Az elmenőben lévő generációhoz tartozom, ezért megbocsátják nekem, ha személyes hangon beszélek arról, ami számomra fontos, és úgy vélem, esetleg az utókor számára is hasznos lehet. A szocializmus évei alatti kulturálódás kérdéséről szeretnék egy-két gondolatot megemlíteni. Például az oktatásról. Azelőtt abban, hogy ki tanulhatott tovább, a vagyoni helyzet volt meghatározó, tehát a műveltség monopolhelyzetet biztosított azok számára, akiknek anyagi lehetőségeik lehetővé tették, hogy tovább tanulhassanak. A háború előtti utolsó békeévben például a középiskolai tanulók százalékában a munkás- és a – Zápolya János uramék meghatározása szerinti – parasztszármazású tanulók aránya 3,4 illetve 0,6 százalék volt. Az egyetemeken még rosszabb volt ez az arány. Vagy vegyük a könyvkiadást. 1937-ben közel 4000 mű jelent meg Magyarországon kb. félmilliós példányszámban. 1979-ben ezzel szemben több mint 8000 művet adtak ki mintegy 93 millió példányban. Hadd említsem meg, hogy a magyar klasszikusok – Adytól Zrínyiig – milliós példányszámban jelentek meg az Olcsó Könyvtárban, kötetenként 3 forintért. Mindezt azonban csupán a kulturálódás általános jellemzéseként említem meg, a következőkben jobbára a színházakról szeretnék szólni.

Magyarország 19 megyéje közül tízben volt állandó színház. Falun általában két nyilvános helyre lehetett menni: a templomba és a kocsmába. Mi a következőket csináltuk. Győrött például új színházat avattunk, Szabolcsban, Fejér megyében és Vasban pedig felújítottuk a meglévő színházakat. Budapesten megnyílt a Várszínház, megújult az Operaház, és hadd említsem meg, hogy majdnem minden községben – az említett “nyilvános helyeken” kívül – kultúrházak létesültek. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen megalakult az Egyetemi Színpad, és ami azelőtt sohasem létezett, az általános iskolás korú gyermekek számára ugyancsak Budapesten, megnyílt az úttörő Színház és az Ifjúsági Színház. Az utóbbi, illetve a Faluszínház léteseítésében, amelyről részletesebben szeretnék szólni, tevőlegesen is részt vettem.

A Faluszínház 1951-ben alakult meg, abban az időben, amikor az országnak több mint a felében nem volt villany. Márpedig a színházi előadás nélkülözhetetlen feltétele a fény. Kezdetben maximlámpákkal vagy agregátorokkal világítottunk. Ha színházi körülményeket akartunk teremteni olyan nyilvános helyeken, mint pl. a kocsma, ez csak úgy sikerülhetett, hogy egyidejűleg a kocsmában nemcsak a színház működött, hanem az ivó is – részegekkel az előterében… Kezdetben a háromfelvonásos darabok mellett irodalmi értékű egyfelvonásosokat is igyekeztünk bemutatni, amelyek után filmeket vetítettünk. Egy ilyen alkalommal az egyik kelet-magyarországi falucskában megkérdeztem egy bácsit az előadás végeztével, hogy mi tetszett neki jobban, a színházi előadás vagy a film. A bácsi rám nézett és visszakérdezett: “Hát melyik volt a film?” Amikor a személyzet előkészítette a színháztermet a filmvetítésekre, a székeket természetesen a vetítőgépnek háttal állították be. A közönség bejött, s a székeket visszafordította a gépekkel szemben. Ez alig 50 évvel ezelőtt történt… Azért arról is beszélhetnék, hogy miközben 100 évvel ezelőtt a magyar nemesség egy része – legalábbis Eötvös József szerint – nem tudott írni és olvasni, az 1960-as években André Wurmser és Louise Mamiac Lettres de Budapest című művükben a mi országunk kultúrpolitikájával érvelt a francia kultúrpolitika hibáival szemben. Ezt annak kapcsán kell elmondanom, hogy mi a Tartuffe-öt egyfolytában majdnem hétszázszor adtuk elő. Egy ilyen előadást jött megtekinteni André Wurmser, és felesége, Louise Mamiac írta meg azután a könyvet, amelyet említettem.

Nos, erről a Tartuffe-előadásról kell egy pár szót szólnom. Az előadás nem tetszett mindenkinek. Hogy mást ne mondjak, voltak olyan helyek, ahol az egész előadás ideje alatt harangoztak… Az sem volt ritka, hogy letépték a plakátokat, vagy kijavították az előadás időpontját, sőt olyan is előfordult, hogy a plakátokat leszedték és egy másik faluba vitték el, mintha ott lett volna az előadás. De a legmeglepőbb az volt, hogy az előadás közben bizonyos ideig a közönség a földre térdelt, mintha imádkozna. Persze ez nem kis zajjal járt, s megakasztotta volna az előadást, ha a mi színészeink fegyelmezetlenek lettek voltak. ők azonban, bár először kővé váltak, azután mégiscsak folytatták az előadást. Megtörtént az is, hogy a kályhába valamilyen bűzös, füstölgő anyagot tettek, úgyhogy ki kellett nyitni az ablakot, s csontig hatoló hideg lett a teremben… Ilyen gyakran előfordult. Végül is azonban Molière-t befogadta a mi tág szívű közönségünk. Véleményem szerint a mi érdemünk az volt, hogy a kultúra értékei iránti érdeklődést sikerült felkeltenünk a nép körében. És a mai parasztember, aki az istállóból kikötötte a tehenet és autót állított be a helyébe, többé már nem állít be oda tehenet. Vagy ha mégis beállít, akkor általában fejőgéppel dolgozik a feleségével, mert a fia vagy katonatiszt vagy egyetemre jár… Kezdetben nem volt ritka, hogy nagy dologidőben, például aratáskor, a falu kiürült. Mindenki a földeken dolgozott. Az esti előadás 10 órakor vagy még később kezdődött, mert amikor a parasztok a földekről hazajöttek, még az állatokat is meg kellett etetniük. Aztán megjelentek a kombájnok, amelyek meghatározott koreográfia szerint arattak. A gépek megjelenésével az előadások falun is ugyanúgy 7 órakor kezdődtek, mint Budapesten.

Nekünk a színházi előadásokkal lehetőleg olyan hatást kellett elérnünk, hogy a néző lelkében, a tudatán keresztül, a cselekedeteire is kiható változás következzék be. Tehát hogy konfliktushelyzetben döntenie kelljen, s úgy döntsön, hogy a hős magasztos szerepével azonosul. Ennek bizonyos értelemben voltak hátulütői is. Békés megyében például – hangsúlyozom, fontos, hogy melyik megyéről volt szó – annak idején napirenden volt a jelmondat, miszerint az “egyházi reakciót el kell szigetelni”. Nos, az egyik faluban egy alkalommal ez szó szerint is megvalósult. A Tartuffe előadásának hatására az “egyházi reakciót” úgy “szigetelték el”, hogy a miséző közönséget befalazták a templomba… De volt másfajta hatásra is példa, amikor a Tűzkeresztség című Urbán Ernő-darab nyomán egész falvak léptek be a téeszbe. Avagy megemlíthetem a Baranyában történteket is. Itt a megye déli részén olyan súlyosak voltak a nemzetiségi és más ellentétek, hogy a hatóságok kényszerintézkedéseket akartak bevezetni. Katonaság vonult egyes falvakba, s munkára akarták kényszeríteni a parasztokat. Azok ugyan kimentek a földekre, de nem dolgoztak. Eljátszottuk Major Ottó Határszélen című darabját, amely teljesen analóg problémákat vetett fel azokkal, amelyek azon a vidéken a valóságban is előfordultak. A játék olyannyira meggyőző volt, hogy a darab hatására a kényszerintézkedéseket vissza lehetett vonni: a parasztok önként kimentek a földekre, s elkezdtek dolgozni. A színdarabok hősei, mint mondtam, példaképekké lettek, és a nézők beleképzelték magukat a hősök szerepébe. Megdöbbentő hatású esemény volt például, amikor az egyik darabban az “ingadozó középparasztot” – kényszerrel, ahogyan az gyakran a valóságban is történt – beléptették a téeszbe. Aláírta a belépési nyilatkozatot, hangtalanul ment az ajtó felé, s mielőtt kilépett volna, visszafordult és azt mondta: “Jó estét!” És a nézőtérről többen visszaköszöntek neki: “Jó estét!”

Az azonosulás olyan mértékű volt, hogy például az ellenszenves szerepet játszó színészt megfenyegették, felkiabáltak neki, hogy csak jöjjön ki az előadás végeztével az utcára, majd adnak neki. Olyan is előfordult az Ifjúsági Színházban, hogy az ellenszenves színpadi szereplőre csúzlival u-szöget lőttek fel a színpadra; életveszélyes volt…

Azután a színházi körülmények lassan megváltoztak, a kultúrházak kibővültek, kényelmesek lettek, büfé létesült, a mi zenészeink is szmokingba öltözve játszottak… A nézőtér is kezdett átalakulni, s az emberek már nem piszkos ruhában jöttek a színházba, miután megetették az állatokat, hanem átöltöztek, amihez persze ruhatár is kellett; létesült az is. A színpadon is döntő változások következtek be. Reflektorok kerültek, amelyek a darab hangulatának, az adott napszaknak, időszaknak megfelelő világítást voltak képesek nyújtani. És nem utolsósorban a színészek élete is megváltozott.

A Faluszínház 1951 nyarán alakult, tehát később, mint ahogyan a színházak államosítására sor került, így kimaradt a nagy gazdagodásból. A színészek szerződtetésére a nyári melegben került sor, augusztusban. Történt, hogy az egyik színész, akivel a szerződtetéséről tárgyaltam, kabátban ült le velem szemben. Mondtam neki, vegye le a kabátját. Kinyitotta a kabátot, alatta a zakót, és nem volt rajta ing…

Tehát a színészek állami státusba kerültek rendes havi fizetéssel, ha vidékre kellett menni, napidíjat, szállodapénzt kaptak. Korábban a színészeknek ruhatárral is kellett rendelkezniük, ami feltétele volt a szerződtetésüknek. Ez mind megváltozott, a cipőfűzőtől a melltartóig, az inggombtól a kalapig az állam mindennel rendelkezésre állt. A mi színházunk évente 2000–2200 előadást tartott, illetve amikor az ifjúsági előadásokra is köteleztek minket, még 400 előadással többet. Egy évben 10–14 bemutatónk volt, ennek több mint fele magyar mű, Bródy Sándortól Vörösmarty Mihályig. A fiatal kezdő írókkal módunkban állt szerződést kötni, hogy gondtalanul meg tudják a darabot írni. úgynevezett “megírási szerződéselőleget” adtunk nekik, amit attól függetlenül megkaptak, hogy végül bemutattuk-e a darabot vagy sem.

Hivalkodhatnék egy pár szerzővel: Végh Antal írt felkérésünkre egyszer drámát, azután örsi Ferenc, Hunyadi József, Nyíri Tibor…

Szeretnék valamit Illyés Gyuláról is mondani, A kegyenc párizsi bemutatója kapcsán. Illyés A kegyencet – amelyet Franciaországban “Le Favori” címmel játszottak a párizsi Vieux Colombier színházban, a Szerzői Jogvédő Iroda nélkül juttatta el Franciaországba. így, mivel nem fizette meg az ún. eszmei jogdíjat, hanem megkerülte a magyar államot, sarokba állították. A színházi szakmában pedig az a hír járta, hogy A kegyenc tulajdonképpen magyar vonatkozású, mert Caius Valentinianus valójában Kádárt, Maximus pedig Aczélt jelenti… Lehet, hogy csupán pletyka, de ez olyan pikáns dolog volt. Illyést mindenesetre egy ideig kétségkívül mellőzték. Én elkezdtem szekálni, hogy írjon nekünk egy darabot. Ugyanakkor Németh Lászlót is bíztattuk, hogy írjon előjátékot Kleist Az eltört korsó című drámájához. Ez a mű önmagában ugyanis rövid volt, s nekem valamilyen kiegészítésre volt szükségem. Németh László bemutatójára, Seregélyesre, egy Fejér megyei községbe sikerült elcipelnem Illyés Gyulát is, aki meghökkent, hogy micsoda érdeklődő közönség van jelen. Hazafelé, amikor visszavittem Gödrösre, megemlítette, hogy tényleg foglalkoztatja őt egy darab, s ha volna segítsége, hozzá is fogna. ő azonban szonetteket tud írni, de drámát nem. Erre felvetettem neki, hogy Magyarország legjobb dramaturgját, Czímer Józsefet jól ismerem, felkérem őt, s készséggel segítségére lesz, álljon hát kötélnek. Jó, mondta, beszéljünk erről. Ezután több alkalommal felkerestem, s beszélgetéseink tartalmát összefoglalva, odaadtam Illyésnek az elkészült szinopszisféleséget. így aztán valóban elérkezett az idő, amikor kötélnek állt, s meg is írt egy felvonást. A kérése viszont ekkor az volt, hogy vitassuk meg, amit eddig csinált, s ennek alapján dolgozott tovább. Czímer Józsefen kívül, akinek örökké hálás vagyok a segítőkészségéért, meghívtuk Benedek Andrást is, és a megbeszélések nyomán azután elérhetővé vált, hogy lassan-lassan a darab színre kerüljön. Egyik találkozásunkkor azt mondta nekem Illyés Gyula, hogy örülne, ha a darab Alsópáhokon kerülne bemutatásra. Természetesen ez így is történt, a Bolhabál bemutatója Alsópáhokon (1965 decemberében) tényleg megvalósult.

Ez idő tájt a Rádiónak valamelyik műsorához szüksége volt egy Kodály-interjúra. Eléggé köztudott volt, hogy nekem jó kapcsolatom van vele, ezért felkértek, kíséreljem meg, csináljak vele egy interjút. Felhívtam Kodályt, s elmondtam, hogy a Rádiónak szüksége lenne egy nyilatkozatára, amihez apropó is van, hiszen a mi színházunk nemsokára 10 éves lesz, megkérhetném-e hát arra, hogy nyilatkozzék. Azt mondta: hogyne, jöjjön ide, megcsináljuk.

Ime (az 1961-ben készült) Kodály-nyilatkozat szövege:

“A Déryné Színház munkáját rendkívül fontosnak tartom a nemzetnevelés szempontjából. Tulajdonképpen messzebb sugárzik ki, mint akár a Nemzeti Színház. Mert olyan helyekre jut el, ahová a Nemzeti Színház nem juthat el soha, még a Rádión át sem. A legnagyobb érték, hogy nem lehet az előadások szinvonalát kicsinyelni, mert amit láttam belőlük, pl. egy Hamlet-előadást, mondhatom, annyira kifogástalan volt, hogy bármelyik fővárosi színpadon megállta volna a helyét. Tehát a nép jó előadásban hallja a jó darabokat, nem mint egykor a vidéki szinházak ripacsstílusában, hanem komoly, egészen művészi stílusban adja elő a darabot. S ennek az egész nép művelésére ma még kiszámíthatatlan hatása lesz, mert Shakespeare megszűnik a nép számára is puszta üres név lenni, hanem tartalommal telik meg, és a nép igénye a magasabb műveltség felé ezzel beláthatatlanul fokozódik olyan módon, amit semmi más eszköz nem pótolhat.”

A beszélgetés olyan sikeres volt, hogy felbátorodtam, és azt az ajánlatot tettem, szívesen eljátszanánk a Háry Jánost, ha a darabot – a mi színpadi körülményeinknek megfelelően – kamarásítani lehetne. Kodály olyan izgalomba jött, hogy rögtön hozzájárult, és megígérte a segítségét. Hogy hogyan lehet a Háry Jánost előadni, Kodály szinte rendezői utasításként írta elő számtalan hozzám intézett levelében. Közben külföldre kellett utaznia, de onnan is írt nekem levelet. Pontosan betartva azokat az előírásokat, amelyeket megszabott, a Háryt (1961 tavaszán) végül vidékre vittük, s nagy sikerrel játszottuk.

Persze, az ifjúsági előadások kapcsán azt is el kell mondanom, hogy nem járt ugyanilyen sikerrel a felnőtt tanári közönség előtt a Légy jó mindhalálig című darabunk. Ha nem voltak tanárok az előadáson, a darabnak sikere volt, ha azonban ifjúsági előadást kellett tartanunk, amelyen tanárok is jelen voltak, rendre megbuktunk…

Németh Lászlóval volt még egy kalandom, amit szintén el kell mondanom, s ha szabad, akkor ezt egy 1961 szeptemberében készült hangfelvétel alapján tenném meg.

[Németh László] “Körülbelül hét évvel ezelőtt az Európa Kiadó egy kis füzetet adott ki Kleist két legjobb vagy legalábbis leghíresebb drámájával, az Amphytrionnal, amelyet Szabó Lőrinc fordított és Az eltört korsóval, amelynek a fordítását énrám bízták. Akkoriban nem is gondoltam rá, hogy a darab hamarosan színre kerülhessen, éppen ezért nagyon meglepett, amikor nem is nagy pesti színházaink egyike, hanem éppen a Faluszínház hívott fel és adta elő tervét, hogy a darabot a magyar falunak, vidéknek bemutassa. Figyelmeztettem őket, hogy a darab története egy nagy bukással kezdődik. Goethe Weimarban bizakodva mutatta be a darabot, azt is hitte, hogy a bíró alakítására nagyon jó színésze van, a darab azonban óriási kudarcba fulladt, úgyhogy a fejedelemnek is be kellett avatkozni, hogy a fütyülőket rendreutasítsa. A Faluszínház bátor rendezőjét, igazgatóját ez a részlet nem döbbentette meg, és kitartottak amellett, hogy a darabot mutassuk be. Minthogy azonban Az eltört korsó tulajdonképpen egyetlen felvonás és igen rövid ahhoz, hogy egy estét betöltsön, többféle terv merült fel, hogyan lehet a háromórás esti tartamot elérni. Az egyik terv az volt, hogy zenés betéteket iktassunk be. Ez azonban a darab lefolyását lassította volna, és minthogy itt tulajdonképpen egy 150 évvel ezelőtti detektívtörténetről van szó, tehát magát az érdekességet is lohasztotta volna. így merült fel az a terv, hogy én írjak elébe egy előszót. Erre azért mertem vállalkozni akkor, bevallom, elég könnyelműen és bátran, mert eszembe jutott, hogy valamelyik tanulmányban vagy életrajzban olvastam a darab keletkezésének a történetét, hogy Svájcban Kleist milyen körülmények között írta vagy legalábbis tervezte el ezt a darabot. Ezt a történetet próbáltam, persze a magam képzelete szerint kiszínezve, megírni az előjátékban.”

[Szécsi Ferenc, a darab rendezője] “Ami azonban egy kicsit önvallomás is arról, hogy hogyan is írjunk színdarabot, vagy hogy is írnék én vagy írok én színdarabot.”

[Ipper Pál műsorvezető] “Talán közbeszakítva, vagy félbeszakítva a mestert, engedje meg hogy a rendezőt kérdezzem meg, hogy hogyan merült fel a darab előadásának problémája, amiről majd Pados elvtárs is elmondja a maga véleményét, de elsősorban arról, hogy milyenek voltak a tapasztalatai az előadás, a több mint 150 évvel ezelőtt írt darab előadásának megrendezésével kapcsolatban.”

[Szécsi Ferenc] “Sem a rendezést, sem a színészeket nem állítja kis feladat elé Kleist remekművének a színrehozatala. Különösen megnehezítette, és még felelősségteljesebbé tette ezt a bemutatót, hogy Németh László egy egyfelvonásosnak beillő előjátékot írt hozzá. Nekünk külön öröm volt, hogy a fordításával még a darabot is eljátszhattuk. Nem volt könnyű munkája a színészeknek, és nem volt könnyű munkája a rendezőnek sem. Mi bízunk abban, hogy a mi közönségünk, a Déryné Színház közönsége meg fogja érteni a darabot és az előjátékot, élvezetet fog neki szerezni, tanulságot fog neki szerezni, és a 150 éves remekművet nem hiába mutatjuk be az ország népének.”

