Kedves Zoli!

 

Ha jól emlékszem, sosem írtam Neked külön levelet. Most sem teszem, csak megosztom a gondolataimat azokkal, akikkel és akikért az utóbbi időben különösen sokat tettél. Bár tudom, hogy Te már nem fogod megkapni ezt a “fellebbezést”.

Furcsán érkeztünk egymás életébe úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Valami vita volt arról, hogy népszavazás útján elkergethető-e a kormány. Egy arisztokratikusan viselkedő figura érvelt addig számomra ismeretlen módon, de felkészülten és sajátos humorral. Nem volt nekem túlzottan rokonszenves az ürge, mert magázódott mindenkivel. – Ő a Báró Úr – mondták a többiek, alkotmányjogász. Aztán csak hébe-hóba találkoztunk, de egyszer megkérdeztem Tőled, hogy volna-e kedved a demokratikus intézményrendszerről beszélgetni egy műsorsorozatban, a FIKSZ Rádióban. Meglepő módon azonnal igent mondtál, és láthatóan nagy örömmel csináltad a Demarkációs demokrácia című műsort. Ahogy mondtad: Te voltál “A” műsor. Aztán tagja lettél – sok egyéb társadalmi szervezet mellett – a FIKSZ Egyesületnek is. Kezdetben túl sok dolgod nem akadt, azonban egyre inkább Te vezetted a közgyűléseket, s ezt mindannyian élveztük.

Mi ketten egyre sűrűbben találkoztunk, és sokfelé. Mindkettőnk közös és évekig tartó kalandtúrája volt a “Hogyan leheljünk életet a számítógépedbe?” projekt. Míg aztán sikerült rábeszéljelek egy új PC és egy új monitor, sőt, megtörve minden ellenállásodat, egy új billentyűzet vásárlására is. Sokat, rengeteg sokat vitatkoztunk. Sokszor nem is értettünk egyet. Arra biztosan Te tanítottál meg, hogy mindig az egészet kell nézni, s hogy vágyainktól független a valóság. Azon kevesek közé tartozol, akik nem gyűlöltek senkit. Illetve, lehet, hogy igen, de ez sosem látszott rajtad. Mert azon kevesek közé tartozol, akik a jogászi tisztességet nem viszik tőzsdére. Ha az ellenfél kérdez, kér jogi tanácsot, akkor annak is korrekten válaszolsz. – Tulajdonképpen Te kinek a pártján állsz? – kérdeztem Tőled tavaly ősszel. És nem sértődtél meg, hanem azt mondtad, hogy egy működőképes FIKSZ Rádió pártján, amelynek érdekében kompromisszumokat kell kötni. Csak később döbbentél rá szomorúan, hogy a másik féllel nem lehet. Ám egy jóval fontosabb szó akkor hangzott el közöttünk: kimondtuk, hogy barátok vagyunk. Sok kedves és érdekes epizód fog még eszembe jutni. Például az, hogy sokáig késett a tudomány doktorává avatásod, mert nem akadt, aki előtt megvédhetted volna a disszertációdat. S hogy aztán milyen boldog voltál, amikor végre nagydoktor lettél. Meg hogy milyen jókat ettünk mindenféle drága éttermekben. És miközben én már az ételre vágytam (Te fizetted), kultúrtörténeti előadást tartottál a helyről. Leginkább persze az fog megmaradni bennem, amilyen bravúrosan vezényelted le a legutóbbi közgyűlésünket – beváltván ígéretedet, működővé téve a FIKSZ Rádiót. Vitáinkra visszatérve: legtöbbet arról beszélgettünk, hogy a tőkés társadalomban mi dolga is van egy baloldali értelmiséginek? Mit jelent ma marxistának lenni? S Te mindig lelkesen fejtegetted, hogy a polgári demokráciát egyszer majd ismét meg lehet haladni, de addig is arra kell törekedni, hogy az éppen meglévő intézményrendszert az emberek érdekében működtessük. S mert nincs tökéletes intézményi struktúra, mindig megtalálhatók azok a módszerek, amelyekkel – több-kevesebb sikerrel persze – eredményeket érhetünk el. Ebből az alapállásból bíráltál jogszabályokat, s adtál be tervezeteket. Ezért segítettél annyi társadalmi szervezetnek, ezért vagy a “közösségiség ügyvédje”, s ilyen módon szerezve tapasztalatokat, próbálsz hatni a legkülönbözőbb bizottságokban – vagy éppen az egyetemek katedráin. Akik nem ismernek eléggé, pragmatikusnak is tarthatnának Téged csupán azért, mert nem hagytad magad elcsábítani mégoly megalapozottnak tűnő utópiák által sem. Talán mert komolyan veszed, hogy mindig a konkrét helyzet konkrét elemzése visz csak előre, nem az álmodozás. Amikor például a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió kapcsán a légtér átengedéséről üvöltöztünk egymással, azt mondtad: ha a Parlament nem engedélyezte volna, akkor is átrepültek volna fölöttünk a gépek. S hogy nem ez az alapkérdés, hanem ez az egész szégyenletes, aljas háború. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna álmaid. Közös internetes bóklászásaink során vallottad be, hogy legszívesebben egy francia kastélyban laknál, de még inkább egy olyan szocializmusban, amely – hogy a Goodbye Lenin című film zárómondatait idézzem – “nem falakkal veszi körül magát, hanem kezet nyújt mindenkinek”. S ha már Leninnél tartunk: sosem a létezett szocializmus bűnöseit keresed (mindig jókat röhögünk, amikor egy-egy véresszájúról elárulod, melyik alapszervezetben volt KISZ-titkár), hanem azt, hogy az elődök rendszerszemléletéből milyen következtetések vonhatók le. Ideértve a legszigorúbb sztálini diktatúrát is. S megint visszatértünk kedvenc témádhoz: az intézmények közelítéséhez a közvetlen demokráciához. Minden tanulmányodban, egyetemi jegyzetedben – szóljon az akár katonaságról, akár sajtójogról – fölsejlik, hogy komolyan gondolod: a rendszer csakis úgy működőképes, ha a legfontosabb kérdésekben konszenzus van a “hatalom” és az “alattvalók” között. Mániákus konszenzuskereső vagy. S hangsúlyozom: bármiről is beszélgetünk, imponáló tájékozottsággal idézel. Kevesen mondhatják el magukról azt, amit Te: hogy valóban el is olvasták a klasszikusok és más jelentős baloldali vagy progresszív polgári szerzők műveit, nem csak beszélnek róla. S bár rokonszenvezel számos közösséggel, a globalizációkritikai mozgalmakat éppen azok elméleti megalapozatlansága, jövőkép-nélkülisége miatt bírálod, bízva abban, hogy egyszer majd magára talál a dolog.

Eszembe jutnak a közös terveink is; egy új médiatörvény-szöveg meg hasonlók. De most, barátságunk történetében először, olyat követtél el, amit még soha. Egyoldalúan felbontottad az élettel kötött szerződésedet. Cserbenhagyásos szerződésszegés ez, minősített eset, ilyen fiatalon egyszerűen nem ér. Igaz, panaszkodtál úgy két hete a telefonban, hogy nagyon rosszul érzed magad, mert valami vírus a gyomrodra ment, és időnként arra ébredsz, mintha belülről ráznák a gyomrodat. Mondtam is, hogy tessék kiirtani a vírust gyorsan, mert addig nem látogatlak meg, nem akarom elkapni Tőled a kórságot. Én nevetgéltem, s csak a beszélgetésünk után kezdtem félni, mert Te nem nevettél. Ma, május 4-én reggel tudtam meg, hogy nem vírus volt az, ami végzett Veled.

Szóval, most itt vagyok, barátom, írom ezt a “fellebbezést”, tudván, hogy azt mondanád: Ja persze mindent lehet, fellebbezni is lehet, jogszerű, más kérdés, hogy célszerű-e. Tudod, mit? Most az egyszer szarok az egész tudományodra! Te kellesz. Ön kell, Báró Úr!

 

Egyszer hallottam egy fejtegetést arról, hogy mi az első mondat jelentősége egy könyvben – és arról, hogy mely mondatok voltak a leghíresebbek és leghatásosabbak. Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének nyitómondata az egyik legnépszerűbb. David Bacon könyvének első mondata pedig a legmegkapóbbak közé sorolható: “A NAFTA többször is megmártotta kését José Castillo szívében.”

Bacon könyve, mint azt az alcím is mutatja, háborúról szól. Olyan háborúról, amely ugyanolyan könyörtelen, mintha fegyverekkel vívnák, mégsem hagyományos vagy gerillaháborúról van szó. Osztályok és nemzetek küzdelme ez az amerikai–mexikói határon.

Az amerikai–mexikói határ mindig is nehéz régió volt geopolitikailag és gazdaságilag egyaránt. A jelenlegi határ annak köszönhető, hogy az Egyesült Államok megnyerte az 1846–48-ban Mexikó ellen indított háborút. A határ sok évig szabadon átjárható volt, és mindkét ország belpolitikája befolyásolta azt. A mexikóiak rendszeresen utaztak át a határon mindkét irányba, és ezek a kapcsolatok sok idő elteltével és az Egyesült Államokon belüli chicano nép kialakulása után is fennmaradtak.

A határ egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy azt Bacon esszéiben bemutatja, és 1960-ra fontossága gyorsan nőtt mindkét országban. A maquiladoras létrehozatala, ami exportra szánt áruk gyártására jött létre nagyon alacsony munkabéreket kínálva, vonzotta az amerikai tőkét és a jobb megélhetés reményében munkát kereső mexikói munkásokat (valamint sok földművest). Immár legendássá vált az amerikai és más multinacionális vállalatok abbéli képessége, hogy ezt a helyzetet kihasználják. Nem csak új üzemek jöttek létre – egyes amerikai illetőségű vállalatok teljes mértékben ebbe a régióba költöztek.

Bacon könyve mégsem csupán e gazdasági tényekre összpontosít. Alapvetően ez a könyv az emberekről szól, és mostoha körülmények közti küzdőképességükről. Megérezvén a meggazdagodás lehetőségét, az egykor haladó PRI (Intézményes Forradalmi Párt, Mexikó több mint 70 éven át kormányon lévő pártja) nemcsak hogy bátorította az alacsony bérű foglalkoztatás felfuttatását, hanem együtt is működött a munkaadókkal a munkások önszerveződési próbálkozásainak letörése érdekében. Ezek a szakszervezetek, amelyek csak nevükben voltak munkásszerveződések, egyedül a járandóságok elszipkázására voltak jók, de nem tettek semmit tagjaik érdekeinek képviseletéért. Válaszként az önszerveződés egyéb progresszív formái kezdtek kialakulni, beleértve a független szakszervezeteket. A legismertebb független szakszervezeti mozgalom talán a Hiteles Munkásfront (a spanyol rövidítés szerint FAT), bár más hasonló szövetségek és egyedi szakszervezetek is működnek.

