Csurakov napjaikban se nem népszerű, se nem divatos téma kutatásába kezdett. A szerző konkrétan kimutatja az 1917-es orosz forradalom önigazgatói-önkormányzó jellegét a forradalmi munkásszervezetek tevékenységében. Azt a folyamatot elemzi, amelyben az egyre inkább önállósuló politikai hatalom magához ragadta az önigazgatói munkásszervezetek funkcióinak többségét, államosította a munkásönigazgatás szerveit.

A tisztelt kollégák most elsősorban a “puskás emberrel”, a parasztsággal és az értelmiséggel foglalkoznak: a zemsztvo-bizottságokkal és a különféle burzsoá önvédelmi szervezetekkel. Egyre több szó esik az utóbbi években a forradalom és az ember viszonyának mindennapi, humanitárius aspektusáról általában is. Széleskörűen vitatjuk meg a különböző intézményi, szociálpszichológiai, axeológiai és egyéb magasröptű problémákat.

Mégsem találtuk meg azonban mindeddig Októbernek valamiféle új értelmét és üzenetét. Egy mozaik-képet látunk mindössze, egy színes, helyenként egészen meglepő és magával ragadó kirakósdit. Milyen eredeti ugye, hogy egyes kutatók megállapították: az orosz forradalom kimenetelét végül is a lakosságnak a zug-pálinkafőzés iránti olthatatlan szenvedélye döntötte el. Vagy az: 1917 februárját követően a Romanov családnevet viselő polgárok egy része lázas sietséggel cserélte fel azt – mondjuk – Demokratovra. Mások úgy igyekeztek a forradalmi áradathoz csatlakozni, hogy a “köztársaság” vagy a “komisszár” szóból faragtak maguknak nevet.

Mindezt jó tudni persze, ha meg akarjuk belülről is érteni a kort, amelyben ez a világtörténelmi esemény lezajlott. Ám ez nem pótolhatja azonban a teljes, ha úgy tetszik – a totálképet. És nem véletlen, hogy ezt mindeddig nem sikerült megrajzolni. Az orosz forradalom társadalomtörténetét nem lehet megírni ugyanis a korszak munkásmozgalmának elmélyült tanulmányozása nélkül.

Az orosz munkásmozgalom 1917-ben olyan széles és erős sodrú volt, hogy ezúttal csak a legközvetlenebbül a mához vezető szálainak a megragadására vállalkozhatunk. Az egyik ilyen szál kétségkívül a szovjet állam megalakításában való részvétel volt. A szovjetek kezdetben egyértelműen a munkások osztályszervezetei voltak, és Oroszország államiságának valóban új alapjait jelentették. Ez a szerep egyáltalán nem a vörös zászlók lobogtatásában merült ki.

A szovjet történettudomány óriási apparátussal igyekezett megörökíteni a Vörös Október minden mozzanatát, így a szovjet állam megszületését is. De megérthették-e valójában Sztálin és Brezsnyev famulusai a forradalomnak azt a logikáját, amely a munkásönkormányzatokat az állam alapjává tette volna? Nyilvánvalóan – nem. A szovjet korszak történészei azonban – a rájuk nehezedő hatalmas politikai nyomás ellenére – már akkor is nagyon sok anyagot és számos olyan összefüggést tártak fel, amelyek megkönnyítik az események lényegének a megragadását.

A szovjetek szerepének megértéséhez a kulcsot az a kutatási irány adja, amely a legutóbbi években kezd csak kibontakozni: az önkormányzatiság történetének vizsgálata Oroszországban. Ezek a kutatások hozzák majd létre azt a metodológiát, amellyel feltárható lesz a munkásönkormányzatok¹ igazi súlya és jelentősége is. Ez az a bűvös mágnes, amely eggyé tudja majd rendezni tudatunkban az 1917-es forradalom széthullott képét. Ez a forradalom éppen abban különbözött ugyanis az összes megelőzőtől, hogy soha nem látott szerepet kaptak benne a regionális és a helyi államigazgatási szervek, amelyek kezdetben önkormányzati formában jelentek meg. Ez a forradalom nem a pártok, hanem az önkormányzatok forradalma volt. Elsősorban – a munkásönkormányzatoké.

Az 1917-es februári forradalom után a termelőeszközök továbbra is a korábbi tulajdonosok kezében maradtak. A termelésben az üzemi bizottságok, a kereskedelemben a munkásszövetkezetek, az elosztásban a munkásönkormányzatok azonban mind határozottabban készítették elő a kollektív tulajdonformák megjelenését. (Ezért tulajdonképpen nem is indokolt 1917-ben két külön forradalomról beszélni februárban és októberben.) Ennek politikai következménye aztán a szovjetek megalakulása és gyors megerősödése volt.

1917 április–májusában történtek meg az első lépések. Igen találóan jellemzi az ország helyzetét ezekben a hónapokban Buharin egy megjegyzése. Az önkényuralom katasztrofális gyorsaságú összeomlása – mutat rá – teljesen készületlenül találta az egymással szembenálló politikai erőket. “Ez a gyorsaság egyformán meglepte azokat, akiknek ütött a végső órája, és azokat is, akik tevékenységükkel kiváltották az összeomlást.”²

A különböző munkásszervezetek követeléseit néha valóban nem is annyira a forradalom előrelendítésének a célja vezette, mint pusztán az az igyekezet, hogy kikecmeregjenek valahogy az összedőlt rendszer romjai alól. Ha a munkásönkormányzatokat hatalmi szerveknek tekintjük, úgy 1917 március–áprilisban szerencsésebb még csak munkás önszerveződésről vagy -képviseletről beszélni. Ezek a szervezetek drámai gyorsasággal alakultak meg egymás után.

Az önálló munkásszervezetek megalakulását követő idők pátosza jól érezhető például a “Hat év a forradalom posztján” című dokumentumkötetben, amely a Ruszkabel nevű moszkvai üzemben lezajlott eseményeket örökíti meg: “Március elsején vagy másodikán összegyűltek a műhelyek képviselői mintegy 18-an az irodisták étkezdéjében és elkezdték lerakni a dolgozók hatalmának az alapjait. A végigdolgozott műszak után le sem mosakodva, a fáradságot nem is érezve vitatkoztak az emberek késő éjszakáig a szűk, telefüstölt szobában.”³

Egy Ivanovo-Voznyeszenszkben működő üzem munkása, G. Gorelkin visszaemlékezéseiben így írja le azoknak a társainak a lelkiállapotát, akik résztvettek ebben a munkában: “A proletáriátus legaktívabb képviselői, akik az üzemi bizottságokban tevékenykedtek, egész bensőjükkel érezték, hogy osztályuk hamarosan átveszi a hatalmat. Éberen ügyeltek a gépek és a raktárakban felgyülemlett áru sértetlenségére. A fokozódó káosz, a nyersanyag- és energiahiány, valamint az éhínség emberfeletti erőfeszítéseket követelt. Az üzemi bizottságok tagjai reggel hétkor keltek. Felhajtottak egy-két pohár ‘málnateát’, amelytől vérzett az ember ínye, bekaptak egy rozslepényt, és indultak a külvárosokból be a gyárba, ahol aztán állott a tánc egész nap. A kialvatlanságtól mindig fájt a fejünk és véres volt a szemünk. De helytálltunk.⁴

Ezekből a munkásszervezetekből nőttek ki aztán néhány hét alatt a munkásönkormányzatok. Hogy miért és miként? Úgy, amint annak az 1917-es évnek a többi önkormányzata, egészen közönségesen és magától értetődően. Az orosz marxisták később, a 20-as években sokat vitatkoztak ennek a viharos sebességű és nagy tömegeket megmozgató folyamatnak az okairól. Ezek a viták – mint már korábban is – az orosz állam sajátosságai körül koncentrálódtak. 1917 eseményei azokat a nagy orosz történészeket és politikai vezetőket igazolták, akik az állam megkülönböztetetten nagy szerepét hangsúlyozták Oroszországban. Így történhetett, hogy még a proletáriátus sem tudta huzamosan elviselni az államhatalom szünetelését: amikor a monarchia évszázadok óta megszokott gépezete felmondta a szolgálatot, a maga osztálystruktúráival tulajdonképp átvállalta annak funkcióit.

A forradalomban született munkásönkormányzatok sietve benyomultak a hatalmi vákuumba. A közbiztonság védelmére egymás után alakultak meg például az önvédelmi bizottságok. (A Belügyi Népbiztosság jelentése szerint 79 kormányzósági, 651 körzeti és mintegy 1000 járási bizottság alakult.) Megélénkült a zemsztvok és más önkormányzatok tevékenysége is. Általában elmondható, hogy a társadalmi önszerveződés folyamata hallatlanul felgyorsult. Ugyanez vonatkozik a munkásönkormányzatokra is. A kortársak ámulva figyelték, milyen hatalmas lendülettel, szinte lavinaként haladt előre az üzemi bizottságok szerveződése. P. Garvi kifejezésével élve ez a “lázas gründolás” ideje volt, amely magával ragadta szinte az egész forradalmi Oroszországot.⁵

1917 májusára alakultak ki azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé tették, hogy a munkások a maguk önálló osztályszervezeteiről beszélhessenek az önkormányzatoknak ebben a parttalan forradalmában. Ilyen volt mindenekelőtt a termelés munkásellenőrzése. Minden naivitása és ügyetlensége ellenére, ez lehetővé tette már Október előtt is a munkások közvetlen bekapcsolódását a gazdaság irányításába. A munkásellenőrzés nem a tőke elleni osztályharc fegyvere volt tehát akkor – mint ahogyan azt később szajkózták –, hanem a munkás önszerveződés és önképzés egyik igen alkalmas és kézenfekvő lehetősége csupán.

Fontos megjegyezni azonban, hogy a munkások gondolkodásában ettől kezdve igen fontos változások mentek végbe: kezdték megérteni maguk is önálló szervezeteik jelentőségét. Bromley báró egyik üzemének a munkása, Bogdanovics azt írja visszaemlékezéseiben, hogy szaktársai az üzemi bizottságokat ettől kezdve a “forradalmi önkormányzat szerveinek” kezdték tekinteni.⁶ Hackental üzemének egyik dolgozója, Ljubacsov kijelentése szerint pedig a munkások “egyedül az üzemi bizottságok segítségével védhették meg a jogaikat”.⁷

Azzal, hogy a termelés irányításának a fogantyúit kezükbe ragadták, a munkások megteremtették maguknak a továbblépés bázisát. 1917 nyarától a proletárszervezetek megerősödtek és egységes rendszerbe kezdtek szerveződni. Nem véletlen, hogy éppen az üzemi bizottságok révén. Ez annak köszönhető, hogy az ő kezükben volt a termelés ellenőrzése és – ennek következtében – az anyagi eszközök: az élelmiszer, a nyersanyag és a pénzeszközök. Az üzemi bizottságok ekkorra már közvetlenül az üzemek anyagi és pénzügyi alapjaiból tartották fenn magukat. Sem az állami szervek és a pénzintézetek, sem a központi munkásszervek nem szólhattak bele, hogy kik töltik fel ezeket az alapokat: maguk a munkások-e, vagy követelésükre, nyomásukra a tulajdonos.

Ami még ennél is fontosabb azonban: az üzemi bizottságoknak így lehetőségük nyílt anyagilag támogatni a szovjeteket, a vörösőrséget, az üzemi milíciát, a szocialista pártokat, a szakszervezeteket, a baloldali sajtót, a betegsegélyző pénztárakat és a proletáriátus egyéb intézményeit. És ők éltek is nap mint nap ezzel a lehetőséggel. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy most – elszakadva egy pillanatra a konkrét témától – felhívjuk a figyelmet: lám itt a bizonyíték, hogy az öntevékenység és az önfinanszírozás a legbiztosabb ismérve mindenfajta sikeres önkormányzatnak!

A termelés munkásellenőrzésének a megvalósítása, mint látjuk, rákényszerítette a munkásokat, hogy egyesítsék erőiket először egy-egy üzemen belül, majd területileg is. A mozgalom előrehaladtával az üzemi bizottságok egy-egy ipari centrumban szövetségeket hoztak létre. A folyamat lezárása Az Üzemi Bizottságok I. Összoroszországi Kongresszusának a megrendezése volt.

A munkásönkormányzatok egyesülésének a folyamata kibontakozott ugyanakkor egy másik irányban is. Az üzemi bizottságok igyekeztek minél szorosabban együttműködni a szovjetekkel, a szakszervezetekkel és a többi proletár szervezettel. Ez leginkább a szovjetekkel kapcsolatban valósult meg, különösen alsó szinten. Ezeknek a szervezeteknek a kiépülése februártól októberig egyenes vonalban haladt előre.⁸ Az önkormányzatok más formái viszont – különösen azok, amelyek az Ideiglenes Kormánnyal álltak kapcsolatban – válságba kerültek, és egyre jobban elveszítették a támogatottságukat. Nem tudtak anyagi forrásokhoz jutni, és nem boldogultak a helyi, területi feladatokkal.

Az 1917-es forradalom nagy paradoxona, hogy Október után a munkásönkormányzatok is hanyatlani kezdtek. Az okok persze valószínűleg mások voltak, mint a többi önkormányzatnál. Vizsgálatuk egy külön tanulmányt igényelne. Most azokat érintjük csupán, amelyek közvetlenül kapcsolódnak témánkhoz, a szovjet államhatalmi és közigazgatási szervek kialakulásához.

Két fontos tényező játszik itt főként szerepet. Először is: a szovjet államiság rendkívüli jellege. Ez teljesen érthető. A szovjet államot ugyanazok az erők hozták létre, amelyek a forradalom menetét meghatározták. A kutatók többsége ma már nem is tartja indokoltnak két különálló szakaszra bontani az 1917-es forradalmat. A háború, az általános felfordulás, az éhínség, a munkanélküliség, az osztályok elkeseredett küzdelme egymással és a többi rendkívüli tényező minden elképzelhető hatalmat rendkívülivé tett volna Oroszországban.

A polgárháború éleződésének mértékében éleződött aztán a szovjethatalom rendkívüliségének a mértéke is. A háborús helyzetben az új államnak fel kellett használnia minden rendelkezésére álló eszközt a hatalom megszilárdítására. A legkézenfekvőbb és legmegbízhatóbb eszközök természetesen a munkásönkormányzatok voltak.

Az új hatalom görcsös erőfeszítéseit fokozta még az is, hogy szakadás állott be a szocialisták két tábora, a mensevikek és a bolsevikok között. Az utóbbiak erőszakos hatalomátvétele ezt még csak fokozta, s így hamarosan ez is a polgárháború egyik frontjává vált. Meg kell jegyezni, hogy a munkások tudatában voltak ennek a veszélynek, és igyekeztek rákényszeríteni felsőbb szerveikre az együttműködést. Éppen ez okozta – közvetlenül a Munkás- és Katonaküldöttek II. Kongresszusa után – a szovjetkormány első jelentősebb próbatételét.

A krízist az “Egységes szovjetkormányt!” jelszóval megindított mozgalom idézte elő, amelyet a Vasutas Szakszervezet Összoroszországi Végrehajtó Bizottsága, az ún. Vikzsel kezdeményezett. A szovjet történettudomány váltig bizonygatta annak idején, hogy ez a mozgalom szovjet- és bolsevikellenes volt. De ez is csak a mítoszok egyikének bizonyult. Elfogulatlanabb kutatók megállapították, hogy a Vikzsel támogatta a szovjethatalmat. Amint azt például Donald D. Raleigh adatai is bizonyítják, a vasutasok helyi szervezetei fontos szerepet játszottak a forradalmi hangulat szításában.⁹

Nem bizonyult igaznak az az állítás sem, hogy a Vikzsel el akarta volna távolítani a bolsevikokat a szovjetekből. Azt akarták csupán, hogy minden baloldali párt részt vehessen a koalícióban “a bolsevikoktól a népi szocialistákig”.¹⁰ A Vikzsel ezen túl aktívan részt vett az ellenforradalom elleni harcban. Nyilatkozatot adtak ki, hogy nem engedik be Kerenszkij és Krasznov csapatait Pétervárra, ha pedig mégis betörnek, megbénítják a közlekedést. Elutasították az Ideiglenes Kormány felszólítását, hogy siklassák ki a bolsevik osztagokat szállító szerelvényeket. Kijelentették: a bolsevikok megsemmisítése egyet jelentene az egész forradalom leverésével.