[Ipper Pál] “Adjuk most vissza a szót Németh Lászlónak, hiszen csak udvariatlanul félbeszakítottuk.”

[Németh László] “Én a darabnak csak egy próbáján voltam ott, és akkor láttam, hogy milyen óriási, bátor vállalkozás volt ez, amibe a Déryné Színház belevágott. Akkor még a darab nem volt egészen kész, de hát láttam a színészek nagy lelkesedését, jóakaratát, és most néhány perccel az előadás előtt érdeklődéssel várom, hogy a közönség hogyan fogadja majd a darabot.”

[Ipper Pál] “Ha már itt tartunk, akkor térjünk vissza ahhoz a nem lényegtelen kérdéshez, hogy hogyan határozta el magát az állami Déryné Színház, hogy a klasszikusok közül egy ilyenfajta klasszikus darabot mutasson be a falunak.”

[Pados István] A pesti nézők egy része azt képzeli magáról, hogy szellemileg túltáplált. Következésképp olyan fanyar előkelősködéssel ül be olykor a nézőtérre, amely dégoűt-t kelt az emberben. Ilyen előjelekkel lehet aggódni, hogy esetleg a mi közönségünk nem fogadja olyan mértékben helyesen és jól Kleist Eltört korsó című darabját, mint ahogy mi, nemcsak feltételezzük, hanem biztosak vagyunk benne, hogy hallatlan nagy sikerrel fog ez a vidéki színpadokon a közönség elé kerülni. Nos ha úgy tetszik, ennek egy eleven bizonyítéka lesz ez az előadás, és igazolni fogja, hogy ami igaz és érzéseket kelt az emberekben, az betalál az emberek szívébe és azt jól fogadják. És a mi közönségünk, a mi tárt szívű közönségünk ilyen, nem lehet becsapni. És azok az irodalmi alkotásoknak nevezett művek, amelyeket a mai nap lehet ugyan deklarálni, de a közönség egy részében ellenérzést váltanak ki, úgy biztosak vagyunk benne, hogy habár Kleist ezt a művét nem tegnapelőtt írta meg, hanem sok-sok évtizeddel korábban, mégis tud a mi mai közönségünknek olyat mondani, ami helyes és nevelődhet rajta, és gondolatai ébredhetnek a látottak alapján, és ezért helyesnek tartjuk, hogy ezt mi műsorra tűzzük. Egyébként Kleist 150. halálozási évfordulója az alkalom, amelyet a mi színházunk vezetősége helyesen talált meg, s még helyesebben törekszik arra, hogy a Németh László által írt előjátékkal teljesebbé tegye ezt a művet. És mi biztosak vagyunk benne, hogy ez feltétlenül sikeres lesz.”

A Déryné Színház munkájához hozzátartozik, hogy a Magyarok Világszövetsége felkérésére mi az utódállamokban rendszeresen, negyedévenként tartottunk vendégelőadásokat. úgyhogy a határon túli magyarokkal szoros kapcsolatot tartottunk. Igen jellemző, hogy például Ausztriában, Burgenland vidékén sorra, sőt még Grácon túl is, Stájerországban is tartottunk előadásokat, legfőképpen március 15-e környékén. A legkiválóbb kapcsolatunk Jugoszláviával volt. Itt sorozatban kellett előadásokat tartani, és hadd mondjam el még, hogy Romániával, a sepsiszentgyörgyi színházzal is volt kapcsolatunk: csereelőadásokat tartottunk. A leghitványabb kapcsolat a csehekkel volt. Tárgyaltunk, tárgyaltunk örökké, hogy szlovákiai vidékeken fogunk játszani, de ez minden esetben azzal végződött, hogy az ügyet fel kell terjeszteni Prágába, és az értesítés megérkezése után fognak dönteni az előadásról. ám a mai napig a világon semmi nem történt. Ami a Szovjetunió magyarlakta vidékeit illeti, évekig játszottunk ott is. Ott is voltak különleges helyzetek. Egyszerűen nem vették tudomásul például a zónaidőt, és a magyar idő szerint mérték az órát, amiből elég kellemetlen dolgok is származhattak. Ha mi történetesen a zónaidő szerint tűztük ki az előadás időpontját, a közönség pedig a magyar idő szerint akarta megnézni a darabot, abból furcsa dolgok jöhettek ki: esetleg egyáltalán nem volt közönség…

Végezetül az Ifjúsági Színházról szólnék egy pár szót. Az Ifjúsági Színházat akkor Tolnay Klári, Somló István és Benkő Gyula vezette szövetkezeti alapon. Katasztrofális anyagi körülmények között tartották az előadásaikat. Zárgondnok voltam a Pesti Szinháznál és az említett Tolnay-Somló-Benkő-konzorcium vezette színháznál is. Az államosításkor az Ifjúsági Színháznál a dramaturg örkény István, a lektor pedig Devecseri Gábor volt. A színészek ún. szabadlistára kerültek, olyan nagy hírű színész is, mint például Pethes Sándor, akinek az apja is a Nemzeti Színháznál volt. Ez szörnyű helyzet volt. Amikor meghívtuk, hogy a szerződést írja alá, illuminált állapotban ült le elém, kivette a protézisét, elém tette és azt mondta: “Ne tessék engem bántalmazni.” Borzasztó látvány volt. Megrendültem és azt mondtam: “Művész úr, majd inkább holnap szíveskedjék felkeresni.” Pethes Sándorral a legjobb barátságban maradtam a halála napjáig. Érdekessége volt a színháznak, hogy akkoriban reggeltől estig Sztanyiszlavszkij módszeréről volt szó. Idetartozik az, hogy amikor én a Színművészeti Főiskola esti rendezői tanfolyamát végeztem, akkor a helyzetgyakorlatok alapján kialakult egy különös előadási mód, a pamflet. Tulajdonképpen gyilkos etűdöket csináltunk, a napi politikai eseményeket aktualizáltuk, tomboltunk, fiatalok voltunk. Felvetettem, hogy az Ifjúsági Színháznak is kellene igazi színészekkel pamfleteket csinálnia. Hát ennek aztán olyan frenetikus sikere lett, hogy amikor mi pamfletet hirdettünk, jó későre kellett az előadást kitűzni, mert minden alkalommal tömve volt a nézőtér. Szóval, hatalmas sikert értünk el.

Hont Ferenc volt a sztanyiszlavszkiji módszer fő ismerője, ő a Szovjetunióban tanulta. órák hosszat folyt az emlékezés, a színészeknek a könyökükön jött ki, hogy milyen átélési élményeket hogyan kell realizálni a színpadon. Emlékszem például egy olyan pamfletre, ami a következőképpen történt. Természetesen maga Hont játszotta a rendezőt, s Rozsos Istvánnak és Csákányi Lászlónak adta a sztanyiszlavszkiji módszer szerinti utasítást. Behoztak egy széket, s Hont mindegyikük kezébe adott egy baltát és azt mondta: képzeljék el, hogy most itt ebből a székből egy várat fognak készíteni. “Mit kell csinálni?” – kérdezték a színészek. “Mit kell csinálni? Hát át lehet élni, hogyan építenek egy várat” – válaszolta Hont. Erre Rozsos meg Csákányi nekiesett és baltával szétverte a széket. Amikor már hullafáradtak voltak, odafordultak hozzá: “Na most már ez vár?” Hont rejtelmes mosollyal rájuk nézett és azt mondta: “De nem is szék.”

A pamfletezésnek a szezon végére meg is lett az eredménye: szétvertek bennünket. Hont Ferenc a Színháztudományi Intézethez került vezetőnek, engem pedig a Faluszínházhoz helyeztek, amelyet akkor kellett megalapítani. A személyzetis behívott, és a lelkemre kötötte, hogy vegyem tudomásul: ez az utolsó lehetőségem, mert aztán tovább ők nem fognak velem törődni.

Ez mind akkor történt, amikor a napidíj 31 Ft volt. Bár akkor a Nemzeti Színházban nem lehetett volna musicalt játszani, mint ahogy én a mai napig is nagyon nehezen képzelem el, hogy a Royal Shakespeare Companyban vagy akár a Comédie Française-ban ugyanezt meg lehetne tenni…

1999. szeptember 24-25-én az Eszmélet szerkesztősége nemzetközi konferenciát rendezett a Kossuth Klubban a lap fennállásának 10. évfordulója alkalmából. A rendezvényen tizenöt külföldi és mintegy ötven magyar résztvevő vitatta meg az elmúlt tíz év átalakulásának főbb fejleményeit, tapasztalatait. Az esemény alkalmából a Népszabadság szeptember 27-i, hétfői száma interjút közölt Andor László főszerkesztővel, és beszámolót közölt a Green Left Weekly (Sydney), Ost-West Gegeninforma-tionen (Graz) és a Labour Focus on Eastern Europe (London).

A konferencia két bevezető előadással kezdődött, ezeket a vendéglátók részéről Susan Zimmermann (Budapest), a külföldi meghívottak részéről pedig Borisz Kagarlickij (Moszkva) tartotta. Ezt három tematikus előadásblokk követte: péntek délután az átalakulás gazdasági folyamatairól, szombat délelőtt annak világpolitikai hátteréről, szombat délután pedig a baloldali mozgalmakról volt szó.

A gazdasági vita előadói Miké Haynes (Wolverhampton) és Rumy Husan (Leeds), Mihail Vojejkov és Andrej Kolganov (Moszkva), valamint Andor László (Budapest) voltak. Az előadások meghatározó motívuma, hogy a kelet-európai átalakulás domináns gazdasági ideológiájának tekintett felzárkózási dogma mindig is illúzió volt. Ilyen felzárkózási periódusok több évszázados távlatban is alig fordultak elő – bizonyították az angliai vendégek -, a reformok nyomán kialakult keleti kapitalizmus sem a nyugati modellhez, sem a tankönyvek piacgazdaságához nem hasonlít – igazolták az orosz előadók -, s mindezek miatt a közgazdaságtan is hitelét vesztette Kelet-Európában.

A világpolitikai panelban Péter Gowan (London), Andrej Szorokin (Moszkva) és Krausz Tamás (Budapest) adott elő. Ez a szekció behatóan bírálta azt a tézist, miszerint 1989 után bármilyen értelemben visszatért volna a szuverenitás vagy a függetlenség a volt szovjet blokk országaiba. Még az egykori szuperhatalom Szovjetunió, illetve Oroszország is nyugati függésbe került. A kialakult politikai rendszereket elterjedt kifejezéssel élve gyarmati demokráciáknak nevezzük. Az egykori KGST-ré-gió ma a nyugati tőke és a helyi kiskirályok szabad prédája, s a domináns külső erők érdekei elsősorban egy minimális szintű stabilitásban fejezhetők ki, de semmiképp sem a térség általános fejlődésében.

A baloldali mozgalmakról adott elő Kate Hudson (London), Boleslaw Jaszczuk (Varsó) és Edouard Hesser (Párizs). Általános volt az a vélemény, miszerint a baloldali erők az államszocialista rendszerek összeomlása során defenzívába kerültek, és ebből a poszt-kommunista pártok átmeneti választási sikerei ellenére sem tudtak kilábalni. A sikeres újjászerveződésre elsősorban nem Kelet-, hanem Nyugat-Európában vannak példák. Reméljük, hogy a maga szerény eszközeivel az Eszmélet születésnapi konferenciája is az újjáépülés egyik előmozdítója lehetett.

Kerekasztal-beszélgetés a magyar politikai elit belharcainak hátteréről

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 1999. október 4-én. Résztvevők: Szalai Erzsébet, Vadász János és Wiener György. Vitavezető: Krausz Tamás.

Krausz Tamás:

A politikai köznyelv “elitharcoknak” nevezi a különböző hatalmi csoportosulásoknak a társadalom feje fölött folyó terméketlen küzdelmeit. E küzdelmek a kívülálló milliók számára az “elitek” korrupt, harácsoló, botrányos, a bűnözéssel összekapcsolódó magatartásáról szólnak. A kiváló szociológust, Szalai Erzsébetet, a jeles politológust, Wiener Györgyöt és az ismert szakszervezeti vezetőt, Vadász Jánost kértük fel, világítsák meg: milyen mélyebb okai vannak ezeknek az áldatlan harcoknak, milyen gazdasági, politikai konfliktusok és társadalmi ellentétek mozgatják az eliteken belüli összeütközéseket.

Szalai Erzsébet:

Tudománytörténetileg az elitnek többfajta definíciója létezett. Voltak olyanok – többek között Pareto vagy Bibó –, akik az elit fogalmát normatív értelemben használták, tehát az elit jellemzőjének bizonyos tulajdonságok által való kiválasztottságát tekintették, s az ilyen kiválóságszerep betöltését tartották az elit funkciójának. Ebben az értelemben az elit: a társadalom “legjava”. Ezzel szemben más, realistább megközelítések – hozzám a legközelebb Mills felfogása áll – azokat nevezik elitnek, akik – részben a színfalak előtt, részben azok mögött – a társadalommal, a gazdasággal és a kultúrával kapcsolatos, alapvető döntéseket meghozzák. Mills, mint ismeretes, megkülönböztetett egymástól politikai, gazdasági és katonai elitet. ő tehát elitnek a formális és informális hatalom birtokosait tekintette. A magam leírásaiban általában Mills kategóriáiból indulok ki.

Hogy mi folyik ma Magyarországon – ezt egy kicsit messzebbről kell kezdenem. Több írásomban is elmondtam, hogy magam a rendszerváltás elindításában és végrehajtásában háromféle – millsi értelemben vett – elitcsoportnak tulajdonítok nagy jelentőséget, amelyek már az államszocializmus méhében megszülettek. Az egyik a későkádári technokrácia, amelyet olyan nevekkel tudnék jellemezni, mint Surányi György vagy Bokros Lajos. Ez a hatalmi szerkezeten belül elhelyezkedő és a kommunizmustól távol álló, nyugatos attitűdöket képviselő technokrata csoport volt. A másik elitcsoportot a hatalmon kívüli demokratikus ellenzék alkotta. A két szféra között helyezkedett el az újreformer értelmiség. Ez utóbbinak az volt a jellemzője, hogy értékrendszere közel állt a demokratikus ellenzékhez, de tagjait állami állásaikban megtartották; ez a csoport közvetítő szerepet töltött be a későkádári technokrácia és a demokratikus elllenzék között.

Az Eszméletben nemrégiben vita folyt az ún. harmadik útról. Nos, én úgy vélem, hogy a kapitalizmusnak nem volt alternatívája a magyar társadalom számára, a demokratikus szocializmus kiteljesítéséhez fűződő várakozások illuzórikusak voltak. A kapitalizmuson belül azonban igenis voltak más lehetőségek, mint ami megvalósult. Arra gondolok, hogy az egész rendszerváltó térségben Magyarországon kiugróan a legnagyobb a külföldi tőke aránya. Az utánunk következő Csehországnak is lényegesen alacsonyabbak a mutatói, mint a mieink. úgy gondolom, hogy a rendszerváltás kezdetén a kapitalista alternatíván belül lehetőség nyílott volna – ha ennek a törekvésnek meg lettek volna vagy többen lettek volna az értelmiségi szószólói – egy olyan, kissé harmadikutas kapitalizmus megvalósítására, amelyben a munkavállalói résztulajdonnak a jelenleginél jóval nagyobb szerep juthat. Legalább tíz százalékot el tudott volna érni ez a mutató akkor, ha ennek meg lettek volna azok a feltételei, amelyekről az előbb szóltam. Ezen kívül a hazai burzsoázia is jobban meg tudott volna izmosodni. Itt nem tulajdonítok pozitív tartalmat a hazai burzsoáziának a külföldivel szemben, ez csupán ténymegállapítás. Az a véleményem, hogy a hazai tőkeszerkezet lehetett volna egy szervesebb fejlődést megalapozó, több társadalmi csoportot integráló tőkeszerkezet. De akkor még mindig a kapitalizmuson belül maradunk.

Tovább folytatva a történetet, ez a kapitalizmuson belüli alternatíva valójában a kilencvenes évek közepéig állt fenn, addig, amíg a szociálliberális koalíció végre nem hajtotta, gyorsított ütemben, a magyar gazdaság majdnem teljes privatizációját. Pontosan az 1994-98 közötti időszakra tehető az, amikor a külföldi tulajdonosok által dominált tőkeszerkezet Magyarországon kialakult. A tőkeszerkezetet tekintve tehát az alternatívák nagyjából 1996-97-re zárultak le az ország előtt, de nemcsak ebből a szempontból, hanem a vesztesek és a nyertesek kirajzolódása szempontjából is. A Tárki kutatásai megállapítják, hogy nagyjából ekkorra áll be a társadalomszerkezet; Kolosiék úgy mondják, hogy “az ajtók záródnak”. Vagyis nagyjából erre az időszakra következik be az az állapot, amikor társadalmi csoportonként megkezdődik az induló előnyök és hátrányok generációs átörökítése. A generációs átörökítés megkezdése a társadalomszerkezet megmerevedésének egyik döntő szimptómája. Ilyen körülmények között, egy már kialakult és eléggé megszilárdult, önmagát reprodukáló gazdasági-hatalmi és társadalmi szerkezetet vesz át a Fidesz, amely azzal nyeri meg a választásokat, hogy mind a nyerteseknek, mind a veszteseknek van vonzó üzenete. Ehhez kell a hét százalékos növekedést ígérni, mert pont hét százalékba fér bele az, hogy a vesztesek és a nyertesek egyaránt pozitív üzeneteket kaphassanak. A nyerteseknek azt ígéri, hogy jól mennek ugyan a dolgok, de mehetnének még jobban is, a veszteseknek pedig azt, hogy hamarosan fel tudnak ők is zárkózni. A Fidesz programja valójában egy jóléti szociáldemokrata program – konzervatív mezben.

Az elmúlt év során írtam a jelenlegi kormányról egy könyvet, amely – hogy egy kis reklámot is csináljak neki – hamarosan meg is jelenik. Ezért empirikus adatokkal tudom alátámasztani a mondanivalómat. Kutatásaim szerint, mire a Fidesz hatalomra került, a fő struktúrák már kialakultak. Ezt a könyvemben úgy jellemzem, hogy van egy gazdasági és egy politikai trojka. Az igazi hatalom a gazdasági trojka kezében van, amelynek az élén Surányi György áll. A politikai trojka pedig látványos erődemonstrációkkal kompenzálja beszorított helyzetét. Az, ami a médiában és a politikai élet felszínén megjelenik, a nagy csinnadratta meg a különféle botrányok, számomra nem mutatnak mást, mint a politikai elit beszorítottságból fakadó elkeseredettségét. Ez nemcsak a Fideszre igaz, hanem az összes politikai pártra is. A beszorítottság éppen úgy érinti az MSZP-t, mint a Fideszt, mert az MSZP-nek is végig kell gondolnia, hogy hatalomra kerülve, mit fog csinálni. Tehát az az acsarkodás, ami a médiában zajlik, az egész politikai elitnek a beszorított helyzetre adott kétségbeesett válasza. Nincs miről beszélni, elfogytak a témák, a nagy kérdések lezárultak, a lapokat leosztották, sőt, a lapok újraeelosztása is lassan lezárul. Itt látványos erődemonstrációkról van tehát szó.

