Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2)

Az utóbbi egynéhány évben a nemzetközi tudóstársadalom megújult figyelemmel kíséri egy félreértett szerző: Karl Marx munkásságát. Bár gondolatrendszere kétségkívül régimódi, ám tagadhatatlan, hogy tudományos eredményei nélkülözhetetlenek jelenünk megértéséhez. Ráadásul elmondhatjuk, hogy végre visszakerült a tudomány szabad területére. Műveiről lehullott az instrumentum regni gyűlöletes szerepe, az a funkció, ahogyan a múltban gyakorlati eszközként szolgált, s ez tette lehetővé, hogy mára újra az érdeklődés középpontjába került. Ennek a figyelemnek kétségtelen jele egyrészt a Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2) útjára indítása, amely a szocialista országok összeomlását követő hosszabb publikációs szünet után 1998-ban kezdődött újra. A figyelem jele továbbá Marx írásai kiadásának újraszervezése, valamint a MEGA2 kiadói főhadiszállásának a Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften kereteiben való további működtetése. A 114 kötetesre tervezett kiadás jelenleg a 15. darabjánál tart. Ez a MEGA kiadásának újraindítása óta a 10. publikált kötet, mert nem sorrendben haladnak. Minden egyes kötet két részből áll: az eredeti szövegtestből és a kritikai apparátusból.

Az új történelmi-kritikai kiadással kapcsolatos legfrissebb filológiai kutatások Marx műveinek egy eddig kevéssé ismert sajátosságára: befejezetlenségükre derítettek fényt. Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyi nyomatásban napvilágot látott. Ez igaz A tőke esetében is, melynek teljes kiadása, beleértve az 1857-től elkezdett előkészületi munkálatokat, majd csak a 2007-ben megjelenő MEGA második részében nyeri el teljes alakját.

Marx halála után Engels látott hozzá elsőként e bonyolult és nehéz vállalkozáshoz, barátja töredékes hagyatékának kiadásához (bonyolulttá és nehézzé az tette a munkát, hogy az anyag szét volt szórva; Marx írásainak furcsa-különc a nyelvezete; kézírása majdnem olvashatatlan). E számtalan nehézség és buktató különösen A tőke harmadik kötete esetében érzékelhető (MEGA, II/15. Karl Marx: Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie. Dritter Band. Hamburg, 1894, Akademie Verlag, Berlin 2004), melyet Marx nem tudott még nagyjából sem rendszeres formába önteni (ez volt az egyetlen ilyen könyve). Engels energiáját 1885-1894 között az intenzív kiadási tevékenység kötötte le, s ennek eredménye, hogy az eredetileg erősen fésületlen, főképp "in statu nascendi lejegyzett gondolatokból" és előtanulmányokat rögzítő megjegyzésekből álló szöveg rendszeres gazdaságelméletet megfogalmazó, organikus szöveggé alakult. Cseppet sem meglepő, hogy ez az eljárás számtalan értelmezési hibát eredményezett. Ebből a szempontból nagy jelentősége van a megelőző kötetnek (MEGA, II/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Manuskripte and redaktionelle Texte zum dritten Buch des "Kapitals", 1871 bis 1895. Akademie Verlag, Berlin, 2003). Ez a kötet tartalmazza Marx utolsó, 1871-1882 közötti időszakából származó hat kéziratát, melyeket A tőke harmadik kötetéhez készített. E kéziratok közül a legfontosabb az 1875-ös, terjedelmes Mehrwertrade und Profitrate mathematisch behandelt, valamint azok a szövegek, melyeket Engels kiadói minőségében Marx kézirataihoz hozzáfűzött. Ezek a kéziratok egyértelmű pontossággal mutatják be azt a folyamatot, amelynek során elnyerték publikált formájukat, és mivel élesen rávilágítanak a szövegen végrehajtott számtalan beavatkozásra – melyek jóval nagyobb számban fordulnak elő, mint azt mostanáig feltételeztük -, lehetővé válik, hogy megértsük Engels kiadói szerepének erős és gyenge pontjait. E mű értékének további megerősítéseként érdemes kiemelni, hogy a könyvben szereplő 51 szövegből 45 itt jelenik meg először nyomtatásban.

A MEGA filológiai vizsgálata jelentős eredményekkel járt az első szekció kötetei esetében is, melyek Marx és Engels írásait, cikkeit és vázlatait tartalmazzák. Nemrégiben két kötet látott napvilágot. Az első (MEGA, I/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Januar bis Dezember 1855. Akademie Verlag, Berlin, 2001) kétszáz cikket és vázlatot tartalmaz, melyeket a két szerző 1855-ben írt a New-York Tribune és a breslaui Neue Oder-Zeitung részére. Különféle kiegészítő kutatások tették lehetővé további 21 cikknek a kötetbe való beemelését (melyeket korábban nem soroltak e két szerző művei közé, mivel a jelentős amerikai napilapban név nélkül láttak napvilágot), így ezek is bekerültek Marx és Engels leghíresebb, az európai diplomáciáról és politikáról, a nemzetközi gazdasági válságról és a krími háborúról szóló cikkei közé. Ezzel szemben a második kötet (MEGA, I/31. Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Oktober 1886 bis Februar 1891. Akademie Verlag, Berlin, 2002) Engels kései írásaiból közöl néhányat. A kötetben jegyzetek és tervezetek szerepelnek, többek között a Rolle der Gewalt in der Geschichte kézirata (a kéziratot először publikáló Bernstein kommentárjai nélkül), a munkásmozgalmi szervezeteknek írott beszédek, illetve a korábban már megjelent írások és cikkek új kiadásaihoz írt számtalan előszó. Ez utóbbiak között különös érdeklődésre tarthat számot a "Die auswärtige Politik des russischen Zarentums", az orosz külpolitika két évszázados történetének a Die Neue Zeitben napvilágot látott elemzése, melyet 1934-ben Sztálin betiltott, valamint a "Juristen-Sozialismus", melyet Engels Kautskyval közösen írt, s most különíthetők el végre világosan, hogy mely részleteket is írta Kautsky.

Érdekes új fejlemények bontakoznak ki az új történeti-kritikai kiadás harmadik szekciójában is, mely a levelezést tartalmazza. A nemrég publikált kötet (MEGA, III/13. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Oktober 1864 bis Dezember 1865. Akademie Verlag, Berlin, 2002) középpontjában Marxnak az 1864. szeptember 28-án Londonban létrehozott Nemzetközi Munkásszövetségben végzett politikai tevékenysége áll. A levelek bemutatják Marx tevékenységét a Munkásszövetség működéséneknek első évében, azt a folyamatot, melynek eredményeként Marx egyre fontosabb szerepet töltött be, és egyben bizonyítják, hogy közéleti elkötelezettségét – 16 év után újra visszatért a frontvonalba – mindenképp megkísérelte összeegyeztetni tudományos munkásságával. A tárgyalt kérdések között ott van a szakszervezetek szerepének elemzése, melynek fontosságát Marx azzal is hangsúlyozta, hogy azonnal szembehelyezkedett Lassalle azon javaslatával, hogy a porosz állam által finanszírozott szövetkezeteket kellene felállítani: "a munkásosztály vagy forradalmi, vagy nincs is", mondta Marx. A kérdések között szerepel továbbá az owenista Westonnal folytatott vitája, melynek eredményeképp született meg előadássorozata, s ennek darabjait halála után, 1898-ban akarták megjelentetni Érték, ár és profit címmel; továbbá az egyesült államokbeli polgárháborúval kapcsolatos meglátásai, valamint Engels könyvecskéje, A porosz katonai kérdés és a Német Munkáspárt. A levelezés másik, nemrég megjelent kötetének (MEGA, III/9. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Januar 1858 bis August 1859. Akademie Verlag, Berlin, 2003) alaphangját az 1857-es gazdasági válság adja meg. E válság lobbantotta fel Marx reményét, hogy az 1848-as vereséget követő holtpontról végre kimozdulhat a forradalmi mozgalom ("a válság úgy ás magának utat, mint a jó öreg vakondok"). Ebbéli reménye felélesztette Marx intellektuális termékenységét, és arra sarkallta, hogy még "az özönvíz bekövetkezése előtt" vázolja fel gazdaságelméletének körvonalait; a vágyott és remélt vízözön azonban ugyancsak elmaradt. Szintén ebben a korszakban születtek meg a Grundrisséhez írott utolsó jegyzetfüzetek – a szerző koncepciójának fejlődését e kitüntetett támpontról nagyszerűen megfigyelhetjük. Marx ekkoriban arra az elhatározásra jutott, hogy munkáját folytatásokban jelenteti meg. Ezek első része – A politikai gazdaságtan bírálatához címmel – 1859 júniusában jelent meg. Ami Marx személyes helyzetét illeti, ezt a korszakot "az elüszkösödött nyomor" jellemzi: "Nem hiszem, hogy valaha is írt olyasvalaki »a pénzről«, aki ennyire híján volt vizsgálati tárgyának." Azt látjuk, hogy Marx – ingatag helyzete ellenére – kétségbeesetten harcol, hogy "gazdaságtanát" befejezze: "Tűzön-vízen át ki kell tartanom tárgyam vizsgálata mellett, s nem szabad hagynom, hogy a burzsoá társadalom pénzcsináló géppé fokozzon le." Bár mindent megtett annak érdekében, hogy a soron következő folytatást megírja, ám azt soha nem tudta befejezni, és A tőke első könyve csak 1867-ben látott napvilágot. Bámulatos tervének további részeiből, noha sok elemében rendszerezett formájúak, csak egyes fejezetek valósultak meg, viszont megszámlálhatatlanul sok félbemaradt kézirat, odavetett vázlat és befejezetlen tervezet halmaza maradt ránk.

A befejezetlenség, Marx egész irodalmi munkásságának hűséges társa és elmaradhatatlan átka, természetesen már korai munkáiban is felfedezhető. A Marx-Engels-Jahrbuch új sorozatának első száma (Karl Marx – Friedrich Engels – Joseph Wydemeyer: Die deutsche Ideologie. Akademie Verlag, Berlin, 2004), melyet teljes egészében A német ideológiának szenteltek, kétségbevonhatatlanul bizonyítja ezt. Ez a mű, mely előrevetíti a MEGA2 I/5. kötetének megjelenését, ami 2008-ban várható, s amelynek kézirata tartalmazza a joggal Moses Hessnek tulajdonítható részeket, a régebbi kiadványoktól eltérően abban a formában közli majd Marx és Engels szövegeit, ahogyan azokat szerzőik hátrahagyták, azaz nem tesz kísérletet a szövegek rekonstrukciójára. Az évkönyvben megjelent részek megegyeznek a "Feuerbach" és "Szent Bruno" című I. és II. fejezetekkel. Az a hét kézirat, mely túlélte "az egerek rágcsálásának kritikáját", önálló szövegekként, időrendi sorrendbe állítva kerülnek egy csoportba. A szöveg egyenetlen színvonala világosan kiolvasható ebből a kiadásból. Különösen igaz ez a Feuerbachról szóló fejezetre, mely távolról sem kész. Mégis, egészében véve ez a kötet jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy megbízható alapokkal rendelkezzünk Marx gondolatrendszerének részletes feldolgozásához a további kutatásokat illetően. A német ideológia, melyet időnként Marx materialista koncepciójának kimerítő példájaként elemeznek, visszanyeri eredeti, töredékes jellegét.

Végül, ami a fiatal Marx munkásságát illeti, érdemes szót ejteni arról, hogy változatlan kiadásban újra megjelent a két szociáldemokrata tudós, Landshut és Mayer által szerkesztett, Marx korai műveit összegyűjtő kötet (Karl Marx: Die Frühschriften. Kröner, Stuttgart, 2004). Az eredeti kiadás 1932-ben látott napvilágot – az "első" MEGA-val egy időben -, s ez tette lehetővé, hogy ismertté váljon az addig még nem publikált Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia, bár a tartalomban és a szöveg különböző részeinek elrendezésében számos hiba van, az eredeti verziót pedig sok helyen rosszul betűzték ki.

Számos oka volt annak, hogy Marx műveit sokáig mély és meg-megújuló értetlenség övezte, például a marxi kritikai elmélet rendszerezésére tett kísérlet – ami műveinek lényegileg befejezetlen és nem rendszeres jellegét akarta megváltoztatni -; hogy az elméletének népszerűsítésére tett kísérletek konceptuálisan elszegényítették a gondolatait; hogy írásait meghamisították és cenzúrázták, mi több, hogy ezzel egyidejűleg politikai célokra használták. A helyzet mára gyökeresen megváltozott: most elméletének csonkasága ad egyfajta egyetemleges bájt életművének, s ennek nem állhatnak már útjában azok az értelmezések, melyek korábban olyan mértékben meghamisították az életművet, hogy az nyilvánvalóan önmaga tagadásává lett.

Ebből a csonkaságból születik újjá egy problematikus és sokarcú elmélet és olyan horizont, amely távlatainak feltérképezéséhez a Marx-Forschung még számtalan ösvényt, utat kínál.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Új számunk az Eszmélet történetében – sajnálatosan – először az "ifjúság" tematikájáról igyekszik képet adni néhány, főként szociológiai összefüggésben. A közölt írásokból mindenekelőtt a magyar fiatalok politikai értékpreferenciájának konzeravatív-liberális meggyökeresedése tűnik szembe. A baloldali ifjúsági szubkultúra radikális baloldali irányzatai, amelyek Magyarországon úgyszólván nem léteznek, Oroszországban a direkt rendőri üldözés és a koncepciós perek célpontjai, amint az A. Taraszov írásából kitűnik.
A társadalmi bázisában, eszmeiségében, stratégiájában és harci formáiban egyaránt megújult baloldal látványos előretörése az elmúlt néhány év Latin-Amerikájában a globalizálódott világrendszer izgalmas, meglehet: olykor túlzott reményeket is keltő fejleménye. Összeállításunk elsősorban a venezuelai "chávezista forradalom" tükrében igyekszik érzékeltetni a kontinens baloldali kísérletezésének irányait.
Az első orosz forradalom 100. évfordulója jó alkalomra arra, hogy újra átgondoljuk az 1905-ös forradalom lenini paradigmáját, azt a kapitalizmuselemzést, amely a forradalom politikai alapvetéseinek elméleti és tudományos feltétele volt.

Tartalomjegyzék

1. Michel Collon : Tíz kérdés a banlieue-kről
2. Kabai Imre : A „posztindusztriális társadalmak” és az ifjúság a modern szociológiában
3. Reich Orsolya, Kiss Viktor : Új politika vagy jobboldali ifjúság? Kísérlet a magyar fiatalok politikai orientációinak magyarázatára
4. Tarnai István : Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban című könyvéről
5. Bartha Eszter : Szegény gazdagok. A késő Kádár-rendszer képe az ifjúsági irodalomban
6. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : A rendőrségi provokáció legújabbkori történelméből
7. Csoma Lajos : Szkinhed – a közellenség
8. Bernard Duterme : A latin-amerikai baloldal visszatérésének feltételei, formái és első mérlege
9. James Petras : A parasztmozgalmak meghatározó szerepe Latin-Amerikában
10. Julian Brookes, Richard Gott : Hugo Chávez és boliváriánus forradalma
11. America Vera-Zavala : Venezuela: a párhuzamok országa
12. Jonah Gindin : Made in Venezuela: variációk a munkás-önigazgatásra
13. Szigeti Péter : A hatalom filozófusa – az államról
14. Krausz Tamás : 1905 a lenini paradigmában – adalékok. Lenin kapitalizmus-elemzése és a forradalom
15. V. I. Lenin : Előadás az 1905-ös forradalomról
16. Tamás Tibor : Alternatívakeresés az „új elnyomó rendszerekkel” szemben − Az Eszmélet nemzetközi konferenciája a Kossuth Klubban, 2005. október 14-16.

Novák Zoltán: Az MSZMP Budapesti Reformköre – a reformköri mozgalom szerepe a magyarországi rendszerváltásban című könyvről.

Nem véletlen, hogy talán a leghevesebb és legindulatosabb viták éppen a hajdani reformkörök kapcsán dúlnak a hazai baloldalon, egészen napjainkig. A Reformköri Mozgalomra történő "múlthamisító", "későbbi tevékenységet legitimáló", "mítoszalkotó" visszautalások azért váltanak ki akkora felháborodást azok között, akik máig is valamilyen formában a platform szellemi és morális örökösének tekintik magukat, mert számukra a tét sokkalta nagyobb, mint a hiteles tényekhez való ragaszkodás: a rendszerváltás során kilúgozott remények és elpackázott esélyek kérdéskörének napirenden tartása vagy eltussolása. Olybá tűnik: az egész hazai politikai baloldal "tisztasága" forog kockán. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a közgondolkodásban (nem utolsósorban a gátlástalan neoliberális ideológiai kurzus hatásának köszönhetően) kétféle elképzelés él a baloldal rendszerváltásban betöltött szerepéről – s számukra egyik sem elfogadható.

Az egyik szerint a hazai baloldal az átmenet szempontjából jelentéktelen kezdeményező szerepet töltött be, hamar defenzívába szorult és kényszerpályákon mozgott, a "polgári demokrácia" kialakulásának irányát pedig – számtalan bonyolult tényező közjátékának köszönhetően – a liberálisok (esetleg egy nemkívánatos szcenárió szerint a konzervatívok) határozhatták csak meg. A másik szerint a rezsimváltásban a mai "baloldal" jelentős személyiségei vettek részt tevőlegesen, elvégezve a pártállam lebontása és a szükséges gazdasági-technokratikus reformok "piszkos munkáját", ezzel minden szempontból "felszámolták" még annak gyanúját is, hogy utódpártok tagjainak és köpönyegforgatóknak bélyegezzék őket. Felismerték, hogy a dolgok szükségszerű menetéhez alkalmazkodva milyen formában vihető tovább a "baloldali kontinuitás". És alapot teremtettek arra, hogy a későbbi baloldal hiteles képviselőinek őket tekintsék, s maguk is egy nyugatkonform politikai erő létrehozatalán fáradoztak egészen a kezdetektől. A rendszerváltás idején ugyanis csak a szó legkínosabb értelmében vett reálpolitika létezett – mondják -, baloldali alternatíva nem.