Könnyen megérthető az is, miért ragaszkodott a Vikzsel az “egységes” szocialista kormányzáshoz. Tagságának pártvonzalmai – a váltókezelőtől a vasúti mérnökig – nagyon különbözők voltak. Ebben a helyzetben valósággal provokációnak hatott volna csupán egyetlen pártból állítani össze a kormányt.¹¹ Egy október 28-i határozat így fogalmazza meg azt a taktikát, amelyet aztán minden későbbi dokumentum is tükröz: “A vasutas szakszervezet a legkülönbözőbb politikai pártok képviselőit tömöríti, ezért nem kíván részt venni a szocialista pártok közötti küzdelemben.”¹²

Más munkásszervezetek is felléptek az “egységes szocialista kormányzás” mellett. Voltak közöttük olyanok is, amelyekben a bolsevikok voltak többségben. Kezdetben például a Pétervári Szakszervezeti Szövetség is az “egységes szocialista hatalom” mellett szállt síkra, amely a szovjeteknek tartozott volna felelősséggel. A leginkább bolsevizálódott szakszervezet, a pétervári vasasok is emellett foglaltak állást november 5-i határozatukban: “A munkás–paraszt-forradalom vívmányait megőrizni egyedül csak egységes demokratikus kormány létrehozásával lehet, amelyben minden szocialista párt képviselői részt vesznek.”¹³

Még inkább meglephette a bolsevikokat az üzemi bizottságok moszkvai szövetségének november eleji nyilatkozata, amely követeli az “egységes demokratikus hatalom azonnali megszervezését minden szocialista párt részvételével, mivelhogy a pártok közötti torzsalkodás eredménye csak polgárháború lehet”.¹⁴ A munkások a koalíciós kormányzással tehát a forradalom eltorzulását akarták megelőzni. A központi hatalom demokratikus voltában annak a garanciáját látták, hogy megőrizhetik a maguk önkormányzatait. Másképpen szólva: ők már 1917 októberében reális lehetőségként érzékelték a munkásszervezetek függetlenségének az elvesztését.

Elsőként a szovjetek kerültek ki a munkásönkormányzatok rendszeréből mint a munkások politikai szervezetei. Október előtt a szovjetek afféle félállami vagy elő-állami struktúraként működtek. II. összoroszországi kongresszusuk után formálisan állami szervek lettek. Csakhogy az alsó szinteken megmaradtak továbbra is a munkásönkormányzatok. Ezért 1917–18-tól kezdve a szovjeteken belül fokozatosan elkülönülnek a Végrehajtó Bizottságok. Formálisan ezeket is a szovjetek választották meg és azoknak tartoztak beszámolással, valójában azonban önálló bürokrata apparátusként kezdtek működni. Különösen a polgárháború éveiben vált általánossá, hogy a vébék önállóan tevékenykedtek, maguk a szovjetek, a választott testületek csak afféle járulékos tényező voltak.

A politikai szervezetek után “sor került” a munkásönkormányzatok gazdasági szerveire is. A munkásellenőrzés mint jelszó továbbra is érvényben volt. De amint az alkalmazására került volna sor, mindig problémák adódtak. Már a II. szovjetkongresszuson felvetődött ez az ellentmondás. Ezért aztán a békéről vagy a földről szóló dekrétummal együtt a munkásellenőrzésről szólót nem is fogadták el ezen a kongresszuson.

A bolsevik párt központi bizottsága megbízta Lenint, hogy készítsen beszámolót a hatalomról, a békéről és a földről, a munkásellenőrzés kérdését azonban nem is tervezték napirendre tűzni. Arról később – november 14-én – maga a kormány hozott határozatot. Nyilvánvaló, hogy ez – bár felülről jött –, sokkal alacsonyabb értékű döntés volt, mint a szovjetkongresszusé lehetett volna.

Mindez N. Oszinszkijt később arra indította, hogy kijelentse: “Ha megkérdezzük magunkat, hogyan is képzeltük el a munkásellenőrzést október 25. előtt, hogy milyen gazdasági szabályzókkal akartuk azt megvalósítani, egyszerűen nem tudunk válaszolni.”¹⁵ Hasonlóan nyilatkozott kis idővel a bolsevik hatalomátvétel után A. Lozovszkij is. “A munkásellenőrzés – írja – az októberi napokig a bolsevikok harci jelszava volt. Ott volt minden zászlón, és elhangzott minden felhívásban. Mégis valami misztikus titokzatosság vette körül. A pártsajtó keveset használta ezt a jelszót, és még kevesebb konkrét tartalmat igyekezett belefoglalni. És amikor kitört az Októberi forradalom és meg kellett volna mondani világosan és pontosan, hogy hát mi is akkor az a munkásellenőrzés, akkor kiderült, hogy komoly nézeteltérések vannak ezzel kapcsolatban még a jelszó legnagyobb hívei között is.”¹⁶

Csakhamar éles harc bontakozott ki a munkásellenőrzés alapvető értelmezési kérdései körül. A különböző nézetek közti mechanikus kompromisszum eredményeként a november 14-i törvény egy egymástól élesen elütő anyagokból varrt rongyszőnyegre emlékeztetett. A fogadtatása is igen óvatos volt. A kortársak egy része – bár elismerte, hogy alkalmas az alsó szinten folyó mozgalmi munka ösztönzésére – nem tartotta szocialista jellegűnek vagy csak félig szocialistának tartotta.¹⁷

A Lenin által “nem szerencsés” és “esetleges”¹⁸ formában elfogadottnak nevezett törvény nem is maradhatott fenn sokáig. Életképtelenségét sok belső ellentmondás is növelte. A 8. paragrafus úgy rendelkezett például, hogy az önkormányzat alsóbb szerveinek határozatait “a munkásellenőrzés felsőbb szerveinek állásfoglalása mindig megváltoztathatja”. A 9. paragrafus szerint pedig nem csupán a tulajdonosok, de “a munkásellenőrzés végrehajtásával megbízott munkások és alkalmazottak is felelősek voltak az államnak a legszigorúbb rend és fegyelem, valamint a vagyonvédelem betartásáért”.¹⁹ Ez a két pont tág teret nyitott a törvény alapvető céljának félreértelmezéséhez.

Hamarosan be is igazolódtak az ezzel kapcsolatos aggodalmak. Már az I. Összoroszországi Szakszervezeti Kongresszus fontos mérföldkőnek bizonyult a munkásellenőrzés meggyengítésének útján. Ez időben egybeesett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szétkergetésével. Amikor a szakszervezeti delegátusok között elterjedt az esemény híre, az egyes pártok képviselői a forradalom elárulásával kezdték vádolni egymást. A tárgyszerű vita így lehetetlenné vált. A kongresszus határozatai közül mégis ki kell emelni kettőt. Az elsőben az üzemi bizottságokat alárendelték a szakszervezeteknek, jelentősen megnövelve így a szakszervezeti bürokrácia jelentőségét. A másik fontos határozat tulajdonképpen a munkásszervezetek államosítását hirdette meg.

Mindez abban a pillanatban történt, amikor a munkásönkormányzatok belső ellentmondásai egyébként is igen felerősödtek. A munkásellenőrzés szervei csak igen nehezen birkóztak meg az ország gazdasági problémáival. Mint a demokrácia többi formájánál, éppen a gazdasági hatékonyság bizonyult ezeknél is a leggyengébbnek. Ez megrendítette a pártvezetés bizalmát, mely elkezdett sietve egy másik gazdasági mechanizmust keresni. A bolsevikok egyre inkább az állam által létrehozott üzemi vezetőségekre és a népgazdasági tanácsokra támaszkodtak, mintsem a munkások önálló szervezeteire.

A munkásellenőrzés eszméjében való végleges csalódás a Népgazdasági Tanácsok I. Kongresszusán fogalmazódott meg 1918. május 25. és június 4. között Moszkvában. Az 5 terület és 30 kormányzóság nagyszámú körzete népgazdasági tanácsainak 252 küldötte Andronov előterjesztésében elfogadta “Az államosított vállalatok irányításáról” szóló határozatot. Ennek 2. paragrafusa kimondja: “Az üzemi vezetőség tagjainak kétharmadát a területi (a felsőbb szintű) Népgazdasági Tanács nevezi ki. A vezetőségi tagoknak csupán egyharmadát választhatják meg az illető üzem szakszervezetbe tömörült munkásai.” Ezután “az üzemi vezetőség névsorát jóváhagyás és az ü. b. elnök kiválasztásának céljából be kell terjeszteni a felsőbb vezetés legközelebbi szervéhez”.

De még ezzel sem elégedtek meg. Az ehhez a paragrafushoz fűzött 1. számú megjegyzésben kikötötték, hogy “a felsőbb vezetés, ha szükségesnek látja, az üzemi vezetőségbe delegálhatja a maga képviselőjét”. Ennek “a szava meghatározó kell legyen, és joga van érvényteleníteni az üzemi vezetőségnek minden olyan határozatát, amely ellentétes az össztársadalmi érdekkel”. A 2. számú megjegyzés értelmében a felettes szervek néhány formális megkötés mellett jogot kaptak rá, hogy leválthassák az üzemi vezetőséget, és maguk nevezzék ki az új tagokat.²⁰

Mint láttuk, a munkásszervezetek államosítása kezdetben azt a célkitűzést jelentette, hogy egyre nagyobb szerepet kapjanak az állam vezetésében. Aztán maga a szó értelme is megváltozott: kezdték úgy érteni, hogy alá kell rendelni őket az állami szerveknek. A bolsevikok csakhamar kiadták a termelőeszközök nacionalizálásának jelszavát, persze ezt is a munkásérdekek nevében. És ez – részben – így is volt. Figyeljünk csak fel azonban egy árulkodó részletre! Fentebb érintettük már az üzemi bizottságok önfinanszírozásának a kérdését és azt, hogy az üzem készleteiből nemcsak magukat tartották fenn, hanem a szovjeteket és a többi proletárszervezetet is.

Október után ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A II. szakszervezeti kongresszuson M.Tomszkij bejelentette, hogy a Szövetség kiadásai 1918 folyamán 1 800 000 rubelt tettek ki. Ennek az összegnek mintegy a fele már központi támogatás volt: félmillió rubel a szakszervezeti központtól, 290 ezer rubel a munkaügyi komisszáriátustól és 100 ezer rubel a bolsevik párt központi bizottságától érkezett. A szakszervezeteket tehát ekkor lényegében már az állam finanszírozta, sőt – mint a szakszervezeteknek alárendelt szervezetek – maguk az üzemi bizottságok is erre voltak utalva. A bolsevikok kiemelték a maga közegéből és bürokratizálták mindkét munkásszervezetet.

Árulkodók azok a momentumok is, amelyek ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolják a munkásönkormányzat leépítésével. Mind ez ideig az új elit kialakulásának csupán a politikai oldalával foglalkoztunk.²¹ De ezt a réteget nem lehet csupán a párttagokra és a központi szervek munkatársaira korlátozni. Sokkal szélesebb történelmi platformon bontakozott ki ez a folyamat. A kutatók figyelmébe ajánlom például a szereplők következő sorát: népgazdasági tanácsok – üzemi vezetőségek – a helyi szovjetek gazdasági osztályai – az ágazati szakszervezetek kerületi bizottságai. Ezen a szinten ment végbe valójában az új gazdasági rend és az új uralkodó osztály kialakulása. Miközben újra és újra deklarálták a munkásönkormányzatok jelentőségét, 1918 közepétől kezdve egyre világosabbá vált, hogy a munkásosztályt ebből kizárták.²²

A munkások tudatában az új uralkodó osztály kialakulása a szovjethatalom elidegenedéseként, bürokratizálódásaként jelent meg, amelyet igen fájdalmasan éltek meg. Az I. Összoroszországi Nőkongresszus egyik küldötte, a Ramenszkij kerület egyik üzemének szövőnője, Taltügina felszólalásában így bírálta az új üzemi vezetést: “Miféle kommunisták ezek? Kiköltöztek a munkásszállásról, villákba mentek lakni. Az ajtóra meg kiírják: Belépés csak előzetes bejelentkezés után. Na mondhatom, szép kis kommunizmus!”²³

A folyamat előrehaladásával a munkások egyre világosabban érezték, hogy ez nemcsak valamiféle “kinövés a Forradalom testén”, hanem a munkásönkormányzat legádázabb ellensége.²⁴ Ezt a meggyőződést erősítette meg bennük az is, hogy egyre-másra tértek vissza az üzemekbe a régi vezetők és egyéb burzsoá elemek. A Moszkva–Kazany-i Vasúton és más munkahelyeken nyílt összetűzésekre is sor került az egykori “elnyomókkal” és “szabotőrökkel”, a “szakemberekkel”, akiket az államosított üzemekben és a közigazgatásban újra alkalmaztak. A munkások úgy érezték, hogy “valami megfoghatatlan, síkos és penészes valami kúszik vissza a hatalomba, és szorítja ki onnan őket”. Ez a hangulat annyira általános volt, hogy még Lenin is kénytelen volt reagálni rá, és elismerni a jogosságát.²⁵

A népgazdasági tanácsok első kongresszusa és a tömeges államosítások kezdete egybeesett egyébként is a forradalom romantikus szakaszának a végével. Még csak kevesen ismerték fel, de 1918 nyarán-őszén rávetült már az országra a hadikommunizmus árnyéka. “Az önkormányzatok forradalma” mindenesetre befejeződött.

A. Bogdanov volt újra az első, aki az események elemzése alapján felállította a diagnózist. Akkor írott tanulmányaiban fokról-fokra jut el a felismeréshez: a bolsevik rezsim belső fejlődése csak ide vezethet. A forradalmat ő az első pillanattól nem munkás-, hanem katonai jellegűnek tekintette. Világosan látta, hogy a munkásság előbb vagy utóbb el fogja veszíteni benne meghatározó szerepét.²⁶

Az események jövőbeni irányáról szólva Bogdanov a gazdaság fejlődésének két, egymást kizáró lehetőségét látta: vagy az autoriter, vagy a társadalmi utat. Amennyiben a gazdaság “az ostromlott kommunizmus” foglyává válik, úgy az autoriter és az újraosztó vonások kerülnek előtérbe, amelyek kiszorítják a demokratikus elemeket – tartotta.²⁷ Ebből kiindulva egyes történészek, mint például az amerikai Richard Pipes, most azt állítják, hogy Október után a munkásönkormányzat Oroszországban egyszerűen megszűnt létezni. Ez az állítás így persze nem állja meg a helyét. Az önkormányzat egyes elemei kétségkívül részévé váltak az 1918 utáni fejlődésnek is.

A szovjet korszak történetének talán a legnehezebb és legizgalmasabb kérdéséhez jutottunk el ezzel. Megítélésünk szerint az önkormányzatok ugyanis nem tűnnek el Október után sem, csak lényegesen megváltozik a funkciójuk, a természetük. Előbb a munkások osztályszervezetei, tehát társadalmi szervezetek voltak, amelyekből aztán az államhatalom részévé, annak alsószintű apparátusává váltak.

Ebben a változásban nem is a szintkülönbség a legrosszabb. Hanem az, hogy a munkásönkormányzatok elvesztették az államtól való függetlenségüket, és kiszolgáltatottak lettek. Csakhogy jószerével ez volt ám a sorsa mindig is az orosz társadalom önszerveződésének: az állam megerősödésével az összes önkormányzati forma elkerülhetetlenül alárendelt helyzetbe került. Ez történt 1917-ben is. És a kérdés az volt “csupán”, hogy talált-e magának az önkormányzat méltó feladatot ebben a helyzetében is.

A szovjet rendszer további fejlődésének torzulásait nem lehet egyszerűen abból levezetni, hogy a munkásönkormányzat elveszítette szervezeti függetlenségét. Ezt az “átmeneti problémát” a szovjet ideológusok egyébként is mindig fölényesen elhárították azzal, hogy a forradalom “a romboló szakaszából az építő szakaszába lépett”. A valóságos kérdés azonban az, hogy hol is húzódik pontosan az önkormányzat és az általa megteremtett állam tevékenysége közötti lényegi határvonal. A szovjet állam létrejöttének – finoman szólva – zaklatott körülményei és állandó fenyegetettsége vezetett a fentebb ismertetett torzulásokhoz, amelyek 1918 és 1921 között szinte teljesen elmosták azt a minőségi különbséget, amelynek a munkásönkormányzatok és a “munkásállam” között kellett volna lennie.

Az önkormányzatiság kérdése jóval túlmutat persze az orosz forradalmon. A megújulni vágyó Oroszország a század elején lázasan kereste a kor kihívásainak megfelelő új társadalmi intézményeket. Ezek – a modern totális állam az egyik, s a civil társadalom demokratikus szervezetei a másik oldalon – korántsem egyértelműen és kizárólagosan jók vagy rosszak. Az orosz fejlődés adott szakaszában azonban kétségkívül a társadalomirányítás mechanizmusainak a demokratizálása volt a soron lévő feladat.

Tulajdonképpen az 1917-es forradalom és az általa életrehívott önkormányzat-rendszer is egyfajta válasz volt erre a kihívásra. A forradalomnak vége lett azonban, és az önkormányzatok erőtlennek bizonyultak az állami bürokrácia meg-megújuló támadásaival szemben.