Ami a szélsőjobboldalt illeti, egyetértek Tamással: itt két dolgot kell megemlíteni. Az egyik: hogy nincs baloldali párt Magyarországon. Az MSZP-t nem tekintem baloldali pártnak: az MSZP elsősorban a későkádári technokrácia pártja. A szociális elégedetlenség élére ezért az a szélsőjobboldal akar állni, amelyet ismerünk. Erről szól részben az antiszemitizmus és a rasszizmus hangjának megjelenése is. A másik, hogy nemcsak Csurka tesz antiszemita kijelentéseket, hanem a miniszterelnök helyettese, Kövér is akként nyilatkozik, hogy a zsidókérdést “napirendre kell tűzni”. Ebben megjelenik egyfajta nemzedéki ellentét is, ahogyan ezt a könyvemben részletesen kifejtem. Arról van szó, hogy a Fidesz-korosztály a maga világnézeti harcát nem tudta megvívni a szüleivel, mert azok nem voltak elitpozícióban lévő emberek. Ezért a Fidesz-korosztály kamaszlázadása nem öltött világnézeti formát. Azt a harcot, amelyet a felnőtté váláshoz meg kell vívnia, így most az úgynevezett “nagy generációval” szemben vívja meg. A népies-urbánus vitának tehát van ilyen generációs vetülete is. így adódik, hogy az egyik oldalon vannak az urbánusok, a “nagy generáció” reprezentánsai, a másik oldalon…, nos, hogy “népiek”, ezt nagyon nehéz lenne rájuk mondani, inkább azt mondhatjuk, hogy azok, akik egy fél korosztállyal fiatalabbak. Ilyen vonulata is van tehát ennek a küzdelemnek. összefoglalva: arra a kérdésre, hogy mi az oka az acsarkodásnak, a válaszom: a beszorítottság, az alternatívák beszűkülése…

Végül még egy vonatkozást említenék, a különböző korrupciós ügyek felszínre kerülésének kérdését. Nos, ezek az ügyek általában akkor kerülnek a nyilvánosság elé, amikor valamelyik erős érdekcsoportnak érdeke fűződik ahhoz, hogy felszínre kerüljenek, de azt hiszem, ez a megállapítás inkább közhely…

Krausz Tamás:

Marx azt mondja, hogy az effajta küzdelmek a társadalom feje fölött, a politikai felhőrégiókban folynak, miközben alul a társadalom csinálja a maga dolgát…

Szalai Erzsébet:

Csinálja…

Krausz Tamás:

Ezt szem előtt tartva, azért a perspektívára mindenképpen rá kell kérdezni. Tehát arra, hogy mi jöhet ki ebből? Ha az egész kelet-európai régiót nézzük, strukturálisan mindenütt valami hasonló játszódik le, ha az egyes nemzeti színektől elvonatkoztatunk. A kérdés tehát: mire lehet számítani?

Szalai Erzsébet:

Ami a társadalom mélystruktúráját illeti, úgy vélem, a társadalomban megkezdődött az alkalmazkodás és – valamilyen módon – az innovatív képességek regenerálódása. Ez azonban igen nagy mértékben normaszegő magatartással párosul. Tehát ugyanúgy, mint az államszocializmus felbomlásának korszakában, az alkalmazkodás a kiskapuk és az informális különalkuk rendszerére épül, vagyis arra, hogy mindenki egyénileg találja meg ezeket az informális csatornákat. Ez a problémája a szakszervezeteknek is, amennyire meg tudom ítélni. Mert amíg az emberek megtalálják ezeket a csatornákat, nem fogják azt mondani, hogy lépjünk fel közösen. És még egy fejlemény, amit nem említettem, de fontos: azzal párhuzamosan, hogy az utak lezárultak és a lapokat leosztották, sőt már újra is osztották, az éppen fennálló hatalomnak a szakszervezetekkel szemben is fel kell lépnie. Szerintem, ha az MSZP került volna hatalomra, az is fellépett volna a szakszervezetek ellen…

Vadász János:

Ez meg is történt…

Szalai Erzsébet:

Igen, megtörtént… Mert ez a folyamat logikája: először lebontom a struktúrákat, a javakat a magam részére csoportosítom át, majd a harmadik fázis, amikor kikapcsolom azokat a társadalmi csoportokat, amelyek ezt tőlem számon kérhetnék, vagy valamilyen kontrollt tudnának érvényesíteni a folyamat felett. Az elmúlt tíz év logikájából szerintem egyenesen következik, ami a szakszervezeti fronton történik.

Wiener György:

Szalai Erzsébettel ellentétben nem tartom magam az elitek avatott kutatójának, ennek ellenére néhány gondolatot kifejtenék.

Az elit fogalmát bizonyos értelemben ugyan elfogadhatónak tartom, az elit kategóráját azonban a társadalom osztálystruktúrájától, véleményem szerint, nem lehet elválasztani. Az elit mint fogalom tartalmának az a lényege, hogy a társadalom valamiféle masszaként áll szemben a kiválasztottakkal. Ezek lehetnek valóban a legjobbak – ahogyan erre Szalai Erzsébet utalt Pareto kapcsán –, lehetnek azok, akik a döntéseket birtokolják, akik irányítanak, ahogy ezt Mills mondja. De lehetséges egy olyan megközelítés is, és én ezt tartom relevánsnak, amely szerint mind a gazdasági, mind a politikai és a kulturális elit – a katonait most a politikaiban helyezem el – egy-egy meghatározott társadalmi osztály vagy osztályon belüli réteg érdekeit kifejező csoport. Ilyen értelemben az eliteket az uralkodó társadalmi osztály vagy azon belüli réteg meghatározó, a döntéseket valóban kézben tartó csoportosulásainak tekintem. Ezek azonban elválaszthatatlanok azoktól, akiknek a nevében fellépnek, még akkor is, ha az elitek hajlamosak arra – mint minden csoport –, hogy a saját közvetlen, személyes érdekeiket nézzék. Tehát a magam részéről olyan megközelítést tartok mérvadónak, amely nem választja le az elitet arról a társadalmi osztályról vagy osztályon belüli rétegről, amellyel együttműködik, s amelynek az általános–elvont érdekeit, legalábbis névlegesen, kifejezi.

Ez azért fontos különbségtétel, mert ebben a megközelítésben nem a társadalom feje felett zajlanak az események, hanem nagyon is aktív csoportokat tud mindegyik elit a maga érdekében mobilizálni. Mivel rendszerváltás utáni állapotban vagyunk, a jobboldali és a liberális elitek a baloldaliaknál sokszorosan nagyobb erőket tudnak mobilizálni, és nem lehet azt mondani, hogy csak egy acsarkodó politikai elit áll szemben saját magával – vagyis az elithez tartozó más csoportosulásokkal. Ezekben az elitküzdelmekben mély társadalmi törésvonalak, strukturális megosztottságok fejeződnek ki.

Abban Szalai Erzsébettel teljesen egyetértek, hogy a későkádári elit, a technokrácia, a reformértelmiség és az úgynevezett demokratikus ellenzék meghatározó hajtóereje volt a rendszerváltásnak. Azonban ez a csoportosulás csak az egyik oldalt jelentette, mégpedig azt az oldalt, amelyik több választás tanulsága szerint, nem élvezi a magyar társadalom többségének támogatását. A másik oldal számára valóban ezek a csoportok nyitottak utat, mert az előbbiek megfelelő nemzetközi háttér nélkül önmagukban nem tudták volna a rendszerváltás folyamatait elindítani, viszont egy döntő pillanatban a rendszerváltásba be tudtak kapcsolódni, és két alkalommal – 1990-ben és 1998-ban – a formális politikai hatalmat is meg tudták szerezni. Azt is mondhatjuk, hogy a későkádári technokrácia, a reformértelmiség és a demokratikus ellenzék utat nyitott a keresztény-nemzeti középosztály számára, és utat nyitott a szélsőjobboldal számára. Ha már Marx neve elhangzott, az a sajátos helyzet állt elő, hogy az előfeltételek a demokratikus ellenzéknél és a másik két csoportnál voltak meg, a következmény pedig annak a csoportnak a fellépése lett, amely ellen ők harcolnak. Hegeltől és Marxtól tudjuk, hogy minden következmény küzd a maga előfeltételei ellen, és fordítva; ezzel a jelenséggel találjuk szemben magunkat ebben az esetben is.

Vitathatatlan, hogy a magyar rendszerváltásban a nemzetközi meghatározottság volt a legjelentősebb. Tehát nem lett volna rendszerváltás akkor, ha Magyarország és a kelet-közép-európai térség egésze nem adósodik el, s nem lett volna rendszerváltás, ha a szovjet és az amerikai poltikai vezetés 1986-ban e kérdésben nem egyezik meg egymással. De hogy milyen koreográfiával történt a rendszerváltás, abban a belső tényezőknek volt meghatározó szerepük. Valóban igaz az, hogy a gazdasági hatalomban a demokratikus ellenzék és még inkább a későkádári technokrácia tudott döntő pozíciókhoz jutni. Ezek a döntő pozíciók azonban általában nem azt jelentették, hogy e csoportok tagjai közvetlenül maguk tulajdonossá váltak – bár a menedzser-privatizáció erre is számos példát szolgáltatott –, hanem azt, hogy ők hozták be az országba a külföldi tőkét, s mint a külföldi tőke értelmiségi szatellitjei kerültek meghatározó helyzetbe. Még azt sem mondanám, hogy itt komprádor burzsoáziáról van szó, mert e csoportok tagjai nem burzsoák, hanem a burzsoázia számára értelmiségi funkciókat teljesítők, a könyvvizsgálóktól az adótanácsadókon át egészen a privatizátorok közvetítőiig, akik tehát behozzák a tőkét, és ezért a behozott tőke meghatározott százalékában igen jelentős jutalékhoz jutnak. Ezek a jutalékok esetenként sokkal jelentősebbek, mint egy-egy esetleg önmaguknak privatizált vállalat teljes tőkéje, csak ezekről a jutalékokról nem nagyon beszélnek, mert ezeket nem forintban, hanem dollárban számolják.

Nos, ezzel a csoporttal került szembe nagyon hamar a poltikai hatalmat 1990-94 között gyakorló keresztény-nemzeti középosztály, amelynek eszményképe a Horthy-rendszer helyreállítása és társadalomstruktúrájának visssszaállítása volt. Ez a törekvés azonban két nagyon komoly akadályba ütközött. Az egyik: a nemzetközi nagytőke igénye arra, hogy a privatizáció során a kulcsszektorokat saját kezébe vegye. Megjegyzem, bár valóban igaz az, amit Szalai Erzsébet mondott, hogy 1994-98 között zárultak be a kapuk, de azért már az Antall-kormány is nagyon jelentős ágazatokat juttatott a külföldi tőke kezére. Ezzel is összefüggött Csurkának és az MDF más elégedetlenjeinek az Antall-féle vezetéssel szembeni lázadása. Ebben az értelemben tehát az 1994-98 közötti időszak folytatta és felgyorsította a már ’88-89-ben megindult és ’90-94 között tovább zajló eseményeket.

A privatizáció során a hazai tőkésosztály létrehozására különféle technikákat dolgoztak ki. Közismertek ezek az e-hiteltől kezdve egészen a munkavállalói résztulajdonnal való visszaélésig. Minden esetben fiktív pénzt kellett létesíteni: a privatizációs folyamat valójában nem létező vagyon alapján zajlott le. A kárpótlás is ennek része volt. A régi keresztény-nemzeti középosztályt csak a reprivatizáció tudta volna helyzetbe hozni, ezt azonban Antall nem választhatta útként. Korábbi írásaimban már említettem, hogy miért: döntően azért nem, mert ez azt eredményezte volna, hogy a liberális, zsidó tőkének is vissza kellett volna adni a vagyonát, ezt pedig az Antall-kormány Csurka Istvánnal és az MDF radikális jobbszárnyával a hátában nem kockáztathatta meg. Másrészt egy ilyesfajta váltáshoz alighanem Antall személyes hajlamai is hiányoztak.

Az 1990-96 közötti időszak bizonyos értelemben egységes szakaszt is alkot, noha ’94-gyel a nemzetközi nagytőke és a későkádári elit számára valóban kedvezőbb feltételek jöttek létre. Azért alkot egységes szakaszt, mert az eredeti tőkefelhalmozás erre az időszakra koncentrálódik. Marx a Grundrisse-ben az eredeti tőkefelhalmozás négy döntő mozzanatát írja le. Mindegyikkel találkozhatunk 1990-96 között; ezek egymásra épültek.

Az egyik ilyen a földtulajdontól való megfosztás. Még hogyha ez csupán a névleges téesztulajdon felszámolását is jelentette, a kárpótlás eredményeként nagyon sokan nemcsak a földjüket kapták vissza, hanem egyszersmind elvesztették az életlehetőségüket arra, hogy bármiféle közös vagy annak vélt vagyonból meg tudjanak élni. Egyébként a kárpótlás ösztönözte a téeszvezetést, még olyanokat is, akik eredetileg nem ilyen irányba akartak elmozdulni, hogy meneküljön, és kft-kbe, rt-kbe vigye ki a téeszvagyont.

Az ipari termelőeszközök privatizációja a második – az előzőnél is fontosabb – lépés. A névleges közös tulajdon magántulajdonná változtatása csak értéken aluli, egyenlőtlen tranzakciók nyomán mehetett végbe: ilyesmi egyenértékű csereként a történelemben sehol nem zajlott le, legkevésbé ilyen rövid időszak alatt. Ezért az a kérdés, hogy melyik privatizáció volt törvényes és melyik áron aluli, társadalomtudományi szempontból értelmetlen, mert a privatizáció lényegéből fakad, hogy egyoldalú elsajátításról, nem pedig kétoldalú, egyenértékű cseréről van szó.

A harmadik nagyon fontos eleme az eredeti tőkefelhalmozásnak – erről már jóval kevesebbet beszélnek – az ún. fogyasztási alapnak az elvonása, amit Marx önálló mozzanatként a kolostorok feloszlatásával vagy a “libériás inasok” elzavarásával kapcsolatosan említ. A fogyasztási alap elvonása nálunk a szociális háló meggyengítését jelentette, döntően azért, hogy a munkavállalók a legalacsonyabb bért és a legrosszabb munkafeltételeket is elfogadják.

Végezetül a modern függőségi viszonyok, a “címzetes státuszok” felszámolása is ide tartozik: az állami szféra leépítése. Tehát a harmadik előfeltétel például az alanyi jogú családi pótlék megszüntetése, a negyedik pedig a köztisztviselői és a közalkalmazotti kör radikális létszámcsökkentése.

Ennek a négy tényezőnek együttesen az a hatása, hogy az átlagember munkaerejének a legrosszabb feltételek melletti eladásával tud csak fennmaradni. Erre a folyamatra természetesen jellemző, hogy azért a mai napig nem zárult le, hiszen a szociális ellátórendszerek részben fennmaradtak, a köztisztviselői-közalkalmazotti karban pedig akkora létszámcsökkentés végül is nem ment végbe, mint amilyent terveztek. Az utóbbinál, előreláthatóan, a folyamat továbbmegy, az előbbinél viszont – a Fidesz-kormánynak a keresztény-nemzeti középosztályt támogató politikája miatt – a korábbi intézményrendszer részleges helyreállításával számolhatunk.

Ha ezeket a kérdéseket feltettük, s ezt az összefüggésrendszert vázoltuk, akkor már nem igazán nehéz arra válaszolnunk, hogy mi az oka a mai politikai acsarkodásnak. Döntően arról van szó, hogy nem dőlt el végérvényesen a harc a keresztény-nemzeti középosztály leszármazottai és a későkádári technokráciából kinőtt új tulajdonosi és tőkés-közvetítői, valamint értelmiségi csoportok között. Hozzá kell tennem, hogy a keresztény-nemzeti középosztály fontos szövetségeseket szerzett. Maga mellé állította azokat a kis- és középvállalkozókat, akik mind a multinacionális tőkét, mind a menedzserburzsoáziát olyan vetélytársnak tekintették, amelyet nem tudnak legyőzni szövetségesek nélkül. Emellett maguk mellé állították a legfiatalabb technokratákat, a ’90 után szocializálódottakat is, akik úgy ítélték meg, hogy előmenetelüket veszélyeztetheti a náluk egy-két évizeddel idősebb, későkádári technokrácia. Ennek a fiatal elitcsoportnak a nemzetközi kapcsolatrendszere, számítógép- és nyelvismerete sokszorosan jobb, mint a későkádári elité, az élettapasztalat és a hivatali szervezet működtetésében való rutin az, ami esetükben hiányzik. Tehát létrejött – ahogyan néhány újabb írásomban fogalmaztam – egy széles társadalmi koalíció, amely a keresztény-nemzeti középosztályból, a menedzserburzsoáziával szembenálló, feltörekvő kis- és középvállalkozókból, valamint a legfiatalabb menedzserekből áll. Ezek maguk mögé tudták állítani azt a kisparaszti társadalmat, amelyet a kárpótlással sikerült ismételten létrehozni.

Mindez generációk küzdelmét is jelenti, mert a középgeneráció, a későkádári technokrácia beszorult a fiatalok és a legidősebbek közé, akik részben anyagi, részben ideológiai érdekeik alapján vívják velük a küzdelmet. Az elitek harcában a gazdaság síkján sokkal sikeresebb a későkádári technokrácia, a politikában viszont, jelen pillanatban, sokkal sikeresebb az ún. nagy társadalmi koalíció. A küzdelem, szerintem, azért zajlik, hogy a tulajdon elosztása és újraelosztása után a jövedelmek elosztása és újraelosztása is bekövetkezzen. A legradikálisabb keresztény-nemzetiek a tulajdonstruktúra teljes felülvizsgálatát követelik. álláspontjuk lényege, hogy bebizonyítsák: a mostani tulajdonosok bűnös úton jutottak vagyonukhoz, amely ezért jogos tulajdonosait, a keresztény-nemzeti középosztályt, valamint a hozzá csatlakozó csoportokat illeti meg. A kevésbé radikálisoknak az az álláspontja, hogy a nemzetközi közvéleményt, amely a magántulajdon szentségét a nagytőke esetében igen komolyan veszi, nem lehet megrendíteni ilyen lépésekkel, ezért a jövedelmeket, az állami státusokat és az állami megrendeléseket kell újraelosztani. Ennek a csoportnak már nem az a törekvése, hogy a nagy vagyonból részesedjen, elfogadja a privatizáció nyomán kialakult struktúrát. Az a célja, hogy az állami megrendeléseket az úgynevezett nemzeti vállalkozások irányába terelje, és az állami újraelosztásból, a szocális rendszerből juttasson a széles társadalmi koalíciónak az eddigieknél sokkal nagyobb jövedelmet. Erről szól a családi pótlék alanyi jogúvá tétele, a gyermekkedvezmények rendszere az adórendszerben éppúgy, mint a közbeszerzési törvény állandó felülvizsgálata.

Tulajdonképpen ide sorolhatók a korrupcióval kapcsolatos vádaskodások is. Ezeknek kettős funkciójuk van. Az egyik: megakadályozni, hogy a szociálliberális erők a hatalomba visszatérjenek – tehát teljes politikai lejáratásuk –, a másik, hogy a korrupciós ügyekre hivatkozással kiszorítsák az állami megrendelések piacáról azokat a vállalkozásokat, amelyek a menedzserburzsoázia kezében vannak, illetve a multinacionális cégekhez valamilyen formában kötődnek.