Novák Zoltán könyvében, amely "A reformkörök szerepe a magyarországi rendszerváltás folyamatában" alcímmel jelent meg korlátozott példányszámban, úgy véli, hogy ezek a hamis megközelítések. És nem véletlenül könnyen össze is egyeztethetők, mivel legitimálhatják a liberálisok és a szocialisták szövetségét. Mindezt éppen azáltal leplezhetjük le legkönnyebben, ha a "rendszerváltás kori baloldal" legfontosabb szereplőjét, az akkori MSZMP-t és az azon belül kvázi többségbe kerülő "reformszárnyat", annak dilemmáit, programtervezeteit és politikáját megismertetjük a szélesebb nyilvánossággal. (S a szerző ezen meggyőződését tovább erősítheti az az állítólagos tény, hogy a kézirat azért csak magánkiadásban, szamizdatként jelenhetett meg 2002-ben, mert dühödt elhallgatás és íróasztalfiók mélyére csúsztatás fogadta például Glatz Ferenc, Hiller István, Földes György s a hivatalos pártkörök részéről is.)

De könyvének van egy másik alaptétele is: ha a tényeket őszintén bemutatjuk, ha a legendákat leromboljuk, akkor eljuthatunk a baloldal problémáinak helyes megközelítéséig, akkor pótolhatjuk évtizedes lemaradásunkat. Az elszektásodó és tömegbefolyás nélkül maradt hazai antikapitalista baloldal legfontosabb kérdéséhez vezetnek a szálak: hajdani "reformalternatíváink" mentén kaphatunk-e még bármifajta értelmes vezérfonalat a jelen kihívásaihoz?

 

Létezett alternatíva

 

A hazai baloldal későbbi tagoltsága szempontjából a legfontosabb körülménynek a hajdani MSZMP reformszárnyának konglomerátumjellegét szokták tekinteni. Ripp Zoltán például, aki a reformkörök megítélésének "fatalista" paradigmáját követi (és aki alapvetésnek számító tanulmányt írt erről, amelyet Novák direktben nem idéz)¹, úgy véli: "érdekszövetség teremtődött a bomló állampárt vezetésének reformerei és az őket lelkesen, de valójában alternatíva híján támogató reformköri mozgalom között, a kapcsolat azonban nem szervesülhetett valamiféle hosszabb távon is követhető irányvonallá. Nem pusztán azért, mert a közös reformretorika ellenére a pártvezetés Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső és Horn Gyula nevével fémjelzett reformszárnyának tagjai sem fogalmaztak meg közös platformot, legalábbis a nyilvánvaló feladatokon túl, hanem azért, mert a reformmozgalom a résztvevők szándékától függetlenül csak rövid távú feladatokra volt hitelesítve (kiemelés – KV)." Az átmenet koherens baloldali ideológiája nemcsak a létező szocializmusnak nevezett rendszer történelmi veresége, illetve a bukás közbeni helyzet kuszasága miatt nem jöhetett létre szerinte, hanem legalább ennyire fontos szerepe volt a reformmozgalom "amalgámozó" hatásának. Fel kellett ismerni a rendszer tarthatatlanságán túl annak bukásának szükségszerűségét is, ezt kellett majdnem mindenáron felgyorsítani. "A történelmileg soron lévő feladatnak, a politikai rendszer átalakításának legfőbb akadálya a rendszer központi tényezője, maga az állampárt volt. A bukásra megérett MSZMP helyett egy korszerű baloldali pártot kellett létrehozni."

Novák végig rejtett polémiát folytat az ilyen jellegű vélekedésekkel, hiszen ezen a ponton túl már nem érthet egyet azok következtetéseivel. Például azzal a Ripp Zoltán által "kanonizált" nézettel, amely szerint "mindennél fontosabbá vált a párt elfoglalása és lebontásának-átalakításának módja. A hatalmi kérdések dominanciájából pedig egyenesen következett a reformmozgalom egységesülése egy olyan platform alapján, amely összefoglalta ugyan a legfontosabb célokat, mégis csak az átmenet időszakára szólhatott (mert a hatalmi szerkezet szétverésének feladata nem tette lehetővé, hogy a baloldal azzal is foglalkozzék, mi lesz azután. – KV). Nem segítette elő a differenciálódást a másik fő célkitűzés sem, amely arra irányult, hogy az összeomlás ne temessen maga alá válogatás nélkül mindent, ami a baloldalisághoz tartozik."

Könyvében Novák azonban még ennél is élesebben szembehelyezkedik a reformkörök és a rendszerváltás baloldalának "tranzitológiai" megközelítésével, amely a hajdani reformalternatívákat a baloldali kontinuitás szemszögéből vizsgálja, s a "fontos" és "kevésbé fontos" előzmények közti határt az utólagos sikeresség mértékével kívánja mérni. "Az ilyen jellegű elgondolások közé sorolnám – bár nem a rendszerváltást szándékolták célnak – a Grósz-Nyers vezette MSZMP azon álláspontját, hogy a reformokat, benne a pluralizmust, az MSZMP saját elhatározásból, önként kezdeményezte, és ezzel elöl járt az államszocializmus felszámolásában. E nézetek családjához tartozik Ágh Attilának a reformkörök szegedi tanácskozásán tett azon kijelentése, hogy a békés átmenet feltételeit "csak" a reformkörök teremthetik meg (sem az ellenzéki pártok, sem az állampárt akkori vezetése nem). Ez a nézet él tovább módosulva abban az Ágh-Géczi-állításban, hogy a reformkörök egésze a rendszerváltásnak tudatosan tevékeny szereplője volt, megcélozva a nyugati demokratikus országokban egyes pártok által képviselt demokratikus szocializmust, ami lényegében a feltétlen integrálódást jelentette a "létező kapitalizmusba".²

Novák szerint a rendszerváltásnak igenis voltak valódi baloldali alternatívái, s ezek között objektíve különbséget kell tudnunk tenni. Ennek a régóta hangoztatott érvnek egészen újszerű bizonyítékát kívánja nyújtani azzal, hogy a rendszerváltás időszakának klímáját igyekszik felidézni. Szerinte ugyanis az átmenet "csapatmunka" volt, egy olyan megegyezéssorozat, amelynek során a szereplők felértékelték egymást, s annak ellenére, hogy nem volt forradalmi helyzet, csak válság, mégis forradalmasítani tudták a viszonyokat. Ebben a "jogi forradalomban" minden bizonytalan kimenetelű volt. Minden egészen máshogy alakult volna, ha nem jönnek létre reformkörök, ha Pozsgay nem kényszerítette volna az ellenzéket a négyigenes népszavazásra, ha az MDF szövetséget köthetett volna egy baloldali reformpárttal, ha a privatizációtól megrettenve vagy a baloldali agitációnak engedve sikeres szakszervezetek vagy munkástanácsok jöttek volna létre, ha apró útelágazásoknál kicsit más irányba mennek a dolgok. Innentől kezdve hamis kérdésfelvetés azt vizsgálni (ami szinte kizárólagosan a rendszerváltás baloldalának mainstream tematikája), hogy az MSZP napjainkra már elérte-e eredeti célját (mert ilyen nem volt), átalakult-e nyugati szociáldemokrata párttá stb. Hiszen két tényt el kell fogadni kiindulási alapként: a rendszerváltásban jelen volt a (reform)baloldal és még leghevesebb ellenfeleiknek sem volt eleve adott "forgatókönyvük" a holnap Magyarországát, saját szerepüket illetően. Novák szerint a reformkörök és a rendszerváltás baloldalának tevékenysége kapcsán ezzel szemben egyetlen dolgot érdemes vizsgálni, hogy a nyilvánvaló emberi gyengeségeken túl milyen okai és tanulságai vannak 1989 nyilvánvaló "reformszocialista", "marxista" vagy "antikapitalista-önszerveződő" irányzatok bukásának?

 

Az államszocializmus válságának "forradalomelmélete"

 

A könyv legfőbb ígéretét nem tudta beváltani, ennek oka pedig az, hogy a szerző a Budapesti Reformkörök platformján kívül minden más akkori reformalternatívát hibásnak minősít, és felelőssé tesz a mai helyzet kialakulásában. A köztük lévő "differenciaspecifikumot" pedig egyetlen pontban ragadja meg. Lehetséges-e, hogy a magyarázat a folyamatos kudarcokra abban keresendő, hogy a hazai baloldal túlságosan kötődött az államszocializmushoz, túlságosan hitt benne még az utolsó utáni pillanatokban is? Hogy még akkor is a rendszer reformján gondolkodott, amikor már a rendszer megdöntése utáni világra kellett volna tervezgetnie? Hogy reformista maradt, amikor az országban "forradalmi" átalakulások mentek végbe? – teszi fel a kérdést Novák. Hagyjuk most Novák elméletileg kidolgozatlan és bizonyítatlan tézisét a rendszerváltás "forradalmi" jellegéről, amit még Antall József sem képviselt. Nem különb az a régi felvetése sem – talán az elméleti munkát kívánta így megspórolni -, amelyen a vitázóknak széles tábora sok éve rágódik -, miszerint a rezsimváltás pillanatában "helyzetben lévő" értelmiségieket és politikusokat okolják azért, mert napjainkban nincsen "marxista" kutatóintézet (például Lukács Institute), egyetemi szak, önálló párt, népszerű hetilap, napilap, könyvkiadó, rádió, klubhálózat stb. Azonban szerinte ezeknél a mulasztásoknál sokkalta többről van szó, mégpedig arról, hogy sem a reformköri mozgalom, sem a baloldal a legszélesebb értelemben nem értette meg a létező szocializmus problematikáját és az államszocializmus elleni fellépések természetrajzát. Így a rendszerváltás folyamatában sem tudott a megfelelő módon szerepet vállalni. Olybá tűnik, Novák nem lapozta végig a korabeli folyóiratokat, amelyek alapján meggyőződhetett volna, hogy egész irányzat létezett a baloldali értelmiségiek körében, akik már 1988-89-ben pontosan látták, hogy milyen irányt vesz az államszocializmust követő történelmi-politikai fejlődés Magyarországon és a kelet-európai régióban általában. Novák ezt az egész irányzatot valamely okból csak felületesen vizsgálja, noha a Baloldali Alternatíva Egyesülés és részben annak tagjaiból is verbuválódott népi demokratikus platform, amely több száz embert tömörített magába.

A rezsimváltás időszaka adekvát helyzetértelmezésének kulcsa: az államszocializmus válságaiból következő "forradalmak elmélete" – s talán ez a munka legfőbb elméleti hozadéka. Ebből az aspektusból nézve az előző rendszer elleni fellépések "prototípusa" minden tekintetben 1956. Ekkor valósult meg a legteljesebb formában a három mozzanat egymásutánja, amely szükségszerűen adódott a hatalmi-politikai, a gazdasági és a legitimációs szereposztásból. "A kezdet, a népfölkelés korrektív forradalomként indult, amelynek előkészítésében a kommunista értelmiségieknek meghatározó szerepük volt. Céljaikért tüntetett az egyetemi ifjúság október 23-án, ezek miatt kapcsolódott be a nagyüzemi munkásság és alapította meg a munkástanácsokat… A korrektív forradalom célja a szovjet típusú államszocializmus forradalmi reformja, a nemzeti függetlenség kivívása." Ez az elsődleges szakasz megjelenik 1989-ben is, s a reformköri mozgalom színrelépése tekinthető ennek legeklatánsabb példájaként. (Novák nem tisztázta, hogy 1956-ot még sok reformkörös is ellenforradalomnak tekintette 1988-ban – Németh Miklóssal együtt.) Novák szerint azonban a "bolsevik típusú hatalom" várható reakciói miatt (lásd Románia) nem állnak itt meg az események, s a kiigazító törekvések "demokratikus népforradalomba" torkollanak. Novák ezt a fordulatot 1956-ban október 26-tól számítja, s "új szakasz kezdődik a forradalom történetében, amelynek lényege az 1945 utáni állapotokhoz, a demokráciához, a többpártrendszerhez való tényleges visszatérés volt, amelynek nevében megalakult a koalíciós kormány… Ez szakítás a proletárdiktatúra elvével is." Mindebben nem a szerző idealisztikus ragaszkodása a lényeges a felszabadulást követő légkör restaurációjához (egy "szeplőtlen" baloldal ábrándjának nevében), hanem az alternatíva, amelyet az államszocializmus reformján vagy meghaladásán fáradozó baloldal számára itt szerinte előáll. Ugyanis a harmadik szakaszban megjelennek a politikai paletta minden színében pompázó kezdeményezések, amelyek közötti harcban az a tény dönt, hogy a baloldalnak milyen erőt, elfogadottságot és szimpátiát sikerül kivívnia. Az 56-tal való összevetés Novák szerint ezen a ponton válik értelmezhetetlenné, hiszen "a november 4-i bevonulás nem tette lehetővé, hogy ezek a törekvések kikristályosodjanak és kiderüljön, a Nagy Imre vezette kormánynak hogyan sikerül konszolidálnia a népi demokratikus forradalmat". A lényeg azonban, hogy a reformalternatívák sorsa 1989-ben is azon dőlt el, hogy ezt a képletet milyen mélységig sikerült "megérteniük".

Ebből következően volt egy súlyos üzenete 56-nak 89 baloldala számára, amit annak nem sikerült megértenie. Novák szerint a rendszer illúzióihoz és a lukácsi paradigmához túlzottan kötődő baloldalnak minduntalan megvolt az a tévedése, hogy a népi demokratikus szakaszban (tehát a másodikban) adottnak vették nemcsak azt, hogy az a korrekciós szakasz folytatása, de azt is, hogy egyértelműen reformszocialista jelleget kell öltenie. Ezért törhették a fejüket baloldali megoldási kísérleteken, s ezért tűzhették ki célul a rendszer védelmezését, majd az utóvédharcot egy esetleges reformista visszarendeződés nevében. És ez nemcsak azért volt hiba, mert a rendszer megreformálhatatlan volt. A valódi problémát a szerző a már a Krausz Tamás nevével fémjelzett népi demokratikus irányzaton kívánja szemléltetni. Ami szerinte azért vallott kudarcot, mert nem volt tartható az elgondolás, amely szerint a szocializmust újra reorganizálni kell, "az új forradalom célja a tőkés restauráció és persze a sztálini visszarendeződés együttes megakadályozása, a dolgozók szélesebb tömegeinek a hatalomba való bevonása kell, hogy legyen. Ezt a forradalmat – ha a felülről irányított kezdeményezést sikerül pártosítani nagyarányú tömegmozgalommal, nevezhetjük a dolgozók demokratikus forradalmának". Novák nem veszi észre, hogy az ő sajátos baloldali követelményei éppen a népi demokratikus platform programjából következhetett volna. Hiszen a szerző által reklamált "civil társadalom" szervezeteit, a munkástanácsokat, a privatizációt elkerülő, más közösségi-gazdálkodó szervezeteket, szövetkezéseket hozta volna "helyzetbe", hogy a tőkétől és a bürokráciától szabad fejlődés előtt is megnyílhasson az út egy többszektorú gazdaság keretei között.

Novák téziseit azért is citáltuk ilyen hosszan, mert a közel nyolcszáz oldalnyi (!) szövegfolyamból nem mindig bogozható ki könnyen a koncepció magva. Az elmondottak fényében azonban valószínűleg már érthető, mire alapozza a rendszerváltás baloldalával szembeni dühödt számonkérését, amikor egy stratégiai és egy taktikai hibára vezeti vissza a kudarcot. Előbbi lényege, hogy a rendszerváltás reformszocialistái nem voltak képesek szakítani egy gyakorlattal, amelynek lényege a kísérletezgetés, a népboldogító messianizmus. Kérdőre is vonja egy helyütt a népi platform vezetőit, hogy vajon meddig folytatták volna a megreformálhatatlan reformálgatását, egy nemzeten való kísérletezgetésüket? Amire egyébként – s ez a taktikai hiba – 1989-re nem is maradt semmi esélyük. Ugyanis ekkorra fordulat állt be az államszocializmus legitimációjában, s a szélesebb tömegek már nem támogatták a rendszer fennmaradását (mint az 1970-es évek végéig, a gulyáskommunizmus idején), így egy korrekciós forradalom éppen hogy várhatóan nem reformszocialista, hanem egy, a szocializmussal szakító szakasszal folytatódott. Egy ilyen helyzetben pedig nem maradt volna más megoldás, mint a Budapesti Reformkör azon javaslatának elfogadása, amely vallja, hogy "történelmi tapasztalatok bizonyították, hogy a kapitalizmus keretén belül létrehozható a szocializmus. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a kapitalizmus a társadalomfejlődés utolsó stádiuma, hogy ez a legtökéletesebb társadalom, és hogy belső fejlődése szükségszerűen elvezet a szocializmushoz. Azért van szükség baloldali szociáldemokrata pártra, hogy a kapitalizmus szociális piacgazdasággá alakuljon, majd ennek hatására a demokratikus szocializmus valóságos történeti folyamatként mind több országban megvalósulhasson. 1989-ben a demokratikus szocializmushoz csak a rendszerváltás, a kapitalizmus megteremtésén keresztül indulhattunk el. Az egységesülő Európa a Budapesti Reformkör akkori reményeit teljesítheti be". No de miben különbözik ez az álláspont mondjuk Horn Gyuláétól?

 

A népi baloldal

 

Lehet, hogy Novák Zoltán elképzelése járható út lett volna, s a baloldal "kapitulációja" és "szimpátiafelhalmozása" után sokkalta jobban állna, mint a jelen helyzetben. Erről azonban azért nem érdemes vitatkozni, mert ezzel maga is újratermeli az MSZP dilemmáját, csak éppen "demokratikus szocialista" oldalról, jelesül, hogy hogyan lehet a baloldal egyszerre a rendszerváltás véreskezű és fájdalmakat okozó "baloldalellenes" levezénylője és egy, a szociális piacgazdaságot építő, távlatilag baloldali elkötelezettségű néppárt, amely még sikeres és szimpatikus is? Novák ahistorikus felfogása nem szembesül azzal a körülménnyel, hogy egy félperifériás történelmi fejlődésből csak egy "félperifériás kapitalizmus" visszaállítása következhetett az adott nemzetközi feltételek között. Olyan, amilyen létre is jött. Nem világos, hogyan akart Novák úr "kényszerintézkedésekhez", "reformdiktatúrához" támogató voksokat szerezni? Valószínűleg sehogy. S talán ezért sem véletlen, hogy a 2002 utáni legnagyobb kormánypárt oly könnyen hajlott a mentális felüdülést kínáló "harmadik út" gondolatára, amely hazai kontextusban éppen azt kínálta, hogy a "fájdalmas dolgokat", a neoliberális korszellemnek való behódolást technokratikus alapon magyarázhassák, míg a kormány eseti intézkedéseiben baloldali maradhasson. "Politikáját némileg jobbra, kommunikációját balra" – mondta Gyurcsány a Horn-Kovács utáni válságát élő mamutpártnak, s ezzel mélyre ásta mindazt, amin már nem lehet változtatni. (Novák könyve persze ezzel nem számolhatott.)