A The Children of NAFTA elkalauzolja az olvasót a maquiladorashoz és az ott alkalmazásban álló munkásokhoz. Ezenkívül azt is megvizsgálja, hogy milyen a helyzet a határ amerikai oldalán; milyen hatással volt a NAFTA és az azt szülő neoliberális globalizáció a gyárakban és a földeken dolgozó munkásokra. A könyv tehát egy harsány fölhívás a munkásosztály nemzetközi szolidaritására. Ez a szolidaritás pedig, hogy az egykori mozambiki elnököt, Samorát idézzem, nem jótékonyság, hanem a közös érdekek azonosítása. Kevés olyan könyv van, amely Baconhöz hasonló sikerrel volna képes bemutatni, hogy e szolidaritás anyagi alapjai ma is léteznek, és hogy a határ két oldalán a progresszív erők milyen lépéseket tesznek a megvalósítására.

A The Children of NAFTA ugyan egy kiváló és lenyűgöző könyv, engem mégis gondolkodóba ejtett és bizonyos fokig össze is zavart. A határon folyó karakán, heves küzdelem a munkásjogokért és Mexikó nemzeti önrendelkezéséért bámulatot kelt és segítségért kiált. Mindazonáltal míg Bacon alaposan kifejti a mexikói és amerikai munkások harcát a tőke kapzsiságával szemben, a stratégia kérdésének mélyebb kifejtésére nem kerül sor.

Bacon lenne az első, aki elismerné, hogy az amerikai tőke ahogy Mexikóba költöztette gyárait, nagyjából ugyanúgy ismét el is viheti onnan őket. Ráadásul a NAFTA létének köszönhetően több ezer mexikói földműves megélhetése vált semmivé, és több ezer mexikói munkás munkahelyét – mind a köz-, mind a magánszektorban – építették le vagy számolták fel. A munkások és farmerek harcának támogatásán kívül mit tehetnek azok, akik a neoliberális globalizáció alternatíváját keresik? Valamint milyen lépéseket lehet tenni – ha vannak ilyenek egyáltalán – a tőke mobilitásának korlátozására vagy megakadályozására ebben az időszakban?

A The Children of NAFTA végén két dologra jöttem rá. Először is arra, hogy a határokon átnyúló szolidaritás sokkal több, mint internacionalista retorika. Többre is van szüksége szimpátiatüntetéseknél. Szervezetek és intézmények létrehozását kell, hogy magában foglalja, amik a multinacionális tőkével foglalkozó stratégiai tervezésnek és koordináció­nak találkozóhelyéül szolgálhatnak. A nemzetközi szakszervezeti titkárok voltak hivatottak ezt a szerepet betölteni, intézményüket pedig a 20. század elején hozták létre és főleg Nyugat-Európában volt elterjedt; de túl sokan vannak köztük, akik reménytelenül el vannak merülve a bürokráciában vagy továbbra is magukkal hordozzák a hidegháborús szakszervezetiség bűzét. Így a haladó erők előtt álló feladat annak eldöntése, hogy átalakíthatók-e ezek az intézmények vagy újak megalakítására van szükség. Ezt tovább bonyolítja annak szükségessége, hogy a formális munkásosztályon kívül a farmereket, a tartósan munkanélkülieket és más olyan társadalmi osztályokat is foglalkoztatni kell, amelyeket összezúz a neoliberalizmus.

Második következtetésem a politikai küzdelem és az államhatalom jelentőségével kapcsolatos. A szocializmus jelenlegi válsága közben népszerűvé vált a posztmodern és posztstrukturalista mozgalmakban megvetni az államhatalmat. Valójában a zapatistákat gyakran támogatták posztstrukturalista szövetségeseik az északi féltekén azért, mert állítólag lemondtak a mexikói államhatalomért való küzdelemről. Hogy valóban ezt tették-e a zapatisták, az egy másik kérdés, de világossá válik Bacon könyve és a neoliberális globalizáció tanulmányozása során, hogy a kapitalista újrarendeződés nem valami természetes evolúció következménye – sokkal inkább politikai döntések kombinációjáé, amiket az idők során a kapitalizmus stagnálása miatt hoztak.

Ez a következtetés azt jelenti, hogy azok a kérdések, hogy kié az államhatalom és hogy hogyan gyakorolják, továbbra is létfontosságúak mindazok számára, akik progresszívnek vagy baloldalinak tartják magukat. Ez akkor is igaz, ha olyan újító kormányról van szó, amely lehetővé teszi a munkásoknak, hogy gyakorolják az önszerveződés jogát, és akkor is, ha olyan radikálisabb irányultságúról, amely egy alternatív társadalmi-gazdasági paradigma megteremtésével próbálkozik. Ez az oka annak, hogy a Bush-kormányzat olyan mély érdeklődést mutat a brazil és venezuelai próbálkozások iránt, amik szakítani próbálnak az ún. washingtoni konszenzussal, és a regionális fejlődés egy más útjával próbálkoznak, amit a Bush-kormányzat el akar lehetetleníteni.

E témák teljes vizsgálata nélkül is a The Children of NAFTA egy kivételesen jól megírt, magával ragadó történet küzdelemről és reményről. A könyv a neoliberális globalizáció, az osztályharc és nemcsak a déli, de az északi félteke népei számára is egy más világ megteremtéséért folytatott küzdelmek megvitatásához is hozzásegíthet.

Ez a könyv csodálatra méltó, hasonlóan a compañeroshoz és compañerashoz – a határ mindkét oldalán –, akik gyakran elsöprő ellenállással, zsarnoksággal és tragédiával szemben állva eddig sem feledkeztek meg és ezután sem fognak megfeledkezni az osztályharcról.

 

David Bacon: The Children of NAFTA: Labor Wars on the U.S.-Mexico Border, University of California Press, Berkeley, 2004

 

(Fordította: Breuer András)

Az SLD azért válhatott a lengyel baloldal vezető pártjává, mert az 1990-es években beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzatnak azonban nem sikerült javítania a közszolgáltatásokat, csökkentenie a munkanélküliséget és a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ennek következtében elvesztette szavazói támogatását, tagságának jó részét pedig kiábrándította.

A “harmadik utas” politika kudarca

 

A Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), amióta választási koalícióból politikai párttá alakult 1999-ben, dominálja a lengyel baloldalt. A 2001-es parlamenti választásokon a Munka Unióval (UP) egy választási blokkban a szavazatok több mint 40%-át megszerezve kormányt alakított a Lengyel Parasztpárttal (PSL). E választásokat megelőzően az SLD vezető tagjai gyakran beszéltek arról, hogy követik majd a New Labour (Új Munkáspárt) és a harmadik út példáját.¹ Feltételezhető volt, hogy a baloldal képes lesz kiterjeszteni szavazói bázisát a politikai közép irányába tett lépéseinek köszönhetően, valamint az is, hogy a piacorientált gazdaságpolitika segítségével ki tudja teljesíteni a párt szociáldemokrata kiáltványában tett ígéreteit. Ám kevéssel több mint kétévi kormányzással a háta mögött az SLD elvesztette a választásokon vezető pozícióját, korrupciós botrányokba keveredett, elvesztette tagságának mintegy 35%-át, és jelenleg további költségvetési megszorításokat javasol, ami pedig még jobban eltávolítaná szavazói és tagsági bázisától. Ezeket tovább erősíti az, hogy minden lényegesebb liberális szociális reformot visszautasít (mint például az abortuszra vonatkozó törvények liberalizációja); nem is beszélve arról a külpolitikáról, amely Lengyelországot Amerika hűséges szövetségeseként határozza meg egy kibővített Európában.

 

Visszatérés a normalitáshoz

 

Az előző “posztszocialista”, azaz jobboldali kormány (1997–2001) felgyorsította a privatizációs folyamatot és a piaci reformokat, ami komolyan rontott az ország társadalmi-gazdasági helyzetén. E kormányzati ciklus végén a gazdaság stagnált; a munkanélküliség megközelítette a 20%-ot; a társadalmi különbségek drasztikusan megnőttek, a költségvetés pedig az összeomlás szélén volt; ezenkívül mikor a privatizációs bevételek csökkenni kezdtek, az ország legkívánatosabb vagyontárgyait már eladták. A lengyel választók a 2001-es választásokon kinyilvánították az e politikát illető véleményüket: a koalíciót alkotó egyik párt (Szolidaritás Választási Mozgalom – AWS – és a Szabadság Unió – UW) sem kapott elég szavazatot ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljön a parlamentbe.

Az SLD választási kampányának szövege a “normalitáshoz való visszatérésről” szólt. Ebben az értelemben visszatérést ígértek az előző SLD–PSL-kormány (1993–1997) idején tapasztalt gazdasági növekedéshez. Lengyelország tudott Kelet-Közép-Európa (KKE) országai közül először nagyobb GDP-t elérni a rendszerváltás kezdete előttinél. 2001-ben a lengyel GDP a rendszerváltás előtti szint 127%-a volt, és e növekedés gyakorlatilag teljes mértékben az első SLD–PSL-kormánynak (1994–1997) volt köszönhető, míg a maradék hét év nettó hatása a GDP 1%-os csökkenése volt. Ezt jórészt úgy valósították meg, hogy lelassították a reformokat (főleg a privatizációt), ami csökkentette azok társadalmi-gazdasági költségét, segített enyhíteni a munkanélküliséget, és ezáltal megállította azt a recessziós spirált, amelyet az 1990-es sokkterápiás reformok elindítottak.

Az SLD elvesztette ugyan az 1997-es választásokat, de 2000-ben növelte a rá leadott szavazatok számát, és megőrizte az elnöki tisztséget Aleksander Kwasniewski személyében. Az újjáalakult SLD–UP/PSL-kormány annak reményében jött létre, hogy ismét képes lesz gyors gazdasági növekedést, csökkenő társadalmi egyenlőtlenségeket és csökkenő munkanélküliséget biztosítani. Mire azonban 2001-ben újra kormányra kerültek, az állami szektor tovább csökkent, és ennek következtében a lassuló piaci reformok stratégiája nem hozhatta már ugyanazokat az eredményeket, mint korábban. Ráadásul a lengyel ipari és bankszektor jelentős részének – gyakran kis összegekért – külföldiek részére történt eladásával a kapitalizmus egy függő formája jött létre Lengyelországban.

