Sajátosságok, lopakodó keynesizmus, perspektívák¹

Sok jel szerint az 1997. évi ázsiai válsággal a világgazdaság a II. világháború óta nem tapasztalt mélységű súlyos válság, depressziós és deflációs folyamat felé indult el. Igaz, a válságfolyamat 1999 folyamán enyhülni látszik, de ez valószínűleg nem lehet tartós.

A válságok szerepe a kapitalizmusban az, hogy félresöprik a nem elég profitabilis termelőtőkéket és a felesleges pénztőkéket az általános elértéktelenítés útján. Marx és részben az ő tudományos érvei nyomán Shumpeter és lényegében Keynes, s a világ legtöbb közgazdasági fakultásán oktatott Samuelson-féle közgazdaságtan, valamint Galbraith és sokan mások – természetesen különböző formában és hangsúlyokkal – egyaránt a kapitalizmus immanens tartozékának tekintik a recessziókat, az azokat kísérő tőzsdei mélyhullámokat, krachokat. Erről a fellendülések időszakában előszeretettel szoktak elfelejtkezni.

A történelmi tapasztalat szerint a XIX. századtól kezdve a fejlett tőkés gazdaságok általában 7-10 éves konjunktúraciklusokat írnak le, ezeket azonban speciális körülmények esetenként jelentős mértékben befolyásolják, módosítják. A világgazdasági kapcsolatok szervesülésével párhuzamosan a gazdasági hullámzások – 1847 óta – többé-kevésbé nemzetközivé lettek.

A kapitalizmus gazdasági válságai között – ugyancsak történelmi tapasztalat – olyanok is vannak, amelyek megoldása nem lehetséges a régi gazdasági (társadalmi) szervezeti formák között, az egész modell átalakítására, de legalábbis jelentős reformjára van szükség. Közismerten ilyen volt az 1929-33-as nagy világgazdasági válság, amely a korábbi – akkor már évtizedek óta válsággal küszködő – gazdasági liberalizmus háttérbe szorulását és az állami szerepvállalás jelentős erősödését hozta magával a tőkés világban, annak centrumában és perifériáin is.² Ezt nevezi a szakirodalom strukturális válságnak, modellválságnak. Az ilyen válsághelyzetek kísérője a domináns gazdasági-társadalmi koncepciók, ideológiai irányzatok (“paradigmák”) megváltozása. Mint a továbbiakban bizonyítani próbálom, most feltehetően ilyen válságperiódusban vagyunk.

Az 1973 óta “görgetett” válság

Az 1997-ben (sőt tulajdonképpen Japán 7-8 éve tartó stagnálásával és az 1994. évi mexikói válsággal) megkezdődött világgazdasági vészhelyzet gyökerei a hetvenes évek elejéig nyúlnak vissza. Ma már világos, hogy az akkori “világgazdasági korszakváltás” lényege nem a nyersanyagár-emelkedés volt. Az azóta bekövetkezett fejlemények fényében bátran állíthatjuk, hogy a korábbi, keynesi ihletettségű gazdaságpolitika viszonylagos sikerei után a hetvenes évek elején olyan nagy és pusztító gazdasági válságnak kellett volna bekövetkeznie, amely csak a húszas-harmincas évek fordulójához hasonlítható. A nyersanyagárak hirtelen megugrásában, a világgazdaság növekedési ütemének mérséklődésében, sőt a II. világháború óta először annak megtorpanásában, a piaci-realizálási nehézségekben, a korábban soha nem tapasztalt negatív nemzetközi hitelkamatokban a világgazdaságban felhalmozott immár megfelelő hatékonysággal (profittal) nem realizálható pénztőke és jelentős nagyságú, a csökkenő tendenciájú profitráta nyomása alá került, fizikailag és erkölcsileg elkopott, leértékelődött termelőtőke hatása jelent meg. Az akkori világgazdasági helyzet súlyosságát bizonyítja, hogy bekövetkezett a “paradigmaváltás”, a liberalizmus előretörése.

A sokkal mélyebb válság elodázását akkor több tényező tette lehetővé. Mindenekelőtt: (1) a világgazdaság tőkepiaci globalizációja, amely a felesleges (azóta lavinaszerűen felduzzadó) likvid tőkék nemzetközi mozgatásával, a fejlődő és közepesen fejlett, közöttük az akkori szocialista országoknak a történelemben példátlan, negatív kamatokkal megédesített eladósításával, az árfolyamkülönbségek, a vásárlóerőparitástól eltérített valutaárfolyamok, állampapír-hozamok, tőzsdei műveletek segítségével – és ennek útján jelentős nagyságú nemzetközi jövedelem-újraelosztással – a legnagyobb befektetőknek – a termelés (“reálgazdaság”) szempontjából teljesen felesleges tőkéknek – továbbra is jövedelmet biztosított. Azoknak a tőkéknek, amelyek zárt nemzetgazdasági keretek között elértéktelenedtek volna. Ráadásul a nemzetközi kizsákmányolás fokozódását is tükrözve – a kapitalizmus korábbi időszakától eltérően – magasabb profitot, mint amilyent a termelő tőke realizál. A pénzügyi szféra a termelés finanszírozójából annak jövedelem-lecsapolójává lett. Ezért is a világgazdaság növekedési üteme a hetvenes évek óta – évtizedes átlagokat számítva – fokozatosan mérséklődött.

A válságot továbbá elodázta (2) az elavult technikai-termelési eszközök áttelepítése az alacsony bérű országokba, (3) a rugalmas termelési rendszerek kialakítása, melyek az információs háttér javításával együtt a súlyos túltermelést megakadályozták. A fizetőképes keresletet tartotta fenn (4) az államoknak, a termelőüzemeknek és a lakosságnak a fejlett országokban jellemző eladósodása és – bár ezzel a liberális kormányzatok nem szoktak dicsekedni – (5) az államok és a központi bankok gazdaságpolitikája, amelyek – ha kellett – a régi, “jól bevált” keynesi recept szerint a hitelezők megmentése érdekében (mint az USA-ban 1981-82-ben) drasztikusan “központilag” kamatot emeltek, s mesterséges likviditást és keresletet teremtettek, ha jelentősebb megrázkódtatás fenyegetett (mint az 1987 októberi New York-i tőzsdekrachhal fenyegető bessz esetében, vagy éppen a gazdaság szereplőinek széleskörű eladósodása támogatásával). Fontos tényező (6) volt újabb “fogyasztói piacok” kialakulása, elsősorban ázsiában, ahol többszázmillió ember kereslete nőtt meg a reáljövedelmek növekedése révén. Ugyancsak újabb komoly felvevőpiacot jelentett a közép-kelet-európai országok és a volt Szovjetunió tagországai piacának meghódítása.³

Az 1973–75-ös, és főleg az 1982–83-as és az 1991–93-as világgazdasági depresszió ilyen körülmények között nem általános, nem csomópont-válságként, hanem “közbülső” válságként jelentkezett. Az 1991–93-as válság idején azonban már a korábbiaknál is súlyosabb – az állami költségvetések, az államok eladósodása, a nemzetközi fizetési pozíciók és mérlegek zavaraiban megnyilvánuló – makrogazdasági feszültségek kerültek felszínre. Várható volt a “közbülső” konjunktúraciklus lerövidülése. Ezt a Világgazdasági Kutatóintézet 1994–95-ben készült prognózisa előre jelezte. Továbbá a világgazdaságban egyre szabadabban mozgó-spekuláló likvid tőke mennyisége (a pénzügyi luftballon) olyan óriásivá duzzadt, hogy az már az államok tartalékeszközeivel és gazdaságpolitikájával nem nagyon volt kezelhető, a spekuláció alapjaiban veszélyeztetette az árfolyamokat, a nemzetközi pénzügyi áramlások viszonylagos egyensúlyát, egyes országok likvidítását, az ingatlanpiacokat stb., s a luftballon kipukkadásának lehetősége ugrásszerűen erősödött.

A világgazdaság a II. világháború óta még 1973–75-ben sem tapasztalt “veszélyzónába” került. Egyidejűleg a reálbérek a fejlett országokban a hetvenes-nyolcvanas évek eleje óta lassan csökkenni kezdtek, a munkanélküliség viszont jelentős mértékben – átlagosan 5%-ról 10%-ra – emelkedett. A liberális gazdaságpolitikai kurzus nyomán a fejlett országokon belüli és a nemzetközi, az országok közötti jövedelmi különbségek a korábbiaknál gyorsabban nőttek, ami ugyancsak jelentős veszélyforrás világunkban.

A válság kibontakozása

A kilencvenes években a nemzetközi pénzügyi luftballonon az első komolyabb szakadást – erről ma gyakran elfelejtkeznek – a “túllikvidítás” miatt “felfúvódott” japán ingatlanpiac kipukkadása, s ennek folytán a japán bankrendszer megingása jelentette. Ezermilliárd dolláros hiányok keletkeztek. Ez úgy is felfogható, hogy ezermilliárd dollárokról derült ki, valójában nem is léteznek, reálfedezet híján csak papíron, a számítógépek memóriájában tűntek valóságosnak. (Csak a japán tőzsdén – az árfolyamesések miatt – 2000 milliárd dollár “tűnt el” 1990 és 1998 között, ehhez kell hozzáadni a bankok 6-700 milliárd dollárra becsült behajthatatlan, “rossz” követeléseit, amelyek az utóbbi években már nem csak az ingatlanpiacon halmozódnak.⁴ (A japán gazdasági nehézségekben más, az USA technikai színvonalának megközelítéséből, a nemzetközi kereskedelem liberalizálásából, az USA és részben az EU kereskedelmi nyomásából, egyes ágazatok világméretű túltermeléséből, a japán nagyvállalatok gyengébb alkalmazkodási képességéből adódó hatások is közrejátszottak.)

Az 1994. évi mexikói tőzsdeválság is az új világhelyzet megnyilvánulása volt. Egyes kedvezőtlen gazdasági mutatók, mexikói cégek nehézségei nyomán a pénzügyi befektetők nem érezték biztonságban pénzüket és hirtelen dollár tízmilliárdokat vontak ki Mexikóból, többek között és elsősorban a magas hozamú mexikói állampapírokból. Itt is kiderült, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer adott szegmensében nincs annyi likviditás, valódi érték, amennyi a befektetők kielégítését és Mexikó nemzetközi pénzügyi egyensúlyát, valamint a fizetési deficit és “bizalomvesztés” továbbterjedését megakadályozhatta volna. A pénzügyi luftballon réseit itt 50 milliárdos, az USA és az IMF együttműködésével szervezett gyorssegély tapasztotta be. Akkor kijelentették, hogy hasonló segítségre más országok nem számíthatnak…

Az 1997. évi, az újonnan iparosodó országok élenjáró és második csoportjára kiterjedő pénzügyi válság is azzal kezdődött, hogy néhány thaiföldi és dél-koreai cég nehézségeire a külföldi és a hazai tőke meneküléssel, az adott országok pénzneme elleni spekulációval reagált.⁵ Ezekben az országokban (az előbbiek mellett elsősorban Indonéziában, Malajziában és részben Szingapúrban, Tajvanon, Hongkongban, a Fülöp-szigeteken) is összeomlottak vagy depresszióba kerültek az ingatlanpiacok, tőzsdék, amelyeket elsősorban éppen a legfejlettebb országok 1991–1993. évi gazdasági válsága nyomán az ázsiai térségbe áramlott “karvalytőke” pumpált fel.⁶ A következmény ebben az esetben is – akárcsak Japánban – a bankok válságos helyzete, a gazdaság megnehezedő finanszírozása lett. Az érintett országok többségének a tőzsdeindexe csökkeni kezdett, pénznemét jelentős mértékben leértékelték, ami újra hatalmas “értékvesztés” volt,⁷ bár utóbbi elvileg az exportot ösztönözte. A leértékelődések, értékvesztések tovagyűrűző hatását – a korábbi fogadkozás ellenére – a fejlett országok ezúttal 150 milliárd dolláros segélycsomaggal próbálták lokalizálni. Ma már tudjuk, ez a nagy összeg sem hozott gyors fordulatot, a térség pénzügyi és termelési válságfolyamatai 1998 áprilisától újra felerősödtek, 1999 folyamán elcsitultak.

De itt és most nem elsősorban ezek a félperifériás helyzetű országok az érdekesek, hanem a fejlettek, amelyek meghatározzák a világgazdaság általános állapotát. Nos, csak az ázsiai tőzsdekrachok következtében a külföldi, fejlett tőkés országokbeli bankok, befektető-társaságok 1997. évi veszteségeit legkevesebb 3000 milliárd dollárra becsülik. (Ez az összeg a teljes éves világkereskedelem fele.) Ehhez adódnak az 1998. évi veszteségek, melyeknek nagyságrendjét még nem ismerjük, de joggal feltételezhetjük, hogy meghaladták az 1997. évit. Ugyanis például a “feltörekvő országok” tőzsdeindexeinek zuhanása – jórészt az oroszországi válság által gerjesztve – 1998 nyarától gyorsult fel, s ugyanekkortól több ország nemzeti pénznemét leértékelték, vagy bújtatottabb formában kezdtek értéktelenedni. 1998 őszéig a “feltörekvő országok” – közöttük immár a latin-amerikaiak és a kelet-európaiak – és Japán tőzsdeindexeinek csökkenése folytán újabb ezermilliárdos “értékek” tűntek el. A “feltörekvő országok” értékpapírpiacainak mozgását kifejező IFC index színvonala 1998 nyarán az egy évvel korábbinak a felét tette ki.⁸ Végül a Federal Reserve kétszer is növelte irányadó kamatlábát 0,25 százalékponttal, ami október második hetétől világszerte stabilizálóan hatott a tőzsdéken, az árfolyamok emelkedni kezdtek.

Mindennek fényében az 1998 nyarán kirobbant oroszországi válság – melynek a belső, hazai okai⁹ közvetlenebbül játszottak közre a tőzsde összeomlásában, mint a délkelet-ázsiai országok esetében – lényegében intermezzo a kilencvenes évek (pontosabban a hetvenes évek) eleje óta tartó folyamatokban. Az Oroszországban befektetett külföldi tőke nagysága ugyanis nem túl jelentős – még a “feltörekvő országok”-ban összesen befektetett tőkéhez képest sem.¹⁰

ázsiában nagyságrendekkel nagyobb veszteség érte a befektetőket, ezen belül a bankokat. Ebből következik, hogy 1998 nyarától nem egyszerűen, nem elsősorban az oroszországi válság miatt vonták ki a tőkéjüket a nagy nyugati befektetési- és nyugdíjalapok, bankok az egyébként tűrhető makrogazdasági helyzetűnek tekintett közép-kelet-európai és latin-amerikai országokból, pénzpiacokról. Mindenekelőtt arról volt szó, hogy a saját portfoliójukban – ezzel a globális pénzügyi luftballonban – keletkezett lyukakat (veszteségeket) próbálták betömni (ellentételezni). Tehát nem pszichológiai tényező, nem az országkockázatok növekedése játssza a főszerepet, vagyis lényegében nem arról van szó, hogy “Oroszországot és a többi feltörekvő országot egy kalap alá veszik”. A tőkekivonási folyamatnak objektív alapja van, s fontos, hogy a folyamatot, az összefüggést lássuk a világméretű pénzügyi túlfejlődés (tőkefelesleg), a japán, az ázsiai, az orosz, a közép-kelet-európai, a latin-amerikai helyzet között. És akkor még nem értünk a sor végére!

Igaz, közvetlenül az oroszországi válság által gerjesztve, de valójában az egész vázolt világhelyzet miatt a világgazdaságot megrázó tőkeelértéktelenedési folyamat, azaz a pénzügyi luftballon 1991 óta tartó hasadási folyamata 1998 közepén felgyorsult, olyannyira, hogy elérte a legfejlettebb országok tőzsdéit is. így például a világgazdaság helyzetét, általános állapotát leginkább tükröző és befolyásoló Dow Jones tőzsdeindex 1998 júliusa és szeptembere között közel 25%-kal esett. A New York-i tőzsdén koncentrált hatalmas (kb. 8 ezer milliárdos) kapitalizációt figyelembe véve itt kétezer-milliárd “tűnt el” a befektetők számára.

összességében tehát 1997 nyarától 1998 szeptemberéig – elsősorban a legfejlettebb országok befektetői, tehát a nagy befektetési és nyugdíjalapok, a nagybankok – tízezer milliárd dollár körüli veszteséget szenvedtek elsősorban a tőzsdei árfolyamesések következtében. Ez a becsült összeg az USA évi GDP-jének másfélszerese, Földünk GDP-jének 1/3-a, a nemzetközi kereskedelem értékének 1,7-szerese. A válság – amennyiben főfunkcióját, a felesleges tőkék elértéktelenítését nézzük – már ennek alapján is a legsúlyosabb volt a II. világháború óta. Olyan helyzet teremtődött, amikor a befektetők követeléseit a pénzátcsoportosításokkal egyre nehezebb kielégíteni.

A folyamat – bár 1999-ben, mint alább szó lesz róla, némileg stabilizálódott – feltehetően azért is tűnt nehezen megállíthatónak 1998 őszén, mert nem csupán a befektetési alapok és a tőzsdei műveletek önmagába zárt köréről van szó. A papíros (virtuális) osztalék csak akkor múlhatja felül ugyanis a reális profit színvonalát, ha a tőzsdei befektetések és osztalékuk, ezek nagyobb hányada a tőzsdeműveletek körén belül marad. A nemzetközi pénzügyi szférában felhalmozott tőke azonban fokozatosan kilépett a saját köréből és egyre jelentősebb spekulációs tevékenységbe kezdett elsősorban egyes országok és térségek ingatlanpiacain és a valutapiacokon, még ha valamennyi új termelési kapacitások létrehozására, illetve kivásárlására is jutott. A tőkebőség és a nemzetközi jövedelemátcsoportosítás, jövedelem-lecsapolás egy ideig magas ingatlanpiaci, tőzsdei hozamokat eredményez a befektetőknek. A tőkefeleslegből adódó túlfűtöttség – például az ingatlanpiacokon, de a túltermelésben is – előbb-utóbb kiderül, a magasnak tűnő hozamok realizálása az ingatlanpiacok összeomlása, az árupiac – részben a liberális gazdaságpolitika által előidézett – szűk keresztmetszete (kereslethiány) miatt már nem lehetséges.

Az értékfolyamatokban, a pénzügyi szférában beálló következményeket nevezhetjük közvetlen pénzügyi dominóhatásnak. A pénzügyi-fizetési dominóhatás tulajdonképpen ördögi kört képez az egyes érintett országok és a világgazdaság számára. A részvényárfolyamok esése, az ebből származó pénzügyi veszteség, a tőkemenekülés, sok ország nemzetközi fizetési mérlegének felborulása és a valuták gyengülése egymást erősítő folyamattá áll össze, egyben az általános (pénzügyi) tőkeelértéktelenedést fejezik ki.

A reálgazdasági és a pénzügyi folyamatok valójában közvetlenül, szervesen fonódnak össze. Az a pénztőke, amely a nemzetközi pénzügyi luftballont eredetileg eredményezte, valójában a termelő folyamatokban vált – már a hetvenes évek elejére – feleslegessé. (Később ezt tovább pumpálták mesterséges likviditás-teremtéssel, melyet – a korábbi korszakokkal ellentétben – már nem a központi bankok hoztak létre.)

A reálfolyamatok és a pénzügyiek szoros kapcsolatát példázza az is, hogy a pénzügyi luftballon azon országokban lyukadt ki és okozott először jelentősebb zavarokat, amelyekben egyrészt jelentős mennyiségű spekulációs külföldi tőke volt jelen, másrészt a belső gazdasági-strukturális gondok is halmozódtak. Elsősorban az ázsiai országokról van szó, Japánról és az újonnan iparosodó országokról, melyeknek az utolérésből, a bérek és a fogyasztás emelkedéséből, a piaci nehézségekből, az USA nyomására nyitottabbá váló piacból, egyes ágazatok túltermeléséből adódó gondjai már a nyolcvanas évek végén nehézségeket okoztak.

Kevéssé köztudott, hogy az ázsiai pénzügyi válságot megelőzően, tehát 1996-ban (az említett okok miatt) jelentős mértékben romlott az újonnan iparosodó országok kereskedelmi és ennek következtében nemzetközi fizetési helyzete. Ilyen körülmények között egyes thaiföldi és dél-koreai cégek törvényszerűen csődbe mentek. Ezekből az országokból ekkor indult meg a tőkekivonás, ami az ingatlanpiac összeomlását, a valuták értékvesztését, a belső kereslet szűkülését eredményezte. Végül a tőkekivonás tőkemenekülésbe csapott, ami újra negatívan hatott vissza a reálfolyamatokra (termelésre, szolgáltatásokra).

A pénzügyi válság, azon belül elsősorban a tőkemenekítés, deflációs politikára (a kamatok és az adók emelésére, a hitelek korlátozására, a költségvetési kiadások csökkentésére) kényszeríti az érintett országokat. Ennek következtében a belső kereslet, a gazdaságok dinamizmusa csökken. Mivel a kereslet alacsony és a termelők a bevételük csökkenését a termelés, a kivitel fokozásával próbálják ellensúlyozni, erősödnek a túltermelésre jellemző szimptómák: nőnek az eladatlan készletek, csökkennek az árak, illetve azok növekedési üteme (defláció). Korunk sajátossága, hogy mindez elsősorban a nyersanyagokat érintette, mivel a késztermékek előállítása jobban alkalmazkodik a kereslethez.¹¹ A kialakult helyzet csökkentette a nyersanyagexportőr országok bevételeit és visszavetette gazdasági növekedésüket.

Az is reálgazdasági vonatkozású, hogy azok az országok, amelyek a pénzmenekítés, tőkemenekülés spekuláció nyomását nem tudták ellensúlyozni, a nemzeti valutájuk, ezzel nemzeti munkájuk leértékelésére kényszerültek nemcsak a tőkekiáramlás fékezése, a nemzetközi fizetőképesség megőrzése, hanem az export növelése, a kereskedelmi mérleg javítása érdekében is. Egyes országok exportképességének, nemzetközi fizetési helyzetének a valutaleértékelés segítségével való javítása azonban más országok világpiaci versenyképességét rontotta, így azok ezért is devalválni kényszerültek fizetőeszközüket.

Ma már talán teljesen világos, hogy a korábbi hiedelemmel ellentétben – nem csupán pénzügyi jellegű a válság. 1998 végére, 1999 elejére a világgazdaság GDP-jének közel felét produkáló országok csoportja depresszióba került, a többi ország növekedési üteme pedig általában csökkent. A világpiaci kereslet visszaesett. A világkereskedelem volumene 1997-ben még 10%-kal emelkedett, 1998-ban már csak 3,5%-kal, s 1999-ben is hasonló mértékben nő a WTO előrejelzése szerint. Dollárban számítva 2%-kal csökkent a világ árukereskedelmének értéke 1998-ban!

Mint szó volt róla, a pénzügyi luftballon és a kibontakozó pénzügyi válság a világgazdaság egészében, a globalizáció folyamatában leli magyarázatát. A pénzügyi megrázkódtatások összefonódtak a világgazdaság mintegy negyven százalékára kiterjedő recesszióval. Az más kérdés, hogy a széles értelemben vett – az áruforgalomra, a növekedési rátákra, gazdasági egyensúlyi zavarokra kiterjedő – válság először a monetáris szférában jelentkezett látványosan.

A (válság)folyamatok egységessége, a lopakodó kynesizmus és az alternatívák

A világgazdaság 1999 folyamán némileg stabilizálódott, de ez több szempontból is csupán viszonylagos.

A kedvezőbb jelek között talán a következők a legfontosabbak:

• a nemzetközi pénzügyi rendszer zavarai elcsendesedtek, a tőzsdék stabilizálódtak;
• a brazil válság tovagyűrűző hatása némileg kisebb volt a vártnál és főleg Latin-Amerikára korlátozódott;
• az Egyesült államok konjunktúraciklusa hosszabbnak bizonyult, mint ahogy azt korábban várták;
• Európa, azon belül az EU gazdasági kilátásai – a lakossági fogyasztás bővülése (ösztönzése) és az exportlehetőségek javulása folytán – némileg pozitívabbak;
• az ázsiai négy “kicsi tigris” túljutott a válság mélypontján és lassú gazdasági növekedésnek indult, a többi iparosodó délkelet-ázsiai ország némileg konszolidálta gazdaságát;
• néhány jelentős ország – a korábbi félelmek ellenére – dinamikusan fejlődik, például Kína, India, Kanada, Ausztrália, Mexikó.