Ehhez csak a szociális piacgazdaság szocializmust ígérő távlatairól kellett lemondani – amely nemhogy antikapitalista, de még "jóléti" alapon se volt tartható számukra. Mindezt csak azért volt fontos megjegyezni, mert Novák vissza-visszatérően a reformra szoruló MSZP számára fogalmaz meg javaslatokat a mából. Eközben elfeledkezik arról, hogy az általa felvázolt "államszocialista forradalomelmélet", amelyre a taktikát és a stratégiát akkoriban építeni kellett volna, éppen úgy a múlt ködébe vész, mint a sztálini évek vagy 1956 és 1968. A rendszerváltás után születettek lassan nagykorúvá válnak. S nekik egy olyan baloldallal is kell számolniuk (főleg a szocialisták liberális fordulata után), amelynek bár nem sikerült tömegmozgalommá válnia, mégiscsak karakteresen és azonosíthatóan őrzi saját markáns arculatát a "népi politizálás" jelszava mentén.

Komolyan gondolhatja-e Novák, hogy a mai baloldal agóniája még mindig arra vezethető vissza, hogy akkor, az általa megfogalmazott pontokon nem tudtak közös nevezőre jutni? A tények nagyon ellentmondani látszanak ennek. A rendszerváltás utáni "demokratikus szocialista" baloldalnak éppen nem az a legfőbb fogyatékossága, hogy nem hajlandó leszámolni a Kádár-korszakkal, hogy vonzódik hozzá, hogy utóvédharcot folytat, mert ez már régen nem így van. Mindez a kilencvenes évek közepére megtörtént, s ennek eredménye: a rendszerváltás baloldalának legelevenebb, legimpulzívabb és egyben legellentmondásosabb öröksége az úgynevezett "népi politizálás". A rendszerváltás "népi baloldalának" nem abban áll legfőbb bűne, hogy nem ismerte fel egy reformszocialista alternatíva esélytelenségét, hogy nem mondott le a baloldal védelmezéséről, az önszerveződési kísérletezésről. Baj éppen annyi van vele, mint a többiekkel, beleértve mindenekelőtt a reformköröket is: hogy ma úgy állunk, ahogy. A "népi politikának" mifelénk sok mindenben igaza van (vagy majdnem mindenben), csak saját szocialista küldetéstudatát legitimáló (és egyszerre "betegesen" önostorozó) elképzeléseivel tudna felhagyni végre.³ Ezek ugyanis (szinte az egész progresszív térfélen) éppen a valódi politizálás kényszerétől szabadítanak meg, így hozzájárulnak a lehetséges mozgalmi csírák "pacifikálásához".

A hazai baloldalnak ezért nem a rendszerváltás meddő vitáihoz kellene visszatérnie, hanem valahogy kikászálódni saját ördögi köréből. (Ezzel megoldva az MSZP-vel, vagy nélküle dilemmát is.) Abból az önmagát igazoló hitvilágból, amelynek "színe", hogy a mai világ szörnyű, elviselhetetlen, perspektíváit tekintve beláthatatlan, a "szocializmus vagy barbárság" (Mészáros István) alternatíváját valakinek föl kell vállalni, s ez csak a "népi politikától" várható. És "fonákja", hogy ha népi politikára szükség van, tehát a fennálló gazdasági és politikai hatalom népellenes, akkor előbb-utóbb a népnek fel kell ez ellen lázadnia, s akkor a "demokratikus szocializmus" alternatívája realitássá válik. (Ezt nevezte Geoff Eley tanulmányában "klasszikus lenini taktikának", kiegészítve a "lukácsi demokratikus felfogással" – mint a máig élő legerősebb örökséget, amelyre a legtöbb baloldali kezdeményezés épül Kelet-Európában.)⁴ De hát ebben az "idealizmusban" Novák éppen osztozni látszik velük, ahelyett hogy a kilábalás esélyét kínálná; ráadásul az ő kapitalista "demokratikus szocializmusa" még inkább absztrakció, mint egy szenvedő, elhagyott, sorsáért síkraszálló nép, a globalizált Föld rabjainak víziója nyomán létrejövő "újszocializmus" elképzelése (Szalai Erzsébet kifejezése).

 

Megújulás vagy újrakezdés

 

Megváltozott a világ. A hazai politikai baloldal ezzel szemben mintha sem azt nem értené, honnan jött, sem azt, hogyan alakult ki ez az egész, sem azt, hogyan működik. Régi árkaink – azok bezzeg itt maradtak betemetetlenül. Novák Zoltán meglehetősen túlírt és önapológiára épülő, amúgy valóban dokumentumértékű munkájának talán legfontosabb üzenete éppen az, hogy a baloldalnak meg kell találnia az "aktuálpolitikai" összekötő kapcsokat a fennállóval szembeni kritikai meglátásai s a társadalmi önszerveződés segítségével létrehozandó "demokratikus szocialista" perspektíva között. Azonban vállalkozása, amely a hajdani reformköri mozgalmat "szélesebb történelmi kontextusban" kívánja tárgyalni, nem csak azért marad féloldalas, mert javaslatai a "szociáldemokratizálódás" sajátos programjára: a múlttal való teljes személyi és ideológiai szakításra és permanens baloldali politikára nem reálisak és 1990 után a szocialista pártban nem is voltak azok.

Egy demokratikus szocialista alternatíva jövőképét 1989 óta számtalanszor megfogalmazták már, s a "népi politika" ezeket a követeléseket képes valódi politikai kontextusba is helyezni. Ezen az alapon akár erős baloldal is szervezhető lett volna.

Hanem mert éppen a legfontosabb "történet" gyökereire nem utal a reformkörök kapcsán: pulóveres értelmiségiekből és idealisztikus álmodozókból hogyan született meg a professzionalisták cinikus demokráciája, s ebben milyen szerepe volt a baloldalnak? A Május 1. öltöny hogyan változott Armanivá vagy Nerversává? Milyen elképzelései voltak a holnap politikájáról a reformköröknek akkor? Ha a baloldal a rendszerváltásban sikeres akart volna lenni, a politika természetére vonatkozó kérdéseket is tisztáznia kellett volna, hogy abban saját szerepét is "kijelölhesse". Talán ez egyik legfőbb lemaradásunk. Ennek hiányában pedig Novák talán nem is érti, hogy ma már miért nem elegendő a "múlttal való demonstratív szakítás" ahhoz, hogy a baloldal a tömegek lojalitását elnyerje, hogy miért nem esik senki hasra már a hajdani szimbolikus politika bűvészmutatványaitól, amelyeket napjainkra egészen újakra cseréltek föl.

A kérdések sorakoznak a baloldal előtt – még ha első ránézésre távolinak tűnő dolgokról van is szó. Ha a hazai marxizmus széles rétegekre akar támaszkodni, hiányozni fog a tudatos hozzáállás a modern marketinghez és a médiamanipulációhoz. A médiakonform szimpátiaszavazatok a valódi meggyőzés hiányához vezethetnek (hiszen a párthoz tartozás kapcsán az csak sokadik helyen jelenik meg), a "direkt" agitáció ellenszenves, a main stream pártokkal való kokettálás, konkrét ügyekben való egyezkedés, szóval a "mindennapi politika" veszélyes terep. Lehet-e egy marxisa párt "olyan, mint a többi"? Hogy viszonyuljon a baloldali "valódi" politika a bulvármédiához és a perszonalizált (vezető médiaarcok) demokráciához? És ez még nem minden. A "posztmodern" világ nem kedvez a modern ideológiáknak, az októberi forradalommal együtt született tagság a fiatalok számára nemcsak taszító, de vicces is. A posztmodern politika élményekre épül, szubkulturális és a résztvevő számára (szerinte) racionális haszonnal kecsegtet. Hogyan tud és akar megfelelni ennek a baloldal? És hogyan tudja felvenni a versenyt a "nagy pártokkal", amelyek ezt felismerve professzionális módon teremtették meg saját társadalmi hajszálgyökereiket és utánpótlásukat. Egyáltalában: a baloldali politizálás egészének kapcsán előáll egy paradoxon: posztmodern politikai környezetben, posztmodern módon is meg kell szólítani azokat, akiktől a hagyományos formájú "részvételt" is várjuk – ameddig persze egy történelmi helyzetben újra igény nem támad a "valódi politikára"… A sort napestig folytathatnánk.

Hajdani alternatíváink mába vetítésével, ideológiai döglött kutyáink kihantolásával nem segíthetünk ebben a folyamatban. A megújulás vagy újrakezdés kérdése azon dől el: ki milyen módon képes megszabadulni korábbi beidegződéseitől, ki választja a járatlan és ki a járhatatlan utat? Mindenesetre a hasonló ballasztoktól való megszabadulás vezérfonala talán éppen a hajdani Reformköri Mozgalom alapgondolata lehet: reformalternatíváink megfogalmazása előtt saját gondolkodásmódunkat kell megreformálnunk.

 

Jegyzetek

 

¹ Ripp Zoltán: "A belső koalíció". Mozgó Világ, 2000. 11.

² Novák Zoltán könyvének egyik fő forrásanyaga és kritikai észrevételeinek célpontja Ágh Attila, Géczi József, Sipos József: Rendszerváltók a baloldalon: reformerek és reformkörök, 1988-1989. Válogatott dokumentumok, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1999.

³ Amellyel szemben nem állja meg a helyét a "nép nevében" elkövetett bűnökre és Robespierre-re való utalások újabb tárháza Novák Zoltán előadásában sem – amúgy is megtette ezt számtalanszor a baloldalt minden pillanatban bolseviknek bélyegző, neoliberális befolyás alatt álló vulgárkritika. A Népi Baloldal célja éppen nem erőszakosan rákényszeríteni bármit is a társadalomra, valamifajta élcsapat által, hanem megakadályozni másokat abban, hogy ezt tegyék – és 1989 óta volt ilyen bőven. Ez a fricska adja aktuálpolitikai helyi értékét: meg tudja fordítani a baloldallal szembeni "évtizedes vádakat". "A kardinális kérdés jelenleg az – írja ezzel kapcsolatban Gazsó nem is olyan régen -, hogy az immár kiépült és stabilizálódott hazai újkapitalizmusban lesz-e a tőkeérdekek korlátlan érvényesülését korlátozó baloldali társadalompolitika, avagy a hazai politikai baloldali elit a neoliberális doktrína valaminő modifikált, »harmadik utas« változatát tálalja fel korszerű, a szociáldemokrata értéknyalábokat integráló társadalompolitikai stratégiaként, illetve a politikai vonalvezetést továbbra is a domináns érdekcsoportok hullámverése sodorja."

⁴ Geoff Eley: Forging Democracy: The History of the Left in Europe, 1850-2000. Oxford University Press, 2002, in: Colin Barker: In the middle way, Socialist Review, Issue: 101.

A falu problémái, valós gazdasági és társadalmi struktúrája, a mai, már-már katasztrofális helyzet kialakulásának okai, tendenciái jószerével ismeretlenek még a baloldali olvasók s a baloldal politikai mozgalmai előtt is. Tudatos, megfontolt változtatások nélkül a rendszerváltozás során szétvert szövetkezeti nagyüzem romjain létrejött anakronisztikus mezőgazdaság, az elaprózott birtokszerkezet a szegénység és elmaradottság biztos forrása lesz a jövőben is.

MÚLT, JELEN, JÖVŐ

 

Nem élhet tartósan úgy az ország, hogy egyharmada – a falu – permanens válságban vergődő gazdaságával, szükségszerű politikai kiegyensúlyozatlanságával állandóan gazdasági mentőakciókra szorul, s kiszolgáltatott minden populista demagógiának. Az országnak – a kormánynak, a baloldalnak, a szocialista pártnak – szembe kell néznie a falu és a mezőgazdaság valódi állapotával, már-már megoldhatatlan problémáival. Ez a föltétele annak, hogy pragmatikus kapkodás helyett reális válaszokat keressen, megalapozott agrárpolitikát kimunkálva. Ha a jelenlegi jobboldallal lehetséges lenne, akkor nemzeti-pártközi megegyezésre lenne szükség a falu és a mezőgazdaság tragikus helyzetének megoldására.

E stratégiai elemzés minden álláspontja természetesen vitatható, s kérdéses az is, hogy a választások előtt mit lehet felvállalni ebből. A helyzet átfogó elemzése azonban megkerülhetetlen.

 

A falu és a mezőgazdaság valódi állapota

 

A falu és a mezőgazdaság városi – és sajnos politikai – szemmel egységesnek látszik, afféle "fekete lyuk", amiről alig tudnak közelebbit annál, hogy nehezen érthető problémái vannak, s hogy egyéni gazdálkodókból, maradék szövetkezetekből, gazdasági társaságokból áll. Általában úgy tekintik a hétszázhatvanhatezer egyéni gazdálkodót – akiket szeretnek gazdáknak vagy parasztságnak nevezni -, hogy nagyjából egységes kisgazdaságokkal rendelkeznek, azonosan gazdálkodnak, azonos gondokkal. A valóságban a mezőgazdaság két élesen elkülönülő részből áll: az önellátó gazdaságokból, azaz a falusi szegénység mintegy 720 ezer parcellán nyomorgó családjából, valamint a piacra termelő mezőgazdaságból. Ez utóbbi szektort kb. 46 ezer 10 hektár feletti kisgazdaság alkotja, ide tartoznak a társasgazdaságok is, kb. 3,1 ezer 100 ha feletti földterülettel rendelkező gazdaság s a 7,8 ezer szövetkezet és gazdasági társaság.

A 3472,1 ezer hektár termőterületből 2163,6 ezer hektár a mezőgazdasági terület, a különbség főleg a kb. 1,3 millió hektár erdőgazdaság.

Megjegyzés: A szántóföld 2-2,5 millió parcellára tagolt, a 10 ha feletti birtokok zöme sincs egy tagban. Földalapú támogatást kap 208 800 igazolt mezőgazdasági termelő 4,3 millió EU által elismert (papíron 4,8 millió-5,134 millió) hektár után.

A mezőgazdaságban a 2000-es és a 2003-as statisztikai felvétel között a negatív vonások tovább erősödtek. A 10 ha alattiak földje 35,4%-ról 28%-ra csökkent, 5-10 ha között csak harmincötezren vannak. A gazdálkodók száma 960 ezerről 766 ezerre csökkent, 400 ezer parcellát már felvásároltak. A végtelenül elaprózott földtulajdon csökkentését célzó, államilag támogatott technokrata földkoncentráció koncepciótlan, így lényegében nem üzemkoncentrációt eredményez, hanem jórészt a falusi szegények parcelláit fenyegeti. Félő, hogy a megszűnt gazdaságok zöme egy-egy, az önellátó gazdálkodás mentőkötelétől megfosztott családot jelent. A falusi szegénység nem lett kevesebb, de 194 ezer embernek már földje sincs. Egyidejűleg a 10 hektár feletti gazdaságok száma 46 ezerre csökkent, földje 64,6%-ról 71,7%-ra nőtt.

 

Az önellátó gazdaságok, a falusi szegények

 

Az önellátó gazdaságok és a falusi szegények, a tíz hektár alatti földdel rendelkezők, illetve a földtelenek jelentik a falu nagy többségét, mintegy 2-3 millió ember, nyugdíjasok és alkalmi munkán vagy szociális segélyen nyomorgók. Megélhetésükben segít a földjük, ahol a családnak termelnek krumplit, zöldséget, és kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk alig van, az is kényszer – kell a pénz. E gazdaságok nem gazdaságtalanok, alig van költségük, a munka nem számít, ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének.

A 900 ezer-egymillió család mély nyomorban él. A mezőgazdaságban nincs, és zömük számára nem is lesz hely. Mégsem mondhatjuk, hogy gazdaságaik életképtelenek, menjenek tönkre. A szolidaritás, a túlélés segítése lenne a feladat, addig legalább, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket. Meg kell kísérelni a megoldhatatlan feladatot: munkahelyteremtést, átképzést – jóllehet alulképzettek, akiket a munkanélküliség is zülleszt. Addig is, amíg nyugdíjba mennek, munkát találnak, maximálisan segíteni kell a falusi szegények néhány hektáros önellátó gazdaságát, megszabadítani az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától – talán szántásisegély-programmal, távlatilag szövetkezéssel, a megmaradt szövetkezetek szakcsoportjaiként, ahogy lehet. Ehhez tartozna a földnélkülieknek egy darabka föld juttatása, ne kényszerüljenek lopásra a többi szegénytől. Az önellátó parcellagazdaságok segítése hatékony és olcsó szociálpolitika. Végül a legfontosabb, gondoskodni kell a gyerekeikről, ne kezdjék az életüket alulképzett munkanélküliekként.

A falusi szegények elhagyatva a gazdák – és rajtuk keresztül a jobboldal – holdudvarává válnak, pedig a falu szavazatai, ami egyébként a gazdák fő zsarolási érve, főleg az övék. A kiegyensúlyozott 2006-os választás érdekében a kormánynak legalább meg kellene szólítani őket: ismerjük a helyzetüket, és segíteni fogunk. A falu problémáiból a hátralévő hónapokban felvállalható lenne valamiféle külön támogatási és munkahely-teremtési program (falusi környezet karbantartása, vízrendezés, erdősítés s más közmunka), az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától való megszabadítás kezdeményezése, továbbá az 1-5 ha közötti önellátó gazdaságok termelést segítő külön támogatása (szántási, vetési segély). Ennek megoldása lehetne a szociális szövetkezetek megszervezése. A szociális szövetkezet lehetővé tenné az egy hektár alatti parcellák után is a földalapú, valamint az európai uniós támogatás megszerzését a falusi környezetet karbantartó közmunkákhoz.