A miénk csak egy volt persze a sok lázadás, felkelés, felfordulás és forradalom közül, amelyet hosszú történelme során az emberiség megélt. Ezek a robbanások mind ez ideig nem tudtak lényegesen változtatni a világban felhalmozódott hatalmas mennyiségű szociális igazságtalanságon. Felvetődik a kérdés: van-e joga az élethez a demokráciának, ha egyszer ennyivel gyengébb a többi társadalmi tendenciával szemben?

Azzal a meggyőződéssel fejezzük be ezt az írást, hogy nem volt eleve elrendelve a munkásönkormányzatok eleste az orosz forradalomban sem. Továbbá, hogy a jövőben is csak az önkormányzatok jelenthetnek alternatívát az autoriter és a totalitárius rendszerekkel szemben. Éppen ezért nagyon jól végig kell gondoljuk ezt az alternatívát. Az orosz tapasztalatok segíthetnek ebben. Szóltunk a párton belüli vitákról az 1920-as években, amelyek – így vagy úgy – felvetették az önkormányzatok jelentőségét a szocializmus számára. Ma pedig egyenesen az önkormányzatok szocializmusáról kell már beszélni.

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Jegyzetek

¹ Itt szükségesnek látszik egy módszertani megjegyzés. Mivel az 1917-es önkormányzati szervekről mind ez ideig nem jelentek meg rendszerező munkák, jó néhány terminológiai félreértés mutatkozik. Ezért felsoroljuk most itt érintőlegesen azokat a kifejezéseket, amelyek mindegyikével a munkásönkormányzatot jelöljük.

A legszélesebb jelentésű közülük a “munkás-öntevékenység” fogalma. A munkásoknak mint önálló társadalmi osztálynak mindennemű önálló tevékenységét értjük rajta. Ha ez valami saját, önálló struktúra megteremtésére is irányul, úgy helyesebb a “munkás-önszerveződés” kifejezést használni. A “munkásképviselet” a proletár érdekvédelmi szervezeteket és a velük együttműködő szociális erőket jelenti.

Mint látjuk, ezeknek a kifejezéseknek az értelme mind igen közel áll egymáshoz. A “munkás-önkormányzat” kifejezés azonban magába foglalja, integrálja mintegy az összes többi variánsnak a jelentését is. Azt mondhatjuk tehát, hogy az 1917-es orosz forradalomban a munkásönkormányzat a munkásoknak az osztályérdekeik védelmében, továbbá a különböző munkahelyeken és szakmai területeken fellépő belső problémáik megoldására irányuló szervezett tevékenységét jelentette.

² N. Buharin: Ot krusenyija carizma do pagyenyija burzsuazii. Harkov, 1923. 20.

³ Seszty let na revoljucionnom posztu. Moszkva. 1923.

⁴ Trud i profszojuzü, 1927. 10–11. 60.

⁵ P. Garvi: Profszojuzü i kooperacija poszle revoljucii (1917–1921). Chalidze Publications,1989. 1.

Bár jóformán tényleg csak az osztályöntudat vezette, a munkás-önszerveződés a forradalomnak már ebben az első szakaszában is nagy eredményeket ért el. 1917 nyarára már 166 megvizsgált moszkvai üzemből legalább 144-ben működött üzemi bizottság. Ez a minden történeti munkában szereplő adat arra a felmérésre támaszkodik, amelyet a moszkvai kerületi szovjetek végeztek 1917 májusában–júniusában a fémmunkások szakszervezetével karöltve. Az anyagok hiányos volta arra enged azonban következtetni, hogy a valóságban ezek a számok sokkal nagyobbak voltak, a Zamoszkvoreckij és a Szimonovszkij kerületben legalábbis. Erre utal például az utóbbi kerületi szovjet tagjának, N. K. Goncsarovnak a feljegyzése. Ebben a kerület 19 üzemét érintő felmérés eredményét összegzi (GARF. F. 5451. Op. 1. D. 65. L. 3,11–12), miközben a felmérést összegző elemzésben egyedül csak a szimonovszkiji sapkagyár adatai szerepelnek.

Ilyenformán áll a dolog a zamoszkvoreckiji kerületben is. Előkerült itt is egy feljegyzés, amelyben 77 olyan üzem szerepel, ahol bizottságok működtek. Ezzel szemben a végső összesítés szerint csupán 5 helyen működött bizottság: a Jevdokimov-féle nyomdában (869 fő), a Rasztyerjajev-féle művégtaggyárban (150 fő), a töltényhüvely-gyárban (223 fő) és egy más tulajdonú művégtaggyárban (479 fő).

Így aztán, mint látjuk, a forradalom első szakaszában Moszkvában már csak ennek alapján is 233 munkásönkormányzatról lehet beszélni a 144 helyett, amelyről eddig szó volt. A valóságban azonban ezek a számok még ennél is nagyobbak voltak. A Zamoszkvoreckij kerület összegző elemzése megemlíti például, hogy a felmérés nem ölelte fel a kerület minden üzemét. Nem tudtak bejutni például azokba a textilgyárakba, amelyekben már kitörtek a “zavargások”, és ezért be akarták zárni őket. (Holott már ez is a munkásönszerveződés biztos jele volt.) Nem jutottak információhoz továbbá olyan nagyüzemekről mint a Dinamó vagy a Schrader-féle villamosremíz. (U. o. L. 11–22–L. 24–27.)

⁶ GARF.F.P-7952, Op. 3. D. 94. L. 47.

⁷ CGAMOF. 186. Op. 1. D. 30. L. 22. ob.

⁸ Néhány kutató arra figyelmeztet ugyanakkor, hogy nem szabad túlértékelni a munkásoknak ezt az Október előtti szervezkedését. P. V. Volobujev például a munkásellenőrzés “kontárságára” és felaprózottságára hivatkozva óv a “túlzásoktól”. (Volobujev: A munkásellenőrzés lenini eszméje és a termelés ellenőrzéséért folyó harc 1917 márciusa és októbere között. Voproszü isztorii KPSzSz. 1962. No. 6. Sz. 55.) Ezt a nézetet vallja V. Z. Drobüzsev is, aki egy 1918-as felmérés adataira támaszkodik. Eszerint a 2151 akkor ismert üzemi bizottság több mint fele Október után alakult. Ami a speciálisan a termelés ellenőrzésére alakított bizottságokat illeti, a 2371 ilyen bizottságnak csak 12,9%-a alakult meg a bolsevik hatalomátvétel előtt. (V. Z. Drobüzsev: A szocialista ipar stábja. In: Ocserki isztorii VSzNH 1917–1932. Moszkva, 1966. 46–50.)

Az ország legkülönbözőbb területein végzett felmérések is nagyjából ezt a képet mutatják. Moszkva ezer üzemében ekkor mintegy háromszázezer munkás dolgozott. Oroszország középső területein egyezerháromszáz üzem volt összesen mintegy egymillió munkással. (B. M. Frejdlin: Ocserki isztorii rabocsevo dvizsenyija v Rosszii v 1917 godu. Moszkva, 1967. 30.) Ennek alapján néhány történész még a szovjet korszakban arra a vitatható, de akkoriban kétségtelenül igen bátor következtetésre jutott, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőző időszakban a termelés munkásellenőrzése nem jelenthetett akkora erőt, amely radikálisan meghatározhatta volna a dolgok kimenetelét, és megmenthette volna az országot a gazdasági összeomlástól. (Isztorija szovjetszkovo rabocsevo klassza. Rabocsij klassz v Oktyabrszkoj revoljucii i na zascsitye jejo zavojevanyij. 1917–1920. T. 1. Moszkva, Nauka,1984. 96.)

⁹ Donald D. Raleigh: Polityicseszkije szugybü rosszijszkoj gubernyii – 1917 v Szaratove. Szaratov, 1995. 242.

¹⁰ GARF. F. 5498. Op. 1. D. 13. L. 23.

¹¹ A. F. Kiszeljov: Profszojuzü i szovetszkoje goszudarsztvo. (Szporü 1917–1920.) Moszkva. 1991. 11.

¹² GARF. F. 5498. op. 1. D. 24. Ll. 6, 9.

¹³ L. Metalliszt, 1917. nov. 30.

¹⁴ Szocial-demokrat, 1917. nov. 14.

¹⁵ E. Karr: Isztorija Szovjetszkoj Rosszii. Moszkva, 1990. 452.

¹⁶ A. Lozovszkij: A munkásellenőrzés. Pétervár, 1918. 19.

¹⁷ V. F. Pletnyov: A munkásellenőrzésről. Moszkva, 1918. 6–7.

¹⁸ V. I. Lenin: Polnoje szobr. szocs. T. 38. 140.

¹⁹ Dekretü szovjetszkoj vlasztyi. T. 1. Moszkva, 1957. 83–85.

²⁰ Trudü I. Vszerosszijszkovo Szjezda szovjetov Narodnovo Hozjajsztva. 25 maja–4 ijunyja 1918. goda. Sztyenograficseszkij otcsot. 256–257.

²¹ A szovjet történetírás például egyszerűen a bolsevikoknak a központi szervekben való képviseletével mérte ennek az elitnek az előretörését. (L. G. A.Trukan: Rabocsij klassz za pobjedu i uprocsenyije Szovjetszkoj vlasztyi. Moszkva, 1975. 179–180.) De még a szovjet rendszer ellenfelei sem találtak igazán kulcsot ehhez a réteghez. Jó példája ennek M. Voszlenszkij elképzelése, amely szerint a Szovjetunió uralkodó osztálya, a nómenklatúra egy szűk társadalmi csoportból, afféle kasztból alakult ki, amilyen szerinte a Forradalom előtti bolsevik párt volt. L. M. Voszlenszkij: Nomenklatúra. Moszkva, 1991.

²² Ha szemügyre vesszük például az 1918 májusában, nagyjából a Népgazdasági Tanácsok Kongresszusával egyidőben összehívott, a Munka Komisszárjai II. Összoroszországi Kongresszusának küldöttlistáját, igen jó képet kapunk róla, miként válogatták ki a helyi szovjetek munkaügyi osztályainak kádereit. A kitöltött kérdőívek nem teljesek: nem ölelik fel az ország minden régióját és a munkaügyi népbiztosságok minden munkatársát. A minták azonban meglehetősen reprezentatívak. A kérdőíveket a helyi munkaügyi szervek különböző beosztású munkatársai töltötték ki a komisszároktól és a kollégiumok tagjaitól 3 területi és 19 kormányzósági alosztály, illetve 49 városi munkaügyi osztály vezetőjéig. Területileg sikerült átfogni az ország kulcsfontosságú gazdasági körzeteit, amelyekben munkásönkormányzatok működtek: az Északnyugati körzetet, Oroszország középső körzeteit, az Uralt, a Volga-vidéket, Szibériát.

A kérdőívek alapján megállapítható, hogy bár azok a munka világának, vagyis az új állam azon szerveinek a munkatársait ölelik fel, akik “tisztán proletár szellemben tevékenykednek”, a munkások kezdettől fogva nem kaptak ezekben a szervekben megfelelő reprezentációt. A megyei és városi komisszáriátusok vezető beosztású munkatársai között mindössze 57,6%-ban voltak képviselve.(L. A. F. Kiszeljov: Otgyelü truda mesztnüh szovjetov. Formirovanyije vzaimootnosenyij sz profszojuzami – oktyabr 1917-leto 1918 gg. Továbbá: Szovjetü i tvorcsesztvo massz. Moszkva,1986. 42–43.) A megyei jogú városok végrehajtó bizottságaiban a munkások aránya mindössze 48,8% volt. (L. M. F. Vlagyimirszkij: Szovjetü, iszpolkomü i szjezdü szovjetov. Vüp. 1. Moszkva. 1920. 14.)

²³ GARF. F. P-7952. Op. 3. D.168. L. 82–83.

²⁴ L. Novüj puty. 1918. No. 6–8. 21.

²⁵ V. I. Lenin: Polnoje szobr. szocs. T. 37. 410.

²⁶ L. A. A. Bogdanov: Piszmo Lunacsarszkomu 19 nojabrja (2 dekabrja) 1917. g. Voproszü szocializma. Moszkva,1990. 352–353.

²⁷ L. A. A.Bogdanov (Malinovszkij): Sztatyji, dokladü, piszma i voszpominanyija. 1900–1928 gg. kny. 1. Moszkva,1995. 81–92.

A nemzeti, állami, mozgalmi ünnepeket, emléknapokat a politikai elit jelöli ki legitimációja s politikai céljai szolgálatában. E “kijelölés” akkor sikeres, ha a politikai közvélemény jelentős része támogatja, egyetért vele. Nem véletlen, hogy a nagy néptömegek számára elfogadhatatlan, népszerűtlen dátumokból aligha válnak nemzeti ünnepek, még akkor sem, ha azt számosan szeretnék. Még senkinek sem jutott eszébe pl., hogy az 1514-es magyarországi parasztháború leverését, Dózsa György kivégzésének napját “ünnepnek” nyilvánítsa, jóllehet a magyar nagybirtokosok egyes köreiben lett volna erre hajlandóság. Ami a nagy francia forradalmat illeti: a 200. évfordulón tapasztalhattuk, hogy ez még mindig megosztja a “közvéleményt”; nemcsak Franciaországban, hanem a magyar történészek körében is. (Lásd a “forradalomtalanítás” hazai jelszavát, amely szerint minden forradalom felesleges, kikerülendő és elvetendő.)

1848–49-cel, illetőleg a kezdet napjával, 1848. március 15-ével más a helyzet. Sajátos eseményről van ugyanis szó. A forradalmat a magyar politikai vezetőréteg is indokoltnak tartotta; abban nemesi és polgári elemek jelentős szerepet vállaltak. A forradalom ügye összekapcsolódott nemcsak a feudalizmus felszámolásával, a polgári átalakulással, hanem a nemzeti lét védelmével. (A “forradalom és szabadságharc” meghatározás már a XIX. században megfogalmazódott, és később sem volt jelentős politikai erő, amely ezt kétségbe vonta volna. Mint ahogy azt sem, hogy a magyar 1848 része volt az európai 1848-nak, önmagában is nemzetközi jelentőségű része. Ugyanis több mint egy évig tartó, nagyarányú fegyveres harcba torkollott, amelynek során nemcsak az Osztrák Császárság, hanem a cári Oroszország nagy hadseregeinek inváziójára is sor került.) Azt sem lehetett meggyőzően vitatni, hogy 1848–49 nélkül nem kerülhetett volna sor 1867-re, a kapitalizmus magyarországi kibontakozására, egy ellentmondásokkal terhelt, de alapjában sikerült modernizációs korszak kezdetére. Senki sem tagadhatta azonban, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségeinek jelentős része – külön nemzeti aspirációkkal ötvözve antifeudalizmusát – szembefordult a magyar forradalommal, amely jobbágyfelszabadításra igen, a nagybirtokosrendszer megnyirbálására azonban nem vállalkozott. A forradalomban – ezt minden vele foglalkozó történész mindig kiemelte – több irányzat érvényesült. Így a mérsékelten konzervatív, a liberális és a radikális demokrata, amely utóbbi mögött már szocialista erők is feltűntek. (A magyar szociáldemokraták 1868, azaz a kezdetek óta megemlékeztek 1848-ról, de nem az egész vezetés, hanem a radikális demokraták méltatásával.)

A kérdést még bonyolultabbá tette, hogy Magyarország 1867, “az alkotmányos éra” beköszöntétől 1918-ig, a polgári demokratikus forradalomig az Osztrák–Magyar Monarchia társországa volt; élén a forradalmat leverő Habsburg-dinasztiával; pontosabban Bécs politikai vezető köreivel. Ez a helyzet alkalmat ad arra, hogy a nevezetes nap sorsára legalább utaljunk. Március 15-e megünneplése 1867 után lehetséges volt. (Ezzel a lehetőséggel éltek – többek között – a szociáldemokraták.) A forradalom és kormányának feje, az emigrációs Kossuth azonban Ferenc József Magyarországán hivatalosan nem volt ünnepelhető. A magyar politikai elit egyes képviselői, például a liberális Wekerle Sándor többszörös miniszterelnök, egyik célja éppen az 1848-as és 1867-es hagyomány közelebb hozása volt. A magyar hivatalosság végül is a századfordulón már megemlékezett 1848-ról, de nem március 15-én, hanem április 11-én, amikor V. Ferdinánd jóváhagyta az ún. áprilisi törvényeket (amelyek természetesen máricus 15. nélkül soha sem jöttek volna létre). Ezek a törvények a polgári átalakulás számos fontos elemét foglalták magukban. (Parlamentáris politikai rendszer megszervezése, jobbágyfelszabadítás stb.) Az említett nap már senkinek az érzékenységét sem sértette, hiszen aligha voltak a magyar politikai életnek olyan mérvadó képviselői, akik az említett törvényeket elutasították volna.