Az eredmények azonban egyben a világgazdaság rizikótényezőinek bizonyulhatnak. így például a nemzetközi pénzügyi rendszer – a megingott tőzsdék, az egyes fizetési válságba került országok, pontosabban a nekik hitelező bankok, befektetési alapok – megmentése, stabilizálása hatalmas monetáris expanzióval, jelentős nagyságú “központi” mentőcsomagokkal sikerült. Egyáltalán nincs kizárva, hogy ezzel csak továbbgörgették a problémákat, s azok még magasabb szinten, még pusztítóbb formában törnek majd felszínre. Itt elsősorban a New York-i tőzsdeindexre utalok, amelynek jelentősebb korrekcióját már régen aktuálisnak tartották a szakértők, s most részben a mesterséges likviditásteremtéssel ez újra elhalasztódott. Az amerikai tőzsde 1999 őszén már 100%-kal van magasabban, mint 1996. december 6-án, amikor Alan Greenspan, a Fed elnöke az “irracionális túlburjánzásra” figyelmeztetett. A tőzsdei papírok összértéke (kapitalizáció) napjainkban, az USA-ban a GDP másfélszeresét teszi ki, ami történelmileg példátlan. Az előző csúcs 1929-ben volt, amikor a GDP 81%-ot tett ki…!¹² Az észak-amerikai konjunktúrát és a tőzsdeindexet is többek között az évi 200 milliárd dollár feletti nettó forrásbevonás finanszírozza. Az USA nemzetközi kötelezettségei azonban nem növelhetők sokáig. Magyarul, az Egyesült államok ma már a világ legnagyobb, gyorsan növekvő nettó adósságállományával rendelkezik, s nem biztos, hogy a külvilág ezt sokáig finanszírozni fogja. (Igaz, az USA mint a világpénz birtokosa, akár dollár-emisszióval is enyhíthet kötelezettségein.) Továbbá – ezt nem szokták hangoztatni – a fejlett országoknak a kilencvenes években megmutatkozott egyenlőtlen fejlődése nemcsak oka az USA felé immár két évtizede irányuló, egyre koncentráltabb nettó tőkeáramlásnak, hanem egyben következménye is. Tehát a tőkemozgások liberalizálása – aminek az USA volt az élharcosa, valamint tőkeexportőrként és tőkeimportőrként is a fő kedvezményezettje – csúnyán visszaüt. Konzerválja (természetesen sok más tényező mellett) az egyenlőtlen fejlődést, ami nagy veszélyeket hordoz magában. (Az előző évtizedekben a fejlett országok között inkább a szinkronitás volt a fő tendencia, a kilencvenes években az aszinkronitás.) A nemzetközi gazdasági élet főszereplői nagy aggodalommal szemlélik, hogy a világgazdaság növekményének felét, a fejlett országokénak a kétharmadát egyedül az Egyesült államok adja.

Tehát a világgazdaság egyes erőközpontjainak gazdasági helyzete – bár az elmúlt években divergált – a legszorosabban összefügg egymással. Itt most nincs lehetőség annak részletezésére, hogy a technikai versenynek, a tőkekoncentrációs folyamatnak, a piaci pozíciószerzésnek, azaz a konkurenciaharcuknak, a nemzetközi pénzügyeknek, a gazdasági és technikai szintben mutatkozó utolérésnek, továbbá a belső társadalmi-gazdasági modellbeli különbségeiknek milyen hatásai vannak.

Talán csak egy elemet emelnék ki ezek közül, mert a századvégi alapvető gazdaságpolitikai-elméleti viták szempontjából rendkívüli a jelentősége. Gyakran és nagy hangerővel vetették fel az elmúlt években, hogy az európai régió részben azért nem tud lépést tartani az észak-amerikaival, mert munkaerőpiaca nem rugalmas, nem eléggé liberalizált. Magyarul, túl magasak a relatív bérköltségek, azokat nem lehet csökkenteni. Azt azonban nem szokták hangsúlyozni ebben az összefüggésben, hogy az európai reálbérek immár két évtizede lényegében változatlanok, miközben az Egyesült államokban a fizetőképes kereslet az elmúlt években (bár munkaerőpiaca “rugalmasabb”, mint Európáé), a reálbérek növekedése és a munkanélküliség csökkenése folytán is emelkedett. Nyilvánvaló, hogy az észak-amerikai konjunktúrát a lakossági fogyasztás bővülése is táplálta. (A lakossági kereslet emelkedése persze nem csak ok, hanem okozat is volt.)

Európában ezzel ellentétben a kilencvenes évek derekáig jórészt az export és részben a beruházások voltak a gazdaság dinamizáló tényezői, s arról beszéltek, hogy a konkurenciaharc jegyében a munkaerőpiacot rugalmasabbá kell tenni. Valóban történtek lépések a bérekhez kapcsolódó közterhek csökkentésére, de ezzel együtt is az elmúlt másfél–két évben a lakossági keresletet anticiklikus eszközként, a recessziós tendenciák elleni harc keretében ösztönözni kezdték – eddig még sikeresen. Ahol ez nem sikerült, például Angliában, Olaszországban, ott sokkal nehezebb a gazdasági helyzet.

Tehát a válsághelyzet, az exportlehetőségek szűkülése – erről is volt már szó más vonatkozásban – előtérbe állítja a fejlett országokban a nemzeti keretekben folyó konjunktúraélénkítést, sőt a piacvédelem kifinomult, nem vámjellegű formáit. Az inga visszaleng, persze egy a korábbinál erősebben globalizált világgazdaságban. A keynesi gazdaságpolitikai elemek elegyítése a “mainstream” közgazdaságtan egyensúlyi elveivel egyre erőteljesebb, még akkor is, ha erről a hivatalos körök nem nyilatkoznak őszintén.¹³ Elsősorban azért nem beszélnek erről, mert a jóléti rendszerek lebontása továbbra is napirenden van, továbbá az elmaradottabb világnak egyensúlyvesztés esetén még mindig elsősorban a restrikciós, fogyasztáscsökkentő gazdaságpolitikát ajánlják, főleg azért, hogy azok a mindenkori, éppen lejáró nemzetközi adósságtörlesztéshez szükséges forrásokat biztosítani tudják. Valójában azonban ezzel a gazdasági dinamizmust és a hosszú távú adósságtörlesztési képességet veszélyeztetik – még ha tudjuk is, hogy a makrogazdasági egyensúly bizonyos szintjét biztosítani kell. Ez az egyensúlyi szint azonban – bizonyos határok között – a (jövedelem)termelés bővítésével, a bevételek növelésével is közelíthető, nem csak a kiadások lefaragásával.

E kérdésekről egyre magasabb szinten folynak a viták, ha nem is mindig nyilvánosan vagy közvetlenül. így például az IMF, mely maga is több tekintetben módosította álláspontját – s azzal ellentétben, hogy korábban már az országok tőkemérlegeibe tartozó forrásáramlások teljes liberalizálását is követelte, most ellenőrzöttebb rövidlejáratú tőkepiacokat javasol, sőt egyes félperifériás országokban esetenként gazdaságélénkítést is lehetségesnek tart – közvetve súlyos vitában áll a Világbankkal. Ez utóbbi intézmény elnökhelyettese például már odáig jutott, hogy kijelentette: “a tőkemozgások liberalizálása komoly kockázatnak teszi ki azokat az országokat, ahol a pénzügyi intézmények gyengék. Nincsenek meggyőző bizonyítékaink arról, hogy ez a liberalizálás hozzájárul a gazdasági növekedéshez vagy a befektetések élénküléséhez”.¹⁴ A Világbank az elmaradott világ gondjainak orvoslására pedig – az elmúlt húsz év receptjeivel ellentétben – azt javasolja, hogy a kormányok a fiskális és monetáris politika révén erősítsék az összkeresletet és terjesszék ki a szociális hálót.¹⁵ Nem véletlen, hogy a Világbank intézményét manapság kemény támadások érik…

Érezhető, hogy ezekben az “elméleti” vitákban is összefonódik–összeütközik az elmaradottabb és a fejlett világ helyzete, érdeke. Ugyanígy a “fejlődő világ” gazdasági helyzete is természetesen szorosan összekapcsolódik a fejlett világgal. Manapság általában külön ázsiai, orosz, latin-amerikai válságról szoktak beszélni, holott a globalizáció korszakában a regionális folyamatok – bár vannak helyi tényezők – természetesen összefüggnek egymással. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai iparosodó országok (és nem különben Japán) pénzügyi piacainak és ingatlanpiacainak felfúvódása és összeomlása jelentős mértékben a világméretű tőke-túlfelhalmozásnak, a fejlettek gazdaságpolitikai lépéseinek volt a következménye.

Amikor 1995 áprilisában a G7-ek pénzügyminiszterei a japán konjunktúra érdekében úgy döntöttek, hogy a dollár árfolyamát megerősítik a yenhez képest, szinte bekódolták a termelési és fizetési csődöket. Az ázsiai országok dollárhoz kötött valutái felértékelődtek, exportjuk versenyképessége – az egyébként is túlkínálattal jellemezhető világpiacon – rohamosan romlott, ebből származó bevételük már 1996-ban stagnált. Thaiföldön, ahol 1997 tavaszán elindult a válsághullám, egyes kisebb cégek pénzügyi nehézségei hazai bankok pozícióját ingatta meg – ami azután láncreakciót indította el. Egyszercsak kiderült, hogy a jórészt a külföldi bankokból és befektetési alapokból származó pénzügyi és ingatlanpiaci befektetések nem tudnak azon a magas áron (árfolyamon) elég jövedelmet biztosítani. (A külföldi tőke komoly hányada olcsó hitel formájában éppen a gazdasági válság által sújtott Japánból érkezett.) A külföldi tőke menekülni kezdett, ami megingatta az érintett országok nemzetközi fizetési, részben adósságtörlesztési képességét. Csak ázsiában többezer milliárd dollárnyi volt az ingatlanok és értékpapírok értékvesztése. Ezektől a veszteségektől nem volt független, hanem éppen ellenkezőleg, ezekből közvetlenül következett a fejlett országok banki és egyéb befektető társaságai egy részének portfólió-értékvesztése, gyengülő egyensúlya, közülük egyesek csődhelyzete, majd a vezető tőzsdék 15–20%-os értékvesztése 1998 derekán.¹⁶

Veszteség esetén természetes, hogy a legkétesebb kinnlevőségeket próbálják begyűjteni a befektető társaságok – különösen, ha ki kell elégíteni a bizalmukban megingott kisbefektetők egy részét. Elsősorban ezért terjedt szét a pénzügyi válság a világgazdasági perifériákon. Nyilván az orosz gazdaság katasztrofális helyzete is közrejátszott abban, hogy a befektetők onnan is kivonták elsősorban rövidlejáratú pénzügyi invesztícióikat. De menekülni kezdett a tőke a jobb helyzetben lévő kelet-közép-európai országokból is, megroppantva tőzsdéiket. Brazília gazdasági helyzetéből – önmagában – ugyancsak nem következett a tőkemenekítés szükségessége. A befektetők “portfoliótisztítása” mellett itt – mint egyes ázsiai országokban – közrejátszott a helyi pénznem elleni spekulációs nyereség lehetősége is. Persze az egyébként jobb gazdasági helyzetben lévő országok (Latin-Amerika, Közép-Kelet-Európa) jobban átvészelték a tőkemenekülés időszakát.

A tőkekivonások magyarázata általában az volt, hogy “csökkent a bizalom a felemelkedő országok iránt”. Persze a felszínen ez így jelentkezett, valójában mindenekelőtt a befektetési alapok lyukait kellett betömni mindaddig, amíg az elsősorban Egyesült államokbeli likviditásnöveléssel, további tőkebevonással a nemzetközi pénzügyi rendszer (luftballon) szakadásait – legalábbis időlegesen – be nem sikerült tömni.

Ugyanakkor – mint már részletesebben szó volt róla – a világgazdasági reálfolyamatok és a pénzügyi rendszer említett jelenségei is összefüggnek egymással. Nem véletlen, hogy Japánban a gazdasági növekedés megállása és a pénzügyi luftballon kipukkadása egyidejűleg, egymással összefonódva kezdődött. Az újonnan iparosodó ázsiai országokban – mint láttuk – a tőkemenekülést egy-két évvel megelőzték az első komolyabb túltermelési jelenségek, amelyek elsősorban a világpiaci kereslet csökkenésével, az exportbevételeik 1996. évi stagnálásával voltak összefüggésben. Mint a regionális elemzés során kiderült, napjainkban Latin-Amerikában a vállalati csődhullám éppúgy kapcsolatban van a piaci realizálási, elsősorban exportlehetőségek csökkenésével, mint a szindikált hitelek felvételének megdrágulásával.

A dekonjunktúra és megingott pénzügyi szektor “kezelése” a fejlett ipari országokban sem válik el egymástól, hiszen meghatározzák egymást. A legnagyobb bajban lévő Japán példája mutatja a legvilágosabban, hogy a hitelező bankszféra rendbetétele nélkül nem lehet a termelő-szolgáltató ágazatokat finanszírozni. Kevésbé szokták napjainkban – legalábbis nyilvánosan – az ellenkező irányú összefüggést hangsúlyozni. Valójában ugyanis a reálszféra egészségén múlik, hogy egy gazdaságon belül mennyi realizálható jövedelem keletkezik, mennyit lehet elosztani – részben a bankszektoron keresztül.

A pénzügyi és a valódi értékeket teremtő (termelő) szektorok között tehát dialektikus a kapcsolat, amit a pénzügyi-valutáris szférán keresztül realizálható (illetve elveszthető) külföldi (belföldi) jövedelem különösen hangsúlyossá tesz napjainkban. E kölcsönviszony azonban nem, távolról sem szimmetrikus. Hosszú távon meghatározó erővel az értéktermelés, annak realizálható jövedelme bír. Ezért tesznek meg napjainkban mindent a fejlett országok – beleértve a nem liberális gazdaságpolitika módszereinek alkalmazását is – a gazdasági konjunktúra fenntartása érdekében. Ugyanez a gazdaságpolitika azonban súlyos csapdát is jelent. Nem engedi szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat eltüntethetnék.

Pénzügyi oldalról a mesterséges likviditásteremtés, a termelés fenntartásában pedig a lakossági keresletösztönzés, a tőkekoncentrációs folyamat, a termelő és forgalmi folyamatok racionalizálása – mindez megint csak időlegesen oldhatja fel az 1999-ben újra egyre jobban felfúvódó pénzügyi luftballonban és vele a legszorosabb összefüggésben, a termelő-szolgáltató tevékenységek világpiaci túltermelésében, túlkapacitásaiban megmutatkozó feszültségeket. Előbb-utóbb (esetleg csendesített, vezérelt formában) a nagy korrekciónak, krízisnek be kell következnie, aminek eredményeként a világgazdaságban túlfelhalmozott likvid és termeléshez kötött tőkék egy részének “le kell íródnia”!

A globalizáció önmagában elvileg lehetőséget biztosíthatna a világgazdaságban felhalmozódott feszültségek közös, az összes nemzet demokratikus együttműködésén alapuló enyhítésére. A világgazdaság stabilizálása feltételezné a pénzügyi luftballon és a felesleges termelő kapacitások regulált leépítését, a fejlődő országok adósságainak leírását (ezek tőkerészét egyébként már bőven visszafizették), a fizetési mérlegek kiegyenlítő finanszírozását, a nemzetgazdaságok és az életszínvonalak harmonizált fejlesztését, ennek érdekében jelentős nettó tőkeátcsoportosítást a fejlett térségekből az elmaradottabbakba, általában a világgazdaság hierarchikus rendjének egy demokratikusabbal való felváltását. Valójában minderre középtávon nincs reális esély.

A kapitalizmus az ezredvégi általános válságából saját keretei között csak a jövedelmek jelentős mértékű nemzetközi újraelosztásával, a túltermelés (túlkapacitások) nemzetközi szabályozásával, keresletösztönző világmodell bevezetésével menekülhetne ki. Tehát általános “modellváltásra”, “paradigmaváltásra” lenne szükség. Ez – elvileg – a nemzetközi, a világgazdaság egészére alkalmazott (új)keynesizmus lehetne. Valójában ennek megvalósítására nincs sok esély. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok (vállalati, tőkéscsoporti elkülönültség, a nemzetközi kizsákmányolást hordozó hierarchikus nemzetközi gazdasági függőség) ezt nem teszik lehetővé.

A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel együtt járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel. Mi várható egy nagy világgazdasági válság esetén és utána? Weimarizálódás, fasiszta veszély, a világ gazdasági újrafelosztása, még erősebb militarizálódás, háborús helyzetek, s egyben a baloldal, köztük a kommunista erők megerősödése. Az már egészen új helyzet lesz. Akkor már a történelmi fejlődés újra alternatívákat tűzhet napirendre.

Jegyzetek

¹ A tanulmány első része a Külgazdaság 1999. áprilisi számában megjelent, A világgazdaság válsága az ezredvégen című cikk elméleti jellegű megállapításait tartalmazza – kisebb átdolgozással.

² Ugyanakkor az állam gazdasági szerepe iránti bizalom növekedése elősegítette a szocialista irányba mutató átalakulást Kelet-Európában és ázsiában.

³ Például Oroszországban az importtermékek aránya (az egyébként egyharmadával csökkent) belkereskedelemben a kilencvenes években 15%-ról 55–60%-ra nőtt!

⁴ L’Expansion, 549. szám 1997. május 15-28. 97. o. alapján saját számítás, illetve Népszabadság 1998. szeptember 29. 2. o. A tokiói tőzsdén jegyzett érték az 1990. évi 4,1 billió dollárról 1998-ra 2 billió dollár alá esett.

⁵ Alább még kicsit részletesebben lesz szó az ázsiai országok saját, már a nyolcvanas évektől sokasodó belső gazdasági nehézségeiről, azok okairól.

⁶ Az ún. feltörekvő országok összes tőzsdei kapitalizációja az 1990. évi 840 milliárdról 1997-re közel 3 ezer milliárd dollárra, azaz 3,5-szeresére nőtt, ezen belül az ázsiai országoké még gyorsabban. (L’Expansion 549. szám, 1997. május 15-28. 98. o.)

⁷ Az értékvesztést mindenképpen realitásként élik meg a befektetők és a pénztulajdonosok. Ugyanakkor kihat a GDP-k színvonalára is, amelynek esetében az “értékvesztés” már nem kalkulálható olyan egyértelműen. Például a nemzeti valuták dollárhoz mért árfolyama, annak realitása nagymértékben befolyásolja az egyes országok kalkulált GDP-jét.

⁸ A The Economist adata. Lásd: Világgazdaság, 1998. augusztus 24. 2. o.

⁹ Az orosz gazdaság a teljes szétzilálódás állapotában van, és még nagyobb a “szakadék” a reálgazdaságok és a pénzügyi szférája között, mint más országok, térségek esetében.

¹⁰ így például a “feltörekvő országok” részvényalapú befektetési alapjaiból az oroszországi ország-alapok értéke csak 1%-ot, 1,3 milliárd dollárt tesz ki. A moszkvai tőzsdén 1997-ben 68 milliárd dollár volt a papírok összértéke, ami a világ tőzsdéin forgó papírok összértékének négy-ezrelékével volt egyenlő. World Investment Report, 1997. UN. 1997. 284-285. old.

¹¹ A Commodity Research Bureau 17 nyersterméket magában foglaló ún. CRB indexe 1998 augusztusában a tíz év előtti, pontosabban az 1986 júliusi szintre esett. Napi Gazdaság 1998. 08. 28., 9. o.

¹² Kristóf, Micholas D., Wiatt, Edward 1999: Global contagion. A Narrative = The New York Times I.: február 15., II.: február 16., III.: február 17., IV.: február 18.

¹³ Bowles, Brian 1999: The Unacknowledged re-Adaption of Keynesianism. In.: Socialist Campaing Group News, No. 143. május 3.old.

¹⁴ Stiglitz, Joseph E.: Mi szorongatja a fejlődő gazdaságokat? = Világgazdaság, 1999. április 14., 12. old.

¹⁵ Világbank – jelentés a globális kilátásokról. A válság már elérte mélypontját. = Világgazdaság, 1999. február 26. 2. old.

¹⁶ Ezt mutatja be többek között Kristof és Wiatt 1999. cikksorozata a New York Timesben.

1. Bevezető gondolatok a globalizáció természetéről

• A globalizáció gyökere: a tőke növekedési (koncentrálódási és centralizálódási) hajlama. E tekintetben nincs minőségi különbség a múlt század és korunk kapitalizmusa között: akkor is a nagyvállalati kör volt a piac meghatározója, a kisebb vállalatoknak így vagy úgy, de azokhoz kellett alkalmazkodniuk. Legfeljebb az akkori nagyvállalatok még kisebbek, és kevésbé “transznacionalizáltak” voltak.

Annak a megállapításnak az igazát, miszerint “a tőke természeténél fogva növekedésre tör”, az utóbbi évtizedekben sokan szerették volna megkérdőjelezni. (gondoljunk a mikroelektronika által felszínre dobott kisvállalati szféra körüli illúziókra, amelyeket igen szemléletesen foglal össze Schumacher könyve és annak szlogenné vált címe: “Small is beautiful”!) A kisvállalkozás 1970-es és 80-as évekbeli istenítői egyben implicite a tőke (nagytőke esetében szükségszerűen kézzelfoghatóbban megjelenő) kizsákmányoló funkcióinak visszaszorulását is láttatni akarták. így minden, a nagyvállalatok továbbra is meghatározó szerepéről szóló tanulmányt, érvelést a sutba vágni vágyott baloldali elméletek (mindenekelőtt a marxizmus) “begyepesedett képviselőinek” igyekeztek tulajdonítani. Ma, a globalizáció korában már senki sem meri kockáztatni szakmai hírnevét azzal, hogy a kisvállalkozást kiáltja ki a piac hajtóerejének.

• Mindezt Magyarországon nemcsak az egészen kicsi vállalkozások, de a transznacionális vállalatokhoz (TNC-khez) mérten szintén kicsinek számító egész hazai vállalati szféra érzi a bőrén. A magyar vállalatok már jórészt külföldi tulajdonban vannak. A megmaradtaknak pedig hosszabb távon igen rosszak a növekedési, s így túlélési kilátásaik. Már amennyiben többé-kevésbé önálló termelésre kívánnak beállni. Ahogy Simai Mihály megállapította 1999 májusában tartott előadásában: a globalizáció korában két út áll a társadalom (s így a gazdaság) szereplői előtt: az egyik, a kívül rekedés járhatatlan, a másik a transznacionális vállalatokhoz való integrálódás. így a megmaradó magyar vállalatok közül is csak azok számíthatnak hosszabb távon túlélésre, amelyek utat találnak a transznacionális szférához.¹ (Vagyis amelyek csak formálisan maradnak “magyar” tulajdonban.) Persze egy ilyen alternatíva, pontosabban “álalternatíva” felállítása hamis, hiszen implicite éppen az alternatíva nélküliséget sugallja. Pedig alternatíva mindig van (kell legyen). Ennek a korábbi kutatások eredményeit összegző tanulmánynak a célja is az, hogy felvillantson néhányat, legalább a gondolatébresztés végett.

• Közvetlenül a külföldi termelőtőke dominanciájánál is nagyobb baj a spekulációs tőke térnyerése. Az utóbbi évtizedben a spekulációs tőke a világon sokkal gyorsabban halmozódott fel, mint a termelőtőke. A tőke ugyanis a csökkenő profitú termelésből – ha már nem talál új, jobb beruházási környezetet – a spekulációba “menekül”. Magyarországon a rendszerváltást követően az áruforgalom mellett a tőkeforgalmat is gyorsan liberalizálták. Ugyanakkor köztudott, hogy sem a transznacionális vállalatokkal szemben, sem a spekulációs tőkével szemben nem építettek ki védelmi mechanizmusokat.

Ez persze nem speciálisan magyar probléma. Jellemző ez a világ számos függő helyzetű országára, amelyek hazai tőkéje túl gyenge ahhoz, hogy megvédje saját érdekeit – ha kell, saját komprádor osztályos társaival és azok ideológusaival szemben is. Igaz, vannak árnyalatnyi különbségek, amennyiben egyik-másik kormány igyekszik ellenállni a fejlett gazdaságok által diktált “nemzetközi elvárásoknak”. A jövő nagy kérdése, hogy mi lesz a sorsa ezeknek az ellenállási kísérleteknek: erejük, számuk a globalizáció előrehaladtával vajon nő, vagy csökken.

• Magyarországon egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy a belátható jövőben lényeges fordulat állhatna be az 1989 óta folytatott gazdaságpolitikában. Sőt, az egymást követő (és a magyar politikai palettán igen különböző irányultságúnak számító) kormányok egymásra licitálva hozzák a nyugati nagytőke iránti lojalitásukat demonstráló intézkedéseiket – nem egyszer kérés nélkül és grátisz (már ami a társadalomra rótt terheket illeti). Ez mind a gazdasági életre, mind a politikára jellemző.