Számíthatunk az Európai Unióra már csak azért is, mert az EU a támogatásokat átcsoportosítja a termelést támogató "I. pillérről" a vidék népességmegtartó képességét és a természeti állapot megőrzését támogató "II. pillérre". Ez a falusi szegénység támogatását jelenti, munkahelyet hoz létre erdősítésnél, vízrendezésnél, környezetvédelemnél. Szomorú nálunk az EU-támogatás megoszlása: az I. pillérre 64%, a II. pillérre csak 36%. A II. pillér a lengyeleknél 55%, a szlovákoknál 56%, a szlovéneknél 62%.

 

A piacra termelő kisgazdaságok

 

A piacra termelő kisgazdaságok – az útelzáró "gazdák" – a falunak a vékony, felső rétege. 45-50 ezren vannak, ebből mintegy 8000 fő 50 hektár feletti földön gazdálkodik, közülük háromezren 100-300, sőt 1000 hektár feletti birtokon, és vannak, akik a szövetkezettől megvásárolt tehenészettel, sertésteleppel rendelkeznek. A tüntetők főleg közülük kerülnek ki, nekik van sokmilliós traktoruk. (Persze jó néhány 10 hektár alatti termelő is velük tart a közös kétségbeesés alapján.) Számuk az 5-10 hektár-tulajdonosokkal együtt is csak legfeljebb 80 ezer. Megjegyzem, ez utóbbiak jó része kétségbeesetten szeretné hinni, hogy családi gazdaságuk van, jóllehet gazdaságaik önellátó jelegűek.

Látnunk kell a tüntető gazdák igazságát is. Zömük évről évre ráfizetéssel termel, nem térülnek meg a költségei. A vagyonukat élik fel, eladósodásuk már a jelzáloggal terhelt házukat, földjüket, gépeiket, állatállományukat fenyegeti. Hiába a támogatás, hitelelengedés, nincs pénzük gázolajra, vetőmagra, takarmányra.

A gazdaságpolitikának ki kell mondania, amit a pártok – választási okokból – nem mernek, a gazdák sejtenek, de maguknak sem vallanak be: az egyébként nagyon jó adottságú mezőgazdaságunk életképtelen a jelenlegi struktúrában. Nemcsak a 10-30 hektáros, de még az 50-300 hektáros gazdaság korszerűtlen és gazdaságtalan mérete miatt. A külföldi konkurenciánál drágábban termelnek, szükségszerűen hiányt szenvednek tőkében, épületben, felszerelésben, szakértelemben. Nagy tőkeigény, magas önköltség, alacsony hatékonyság jellemző rájuk, nem alkalmasak jó minőségű, nagy tömegű, egységes áru előállítására. Feneketlen hordóként nyelik az adófizetők pénzét. A kisgazdaságokat a gyakorlati adómentesség és a támogatás tartja talpon, távlatilag ellehetetlenülnek. Mielőtt intünk, "megérdemlik", gondoljunk rá – ha vannak is közöttük a termelőszövetkezet-szétverők lelkes támogatói -, a nagyüzemek romjain kényszerhelyzetben kezdtek termelni, ahogy lehetett.

Az FVM – és az MSZP agrárpolitikája – a "gazdáktól" fél, őket támogatja-szolgálja állami pénzzel, aminek egy részéből meg lehetne segíteni a falusi szegénységet. A gazdáktól termelési szempontból sincs mit várni, politikailag pedig a szavazatok zöme nem az övék, csak le kellene választani a szegénységet, ami persze nehéz és koncepciót igénylő feladat.

 

A piacra termelő társas nagygazdaságok

 

A piacra termelő társas nagygazdaságok, a szövetkezetek és gazdasági társaságaik, valamint a kapitalista nagygazdaságok művelik a szántóföldek 40%-át, és produkálják a piacképes termés 80%-át, s adnak munkát kb. 105 ezer főnek. Többnyire nem korszerű nagyüzemek, mert kifosztottak és leromlottak a jobboldal 16 éve tartó szövetkezetellenes gazdaságpolitikája, az állandó bizonytalanság, a túladóztatás, a hátrányos megkülönböztetés miatt.

Versenyképtelenné teszi a szövetkezeteket az a hatalmas többletteher, hogy nem lehet földjük, egy hektár föld bérlete évi 12 000-28 000 Ft, esetleg még több. Az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó is terheli őket, míg a családi gazdaságokat szinte semmi, noha azok kapják a támogatások zömét. Ezzel egyenlíti ki a politika az eltérő terméseredményeket, hatékonyságkülönbséget.

A rendszerváltás idején a szövetkezetekből szörnyszülötteket – félig gazdasági társaságot és félig szövetkezetet – hoztak létre. A termelővagyon üzletrészként nevesítve egyéni tulajdonban, sőt jelentős részben külsők tulajdonában van, mint a gazdasági társaságokban. Most folyik a föld kényszerű állami visszavásárlása. Ugyanakkor, mint a szövetkezetekben az egy tag, egy szavazat elve alapján működő közgyűlés dönt az osztalékban, a vezetőválasztásban, a kilépéshez való hozzájárulásban. Volt idő, amikor érvényesült a vagyonnal való kilépés is, nem csak annak üzletrészként való eladása. A tulajdonosokból a külsőknek, eredetileg 484 ezer főnek nincs szavazati joga, ami gazdasági társaságban abszurd, ugyanúgy, mint az, hogy szövetkezetben a dolgozó tagok csak a vagyon talán 40%-ának tulajdonosai. Ebbe már be van programozva a feloldhatatlan ellentét az osztalékban és a földbérleti díjban érdekelt külső tulajdonosok, illetve a dolgozó tagság között.

Alapvetően erkölcstelen, hogy a parasztság otthon maradt, földhöz és szövetkezethez hű része sarcot fizet. Tudnunk kell, hogy azok jártak jól, akik annak idején megszöktek a földről. Az otthon maradottak hat-nyolc évig nyomorogva, a létminimumon dolgoztak, igaz, később megjavult a sorsuk. Túl sokat beszéltek rendszerváltáskor a szép falusi házakról, de hogy mennyi munka van bennük, azt nem mondták. Azt sem, hogy az 1968-as reform adta lehetőséget az otthon maradottak vállalkozó kedve, szorgalma tette a "magyar mezőgazdasági csodává". Megdolgoztak a jobb életért, amelyet a rendszerváltás után a szövetkezetek szétverése, az agrárolló és az állami elvonások visszavettek tőlük.

"Csepp vízben a tenger": olcsóbb és jobb dán sertés, szlovák tej, búza stb. várható. A dán sertés fölényét szegénységünkből következő technikai, technológiai elmaradottságunk is okozza, mert nálunk is jórészt nagyüzemi a termelés, az 550 nagytelep adott le évente 2.8 millió hízót, és a 244 ezer, 30 hízó alatti kistermelő csak 2,4 milliót (azóta már négymillió alatt van a sertésszám). Még tanulságosabb a szlovák tej; ők nem is korszerűbbek, és nálunk is a tej 80%-át a 300 tehén feletti 800 tehenészet adta, a 22 ezer 10 tehénnél kisebb csak 8%-ot. Mostanáig drága termények és a nagyüzemek elszegényedése volt a hazai agrárpolitika következménye, most majd az EU-ban – védővám nélkül – a versenyképtelenség, piacunk kiszolgáltatása is lesz.

A társas nagygazdaságok rendbetétele szektorsemleges elvonást és támogatást, földvásárlási jogot igényelne, az utóbbihoz azonban a "földszabályozást" is rendbe kell tenni. Ami szintén fontos, az állami tulajdonba kerülő szövetkezeti üzletrészeket vissza kell adni az oszthatatlan szövetkezeti közös vagyonba, egyrészt mert "törvényes", de jog- és alkotmányellenes volt a szövetkezeti vagyon állami elvonása és szétosztása, másrészt mert kizárja a szövetkezeteket az EU-pályázatokból.

 

Hogyan jutottunk ide és miért?

 

Az ország mezőgazdasági adottságai kiválóak, a szövetkezeti mezőgazdaság sikerágazat volt. A Horthy-időkben és később, egészen 1968-ig az európai mezőgazdaság hátsó harmadában elhelyezkedő mezőgazdaságunk két évtized alatt az élvonalba került. A termelés önköltsége a nyugat-európainak a növénytermesztésben 45%-a, az állattenyésztésben 60-65%-a lett. Megjegyzem, mostanra utolértük, sőt elhagytuk az önköltségben Nyugat-Európát, ahol közben nagymértékű üzemkoncentráció, vagyis költségcsökkentés megy végbe.

A nemzetközileg "magyar mezőgazdasági csodának" nevezett gyors fejlődés titka a szövetkezeti tulajdonlás volt, együtt a mezőgazdaságban létrejött lényegében piacgazdasági viszonyokkal. A szövetkezet gazdasági érdekeinek megfelelően gazdálkodhatott, árbevételéből kifizetve a költségeket, beleértve az adót, és ami maradt, a bruttó jövedelem – sok vagy kevés -, azzal szabadon rendelkezett, s tagi jövedelemre, fejlesztésre fordította.

A fejlődés lényege a terméseredményekben a korszerű nagyüzem hozta robbanás volt. A búza és a tengeri felszabadulás előtti, 1966-ig nagyjából változatlan hektáronként 1,4 tonnás termése 5 tonnára, illetve 6 és fél tonnára nőtt. A burgonya termése 18 tonnára – négy és félszeresre, a cukorrépáé 39 tonnára – háromszorosra emelkedett. A még 1972-ben is 2363 literes fejési átlag 1989-re 4950 liter lett, a kétharmadra csökkent tehénállomány másfélszer annyi tejet adott. Ezzel együtt változott mezőgazdaságunk helye Európában: tejtermelésben a 21. helyről hatodik-hetedik helyre, Svájc és az NSZK elé jutottunk, termésátlagainkkal a napraforgónál harmadik, tengerinél nyolcadik, búzánál tizenegyedik. Az egy sertésre jutó hústermeléssel közvetlenül Dánia és Anglia után, Ausztria elé kerültünk. Ami pedig az egy lakosra jutó termelést illeti, gabonából, tojástermelésből második, gyümölcsből harmadik, húsból negyedik, zöldségből hetedik helyre emelkedtünk. A mezőgazdaságunk műtrágyafogyasztása 8. lett Európában az NSZK és Dánia után, de Franciaország, Anglia, Ausztria, Finnország előtt.

Az eredményesség másik oka a farm- és parcellagazdaságnál sokkal kisebb fajlagos épület-, gép-, felszerelésszükséglet. Magyarországon az egy traktorra jutó termőterület 98 hektár, Ausztriában vagy az NSZK-ban 5 hektár, és Olaszországban 5-ször, Hollandiában 6,4 szer, és az NSZK-ban 7,4-szer annyi volt. Magyarországon 1000 hektár mezőgazdasági területre 98 dolgozó jutott, Finnországban 97, Ausztriában 72, Dániában 57. Most az Európai Unióban 86, Magyarországon 52. Ennyinek tudott, illetve tud a mezőgazdaság munkát adni.

A rendszerváltó elit agrárpolitikája a mezőgazdaságot rommezővé, a falut az ország szegényházává tette. Szétvert, kifosztott szövetkezetek, tönkretett gazdálkodás, végtelenül elaprózott földtulajdon, a falura visszaűzött félmillió munkanélküli és másik majd félmillió, akik a termelőszövetkezetekből hullottak ki.

Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelemkivonást jelent a mezőgazdaságból, legalább 50-80 milliárdos sarcot, amit a nyomorgó falu fizet meg, s ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást és az exportot.

És végül a telekspekuláció. A spekulánsok a kárpótlásra elvont földek felvásárlásával bekerítették a városokat, üdülőkörzeteket építettek, és folyamatosan sarcolják a lakosságot és az országot, vámolják a gazdaság fejlődését. Néhány adat: ipar, logisztikai bázis, autópálya-építésnél az olcsón felvásárolt területet egy forint egyenlő ezer-kétezer, néha ötezer forint kulccsal értékesítik. A Ferihegyi repülőtér esetén a pénzügyminiszter egy forint egyenlő kb. húszezer forint kulccsal, állami pénzen történő vásárlást állított le. (A megakadályozás egyszerű módja lenne, ha a mezőgazdasági terület belterületté [építési telek, üdülő] vagy iparterületté nyilvánításakor önkormányzati kisajátításra kerülne mezőgazdasági ingatlanként. A telekként való értékesítés – legalább a kárpótlásból származó földeknél – önkormányzati bevétel. Ez alkalmas lenne az iparűzési adó részbeni pótlására is.)

 

A szövetkezetek szétverése

 

Elkerülhetetlen a kérdés, mi volt az elkeseredett szövetkezetellenesség oka azon túl, hogy "minden rossz, ami volt", jóllehet itt volt leginkább gyakorlata a piacgazdaságnak meg a demokráciának. Ha az állam kivonul, vagyis a tagság formális tulajdonosi léte valósággá válik, akkor a mezőgazdaságban megvalósul a privatizáció, valódi tulajdonosok vannak, akik tudnak is gazdálkodni. Tegyük hozzá, a szövetkezetek általában támogatták a rendszerváltást az 1974-es negatív emlékektől indíttatva, azt hitték, további fejlődésre nyílik lehetőségük. Megtartják a termelőszövetkezeti nagyüzemek összes előnyét (tőkehatékonyság, alacsony önköltség és nagy tömegű, jó minőségű, egységes áru), és kiteljesítik a nagy találmányt, a nagyüzem és a kistermelés egyenrangú munkamegosztását. Megvolt a lehetőség – tekintettel a zömmel erős és gazdag termelőszövetkezetekre – a mezőgazdasági felvásárló, ellátó kereskedelem és az élelmiszeripar termelői privatizációjára, amihez hasonló a fejlett Európában is csak Dániában, Hollandiában van. A termelőszövetkezeti ipar és szolgáltatás – ahol a tagság harmada dolgozott – jó kiindulási alapja lehetett volna a falu iparosításának és az országnak annyira hiányzó, olcsón termelő kis és középüzemek tömeges kifejlődésének

Miért nem élt a rendszerváltás a lehetőséggel? Több okra gyanakodhatunk: az új elitben nagy szerephez jutottak a gazdagparasztság szövetkezetből kimaradt, zömmel városba elszármazott utódai. Bennük a szövetkezetesítés emléke és az 50-es évek szövetkezetképe élt, a megújulást nem élték át. A tagság meggazdagodása – bennük, akik kimaradtak belőle – irigységet és haragot keltett. Úgy gondolták a régi-új urak, itt az ideje a "parasztság helyretételének". A másik ok alighanem az új elit készülődése a vagyon újrafelosztására. Ebben a vállalkozási tapasztalatú, erős menedzsmentű, gazdag szövetkezetek komoly versenytársak lehettek volna. További ok lehetett az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás – amelytől gazdasági megváltást reméltek -, és amelynek akadályát jelenthette a nyugat-európainál versenyképesebb és termelését jelentősen fokozni képes mezőgazdaság.

A döntő ok azonban az új politikai elit számára az volt, hogy ugyanúgy elviselhetetlen volt a szövetkezetek önállósága, ami a szövetkezetek 1974-es félállamosításához vezetett, mint a réginek: Akkor kemény rendszabályokkal közelítették az államgazdasághoz – elnökválasztást korlátozó feddhetetlenségi igazolás, bérszínvonalat szabályozó regulatív béradó, szövetkezet-összevonások, önkéntes tartalékalapok zárolása, az ipari és a szolgáltató tevékenység engedélyhez kötése.

A szövetkezetek az új politikai elit számára – erős gazdasági bázisukkal – valódi civil társadalom veszélyét jelentették, szemben az állami iparral, az államtól függő értelmiséggel, sőt a gyenge, állami istápolásra szoruló vállalkozókkal is. Tegyük hozzá, a képviselői helyek harmada falusi, és ha a szövetkezeteket nem verik szét, ők rendelkeznek felettük.

Az Antall-kormány a nagyüzemi mezőgazdaságot részben politikai okból, részben pedig a farmgazdaság dilettáns fantasztáinak biztatására verte szét. Az új hit prófétáival éppúgy nem lehetett vitatkozni, mint Rákosiékkal, az ideologikus hitnek nincs szüksége bizonyítékra. Hitüket az sem zavarta, hogy a paraszti parcellagazdálkodást folytató Lengyelországból és a farmergazdaságra áttérő Jugoszláviából ide jöttek élelmiszerért. Magyarország szállított cukorrépát a horvát cukorgyáraknak, a japánok itt vették meg a lengyeleknek szánt élelmiszersegélyt. A mezőgazdaság termelésének egyharmadát exportálta. Ne tévedjünk, a 100 lakosra jutó mezőgazdasági terület Magyarországon és Jugoszláviában azonos, és Lengyelországban is 83%-a a magyarnak. Még az osztrák farmok földjéről is hozzánk jöttek élelmiszerért, nyilván, mert itt jó minőségűt és olcsót kaptak.

A Horn-kormány a helyzet megoldására koncepció hiányában és gyávaságból nem tett semmit. A 2004. évi kormányváltásig a termelőszövetkezeti tagság 91-94%-a elnyomorítva, de kitartott, csak amikor látták, hogy Horn alatt is folytatódik a termelőszövetkezet-ellenesség, akkor hullottak szét. Ekkor fordult a gazdátlanná vált falu az addig súlytalan kisgazdák felé.

Végül az Orbán-Torgyán-kormány a félrevezetett falut napi politikai érdekből, a "családi gazdaság" zsákutcájába terelte, ahol minden 5-10 hektáros birtokos családi gazdának képzelheti magát, miközben az agrárpénz a klientúrának jutott. Elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, a mezőgazdaságot dilettáns vagy gyűlöletből tönkretevők meddig játszhatják "a gazdák, a parasztság védőit", mikor kérnek bocsánatot a falutól és a nemzettől.