Mi a szélsőjobboldal szerepe ebben a folyamatban? Én a szélsőjobboldalt – a liberális közgondolkodással ellentétben – nem tartom kapitalizmus-ellenesnek. A szélsőjobboldal a nemzeti kapitalizmust képviseli. Ugyanúgy, ahogy valamikor a céhes rendszer vagy az ipari kapitalizmus előtti időszak védelmezése mint feudális szocializmus jelent meg, ma szociális követelések formájában valójában a nemzeti kapitalista érdekek jelennek meg – nacionalista, rasszista mezben. Ha valaki a MIÉP parlamenti felszólalásait figyelemmel kíséri, észreveszi, hogy ezeknek döntő többsége a kis- és középvállalkozások helyzetével foglalkozik, amelyeket főként két ponton kívánnak megtámogatni. Az egyik az adórendszer, a másik pedig – ami a kispolgárság régi álma – az olcsó vagy egyenesen kamatmentes hitel. Bankellenességük a kispolgárság s általában a termelőtőke régi finánctőke-ellenessége – ebben semmi új nincs. Elő lehet venni Engelsnek A tőke harmadik könyvéhez írt zárószövegét, amely arról szól, hogy nem a tőzsdét és a bankokat kell támadni, hanem a tőkeviszony alapjait. Ilyenformán a szélsőjobboldal nem képvisel szociális erőt, mégcsak szélsőjobboldali formában megfogalmazott szociális követeléseket sem. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy a szélsőjobboldal ma még nem terjesztette ki befolyását a társadalom ún. alsó középosztályára és szegényebb csoportjaira. Ma a MIÉP a legelőkelőbb villanegyedekben a legerősebb, és szavazóbázisa iskolázottsági szempontból az SZDSZ és a Szabó Iván-féle MDNP után következik. A MIÉP-szavazók sokkal iskolázottabbak, mint pl. az MSZP hívei, nem beszélve a kereszténydemokrata vagy a kisgazda-szavazókról.

Ami a jobboldal és a nemzeti radikalizmus kapcsolatát illeti, ennek az alapja az, hogy a Fidesz egyértelműen a hazai burzsoáziának, a vállalkozói osztálynak a pártjává vált, s ennek a programnak a radikálisabb kifejezése az, amit Csurka István képvisel.

Az antiszemitizmussal és a rasszizmussal kapcsolatban pedig emlékeztetni kell arra az ismert történelmi tényre, hogy Magyarországon a burzsoázia és a munkásosztály keletkezésekor nem tartozott a többségi etnikumhoz. A burzsoázia zsidó, német, cseh, osztrák volt, de még örmény is, a munkásosztály nagy része pedig bevándorolt csehekből, osztrákokból, kisebb részt németekből állt, és zsidókból is. Hosszú időn keresztül a magyar etnikum kívül maradt a tőkeviszonyon, s ezért azt a magyarságtól idegen társadalmi képződményként értékelte. Ebből következik, hogy a tőkeviszony meghaladására irányuló kísérleteket is a nemzet lerombolásaként értékelte. A magyar baloldal egyik óriási tévedése volt, hogy nem ismerte fel a magyar társadalom mélységesen kispolgári jellegét. Ami ma Magyarországon jobboldali és szélsőjobboldali, azt az egykori kispolgárok, kisparasztok, kisiparosok, kiskereskedők leszármazottai, valamint a hozzájuk kötődő, hagyományos kishivatalnoki és kisértelmiségi rétegek képviselik. Empirikus (választásszociológiai) vizsgálatokból az derül ki, hogy az MSZP-t legnagyobb mértékben az 1945 előtti altisztek, kisiparosok, kisparasztok, erdészek, vasutasok stb. leszármazottai utasítják el. Ennek oka kettős: az egyik a későkádári elit kapcsolata az MSZP-vel, ennél azonban jóval jelentősebb ezeknek a csoportoknak a rendkívüli mértékű konzervativizmusa. A választásszociológiai vizsgálat azt mutatta, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal elsősorban a Kommunista Kiáltványban középrendeknek nevezett csoportokhoz kötődik, a burzsoázia és az értelmiség megoszlik a konzervatívok és a liberálisok között, és az egykori munkásosztály leszármazottai a baloldaliak. De mivel ’45 után a kispolgárság egy részét proletarizálták, a Kemény István meghatározása szerinti új munkásosztály jelentős része nem baloldali. Innen ered az a látszat, hogy a magyar társadalomnak nincs kialakult osztálystruktúrája.

A perspektívákat a következőképpen látom. Bár Szalai Erzsébethez képest máshova helyeztem a hangsúlyt az eddigi folyamatokkal kapcsolatban, a hosszabb távú kifejlet terén nem nagyon tér el a véleményem az övétől. Bár nem tudtam, hogy Kolosi mit mondott, egy MSZP-s belső anyagban én is leírtam ’97 augusztusában, hogy a kapuk bezárultak. Azokból a pozíciókból, amelyeket el lehetett érni vagy el lehetett veszteni a rendszerváltás során, a kitörés egyes egyéneknek kivételesen még sikerülhet, de nagy társadalmi alakzatoknak nem. Létrejött egy félperifériális kapitalizmus, amely nagyon jelentős jövedelmi egyenlőtlenségeket mutat, de még nem mutat igazán szimptomatikus vagyoni egyenlőtlenségeket. A statisztikusokat meglepi, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség nagyobb, mint a vagyoni. Hosszabb távon a vagyoniak ehhez felzárkóznak: a mai egyenlőtlenségek nem csökkennek, hanem növekedni fognak.

Ami az egyéni életstratégiákkal kapcsolatos: nemcsak az az oka a Szalai Erzsébet által említett normaszegésnek, hogy van egy tanult viselkedési minta – egyébként nemcsak az államszocializmusból, hanem a magyar történelem korábbi évtizedeiből és évszázadaiból eredően is –, amely szerint a túlélést nem normakövető magatartással biztosítani lehet (ez a cigányságnál egyértelmű, de másoknál is eléggé komolyan jelentkezik), hanem az is, hogy hiányoznak a nemzetközi feltételek és valamilyen generáló eszme is. Ha nincs egy közös eszmei alap, akkor nincs, ami anyagi erővé váljon s behatoljon a tömegekbe. Mert az egykori ideológiák ma a bukott korszak ideológiáinak számítanak, s amíg az a generáció él, amely a bukást átélte, addig ezeknek az ideológiáknak nem lesz a térségben mozgósító hatásuk. Másrészt, ami a nemzetközi feltételeket illeti: világos, hogy az országnak nincs semmiféle perspektívája, nincs más gazdaságpolitikára lehetőség. Járai hároméves gazdaságpolitikai koncepciójában, amelyet a parlament elé terjesztett, őszintén leírja, hogy nincs más út. Ugyanazt írja, amit Medgyessy 1997-98-ban: semmilyen alapja nincs azoknak a gazdaságpolitikai elképzeléseknek, amelyeket a Fidesz állít: az ország gazdasági növekedése nem állítható hét százalékos pályára, de még öt százalékosra sem igazán. Bár van egy helyreállítási szakasz az 1989 utáni nagy visszaesés miatt, ez azonban nem vezet a növekedés nagy mértékű felgyorsulásához. Az országot a nemzetközi nagytőke megfojtaná, ha más jellegű gazdaságpolitikát alakítanának ki. Surányit személyében persze el lehet távolítani, de csak azért, hogy egy másik Surányi jöjjön helyette. Vagy aki nem Surányi, annak azzá kell válnia a bankelnöki tisztségben, akármilyen szándékkal ül is oda. Ha Boros Imrének a vágya teljesül, hogy PHARE-miniszterből bankelnökké váljon, a Magyar Nemzeti Bank élén ő sem tud mást csinálni, mint hogy alkalmazkodik a nemzetközi nagytőke meghatározó csoportjaihoz, és ezeknek a csoportoknak a diktátumaihoz. Az országban nincsenek alternatívák, perspektívák, ha nem ezt az utat járja bármelyik kormány, akkor az ország további hanyatlása következik be. Viszont ha ezt az utat járja, akkor aligha következik be az ország beígért felemelkedése. A felzárkózási ideológiák tehát tévesek, az Európai Unió sem fogja Magyarországot fejlett állammá változtatni. Mégcsak az osztrák szintet sem érhetjük el, nemhogy az Egyesült államok, Németország vagy Svédország szintjét megközelíthetnénk. Ebből az következik, hogy a beszorítottság a politikai erők számára csupán a politikai küzdelmet teszi lehetővé, a politika azonban hosszú távon nem uralja a társadalmi folyamatokat, ezzel tisztában kell lenni.

Szalai Erzsébet:

Az elitek társadalmi beágyazottságával kapcsolatban szeretnék egy rövid megjegyzést tenni. Azt gondolom, s éppen ezért operálok elitelméletekkel – bár marxista tradíciójú társadalomkutató vagyok –, hogy az eliteknek alapvetően nincs társadalmi beágyazottságuk. Itt eltér a véleményünk. Tehát nem gondolom, hogy az elitek különböző társadalmi csoportok – akár a kispolgárság, akár a kisparasztság vagy a deklasszált keresztény középosztály – érdekeit vállalnák fel, hanem úgy vélem, hogy az elitek elsősorban saját érdekeiket képviselik, s ebben, mint a kártyajátékban, időnként aduként felhasználnak bizonyos társadalmi csoportokat. A mai modern kapitalizmusnak, Marx korához képest, éppen a társadalmak mérhetetlen individualizációja az egyik legnagyobb problémája, tehát az, hogy a társadalmakat atomjaira szedi szét. Éppen azért kerültek előtérbe manapság az elitelméletek Nyugaton, mert sajnos valóban igaz az, hogy egyrészt vannak az elitek, másrészt vannak a sehova nem integrált, senki által nem képviselt különböző atomizált társadalmi sejtek. Tehát éppen ez a kor hozta magával azt, hogy az elitek még annyira sincsenek beágyazva társadalmilag, mint Marx korában voltak.

Ehhez kapcsolódik a következő megjegyzés is. Amikor a Fidesz-kormányról szóló monográfiámat írtam, arra a – számomra is meglepő – tapasztalatra jutottam, hogy a Fidesz nem a hazai burzsoázia pártja, hanem az MSZP-SZDSZ-koalícióhoz hasonlóan, a multinacionális tőke pártja. Az én adataim mindenesetre ezt bizonyítják. Megnéztem, hogy milyen kapcsolatok voltak az elmúlt év során a multik és a Fidesz, illetve a hazai tőke és a Fidesz között, és meglepő módon azt tapasztaltam, hogy a Fidesz-kormányzat idején – nem teljesen tudatos érdekközvetítés nyomán – a multinacionális cégek érdekei felülreprezentáltak voltak a hazai burzsoázia érdekeihez képest. A Fidesz tényleg szeretett volna a hazai nagytőke pártja lenni, de nem lett azzá, mert olyan erős nyomások érték a nemzetközi nagytőke részéről, hogy kénytelen volt az utóbbi érdekeit felvállalni. Surányi eltávolításával a Fidesz megpróbált egy ellenlépést tenni, tehát megpróbált ebből a beszorított helyzetből kilépni.

Wiener Gyuri szerint nem dőlt el a harc a későkádári technokrácia és ezek között a csoportok között. Ezzel szemben én úgy látom, hogy megtörtént a látens kiegyezés a későkádári technokráciával, amelyet olyan nagy sérelem nem ért a kormányváltás után. Az általam vizsgált körből a későkádári technokrácia legkvalifikáltabb csoportjai iszonyatosan jó állásokban tudtak elhelyezkedni a ’98-as választások után. Ha valódi érdekcsoportok között zajlana a harc, akkor meglennének az ideológiák, akkor afféle “napzártás” hangulat lenne az országban. Tehát a különböző érdekcsoportok megtalálnák a maguknak megfelelő ideológiát, s mégis valamilyen koncepció körül folynának a harcok. De koncepció sehol, érdemi vita sehol, csak acsarkodás van. Ezért fenntartom a véleményemet, hogy mindegyik elitcsoport beszorított helyzetben van. A későkádári elit hatalma inkább biológiai okok miatt gyengül. Az MSZP-ben is azt látom, hogy Németh Miklós valójában a yuppie-nemzedék hatalomra kerülését készíti elő. A Németh Miklós-tervben egy hasonló nemzedékváltás előkészítése folyik, mint a nagypolitikában, s itt a későkádári technokrácia utóvédharcot folytat. A küzdelem akörül zajlik, hogy a későkádári technokrácia után következő félnemzedék csoportjai közül kié legyen a hatalom, a BIT-es fiúké, vagy pedig a fideszes yuppie-ké.

Wiener György:

Én nem azt állítottam, hogy a Fidesz végre tudja hajtani az elképzelését, csupán azt, hogy végre szeretné hajtani, azonban ennek nagyon kemények a korlátai. A Surányi elleni fellépés világosan mutatja, hogy őket belülről nagyon nyomják ebbe az irányba. Túl azon, hogy a fideszes vezetők személy szerint nem nagyon szeretik a Surányi-csoportot s a hozzájuk kapcsolódókat, az a kis- és középvállalkozói réteg, amelynek a nevében felléptek, állandóan megpróbálja befolyásolni őket. Ezen a ponton tehát mégiscsak van összefüggés. Az adatok persze csakis azt bizonyíthatják, amit Szalai Erzsi említett, hiszen a külföldi nagytőke adókedvezményének eltörlése nem történt meg. Egyébként a MIÉP-es felszólalások – a kis- és középvállalkozóknak nyújtandó adókedvezményeken és olcsó hiteleken túlmenően – mindig ebbe az irányba mennek. Ebben tehát nincs közöttünk vita.

Ami a későkádári technokrácia erejét és a yuppie-nemzedék előtérbe kerülését illeti, Németh Miklós nem ezt a yuppie-nemzedéket képviseli. Németh ugyan fiatalabb tagja a későkádári technokrácia csoportjának, de igazából, túl az ötvenen, nem kapcsolódik a yuppie-nemzedékhez. Nincs az MSZP holdudvarában ilyen tömeg, még ha vannak is ilyen személyek. A pártban a mi korosztályunk, amelyet Krausz Tamással képviselünk, kifejezetten fiatalnak minősül. Negyven év felettiek ugyan még léteznek, de negyven év alatti, MSZP-s kiindulópontú vállalkozók vagy felügyelőbizottsági tagok nincsenek. Tehát az a helyzet, hogy a yuppie-nemzedék fideszes.

Abban Szalai Erzsinek igaza van, hogy ma a magyar társadalom jelentős része teljesen szervezetlen, azaz – megint marxi kategóriával élve – csak magánvaló s nem magáértvaló osztályt alkothat. De hogy a burzsoázia különböző érdekcsoportjai s az őket kiszolgáló szatellit értelmiségiek között valódi harc és nemcsak látszatküzdelem zajlik, ez a parlamentben állandóan tettenérhető. Nincs kiegyezés, mert a fideszesek ugyan belekényszerülnek a multik és magyarországi képviselőik átmeneti – legalábbis ők azt remélik, hogy csupán átmeneti – támogatásába, de a céljuk egyértelmű: a fordulatot végre akarják hajtani. Lehet, hogy a fejlemények a Fideszt rákényszerítik a kiegyezésre, de ma erről hallani sem akarnak, mivel a Fidesz elsősorban az SZDSZ-t akarja megsemmisíteni, s ez világosan mutatja, hogy elképzeléseiket nagyon komolyan veszik.

Vadász János:

Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy én azok közé az értelmiségiek közé tartoztam 1987-89-ben, akik nem látták előre, hogy rendszerváltozás közeledik. E tényt utólag sem vagyok hajlandó átértékelni, bár manapság az effajta átértékelés meglehetősen gyakori: ahogyan annak idején, 1945 után egyszeriben mindenki partizánná vált, most egyre többen fedezik fel magukban visszamenőleg a rendszerváltó értelmiségit és az ellenállót… Én nem. Amikor 1989-ben egy nagy és eredményes bérharcot követően vezetője lettem egy teljesen új szakszervezetnek, nem azzal a jövőképpel vállaltam ezt a feladatot, hogy a szakszervezeti mozgalom megújításán keresztül elő kell készíteni a rendszerváltoztatást.

Az én empirikus tapasztalatom szerint – s itt némileg ellent kell mondanom az előttem szólóknak –, a rendszerváltoztatás folyamata korántsem zárult le. A dolog az elit szintjén – a tőkekoncentráció, a gazdaság és egyebek szempontjából – lezárulni látszik, a társadalom mélyrétegeiben, azok között az emberek között, ahol nap mint nap megfordulok, ezeknek a folyamatoknak nincs társadalmi legitimációjuk. Azaz nincs semmiféle közmegegyezés arról, hogy ami az országban az elmúlt tíz évben történt, elfogadható lenne. Tehát én még mindig inkább rendszerváltoztatási kísérletről beszélnék, amivel a lezáratlanságot szeretném jelezni.

1989-ben, amikor az “alvilág” tagjává váltam (magamban csak így szoktam hívni a felső szintű politikai vezetők körét), tehát bekerültem a szakszervezeti politikai elitbe, három szakszervezeti elittípussal találkoztam. Az első a korábbi szakszervezetek – s ezeken belül elsősorban a versenyszféra munkavállalói érdekképviseletei – vezetőinek gondolkodásmódja volt, amit a kezdet kezdetén hevesen, ma már kevésbé hevesen, de talán megalapozottabban visszautasítottam/visszautasítok. Ez arra épített, hogy elkerülhetetlen történések következnek, ezért menteni kell a menthetőt, méghozzá a mindenkori tőkés/munkáltató személyéhez való egyfajta intenzív alkalmazkodással, feladva azokat az esélyeket is, amelyek másfajta, ellenőrzöttebb rendszerváltoztatást tehettek volna lehetővé. Itt nemcsak a munkavállalói résztulajdon programjának csődjéről beszélek, hanem a kontrollált privatizáció lehetőségének meg nem ragadásáról is. Magyarán szólva arról, hogy amikor a privatizációs törvényeket megalkotta az országgyűlés, az illetékes szakszervezeti vezetők “elfelejtették” az utcákra, terekre szólítani mindazokat a tömegeket, amelyek létrehozott vagyonát elprivatizálták. Ez a fajta szakszervezeti elit mára már beépült abba a gazdasági, szociális és politikai elitbe, amelyről Szalai Erzsébet és Wiener György szólt.

Volt egy második fajta szakszervezeti elit is. Ez azt tekintette közvetlen feladatának, már-már hivatásának, hogy a meglévő szakszervezeti struktúrát szétzilálja, tönkretegye, megváltoztassa. Itt a Ligára és a Munkástanács-típusú szerveződésekre gondolok. A kritikán túlmenően azonban ezeknek nem volt igényük arra, hogy valódi munkavállalói kapcsolatokat építsenek ki, s valóságos tömegbázist próbáljanak maguk mellé állítani. Rettentő módon zavarta őket a tagság, ha egyáltalán volt egy kevés tagjuk… Például ha az Ellenzéki Kerekasztalban a Liga vezetőinek szerepét vizsgáljuk, az derül ki, hogy aktivitásuk egyrészt kimerült egyfajta PR-munkában – vagyis a Kerekasztal javarészt SZDSZ-es tagjainak PR-tevékenysége elősegítésében –, másrészt önmaguk személyes legitimálásában az új hatalom előtt. Forgács Pál személyét aligha lehet itt nem megemlíteni, aki arra törekedett, hogy a szakszervezetekben a tagdíjfizető tagtól származó szakszervezetfenntartó erőt, ami persze tagi kontrollt is jelent, korábbi SZOT-os nemzetközi kapcsolatai segítségével külső, főleg amerikai, nyugat-európai szakszervezeti konföderációk és nemzeti szakszervezetek anyagi támogatásának megszerzésével váltsa fel. Ez mozgatta a különböző, úgymond, új szakszervezeteket, amelyeknek egyre gyarapodó elitje alakult ki, egyre szűkülő tagsági háttérrel.