 

A rövid életű harmadik út

 

Az örökölt költségvetési válságra adott válaszul az újonnan megválasztott SLD-kormány első lépéseként egy sor költségvetési megszorítást vezetett be, beleértve egyes köztisztviselők bérének befagyasztását és a szülési szabadság idejének lerövidítését. Az SLD választási programjában azt ígérte, hogy a közszolgáltatások ingyenes és széles körű hálózatát fogja fenntartani és működtetni. Marek Belka pénzügyminiszterré való kinevezése azonban biztosította, hogy ennek a fedezetét a piaci mechanizmus felhasználásával fogják próbálni megteremteni; és megfogalmazta azt a szabályt, hogy a szociális kiadások növekménye nem haladhatja meg az inflációs rátánál 1%-kal nagyobb szintet. Röviddel pénzügyminiszterré való kinevezése után azt nyilatkozta:

“E cél megvalósítása se könnyű, se kellemes nem lesz. Az egészségügy-miniszternek egy szolgáltatási minimumcsomagot kell bevezetnie, vagy meg kell változtatnia a gyógyszertámogatási rendszert és harcot kezdeni a gyógyszergyártó vállalatokkal és/vagy a kórházak egyharmadát fel kell számolnia; a választás az ő kezében van. Az oktatási miniszter pedig megspórolhatja a rá eső pénz egy részét azzal, hogy befagyasztja a »tanárok kártyáját« és csökkenti az oktatásban foglalkoztatottak hatalmas számát.”²

A jelenlegi kormány az első néhány hónapját a Lengyel Nemzeti Bankkal (NBP) és a Monetáris Tanáccsal (RPP) folytatott összetűzései uralták. A kormányzat jelentős kamatcsökkentést és intervenciót sürgetett a zloty leértékelése érdekében. Belka közvetítő szerepet próbált játszani ebben a konfliktusban, mivel véleménye szerint (Kwasniewski elnökkel egyetértésben) meg kell őrizni az NBP függetlenségét.³ E patthelyzet eredményeképp a lengyel gazdaság hanyatlása folytatódott, a munkanélküliség nem csökkent komolyabban, számos iparág csődközelbe jutott, és a mezőgazdasági szektor helyzete tovább romlott. A kormány problémái válságossá váltak, amikor nyilvánosságra került, hogy a költségvetési hiány el fogja érni a 43 milliárd zlotyt (a GDP 5,5%-át), annak ellenére, hogy korábban mindenkit biztosítottak róla, hogy a 40 milliárdnál nem lesz több. A kormányon belül is nőttek a feszültségek – például Belka ellenezte az egészségügy-miniszter tervét, miszerint a nyugdíjasok részére gyógyszervásárlási támogatást vezetnének be. Ugyanakkor néhány belföldi iparág az összeomlás szélére került, és számos vállalat munkásai azt követelték, hogy a kormányzat avatkozzon be a védelmükben. A legnevezetesebb a Szczecin Hajógyár – egy a csőd szélén álló privatizált cég – helyzete volt, melynek összeomlása megközelítőleg 60 000 fő elbocsátását jelentette volna, és ami miatt egy sor tüntetést szerveztek. Új jelenség jelent meg a lengyel politikai életben: privatizált vállalatok munkásai kormányzati beavatkozást követeltek. A közvélemény-kutatások szerint az emberek véleménye az SLD-vel kapcsolatban drámaian romlott, Belka pedig júliusban lemondott pénzügyminiszteri pozíciójáról. Kevesebb mint egyévnyi kormányzás után világossá vált, hogy a piaci stílusú gazdaságpolitika nem tette lehetővé a választásokkor tett szociáldemokrata ígéretek megvalósítását.

Belkát Grzegorz Kolodko, a legutóbbi SLD–PSL-kormány pénzügyminisztere váltotta fel, és a gazdasági növekedéshez való visszatérést és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését ígérte. Kinevezése előtt nyilvánosságra hozott programjában amellett foglalt állást, hogy lehetséges az 5–7%-os növekedéshez való visszatérés, amire pedig szükség van ahhoz, hogy Lengyelország felzárkózzon Nyugat-Európához. A legfontosabbnak a belföldi tőkefelhalmozást tekintették, ezt szolgálta a zloty komoly leértékelése (amelynek az euróhoz kötését is kilátásba helyezték) és az ezt követő kamatcsökkentés. Kolodko azt is hozzátette, hogy az alacsony technológiájú ágazatok felől el kell mozdulni a fejlettebb iparágak és szolgáltatások felé. Ezt a folyamatot állami beavatkozás hajthatná végre, beleértve az állami pénzből finanszírozott beruházásokat is, mivel ezek idővel jócskán megtérülnek.⁴ Szerinte az elmúlt néhány év politikája szándékosan a társadalom legkiváltságosabbjainak javára osztotta újra a bevételeket, és Kolodko támogatta a leggazdagabbakat érintő adóemelést. A hazai termelés megteremtése mellett támogatta a humán tőke fejlesztését is, ami a tudományra és kultúrára fordított közösségi kiadások nagyfokú megnövekedését vonná maga után – ez magában foglalja a béremelést is. Hozzátette, hogy az egyenlőtlenség túlságosan magas szintje negatívan befolyásolja a gazdasági növekedést, és hogy az államnak aktívan szerepet kellene vállalnia az egyenlőtlenségek csökkentésében ipari, kereskedelmi és fiskális politikával – beleértve az oktatásra fordított pénz növelését is. Kolodko szerint a fő kérdés a posztszocialista rendszerek esetében nem az, hogy hogyan korlátozzuk az állam szerepét, hanem az, hogy hogyan fogalmazzuk újra szerepét, és hogyan rendezzük át a gazdasági életben való részvételét. Véleménye szerint az állam gyors visszavonulása a gazdaságból siettette a volt szocialista országok recesszióját, aminek következtében (a rendszerváltás után 12 évvel) a régió nemzeti bevételei 25%-kal maradnak az 1989-es szint alatt.

Kolodko programjának jelentősége abban állt, hogy megpróbálta összekötni a gazdasági növekedést az egyenlőtlenségek csökkentésével és a közkiadások növelésével. Röviddel pénzügyminiszteri kinevezése után Kolodko válságelhárító csomagot vezetett be a veszélyeztetett iparágak megsegítésére. A kormányzati politika ilyen megváltozása magával hozta az SLD támogatottságának növekedését. Nem tartott azonban sokáig a kormányzat sorsának jobbra fordulása, a monetarista reformok továbbvitelének nyomása pedig egyre nőtt, ahogy Lengyelország közeledett az EU-hoz való csatlakozáshoz.

 

Az EU-csatlakozás felé

 

Az SLD az Európai Unióhoz való csatlakozást tűzte ki kormányzása fő céljának, és a tárgyalások befejezését, ill. a 2003 júniusában lezajlott sikeres népszavazást tekinti fő sikereinek. A 2002-es koppenhágai EU-csúcson született döntés az új EU-tagok pénzügyi csomagjáról azonban egy új, második kategóriába sorolt EU-államcsoport létrejöttének feltételeit teremti meg. Az új tagoknak az első naptól kezdve mindent be kell fizetniük az EU-nak, annak ellenére, hogy a támogatásoknak nem kapják meg a teljes összegét. A tárgyalásokon a mezőgazdaság körül volt a legtöbb vita. A koppenhágai csúcs előtt az EU a tagjelölt országoknak a teljes uniós mezőgazdasági támogatásoknak az első három évben a 25%, 30% és 35%-át ajánlotta fel. Később ezek emelkedtek volna évi tíz százalékkal, amíg 2013 körül el nem érik a 100%-ot. Ez az ajánlat politikailag elfogadhatatlannak bizonyult, és a lengyel népszavazás sikerét fenyegette. A koppenhágai csúcson Lengyelországnak sikerült egy olyan megállapodást elérnie, ami szerint a közvetlen mezőgazdasági támogatás szintje a tagság első három évében 55%, 60% és 65% lenne, amit a lengyel médiában hatalmas sikernek állítottak be. Az EU-ból származó közvetlen támogatás azonban csak 36%, 39% és 42% lesz, a fennmaradó összeget pedig a lengyel kormányzat kipótolhatja az államkasszából. Ennek a lehetősége viszont kétséges, mivel Kolodko a költségvetés elfogadása után bejelentette, hogy nem biztos benne, hogy az állam a szükséges teljes összeget az EU-ból származó pénz mellé tudja tenni. Ráadásul a mezőgazdasági támogatásként kiosztott megnövekedett összeg nem más, mint a strukturális alapokból oda áthelyezett pénz. Tehát azt az egymilliárd zlotyt, ami 2007-ben a strukturális alapokon keresztül jutott volna Lengyelországba, most majd 2004-ben fizetik ki mezőgazdasági támogatásként.

A mezőgazdaság azért is fontos kérdéskör, mert ez a lengyel piacnak továbbra is olyan ága, amelyet vámok védenek az EU-val szemben. Ezek viszonylag magas vámok, és a megszüntetésük hatalmas kihívást fog jelenteni a lengyel mezőgazdaságnak. Az új EU-tagoknak ugyanis náluk jóval kompetitívebb mezőgazdasági ágazatokkal kell majd felvenniük a versenyt, miközben lényegesen kevesebb támogatásban fognak részesülni.

A tagjelölt országokba érkező közvetlen tőkebefektetés hiánya nem csupán a mezőgazdaság területét sújtja. A 2002-es brüsszeli EU-csúcson bejelentették, hogy a tíz új tagállam 2,6 milliárd euróval kevesebbet fog kapni az EU strukturális alapjaiból, mint azt korábban tervezték. Ez az EU-s pénzek második legnagyobb forrása, és Lengyelországra nézve 1,5 milliárd euróval kevesebb pénzt jelent, mint amire korábban számítottak. Az EU biztosította ugyan a csatlakozó országokat, hogy nem lesznek nettó befizetők tagságuk első éveiben, egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy az EU-tagság milyen feszültségeket fog jelenteni ezeknek az országoknak a költségvetésében. Tagságának első évében Lengyelországnak 2,4 milliárd eurót kellene befizetnie, ami az állami bevételek 6-7%-át teszik ki. A bevételeket tovább fogja csökkenteni a kieső vámbevétel; a kiadásokat pedig növeli az uniós jogrend átvételével járó költségek egy része. Bármiféle strukturális támogatás igénybevéte­léhez a kormányzatnak kell állnia a tervezett beruházások költségeinek egynegyedét. Ez csak 2004-et tekintve elérheti az egymilliárd eurót. A koppenhágai csúcstalálkozó előtt Kolodko bejelentette, hogy az ajánlott feltételek mellett az EU-csatlakozás után meggátolhatják a jelenlegi kormányzati kiadásokról szóló ígéretek teljesítését. Ezzel a drasztikus helyzettel szembesülve a lengyel kormánynak sikerült a 2004-es befizetésekből félmilliárd zloty visszatérítést eszközölni, ami segíthet könnyíteni az esetleges azonnali költségvetési válságon. Ezenkívül 108–289 millió euróval többet kapnak Lengyelország keleti határainak biztosítására. Talán nem meglepő, hogy az egyetlen, az EU-ból származó új forrás, amelyről Koppenhágában született döntés, arra volt szánva, hogy lezárja az EU határait olyan országoktól, mint Ukrajna és Fehér-Oroszország.

Súlyos kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a kormány képes lesz-e összeszedni a jelentősebb strukturális támogatáshoz és a hazai költségvetési kötelezettségeihez szükséges pénzt. Ezeket a célokat még inkább veszélyben érezhetjük, ha figyelembe vesszük az új tagállamok kötelezettségét, hogy mihamarabb csatlakozzanak az eurózónához, ami azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak a költségvetését a növekedési és stabilitási megállapodás szerint kell átalakítani. Ez magában foglalja a költségvetési hiány 3%-ra való csökkentését (például a jelenlegi lengyel 5,5%-ról) mint az egyensúlyban lévő költségvetés első lépését. Azonkívül, hogy további megszorító intézkedésekhez vezet, ez a korlát az új EU-tagállamoknak a komolyabb strukturális segélyekhez kellő források megszerzését is megnehezíti. Ráadásul 2004 végére az új államok valutáját rögzíteni kell az euróhoz, amitől az árfolyamok nem távolodhatnak 15%-nál messzebb. Az EU kétségkívül azt szeretné, ha ezek a pénznemek magas árfolyamon csatlakoznának az eurózónához, mivel ez az új tagállamokba irányuló árukat jobb versenypozícióba helyezi.