 

A hazai agrárfejlődés alternatívái

 

Az EU-ban folyamatos technológiai és technikai fejlődés megy végbe, egyre gyorsuló üzem- és termeléskoncentrációval. (Dániában tíz év alatt 20-ról 31 hektárra nőtt a farmok átlagos területe, 30 ha felett van már 69%, a franciáknál 72%, Ausztriában a gazdaságok 250 ha feletti 2,5%-a birtokolja a földek felét stb.) A tegnap még rentábilis méretű farm mára veszteséges, ennek hatását fékezi a támogatási rendszer, mely átmenetileg életben tartja. Az EU agrárvédőhálója politikai indíttatású, ennek az agrárfejlődés hatására történő változásával fokozatosan leépül. A támogatási rendszer minden megújítása csökkentést takar, távlatilag jelentéktelenné válik a termelést támogató "I. pillér". A támogatást átcsoportosítják a természeti állapot megőrzését és a vidék népességmegtartó képességét támogató "II. pillérre", mely már 2007-2013 között 50% fölé fog emelkedni. 2013 után gyorsul a termelés támogatásának leépülése és távlatilag eljelentéktelenedik. A támogatások átkerülnek a fejlődéssel talajt vesztők túlélésének biztosítására és a környezetvédelemre. A termelőknek távlatilag csökkenő támogatással, végül anélkül kell helytállniuk a piacon.

Mit jelent ez számunkra? Az EU-belépés a mezőgazdaság támogatásának egyszeri gyors emelkedését hozza az EU-támogatásokkal, kivéve a máris piacinak minősített néhány ágazatot, pl. sertést, baromfit. A főleg földalapon kapott támogatás 8 ezerről kb. évi 37-38 ezer Ft/ha-ra emelkedik, és még néhány évig tovább nő – 2010-re 75 ezerig -, mire elérjük a 100%-os EU-szintet, ha csak addig nem változik a támogatási rendszer. Ez átmeneti megkönnyebbülést jelent, jóllehet csak a legnagyobb egyéni gazdaságokat tudja kiemelni a veszteségességből. Felhasználható lenne a kibontakozás megkezdésére, de a kisgazdaságok fel fogják élni, hogy elodázhassák a szembenézést helyzetükkel. Így csak fokozatosan morzsolódnak fel az EU-támogatás – koncentrációval és korszerűsítéssel párhuzamos – csökkenésével, amihez nem tudnak csatlakozni, mert csak a leggyengébbek tönkremenetelével koncentrálódnak. Távlati életben tartásukhoz a nyugat-európainál nagyobb támogatásuk és/vagy magasabb élelmiszerárak kellenének, ami az EU-ban nem lehetséges.

 

A gazdák kibontakozási elképzeléseiről, hiú ábrándjairól és a tüntetésekről

 

A gazdák az államtól kérik, követelik a piacot, marketinget, magtárt, hazai piacra védvámot, új termelési struktúrát – szerintük gabona helyett zöldség, gyümölcs, ipari növény, biotermelés -, amihez jó a kisüzem, és el lehet jó áron adni.

Vegyük ezeket sorra.

A hazai szántóterület zömén tipikus nagyüzemi kultúrákat, elsősorban gabonát termesztünk: 1990 óta hullámzóan 60-70% a gabona, és a hullámzás kedvezményezettje sajnos a parlag. A zöldség, gyümölcs, szőlő 5,5-6,3%, tehát a gabona 10%-os csökkentéséhez ezeket meg kéne duplázni, amihez piac kellene és piacképes, olcsó termelés. Jelenleg már paradicsomtól, hagymától eperig egyre jelentősebb az import, a fogyasztás 6-10%-a körüli, miközben az export lezuhant.

A "kisüzemi" háztáji termelésről, aminek jelentős exportsikerei voltak, tudni kell, hogy a nyugati nagykereskedők – akiknek több száz üzletet kell ellátniuk nagy tételben vásárolt, egységes, jó minőségű áruval – azért szerették a termelőszövetkezeti háztáji zöldséget, pl. paprikát, mert a százhektáros táblán a gazdaság szántott, műtrágyázott, öntözött, adott szakirányítást és egységes palántát. Végül pontos ütemezéssel szállította a háztájiban a tagok által ápolt és szedett árut, és ezért az ár is kedvező volt. Paradicsomnál a konzervgyár az elsődleges feldolgozással a táblára települt ki, a gyárba már levet szállítottak. Cukorrépánál is az volt az előnyünk, hogy nem tíz-húsz, hanem százhektáros tábláról – ahol megtérült a felszedőgép – szállítottunk, és így olcsón.

Hasonló a helyzet a biotermeléssel, ennek volna piaca, de a kisüzem alkalmatlan rá. Feltétele szigetelési távolságok, vetésforgó, sokévi gazdálkodással gyom- és károkozómentessé tett terület.

Az EU komoly támogatást jelent, de nincs vám. Ügyeskedni lehet, pl. vizsgálatokkal, csinálják is egyes országok, amíg Brüsszel tűri, és a hazai piac elviseli. Ne feledjük, ma a lakosság harmada a létminimum környékén, alatta él, és jövedelmük 48%-a körül van az élelmiszer. Meg az inflációra is kell gondolni.

A gazdák a 25%-os EU-támogatásra hivatkoznak, amivel se az exportnál, sem itthon nem versenyképesek, s állami árpolitikát követelnek. Az agrárkormányzat hiába mondja, hogy rendszerváltás előtt mezőgazdaságunk sokkal kisebb támogatással sikeresen exportált. A fejlett országokból csak Új-Zélandon és Magyarországon volt több a mezőgazdaság befizetése, mint a dotációja. Most úgy több a befizetés, mint a hazai támogatás, hogy a befizetést a társas gazdaságok teljesítik, a támogatást a gazdák kapják.

A jó magyar áru és a vásárlók hazafiassága legenda, a valóságban a dán sertés jobb, kevésbé zsíros és főleg a húsiparnak egységes alapanyag. A húskészítmények hazai ízesítésének előnye viszont igaz. A napfényes órák száma magas, de rajtunk kívül még sok országban így van. Ami az importált hamisított, veszélyes élelmiszereket illeti, ez a piacgazdaság velejárója, itthon is, gondoljunk a hazai paprikabotrányok szereplőire. A vásárlók hazafiasságának lehet, hogy van szerepe, de nagyobb az árérzékenységé. Kifogások helyett olcsó, jó minőségű árut kell adni, ez a mezőgazdák hazafiassága.

Fel kell készülni a "gazdák rendszeres évi tüntetéseire". Kormányok változnak, a gazdák tüntetnek. Az Orbán-Torgyán-kormány idején a szövetkezeti Nagy Tamásban bíztak, most a kisgazdából Fidesz közelivé vált "gazdakörök"-ben. A kormány a tönkretett falu túlélésének megoldását, legfájóbb napi gondjainak enyhítését is nehezen tudja felvállalni, a gazdák azonban csodát, ezernyi bajuk megoldását várják. Árakat és piacot, hogy haszonnal adhassák el drágán termelt termésüket, és hogy a 10-50 hektáron meg tudjanak élni. Tőkét, "mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt" – hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor, most tényleg a 10 hektárosnak is kell -, épületet, sok mindent. Nem tudják, hogy a többlettőke törlesztését, de még csak az évi kamatát sem bírják fizetni, illetve most, hogy állami segítséggel megvették a modern traktort, kétségbeesve tapasztalják. Mindenki saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi.

A kormányzat hiába mondja, hogy az EU 25%-ot ad, ők egészítik ki 55%-ra. Ezért a cseheknél, szlovákoknál 42-43 €/ha a támogatás, nálunk 70 €, ehhez jön a 40-60 milliárdos hitelrendezés. Az Orbán-Torgyán-kormány 1998-tól elpazarolta az időt, nekik kellett a megoldást felvállalni, azt a veszélyt, hogy hibás kifizetésnél az EU büntet, sőt ki is zár a támogatásból, egyébként is a véghatáridő április. Nálunk (93 ezer km²-en) 208 000 gazdát kell regisztrálni, a cseheknél (79 ezer km²-en) 16 ezret, a szlovákoknál (49 ezer km²-en) 12 ezret, mert ott nem aprózták el annyira a gazdaságokat.

A gazdák súlyos helyzetükben csak azt tudják, járna még pénz, ami átmeneti enyhülést adna, megígérték, és joggal panaszkodnak a számukra új és nyomasztóan bürokratikus EU-s rendszerre és az apparátus hibáira, a sokkal magasabb árat jelentő EU-búzaintervenció elhúzódására. Ha nincs elég raktár és szállítókapacitás, oldja meg a kormány, mondják. Nem akarnak emlékezni arra, hogy amikor 15 millió tonna felett volt a gabona ötéves átlagban, nem volt probléma, csakhogy a szövetkezetek szétverése jelentős raktárkapacitást semmisített meg, az állattenyésztés "bőrben" exportált. (12 millió sertésünk volt, majd annyi, mint a dánoknak, most négy sincs, míg a dánoknak 24 millió.)

Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert külön érdekeik vannak – sokan a falu nyomorúságának és kiszolgáltatottságának vámszedői mint felvásárlók és bérszántók, hitelezők -, vagy politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik.

Tudomásul kell venni, hogy aki az ármeghatározó "társadalmilag szükséges, élő és holt munkaráfordításnál" nagyobbal, vagyis veszteségesen termel, azt nem szabad különböző formájú támogatásokkal mesterségesen életben tartani, legalábbis tartósan nem, még ha most – nálunk és kisebb mértékben az EU-ban is – ez a gyakorlat. Ez ugyanis egyrészt társadalmi veszteség, másrészt így a fokozatos rendbetétel helyett a megszüntetéskor elkerülhetetlen, tragikus összeomlást készítjük elő.

Mit lehetne, kellene tenni a mezőgazdaság rentábilissá tételére?

Az agrárválság okai: értékesítési válság (piaci kiszolgáltatottság és termelési anarchia), alapvetően azonban a termelés alacsony színvonala.

Az agrárválság mint értékesítési válság: a mezőgazdaság kiszolgáltatott – a jórészt multik kezébe került – élelmiszeriparnak, bevásárló központoknak és külkereskedő nagyvállalatoknak meg a szolgálatukban álló vagy önálló spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló kereskedelemnek. Ezek együtt az olcsón felvásárolt termékeken 50-150%-os profitot érnek el. A másik probléma a szétaprózott termelés anarchikussá válása, évente hullámzóan, egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés, aminek megoldását az államtól várnák, követelik.

Az agrárválság lényege a mezőgazdasági termelés struktúrája és ebből kővetkezett elavultsága: a rendszerváltással létrehozott új agrárstruktúra. 2-2,5 millió földtulajdonos, közülük 1-1,5 millió, aki bérbe adja a földjét. Egymillió földtulajdonos – jobb híján – a földből vagy abból is próbál megélni. A mezőgazdasági termelés zömmel ráfizetéses, folytatása évről évre folyamatosan egyre növekvő EU- és állami támogatással biztosítható csak.

A mezőgazdaságban a parcella és a kisgazdaság vált uralkodóvá. Ezeknek szükségszerűn hiányos a felszerelésük, nincs forgótőkéjük. Megszűnt a színvonalas szakirányítás, a 100-ha feletti gazdákból is csak 10%-nak van felsőfokú végzettsége. Lezuhant a műtrágya, nemesített vetőmag használata – idén ezért és nem csak az időjárás miatt 50% a takarmánybúza aránya -, lecsökkent a mélyszántás, öntözés, nem lehetséges a vetésforgó. A beszántott vízlevezetőkkel el nem vezetett és a mélyszántással el nem nyelt víz belvizet, majd hiánya aszályt okoz, és az árvízveszélyt is megnöveli.

A piaci kiszolgáltatottság megoldása a szövetkezeti értékesítés lenne, ezzel a termelők egyenrangú partnerekké válnának, mert most az ezerhektáros vagy a kis TESZ ugyanolyan kiszolgáltatott, mint a 10 hektáros. Ezt csak felső segítséggel lehet megszervezni országos és/vagy regionális-több megyényi szervezetekként, amelyek lenyúlnak a falvakba helyi szövetkezeteikkel.

A termelés anarchiájának a szerződéses termelés a gyógyszere. A fejlett országokban termékenként is változóan, de 60-90%-os és afeletti a szövetkezeti hálózatban és/vagy szerződésre termelés, a tejtől a tojáson, baromfi-, sertés- és marhahúson át a gyümölcsig, búzáig stb. A szerződéses termelés a termelők társulásában optimális, de az integrátor lehet a kereskedelem, az élelmiszeripar is.

Tekintve, hogy elmaradottak és válságban lévők vagyunk, állami segítséggel gyorsítottan kéne a szövetkezeti hálózatokat – pl. államilag garantált hitelt adni a beruházásaikhoz, forgótőkéhez – és a szerződéses termelést létrehozni. Megfontolandó lenne a támogatások egy részét a részvételhez kötni.

A rendszerváltó politikai "elitek" mindenféle hazai és nemzetközi trendet félretéve kezdtek bele 1990 után egy új földosztásba. A vidék és a falvak számára kínált, a "magyar farmer" túlhaladott alternatívája nem sok jóval kecsegtetett és kecsegtet. E donquijotizmus árát sajnos nem kitalálói fizetik.

Ami hazánkban a rendszerváltás után a mezőgazdaságban s ezáltal a vidéken és a falvakban lakókkal történt – meglehetősen zavarba ejtő. Ugyanis miközben hazánk egy olyan globalizálódó világhoz akar és kénytelen csatlakozni, ahol a mezőgazdaság és az ott foglalkoztatottak súlya az elmúlt évszázadban a töredékére zsugorodott, és miközben az államszocializmusbeli múltunk ellenére hazánkban is ez a trend alakult ki, a rendszerváltás után a politikai elitek mégis "földet osztottak", tömegeket juttatva így földtulajdonhoz. A vázolt politikavezérelt "földreform" annál is zavarba ejtőbb, mert a szerző véleménye szerint a magyar vidék és a falvak, már az államszocializmus időszakának végén – tehát a rendszerváltás előtt – a "mezőgazdaság után" voltak, vagyis a politikusok olyan körülmények között kínálták fel – erőltették rá – a tömeges földosztást a vidék és a falvak társadalma számára fejlődési alternatívaként a magyar újkapitalizmusban, amikor az már történetileg túlhaladottnak számított. A tanulmány egy "későn" iparosodott, a hazai piacosodáshoz és modernizációhoz "későn" és "gyengén" kapcsolódó kistérség fejlődésén keresztül járja körül a problémát, részletesen tárgyalva, hogy a legújabb "földosztás" ténylegesen mit is jelentett az ott lakók számára, arra az eredményre jutva, hogy "fejlődési alternatívát" semmiképpen sem.

Egyfelől itt állnak előttünk az évszázados trendek – lásd az alábbi táblát -, amelyek arról tudósítanak, hogy a gazdaság három nagy szektorának foglalkoztatottsági arányaiban – a mezőgazdaságban, az iparban és építőiparban, és a szolgáltatásban – gyökeres átstrukturálódás ment végbe 1900 és 2001 között. Az irányzatok egy modernizálódó társadalomról adnak képet, ahol – időben ugyan változó dinamikával, de végeredményét tekintve – egy túlsúlyos agrárfoglalkozású társadalomból egy évszázad alatt egy, a dolgozókat túlnyomóan az iparban és a szolgáltatásokban alkalmazó társadalom lett.

Tény tehát, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya az elmúlt évszázad során léptékbeli csökkenést mutat, hiszen amíg 1900-ban ebben a szektorban dolgozott az összes foglalkoztatott háromötöde (61%), addig 1990-ben már ötöde sem, 2001-ben pedig mindössze 6 százaléka. Tény az is, hogy ez egybeesett a gazdaságilag legfejlettebb országokban ebben az időszakban lezajlott irányzattal. Ez utóbbit azért tartjuk fontosnak hangsúlyozni, mivel e társadalmak az évszázad során mindvégig a kapitalizmus viszonyai között éltek és fejlődtek, szemben hazánkkal, ahol mintegy negyven éven keresztül az államszocializmus viszonyai határozták meg a gazdasági-társadalmi újratermelődés rendjét. E vitathatatlanul jelentős modellbeli eltérés ellenére a végeredmény nagyon hasonló, hiszen hazánkban a 6 százaléknyi mezőgazdasági foglalkoztatott közeli értéket mutat a franciaországi 4,4, a dániai 3,5, az olaszországi 4,8, a hollandiai 3,4, a finnországi 6,3 vagy a németországi 2,5 százalékos ezredfordulós arányokkal.²

Másfelől a rendszerváltás után átélhettünk egy új "földreformot", mely – többek között – a kárpótlás és a vagyonnevesítés intézményein keresztül sok százezer embert juttatott földhöz. Erre alapozva, egyes rendszerváltó politikai irányzatok programjaiból egy új magántulajdonos mezőgazdasági "osztály" vagy "réteg" képe is kirajzolódni látszott, a "magyar farmeré", amely ugyan ebben a formában sohasem létezett, de amely – politikai kitalálói szerint – rövid időn belül nem csupán itthon lép elő jelentős és meghatározó erővé az agráriumban, hanem ezen idő alatt nemzetközileg is versenyképessé válik.

Zavarba ejtő, hogy a vázolt két tény nincs szinkronban, sőt ellentmondani látszik egymásnak: a mezőgazdaságban foglalkoztatottak jelentős csökkenésének évszázados trendje és a legújabb rendszerváltásunk utáni tömeges földosztás. Úgy tűnik, mintha a rendszerváltó politikai elitek teljesen számításon kívül hagyták volna az ilyen típusú évszázados irányzatok makacs következetességét, és nemcsak úgy gondolták, de úgy is tettek – például törvényeket hoztak, állami pénzeket osztogattak -, mintha a történelem menete e tekintetben politikai indulataik és akaratuk szerint megállítható vagy visszaforgatható lenne. Annál is zavarba ejtőbb a jelenség, mivel ezek az elitek abban viszonylag hamar egyetértettek, hogy hazánknak minél előbb csatlakoznia kell a fejlett világhoz – például az Európai Unióhoz -, melyben a jelzett irányzat hasonlóképpen gazdaság-, társadalom- és tulajdonformáló erő volt évszázadok óta, mint nálunk. Ha ott természetesnek tekintették a mezőgazdaságban foglalkoztatottak összezsugorodásának az ezredfordulóra kialakult 3-6 százalék körüli arányát, akkor a magyar mezőgazdaságot miért nem az ebből fakadó versenyre készítették fel a rendszerváltás után, és miért osztogattak pár hektáros földterületeket az új tulajdonosaiknak? Zavarba ejtő az is, hogy a magántulajdonnak szinte kizárólag a természetes személyekhez kötött formáit ismerték el és favorizálták a mezőgazdaságban – a szövetkezeti tulajdonról hallani sem akartak -, holott a tulajdonnak köztudottan sokféle formája létezik a kapitalista viszonyok között is. Zavarba ejtő, hogy egy tőkehiányos helyzetben miért aprózták tovább a még meglévő tőkéket a mezőgazdaságban, és miért akarták az agrárium legképzettebb rétegét, a mezőgazdasági főiskolákat, akadémiákat és egyetemeket végzetteket kizárni a magántulajdon megszerzéséből – őket nevezték "zöld báróknak" -, jóllehet mindenki tisztában volt azzal, hogy megfelelő tőkeerő és szakértelem nélkül versenyképtelen az ágazat. Zavarba ejtően úgy osztogattak apró földterületeket, egy-két tehenet és traktorokat, hogy meglévő és működő termelési rendszereket, integrációkat és piaci hálózatokat vertek szét, jóllehet köztudott volt, hogy egy modern és versenyképes mezőgazdaság elképzelhetetlen e hálózatok nélkül.

