1968 jelkép, erőforrás – baloldaliként sokat merítünk belőle -, vannak máig élő eszmei, életmódbeli, művészi és személyes legendái… De milyen is volt valójában, s legfőképpen mi maradt meg belőle? '68-at is elérte a nagy idők végzete, részben emlékké szelídült, a nosztalgia tárgya, s emiatt nehéz észrevenni, hogy a várt – és az illúziókban ma is élő – baloldali áttörés helyett bizonyos értelemben a kapitalizmus restaurációja követte.

45 éve annak, hogy 1968 májusában a párizsi diákok forradalmi kitörése nyomán egész Európában, majd eltérő okokból szinte az egész világon széles, rendszerellenes tömegtiltakozások, tömegmozgalmak indultak el, amelyek végső soron egy új baloldal megformálódásának történelmi és intellektuális hátterét adták. E számunkban az évfordulóról a témakör kiváló orosz kutatójának, lapunk gyakori szerzőjének 2008-ban készült tanulmányával emlékezünk meg, amely a baloldal apályának korszaká­ban feleleveníti a rendszerellenes baloldal hagyományának egy fontos irányzatát – nem kritikátlanul. (A szerkesztőség)

*

A negyvenedik évforduló, meg kell hagyni, nem olyan jelentős, mint az ötvenedik (az utóbbi csakugyan szimbolikus szám), ezért a „lázadó" 1968-as évhez kapcsolódó felfokozott nyugati propagandakampányt semmiképpen sem tekinthetjük spontán jelenségnek. (A nyugati kam­pánynak nálunk csak halvány árnyéka tapasztalható, mellesleg, tíz évvel ezelőtt nem volt semmi ehhez hasonló.) S az sem véletlen, hogy hangadói nem mások, mint a baloldali mozgalom renegátjai, azok, akik már régen feladták ideáljaikat a valaha olyannyira gyűlölt burzsoá establishmentben rájuk váró státusz fejében – az olyanok, mint Cohn-Bendit, Glucksman vagy Hitchens.

Azok közül, akik valóban aktív és jelentős szerepet játszottak a '68-as eseményekben, sokan még ma is élnek – több tízezren, talán több száz­ezren is. Sokan közülük mindvégig hűek maradtak ifjúkori nézeteikhez. Ám hangjuk mégsem szüremlik be a mainstream tömegmédiába. Mi több, ez a mainstream gondosan munkálkodik azon, hogy elhitesse: nem csupán ezek az emberek nem léteznek, akik a baloldali (az anarchistától a baloldali szocialistáig terjedő) sajtóban publikálnak, hanem még ilyen sajtó sincs. Azt figyelhetjük meg, hogy az „első világ" uralkodó osztályai elemi érdeküknek tekintik, hogy egy új mítoszt építsenek be a köztudatba, amely „megmagyarázza" 1968-at. Egy olyan mítoszt, amely '68 baloldali radikális mítosza helyébe léphetne, melynek, mint kiderült, „jótékony" (vagyis szovjetellenes) hatása már okafogyott, s így csak „kártékony" (azaz antikapitalista) hatása érvényesül.

Az új mítosz üzenete világos: '68 győztes forradalom, mely meg­változtatta a kapitalizmus arcát, határtalanul szabaddá, határtalanul demokratikussá, határtalanul toleránssá tette, nyitottá a teljes lakosság összes problémájára, beleértve a fiatalokat, a nőket, a kisebbségeket. Úgy tűnik, a „vörös május" ötvenedik évfordulójára ennek a mítosznak, mely szerint '68 után a kapitalizmus „emberarcúvá" és tökéletessé vált, már be kell épülnie a közgondolkodásba. A propagandakampány megrendelői és megrendezői 2018-ra 1968 „győzelmének" méltó meg­ünneplését tervezik. De hát mi volt valójában 1968?

Kezdjük azzal, hogy a „vörös május" mostani trend szerinti kiemelése az azt megelőző és az utána következő események sorából helytelen, mi több: egyenesen történelemhamisító hozzáállás. Még Franciaország esetében is nyilvánvaló, hogy az úgynevezett „májusi események" még az előző, 1967-es évben kezdődtek el, és 1969-ben De Gaulle lemon­dásával értek véget (Taraszov 2007, 478-480). Az Egyesült Államokban „1968" 1965-1966-ban kezdődött, és a hetvenes évek elejéig tartott (legalább 1973-ig). A legtöbb latin-amerikai országban '68 hasonlókép­pen 1965-1966-ban vette kezdetét, és 1970-ben fejeződött be. Chilében ugyanakkor éppen 1970-ben kezdődött, és Pinochet hatalomátvétele erőszakosan vetett neki véget. Olaszországban 1969-ben történt meg 1968. Belgiumban 1966 végétől 1970-ig vagy 1971-ig tartott¹ (Spiatel-Evrard 1970, 1983). A kanadai (megjegyzem, eléggé mérsékelt) '68 1966-ban kezdődött és 1969-ben végződött. Kelet-Pakisztánban időben, 1968-ban kezdődött, és csak 1971-ben, Banglades megalakulásával ért véget² (Talukder Maniruzzaman 1971). Indiába késve érkezett, és 1969-től 1970-ig tartott (de az is lehet, hogy 1973-ig) (Calman 1985, 1975). Libanonban 1969-ben volt '68, Jordániában 1969-1971-ben, Srí Lankán meg 1970-1971-ben. Thaiföldön még később, 1972-1976-ban stb. stb. Még a „Prágai tavasz" sem 1968 tavaszán kezdődött, hanem 1966-tól 1970-ig húzódott el, amit mellesleg a kormányzó szovjetbarát rezsim sem tagadott (Uroki… 1971). '68 kifejezetten kevés országban volt éppen és kizárólag 1968-ban: ilyenek Lengyelország, Jugoszlávia, Spanyolország, Mexikó, Irak és Ausztrália (ahol semmivel sem volt in­tenzívebb, mint Kanadában).

Tehát összességében helytelen pusztán csak 1968-ról beszélni. Sokkal helyénvalóbb a „sixty rollers"-t vagy a „forrongó hatvanas évek"-et emle­getni, s ezeket is csak az „első világ"-ra vonatkoztatva.

A másik (egyébként logikusnak tűnő) félreértés, hogy '68 az „új baloldal" eredményeinek és befolyásának csúcspontja volt. Valójában ez éppen a magát új baloldalnak álcázó régi baloldal befolyásának és eredményességének csúcsa volt. Az új baloldalról egyszerűen kiderült, hogy nem volt eléggé új, mi több, túlságosan is régi volt.

Ami az új baloldal elméleti bázisát illeti, az alapjában véve egyáltalán nem volt új – a régi baloldal, az anarchisták, a szocialisták és a kommu­nisták elméleteiről volt szó, amelyek a XIX. századra nyúlnak vissza. Az új baloldal stratégiája és taktikája, az „első világ" országaiban legalábbis, hasonlóképpen teljesen hagyományos, a régi baloldaltól átvett mód­szerekből állt: tüntetések, petíciók, (gyárfoglalásokkal is járó) sztrájkok, részvétel a választásokon. Még Franciaországban, a „vörös május" alatt is éppen a régi baloldal játszott kulcsszerepet abban, hogy az esemé­nyek országos krízissé nőttek: a szakszervezetek, a „régi" kommunista és szocialista párt, de semmiképpen nem az új baloldal szervezeteibe tömörült csoportocskák, s még kevésbé a pártonkívüli diákok tömegei.

Ezen a ponton szükséges volna tisztázni, egyáltalán miben külön­bözött az új baloldal a régitől. Természetesen nem abban, amit a téma szovjet megélhetési „szakértői", az olyanok, mint Jurij Davidov, szeret­tek nekik tulajdonítani; vagyis, hogy az „új balosok" „szélsőségesek" voltak, elutasították a „helyes" szovjet ideológiát, a marxizmus-leni­nizmust, és ehelyett – magától értetődően a nyugati titkosszolgálatok megbízásából – a „helytelen" anarchista, trockista, illetve maoista elveket hirdették. Az anarchizmusban nincs semmi új, ez egy régi baloldali ideo­lógiai rendszer. A trockizmus irányzata is „régi", hiszen már az 1930-as évek óta létezik. A maoizmus mint a kispolgári egyenlőségpárti paraszt­szocializmus egyik változata, nem más, mint a sztálinizmus helyi kiadása – s az egyenlőségpárti parasztszocializmus is a harmincas évek terméke, és – bár marxista terminológiát használ – nem tekinthető marxizmusnak (így természetesen a maoizmus sem az).

Ha eltekintünk az anarchisták igen harsány, de az elméletet tekintve terméketlen és végeredményben zsákutcában toporgó társaságától, az új baloldaliak először is abban különböztek a régiektől, hogy monda­nivalójuk sarokköve nem a kizsákmányolás, hanem az elidegenedés problémája volt (mellesleg ezzel magyarázható a diákok vezető szerepe az új baloldal köreiben – ők, bármit is állítottak a diákságot kizsákmá­nyolt osztályként definiáló teoretikusok, még nem voltak kitéve közvetlen kizsákmányolásnak, ám az elidegenedést saját bőrükön tapasztalták). Tehát az új baloldal a nyugati marxizmus néhány irányzatának közvetlen örököse volt – ezek a frankfurti iskola, a francia ateista egzisztencializ­mus, a freudo-marxisták és Che Guevara³ (Che Guevara 2006, 58-68, 128-132, 266-280, 432-448, 475-492; 1970, 39-48, 81-91, 161-175, 230-250, 308-318, 367-384; Tablada Pérez 1987, 123-127).

Másodszor, megkülönböztette őket az is, hogy megkérdőjelezték a forradalmi szubjektumra, a forradalmi osztályra, a forradalmi szervezet jellegére és formáira, a forradalmi ideológia és elmélet szerepére és a harc formáira és módszerei vonatkozó hagyományos megközelítéseket. A munkásság, a parasztság és a kispolgárság helyett (vagy mellettük) az értelmiséget, a diákságot, a fiatalokat, a társadalom peremén élőket és a harmadik világ elnyomottait tekintették a forradalom alanyának és forra­dalmi osztálynak. A forradalmi párt (szövetség, egyesület, szakszervezet) helyén náluk az autonóm csoportok, kommunák, tömegmozgalmak álltak, az ellenkultúra mint közösség, a partizánbrigádok. Megkérdőjelezték a ki­dolgozott forradalmi elmélet és gyakorlat szükségességét. A küzdelem új formáiként és módszereiként az erőszakmentes tömegmegmozdulásokat preferálták (többek között a rendszerből való teljes kivonulást, amelyet a kommunákban vagy az ellenkultúra szcénájában lehetett megvalósítani, vagy éppen a „párhuzamos" – narkotikumok segítségével létrehozott – valóságban), valamint a szervezett szabotázst és a partizánharcot (a városi gerillák tevékenységét is idesorolva).

Már ezeknek az elméleti újításoknak az áttekintéséből is látható, hogy az új baloldalnak nem volt sem egységes ideológiája, sem egységes elmélete, sőt, még elméletkezdeményük sem. Mi több, egyáltalán nem volt akár részben kidolgozott forradalmi elméletük (elméleteik) sem, nemhogy egy olyan szisztematizált gondolatrendszer, mint amilyennel a régi baloldal rendelkezett – részben azért sem, mert az „újakat" tudatos elmélet- és ideológiaellenesség jellemezte.

Szigorúan véve, az új baloldalra vonatkozóan már az ideológia ki­fejezés használata sem egészen indokolt (csak a tudományos kutató szempontjából helytálló). Én magam annak idején 29 alapvető elvi és fogalmi komplexumot különítettem el az új baloldali gondolkodásban, s ezekhez még nyugodtan hozzátehetnénk tíz-tizenöt kevésbé jelentős, járulékos egységet, amelyek több-kevesebb sikerrel összerendezhetők valamiféle, éles körvonalakkal nem rendelkező egésszé (néha pedig még összekapcsolni sem lehetett őket, sőt egymásnak is ellentmond­tak) (Taraszov­-Cserkaszov­-Savsukova 1997, 72-81). Az új baloldal ideológiája (vagy a különböző baloldali csoportok ideológiai rendszerei) egész egyszerűen nem voltak kidolgozva. Kidolgozott ideológia híján pedig nevetséges volna egy forradalom győzelméről beszélni – még akkor is, ha ez „az 1968-as forradalom". Az új baloldal ideológiailag teljes egészében a régitől függött, s ez a „régi" nemsokára megosztotta és bekebelezte az „újat".