Az új tagállamok ipari ágazatának jövője a csatlakozás után bizonytalan. Ezután ugyanis a kormány nem adhat támogatást üzleti vállalkozásnak Brüsszel engedélye nélkül. Ezt a támogatást pedig csak olyan vállalkozás kaphatja meg, amelyik várhatóan 3-5 éven belül nyereségessé válik. A tagjelölt államok nagy részében azonban 14 éve folyik az átalakulás a szocializmusból a kapitalizmus felé. Ez alatt az idő alatt az ipari szektorban a nagy leépítéseknek köszönhetően sok munkalehetőség szűnt meg. Ha még inkább kiteszik ezeket a gazdaságokat a külföldi versenynek, és visszavonják a támogatásokat, az egy újabb bezárási és elbocsátási hullám megjelenésével fenyeget. A lengyel kormány jelenleg szubvencionálja a vasutakat (250 millió euróval) és a bányákat (350 millió euróval). Így nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban nagy volt a nyugtalanság ezen a két területen.

A támogatások megvonásának hatása tisztán látszik az acélipar esetében. Az Unió azt követeli, hogy Lengyelország csökkentse acéltermelését 10%-kal (900 000 tonnával). Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben az acélkohók száma felére csökkent, az EU ennek is további egyharmados csökkentését szeretné elérni. Ez azt jelentené, hogy az ebben az ágazatban foglalkoztatottak száma 23 000-ről 16 000-re csökkenne. Mivel a hivatalos lengyel munkanélküliségi ráta megközelíti a 18%-ot, bármilyen további leépítésnek komoly társadalmi-gazdasági hatásai lehetnek.

 

Neoliberális úton az Unió felé

 

Az eddigiekben láthattuk, hogy az SLD képtelen volt beváltani a szociáldemokrata kiáltványában foglaltakat harmadik utas piacorientált gazdasági stratégiájával. Ez a sikertelenség vezetett Kolodko visszatéréséhez a pénzügyminiszteri posztra és a további intervenciós irányultságú gazdaságpolitika megvalósításához. A koppenhágai csúcs után az SLD kitette a PSL-t a kormányból, ami azt a szándékot jelezte, hogy a liberális jobboldal pártjaival szeretnének politikai szövetséget kötni (lásd alább). Miután megnyerték az EU-s népszavazást júniusban, új politikai fejezet kezdődött. Leszek Miller miniszterelnök tisztázta a kormány szándékait, amikor bejelentette a népszavazás utáni napon, hogy fontolóra veszik a lineáris (vagyis nem progresszív) adórendszer bevezetését. Már most is lineáris adórendszer van Oroszországban, Ukrajnában, Litvániában, Észtországban, Lettországban, és Szlovákia is bejelentette, hogy azt 2004 elejétől bevezeti. Úgy hiszem azonban, hogy ez volna az első alkalom, amikor egy kormányon lévő szociáldemokrata párt lineáris adórendszert vezetne be, ami a redisztribúció elvén alapuló fiskális politika antitézise. Ezt a bejelentést nem sokkal később követte Kolodko lemondása, aki kifejezte szembenállását a lineáris adókkal kapcsolatban, és a közpénzügyi reformok terhét Jerzy Hausnerre, a munkaügyi és gazdasági miniszterre helyezte. Hausner ígéretet tett arra, hogy fontolóra veszi a lineáris adókulcs bevezetését, és előterjesztett egy sor közpénzügyi reformot, a “Hausner-tervet”. Ez olyan tételeket tartalmaz, mint a szociális kiadások visszafogása – például a bányák és vasutak támogatásának csökkentése –; a nyugdíjak automatikus növekedésének eltörlése; a táppénz csökkentése; a mozgáskorlátozottakat foglalkoztató vállalatoknak nyújtott juttatások visszafogása; a női nyugdíjkorhatár megemelése és a fizetések korlátozása a közszektorban.⁵

A lengyel szociáldemokráciát európai kontextusában kell elhelyeznünk ahhoz, hogy megérthessük a népszavazás óta megtett útját. Az SLD nem sokkal az Unióról szóló népszavazás utáni második pártkongresszusán tartott beszédében Miller azt mondta: “Ahogy az EU-nak van egy lisszaboni stratégiája – egy hosszú távú terv az USA utolérésére –, ugyanígy Lengyelországnak is szüksége van egy varsói stratégiára az EU utoléréséhez.”⁶ Miller a “nagyobb növekedés, nagyobb méltányosság” (Wiecej Rozwoju, Wiecej Sprawidliwosci) szlogent csatolta a varsói stratégiához. A varsói stratégia jelentősége abban áll, hogy Miller a gazdasági növekedés elősegítését olyan liberális elvekhez kötötte, mint a lineáris adókulcs.

Hasonló zavarok tapasztalhatók a jelenlegi tagállamok szociáldemokrata pártjaiban, legfőképp a német SPD-ben, de más, kelet-közép-európai országokban kormányzó szociáldemokrata pártokban is Magyarországon és Csehországban. A cseh szociáldemokrata kormányzat már be is jelentett egy jóléti megszorításokat tartalmazó csomagot, amely magában foglalja a közalkalmazottak fizetésének befagyasztását, a nyugdíjak növekedési rátájának csökkentését, a korai nyugdíjazás szabályainak megszigorítását és a táppénz csökkentését. Ezek az elvonások részét képezik a cseh kormányzat abbéli vágyának, hogy a költségvetési hiányt a jelenlegi 6,2%-ról 4%-ra csökkentsék. Magyarországon a kormány ígéretet tett arra, hogy támogatni fogja az ország gyors csatlakozását az eurózónához, és arra is, hogy egy sor költségvetési hiányt csökkentő lépéssel legalább 350 millió dollárt megspórol, és a hiányt 2003-ban 4,5%-ra csökkenti.

A kelet-közép-európai szociáldemokrácia az EU-bővítés előtt viszonylag széles körű támogatást tudott maga mögé építeni az integrációt pártoló platformon, de a későbbiekben vonzereje és hegemonista potenciálja megfogyatkozott. A cseh és a magyar szociáldemokrata kormányzatok egy liberális párttal együtt kormányoztak, ami segíthet nekik a reformok keresztülviteléhez szükséges parlamenti többség eléréséhez. Ez a lengyel szociáldemokrácia számára nem volt lehetséges, és ezért az SLD fokozottan keresi a lengyel liberális pártok egy részének – mint például a Polgári Platformnak (PO) – szövetségét. Alternatív program hiányában a második SLD vezette kormányzat neoliberális gazdasági elveket kezdett hirdetni, amik messzebb mennek azoknál az elveknél, amiket ma a nyugat-európai szociáldemokrata pártok fontolóra vesznek. Ezeknek a kiterjedése Leszek Miller kormányának a referendum utáni nyilatkozataiból látszik. Miller most azon az állásponton van, hogy a gazdaság- és szociálpolitika két külön dolog, és egy szociáldemokrata kormánynak arra kell koncentrálnia, hogy a gazdasági növekedés előmozdítása érdekében a lehető legmegfelelőbb körülményeket teremtse meg az üzlet számára. A nemzeti vagyon megtermelése és újraelosztása nagyrészt két különböző terület. Az előbbit a gazdaság kemény és objektív törvényei határozzák meg, az utóbbit a szociális igazságosság. A politikának liberális karakterűnek kell lennie, mivel a piac csak a szabad gazdaság keretei között képes lehetőségeinek kiteljesítésére. A társadalom problémáit nem szabad a piac nyakába varrni, és ideológiai akadályokat sem szabad a szabad piac elé állítani. A gazdasági növekedés gyorsabb, ha az adók alacsonyak, a költségvetési hiány kicsi, és ha a költségvetés forrásait jobban kezelik.⁷

 

Szociális és nemzetközi politika

 

Ez a neoliberális gazdaságpolitika felé való sodródás együtt járt az SLD-vezetők szociálpolitikai nézeteinek konzervatívabbá válásával és a lengyel–amerikai szövetség megerősítésével. Az első SLD vezette kormány liberalizálta az abortuszt korlátozó törvényeket, amelyeket a korai posztszocialista kormányok vezettek be, majd új, abortuszt korlátozó törvényeket hoztak az 1997–2001-es AWS–UW-kormányzat alatt. Az SLD a 2001-es választási nyilatkozatában vállalta az abortusztörvények liberalizációját, ami az országban széles támogatottságot élvez.⁸ A második SLD-kormány azonban kompromisszumot kötött az egyházzal, amiben ígéretet tett arra, hogy nem liberalizálja az abortuszról szóló törvényeket, és hogy a leendő EU-alkotmányban az Istenre való utalás mellett fog állást foglalni. Cserébe az egyház támogatta az “igen”-t az EU-s népszavazáson. A népszavazás óta az SLD-vezetőség fenntartotta ezt a politikát, bár néhány SLD-s parlamenti képviselő az abortusz megreformálásáról és az azonos neműek közötti kapcsolat törvényesítéséről szóló törvényjavaslatot nyújtott be.⁹

2001. szeptember 11-ét követően Kwasniewski Lengyelországot határozottan a “terror elleni szövetség” tagjaként és az Egyesült Államok hű szövetségeseként jellemezte. A lengyel kormány elkezdte fontolóra venni az Amerikával és Európával való kapcsolatát, és megpróbálta a kibővített Európán belül az USA szoros szövetségeseként kialakítani saját szerepét. A lengyel Nemzetvédelmi Hivatal vezetője, Marek Siwec a következőket mondta: “Két ország is van Európában, amelyik nagyon jó példát mutat az Egyesült Államokkal való kapcsolat kialakításában: Nagy-Britannia és Spanyolország. A mi helyünkön, a mi realitásunkban, a mi törekvéseinkkel mi lehetünk a harmadik ilyen ország.”¹⁰ Mikor Lengyelország amerikai F–16-os vadászgépeket vett ahelyett, hogy valamilyen európai alternatívát választott volna, egyes európai országok azt állították, hogy a döntésnek politikai háttere van. Kétségtelenül e döntés mögött ott voltak a kompenzációnak ajánlott amerikai beruházások és annak lehetősége, hogy Lengyelországon állomásoztathatnak amerikai hadifelszerelést, és talán még annak is, hogy részt vehetnek a Star Wars II programban.¹¹ Annak megvalósulása, hogy egy sereg új, az USA-t támogató ország csatlakozik az EU-hoz, akkor vált meggyőzővé, amikor Lengyelország, Magyarország és Csehország is aláírta az iraki háború támogatásáról szóló, az Egyesült Királyság kormányfője által kezdeményezett levelet. Donald Rumsfeld ezt követő “régi Európa” és “új Európa” meghatározásai segítettek világossá tenni ezt a felosztást. Figyelemre méltó, hogy a levelet Nagy-Britannián kívül egyedül Közép-Kelet-Eurpából írták alá szociáldemokrata kormányzatú országok.¹² Láthatjuk tehát, hogy a kelet-közép-európai szociáldemokrata pártok – mint például az SLD – hogy jutottak a mainstream európai szociáldemokrata gondolkodáson kívülre egy olyan ügyben, amely az EU és az USA komoly elkülönüléséhez vezetett.