És zavarba ejtő, hogy a politika alakítói miért gondolták és/vagy tehettek úgy, mintha a vidék és a falu boldogulásának a záloga ez az új "földreform" lett volna, amikor az már a rendszerváltás előtt "túl volt a mezőgazdaságon".

Vagyis azt állítjuk, hogy a magyar vidék és a falvak már az államszocializmus időszakának a második felében a "mezőgazdaság után" voltak: az itt lakók döntő része nem itt dolgozott, megélhetése más ágazathoz kötötte, vagy saját és gyerekei jövőjét a mezőgazdaságon kívül képzelte el és tervezte. A tételünk megalapozottságát jelzi, hogy az évszázados trend a rendszerváltás utáni "földreform" ellenére folytatódott – a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 1990 óta több mint 10 százalékponttal esett vissza -, nyilvánvalóvá téve, hogy a magyar politikai elitek különféle megfontolásokból egy, a modern gazdaságok fejlődési logikájával ellentétes irányzatot erőltettek hazánkban ebben az időszakban.

Tételünket "igazolandó", röviden bemutatjuk egy kistérség ilyen szempontú fejlődését, a hangsúlyt az elmúlt harminc év változásaira téve. Olyan térségről van szó, amely kimaradt, pontosabban kezdettől "gyengén" kapcsolódott a magyar iparosodás és piacosodás 19. századi folyamataihoz, lemaradását a 20. század elején sem sikerült leküzdenie, sőt a szocialista iparosításba is csak későn, a hetvenes évek elején tudott bekapcsolódni. Az ekkori külső tőkeallokáció a kistérséget – egy alföldi nagyközséget, melyet a rendszerváltás után várossá nyilvánítottak, és a "vonzáskörzetébe" tartozó öt falut – egy új fejlődési pályára állította, mely azonban a rendszerváltást követő tőkekivonással megtört, és ezzel egy újabb fejlődési irány vette kezdetét. A térségben 1995 óta több empirikus vizsgálatot is végeztünk, és a továbbiakban ezek adatait használjuk fel annak bemutatására, hogy e "periférián" lévő mikrokörzet is már az államszocializmusban "a mezőgazdaság után" volt, és a rendszerváltást követően sem mutatott semmi abba az irányba, hogy az itt jelentkező gazdasági és társadalmi problémákat az új "földreform" fogja vagy tudja megoldani.

Ha ismételten szemügyre vesszük a fenti táblázatot, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy a mezőgazdasági foglalkoztatottság csökkenésének irányzatában jelentős ritmusbeli eltérések és törések voltak az évszázad folyamán, amennyiben az hol alig, hol pedig rendkívül gyorsan változott. Az előbbire az 1920 és az 1949 közötti időszak az egyik példa, amikor a csökkenés még a tíz százalékpontot sem érte el három évtized alatt, mi több, az utolsó évtizedben némileg még nőtt is a mezőgazdaságban dolgozók súlya. Hasonlóképpen ilyen időszaknak tekinthetjük az 1970 és 1990 közti két évtizedet is, hiszen a csökkenés mértéke ekkor alig haladta meg az öt százalékot.

Ezekkel szemben gyors és léptékbeli csökkenések jellemezték az 1949 és 1970, valamint az 1990 és 2000 közti évtizedeket. Az első esetben mintegy 30 százalékkal esett vissza a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya két évtized alatt, és a fogyásnak ez a dinamizmusa megismétlődött az 1990 utáni évtizedben is. Ha a fenti évszámokat egybevetjük a magyar történelem fordulópontjaival, könnyű belátni, hogy a törések és a jelentős aránycsökkenések politikai beavatkozások nyomán jelentkeztek. Az első a kommunista hatalomátvételhez és az ezt követő első és második téeszesítés politikai, rendőri, adminisztratív, erkölcsi stb. kényszert is alkalmazó eljárásaihoz kötődtek, amikor is az őstermelésben hozzávetőlegesen egymillióval esett vissza a dolgozók száma. Ismerve a korabeli hazai gazdasági és társadalmi állapotokat, ilyen mérvű kilépés és eláramlás a mezőgazdaságból, illetve ilyen mérvű szerkezeti átrendeződés a foglalkoztatottságban két évtized alatt a politika beavatkozása nélkül aligha elképzelhető. Az 1990 utáni gyors, szintén több százezer embert érintő csökkenés hasonlóképpen egy rendszerváltáshoz kapcsolódott, csakhogy ez most a piacgazdaságra való áttérés jegyében történt. Egészen pontosan a legújabb rendszerváltásunk után kialakuló magyar újkapitalizmus jellegzetességeit és működési jellemzőit nem általában a piacgazdaságra történő áttérés alakította, hanem a kapitalizmus globalizálódónak nevezett formációjának működési logikái, és az ebbe a világba történő integrálódás sajátszerűségei alakították.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mivel a mikrokörzet fejlődésének történeti áttekintését ezen töréspontok mentén próbáljuk vázolni.

 

II. A mikrokörzet történeti áttekintése

 

A körzet "perifériális" fejlődésébe, a 19. és 20. századi kapitalizálódáshoz való "gyenge" kapcsolódásába engednek betekintést az 1941-es népszámlálási adatok³ . Ezek szerint a kistérség településein élők körében a mezőgazdaságban foglalkoztatottak domináltak, a körzet "fejlettségéből" adódóan persze rendkívül magas súllyal, hiszen az ebben a szektorban dolgozók aránya ekkor – településenként eltérően – 74 és 85 százalék között mozgott. Következésképpen az iparban-építőiparban foglalkoztatottak részaránya rendkívül alacsony volt (5-10%), mint ahogy a szolgáltatásban dolgozóké is (9-16%). Az így mért fejlettségben a nagyközség – mint jeleztük, mára városka (a továbbiakban város) – megelőzte a falvakat: itt volt a legalacsonyabb az őstermelésből (74%) és legmagasabb az iparból (10%) élők, illetve a szolgáltatásban dolgozók súlya (16%).

Fontos tény, hogy az őstermelésben dolgozók körében "csak" 43-58 százalék között volt az "önállók" és "segítő családtagok" aránya. Másként fogalmazva, ekkora volt a birtokos parasztok és segítő családtagjaik aránya, jelezve, hogy a települések többségében az "állandó" és az "időszaki" mezőgazdasági munkát vállalók, vagyis a cselédek és a napszámosok voltak túlsúlyban. A körzetben uralkodó viszonyokra jellemző az is, hogy a mezőgazdasági "önállók" és "bérlők" zöme (46-66%) a falvakban 5 kat. hold alatti birtokon gazdálkodott, melyből egy család nem tudott megélni, következésképpen e családok tagjai is csak növelték a napszámos- és cselédmunkára kényszerülők számát. Egyedül a városban volt némileg jobb a helyzet, ugyanis itt nem csupán a földdel rendelkezők aránya volt messze magasabb (58%) a falvakénál, hanem a törpebirtokosok aránya is a legalacsonyabb (38%), a 10 kat. hold feletti birtokon gazdálkodóké pedig a legmagasabb (43%) értéket mutatta. Ennek az oka a falvakétól eltérő fejlődésben rejlik, ugyanis amíg a város kun település volt, addig a falvakban nagybirtokok domináltak. Az adatok alapján nyilván nem okoz meglepetést az a megállapításunk, hogy a kistérségben ebben az időszakban meglehetősen magas volt a szegények száma, sok volt a munkanélküli, és általában is alacsony volt az életszínvonal.

A második világháborút követő első nagy hatású intézkedés a "földreform" volt. A körzet településein is sor került földosztásra, melynek eredményeként jelentősen megnőtt az "önállók" és "segítő családtagok" száma, olyannyira, hogy a negyvenes évek második felében a parasztcsaládok 83-97 százalékos arányukkal uralták a lakosságot. Ennek megfelelően a földtelenek, illetve az "állandó" és "időszaki" mezőgazdasági foglalkoztatottak súlya 3 és 17 százalék közti értékre csökkent. A birtokszerkezet azonban alig változott az 1941. évihez képest, ugyanis azt továbbra is a 10 kat. hold alatti kis- és törpebirtokosok uralták. E birtokosok aránya az összes mezőgazdasági gazdálkodó között a városban 68, a falvakban pedig 78 és 89 százalék között volt⁴ .

A földosztást ebben a formában egy valódi, döntően saját földterületen gazdálkodó családokból álló "paraszttársadalom" megteremtése irányába tett lépésnek minősíthetjük, melyet négy megjegyzéssel kell kiegészítenünk. Egyrészt azzal, hogy ha igaz volt az évtized elejének gazdálkodásáról szóló azon megállapításunk, hogy a törpe-, de még a kisbirtokosok jó része sem volt képes családját kizárólag saját földjeinek megművelésének hozadékából eltartani, illetve számukra egész évben munkát biztosítani, akkor ez a "földreform" után is igaz. Másrészt azzal, hogy az újonnan földhöz juttatottak és a törpebirtokosok számottevő része nem rendelkezett földjei megműveléséhez szükséges eszközökkel – például igaerővel, gépekkel, tárolókkal -, továbbá tőkével, termelési ismeretekkel és -kultúrával vagy gazdálkodási tapasztalatokkal. Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy a kiosztott földek többnyire gyenge minőségűek voltak, és az osztásnál alig vették figyelembe azok határbeli elhelyezkedését, így gyakran előfordult, hogy az 5-6 kat. hold 5-6 darabban volt a határ különböző részein. És végül a kibontakozás lehetőségeit és távlatait tovább rontotta a naturális önellátás megerősödése, a felhalmozás alacsony szintje, a hitelek hiánya, a beszolgáltatás kényszere vagy a politikai bizonytalanság.

A vázoltak ismeretében érthető, hogy a foglalkoztatottság szerkezete 1941 és 1949 között nem változott a kistérség településein, sőt a földosztás után azt még inkább a mezőgazdaságban dolgozók uralták a maguk 75-92 százalékos arányaival. Az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatottak súlya stagnált, az előbbi 3 és 14, az utóbbi 5 és 16 százalék közötti településenkénti értékeket mutatva⁵ .

Témánk vonatkozásában tehát az a "furcsa" helyzet állt elő, hogy jóllehet a vizsgált körzetben élő családok tömegeinek élelmezése, közérzete, társadalmi helyzete és rangja és ezáltal önbecsülése vitathatatlanul javult a földosztás után, ez azonban nem jelentette egyszersmind foglalkoztatási és megélhetési gondjaik vagy a térség elmaradottságának távlatos megoldását is. Másként fogalmazva: az 1945-ös földreform az egyének és a családok szintjén és rövid távon talán számos problémát megoldani látszott, történelmi léptékkel mérve azonban – nem esvén egybe a hazai és a nemzetközi gazdasági fejlődés meghatározó irányzataival – nem kínált alternatívát a "periferiális" fejlődéshez képest.

Érzékelhető változásokra csak a második téeszesítés megkezdését követően került sor. Ekkor már nem csupán az vált világossá, hogy a saját földek mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe való bevitelét nem lehet megúszni, de az is, hogy nem kötelező a téeszben dolgozni. Sőt előnyösebb az iparban vagy más ágazatban elhelyezkedni, hiszen ott havi rendszerességgel és garantáltan pénzbeli jövedelemhez lehet jutni, napi nyolc órát kell csak dolgozni, éves szabadság jár stb., szemben a téesszel, ahol maradékelvű és döntően naturális elosztás dívott, a munkaidő a tevékenységtől és az időjárástól függött, a szabadságot pedig a mezőgazdasági munkák téli szüneteltetése jelentette. A saját föld elvesztését jelentő "proletár" állapotból és a téesztagsággal együtt járó bizonytalan és alacsony szintű megélhetést nyújtó státuszból tehát az ipari, építőipari stb. munkavállalás kínált alternatívát. Ezt a korabeli extenzív iparosítás tette lehetővé, amely ugyan a körzeten kívül zajlott, azonban mégis sokan adták a fejüket arra, hogy távoli városokban, a családtól külön élve vállaljanak munkát. Ezzel a mikrokörzet hagyományos munkaerő-piaci zártsága oldódni kezdett, és a családi, rokonsági, szomszédsági stb. kapcsolathálókon keresztül a különféle földrajzi területek – Szolnok, Budapest, Érd, Miskolc stb. – irányába megindult a kirajzás, amely jelenthetett napi, heti vagy havi ingázást, de eseti vagy hosszabb idejű elköltözéssel is járhatott.

Az elmondottak jól látható változásokat idéztek elő a foglalkoztatási szerkezetben a hatvanas évek végéig. A városban, ahol – mint jeleztük – a mezőgazdaságban dolgozók aránya húsz évvel korábban (1949) még elérte a 75 százalékot, 1970-ben már csak 44 százaléknyi őstermelésben foglalkoztatottat regisztráltak. Ezzel szemben a korábbi 9 százaléknyi ipari-építőipari dolgozó súlya ekkorra 32 százalékra nőtt, és közben a szolgáltatásban foglalkoztatottaké is 15-ről 24 százalékra emelkedett. A körzet falvaiban hasonló átstrukturálódásra került sor, jóllehet ennek a léptéke többnyire nem érte el a városka dinamizmusát.

Nos, a mikrokörzet fejlődését a hetvenes évek eleji szocialista ipartelepítés új pályára állította. A helyi elöljáróság erőfeszítései nyomán egy budapesti híradástechnikai gyár egy telefonközpont-összeszerelő üzemet nyitott a városkában. A település vezetését a helyi és a környékbeli falvak, döntően alapiskolát végzett, női munkaerő-feleslegeinek a lekötése, az alacsony jövedelmek és az alacsony életszínvonal emelése stb. ösztönözték az üzem megszerzésére, míg a fővárosi vállalat láthatóan szabadulni kívánt az ekkor már elavultnak számító termékétől, melyet kizárólag a Szovjetunióba szállított, és melynek a fejlesztése felett kizárólag a szovjetek rendelkeztek. Az üzem előbb egy bérelt helyiségben kezdte meg a termelést, majd 1973-ra elkészült az első üzemcsarnok, ahol már 300 főt alkalmaztak. Néhány évvel később bővítésről döntöttek Budapesten – ennek nyomán a telefonközpont egész gyártási vertikumát ide telepítették -, ami további üzemcsarnokokat igényelt. A dolgozók száma folyamatosan növekedett, és az üzem fénykorában – ez már a nyolcvanas évek közepére esik – mintegy 1200 fős alkalmazotti létszámmal számoltak az üzem vezetői.⁶ Közben újabb üzemek települtek a városba és a körzet egyes falvaiba is, továbbá a már itt lévő kisebb gyáregységek modernizálták gyártási eljárásaikat és termékeiket, illetve bővítették kapacitásaikat. Így nőtt a foglalkoztatottság ezekben az üzemekben is.

Az ipari beruházások felgyorsították a mezőgazdasági szövetkezetek modernizálását is. A téeszek kénytelenek voltak az ipari üzemekhez felzárkózni a bérszínvonalban, a munkakörülmények és a szociális juttatások javításában is, ha dolgozóikat meg akarták tartani. Ez annál is inkább elkerülhetetlennek látszott, mivel a hetvenes évek elejétől több száz főt foglalkoztató ipari melléküzemágakat is alapíthattak jövedelmezőségüket javítandó, és hosszabb távon az aligha volt fenntartható, hogy a melléküzemágban és a téeszben jelentősen eltérő bérszínvonalat vagy a szociális ellátást alkalmazzanak. Fontos tény, hogy a kistérségben a hetvenes évek közepén még a téeszek voltak a legnagyobb foglalkoztatók, hiszen – a tagságon túl – a földjeit bevitt, de már idős korú tagjainak is jövedelemkiegészítést, állataiknak takarmányt, almot stb. kellett biztosítani. A város téeszében például 1975-ben 825 fő dolgozott, ugyanakkor további mintegy 700 fő idős tagjának juttatott különféle szociális kedvezményeket.

A hetvenes és nyolcvanas évek új fejleménye volt a modern termelési technológiák meghonosítása és az iparszerű termelési rendszerek bevezetése a mezőgazdaságban, melyek magas színtű gépesítettséget, korszerű szaporítóanyagokat és tenyészállományokat, szigorú technológiai előírásokat és fegyelmet, új üzemszervezési, alkalmaztatási és munkamegosztási módokat, emellett a szakképzett munkaerő bővülését és felértékelődését igényelték. Megint csak a városka körülbelül 8600 hektárnyi szántón gazdálkodó téeszénél maradva: az a nyolcvanas évek közepén már 10-12 db kétszáz lóerős Rába és Johndeer traktorral, további 50-52 db hatvan-nyolcvan lóerős egyéb traktorral, 20-24 db teherautóval, körülbelül ugyanennyi kombájnnal, 3-5 rakodógéppel rendelkezett, hogy csak a legfontosabb vonó, szállító, betakarító és rakodógépeket említsük. E géppark mögé közel százfős karbantartó és javító kapacitás épült ki, és hozzávetőlegesen ennyi kőműves, villanyszerelő, lakatos, festő stb. dolgozott a melléküzemágakban is. A sertéstelepre magyar és holland tenyészállományt telepítettek, ahonnan évente 5-6 ezer vágósertést bocsátottak ki. Az időközben kiépült csirkegyárak évi másfél milliós kapacitással dolgoztak. Ebben a környezetben érthető módon felértékelődött a szakértelem, amely már csak részben igényelt mezőgazdasági szakismereteket, hiszen a traktorok, a szárítók, a tápkeverők vagy a csirkegyári szellőzőberendezések üzemeltetéséhez más, vagy más szakértelem is szükségeltetett. Aligha véletlen, hogy az iparszerű termelési rendszerek szigorú technológiai előírásai közepette többnyire hasznavehetetlenné váltak a volt paraszti tevékenységhez kapcsolódó ismeretek és tapasztalatok, és aki eme új munkamegosztási és munkaszervezeti viszonyok között boldogulni akart, annak tanulnia kellett. A szakmunkások aránya egy évtized alatt megközelítette az egyharmadot (30%), mint ahogy a magasan képzett mezőgazdasági szakemberek aránya is az egytizedet (6-8%), miközben a segédmunkásoké ezen időszakban 28 százalékról 5-7 százalékra esett vissza.