• A tömegek helyzete a piacvezérelt gazdaságokban az elosztást meghatározó viszonyokon túl a gazdasági növekedéstől függ. Az elmúlt évtizedben felhalmozódott munkaerőpiaci és társadalmi problémák piaci viszonyok között csak kellően magas növekedés mellett enyhíthetők – ha feltételezzük, hogy az ezt célzó szándék megvan. Márpedig az előrejelzések szerint az elkövetkező évtizedek átlagos növekedése – világszinten – nem lesz több néhány százaléknál. Magyarországon a kormánykörök ennél nagyobb, 4-5 (sőt több) %-os termelésbővülést látnak megvalósíthatónak rövid-, sőt középtávon is. A világátlagnál, és a fejlett országokban általában várhatónál dinamikusabb növekedés a “feljövő” piacok jellemzője szokott lenni. A globalizáció korában pedig azok a piacok számíthatnak e megtisztelő jelzőre, amelyeket a transznacionális tőke (újólag vagy most először) integrál. Az ilyen függő helyzetű gazdaságok teljesítménye tehát alapvetően a transznacionális vállalatok teljesítményét takarja. így gazdasági növekedésük java is a transznacionális vállalatok növekedéséből származik. A transznacionális vállalatok stratégiája (beruházás, profitrepatriálás, termelés-áttelepítés) pedig nyilván önmagukra és nem a fogadó ország társadalmára irányul. Ezért az így generálódott “többletgazdagság” szociális indíttatású felhasználása sem garantált – még a fogadó ország kormányának jó szándéka mellett sem.

• Továbbá: a társadalmi problémák mai formája (munkanélküliség, munkavállalók reáljövedelmének csökkenése, kétharmad-egyharmad, vagy inkább négyötöd-egyötöd társadalom kialakulása és ami mindezzel együtt jár) egy meghatározott gazdaságtörténeti fejlődés eredménye. Nevezetesen a termelékenység-növekedés vállalati keretekbe zártságának, e vállalati keretek monopolizálódásának, vagyis – végkifejletében – a transznacionális vállalatok világméretű tevékenységének eredménye. Mint ilyen, az adott gazdasági forma keretei között nem mulandó, hanem éppen rendszerspecifikus elem. Ezért az említett problémák a legjobb esetben is csak ideig-óráig enyhíthetők, de – az adott keretek között – ki nem küszöbölhetők. Ezzel a rendszer komplex vizsgálatakor elengedhetetlen tisztában lenni.

• Mindebből pedig az következik, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb lecsúszó, elszegényedő részének bajaira a különböző kormányok mindaddig nem fognak végleges és kielégítő megoldást találni, amíg az e problémákat létrehozó okok fennállnak. Magyarország társadalmi bajai nem az itt 1989 után megvalósult “vadkapitalizmus” számlájára írhatók, hanem egyszerűen a kapitalizmus, vagy más néven: a piac korlátlan uralmának következményei. Ideje leszámolni azzal az illúzióval, hogy a kapitalizmus jó, csak nálunk nem úgy működik, ahogy kell. A kapitalizmusnak pontosan így kell működnie: hierarchiákat létrehozva, fenntartva és erősítve nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. A kis országok, mint amilyen Magyarország is, óhatatlanul a hierarchia alsóbb fokain helyezkednek el. Különösen, ha olymódon integrálódnak a világpiacba, hogy saját nemzetgazdaságuk (nemzeti piacuk) fejlesztését eleve a külföldi nagyvállalatoknak alárendelten valósítják meg.

2. A magyarországot érő fő világgazdasági tendenciák

Az 1973 utáni konjunktúra története nem más, mint hosszan ható trendek kifejeződése. Ezek a hosszan ható trendek a “dezindusztrializáció”, valamint az ipari globalizáció fogalmával összegezhetők.

2.1. “Dezindusztrializáció”²

– A “dezindusztrializáció” kifejezés tulajdonképpen pontatlan, mert azt a benyomást kelti, hogy az ipar elveszti a gazdasági fejlődésben meghatározó szerepét. De megtévesztő azért is, mert korunk világgazdaságának krízishelyzetét implicite puszta szerkezeti problémaként magyarázza. Valójában az ipar (feldolgozóipar) továbbra is a tudomány eredményeinek szükségszerű és legfőbb közvetítője a gazdálkodás felé, hiszen ezek az eredmények alapvetően az ipar által gyártott anyagi eszközökben testesülnek meg. Az ipar térvesztése látszólagos, az értékek (árak) szintjén érzékelhető aránycsökkenés (mely amúgy is részben statisztikai, számbavételi kérdést) nem jelenti a gazdasági fejlődésben játszott szerepének letűnését. Az, hogy a szolgáltatások részaránya a fejlett országok GDP-jében nő, arra világít rá, hogy a szolgáltatási szféra munkaerő-igényesebb, az iparnál, különösen a feldolgozóiparnál kevésbé hatékony (és kevésbé termelékeny), ám annál profitábilisabb ágazata a termelésnek.

– Immár elismerten hosszú távú, s gyakran a “dezindusztrializációval” összefüggésbe hozott trend a munkanélküliség (“természetes”) rátájának növekedése a fejlett, s ennek következtében a fejlődő országokban: a foglalkoztatottság korábbi szintje a konjunktúra javulásával sem állt helyre. Ez azonban nem természeti törvényszerűség, hanem az új technológiák következtében megnövekedett termelékenységnek a sajátos lecsapódása a tőkés országokban.

– Szintén tendenciálisnak tűnik a termelékenység növekedési ütemének csökkenése a konjunkturális hatásoktól eltekintve is. Ez a trend a (termelékenység növekedését lehetővé tevő) technikai fejlődés szakaszos (időnként csökkenő) ütemű vonulatán kívül a tőkésországok termelékenységnövelő képességének immanens korlátaira utal.

– A technikai haladás okozta termelékenység-növekedés, valamint a munkanélküliség és a reálbércsökkenés piacgazdaságokban egymással járó hármasa az egységnyi munkerőköltség reálértékének csökkenésében jelenik meg

– A világgazdaság polarizációjának növekedése a különböző országcsoportok eltérő iparosodottságán is lemérhető. A fejlődő országokban a feldolgozóipar részesedése a GDP-ből a 70-es évek óta alig nőtt, s még a 90-as évek közepén sem érte el a fejlett ipari országokat 1970-ben jellemző szintet. Az ipar összessége pedig 1980 óta mind kisebb részben járul hozzá a GDP-hez. A fejlődő és fejlett országok iparosodása közti szakadék a fejlődő országok nagyobbik felére vonatkozóan az átlagadatokban tükröződő mértéknél is nagyobb, tekintve, hogy a “fejlődő” kategória tartalmazza a NIC-eket (újonnan iparosodott országok) is. A fejlett országokban az ipari részarány-csökkenés az iparosodottság (ipar/GDP arány) magas fokának elérése után következett be, ezzel szemben a fejlődő országok GDP-jében az ipar részaránya a 80-as évekig növekvő volt, ez az arány azonban ezt követően – még mielőtt elérte volna a fejlett országok 1960-as színvonalát! – visszaesett. Ez a transznacionális munkamegosztásban elfoglalt helyük következménye.

– új (?) világrend. A globalizációs folyamatokkal együtt, azt erősítve bontakozott egy új világrend, melyben a kelet-európai rendszerek bukásának döntő szerepe volt. Mint előadásában Simai Mihály megfogalmazta (1999), politikailag egyközpontú, hierarchikus világrenddel van dolgunk, amelyben a nemzetállamok fennmaradása és szaporodása ellenére mindössze 7-8 állam a meghatározó, az egyetlen, minden (katonai, politikai, gazdasági, technológiai) szempontból “szuperhatalommal”, az USA-val az élen. Az erőviszonyok ilyen koncentráltsága, polarizáltsága egyedülálló a világtörténelemben.

Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a jelenlegi világrend minden kuriózuma ellenére is csak viszonylagosan nevezhető újnak. Lényegét tekintve mindig is ilyen volt a korlátlan árutermelésre épülő gazdaság. Alapvető jellemzői (ellentmondásai) nem változtak meg, legfeljebb kiteljesedtek, s az egész Földre nézve érvényessé váltak: világpiac és nemzetállam, globalizáció és differenciálódás, kozmopolitizmus és nacionalizmus kettőssége, továbbá a liberalizmus egyeduralomra törekvése mindig is az általános árutermelés, a piaci verseny, és az ehhez tartozó társadalmi-politikai-ideológiai rendszer attribútuma volt. Ezzel szemben maga az általános árutermelés a történelemnek csak egy adott pontján, az ezt követelő feltételek megérésének hatására kialakult rendszer. S mint ilyen, méltó a fejlődés minden velejárójára (születés, növekedés, változás, elmúlás).

Az általános árutermelés természete az elkülönültség, melynek alapja a magántulajdon (tulajdoni elkülönültség). A kapitalizmus sejtszerű gazdasági- társadalmi-gazdasági képződmény, és nyilvánvalóan globalizálni is csak e mintát képes. Hiszen maga ez a sejtszerűség, vagyis a magánérdek önzése hajtja előre. Ezért nem számolja föl, hanem még erősíti is a nemzetállamok szerepét a globalizáció – még ha a kormányok politikai erejét csökkenti is. Ezért nem szünteti meg a termelés vállalati formába zártságát a TNC-k uralma és stratégiai szövetségeik. Ezért nem az egyezőség, hanem a differenciáltság nő.

2.2. Az ipar globalizációja – a transznacionális vállalatok uralma

– Bár a tőke növekedésre való hajlama nem új jelenség, e téren a 70-es évek elejétől ugrás következett be. A tőkekoncentráció és -centralizáció folyamata ugyanis kikényszerítette azokat az egyéb gazdasági-társadalmi-politikai (és technológiai) folyamatokat, amelyek aztán a tőke “transznacionalizálódását” felgyorsították. A világpiacon meghatározóvá váltak a transznacionális vállalatok. Ezért a gazdasági fejlődésnek ez az új szakasza “transznacionális monopolkapitalizmus” meghatározással írható le a legpontosabban. Míg korábban a vállalatok külföldi tevékenysége meghatározó módon a kereskedelem elősegítésére irányult (nyersanyagimport, készáruexport), addig napjainkban a termelés extenzív kiterjesztése a céljuk. A transznacionális vállalatok versenyképessége külföldi leányvállalataik tevékenységében rejlik.

– Mindezzel együtt járt a 80-as években a működőtőke (FDI) -kivitel gyors növekedése. 1970-ben a világ összes FDI-exportja 12 milliárd USD-t, vagyis a világexport 4,2, a világ GDP-jének pedig 0,4%-át, 1980-ban pedig 47 mrd USD-t, (a világexport 2,5, a GDP 0,4%-át) tette ki. 1990-ben viszont már 243 milliárd dollárnyi (a világexport 7,1, a világ-GDP 1,0%-a), 1996-ban pedig 349 milliárd dollárnyi (az export 6,6, a GDP 1,3%-a) működőtőkét ruháztak be külföldön.³ A transznacionális vállalatok tevékenysége következtében tehát a világpiacon áramló működőtőke mennyisége 1980 és 1996 között hét és félszeresére, súlya két–háromszorosára nőtt.

– Csökkenő profit, élesedő verseny. A transznacionális vállalatok kezében magas szerves összetételű termelőkapacitások összpontosulnak, ami azt eredményezi, hogy a profit rátája csökkenő tendenciát mutat. Ez a csökkenés pedig csak monopolárak és növekvő értéktöbbletráta mellett ellentételezhető. Ezért a vállalatok közötti verseny éleződik, a konkurenciaharcban új eszközök nyernek teret. Például: a tőke az alacsony bérköltségű országokba vagy a spekulációba “menekül” és új technikai, munkaszervezeti megoldásokat keres, új piacok megnyitására és a régiek “összenyitására” (integrálására) törekszik.

– új munkaszervezet. A rigid munkamegosztáson alapuló taylori munkaszervezet fénykora lejárt. A tőkekoncentráció és centralizáció a technikai haladás miatt mindinkább csak új szervezeti formában képes előrehaladni. A termelés mind nagyobb hányada válik szervezetté: ezt jeleníti meg a kisebb vállalatok tömörülését és együttműködését jelentő “cluster”-ek kialakulása, a transznacionális vállalati kapacitások növekedése.

– “Piacosítás”. Az adósságválságra adott IMF-“ajánlásoknak” megfelelően a 80-as években megindult a piacok liberalizációja és deregulációja. Igaz, ez inkább csak a világpiaci hierarchia alsóbb fokain álló gazdaságok számára kötelező recept. (A 80-as években a fejlett országok protekcionizmusa kifejezetten nőtt, főként a nem tarifális jellegű importkorlátok alkalmazása révén.)

– Technikai fejlődés. Ugrásszerűen fejlődtek és terjedtek el a mikroelektronika alapú technológiák, felgyorsítva az üzletmenetet és a kommunikációt a világ távoli pontjai között is. A dereguláció és az informatikai fejlődés lehetővé tette, hogy a fejlett országok fölös tőkéi a pénzpiacok összekapcsolásával újabb befektetési lehetőségekre leljenek.

– A fejlett országok integrációjának fejlődése: az EU. A világpiaci versenyben lemaradni látszó Európa az integrációs folyamat mélységi és szélességi kiterjesztésében keresett orvosságot, ami közvetlenül és közvetve is a globalizáció egyik hajtóereje lett. A pénzügyeiben is egységes európai piacra való felkészülés a vállalatok részéről a tőkekoncentráció és -centralizáció további felgyorsulását jelentette.

– Rendszerváltás és új piacok. A szocialista rendszerek összeomlása után új piacok (felvásárolható vállalatok, felvevőpiacok) nyíltak meg a kapitalista országok tőkéje előtt nemcsak Kelet-Európában, de számos, a szocialista orientációt kapitalistára cserélő fejlődő országban is.

– Helyi és globális társadalmi-gazdasági polarizáció. A transznacionális vállalatok tevékenysége révén megvalósuló globalizáció felgyorsítja a munkanélküliség növekedését, nyomást gyakorol a bérekre, és a társadalmi-gazdasági különbségek növekedése irányába hat. A(z ipari) globalizáció természetéből adódóan növeli az egyenlőtlenségeket. A globalizációval járó nemzeti és nemzetközi szintű fejlettségi, társadalmi polarizáció tehát nem véletlen, vagy mulandó gyermekbetegség, hanem törvényszerű.

3. Az ipari-technológiai fejlődés hosszú távú trendjei és Kelet-Európa

A fejlett tőkésországok által determinált világpiaci mechanizmusoktól saját nemzeti és regionális modernizációs stratégiájuk révén jórészt elzárt volt szocialista országok ipari fejlődésének elemzéséből⁴ kitűnik, hogy

1. Az “iparosodottság” szintje tekintetében a 80-as évek végére (éppen a rendszerváltás előtt) utolérték a fejlett tőkés országokat (ld. pl. SZU, Kína), továbbá, hogy

2. az utóbbiakénál dinamikusabb ipari, feldolgozóipari növekedésükhöz – szemben a fejlődő országokkal – a termelékenység számottevő, felzárkózást biztosító emelkedése járult. (Míg a hetvenes évek első felében az egy munkásra jutó bruttó termelés tekintetében a fejlett tőkésországok 236%-kal haladták meg a kelet-európai országok és a SZU szintjét, addig 1990-re – amikor pedig már a volt szocialista országok gazdasága is érezhetően megrendült – ez az előnyük 180%-ra apadt. A fejlett és fejlődő országok közti különbség ugyanekkor nőtt.)

A témához igen jól értő Szász Gábor (mérnök, BME) példákkal bőségesen illusztrált dolgozatából⁵ különösen érdekes tényeket, összefüggéseket tudhatunk e régió, s benne Magyarország iparosodási múltjáról. Tehát arról az “alapról”, amelyre a rendszerváltás, az ipari-műszaki bázis privatizációja, Magyarország globális világrendbe való (re-) integrálódása épült. Érdemes citálni főbb megállapításait.

– A volt szocialista országok műszaki-tudományos fejlődése nem kis mértékben a II. világháború előtti időszakban gyökerezik, amikor is a régióban egy szűk értelmiségi réteg meglepően jó színvonalú ipari fejlesztő és kutatómunkát végzett. A Szovjetunióban ekkor alapozták meg azt a tudományos potenciált, amely az 50-es évek második felében elkápráztatta a világot. (Korszakalkotó eredmények születtek pl. a matematikában, a technológiai tervezésben, a repülés elméleti és gyakorlati fejlesztésében stb.) A Szovjetunióban a műszaki fejlesztés bázisának mennyiségi növekedése mellett gyorsan nőtt a munka termelékenysége, mivel az extenzív fejlesztés is jelentős gépesítéssel járt. (1913-ban Oroszország és az USA munkatermelékenységének aránya 1:9 volt, 1957-re a Szovjetunió és az USA megfelelő aránya már 1:1,6.) Politikailag különböző okokból a régióban mindenütt autarkiás gazdasági fejlesztési tervek születtek. A háború miatt meg nem valósult terveket a háború után újra elővették. (Pl. Magyarországon a villamos erőművek egységteljesítményének növelése, a hőerőműveknek hazai szén eltüzelésére alkalmas kazánokkal való fölszerelése, Nagymarosnál vízi erőmű céljára szolgáló vízlépcső építése, tiszalöki víztározó stb.)

– A II. világháború után a hadiipari üzemeket igyekeztek átállítani a polgári termelésre (ezt a törekvést a hidegháború keresztül húzta). Az újjáépítés szükségletei felkeltették az automatizálás iránti igényt. (A Szovjetunióban az 50-es évek végén már a komplex automatizálással kísérleteztek.) A hidegháború miatt a termelési és kutatási kapcsolatok is megszakadtak a Nyugattal, így a régió országai saját fejlesztő bázis kiépítésére voltak kénytelenek. Az amerikai atommonopólium megtörésére tett erőfeszítések, s általában a katonai szembenállás hadiipari igényeinek kielégítése a lakosság életszínvonalának rovására mentek. A Kínai Népköztársaság kikiáltása, a politikai függetlenséget nyerő (nagy) gyarmatok a műszaki segítségnyújtás iránti igényt keltették fel. Ez a robosztussággal, az alulképzett munkaerőt is hasznosítani képes megoldásokkal jellemzett szovjet technika számára adekvát kihívást jelentett.

– Az 1950–65 közti felzárkózási időszak első felére a régió országai elérték az ipari érettség szakaszát. (Egy ország technostruktúrája akkor van az érettség stádiumában, ha a műszaki fejlesztés szellemi hátterét mindenütt kiépítették, s a korszerű ipar termelő infrastruktúrája olyan színvonalú, hogy nem gátolja a stratégiai ágazatok termelését és kapcsolatait.) Csehszlovákia (és Németország) már a II. világháború előtt elérte ezt a szintet, a többi szóban forgó ország csak az 50-es években vagy később (a Szovjetunió 1955-ben). A Szovjetunió a reálértelmiség (mennyiségi és minőségi) képzése terén az élre tört. (1950-ben üzembe helyezték a világszinten legtökéletesebb technológiát képviselő teljesen automatizált dugattyúüzemet. A komplex automatizálással a Szovjetunióban még az elemi típusú automatizálás megvalósítása előtt próbálkoztak – sikerrel –, ami a kis vállalati egységekre épülő kapitalista országokban értelmetlen lett volna, de az állami méretekben tervező nagy országban indokolt. A komplex automatizálás az elektronizálás hiányában azonban túl merev volt, így nem volt érdemes továbbvinni.) A KGST-ben a korszak végére létrejött egy olyan technostruktúra, amely a Nyugattól függetlenül is dinamikus fejlődést tett lehetővé. A katonai kutatásokhoz kapcsolódó területeken kívül (atomenergetika, űrkutatás – “szputnyik-sokk”) a gépgyártásban (pl. számítógépes folyamatirányítás), kohászatban, gyógyszergyártásban, a nagyüzemi agrotechnikában, a növénynemesítésben, valamint a gyártmánytervezésben, a műszaki és természettudományos alapkutatásokban is kimagasló eredmények születtek (elsősorban a Szovjetunióban). A Szovjetunió katonai potenciálja, világpolitikai befolyásának növekedése, az űrkutatás terén kivívott vezető helye és kimeríthetetlennek tűnő nyersanyagforrásai elterelték a figyelmet azokról a belső ellentmondásokról, amelyek a következő korszak kihívásai során felerősödtek (az elsőgenerációs munkásság munkakultúrájának hiányosságai, magas fajlagos anyag- és energiaigény, az információfeldolgozás alacsony hatékonysága, a termelésben ebből kifolyólag növekvő adminisztrációs “vízfejek”, az újítók ösztönzöttségének hiánya stb.).

– A 1960-as évek közepétől a TTF által megkövetelt fejlesztéseket, a hatékonyság növelését a volt szocialista országok elhanyagolták, holott a Keletről Nyugatra áramló technológiák tanúbizonysága szerint is meg lettek volna ennek a szellemi-tudományos alapjai. A fejlett tőkésországok átlagos termelékenységét ugyan soha nem érte utol a KGST-országok termelékenysége, de azért akadt néhány olyan ágazat, amelyekben sikerült valamelyiküknek az élvonalba kerülni. Mint egy elfogulatlan amerikai szakértő (John W. Kiser, az amerikai külügyminisztérium egykori kutatási tanácsadója, a “keleti blokkból” származó technológiák transzferére specializálódott vállalat alapítója) is megállapítja, ez olyankor fordult elő, amikor a tervszerűségből kézzel fogható előny származott. Az ő megállapítása szerint a világ “agykapacitásának” 30 %-a a KGST-országokban volt található a 70-es években (ennek öthatoda, vagyis a világkapacitás egynegyede a Szovjetunióban). Ezt a kapacitást a nyugatitól eltérő innovációs szisztémában használták: a legegyszerűbb megfelelő technikára koncentráltak. Ez tudatos választás eredménye volt, hiszen egyébként a bonyolult (haditechnikai) készülékeket is elő tudták állítani. A korlátozott források azonban azt követelték, hogy az elégségesség szabályát kövessék: csak olyan jól kell elkészíteni valamit, ami elégséges ahhoz, hogy az adott célt szolgálja. Az iparban több olyan, a nyugatinál jobb műszaki megoldást fejlesztettek ki (pl. a kohászatban), amely csak a munkaerőpiaci feszültségektől való mentesség, és az előre látható keresleti szint által lehetővé tett tömeggyártás talaján volt (gazdaságossági szempontokból) lehetséges. (A Keletről Nyugatra áramló licencek alacsony száma és értéke tehát nem elégségesen illusztrálja a két országcsoport műszaki potenciáljának viszonyát.) Mindez arra is rámutat, hogy a Nyugatról származó importtechnológiára épített technológiafejlesztés a 70-es években (pl. a számítógépesítést illetően) nemcsak e technológiák szükségszerű elavultsága, hanem a működő gazdálkodási rendszerrel való inadekvátságuk miatt sem volt a legjobb (de semmiképpen sem az elégséges) megoldás.⁶

– A volt szocialista országok ipari-technikai fejlődésének elemzése kapcsán különös hangsúlyt nyer az a megállapítás, hogy a beruházások nem önmagukban, hanem csak a műszaki fejlődést hasznosító hatásukon keresztül generálnak teljesítményjavulást. A felhalmozási ráta nem határozza meg a műszaki fejlődés eredményességét, ez utóbbi viszont meghatározza a beruházások hatásfokát. A volt szocialista országok évtizedekig történelmileg kiugróan magas felhalmozási rátát produkáltak, ami kezdetben – figyelembe véve az iparosítási feladataikat – a gazdasági modernizáció irányába hatott. A hatékonyság követelményének elhanyagolása azonban a 70-es évek közepére az éppen e hatékonysági gondok miatt növekedési zavarokat mutató gazdaságok számára súlyos tehertétellé változtatta a beruházásokat. Ez a helyzet azonban a felhalmozási arány csökkenésén kívül nem járt a szükséges hatékonyságnöveléssel: a beruházási ráták visszaesését (különösen Magyarországon és Lengyelországban) növekvő nyugati hitelfelvétellel és (technika-) importtal “ellentételezték”. A 80-as évek első felében már a legtöbb országban nettó dezinvesztíció következett be. Ez a stratégia abszolút mértékben csökkentette a műszaki fejlődés bázisát, s egyben növelte a technológiai függést (a dráguló import révén előrehajtva az eladósodás szekerét is).

4. Következmények Magyarország számára

1. Modellváltás a technikai fejlődésben. Mint a fenti két fejezetből kitűnik, Magyarország az elmúlt fél évszázadban két különböző típusú modernizációs “ösvényen” járt. Az elsőt, amelyet idézett művében Szász Gábor “a legegyszerűbb megfelelő”-elvű innovációs stratégiának nevez, a kelet-európai rendszerváltás jóvoltából váltotta fel a második, amelyet analóg módon a “legolcsóbb profitábilis”-elvű innovációs stratégiának nevezhetünk.