Létrejött tehát a “közmegegyezés”. 1848–49 előre vitte az ország ügyét, az 1867-es kiegyezés során sikerült 1848 örökségének jelentős részét megőrizni. Ferenc József alkotmányos uralkodó lett, akinek a forradalmi megtorlások során “in effigie” kivégzett Andrássy Gyula gróf miniszterelnöke, majd külügyminisztere. Az emigráns Kossuth Olaszországban, de egykori híveinek zöme itthon: az ország halad a modern fejlődés útján. Az 1848-as “túlzások és atrocitások” elítélendők, azoknak nem szabad megismétlődni. A jelzett álláspont mutatkozott meg a századforduló magyar történetírásának nagy vállalkozásában, a Szilágyi Sándor által szerkesztett A magyar nemzet története című tízkötetes műben (1895–1898), amelynek vonatkozó részét a nemzeti liberális Beksics Gusztáv írta.

Az első világháború végén 1918 “őszirózsás” forradalma természetesen változtatott ezen a képen. Emberei kiemelték (az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának viszonyai közepette) 1848 függetlenségi örökségét, Kossuth szerepét; az 1919-es Tanácsköztársaság idején pedig a forradalmi balszárny került előtérbe. (Egyik kiemelkedő alakjának, Petőfi Sándornak a képe az új hatalom bélyegeire is felkerült; elvégre a magyar szabadság s egyben a világszabadság költője volt.)

A Horthy-korszakban ismét változott a megítélés. Differenciáltabbakká váltak az álláspontok. A dualizmus-kori konszenzus; a 48 és 67 közelítésére irányuló nézetek – a Monarchia összeomlását követően – anakronisztikussá váltak. A hivatalosság a történeti publicisztikában, évfordulós megemlékezésekben főleg a nemzeti szempontokat emelte ki – jelezve, hogy a legfontosabb kategóriának a nemzetet tekinti. A korszak úgyszólván legjelesebb – egyébként a második világháborúig még nem ellenzéki – történetírója, Szekfű Gyula azonban árnyaltabban fogalmazott. A “konzervatív reformok” híveként nagy művében, a Hóman–Szekfű féle magyar történetben, (amelynek második, “bővített, teljes” kiadása a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában, 1936-ban jelent meg) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc valamennyi aspektusát figyelembe veszi. A balszárny radikalizmusát Szekfű sem helyesli, és kritikával él az általa is karizmatikusnak és nélkülözhetetlennek tartott vezetővel, Kossuthtal szemben is, aki nem vette kellően figyelembe a realitásokat. A republikanizmussal szemben fenntartásait hangoztatja, és láttatja a belső: nemzeti és szociális feszültségeket. A bukást a nemzetözi erőviszonyokkal magyarázza; rokonszenve a “mérsékelteké”. A hősies küzdelem érdemét azonban a forradalom egyetlen vezető emberétől sem tagadja meg. A bécsi abszolutizmust és a “pesti radikalizmust” azonban elmarasztalja, csakúgy, mint a kapitulánsokat. Nem látja problémátlannak a “nemzeti egység” kérdését sem. Rámutat arra, hogy “a szegény nép” zöme eleinte közönyös volt. Csak a császári csapatok dúlásai és a bécsi szolgálatban álló nemzetiségi fegyveresek pusztításai változtattak ezen a helyzeten. Mindezek hatására “a jobbágyság is hirtelen tudatára ébredt magyarságának”. Ez olvasható az idézett mű 395. oldalán. Nem hallgatja el azt sem, hogy a kormány a helyenként megmutatkozó földosztó törekvések ellen karhatalmilag fellépett, tartva az “agrárszocializmustól”. Általában azonban az a véleménye, hogy társadalmi akciókra “ekkor még nemcsak a falusi, hanem a városi munkásság is éretlen volt”. Majd a továbbiakban – némi egyoldalúsággal – a következőket írja: “Negyvennyolc nemzeti mozgalom volt, s városi és falusi szegény nép végső fokon alárendelte magát az intelligens osztály nemzeti vezetésének, amint többé-kevésbbé hasonló történt a nem-magyar nemzetiségek soraiban is.” (396.)

Ilyen előzmények után kellett a magyar baloldalnak az 1945 utáni években 1848-cal kapcsolatos álláspontját kialakítania. A feladatot megnehezítette, hogy itt nem lehetett másolni. A Szovjetunióban hasonló kérdések nem vetődtek fel. Itt a nemzeti ünnep november 7. volt. A szomszédos kisebb országokban is más volt a helyzet. Romániában csak nem sokkal korábban került sor a köztársaság kikiáltására, Csehszlovákiában 1948 februárjában zajlott le a “népi demokratikus” fordulat, a titói Jugoszlávia helyzete pedig a második világháború eseményei folytán egészen más volt. Az ezekben az országokban létező baloldalnak nem kellett a magyar 1848 megítéséséhez, egy sajátos jellegű polgári forradalom értelmezéséhez hasonló, politikai szempontból is jelentős problémával szembenéznie. Érdemes tehát az ötven év előtti Centenáriumot szemügyre venni.

1948 elején a politikai életet domináló Magyar Kommunista Párt – immár a hidegháború ismert viszonyai között – rátért céljai megvalósítására. A Politikai Bizottság 1948 februárjában leszögezte, hogy az országban négyféle gazdasági szektor létezik egymás mellett: 1. egyszerű árutermelő, 2. tőkés, 3. államkapitalista, 4. szocialista, amelybe az államosított és állami kezelésbe vett üzemek, szövetkezetek stb. tartoznak. Megállapította: “súlypontban és jelentőségében legfontosabb a szocialista szektor, amely már rányomja bélyegét az egész nemzetgazdaságra.”¹ Március végén államosították a 100-nál több munkást foglalkoztató üzemeket, és hamarosan feloszlatták a Gyáriparosok Országos Szövetségét. Ugyanakkor gőzerővel folyt a két munkáspárt “egyesülésének” előkészítése. A Szociáldemokrata Párt 1948. március eleji kongresszusán a “munkásegység” hívei győztek, a Magyar Kommunista Párt bejelentette, hogy június elejéig megtörténik az egyesülés. Az 1948. júniusi egyesülő kongresszus programnyilatkozata szerint a népi demokrácia “a népszuverenitáson épülő demokratikus parlamentarizmusra épül”, biztosítja a demokratikus szabadságokat, “de nem ad teret a demokrácia ellenségeinek, nem engedi, hogy a szabadságjogokkal népellenes politikai irányzatok és csoportok visszaéljenek”.² A közvetlen demokrácia kérdése semmilyen vonatkozásban sem vetődött fel.

A külpolitikai vezértétel az volt: megbonthatatlan barátság a Szovjetunióval és a szomszédos népi demokráciákkal, melyekben hasonló folyamatok zajlanak le, mint Magyarországon. Föderációról vagy konföderációról, mint a Pravda 1948. január 28-i cikke megállapította: szó sem lehet. Németország kettéosztása ténnyé vált, csakúgy, mint a “titóizmus” megbélyegzése: fennállott annak a veszélye, hogy Berlin helyzetét illetően tényleges konfliktusra kerül sor. A szembenállás szerves része volt, hogy a Szovjetunió a Marshall-tervhez való csatlakozást kategorikusan megtiltotta.

A sztálini hatalomnak a közvélemény álláspontjával kevésbé kellett számolnia, mint a nyugati, parlamentáris rendszereknek. Téves azonban az az elgondolás, hogy az államszocialista renszerekben – azok diktatórikus jellege miatt – a közvéleménynek nem volt jelentősége. Sajátosan, áttételesen volt. Ezzel mind Sztálin, mind utódai számoltak. (Gondoljunk az előbbi kampányaira, Hruscsov politikájára stb.) Az közismert, hogy ezekben a rendszerekben a művészetek – talán elsődlegesen a szépirodalom – milyen, politikai szempontból is nagy szerepet töltöttek be. Másféle diktatúrákban ez nem volt szokásos. Az “új típusú ember” voluntarizmusra mutató jelszavára magunk is emlékezhetünk. Mint ahogyan arra is, hogy Rákosi vagy Kádár milyen – ma már szinte érthetetlenül – kiemelkedő jelentőséget tulajdonított egy-egy vezető író vagy költő állásfoglalásának, sokszor a különböző pártplénumok is bíbelődtek irodalmi – esetenként másodrangú értelmiségi – ügyekkel. A “főideológusnak” a párthierarchiában fontos posztja volt; kivált, mert nemcsak az irodalmi–művészeti kérdések, hanem a tudományos és oktatási szféra is hozzá tartozott.

Magyarországon a főideológusi “beosztást” 1948 tavaszán Révai József töltötte be, akinek műveltségét, irodalmi és történeti érzékét csak kevesen vonták kétségbe. Révainak kétségkívül volt “rálátása” a magyar történelem egészére.³ Hajlamainak a kommunista világmozgalomban 1935 után kibontakozó antifasiszta népfrontpolitika történelmi és irodalmi vetülete kiváltképpen megfelelt. (Elég első kiadásban 1947-ben napvilágot látott Marxizmus, népiesség magyarság című kötetére gondolni, amelyet harmadik kiadásban 1949-ben jelentetett meg a pártkiadó, a Szikra.) Révai már a centenárium előtt kidolgozta 1848–49-ről azt a véleményt, amely később pártálláspontá vált. Amikor a Szikra Könyvkiadó 1949-ben megjelentette az 1918 őszén elhunyt Szabó Ervin munkáját, amelyet először csak a szerző halála után, 1921-ben, Bécsben adtak ki (Társadalmi és pártharcok az 1848–49-es forradalomban), ehhez Révai József írt – részben korábbi művei alapján – bevezető tanulmányt. Ennek a tanulmánynak a funkciója az volt, hogy a magyar baloldal számára a Szabó Ervin féle értékelés helyett újat adjon: az általa kidolgozott álláspontot. Nézzük először az utóbbit. Az elsődlegesen hirdetett és terjesztett írások közül a legjelentősebb a 48 útján című összefoglalás, amelyet az említett kiadó 1948-ban publikált. Az 1947. december 27-én a kommunista pártlapban olvasható és az említett kötetben újra közölt írás az egész téma jelenőségét meghatározta: “A százéves évforduló távlatából sem idealizáljuk 1848-at, szereplőit és vezetőit. Tudjuk, hogy politikájuk sokszor következetlen volt. Tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás dolgában a szabadságharc vezérei – még ha figyelembe vesszük is osztálykorlátaikat – innen maradtak azon a határon, ameddig el kellett volna menniük a nemzeti önvédelmi harc sikere, a forradalmi nemzeti egység megszilárdítása érdekében. Tudjuk, hogy hibák történtek a nemzetiségek jogos kívánságainak teljesítése dolgában is. De e hibák és fogyatékosságok nem homályosíthatják el az alapvető tényt: Az 1848-as szabadságharc vezetői merték vállalni a forradalmi harc kockázatát, mertek cselekedni, nem hátráltak meg, félre tolták azokat, akik rohadt kompromisszumok, a megalkuvás és behódolás útját javasolták a nemzetnek, vállalták a néptömegekkel való szövetkezés politikáját, nem riadtak vissza az európai demokratikus–forradalmi mozgalmakkal való szolidaritástól, és harcoltak még akkor is, amikor Európa újra csendes lett, amikor a demokratikus nemzeti forradalmak lámpafénye már csak Magyarországon világított.” Majd a továbbiakban: “A forradalmi határozottság, a néptömegekre való támaszkodás és a demokratikus népekkel való szolidaritás köti össze elsősorban a száz év előtti magyar átalakulást a három évvel ezelőtt megkezdett magyar átalakulással. Aki a magyar demokrácia politikájának és módszereinek ezekre a jellemvonásaira nemet mond, az nem mondhat igent 1848-ra sem.”⁴

Révai – nevesítve a dolgokat – Kossuth, Petőfi, Táncsics örökségéről ír. (Szabad Nép, 1948. március 14.) Petőfit forradalmi demokratának, Táncsicsot a parasztság képviselőjének, Kossuthot pedig a nemzet “vezérének” tekinti, aki a “nemzeti összefogásnak a megszemélyesítője”. Az országgyűlés 1948. március 15-i ünnepi ülésén elmondott beszédében – óvatosan bár – tovább tágítja a haladó hagyomány körét.⁵ Szól “kalózokról”, “megalkuvókról” – mindazonáltal fejet hajt Nyári Pál, Bezerédj István és mások előtt; megállapítva, hogy Kossuthnak igaza volt Széchenyivel és Deák Ferenccel, Batthyány Lajossal szemben, Petőfinek Vörösmartyval szemben, de – az említettek mellett – Szemere Bertalan és mások is tiszteletet érdemelnek. 48 tanulságát elsősorban abban látja, hogy a nemzetek szabadságának és függetlenségének ügyét a dolgozó nép felszabadulásának ügyével kell összekapcsolni.

Révai értékelése olyan tágkeblű, amilyenre korábban sem a szociáldemokraták, sem a polgári radikálisok körében nem volt példa. Még akkor is az, ha némelykor emlegeti a “korlátokat”, a “habozást”, a “megalkuvást”. Újnak hat, hogy szól a nemzetről, nemcsak a népről, sőt a parlamentarizmusról is; a “népi demokrácia” parlamentarizmusa mellett foglal állást. Nyilvánvaló, hogy a szerző (egyébként akár Lukács György) még mindig nem teljesen biztos abban, hogy ez a népi demokratikus periódus meddig fog tartani, bár azok az elgondolások, hogy a többpártrendszert valamiféle népfront váltja majd fel, arra vallanak, hogy Révai legalábbis a változások irányával és gyorsuló ütemével tisztában volt. Feltűnik a “függetlenség” gyakori emlegetése – a szovjet csapatok markáns jelenléte idején. Révai ezt a következő – később szinte állandóan olvasható – mondattal kívánja feloldani. “Az orosz cárizmus helyébe, amely 48-ban a feudális reakció fő ereje volt, a Szovjetunió lépett, mely a haladó emberiség élcsapata, a demokratikus fejlődés és a nemzeti függetlenség legbiztosabb támasza.”⁶ Tehát a leghatalmasabb nagyhatalom jelenléte nem zavarja, sőt erősíti a kis függetlenek függetlenségét. A Jó birodalma nem veszélyezteti a függetlenséget, csak a Gonoszé. Hozzátehetnénk: Hegel példájára mindenkor meg kell keresni, hogy miben, illetve kiben ölt testet a Világszellem.