Ebben az időszakban újszerű munkamegosztás és integráció alakult ki a téeszek és a kistermelők (háztáji) között, melynek a csúcsidőszakában a téesz évi 8-9 ezer sertés és 1 millió 300 ezer csirke kihelyezését bonyolította le. Az integráció messze túlmutatott a városkán és a szűk környezeten, amennyiben a kihelyezés nem csupán a szomszédos falvakra terjedt ki, hanem a tőle 30-40 kilométerre fekvő településekre – köztük hasonló nagyságú városokra – is. Emellett olyan növényi kultúrák is bekerültek a háztájizásba, például a hibridkukorica-, a hagyma-, a paprika-, a tök- vagy az uborkatermesztés, amelyek korábban ismeretlenek voltak a környéken. A kistermelés különféle formái közül egyeseket túlzás nélkül komoly vállalkozásnak lehetett minősíteni⁷ .

Tény, hogy a kistermelésbe nem csupán a téesztagok és családtagjaik, hanem bárki bekapcsolódhatott a településeken, így annak sok olyan résztvevője volt, aki az iparban, építőiparban, közlekedésben stb. kereste a kenyerét, sőt tanítók és állami hivatalnokok is háztájiztak. Bár a kistermelés az esetek döntő többségében szerény keretek közt folyt, és ennek megfelelően az "első gazdaságbeli" pénzjövedelmek kiegészítésére szolgált, vitathatatlanul hozzájárult a fogyasztás és az életszínvonal emelkedéséhez, az építkezések és lakásmodernizálások (pl. víz- és gázvezetékek kiépítése, fürdőszobák és vécék kialakítása) megszaporodásához, új termelési eljárások megismeréséhez vagy a vállalkozói szellem elterjedéséhez. Az árutermelésbe jobban bekapcsolódók számára pedig alkalmassá vált bizonyos nagyságú tőkék felhalmozására, termelési, értékesítési és banki kapcsolatok kiépítésére, vállalkozási tapasztalatok megszerzésére és vállalkozások indítására.

Az árutermelő üzemek tömegigényeket fogalmaztak meg az oktatási-képzési rendszerrel szemben, melynek viszonylag gyors helyi fejlesztése szintén elkerülhetetlen volt. A foglalkoztatottság javulásával és a jövedelmi szint emelkedésével nőttek és átalakultak a fogyasztói igények és szokások, melyek a kereskedelem és a vendéglátás számottevő bővülését – és persze az ilyen irányú szakképzettségek iránti keresletet – is maguk után vonták.

E változások aztán alapvetően átalakították a generációs átörökítés egész menetét. Témánk vonatkozásában ennek az egyik fontos jellegzetessége, hogy a társadalmi helyzet és mobilitás földbirtokhoz kapcsolódó formája a térségben is leértékelődött – illetve a második téeszesítést követően érvényét vesztette -, hiszen ekkor már nem volt a családok kezén föld, mely addig a település társadalmában elfoglalt helyet, a gyerekeknek átörökíthető vagyont és azok jövőbeli helyzetét meghatározták. A szülőknek a gyermekeik jövőjére vonatkozó elképzelései és törekvései ettől kezdve a korabeli paraszti és téesz-világ mielőbbi meghaladását és lehetőség szerinti elhagyását szorgalmazták, ami tömegesen és távlatosan a mezőgazdaság elhagyásával is egybeesett. Ettől kezdve felértékelődött az iskoláztatás és a szakképzés mint a társadalmi helyzet átörökítésének és megváltoztatásának a legfőbb útja, és így a középfokú oktatásban való részvétel történetileg rövid idő alatt tömegessé vált. Hangsúlyoznunk kell az ipartelepítés és az azzal egy időben fellendülő modernizáció személyes élettervekre és cselekvésekre gyakorolt közvetlen hatását is, amennyiben azok a felbomló, de még a mezőgazdaság uralta falusi-paraszti világ meghaladásához helyben elérhető és kívánatos társadalmi alternatívákat kínáltak az egyes családoknak és gyerekeiknek a szakma- és iskolaválasztáshoz, a mobilitási és karrierkép kialakításhoz.

Mindent egybevéve 1970 és 1990 között további jelentős átrendeződés ment végbe a kistérség településeinek foglalkozási szerkezetében, amely a mezőgazdaság folytatódó – ámbár meglehetősen eltérő súlyú – visszaszorulását eredményezte. Az e téren korábban is élenjáró városkában és további két településen ekkor már mind az iparban-építőiparban (33-41%), mind a szolgáltatásban (32-37%) dolgozók aránya egyenként is meghaladta a mezőgazdasági foglalkoztatottak súlyát (25-28%). Jóllehet a másik három településen szintén számottevően visszaesett a mezőgazdaságban dolgozók aránya (48-53%) a hetvenes évekhez képesti 60-69 százalékos szintről, azonban itt még változatlanul fennmaradt e szektor dominanciája úgy az iparral-építőiparral (20-28%), mint a szolgáltatásokkal (20-32%) szemben⁸ .

Jeleznünk szükséges, hogy bármilyen dinamikus és elementáris volt is a térségbe telepített tőke és az ennek kapcsán felgyorsult modernizáció társadalomstrukturáló és foglalkoztatottsági szerkezetet alakító, életvitelt, életmódot, fogyasztást, értékrendet vagy generációs átörökítést módosító hatása, az évszázados "lemaradás behozására" nem volt képes. Nem volt képes, hiszen a túlságosan hosszan tartó "periferiális" fejlődés strukturális öröksége túl erős volt ahhoz, hogy azt történetileg ilyen rövid idő alatt és a volt szocialista iparosítás és felhalmozás körülményei közt gyökeresen meg lehessen haladni, következésképpen e korszakban is ellentmondásos és felemás fejlődésről beszélhetünk.

A fejlődés felemásságára utal például az, hogy a kistérség foglalkoztatási gondjai még a tőkeallokáció után is csak a külső ipari centrumok – Szolnok, Budapest, Miskolc stb. – jelentős munkaerő-felszívó képességével voltak kezelhetők. Vagyis évtizedeken át számottevő ingázó réteg lakott a térségben, aminek negatív következményei a gazdaság válságával azonnal érzékelhetővé váltak, hiszen először ők kerültek elbocsátásra az ipari centrumokból.

A felemásság abban is tetten érhető, hogy a mezőgazdaságot elhagyók nagy része csak a főállást megjelenítő munkavállalás szintjén lett ipari, építőipari, kereskedelmi stb. munkás vagy alkalmazott, megélhetésében továbbra is használta – kényszerből vagy önként – a mezőgazdasági termelésre alkalmas erőforrásait. Másként fogalmazva megélhetését sok család többféle erőforrás köré szervezte: döntően az "első" gazdasági munkahely és a "második" gazdaságot megjelenítő mezőgazdasági kistermelés köré. És bár ez utóbbi termelés mértéke a többségnél nem haladta meg a saját háztartás szükségleteit, nem keveseknél – mint utaltunk rá – "maradékelvű", sőt egy kisebbségnél professzionális piacra termelés folyt. A felemásság megfigyelhető a napi életvitelben, amikor is az "első" gazdaságbeli főállású tevékenységet sokaknál napi 2-4 órás háztájizás előzött meg vagy követett. Hasonló ellentmondásosság munkál az "első" gazdaságbeli éves szabadságnak a háztáji csúcsmunkák idejére történő időzítésénél, vagy ha ez nem volt elég, ennek a betegszabadsággal való "kiegészítésénél".

Azonban bármennyire sok tényező utal még a nyolcvanas évek végén is a "perifériás" fejlődésre, a "lemaradásra" vagy a "felemás" felzárkózásra, a társadalmi és a foglalkozási szerkezet átstrukturálódása jól láthatóan, töretlenül és feltartóztathatatlanul haladt előre.

 

III. A rendszerváltás után

 

A rendszerváltás és az azt követő gazdasági válság aztán megtörte a körzet hetvenes évek elejétől tartó és az iparosodásra alapozódó fejlődési pályáját.

A munkanélküliek első nagy csoportjai a körzeten kívül munkát vállalók közül kerültek ki. Zömük budapesti, szolnoki és más nagyvárosok vállalatainál segéd- és betanított munkásként dolgozott, lakó- és munkahelye között döntően hetente vagy még ritkábban ingázva. Tekintettel arra, hogy e munkavállalók szintén a legkevésbé kvalifikált munkaerő-piaci szegmensben helyezkedtek el, továbbá a helyi munkaerőpiacnak nem képezték az integráns részét, kezdetben mind a lakosság, mind az elöljáróságok számára a tömeges elbocsátások a külső munkaerőpiacok zavaraiként definiálódtak.

E felfogás 1991-től kezdett megváltozni, amikor sor került az első helyi elbocsátásokra a híradástechnikai üzemnél. Néhány száz fős leépítés jelentette a kezdetet, hiszen ekkor még feltételezték a szovjet piac megtarthatóságát, így a raktárra termelés időszaka következett. Rövidesen egyértelművé vált a szovjet fél fizetésképtelensége, és ezzel nyilvánvaló lett a teljes felszámolás elkerülhetetlensége, hiszen az adott termék máshol eladhatatlannak bizonyult.

A téeszekben is számottevő leépítésekre került sor. Például a kisváros téeszében 1993-ban már csupán 150-160 fő dolgozott, holott 1990-ben még 570 körüli tagsággal folyt a gazdálkodás. Az egyik község téeszében ezen idő alatt 650 főről 200-220 főre apadt a foglalkoztatottak száma, míg egy másikban hozzávetőlegesen 380-400 dolgozóból 50-80 fő maradt. A többi településen hasonló léptékű elbocsátásokra került sor. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a "maradék" téeszekben elsősorban az iskolázott és szakképzett tagok és alkalmazottak maradtak: mezőgazdasági gépészek, növény- és állattenyésztő szakmunkások, középiskolát és egyetemet végzett munkatársak. A többiek – elsősorban is a szakképzetlenek – munkájára nem tartottak igényt⁹ .

A gyors és radikális leépülési-leépítési folyamatok tömeges munkanélküliséget idéztek elő a körzetben. 1992 decemberében, amikor országosan is magas, 12 százalék körüli volt a munkanélküliségi ráta, a körzetben 30 százalékos arányt regisztráltak. A következő évben változatlanok maradtak az arányok, és csak 1994-től érzékelhető csökkenés (23%), ami azonban 1997-ig ezen érték körüli stagnálást mutatott. Az 1998-as 21 százalékos arány ismét csökkenést jelzett, de a következő évek alig hoztak változást, vagyis az ezredfordulón 20 százalék körül állandósult a kistérség regisztrált munkanélkülisége. Ezekben az években országosan már 10 százalék alá esett a munkanélküliségi ráta.

A tömeges munkanélküliség tehát a "hivatalos" mérések szerint is tartós maradt. Azért beszélünk "hivatalos" értékekről, mivel a körzet munkaügyi hivatalának munkatársai a regisztrálatlan munkanélküliek számát hozzávetőlegesen akkorára becsülték még a kilencvenes évek második felében is, mint a regisztráltaké volt.

 

IV. Munkaerő-piaci változások

 

A kistérség rendszerváltás utáni új fejlődési pályájának az egyik jellegzetessége a tömeges munkanélküliség tartós fennmaradása lett, ami egyben arra is rávilágít, hogy a körzetben nem került sor jelentősebb beruházásokra. Ez nem azt jelenti, hogy kisebb-nagyobb – 30-40, illetve 100-140 főt foglalkoztató – cégek ne jelentek volna meg a térségben, ezek azonban a kialakult helyzeten gyökeresen nem tudtak változtatni. Részben azért nem, mert e kívülről jött vállalkozások minimális befektetéssel, kizárólag olcsó élőmunkára építve kínáltak munkaalkalmakat, döntően rossz munkakörülményekkel, magas munkateljesítményekkel, nemritkán embertelen bánásmóddal párosítva. Ilyen körülmények között e cégek maguk is időlegesnek tekintették ittlétüket, és amint a munkahelyi konfliktusok nyomán "elfogyott" a munkaerő, leszerelték a gépeiket és távoztak.

Részben azért, mert az általános hazai válság, a helyi tőkekivonások és a beruházások hiánya, a tömeges és tartós munkanélküliség ismét felerősítették a "periferiális" állapotokat jelző munkaerő-piaci "záródás" tendenciáját, ami két további következménnyel is járt. Egyfelől a helyi munkaerőpiac szegmentálódásával, másfelől a pénzbeli jövedelmek minimálbér körüli fixálódásával. Az előbbi azt jelenti, hogy a munkaerőpiacon nagyon különböző alkalmaztatási státuszú és megélhetési körülményekkel számolni kénytelen munkavállalók vannak. Az állami alkalmazottak alkalmaztatási helyzete és jövedelmei kiszámíthatóbb állapotokat jeleznek, még a szintén hivatalosan alkalmazott, de a tönkremenetel vagy a felszámolások miatt kevésbé biztonságos magánvállalkozásokhoz képest is, nem beszélve a "szürke" vagy "fekete gazdaság" foglalkoztatottairól. Aztán itt vannak a "kényszerfoglalkoztatások", melyeket az állam csakúgy kénytelen fenntartani (pl. közmunkák), mivel "valóságos" munkahelyeket átmenetileg sem tud kínálni az általa hivatalosan regisztrált tartós munkanélkülieknek, mint ahogy egyes települések is kénytelenek közhasznú társaságokat létesíteni a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, de a munkaügyi szervezet által már el nem ért lakossági csoportjaik munkaképessége fenntartására. Ezek a különféle alkalmaztatási-megélhetési formák – a hivatalos állami alkalmazott, a hivatalos "kényszerfoglalkoztatott", a szürke vagy fekete gazdaságban dolgozók stb. – nemcsak eltérő iskolázottsági, technikai-technológiai környezetet, felkészültségbeli követelményeket állítottak-állítanak, vagy jövedelmeket, karrierlehetőségeket, jogi és megélhetési biztonságot kínálnak tulajdonosaiknak, de az érintetteknek azzal is számolniuk kell, hogy az egyes munkaerő-piaci szegmensek közti mozgási lehetőségeik erősen korlátozottak. Ugyanis, aki éveket tölt el alkalmi munkásként a szürke vagy a fekete szegmensben, netán a munkanélküliség és a közmunkák határán billegve, annak – mint ezt a tapasztalatok is bizonyítják – vajmi kevés esélye van visszakapaszkodni a gyorsan igényessé váló hivatalos munkaerő-piaci szegmensek valamelyikébe.

A vázolt munkaerő-piaci zártság és szegmentáltság másfelől a bérek alacsony, a mindenkori minimálbér szintjéhez közeli rögzülésével, még pontosabban ezen bérszínvonal dominánssá és meghatározóvá válásának tendenciájával jártak-járnak együtt. Az állapot súlyos következménye, hogy a versenyszféra is ezen szinthez képest állapítja meg bérbeli kínálatát, ami így messze elmarad az ország nyugati részében ugyanezen tevékenységekért fizetett bérektől. Továbbá, hogy a minimálbér körüli kereset okán a munkaerőpiac hivatalos szegmenseiben történő munkavállalás önmagában nem képes biztosítani a szegénység meghaladását és az abból való kitörés lehetőségét. (A foglalkoztatottsági és a bérezési viszonyok ezredfordulóbeli jellemzésére lásd vizsgálati adatainkat.¹⁰ )

 

V. Új földbirtokviszonyok

 

Nos, a rendszerváltás utáni "földreformra" ilyen körülmények között került sor a térségben. Mint láttuk, egyfelől az egyes településeken még 1990-ben is viszonylag sokan dolgoztak a mezőgazdaságban, ennél léptékekkel többen – az ipari és szolgáltatási alkalmazottak is tömegesen – vettek részt a háztáji kistermelésben, közülük nem kevesen piacra termeltek, vagyis rendelkeztek bizonyos termelési és vállalkozási tapasztalatokkal, és jó néhányuknak kisebb-nagyobb felhalmozásai is voltak. Másfelől itt voltak a lehetőségek – a vállalkozás szabadsága, a földhöz jutás, a meggazdagodás vagy legalábbis a jólét megteremtése stb. -, melyek nyilván sokakat mozgósítottak a rendelkezésükre álló erőforrások profitorientált működtetése és a vállalkozások irányába. Aztán jelen voltak a kényszerek is: a munkahely elvesztése, az elhelyezkedés nehézsége, az alacsony bérek és életszínvonal, az erőforrások hiánya vagy a lecsúszás és az elszegényedés általi fenyegetettség, melyek viszont ösztönzően hatottak ezen állapotok elkerülésére. Ilyen viszonyok között egy olyan erőforrás, mint amit az új "földreformmal" megszerezhető földtulajdon megjelenített, elvileg hallatlanul felértékelődött. Nem csupán a kárpótlás vagy a vagyonnevesítés formájában "naturálisan" juttatott földekre gondolunk, hanem a földszerzés, -birtoklás és gazdálkodás mindazon formáira is, amelyek lehetővé tették és teszik, hogy azokból tulajdonosaik jól megéljenek, illetve távlatosan versenyképes gazdaságok alakuljanak ki.

Nézzük meg, hogy vajon mi jellemzi a térségben az új "földreformot": hányan és kik jutottak földhöz, közülük mennyien művelik meg földjeiket, miként vannak felszerelkezve az új birtokosok, és mi jellemzi gazdálkodásukat, milyen a piaci "beágyazottságuk" stb., egyáltalán e gazdaságoknak milyen szerepe van az érintett családok megélhetésében.