Mindez teljesen törvényszerű volt, hiszen a „sixty rollers" éles politikai küzdelmeinek kezdetéig az új baloldalnak nem volt elég ideje egy elmélet kidolgozására, hiszen az irányzat csak az ötvenes évek végén kezdett el formálódni (a legkorábbi művek, a legfontosabb szövegek, a frankfurtiak legjelentősebb munkái közül több is éppenhogy csak megjelent a hat­vanas évek közepére, s a közönség még az olvasásukig sem jutott el, így hatásuk sem volt még – elegendő csak azt említeni, hogy Marcuse Az egydimenziós ember című könyvét csak a „vörös május" után fordí­tották le franciára. Ezeket a műveket gyakran egyszerűen „útközben" írták, sietve, a küzdelem hevében, mint például a Cohn-Bendit fivérek már-már legendás közös könyvét. Az új baloldal elméleti vívmányainak jelentős része már 1968 második felében és az azt követő években, azaz post factum íródott – amikor gyakorlati szükség már nemigen volt rájuk. A forradalmi gyakorlat terén az új baloldal két újítást hozott (ha az olyan öngyilkos eszképista kísérleteket, mint a kommunák és a „pszichedelikus kultúra", nem vesszük számításba) – az ellenkultúrát és a gerillaharcot (az utóbbit mint a küzdelem sajátos formáját, s nem csupán taktikai módszert, amelyet megfelelő körülmények között a hagyományos politikai erők is alkalmaztak). De az ellenkultúráról bebizonyosodott, hogy amennyiben nem tudja magát izolálni a „nagy", burzsoá kultúrától, életképtelen. A gerillaharc pedig a harmadik világ öröksége lett, a hatvanas években az „első világ" országaiban szinte egyáltalán nem alkalmazták (a régi baloldal klasszikus módszereivel éltek, amilyen a tüntetés, a sztrájk, a propagandakampány, párt- és egyesületszervezés, tömegmozgalmak indítása – ezeket az „régiek" még a Komintern idején sajátították el). Amikor az „első világ" új baloldala elkezdett gerillaharccal próbálkozni, kiderült, hogy a forradalomnak már vége, a mozgalom hanyatlásnak indult, az aktivisták döntő többségét pedig már magába olvasztotta valamelyik régi baloldali szervezet.

Másképpen fogalmazva, '68 a régi baloldal utolsó világméretű diadal­menete volt, az ő apoteózisuk. De akkor ezt még senki sem értette. És még egy jó darabig nem értették. De ugyanakkor, szigorúan dialektikus értelemben véve, ebben a diadalmenetben a régi baloldal krízise ma­nifesztálódott, ezzel kezdődött hanyatlása és végelgyengülése. A régi baloldal (a marxisták, köztük a trockisták is, az anarchisták, a szocialisták – a szociáldemokratákat is és a sztálinistákat/maoistákat is beleértve) kimerítette tartalékait. Egy teljes történelmi korszak ért ekkor véget, amely a XIX. század közepétől tartott.

Az, hogy az új baloldal sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nem állt készen a forradalomra, hogy az események (bár ők ezt akkor nem látták be) váratlanul érték őket, végzetesnek bizonyult. A régi baloldal az első győztes forradalmait (vagyis 1917-et) megelőzően már hetven évet tudhatott maga mögött, ennyi ideje volt az elmélet és a gyakorlat fejlődésére, tökéletesedésére, s ez az evolúciós folyamat gondoskodott a legsikeresebbek és legéletképesebbek kiválasztódásáról. Az új baloldal­nak még a gyakorlat területén sem volt több mint tíz év tapasztalata, ideje a forradalmi harc új formáinak elsajátításához és begyakorlásához, ah­hoz, hogy meggyőződhessenek arról, hogyan működnek ezek az egyes országok sajátos körülményei között, s hogyan lehet őket adaptálni, 1968 előtt (ha a kubai forradalmat tekintjük kezdőpontnak), s akkor még az elméletről nem is beszéltünk (ami pedig a városi gerillaharcot illeti, a tupamarók csoportjának megalakulása óta ekkor még csak 2-3 év telt el). A kapkodás miatt még Latin-Amerikában is az történt, hogy a kubai praxist próbálták egy az egyben a kubaiaktól teljesen eltérő körülmények közé átültetni, az „első világ" próbálkozásain így nincs mit csodálkozni.

Ha a marxistáknak, a XX. század legsikeresebb forradalmárainak, hatvan-hetven évükbe telt a klasszikus marxista művek feldolgozása, tökéletesítése és a gyakorlati alkalmazás kidolgozása a forradalom harcosai számára, naivitás volna azt gondolni, hogy a nem könnyeb­ben, inkább nehezebben értelmezhető szövegeket, Sartre, Horkheimer, Adorno, Marcuse vagy Althusser műveit az új baloldal érthetővé és hozzáférhetővé tudta tenni a tömegek számára néhány év vagy éppen hónap, vagy hét alatt, ráadásul forradalmi vagy forradalom előtti helyzet­ben. Ennek az lett az eredménye, hogy a mozgalom egy kisebbsége de facto elméleti háttér nélkül, vagyis sötétben tapogatózva volt kénytelen a forradalmi harc új útjait kutatni, s ezzel automatikusan vesztes hely­zetbe került a rendszerrel szemben. A városi gerillamozgalom halálra volt ítélve (legalábbis esélye sem volt a győzelemre), mivel túl korán és túl gyengének született, előzetesen előkészített bázis nélkül (ott, ahol a nemzeti sajátosságok miatt a bázis legalább valamelyest készen állt, a gerillamozgalom kiirthatatlannak bizonyult, így volt ez például Ulsterben vagy Baszkföldön). Az ellenkultúra túlságosan pacifista volt, és túl nyi­tott az ellenséges és különösen agresszív tömegkultúra irányában, túl fogékony a rendszer befogó módszereire (mint az öncélú művészi, a pszichedelikus és a vallásos tendenciák felerősítése) ahhoz, hogy fenn­maradhasson, sőt, győzhessen.

1968 mozgalmának éppen a spontaneitása mutatta meg, mennyire áthatotta a fiatalságot a krízishangulat, és milyen gyötrelmesek voltak a kiútkeresés kísérletei. A kiutat azonban nem sikerült megtalálni.

Az ipari termelési mód mindkét megnyilvánulási formája: a kapitalista gazdaság (ez volt ez elsődleges célpont) és a – Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában jelen lévő – szuperetatizmus ellen indított támadás '68-ban kudarcba fulladt. Húsz évvel később ez okozta az indusztrializmus gyengébb változatát megjelenítő keleti blokk pusztulását: a felhalmozódott gazdasági és szociális feszültségeket, amelyek társadalmi elégedetlenséget szültek, a neokonzervatív (neoli­berális) ellentámadás ebbe a mederbe terelte – a „létező szocializmus" (a szuperetatizmus) elleni harc medrébe. Ez azzal is összefüggött, hogy a Nyugat vezetői körei, (legalábbis az „első világban", mert a harmadik­ban represszió is előfordult) '68-ra engedmények és álengedmények bonyolult rendszerével, vagyis változtatásokkal válaszoltak (hiszen az álengedmény is változás). A Keletet irányító nómenklatúra pedig – a szu­peretatista országokban – korlátolt és primitív módon csak repressziókkal válaszolt. Mellesleg, az ideológia terén ugyanaz a megközelítés volt meg­figyelhető, amely húsz évvel később a Keleti blokkot a pusztulásba vitte: az új baloldalt tanulmányozták (különböző célokból: hogy megértsék, hogy megszelídítsék, hogy megváltoztassák, vagy hogy leszámoljanak vele), míg nálunk tanulmányozás helyett a megbélyegzés és a rágalma­zás dívott (Davidov 1975, Davidov­-Rogyanszkaja 1980, Mjalo 1985).⁴

1968 az alaposan kidolgozott (bár a realitáshoz már kevéssé igazodó) ideológiával, és a gyakorlati szervezőmunkához szükséges módszer­tannal felszerelkezett régi baloldal megerősödéséhez vezetett. A régi baloldalban részt vevő összes szervezet – az anarchistáktól a szociálde­mokratákig – rengeteg, az új baloldalt elhagyó újoncot fogadott soraiba. Az új baloldal nem tudott változtatni ezen a tendencián. A régi társadalom lerombolásának és egy új felépítésének stratégiáját – az egyetlen lehet­séges forradalmi stratégiát – a régi társadalomba való beágyazódás stra­tégiája váltotta fel, egy reformista és opportunista stratégia. Ez történelmi léptékkel mérve gyorsan az egész baloldali mozgalom katasztrófájához vezetett. (Volt, ahol megsemmisítő erejű katasztrófához, mint Chilében, amelynek esetében ma már bizton elmondhatjuk, hogy nem az erős és tapasztalt régi baloldaliak – szocialisták, kommunisták és keresztényszo­cialisták – helyzetelemzése és jóslata bizonyult helytállónak, hanem a gyenge és tapasztalatlan új baloldaliaké. Elegendő csak beleolvasni a negyven éve íródott „balos" Punto finalba, hogy világossá váljon: a „ba­losok" vészharangkongató jóslatai megvalósultak.) Chile nem más, mint az egyik első (már 1973-ban megmutatkozó) s az egyik legtragikusabb és legvéresebb példája annak, hová vezetett a visszatérés a régi baloldali útra, a képviseleti demokrácia, a pártkoalíciók, a burzsoá jogrenddel és a burzsoá választási rendszerrel való megbékélés útjára. Chilében ez véres fordulatot eredményezett, hosszú diktatúrát, a neoliberális rendszer bevezetését, mely tizenegy évig tartó súlyos gazdasági krízist hozott, a középosztály felszámolását, tömeges szegénységet, ugyanakkor viszont a korporációk és oligarchák soha nem látott meggazdagodását. A lakosság intellektuálisan legképzettebb része tömegesen hagyta el az országot, a sajátosan fejlett, európai jellegű, öntörvényű chilei kultúra elpusztult, azt az észak-amerikai típusú tömegkultúra váltotta fel.

Ebből a példából a régi baloldal semmit nem tanult. Amikor éppen Franciaországban 1981-ben hatalomra kerültek, még mindig ugyan­olyan tompa önelégültséggel járták útjukat, mint korábban. Ezután kiderült, hogy a baloldali koalíciós kormányzat nem képes semmiféle valódi szociális reformot bevezetni, mivel a nagyburzsoázia és a korpo­rációk erre gazdasági szabotázzsal reagálnának, tömegesen vonnák ki a tőkét az országból stb. – s ez ellen nem is lehetne semmit tenni, mivel ezek a reakciók mind legálisak. Bebizonyosodott, hogy a kapitalizmus nem olyan rendszer, amely reformokkal szocializmussá alakítható. E folyamat természetes következményeképpen először szétesett a baloldali koalíció, hatalomra került a jobboldal, később pedig a régi baloldal pártjai szocialista retorikát használó közönséges burzsoá pártokká konvertálódtak.

Erkölcsi szempontból még lehangolóbban alakult az Olasz Kommunista Párt (PCI) története, amely az „első világ" legnagyobb kommunista pártja volt. Miután a „sixty rollers" végére az új baloldalt elhagyó új tagoknak köszönhetően különösen megerősödött, a hetvenes években egy blokkba került a burzsoá pártokkal, szemben az autonomizmust, operaizmust és a városi gerillaharcot felvállaló „balosokkal". A PCI fejlődési útja az eurokommunizmushoz, a Kereszténydemokrata Párttal való „történelmi kompromisszumhoz" vezetett, ily módon tökéletesen beilleszkedett az önmagát addigra már alapjaiban kompromittáló, klientista olasz politikai rendszerbe. Tehát a kommunisták egy olyan struktúra részévé váltak, amely a politikai pártoknak a maffiával és a nagytőkével (s Olaszország­ban ez lényegében egy és ugyanaz, hiszen a nagytőke nem más, mint a maffiának az a része, amely feketén szerzett pénzét legális bizniszbe fekteti) kötött szövetségén alapul.

Ezért aztán, amikor a kilencvenes években a kereszténydemokraták által felépített, már velejéig rohadt maffia-pártrendszer összeomlott, a régi baloldal még a hatalmat is megszerezhette, de ez már a burzsoá baloldal volt, amely lojális a NATO-hoz, neoliberális gazdaságpolitikát folytat, és már korrumpálta magát. Nem sokkal később a régi baloldal morális szétesését az is nyilvánvalóvá tette, hogy a pártértelmiség több­sége megvesztegethetővé vált, s jó pénzért hajlandó volt Berlusconi szolgálatába állni.