Révai persze tudta, hogy a magyar munkásmozgalomban, a szociáldemokraták, a kommunisták, sőt – részben – a polgári radikálisok soraiban a Szabó Ervin-féle nézetek a meghatározó jellegűek. Az egykori tanítvány nem írt “gusztustalan” bevezető tanulmányt. Tudta, hogy szólt ő már elismeréssel is Szabó Ervinről; bírálata tiszteletteljes hangú. Azzal kezdi, hogy “az ősök kegyeletes, de alapos kritikájára” van szükség. Szabó szemére veti, hogy bár – joggal – kritizálja a szociáldemokráciát, végső fokon maga is annak az álláspontjára helyezkedik. A Szabó Ervin-probléma taglalása jelen esetben nem feladatunk. Ez nehéz is lenne, mert felfogása nem egyszer eklektikus jellegű: szociáldemokrata, anarchoszindokalista, sőt liberális elemek is felbukkannak benne. Az kétségtelen, hogy a diktatórikusan megvalósított és irányított szocializmust soha sem fogadta volna el; de a demokratikus centralizmus elvén alapuló munkáspártot sem. Révai természetesen mindezt tudja, és egykori mesterét ennek figyelembevételével bírálja, egyben nem mulasztja el, hogy némi megértéssel a “kispolgári oppoziciót”, Jászi Oszkárt és körét is kritizálja. Némi túlzással azt állítja, hogy a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és persze Szabó Ervin is a “tiszta feudalizmus” elvét vallották, mely szerint Magyarország feudális ország, s mindenekelőtt kapitalista országgá kell átalakítani. Azután kerülhet sor a tőkés rendszer valamilyen meghaladására. Révai szerint: “Ez az elmélet, melynek torz tükrét tartotta Szabó Ervin a 48/49-es forradalom eseményei elé is.”⁷

Mi a különbség Szabó Ervin és Révai József között 48/49 megítélésében? Mindketten nagyra tartják Petőfi, Vasvári és mások radikalizmusát. Szabó azonban elidőz az Egyenlőségi Klub programjánál, melyből kitetszik, hogy Petőfiék sem a polgárságtól, sem annak osztályuralmától, de még tulajdonától sincsenek elragadtatva. Révai a centenáris előkészületek kapcsán elsiklik e téma fölött és a paraszti lázongást is csak érintőlegesen tárgyalja. Ráadásul Szabó zseniális embernek tartja Széchenyit, viszont “csak” politikust lát Kossuthban. Révai ezzel szemben az érdekegyeztetőt, a nemzet karizmatikus vezérét. Nagy különbség, hogy Szabó sem a nemzeti sérelmeknek, sem a függetlenség ügyének nem tulajdonít kiemelten döntő jelentőséget. “A forradalom – írja – külsőleg és lényegében is túlnyomóan politikai természetű volt, az idegen uralom ellen irányult és a fényes nemzeti szabadságharc háttérbe szorította a társadalmit a nézők, sőt sokban a résztvevők szemében is. Tovább élt azonban, hol hamu alatt pislogva, hol lobogó lánggal égve, de tudatosan vagy öntudatlanul mindig befolyással a nemzeti politikai forradalom minden eseményére és fejleményére.” A forradalom és szabadságharc jelentőségét persze Szabó Ervin is látja, a “nemzeti egységet”, az érdekegyeztetést azonban, joggal, bonyolultnak és rövid tartamúnak véli. “Bármennyire csodáljuk is az élet-halál harcát bámulatosan bíró nép hősiességét, a bíráló tekintet mégis kénytelen az union sacrée mögött fenyegető osztály- és pártharcot is észrevenni.”⁸

Szabó Ervin független tudós, Révai viszont pártpolitikus, akinél stratégiai és taktikai megfontolások dominálnak. A manipulatív szándék, a historizálás hiányzik Szabó Ervinnél, Révainál viszont nagyon is jelen van. A tárgyalt kort egyaránt jól ismerve, mindketten szembekerültek a nagy problémával: a kapitalizmus vélhetően “jobb”, mint a feudalizmus, de igazából jobbnak bizonyul-e majd? A reformkor számos nagy alakjának ez a dilemmája: a “várurak” uralmát felváltja majd a “gyárurak”, vagy éppen a “bankurak” hatalma. Ráadásul a kapitalizmus nagyra növeli a rettegett “pauperismust”. (Azzal nem számoltak, hogy a feudalizmus számos eleme szinte halhatatlannak mutatkozik majd.)

Révai – amennyire lehet – átsiklik a probléma felett, bár ő is említést tesz arról, hogy a kapitalizmus sokak számára korábbi helyzetük romlásával jár. A reformkori dilemmát tehát valósnak tartja. Szabó Ervin munkájából kiderül, hogy a céhmunkások körében is éltek bizonyos aggodalmak. Végül is a többség a céhek felszámolását szorgalmazta, de voltak olyanok is, akik csak reformokra törekedtek. Szabó idéz egy kérvényből, amely a céhek megszüntetését követeli, de addig is azt kívánja, hogy a céhmunkások “mestereiknek bizonyos keresetre szerződött társai” legyenek. Sőt, mi több, egy másik követelés így szól: “A segédek belevonása a kiképzési és jóléti institúciók igazgatásába”.⁹ Az iparűzés szabadságáért nem mindegyik céhtag lelkesedett. Általában: a mindennapi élet képe inkább Szabó kevésbé “politikus” írásából bontakozik ki, mint Révai nem egyszer szónoklatként ható szövegeiből.

Táncsicsot mindketten nagyra becsülik, Szabó azonban rámutat arra, hogy 1848 júniusa után már mindinkább elszigetelődött. “A liberális, sőt a radikális sajtó sem lelkesedett többé érte, és nem kívánta a nép megnyugtatásának tisztét reá bízni, legszívesebben hallgatott róla. A mérsékeltebb és a konzervatív sajtó pedig, s főként maga a nemzetgyűlés hangulata egészen ellenségessé vált. Előbb azt mondták róla, hogy korlátolt, hogy bolondos; később a miniszterelnök lapja, a Pester Zeitung egyenesen kiírta róla, hogy bolond.”¹⁰

Révai tudja mindezt, de eddig – politikai okokból – már nem jut el; a súlypontot nem a radikalizmusra, szórványosan jelentkező úgynevezett kommunisztikus eszmékre, hanem az idealizált “nemzeti egység”-re helyezi, ami persze a bécsi udvart szolgálókat, ezt a “maroknyi kisebbséget” nem foglalja magában.

Az MKP tudományos folyóiratának, a Társadalmi Szemlének (1948. január) vezércikkét M. A. (Mód Aladár) írta. Rámutat, hogy 1848 a klasszikus polgári forradalmak utolsó szakaszának, a Kommunista Kiáltvány megjelenésének az éve. A forradalmak bukásáért a nagypolgárságot, a liberalizmust teszi felelőssé. A munkásság harca – úgymond – az egész nép, az egész nemzet harcává szélesedett ki. 1848 művét csak a szocializmus fejezheti be. A cikk gondolatmenete nem különbözik Révai felfogásától. Ugyanebben a számban S. Sándor Pál ír hiteles, tudományos tanulmányt Az agrárkérdés 1848 előtt címmel. Ugyanez mondható el Pach Zsigmond Pálnak a februári számban megjelent tanulmányáról (A tőkés fejlődés feltételei a magyar mezőgazdaságban 1848-ban). A márciusi szám ismét Mód cikkét hozza: A diadalmas 48. A dokumentum: Marx beszéde az 1848-as forradalomról (1856. április 14-én a chartisták ünnepi gyűlésén hangzott el Londonban). Haraszti Sándor ugyanebben a számban az 1848-as parasztmozgalmakról, Nemes Dezső pedig a munkásmozgalmakról értekezik. Nemes kiemeli Vasvári Pál szerepét. (Vasvárit némi anakronizmussal polgári radikálisnak nevezi.) Megemlíti Kecskés Ede ügyvédet (róla szó van Szabó Ervinnél is), aki “Kenyeret a népnek” című plakátján egalitárius nézeteket hirdetett. Táncsicsot bírálja, mert nem követelt általános választójogot, viszont elismeréssel jegyzi meg, hogy lapjában, a Munkások Újságában az időközben bebörtönzött “izgatók” védelmére kelt. (Az utóbbiak a vagyonosok ellen keltek ki, bizonyos értelemben kommunisztikus érveléssel.) Nemes abbeli törekvése, hogy a munkásmozgalomban mintegy mereven elkülönülő mérsékelt és radikális irányzatot mutasson ki, mesterkéltnek tűnik. Haraszti Sándor a legradikálisabb parasztmozgalmakban mutat ki bizonyos “communisticus” irányzatot. Ehhez csatlakozik Nemes a munkásmozgalmat illetően, nem mulasztva el megjegyezni, hogy a kormány ezek ellen az irányzatok ellen csakúgy, mint a földosztó törekvések ellen, karhatalmilag fellépett. (Révai a nemzeti egység kiemelésére törekedve ezekről a “fellépésekről” alig tesz említést.)

Az utolsó óráit élő Szociáldemokrata Párt folyóiratában, a Szocializmusban Szélpál Árpád (1848. március 15. címmel), Szabó Ervin gondolatmenetét követi, de annál szűkkeblűbb. Rokonszenvével Petőfit, Vasvárit és környezetüket tünteti ki. Széchenyi és Kossuth iránt egyaránt bizalmatlan, mert ellenzik, illetve nem kívánják a vagyontalanok forradalmát a vagyonosok ellen. A márius 15-iki Tizenkét ponttal maradéktalanul egyetért. “Ha erre a napra gondolunk – írja –, nem hadvezérek és csataterek jutnak eszünkbe, hanem kávéház, nyomda, múzeumlépcső és ünneplő nép, nem politikusok, hanem költők, nem bullák vagy szerződések, hanem versek és lelkesedés.” A nemzeti egységet Szélpál nem érinti, ez a fogalom általában hiányzott a szociáldemokrata szóhasználatból. A szám vezércikkét Fejtő Ferenc írta a Százéves Kommunista Kiáltvány címmel. Fejtő szerint a két szerző érdeme, hogy a “napirenden lévő forradalom közelségét felismerte”. Majd megállapítja: “Marxtól nem hitigazságokat örököltünk, hanem módszert és irányt.” A Marx és Engels után történtekről Fejtő nem tesz említést, ellentétben Szalai Sándorral, aki ugyanitt a filozófiai “frontról” szóló írásában kritikai észrevételeinek is hangot adva méltatja Lenint. (Szalai – és más szociáldemokraták – kritikai észrevételei elsősorban a demokrácia kérdéseivel kapcsolatosak.) Az ugyancsak baloldali szociáldemokratának számító Horváth Zoltán a Népszava március 15-i számában Márciusi tanulságok címmel írt cikket. Hangúlyozza, hogy a francia 48 antifeudális volt és antikapitalista, a magyar 48 erővonalai viszont nem világosak. A bukás fő oka: a nyugati hatalmak közönye. Azóta megváltozott a helyzet: az angol nagytőke szembe került a labour-kormánnyal – kockáztatja meg a merész állítást. Ezt követően lényegében már csak a XX. századi monopoltőkéről esik szó. Horváth – ez szociáldemokrata újságcikkekben ritka – Petőfi és Táncsics mellett Kossuthot is megemlíti. A szociáldemokrata szerzők azonban éppen arról nem írnak, nem írhattak, hogy Révai és követői a szociáldemokráciát mint olyant egyszerűen kiiktatták a haladó hagyományból. (Révai talán csak a szakszervezet-alapító Teszársz Károlyt és az egykori szociáldemokrata–agrárszocialista Várkonyi Istvánt, Ady Endréről írva pedig Kunfi Zsigmondot akarta vagy merte megemlíteni.) De ne feledjük: a magyar szociáldemokrácia utolsó napjait élte. A Népszava – szinte furcsa búcsúzóul – említett számában közölte a jelszót: “Az 1848–49-es szabadságharc örököse a Szociáldemokrata Párt, csatlakozz hozzá”. A március 18-i számban már az olvasható, hogy “1848 eszméinek örökösei a baloldali pártok. Hatalmas tömegek országszerte a Baloldali Blokk ünnepségein”.

Az időszak hazai szociáldemokráciájának rendhagyó személyisége, Justus Pál, aki – némi tréfás jelleggel “magyar Trockijnak” minősítette magát – Pártunk feladatai címmel szintén cikket írt a Szocializmus már idézett számába. Justus – akárcsak Szalai és Horváth – tartózkodik Lenin kritikátlan dicsőítésétől (ellentétben a párt élén álló Szakasits Árpáddal), és nem hivatkozik közvetlenül 48-ra sem. Ugyanakkor – mintegy történelmi tapasztalatok alapján – erőteljesen radikális hangot üt meg, megállapítva: “Magyarországon még inkább, mint másutt, az antiszocializmus is maga az ellenforradalom.” Állást foglal a két munkáspárt egyesülése mellett, hozzátéve, hogy azt gondosan elő kell készíteni. A szocializmusért, a monopoltőke uralma ellen folyó világtörténelmi küzdelemben a szorosan vett ipari proletáriátusnak szerveznie, nevelnie és vezetnie kell az összes kizsákmányoltakat és elnyomottakat. Nem úgy, hogy “a szocializmus menjen őhozzájuk, hanem úgy, hogy ők jöjjenek a szocializmushoz”. Justus egyébként 1948. március elején a parlamentben meghirdette a kétféle magántulajdon eszméjét. A Világ március 3-i számában arról tudósít, hogy Justus szerint van munkából és van közönséges lopásból származó magántulajdon. A kisemberek magántulajdonát a kapitalisták, nem pedig a szocialisták veszélyeztetik. Az igaz azonban, hogy az utóbbiak a stratégiai ágazatokat (pl. energiaforrások) állami tulajdonba kívánják venni.

Meg kell említeni a Szikra Könyvkiadó által 1948-ban megjelentetett tanulmánykötetet (szerzője Mód Aladár, Ember Győző, Nemes Dezső, Andics Erzsébet, Hanák Péter, Waldapfel József, Kenyeres Júlia.)¹¹ A Centenárium éve természetesen erre a munkára is hatott. A kötet érdekes olvasmány ma is. Általában 1948-ra még nem jellemző az 1949-től 1953-ig tartó évek oly sokat emlegetett “aktualizálása”, az olyannyira elvárt “pártosság”, a “marxista–leninista” történelemszemlélet szigorú megkövetelése.

Lukács György csak ritkán szólt közvetlenül hozzá történeti kérdésekhez. Közvetve azonban gyakorta. 1947–48-ban történeti mondanivalót is tartalmazó tanulmányok sorát írta.¹² Ezek a lényeget tekintve nem térnek el Révai munkáitól, de nélkülözik azok pátoszát és esetenkénti populista felhangjait. 1848-at “demokratikus forradalomnak” minősíti, szót emel a “csak liberális” (ezt maga is idézőjelbe teszi) értékek megbecsüléséért, bár úgy véli, hogy “a magyar irodalomban központi alakjai a nagy forradalmi költők: Petőfi, Ady, József Attila”. (Lukács persze maga is jól tudhatta, hogy ez az állítás történeti szempontból is mennyire vulgarizáló – mindhárom költőt illetően. Petőfi nem akart mindenáron forradalmat, Adynak volt “darabont”-korszaka, nem is szólva József Attila konfliktusairól a KMP-vel, szociáldemokrata-szimpátiájáról stb.) A kor légkörét tekintve Lukács álláspontja mindenesetre mértéktartó.

A Supka Géza által szerkesztett polgári demokrata (sőt szabadkőműves) Világ 1948. március 14-i számában maga a szerkesztő, az említett irányzat közismert személyisége írt szubjektív hangvételű vezércikket Negyvennyolc márciusa – kendőzés nélkül címmel. Ebben a 48-as tragédia lényegét (jókora túlzással) a polgári és a népi szárny, Kossuth és Petőfi ellentétében látja. A március 17-i szám beszámol a március 15-i, Kossuth Lajos téren megtartott ünnepségről és a parlament Nagy Imre elnökségével lezajló ünnepi üléséről, amelyen törvényt hoztak 1848 emlékéről. Supka egyébként igenli a Rákosi által – Révai alapján – megfogalmazott hivatalos megállapítást. “A nemzeti és társadalmi céloknak ez az egybeesése erősítette a magyarság összefogását és adott a szabadságharcnak olyan lendületet, amelyet a többi országok forradalmában hiába keresünk.” A főszerkesztő írásában – és az egész lapban – bizonyos zavartság fedezhető fel. A Polgári Demokrata Párt a baloldalhoz csatlakozott – ugyanakkor vezetői 1948 tavaszán már észrevették, hogy nem az áhított magyar demokrácia, hanem a pártállam van kiépülőben.

A már teljesen az MKP-nak megfelelően működő Nemzeti Parasztpárt lapja, a Darvas József által szerkesztett Szabad Szó a párt szövetségének tartott kommunisták véleményét vette át. Központi helyet foglal el a “törhetetlen nemzeti egység” gondolata. A lap hasábjain megjelenik a “Tiéd az ország, magadnak építed!” jelszava és a környező országokkal való együttműködés eszméje. A lap március 18-i számában részletesen közli Erdei Ferenc ünnepi előadását. A párt főtitkára mondanivalóját a következőkben foglalta össze: “A 48-as jobbágyfelszabadítás megindította a felszabadulás folyamatát, nem számolta fel azonban a feudálizmus rendjét, amely a parasztság szabadságának kifejlődését megakadályozta száz éven át, amíg 1945 márciusában meg nem jelent a nagybirtok megszüntetéséről és a parasztság földhözjuttatásáról szóló törvény. Száz év telt el tehát, amíg a jobbágyfelszabadulás műve teljessé vált, és száz év után megnyílt a népi demokráciában a parasztság gazdasági és kulturális felemelkedésének lehetősége.” Ugyanebből a számból kitűnik, hogy a párt a munkás–paraszt szövetség elmélyítése mellett száll síkra. A március 26-i szám teljes egyetértéssel közli: “Államosítják a legalább száz alkalmazottat foglalkoztató ipari vállalatokat.” (A nagybankokat már 1947 novemberének végén államosították.)