A vizsgálat tanúsága szerint a kistérségben élő 18-55 éves lakosság közel harmada (31%) élt az ezredfordulón olyan családháztartásban, amely – a házhelyen kívül – birtokolt megművelhető földterületet, vagyis szántót, gyümölcsöst, rétet, erdőt stb. A városban lakók körében alacsonyabb (22%), a falusiak között magasabb (37%) volt a földbirtokosok súlya. Az a tény, hogy a térségben ilyen magas a mezőgazdasági termelésre alkalmas földterülettel rendelkezők aránya, egy nagy létszámú földtulajdonosi osztályra utal, amelybe az elképzelt "magyar farmer" helyi népes rétege is akár beleférhet. Csakhogy a földbirtokok nagyságára vonatkozó adatok ellentmondani látszanak e feltevésnek. Ugyanis a földbirtokok döntő többsége meglehetősen kicsi területű: mintegy harmada (32%) 1 hektár alatti, negyede (27%) 1 és 2,9 hektár közötti, nyolcada (12%) 3 és 4,9, további nyolcada (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti. Az ezeknél nagyobb, a 10 és 19 hektár közötti birtokok aránya 9, a 20 és 49 hektár közöttieké 3, a még nagyobbaké, vagyis az 50 hektár felettieké 2 százalék¹¹ . Vagyis zömében olyan apró földterületekről van szó, amelyeken – kiegészítve a talajok nagy részének rossz minőségével és az extenzív gazdálkodás elterjedtségével – a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közötti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban. (Érdekes adalék a földbirtokláshoz, hogy a tulajdonosoknak mintegy hetede [15%] még a rendszerváltás előtt jutott hozzá a földterülethez, vagyis annak nincs köze az új "földreformhoz").

A fenti adatok persze csak a birtoklásra vonatkoznak, ami akár jelentősen eltérhet a tényleges földhasználattól, hiszen nem mindenki műveli meg földjeit, illetve bérelni is lehet földet.

Az erre vonatkozó adatok egyrészt arról tudósítanak, hogy a gazdálkodók aránya némileg szűkült (25%) a földbirtokosokhoz képest (31%), jelezve, hogy nem mindenki él vagy élhet a mezőgazdasági termelés lehetőségével. Másrészt arról, hogy a gazdálkodók földterületei hasonlóképpen elaprózottak, mint a birtokosoké, hiszen az érintettek 36 százaléka 1 hektár alatti, 26 százaléka 1 és 2,9 hektár, 13 százaléka 3 és 4,9 hektár, további egytizede pedig 5 és 9,9 hektár közötti területen gazdálkodik. A nagyobb gazdaságok arányában sincs jelentősebb változás: a 10 és 19 hektár köztiek aránya 8, a 20 és 49 hektár közöttieké 5, az 50 hektár felettieké 2 százalék. Miután azonban szűkült a gazdálkodók száma, így a nagyobb gazdaságok ezen alacsony arányai mögött még a birtokosoknál is kevesebb egyén áll, számszerűen a 10 és 19 hektáron gazdálkodók húsz, a 20 és 49 hektáron gazdálkodók tizenhárom, az ennél nagyobb területen gazdálkodók pedig öt egyént, illetve családot takarnak.

Tekintettel arra, hogy a földbirtoklásra és a földhasználatra vonatkozó adatok lényegesen nem térnek el egymástól, megállapítható, hogy az új "földreformot" követő évtizedben nem jött létre olyan léptékű földkoncentráció a térségben, amely egy jelentős létszámú és vagyonos földbirtokos gazdálkodó réteg meglétére utalna. Vagyis a mezőgazdasági termelésben résztvevők döntő többsége rendkívül kicsi földterületen gazdálkodik, akkorán, amelyen – mint utaltunk rá – egy-egy család nem képes megélni. (A gazdaságok alacsony szintű termelési eszközbeli felszereltségére [traktor, kombájn, pótkocsi, ló stb.] vonatkozó vizsgálódásainak is ezt a következtetést támasztják alá.)

 

VI. A piaci helyzet

 

Témánk vonatkozásában tisztázandó a gazdálkodók piaci helyzete és "beágyazottsága" is. Ennek egyik vetülete a pénzgazdálkodásban való részvétel. Arra a kérdésre, hogy "a mezőgazdasági termelésből voltak-e pénzbeli bevételei" a vizsgálat évében, a földterületén gazdálkodók valamivel több mint a fele (54%) válaszolt igennel. Elsősorban is azok, akik már régóta foglalkoztak valamilyen "jól" jövedelmező növényi kultúrával, és ennek révén tagjai voltak valamely termelői kapcsolathálónak. Az olajtök- és hagymatermelőkre gondolunk, mely integrációk a háztájizás időszakából eredeztethetők, aztán a dinnyetermelőkre, akik szintén ekkor alakították ki piacaikat. Aztán találunk gabonatermelőket és ipari növényekkel foglalkozókat. Az előbbiek döntően kisebb földterületeken (1-5 hektár), az utóbbiak közül a gabonatermelők nagyobb (10 hektár feletti), az ipari növényekkel foglalkozók pedig meglehetősen vegyes nagyságú területeken gazdálkodtak. A gazdálkodók által jelzett összegek – mint a fentiek ismeretében várható volt – csak néhány esetben utalnak számottevőbb piaci részvételre. Ha 100 ezres összegnél húzzuk meg az alsó határt, akkor az összes földterületén gazdálkodó kevesebb mint negyede (23%), ha 500 ezernél – és ez utóbbi sem minősíthető magas bevételnek a mezőgazdaságban -, akkor tizede sem (6%) tett szert ilyen nagyságú éves bevételre.

Adataink szerint a gazdálkodók mintegy kétötöde (38%) gondolta úgy, hogy a mezőgazdasági termelésüknek döntően csak pénzkiváltó szerepe van, amennyiben abban segít, hogy a családnak az "élelmiszerekre nem kell annyit költeni". (Az érintettek 5 százaléka még ekkora jelentőséget sem tulajdonított ennek.) A többség (47%) úgy vélekedett, hogy a földművelés kettős szerepet tölt be a család gazdálkodásában: egyrészt az "élelmiszerekre nem kell annyit költeniük", másrészt "némi pénzbevételhez is hozzájutnak általa". Az előbbi arra utal, hogy a háztartások egy jelentős részénél a mezőgazdasági termelés kizárólag a családi szükségletek kielégítésére (naturális önellátás) szolgál, míg az utóbbi arra, hogy ennél valamivel többen az önellátást a "maradékelvű" piacra termeléssel kombinálják. Azoknak az aránya, akik "jelentősebb bevételekről" adtak hírt, földjeik megműveléséből nagyon kicsi, mindössze 5 százalék. Mindent egybevéve az elmondottak egyértelművé teszik, hogy a földjeiken gazdálkodó birtokosok döntően vagy naturális önellátásra vagy reziduális elvű piacra termelésre rendezkedtek-rendezkedhettek be, és köztük csak nagyon kevesen találhatók olyanok, akik profi piaci szereplőnek tekinthetők.

Megállapításunkat más adatok is alátámasztják. A piaci integrációt ugyanis "mérhetjük" a szerződéses termelők, illetve a terményeiket biztosítók arányával is – mely műveletek növelik a termelési biztonságot, kiszámíthatóbbá teszik a gazdálkodást és megosztják az időjárás által is növelt kockázatot a termelők és felvásárlók között -, vagyis e tranzakciók már a modern értelemben vett piaci "beágyazottságra" utalnak. Az erre vonatkozó adatok azt a korábban már hangsúlyozott tényt húzzák alá, hogy döntően a feltételezett termelési integrációkban részt vevő olajtök-, hagyma-, dinnye-, napraforgó- és gabonatermelők rendelkeztek szerződéssel, de ez nem több, mint az összes földjén gazdálkodó durván negyede (27%). Terményeik biztosítására még kevesebben vállalkoztak, ezek aránya éppen eléri a gazdálkodók 10 százalékát. A fenti szempontokból tehát valóban csak egy elenyésző kisebbség minősíthető profi piaci szereplőnek.

További fontos kérdés, hogy vajon kik a földtulajdonosok és a gazdálkodók, pontosabban, hogy ők milyen társadalmi rétegekből kerülnek ki, és mi a státuszuk. Ami a tulajdonlást illeti, a földek több mint a fele (55%) olyan családok kezén van, ahol a vizsgálatba bevont személy alkalmazottként "állásban" volt a kérdezés idején, mintegy harmada (34%) "munkanélküli" és "inaktív" (pl. leszázalékolt, háztartásbeli, gyesen lévő, alkalmi munkás), továbbá "vállalkozó" (4%) volt. Mindezekből következik, hogy a kimondottan a mezőgazdaságból élők abszolút kisebbségben vannak, hiszen a "mezőgazdasági fizikaiak" aránya 3, az "egyéni gazdáké" pedig 4 százalék körül alakult.

 

VII. Tendenciák

 

Az adatok öt jellegzetes irányzatra utalnak a földek kistérségbeli elosztását-megszerzését illetően. Egyrészt arra, hogy a "fizikai foglalkozásúként" dolgozók családjai nagyjából az átlagnak (31%) megfelelően birtokolnak földet (30%). Ettől eltérően a "szellemi foglalkozásúak" láthatóan hatékonyabban érvényesítették-érvényesíthették ebbeli érdekeiket, ugyanis köztük a tulajdonosok aránya messze meghaladja (43%) az átlagot. A "munkanélküliek" és az "inaktívak" viszont az átlag alatt birtokolnak földet (24%). Tény az is, hogy az "inaktívakon" belül a "leszázalékoltak" között némileg átlag feletti a földtulajdonosok aránya (37%), ami némi magyarázatot ad arra, hogy a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak közül jó néhányan erre az erőforrásra is számítva "vállalták" a leszázalékolást. A "vállalkozóként" számba vettek családjai szintén az átlagot meghaladó mértékben birtokolnak földet. És végül azt is hangsúlyoznánk, hogy a jelzett társadalmi rétegek "előnye" vagy "hátránya" nem csupán a földtulajdonosok átlagosnál magasabb vagy alacsonyabb arányában nyilvánul meg, hanem a birtokok nagyságában is. Például amíg az "inaktívak" családjainak háromnegyede (74%) kimondottan kicsi, 3 hektárnál kisebb földterületeket birtokol, addig az ilyen nagyságú tulajdonok aránya a "fizikai foglalkozásúak" között ennél számottevően alacsonyabb (60%), a "szellemiek" körében pedig még inkább visszaesik (49%).

A fentiek a gazdaságok és a gazdálkodók jellemzőit is előre vetítik, hiszen – mint szó volt róla – a földbirtoklási és a gazdálkodási szerkezet nem mutat jelentős eltérést. Így a földjeiken gazdálkodók körében a nem mezőgazdaságban alkalmazottak dominálnak: a "fizikai foglalkozásúak" súlya 32, a "szellemieké" 22 százalék. A következő nagy csoportot az "inaktívak" és "munkanélküliek" képviselik, arányuk egyharmadnyi (34%). A mezőgazdaságon kívüliek sorát a "vállalkozók" zárják 5 százalékkal. Összességében tehát a mezőgazdasági gazdálkodók több mint kilenctizedéről az állítható, hogy alkalmaztatása és/vagy a megélhetését biztosító fő tevékenysége és státusza által nem a mezőgazdasághoz kötődik. Úgy gondoljuk, hogy erőltetés nélkül ide sorolhatjuk a "mezőgazdasági fizikaiakat" is (2%), hiszen főállásban valamelyik mezőgazdasági üzemben alkalmazottként dolgoznak, és földjeiket ezen tevékenységen túl művelik meg. Végül is a magukat "egyéni gazdálkodónak" tekintők, vagyis a megélhetésüket kizárólag a tárgyalt mezőgazdasági gazdálkodáshoz kötők aránya mindössze 5 százalék. Mindezek megerősítik az eddig elmondottakat, elsősorban is azt, hogy e gazdaságok tulajdonosaik megélhetésében döntően kiegészítő – bár a pénzbeli jövedelmek, a munkanélküliség vagy az inaktivitás ismeretében nem lebecsülendő – funkciókat látnak el. Kiegészítő, hiszen fő megélhetési forrásaik a mezőgazdaságon kívül vannak, továbbá a gazdálkodók nagy részének státuszából (pl. leszázalékolt, munkanélküli) és alkalmaztatás esetén mondjuk a mezőgazdasági fizikaiak, a nem mezőgazdasági segéd- és betanított munkások vagy az adminisztrációban dolgozó szellemiek pénzbeli jövedelmeiből arra lehet következtetni, hogy bevételeik aligha tesznek lehetővé piaci versenyképességet számottevően növelő beruházásokat a mezőgazdaságban.

Miután maguk az érintettek is kiegészítő szerepet tulajdonítanak e gazdálkodási formáknak megélhetésükben, a többség távlatosan sem értékeli fel e földek és gazdaságok jelentőségét, és például nincsenek olyan képzetei és tervei, mintha ezekre a generációs átörökítésben, vagyis gyermekei jövőjének megalapozásában számíthatna. Jóllehet a térségben élők közel harmada él olyan családban, amelyik rendelkezik megművelhető földterülettel, és negyede, ahol gazdálkodnak is azokon, mégis csak nagyon kevesen – a gyermekes családok 8 százaléka – gondolták úgy, hogy a gyermekeiknek átörökíthető föld olyan vagyontárgy, amely megélhetésük biztosításában jelentős szerepet játszhat.

 

VIII. Következtetések

 

Összefoglalóan a következőkkel jellemezhetjük a földtulajdon formájában az egyének és családok számára rendelkezésre álló erőforrások felhasználását. Bár jelentősnek mondható mind a földet birtoklók (31%), mind az azokon gazdálkodók (25%) aránya a térségben, ennek az erőforrásnak – nagysága, felszereltsége, tulajdonosaik foglalkozása és megélhetésében betöltött szerepe, piaci tranzakciói és "beágyazottsága" stb. alapján – a döntő többség számára elsősorban kiegészítő és kisegítő szerepe van. A hivatalosan végrehajtott új "földreform" a birtokosok számának jelentős növelése, a tulajdonviszonyok megváltoztatása, a vállalkozások és a piac előli akadályok lebontása stb. ellenére eme erőforrás tényleges felhasználásában-felhasználhatóságában nem volt képes áttörést hozni az államszocializmushoz képest, hiszen abban továbbra is az életüket többféle erőforrás köré szervezni kénytelen lakossági csoportok dominálnak. Funkciói napjainkban is döntően e földeken gazdálkodók megélhetése javításának, a főállásból vagy állami segélyekből származó pénzbeli bevételeik pótlásának és kiváltásának, továbbá kiegészítésének – melynek a maradékelvű piacozás szab határt – az igényei és kényszerei köré szerveződnek. Az itt folyó termelés formái és szintjei hasonlóképpen nem mutatnak túl az államszocializmusbeli állapotokon, amennyiben ezt is az alacsony szintű felszereltség, az élőmunka túlsúlya, a naturális önellátás és az önkizsákmányoló életmód uralnak. Sőt, még a modernnek tekintett termelési integrációk – gondoljunk az olajtök-, a hagyma-, a gabona- vagy iparinövény-termelőkre – is ebből az időszakból eredeztethetők, azzal a jelentős különbséggel, hogy napjainkban a téeszek korabeli védőernyője nélkül (pl. jutányos gépi munkák, hitelezés, utólagos elszámolás, közös értékesítés) e kistermelők még kiszolgáltatottabbak.

Innen szemlélve a rendszerváltás utáni "földreformot", csak annyi állapítható meg, hogy tömegeket érintett, de az semmiképpen sem, hogy jelentősebb létszámú csoportokat indított volna el a modern értelemben vett és így nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozóvá válás irányába. Következésképpen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az államszocializmusban mintegy két évtizedig az iparosodáshoz kötődő, de a rendszerváltás után összeomló fejlődési pályához képest alternatív fejlődési irányt kínáljon a kistérségnek. Hasonlóképpen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a társadalmi átstrukturálódást a mezőgazdaság irányába – már ami az egyes politikai szereplők által elképzelt új hazai "farmer"-réteg kialakítását-kialakulását illeti – módosítsa. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát és társadalmát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest – ha csak átmenetileg is – dinamizálja, sőt a foglalkoztatási gondok mérsékléséhez való hozzájárulása sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében játszott szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez azonban ismételten csak azon évszázados trend alig változó tovább élésére utal, mely gazdasági visszaesések és alternatív fejlődési irányok hiánya idején felerősíti a több lábon állás kényszerét és így a "félproletár" állapotok tömeges elterjedtségét. Az új "földreform" tehát e "perifériás" fejlődést mutató térségben sem nyitott alternatívát a mezőgazdaság irányába, ugyanis a rendszerváltás előtt már ez is "túl volt a mezőgazdaságon". Továbbra is nyitott kérdés, hogy mi történjen a falvakkal és a vidékkel, illetve az ott lakókkal a "mezőgazdaság után", és erre ma sincs használható válasza a politikusoknak.

 

Jegyzetek

 

¹ Laky Teréz: A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok. OFA, Budapest, 2002, 41. o.

² Id. mű, 43. o.

³ Az 1941. évi népszámlálás. Foglalkozási adatok községek szerint. KSH Könyvtár és Dok. Szolg., Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1975, 454-455. o., 140-141. o.

⁴ Az 1949. évi népszámlálás. 3. kötet. Részletes mezőgazdasági eredmények. KSH, Állami Nyomda, Budapest, 1950, 402-403. o., 410. o. és 413. o.

⁵ Jelentés, 1990. I. félév, KSH Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Igazgatósága, 1990. augusztus 10., 6. o.

⁶ Laki László: A munkaerőpiacról tartósan kiszorult falusi munkanélküliek helyzete. Struktúra-Munkaügyi Kiadó, 1997.

⁷ Laki László: Periférián – az Alföld közepén. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, Munkafüzetek 30., Budapest, 1997.

⁸ Jelentés 1990. I. félév, KSH Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Igazgatósága, 1990. augusztus 10., 6. o.

⁹ Laki László: Periférián – az Alföld közepén, i. m. 31. o.

¹⁰ Laki-Bíró, 2001, 73., 122., 131. o.

¹¹ Laki-Bíró, 131. o.