A szakszervezeti elit harmadik része – én magamat legszívesebben ide sorolom – azt gondolta/gondolja, hogy a jövőben valóságos tagsággal rendelkező, tényleges tagsági ellenőrzés alatt álló, a mindenkori egyéni és kollektív munkavállalói érdekekre épülő szakszervezeteknek van létjogosultságuk. Az elmúlt tíz év során ugyanis bebizonyosodott – bármennyire is ennek ellenkezőjét sugallta, egymástól függetlenül, mindhárom kurzus kormányzata –, hogy nincsenek egyéni kimenekülési utak a mezei honpolgár számára. Semmiféle esélye nincs a köztisztviselőnek, a közalkalmazottnak, a gyári munkásnak vagy a bányásznak arra, hogy vállalkozóvá váljon, mivel nincs sem tőkéje, sem kapcsolatrendszere, sem kellő tudástöbblete hozzá. Mindezek hiányában pedig azokat, akiket arra ösztönöztek – avagy inkább űztek –, hogy vállalkozókká váljanak, rövid időn belül jól előrelátható csődbe hajszolják bele.

Ennek a harmadik típusú szakszervezeti elitnek a gondolkodására az a jellemző, hogy megpróbál a valós problémákra szakmailag megalapozott és a tagság által kontrollált válaszokat adni. Ennélfogva egyetlen kormánynak sem óhajt a holdudvarába kerülni, mindegyiknek a kontrapunktját kívánja megjeleníteni, különböző erővel és intenzitással.

Ami a magyar társadalmi pozíciókat illeti, én releváns szociológiai választ nem tudok adni, de bizonyos – elsősorban közalkalmazotti, közszolgálati, kisebb mértékben piaci munkavállalói körökben szerzett – tapasztalatokról be tudok számolni. Ezek a tapasztalatok kétségbeejtőek. Azok a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek az elmúlt tíz évben kialakultak, egyre inkább tudatosítják a társadalmi mobilitás megszűnését, amelynek kutatásával Kolosiék, Cseh-Szombathyék és mások a 80-as évek közepétől foglalkoztak. Ez az emberek egy részében a politikától való teljes elfordulást eredményezi – mondván, a politika “úri huncutság”, s mindazok, akik a politikában részt vesznek, darabra megvehető, különböző multinacionális vállalkozói csoportokkal összefonódott figurák –, másoknál – s az igazi veszélyt ebben látom – olyan radikalizálódáshoz vezet, amelyet a 2002-es választások idején egyrészt a MIÉP, másrészt a Munkáspárt kihasználhat. Vagyis az eddigi középsúlyos választói pozíciók helyett a jobb- és baloldali szélsőségeknek sokkal nagyobb terepük lesz, mint amennyi megengedhető lenne. Ezzel függ össze a társadalmi párbeszédben eluralkodó kulturálatlanság is, amit az elit a társadalom számára – a parlamenttől a pártokon át az önkormányzatokig – közvetít, s ami ahhoz vezethet, hogy a társadalom maga is párbeszédre, kultúrára képtelenné válhat: elbunkósodhat. Én igazából ettől a veszélytől szeretném óvni magunkat, s ezért tartanám fontosnak, hogy az MSZP valódi, modern – de nem Tony Blair-i értelemben modern – szociáldemokrata párttá alakuljon.

Szalai Erzsébet:

Vadász Jánossal teljesen egyetértek abban, hogy mára minden, magát középnek tekintő politikai erő ki lett próbálva, s mivel a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódnak, biztos vagyok benne, hogy a MIÉP a következő választáson jelentősen növelni fogja szavazói számát, s nemcsak a budai kerületekben.

Wiener Györgynek válaszolva, ami a magánvaló/magáértvaló osztályok kérdését illeti: Marx kora óta gyökeres változások következtek be, a nagyipari munkásság aránya – Magyarországon is – folyamatosan csökkent. Tehát új helyzet van. De fontosabbnak tartom, hogy az információs robbanás olyan agymosást hoz magával, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: Marx korában a tőkének nem volt ehhez fogható agymosó gépezete. Végezetül pedig: a Fidesz úgy pártja a multinacionális tőkének, hogy nincs teljesen tudatában ennek; azok a pénzek, amelyek kimennek a multiknak, az apparátus különböző részeiből mennek ki, és senki sem összegzi ezeket.

Wiener György:

A tőke és az osztály kérdése az, amire röviden reagálnék. Nem az a döntő kérdés, hogy a munkavállaló iparban dolgozik-e vagy sem – éppen Marx mondja A tőke első könyvében, hogy az angol és a walesi statisztikák tanúsága szerint az ipari munkások még a klasszikus kapitalizmus időszakában, a XIX. század közepén is a foglalkoztatottak kisebb hányadát alkották. Attól, hogy a munkavállaló a szolgáltató szektorban vagy éppen a negyedik szektorban, a tudásiparban dolgozik, ugyanolyan alávetettje a tőkének, mintha fizikai tevékenységet végezne. Az más kérdés, hogy az értéktöbblet elsajátításának vannak bizonyos előfeltételei, s ezért az általános munka, a tudomány alapvető termelőerővé válása végül is megszünteti a kizsákmányolás lehetőségét. Az osztályfogalmat tehát nem tartom túlhaladottnak: az osztályok átstruktúrálódnak, de attól még nem szűnnek meg, az alapvető viszony változatlanul fennmarad.

Ami a MIÉP lehetőségeit illeti: biztos, hogy öt százaléknál sokkal többet fog szerezni. Nem válik közvetlenül hatalmi tényezővé, de a Fidesz, ha esetleg 2002 után kormányon marad, ezt a MIÉP nagyon hatékony támogatásával tudja csak elérni. A Munkáspártot pedig – amely olyan gyenge eredményt, mint most, a két időközi választáson, még soha nem ért el – én egyáltalán nem tartom szélsőségesen baloldalinak.

Ha nem akarunk az utópista szocializmus csapdáiba tévedni, nem indulhatunk ki sem egy feltételezett aranykor eszméjéből, valamiféle “visszatérési” programot alkotva – amennyiben a jelen állapotokat tagadni akarjuk, minthogy egyébként csakugyan tagadásra érettek –, sem valamilyen “Sollen” eszméje nem vezérelhet bennünket. A valóság burkában megbúvó lehetőségeket (s a valóságos, korszerű emberi szükségleteket) kell kutatnunk. Esetleg azokat, amelyeket soha senki nem vizsgált még. Ilyen lehetőségek mindig vannak. A politika ügyében is.

A tudomány azonban természetéből adódóan nem képes megragadni a valóság teljességét, számára csak a megvalósult lehetőség hozzáférhető – a fizikusok szerint csak az, ami mérhető –, vagy miként Henri Bergson fogalmazott: a tudomány a már befutott intervallum végpontjába helyezkedik s onnan tekinti át az egész folyamatot. A politikát vizsgáló tudományok is. A rendkívül mozgékony társadalmi élet hiteles vizsgálata tehát, bármilyen meglepő, törvényszerűen igényel a tudományostól eltérő eljárásmódokat is. A tapasztalaton kívül. Részint mert a tudomány mint ismeretrendszer maga is általánosított tapasztalat, részint mert a tapasztalat alacsonyabb szinten a tudománnyal azonos módon a már befutott intervallum végpontjában található. Konfuciusz szerint: a tapasztalat olyan lámpás, amit a hátunkon hordunk s a megtett utat világítjuk meg véle. Már ha megvilágítjuk.

Egy dolog történetét ismerni annyi, mint magát a dolgot ismerni – vallja Hegel. Tudományos tapasztalatok is igazolják a napi tapasztalatokkal egybecsengően, ez az álláspont kétségtelenül helyes, igazsága megcáfolhatatlan. ám ez az igazság nem zár ki más igazságokat. Amint a közelmúlt magyar történelme tanúsítja – amikor is mind az országgyűlés, mind a kormányok, mind a hivatalok sokasága hirtelen támadt és főként jogászi pályáról áttévedt történészektől vált zsúfolttá –, sem a valódi, sem a vélt történelmi ismeretek önmagukban nem szavatolják a történelmi szemléletet, főként annak adekvát voltát. Sőt! Erre, mifelénk soha annyira történelmietlenül nem tekintettek a valóságra, soha annyira nem tobzódott a voluntarizmus – talán a Rákosi-érát kivéve –, mint mostanában. Az igazi történelmi szemlélet követelménye ugyanis nem korlátozódik valamiféle időbeli relációra, mint abban a nálunk honos szűkkeblű változatban, melyben a “történelmi” múlt emlegetése kizárólag jelenbeli érdekeket szolgál. A történetiség követelménye: az összefüggések teljességének követelménye, különös tekintettel a fejlődés mozzanatára, azaz dialektikai követelmény. A dolgok objektív dialektikai természetének szubjektív fel- és elismerése. Dialektika nélkül nem megy.

Nézzük tehát a politikát. Ha igényesek vagyunk, azt vizsgáljuk, hogy milyen ma s mitől lett azzá, ami. Előítéleteinket s korábbi hasznosnak bizonyult ismereteinket félre kell tennünk, ha ki akarunk törni abból a szemléleti kalodából, amelybe saját egyoldalú gyakorlatunk s a mai talajtalan hatalmi struktúra manipulált sugallata betonozott be minket is a másokétól eltérő világnézetünk ellenére és ma már szinte a fejlődés kívánatos esetének véljük például a politikai “váltógazdálkodást”, vagy legalábbis elkerülhetetlennek. Szemléleti ügyről lévén szó, nem árt nyíltan feltenni a kérdést: a politikai viszonylatokban – amelyekből nem felejthetők ki az osztályviszonyok, bármilyenek is – és intézményekben, bevett eljárásmódokban, a politikai cselekvés dologi és egyéb állandósult feltételeiben rögzült objektív logika akaratunktól s tudatunktól függetlenül mennyire s milyen módon módosítja eleven politikai nézeteinket és magatartásunkat. Magyarul: soha-nem-volt, egészen új helyzetben egészen új módon kell feltenni a kérdéseket, hogy egészen új válaszokat adhassunk rájuk. Szerintem ez se most, se máskor nem igen jellemző ránk.

A fentiek szerint a valóság, a tényleges társadalmi lét vizsgálatában jelentős szerep jut a megbízhatóság szempontjából a filozófiának, épp a lehetőségek hallatlan fontossága miatt. Hegel a lehetőségek négy fő formáját különbözteti meg (“A logika tudománya”): az elvont lehetőség, a reális lehetőség, a szétszórt vagy szórványos valóság (zerstreute Wirklichkeit) és a megvalósult lehetőség (valóság) alkotja a lehetőségek mozgássorát, oda s vissza. A történelem, mint a társadalom sajátos időbelisége e lehetőségek sorainak mozgása – oda és vissza. Míg a megvalósult lehetőség a szaktudomány – köztük a közgazdaságtan, szociológia, történettudomány, politológia, társadalomlélektan stb. – kutatási területe, a többi lehetőség-tartomány a filozófia, az irodalom, a művészeti gondolkodás terepe úgy is mint kognitív, úgy is, mint értékítélet alkotására képes úgynevezett társadalmi tudatformáké (a vallásnak főként a túlélési “technikák” bizonyos fajtáinak felfedezésében s kezelésében van alig túlbecsülhető s egyre növekvő szerepe). De ne becsüljük le mindebben a gyakorlati politikai gondolkodás és a ténylegesen működő erkölcsi magatartás szerepét sem. Mást ne mondjunk: a nép(ek)nek elege van abból, ami van. Bennünket mindenesetre elsősorban a filozófia lehetőségei érdekelnek pillanatnyilag.

A magyar történelem egyik sajátossága, társadalmunk fejlődésének zaklatott voltából következően is, hogy az önálló filozófiai gondolkodás mint társadalmi tényező, nem alakult ki. A legfontosabb filozófiai gondolatok lírai köntösben jelentek meg, vagy a lírához közeli irodalmi formákban, Csokonaitól Berzsenyin át Kölcseyig, Vörösmartytól Petőfin át Madáchig, Vajda Jánostól Adyn át József Attiláig. Nagy hátrány, de ugyanakkor páratlan lehetőség számunkra. Nem azt állítom, hogy nálunk több gondolat található a lírában, az irodalomban, mint másutt, hanem csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy bennünk talán több érzékenység fejlődött ki ezek értékének, filozófiai tartalmának észrevételére, mint a nálunk szerencsésebb történelmi adottságú értelmiségiekben, mondjuk, mint a németekben, akiktől a tudományos magatartás állítólag örökérvényű normáit – érthetően – mindmáig tanuljuk. Használjuk ki e lehetőséget. Képlékeny valóságunk felméréséhez a szaktudományokon kívül nemcsak filozófiára lesz szükségünk, hanem művészi intuícióra is. Az idő sürget, minden lehetőséget merészen meg kell ragadni.

Vizsgálatunk választott tárgyát, a politikát tekintve, korlátozódjunk egyelőre a politikai pártok fogalomkörére. Itt a legnyilvánvalóbb ugyanis, hogy az intézményekben, dolgokban, a rutineljárásokban rögzült objektív logika mennyire kényszerpályákra terel minket, anélkül, hogy észrevennénk. A politikai párt az a szent tehén, ami megkerülhetetlen, amit tűrni kell, bármilyen pimaszul legeli le legszebb veteményeinket, ami nélkül a politikában sem gondolkodni, sem cselekedni, sem boldogulni nem lehet, ami politikában és politikán kívül mindenre rányomja a bélyegét. Pedig mindössze egy használhatatlan, sőt káros történelmi kövület, amin átok ül, mint a fáraók sírjain, s ezredévek múltán is szedi halálos áldozatait a gyanútlanok között. Használhatatlan lenne? Nos, én nem állítom, hogy ma nem lehet tüzet csiholni két száraz fapálca összedörzsölésével. Csak – kivételes esetektől eltekintve – nem érdemes. A politika halász-vadász vagy legfeljebb kézműves korszakából ittragadt politikai pártokat múzeumba kell rakni, emlékeztetőül. Nyilvánvalóan igazak ugyanis a következő ítéletek: 1. Az egypárt-rendszer nem vált be; 2. A többpárt-rendszer nem vált be. Nálunk legalábbis. Következésképpen: a pártrendszer – elvetendő. Valami más megoldást kell keresnünk. Hamar! Valami ugart vagy irtásföldet. Bár ismert a kisajátítás módszere is.

Megállapodottabb társadalmakban, ahol gyakorlatilag két párt van, mint Nagy-Britanniában, lassanként Németországban és Frankhonban is, vagy egy párt van ugyan, de kettőnek látszik, mint az USA-ban (ott a hagyományos pártok bármelyikén belül két politikus vagy irányzat “politikája” gyakran jobban különbözik egymástól, mint ahogyan a két pártnak tekintett pártoké egymástól), kényelmesen váltógazdálkodnak politikailag. Ráérnek, birtokon belül vannak. Mi, birtokon kívüliek, követhetjük ezt a metódust? Aligha. Próbáljuk meg nagy vonásokban jellemezni a politikai pártokat, közös jegyeik alapján, hogy megnyugtató választ kaphassunk.

A pártok pártütés útján keletkeztek valamikor, a történelmi régmúltban. Az uralkodó osztályon belül egy rész – latinul: pars, partis – valami okból elkülönült s a többitől eltérő törekvéseket fejezett ki valamilyen módon. Rendszerint partikuláris – a többiekével szembenálló, nem-közvetítő – érdekekre épültek szerveződéseik. Ritkán képviseltek valódi dialektikai különösséget. Voltak összeesküvések, klikk-szerveződések, ligák, alkalmi és tartósabb szövetségek és hasonlók, de mindig az elkülönülés volt a jellemző. Ezekből formálódtak később a modern értelemben vett politikai pártok, vagy mint afféle harci vezérkarok, stratégiával és taktikával vértezetten, erősen militarista vonásokkal terhelten, vagy mint alkalmi választási irodák. Mindez közismert. Amit ez ügyben mindmáig nem vizsgáltunk kellően: a partikularitás princípiumának szükségszerű következményei. Ezek – a teljesség igénye nélkül – a következők: más elkülönültekkel mindig szembenállnak, együttműködésre csak kényszerűségből hajlanak; vezért, rendszerint karizmatikus egyéniségű vezért igényelnek; felépítésük feltétlenül hierarchikus; az érdekek érvényesítésében elsődleges módszerük az “ütköztetés”, tehát szükségképpen alacsony hatékonyságú; nem tűrik a belső ellenzéket, hajlamosak a szemléleti és szervezeti megmerevedésre; lételemük a bűnözői mentalitás és magatartás (azaz: “kerül amibe kerül – másnak; csak nekem, nekünk legyen némileg előnyös”), az értékszemlélet hiánya; törekvés a vezető szerepre más pártokkal, politikai erőkkel szemben, a kiszorítós taktika alkalmazása saját tehetetlenségi nyomatékuk folytán; hajlam a képmutatásra, rejtőzködésre, azaz a különérdek titkolására, ezzel együtt – szükségszerűen – az erkölcsi tényezők negligálására; önigazolásul saját törekvéseiket, nézeteiket, érdekeiket, normáikat stb. áttétel nélkül azonosítják (rendszerint öntudatlanul) az emberivel, az egyetemessel stb.; abban a hitben cselekszenek, hogy vannak saját értékeik (lásd: a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia értékei, “baloldali”, liberális, konzervatív értékek stb.), holott csak szubjektíve választottak – ha választottak – az emberi nem egyetemes érték-készletéből; a kritikai szellem hiányából is eredően általános elmélet-ellenesség, ebből következően – s nem véletlenül – értelmiség-ellenesség; helyet követelvén a nap alatt, mindig mindent átpolitizálnak, s tizedrangú ügyeket gyakran a politikai ügy rangjára emelnek és így tovább. Nem vitás, hogy ezek egyenként és együttesen más-más módon és mértékben jellemzik az egyes pártokat, de bizonyos, hogy valahogyan mindegyiket jellemzik. Nem szubjektív tévedésből, nem kifáradás következményeként, hanem természetükből eredően, azaz nem pusztán tapasztalati tény a fentiek szerinti jellemezhetés. Ezzel együtt, alacsony társadalmi hatékonyságuk ellenére megfeleltek a társadalmi szükségleteknek mindaddig, amíg – technikai hasonlattal élve – a gőzgép előtti színvonalon nyújtott teljesítmény elegendő volt legalább a történelmi vegetáláshoz. Birtokon belülieknek ma is megfelel nagyjából. De lassanként az atomkort is magunk mögött tudhatjuk.

Szigorúan a politika egynemű közegében mozogva s elkerülve lehetőleg a moralizálás, esztétizálás, a pénzügyi és jogszemléleti bornírtság és hasonló korlátoltságok, esetleg tárgytévesztések csapdáit, a politika mibenlétére kell újból rákérdeznünk, a lényegig hatolás következetes igényével.

Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a politika a közösség ügyeinek intézését jelenti elsősorban – eredetileg és mindmáig – valamely és bármely társadalomban. A kérdés az, milyen közösség milyen ügyeinek milyen feltételek közt történő mennyire hatékony intézését, s abból mit profitál a társadalom többi része és egésze. Aki e kérdésekre válaszolni tud, helyesen képes minősíteni az adott politikát, függetlenül attól, hogy a minősített politika képviselői és hívei mit hisznek és mit hirdetnek magukról. Ezt jelenti a politika mint társadalmi cselekvésforma. ám minden cselekvésforma közvetlen tartalma meghatározott társadalmi viszonyok s azok “hordozóinak” valamely összessége. A cselekvés tárgya ezek közül kerül ki; ezek főként az osztályviszonyok s az azokat kifejező érdekviszonyok. Szociológusaink ugyan eltüntették az osztályokat, mondván: az osztályok olyannyira megváltoztak mind méreteikben, mind összetételüket, azaz “tagjaikat” illetően – mintha az osztály valaminő klub volna –, hogy már nem is azok. Szemmel láthatóan abból a téves hiedelemből indultak ki – mint az egykori MSzMP KB, amely időnként aggályosan “megszámlálta” az osztályt s úgy találta, hogy mint egyetlen s nagy létszámú, a legjelentősebb osztály, nem csoda hát, hogy társadalmunk “vezető ereje” –, hogy az osztály számlálható halmazt jelölő kategória. Holott nem az, ahogyan erdészek s más normális emberek tapasztalatai szerint az erdő fogalma sem az. Világos ugyan, hogy buta ember, aki nem látja a fáktól az erdőt, de errefelé s kivált mostanában kifejezetten okos, sőt modern, aki nem látja a munkásoktól a munkásosztályt, a polgároktól a burzsoá osztályt stb. Van persze újabban ismét “középosztály”, a maga csak költőileg értelmezhető mivoltában, errefelé tehát fölösleges valóságos osztályokat kutatni. így aztán a politika tetszés szerint csoportosult ügyes fiúk trükkje lehet. Holott a politika lényege szerint osztályviszonyok akaratlagos, többé-kevésbé tudatos kifejeződése, aminek következtében önálló politikai arculata csak valóságos osztályoknak lehet. Amint az tapasztalható is. Ha szociológusaink a KB ostoba, antimarxista osztály-felfogását kritizálták volna – ahogyan azt néhányan megtettük, sajnos eredmény nélkül –, együtt talán többre mentünk volna. Az osztályok ugyan ma is kitartóan léteznek, noha “határaik” globális méretekben csakugyan megváltoztak, belső “arányaik” eltolódtak (lásd: ázsiába, Afrikába áthelyezett kékgalléros munka), de valóban döntő változást – hogy torzulást ne mondjunk – szenvedett társadalmi, történelmi funkciójuk. Történelmi küldetésüket, szerepüket a korábbival azonos módon nem láthatják el többé. A pénztőke mint egyedülvaló világhatalom korlátlan uralmának ténye idézte elő ezt a soha-nem-volt helyzetet. E pénztőke személyes megjelenítőinek maroknyi klikkje saját osztály–jellegét ugyan nem, de osztály-jogosítványait s ezzel történelmi jogosultságát is önkezével s tudatosan semmisítette meg, vele együtt a másokéit is, a politikát, a semmiből teremtés emberi csodáját véglegesen úri huncutsággá silányítva. A világpénz-hatalom előtti mind teljesebb egyenlőség, e hatalomnak való egyértelmű kiszolgáltatottság önmagában véve hatályon kívül helyez minden történelmi küldetést, osztályérdek-jogosultságot az értelmüket vesztett partikularitások teljes garnitúrájával egyetemben, vélük az ezt kifejező politikai pártokat is. Nem lehet többé hatékony osztálypolitikát folytatni. Sehol. Senkinek. Különösen nem egy ország kereteiben, magárahagyottan. Az objektív politikai viszonyok átrendeződése, jellegtelenülése átrendezte a politika mint cselekvésforma szükségleteit és lehetőségeit, szükségképpen átrendezi a politikai tudat, a politika mint sajátságos társadalmi tudatforma szükségleteit és lehetőségeit is. Tehát a politika-elméleti feladatokat is. Ez az új elmélet csak kollektív munka, alapos, sokoldalú vita eredménye lehet. A viszony, cselekvésforma, tudatforma hármas-egységében kell gondolkodnunk a politikáról, ha igényesek vagyunk, méghozzá ebben a sorrendben meghatározott vizsgálati tárgynak értelmezve. Ha az osztály-különös dialektikai lehetősége (mely közvetített egyes és általános között) elveszett, más különösséggel kell pótolni (különben a politika jogosultsága s lehetősége tűnik el). Olyan szubjektív különösséggel, amely történelmileg képződött objektív különöst fejez ki. Ma!

Sejtéseim szerint objektíve az osztály-együttműködés ügye került előtérbe a pénztőke mint világhatalom elleni egységfront különös elemi szükségleteiből következően, úgy, ahogyan azelőtt soha. E feladat megoldására a partikularitás szülte s azáltal meghatározott politikai pártok mint intézményesült történelmi kövületek teljesen alkalmatlanok. Ma a választók, szinte mindenütt a világon, nem a jobbat választják közülük, hanem a kevésbé rosszat, mivel olyanok, amilyenek. A világmozgalommá terebélyesedett, noha elsősorban tagadásra hajlamos laza szerveződésű mozgalmak szolgáltathatnak az új szerveződéshez modellt, ha mintát nem is. Minimális, könnyen áttekinthető érdekazonosságra építve (ez a minimum: túlélés – emberi módra!), minimális, épp csak a mozgósíthatóságot és cselekvőképességet garantáló szervezettséggel működő, elevenségét megőrző mozgalom lehet a megoldás, mely elkerüli a párttá szerveződés veszélyeit. Megfelelő, a célt szolgáló tartozékokkal kiegészítve. Ehhez át kell rendezni gazdasági szemléletünket is. A ma már eszközből önállósult univerzális céllá torzult extra profit helyébe az élet minden területén a valóságos emberi, egyéni és közösségi szükségleteket kell termelési célul kitűzni, amihez a termelőtőke is megnyerhető szövetségesül, nem taktikai, hanem történelmi kompromisszum keretében. át kell rendezni igényeinket is, kiszűrve a manipulációk szülte ál-igényeket, mindennapi kenyerünktől a rajzfilmekig. Minden rendű és rangú illúziók gyökeres kiirtására törekedve. A politikai illúziókkal kezdve.

Naiv, esetleg irracionális elképzelés? Naivvá manipulált, velejéig irracionális korunkban épp ennek ne lenne helye? Ha már a ráció annyira csődöt mondott. ámbár. Gondoljuk csak meg!

Dávid és az ő parittyája. Közismert.

A szétszórt – vagy szórványos – valóság (zerstreute Wirklichkeit) létezik a politikában is. Meg a többi lehetőség-fajta. Kutassuk, fedezzük fel!

Bevezetés

A világgazdaság néhány hónapig a teljes összeomlás szélén állt. 1998 szeptemberében az Egyesült államok pénzügyi irányítása úgy határozott, hogy a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek – ennek a rendkívül befolyásos, kétes hírű alapnak az alapítói sorában két Nobel-díjas is van – lehetőséget ad arra, hogy “privát” egérúton előre meneküljön, és ezzel megakadályozta a globális pénzügyi rendszer katasztrófáját. 1992 januárjában a brazil valuta drasztikus leértékelése nyomán újra felsejlett az árucikkek árának teljes összeomlása, ami tovább erősítette volna a világgazdaságra nehezedő deflációs nyomást. Mint írásunkból is kitetszik majd, meglehetősen kétséges, vajon a világgazdaság képes lesz-e az idén vagy jövőre elkerülni a súlyos visszaesést.

A globális gazdasági hanyatlás nem túl vidám perspektíváján túl azonban létezik egy másik, hasonlóan baljós forgatókönyv is, mely sajnálatos módon megvalósulással fenyegeti világunkat. Ez pedig az a lehetőség, hogy a pénzügyi világrendszer irányítóinak – az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának és a Nemzetközi Valutaalap vezetőinek – erőfeszítései eredményeképpen egyidejűleg útját lehet állni a globális visszaesésnek és a jelenlegi “globális pénzügyi felépítmény” bármiféle strukturális reformjának. Ennek következményeként még inkább felgyorsul majd az a folyamat, amelyben – John Gray szavaival (in False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London, Granta, 1998) – a “rossz kapitalizmusok” megfojtják a “jó kapitalizmusokat”. A hasonló álláspontot képviselő washingtoni “piaci fundamentalisták” megittasultak attól, hogy sikerült a rendszert egyben tartaniuk, és azt szeretnék, ha az európai és ázsiai kapitalizmusok fokozatosan lemondanának azokról a védekező mechanizmusokról, amelyekkel ezek a társadalmak megkísérelték megszelídíteni a piacot. E forgatókönyv szerint a globális összeomlás veszélye továbbra is kísért, de közeledésének tempója lefékezhető mindaddig, amíg a szociális jóléti intézményeket a világgazdaságnak nem sikerül teljes egészében ellehetetlenítenie.

E súlyos veszélyeket látva valóban meglepő, milyen gyenge azoknak a hangja, akik a világgazdaság radikális átszervezését javasolják. Bár a világgazdaság különböző színterein időről időre fellángol a neoliberalizmussal szembeni tiltakozás, a szembenállók gyakorlatilag elszigetelten tevékenykednek. úgy tűnik, a neoliberalizmust elutasítók mögött nem áll szervezett, nemzetek fölötti mozgalom, mely a kezdeményezéseket összehangolná, vagy a neoliberalizmussal szemben koherens alternatívát dolgozna ki. Röviden, a probléma nem annyira az, hogy a közvélemény támogatja–e, esetleg megadással elfogadja-e a neoliberális elképzeléseket, hanem sokkal inkább az, vajon az értelmiség és a politikacsinálók miért nem képesek a neoliberális fölénynek meggyőző alternatíváját kidolgozni.

Ez a sikertelenség még zavarba ejtőbbnek tetszik, ha figyelembe vesszük az Európában és Észak-Amerikában az 1960-as évek társadalmi mozgalmaiban született baloldali értelmiség intellektuális kifinomultságát és létszámát. Vajon miért van az, hogy az én generációm teoretikus és militáns elméi – akiket intellektuálisan az új baloldal formált – nincsenek ott a neoliberalizmus elleni világmozgalom frontvonalában? Ez a tanulmány két, idevágó kérdést fogalmaz meg. Először is választ keres arra, miért maradtak némák a neoliberalizmus kritikusai. A tanulmány ezen a ponton a társadalomelmélet politikai vetületeire utal majd, vagyis arra, milyen gyakorlati következményekkel járnak az értelmiség tökéletesen elvont, teoretikus döntései. Másodsorban, megkísérel felvázolni egy alternatív támadási tervet a neoliberalizmussal szemben, ami lehetőséget adna arra, hogy egyként mozgósítsa a kritikus értelmiséget és azokat a milliókat, akik a neoliberális rendszer jelenlegi vagy jövőbeli áldozatai.

Az első megközelítés abból a megállapításból indul ki, melyet J.K. Gibson-Graham fogalmaz meg a The End of Capitalism (As we Knew It) – Cambridge, Mass.: Blackwell, 1996 – című művében. E szerint a marxizmus ma lefegyverzi a tömegmozgalmakat. Támadhatatlan e logika – a marxizmus a kapitalizmus globális, koherens és egységes rendszerét posztulálja, amit felszámolni is csak mint egészet lehet, nincsenek olyan részleges reformok, melyek a jövőbeli küzdelmek biztos alapjául szolgálhatnak. Ezért van az, hogy amikor a fejlett vagy a fejlődő világban azt mondják a munkásoknak és a parasztoknak, hogy az őket sújtó jelenlegi bajok a világkapitalizmus termékei, akkor erre nem a radikális kapitalizmusellenes harc a tipikus válasz, hanem a legmélyebb kétségbeesés, mert még akik felismerik is a jelenlegi rendszer igazságtalan mivoltát, azok sem látják a status quo semmilyen gyakorlati alternatíváját.

De vigyük egy lépéssel tovább ezt az állítást. Intellektuális fejlődésem az 1960-as években az Egyesült államokban formálódott, amikor a “kapitalizmus” kifejezést jó társaságban nem illett használni. A “kapitalizmus” kétes fogalom volt, amit csak az orosz és a kínai kommunisták vettek a szájukra. A konzervatívok “szabad vállalkozásról” beszéltek, a liberálisok pedig “vegyes gazdaságot” emlegettek. De még ennél is alapvetőbb, hogy “vulgármaterialistának” nevezték, és ezért egyértelműen elutasították azt a magyarázatot, hogy a társadalom gazdasági szerveződése adja a szélesebben vett társadalom kereteit. Ebben a történelmi kontextusban elképesztően radikális lépésnek minősült, amikor az újbaloldal “kapitalizmusnak” nevezte társadalmi rendszerünket.

ám lehetetlen volna eltúlozni azokat a változásokat, amelyek az utóbbi harminc évben mentek végbe. Ma azok nevezik a rendszert kapitalizmusnak, akik védelmezőiként lépnek fel. Az üzleti sajtó rutinszerűen beszél a kapitalizmus fogalmáról, és mára a terminológia el is vesztette minden kritikai élét. Sőt, odáig jutottunk, hogy ma már nem “vulgármaterializmus”, hanem a józan hétköznapok elfogadott magyarázata az, hogy a szélesebben vett társadalom kereteit a gazdasági struktúra határozza meg. Ennél is fontosabb azonban, hogy azt a meghatározó marxi tételt, miszerint a kapitalizmus mint rendszer globális, egységes és koherens, ma már a neoliberalizmus apostolai hangoztatják a leglelkesebben. Ebből a tételből indulnak ki, amikor azt állítják, hogy az egyes nemzeteknek nincs más választásuk, mint hogy végigjárják a szokásos utat: privatizálnak, deregulálnak, és megszorítják a közszférák kiadásait, ha az egyre kompetitívebb kapitalista világrendszerben meg akarnak élni.

Egyszóval, a világ burzsoáziájának mára már Marx lett az első számú teoretikusa, a baloldali értelmiség pedig elveszettnek érzi magát. Ifjúkori ábrándjainkat, legvérmesebb reményeinket, hogy megváltoztassuk a társadalmainkról folyó vitákat, várakozáson felül sikerült beváltanunk. ám ahelyett, hogy a tömegek kezébe saját felszabadításukat szolgáló, kritikai eszközöket adtunk volna, a neoliberálisokat segítettük hozzá ahhoz a terminológiához és magyarázathoz, mely igazolja kinyilatkoztatásukat, hogy a történelem az ő oldalukon áll. Hogyan lehetséges az, hogy a marxizmus, miután jó egy évszázadon át a kapitalizmusellenes küzdelmek hathatós mozgósító eszköze volt, egyszerre csak váratlanul a világ burzsoáziájának kedvenc ideológiájává lépett elő?

Vissza Marxhoz

Vissza kell térnünk Marxhoz, hogy megértsük, hogyan kerültünk a jelenlegi helyzetbe. Elméleti műveiben Marx komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy “denaturalizálja” a kapitalizmust; bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a kapitalizmus kialakult, szembeállítja a társadalom termelőerőinek másféle szerveződéseivel, és foglalkozik azzal, hogyan lehet meghaladni. De politikai természetű írásaiban Marx ettől eltérő úton jár: itt inkább úgy tekinti a kapitalizmust, mint valami természeti erőt, mint egy hurrikánt vagy egy árvizet, mely minden útjába kerülő dolgot átformál. E természeti képek egyik legkülönösebb példájára a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című művében bukkanhatunk, ahol a polgári forradalmakat szembeállítja a proletárforradalmakkal. A polgári forradalmak diadalmasan halmoznak sikert sikerre,

“…A proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:

"Hic Rhodus, hic salta!

Itt a rózsa, itt táncolj!”

(MEM, 8. kötet, 108. oldal)

A fenti bekezdés Herkulesnek az óriással, Anteusszal vívott küzdelmét idézi fel. Az óriás újra meg újra erőre kap, valahányszor a földre zuhan. Marx itt a kapitalizmust Anteusszal azonosítja, emberek feletti természeti erőnek látja, amely erőt és kitartást merít ellenfele minden erőfeszítéséből. Meglepő ez a kép, mivel a kapitalizmus legyőzését iszonyatosan nehéz küzdelemnek ábrázolja: Marx valójában azt teszi, amit a fentebb említett Gibson-Graham a kapitalizmus ellen fellépő tömegek lefegyverzésének nevez.

Amikor azonban Marx a kapitalizmust természeti rendszerként megjelenítő retorikai fordulatokat használ, azzal egészen sajátos célja van. Hogy a kapitalizmust a társadalom minden elemét átható, a társadalmon szisztematikusan uralkodó rendszernek ábrázolta, annak elsődleges célja az volt, hogy eleve ellehetetlenítse azokat a reformista stratégiákat, amelyek a társadalom alapvető gazdasági struktúráit érintetlenül hagyják. Marx úgy látta, a munkásmozgalmat állandóan kísérti a reformok szelleme, és ezért kitartóan hangsúlyozta meggyőződését, hogy csak a radikális forradalom, a gyökeres átalakulás képes a munkásmozgalom céljait megvalósítani. Hogy tehát a kapitalizmust természeti rendszerként ábrázolta, azzal azt hangsúlyozta, hogy csak egy jóval súlyosabb ellenerő – a proletárforradalom ereje – képes megtörni a kapitalista egyeduralmat.

Marx azonban egyáltalában nem tartott attól, hogy a feladat monumentalitásának hangsúlyozása elerőtleníti a munkásosztályt. Nem is jelenthetett Marx számára semmiféle kockázatot, hogy a kapitalizmus megdöntésének nehézségeit emelte ki, hiszen a kapitalista fejlődés szünet nélkül és nyilvánvalóan tovább gyarapította a proletariátus létszámát. A kapitalizmus természeti erőnek mutatkozott, de lényegi sajátossága volt, hogy állandóan növeli sírásóinak tömegeit. Az ipari munkásság száma évről évre nőtt, e puszta mennyiségi növekedés volt a szocialista mozgalom döntő, bátorító tényezője. Ez a kézzelfogható valóságos tény adta a szocialista erőfeszítések sikereinek jövőbeli ígéretét még azokban a társadalmakban is, amelyekben az ipari munkásság pillanatnyi lélekszáma az összlakosságnak csak kis hányadát jelentette.

Ha azonban az ipari munkásság számbeli növekedésén állt vagy bukott a marxizmus mozgósító ereje, akkor egyértelmű a következmény. A huszadik század második felében az ipari munkásság számaránya minden fejlett országban az összlakosságon belül csökkenő tendenciát mutat. Ez a tendencia azonban önmagában még nem volna akadálya egy hathatós antikapitalista politika kimunkálásának. Más társadalmi csoportokkal szövetségben az ipari munkásság még mindig meg tudná határozni a választási eredményeket számtalan országban. Inkább az a probléma, hogy amikor az ipari munkásság fejlődési pályája azzal kecsegtetett, hogy hamarosan a társadalom többségét alkotják, a munkásosztály pártjainak politikai egyeduralma egyértelműnek és természetesnek tűnt. Komolyabb politikai erőfeszítés nélkül is össze lehetett állítani egy győztes koalíciót; az ember könnyedén el tudta képzelni, hogy a kapitalista fejlődésből ez automatikusan következik. Amikor azonban megtorpant ez a számbeli növekedés, a politikai feladat sokkal félelmetesebb lett, mert most eltérő érdekeket hordozó, különböző társadalmi csoportokat kellett egységes politikai erővé formálni. Ebben az új összefüggésben jelentett problémát Marxnak az az elképzelése, mely a kapitalizmust természeti rendszerként szemléli, hiszen az ember többé nem bízhatott abban, hogy a rendszer természetes fejlődése majd kitermeli a rendszer sírásóinak politikailag egységes tömegét.

Az újbaloldali mozgalom

Nem szabad elfelejtenünk, hogy kezdetben az újbaloldal – főként az Egyesült államokban – sem politikai céljait, sem optimizmusát nem a marxizmusból eredeztette. Az újbaloldal radikalizmusa számtalan forrásból táplálkozott – mindenekelőtt a déli emberjogi mozgalmak, a Ghandi-féle erőszakmentesség, illetve a New Deal radikálisabb áramlatai (a törvényi realizmus maradványait is beleértve) alkották a gyökerét. Az újbaloldal egyes dokumentumaiban, például a Port Huron-i Nyilatkozatban egyértelműen arról van szó, hogy adott egy erősen strukturált rendszer, melyet át kell alakítani, ám hiányzik az elemzésből a marxizmus nyelvezete és az a képzet is, hogy a gyökeresen átformálandó rendszer természeti erejű, mindent átható jellegű.

Csak az 1960-as évek végén fordult a marxista elemzéshez az újbaloldal, akkor, amikor saját korlátaiba ütközött. Amikor a mozgalom még virágában volt, jellemző volt rá a nem marxista indíttatású radikalizmus és a strukturális reformok stratégiája. ám amikor a mozgalom megtapasztalta a vereség ízét, és merev elutasításra találtak kísérletei a hathatós politikai szövetségek kialakítására, akkor fordult a marxizmus felé, mely a kapitalista intézmények megrögzöttségét és mindent átható jellegét hangsúlyozta.