A történésztársadalom folyóiratának, a Századoknak 1948-as, összevont száma már 1949-ben jelent meg: többek között Arató Endre és Vörös Károly 1848-as problémákkal foglalkozó szakmunkáival. A vezértanulmány: Andics Erzsébetnek, a Magyar Történelmi Társulat elnökének az 1949. március 27-i közgyűlésén elhangzott, erősen politikai jellegű székfoglalója. Andics már korábbi írásaiban is méltatta 1848-at és kísérletet tett a nacionalizmus értékelésére is. Szinte a Századok új számával egyidejűleg jelent meg a Munkásosztály és nemzet című munkájának második kiadása, amelyben a következő olvasható: “A nacionalizmus a maga idején szükséges és haladó volt, mert kivezette a társadalmat a feudális zűrzavarból és szétdaraboltságból. A népek nemzeti államokba egyesülése a burzsoázia nagy, történelmi teljesítménye volt.”¹³ Említett előadása ezen a vonalon haladt tovább. Méltatta az 1867-ben alakult Társulat első periódusát, Horváth Mihály, Thaly Kálmán és mások munkásságát, a XX. századi tevékenységről azonban elmarasztalólag szólt. Védelmére kelt – a hivatalos történetírás ellenében – a Dózsa- és Martinovics-tradíciónak, majd megjegyezte: “Az 1848–49-es szabadságharcnak és antifeudális forradalomnak száz év után sem bírjuk teljes és hű történetét, hogy az 1918/19-es forradalmakról ne is beszéljünk.” Főleg a magyar történettudomány feudális nosztalgiáit kárhoztatta. “A magyar nép sorsa azt bizonyította, hogyha idejekorán tértünk volna rá a polgári fejlődés útjára, akkor sok bajtól megmenekült volna az ország.” Kifogásolja, hogy a Századok előző, 1948 tavaszi száma az 1848/49-es szabadságharcról és forradalomról egyáltalán nem emlékezett meg. Nos, az említett szám megemlékezett – főleg gazdaságtörténeti és a szomszédos népek 1848–49-es történetével foglalkozó írásokkal – már akkor jónevű történészek munkáival.

Szekfű 1947-ben megjelent, Forradalom után című művében fenntartja korábbi – az 1867 utáni évtizedekre vonatkozó – liberalizmus-kritikáját. Rokonszenve azoké, akik a negyvenes években a liberális reform képviselői voltak (Szalay, Eötvös, Csengery stb.). Megállapítja: “Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van.” Szekfű konstatálja, hogy a klasszikus magyar liberalizmus visszaszorult, ami utána következett, azt elutasítja mindenfajta reformra való képtelensége és szociális közönye miatt. A nácizmussal rokonszenvező magyar politikát súlyosan kárhoztatja. Így értelemszerűen eljut annak a “forradalomnak” az igenléséig, amely az 1944–45 utáni években bekövetkezett. A különböző politikai pártokat Szekfű nem tartotta sokra, a kommunisták azonban szerinte is jelentős erőt képviselnek, és levonták 1919 tanulságait. Önmagában a parlamentarizmusban nem látván értéket, a történész úgy vélekedett, hogy a szovjet szisztéma valóságos demokratikus tartalommal tölthető meg – automatikusan viszont a parlamentarizmus sem demokratikus. Ez, valamint a geopolitikai megfontolások lehetővé tették Szekfű számára, hogy részben elfogadja, részben legalábbis tolerálja még 1948 tavaszán is Révai és általában a magyar kommunisták történetfelfogását, amelybe 1848–49 kommunista értelmezése is beleilleszkedett.¹⁴

Az aligha vonható kétségbe, hogy Révai (és vele a kommunisták) 48-ról kialakított, Kossuthot “rehabilitáló” álláspontja közelebb állt a hagyományos hazai felfogáshoz, mint a korábbi szociáldemokrata és kommunista nézetek. Így van ez még akkor is, ha a Szovjetunió szerepével való manipulálás gyanút kelthetett csakúgy, mint a jelen tendenciózus múltra vetítése, valamiféle “őskeresés”. Megfigyelhető, hogy lényegében más politikai irányzatok (beleértve a legálisan működő jobboldalt is) hasonló vonásokat mutattak. Különvélemény alig nyilvánult meg. Justus nem szólt a munkásönkormányzatról, annál erősebben hangsúlyozta az államosítás szükségességét, Supka nem beszélt a polgárosodás jelentőségéről, és még sorolhatnánk. Valószínűleg – Szekfűhöz hasonlóan – számosan beletörődtek a megváltoztathatatlanba, igyekezve abban jó vonásokat felfedezni. (Ez megmutatkozik még a konzervatív és kisgazda állásfoglalásokban, sőt a politikai katolicizmus számos képviselőjénél is.) A viszonylagos egyetértés a későbbiek során mind nehezebbé vált. 1949-ben hivatalos emberek már kiemelt formában foglalkoztak az “ellenséges erők” 1849-es elnyomásával, emlegették a terrort. Csakhamar üldözöttekké váltak olyanok is, akik erre korábban aligha gondoltak. A Révai-féle centenáris konstrukció túlhaladottá vált, még mielőtt megszilárdulhatott.

Ha néhány hónappal később kerül sor a centenáriumra, akkor az valószínűleg egysíkúbb és politikai értelemben fenyegetőbb lett volna. Az említett Révai-írásokból az a szándék tűnik ki, hogy az MKP vezetősége hajlandó a “progresszív nemzeti értékek” védelmére, elismeri a korai liberalizmus teljesítményét, s minden értékét mintegy magasabb szinten integrálja. Ezek a megállapítások hamarosan hitelüket vesztették. Már itt voltak az ötvenes évek. “48 ügye” azonban a későbbiekben, az ún. Molnár Erik-vita kapcsán ismét felvetődött.

Molnár, 1948-ban külügyminiszter – aki a centenárium idején meglehetősen passzív volt –, 1960-ban cikket jelentetett meg A nemzeti kérdés címmel a Magyar Tudomány V. kötetében. Ismerteti Marx és Lenin álláspontját és – a magyarországi viszonyokra rátérve – a Habsburg-ellenes felkelések különböző aspektusait. A Történelmi Szemle 1962. V. számában publikált, az SZKP XXII. kongresszusa és a szocialista patriotizmus c. írásában – a szó hagyományos értelmében balról – bírálja Rákosinak és persze Révainak 1848-al kapcsolatos, említett véleményét, a nemzeti egység és a függetlenség kérdésének túlhangsúlyozását – szerinte az osztályálláspont rovására. Az említettek szemére veti az ebből származó torzításokat, amelyek valamiféle “parasztfogó demagógiát” alapozhattak meg. Egyik későbbi írásában (A hazafias nemzeti ideológiáról, 1963.) pedig rámutat: “Az 1848-as magyar nemzeti forradalomban nem folyt önálló és széles tömegmozgalom az agrárdemokráciáért.”¹⁵ (Feltehetjük a kérdést: “széles és önálló” hogyan folyhatott volna?) Molnár Eriknek számos, Marxot vulgarizáló észrevétele csökkentette e baloldalinak szánt érvelés hatását.

Érdemes utalni a 48-as forradalom különböző jelzőinek kérdéseire. Ezek a jelzők korábban Révainál, Andicsnál és másoknál is váltogatták egymást – demokratikus, antifeudális, polgári. Van példa jelzők elhagyására is. A korábban a polgári jelzőt használó Molnár Erik most – politikai aspektusból – nemzeti forradalomról írt. Érdekességként említhető meg, hogy a Barankovics István kereszténydemokrata elgondolásaival rokonszenvező neves történészprofesszor, Hajnal István pedig – a jobbágyfelszabadítás okán – egyenesen szociális forradalomról szól. A Molnár- féle megfogalmazások mindenesetre széles körű vitát váltottak ki, az egyik leglényegesebb kérdésről: a historizálásról, manipulálásról, az “előkép” gyártási törekvéseiről, tehát a történelemmel való visszaélésről azonban vajmi kevés szó esett (eshetett). Ahhoz, hogy Molnár véleménye meggyőzőbb legyen Szabóénál is, Révaiénál is, a probléma sokoldalúbb megközelítésére lett volna szükség.

A vita jelentősége az volt, hogy egyáltalában sor kerülhetett rá, és jelezte, hogy már – ha a párton belül is – van lehetőség különböző vélemények hangoztatására. Ez az idők változásának jele volt.

Jegyzetek

¹ L. A magyar népi demokrácia története. Szerk.: Balogh Sándor, Jakab Sándor. Kossuth Könyvkiadó, 1978. 128.

² I. m. 133.

³ L. Révai József: Válogatott Történelmi ìrások I–II. k. Szerk.: F. Majlát Auguszta. Kossuth Könyvkiadó, 1966.; Erényi Tibor: Révai József történelem szemléletéről. Párttörténeti Közlemények, 1962. 2. sz. Révai galileista, majd anarchoszindikalista múlt után vált 1918 őszén a kommunista párt egyik megalapítójává. A Tanácsköztársaság idején elméleti–újságírói munkát végzett, később a párt ún. Landler-frakciójához tartozott, amely a magyarorsági helyzetet viszonylag reálisan látta. 1945 után Rákosi Mátyás teljes bizalmát bírta.

⁴ L. 48 útján, 6–7. Révai szerint 1848 alapozta meg a “polgári demokratikus átalakulás befejezését”. (10.) Ez az 1944 utáni három évben történt meg. Az 1918-as forradalmat vállalja, Károlyit méltányolja, a Tanácsköztársaságot – lényegében az “azonnali szocializmus” célkitűzését – bírálja. Ámde érzékelteti, hogy az említett polgári demokratikusnak minősíthető periódusból elég három év. Kerüljön hatalomra a “parasztok, kisemberek, értelmiség” – a munkásosztály “erőskezű” vezetése mellett. Semmiféle “harmadik utas polgári demokráciára” nincs szükség. Amire szükség van az a “népi demokrácia”. I. m. 14–15.; Szabad Nép, 1947. december 25. Száz esztendő – három év távlatából.

⁵ I. m. 53–53.

⁶ I. m. 75.

⁷ Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Szikra, 1949. A kötet élén Révai bevezető tanulmánya. Az idézet a 18. oldalról való. A feudalizmus–kapitalizmus problémával egyébként már korábban Révai is szembenézett. A marxizmus és népiesség c. műben éles szavakkal helyteleníti a kapitalizmus szerinte történelmietlen és káros, kategorikus elutasítását. “Aki a kapitalizmus történelmi szerepét tagadja, az nem tudja, vagy csak immel-ámmal tudja, ami épp a kapitalizmus haladó korszakában jött létre az emberiség maradandó vívmányaként: a személyes szabadságot, az egyéni méltóságot, a polgári állammal szemben is biztosított polgári jogokat, a polgári demokráciától létrehozottt valamennyi kultúrértéket.” Ezt az egyes népiekhez szóló bírálatot még 1938-ban, Moszkvában írta a szerző. Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Kossuth Könyvkiadó, 1949. 319.

⁸ I. m. 30.

⁹ I. m. 158–159.

¹⁰ I. m. 268.

¹¹ Forradalom és szabadságharc 1848–1849. Szikra, 1948.

¹² Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. Gondolat Könyvkiadó, 1970. 408–409., 458–469.

¹³ Andics Erzsébet: Munkásosztály és nemzet. Kossuth Könyvkiadó, 1948. 31. A szerző hasonló gondolatokat fejezett ki a Hazafiak-e a kommunisták c. írásában. (Szikra, 1946.) Itt azonban hiányolja, hogy a felszabadított jobbágyok jelentős része föld nélkül szabadult fel. (29.)

¹⁴ A kérdésről l. Szekfű Gyula: Forradalom után. (Történetíró, nemzet, társadalom.) Glatz Ferenc bevezetője. Gondolat Könyvkiadó, 1983. 42.

¹⁵ L. Molnár Erik: Válogatott tanulmányok. Szerk.: Ránki György. Akadémiai Kiadó, 1969. 420–437. A kötet szerkesztője összeállította a Molnár-vitával kapcsolatos írások – ma is tanulságos – jegyzékét. I. m. 509., 511.

“Az egykori kommunista rendszereknek nincs hagyatékuk” – írta François Furet már 1991 elején, meglehetősen sietősen megvonva a felbomlott kelet-európai államszocializmusok történeti mérlegét. (Magyarul L. “Miért olyan rejtélyes a kommunizmus összeomlása?” Népszabadság, 1991. márc. 15.) A nagy francia forradalom Michelet-től Jaur?sen ?t Soboulig ívelő, osztályszempontú ábrázolásának revíziójával hírnevet szerzett, 1997-ben elhunyt francia történész utolsó, Egy illúzió múltja c. monográfiáját (Le Passé d’une illusion, Robert Laffont/Calmann-Lévy, Párizs, 1995.) a fenti tézis részletes kifejtésének szentelte. A műnek a Magyar Tudomány 1996/1. számában megjelent fejezete apropóján a lap 6. és 7. számában Krausz Tamás, Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál folytatott vitát. Az itt közölt írás, amely a Mensuel, Marxisme, Mouvement c. folyóirat 1996. január–februári számából való, s amelyet itt jelentősen lerövidítve adunk közre, F. Furet e munkáját bírálja.

***

Furet cáfolja, hogy a kommunizmus történetét kívánta volna megírni: munkájának tárgya “nem a kommunizmus, még kevésbé a Szovjetunió története, hanem a kommunizmus illúziójának a története”. Furet azonban nem elégszik meg azzal, hogy leírja a Szovjetunióval, a kommunizmussal kapcsolatos különböző, sajátos illúziókat: ezeket úgy állítja be, mintha egyazon (alap)illúzió különböző megnyilvánulási formái lennének. De mi is ez az “alapvető illúzió”, amelynek boncolgatására Furet vállalkozik? A kommunizmus “konstitutív” illúziója, Furet szerint, nem más, mint az az “ambíciója, hogy megfeleljen a történelmi Ésszerűség szükségszerű fejlődésének”. Noha a gondolat nem új, a megfogalmazás leegyszerűsítéseivel együtt járó pontatlanságokkal együtt mégis Marx elméletének egyik legkritikusabb pontjára mutat rá, arra a kétértelműségre, amit általában a későbbi marxisták sem tudtak kiküszöbölni: e szerint a kommunizmus szükségessége valójában felfogható lehetősége szükségességeként, illetve effektivitása szükségességeként egyaránt. A második megfogalmazás prófétikus lezárása elméletileg és gyakorlatilag is veszélyezteti az első megfogalmazás utópikus nyitva hagyását.¹ Furet célja azonban nem az, hogy kimutassa vagy feloldja e kétértelműséget: arra törekszik, hogy a kommunizmus egészét egy egyértelmű változatba préselje bele, hogy azután annak történetét fél kézzel elintézhesse, s mint a gyerekmesékben, egyetlen ütéssel a földre küldhesse. Egyébként is miért zavartatná magát bármiféle fenntartásoktól, hiszen szerinte a kommunizmus – a fasizmushoz hasonlóan – nem más, mint “értelmiségi zagyvaság”. Következésképpen felesleges is tételesen végigmenni e “holt eszme-kacatokon”: elég, ha “azokból a szenvedélyekből indulunk ki, amelyek számukra erőt kölcsönöztek”. Az egész illúzió, Furet szerint, a burzsoázia gyűlöletével kevert forradalmi szenvedélyben gyökerezik. Ezzel alapozódik meg a liberális történelemfelfogás…

A történelem – liberális ábrázolásban

Furet értelmezésében a burzsoázia homályos, megfoghatatlan valami, hiszen “politikai kategóriákkal nem definiálható” és “teljes egészében a gazdaságtól függ”. Néhány szóval félresöpri a társadalomtörténetet, elvitatja a szociológia célkitűzéseinek értelmét, hogy ezáltal a liberalizmus az ő általa képviselt felfogásnak megfelelő formát öltsön. A burzsoázia immár nem egy meghatározott osztály, hanem egy, törékenysége miatt veszélyben forgó regényes szereplő.

De ez még nem minden. Ha hihetünk Furet-nek, a társadalmi mozgásokat is csak a burzsoá lét “törékenységével” lehet magyarázni, és mindennek a hiúság és a kitűnni vágyás a mozgatója: “Ebből következően, a társadalmat anyagias nyugtalanság (agitation corpusculaire) vezérli, ez hajtja előre szüntelenül”. Ez az egyetlen mondat – amelyben ott van Tocqueville, megtámogatva Rousseau-val, persze mindkettő leegyszerűsítve – lehetővé teszi, hogy túllépjünk a klasszikus politikai gazdaságtanon, és sejthetően magán Marxon is.² A polgári társadalom dinamikáját a legkevésbé sem a tőkés termelés logikája magyarázza, amely létrehozza a konkurrenciát és annak velejáróit.