A régi baloldal hosszú haldoklása, amely 1968-ban kezdődött, hu­szonöt évre húzódott el, s ezalatt a hetvenes évek eurokommunizmusát a nyolcvanas évek hanyatlása váltotta fel, s mindez a kilencvenes évek elejének összeomlásával végződött.

Ezzel egyidejűleg a hetvenes évek elejétől megkezdődött a nyugati kultúra, az „első világ" kultúrájának hanyatlása (értelemszerűen a magaskultúrára gondolok), s ez egyre gyorsult. A hetvenes évek vé­gére, a nyolcvanas évekre az a kultúra gyakorlatilag eltűnt, bár egyes képviselői fizikailag még életben voltak, s valamiféle alkotómunkát is végeztek, szálfaként magasodva a tömegkultúra kiégett, sivatagos tája fölé. Az álkultúra és álművészet ideje jött el, a tömegkultúra, a művészi ízlés teljes hiányának uralma, amelyben a művészet, mint a társadalmi megismerés és fejlődés intézménye, megszűnt létezni. A neoliberalizmus hatalomra jutása óta a kultúra és a művészet halott, zombik, élőhalottak foglalták el a helyét, amelyek pusztán abból a célból léteznek, hogy a primitív látványosság és a szórakozás iránti igényeket kielégítsék, s ezzel kitöltsék a lebutított, bár változatos közönség szabadidejét. Így derült ki, hogy az „első világban" a magaskultúra közvetlen kapcsolatban áll a baloldali projektummal (annak sokféle formájával, a marxistától a baloldali katolikusig).

Nálunk Oroszországban 1968 mind ez idáig még nem történt meg. Ez abból a mulatságos tényből is jól látható, hogy „baloldali erőként" itt nálunk éppen nem a baloldali Oroszországi Kommunista Párt lép fel, amely egyenes és felvállalt örököse a nómenklatúra-bürokratikus SzKP-nak, vagyis ama rendszer részének, amely ellen 1968-ban az ifjúság harcba szállt. A „baloldali ifjúság legfontosabb szervezete" sze­repére itt az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség jelentkezett – az OKP afféle leányvállalata. S a többi kis baloldali szervezet is a régi baloldalt jelenti: anarchisták, trockisták, sztálinista komszomo­listák. Mindannyian a régi baloldal rosszul bemagolt ideológiájához igazodnak, és annak taktikáját követik („proletárpárt", szakszervezeti harc, gyűlések és tüntetések, választások), arról ábrándoznak, hogy képviselőiket beültethetik a burzsoá törvényhozó hatalom szerveibe (ideális esetben a burzsoá parlamentbe, vagyis az Állami Dumába) és a burzsoá pártokkal és szervezetekkel szövetkeznek. (Az első példa erre az Anarcho­-szindikalista Konföderáció esete, akik a Demokratikus Oroszországgal álltak össze.)

Oroszországban még a néhány új baloldali szervezet megjelenését a kilencvenes években is leginkább afféle félreértésnek és a „késleltetett fejlődés" megjelenésének tudjuk csak tekinteni, annál is inkább, mivel az egyetlen figyelemre méltó szervezet, a Sztugyencseszkaja zascsita (Di­ákvédelem) formálisan szakszervezetként jött létre, és nem elsősorban ideológiája és taktikája okán lehetett az új baloldalhoz sorolni, hanem az új baloldal szervezeteire jellemző, több különböző ideológiai csoportosu­lást tömörítő tagsága miatt, akik ráadásul merészen eltekintettek bármi­féle elmélettől (Taraszov 2005, 66-69, 101-120). Nem túl meglepő, hogy ezek a szervezetek életképtelennek bizonyultak, és hamar megszűntek.

Tehát akkor mit is mutatott meg az 1968-as év?

Elsősorban azt, hogy az efféle forradalmak – „ifjúsági forradalom", „diákforradalom", „autoritásellenes forradalom", „szexuális forradalom", „pszichedelikus forradalom", „rockforradalom", „virágforradalom", „a kép­zelet forradalma", „Jézus forradalma" stb. – egyáltalán nem jelentenek veszélyt a rendszerre. A mai kapitalizmus már semmitől sem fél, ami nem akarja megfosztani a termelőeszközök birtoklásától és a hatalom­tól. Az ilyen álforradalmaktól való félelemnek prekapitalista jellege van, és a kormányzó elit kizárólag azért ad neki hangot, hogy a társadalmat manipulálja vele. A kapitalizmus, ha épp arra lesz szüksége, bármikor áldását adja a „szexuális forradalomra" (vagy valamelyik másikra), ha pedig azzal jár jól, bármikor elítéli és elátkozza. S annyiszor teszi ezt meg, ahányszor csak így alakul.

1968 azt is láthatóvá tette, mennyire kibővült a rendszer ellenségeivel szemben bevethető módszertani arzenálja. Korábban repressziót, kor­látozásokat, megvesztegetést, engedményeket, csalást és rágalmazást használt. A '68-as mozgalommal szemben sikerrel alkalmazott straté­giák – artizáció, vagyis a tiltakozás show-biznisz, popkultúra stb. általi befogása (ezt Nagy-Britanniában használták legeredményesebben, ahol gyakorlatilag ezzel le is állították a '68-as folyamatokat), narkotizáció, vagyis a tiltakozás átirányítása a virtuális valóságba (ez leginkább az Egyesült Államokra volt jellemző), religizáció, vagyis különböző vallá­sos és misztikus kultuszok elterjesztése a tiltakozók körében, amely azt célozzák, hogy érdeklődésük a társadalmi valóság megváltoztatása helyett a túlvilág kérdéseire irányuljon (ezzel mindenütt éltek az „első világban"), a karnevalizáció, vagyis annak az elképzelésnek a terjesz­tése, hogy a forradalmi gyakorlat nem más, mint játék, szórakozás, ünnep – s ezzel természetesen politikailag ártalmatlanná teszi azt (ez az eljárás Franciaországban, Hollandiában és az Egyesült Államokban volt a legelterjedtebb).

Ugyanakkor az is jellemző, hogy mindezek a módszerek csak azért lehettek eredményesek, mert magának az új baloldalnak a gyengeségei, hibái, tökéletlensége erre lehetőséget adott. A társadalmi forradalom

„durva materialista" megközelítése esetén, ha a forradalmárok célja kimondottan az uralkodó osztályok megfosztása a hatalomtól és a tulaj­dontól, nem működik sem a karnevalizáció és az artizáció (a fegyveres harcot és a termelőeszközök elkobzását lehetetlen volna karnevállá vagy show-biznisszé változtatni), sem a narkotizáció (a kábítószer-kereske­dőket a forradalmárok ilyenkor egyszerűen agyonlövik, ahogyan saját kábítószerfüggő elvtársaikat is, hiszen azok – óhatatlanul – romba dön­tenék, a forradalom vívmányait), sem pedig a religizáció (a materialisták elutasítják a vallást, és a különösen tolakodó gurukat és prófétákat a harc hevében – vagy éppen ellenkezőleg, alapos vizsgálat után, hogy kiderít­sék, melyik titkosszolgálat megbízottja az illető – szintén kivégezhetik).

1968 nemcsak a rendszer rugalmasságáról és cinizmusáról rántotta le a leplet, de arról is, hogy éberen figyel, és képes következtetések levoná­sára. Éppen 1968 után kezdtek el komolyan foglalkozni az ifjúsági gettó kiépítésével, vagyis az ifjúsági kultúra kialakításával, reklámozásával és (anyagi értelemben is) kizsákmányolásával, az ifjúsági szubkultúrák kitalálásával és ezek elterjesztésével – az „elvan a gyerek, ha játszik, csak ne döntse meg a kapitalizmust" elve alapján. '68 után kezdték el propagálni az „első világ" országaiban a toleranciát és a multikulturaliz­must – hogy biztosítsák a belső békét, elkerüljék a kisebbségek olyan tömegeses forradalmi megmozdulásait, mint a felkelések a néger gettók­ban. Épp '68 után – és annak köszönhetően – kezdődött el a termelés tömeges és tudatos kivitele az „első világ" országaiból – ha a munkások még tíz év gazdasági növekedése után is képesek voltak kinyilvánítani a lojalitás teljes hiányát a kapitalizmus irányában, akkor számukat ezek szerint minimalizálni kell, a „hálátlan" munkásosztályt el kell távolítani a gazdagok lakóhelyétől, lehetőleg messze a határon túlra. S végül, éppen '68 miatt és után vette kezdetét az oktatási „reform", amely a „demokra­tizálás" égisze alatt az oktatás lebutítását, profanizálását célozta meg. Az elképzelés egyszerű volt: mivel a lázongó diákok túl okosak és túl műveltek voltak ahhoz, hogy kapitalizmusban éljenek (hiszen csak ezzel magyarázható a sok „megalapozatlan" követelés és „fokozott" igény, amely a részükről felmerült), a következő generációknak primitívebbnek, korlátoltabbnak, műveletlenebbnek kell lennie, s éppen csak annyira iskolázottnak, hogy ki tudják szolgálni gazdáik, a termelőeszközöket birtoklók igényeit. Ha ez így lesz, majd teljesen ki lesznek szolgáltatva gazdáiknak, nem lesznek képesek kritikusan gondolkodni, ezért lázadni sem tudnak majd. Nálunk Oroszországban ugyanezzel a védelmi rend­szerrel bástyázta körül magát a szovjet nómenklatúra, amely – miután uralkodó osztállyá, bürokrata-burzsoáziává vált, és levonta a peresztrojka tanulságait – hasonló oktatási „reformot" vezetett be, vagyis primitivizálta az oktatási rendszert.

Térjünk vissza a gondolatmenet elejére. Tulajdonképpen akkor ki az, akinek joga van 1968 nevében szót emelni, a '68-as nemzedék nevében beszélni? Először is természetesen nem csak azoknak, akik 1968-ban voltak húszévesek. '68 szelleme – a forradalom szelleme, amely nem 1968-ban született, hanem az ötvenes évek végén Kubában, és a het­venes évek végén Nicaraguában aratott diadalt. Joguk van '68 nevében nyilatkozni azoknak is, akik aktív részesei és teoretikusai voltak, szellemi és politikai vezetői a mozgalomnak, életkoruktól függetlenül. A ma már halott Sartre, Dubček vagy Vonnegut megalapozottabban tekinthető '68 szócsövének, mint azok, akik húszévesek voltak az események idején, és ma is élnek.

Akik a legtöbb joggal beszélhetnének '68 nevében, nem mások, mint azok az emberek, akik életüket adták '68 ideáljaiért. Ezek a fekete párdu­cok és a tupamarók, akik az USA-ban és Uruguayban vesztették életüket; Che és Inti, akiket Bolíviában öltek meg; az NSZK-ban meghalt Urlike Meinhof és Holger Meins; Carlos Lamarca és Marighella Brazíliából; az Olaszországban meggyilkolt Giangiacomo Feltrinelli és Mara Cagol; a Nicaraguában megölt Carlos Fonseca és Rigoberto Cruz; az Ulsterben elpusztított Bobby Sands és Francis Hughe; Lucho de la Puente és Javier Ero Peruban; Txabi Echebarrieta és Argala Spanyolországban; Turcios Lima és Otto René Castillo Guatemalában; a Dél-Afrikában meggyilkolt Steve Biko és Chris Hani; a Kolumbiában megölt Camillo Torres és Jacobo Arenas; az Ománban meghalt Abu Szalah és Abu Hazid; a sal­vadori Roque Dalton és Cayetano Carpio; Bangladesben Bogru Minpay és Fazlul Hák; Venezuelában Americo Silva és Fabricio Ojeda; Takin Ba Tin és Takin Tan Mjang Burmában; Victor Jara és Miguel Enríques Chilében; Mazlum Dogan és Haki Karer Törökországban; Cesar Yanez és Jon Sosa Mexikóban stb. stb.

A ma is élők közül Angela Davis, Bernardine Dohrn, Immanuel Wallerstein, Elmar Altvater, Fidel Castro, Gabriel García Márquez, Cesar Montes, Nancy Unger és még sokan, sokan mások is szólhatnak '68 nevében. A politikai prostituált Cohn-Bendit és Glucksman azonban semmiképpen sem.

2008. május 25. – június 9.

Fordította: Iván Ildikó

Eredeti megjelenés: Александр Тарасов: 1968 год в свете нашего опыта Szkepszisz (Moszkva) http://scepsis.net/library/id_2274.html

Felhasznált irodalom

Calman, L. J. 1975: Szrednyije szloi gorodszkogo obscsesztva vsztranah Vosztoka. Moszkva, 188-198.