2. Alárendelt világpiaci integráció. Az új típusú innovációs út a transznacionális nemzetközi munkamegosztásba történő betagozódást jelenti. Ez a folyamat a 90-es években játszódott le, és az addigi ipari-műszaki bázis gyökeres technikai, szervezeti és tulajdoni átalakításával járt. E folyamat idején Magyarország gazdasági teljesítménye az első években oly erőteljesen visszaesett, hogy azt a 90-es évek közepén beinduló fejlődés a mai napig nem tudta kompenzálni. Az időközben végbevitt privatizációval az érintett vállalati vagyon több, mint fele (közel 3000 milliárd forint), azaz a nemzeti vagyon jó egytizede veszett el. 1997 szeptemberéig 1859 állami vállalatból 353 került felszámolásra, 105-öt végelszámoltak, 1053-at teljes mértékben privatizáltak, s mintegy 360 maradt kisebb-nagyobb mértékben állami. így a privatizáció révén az üzleti szférában alkalmazott tőke durván 80%-a magánkézbe, felerészben külföldi vállalatok kezébe került.⁷ Kelet-Európa átlagához képest a nemzeti tőke aránya Magyarországon extrémül csekély (50% alatti), miközben a működőtőke-import aránya a beruházásokban kiemelkedően nagy (1995-ben pl. 60% volt). Magyarország éppígy kimagaslik a régióból az egy főre eső FDI-állományt tekintve is. Ennek értéke 1997-ben 1.63mrd USD (az utána következő legnagyobb értékek: Csehország 621 mio, Lengyelország 465 mio USD) volt. A külföldi tőkének ez a térnyerése egyértelműen az állami vállalatok magánkézbe adásának köszönhető: 1990 és 1997 között a devizális bevételek aránya az áVü, áV Rt., áPV Rt. összes bevétele között átlagosan 68%-ot tett ki.⁸ Mint Tardos Márton összegzi: a privatizáció sikeres volt.⁹

3. Gyenge hazai vállalkozóréteg. A privatizáció lényegét tekintve már 1995–96-ra lezárult, s eredményeként a következőkkel jellemezhető vállalatstruktúra alakult ki:

– A korábbi állami nagyvállalatok kapcsolatrendszerének köszönhetően, valamint kiegészülve a zöldmezős beruházásokkal, a kialakult vállalatszerkezet leginkább a nyugat-európai holding-típusú (diverzifikált) struktúrához hasonlít (szemben az amerikai integrált vállalati struktúrával, vagy a pl. Japánban elterjedt kis- és nagyvállalatokat összefogó “csillagszerű” modellel).

– A leggyakoribb vállalatnagyság számottevően változott a rendszerváltás következtében. Míg 1988-ban a 100 főnél nagyobb vállalatoknál dolgozott a foglalkoztatottak 81,6%-a, az 1000 főnél nagyobbaknál pedig 29,5%-a, addig 1997-re az arányok rendre 49,6 és 6,7%-ra csökkentek. A 100 fő alatti vállalatok aránya a foglalkoztatásban ennek megfelelően 18,4%-ról 50,5%-ra nőtt.¹⁰ A nagyvállalati modellt tehát – éppen a TNC-k, a globalizáció korában! – felváltotta a kisvállalati túlsúly. Ez pedig a függő típusú gazdasági fejlődés egyik feltétele.

– A magyarországi vállalkozói szférát a koncentrált (természetesen magán-) tulajdon jellemzi. Ez azt jelenti, hogy – mint a jelentősebb magyar cégek vizsgálata alapján Tóth (1998) kimutatta – a cégek (a tőzsdén szereplők kivételével) 81%-ában a többségi részesedés egy tulajdonos kezében van. (A vizsgált cégek közül 14% volt többségi külföldi, 80% többségi belföldi magántulajdonban.)

– A magyarországi vállatok nagy része (77%-a) ugyanakkor “izolált”, vagyis kapcsolódási pontok nélkül való: nem tulajdonosai más cégeknek és tulajdonosaik közt nincs belföldi társaság. A nagyobb (100 főnél többel működő) cégek között az arány jóval kisebb (36%). A kereszttulajdonlás tehát inkább csak a nagyobb cégekre jellemző.

– összefoglalóan elmondható, hogy egyrészt Magyarország vállalati szférájának dandárját közvetlenül integrálta a külföldi tőke: a termelés és vállalati vagyon nagy, az export döntő része ezek birtokában van. (Az összes kettős könyvelésre kötelezett vállalkozás árbevételéből 1997-ben 65%-ban részesedtek a külföldi érdekeltségű cégek, a bankrendszerben 62% volt a külföldi tulajdon aránya.¹¹) Másrészt kialakult egy “saját” hazai tőkésosztály, amely azonban nem vált gazdaságszervező erővé. Ez a réteg döntő mértékben kisebb vállalkozásokat tart a kezében. Tulajdonosi szempontból ugyan nem, de beszállítóként, illetve input-beszerzőként és technológia-vásárlóként maga is jórészt a nagyobb külföldi vállalatok függeléke.

4. Lassú technikai modernizáció. A statisztikai és empirikus elemzés szerint Kelet-Európa gazdaságaiban (így Magyarországon) a privatizáció idején (1995-ig) nem ment végbe áttörés az ipari modernizációban, beruházásokban. Ezekben az években a vállalatok csak a meglévő kapacitások jobb kihasználásra koncentráltak, jelentősebb struktúra-, technológia-átalakító beruházásokra csak szűk körben került sor.¹² Mindez annak ellenére volt így, hogy 1991 és 1995 között Magyarországon a bruttó beruházásokból kb. közel egynegyeddel részesedett a működőtőke-import (1994-ben 14, 1995-ben pedig 60%-kal). Ez sokszorosa a nemzetközi átlagnak, ami világszinten 3–5%, a fejlődő országok egészében 5–8%, Latin-Amerikában 8–10% körül alakult ugyanabban az időszakban.¹³ Elgondolkodtató, hogy miközben a rendszerváltással, liberalizációval, privatizációval és külföldi tőkebevonással sokak szerint elhárultak a fejlett országokhoz való felzárkózás akadályai, addig a magyar termékek világexportból való részesedése a korábbi időszakhoz képest (tovább) csökkent: a 80-as években 0,4% körül (afölött) alakult, 1990–96-ban viszont 0,3% a megfelelő átlag.¹⁴

5. Nemzetközi integrálódás belső fejlődés előtt/nélkül/helyett. Ma már több neves szakember¹⁵ is rámutat arra, milyen hátrányokat rejt magában, hogy a rendszerváltást követő magyar világgazdasági integrálódást nem előzte meg a rekapitalizált (privatizált) iparok belső integrálása, saját alapú fejlődése, vagy legalább lábra állása. A nyitás sokkszerű és túlzott volt, a kelet-európai országok “túlnyitottak”. A gazdaság irányítói recessziós időben, átgondolatlanul, alkalmazkodási idő hagyása és exportösztönzők bevezetése nélkül, felértékelődő nemzeti valutával, egyoldalúan stb. tárták ki az ország kapuit. Épp ilyen átgondolatlanság és hirtelenség jellemzi az Európai Unióba való igyekvést is.¹⁶ A világpiaci integrálódás és a rendszerváltás együttes folyamatai még egy Magyarországnál erősebb gazdaságot-társadalmat is próbára tettek volna. Igaz, e kettős folyamat terheit nem egyaránt viselik a társadalmi rétegek. A fő gond csak az, hogy túlnyomó többségben vannak azok, akiknek az életszínvonala romlott, és folyamatosan romlik, s a társadalom igen nagy hányadának (hosszú távú munkanélküliek, nyugdíjasok, hajléktalanok stb.) egyenesen kilátástalan a jövője.

5. Az alkalmazkodás néhány lényeges szempontja

magyarország számára a világfolyamatokhoz való szerencsés alkalmazkodás a globalizáció vázolt viszonyai közepette igen nehéz: az eljövendő évtizedekben számos súlyos és immanens¹⁷ problémával terhes, több megoldatlan válságot maga előtt görgető, s roppant hierarchizált, a végsőkig haszonelvű¹⁸ világgazdasággal kell szembenéznie. Bár ezt a globalizációt a fejlett országok hivatalos közgazdaság-tudománya – élén a liberális kapitalizmust a fejlődés csúcspontjának kikiáltó Fukuyamával – mint egyedül üdvözítőt köszönti, mind több a globalizáció árnyoldalaira, immanens konfliktusaira, antagonizmusaira rámutató szerző is.¹⁹ Ami a nemzetközi és magyar tapasztalatok alapján már most biztos, az az, hogy a globalizáció erőinek, vagyis a transznacionális vállalatok érdekeinek a szervilis kiszolgálása nem hoz valóságos felzárkózást, csak olyan függő helyzetű, dualista, társadalmi problémákban gazdag fejlődést, amely legfeljebb egyes makrogazdasági mutatók sikerén alapuló látszateredményeket produkál. Mit lehet tenni, ami ennél kedvezőbb eredményre vezet?

– Mindenekelőtt – miként arra árva és Diczházi (1998) rávilágít – tudomásul kell venni, hogy a globalizáció kimenetele még bizonytalan. Ezen azt kell érteni, hogy a globalizáció kárvallottjai (régiók, országok, társadalmi osztályok és rétegek) már most is kisebb-nagyobb ellenállást fejtenek ki a globalizáció erőivel szemben, vagyis a globalizáció viszonyai közt és e viszonyok természetére vonatkozóan már ma is társadalmi-gazdasági harc folyik a világban. “… hosszabb távon nem biztos, hogy a globalizáció határokat és mértékeket nem ismerő elmélyülése felé halad a világ.” – fogalmaz árva és Diczházi.²⁰ Ezért a globalizáció folyamatainak aktív kiszolgálása és passzív elszenvedése helyett arra kell törekedni, hogy annak szervezőivé lépjünk elő. Ugyanis “a globalizációban elsősorban az nyer, aki a nemzetközi tőkemozgást szervezi, és az veszít, … aki passzívan elszenvedi ezeket a folyamatokat.”²¹ A nyertesek klubjába kerüléshez pedig azok kiszolgálása helyett tudatos, a nemzetgazdasági, -társadalmi érdekeket előtérbe helyező (ennek alárendelten kompromisszumos), hosszú távú stratégiára van szükség.

– A globalizálódó világban való helytállásnak azonban feltételei vannak: Simai (1999) – a fentiekkel egybevágó – véleménye szerint a XXI. században azok az államok számíthatnak sikerre, amelyeket a gyakorlatias, nem csoportérdekű kormányzás, demokratizmus, társadalmi kohézió, közmegegyezés, szociális biztonság, munkaalkalom, szakértelem, makrogazdasági stabilitás, kiszámíthatóság, áttekinthetőség jellemez, s amelyek jól választják ki nemzetközi partnereiket.

– Ugyancsak Simai (1999) szerint felzárkózás csak a gazdaság bizonyos szegmenseiben lehetséges, de Magyarország még egyetlen ilyen szegmenset sem tudott felmutatni (a külföldi tőkebehatolás mértéke kivételével). Itt azért meg kell jegyezni, hogy a rendszerváltás óta nem egyszerűen a felzárkózó szegmensek hiányáról van szó, hanem – Szász (1994) alapján – a felzárkózásnak indult, esetenként Európa- vagy világszínvonalú “szegmensek” eltűnéséről, leépüléséről, külföldi kézbe kerüléséről.²² A felzárkózásra képes “szegmensek” tehát részben már léteznek Magyarországon.

– Ezek a fent említett szegmensek leginkább az általánosan művelt, magas fokon szakképzett, kreatív munkaerőre épülő területek (K+F, szoftver). Persze ez a “komparatív előny” is mulandó, különösen, ha a globalizációnak (EU-csatlakozásnak) feláldozott oktatási struktúrára gondolunk… Mint Lapid (1997) is megállapítja, a Magyarországon felhalmozott termelési tapasztalatok egyelőre még lehetőséget adnak arra, hogy az ország valamilyen formában csatlakozzon az “ötletgyártók” táborához. Az alacsonyabb bérű országok versenyével szemben a magyar gazdaság vállalatainak rugalmasságát, képzett munkaerejét kínálhatja, mely tényezőkkel a középmezőnybe kerülhet a világversenyben.²³

– A műszaki-technológiai fejlesztést hosszú távon célszerűbb e hazai potenciálra építeni, mint a betelepült transznacionális vállalatoktól várni. Nemcsak ama közismert tény miatt, hogy a fejlesztések eredményeit a vállalatok monopolizálni igyekeznek, hanem azért is, mert e beruházásoknak nem is közvetlen, de még csak nem is “dobogós” célja a technológiai fejlesztés. A termelékenységi, hatékonysági és profit-mutatók körüli zavarnak tudható be az a széles körben elterjedt nézet, hogy a hazánkba települt multik a korábbi magyarnál fejlettebb technológiát honosítottak meg. Mint a már idézett Kaucsek et. al (1997) felmérése mutatja, a vállalati adatokból számolt “termelékenységi és becsült munkahatékonysági” mutatók Magyarországon a multiknál emelkedtek a leginkább, ami a szerzők szerint – többek között – a magyar export növekvő versenyképességében is lecsapódott. Ugyanakkor leszögezik, hogy a relatíve olcsó munkaerő (és tegyük hozzá: a munkanélküliség) bázisán a hatékonyságnövelést a munkaintenzitás növelésével oldották meg.²⁴

Irodalomjegyzék

ANTAL, László (1998): Magyarország és a világgazdaság. Globalizáció és szuverenitás. Európai Utas. 9. évf. 3. sz.

Artner, Annamária (1997): Az ipari-technikai fejlődés tendenciái. MTA VKI, november

árva, lászló – diczházi, bertalan (1998): Globalizáció és külföldi tőkeberuházások Magyarországon. Kairosz Kiadó/Növekedéskutató

KAUCSEK, György – NÉMETH, Tibor – SIMON, Péter (1997): A nemzetközi vállalatok Magyarországon és az emberi erőforrások. Munkaügyi Szemle XLI. évf. január

KORTEN, David C. (1996): The Truth about Global Competition. The Economic Myths behind Globalization. Development and Cooperation. No 3, May/June

KORTEN, David C. (1996): Tőkés társaságok világuralma. Kapu Kiadó, Budapest

kovách, imre – csite, andrás (1999): A posztszocializmus vége. A magyarországi nagyvállalatok tulajdonosi szerkezete és hatékonysága 1997-ben. Közgazdasági Szemle, XLVI. évf. február

lapid, koty (1997): Versenyben a világgal. A magyar gazdaság nemzetközi versenyképességének mikrogazdasági tényezői. BKE, Vállalatgazdaságtan tanszék. Műhelytanulmányok. 23. kötet

MARTIN, H.P. – SCHUMANN, H. (1998). A globalizáció csapdája. Perfekt, Budapest

palánkai, tibor (1996): Gazdaságpolitika: koordináció és alkalmazkodás. Európai Tükör, december

palánkai, tibor (1998?): Magyarország európai integrációja: globalizáció és nemzetállam, integráció és nemzeti érdek. Előadás. Gépirat. A/21.534:2 raktári szám alatt megtalálható: MTA VKI TTSZ.

práger, lászló (1998): A nyolcvanas évek kiterjesztett nyitottságelmélete és napjaink magyarországi reálfolyamatai. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. november

rodrik, dani (1998): Globalisation, Social Conflict and Economic Growth. The World Economy, Vol. 21, No. 2, March

simai, mihály (1999): Magyarország, mint félperiféria felemelkedésének lehetőségei. Előadás az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának “A XX. század tanulságai és a jövő alternatívái” című május 5-i ülésén

szanyi, miklós (1998): Ipari Beruházások az átalakuló gazdaságokban. Egy empirikus felmérés eredményei. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. szeptember

Szász, Gábor (1994): A szocialista irányultságú országok műszaki színvonala 1945–1990. Az F4632. sz. OTKA keretében készült tanulmány.

TARDOS, Márton (1998): Sikeres-e a privatizáció? Magyarországi tapasztalatok. Közgazdasági Szemle, XLV. évf. április

tóth, istván János (1998): Vállalkozások tulajdonosi kapcsolatai Magyarországon. Közgazdasági Szemle, XLV. évf., június

(A tanulmány a Farkas Péter által vezetett A.1435/I. sz. OKTK-projekt keretében készült.)

Jegyzetek

¹ Ld. Simai Mihály előadását az MTA-n 1999. május 5-én.

² Bővebben Ld. Artner (1997)

³ Az adatok forrása az ENSZ és az IMF. In.:árva-Diczházi (1998), 249. old.

⁴ Bővebben Ld. Artner (1997)

⁵ Szász (1994)

⁶ Hasonlóképpen működési zavart – és nem hatékonyságjavulást – előidéző lépés volt például a vállalati dollárkitermelési mutató, az eszközlekötési járulék, a bérszintszabályozás bevezetése, a “Bukaresti árelv” jóvoltából eleinte kevéssé érzékelt olajárrobbanás figyelmen kívül hagyása (energiatakarékosság elhanyagolása), vagy az egyéb olyan intézkedések, amelyek egy, a tervszerűségre épülő rendszerben éppen e rendezőelvet gyengítették. (Pl. az elektronizálási program során sok kiváló finommechanikai vállalatot tettek tönkre az NDK-ban, pedig ezekre a számítógép-perifériák gyártásánál is szükség lett volna, vagy Magyarországon a gazdasági reformfolyamat során az üzemi karbantartás szabályozási szintű elhanyagolása, mely e fontos termelési fázis gyakorlati elhanyagolását is jelentette.)

⁷ Ld. Bővebben Tardos (1998)

⁸ Ld. árva-Diczházi (1998) adatait, 253., 254., 257., 261. old.

⁹ Tardos (1998) 331. old.

¹⁰ Kovách – Csite (1999), 132. old.

¹¹ árva – Diczházi (1998) 263. old.

¹² Részletesebben ld. Szanyi (1998)

¹³ árva – Diczházi (1998) 254. old.

¹⁴ Práger (1998)

¹⁵ Ld. Pl. Simai (1999), Palánkai (1996), Práger (1998)

¹⁶ Palánkai (1998?)

¹⁷ Hogy a globalizáció nem véletlenül, hanem lényege szerint okoz károkat, azt a “hívői” is elismerik, de ezeket a “szükséges rossz” kategóriájába sorolják. Ahogy például Antal (1998) fogalmaz: “A globalizációnak persze valóban vannak súlyos negatív következményei is. Ezek sajnos nem kiküszöbölhetők.” Ilyen például az uniformizálás, vagy a pénzügyi robbanások globalizálása, az egyes országok védtelenné válása a külső sokkhatásokkal szemben. De “A globalizáció magas rendű racionalitásának sajnos ez, a nagyobb robbanásveszély az ára.” (42. old.)

¹⁸ Kaucsek – Németh – Simon (1997) a Magyarországra települt multik körében végzett felmérése szerint e körben a “tiszta profit-érdek” uralkodik. Tehát még a piacbővítés, vagy a vevői elégedettség is csak ennek alárendelt szerepet játszanak a vállalati döntésekben. (i.m. 17. old.)

¹⁹ Hogy csak néhányat említsünk: D. Korten., H.P. Martin és H. Schumann, a hazaiak közül árva és Diczházi, Simai stb.

²⁰ árva – Diczházi (1998) 96. old.

²¹ árva – Diczházi (1998) 96. old.

²² Simai (1999) szerint is a hazai kutatásfejlesztés a rendszerváltás egyik legfőbb vesztese. Miközben a vállalati szféra átalakításával (privatizálásával) jelentős kapacitások épültek le, a transznacionális vállalatok hálózatába való integrálódással külső függésük számottevően nőtt és nő.

²³ Lapid (1997), 56. old.

²⁴ Kaucsek et. al. (1997), 19. old.

²⁵ Pl.: A fejlődő országok széles körű vizsgálata azt mutatta, hogy a globalizáció kibontakozásával együtt a GDP/fő növekedési üteme mindenütt drasztikusan visszaesett, a növekedést nemegyszer csökkenés váltotta fel.

²⁶ Rodrik (1998), 157-158. old.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete pontosan ötven évvel ezelőtt, 1948 decemberében fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A felvilágosodáskori eszmék huszadik századi univerzális deklarációja nagy jelentőséggel bírt, de semmiképpen nem oldhatta meg az emberi jogok érvényesülését mindenütt. Idővel az is kiderült, hogy még a fogalom értelmezése sem egységes; az emberi jogok retorikája egyszer taktikai szerepbe szorult, máskor viszont teljesen kívül rekedt a politikai diskurzus főáramán.

E számunk több cikke foglalkozik az emberi jogok kérdésével, azon belül is a szociális jogokkal, valamint napjaink szociális reformjaival. Emellett folytatjuk az Eszmélet lapjain korábban már elemzett témákat: az ökológiai válságról, valamint a rendszerváltás és a kultúra kapcsolatáról szóló cikkekkel. Először az Eszmélet történetében közreadunk egy drámát is, amelynek amerikai szerzője korábban (így legutóbbi számunkban is) szociológusként már bemutatkozott a magyar közönség előtt. Utolsó írásai egyikének közlésével emlékezünk a nemrég elhunyt Marton Imre filozófusra.

Tartalomjegyzék

1. Bánfalvi István, Németh György, Szigeti Péter, Krausz Tamás : Emberi jogok – szociális jogok
2. Szigeti Péter : Az emberi jogok természetének megalapozása: egységesség – világnézettípusok és politikum
3. Andor László : A stabilizáció és az emberi jogok
4. Kondorosi Ferenc : A gazdasági-szociális jogokról
5. Eszmélet : Acta Humana
6. krg : Hadsereg és/vagy honvédelem
7. Szabó Miklós : A nyugdíjreform kérdőjelei
8. Dömény János : Salvador Allende chilei elnök Népi Egység kormányának ezer napja
9. Alan Freeman : A szabadkereskedelem mítosza – A GATT és a Világkereskedelmi Szervezet szerepe a világgazdaságban
10. Elmar Altvater : A racionális világuralom rendje, avagy bűvészinasok versengése
11. Stephen Eric Bonner : A metaelmélet korlátai
12. Sándor Karikó : Mi van a tőkén túl?
13. Magyar Jenő : Népszerű önkritika
14. Garai László : Tézisek a második modernizációról, az emberi tőkéről és a szocializmusról
15. Marton Imre : Üzenet a Föld rabjairól
16. Ludmila Bulavka : Visz az ár
17. James Petras : A bársonyos forradalom

1. Az ökocsapda

Természet és uralom

Nem tudom, ki találta ki, hogy az ökológia valami jó dolog. Úgy tűnik, hogy a képzet, mely szerint az ökológiának már önmagában is volna valami köze az emancipációhoz vagy a társadalmi változáshoz, tapasztalati úton ugyanolyan kevéssé cáfolható, mint az ufók létezése vagy a pozitív gondolkodás hegyeket megmozgató ereje. Van is némi hasonlóság e modern mesék és az öko-mítosz között. Abba a társadalmi közegbe, ahol megritkultak az utópiák és az emancipáció már rég nem téma, az ökológia úgy robban be, mint a földönkívüliek űrhajója: valami külső hatalom, amely hirtelen határozott korlátokat szab mindannak, ami a saját erőnkből nem feltartóztatható. És még a baloldali mozgalmak sok vesztett csatában realistává edződött harcosai is, akik pedig nem dőlnek be egykönnyen holmi szép szavaknak – rendíthetetlenül hisznek benne, hogy a környezetről folytatott széleskörű társadalmi vita önmagában is érték. Mintha az ökológiáról szóló általánosságok kitartó szajkózása valamiképpen máris egy szebb jövőbe vezetne. "Minden hiányossága ellenére a Wuppertal-tanulmány nagy értéke, hogy a környezeti korlátok kérdését bedobta a köztudatba" – az ember minduntalan efféle üres formulákba botlik. (Engem ez erősen emlékeztet egy régi pszichológus-viccre: "Két pszichológus találkozik az utcán: – Te, nem tudod véletlenül, mennyi az idő? – Nem, sajnos nem. – Kár. Mindenesetre örülök, hogy beszélgethettünk.")

Ha valaki előállna egy tanulmánnyal, amelyben azt állítja, hogy a világnak 300 százalékkal igazságosabbnak kellene lennie, kinevetnénk. Ha viszont azt írja valaki, hogy a társadalomnak egy bizonyos területen tízszer környezetbarátabbnak kellene lennie, az buzgó bólogatást vált ki. Kétségbeejtő. Hogy a világ valóban működhetne igazságosabban is, arra ma a kutya se kapja fel a fejét. De az, hogy a társadalom valóban működhetne környezetbarátabb módon is, szenzációs felismerésnek számít. Itt senki sem teszi fel azt a kérdést, ami az igazságosság esetében magától értetődően felmerülne: "Ez mind szép és jó, csak hát ki akarja?" Egy "érintetlen környezetet", legyen az bármi is, nyilván mindenkinek akarnia kell! A legtöbb embernek meg édes mindegy, hogy a fizetését a jövendő generációk érdekében csapolják-e meg, vagy csak úgy. De azt tényleg megnézik, hogy a repülőgép, amelyik majd lezuhan velük, természetes úton lebomlik-e vagy sem.

Az a hajlandóság, hogy az ember elhiggye, az ökológiában biztos mindig van valami jó, olyan csapda, amely minden emancipatorikus mozgalmat fenyeget. Ez az "ökocsapda", és mi már elég régóta benne ülünk. Az ökocsapdának az a lényege, hogy egymástól elszigetelten szemléljük a természetet és az uralmat; az ökológiai viszonyokat leválasztjuk az uralmi viszonyokról. Aki bennreked az ökocsapdában, képtelenné válik arra, hogy saját céljainak megfelelően kapcsolódjon be a társadalmi-környezeti viszonyokról folyó vitákba. Csak csipegeti a zöld morzsákat, amelyek a globális Cég asztaláról lehullanak, és azokon kérődzik. Majd helyi szinten átültetjük a gyakorlatba az Agenda 21-et (az ENSZ 1992-es rioi környezeti konferenciájának határozata); majd helyi szinten gondolkodunk a széndioxid-kibocsátás csökkentésének lehetőségein; környezetbarát takarékossági intézkedéseket találunk ki a saját háztartásunk és lakókörnyezetünk számára, és nem kérdezősködünk ennél messzebbre. Azért már érzékelhetők a elkedvetlenedés bizonyos jelei is. "Talán kissé elcsépeltnek hat a ‘gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan’ elve" – írják például az Agenda 21 hűséges brémai átültetői. A képlet persze gyakorlatilag már régóta így néz ki: "Higgy globálisan, várd ki lokálisan!"