 

Hanyatlás és szétválás

 

A politikai jobbra sodródás és az a próbálkozás, hogy kössenek a PO-val politikai szövetséget, azt jelentette, hogy az SLD védtelen a saját baloldaláról jövő kritikákkal szemben – az OPZZ szakszervezeti egyesülés, az UP, a parasztpártok (PSL) és Samoobrona mind elvetik az SLD neoliberális irányának elemeit. Pillanatnyilag az SLD továbbra is a baloldal túlsúlyban lévő pártja, és valószínűtlen, hogy ez az elsődlegesség a közeljövőben vitathatóvá válik.¹³ A lengyel baloldal sorsa a közeljövőben nagyrészt attól függ, hogy mi történik az SLD-n belül, és attól, hogy vajon képes lesz-e egyszerre megtartani a hatalmat és belső egységét.

Az SLD-nek a 2002-es helyi választásokon mutatott gyenge teljesítménye nyomán a pártból sokan kritikus véleményüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az SLD parlamenti képviselői és vezetői főleg saját érdekeikkel törődnek, és eltávolítják a pártot szociáldemokrata gyökereitől. Az SLD támogatottsága 20% alá esett, ezzel a PO mögé kerültek, ráadásul folytatólagos korrupciós ügyleteikre is fény derült.

A júniusi pártkongresszus óta egy az SLD tagjait ellenőrző folyamat ment végbe (ahol minden tagnak újból pályáznia kellett a tagságra) annak érdekében, hogy megtisztítsák a pártot a korrupt elemektől. Ez azonban messze nem egy korrupt kisebbségtől való megszabadulást eredményezett, hanem a párt tagságának 35%-ának elvesztését (több mint 50000 főét). A tagság e riasztó mértékű csökkenése valószínűleg a kormány politikájával szembeni növekvő elégedetlenség következménye; mint például a katolikus egyházzal kötött szövetsége, az amerikai külpolitika támogatása és különösen a szociális kiadások lefaragásának javaslata, ami a “Hausner-terv” része.¹⁴

 

Következtetés

 

Az SLD a lengyel baloldal vezető pártjává főleg az 1993–97-es kormányzása alatti sikerei miatt vált, amikor (legalábbis részben) beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzat alatt azonban a pártnak nem sikerült csökkentenie a munkanélküliséget, javítani a közszolgáltatásokat, csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket vagy megvalósítani bármilyen értelmes szociális reformot.¹⁵ Ez azt jelentette, hogy a párt elvesztette szavazóinak támogatását, és tagságának jó részét kiábrándította. A lengyel szociáldemokrácia egyik meghatározó vonása az EU-csatlakozás támogatása volt. Ez annak a hitnek köszönhetően volt népszerű, hogy a csatlakozás nemcsak a gazdasági növekedést fogja elősegíteni, hanem azt is, hogy a lengyel jólét és a munkához való jog elérje a Nyugat-Európában tapasztalható szintet.

Ám ahogy közeledik az uniós tagság, egyre nagyobb a kormányon a nyomás, hogy tovább csökkentse a kiadásait, és hogy még inkább eltávolítsa a lengyel kapitalizmust bármilyen európai “szociális modelltől”. Ráadásul a gazdagabb országok egyre kevésbé hajlandók a bővítés finanszírozására; ez okozza alapvetően az EU-alkotmány körüli nemrég kialakult vitákat is. Amíg az EU-n belüli nyugat-európai szociáldemokrata kormányok a jóléti államok lebontásának és a liberális reformok bevezetésének problémáival szembesülnek, a közép-kelet-európai szociáldemokrata kormányoknak meg kell küzdeniük egy teljes társadalmi-gazdasági és politikai rendszer átalakításával, miközben fejlettségük alacsonyabb. Emiatt próbál a jelenlegi SLD-kormányzat olyan liberális reformokat bevezetni, amelyek jóval túl mennek a Nyugat-Európában szóba jöhető reformoknál. Az elmúlt években számos nyugat-európai szociáldemokrata párt vereséget szenvedett a választásokon, mert megpróbált jóléti reformokat bevezetni. Várhatóan a közép-kelet-európai szociáldemokrata pártok hanyatlása (mint például az SLD-é) jóval mélyebb és tovább ható lesz, mivel a párt piacorientált harmadik utas programjának elfogadása hanyatláshoz, vereséghez és széthúzáshoz vezetett.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Az írás eredetileg a Labour Focus on Eastern Europe c. folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Például az SLD vezére, Leszek Miller, azt mondta: “Londonban beszéltem a Munkáspárt teoretikusaival a harmadik útról, és úgy hiszem, ebben a tekintetben a Munkáspárt a legfejlettebb. Megkérdeztem tőlük, hogy ez a közép felé húzódás jobbra húzódás-e. Azt válaszolták: nem jobbra megyünk, hanem előre. Ugyan ez talán nem magyaráz meg mindent, mégis szép mondás, ami a mi esetünkben értelmet nyer” (Leszek Miller: Dogonomy Europe. Hamal Books, Łódż, 2001).

² Polityka, Miód z octem, 2002. 2. 2. A tanárok kártyája egy bérmegállapodás a kormány és a tanárok szakszervezetei között, ami szerint a tanári fizetések évente automatikusan növekednek. Jelentőséggel bír, hogy Belka korábban annak az Aleksander Kwasniewski köztársasági elnöknek az irodájában dolgozott tanácsadóként, aki a párt leginkább neoliberális beállítottságú tagja. Ez legtisztábban akkor nyilvánult meg, amikor Kwasniewski a kilencvenes évek elejének sokkterápiás reformjainak megalkotóját és az előző kormány pénzügyminiszterét, Leszek Balcerowiczot, kinevezte a Lengyel Nemzeti Bank (NBP) és a Monetáris Tanács (RPP) elnökévé is. Ez az SLD parlamenti frakciójának akarata ellenére történt.

³ Kwasniewski világossá tette, hogy megvétóz minden olyan törvényjavaslatot, amelyről úgy érzi, hogy veszélyezteti ezt a függetlenséget. Egyszer a PSL és az UP olyan törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek, amely a parlament által választott további 6 személlyel bővítené ki az RPP-t. Ez azonban soha nem került szavazásra.

⁴ Érdemes figyelembe venni Kolodko véleményét a kínai gazdasági reformról: “A recesszió és növekedés ellentétes tendenciái Kínában és Oroszországban a világgazdaság legszembetűnőbb eseménye a huszadik század utolsó évtizedének. Miközben a Kínai GDP megduplázódott, addig az orosz megfeleződött. Ennek jelentős geopolitikai vonatkozásai is vannak.”

⁵ Hausner és Kolodko a nyilvánosság előtti vitái számos hétig húzódtak Kolodko lemondását megelőzően. Az ellentétek azonban nem helyezhetők el egy liberális/keynesiánus tengelyen. Például Hausner az eurózónához való lassabb csatlakozásban és nagyobb költségvetési deficitben hisz, mint Kolodko. Ugyanakkor inkább támogatja a társasági adó csökkentését, és inkább hajlandó ezt a szociális kiadások csökkentésén keresztül megvalósítani. Habár Kolodkónak sikerült megvédenie néhány veszélyeztetett iparágat, programjának nagy részét nem tudta megvalósítani – javaslatainak egy részét a köztársasági elnök akadályozta meg.

⁶ “Skazani Na Millera”, Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 30.

⁷ “Ostatni Dzwonek”, Trybuna, 2003. 10. 09.

⁸ A társadalom 56%-a ért egyet azzal, hogy a nőknek joguk van az abortuszhoz, 28%-a pedig nem ért egyet ezzel (OBOP-közvéleménykutatás, idézve a Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 27.).

⁹ Néhány jel egyértelműen arra utal, hogy az SLD vezetősége ellenezni fogja ezeket a törvényjavaslatokat. Például a belügyminiszter, Krzysztof Janik, azt mondta, hogy a kormány nem foglal állást az azonos neműek kapcsolatát illetően, és hogy az abortuszt illető közmegállapodást pillanatnyilag nem lenne jó megzavarni (“Uznanie dla Hausnera”, Trybuna, 2002. 11. 15–16.).

¹⁰ Dobrze z Ameryka, Dobrze z Europa. Przeglad, 2002. 07. 29.

¹¹ A lengyel védelmi miniszter, Jerzy Szmajdzinsi hozzáfűzte, hogy “Készen állunk együtt dolgozni egy a mi területünkön létrehozandó katonai technológiai létesítményt illető megállapodás érdekében” (“Nie dam sie oczarowac”. Interjú, Trybuna, 2002. 08. 3–4.).

¹² Habár Csehországban az akkori köztársasági elnök, Vaclav Havel írta alá, nem pedig a kormányzó szociáldemokrata párt.

¹³ Bár az UP kritizálta az olyan megoldásokat, mint a lineáris adórendszer, az SLD-kormányzattal való szoros kapcsolata miatt nehéz a párt számára az SLD baloldali alternatívájaként megjelenni. Más baloldali pártok, mint például a Lengyel Szocialista Párt, marginálisak maradtak.

¹⁴ Egy slaski SLD-szervezet titkára például azt állítja, hogy a tagok száma 249-ről 145-re esett vissza, és a többség a “Hausner-tervben” foglalt szociális támogatások csökkentésével való elégedetlensége miatt hagyta el a pártot (“Plan Hausnera z Wefyfikacja w Tle”, Gazeta Wyborcza, 2003. 11. 28.).

¹⁵ Ennek ellenére a gazdasági növekedés javult, és most 3,5% körül van. A jobb gazdasági teljesítmény számos tényezőnek köszönhető. Először is, bár Kolodko gazdasági javaslatainak jó részét megakadályozták, részleges reformjainak is sikerült megállítania számos iparág hanyatlását. Másodszor, a kormányzat viszonylag magas szinten tartotta a közkiadásokat a költségvetési deficit elengedése által. Harmadszor, a zloty leértékelődött, főleg az euróhoz képest, ami megerősítette a lengyel exportot és az ipart.

A Szigeti Péter tanulmányában felvetettekkel szemben a szerző vitatja, hogy a nyolcvanas években reálisan létezett volna Kelet-Közép-Európa államszocializmusainak baloldali alternatívája. Szerinte az akkori vitákban már kizárólag a piac és a demokrácia polgári válfaja jelentkezett a fennálló alternatívájaként.

“Durch das Freiwerden des Knechtes wird der Herr volkommen frei.” (Hegel)

 

 

Nagyon nehéz hozzászólni Szigeti Péter tanulmányához.. A vitának (legalábbis részemről) szinte lehetetlen feltételeket szab a tanulmány nyelve, gondolkodásmódja. Ez a nyelv és gondolkodásmód gátat szab annak, hogy a gondolatmenetet képes legyek lefordítani azoknak a valóságos, empirikus tapasztalatoknak a nyelvére, amit nekem a szocializmus jelentett a nyolcvanas évek közepére. Persze, “ha egy fej és egy könyv összeütközik és kong – így Schopenhauer –, nem feltétlenül a könyv üres”. Lehet, hogy csak én nem értem.