Calman, L. J. 1985: Protestin DemocraticIndia. Authority's response to challenge. Boulder: Westview Press

Che Guevara, E. 1970: Obras. T. II. La Habana, 39-48., 81-91., 161-175., 230-250., 308-318., 367-384.

Che Guevara, E. 2006: Statyji, visztuplenyija, piszma. Moszkva, 58-68., 128-132., 266-280., 432-448., 475-492.

Davidov, J. N. 1975: Esztetyika Nyigilizma. Moszkva

Davidov, J. N. – Rogyanszkaka I. B. 1980: Szociologija kulturi. Moszkva

Maniruzzaman, T.: Political activism… Journal of Commonwealth Political Stud­ies, (Leicester) 1971, vol. IX, N 3.

Mjalo, K. G. 1985: Pod znamenyem bunta. Moszkva

Spiatel-Evrard, A 1983: Voproszi isztorii mezsdunarodnogo mologyozsnogo dvizsenyija. Tomszk, 7., 102-112.

Spiatel-Evrard, A. 1970: Les édutiants on le parole. Bruxelles

Tablada Pérez, C. 1987: El pencamiento económico de Ernesto Che Guevara. La Habana, 123-127.

Taraszov, A. N. – Cserkaszov, G. J. – Savsukova, T. V. 1997: Levije v Rosszii: ot umerennih do eksztremisztov. Moszkva, 72-81.

Taraszov, A. N. 2005: Revoljucia nye vszerjoz. Jekatyerinburg, 66-69, 101-120.

Uroki krizisznogo razvityija vKompartyii Csehoszlovakii i obscsesztve poszle XIII szjezda KPCs. A Csehszlovák Kommunista Párt plénumán 1970 decemberében elfogadott dokumentum. Moszkva, 1971

Jegyzetek

¹ Ez vitatott kérdés, és mindkét álláspont mellett szólnak érvek.

² Maniruzzaman kiválóan megvilágítja ezt a kérdést említett művében.

³ Úgy látszik, az utóbbi körülmény még a többé-kevésbé felkészült olvasó szá­mára sem magától értetődő, azonban tagadhatatlan tény.

⁴ Erről a témáról kimondottan elismert szovjet „társadalomtudósok" (idézőjel nélkül ezt nem írnám le) tollából kimagaslóan kisstílű munkák születtek, ilyenek a hivatkozott művek is.

Szeptember 11. nagy, s mára kitűnt: világtörténelmi léptékű tragédiája volt 1973-ban a chilei katonai puccs, a szocialista kísérlet brutális felszámolása és Salvador Allende elnök halála. A tanulmányban felvetett kérdések máig aktuálisak: lehetséges-e a polgári intézmények és alkotmányosság fenntartásával átalakítani a társadalmat, érdemes-e az osztályviszonyokról megfeledkező elemzéseket tanulmányozni – és így tovább. Már csak azért is fel kell eleveníteni a chilei történetet, hogy – József Attilával szólva „hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül/ csatát nem nyerünk."

1969 vége felé történt, hogy egy Washington külvárosában álló házban vacsorázni ült össze a Pentagon három tábornoka és öt chilei katonatiszt. A vendéglátó az USA-ba akkreditált chilei katonai kirendeltség légügyi segédattaséja, Gerardo López Angulo alezredes volt, chilei vendégei pedig szintén a hadsereg különböző fegyvernemeiben szolgáltak. A vacsorát a Chilei Légierő Akadémiájának új igazgatója, Carlos Toro Mazote tábornok tiszteletére adták, aki egy nappal korábban, tanulmányútra érkezett az országba. A nyolc katonatiszt gyümölcssalátát és zöldborsóval körített borjúszeletet vacsorált, hozzá szívmelengető borokat kortyolgattak messze délszaki hazájukból, ahol színpompás madarak csicseregnek a homokos fövenyeken, míg Washington hideg ködbe-füstbe burkolódzik, és – jobbára angolul – arról az egy dologról beszélgettek, ami akkoriban, úgy tűnik, a leginkább érdekelt minden chileit: a következő szeptemberre esedékes elnökválasztásról. A desszert felett a Pentagon egyik tábornoka megkérdezte, hogy mit tenne a chilei hadsereg, ha a baloldal jelöltjét, valami Salvador Allendét választanák meg. „Félóra alatt elfoglalnánk a Moneda palotát, még ha porig kellene is égetnünk" – válaszolta Toro Mazote tábornok.

Eredeti megjelenés: Gabriel García Márquez: Why Allende had to die. Sedition in Santiago, The New Satetesman 2013. április 3. http://www.newstatesman.com/world-affairs/2013/04/why-allende-had-die

A népi írók mozgalma a harmincas évek második felének meghatározó eszmei-politika mozgalma volt. A tanulmány e mozgalom keletkezéstörténetét és periodizációját vizsgálja. Bár a mozgalom a rendszertől eltávolodott és részben azzal szemben álló középrét egek elégedetlenségét fejezte ki, ugyanakkor a hatalom nagyobb veszélynek tekintette a kommunista mozgalom és a parasztság egymásra találását, ezért eltűrte, sőt segítette a „népiek" szervezkedését. Az írás kitér arra is, hogy miért nem lehet szocialistának tartani a „harmadik út" programját.

Teljes terjedelmében közöljük alábbi tanulmányát, amely a mozgalom keletkezését és periodizációját taglalja, majd ehhez válogattunk karak­teres részeket, jellemzéseket más tanulmányaiból. Jellegzetes szellemi tendenciákhoz, irodalom- és politikatörténeti fejleményekhez kerülünk közelebb: népiség, magyarság, harmadik út és a sajátos magyar külön út igénye, a minőség forradalma, magyar élet, paraszti sors, értelmiség, munkásság…

A problémakör mai „aktualitása” elgondolkodtató következtetésekre ösztönöz. (A szerkesztőség)

*

Történeti szempontok a „népi írók” mozgalmának megítéléséhez

(Alföld, XVIII. évf. 1. szám, 1967. január, 53-61.)

Közismert dolog, hogy a „népi írók” mozgalma nem egyszerűen irodalmi mozgalom. Ezt világosan mutatja ezen mozgalom szellemi termékeinek sokoldalú elemzése. Ugyanilyen véleményt formál a mozga­lomban első, marxista igénnyel fellépő, jelentős értékelője, Révai József is.¹ Ebben az értékelésben a későbbi elemzők és bírálók is általában megegyeztek. (Lásd pl. Lukács György idevonatkozó tanulmányait, K. Nagy Magda: A Válasz c. tanulmányát stb.) Az MSZMP KB Kulturális elméleti munkaközösségének állásfoglalása a „népi” írókról szintén a mozgalom eszmei-politikai jellegét emeli ki, a következőket írva:

„a »népi« írók mozgalma jelentős szépirodalmi tevékenységet felmutató politikai mozgalom, amelynek alapvető eszmei jellemvonása egy erős nacionalizmussal telitett »harmadikutas« koncepció az imperializmus és a szocializmus világméretű küzdelmében, egy nem létező harmadik útnak, a »külön magyar útnak« hamis illúziója.”² Maguk a mozgalom résztvevői is – ki több, ki kevesebb világossággal – kifejezik azt, hogy sokkal többről van szó, mint irodalmi mozgalomról.³ Ezt magával Né­meth Lászlóval is bizonyíthatjuk, aki a mozgalom társadalmi-politikai­eszmei programját a következőkben foglalja össze: „Társadalomban: népi középosztály; gazdaságban: kertgazdaság; belpolitikában: magyar radikalizmus és minőségelv; külpolitikában: kelet-európai kis népek összefogása; művelődésben: mély magyarság; vallásban: a keresztény vallásos érzés magyar formái.”⁴ Véleménye szerint mindez együttesen biztosítaná Magyarország magyarrá válását. Végül: a Márciusi Front 12 pontja is bizonyítja, hogy a „népi írók” mozgalma több, gazdagabb, sok­oldalúbb mint egy irodalmi mozgalom.⁵ A programok tartalmi elemzése a továbbiakban még teljesebben bizonyítja, hogy e mozgalom felvetette a korabeli magyar társadalom alapvető kérdéseinek egész sorát. Ebben az összefüggésben utalok a mozgalom balszárnyán álló Erdei Ferenc egyik megállapítására, melyben hasonló álláspontot foglal el. „Egyeztünk abban politikailag, hogy mind »ellenzékiek« és mind radikálisok voltunk. Tehát alapjaiban kritizáltuk a meglevő társadalmi-politikai rendet és gyö­keresen másfajtát kívántunk helyébe.”⁶ Mindez egyértelműen igazolja, hogy a „népi írók” azzal az igénnyel léptek fel, hogy választ adjanak a magyar társadalom fejlődésének korabeli kérdéseire és eszményeiknek megfelelően megreformálják az adott társadalmat.

Ily módon jogos az az igény, hogy a „népi írók” mozgalmának ideoló­giáját filozófiai-logikai elemzésnek vessük alá, miközben eltekinthetünk attól, hogy a mozgalom részletekbe menő történetét is belefoglaljuk a vizsgálódásba. Ugyanakkor az ilyen ideológiai jellegű elemzés lehetővé teszi, hogy elvonatkoztassunk a szépirodalmi művek analízisétől és a figyelmet az adott eszmerendszert viszonylag tiszta formában kifejező tanulmányokra és publicisztikai művekre koncentráljuk. Ez természete­sen nem jelenti azt, hogy a „népi írók” ideológiája szépírói működésüket érintetlenül hagyná. Ezen művek elemzése azonban olyan területekre vezetne bennünket, amelyek messze túllépnék e tanulmány kereteit.

Napjainkban a „népi írók” ideológiája elemzésének nem csupán törté­neti értelme van. Már maga az a körülmény, hogy saját korában a moz­galom jelentős hatást gyakorolt olyan társadalmi rétegekre és egyénekre, akik később többé vagy kevésbé aktívan bekapcsolódtak a szocializmus építésébe, továbbhordozva magukban ezen mozgalom ideológiájának néhány eszmeileg le nem küzdött téves elemét, indokolttá teszi a „népies” ideológia kritikai elemzését és túlhaladását.

Az objektív társadalmi fejlődés, a történelem ma már a „népi írók” moz­galmának pozitív kérdésfelvetéseit is túlhaladta, mégis ezen ideológia egyes elemei ma is felbukkannak, adott esetekben retrográd politikai álláspont kifejezőiként is. A „harmadikutas” illúziókkal, a nacionalizmussal végérvényesen még ma sem számoltunk le és ebben az összefüggés­ben is jelentkezik a „népies” ideológia hatása. Mindezen mozzanatok együttesen napjainkban is időszerűvé és szükségessé teszik a moz­galom ideológiájának bírálatát. Ebben is konkretizálódik az az általános megfogalmazás, hogy „a szocializmus építésének nélkülözhetetlen feltétele az ideológiai munka”.⁷

A mozgalom szervezeti előzményei közül utalnunk kell néhány, főleg az ellenforradalomból kiábrándult fiatal értelmiségiek által létrehozott társaságra, klubra. Ezekben merül fel néhány olyan törekvés, gondolat, amelyet a „népi írók” mozgalma átvesz és kifejleszt.