Az újbaloldal hamar elvesztette ugyan politikai jelentőségét, de ez az új marxista szemlélet fontos szerepet játszott a tudományos megközelítés átformálódásában. A legkirívóbb példája annak, hogy a marxizmus vette át a meghatározó áramlat funkcióját, valószínűleg Immanuel Wallersteinnek a kapitalista világrendszert elemző műve volt, melynek első kötete 1974-ben jelent meg, és az Amerikai Szociológiai Társaság nagydíjjal jutalmazta. Egy évtized sem telt el, és az elemzések központi fogalma lett a kapitalizmus. Egy újabb évtized pedig még ennél is jelentősebb változást hozott. A fogalom elvesztette minden kritikai jelentését, mert a neokonzervatívok, a Reagan-hívők és a thatcheristák kapitalistának nevezték magukat, sőt, még büszkék is voltak rá.

A jobboldalnak ez a retorikai elmozdulása többről szólt, mint annak idején a “Black is beautiful – A fekete szép” jelszava, mely a korábban elutasítást kifejező fogalomnak adott új jelentést. A jobboldal továbbment, és szabadon, saját logikája és igényei szerint integrálta a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a marxista felfogását. Míg a századelőn a polip – e sokkarú szörny – hatásos antikapitalista képzetként működött, most a jobboldal nyíltan vállalta, hogy e képnek megfelelően láttassa, amint a kapitalizmus csápjai elérnek a világ minden sarkába és a társadalmi élet minden zugába. Persze, szándékuk az volt, hogy ezáltal is igazolják tézisüket, mely szerint a világ népei számára “nincs más alternatíva”, mint engedelmeskedni e mindenható rendszer logikájának.

A kapitalizmus változatai

Az elmúlt évtizedben sok értelmiségi folyamodott új elméleti megközelítéshez és retorikai eszközökhöz, amikor rádöbbentek, hogy a fogalomhasználat radikálisan megváltozott. Ma azt a jól ismert állítást hangoztatják, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata létezik, tehát hibás a neoliberálisoknak az az állítása, hogy a kapitalizmus egyetlen, egységes logikájú rendszer volna. Elsősorban a kapitalizmus japán és “rajnai modellje” alapján számos meggyőző tényt gyűjtöttek össze, hogy a fejlett piaci társadalmakban a legfontosabb intézményi variációk felvázolhatók legyenek. Ezáltal persze jelentősen fejlődött elméleti közelítésünk, de e nézetnek a neoliberális állításokkal szembeni hatékonysága enyhén szólva korlátozott.

Az első nehézséget az a probléma okozza, melyet Gray így jellemzett: vannak “rossz kapitalizmusok, melyek jót eredményeznek”. Az angol–amerikai típusú kapitalizmus aránytalanul nagy mértékben határozta meg a pénzügyi és kereskedelmi tranzakciók nemzetközi játékszabályait. Egy darabig az Egyesült államok tudatosan arra használta ezeket a játékszabályokat, hogy csökkentse a kapitalizmus különböző típusai közötti távolságot.

Nyilvánvaló ez például akkor, amikor az Egyesült államok kitartóan próbálja Japánt pénzügyi piacainak liberalizálására rábírni, illetve amikor az Egyesült államok és az IMF megkísérli a súlyosan eladósodott kelet-ázsiai kapitalista modellt megmenteni. De e folyamatnak vannak hanyagul működő elemei is. Például az európai pénzügyi egységesülés folyamatai azzal a veszéllyel járhatnak, hogy aláássák a munkaerő és a menedzsment közötti kooperációt, azaz a kapitalizmus német változatának alapjait rendítik meg. Továbbá, amikor európai és japán részvénytársaságok igazgatótanácsai elkezdenek irigykedni az egyesült államokbeli igazgatótanácsok felduzzasztott béreire, akkor járványszerűen kezd terjedni az Egyesült államokban és Nagy-Britanniában tapasztalható “betegség”, a növekvő jövedelmek és a vagyoni egyenlőtlenség kórja. Nem nagy dolog olyan forgatókönyveket írni, melyek szerint a kapitalizmusnak a kooperatívabb és kevésbé egyenlőtlen formáit fokozatosan meggyengítik e társadalmak egyre mohóbb felső osztályai. A legtragikusabb végű forgatókönyv szerint csak azért sikerült még a kapitalizmus különböző típusait regisztrálnunk, hogy múzeumokban és könyvtárakban megmentsük őket az utókor számára, arról viszont lekéstünk, hogy megóvjuk őket a kapitalista integráció természeti erőinek pusztító hatásaitól.

A második probléma abban áll, hogy az eltérő típusú kapitalizmusokról szóló elméletek fokozatosan leszoktak a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a kritikai megközelítéséről. Pontosabban, alig-alig kísérelték meg megmagyarázni, hogy a kapitalizmusnak ezek az eltérő változatai hogyan illeszkednek bele valamilyen nagyobb rendszerbe. Meg kell hagyni, a kapitalizmus sokféleségét hangoztató elméletben implicite ott van, hogy nincs olyan egységes rendszer, amely természeti erőként működne. De a marxista képzet súlya és ereje – melyet most a neoliberális érvelés szégyentelenül hasznosít – hamar elsodorja az implicit jelentést. Ez az oka annak, hogy a kapitalizmus sokféleségének elmélete nem tudott kitörni a tudományos elszigeteltségből.

Az egyik alternatíva: a kapitalizmus mint konstruált rendszer

A különféle kapitalizmusok létezéséről szóló koncepció elmélyítésének és továbbfejlesztésének módszere az, ha átformáljuk a nemzetközi kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek a fogalmát, és ezzel egyidejűleg elutasítjuk a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek a képzetét. Amikor a nemzetközi kapitalizmust természetes rendszernek tekintjük, akkor a különböző társadalmakat egyetlen egységes és koherens nemzetek feletti mechanizmusnak tételezzük, mely saját, erőteljes logikája szerint működik. Immanuel Wallerstein például kimutatta, hogy hihetetlenül erős folytonosság mutatkozik abban, ahogyan a rendszer logikája az elmúlt három évszázadban érvényesült. Végső soron a kapitalista világrendszer olyan organizmushoz hasonlít, mely meghatározott ciklusokban nő és fejlődik, de alapvető jellemvonásai nem változnak az idők folyamán. Mihelyt a rendszer beindul, már csak egyetlen lényeges változás állhat be: a rendszer pusztulása, amikor is egy másik rendszernek adja át a helyét. Emiatt van az, hogy a változás természete a dupla vagy semmi; vagy megsemmisül a teljes rendszer, vagy logikája fennmarad és tovább él. Elképzelhető, hogy a rendszerrel szembeforduló mozgalmak jelentős győzelmeket aratnak, de ezek a győzelmek nem módosítják a rendszer alapvető logikáját, ezért e győzelmek nagyon könnyen visszafordíthatók.

Az alternatív álláspont ezzel szemben azt állítja, hogy mind az egyes társadalmak keretein belül, mind nemzetközi rendszerként a kapitalista berendezkedés nem természetes állapot, hanem újra meg újra szüksége van a megtervezésre és újragondolásra. A kapitalizmus nem hagyatkozhat a puszta folytonosságra az idők során, mert állandóan újabb ellenmondásokat és konfliktusokat szül, melyeket meg kell oldani vagy tudatos cselekvéssel el kell fojtani. E nézetet Polányi fejti ki a fiktív árucikkekről szólva. A piaci rendszer azon az illúzión alapul, hogy minden termelési tényező – beleértve a földet, a munkát és a pénzt – áru, melyet azért termelnek, hogy a piacon eladják. Ezt az áru-státuszt garantálni kell, máskülönben nincs biztosíték arra, hogy az ármechanizmus egyensúlyban fogja tartani a keresletet és a kínálatot. A föld, a munka és a pénz azonban nem valódi áruk; nem azért jönnek létre, hogy a piacon eladják őket. “A kapitalizmus megtervezésének” szükségessége nem más, mint állandó erőfeszítés a valóság és a piaci modell között tátongó űr felszámolására. Nem pusztán a hiátus elfedése a kérdés, hanem olyan korrekciós intézményi szerveződés létrehozása, mely működteti a rendszert az elmélet és a valóság közötti eltérés ellenére is.

E tervező tevékenység egyik lényeges területe a gyakran vitatott pénzügypolitika kérdésköre. A társadalmakban nem lehet arra számítani, hogy a piaci mechanizmusok majd maguktól meghatározzák a pénz- és hitelkínálatot. Ha a pénzkínálat növekedése túl gyors vagy túl lassú, az egyaránt katasztrofális hatással jár. Tehát állandóan szükség van a pénzkínálatot szabályozó menedzsment politikai tapasztalatára, hogy a piacgazdaságok működjenek, és ezeknek a tapasztalatoknak állandóan változniuk és fejlődniük kell, hiszen a pénzügyi újítások és egyéb változások mindig megmásítják a helyzetet. ám e pénzügyi irányítás politikai gyakorlatának a puszta ténye is új problémák sorát szüli, mivel állandóan ellentmondásba kerül egymással a rendszernek a politikai menedzsment iránti igénye és az az alapvető ideológiája, hogy hagyni kell, a piac szabályozza önmagát.

A pénzügypolitika nemzetközi szinten még ennél is sokkal vitathatóbb kérdés, hiszen itt egymásba fonódnak a következő problémák: a globális pénzkínálat növekedési rátájának megállapítása, a nemzetközi kifizetések lebonyolítása, valamint a nemzetgazdaságok és a világgazdaság működésének összehangolása. A XIX. században az aranyalapnak szánták azt a szerepet, hogy automatikusan egyidejűleg megoldja mindezeket a problémákat, de ez csak ideológiai tételezés volt. Valójában, az aranyalap mechanizmusának működtetése azt kívánta, hogy Nagy-Britannia állandóan latba vesse politikai és katonai hatalmát. Miután pedig a rendszer soha nem is tudta betölteni a neki szánt szerepet, ezért további nemzetközi és nemzeti erőfeszítéseket kívánt az életben tartása. Mint azt az elmúlt húsz évben a nemzetközi óvadékok és adósság-átütemezések története mutatja, a nemzetközi pénzügyi rendszer irányítása állandó politikai erőfeszítéseket igényel, ha el akarják kerülni a végzetes hibákat és az eszkalálódó pénzügyi válságokat.

A kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek ebből a felfogásából az következik, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata van, és ezeket az eltérő formációkat sokféleképpen lehet a világrendszerbe beilleszteni. A beillesztés néhány formája – például a neoliberálisok által olyannyira kedvelt forma is – abba az irányba hat, hogy ha csak lehet, csökkentse a kapitalizmus változatainak számát a nemzeti vagy a regionális szinteken. De más integrálási rendszerek sokkal jobban elviselik a sokféleséget az egység szintjén. Továbbá a fentiekből az is következik, hogy miként a kapitalizmus eltérő formáinak megdöbbentően eltérő hatása lehet a szegények és a dolgozók gazdasági kiszolgáltatottságára és egyenlőtlenségére, a nemzetközi integráció különböző típusai éppen annyira össze is egyeztethetők a kizsákmányolt osztályokat támogató reformokkal.

Mindebből logikusan adódik a következtetés, hogy míg a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek van egy állandó, lényegi eleme, amelyet csak gyökeres átalakulás tud megváltoztatni, addig a megtervezett rendszerként elgondolt kapitalizmust meg lehet reformálni, illetve békés úton is át lehet alakítani. Kétségtelen, az ilyen reformkísérletek merev ellenállásba ütköznek, és még akkor sem garantált a tartós fennmaradásuk, ha győzedelmeskednek. A status quo védelmezői bizonyosan mindig fel fognak lépni a reformok ellen, mondván, azok ellentmondanak a rendszer alapvető logikájának, és a reformok visszavonását követelők valószínűleg évtizedekig kitartanak meggyőződésük mellett. De egy megtervezett rendszernek a lényegéhez tartozik, hogy állandóan át kell alakítani, ez pedig azt jelenti, hogy elképzelhetőek olyan forgatókönyvek, melyek szerint az átalakítás lépései egyre közelebb viszik a rendszert egy egalitariánusabb formához, különösen abban az esetben, ha ezek a reformtörekvések módosítani tudják a globális integráció formáját is.

Lépések a rendszer átalakítása érdekében

Nyilvánvalóan nem elég kimondanunk, hogy a kapitalizmus megszerkesztett rendszer. A feladat az, hogy megvilágítsuk, hogyan van megszerkesztve – vagyis hogy láthatóvá váljon, az eltérő és gyakran ellentmondásos gyakorlat hogyan ötvöződik egybe valamivé, mely az egységes és természetes entitás benyomását kelti. Ha megtaláljuk ezeket az illesztékeket, akkor képesek lehetünk az átalakítás munkáját elvégezni. Még tovább feszítve e metafora határait, kimondhatjuk, hogy a közös cselekvés akkor a leghatékonyabb, ha ezekre az illesztékekre gyakorolunk nyomást, hiszen a struktúra itt a leggyengébb. És ha a szerkezeten repedések mutatkoznak, akkor alaposan megnő a lényegi változás esélye. ám hangsúlyoznunk kell a XX. század egyik lényegi tanulságát – a szemmel látható törések jelentősen megnövelik annak veszélyét, hogy a jobboldali mozgalmak önkényuralmi vagy fasiszta formára szabják át a társadalmat. Vagyis minden, az átalakítást kezdeményező felelős politikai stratégiának tisztában kell lennie a jobboldali veszéllyel.

Most pedig három olyan illesztékre vagy törésvonalra fogok koncentrálni, amelyek azt a képzetet erősítik, hogy a kapitalizmus koherens és természetes rendszer. Ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen kapcsolódást számításba veszek, bizonyosan vannak még fontos mechanizmusok, melyekre nem térek ki. Nem akarom azt a látszatot sem kelteni, hogy az alábbiakban leírt három törésvonalnak egyforma jelentősége lenne – némelyik inkább jellemző az egész struktúrára, mint a többi. De az alábbi mechanizmusok mindegyike mellé rendelhetünk olyan politikai stratégiát, melynek eredményeképpen újabb látható és funkcionális repedések keletkeznek.

Az első törésvonal: az önszabályozó piacok elmélete

A kapcsolódási mechanizmusok közül erről már esett szó. Az önszabályozó piacok elmélete nem valami struktúra feletti elem, melyet intellektuális erőfeszítés hívott életre, hogy a már létező piacgazdaságoknak értelmet adjanak. Éppen ellenkezőleg, az önszabályozó piac elmélete kezdettől jelentős szerepet játszott a kapitalizmus megformálásában és abban, hogy a rendszer koherensnek tűnjék. Ez az egyik központi tétele Polányi A nagy átalakulás (The Great Transformation) című művének – vagyis hogy a történelem menete 1795 és 1933 között gyökeresen eltérő utat járt volna be, ha a gazdasági liberalizmus nem játszott volna központi szerepet az angol–amerikai gondolkodásban. De még ennél is jelentősebb e gondolkodásmód hatása az 1944 óta tartó korszakra – egyébként ebben az évben jelent meg Polányi A nagy átalakulás és Hayek út a szolgasághoz című műve. Igaz, Hayek műve 1944 poklában emberi hangot jelentett, ám az önszabályozó piacok teóriájának feltámasztására épült elméletének a legvérmesebb reményeit is túlszárnyalva sikerült igazolnia a piaci erők szerepének megnövekedését mind az egyes társadalmakon belül, mind pedig a különböző társadalmaknak a világgazdaságba való beilleszkedésének folyamatában.

De ha elismerjük az önszabályozó piacok elméletének kiemelkedő jelentőségét, akkor az inkább meghökkenésünket növeli. Miért is tud egy mélységesen helytelen világszemlélet ilyen elképesztő hatással lenni hosszú történelmi periódusokra? Elég, ha csak a “sokkterápia” katasztrofális következményeire gondolunk a korábbi szovjet blokk országaiban, hogy megerősödjünk abban a hitünkben, az önszabályozó piacok elmélete kimondottan alkalmatlan eszköz a világ értelmezésére. Ebben az esetben azonban egyértelmű, hogy az önszabályozó piacok elmélete bátorságot öntött a politikai döntéshozókba, hogy olyan irányvonalat kövessenek, amely teljesen figyelmen kívül hagyta a számtalan figyelmeztető jelet, melyek mind arra intettek: ez a politika aligha hozza meg a kívánt eredményt. Kedvenc példám a The Wall Street Journal egyik cikkéből vett idézet, ebben egy pénzügyes professzor ír a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek (LTCM), e kétes hírű alapnak a közeli összeomlásáról, mely végtelenül kifinomult matematikai modellek alapján kötött óriási pénzügyi fogadásokat.

“Sorozatban történtek olyan események, amelyeket nem lehetett előre kalkulálni. Megesnek az ilyen katasztrófák. De nem a modellekben van a hiba.”

A logika támadhatatlan – a Hosszú Távú Tőke Menedzsment vezető tudósai az önszabályozó piacok elméletére alapozták modelljeiket, amelyek kétségtelenül helyesek, a valóságban van a hiba, mert előre nem látható katasztrófákat produkált.

Legjobb tudásunk szerint az önszabályozó piacok elmélete két forrásból meríti erejét. Az első, hogy nemcsak arról beszél ez az elmélet, hogyan működnek a piacok, hanem az emberi természet és az emberi szabadság elmélete is, mely Locke és Newton gondolatain alapul. Mélyében az a nézet munkál, melyet “társadalmi naturalizmusnak” nevezhetnénk, és ami a piacot tekinti természetesnek, az államot pedig a kultúra önkényes birodalmának.¹ Ebből fakad, hogy a piacok azért képesek önmagukat szabályozni, amiért a természet is engedelmeskedik az ember által meg nem változtatható törvényeknek. A társadalmi naturalizmus logikájának a kegyelemdöfést Malthusnak a szegények törvényét elemző klasszikus kritikája adta meg. Ha a szegényeket támogatásban részesítjük, akkor az felerősíti azokat a természeti folyamatokat, melyek az éhezés veszélye vagy valósága révén szabályozzák a lélekszámot, vagyis a szegények helyzete így bizonyosan rosszabb lett, mint a segítség hiányában lett volna. Az a tény, hogy ez az érvelés továbbra is érezteti hatását az USA és Nagy-Britannia jóléti politikájának alakulásában, ékes bizonyítéka annak, hogy a társadalmi naturalizmus befolyással van a valóságról kialakított képre.

Másodszor, a társadalmi naturalizmust szinte megszakítás nélkül támogatja az üzleti érdekből alkalmazott önszabályozó piaci elmélet stratégiai használata. Tudjuk, az ilyen retorika használata a legtöbbször erősen szelektív, hiszen bizonyos üzleti érdekek a legkülönbözőbb formában tartanak igényt az állami támogatásra. De az önszabályozó piacokra való hivatkozás segítségül hívása még mindig gyümölcsöző vállalkozás, mert korlátozza a lehetőségét is annak, hogy az állam és az üzleti érdekek kölcsönösségi rendszere kiépülhessen. Például, logikus volna, ha az állam irányítói jelentős összegeket ajánlanának fel a közös tudományos kutatások támogatására, cserében pedig mondjuk azt kérnék, hogy az üzleti körök emeljék fel az alacsony keresetűek bérét és javítsák munkakörülményeiket. De az önszabályozó piacokra hivatkozva az üzleti érdekek képviselői követelik az előbbit, és ezzel egyidejűleg megtagadják az utóbbit.