Furet néhány oldalon kifejti a lényeget: a burzsoázia egy teljesen alaptalan gyűlölet ártatlan áldozata. Mert hiszen ártatlan. Hogy a burzsoáziát minden felelősség alól felmenthesse, meg kell próbálnia megfosztani ezt az osztályt minden funkciójától, minden megragadható vonásától. Eszerint a burzsoázia, lényéből eredően, csupán egy fantom: ha mégis testet ölt, az puszta akcidencia. Megfoghatatlan, immár nincs semmiféle funkciója; mellékszereplő, csak a statiszta szerepe jut neki, “törékenysége” pedig biztosítja számára az alibit a hitványsághoz. Szuverén, ám óriási szárnyai akadályozzák a járásban: tévedései alkatából következnek. Hogy ezek végzetesek-e? Ezekért az ellene harcoló óriások a felelősek, de ezeket a vele szemben ellenséges óriásokat legkevésbé sem ő hozta létre… Az ártatlan burzsoázia azonban könnyű zsákmány – különösképpen önmaga számára. Márpedig – mint jól tudjuk – egy ártatlan áldozat könnyen bűnbakká válik. Így működik a történelem, Furet szerint…

Kísértet járta be századunkat – vallja Furet –, anélkül, hogy tudtunk volna róla: a liberalizmus kísértete. A liberalizmus kísértetének azonban nem volt meg a maga kiáltványa; ennek megírására most Furet vállalkozik: a liberalizmus lényéből eredően demokratikus, szükségképpen kapitalista, az pedig csupán véletlenszerű, ha megszünteti a szabadságot. A cél filozófiai szinten fogalmazódik meg, megelőzve a történelmi igazolást: a demokrácia csak liberális lehet, másképpen nem is létezhet.

Pedig a valódi történelemben az alapvető demokratikus reformok olyan – a liberalizmustól idegen – mozgalmaknak köszönhetők, amelyek túl akartak lépni a liberalizmus korlátain, és meg akarták semmisíteni a burzsoázia uralmát. Ezért aztán Furet bevezeti az empirikus történelemmel párhuzamosan futó lényegi történelem fogalmát, amely szerinte meghatározza az empirikus történelmet: ez lenne a lényegében demokratikus liberalizmus mesebeli, a valós történelem által azonban felforgatott történelme.

A szerencsétlen demokrácia a fasizmus és a sztálinizmus harapófogójában csak ártatlan áldozata egy olyan konfliktusnak, amelyben semmi része sem volt. Semmi sem könnyebb tehát, mint szembeállítani a demokratikus eszme vitathatatlan erényeit a forradalmi szenvedély szerződésszegő bűneivel.

Hogyan kell értelmezni e szenvedélyt, Furet szerint? A voltaképpeni forradalmi szenvedély – a burzsoá gyűlölete – a modern demokrácia “anya-szenvedélyéből”, az egyenlőség iránti szenvedélyből ered.

Miben is áll ez az egyenlőség iránti szenvedély?³ Milyen szenvedélyről van valójában szó? Miféle egyenlőségre céloz Furet? Nem számít… A lényeg máshol van. “Az egyenlőség – nyilvánvalóan soha el nem érhető – eszméje elvi horizontként szolgál a polgári társadalomban.” A jakobinusok óta – akik a “valódi egyenlőség nevében akarták továbbvinni a Forradalmat”, de aztán “ráébredtek, hogy e zászló mögött végtelen rálicitálási lehetőségek rejtőznek” –, illetve a sans-culotte-ok óta – akiknek “alapbeállítottsága az egyenlőség iránti szenvedély és a megtorlás volt”⁴ – nincs semmi változás: “az egyenlőség iránti – nyilvánvalóan kielégíthetetlen – szenvedély”, “a francia forradalmárok eme egyenlőség-mániája” eluralkodott a demokrácia történetén.

Az egyenlőség fogalmának különböző változatai említést sem érdemelnek. Elég annyi, hogy az egyenlőséget azonosítjuk annak karikatúrájával, vagyis azzal, amit mi magunk állítunk róla, és az máris félelmet keltővé, ijesztővé válik. Mivel az egyenlőség szenvedélye táplálja az egyenlőtlenség iránti gyűlöletet, amelynek koncentrált formája, szubsztanciája, Furet szemében, a burzsoá gyűlölete.

Kezdetben volt tehát a szenvedély. De mit lehet kezdeni egy ily szegényes antropológiai invariánssal? A szenvedély pedig – mint tudjuk – az illúziók szülőanyja. Ám mit lehet kezdeni egy ilyen soványka pszichológiával? Ahhoz, hogy a történelmet a szenvedély által lehessen magyarázni, elkerülhetetlen, hogy a szenvedélyt megtöltsük némi történelemmel. Ha viszont a történelmet mozgató szenvedélyeket egyszer már beillesztettük a polgár létébe és a liberális demokráciába, többé nemigen szükséges a történelemre hivatkoznunk ahhoz, hogy magyarázzuk e szenvedélyeket.

Márpedig a nagy illúzióra vonatkozó nagy szenvedély szinte semmit sem magyaráz meg, sem az “alapvető illúziót”, sem az összes többi egyéb illúziót, amely végigkíséri a századot. Először is azért nem, mert a burzsoázia iránti népi gyűlölet sohasem volt sem kizárólagos, sem egynemű. Másodszor: a burzsoáziának a szellemi megosztottságból következő öngyűlölete voltaképpen csak arra a zavarodottságra mutat rá, ami egyes értelmiségi alakjaira jellemző: a férfiak és nők azon millióinak illúziói, akik ilyen vagy olyan okból szimpátiával tekintettek a Szovjetunióra, nem is létezik Furet számára, vagy azokat csak az elitek illúzióinak prizmáján át láttatja. És végül azért sem, mert a Sztálin korabeli Szovjetunió realitásaival kapcsolatos vakság nem csupán a forradalmi szenvedély áldozatait jellemezte.⁵ Illúziók váltották egymást, egymásra rakódtak, s mindez anélkül, hogy ezeket vissza lehetne vezetni egyetlen forrásra: illúziók a tervgazdálkodás felszabadító jellegéről; antifasiszta illúziók a Szovjetunió demokratikus elkötelezettségéről; antikolonialista illúziók az elnyomott népek egyenjogúsításával kapcsolatban…

A forradalmi szenvedély – jóllehet minden jel arra mutatott, hogy lecsillapodott – csak arra várt, hogy reaktiválják. Hogyan? “Az első világháború által”, amely – Furet szerint – persze szintén teljesen véletlenszerűen következett be: “Senkinek nem sikerült még bebizonyítania, hogy e háború végzetszerűen be lett volna kódolva a nagyhatalmak gazdasági vetélkedésébe.” Furet – szokásos eljárását követve – az általa vitatott interpretációnak csak karikatúraszerű változatáról vesz tudomást, hogy ne kelljen szólnia annak kidolgozottabb variánsairól, vagy egyszerűen, hogy elhallgathassa a tényeket, amelyeket e verziók kimunkálásához felhasználtak. Hogy érveléséből kiküszöbölje az elégtelen magyarázatokat, Furet helyénvalónak látja, ha megszabadul minden felesleges ballaszttól. Mindenekelőtt számára ez a háború lényegében demokratikus természetű; amint a gazdasági tényezőket egyetlen kézmozdulattal félresöpörte, a háború alatt és után megnyilvánuló osztályviszonyok máris figyelmen kívül hagyhatók. Furet azt akarja kimutatni, hogy a háborút hazafias tömegek kezdték el, mert csak ezzel tudja megmagyarázni, hogy belőle az emberek a háború által kondicionált tömegként kerültek ki. Az osztályok korát ezáltal azonnal átalakítja a tömegek korává. Immár kész a díszlet: a háború éleszti fel azokat a francia forradalommal megszülető szenvedélyeket, amelyek meghatározzák a század történelmét. “A XX. századi kommunizmus eszméje” ezáltal kész a színen való megjelenésre.

Az első világháborúban megtestesülő véletlenhez még egy akcidencia társul: az októberi forradalom. Ha ez az esemény “valószínűtlen”, akkor újítási törekvéseinek “sincs túl sok valószínűsége”. Ez azt jelenti, hogy az orosz forradalom semmilyen szempontból nem volt sem szükségszerű, sem jövőbe mutató. Hogy a lehető leggyorsabban megközelíthesse magát a “kommunista eszmét”, Furet láthatóan szükségesnek tartja, hogy minden gátlás nélkül átvágja magát a “kommunizmus történetének” sűrűjén. Kiforgatja a történelmet, hogy bemutathassa az eszmét, pontosabban azt, amit ebből az eszméből láttatni akar. Az 1917 februárjában kezdődő folyamat egész társadalmi dimenziója elvész; minden olyan “orosz sajátosság”, mint például a szovjetek formájában megjelenő népi önszerveződés, egy csapásra eltűnik. Az orosz kísérlet radikális újszerűsége megszűnik. Az orosz forradalom elemzésének sematizmusához azután a bolsevik párt tevékenységének karikatúrája társul. Vajon Furet csak azért egyszerűsít, mert az ő témája nem a kommunizmus története? Lássuk csak. Furet értelmezése konzekvens logikán alapul: minél rémisztőbb az orosz forradalom képe, annál jobban kidomborodik annak az illúziónak a jelentősége, amelyet ez a forradalom váltott ki, és annál könnyebb lesz megmagyarázni ezt az illúziót.

Minthogy “Október univerzális bája” nem más, mint “egy univerzális Október illúziója”, elég tudomásul venni ennek meghiúsulását, és máris leleplezhetjük ezt az illúziót, s az egész forradalmi folyamatra ki lehet terjeszteni az e kudarcból kirajzolódó karikatúraszerű képet. A forradalom eme verziójának köszönhetően Furet-nek sikerül rejtélyként beállítania a forradalom szétsugárzását: “Van valami különleges és kissé rejtélyes abban, hogy a szovjet forradalom eszméje ily könnyen univerzálissá válik.” Furet szavaiban itt legalább nincs semmi rendkívüli, sőt állítása teljesen logikus: valóban hogyan lehetne megmagyarázni azt a hatást, amit Október az emberek millióira gyakorolt, ha ezt az eseményt előzőleg pusztán politikai dimenziójára redukáljuk, politikai dimenzióját pedig egy elsietett, elhibázott puccsra korlátozzuk?

Furet, miután a győztesek perspektívájából lehetetlennek nyilvánítja az orosz forradalmat, nem mulasztja el, hogy – történészi leereszkedéssel – visszamenőleg adjon stratégiai tanácsokat Leninnek. Pedig a történészt, a múlt letéteményesét semmi sem kényszeríti arra, hogy úgy viselkedjen, mint egy részvényes: felvegye utólagos tisztánlátásának járadékait anélkül, hogy tudomást akarna venni a tapogatózva előre haladó történelemről. Az orosz forradalom mérlegének megvonására még mindig nem került sor, Furet azonban előre tudja, hogy a forradalomnak mely pillanatban kellett volna befejeződnie: még a kezdete előtt. Február 27-i keretei között a forradalom elérte a történelmileg tolerálható határt: a liberális demokráciát…

Furet nem bonyolítja feleslegesen a dolgát: a szovjet kísérlet egyetlen nagy zárójelbe fogható egység, ahol is a zárójel a Téli Palota ostromával nyílik meg, s a berlini fal lerombolásakor zárul be…

Nem szívesen bár, de Furet kötelességének érzi, hogy “belemenjen annak a kérdésnek a boncolgatásába, hogy mi az, ami Lenint és Sztálint összeköti, s mi választja el őket egymástól”. Egyszerű engedmény, amit aztán gyorsan semmissé tesz, mivel “semmi sem szól az ellen, hogy egyszerre tekintsük őket egyeknek és különbözőknek”, hiszen közöttük – pontosabban az általuk folytatott politika között – csak fokozatbeli különbség létezik. Ezt a szemléletet követeli meg Furet tézise: az orosz forradalom egyetlen egység, amelyet esetleg két szakaszra oszthatunk; ám csak egyetlen kommunizmus létezik, mely az első bolsevizmusból átvezet a másodikba. Lenintől Sztálinig csupán annyi történik, hogy egy hegemonikus pártból totalitárius párt lesz. Sztálin győzelme “megváltoztatja a bolsevizmus és az univerzalitás viszonyát, a hangsúly az internacionalizmusról a nacionalizmusra tevődik át”: egyszerű elhajlás, tartalmi változás nélkül. Az Október univerzalizmusától a “szocializmus egy országban” gondolatáig vezető utat vizsgálva, “ha nem is átalakulást, de elmozdulást megfigyelhetünk”: amiről tehát szó van, egy egyszerű (hangsúly)áthelyeződés. Lenintől Sztálinig mindvégig ugyanarról a folyamatról van szó. A sztálinizmus tehát nem más, mint az orosz forradalom legfelsőbb foka, hogy aztán Furet számára a kommunizmus legfelsőbb fokává váljon.

Senki sem tagadhatja, hogy a bolsevik párt szervezeti alapelvei, a hatalom megszerzésének és gyakorlásának lenini koncepciója közrejátszott a bürokrácia hatalomra jutásában. Hogy a Lenin idején hozott kivételes intézkedések távolról sem voltak vitathatatlanul helyesek, ez annál is inkább nyilvánvaló, mert a kommunisták is (és nem is akárkik) vitatták ezeket és harcoltak ellenük: gondoljunk csak Rosa Luxemburgra vagy a “munkásellenzékre”. Evidencia, hogy ezek az intézkedések vetették meg az alapjait Sztálin hatalmának, aki aztán a maga hasznára fordította azokat. Semmi sem kényelmesebb tehát, mint az, hogy egyetlen – a szándékot és a funkciót, a célszerűséget és az ésszerűtlenséget egybemosó – szóval fejtsük meg Lenin és Sztálin rejtélyes kapcsolatát: Lenin előkészítette Sztálin uralmát. Furet-nek elég annyi, hogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan. Pedig bármi is legyen a felállított hipotézis – hogy Sztálin győzelme szentesítette a forradalom kudarcát már 1929 előtt, vagy hogy ez a győzelem egy ellenforradalmi fordulatot jelentett a Szovjetunióban – a szovjet forradalom egysége visszamenőleges mítosz: egyszerű elismétlése annak a mítosznak, amit éppen a forradalom sírásói: Sztálin és hívei terjesztettek.⁶

Furet – mielőtt végigtekintené a kortársaknak a sztálinizmussal kapcsolatos illúzióit 1932 után – a “testvér-ellenfelek”, a kommunizmus és a fasizmus “összehasonlító történetét” tárja elénk. Ennek magyarázata egyszerű: a kommunista illúzió valódi mibenléte csak a fasizmus és a nácizmus tükrében mutatkozik meg.

Az elemzés célkitűzése azonban szalmaszálként söpri félre az összes módszertani szempontot.

Mindenekelőtt az összehasonlításnál láthatjuk ezt. Ami lényeges Furet számára, az a “kommunista és a fasiszta rezsimek összehasonlíthatósága a liberális demokrácia szemszögéből”. Ez a szempont persze nem illegitim – minden összehasonlítás termékeny lehet –, de természetesen nem csak ez az egyetlen szempont létezik. Még az sem biztos, hogy a hegycsúcsra felérve szabad kilátásunk nyílik, főleg, ha az összehasonlítás kiindulópontja azonos a céllal: a liberális demokrácia a történelem igazsága, ezért minden összehasonlításnak ez a próbaköve; a liberális demokrácia a történelem sója (értelme), ezért hasonlíthatók össze ellenfelei olyannyira, hogy egy ponton azonosaknak tekinthetők: “A szovjet forradalom nem valami jövőbe mutató dolog, hanem egyike az európai történelem nagy reakciós, antiliberális és antidemokratikus kísérleteinek, a másik pedig a fasizmus és annak különböző formái.” Ahhoz azonban, hogy azt állíthassuk: mind a fasizmus, mind a kommunizmus reakciós forradalmak, először ki kell mutatni, hogy itt két forradalomról van szó, azután pedig – minthogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan – rátérhetünk arra, hogy egyetlen forradalomról beszéljünk. Az az érv, amely lehetővé teszi, hogy a kommunista illúzió egységességét végigvigyük a Szovjetunió egész történelmén, most másodszor is jó szolgálatot tesz: fontos újólag leszögezni, hogy csak egyetlen kommunizmus létezik, jellegében ugyanolyan Lenintől Sztálinig, és azután máris kimutatható a kommunizmus és a fasizmus lényegi egysége, azonossága. Hogyan lehet a fasizmust és a kommunizmust antiliberális lényegükre, a kommunista eszmét pedig reakciós lényegére redukálni?

Első lépés: a társadalmi tényezők figyelmen kívül hagyása, illetve töredékeinek félresöprése. Furet elvet minden olyan magyarázatot, amely a társadalmi viszonyokra, illetve ezek átstrukturálódására alapozna: a társadalom atomizált (éppen ez az atomizáltság a definíció lényege), és dinamikája kizárólag a szenvedélyek játékából fakad. Hogy így azután a társadalom végül már csak azoknak a szenvedélyeknek szintjén létezik, amelyek a burzsoá uralom alapvető törékenységéből következnek, nos, ezt már korábban megállapítottuk. A politika maga is e szenvedélyek zsákmányává lesz, így aztán a szenvedélyeknek meghatározó szerep jut a totalitárius katasztrófákban. De így az osztályviszonyok és az erőviszonyok egyre inkább megfoghatatlanná válnak: minthogy a politika nem a társadalomból következik, a politika autonóm magyarázó elvvé válik. Ebben az alapzat nélküli történelemben a kauzalitás a súlytalanság állapotába kerül.