Jelentős ezek közül a felvidéki Sarlós-mozgalom. Balogh Edgár sze­rint a mozgalom „helyi és nemzedéki jelleggel indult” és útja során „a polgári középosztály lelki nyavalyáiból, a vidék kispolgári és paraszti elmaradottságának átkai közül a kommunista világnézethez vezetett el”.⁸ A mozgalom közvetlenül regős cserkészettel kezdődött, majd a néppel, mindenekelőtt a parasztsággal való kapcsolat kiszélesíti látókörüket, a társadalmi valóság tényeinek feltárására ösztönzi őket. A társadalmi valóság tényei, valamint a marxista eszmék és a Kommunista Párt befo­lyása viszonylag gyors balratolódást eredményezett. „Életemmel és egy nemzedék értelmi gárdájának történetével igazolom, hogy a humánum becsületéért sokfelől lehet startolni (kereszténységből, szabadelvűségből, paraszti népiségből, nacionalizmusból, szociáldemokráciából, pacifiz­musból is, mint az 1920-as évek fiataljainak legjava), de megtalálni a humánum valóságát, érvényesíteni a legszebb emberi eszményeket nem lehet másutt, mint kommunisták között.”⁹

A Sarlós-mozgalom társadalmi tartalma abban van, hogy a magyar értelmiség egy része kiábrándul az uralkodó osztály politikájából, kezd attól elfordulni és olyan új társadalmi erőt keres, amely megoldhatja az alapvető társadalmi kérdéseket és ezzel együtt az értelmiség problé­máit is. Természetesen először a fiatal generáció kezd tájékozódni, így a kérdések elsőként mint nemzedéki problémák merülnek fel. Ez az erjedés „kisebbségi” területen könnyebben indulhatott meg, hiszen ott a régi magyar uralkodó osztály országos méretekben elvesztette vezető szerepét, s így ezen osztály politikájának következményei világosabban és szemmel láthatóbban kerülnek napvilágra. Másrészt itt a magyar értelmiség mögött álló társadalmi bázis meggyengül, ez pedig ismét csak az új tájékozódás felé viszi az értelmiség jobbjait. Fábry Zoltán írja 1929-ben: „A kisebbségvédelem elsősorban szociális munka; nem nacio­nalizmus determinálja, de tisztára szociális helyzete, amiből világosan következik, hogy csak az általános szociális megoldás küszöböli ki ezt a részjelentkezést is. Jelen esetben a kisebbségvédelem az első szociális munka, amire az ifjúság – a szlovenszkói dzsentripolitika tízéves abszolút sikertelensége és bűne után – ráhibázott. Célt talált, értelmet, és kiadta a jelszót: ki a falura! Ereje és hibája a naivság, mely azt hiszi, hogy vala­mi sose voltat próbálgat, hogy végre feltalálta a parasztot, és csak vele kapcsolatban a szocializmust. Holott csak évtizedes nemtörődömséget próbál elkésetten helyreütni.”¹⁰ A mozgalom balratolódását és társadal­mi értelemben vett eredményeit 1930-ban írott cikkében Balogh Edgár így értékeli: „Megszületett annak az új kisebbségi magyar értelmiségnek a magja, amely már nem magát tartja magyar történelmi erőnek, hanem a dolgozó osztályok feltörekvésében látja az új történelmiséget. Az értelmi­ség csupán az új történelmi erőkhöz való viszonyán, tehát a parasztság és munkásság osztályérdekeinek szolgálatán keresztül válhatik maga is építő részesévé az emberi haladásnak.”¹¹

A másik megemlítendő mozgalom szintén kisebbségi területen indul meg és fejlődik ki. Ez az Erdélyi Fiatalok c. folyóirat körül kialakult s e né­ven ismert politikai mozgalom. Kialakulásuk feltételei közül a „kisebbségi” helyzet nagyjából megegyezik azzal, amelyet a Sarlós-mozgalommal kapcsolatban jeleztünk. Ez a mozgalom kezdetben a főiskolai ifjúság szervezkedése és a transzilvánizmus folytatóinak tekintett ék magukat. Célul tűzik ki a magyarság megőrzését és közvetlenül ilyen meggondo­lásból fordulnak a nép széles rétegei, mindenekelőtt a falu felé. Végeznek falukutató szociográfiai munkát is. „Nálunk az erdélyi magyarság létérde­ke, követeli és mind hangosabban a nép széles rétegeinek szervezését, nevelését.”¹² A mozgalom egy másik képviselője az ifjúsági szervezkedés értelméről ezt írja: „A falusegítésnek és a tanoncmunkának rá kell irá­nyítani az erdélyi magyar ifjúság figyelmét arra, hogy a magyar jövőt a dolgozó osztályok feltörekvésében lássa. Ennek az új történelmiségnek pedig csak az az intellektuel ifjúság lehet építő részese, amelyik a maga hivatását a jövő társadalmában a dolgozó osztályok szolgálatában találja fel. Minden szervezkedésnek és mozgalomnak csak akkor van jogosult­sága, ha az a tömegek, a nép érdekében történik.”¹³ Ezek az állásfogla­lások rendkívül fontosak, jelzik azt az utat, amelyen az értelmiség egyes csoportjai közeledtek a nép felszabadításának koncepciójához.

Az Erdélyi Fiatalok mozgalma azonban nem volt egységes. Egyes képviselői továbbmennek a fent jelzett úton és hamar eljutnak a forra­dalmi munkásmozgalomhoz. Más jelentős képviselői pedig egy sajátos harmadik utat keresnek, el akarják magukat határolni mind a bal-, mind a jobboldaltól. „Nekünk semmiképpen sem szabad a marxista-kapitalista háború malomkövei között felőrlődnünk. Nem engedhetjük, hogy riadtsá­gunkat, fejvesztettségünket kihasználva, mindkét oldal minket játszódjon ki ellenfelével szemben. Nekünk belső autonómiára van szükségünk.”¹⁴ Az előbb említett mozzanatok mellett figyelemre méltó ebben a nyilat­kozatban, hogy maga a mozgalom egyik központi alakja riadtságukról, fejvesztettségükről beszél, ami erről az oldalról is alátámasztja azt, hogy ez a mozgalom is bizonyos kiábrándulásból keletkezik.

Az Erdélyi Fiatalok mozgalma kapcsolatot, azonosságot lát Németh László Tanújával, illetve annak szellemével is. „az Erdélyi Fiatalok azon­ban, amely mindig a keresést, az erőnk és helyzetünk számbavételét, világnézetünknek és feladatainknak annak alapján való kialakítását hirdette, csak önmagának igazolását és rokon törekvéseket találhat a Tanú módszerében.”¹⁵

E két, kisebbségi területen kifejlődött mozgalomhoz néhány vonat­kozásban hasonlóságot felmutató csoportosulás: a Szegedi Fiatalok. Ez a csoportosulás kezdetben a tényleges helyzet megismerését tűzi ki célul, majd ebből a csoportból nőtt ki a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Ez a mozgalom művészeti, irodalmi és társadalomtudományi csoportosulás volt. Programként tűzik ki a falukutatást, a parasztság „helyzetének megismerését és művészeti eredményeinek felszínre hozását. A mozgalom tagjainak egy része kapcsolatba kerül az illegális forradalmi munkásmozgalommal, majd később az antifasiszta ellenál­lásban is szerepet játszik. Ortutay Gyula írja ezzel kapcsolatban: „Ha nem is íróként, de mint néprajzi kutatónak a két világháború között némi részem volt ebben a mozgalomban.” A Szegedi Fiatalok munkáját már 1935 után „…egyre több szál kötötte a munkásmozgalomhoz.”¹⁶ Ezek a mozgalmak közösek abban, hogy az ellenforradalomból kiábrándult, döntően kispolgári és paraszti származású értelmiség útkeresését fejezik ki. Fejlődésükre több tényező hat. Egyrészt, a munkásmozgalommal és a Kommunista Párttal való közreműködés, valamint ezek eszmei hatása balratolódást eredményez körükben. Ezt reprezentálja a mozgalom jó néhány tagjának fejlődési útja. Ugyanilyen irányban hat az a körülmény, hogy nem maradnak csupán az ideológia szférájában, a szociográfiai munka, illetve e munka során nyert közvetlen élményeik rombolják azokat az illúziókat, amelyekkel terhelten e mozgalmak indulnak. Így tájékozódásuk főirányává a későbbiekben a forradalmi munkásmozgalom válik. Másrészt e tényezők mellett, részben társadalmi bázisuk követke­zetlensége, részben ideológiai tisztázatlanságaik miatt, megmaradnak bizonyos osztályok felettiséggel kapcsolatos illúzióik is. Ez nyilvánul meg a mozgalom egyes képviselőinél meglevő „harmadikutas” elképzelések továbbélésében. Ugyanezen okok miatt egyes képviselőknél jelen van néhány nacionalista mozzanat, illetve ezzel összefüggésben a paraszt­sággal kapcsolatban is továbbélnek bizonyos illúziók. E feltételek együt­tesen ugyanakkor a forradalmi munkásmozgalomtól való távolmaradást, mint melléktendenciát eredményezik.

Az előzőektől némileg különbözött a 20-as évek közepén megalakult Bartha Miklós Társaság. Alapításában közvetlenül főleg az erdélyi származású egyetemi hallgatók vettek részt. Társadalmilag az elége­detlenkedni kezdő, változásokat óhajtó fiatal értelmiség szervezkedése volt. Az elégedetlenség azonban több irányú volt és lehetett, ezért a Társaság eszmei felfogásában és politikai célkitűzéseiben nem volt egységes. Kezdetben Szabó Dezső gyakorolt rájuk erős hatást, ideoló­giájukban fajmítoszt hirdetnek. A 20-as évek végén, a 30-as évek elején a Társaságban balratolódás megy végbe. Előtérbe kerül egy baloldali szárny, amely egyes képviselőiben a marxizmushoz közeledik. Egy másik radikalizálódó csoport kapcsolatba kerül Bajcsy-Zsilinszky Endre agrárpártjával.

E csoportok törekvéseikben ekkor radikális politikai és irodalmi célokat követnek. Földbirtokreformot követelnek, foglalkoznak az agrárproleta­riátus kérdéseivel, falukutató munkát végeznek. E törekvések jegyében ankétokat szerveznek, röpiratokat írnak és Bajcsy-Zsilinszky Előőrsében agitálnak. „1932 márciusában Bajcsy-Zsilinszky Endre védelme alatt néhány társammal megszerveztük a Márciusi Fiatalok szemináriumát. Kiáltványt bocsátottunk szét, főpontjai a következők voltak: földreform, szabadságjogok, együttműködés a paraszt- és munkásifjúsággal, a Duna-völgyi népek testvérisége, népfőiskolák szervezése, népkönyvtárak alapítása, történelmünk teljes újjáértékelése, végül pedig »a mai Magyar­ország szociális arculatának leplezetlen megmutatása«. Ekkor vetődött fel először »Magyarország fölfedezésének« a terve, munkaközösséget akartam teremteni a nagy feladat teljesítésére: feltárni, megmutatni az egészet, mivel a kormányzat szüntelen azzal védekezett, hogy csupán »kirívó« esetekre hivatkozunk, holott az országos helyzet volt kirívó.”¹⁷

Mindennek ellenére sem politikai, sem ideológiai értelemben nem beszélhetünk a Társaság egységéről ekkor sem. Maga Féja Géza írja a későbbiekben: „Ha az Előőrs számait lapozgatjuk, nem lehet kétségünk afelől, hogy a jobb- s a baloldal keveredett hasábjain. De minden jelenséget vissza kell helyeznünk korába, éppen ebben rejlett az Előőrs jelentősége: jobboldali fedezettel baloldali »kifutásoknak« nyújtott lehetőséget. Félmunka volt ez? Lehetséges, de máskülönben a kormányzat már csírájában eltaposta volna.”¹⁸ Az egyik szárny politi­kai orientációjában a forradalmi munkásmozgalom felé fordul, a másik pedig a Bajcsy-Zsilinszky-féle agrárpárt felé. Magában a Társaságban 1932-ben a jobboldali vezetés jut uralomra és ettől kezdve a nagyszámú ellenforradalmi társaság egyike lesz, majd résztvevőinek egy kis cso­portja a nyílt fasizmusig elmegy.

A Bartha Miklós Társaság tevékenységében a 30-as évek elején a gaz­dasági válság következtében kiéleződő társadalmi ellentétek nyilvánulnak meg és hatnak. A kiéleződött osztályellentétek, az uralkodó osztály vál­sága, a parasztság válsága és eltávolodása a rendszer vezető rétegétől, valamint a forradalmi munkásmozgalom fellendülése felveti a társadalmi és szociális kérdések egész sorát. Bár különböző osztályérdekek és célok alapján megfogalmazva, hol demagógiából, hol pedig a tényleges változtatás igényével, bekerülnek a közgondolkodásba a földreform kérdései, a szabadságjogok kiterjesztése és más égető társadalmi prob­lémák. Ebben a helyzetben ténylegesen adott volt az a lehetőség, hogy a fiatal értelmiség két, ellentétes irányban tájékozódó csoportja formailag azonos, vagy majdnem azonos módon vesse fel a kérdéseket ugyanazon a helyen. Az egyik csoport, amelyik a szélsőjobboldalig jutott, kérdésfel­tevései tartalmilag a szociális demagógiát szolgálták, vagy legalább is segíthették azt. A másik csoport pedig e kérdésfeltevéseken keresztül a dolgozó nép, a baloldali politika felé közeledett. Ez a helyzet nemcsak egyes emberek megítélését nehezítette meg és adhatott félreértésekre okot, de ami a legdöntőbb, megnehezítette az ideológiai tisztázódást is.