A környezet és az uralom közti kapcsolat valójában igen szoros. A gazdaság eszköz, az uralom tulajdonképpeni célja azonban a természet – a külső környezet, illetve az emberi természet – manipulációja. Hogy eközben a természet átalakításának vannak olyan korlátai, amelyek minden szereplő számára a túlélési esélyek végét jelenthetik, az nem túl erős szempont. Mindössze némi óvatosságra készteti az embert – jobb nem lövöldözni, ha egy űrállomáson a célpontunk éppen az ablak előtt áll. De ez minden.

Uralom és társadalom

Az uralom több mint a közvetlen, adott helyzethez kötődő erőszak. Az uralom az a képesség, hogy rendelkezzünk más emberek felett, továbbá másoktól elsajátítsunk termékeket és szolgáltatásokat, méghozzá nem alkalmilag, hanem újra és újra. Az uralom a puszta erőszakot tartós és stabil struktúrává szilárdítja, így nem kell állandóan és mindenütt erőszakot alkalmazni. Az uralommal együtt jár a kizsákmányolás és a dominancia. Akinek hatalma van, az magasabb fogyasztásra törekszik, amit a többiektől szerezhet meg; ám emellett azt is akarja, hogy a többiek az ő elképzelései szerint viselkedjenek, a társadalom az ő elképzelései szerint alakuljon. Mindkét jelenség, tehát mind a birtoklás, mind a cselekvés akarása – vagyis elsajátítás és hatalom – minden társadalomban megtalálható, és önmagukban nem is elvetendők. Egy valamennyire is szabad társadalomban (vagy társadalmi viszonyban) mindkét tényező "elszórtan" oszlik meg a szereplők között, és mindkét viszony bármikor megváltoztathatja irányát, "oszcillálhat". Ez azt jelenti, hogy a maga módján mindenki szóhoz jut, bár nem egyidejűleg. Ez pedig egy bizonyos kölcsönös tisztelet kialakulását eredményezi.

Ezzel szemben egy uralomra épülő társadalomban (vagy társadalmi kapcsolatban) a fenti két viszony iránya rögzített, vagyis mindig ugyanaz a nyerő. Az idegen munka és az idegen tulajdon elsajátítása mindig egy irányba történik, és ezáltal kizsákmányolássá lesz; a hatalomgyakorlás egyeseknek lesz fenntartva, a kölcsönösség vonása nélkül, és ezzel dominanciává válik. Az uralmi viszonyok tehát mindig beteges társadalmi formák – ám olyan megdermedt és túlfokozott formák, amelyek az emberi társadalom teljesen normális jelenségeiből erednek. (Az uralkodó osztály tagjaival való együttérzést mindenesetre ne vigyük túlzásba, hiszen a betegségnek ők az okai, a költségeket viszont nem ők viselik érte.) A társadalmakat és a kapcsolatokat az elsajátítás és a hatalom viszonyai mellett persze más összetevők is meghatározzák, ám ez nem csökkenti a két tényező fontosságát.

A határok persze elmosódnak, és rengeteg az árnyalat. Vannak az uralommal erősebben és gyengébben átszőtt társadalmak, amelyek különbözhetnek egymástól az elsajátítás és a hatalom viszonylataiban meglévő kölcsönösség foka szerint éppúgy, mint az uralom mélysége szerint. A két pólus azonban egyértelmű, az egyik a kölcsönösség és a megváltoztathatóság, a másik pedig az egyoldalúság és a megmerevedettség.

Hogy mi a dominancia és a kizsákmányolás konkrét tartalma, az ebből a szempontból érdektelen. Történetileg tekintve azonban megfigyelhetünk bizonyos állandó vonásokat. "A tét mindig a legfinomabb ételek, a szép szerető, a korlátlan utazási lehetőségek, a legjobb nyaralók" – ahogy az A kietlen bolygó-ban áll (Wüstenplanet, 6. kötet). Vagyis az élet örömei, meg a biztonság, a tekintély, a párkapcsolat dominanciája. Mindezek a dolgok nem pusztán az uralom külsőségei vagy következményei, hanem annak tartalma. Ezek jelentik a célt: "Olyan kapcsolatok, amelyekben sokan dolgoznak, és abból más kevesek húznak hasznot, ahol egyesek hágnak, mások meg meghágatnak" – ahogy Catharine MacKinnon írja.

Hogy az uralom hogyan jön létre a társadalomban és az emberi kapcsolatokban – hogy kimondatlanul létezik vagy sokat beszélnek róla; hogy néha akár választják is, máskor meg a tengerbe hajítják a választási urnákat, aztán győzzön az erősebb! -, nos, ez az uralom ténye szempontjából mindegy. A legitimációs eljárások nem sokat változtatnak a dolgon ("most pedig megszavazzuk, hogy kit fogunk elverni"), ha a struktúrák a valóságban merevek, és tartósan rögzített, hogy ki lesz Fent, ki pedig Lent. Ez a hasznos felismerés szolgált alapjául egykoron a Zöldeknél kialakított rotációs gyakorlatnak. Ugyanilyen kevéssé érdekesek a formális tulajdonviszonyok, ha a használat és a rendelkezés szabályai kizsákmányoló és egyoldalú módon vannak megszabva ("a gyár ezen téglája a tiéd, elvtárs"; "munkásaink tulajdont szereznek a vállalatban"). És természetesen szintén érdektelenek az uralkodók jó vagy rossz szándékai. Az uralom uralom marad, bármennyire is jót akarnak gyakorlói – ami rendszerint csupán az uralkodók személyes meggyőződése -, és bármennyire általános is a támogatottsága.

A valóságban sohasem létezik egyetlen uralmi viszony. A társadalomban és a társadalmi kapcsolatokban az uralom mindig többszálú, és szálai egymással átfedésben lehetnek, erősíthetik vagy gyengíthetik egymást. Közülük a legfontosabbak az egészen klasszikusak: a patriarchátus (férfiak nők feletti uralma), a rasszizmus (a népesség egyik, magát születése alapján definiáló csoportjának uralma mások felett) és az imperializmus (egy állam vagy nemzet uralma mások felett). Az uralom e szálainak az a tulajdonsága, hogy a megkülönböztetés külsődleges, könnyen észlelhető kritériumokra támaszkodik, bármennyire eszementek is ezek az egyes konkrét esetekben, és hogy az ember csak úgy, a saját döntése alapján nem vonhatja ki magát az elnyomott csoportból. Így van ez egyébként azoknak az uralmi viszonyoknak az esetében is, ahol az uralkodó csoport vallási, politikai vagy kulturális alapon határozza meg magát. Vannak aztán olyan uralmi viszonyok is, ahol az ember helyzete az idővel változik: ilyen a felnőttek uralma a gyerekek fölött, vagy az öregeké a fiatalok fölött, a modern társadalmakban pedig főleg a középkorúak uralma a fiatalok, illetve az egészen idősek fölött. És még sorolhatnánk tovább, egészen az olyan uralmi viszonyokig, amelyek nagyon speciálisak vagy nagyon gyengék, mint például az autóvezetők uralma a gyalogosok, vagy a kutyatulajdonosoké a többi járókelő fölött. Többnyire azonban az alárendelt uralmi kapcsolatok mindegyike visszavezethető valamilyen módon a három nagy klasszikusra (patriarchátus, rasszizmus, imperializmus), amelyek nagyon régiek, nagyon erősek és nagyon átfogóak.

A különböző uralmi kapcsolatok egy szövetet képeznek. E kapcsolatok fennállhatnak egyes személyek, kisebb csoportok vagy az adott uralmi viszonyra jellemző két antagonisztikus csoport között. A társadalom, illetve az egyes kapcsolatok patriarchális jellege egymást erősíti, hiszen értelemszerűen hasonló jelenségekről van szó. Az uralmi viszony nem egyszerűen visszatükröződik az egyes kapcsolatokban, hanem azokban valósul meg. Claudia von Werlhof hasonlata szerint a dolog úgy működik, mint az orosz matrjoskababák: az ember felnyitja a nagyot, de abban egy kisebbet talál, amelyben viszont egy még kisebbet, és így tovább – mind együttvéve alkotják az egészet. Egyedül a társadalmi intézmények megváltoztatása ezért nem képes felszámolni egy uralmi viszonyt, éppen úgy, mint ahogy ez az egyes kapcsolatokból sem küszöbölhető ki teljesen mindaddig, amíg más kapcsolatok és a társadalmi közeg is meg nem változnak.

Végül az uralom láncolatokat képez; legalábbis ott, ahol a társadalomban létezik egy hatalomgyakorlási központ, központi intézményekkel és erőszakszervezetekkel. Ekkor az uralmi viszonyok egy hierarchikus rendben összekapcsolódnak, és a kicsi, hétköznapi uralmi kapcsolatok összegződése szolgáltatja a hatalmi eszközöket a központi intézmények számára. Ezeknek az intézményeknek a központosított hatalma jelenti "a nagy testvért", akihez a helyi érdekű uralkodók fordulhatnak, ha valami nem stimmel a hétköznapi uralmi kapcsolatokban. Ezek emiatt lemondanak annak az előnynek egy részéről, amit az uralom az ő konyhájukra hoz, és mint a tűzoltásnál a vödröket, továbbítják azt fölfelé; hiszen minél erősebb "a nagy testvér", annál jobban mennek odalent is a dolgok. Nézhetjük fordítva is a dolgot: egy központi uralmi elitnek sok közepes és alacsony uralmi szintre van szüksége, amelyek gondoskodnak számára a hatalmi eszközökről; annál messzebbre kell kiterjesztenie uralmi láncolatait, minél több ember felett gyakorolja az uralmat. Ez a szerveződés persze kétélű fegyver: a központi intézmények felhalmozódó hatalma adott esetben a gyarapítói ellen is fordulhat, másfelől a hatalmi eszközök kikölcsönzése az alsó uralmi szintek számára szintén elsülhet visszafelé is. A központosítás és a hierarchizálás éppen ezért hosszadalmas és bonyolult folyamat. (Ezt nevezte Norbert Elias elemzésében modern "civilizációs folyamatnak".) Működéséhez számos kölcsönös biztosíték, garancia és különféle eljárások beépítésére van szükség, ami csak külső nyomásra jöhet létre. Az uralom alsó szintjeinek muszáj "leadózniuk", mert a központi intézmények hatalmi eszközei nélkül nem boldogulnának, uralmukat ugyanis állandóan megkérdőjelezik és fenyegetik. A fordított folyamatot, az alsó szintek hatalmi eszközökkel való felruházását figyelhetjük meg például a gyarmatosítások során; de olyankor is, amikor a központi intézményeket és az uralmi elitet alattvalóik kívülről fenyegetik, és az ellenük való helyi fellépés erősítésére és javítására van szükség.

Mindez együttvéve – az uralom szálai, szövetei és láncolatai – egy összetett uralmi rendszert vagy akár egy társadalmi formát képez. A kapitalizmus egy sajátos társadalmi forma, egy sajátos uralmi rendszer, és az a funkciója, hogy a maga sajátos módján érvényre juttassa és biztosítsa az uralom három klasszikus formáját, azaz a patriarchátust, a rasszizmust és az imperializmust.

A természethasználat piramisa

De hogyan működik az uralom? A hatalomnak vannak eszközei, természetesen; de hogyan lesz az adott helyzethez kötődő, közvetlen erőszakból egy önfenntartó struktúra, ahol az uralomgyakorlás konkrét esetei már nem igénylik feltétlenül a közvetlen erőszakot? Ehhez szükség van az elsajátítás és a hatalom bizonyos rendszerességére, továbbá az uralom fenntartásának intézményeire, amelyek készenlétben tartják a bármikor bevethető erőszakot. A megszokás és az intézményesítés azonban nem elegendő. Ezek ugyanis nem tudják semlegesíteni az elnyomottak állandó próbálkozásait, hogy egyénileg vagy együttesen fordítsanak a sorsukon. Az emberek egy ideig hagyják becsapni magukat, de aztán előbb-utóbb kapiskálni kezdik, mi folyik; hagyják magukat megfélemlíteni, de aztán tanulni kezdenek. Az uralomnak mindig újra kell magát termelnie, és mindig magasabb fokon, különben nem tud fennmaradni.

A lényeg ezért az uralom anyagi és társadalmi koherenciája. Az anyagi koherencia azt jelenti, hogy a hatalmi eszközöket maguknak az elnyomottaknak kell előállítaniuk, de az elnyomóknak kell elsajátítaniuk, úgy, hogy az uralmi viszony folyamatosan újratermelődjön. A leigázott népek szolgáltatják a nyersanyagokat azokhoz a fegyverekhez, amelyek az imperialista uralmat fenntartják. A nők gondoskodnak a férfiakról, napról-napra "újratermelik" őket. Ezzel a férfiak szabad időt nyernek, amelyet arra fordíthatnak, hogy a hatalmi eszközök (pénz, állás, képzettség, információ, kapcsolat) birtoklásában a nőkkel szemben előnybe jussanak. A társadalmi koherencia pedig azt jelenti, hogy az elnyomottak közvetlen érdeke is az, hogy ebben az elnyomóikkal együttműködjenek. Olyan csapdahelyzet alakul ki ugyanis, hogy az adott viszonyok között valóban az a legjobb egyéni stratégia, ha az ember jó árat tud kialkudni valami jó nyersanyagért; ha meg tud csípni egy akármilyen nyomorult állást; ha ki tud fogni egy gazdag férjet, vagy legalábbis egy olyat, akinek van reménye valami szerény karrierre, és érdemes a háttérből menedzselni.

Csak ahol biztosított az anyagi és a társadalmi koherencia, ott válhat a közvetlen erőszak tartós uralmi struktúrává. Fontos, hogy az elnyomottak számára bizonyos értelemben ne legyen más megoldás, mint az uralom. Minél inkább így van, az uralom annál jobban működik; annál inkább lehet mérsékelni és csak a különleges esetekre tartogatni a közvetlen fizikai erőszakot. Minél nagyobb a társadalmi koherencia, annál kedvezőbben alakulhat a közvetlen erőszak és a strukturális erőszak közötti arány – a közvetlen erőszak ugyanis soha nem küszöbölhető ki teljesen -, és annál stabilabb az uralomra épülő társadalom vagy kapcsolat. Az elnyomottaknak a függőség és a tartós manipuláció ezzel aztán szinte "második természetükké" válik, amelytől nem egykönnyen tudnak megszabadulni.

Az uralomnak szüksége van a természetre és a természet átalakítására, hogy biztosítható legyen anyagi és társadalmi koherenciája. A hatalmi eszközök végső forrása ugyanis mindig a természet: a külső természet (annak nyersanyagokat és energiát biztosító, hulladékokat befogadó képessége) és az emberi természet (az ember munkavégző képessége, ötletei, alkalmazkodóképessége) kombinációjából keletkeznek. A komplex uralmi viszonyok úgy épülnek fel, hogy az erőforrásokat az alsóbb szintek rendre felfelé továbbítják. Az uralmon lévők nyomást gyakorolnak alávetettjeikre, ami, mint a vákuum, felfelé szivattyúzza az erőforrásokat. A művészet abban áll, hogy okosan kell használni a különböző uralmi szálak és láncolatok hálózatát, másrészt pedig biztosítani kell, hogy a természeti transzfer (közvetlen, illetve feldolgozott természet: erőforrások, áruk és szolgáltatások) fő iránya megfelelő legyen, azaz fölfelé mutasson. Ezt nevezzük akkumulációnak: egy fölfelé irányuló felhalmozást. A komplex uralom a természet használatának piramisait hozza létre. Sok kicsi piramist egyesít egy nagyban, amely a valóságban számos ki- és beszögellést is mutat, ideális esetben azonban egyértelműen felfelé irányul.

A piramis alapja a természet, a külső és az emberi természet. Az alján még jórészt feldolgozatlan természetet találunk, illetve olyan tevékenységeket és életmódokat, amelyek viszonylag természetközeliek. Ezek piszkosabbak, erősen kötődnek a kétkezi munkához, és közvetlenül ki vannak téve a természeti katasztrófák veszélyeinek – másfelől viszont konkrétabbak és kevésbé abszurdak. A piramis tetején található a nagymértékben feldolgozott természet, és azok a tevékenységek és életmódok, amelyek már rendkívül eltávolodtak a természettől. Ezek mesterségesebbek, sterilebbek, jobban biztosítva vannak a természet veszélyes behatásaival szemben – de általában elvontabbak és hűvösebbek is. Mint ahogy az emberi természet formálása és manipulációja is annál átfogóbb, ridegebb és mesterségesebb, minél feljebb jutunk a piramis szintjein.

A piramis csúcsán roppant hatalom összpontosul. Ennek a pozíciónak azonban van egy hátulütője is. Minél feljebb helyezkedik el az ember a piramis csúcsán, annál kevésbé csinálhatja egyszerűen csak a saját dolgát. Minden hatalma ellenére függ ugyanis a lentiek szolgálataitól. Ezzel szemben a piramis alján lévők elvileg szabadok, akár le is válhatnak a piramisról, és élhetik az életüket függetlenül. ők ugyanis közvetlenül hozzáférnek az elemi természethez, és ismerik azokat a tevékenységeket és életmódokat, amelyek a hatalmas piramis nélkül is működőképesek, biztosítva a fennmaradást. A preindusztriális társadalmak soha nem is tudták egészen megoldani ezt a problémát. A feudalizmus idején például azokban az időszakokban, amikor az uralkodó osztály zaklatott helyzetben volt, és hatalma meggyengült – például azért, mert háborút viselt, ami akkoriban köztudottan nem a pórnép, hanem a lovagok dolga volt -, a paraszti közösségek visszahúzódhattak földjeikre, a termést szabadon elfogyaszthatták vagy elcserélhették egymás között, és egyszerűen nem fizettek adót. A feudális rendszerben az adókat be kellett hajtani, el kellett venni, máskülönben nem folytak be.

A modern, nyugati szabadságfogalom a piramis csúcsán lévők helyzetét tükrözi, ugyanis előfeltételezi az alávetettséget, amennyiben előfeltételezi a piramison belüli helyzetet. Ekkor a szabadság az uralom viszonylagos korlátozását jelenti meghatározott területeken és esetekben, amit az egyes személyek jogi úton érvényesíthetnek. A piramis alján azonban egy gyökeresen más szabadságfogalom van érvényben: a lelépés, a kivonulás szabadsága. Lógni az iskolából, beteget jelenteni; nem vitatkozni az uralommal, hanem hátat fordítani neki. A piramis felsőbb szintjei az egyenjogúságnak egy olyan felfogását termelik ki, amely az együttműködésen és a beleszólás jogán alapul. A piramis alján ezzel szemben az egyenjogúságnak azt a felfogását vallják magukénak, amely szerint mindenki saját maga fölött rendelkezzen, a saját dolgát tegye. A piramis tetején az ellenállási törekvések csaknem mindig ugyanott kötnek ki: az erőszaknál és az intézmények politikai átvételénél. Lent viszont az ellenállás elsősorban is társadalmi: semmit sem odaadni, vagy legalábbis olyan keveset, amennyit föltétlen szükséges. A felkelések spontán célja pedig nem annyira az uralmi gépezetek ellenőrzésének megszerzése, mint megsemmisítésük.

A piramis egyik legfőbb problémája is abból adódik, hogy a piramis alapja a természet, részben a külső, részben az emberi természet. A világos uralmi viszonyok érdekében ugyanis a felsőbb szintek nem hagyhatják békében magát a piramis talapzatát, hanem folyvást támadást kell ellene intézniük: ellenőrzésük alatt kell tartaniuk, és nyomban el kell fojtaniuk minden függetlenedési kísérletét. A leghatékonyabb módszer erre persze a természet lerombolása volna, csakhogy ez végső soron a lentről felfelé irányuló erőforrásáramlást is elapasztaná.

Éppen erre a dilemmára kínál megoldást az ipari termelés, a tőkés uralmi rendszer egyik legfontosabb támasza. Eszerint a piramis alapjainál oly módon kell megváltoztatni a természetet, hogy az használhatatlanná váljon az alsó szinteken elhelyezkedők számára, alkalmas legyen viszont az uralkodó osztálynak. Az ipari munkamegosztás, amely egyszerre személyi, regionális és nemzeti jellegű, a természetet olyan egységekre tagolja, amelyek önmagukban használhatatlanok. A piramis felsőbb szintjeire továbbítva azonban e részek ott újraegyesíthetők, megvalósítva ezzel a piramis csúcsának természeti erőforrásokkal való ellátását. Egy "banánköztársaságban" például a dolgozók nem tarthatják meg egyszerűen a megtermelt banánt; kénytelenek eladni azt, hiszen nem lehet csak banánból megélni. Az iparszerű mezőgazdasági termelés, a Zöld Forradalom, de különösen a géntechnológiai úton manipulált növények termesztése olyan tényezőktől teszi függővé a termelést, amelyeket a közvetlen termelők nem tudnak előállítani (növényvédő- és gyomirtószerek, benzin, alkatrészek, vetőmag, műtrágya).

Az emberi természettel ugyanaz történik, mint a külsővel. A tőkés társadalomban azzal az ismeretanyaggal, amit a nevelés, az iskola és a szakképzés közvetít, semmit sem lehet kezdeni – azon kívül, hogy az ember ezáltal bekerülhet egy munkahelyre, amely szakmává egészíti ki a haszontalan tudást, amivel pénzt lehet keresni. A kapitalizmusra jellemző társadalmi és nemzetközi munkamegosztásnak az a sajátossága, hogy a manipulált természet és a szakosodott munkaerő mindaddig haszontalan, amíg nincs kizsákmányolva: azaz másutt valami működőképessé egyesítve, méghozzá úgy, hogy mások hasznos természettel (szükségletek kielégítésével) fizessenek érte. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy a természet és a munka áruvá válik, olyasvalamivé, ami maguk a termelők számára hasznavehetetlen, nincsen használati értéke. Csak áruja eladása útján juthat az ember ahhoz a munkához és azokhoz a természeti erőforrásokhoz, amelyek a saját fennmaradásához szükségesek.

A kapitalizmus a természet és a munka e manipulációjával valósítja meg célját: a munka feletti totális rendelkezést, azoknak a társadalmi ellenőrzése nélkül, akik végzik. Ezzel szinte egy második, mesterséges természet jön létre. A munkát és a természetet immár nem kell "körüludvarolni", mindenütt és állandóan rendelkezésre állnak. Az emberek kényszerülnek rá, hogy rendelkezésre bocsássák magukat. Tulajdon külső és belső természetük ugyanis saját maguk számára használhatatlan, csak arra alkalmas, hogy ki tudják zsákmányoltatni magukat. Elidegenedésnek is nevezik ezt a jelenséget. A társadalmi viszonyok ökonomizálása csak következménye ennek az ökológiai manipulációnak. Feladata az értékes, de önmagában használhatatlanná vált természet- és munka-adagok fogyasztható áruk és szolgáltatások ellenében történő cseréjének lebonyolítása.

A világ olyan átalakítása, ahol a dolgok használati értéke csak az uralom általi újrakombinálás, újraegyesítés és elosztás után érvényesülhet; a külső és az emberi természet áruvá változtatása; a természet átalakítása valamivé, ami csak akkor válhat ismét fogyasztható természetté, ha átfutott egy központosított gépezeten – nos, ez az, ami a kapitalizmust megkülönbözteti minden előző társadalmi formációtól. Eszközei az iparszerű termelés, a munkamegosztás és a természetrombolás. Az egész természet szétrombolása, kivéve természetesen azokat a természeti adottságokat, amelyek kiaknázására a tőke a szóban forgó helyen megjelent. A természet szétrombolása egyáltalán nem árt a kapitalizmusnak, éppen ellenkezőleg: mindaddig a hasznára van, amíg a természet azon elemeit nem érinti, amelyek a piramis működéséhez szükségesek.

A kapitalizmus ezen a módon biztosítja az anyagi és társadalmi koherenciát a három klasszikus uralmi viszony (patriarchátus, rasszizmus, imperializmus) számára, amelyek fennmaradását ugyanúgy támogatja, mint a legtöbb más társadalmi formáció az utóbbi pár évezredben. Az alávetettek saját maguk állítják elő elnyomatásuk eszközeit, amennyiben munkával és természeti javakkal látják el a fölöttük lévő uralmi szinteket (anyagi koherencia). Az uralmi viszony körülményei között pedig általában olyan viselkedést tanúsítanak, amivel újratermelik az uralmi viszonyt, mivel az egyes cselekvő számára ez a racionális magatartás (az uralom társadalmi koherenciája). Minél elszántabban hasítják ki a természetből azokat a szeleteket, amelyekre az uralom keresletet támaszt, és minél kevésbé vannak tekintettel eközben a természet más elemeire, annál jobb túlélési esélyekre és egyéni felemelkedésre számíthatnak. Amennyiben viszont nem így viselkednek, személyes hátrányokkal kell számolniuk. És ez mindaddig így is marad, amíg áruformában teljesített természeti és munkaszolgálataikért cserébe megkaphatják szükségletkielégítésük eszközeit, és maguk nem képesek arra, hogy másokkal közösen megtermeljék ezeket, az áruforma és az uralmi rendszer kitérőinek igénybevétele nélkül.