Második lépés: az esetlegességek előtérbe helyezése. Furet számára a bolsevizmus és a fasizmus teljes egészében megmagyarázható két történelmi véletlennel: egy véletlenszerű háborúval és néhány kivételes személyiséggel.

A fasizmus és a sztálinizmus tehát megmagyarázzák egymást, hiszen mindkettő magyarázata a háború. És mi lett közben a liberális demokráciával? Az nem tehet semmiről, hiszen a másik kettő túsza. Furet előkészületeket tett, hogy megválaszoljon egy olyan kérdést, amelyet egyenesen nem mer feltenni, de amely mégis mindig jelen van: hogyan lehetne elkerülni az olyan magyarázatot, amely a kapitalizmusra, a polgári társadalom ellentmondásaira, a társadalom osztályokra tagozódására, a liberális demokrácia misztifikációira teszi a hangsúlyt? A válasz egyszerű: Furet megelégszik azzal, hogy követendőként “a történész klasszikus eljárását” ajánlja: “számba venni az eszméket, a szándékokat és a körülményeket”. Ezzel aztán ez a királyi út egyszerű kerülőúttá válik, hiszen kikerüli a gyökereket éppúgy, mint a struktúrákat, és csak az eseményekkel kapcsolatos okokat vizsgálja. És ha a leltár szelektív, ez nem a helyhiány miatt van, hanem magából az alapelvből következik: Furet megszűri a történelmet, mint ahogy a lencsét válogatják.

Maga a magyarázat már a gyökereknél “rövidre van zárva”. Bár a totalitarizmus elválaszthatatlanul kötődik a múlthoz, az előzményekhez, amelyek ott munkálkodnak a század történelmének mélyrétegeiben, Furet elkeseredett erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a totalitarizmust rövid távú, pillanatnyi okokkal magyarázza.⁷

A liberális történelem csak úgy tudja értelmezni az eseményeket, ha lemond azok magyarázatáról. Ráadásul ez az értelmezés szigorúan retrospektív, vagy mondjuk így: nótáriusi (jegyzői).

A nótáriusi történetírás

Miután tudósított bennünket a francia forradalom végéről, Furet most a kommunizmus eszméjének halotti könyvét nyitja ki.⁸ Jó történészként Furet arra is szakított időt, hogy felállítsa a történelem ítélőszékét. S az ítélet meg is született: a szovjet kísérletből nem maradt fenn semmi.

A hidegháború véget ért, de Furet a maga módján az orosz kölcsön visszafizetését követeli. A sztálinista kommunizmus összeomlása egy ideig még jó alkalmat kínál: lehetővé teszi, hogy a sztálinizmus katasztrófáját, a kapitalizmus kritikáját és a kommunizmus horizontját egyszerre diszkreditálja.

A mű előszava a “tabula rasa” jegyében íródott; az utószóban aztán ugyanez ismétlődik meg. Ami igaz a kelet-európai sztálinista rezsimekre, Furet szerint igaz magára a kommunizmusra is. A tegnapi kommunizmusból – illetve abból, amit annak tekintettek – mára “egyetlen eszme sem maradt”. Vagyis maga a kommunizmus eszméje semmisült meg. A szerényen dicsőített jelennek az a szerepe, hogy megerősítse ezt a végrendelkezést: “a kommunista rezsimek maradványai között semmi mást nem találunk, csak a liberális demokrácia ismerős elemeit”. A konklúzió megerősíti a bevezetés mondandóját: a kommunista rezsimek átadják helyüket “a liberális demokrácia eszköztárának.”

A kommunizmus bukása eltörli múltját, és a nótáriusi történetírás azzal fizeti ki ezért a múltért, hogy megfosztja bármiféle jövőtől. “Egy másfajta társadalom eszméje szinte elgondolhatatlanná vált, és a mai világban egyébként sincs senki, aki egy új koncepciónak akár csak a vázlatát is felvetné. Íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, melyben élünk.” Ha pedig a múltat eltemettük, a jövő pedig elgondolhatatlan, nem marad más hátra, mint felélénkíteni a jelenbe való belenyugvás fakó színeit a kimúlt történelem iránti vezekléssel: derék vallásos hozzáállás ez, amely lehetővé teszi, hogy racionalizáljuk a posztumusz dühöt…

A történész, a befejezett tények nótáriusa, a tények hitelességének ellenőre megfogalmazza tehát a történelem testamentumát. Fő törekvése, hogy felidézze illúzióink útját, s eközben megfoltozza az igazság foszlott szövetét, hogy a szabadság merészségét beburkolja a történelem halotti leplével.

Hogy Furet kénytelen magát történelem végi pozícióba helyezni, nos, ez a történelem miatt van így – legalábbis ő ezt hiszi, vagy úgy tesz, mintha ezt hinné. És ha ennek a végnek bizonyossága még kérdéses, akkor improvizálni kell

Furet egy álmot lát: a mozdulatlan történelem álmát – egy kihűlt, kanalizálható történelmet, hiszen az meghatározható már azelőtt, hogy végbemenne –, egy olyan történelmet, amely a lehetséges határai között marad. Ez a lehetséges azonban csak a valóban megtörténtek sivár ismétlésére korlátozódik.

Furet nem hisz az előre meghatározott, az okság által megszabott történelemben: helyet ad a lehetségesnek, de ez egy megvalósuló lehetséges, amit állandóan szembe állít az absztrakt lehetségesekkel. A valódi, de meg nem valósult lehetségessel nem foglalkozik. Pedig a történelem minden szakaszában több lehetőség is nyitva áll, s ezek mindegyike módosíthatja a történelem menetét. Semmiféle – akár előre tekintő, akár visszamenőleges – tudással nem lehet ezeket teljes bizonyossággal megítélni. A szovjet demokrácia kiszélesítésének perspektívájában például az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása egy merész lépés vagy apró epizód is lehetett volna. Végzetes lépésnek bizonyult, ahogy ezt Rosa Luxemburg is felismerte. De az sehol nem volt megírva, hogy az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásának törvényszerűen minden demokratikus forma elvetése legyen a következménye. A forradalom nemzetközivé szélesedésének perspektívájában a breszt-litovszki béke csak egy átmeneti meghátrálás. Semmiféle csillagállásban nem volt megírva, hogy ez szolgáljon majd kaucióként a “szocializmus egy országban” teóriájához. Ugyanebből a szempontból nézve az orosz forradalom ideiglenes visszavonulásai nem készítették elő sem a vadkapitalizmushoz való visszatérést, sem a gyilkos kollektivizálást. Csak a retrospektív történetírás látja ezt végzetszerűnek, a szemlélő és a történelmi cselekvő szempontjainak felcserélésével.

Furet felfedezi a XX. század történelmének néhány paradoxonát. De a történészi észjárást megbotránkoztató paradoxonok megfogalmazása általában egész népeket romlásba döntő szerencsétlenségeket takar. Furet paradoxonokról alkotott mondanivalójának megvan a maga – szabadon és egyoldalúan megállapított – súlypontja, mivel szándéka nem az, hogy megmutassa, miként lett tússzá, miként lett semlegesítve, legyőzve – néha a teljes megsemmisülésig – az emancipáció, hanem az, hogyan vált a liberális demokrácia egy kvázi-összeesküvés legfőbb áldozatává. Ezért privilegizálja annak hőseit, a liberális ellenállókat, akik szembeszálltak a kor két szörnyetegével: sem a sztálinizmusból kitörni nem tudó kommunistáknak, sem azoknak a forradalmároknak, akik szakítottak mind a fasizmussal, mind a sztálinizmussal, nem jut más, csak távolságtartó szánalom.

Sok példát lehetne még elősorolni, de Spanyolország – hogy Furet kedvenc kifejezésével éljünk – kitűnő “vizsgálódási terepet” kínál ahhoz, hogy megítélhessük Furet esszéjének értelmét. Művének azok az oldalai, amelyeket a spanyol polgárháborúnak szentel, a legjobbaknak tekinthetők. De miközben megpróbálja elősorolni a demokratikus kormányok be nem avatkozási politikáját magyarázó helyes és helytelen érveket, elmulasztja megemlíteni a spanyol tragédia legfőbb paradoxonát: a be nem avatkozási politika következtében a Köztársaságot a Szovjetunió segítsége nélkül azonnal legyőzték volna, a szovjet beavatkozás következtében viszont a Köztársaság szükségszerűen bukásra volt ítélve. A spanyolországi szovjet beavatkozásból következő szerencsétlenségekkel azonos súllyal esik latba a demokratikus országok kitérő taktikája, akik ezzel szabad folyást hagytak a sztálinista politikának, amit egyébként Furet nagyon jól leír. Furet azonban a be nem avatkozási politikának csak arról a vetületéről vesz tudomást, amellyel a demokráciák arra akarták kényszeríteni a szovjeteket, hogy ők se avatkozzanak be a konfliktusba. Egy olyan műben, amelyet mindvégig az a szándék hat át, hogy bebizonyítsa, nem lehet úgy kommunistának lenni, hogy ne lennénk egyúttal sztálinisták is, Furet-nek nincs sok mondanivalója a spanyol forradalmárok tragikus elszigetelődéséről, akiket a liberális demokráciák elvből nem támogathattak, s akiket Sztálinnak – ugyancsak elvből – támogatnia kellett, s éppen ezzel járult hozzá bukásukhoz.

Furet ékesszólóan írja le annak az antifasizmusnak a paradoxonát, amely nem vonhatja kétségbe a sztálini rendszert, de – legalábbis nyíltan – nem is harcolhat ellene. De Furet csak a liberális antikommunizmus elszigeteltségéről tesz említést, a forradalmi antisztálinizmus jelentőségét elhanyagolhatónak – legfeljebb erkölcsi jelentőségűnek – tekinti. Ugyanilyen szellemben nem tudja és nem akarja a század tragikus–ironikus vonásai közé sorolni azt a körülményt sem, hogy a kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia válságai kezdetben legitimálták a sztálinizmust, hogy aztán majd a sztálinizmus összeomlása legitimálja a kapitalizmust és a parlamenti demokráciát. Furet leírja az első felvonást, amikor megmutatja, hogy az 1929-es válság után hogyan erősíti meg presztízsét a Szovjetunió egy olyan társadalom illúziójával, amelyben a kapitalizmus válságai a tervgazdálkodás csodáinak köszönhetően elkerülhetők, illetve leírja azt is, hogy e “csodák” hogyan tették lehetővé, hogy a sztálinista rendszer elleplezze bűneit. Az utolsó felvonásban azonban Furet egy aszeptikus verziót kínál nekünk: a boldog végkifejlett kedvéért fenntartások nélkül kitart a kapitalizmus visszanyert szűziességének illúziója mellett.

Bárhogy is csavarjuk azonban a történelmet, a tények tények maradnak: a demokraták és a sztálinisták közösen képviselt “antifasizmusa” kétségtelenül vakká tett a Szovjetunió valódi természetével szemben, s az utóbbi számára zálogul szolgált. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a Szovjetunió nagyban hozzájárult Hitler vereségéhez. Bárhogy is értelmezzük a liberális demokráciát, a tények makacs dolgok: egy sztálinizált munkásmozgalom és egy totalitárius állam léte sarkallta arra a demokratikus államokat, hogy bevezessék a nőkre is kiterjesztett általános választójogot, hogy az emberi jogok közé beemeljék a szociális jogokat is, hogy önként vagy kényszer hatására, a “hidegháború” ellenére és miatt, de elfogadják a dekolonizáció tényét. Ezek az érvek elégségesek azok számára, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a sztálinizmusnak pozitív vonásai is vannak, s ezek miatt a sztálinizmus mérlege összességében nem lehet negatív: ezt az ájtatos és botrányos, a “globálisan pozitív mérleg” és a “mindezek ellenére pozitív eredmények” szlogenjeivel operáló szemléletet mi nem osztjuk. A XX. század valóban tragikus évszázad, mert ez a paradoxonok évszázada: egy olyan évszázad, amelyben a sztálinizmus minden veresége azzal fenyegetett, hogy a proletariátus vereségét hozza magával; olyan évszázad, amelyben a nácizmus feletti győzelem a sztálinizmus győzelmével járt együtt. Egy olyan évszázad, melyben a sztálinizmusnak sikerült adósává tennie az ellenfeleit azzal, hogy időnként segítséget nyújtott nekik; ahol a sztálinizmus támogatta a nemzeti felszabadító mozgalmakat – miközben ezzel saját expanzív céljait is szolgálta –, majd utóbb cserben hagyta őket. Ez a század tele van tragikus paradoxonokkal: mivel a demokráciának – legyen az liberális vagy sem – a sztálinizmussal szembeni adósságai csak még hangsúlyosabbá teszik a jóvátehetetlen tényeket.

Furet szerint a történelem tanulsága egy nagy, megkönnyebbült sóhaj: semmiféle jövő nem fenyeget minket. Az egy lehetetlen múlt felé forduló ellenforradalom és az elérhetetlen jövő felé forduló forradalom között csak a meghaladhatatlan jelen marad nekünk: “íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, amelyben élünk”.

(Ford.: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezzel kapcsolatban hadd utaljak Denis Berger-vel közösen írt munkánkra: Convoiter l’imposible. L’utopie avec Marx. Albin Michel, Párizs, 1995.

² Furet itt valóban Rousseau-ra és Tocqueville-ra utal. Először is Tocqueville-ra, aki állandóan hangsúlyozza, hogy “az osztályok nagy összevisszaságában minden osztály valami másnak kíván látszani, mint ami” (De la démocratie en Amérique. Garnier-Flammarion, Párizs, 2. k. 64.), s aki többször is említi a kitűnni vágyást, amely a demokratikus társadalmak polgárait vezérli, illetve az ambíció fontos szerepét. Azután Rousseuau-ra is, legalábbis a második Értekezés Rousseau-jára – pontosítja Furet –, hiszen nem feledkezhet meg arról, hogy A társadalmi szerződés íróját kell felelősnek tartani a (jakobinus) terror ideológiájáért. Rousseau azonban a kitűnni vágyás szenvedélyét az egyenlőtlenségből eredezteti, míg Tocqueville azt az egyenlőségből vezeti le.

³ Ismét egy Tocqueville-re utaló gondolat, mivel szerinte a feltételek egyenlőségéből születik meg az egyenlőség iránti – mind kielégíthetetlenebb – szenvedély (I. m. 2. k. 119. és 122.).

⁴ F. Furet – D. Richet: La Révolution française. Nouvelles Éditions Marabout, Párizs, 1965. 210.

⁵ Ám amikor az efféle megtévedettekről van szó, Furet-nek ismét van egy ad hoc magyarázata: “ennek az elvakultságnak mélyebb alapja van, mint a tradícióhoz való egyszerű kötődés: az emberek képtelenek megítélni azt, ami még nem történt meg”.

⁶ Furet nem habozik kijelenteni, hogy az orosz forradalom 1920–21-ben fejeződött be. És igazat adhatunk neki – még ha a sztálinizmus kommunista bírálói vitatják is ezt –, amikor a kronstadti felkelés leverése pillanatára teszi a forradalom vereségét. Minek kell akkor tekintenünk azt, ami ezután következik? Mert az orosz forradalom eme első halálát legalább még egy második követi: “az első bolsevizmus Sztálin győzelmével ér véget. (…) A forradalom ezzel meghal.” Ugyanaz a forradalom tehát kétszer hal meg, nem is beszélve a végső összeomlásról – ez azért egy kicsit sok.

⁷ Kétségtelen, hogy Hannah Arendt, aki képes volt különbséget tenni az eredet és az okok között (ahogy azt Furet is elismeri), csak a náci rendszernek az imperializmusban és az antiszemitizmusban rejlő eredetét vizsgálta, de ő legalább nem próbálta meg azt (amire Furet utóbb biztatja), hogy ezek jelentőségét tagadja, csak hogy megkönnyítse a nácizmusnak a sztálini rendszerrel való összehasonlítását.

⁸ Ha Furet kijelenti, hogy a francia forradalom véget ért, ezt nem csak azért teszi, mert most, miután minden szenvedély kihunyt, a történész hideg tekintetével végre munkához láthat: hanem azért is, mert jelenünket is ez a vég definiálja. Ezt erősíti meg Furet írása (La France unie), amely a Jacques Juillard-ral és Pierre Rosanvallonnal közösen írott, La République du centre című könyvben jelent meg (Calmann-Lévy, Párizs, 1988).