Más, szempontunkból kevésbé jelentős, reformtársaságok is vannak a 20-as években. Ezek közül megemlítem a Wesselényi Reform Klubot, amely mérsékelt reformokat tűz ki célul, és amelyet bizonyos mértékig a Bartha Miklós Társaság ellensúlyozására hoztak létre. Ideológiájának jelentős vonása a nacionalizmus volt. Végül meg kell említeni a Fiatal Magyarság Körét. E Kört a mérsékelt reformeszmék és a szociális va­lóságszemlélet igénye jellemzi. Mindkét társaságot jellemzi az útkeresés, de politikailag a Szekfű­-Bethlen­-féle reform­konzervatizmus irányába tájékozódnak. Ideológiájukban Szabó Dezső és Szekfű Gyula elkevere­dett hatása jelentkezik. A „népi írók” tábora tehát nem előzmények nélkül szerveződött. A fentebb említett, társadalmi kérdésekkel foglalkozó, tár­saságok mellett még a táborrá szerveződés előtt, a húszas években az irodalomban is jelentkezik egy új irány, amelyet szempontunkból azzal jellemezhetünk, hogy a társadalmi elégedetlenséget, közelebbről a pa­raszti szegénységet, elnyomottságot jeleníti meg. Gondolunk itt Erdélyi József és Illyés Gyula verseire, Kodolányi János és Tamási Áron prózai írásaira. Németh László, a fiatal polgári értelmiség egyik legtehetsége­sebb tagja, felfigyel az irodalomban jelentkező új irányra és már ekkor az irodalomtól várja, hogy az létrehozza azokat az eszméket és műveket, amelyek felrázzák a nemzetet, megújítják azt és ezen az úton továbbra is biztosítják a nemzeti létet. „Magyarság a magyar állam helyett. Ez az a gondolat, melyen át a magyar író visszahajolhat elbocsátó közössé­géhez. Csak a hamupipőkék pártján érdemes lenni s ez a nép a világ hamupipőkéje. Szláv, germán, és latin népek gyűrűjébe verve s letaszít­va régi határairól, féltérden várja a halálos csapást. Ezekben a kritikus percekben a magyar író görcsösen keresi népe létjogát. Fölfedezi erői nagy tartályát, a föld népét s fölfedezi életereje bizonyítékát, a magyar irodalmat. A magyar nép Európa egyik legszívósabb népe, mindent kibírt és sorsa, alkata, nyelve egy csodálatos, sejlő, de ki nem alakult kultúra humuszává rétegezte.”¹⁹

Ilyen előzmények után indul meg a „népi írók” táborrá, mozgalommá való szerveződése. A táborrá szerveződés a 30-as évek elején megy végbe. Ezt jelzik a következő tények és események: 1932-ben indul Németh László folyóirata a Tanú, 1933-ban megjelenik Illyés Gyula cikke az egykézésről, ugyanezen évben jelenik meg a Debreceni Káté, 1934-ben indul a Válasz, a következő évben megjelenik a Kelet Népe. A „népi írók” mozgalma sem a résztvevők osztályalapja, sem az átlagosságon túlmenő politikai program, sem pedig az ideológia szempontjából soha nem volt egységes. A történelmi és társadalmi körülmények változása hol egyik, hol másik csoportjukat helyezte előtérbe. A mozgalom egész történetét két nagy időszakra bonthatjuk: 1. A táborrá szerveződéstől a felszabadulásig. 2. A felszabadulás utáni szakasz. Itt csak az első nagy időszakkal foglalkozunk. Ez az 1945-ig tartó fejlődés további két nagyobb periódusra bontható: 1. Táborrá szerveződésüktől 1938-ig, a Márciusi Front széthullásáig. 2. 1938-tól a háború végéig. Természetesen e főbb szakaszok további kisebb periódusra bonthatók.

Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a mozgalommá szerveződés éppen a 30-as évek elejére esik. Ebben egész sor belső és külső történelmi, politikai tényező játszik közre. A döntő belső körülmény az, hogy az 1929-1933-as világgazdasági válság alapjaiban megrázta az ellenfor­radalmi Magyarország gazdasági-politikai berendezkedését. Ez több kö­vetkezményhez vezet a társadalomban. Válságba jut az uralkodó osztály adott politikai rendszere. Kiéleződnek az osztályellentétek, meglazulnak az osztályok közötti szövetségi kapcsolatok. A kormányzati rendszertől eltávolodnak az uralkodó osztályok számára tömegbázist jelentő közép­rétegek. Ez a válságos helyzet arra kényszeríti a különböző társadalmi rétegeket és csoportokat, hogy helyzetüket elemezzék és keressék a számukra legkedvezőbb kiutat. A mi elemzésünk számára ez különösen fontos következmény. Az uralkodó osztály kormányzati rendszerétől eltávolodott középrétegek között ott van ugyanis az értelmiség egy cso­portja, amely a tájékozódás során a parasztsághoz közeledik, mint olyan társadalmi bázishoz, mely megoldhatja a magyar társadalom problémáit.

A mezőgazdasági válság következtében a parasztság jelentős tömegei is eltávolodnak a kormányzati rendszertől, s politikai mozgalmaikban, de íróin keresztül is megoldást keresnek a válságos helyzetben. E válság következtében ismét napvilágra kerül a nagybirtokrendszer megváltoz­tatásának szükségessége, felmerül és vitára kerül a földreform kérdése.

A válság az uralkodó osztályt is arra kényszeríti, hogy bizonyos vál­toztatásokat eszközöljön kormányzati rendszerén, hatalma fenntartása és megszilárdítása érdekében. Ennek egyik legdöntőbb feltétele az volt, hogy a kormányzati rendszertől eltávolodott tömegeket valamilyen for­mában újból felsorakoztassa az uralkodó osztály mellé, és ezzel egyben az aktivizálódó tömegeket is fékezze. Ebben nem mellékes szerep jutott a középrétegek ideológiai befolyásolásának és a szociális demagógia korábban nálunk nem ismert kiterjesztésének.²⁰

E belső helyzethez az eddigieknél nem kevésbé lényeges mozza­natként járult az, hogy „a munkásosztály már kiheverte az 1919-es Tanácsköztársaság leverésének következményeit, gyülekeztette erőit, és kezdte befolyását kiterjeszteni a nem proletár dolgozó rétegek között is.”²¹ Ez a tényező még inkább arra inspirálta az uralkodó osztályt, hogy a közbülső rétegekkel való szövetségét valamilyen módon megerősítse.

A külső tényezők közül egyet emelünk ki, nevezetesen a hitleri fasiz­mus uralomra jutását Németországban, amelyet egyben úgy értékelhe­tünk, mint a nemzetközi munkásmozgalom jelentős vereségét.

Ebben a helyzetben a „népi írók” mozgalmát úgy tekinthetjük, mint két objektív társadalmi tendencia összefonódásának ideológiai, irodalmi és részben politikai kifejeződését. Az egyik tendencia a polgári értelmiség válsága, illetve egy részének a „nép”-hez, közelebbről a parasztsághoz való fordulása. A másik tendencia a parasztságnak az uralkodó rend­szerrel való szembenállása, az a törekvése, hogy a „nemzet” részévé váljon, az ország „parasztországgá” való átalakítására irányuló törekvés. A mozgalom tehát a rendszertől eltávolodott és részben azzal szemben álló középrétegek egy részének elégedetlenségét fejezte ki. Erre a tár­sadalmi háttérre, legalábbis annak döntő mozzanatára utal Kállai Gyula: „A parasztság elégedetlenségének, rendszerrel való szembenállásának adtak hangot a háború kitörése előtt az úgynevezett »népi írók«. Mozgal­muk társadalmi hátterét a parasztság, főleg az úgynevezett hárommillió koldus embertelenül súlyos szociális helyzete képezte. A falukutató írók célja a politikai képviselet nélkül maradt parasztság vezetése és felszaba­dítása volt. Programjukban az első helyet a radikális földreform foglalta el s végeredményben a parasztdemokrácia kiharcolására s a parasztország megteremtésére törekedtek.”²² Ilyen feltételek között növekszik a mozga­lom hatása, különösen az értelmiségi ifjúság és annak egyes szervezetei körében. (Soli Deo Gloria, Pro Christo Diákok Háza stb.) Kovács Imre írja saját indulásáról, de egyben tükrözve a fent említett helyzetet és hatást is: „Az egyetemen meggyőződtem arról, hogy igazam van: ösztönösen a parasztság felé hajoltam vissza. Akkor már sokat beszéltek és írtak újságokban, folyóiratokban, könyvekben, társaságokban, kávéházakban és mindenütt, ahol csak megszólalhattak az emberek a parasztságról és a faluról. Származásom, gyerekkori eml ékeim és meglátásaim köte­leztek: nem sokat haboztam, tudtam, hogy hol a helyem. Az elhatározó impulzust a Pro Christo Keresztyén Evangéliumi Diákszövetség főiskolai internátusában eltöltött éveim adták meg.

Csodálatos hely ez a Hársfa utcai diákotthon. Az ország minden részé­ről és a társadalom minden rétegéből rekrutálódik a bentlakók serege. Falai között állandóan erjedés van. Talán merész a megállapításom, hogy ebben az amerikai diákoktól a magyar diákoknak adományozott öreg házban történelem készül, de van benne valami… Innen indult el annak idején a Bartha Miklós Társaság, itt alakult meg az első kollektív falukutató csoport Magyarországon és itt ringatták a Márciusi Front bölcsőjét is. Az utóbbi kettőnél már én is ott voltam.”²³

A hatás azonban másfelé is megnőtt. Nem érdektelen itt utalni Z. Nagy Ferenc, az ismert parasztpolitikus visszaemlékezéseire. „A közügyekkel foglalkozó parasztemberek között nem kis feltűnést és érdeklődést keltett a »falukutatók« megjelenése: ismert írók falujárásai és állásfoglalásaik a legkényesebb falusi kérdésekben… Magunk között sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról, végül Kolozsi László tanító, a helyi pártszervezet ve­zetőségi tagja személyes ismeretség révén meghívott két falukutató írót. Kovács Imrét és Kerék Mihályt Dévaványára. Külön-külön mindketten el­jöttek, nem nagy nyilvánosság előtt ugyan, de a helyi ellenzéki vezetőkkel késő éjszakába nyúló megbeszéléseket tartottunk. A falvak számtalan olyan szociális problémáját tárták fel előttünk, amelyekről eddig keveset tudtunk. . . Ezek a beszélgetések kedvező hatással voltak mindannyiunk politikai fejlődésére, az enyémre is. Határozottabbá, céltudatosabbá, s talán azt is mondhatom, merészebbé tette politikai munkánkat.”²⁴

Ebben a helyzetben a kormány és az uralkodó osztály számára komoly veszélyt jelentett volna, ha az erősödő forradalmi munkás­mozgalom kiterjeszti befolyását az elégedetlenkedő parasztságra és az értelmiségi ifjúságra. A kormány, ezt elkerülendő, két fő irányban tesz lépéseket. Egyrészt fokozza terrorintézkedéseit a kommunista mozgalom ellen. Másrészt: „A kormány ebben a helyzetben a vereségét kiheverő és aktívan szervezkedő munkásosztálytól akarja visszatartani a parasztságot és az értelmiségi fiatalságot, s ezért is tűri, sőt több­kevesebb diszkrécióval elő is segíti a »népiek« szervezkedését. Így ebben a korszakban és ebben az értelemben a »népi« mozgalom – a mozgalomban résztvevők nagy részének szubjektív szándéka ellenére is – akadályozta a munkásosztály és a parasztság, a munkásosztály és a haladó értelmiség összefogását, és ezzel az uralkodó osztályok érde­keit is érvényesítette.”²⁵ A mozgalom „középréteg” jellege már ebben a kettős funkciójában is megmutatkozott. Ez a jelleg alapvetően rányomta bélyegét minden más ideológiai-politikai megnyilvánulásukra; döntően determinálta ingadozásaikat jobb- és baloldal között. Továbbmenően bonyolítja helyzetüket az az objektív körülmény, hogy a parasztság és az értelmiség nem egységes társadalmi csoportok. Ez tovább lazítja amúgy is laza egységüket és további ingadozások forrása lesz. Ezen okok következtében a „népi írók” táborában állandóan nézetkülönbségek és belső ellentmondások vannak jelen. Az uralkodó osztály a válságból a Gömbös képviselte úton próbált kilábalni. Egyrészt benne látták azt az erős kezet, amely képes a tömegmozgalmakat megfékezni, másrészt Gömbös képviselte azt az irányt, amely a változott helyzetben szociális demagógiájával, jelszavaival képes volt a középrétegekre úgy hatni, hogy ezeket ismét felsorakoztassa az uralkodó osztály mellé. Gömbös programjában a domináns elem a nacionalizmus. Nem kevésbé jellem­ző rá a szociális demagógia, különböző reformígéretek, ez utóbbiak meglehetős ködös általánosságokba burkolva. Gömbös a középrétegek felsorakoztatásában szerepet szánt a „népi íróknak” is. Zilahy Lajos 1934-ben, átvéve a „Magyarország” c. lapot, megkezdi a „híd” építését a „népi írók” és a Gömbös képviselte jobboldali „reformnemzedék” között. 1935 tavaszán Zilahy Lajos – Gömbös sugalmazására – meghirdeti az Új Szellemi Frontot. Ennek politikai tartalma a „népi írók” és Gömbös együttműködése lett volna, közelebbről a lényeges tartalma az, hogy a már meglehetősen széles visszhangot kiváltó mozgalmat a jobboldal felsorakoztassa az ellenforradalmi rendszer oldalán a beígért reformok fejében. Az ötlet körül elég széles sajtóvita alakult ki, amelyben a „népi írók” egyrészt bizalmatlanságukat, gyanakvásukat, másrészt reményei­ket fejezték ki a kormány reformígéreteivel kapcsolatban. „Ám bíztak-é