Ez volt az a két sajátosság, amely az önszabályozó piacok elméletét mind a klasszikus, mind a neoklasszikus gazdaságtanok központi elemévé tette. És ahogyan Michel Callon nemrég emlékezetünkbe idézte (“Introduction”, in Michel Callon, ed. The Laws of the Market, Oxford: Blackwell, 1998), a közgazdaság tantárgy hozzájárult az ésszerű gazdasági szereplők kiformálódásához, akiknek a meglétét ezen teóriák axiomatikusan kezelik. Igaz ugyan, hogy az önszabályozó piacok elméletét a gazdaságtudomány bűnrészessége tartja életben, de a dolog ennél bonyolultabb. Az illeszkedési vonal valójában kettévágja ezt a tudományágat, mert a közgazdaságtan egyfelől magába foglalja az önszabályozó piacok elméletét, másfelől viszont innen indul ki ennek az elméletnek a kritikája is. Kétségtelen, az elmúlt kétszáz évben ez a kritika az angol–amerikai gazdaságelméleteknek kisebbségi és heterogén irányzata maradt. Ismeretes azonban az is, hogy közgazdászok számos generációja azonosult az önszabályozó piacok elméletét megkérdőjelező Keynes gondolatrendszerével, és hogy milyen óriási intellektuális erőfesztést igényelt Keynes örökségének kilúgozása. Sőt, manapság – annak a válságnak a hatására, amely 1997–ben Thaiföldön kezdődött – ismét megfigyelhető, hogy egyesek elfordulnak a gazdaságelmélet fővonalától abban az alapvető kérdésben, vajon valóban rábízhatjuk–e magunkat az önszabályozó piacokra. Bár nincsenek Keyneshez hasonló szellemi nagyságok soraikban, de mégis fontos, hogy a divatos nézeteket valló közgazdászok közül például Joseph Stiglitz, Paul Krugman és Jagdish Bhagwati megkérdőjelezték azt a vélekedést, hogy a világgazdaság rendszere képes az önszabályozásra. Azt állítják, ha az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának sikerülne is elérnie azt a célt, hogy megerősödjék az IMF, illetve hogy az egyes országok között erősödjék a politikai együttműködés, és ezáltal a nemzetközi piacok áttekinthetőbbek és kiszámíthatóbbak legyenek, ezek a lépések akkor sem biztosítanák a globális pénzügyi stabilitást. Ezek a kritikus hangok azt bizonyítják, hogy ez az illeszkedési vonal is gyengül, és egyre törékenyebb lesz.

Hogy milyen politikai előnyökkel jár a társadalmi naturalizmus és az önszabályozó piac elméletének megkérdőjelezése, azt jól megmutatták az 1930–as, 1940–es évek tapasztalatai. Abban a korszakban csekély politikai hatása volt azoknak a megállapításoknak, hogy bizonyos politikai kezdeményezések nem vágnak egybe az önszabályozó piacgazdaság természetes fejlődésével, hiszen szavazók millióinak rendült meg a bizalma a piaci önszabályozás racionalitásában és hasznosságában. Ez viszont másrészt azt eredményezte, hogy az üzleti élet sokkal visszafogottabban tudta csak aduját, az önbeteljesítő proféciák módszerét kijátszani. A mai feltételek közt a konzervatív ellenfelek azt fogják állítani, hogy a kormányzatnak a munkanélküliség csökkentésére irányuló kezdeményezése például beleavatkozik a piac önszabályozásának mechanizmusába, és ezért káros következményekkel jár, például a fizetési mérleg válságát vagy a kamatok emelkedését okozza. Aztán pedig, amikor az üzleti élet ezekre a figyelmeztetésekre úgy reagál, hogy külföldre menekíti a tőkét, akkor a jóslat beteljesedett, és íme, újra világossá válik mindenki számára, hogy a kapitalizmus természeti erőit nem lehet megfékezni, és általában a kormányok kihátrálnak az aktívabb politizálás rövid flörtjéből.

Amikor azonban a közvélemény elveszti bizalmát a piaci önszabályozás tökéletességében, akkor az önbeteljesítő proféciák politikája még összetettebben lép működésbe. Fennáll annak a veszélye, hogy a progresszív kormányzati törekvések hatására bekövetkező tőkeexportot szándékos politikai szabotázsnak tekintsék és a gazdasági hatalommal való visszaélésnek. Az ilyen akcióknak tehát lehetnek olyan politikai következményei is, hogy a kormány az üzleti szabadságot korlátozni tudja, az üzleti életnek akár azt a területét is, hogy szabadon külföldre küldheti a tőkét.

Röviden, ha az önszabályozó piacok elméletét sikerül meggyengíteni, akkor nagy lépést tettünk előre annak a játéktérnek az elsimítására, ahol a kormányzati politika formálódik. A gazdasági hatalommal rendelkezőknek ez az ideológia megkönnyíti, hogy hatalmukat saját politikai céljaik érdekében használják fel. De ha elvesszük tőlük ezt az ideológiát, problematikussá válik a pőre gazdasági hatalom használata, és jelentősen nő a lehetőség, hogy az egyes javaslatokat, érveket valóságos értékük, nem pedig az minősíti, vajon összeegyeztethetőek-e a XVIII. századi társadalmi naturalizmus elméletével.

A második töréspont: a tőkepiacok és az árupiacok egyensúlya

Marx írásaiban a pénzügyi tevékenység általában szoros kapcsolatban áll az anyagi termeléssel, amiből az következik, hogy mind a tőke, mind az áruk körforgását az értéktörvény szabályozza. Kétségtelen, a Marx nyomdokában járó gondolkodók (Lenin, Buharin) felismerték a pénztőke növekvő jelentőségét, de a kapitalizmust továbbra is egységes rendszernek tekintették. Keynes alapvető felismerése volt, hogy az árupiacokat valóban egyensúlyban tartja a kereslet és a kínálat, ám semmi nem igazolta azt a vélekedést, hogy a tőkepiacoknak akár rövid távon, akár hosszú távon egyensúlyban kell lenniük. A híressé vált bekezdésben ez az a veszély, amikor “a vállalkozás a spekuláció örvényében buborékká válik”. Keynes azt javasolta, hogy válasszák ketté a kétféle piacot, és különbözőképpen szervezzék meg őket, ezt a gondolatot tartalmazza a “beruházás társadalmasítására” vonatkozó javaslat. Röviden, Keynes felismerte, hogy nincs szükségszerű és megkérdőjelezhetetlen kapcsolat az árupiacok és a tőkepiacok szervezeti felépítése között. Keynes eme felismerését az “eltérő típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalom az utóbbi időben tovább finomította, amikor azt vizsgálta, a fejlett piacgazdaságokban a pénzügyi rendszer eltérő struktúráinak milyen politikai és gazdasági következményei vannak.

Igaz, hogy Keynes feltárta az elméletnek ezt a gyenge pontját, de a neoliberalizmus képviselői fáradságot nem kímélve dolgoztak e pont megerősítésén. A neoliberálisok egyszerűen axiomatikusnak tekintik, hogy a szabad piacok kívánatosak az áruk számára, de még fontosabbak a tőkének. A neoliberálisok tudatosan használják faltörő kosnak a pénzügyi liberalizációt, hogy meggyengítsék az angol–amerikai normáktól különböző gazdasági struktúrákat. Az 1980-as és 1990-es években sok országban paradigmatikus volt a tőke ellenőrzésének felszámolása. A közvéleményt gyakorlatilag kihagyták ebből a pénzpolitikai irányváltásból, melynek hatására pedig iszonyatosan megcsappant a kormányok azon képessége, hogy sikerrel ellenállhassanak a világpiaci erők nyomásának.

Egyszóval, miközben a neoliberálisok nagy vehemenciával gyakorolták a pénzügyi liberalizációt, addig ezzel szemben gyakorlatilag nem létezett olyan irányzat, amely a nemzetközi pénzügyi folyamatok újraszabályozását követelte volna. Nem tűnnek nagyon meggyőzőnek azok a magyarázatok, hogy ezek a problémák túl bonyolultak vagy túl misztikusak a társadalmi mozgalmak számára. A környzetevédelmi mozgalom tömegtámogatásra tudott szert tenni olyan, viszonylag elvont környezeti problémák felvetésében, mint például a globális felmelegedés – ebben a kérdésben az embereknek meg kell érteniük a jelenlegi viselkedésük és annak jövőbeli következményei közötti bonyolult kapcsolatot.

Nem sokkal nehezebb megértetni azt a problémát sem, hogy a pénzügyi liberalizáció növeli a pénzügyi összeomlás lehetőségét, aminek egyenes következménye a szegénység és a létbizonytalanság milliókat fenyegető veszélye. Véleményem szerint azért nem alakultak ilyen mozgalmak, mert mind az értelmiség, mind az aktivisták alábecsülték e kritikus illeszkedési pont jelentőségét.

A harmadik törésvonal: az osztályhatalom és a hatékonyság

Ez az alapvető illeszkedési vonal vezeti le azokat a feszültségeket, amelyek elsősorban “az új osztályelméletekben” és “a posztindusztrializmus elméleteiben” öltöttek testet. E szemlélet szerint – melynek gyökerei Veblenig és Marxig nyúlnak vissza – a tudomány és technológia egyre nagyobb szerepet játszik a termelőfolyamatokban, és ez eltávolítja egymástól a technológiát működtetőket és azokat, akik csak le akarják aratni a profitokat. Sokan naívan azt gondoltuk, hogy ez az ellentmondás majd automatikusan megoldódik valahogy úgy, ahogy a XIX. századi ipari munkásság kiformálódott, ám a feszültségek nem oldódnak.

E korábbi megfogalmazásoknak két lényegi hibája volt. Az első az, hogy ezeket a feszültségeket kizárólag technológiai fogalmakkal írták le – mintegy a termelőerők versus termelési viszonyok marxista gondolat kiterjesztéseként. Az új technológiák elsajátítása csak egyike annak a sok területnek, ahol a tehetősek osztályérdekei összeütközésbe kerülhetnek a gazdaság hatékony működésével. A második hiba pedig az volt, hogy a konfliktust elsődlegesen osztálykategóriákban, nem pedig intézményi kategóriákban gondolták el. Ha a feszültségeket intézményi fogalmakkal írjuk körül, akkor lehetőség nyílik olyan stratégiák kimunkálására, amelyek az uralkodó osztályról le tudják választani természetes szövetségeseiket. Különösen is jól láthatóvá válik, hogy a nagy korporációk és a gazdagok szövetsége mentén miképpen formálódik egy újabb törésvonal, amely feltűnően érzékeny minden külső nyomásra.

A lehetséges konfliktusok egyik színterét már leírtuk. A tehetőseknek érdeke a tőke szabad mozgása, de ez kétségtelenül a valuta árfolyamok ingadozását és a gazdasági tevékenység szintjének változását eredményezi, s ezzel megnehezíti a hatékony egyéni és vállalati tervezést. Ezért a legtöbb nonfinancial részvénytársaság könnyen tudott hasznot húzni az olyan rezsimekből, amelyek szabályozták a tőkemozgásokat, és sokkal stabilabb valuta árfolyamokat biztosítottak. Hasonló feszültségek fordulnak elő az adópolitika területén is. Míg a gazdagok általában tiltakoznak a progresszív adórendszer ellen, és inkább az állami kiadások növekedését nyirbálnák meg, ezzel szemben a részvénytársaságok sokszor nyernek a progresszív adózási rendszerrel, mert ez a módszer nagyobb vásárlóerőt hagy az átlagos fogyasztó kezében, illetve a növekvő állami költségvetésből nagyobb összegek jutnak az infrastruktúra fejlesztésére, a részvénytársaságoktól való vásárlásokra.

Tágabb értelemben a “különböző típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalomban jónéhány munka vizsgálja a japán gazdaságot – különösen Dore ezen témájú műve –, és ezek mind azt hangsúlyozzák, hogy a japán részvénytársaságok inkább az “érdekeltek” (stakeholders) – köztük az alkalmazottak – érdekeit érvényesítik, mint a részvényesekét. Ez arra mutat, hogy intézményi reformok a részvénytársaságok igazgatásának módszereiben is változásokat hozhatnak. És egyre több jel utal arra, hogy a közvélemény pontosan körülhatárolt szabályokat igényel, melyek az angol–amerikai modellben körülírják a kormányzatnak a nagy részvénytársaságok menedzsmentjéhez való viszonyát. A felsőbb körök vitát folytatnak a részvénytársaságok irányításának szabályairól. E viták előzményeit a részvénytársaságok átvételekor lecsapódott tapasztalatok, illetve a részvénytársasági üzletpolitika rövid távú perspektívái miatti aggodalom jelentette. Széles körű vita folyik a részvénytársasági felelősségről, és terítékre kerülnek olyan elképzelések, mint például a kisbefektetők korporációja kibővített választmánnyal vagy a részvénytársaságok újjáalakítása. Sőt, a munkásmozgalom még az Egyesült államokban is egyre többet vitázik a “tőkestratégiákról” – azaz olyan módszerekről, amelyek a cég irányítóinak magatartását pénzügyi eszközökkel tudják befolyásolni.

Mindez persze csak egy nagyszabású kísérlet bevezetőjének tekintendő, e kísérlet nyilvánvalóvá teszi majd, hogy a részvénytársaságok olyan társadalmi konstrukciók, amelyekben specifikus pénzügyi és jogi szabályok szervezik a profit előállítását. A legutóbbi időkig azonban az ilyen kísérleteket naivaknak minősítették, mondván, arra akarják a leopárdot rávenni, hogy vegetáriánus legyen, mert a részvénytársaságoknak csak és kizárólag a profit maximalizálása a céljuk. Mivel pedig mind a neoliberalizmus, mind a marxizmus természeti rendszernek tekinti a kapitalizmust, ezért nem voltak képesek a részvénytársaságokban tudatosan szervezett intézményeket látni, amelyeket át lehet alakítani. A korporációk átalakítása ugyanakkor a legdöntőbb eleme az átfogóbb folyamatnak, azaz a kapitalizmus mint rendszer lebontásának.

Következtetés: a dekonstrukció felé

Mihelyt a kapitalizmust megszerkesztett rendszernek tekintjük, mely szervezettségében sokkal logikusabbnak és koherensebbnek mutatja magát, mint amilyen a valóságban, lehetővé válik a tudatos átalakítás stratégiáját végiggondolni, és ezek a lépések különböznek a jelenlegi progresszív stratégia bevett gyakorlatától.

Kétségtelenül ez a tanulmány csak néhány elemmel járult hozzá ahhoz, hogy ez az alternatíva konkrét formát nyerjen. Nem beszéltem például arról a kritikus pontról, hogyan lehet mozgalmakat szervezni ezen töréspontok mentén. Sok munka van még hátra, mielőtt kitűzőket kezdenénk gyártani és kampányokat indítanánk. És persze nincs kizárva az sem, hogy ez az elemzés túlságosan absztrakt, és ezért lefordíthatatlan a politikai konfliktusok valóságos nyelvére.

Mégis úgy vélem, létezik “harmadik út” a neoliberalizmus és a szocializmus hagyományos elképzelése között, mely gyökeresen különbözik Clinton és Blair lapos apologetikájától. Emiatt is szükséges megkülönböztetni az általam felvázolt dekonstruktív stratégiát más politikai irányzatoktól, például a szociáldemokráciától és a New Deal liberalizmusától. Egyfelől megegyezik ezekkel az irányzatokkal abban, hogy szintén a reformizmus útját kívánja járni. Nem azon van a hangsúly, hogy a töréspontokra akkora nyomást gyakoroljunk, hogy mint Sámson tette, az egész struktúra összeomoljon. Ellenkezőleg, miután feltártuk ezeket a törésvonalakat, új helyükre új tartópilléreket kell tenni, hogy a szerkezet súlyát elviseljék. Egy reformista mozgalomnak egyszerre kell működésben tartania a rendszert olyan profitteremtő reformok bevezetésével, melyek egyidejűleg stabilizálják a rendszert és politikai teret biztosítanak a további reformok számára.

A különbség abban van, hogy a szociáldemokrácia és a New Deal liberalizmus baloldalibb változata egyként azon a premisszán alapult, hogy a kapitalizmus természetes rendszer, melynek logikáját egy erős állam kiegyenlítő nyomása ellensúlyozza. Mintha csak a kapitalizmus szeszélyes folyamrendszer volna, mely minden tavasszal megárad, tehát a reformereknek az volna a dolga, hogy gátakat és csatornákat építsenek az áradás pusztítását lefékezendő. Ha az áradások nem húzódnak vissza, akkor a gátrendszert magasabbra és erősebbre kell építeni. Ez a logika késztette a szociáldemokráciát arra, hogy az állammal mint intézménnyel szemben túl nagy igényeket támasszon.

Az általam vázolt dekonstruktív politika nem irányul az állam ellen, sőt, sok tekintetben továbbra is az állam erejére épít. Az állam lehetőségein múlik, hogy a nemzetközi tőkemozgást ellenőrizze és a progresszív adózást kikényszerítse. Mi több, a testületi irányítás átalakítása szintén az állam jogi és szabályozó szerepén múlik. E dekonstruktív politika sokkal kevésbé központosított mechanizmusokkal számol a szociális szolgáltatások, az infrastruktúra kiépítése, a megfelelő munkahelyek teremtése és a többi biztosítása terén, mert már nincs szükség a központi államhatalomra, ami az egyetlen ellensúlya lehet a természeti erőként működő kapitalizmusnak.

Más szóval, míg a szociáldemokrata reformstratégiák az államot szükséges ellenerőnek tekintették a kapitalizmussal mint természeti rendszerrel szemben, a lebontás politikája inkább a cselgáncs stratégiájára épül, melyben az ellenfél saját súlya és ereje egyben a sebezhetőség forrása – vagyis szöges ellentéte a Marx által a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című műben felvázoltaknak. Egyes esetekben ez úgy zajlik majd, hogy az üzleti életről leválasztjuk természetes szövetségeseit, máskor pedig úgy, hogy kihasználjuk az üzleti közösségben már meglévő megosztottságot. De gyakorta előfordul az is, hogy az állam teljesítőképességének viszonylag kis növekedése nem várt lehetőségeket nyit meg a reformok előtt. Az Egyesült államok történetében például a Munkások és Munkáltatók Nemzeti Tanácsának létrehozásához nem volt szükség az állam szerepének nagyarányú kiterjesztésére. Ellenkezőleg, e viszonylag korlátozott szervezeti és szellemi kapacitásokkal rendelkező ügynökség jelentős mértékben megváltoztatta az üzlet és a munka relatív hatalmát.

Végül, a lebontás politikája nem fogadja el azt az álláspontot, hogy tiszta fogalmi választóvonal létezne a kapitalizmus és egy gyökeresen eltérő társadalmi rendszer között. A reformfolyamatok kimenetelét sokesélyesnek tekinti. Mivel a kapitalizmus nem saját logikával megáldott, koherens rendszer, hanem egymásnak ellentmondó gyakorlatok együttese, melynek mesterséges egysége és koherenciája van, ezért lehetetlen előre tudni, mikor hagytuk magunk mögött a kapitalizmus birodalmát. A valódi kérdés az, vajon a jelenlegi állapotokból kiindulva kiépíthetők-e olyan társadalmi intézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy lépésről lépésre kiterjesszük az egyenlőség, a demokrácia és az egyéni szabadság horizontját. Most, az évezred végén, ebben a kockázatokkal teli pillanatban is igennel válaszolnék.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzet

¹ A “társadalmi naturalizmus” fogalma a Margaret Somers-szel közösen végzett kutatásainkra támaszkodik, illetve Margaret Somers korábbi cikkeire: “What’s Political or Cultural about Political Culture and the Public Sphere? Toward an Historical Sociology of Concept Formation”, Sociological Theory 13:2 July 1995, “Narrating and Naturalizing Civil Society and Citizenship Theory: The Place of Political Culture and the Public Sphere”, Sociological Theory 13:3 November 1995.