Természetfelhasználás és uralmi fogyasztás

Az uralomnak e felfogásából kiindulva a továbbiakban a tőkés társadalmak természetfelhasználását egy képlettel szemléltetjük. Ennek segítségével bemutatható lesz a fordizmus fasiszta, amerikai és államszocialista változatai közötti különbség, valamint a fenntartható fejlődés koncepció ökológiai rendről alkotott elképzelése is.

Először is bármely társadalom természetfelhasználására érvényes a következő összefüggés:

F (fogyasztás) = L (létfenntartás) + S (súrlódási veszteség) + B (beruházás)

A képletben az F a fogyasztást jelöli. A német fogyasztásfogalommal ellentétben az angol kifejezés kezdettől fogva magában foglalja mindazt az igénybevételt, amit a természettől való bármilyen elvétel vagy a természet bármilyen megterhelése (szemét, hőhulladék stb.) jelent. Ebbe tehát nemcsak az tartozik bele, ami a szűken értelmezett fogyasztás tárgya lesz, hanem minden, amit a termelés módja stb. miatt felhasználunk. L-lel jelöltük – nyomatékosan minden értékítélet nélkül – a ténylegesen az emberi szükségletek kielégítésére fordított felhasználást. Itt nem csupán a létfenntartáshoz szükséges minimális táplálékról, ruházkodásról, lakhatásról stb. van szó, hanem a "luxusról" is, középületekről, járművekről, más hasonlókról. Ez az a fogyasztható természet, amely valóban el is jut a népesség széles rétegeihez. Az a mód, ahogyan ez a fogyasztás megvalósul, szükségszerűen együtt jár bizonyos súrlódási veszteséggel is (S). Például a fűtés több energiát emészt fel, mint amennyi végül a lakásba kerül, és a fűtés módja szerint több vagy kevesebb a pazarlás. Ez a tényleges fogyasztáson felül ugyancsak növeli a természetfelhasználást. A szerszámok és a társadalmi struktúrák javítása és karbantartása is a súrlódási veszteségekhez tartozik; ezekre szintén szükség van a fogyasztáson felül, annak érdekében, hogy a gépezet változatlan színvonalon működhessen tovább. A szükségletkielégítés tehát lehet ökológiai szempontból hatékonyabb vagy pazarlóbb, és az S eszerint lesz kisebb vagy nagyobb. Végezetül a fogyasztás mellett minden társadalomban folyik beruházás is: ha jól mennek a dolgok, az aktuális szükségletek kielégítése után még marad valamennyi erőforrás, amit a társadalom jövőorientált vállalkozásaira lehet fordítani – mondjuk egy híd építésére, fegyvergyártásra, egy rádióállomás létrehozására stb. A beruházás képviseli tehát a valóban újat, amivel a társadalom gyarapodik, vagy ami anyagi értelemben megváltoztatja.

Az uralommal gyengén átszőtt társadalmakban a természetfelhasználás zömét valóban a közvetlen fogyasztás teszi ki. Mivel egy szabad társadalom takarékosan bánik az emberi tevékenység eredményeivel, ezért viszonylag kevés a pazarlás, a súrlódási veszteség. Nem fejleszt ki ugyan optimális hatásfokú fűtési rendszereket – hacsak nincs rákényszerítve, ehhez ugyanis egy szabad társadalom szó szerint túlságosan lusta -, de nem is villog mindenféle természetzabáló készülékekkel, és nagyrészt helyi nyersanyagokra és körforgásokra támaszkodik. A beruházási célú felhasználás szűk keretek között marad, mert az egyének vitás esetekben inkább a saját maguk fejlesztése mellett döntenek, és csak alaposabb vizsgálat után hajlandók közösségi beruházásokat támogatni. Az uralommal gyengén átszőtt társadalmakban a természetfelhasználás szerkezete tehát a következőképpen néz ki (a kis- és nagybetűk az egyes tényezők viszonylagos súlyát érzékeltetik):

F = L + s + b

Az uralom viszont jelentős tétellel terheli meg a társadalom ökológiai mérlegét. Az uralom költséges dolog. Az uralomra épülő társadalomban az egyéneknek nemcsak annyit kell előállítaniuk, amennyit maguk elfogyasztanak, hanem ezen túlmenően az uralkodó osztály jólétéről is gondoskodniuk kell. Ráadásul nemcsak ennek emberi szükségleteit kell kielégíteniük, hanem létre kell hozniuk azokat az eszközöket is, amelyek az uralom fenntartásához szükségesek. Ezt a tételt, amely a társadalom uralmi jellege miatt jelentkezik, és növeli a természet igénybevételét, a továbbiakban uralmi fogyasztásnak fogjuk nevezni, és U-val jelöljük. Ez tehát azt a természetfelhasználást jelenti, amely azért szükséges, hogy az uralmi viszonyok uralmi viszonyok maradhassanak. Ez az a tétel, amelyen a divatos fenntartható fejlődés-tanulmányok olyan slamposan átlépnek.

F = L + U + S + B

Az uralmi fogyasztás öt tényezőből áll. Elsőként azokból a privilégiumokból (PR), amelyeket az uralkodó osztály biztosít magának: a külső és az emberi természetnek abból az adagjából, amelyet a tulajdonképpeni uralkodó elit a saját személyes szükségleteire, illetve ezzel kapcsolatos kényszerképzeteire elszór. Másodszor azokból a hatalmi eszközökből (HE), amelyekkel az elit megvédelmezi uralmát, vagyis a fegyverekből és az ellenőrző apparátusokból: harckocsikból, helikopterekből, megfigyelőrendszerekből, az ellenségről készült dossziékból. Harmadszor egy társadalom exportteljesítményének jelentős hányadát tisztán hatalmi eszközként is felhasználhatja, annak érdekében, hogy ellenőrzést és uralmat szerezzen más területek felett. Erről van szó abban az esetben, ha az exportált termékek a célországban nem a szükségletek magasabb szintű kielégítését eredményezik, hanem csak az exportáló országtól való függőséget. Ide tartozik a fegyverexport éppúgy, mint az egész műsor a mezőgazdaság kemizálásáról. A közvetlen hatalmi eszközöktől való megkülönböztetés végett e közvetett hatalmi eszközöket itt függőségi eszközöknek (FG) fogjuk nevezni. A negyedik összetevő a zsákmány (ZS). Egy komplex uralmi rendszernek szüksége van olyan javakra, amelyeket szétoszthat tisztségviselői között, az egész kicsi és a közepes uralkodók és fél-uralkodók között, akikre az uralom fenntartása érdekében van szükség. Az Öböl-háborúban a fiúkat, akik gondoskodnak számára az olajról, nemcsak élelemmel, fegyverekkel és éjszakai megfigyelőműszerekkel kell ellátni (ezek mind hatalmi eszköznek számítanak), hanem kólával, magazinokkal meg pornókazettákkal is, hogy meglegyen a jó hangulat. A funkcionális elitnek megfelelő életstílust kell biztosítani mind odahaza, mind a függő országokban, hogy szilárdan tudják tartani a kormányrudat. Végezetül pedig a társadalom uralmi jellege további súrlódási veszteségeket eredményez az általános szükségletek kielégítésében. Az, hogy a tőkés társadalom az élelmiszer- és energiaellátást központosított piacokon keresztül bonyolítja, messzemenőleg megbénítja a helyi önellátást, és ezzel hatalmas ökológiai károkat okoz, és kizárólag annak a körülménynek köszönhető, hogy ez az eljárás jobban megfelel az uralomtechnikai szempontoknak. Az uralomra épülő társadalom természetfelhasználását bemutató képlet összességében tehát a következő:

F = L + (PR + HE + FG + ZS + S2) + S1 + B

A fenti képlet segítségével bemutathatók a kapitalizmus különböző variánsainak eltérő ökológiai stratégiái. A fasiszta ökológiát az jellemezte, hogy a közvetlen hatalmi eszközök arzenáljának kiépítését helyezte a középpontba, ezzel szemben takarékosabban bánt a gazdasági-ökológiai függőség eszközeivel, és általában véve is arra törekedett, hogy hatékony, erőszakkal is megtámogatott tervezéssel alacsonyan tartsa a súrlódási veszteségeket. A fasizmus brutalitásához azonban a hatalmi eszközök túlburjánzása mellett az is hozzátartozik, hogy az emberek fogyasztását igyekezett annyira leszorítani, amennyire csak lehet. Ez természetesen nem vonatkozott a "néptársakra", vagyis a kitüntetett fajra, de érvényes volt mindenki másra, egészen a kényszermunka, a nélkülözések vagy a gyilkosság általi megsemmisítésig. A fasiszta ökológia természetfelhasználása tehát így néz ki:

F = l + (PR + HE + fg + zs + s2) + s1 + i

Az amerikanizmus és az államszocializmus, tehát a második világháború utáni időszakot meghatározó két fordista variáns máshová helyezi a hangsúlyokat. Az a határ, amelyet az antifasiszta ellenállás szab a kapitalizmus életellenességének, legalább tendenciájában megakadályozza az alapvető létszükségletek kielégítésének korlátozását. A közvetlen gyarmatosítás és megszállás formáit helyettesítendő, meglódulnak a társadalom zsákmánykifizetései is; a Bobby Brown-ok mind ott sorakoznak a jutalomért. Arányait tekintve az amerikanizmus és az államszocializmus kevésbé használja a közvetlen hatalmi eszközöket, és erősebben támaszkodik a függőségi eszközökre, amelyek jelentősége rendkívüli módon megnő. A súrlódási veszteségek az égbe szöknek, az uralommal összefüggők és a technikai hatékonyság hiányának köszönhetők egyaránt. Úgy tűnik, hogy a teljesen nyitott világpiacon az anyag- és energiapocsékolás nem számít. Nem egyértelmű viszont, hogyan kell értékelni az időszak haditermelését. Az atomfegyverkezés és az űrfegyverkezés oroszlánrésze legalábbis soha nem kapott szerepet közvetlen hatalmi eszközként. Sokkal inkább tekinthetjük ezeket a technológiai fejlesztés, a termelésszervezési innováció vagy a technológiai függőségi eszközök kidolgozása egy pazarló formájának. Vagyis:

F = L + (PR + he + FG + ZS + S2) + S1 + I

A fordista ökológia válsága, amely a késői 60-as évektől fogva nyilvánvaló, abban áll, hogy az amerikanizmus és az államszocializmus természetfelhasználása minden tényezőjében nagyon intenzív. A híres "igényforradalom", vagyis az uralmi viszonyok megrendülése és megkérdőjeleződése a Harmadik Világban és magukban az imperialista országokban, a létfenntartási tétel növelésére ösztönöz. Ezzel egyidejűleg az ellenőrzés kézben tartása is fokozott erőfeszítéseket követel: több közvetlen hatalmi eszközt (ide sorolhatók az új, "puha" társadalom-ellenőrzési stratégiák is, amelyek egy csomó tudományos kapacitást és emberi erőforrást kötnek le), több függőségi eszközt, még több zsákmányt, még több súrlódási veszteséget. Megjelennek ugyan az első törekvések az erőforrásfelhasználás technikai hatékonyságának növelésére, ám ezek az olajfogyasztást kivéve viszonylag gyengék és eredménytelenek. Az összfogyasztás változatlansága esetén vagy a privilégiumokat kellene megnyirbálni, ami azonban viszonylag kevés megtakarítást eredményez, vagy a beruházásokat visszafogni, ami viszont egy uralmi rendszerben nem sok jóval biztat. Mindmostanáig az egész modell annak árán maradhatott működőképes, hogy a teljes természetfelhasználás (F) folyamatosan nőtt, méghozzá gyorsuló ütemben.

Innen ered tehát napjaink ökológiai válsága. Az ugyanis nem más, mint az uralmi rendszer válsága.

Itt lép be a képbe a fenntartható fejlődés. Az elnevezés egy olyan elképzelést takar, amely a kapitalista uralmi viszonyok válságát takarékossággal akarja meggyógyítani, méghozzá a fordista modell leváltásával. Célja a társadalom természetfelhasználásának következő szerkezete:

F = l + (PR + HE + FG + zs + s2) + s1 + I

Az elképzelés tehát vissza kívánja verni az igényforradalmat. A széles néptömegek szükségletein való spórolást – méghozzá világszerte! – az értékváltás jelszava hivatott megédesíteni. Megkurtítják a zsákmányt is: a Bobby Brown-oknak felmondanak, a Harmadik Világ nemzeti elitjeinek szintúgy. Ennek következtében nőnie kell a hatalmi eszközök tételének – és az nő is. Ha a csökkenő fogyasztás miatt kiéleződnek a konfliktusok, és a tisztségviselők hűségét már nem lehet az egyre több zsákmány árán megváltani, akkor a közvetlen beavatkozásnak kell nagyobb szerepet vállalnia. A katonai beavatkozások újkeletű elfogadottságára az Öböl-háború jelentette a precedenst. Ugyanebbe az irányba mutat a fegyveres erők átalakítása világszerte bárhol bevethető gyorshadtestekké, valamint az, hogy a vitákban megjelenik az "ökológiai biztonság" mint bevetési alap.

A technikai hatékonysági forradalom a súrlódási veszteségek (s1) mérséklésével csökkenti a természetfelhasználást. Emellett szerkezeti hatékonyságjavulásra is sor fog kerülni.

Egyelőre nem világos, hogy fog alakulni FE és s2 aránya. Hosszú távon egyáltalán nem biztos, hogy fenn fog maradni a tökéletes világpiaci liberalizálás irányzata, méghozzá az általa okozott óriási ökológiai súrlódási veszteségek (s2) miatt. Sokkal valószínűbb, hogy a világméretű anyag- és energiaáramlás egyes területei erősebb ellenőrzés és közvetlen irányítás alá kerülnek. A tökéletes szabadkereskedelem ugyanis ökológiai szempontból túlságosan pazarló. Könnyen előfordulhat tehát, hogy egy szép napon a nem kormányzati szervezetek a GATT és a Világkereskedelmi Szervezet ostorozása közben egyszercsak bezuhannak az addig hiába döngetett kapukon.

Csakhogy részben a világpiaci verseny képezi a függőségi eszközök erejének alapját, így ezen a téren két tendencia is megfigyelhető. Az egyik a függőségi eszközök területén zajló ökológiai hatékonysági forradalom, amely különösen a jövő technológiáiként emlegetett technológiákkal, elsősorban a biotechnológiával függ össze. A függő helyzetbe hozás eszközei immár kicsinyek és könnyűek lesznek. A Dél országai már nem az Első Világból származó soktonnás ipari létesítményektől vagy gépektől függenek majd, hanem a csúcstechnológiát képviselő vetőmagtól, a vegyi és géntechnikai készítményektől vagy az információktól. Ezek nélkül ugyanis már működésképtelen lesz a mezőgazdaságuk, mihelyt a földművelés biotechnológiai forradalma úgy istenigazából meghódítja a világot. Ez végső soron azt jelenti, hogy egyes multinacionális konszerneket, amelyek hazája az Első Világ, ügynökökként vetnek be a Harmadik Világ egész országai ellen, egyre közvetlenebb módon befolyásolva azok döntéseit. A másik tendencia az, hogy a világpiac szűkülő befolyása láttán nő a közvetlen beavatkozás. Eltolódás zajlik a függőségi eszközöktől a közvetlen hatalmi eszközök irányába, vagyis durvulnak a viszonyok. Ez katonai összeütközésekhez vezet az Első és a Harmadik Világ között, sőt ezen túlmenően az uralmi viszonyok militarizálásához magán a Harmadik Világon belül, és esetleg az Első Világ bizonyos területein is.

A két tendencia párhuzamosan érvényesül. Jelenleg Ázsiában mintha erősebb volna a "hatékony függőség" jelensége – a Hoechst, a Cargill és a többiek megpróbálják India, távlati célként pedig Kína mezőgazdasági termelését a technológiai ellenőrzésük alá vonni. Ezzel szemben Afrikában jobban érvényesül a militarizáció tendenciája. Itt nem épülnek ki bonyolult függőségi struktúrák, hanem nemzetközi konszernek által támogatott fasisztoid nyersanyagrezsimek, vagyis egész államok működnek egy diktatórikus módon irányított bányaüzem mintájára. (Akár át is térhetnénk arra a gyakorlatra, hogy az országokat bányáik tartalmáról nevezzük el: Nigéria neve mondjuk "Shell-Oil" volna, Tigert pedig Urániának hívnák.) Ennek megfelelően számottevő az a legitimációvesztés, amelyet napjainkban ezek az államok saját lakosságuk körében elszenvednek. Mivel most már – ellentétben az amerikanizmus időszakával – semmilyen fejlődés nem folyik, az államnak és a társadalomnak egyre kevesebb közük van egymáshoz: a társadalom a kutya, amelyet az állam kővel megdobálva kerget el, ha az az útjába kerül.

A fenntartható fejlődés mint uralomra épülő válságmegoldás

A képletek összehasonlítása azt mutatja, hogy a természetfelhasználás jövendő fenntartható struktúrája lényegesen közelebb áll a fasiszta ökológiához, mint az amerikanista/államszocialista modellhez. Ez a rokonság politikai szinten is érzékelhető. Megmutatkozik abban, hogy gyorsan nő az érdeklődés a népesedéspolitika mint a létfenntartási költségek csökkentésének lehetséges eszköze iránt, és ez tükröződik az Első Világ emberjogi agitációjának lecsengésében is. A fejlődés végének nyílt meghirdetése szintén erre utal. A fejlődés jelszava ugyanis az emelkedő életszínvonal (L) és a bőségesen osztogatott zsákmány (ZS) kombinációját takarta, amit a világpiaci integráció előmozdítása és a kapitalizmus meggyökereztetése érdekében vetettek be – aminek most vége. A fasiszta ökológiával való rokonság tetten érhető a "bennszülött gazdaság", a csekély beruházást igénylő, a helyi viszonyokhoz illeszkedő értékteremtés reneszánszában; erre a jelenségre rímel, hogy Latin-Amerikában máris létezik a "miseria sostenibile", azaz a fenntartható nyomor ironikus fogalma. Megmutatkozik a hasonlóság az Első Világban tapasztalható szociális érzéketlenségben is. Az a fejlődési pálya, amelyet ezek az országok befutnak, a fölösleges kenyérpusztítók újabb és újabb seregeit termeli ki a saját országhatáraikon belül. Ezek az emberek egyre inkább csak koloncnak számítanak a társadalom nyakán. Az a terror, amelyet velük szemben gyakorolnak – akár rasszista, akár teljesítményrasszista alapon -, szintén a fasizmussal rokonítja a fenntartható fejlődés rezsimjét. Felfedezhető a hasonlóság az úgynevezett "szabad termelési övezetekben" is, ahol a multinacionális konszernek mindennemű állami szabályozás és adókötelezettség nélkül folytathatják termelő tevékenységüket, amely gyakran nem is áll túl távol a munkatáborokban való megsemmisítéstől.

E lappangó rokonságot nem szabad sem eltúlozni, sem alábecsülni. Nem szabad eltúlozni, hiszen az emberek tapasztalatai, az utóbbi ötven év emancipációs folyamatai és igényforradalmai, tanulási folyamatai és ellenállási tapasztalatai nem tehetők tetszés szerint semmissé. A 30-as és 40-es évek módszereihez és ideológiáihoz ma már nincs visszaút. Az eljövendő világrend nem kerülheti meg a multikulturálisabb és civiltársadalmibb formákat. A rokonságot azonban lebecsülni sem szabad. A recept létezik, és nem lesz hiány a megvalósítására irányuló kísérletekben.

Ez persze ebben a formában egyetlen tanulmányban sem szerepel, de még csak nem is mondogatják. Pedig ez a valóság. Ha figyelembe vesszük mind a tényeket – a fenntartható fejlődést propagáló uralkodó megközelítés alaptéziseit, illetve ennek nem véletlenszerű vakfoltjait, és mindazokat a tényleges elmozdulásokat, amelyek a valóságban megfigyelhetők -, akkor a természetfelhasználás szerkezetében mostanában zajló átrendeződésről a fenti képet kapjuk. Akarják vagy sem (és többnyire akarják is voltaképpen), a fenntartható fejlődésről szóló mainstream-tanulmányok maguk is részei annak a vállalkozásnak, amely a természethasználat tőkés formáját igyekszik ismét olajozottá tenni, és megfeleltetni a jövő kihívásainak. Valójában az uralmi rendszer válságának megoldásához járulnak hozzá.

Az uralmi jellegű természethasználat piramisának alakot kell változtatnia. Az amerikanizmus és az államszocializmus piramisa képes volt kiterjeszteni hatókörét, egyre újabb területeket és embereket bekebelezni, és ezáltal elképesztő magasságba nőni. Csakhogy egyre inkább utolérte az elhájasodás: miközben alapja csak lassan szélesedett, főleg középütt duzzadt meg a piramis, ahol egyre több Bobby Brown és kicsi meg közepes tisztségviselő fogyasztott és tartotta a markát a zsákmányért. A piramis a Bobby Brown-korszakban tisztes úszógumit növesztett (ami egyébként jellemző magukra Bobby Brownokra is). A piramis csúcsa, vagyis a nemzetközi uralmi elitek számára nem is annyira a növekvő természetfelhasználás katasztrofális következményei jelentették és jelentik a legfőbb problémát. Sokkal inkább az aggasztja őket, hogy az egyre nagyobb természetfelhasználás a piramis egyre kisebb tényleges növekedését eredményezi.

A fenntartható fejlődés piramisának ezzel szemben karcsúnak kell lennie. Külső körvonala ezentúl nem konvex lesz, hanem konkáv: az alapjának számottevően ki kell szélesednie, el kell tűnnie a pocaknak, és gyorsabban kell emelkednie a magasságnak. A Harmadik Világban vezetett sok kis helyi kísérlet és az új technológiák adta kifinomult befolyásolási lehetőségek segítségével kiterjeszthető lesz az alap, és egyúttal a pocak is fogyókúrára fogható. A természethasználat tudományos-technikai jellege azt eredményezi, hogy a függőségek egyre átfogóbbak lesznek, tehát az uralom csúcsai egyre jobban felmagasodnak.

Nem spórolni és nem adakozni

A fenntartható fejlődés természetfelhasználását bemutató képletből könnyen levonhatók egynémely következtetések. Először is: az uralkodó fenntartható fejlődés-irányzatnak semmi, az égvilágon semmi köze sincs semmiféle emancipációhoz, éppen ellenkezőleg. Részét képezi egy javított és kiterjesztett elnyomási stratégiának, mivel az uralmi fogyasztást megszabadítja a létfenntartási költségek, a zsákmány és a túl magas súrlódási veszteségek terhétől. Igazából egy ökológiai hadigazdasággal van dolgunk, ahol a kicsiben folytatott öko-takarékosság a háborús szempontból lényeges beruházások, a technológiai, a gazdasági és katonai fegyverkezés mozgásterét hivatott megnövelni. Ez a valóság húzódik meg a fenntartható fejlődés ideáljai mögött.

Másodszor: Az öko-takarékosság e formájában való részvétel, akár helyi politikai tanácsadás, akár személyes önmegtartóztatás ("ecological correctness") formájában, nem járul hozzá az ökológiai problémák megoldásához. Amikor szétválogatjuk a szemetünket, gyűjtjük a joghurtos poharak tetejét, az Agenda 21 helyi gyakorlatba való átültetésén törjük a fejünket, a környezetvédelmi technológia szakértőivé képezzük ki magunkat, vagy az "ötven példa a negyedik tényezőre" megvalósításán gondolkozunk, a szó szoros értelmében semmit sem teszünk környezetünk jövőjéért. A teljes természetfelhasználás (F) ettől függetlenül változatlanul nőni fog. A társadalom természetfelhasználásának egyik tényezőjében bekövetkezett megtakarításokat más tényezők növelésére fogják fordítani, hacsak nem találunk olyan eszközöket, amelyek ezt az eltolódást meg tudják akadályozni. Ennek érdekében azonban feltétlenül tudatosítani kell a problémának a társadalmi uralmi formákkal való összefüggéseit.