Gömbösben a szellemi front írói? Inkább tapogatózásról volt szó. Elsö­pörte a Bethlen-rendszert, szüntelen reformokról beszélt, lássuk tehát: csakugyan előbbre lép néhányat? Ha ugyanis tényleg elmozdul politikánk holtpontjáról, akkor legalább remény mutatkozik a »földcsuszamlásra«, így gondolkodott Zilahy Lajos és vele mi is.”²⁶ Az Új Szellemi Front igen különböző álláspontot képviselő írók összefogására tett kísérle­tet. Találóan jelIemzi ezt Bálint György egyik 1935-ben írott cikkében: „Ünnepélyesen hangzó hűségnyilatkozatok sorozatával kezdődött meg a fiatal magyar írók egy részének bevonulása az egység és a tekintély táborába. A menet, mely meglepő tempóban özönlik be a szélesre tárt kapun, eléggé színes összetételű. Régóta »jobboldalinak« ismert írókon kívül vannak itt egykori, rendíthetetlen »osztályharcosok« is, akik újabban ráébredtek, hogy támogatni kell »minden olyan mozdulást«, ami őszintén akar reformokat, és tömegtől, gyakorlati célkitűzésektől mindig húzódozó, filozófus hajlandóságú szellemi emberek, akikben hirtelen ellenállhatatlan erővel mozdult meg a »reálpolitikai« ösztön. A szélső kollektivizmus és a szélső individualizmus tegnapi képviselőinek különös, ritka találkozása az az új egységfront, mely egyébként már csak azért is figyelemre méltó, mert tagjainak jó része egészen kitűnő író, termékeny és értékes írói oeuvre ad komoly hátteret s nyomatékot mostani politikai lépésüknek.”²⁷

Az Új Szellemi Front végül is létrejött, de igen rövid idő alatt bármiféle lényegbeli tevékenység nélkül felbomlott, amikor Gömbös tevékenysége világossá tette, hogy a beígért reformokból semmi nem valósul meg. A Gömbös-féle reformprogramhoz fűzött illúziók csődje nagy politikai csalódása volt a „népi íróknak.” „A napi-politikusok átvették az íróktól a reform stafétabotját, talán nem azért, hogy továbbvigyék, hanem, hogy megfordulva sújtsanak vele” – írja Szabó Zoltán.²⁸ Már ebben a meg­állapításban is ott van a gondolat, hogy az írók mozgalma az az erő, amely képes felvetni a társadalom különböző kérdéseit. Még nyíltabban fogalmazza meg ezt a gondolatot Németh László: „1934-35-ben volt néhány hónap, amikor azt hittük, na most harapódzik át az apostolok tüze a nemzetre. Az írók látszólag egy nyájban, az országban megindult a gondolkozás jégzajlása, az ország első államférfija, a miniszterelnök jelszavainkkal üti ki ellenfeleit.”²⁹ Ezekben a gondolatokban rendkívül figyelemreméltó az, hogy a Gömbös hirdette reformok és saját reform­elképzeléseik között nem látnak lényegbeli különbséget, sőt, mint más megállapításaik is bizonyítj ák, úgy vélik, hogy az irodalomban felszínre hozott gondolatok megvalósulnak és ezzel az irodalom vezető szerepe és az írók „igazi” politikusjellege valósággá válik.

A „népi írók” kapcsolatai Gömbös mozgalmával értetlenséget idéztek elő még olyan körökben is, amelyek szimpatizáltak velük. „Meglepetés volt számunkra, amikor hírét vettük, hogy Zilahy Lajos ezeknek az íróknak egy részével, néhányuk képviseletében megegyezésre jutott Gömbössel, aminek írásos dokumentumaival is találkoztunk. Ez a szövetkezés bizony sokunkat megzavart. A falukutatók követeléseinek teljesítését kétség­telenül bele lehetett illeszteni abba a »reformpolitikába«, amit Gömbös meghirdetett, de míg mi úgy gondolkoztunk, hogy nyugtával dicsérjük a napot, lássuk meg az életben, hogy mit fognak megvalósítani a beígért reformokból, Zilahy és barátai elébe mentek Gömbösnek, bizalmat nyil­vánítottak egy politikus iránt, aki ellensége lehetett Bethlennek, de úgy gondoltuk, inkább személyes versenytársa, mintsem az általa képviselt politikai rendszer tényleges reformátora. Tévedtünk volna Gömbös Gyula megítélésében? Nem sok időre volt szükség, hogy bebizonyosodjék: Zilahyék tévedtek a bizalmukkal és jóhiszeműségükkel.”³⁰ Rendkívül ta­lálóan állapítja meg Bálint György e kapcsolat elemzésénél, hogy „ ezek az írók mozgalmuk ideológiahiányát és bölcseleti légürességét harcias frazeológiával vagy legalábbis harcias hanghordozással kénytelenek pótolni. Szerepük tehát végső fokon abban merül ki, hogy izgatott hangon hirdetik a mérsékletet.”³¹

Kétségtelen, hogy a „népi írók” eme közeledése Gömböshöz csök­kentette befolyásukat baloldali körökben. Ugyanakkor ez a tény, ez a kétségtelen hiba, ez a tévedés ürügyet szolgáltatott arra, hogy később a Márciusi Front alakulásakor, a résztvevők részbeni személyi azonossága alapján a két szervezkedést azonosítsák. Ez az azonosítás nem kevésbé súlyos tévedés volt.

A Gömbösből való kiábrándulásnak, az Új Szellemi Front csődjének volt pozitív következménye is. Rombolta az írók illúzióit, megmutatta azt, hogy az uralkodó osztály egyetlen csoportja sem képes mélyreható re­formokra. „Az »új szellemi front« kezdeményezései és küzdelmei rendre vereséget szenvedtek” – állapítja meg Féja Géza.³² Németh László is a „Nagy Csalásról” beszél 1935-ben, „amikor eloszlott a hazug remény, a fölülről segítésé. Nem fölülről, alulról kell segíteni, vállalva a sorskö­zösséget”.³³ A csalódás hatására a „népi írók” egy része visszahúzódik, de a kiábrándulás másrészt egy tényezőként közrejátszik abban, hogy többségük a „Válasz” körül csoportosulva együtt marad és balra tolódik.

Világosan kell látni, hogy a „népi íróknak” a kormányhoz való eme közeledése nem volt fenntartások nélküli. Ezekben a fenntartásokban a mozgalom résztvevői döntő többségének szubjektív jóhiszeműsége jelenik meg. A jó szándék, a jóhiszeműség mellett azonban adott egy sor olyan tényező, amely elősegíti, mintegy determinálja ezt a közeledést. Az értelmiség objektív helyzete következtében ingadozó természetű. Sok szál köti az uralkodó osztályhoz, attól még válságos állapotában sem szakad el teljesen. Ugyanakkor valami újat keres a régi kormányzati rendszerrel szemben, így kapóra jön neki a látszólag újat hozó, de a régi rend lényegét megőrző Gömbös-féle politika. Így az értelmiségi fiatalság újhoz történő tájékozódási kísérlete egy, csak a látszat szférájában újnak mutatkozó irányhoz kötődik. Másik jelentős tényező a pol itika szférájában az, hogy a KMP politikája a népfront meghirdetése előtt nem minden vonatkozásban volt helyes a középrétegekkel és az ellenzéki pártokkal kapcsoIatban. Erre utal a KMP KB 1936. januári Elvtársi levele, amely helytelenítette, hogy korábban az összes ellenzéki pártokat azonosították a fasizmussal.³⁴ A mi vonatkozásunkban ez azt eredményezte, hogy nem ismerték fel azt, hogy a fiatal értelmiség e tájékozódást kereső része ki­fejezi ugyan az értelmiség válságát, de a válságból, minden ideológiai és politikai bizonytalanság ellenére a forradalmi munkásmozgalom eszmei, politikai és szervezeti támogatásával a munkásmozgalomhoz is vezethet út, és létrejöhetnek a fasizmus elleni széles körű összefogás elemei. A közeledésben ideológiai oldalról is szerepet játszott két fontos tényező. Az egyik a nacionalizmus, amely több-kevesebb mértékben jelen van a „népi írók” gondolatvilágában, és mint egy, különböző áramlatokat meghatározott, egységbe fogó mozzanat jelentkezik. A másik fontos ideológiai közelítő elem az, hogy legalábbis a vezető ideológusoknál, a „népi írók” történelemfelfogása, társadalomszemlélete lényegében ugyanazon elméleti alapokon nyugszik, mint az uralkodó osztály érdekeit kifejező hivatalos „szellemtörténeti” felfogás. (E problémakörök részletes elemzése a tanulmány további részeiben történik meg.)

A külső feltételek közül nem elhanyagolható Hitler uralomra jutása Németországban, ami szélesen kifejlesztett szociális demagógiájával, a nacionalizmus felszításával, „gyökeres változások” hirdetésével a külső és tájékozatlan szemlélő számára átmenetileg a válságból való „nem­zeti” kiút látszatát adhatta. Egyben ez a munkásmozgalom vereségét is jelentette és ezzel erősítette azt a „népi írók” egy részénél meglevő téves elképzelést, hogy a munkásmozgalom történelmi szerepét már eljátszotta. A Gömbössel kapcsolatos illúziók megmutatták e mozgalom gyengeségeit, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a „népi írók” mozgalmának súlyos tehertétele, bizonyos értelmű tragédiája volt az, hogy mozgalommá szerveződésük első kísérlete éppen az Új Szellemi Fronttal esett egybe. Bár csak teoretikus kérdésfeltevés, de egészében nyilvánvaló, hogy a „népi írók” mozgalmának történelmi útja sok vonatko­zásban más, pozitívabb lett volna, ha szervezkedésük első kísérlete nem a kormányhoz való közeledést reprezentálta volna, hanem a munkás­mozgalom, a Kommunista Párt vezetésével történt volna.

A Gömbössel kapcsolatos illúziók csődje, az ezzel összefüggő belső válság is megmutatta már, hogy a „népi írók” mozgalma nem tekinthető minden vonatkozásban egységesnek. Erre utal Erdei Ferenc is 1941-ben írott cikkében visszatekintve „hőskorukra”: „csak a hangulat s a politikai felfogás legáltalánosabb elemei voltak közösek köztünk, mindig, valahányszor programot akartunk fogalmazni, nyilvánvalóvá lettek az eltérések”.³⁵

Ebben az aspektusban látni kell azt is, hogy a Gömbössel kapcsolatos csalódás nem mindenkinél és nem minden illúzióval való leszámolást jelentett. Ez a tény egyébként azt mutatja, hogy nem elsősorban egyéni kvalitásokról és tévedésekről, hanem meghatározott társadalmi csopor­tok helyzetének és érdekeinek kifejeződéséről van szó. Németh László még 1940-ben is így emlékezik vissza: „Ha a Gömbös Gyula helyén akkor egy egészségesebb, bátrabb és eszesebb ember áll, a mostani próba egész más magyar nemzetet talál itt.”³⁶ Majd Kozma Miklósról emlékezve, akit egyébként Gömbösnél magasabbra értékel, így ír: „Minél jobban távolodunk az 1935. évtől, annál többen látják be, hogy ez volt a magyarság utolsó hatalmas alkalma. Ekkor lehetett volna magunkat a nagy történeti megpróbáltatásokra igazán rendbe szednünk. Gömbös megfútta a nyitány kürtjeit: azután nem következett semmi. A választá­sok, az országgyűlés, az első intézkedések: minden csalódás volt. S a háttérben: hahotára készen a rosszakarat imént még megszeppent kara. Májusra, júniusra nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a reformból nem lesz semmi, de író támogatói is kompromittálták magukat.”³⁷ E megállapítá­sokból két igen fontos mozzanatra kell a figyelmet felhívni. Az egyik az, hogy e felfogás szerint a magyarság számára a megújulás, a problémák megoldásának útja azon reformok megvalósítása, amelyeket részben az írók, részben Gömbös hirdetett. A másik, hogy Németh László a hibát lényegében nem látja, nem a Gömbössel való szövetkezésben látja a problémát, nem társadalmilag közelíti meg a kérdést, hanem Gömbös emberi gyengeségében látja azt az okot, ami megakadályozta a reformok megvalósulását. Ez a szemlélet megakadályozza, hogy a társadalom tényleges erőviszonyait felmérje és a valódi mozgatórugókat feltárja.