Szigeti tanulmányának van egy rejtett intenciója számomra: a nyolcvanas évek második felében a baloldali gondolkodás (és vele együtt a magyar progresszió) “utat tévesztett”: a szocializmus megmentése helyett a szocializmus feladását választotta. Nyilvánvaló, hogy expressis verbis ezt a mondatot a szerző nem írja le. Magam inkább a cikk alapvető, noha eltitkolt intenciójaként fogom fel; a sokféle olvasatból talán ez lehet az egyik. S tovább megyek: ebben az interpretációban az ún. államszocializmusnak a nyolcvanas évek második felére kibontakozó válságával szemben felsejlik egy másik, a közvetlen demokráciára és az önigazgatásra épülő szocializmusmodell elméleti lehetősége mint a szovjet modellre épülő szocializmus valóságos politikai és gazdasági alternatívája. Mai szemmel már nem nehéz belátni: ez az alternatíva nem létezett, noha elméletileg szívósan él tovább, csak nem szabad összetéveszteni a létező alternatívákkal. Amit Eörsi István szerint Lu­kács György halálos ágyán mondott a szocializmusról, nevezetesen, hogy “másutt és másképp”, egyrészt túlságosan talányos ahhoz, hogy igazán komolyan vegyük, másrészt túlságosan szellemes, hogy ne gyanakodjunk: apokrifról van szó.

A létező szocializmussal szemben egy valódi közösségi társadalom, egy önigazgató szocializmus megalkotására (vagy legalább megálmodására) voltak kísérletek. Nem csupán 1956-ban, hanem még a nyolcvanas években is. Az, hogy baloldalon ezek a kísérletek jelentős szellemi energiák mozgósítására voltak képesek, nem meglepő, hiszen ezen az alapon egyszerre lehetett elutasítani a létező, bürokratikus államszocializmust s a szocializmus teljes, gyakorlati és elméleti felszámolását. S ez nemcsak a baloldali értelmiségieket érintette meg, hanem azokat a társadalmi rétegeket is, amelyek évtizedeken át a szocializmusban szocializálódtak, s bár nem voltak igazi nyertesei annak, de a változások sem ígértek számukra – a politikai szabadságon túl – különösebben jó esélyeket. A rendszer akkor még élő politikai tabui mellett feltehetően erre is gondolhatott a liberális ellenzék, amikor 1987 júniusában a “Társadalmi Szerződés” című programot megfogalmazta. 1987 júniusában a liberális demokraták az egypártrendszeren belüli pluralizmussal és az önigazgatással álltak elő. (Persze valószínűbb, hogy ez inkább taktika volt, mintsem liberális utópia. Mindenesetre akkor nem derült ki, hogy nem komolyan gondolják.)

Az egypárti rendszeren belüli pluralizmus s az állami tulajdon önigazgatással való felváltása (legalábbis szavakban), visszatérés az 1956-os forradalom legmélyrehatóbb céljaihoz (ezzel a forradalom segített legitimálni a liberálisok politikai programját), másrészt alkalmas volt arra, hogy időlegesen, amíg a politikai helyzet a nyílt beszédet lehetővé nem teszi, elfedje a liberális demokraták valódi célkitűzését: a magántulajdonon alapuló piacgazdaság és a többpárti, képviseleti demokrácia bevezetését. Erre, mármint a célok felfedésére, még egy-másfél évet várni kellett, noha 1987-ben is nyilvánvaló volt, hogy az 1987 júniusában akkor a liberálisok által is javasolt önigazgató szocializmus útja járhatatlan.

Annak ellenére is, hogy az 1956-os forradalom, amelyre 1987 után mindenki hivatkozott, a nemzeti függetlenség bázisán éppen ezeket a “lehetetlen” célokat fogalmazta meg.

De a Társadalmi Szerződés 1987-ben sem vált valódi programmá. Legfeljebb arra volt jó, hogy jelezze: a liberális demokraták útja azáltal, hogy önálló programmal léptek a színre, elvált a nemzeti demokratákétól. Hogy nincs többé a hatalommal szemben egységes ellenzék. Hogy a magyar ellenzék, a lengyel ellenzéktől eltérően, nem egyetlen alternatívát választ, legyen az az alternatíva bármily vonzó is egyébként, hanem a többpárti demokratikus erők megszervezésével a többpárti képviseleti demokrácia útjára lép.

A közvetlen demokrácia és az önigazgatás egy szocialista alternatívát jelentett volna. Amiben nem az a baj, hogy ezt nem ismerték(tük) fel, hanem az, hogy ez az alternatíva legfeljebb egy válságos időben kivajúdott baloldali utópiában létezett.

Nem az volt a baj, hogy ezt – nevezetesen, hogy az önigazgatás egy létező válságra adott utópisztikus válasz – a baloldali értelmiség nem ismerte fel. Felismerte, hirdette és vágyott is rá. E válasz utópisztikus jellegében is fontos volt, hiszen újra megfogalmazta mint elméleti kiutat az emancipált szocializmus jövőképét; igaz – a távoli jövőbe utalta azt. De hát: “a szabadság csak úgy gondolható el, mint annak a megvalósítása, amit ma utópiának nevezünk” (H. Marcuse). A valódi baj az volt, hogy mindez a nyolcvanas évek második felében kialakult válság realitásaiból nem kínált kivezető utat ki, akkor és ott már puszta ábránd maradt. A nyolcvanas évek politikai küzdelmei, majd az 1990. évi választások a rendszerváltásnak nem ezt a formáját legitimálták. Sőt ennek az alternatívának annyi volt a realitása, mint a “Munkástulajdont!” követelésnek az MSZP 1990-es választási plakátjain. Persze mondhatjuk azt is Hegellel, hogy “annál rosszabb a tényekre nézve”, de ez keveset változtat azon, hogy a létezőnek mindig van egy előnye az utópiával szemben, az, hogy létezik.

Kétségkívül: az 1988–2003 közötti időszak nagyon jelentős iskola volt (vagy: lehetett volna) a magyar baloldali értelmiség számára. Ebben az időben a közép-kelet-európai történelem valóságos menete kilépett minden, a marxista gondolkodásban a korábbi évtizedek alatt megformálódott gondolati sémából, s olyan fordulatot vett, amelyre az amúgy is (1968 óta)¹ mély intellektuális válságban lévő marxista gondolkodás képtelen volt adekvát választ találni. A dilemma (a kor légkörétől hiszterizáltan) úgy fogalmazódott meg, hogy mindaz, ami az 1917, illetve az 1945 utáni történelemben lezajlott, vagy nem volt szocializmus, vagy, ha az volt a szocializmus, akkor nincs többé szocializmus. Legalábbis Közép-Kelet-Európa számára ez volt a tanulság. (Jó, legyünk szerényebbek: az én számomra mindenképp.)

Megítélésem szerint az igazi probléma nem az volt, hogy a nyolcvanas évek második felében a baloldali értelmiség nem találta volna meg azt az adekvát történelmi választ, amelyet csaknem húsz év múlva Szigeti Péter felvázol (hiszen megtalálta), hanem az, hogy a nyolcvanas években Közép-Kelet-Európában egy ilyenfajta kiútkeresésnek semmilyen, komolyan vehető realitása vagy támogatottsága nem volt. Itt nincs mód tárgyalni a nyolcvanas évek történelmét, de Közép-Kelet-Európában a nyolcvanas évek történelme a szocializmus mint társadalmi forma delegitimálódásának története. S vele szemben nem az egyébként vonzó és gyönyörű önigazgatás volt az alternatíva. Közép-Kelet-Európa nem az önigazgató szocializmustól, hanem a piactól és a demokráciától várta a megváltást. Nos: megkapta.

Ezt a tanulságot én saját bőrömön éreztem, nem utolsósorban a magyar munkástanács-mozgalom szervezésének tapasztalatai alapján.

1988-ban, amikor néhány baloldali kollégámmal úgy döntöttünk, hogy támogatni fogjuk a tőlünk függetlenül meginduló munkástanács-mozgalmat, ez a mozgalom nem volt jelentős.² Nekünk természetesen határozott baloldali álláspontunk volt a mozgalommal kapcsolatban, de nem voltunk egyedül. Az MDF is szervezte a saját munkástanácsait, a szociáldemokraták is, sőt még a szabaddemokraták is igyekeztek teret nyerni ezen a terepen.

Ennek a mozgalomnak a szervezők és az aktivisták politikai-ideoló­giai megoszlása következtében meglehetősen divergáló elképzelései voltak a jövőt illetően. Csak egyetlen ponton volt közös az elképzelés, nevezetesen, hogy az alulról jövő munkástanács-mozgalom fontos, hiszen 1956 legjobb és legfontosabb baloldali hagyományaihoz épít hidat. A munkástanács-mozgalommal kapcsolatos illúzióink abból a hitből táplálkoztak, hogy a mozgalom – bár párttámogatását tekintve széles skálán mozog –, tartalmát illetően alapvetően baloldali mozgalom, amennyiben kitart a kollektív munkástulajdon követelése mellett. Arra a kérdésre, hogy melyik politikai törekvés adja meg az 1987 után születő vagy újjászülető mozgalom “végső” formáját, az idő s a külső politikai környezet konkrét alakulása adta meg a választ; de a munkástanács-mozgalom történelmi tradícióit és az állami tulajdon átalakításában hangoztatott követeléseit tekintve, 1989–1991 között valóban baloldali mozgalom volt.

A mi, akkor meggyőződésnek vélt illúziónk az volt, hogy mint ilyen előbb vagy utóbb leveti az átmenetben rárakódott aktuálpolitikai burkokat, s esélyt teremt egy emancipált társadalom s a munkások gazdasági emancipációjának kivívására. Maguknak a munkásoknak kell ezt az emancipációs harcot végigküzdeniük. Azt hittük, hogy ez a létező alternatíva az elidegenedett szocializmussal s az elidegenedett kapitalizmussal szemben. “A hit maga üdvözít, nem az objektív elem, ami mögötte van” – írja Nietzsche a húgának, s – mutatis mutandis – valami ilyesmi mozgatta a mi ábrándjainkat is.

Nos, ma már elmondható: a nyolcvanas évek végén a munkástanács-mozgalomnak nem volt történelmi esélye: azt, ami benne valóban “ötvenhatos” volt, a legitim politikai erők úgy kerülték, mint a pestisest. Minden pártnak, politikai erőnek olyan 56 kellett, s annyi 56, amennyi őt igazolja, ami azon kívül és túl vagyon, az ördögtől való. Az önigazgató szocializmust – noha sokféle igaz és nem igaz érveléssel, de a meghatározó politikai erők egyként vetették el, ha komolyra fordult a dolog, azaz, ha már nem csak szónokolni kellett róla. Még akkor is, ha verbálisan néha csodálták. És saját tapasztalataim alapján mondhatom: itthon és Európában egyaránt.³

Visszatekintve: a baloldal szerepe a munkástanács-mozgalomban⁴ epizodikus volt, noha nem lényegtelen. Hogy mégis kudarcba fulladt a munkástanács és a baloldali értelmiség együttműködése, az (a politikai taktikához való bámulatos hozzá nem értésen túl) azzal is összefüggött, hogy a baloldali értelmiség 1988–1991 között nem volt képes az ún. hagyományos baloldali gondolkodáson, a hagyományos baloldali történelmi toposzokon sem elméletileg, sem gyakorlatilag túljutni. És a nyílt politikai színtéren, a rendszerváltás jövőjéről folyó diskurzusokban nem volt akkora politikai támogatottsága, hogy egy demokratikus, önigazgató szocializmusmodellt mint létező alternatívát jelenítsen meg a nyolcvanas évek végén. (Persze az is kérdéses, hogy a fejeken kívül létezett-e ilyen modell. Úgy tűnik, hogy akkor sem.)

A pénzügyi, a gazdasági és a modernizációs kényszerek egész Közép-Kelet-Európát a kapitalista világgazdaságba történő betagolódás irányába lökték, s ezekhez a nagyon erős kényszerekhez képest a politikai forma üres héjként vált le Közép-Kelet-Európa országairól. (Mihelyt a gorbacsovi paradigmaváltás, a Brezsnyev-doktrína feladása erre az útra lökte Közép-Kelet-Európát.)

Ebben a fejlődésben az a kérdés, hogy mi lett volna, ha a nyolcvanas évek második felében “nem tévesztünk utat”, jóllehet nagy ívű gondolatmenetre késztethet és imponáló szellemi teljesítmény forrása lehet, alapvetően ma már nem fogalmazható meg. A kérdés valóságtartalma ma még kevesebb, mint két évtizeddel ezelőtt.

A baloldali gondolkodásról folyó diskurzusok közös sajátossága ma már, hogy az angyalok neméről szólnak. A Kádár-rendszer felszámolta a munkásosztályt, az új demokrácia irrelevánssá tette nemcsak az osztálycselekvést, hanem az osztálytudatot is. A baloldal most vigyázó szemeit egy szociális és környezetvédő Európára vetheti, ha nem akar illúziók nélkül maradni.

Az Eszmélet által indított vita nagy erénye, hogy ezt a problémát a gyökerekig vezeti vissza, azaz a nyolcvanas évek alternatíváihoz. És fel meri tenni azt a kérdést is, hogy volt-e akkor más alternatívája egy elidegenedett államszocializmusnak, mint a polgári demokrácia és a kapitalista gazdaság. Mindenesetre számomra ma már úgy tűnik, hogy nem volt, vagy csak rosszabb, fundamentalista nacionalista alternatívája lett volna. Ezt az alternatívát (nem kis nyugati segítséggel) elkerültük, de azt a pályát, amelyre a nyolcvanas évek végén kerültünk, már nem hagyhatjuk el. Ha a Szigeti által felvázolt baloldali alternatívának a nyolcvanas évek közepén alig volt esélye, akkor ma meg éppen semmi.

Kelet-Közép-Európa ma inkább több, mint kevesebb szkepszissel szemléli új Zukunftstaatját, a szociális Európát. Abban bízhat, hogy ez ugyan nem ígérkezik a létező világok legjobbikának, de jobbnak, mint Kelet-Közép-Európa mai, létező nyomorúsága: a szegénység és a gazdagság nyomasztó ellentéte, a társadalmi szolidaritás elborzasztó hiánya, az esélyek szörnyű egyenlőtlensége, a szegénység és a nyomor tömeges és tartós jelenléte, az éhező gyermekek nagy száma stb. Az Unió, noha nem gyorsan és nem mindenkire kiterjedően, esélyt jelent. Ezt annál is inkább hangsúlyoznunk kell, mert más esély nem kínálkozik.

S ha már az is kétséges, hogy az Európai Unió számunkra a jólét Európája, (noha nincs másik, ennél jobb Európa), az viszont bizonyos, hogy az Unió nem a kelet-közép-európai baloldal uniója. Ez nem az önigazgató szocializmus Európája. Ez nem a közvetlen demokráciák Európája. Jobb esetben nem lesz az ökológiai katasztrófák Európája. Jobb esetben az Unióban kilábalhatunk a tradicionális kelet-európai nyomorúságból. (Persze nem túl gyorsan és nem forradalmian.)

Európa boldogabb felének baloldala (mint az establishment része), elfogadtatta saját alternatíváját, bár a jóléti államhoz fűződő illúziók foszladozásával ez az alternatíva egyre nehezebben jeleníthető meg. Közép-Kelet-Európában ez a baloldali álláspont a kormányok és a pártok részéről nem jelent valódi alternatívát, legalábbis eddig nem jelentett. (Még akkor sem, ha nekem személy szerint a baloldali restrikció elviselhetőbb, mint a jobboldali arrogancia; igaz, hogy egyik oldal korrupciója és manipulációja sem vonzó.)

Értem én Szigeti Péter erőfeszítéseit, hogy egy baloldali alternatíváért s egy olyan gondolkodásért küzd, amely felismeri ezt az alternatívát. Csakhogy a XIX. század óta tudjuk: a szocializmus csakúgy, mint a környezetvédelem, nem nemzeti kérdés. Választhatunk: vagy elfogadjuk ezt a kihívást, s harcba kezdünk a szociális Európáért, vagy mindent akarunk, s kevesebbel nem érjük be. És elfordulunk Európától. Akkor vigasztalhat bennünket H. Marcuse fentebb idézett aforisztikus mondata. Csakhogy ez a gondolat a hatvanas évek illúziókkal terhelt gondolkodásának a terméke. Gyönyörű volt, de ideje felébrednünk.

Van szegénység, nyomor, van az anyagi elnyomorodás mellett kulturális depriváció is. Elvileg tehát Közép-Kelet-Európában minden adott, hogy reorganizálódjon a munkástudat és az osztálytudat is. S mégsem adott semmi.

Azt nem tudom, hogy az önigazgatásnak és a közvetlen demokráciának van-e esélye (az utóbbi Dahl szerint kiegészíti a képviseleti demokráciát, persze Amerikában), de feltehetően nem a XIX. és a XX. század céljai és fogalmai alapján kell választ adnunk a XXI. század problémáira. Mert alkalmazva a cél és az út hegeli dialektikáját: A célhoz járhatatlan út nem vezet. Csak a cél elérése igazolja, hogy az út járható.

 

Jegyzetek

 

¹ Itt arra a mély válságra gondolok, amely az 1968-as prágai tavasz leverése nyomán állt elő; 1968 után a szocializmus megreformálhatóságába vetett hit illúziónak bizonyult ugyanúgy, ahogyan az uralkodó párt és az értelmiség együttműködésének esélye is.

² A munkástanácsok szervezési munkájába jómagam kutatóként kapcsolódtam be. A Szakszervezetek Gazdaság és Társadalom Intézetének munkatársaként a szakszervezeti reform kérdéseivel foglalkoztam. Ugyanakkor erős baloldali elkötelezettségem révén beletartoztam a később Baloldali Alternatíva Egyesület alapító tagjainak a körébe, bár az egyesület megalapításában formálisan nem vettem részt. Ez a kör, elsősorban emblematikus vezetője, Krausz Tamás révén erősen elkötelezett volt egy önigazgató munkásmozgalomnak. Bár ez a későbbiekben problematikussá vált, a BAL teoretikusai, jogászai, történészei, szociológusai stb. meghatározó szerepet töltöttek be az első munkástanács-mozgalom egyik szárnyának kialakításában.

³ A Munkástanácsok Országos Szövetsége nevében tárgyalásokat vezettem Európa szakszervezeti központjaiban támogatásért. Mind a szervezet anyagi támogatását, mind önigazgató programjának támogatását illetően. Sikertelenül. A támogatás feltétele a szakszervezeti szerep elfogadása, tehát az eredeti program feladása lett volna. Ez később következett be, amikor én már nem dolgoztam a MOSZ-nél.

⁴ A MOSZ csatlakozott a keresztényszocialista szakszervezeti szövetséghez, és beilleszkedett a plurális szakszervezeti struktúrába. Ezzel elszakadtak azok a kötelékek, amelyek 1956-hoz kötötték.

A szerző értelmezésében az államszocializmus a félfeudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet egyik állomása, s ennélfogva a rendszerváltást a szerves tőkés fejlődés érdeke kényszerítette ki.

Szigeti Péter tanulmányának olvasásakor pozitív bizsergő érzés fogott el: végre elkezdődött közelmúltunk tudományosan is megalapozott elemzése! A szerzőt láthatóan nem holmi politikai érdek mentén kialakított múltmagyarázás szükségessége vezérelte, hanem belső társadalomtudós énje és tapasztalata mozgatja. Nem a múlt hibáit, negatívumait, netán bűneit keresi és elemzi, hanem megpróbálja beágyazni a rendszert az ismert társadalomtudományi keretekbe és előremutató következtetéseket levonni.

1. Teljesen meggyőző a szerző magyarázata, hogy az előző rendszer nem volt sem államkapitalista, sem szocialista, kommunista, hanem egy átmeneti társadalmi-gazdasági formáció, amely dialektikus demokráciával legitimálva másféle fejlődési irányt vehetett volna. Számomra viszont éppen ez utóbbi a fő kérdés: a fejlődési irány, az átmenet, a honnan hová? Mert amíg a szerző határozottan leírja azt, hogy mi nem volt a rendszer, voltaképpen vita nélkül elfogadja megnevezéseként az államszocialista kifejezést, sőt szakaszolni is tudja fejlődésének stádiumait, és végül már államszocialista kísérletként rögzítve, közvetve el is ismeri a fogalmi létjogosultságot. Már az induló, tartalmában persze megalapozott kérdés is – “Alapvető kérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett történelmi vereséget?” – után elkezdődő elemzés is a szocializmus körül forog, pedig a kapitalizmus és az állam körül kellene folynia. Hiszen ha nem tőkés, nem kommunista, államszocialista társadalmi-gazdasági formáció pedig nincs (van ilyen eszmei irányzat, amit Marx is bírált, de ő a kispolgári és az utópista szocializmust is bírálta, de attól még az nem vált formációvá) a társadalomtudományban, akkor miért fogadjuk el a megnevezést? Azért tartom fontosnak a megnevezésen történő lovaglást, mert ha elfogadjuk az államszocializmust mint kategorikus fogalmat, legyen az ellátva “létező”, “létezett”, “kísérleti” jelzővel, nincs is mit kritizálni: a szocializmusnak vége, önmaga kritikája, az állam meg kell, van. És a Szigeti Péter által is feltett kérdés értelmét veszti. A kérdés helyesen talán az lenne: milyen társadalmi gazdasági formáció volt a rendszerváltást megelőző? És a vita az adott rendszer elemzéséről és beazonosításáról és nem egy feltételezés bizonyításáról szól. Igazából Szigeti a mi nem lehetett, tehát a kizárásos bizonyítás módszerét választotta.

2. A dolgokat folyamatukban és a maguk logikájában kell vizsgálni. A társadalmi rendszer történelmileg nálunk is a feudalizmustól halad a kapitalista felé. A történelem adott pillanatában a még fejletlen kapitalista társadalomban – amelyre természetesen hatottak a külső körülmények is –, az adott erőviszonyok és feltételek között, nem a földbirtokosok, polgárok és a gazdasági hatalommal rendelkező tőkések kezébe került a politikai, államhatalom, hanem a proletárokéba, így az ő nézeteik, ideológiájuk szerint próbálták felépíteni az új rendszert. De ez a felépítés nem lehetett más, mint amit a kor fejlettségi foka megengedett: politikai síkú, elosztási jellegű, államilag, tehát felülről épített rendszer, sajátságos átmeneti, folyamatában a félfeudalizmustól a kapitalizmus felé haladó, közben kibontakozó, állami össztőkés, monopolpiaci gazdaság! Itt teljesen igaza van Szigeti Péternek, amikor a politika által integrált társadalomként írja le. De a politikai hatalom mellett láthatatlanul ott fejlődik a gazdasági integrációs hatalom, amely Szigeti által is érintve a tulajdonviszonyok megváltozását mutatja.