Harmadszor: Az uralkodó fenntartható fejlődés-modellre való áttérés támogatása nemcsak társadalmilag, de ökológiailag is káros és felelőtlen. Ahogy korábban hangsúlyoztuk, a tőkés uralom társadalmi koherenciája már biztosítja, hogy a természetrombolás elvben egyre fokozódjon. Ha viszont az uralkodó fenntartható fejlődés-rezsim eredményeképpen egyre romlik az arány a létfenntartási költségek és az uralmi fogyasztás között (vagy egyre javul, ha az uralmi rendszer szemszögéből nézzük a dolgot), akkor nő az egyénekre nehezedő nyomás, és tovább bővülnek az uralmi rendszer hozzáférési lehetőségei a természethez. Pontosan ez a folyamat zajlik körülöttünk. Ha tehát ökológiailag érzékeny területeken leszorítjuk az állam által közvetített fogyasztást, ezzel az ottani embereket arra kényszerítjük, hogy a túlélés érdekében még durvábban és gátlástalanabbul használják el vagy árusítsák ki a természetet – az esőerdők bősz letarolását, a túllegeltetés miatt fellépő sivatagosodást segítjük elő. Amennyiben helyi fenntartható fejlődés-akciókat támogatunk a Harmadik Világban, amelyek célja mindezek ellenére a nemzetközi piacokba való integráció és a devizabevételek fokozott export általi növelése, azzal csak felgyorsítjuk a természet csereértékké változtatását és kiárusítását. Ha pedig az uralmi fogyasztást megszabadítjuk a nyersanyagellátás szűk keresztmetszeteitől, és támogatjuk, hogy a maga tudományos-technokratikus módján egyre inkább áthassa a természeti viszonyokat, úgy egy totális természeti menedzsmentet támogatunk, amely egyre nagyobb kockázatokat hordoz magában.

A sanyargatás és az önsanyargatás öko-divatja csak arra szolgál, hogy észrevétlenül nyelessék le velünk az ökológiai újraelosztást és igényeink lefaragását. Huszonöt évvel ezelőtt annak a kijelentésnek, hogy valamennyien az ökológiai lehetőségeinken felül élünk, még volt kritikai tartalma, az életmód gyökeres megváltoztatására irányuló kísérletek pedig talán a kultúrát forradalmasító jelentőségűek voltak. De ez ma már a múlté. Hogy az utóbbi ötven évben az északi féltekén megszokott életmód a jelenlegi formájában nem folytatható sokáig, már régóta a hétköznapi tudásunk részévé vált, és ez rendjén is van. Az igényekre és a súrlódási veszteségekre irányuló ökológiai takarékosság (vagyis az elégedettségi és a hatékonysági forradalom) egész pátosza azonban csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet a kapitalizmus természetzabáló gépezetének változatlan dübörgéséről.

Takarékoskodásunkkal legelőbb is ennek a gépezetnek a motorját olajozzuk. Ráadásul miközben egyre "ökologikusabbak" vagyunk, és buzgón igyekszünk hétköznapjainkat egyre körülményesebbé és élvezhetetlenebbé tenni, jól el is foglaljuk magunkat, és így nem jelentünk zavaró tényezőt a politikusok számára. Legalábbis nem túl valószínű, hogy a sok öko-nagyokos meg nyápic éhezőművész valaha is komolyabb mozgalomba tömörülne, amely fenyegetést jelenthet az ökológiai modernizáció, a fenntartható újraelosztás meg a tudományosan megalapozott természetrombolás programjára nézve. A kérdés, miszerint "tényleg komolyan gondoljuk-e, hogy többé nem akarunk így élni" (Helke Sander), nem válaszolható meg azzal, hogy átülünk a biciklire.

2. Alternatívák nyomában:

az Észak felszámolásának koncepciója

Mindegy, hogy melyik szintről van szó: uralmi viszonyok között az ökológiai költségeket "lefelé" számolják el, a profitokat pedig "felfelé" utalják. Az ökológiai válságból való kiutat illetően ezért nem is beszélhetünk valamennyi szereplő közös érdekeltségéről. Továbbá az ökológiai válság önmagában nem jelent olyan tényezőt, amely Észak uralmi és társadalmi rendszerét saját alapvető körforgási folyamatainak lényegi reformjára kényszerítené.

Nincs más megoldás tehát, mint megszakítani a vázolt körforgási folyamatokat. Nem az egyes környezeti problémákból, hanem az uralmi viszonyokból kell kiindulni. Csakis ez hozhat változásokat. A kiutat az uralom visszaszorításában, nem pedig modernizációjában kell keresni. Északnak a Dél feletti rendelkezését és ellenőrzését korlátozni és csökkenteni kell, nem pedig "ökologizálni" és kiterjeszteni. Mindez egyformán érvényes, legyen szó akár a "globális", akár a "társadalmi", akár a saját "belső" Délről. Északnak mint uralmi és társadalmi berendezkedésnek a felszámolásáról van szó, a mások feletti rendelkezés eszközeinek fokozatos visszaszorításáról; Dél függetlenségéről és Észak hatalomtól való megfosztásáról, méghozzá minden felvázolt szinten. Ez a döntő feltétele annak, hogy megszakítsuk a jelenlegi berendezkedés körforgási folyamatait, és mozgásteret nyissunk egy más jellegű fejlődésnek. Ez az egyetlen ismérve annak, hogy egyes intézkedések vagy akciók a helyes irányba mutatnak-e, azaz megváltoztatnak vagy elérnek-e valamit, vagy csak a fennálló tökéletesítését szolgálják. Ha a fenntartható fejlődés az ökológiai válságot csak átalakítja, a kapitalizmus társadalmi programjának megfelelően, akkor a felszámolás ennek a társadalmi programnak a visszaszorítását jelenti, a környezet és az emberi szabadság érdekében.

Ez természetesen egy antikapitalista politika, de ez önmagában még nem sokat jelent. Az Észak felszámolása valami konkrét dolog. A mások feletti rendelkezésnek és az ellenőrzésnek a legfontosabb eszközei ellen irányul. Nem egy elképzelt jövőt tervezget, hanem abból indul ki, hogy a kapitalizmus visszaszorítása új fejlődési logika számára nyit mozgásteret. Nem egyetlen előre gyártott utópia megvalósítására törekszik, hanem teret ad sokféle modellnek, amelyek a mindenkori egyéni elképzelésekből fognak kifejlődni. Számol azzal, hogy a törésszerű társadalmi változás se nem lehetséges, se nem kívánatos, viszont a fennálló intézményrendszer sem használható minden további nélkül. Az Észak felszámolásának feladatai tehát a kármentesítés, a fokozatos leépítés, az átszoktatás és a rehabilitáció. Nem valamiféle puritán vagy hősies erkölcsre hivatkozik, hanem azokra a kulcsfontosságú pontokra összpontosít, amelyek lehetővé teszik a fejlődés irányának megváltoztatását, és közvetlen érdekekhez köthetők. Az Észak felszámolásának öt alapelve:

1. Mindennemű beavatkozás megakadályozása.
2. A globális szektor visszaszorítása.
3. A formális munka privilégiumainak megszüntetése.
4. Terek és összefüggések közvetlen elsajátítása.
5. A közvetlen túlélést biztosító intézkedések.

A beavatkozás megakadályozása

A legfontosabb kérdés az Észak képessége a katonai beavatkozásra: a mások feletti rendelkezést garantáló ultima ratio-ra. Amennyiben ez gyengíthető, illetve meggátolható, úgy megnyílik az út ahhoz, hogy Dél saját maga sajátítsa el természeti kincseit és a munkát, ahelyett, hogy kitenné ezeket a teljes lerablásnak.

Az Öböl-háború idején a diáktüntetések résztvevői között a "Semmi vért az olajért" jelmondat volt a legnépszerűbb. Manapság ennek mintájára időszerű volna a "Semmi vért az ökológiáért". Észak haditechnikai lehetőségei lenyűgözők, a bevetések politikai elfogadtathatósága azonban korlátozott. A déli célpontok elleni, "sebészeti beavatkozás jellegű" hadviselés, amelyekre a fegyverkezés irányul, alig követelhet saját halottat, és nem is tarthat néhány napnál tovább – különben nyugtalanság és ellenállás kap lábra a saját országban. Az Egyesült Államok nem tudta végigcsinálni Szomália megszállását, mint ahogy a mexikói kormány sem meri bombázni Chiapast, mert kiszámíthatatlan volna a politikai reakció. Bármennyire reménytelenül nagynak látszik is a katonai arzenál fölénye, igazából egyfajta gyengeség kifejeződése. A vietnami háborúval szemben kibontakozó ellenállás ebből a szempontból történelmi határt jelent, kijelölve, hogy az északi államok nyílt katonai beavatkozásának mely szintje elfogadható még, és melyik már nem.

A beavatkozásra való képtelenség nem kizárólag katonai, hanem gazdasági-ökológiai és pénzpolitikai "fegyverzetcsökkentés" kérdése is. Az utóbbi években semmiféle reformra nem került sor, amely ebbe az irányba mutatott volna. De nincs is szó arról, hogy az Észak ilyen jellegű nyomásgyakorló eszközei (eladósodás, szerkezeti kiigazítás, "környezetvédelmi megállapodások", a WTO és a GATT által gyakorolt szabadkereskedelmi kényszer stb.) korlátozásának formális-hivatalos úton kell történnie. Sokkal valószínűbb, hogy Dél országaiban a fokozódó belpolitikai nyomás fog az írott és íratlan megállapodások egyoldalú felmondásához vezetni. Ezért végső soron mind a gazdasági-ökológiai, mind a pénzpolitikai "fegyverzetcsökkentés" azon fog múlni, rendelkezésére áll-e az Északnak a katonai megoldás lehetősége.

A közvetett ellenőrzés lehetőségei a társadalmi-ökológiai válság nyomása alatt láthatóan zsugorodnak, és egyre fontosabbá válik a közvetlen katonai ellenőrzés. Ennek következtében a jövőben egyre hangosabb propagandát fognak folytatni a beavatkozás és a viszonyok erőszakos rendezése érdekében. Erre minden egyes esetben tucatnyi, látszólag jó okot fognak találni, de jó ok valójában nem létezik. A katonai fenyegetés és a kormányok katonai támogatásának elhárítása az egyetlen lehetőség arra, hogy alulról jövő kezdeményezések teret nyissanak egy új berendezkedésnek. A nigériai Ogoni-delta ökológiai katasztrófáját nem az "igazságos" olajár, és nem a Shell környezetvédelmi intézkedései fogják megoldani. Csak a nigériai kormány katonai, politikai és pénzügyi támogatásának felmondása teheti szabaddá az utat az átalakulás előtt.

Nem kétséges, hogy a be nem avatkozás politikája Északon előbb vagy utóbb az importált nyersanyagok és az importált áruk megdrágulásához vezet. Ez mind a környezetvédelem, mind a belgazdaság szempontjából feltétlenül üdvözlendő változás. A legfontosabb azonban az, hogy ez a politika összhangban áll bizonyos elemi érdekekkel. Hiszen nyilvánvalóan senki sem akar meghalni olajért, uránért vagy trópusi fáért. Természetesen azt sem akarja senki, hogy hozzátartozói haljanak meg ezekért a dolgokért. Tulajdonképpen azt se szeretjük, ha militáns csoportok zaklatnak minket támadásaikkal, akár otthon, akár nyaralás közben – márpedig a beavatkozás politikája és az elnyomó rezsimek támogatása elkerülhetetlenül ilyen helyzeteket provokál, akár tetszik, akár nem. És végül ezáltal a high-tech-fegyverkezés újabb és újabb spiráljainak költségei is egyre érzékenyebben érintik majd a költségvetéseket.

Az okok azonban, amelyek a beavatkozás politikájával szembeni aktív ellenállást indokolttá teszik, ennél jóval messzebbmenőek. Ösztönösen is felismerjük, hogy az a katonai-logisztikai apparátus, amellyel más társadalmak ellen háborút folytatnak, ugyanúgy ellenünk is irányul. Idővel minden erődítmény börtönhöz válik hasonlatossá, és a hóhér házában jobb nem emlegetni a kötelet. A saját, jól felfogott érdekünk, hogy ne akarjunk olyan országban élni, amely kifelé hadat visel, odahaza pedig állandó ostromállapotot tart fenn.

A globális szektor visszaszorítása

A lebontás második alapelve a "globális szektor" visszaszorítása saját országunkban. Ezt a szektort, amely a jövőben is a világpiaci konkurrenciához igazodva és globális piacokon tevékenykedik, korlátozni kell és vissza kell szorítani, minden hozzá kötődő hatósággal és intézménnyel egyetemben. Az az egész társadalmat átható verseny ugyanis, amelyet nemzetállamok és önkormányzatok folytatnak egymással a tőke kegyeiért, egyedül ennek a szektornak köszönhető. Holott még ott sem térül meg az áldozat, ahol szemmel láthatólag jövedelmező a globális gazdálkodás. James O’Connor utal rá, hogy a városi, illetve regionális tér- és infrastruktúra-használat egyre gyakrabban képezi a tárgyát társadalmi mozgalmak és multinacionális konszernek közti heves összeütközéseknek. Ez egy olyan terület, ahol igen szemléletes a globális szektor visszaszorításának vagy kiterjesztésének jelentősége. Ahol a városokban egykor fejedelmek és patríciusok székeltek, ma nemzetközi konszernek, bankok és biztosító társaságok adminisztrációs és irányítási központjai foglalnak helyet. A nagyvárosok belső kerületeinek lakóövezeteire is ezek jól fizetett munkatársai formálnak igényt. Egy kicsit kijjebb pedig repülőtér-monstrumokról, gyorsvasúti vonalakról és autópályákról folyik a vita – ugyanis ezek sem a vakációs közlekedési dugók miatt épülnek, hanem azért, hogy az üzleti élet mobil személyi állománya a megfelelő időben elfoglalhassa állomáshelyeit.

A globális szektor talán egyik legutálatosabb, mert legkevésbé kézzelfogható következménye, hogy lerombolja a gazdálkodás minden más formáját. Mivel minden árat képes megfizetni, ezért idővel minden ár hozzáigazodik. Mivel a legmagasabb fokú nemzetközi kizsákmányolás feltételei között termeltet, árui minden helyi terméknél olcsóbbak. Gyakorlatilag már régen az a helyzet, hogy csakis azok a területek tudnak fennmaradni, amelyek a globális szektor közvetlen vagy közvetett beszállítói – és ezáltal megkaphatják a monopolprofit egy-egy apró morzsáját -, vagy amelyek többé-kevésbé állami támogatásokból élnek. Már semmi sem fizetődik ki. Akár baloldali sajtókiadó, akár megállapodott szállítmányozási középvállalat: vagy beszállító lesz (anyagi vagy ideológiai értelemben), vagy bezárhat. Így fordulhat elő, hogy a regionális szektor által elhagyott vidékeken gyakran meglepően élénk gazdasági tevékenység bontakozik ki. Ezért mondhatjuk, hogy az egyik legrombolóbb forma, amelyben a globális szektor uralma megnyilvánulhat, a frusztráció uralma. Akinek szerencséje van, az a válság ellenére még megél valahogy – de semmit sem tehet az ember, semmit sem hozhat létre, ami nagyobb lenne egy egyírógépes pinceirodánál vagy egy mozgóbüfénél.

Egy elszánt regionális vagy nemzeti politika számára nem okozna gondot a globális szektor visszaszorítása. Nem volna szükség hozzá semmilyen újszerű eszközre. Meg lehetne valósítani a beruházások visszaszorításával, a kedvezmények megvonásával, építési telkek visszatartásával, adóztatással stb. Logikus volna például, hogy az olcsó külföldi rabszolgamunka belföldi árszínvonalon való eladásából származó nyereséget jobban megadóztassák, mint a belföldi forgalomban kigazdálkodottat. Ebből az adóbevételből pedig támogatni lehetne a regionális (és regionális piacot ellátó) termelést – mindaddig, amíg a globális szektor összezsugorodása meg nem szünteti a romboló árversenyt.

Ez idő tájt azonban nincs esély arra, hogy ilyesfajta politikát az állam felvállaljon. Egyelőre a társadalmi mozgalmak feladata, hogy a globális szektor működésének társadalmi és ökológiai költségeit ne fogadják el. Az embereknek jó okuk van arra, hogy régiójuk vagy városuk "globális gazdasági telephely"-karrierjét megpróbálják meggátolni. Már tesznek is ezért – főként ott, ahol nagy nemzetközi vállalkozásokról van szó, a berlini olimpiától a hannoveri világkiállításig (az "Expoig").

A globális szektor jövője körüli összecsapásoknak egy ennél is keményebb, mert középpontibb területe a csúcstechnológiai fejlesztés ellenőrzése és korlátozása. A viták legfontosabb célpontja jelenleg és várhatóan még hosszú ideig a gén- és a biotechnológia. Ahogy az atomenergia-ipar története is mutatja, a globális szektor technológiai offenzívái nem azért halnak el, mert valamilyen parlament így dönt. Ehelyett egy idő után egyszerűen megfojtják őket azok a költségek, amelyeket a különféle jogi előírások, társadalmi konfliktusok és politikai akadályok rónak rájuk. Az atomenergia-ipar esetében ez már lehetségesnek tűnt, ha nem jött volna közbe a kelet-európai piacbővítési lehetőség.

A formális munka privilégiumainak megszüntetése

A formális munka privilegizálása a harmadik alapvető eszköz, amely lehetővé teszi az északi uralmi és társadalmi rendszer számára a természet és a munka feletti rendelkezést. Ennek jelentősége messze túlmegy a globális szektor határozott támogatásán.

A klasszikus munkavállalói életrajz – életfogytig tartó tevékenység az ipar, a szolgáltatások vagy a közigazgatás területén, teljes munkaidős állásokban, formális munkaszerződés alapján, szabályozott munkaidővel és fizetett szabadsággal, bizonyos munkavédelmi jogokkal – már régóta csak egy társadalmi kisebbség számára érvényes. Ennek ellenére a szociális ellátás egész rendszere úgy épül fel, mintha még mindig ez volna az általános. Ezt a jelenséget már mind a feminista, mind az antirasszista kritika kipellengérezte. Akinek ugyanis lehetősége van a formális keresőtevékenységre, az ezzel olyan lehetőségeknek is birtokába jut, amilyenekhez mások nem jutnak hozzá. Nyugdíjjogosultságot, hitel- és bérletképességet, társadalmi megbecsülést élvez, nem kell munkaközvetítő irodákkal és önkormányzati szociális osztályokkal harcolnia, és viszonylag szabadon rendelkezhet jövedelmével és vagyonával, beleértve ebbe a mellékjövedelem szerzésének szabadságát is. A többiekre viszont mindez nem érvényes. Aki "munkanélküli" vagy háztartásbeliként a munkaerő újratermelését végzi, túl öreg, túl fiatal, állami juttatásból él, munkaszerződés nélkül alkalmazzák, és még sorolhatnánk, nem tartozik ezen szabad "polgárok" soraiba.

Ez társadalmi és ökológiai szempontból is probléma: az emberek annál több jogot és szabadságot élveznek, minél nagyobb anyagmozgás kapcsolódik a tevékenységükhöz. A probléma kulcsa itt is egy uralmi viszony, a rendelkezés mások munkaereje és ideje fölött, ami a formális munka privilegizálásával jön létre. Ezt a mások feletti rendelkezést – ahelyett, hogy jobban szabályoznánk – vissza kell szorítani. Az állami politika ezt egy általános alapbiztosítással oldhatná meg. Ez a biztosítás feltétel nélkül járna mindenkinek, kivéve azokat, akiknek teljes munkaidős állásuk van a formális szektorban. Hogy a társadalmi kapcsolatokban mi játszódik le az emberek között, hogy ott hogy fognak leépülni a patriarchális és rasszista struktúrák, azt az állami politika nem képes tervezni. A döntő tényező azonban a függetlenség: az a lehetőség, hogy az ember bármikor emberhez méltóan megélhessen a formális szektoron kívül is, a saját erejéből és a saját járandóságaiból. Már egy ilyen alapbiztosítás is ösztönözné, hogy az emberek igényeket fogalmazzanak meg, és levonjanak bizonyos következtetéseket.

Az államtól azonban ilyen intézkedéseket sem lehet várni. Az emberek viszont különböző társadalmi mozgalmak keretében, igen különböző módokon fellépnek e célok érdekében. Ide tartoznak a munkahelyteremtésre irányuló, és ennek érdekében állami hozzájárulásokat, támogatásokat, adományokat, korlátozott mértékben üzleti forrásokat stb. bevonó alternatív városi programok. Ilyenek az önfenntartásra törekvő vidéki munka- és életmódkísérletek. Erre irányul a "hivatalos" és "illegális" menekülteknek az Antirasszizmus Mozgalom által folytatott konkrét támogatása. Sok ilyen kezdeményezés létezik, amelyek független megélhetési lehetőségeket hoznak létre, megkerülve a formális munka világának túlságosan magas elvárásait; éppen olyan csoportoknak a számára, akiknek ott nem volna esélyük.

De nem is pusztán "munkahelyekről" van itt szó. Az elosztási harcok egész kérdésköre jön itt számításba, azok minden eszközével együtt: politikai tiltakozásokról, költségvetési indítványokról, nyomtatványokról, kérvényekről, szakértői konzultációkról – ahogyan éppen sikerül az "informálisokkal" szembeni állami szűkmarkúságot megkerülni, keresztezni, aláásni és visszautasítani. Azoknak a társadalmi kapcsolatoknak és szervezeti formáknak a létrehozásáról is szó van, amelyek szakítanak a nemek közötti patriarchális munkamegosztással, és általában megszüntetik a "teljesítményt nyújtók, illetve beszállító személyzet" típusú munkamegosztást.

Itt nem az a lényeges, hogy ezek az intézmények, kapcsolatok és hálózatok "ökologikusabbak", mint a formális szektor gyárai (bár ráadásul azok), hanem az, hogy emberek felszámolják a zsarolhatóságukat, és rendszeres támadást indítanak a formális munka privilegizálása ellen. Azon munkálkodnak, hogy korlátozzanak és visszaszorítsanak egy társadalmi uralmi viszonyt, amely oka a társadalmi és ökológiai válságnak. Gondoskodnak róla, hogy a formális szektorban nyújtott teljesítmény ne érjen többet, mint bármely másik. Ez is a kritériuma e kísérletek értékelésének, vagyis hogy növelték-e a függetlenséget, és elég harcosak voltak-e a formális szektorral szembeni elosztási küzdelemben. Ide tartozik a "teljesítményt nyújtók" cserben hagyása a patriarchális kapcsolatokból való kivonulás által, és ide tartoznak a szociális és kulturális célú költségvetési kiadások növeléséért és a "gazdaságpolitikai" kiadások csökkentéséért folytatott helyi küzdelmek is. Hiszen hosszú távon nem elég az önszerveződés önmagában, ha nem tud megszerezni megfelelő állami támogatásokat is – például helyi vagy regionális keretekben.

Terek és összefüggések közvetlen elsajátítása

Az 1911-es mexikói forradalomból származik a sokat idézett követelés: "Földet és szabadságot!" A "Harmadik Világ" országaiban, és különösen az iparilag fejletlen, paraszti gazdálkodás által meghatározott régiókban nyilvánvaló az összefüggés: nincs szabadság a föld fölötti rendelkezés nélkül, és nincs föld forradalmi úton kivívott szabadság nélkül. Mindkettő feltétele a független fejlődésnek, a saját munka és természet feletti rendelkezésnek.

A képlet az Észak magas fokon iparosodott országaiban is érvényes, de némi értelmezésre szorul. A föld itt sem lényegtelen, de számolni kell azzal a ténnyel, hogy az Észak országai nagymértékben urbanizálódottak, iparosodottak, kifinomult munkamegosztás jellemzi őket, és a társadalmi kommunikációt nagyban átszövi a technika. (A Harmadik Világ milliós nagyvárosaira és ipari régióira szintén nem alkalmazható közvetlenül a "Földet és szabadságot!" képlete.) A "Földet és szabadságot!" követelésének errefelé a terek és összefüggések újra-elsajátítására, a minden szinten önrendelkezésre és önellátásra való törekvés felel meg.

Tereket és összefüggéseket elsajátítani annyit tesz, mint független struktúrákat létrehozni a fontosabb szükségletek kielégítésére, és ehhez megszerezni a szükséges tapasztalatokat, anyagi és logisztikai feltételeket. Ez az ellenmodellje a patriarchális, gondoskodó és mindenható államnak, amely "saját" nemzeti erőforrásait felhasználva globális üzletelést folytat, viszont elvitatja a jogot "saját" lakosságától, hogy a haszonból kielégíthesse szükségleteit. Egész sereg kísérlet létezik, amelyek keretében az emberek városi és vidéki tereket sajátítanak el, és saját hálózatokat építenek ki: városi házfoglaló akciók és független vidéki kommunák, termelői-fogyasztói közösségek és cserekapcsolatok helyi hálózata, független médiumok és oktatási intézmények, regionális piacok és saját szervezésű gyermekellátó intézmények stb. Ezek állandóan jogi, politikai és tulajdonjogi korlátokba ütköznek, amelyekkel meg kell birkózniuk.

Ha létezne állami politika az Észak felszámolására, annak meg kellene szüntetnie ezeket a korlátokat: az állami felügyeleti hatóságok és a normakövetelmények radikális liberalizálásával, terek és támogatások rendelkezésre bocsátásával. Amíg viszont nem létezik efféle állami politika, addig a társadalmi mozgalmak és szervezeteik dolga, hogy a független módon elsajátított tereket és összefüggéseket megvédelmezzék és kiterjesszék.