Ebben az 1935-ig tartó szakaszban vált Németh László a mozgalom fő ideológusává. Ekkor érleli ki azokat az alapvető gondolatokat, amelyek többsége a „népies” ideológia fő alkotóelemévé vált és megmaradt vé­gig annak, még akkor is, ha nem minden elem és nem minden fejlődési szakaszban egyforma erővel jelentkezett, a mozgalom politikai felszínén. Ebből a szempontból Németh László a mozgalom központi alakja, bár személye és eszméi időnként átmenetileg háttérbe szorulnak.

Jegyzetek*

*A jegyzeteket az eredeti közlemény formájában közöljük (a szerk.).

1. Révai József: Válogatott történelmi írások. II. köt. 45. old. Kossuth, 1966.

2. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 196. old. Kossuth, 1964.

3. Féja Géza: Viharsarok. 19. old. Magvető, 1957.

4. Németh László: Kisebbségben. IV. köt. 206. old. Magyar Élet kiadás, 1942.

5. A Márciusi Front 12 pontját lásd: Válasz, IV. évf. 4. szám, 256. old.

6. Erdei Ferenc: Hőskorunk. Kelet Népe, VII. évf. 8. szám, 4. old.

7. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 196. old. Id. kiadás.

8. Balogh Edgár: Hét próba. 365. old. Szépirodalmi, 1965.

9. Uo. 11. old.

10. Fábry Zoltán: Kúria, kvaterka, kultúra. 160. old. Slovenské vydavatelstvo krásnej literatury, 1964.

11. Balogh Edgár: A regősjárástól a szociográfiai intézetig. Erdélyi Fiatalok, I. évf. 6. szám, 84. old.

12. Demeter János: Az erdélyi magyar ifjúság kapcsolatai a néppel. Erdélyi Fia­talok, I. évf. 1. szám, 6. old.

13. Mikó Imre: Az ifjúsági szervezkedés társadalmi iránya. Erdélyi Fiatalok, I. évf. 10. szám, 149. old.

14. László Dezső: Az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak mérlege. Erdélyi Fiatalok, IV. évf. 1. szám, 3. old.

15. Vita Zsigmond: A Tanú harca egy új magyarságért. Erdélyi Fiatalok, VI. évf. 2. szám, 59. old.

16. Ortutay Gyula: Írók, népek, századok. 394. old. Magvető, 1960.

17. Féja Géza: Szabadcsapat. 264. old. Szépirodalmi, 1965.

18. Uo. 217. old.

19. Németh László: Készülődés. I. köt. 39-40. old. Magyar Élet, 1941.

20. E belső helyzet leírásában Kónya Sándor: Kísérlet a totális fasiszta diktatúra megteremtésére Magyarországon (1932-1935) c. kéziratban levő disszertá­ciójának megállapításaira támaszkodom.

21. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 203. old. Id. kiadás.

22. Kállai Gyula: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945. 64. old. Kossuth, 1965.

23. Kovács Imre: A parasztéletforma csődje. 16-17. old. Bolyai Akadémia kiadása, 1940.

24. Z. Nagy Ferenc: Ahogy én láttam… 89-90. old. Gondolat, 1965.

25. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 203. old. Id. kiadás.

26. Féja Géza: I. m. 365. old.

27. Bálint György: A toronyőr visszapillant. I. köt. 381. old. Magvető, 1966.

28. Szabó Zoltán: A politika betörése. Válasz, II. évf. 5-6. szám, 366. old.

29. Németh László: Kisebbségben, IV. köt. 220. old. Id. kiadás.

30. Z. Nagy Ferenc: I. m. 89. old.

31. Bálint György: I. m. I. köt. 383. old.

32. Féja Géza: I. m. 374. old.

33. Németh László: A minőség forradalma. VI. köt. 403. old. Magyar Élet, 1943.

34. Erre vonatkozóan lásd: Kállai Gyula: I. m. 32. old.

35. Erdei Ferenc: I. m. 4. old.

36. Németh László: Kisebbségben. IV. köt. 220. old. Id. kiadás.

37. Uo. 325. old.

*

Történeti szempontok a „népi írók” mozgalmának megítéléséhez

(Befejező közlemény)

(Alföld, XVIII évf. 2. szám, 1967. február, 59-65.; mindkét részlet az 59. oldalról való.)

Az 1935-től 1938-ig terjedő periódus a „népi írók” mozgalmának a csúcs­pontja, politikailag és irodalmilag egyaránt. Politikailag csúcspont ez a szakasz azért, mert a mozgalom ekkor kerül legközelebb ahhoz, hogy saját nacionalizmusát leküzdve, túllépve parasztközpontúságán, eszköze és eleme legyen egy, a fasizmus és az összefonódott nagybirtok-nagy­tőke elleni, demokratikus munkás-paraszt összefogásnak. Világosan jelzi ezt a Márciusi Front megalakulása, valamint annak programja. […]

Irodalmilag is ez a periódus a mozgalom csúcspontja. Ekkor születnek a nagy visszhangot kiváltó legjobb „falukutató” írások. (Darvas József, Illyés Gyula. Veres Péter, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Féja Géza, Ortutay Gyula, Szabó Zoltán írásai.) E műveknek igen nagy jelentőségük volt a magyar falusi társadalom szociális valóságának feltárásában. Így van ez, még akkor is, ha e művek egynémelyike megmarad a tények felszínén és a „valódi” mellett az „igazit” csak részben tartalmazza. Bálint György írja: „Hálásan köszönöm magának, Szabó Zoltán, hogy feltárta ezt a helyzetet. Gyönyörű munkájában majdnem minden benne van, amit el le­hetett mondani. Talán csak egyvalami hiányzik belőle: a szenvedők iránti szeretet mellett mintha hiányozna a gyűlölet mindama körülmények iránt, melyek a szenvedésért felelősek. Maga ezt a könyvét a népről írta, hogy segítséget kérjen számára másoktól. Azt hiszem, legközelebbi könyvét a néphez kell írnia, hogy megvilágítsa előtte kegyetlen sorsának okait, és hitet, lendületet adjon neki, hogy önmagán segíthessen.”

*

A „harmadik út” és a magyar társadalom haladásának kérdései (II.)

(Alföld, XIX. évf. 6. szám, 1968. június, 51-59.)

A politika síkján az uralkodó eszme mind a kapitalizmus, mind a szocia­lizmus elvetése. Gondolatilag ehhez szolgál igazolásul az a megfontolás, amely mindkét társadalmat a „lélektelen ráció” rendszereként tünteti fel és ábrázolja. Ilyen minőségben és ebben az értelemben mindkettő ellensége az egyéniségnek, a sokszínűségnek, a „minőség”-nek. Ezért egyik rend sem adhat megoldást a XX. század válságának, nem vezeti ki Európát egyik áramlat sem a krízisből, adott formájában mindkettő elavult. Ugyani lyen meggondolásokból nem oldja meg egyik rendszer sem a magyarság problémáit. Annál is inkább nem oldhatja meg, mert a magyar nemzet belső természete, kis lélekszáma és földrajzi helyzete következtében a „minőség” hordozója és képviselője kell, hogy legyen szükségképpen. A kapitalizmus is és a szocializmus is olyan kultúra, ame lyet az ész irányít, bennük mennyiségi szemlélet uralkodik. A ma­gyar nemzet haladásának biztosításához ezek helyett a „minőség for­radalma”, a „minőség” uralomra juttatása kell. A magyar társadalomnak csak olyan társadalmi berendezkedés hozhat megoldást, amely minden területen – a gazdaság, a politika, a kultúra és a tudomány, az egyéni viszonyok stb. területén – a „sokszínűséget” értékeli. Mindkét egyolda­lúságot képviselő úttól el kell fordulni, bel- és külpolitikában egyaránt a „harmadik oldal”-t kell képviselni és a „harmadik ut”-at megvalósítani. A politikai eszmék legáltalánosabb vonatkozásaiban tehát a kapitalizmus és a szocializmus egy szintre helyeződik, a haladás szempontjából azonosan értékelődik. […]

Ez az antikapitalizmus a szó pontos értelmében nem szocialista jelle­gű, vagy, ha a szocializmus kifejezést általában az antikapitalizmussal azonos értelemben használjuk, romantikus szocializmus. Tudományos értelemben nincs itt tehát szó a kapitalizmus, vagy pontosabban a ma­gántulajdon viszonyainak forradalmi tagadásáról, hanem olyan roman­tikus kapitalizmusellenességről, amely elvet ugyan egy sor kiteljesedett ellentmondást e társadalmi alakulatban, de megőrzi magának a társa­dalmi rendnek az alapjait. (53.)

Az európai kultúrát és ezzel együtt Európát is a ráció egyoldalúsága sodorta válságba. A kultúra válsága nem más, mint a „minőség” elveté­se, a kultúrát tápláló alapoktól való elszakadás. Ez idézi elő a kor két társadalmi rendszerének, a kapitalizmusnak és a szocializmusnak a válságát. Ezzel a szituációval együtt létrejöttek az európai gondolkodás­ban azok a szellemi-gondolati irányok, amelyek az új kultúra csírái és előfeltételei, és mint ilyenek megújulást eredményeznek és kivezethetik az európai kultúrát a válságból. Lényegében ez a „szellem” megújulá­sa, a „minőség” újjászületése, a sokszínűség, az irracionális mélység helyreállítása, illetve mindennek gondolati állítása és igazolási kísérlete. A XX. század úgy jelenik meg ebben az ideológiában mint olyan, amely elismeri a változatok gazdagságát és ezzel újjászületést idézhet elő a kapitalizmus és a szocializmus által egyszínűvé tett Európában. Ebben a folyamatban elvileg jelentős szerepet tölthet be olyan nép és nemzet is, amely számbelileg nem veheti fel a versenyt a nagy európai népekkel és így a „mennyiség” versenyében nincs reménye. Itt a kis nép is lehet nagy, mert ez is hordozhatja és kifejezheti a „minőséget”, a sokszínűséget, képviselheti a változatok gazdagságát. Így lehet a „minőség forradalma” a magyarság megmentője. A magyar nemzetnek fennmaradása és ha­ladása érdekében ezt a szellemi sokszínűséget kell képviselnie a ráció szürkeségével, a mennyiség uralmával szemben. Ez lehet a magyarság szerepe és történelmi küldetése Európában. A legnagyobb szorongásból így nyílik kiút a magyarság számára, a szükségből erényt csinálhat sze­repének és sorsának vállalásával. Ez nemcsak általában vett lehetőség, mert a magyar nemzetnek ehhez a szerephez megvannak az adottságai – véli ez az ideológia. (56.)

Végső következtetésként a „harmadik út” e formájáról a követke­zőkhöz jutunk. A „magyar radikalizmus” nem volt képes megoldani a parasztság és a magyarság problémáit mindenekelőtt azért, mert ezt a munkásosztálytól és annak politikájától függetlenül akarta megtenni. Így az általa javasolt „nemzeti” megoldás sem volt sem nemzeti, sem pedig megoldás. Ebben nem utolsó tényezőként játszik szerepet az, hogy megkísérelte a magyar társadalom haladását elszigetelni a nemzet­közi haladás fő áramlatától. A haladásként megjelölt út nem valóságos haladás, hanem önmagában utópia, mint ahogyan az a hozzávezető út is. Ez az általános szintű utópia pedig konkrét tartalmában haladó és konzervatív elemek összessége lehet. Azt azonban, hogy a konkrét feltételek között ezek közül melyik kerül vezető áramlatként előtérbe, nem maga az áramlat határozza meg, hanem az alapvető osztályok erő­viszonyai és a mozgalom társadalmi bázisának ettől függő ingadozásai. A magyar társadalom haladásának kérdéseit reálisan csak a munkás­osztály bázisáról és érdekeiről lehetett és lehet megoldani, elméletileg és gyakorlatilag egyaránt. (59.)