Marx írja a Kommunista Kiáltványban: “A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi hatalom. Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tőke elveszíti osztályjellegét.” Ezt érezték az ideológusok, de hibásan, az osztálytársadalom megszűnésének az államosításkor, és a politikai hatalmi integráció miatt megalapozottan társadalmi tulajdonként kezelték az így megszerzett termelőeszközöket. Az államosítás ugyanis tartalmában tőkecentralizáció és tulajdoni koncentráció. A tőkés fejlődés általános jellemzője is a centralizáció, koncentráció, semmi más nem történt tehát, mint más kapitalista országban, csak itt az államosítás – a Szigeti által is leírt politikai hatalmi integráció – segítségével ennek felgyorsítása. Látnunk kell, hogy a ma még elátkozott iparosítás az, amely a tőkés országok fejlődését is előrelendítette. Nálunk is (a Szovjetunióban is) ez volt az átfogó gazdaságpolitika centruma. Az ipari termelés objektívan magában hordozza az árutermelést, hiszen az tartalmában más számára történő termelés még akkor is, ha ez a “más” egy absztrakt közösség. Az offenzív iparfejlesztési lehetőség kihasználásán keresztül megteremtődtek a társadalom fejlődésének anyagi alapjai, ez egyben az áruviszonyok kialakulását is fejlesztette, és megerősödött a máshol már előrébb tartott polgári és politikai társadalom különválási folyamata. Ezt is említi Szigeti Péter, de csak statikusan megállapítva, hogy “nem történt meg a citoyen–burzsoá kettészakadás”. Nos igazából ezt mint dinamikus folyamatot kell érzékelnünk, mert ez a rendszerváltozáshoz vezető folyamat dialektikájához tartozik – ez jut kifejeződésre később a pluralizmus követelésében, a polgári demokrácia igényében –, és a történelem ismét napirendre tűzte a változtatás kérdését. Erősítette a változás igényét, hogy az állami, monopolpiaci, elosztás vezérelte gazdaság több reform után kimerítette fejlődési lehetőségét. Így jutottunk el a rendszerváltásig, amely lényegében a politikai, állami, civil társadalom és az össztőkés gazdasági, polgári társadalom különválásának a történeti csomópontja, amelynek még messze nincs vége. Szigetinek igaza van itt is a politikai integrációt illetően, hiszen a változás is a hatalmi centrumból kiindult és vezérelt folyamattá vált. Tehát meggyőződésem, hogy a rendszerváltást nem az úgynevezett államszocializmus kísérleti zsákutcája, hanem a fejlődés – amely a periferiális országokban felgyorsított szerves, a gazdasági szempontból és a maga logikájában is tőkés fejlődés – folyamata kényszerítette ki.

Egy korábbi szerves-szervetlen elemzésemben Vitányi Ivánnak írtam: “Bizonyára a szervetlen fejlődés tartalma az, hogy ’90 előtt idegen hatalom igája alatt volt a magyar nemzet, vagyis a korábbi nyugati típust önmagából szervesen nem következő keleti, rendszeridegen szovjet típus váltotta fel. A szerző történésznek amnéziája lehetett, hisz a magyar és a világtörténelem pontosan hasonló szerves és szervetlen folyamatokkal, szakaszokkal van tele, idegen kultúrák, befolyások, kölcsönhatások viszik előre. Nem mond tehát a megkülönböztetés önmagában semmit, mindössze egy történelmi tényt rögzít, és megkülönböztető elnevezéssel illeti. A baj ott kezdődik, amikor ezt a tényt a fejlődéssel párosítja, a szóösszetételből ugyanis egy önellentmondás keletkezik: a fejlődés logikájában feltételezi, hogy önmagából, belülről következik a folyamat, ezért a szerves már magában foglalja azt, a szervetlen pedig kizárja a fejlődést; a fogalom tehát bármennyire elfogadott, önellentmondás. Nem a fejlődésről szól, nem a szervetlenségről, szervességről, hanem csak megkülönböztető fogalmi kifejezése az adott időszak történelmi tényének, ahelyett – ahogy a szerző azt egyébként használja – az adott időszak folyamatának jellemzője lenne. Ebbe a logikai elvonatkoztatásba már belefér a “fejlődés válsága” elvonatkoztatás, de jöhet az erőltetett fejlődés végső válsága, sőt a fejlődés kezdete is. A szerves és a szervetlen fejlődés ilyen megkülönböztetése esetén már csak egy lépés annak a feltételezése, hogy a szerves fejlődés jobb, mint a szervetlen, aminek viszont ismételten a fránya történelmi folyamatok mondanak ellent. De menjünk tovább: ha a szerves jobb, mint a szervetlen, akkor mi most a szerves fejlődés elejére kerüléssel újra a jó útra kerültünk, és már meg is állhatunk és dicsérhetjük a helyzetet.”

Ha tehát a dolgok logikáját követjük, akkor az állapítható meg, hogy az átmenet azt jelenti, hogy sajátos, a politikai hatalom által integrált, de a társadalom méhében paradox módon fejlődő kapitalista rendszer épült, nem épülhetett más. A rendszer “válsága” nem a zsákutca, nem a szervetlenség, hanem a szerves tőkés fejlődés egy állomása, a megerősödött polgári-gazdasági társadalom és a polgári-politikai társadalom különválásának szerves, önmaga fejlődéséből szükségszerűen következő folyamatának fordulópontja.

Ha Szigeti az egyébként briliáns elemzéséből ezt a következtetést vonná le, akkor a kutatás terepét a “szocialista kísérleti” megközelítéses elemzés helyett a tőkés gazdaságra és államra helyezné át, és rögtön lenne helye a kapitalista állam, így a mi új államunk kritikájának is. Azonnal láthatóvá válna, hogy az államhatalmi szubjektumok helyett, az állam szerepéről kell a vitát folytatni. Ugyanis senki se vitatja a demokrácia fontosságát és erejét. Voltaképpen Szigeti Péter egyébként ragyogó dialektikusdemokrácia-leírása a társadalmi szubjektumról szól és nem a szerepről, ezért csak a néphatalom, tehát a szubjektív oldal megerősödésének fontosságáról ír, és így voltaképpen nem tud a rendszerváltást meghaladó következtetést levonni, és a már szinte történelmietlen: “mi lett volna, ha” kérdésre ad csak választ, tapasztalatként levonva.

3. Kifejezetten szimpatikus a marxista jellegű elemzés, ugyanakkor sajnos a marxi módszertan absztrakt, formális használata megakadályozza a szerzőt abban, hogy az alapvető kérdéseket konkrét tartalmukban is megvizsgálja. Itt van mindjárt a tulajdon kérdése: a sokak által elfogadott mindenkié – ezért senkié. A mindenki itt a tartalommal rendelkező egyesek azonosságának általánosítása, és maga ez a dialektikus ellentmondás szüli meg a fogalmát, elnevezését. Nos a “mindenki” mint valós általános lényeg tartalmában a konkrét “társadalmi”, formájában pedig az “állami” kifejeződése. Nagyon is valós, az állam hatalmán keresztül érzékelhető valami. A senki, az üres tartalmú egyesek azonosságának általánosítása. Mint tulajdon, tehát mint viszony a “mindenkié” az minden egyes azonos tartalmú viszonyának kifejeződése valami létezőhöz, tehát létező valami, a senkié viszont minden egyes üres tartalmú viszonyának a kifejeződése, valami létezőhöz, vagyis sajátos, nem létező valami. Azt mondani tehát, hogy a mindenkié, az senkié: badarság. A mindenkié mint viszony nagyon jól kifejeződik a jogban. Jó példa erre a munkához való jog, a nyugdíjjogosultság, ingyenes egészségügy, oktatás stb. Bizony ez mind-mind tulajdonjog. Államiságában társadalmi tartalmú, de szubjektummal megtöltve magánjellegű. Ezért igaz az a paradoxon, hogy egyidejűleg “társadalmi-magán”. Marx is használta ezt a fogalmat. Ezért is nem fogadható el fenntartás nélkül a Szigeti-féle kizárásos módszer a rendszer tulajdonviszonyát illetően. Konkrét dialektikus tartalmi elemzéssel bizonyítható az előző rendszer állami, közösségi, társadalmi tulajdon magánjellege, és máris a kapitalista és nem egy attól lényegében különböző államszocialista kísérleti tulajdonviszonyok között vagyunk. És láthatóvá válik a rendszerváltás kritikai terepe: az állam, a politika szerepe. Nem szubjektuma tehát. Ugyanis értelmetlen bármiféle vitát folytatnunk a hatalom demokratizmusáról, ha a munkához való jog az csak fikció, az ingyenes egészségügyi ellátás régen nem az, az oktatás régen nem ingyenes, nincsenek meg az anyagi forrásai. A demokratizálódásnak nem ellenpólusa a liberalizáció, nem alternatívája a privatizáció, de a munkástanácsi tulajdon se. Visszavonhatatlanul különvált a politikai államhatalom a gazdaságitól, pontosabban a tőkés gazdasági viszony kinőtt az államból, és önálló szerepre tett szert. Itt látható, hogy a gazdaság színterén az állam termelő-elosztó szerepe feleslegessé válik, az ilyen területeken jogos a liberalizáció, mely azt jelenti, hogy az állam egyenrangú szereplő a többi tulajdonossal. Ugyanakkor megmarad az újraelosztó feladatkör, amely a gazdaság színterén elsősorban az értéktöbbletből részesedő szerepkör, ahol nincs helye magánosításnak. A probléma éppenséggel az, hogy az állam nem egyszerűen feladta, hanem kifejezetten lerombolja a kialakult centralizált tulajdonjogát, kivonul tulajdonjogilag a gazdaságból, méghozzá erőltetett ütemben, a privatizáción keresztül megszabadul gazdasági erőforrásaitól, ezzel együtt feladja a foglalkoztatásban ma még kifejezetten szükséges állami feladatvállalást. Ugyanakkor a tulajdonszerzési szabályokon keresztül – a föld esetében ez különösen látható – közvetlenül beavatkozik a gazdasági folyamatokba. De hatalmi túlsúlyával visszaélve, diktatórikusan beavatkozik a termelési folyamatokba is, például az adórendszeren keresztül, figyelmen kívül hagyva a gazdasági realitásokat. Mindemellett szinte nonszensz, de még a magán nyugdíjpénztár is államhatalmilag kötelező!

Nem a dialektikus demokrácia legitimációjának szükségessége tehát az előző rendszer pozitív tapasztalata, hanem az állami, politikai szerepvállalás megértése. Ez mutathat túl mind az előző rendszeren, mind a rendszerváltáson, de ez adhat alapot a tőkés rendszer kritikájára és meghaladására is.