Végső soron ez az elv egy radikális regionális autonómia formájában nyeri el betetőződését, amely aligha összeegyeztethető az uralkodó jogi és politikai feltételekkel. Éppen ez a program azonban komoly viták tárgya lesz a jövőben, amikor majd meg kell próbálni komolyan venni a régióbeli munka és természet megőrzését és önálló alakítását.

A közvetlen túlélést biztosító intézkedések

Észak felszámolásának eddigi négy alapelve inkább egyfajta közvetett szabályozásra tartalmazott intézkedéseket – ezek arra irányulnak, hogy módosítsák az erőviszonyokat Észak és Dél, globális és regionális szektor, a formális munka világa és a lakosság ezáltal nem érintett zöme, gyámkodó állam és önszerveződés között. Nem tartalmaznak javaslatokat az anyagi világ alakítására és a környezetpolitikára. Ezen túl van azonban az intézkedéseknek egy csoportja, amely konkrét tárgyra vonatkozik, és arra irányul, hogy biztosítsa az ökológiai túlélést. Valamennyi ilyen lépés az élelmiszerellátást érinti. Konkrétan a következőkről van szó: csökkenteni kell Északnak a mezőgazdasági termeléshez szükséges területek feletti, egész földgolyóra kiterjedő rendelkezését; az alapvető élelmiszerek termelését és elosztását ki kell vonni a világpiac fennhatósága alól; "dekolonizálni" kell Északot. Ezek adják Észak lebontásának ötödik alapelvét.

A világ más tájain mindaddig lehetetlen biztosítani a független önfenntartást, amíg fennmarad vagy akár fokozódik is Dél országaiban Észak mértéktelen rendelkezése a mezőgazdaságilag hasznosítható területek fölött. Ezeknek a területeknek exportcélú gyümölcs- vagy vágottvirág-termesztésre, vagy a jövőben ugyancsak exportorientált energiatermelésre való használata sem ökológiai, sem társadalmi okokból nem folytatható. Ezért ezeknek az ültetvényes gazdálkodással előállított termékeknek az importját egyszerűen be kell szüntetni, vagy legalábbis minimalizálni kell. Ugyanez vonatkozik az alapvető élelmiszerek világpiaci kereskedelmére is. Ennek következményei a helyi élelmiszerpiacokra, és ezzel a lakosság élelmiszer-ellátásának biztonságára annyira rombolóak, a szállítás és a raktározás fontos erőforrásokat pazarló volta pedig annyira nyilvánvaló, hogy itt sincs más alternatíva, mint megszüntetni az alapvető élelmiszerek globális kereskedelmét. Időközben Észak országaiban is érezhetővé vált, mennyire veszélyes az egészségre, ha az alapvető élelmiszerek termelése és forgalmazása a globális kínálati és árverseny mércéje alapján folyik. Ez a BSE-fertőzött marhahús esetében már nyilvánvaló, viszont a géntechnikai módszerekkel előállított élelmiszerek vagy az óriási mennyiségben felhasznált tartósítószerek kiszámíthatatlan következményeit illetően egyelőre még kevésbé látványos. Ezért ezeken a területeken a felszámolás tényleg határozott tiltások alkalmazását jelenti – és ha ezt nem vállalja fel az állami politika, akkor a társadalmi mozgalmaknak és szervezeteknek kell bevetniük a következetes kiközösítés és akadályozás eszközét.

Az elmondottaknak az a következménye, hogy az alapvető élelmiszerek előállítására való képességet tudatosan helyre kell állítani az iparosodott északi országokban is. A gyarmati rendszer következményei Északon is éreztetik hatásukat: a Harmadik Világ országaiból származó élelmiszerbehozatal, illetve a saját mezőgazdaság rendkívüli kemizációja és gépesítettsége nélkül a lakosság megélhetése rögtön veszélybe kerülne. Ha a felszámolás megszünteti ezeket az uralomra alapuló hozzáférési lehetőségeket, akkor nem lehet majd arra várni, hogy az élelmiszerellátás valamikor majd csak beáll magától Északon is. Ez az átállási folyamat biztosítékokat igényel, és a saját ellátási struktúrák kiépülését is célzottan gyorsítani kell.

(Fordította: Bellon Erika)

1. A Gazdasági és Környezeti Elszámolások Integrált Rendszere (SEEA)

1.1. Javaslatok a nemzeti elszámolások rendszerének módosítására

A gazdaság és hatásai szűk értelmezési körének feloldására az egyik lehetséges út a meglévő mutatók korrigálása és kiegészítése környezeti, illetve társadalmi hatásokat jelentő tételekkel, illetve mutatókkal. Erre a nemzeti elszámolások megalkotása és elterjedése óta több próbálkozás is született.

Nordhaus és Tobin voltak az elsők, akik javasolták és ki is dolgozták a nemzeti jövedelem egy átalakított változatát, melyet a "gazdasági jólét mércéjének" (Measure of Economic Welfare, MEW) neveztek. A szerzők szándéka az volt, hogy a nemzeti jövedelmet úgy egészítsék ki, hogy a teljes gazdasági jólétet tükrözze. Három ponton javasoltak kiegészítést:

A számbavett állományok határait kiterjesztették, és a kiadásokat új kategóriák szerint sorolták be, úgy, hogy az egészségügyi kiadásokat és az oktatást a humán tőkébe fektetett beruházásnak vették, és bizonyos kiadásokat – mint a rendőrség fenntartását – "köztes" kiadásként értelmeztek, mely önmagában nem generál jólétet. Imputálás útján olyan tétteleket foglaltak bele, mint a tulajdonos által lakott lakás vagy a tartós fogyasztási javak szolgáltatásai, a szabadidő értéke és a nem-piaci termékek egyes fajtái. Az urbanizáció bizonyos költségeit levonták.

A kapott adatok alapján a szerzők – fenntartva azt, hogy a GDP mint a jólét mutatója nem pontos – a GDP és a MEW közötti nagymértékű korreláció miatt ez utóbbi bevezetését nem tartották feltétlenül szükségesnek. (A mutatót az 1926-1965 közötti időszakra számolták ki.) Ezt a megállapítást azóta már vitatták, mert rövidebb időintervallumokra kiszámolva a korreláció egyre inkább gyengül. J. Lintott szerint a korreláció nagyrészt az alkalmazott imputálási módszernek volt köszönhető.

Az első módosító javaslat, mely a környezeti változásokat is megpróbálta a rendszerbe vagy egy mutatóba foglalni, Samuelson és Nordhaus által kidolgozott Net Economic Welfare volt. Az alapproblémát számukra is az jelentette, hogy a GNP sok olyan elemet tartalmaz, amely nem járul hozzá nyilvánvaló módon az egyének jólétéhez, emellett viszont kimaradnak belőle a jólét egyes kulcsfontosságú elemei. A következő módosításokat javasolták:

Pluszok: a szabadidő, "csináld magad" munkák és a fekete/szürke gazdaság.

Mínusz: környezeti károk.

A nemzeti elszámolások bírálatainak a nyolcvanas évek közepéig nem sok gyakorlati eredménye volt. Ezen a területen is mérföldkőnek számít a Brundtland-jelentés. A Brundtland Bizottság a fenntartható fejlődés elérése érdekében hívott fel kormányzati politikák alapjául szolgálható mutatók megalkotására. Ezt a felhívást ismételte meg 1992-ben a Föld Csúcson elfogadott Agenda 21 is, mely explicit módon egy integrált környezeti és gazdasági elszámolási rendszer megalkotását tűzte ki célul, mintegy a hagyományos SNA-t kiegészítendő. Ennek hatására több nemzeti kormány kutatásokat indított a fenntartható fejlődést mérő mutatók kidolgozására, főképp a környezeti szempontok valamiféle beépítését szem előtt tartva. Az ún. zöld elszámolások kidolgozásában olyan országok jártak az élen, mint Brazília, Franciaország, Hollandia, Kanada, Németország és Norvégia.

1993-ban az ENSZ Statisztikai Osztálya, az UNSTAD (United Nations Statistical Division) felülvizsgálta a nemzeti elszámolások rendszerét, és a hagyományos elszámolások mellett létrehozott egy olyan "kísérő elszámolásokból" (satellite accounts) álló rendszert, mely az SNA makromutatóinak környezeti érzékenységét volt hivatva növelni. Ez az új adatcsoport kapta az "Integrated System of Economic and Environmental Accounts" (SEEA) nevet.

Ennek az új rendszernek a kezdetei még a nyolcvanas évek közepére nyúlnak vissza: ekkor hozott létre közös munkacsoportot az SNA környezeti szempontú módosítására az ENSZ Környezetvédelmi Programja (United Nations Environment Programme, UNEP) és a Világbank. A SEEA végül (mint maga az új SNA is) egy széles körű nemzetközi kooperáció nyomán született meg: az Európai Közösségek Tanácsa, az IMF, az OECD, az ENSZ és a Világbank bábáskodtak fölötte.

A SEEA rendszere, mint az SNA kiegészítése, változatlanul hagyja a hagyományos nemzeti elszámolás elveit és alapjait. Elemei a különböző természeti állományokról ("tőkékről") vezetett számlák, melyeken az adott év változásait tüntetik fel, és céljuk a természeti erőforrások kimerülésének és a környezeti degradációnak a nyomon követése.

A szatellit elszámolások rendszere tulajdonképpen úgy tekinthető, mint a nemzeti elszámolások hatókörének kiterjesztése, mely az eredeti elszámolási rendszert érintetlenül hagyja és aköré szerveződik. A definíciók, az elszámolási elvek, a termelés határai stb. konzisztensek a kiegészítő mutatókon belül az SNA eredeti rendszerével. Ez a kompromisszumos megoldás egyrészt jó arra, hogy az SNA hagyományos alkalmazási területeit nem érinti, csak egy pluszt ad – de emiatt a számbavett jelenségek köre is szűkebb a lehetségesnél.

A SEEA rendszere abból a szempontból is szűkebb tartományon értelmezhető, hogy csak környezeti kérdésekkel foglalkozik (bár más hasonló, pl. társadalmi mutatók kidolgozásának lehetőségét is felvetették az ENSZ statisztikusai. Célja az, hogy a környezet gazdasági szerepét valamilyen formában mérhetővé téve annak fontosságát jelezze. Kompromisszum volta azonban abban is megnyilvánul, hogy ennek ellenére szemlélete duális: a gazdaság és a környezet két külön rendszer, melyek bizonyos pontokon kapcsolódnak.

2. A Fenntartható Gazdasági Jólét Indexe (ISEW)

1989-ben Caracasban tartottak konferenciát az alternatív gazdasági mutatókról. A tanácskozás fő üzenete az volt, hogy az egysíkú, GDP-ben mért gazdasági fejlődést egy többmutatós, komplex mutatórendszerrel kell felváltani: gazdasági, környezeti és társadalmi mutatók csoportjaival. Ugyanakkor az olyan mutatókat, mint a GDP, melyek használata mélyen beleágyazódott a mai gazdasági és politikai életbe, nem lehet egy csapásra többmutatós rendszerrel felváltani. Egyrészt, mert ezeknek az aggregált mutatóknak megvan az az előnyük, hogy könnyen megragadható eredményeket közölnek, alkalmasak térbeli és időbeli összehasonlításra. Másrészt éppen elterjedtségük, nemzetközi "kodifikáltságuk" miatt, hiszen a világ pénzügyi szervezetei – nem utolsó sorban a Világbank és az IMF – is nagyrészt ezen "ortodox" gazdasági mérőszámok alapján ítélik meg a támogatandó országok, régiók gazdasági fejlődését.

Hasonló gondolatok alapján döntött úgy Hermann Daly, a Világbank (most már volt) közgazdásza és a teológus John Cobb, hogy megpróbálkoznak egy átfogó, aggregált gazdasági jóléti mutató kidolgozásával. Bár könyvükben gyakorlatilag a Caracasi Jelentés elméleti alátámasztását adják, ezt mégis lehetségesnek és szükségesnek tartották, főleg azért, mert egy ilyen mutató a GDP-vel párba állítva "látványos" összehasonlításokra ad módot. Ezt a mérőszámot nevezték el a fenntartható gazdasági jólét indexének (Index of Sustainable Economic Welfare, ISEW).

Az ISEW a lakossági fogyasztást veszi alapul, és ehhez adja hozzá vagy ebből vonja ki a különböző tételeket. A lakossági fogyasztás tartalmazza mind a saját jövedelem, mind a társadalmi juttatások – legyenek azok pénzbeni vagy természetbeni juttatások – által finanszírozott, mind a saját termelésű javak fogyasztását.

A mutató alapja tehát a lakossági fogyasztás, pontosabban a jövedelemegyenlőtlenség indexével korrigált lakossági fogyasztás. Ehhez adódik 1. a háztartási munka értéke; 2. a tartós fogyasztási cikkek éves szolgáltatásainak értéke; 3. az utak, országutak nyújtotta szolgáltatások értéke, és 4. az egészségügyi és oktatási közkiadások. Ebből vonják ki azután a következő tételeket: 5. a tartós fogyasztási cikkek vásárlására fordított éves összeg; 6. a jóléthez hozzá nem járuló egészségügyi és oktatási magánkiadások; 7. az országos szintű reklámkiadások; 8. az ingázás – munkába járás – közvetlen költségei; 9. az urbanizáció költségei; 10. a motorizált közlekedés baleseteinek költsége; 11. a vízszennyezés költségei; 12. a légszennyezés költségei; 13. a zaj okozta károk; 14. a mocsarak és lápok elvesztéséből fakadó károk; 14. a mezőgazdasági területek csökkenéséből fakadó károk; 15. a nem megújítható erőforrások kimerüléséből eredő költségek; és 16. a hosszútávú környezeti károk költsége. Végül hozzászámolnak a mutatóhoz két változó előjelű tételt is: 17. a nettó tőkenövekedést, és 18. az ország nettó nemzetközi tőkepozíciójának változását.

A fenntartható gazdasági jólét indexe tehát láthatóan nagyobb részt becslésekre, mint pontosan mérhető adatokra támaszkodik. (Ez nem meglepő, hiszen ezek a tételek éppen nehezen mérhető vagy számszerűsíthető voltuk miatt nem részei a nemzeti elszámolásoknak.) Ennek Daly és Cobb is tudatában volt. ők maguk különösen bizonytalannak és vitathatónak tartották a kimerülő erőforrásokból származó költségekre és a hosszútávú környezeti károkra vonatkozó becsléseiket. Ezért kiszámolták az ISEW-et e két tétel kihagyásával (ISEW*). Az eredmény azonban azt mutatta, hogy a kettő között az Egyesül Államokban a trendet tekintve nincsen lényeges különbség.

3. A Valódi Fejlődés Mutatója (GPI)

Az ISEW-et megalkotása után sok kritika érte, sok közgazdász, ökológus és más elemző írta meg véleményét erről a mutatóról. Ezek után a "Redifining Progress" nevű kutatócsoport a kritikák alapján átdolgozta, illetve tovább fejlesztette az indikátort. Ezt az új, átdolgozott mutatót Genuine Progress Indicator-nak (a valódi fejlődés mutatószámának) nevezték el. Az, hogy a Genuine Progress Indicator tulajdonképpen az ISEW-nek a továbbfejlesztése, abban is megmutatkozik, hogy az egyik kidolgozója, Clifford Cobb az ISEW-nek is társszerzője volt. A GPI-t Ted Halsteaddel és Jonathan Rowe-val együtt 1995 szeptemberében alkották meg, de csak az Egyesült Államokra számolták ki.

Ugyanúgy, mint a GDP (és az ISEW is) a GPI is a személyes fogyasztásból indul ki. Ezt a személyes fogyasztást a jövedelem-egyenlőtlenségekkel kiegyenlítik, és ezután adják hozzá vagy vonják ki azokat az elemeket, melyek társadalmi vagy környezeti károkat, illetve hasznokat képviselnek (l. 1. táblázat). Ezek három kategóriába tartoznak:

• defenzív kiadások (a múltbeli károk kompenzálása),
• társadalmi költségek,
• a környezeti tőke és a természeti erőforrások leértékelődése (amortizációja).

1. Táblázat

A GPI az ISEW-hez képest több új tételt tartalmaz: öt társadalmi és két környezeti kárral bővült a lista. Marc Breslow szerint azonban a GPI sok esetben még mindig alulbecsüli a társadalmi károkat és túlbecsüli a természeti károkat.

4. Az Emberi Fejlődés Indexe (HDI)

Az Emberi Fejlődés Mutatója (Human Development Index, HDI) az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja által 1990-ben kidolgozott mutatószám. Megalkotásának célja az volt, hogy a GDP által nem mért fontos értékek alapján rangsorolhatóvá tegye az egyes gazdaságokat. Számos olyan hiányosságra keres megoldást, amelyek a 2. részben is szerepeltek. Ezek:

• a GDP abszolút értékének helyettesítése egy a változás irányát mutató, korábbi értékhez képesti viszonyszám segítségével;
• a nemzeti valuta dollárárfolyama segítségével történő torz egységesítés elkerülése az egy főre jutó GDP adott gazdaságon belüli vásárlóerejének összehasonlításával;
• az oktatás és a közegészségügy mint érték beemelése a mutatóba.

Az új mutató két módszertani újdonságot tartalmazott a hagyományos GDP kiszámolásához képest. Először is a jövedelem megítélésén változtat, főleg a csökkenő határhozadék alkalmazásával (ami a jövedelem logaritmusának alkalmazását jelenti). Másodszor az így módosított jövedelmet két humán fejlődési mutató értékével összegzi, az élettartam és a tudás mérése céljából, ahol a három aspektus azonos súlyt kap.

A fentieknek megfelelően a HDI három részből áll össze:

• az egy főre jutó GDP, vásárlóerő paritáson számolva;
• az iskolázottság szintje (a felnőtt lakosság olvasási aránya kétharmados, az iskolában eltöltött évek átlagos száma is egyharmados súllyal);
• születéskor várható élettartam.

A fejlett ipari országok jó eredményei arra késztették az alkotókat, hogy folyamatosan finomítsák a mutatószám érzékenységét, bővítsék annak tartalmát, ezzel fenntartva annak rangsoroló képességét. (Az ennek alapján kialakult számítási rendszert vázlatosan a 2. táblázat foglalja össze.)

2. táblázat

A mutató további finomításának lehetőségére az alkotók több utat is felsorolnak, elsősorban a fejlett országok vonatkozásában. Ez olyan egyéb statisztikák beemelését jelenti, amelyek a lakosság jólétének lehetnek mutatói (hajléktalanság-, kábítószerfüggés elterjedtségét mutató, öngyilkossági-, bűnözési statisztikák).

Ahol a rendelkezésre álló adatok ezt lehetővé teszik, mód van többféle HDI kiszámítására, egyes csoportokra vonatkoztatva: a népesség lakhely, vagyoni helyzet, nem stb. alapján való rétegzése útján. A legfejlettebb országokban el is készült egy, a nemek alapján számított mutató a következők szerint. Kiszámolták, hogy a nők adataiból számolt HDI hány százaléka a férfiakénak. Ezzel az arányszámmal megszorozzák az eredeti HDI értéket. (Az országok így kapott módosított HDI alapján történt újrarangsorolása érdekes eredményt mutatott. A szerzők közlik néhány ország eredeti (E) és módosítás utáni (M) helyezését: Japán: E:3 M:19, Kanada: E:1 M:9, Svájc: E:2 M:17, Hong-Kong: E:22 M:30, Svédország: E:4 M:1, Dánia: E:15 M:4, Finnország: E:16 M:3, Új-Zéland: E:18 M:8.

5. Többdimenziós alternatív mutatórendszerek

Az eddig ismertetett alternatívák központi gondolata az volt, hogy a GDP-t korrigálva egy másik, valószerűbb mutatóhoz jussanak. De a jólét méréséről szóló vitákban van egy másik elmélet is, mely szerint bármivel egészítjük ki a GDP-t, az eredetileg pénzértékkel nem rendelkező dolgok monetizálása miatt az eredmény szükségszerűen annyira torz lesz, hogy az ilyen mutatók alig használhatók valamire, kormányzati politikák alapjául pedig egyáltalán nem (ami az eredeti SNA-rendszernek is az egyik fő célja volt). Ennek a nézőpontnak a képviselői az egyetlen GDP mutató alternatívájaként egy természetes mértékegységekben kifejezett mutatócsoportot javasolnak.

1989-ben, a caracasi kongresszuson ebből a szempontból vizsgálták a lehetséges hatékonyabb fejlődési indikátorokat. Megállapították, hogy a fejlődési mutatókat úgy kellene megválasztani, hogy egyszerűek, alacsony költséggel megállapíthatók, nem, életkor, földrajzi terület, gazdasági és társadalmi csoportok szerint lebonthatók legyenek, kifejezve így a fejlődés megoszlásának dimenzióit.

A kongresszus egyik résztvevője, Victor Anderson is ajánlásokat fogalmazott meg, felvázolva az alternatív gazdasági mutatók kívánt fejlődési irányát:

• Fel kellene ismerni a mutatók mindhárom fajtájának: pénz-, társadalmi, környezeti és erőforrás-indikátorok használatának fontosságát.
• Arra kellene törekedni, hogy a kormányzati és egyéb politikák kidolgozásánál a súlypont áthelyeződjön a pénzindikátorokról a humán és természeti világ "valódi" mutatói felé.
• Az egy mutatószámba való egyre több információ sűrítésének célját fel kellene váltania a mutatószám-csoportok koncepciójának.

Anderson később meg is határozta, hogy milyen feltételeknek kellene megfelelniük azoknak a mutatóknak, melyek alkotóelemei lehetnek egy jobb mutatórendszernek. Feltételei a következők voltak:

• Egy mutatónak nem szabad automatikus értékítéletet hordoznia: vagyis emelkedése vagy csökkenése nem feltétlenül jelenti azt, hogy javult a helyzet vagy romlott a helyzet. Egyszerűen csak közölnie kell egy dolgot, amelyet fontosnak tartunk. Egy indikátornak a realitásokat kell tükröznie, nemcsak a valóság könnyen értékelhető részét.
• Egy mutatónak nem szabad egy politikai eszközhöz kötődnie. A legjobb eszköz kiválasztása az indikátor által mért problémára sokszor igen nehéz lehet, de ezt nem lehet megkerülni.
• Egy mutatónak nem kell újnak lennie. A lehetséges mutatók megvizsgálása és átrostálása olyan indikátorok kiválasztásához is vezethet, melyek nagyon is ismerősek (bár lehet, hogy nem a közgazdászoknak), mint pl. a csecsemőhalandóság.
• Az eddigi javaslatok a jobb fejlődési mutatócsoportokra általában a gazdasági, társadalmi és emberi fejlődés meghatározott elméletein nyugodtak. Ezek nagyon sok ellenvetést és vitát gerjesztettek, főleg ha az adott elméletek olyanok voltak, melyek a fejlődésnek csak egy járható útját ismerték. Az ilyen nézetek túl szűkek ahhoz, a mai gazdasági és emberi fejlődés sokszínűségével megbirkózzanak.
• Magának a mutatónak, illetve az alapjául szolgáló információnak könnyen és olcsón elérhetőnek kell lennie.
• A mutatónak viszonylag könnyen érthetőnek kell lennie. Az olyan indikátorokat, melyek bonyolult matematikai számítások eredményeképpen születnek, sokkal nehezebb értelmezni, és kevesebb hasznuk lesz, mint egy, csak a "csupasz tényeket" közvetítő indikátornak.
• A mutatónak, hogy egyáltalán működjön, valami mérhető dolgot kell mérnie (például nem lehet a "közösség leromlását" közvetlenül mérni, hanem csak bizonyos jelekből – öngyilkossági arány, elvándorlások stb. – következtetni rá).
• Talán nyilvánvaló, de a mutatónak valami olyasmit kell mérnie, ami önmagában fontos, vagy egy ilyen dolog mögött álló tényezőket méri. Ez különbözteti meg a mutatószámot az egyszerű statisztikától.
• A mért állapot és a mutató elérhetővé válása között minél rövidebb az idő, annál hatékonyabb lehet a felhasználása.
• Hasznos: a mutató olyan információkon nyugszik, melyek földrajzi, társadalmi vagy más eloszlása megállapítható, és lehetőséget biztosít az összehasonlításra.
• A nemzetközi összehasonlítás lehetősége kívánatos, bár elég nehéz kérdés a környezet és a társadalmi intézmények különbözőségei miatt.

Anderson ezek alapján két, egy társadalmi és egy környezeti mutatórendszerre tett javaslatot. A javasolt társadalmi mutatók voltak:

• a beiskolázott lányok aránya,
• a beiskolázott fiúk aránya,
• női analfabétizmus aránya, férfi analfabétizmus aránya,
• munkanélküliségi ráta,
• az átlagos kalóriaellátás a szükséges százalékában,
• az egészséges ivóvízhez hozzájutó lakosság aránya,
• ezer emberre jutó telefonok száma,
• a háztartások leggazdagabb húsz százaléka által kapott jövedelem és a legszegényebb 20% jövedelmének aránya,
• csecsemőhalandóság,
• öt év alatti halandóság.

A környezeti mutatók: