A szekszárdi húsipari munkások tiltakozásának tanulságai

1997 április 1. sz szilu84

1997. február 17-én, a parlamentnél rendezett tiltakozási akcióval lezárult egy szakasz a szekszárdi húsipari dolgozók több mint fél éve tartó önvédelmi mozgalmának történetében. Ideje megvonni a mérleget.

1. A mozgalom országos jelentőségű tapasztalatokat eredményezett, amennyiben a kapitalizmus magyarországi visszaállításának szinte minden fontos sajátosságát felszínre hozta. Másfelől az is kiderült, hogy a magyar munkásság az elmúlt években sokat tanult: felismerte az állandó vereségek és visszavonulások nyomása alatt, hogy a szakszervezetek támogatásával vagy az önszerveződés útján végrehajtott tiltakozási akciók szükségesek és nem feltétlenül reménytelenek a kapitalizmus félperifériális viszonyai között sem. A szekszárdi munkások nemzeti méretekben adtak példát arra, hogy a "rablókapitalizmus" kelet-európai viszonyai között sem reménytelen a munkásszolidaritás meggyökeresítése.

2. Az események megmutatták, hogy az állami tulajdon, a nemzeti vagyon kiárusítása továbbra sem rendelkezik társadalmi támogatottsággal. A szekszárdi üzem sorsa is megmutatta, hogy a létező piacgazdaság a magyarországi munkavállalók óriási többsége számára semmiféle társadalmi-gazdasági és szociális-kulturális felemelkedést nem jelentett. Éppen ellenkezőleg, a most munkában álló generációk életében soha nem tapasztalt hanyatlást eredményezett.

3. (…) Az eladósodott üzemek olyan privatizálása, amely a munkások érdekeit venné számításba, nem több illúziónál. Ugyanis mind a külföldi, mind a hazai tőke, mind az ÁPV Rt. abban érdekelt, hogy ezt a vagyont elkótyavetyélje, minden úton-módon megszabaduljon az adósságoktól, és álcsődökkel és más módon megfossza a feleslegessé vált munkásokat munkahelyeiktől. Ez az "új" kapitalizmus a bérrabszolgaság 19. századi formáit felidéző viszonyokat teremt. (A Szélesgáborok és a Schlegelek néhány millió forinttal milliárdos vagyonhoz jutnak a piacgazdaság legnagyobb dicsőségére. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy bármit megtehetnek.)

4. Az "Állítsátok meg Günther Schlegelt" akciósorozat azt is megmutatta, hogy a külföldi tőke nem elégszik meg a magyar munkaerő árának drasztikus letörésével, a munkások megfélemlítésével, hanem kihasználva a munkások kiszolgáltatottságát, megkísérli szembeállítani a munkást a munkással, a munkásokat a szakszervezeti megbízottaikkal, saját képviselőikkel. Az új tulajdonos a törvények nyílt megszegésétől sem retten vissza: megveretik a szakszervezeti tisztségviselőt, kitiltják a szakszervezeti vezetőket és a tiltakozó munkásokat az üzemből stb. A gyakorlatban nincs jog és törvényesség. A jog és törvényesség papíron marad.

5. A munkások kitartó ellenállása során és a tüntetésen elhangzott szolidaritási nyilatkozatokból egyértelműen kiderült, hogy a legöntudatosabb munkások megértették: a kelet-európai félperiférián (akárcsak Oroszországban vagy Latin-Amerikában) a kapitalizmus normális formája a "rablókapitalizmus" (a tőke állami segédlettel megvalósuló szinte korlátlan uralma, a munkavállalók megalázása, az örökös munkanélküliség, a gazdasági bűnözés, a prostitúció és a korrupció viharos gyorsaságú kiterjedése és újratermelődése, egyszóval a külföldi tőke gyarmatosításra jellemző jelenléte stb.).

6. A munkástüntetés jelszavai alapján egyértelművé vált az is, hogy a szélsőjobboldal és a rasszizmus együttes befolyása a munkásság körében nem jellemző. Az egyik munkásvezető pontosan fogalmazott a Parlamentnél, amikor azt mondta: "a magyar tulajdonos sem jobb a külföldinél". A külföldi és a hazai tőke az egész magyar munkásságot alázza meg nap mint nap. A mostani ellenállás során világos volt annak tudata, hogy szociális és osztályjellegű ellentétekről van szó: "Mi dolgozunk a hússal, ők zsírosodnak!" Ennek megértése az akciósorozat talán legfontosabb tapasztalata.

7. A munkások a mai Magyarországon gyakorlatilag egyetlen parlamenti erő vagy politikai párt támogatására sem számíthatnak, legfeljebb egyes baloldali értelmiségi csoportosulásokra, amelyeknek azonban szervezeti és politikai ereje gyenge. A szekszárdi munkások a politikai és osztályerőviszonyok számukra rendkívül kedvezőtlen alakulását felismerve nem kezdeményeztek semmiféle kalandorakciót, de az érvényben lévő alkotmány keretei között mindent megtesznek, hogy munkástársaik helyzetén javítsanak (…)

8. Az ún. baloldali pártok a szekszárdi munkástiltakozás során ismét leszerepeltek. Kiderült, hogy az önös politikai érdekeiken kívül eső munkavállalói érdekek iránt közömbösek. A baloldali értelmiség azon csoportjai, amelyek kezdettől támogatták a munkások önvédelmi akcióit, sokáig értetlenkedtek a magyar munkásság – úgymond – "ellenállásra való képtelensége" miatt. Most felülvizsgálhatják álláspontjukat. Látni kell, hogy a magyar munkásság legjobbjai hihetetlen morális és anyagi elnyomás ellenére is most már megszervezik önvédelmi harcaikat. A meglepő nem az ellenállás gyengesége, hanem az, hogy az ellenállás egyre tudatosabban szerveződik.

9. A munkásmozgalom fejlődésének új eleme, hogy a hivatalos húsipari szakszervezet vezetőségének képviselői – az MSZOSZ-vezetés hezitáló, kétértelmű magatartása ellenére – a piacgazdaságra jellemző keretek között (hagyományos szociáldemokrata módon) vállalták a dolgozók érdekvédelmi harcának támogatását.

10. Pozitív tapasztalat az is, hogy a munkások és szakszervezeti tisztségviselőik a munkás-szolidaritás nemzetközi méretű kiszélesítésének szükségességét is felvetették. A munkások ezen a téren rendelkeznek a legkevesebb tapasztalattal (…)

11. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a munkásmozgalom nemzeti méretekben – a kedvezőtlen körülmények között – még nem szerveződött meg, de az elszigetelt akciók között már megnyilatkoznak a szolidaritás elemei. Ez a tendencia a tüntetésen elhangzott beszédekben, jelszavakban határozottan kirajzolódott. Az akció során kiderült, hogy a munkások a legkevésbé a privatizáció lehetőségeit értik. Ha azt értik is, hogy egy adósságba döntött gyárban nem szabad a dolgozói tulajdont és a munkástulajdon kiterjesztését követelni, azt még sokan nem értik, hogy a privatizáció támogatása saját érdekeik ellen való (…) A félreértés e tendenciáját tükrözi a tüntetés egyik jelszava, a "Privatizáció igen, gyarmatosítás nem!" jelszó. Az ellenállás további fejlődésében fontos momentum annak megértése, hogy a helyi problémák és a különböző tulajdonformák (állami, magán-, dolgozói) megítélése nem függetleníthető a makrogazdasági folyamatok átalakításától (pl. a pénzpiac szabályozása, a dolgozói tulajdon esetében az adósság visszafizetésének könnyítése vagy elengedése, a regionális és belső piacok védelme stb.).

12. Itt az ideje, hogy a szakszervezetek is kezdeményezzenek egy valóban baloldali fordulatot Magyarországon. Ha ugyanis a válságba jutott neoliberális gazdaságpolitikának nem lesz baloldali alternatívája, lesz jobboldali. Csak a munkásságra, a bérből és fizetésből élőkre, a kistermelőkre támaszkodó baloldali politika reteszelheti el a jobboldali populizmus, a rasszizmus hatalomra jutását Magyarországon.

Budapest, 1997. február 24.

[A Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottságának dokumentumából]

Korábbi számok

A rendszerváltozás kérdéséhez – üzenetek a XIX. századból

1997 április 1. sz szilu84

Marx aktuális gondolatai.

A “rendszerváltozás" kérdéséhez

Egy-egy ország gazdasági fejlettségét Marx és Engels szerint az illető ország gazdaságának a világpiachoz való viszonya határozza meg. A múlt század világpiacáról már 1848-ban ezt írták: “…az az ország, amely egész nemzeteket változtat a maga proletárjaivá, amely óriáskarjaival az egész világot körülfogja, amely pénzével egyszer már fedezte a restauráció költségeit, az az ország, amelynek tulajdon ölében az osztályellentétek a legkifejezettebb, a legszemérmetlenebb formáig hajtották magukat – Anglia látszik ama sziklának, amelyen a forradalmi hullámok megtörnek, amely az új társadalmat már az anyaméhben kiéhezteti. Anglia uralkodik a világpiac fölött." (Marx-Engels: A forradalmi mozgalom. MEM, 1962. 6. k. 141.) És a – mutatis mutandis – máig érvényes általánosítás: “A nemzetgazdasági viszonyok átalakítása az európai kontinens bármely országában, az egész európai kontinensen Anglia nélkül – vihar egy pohár vízben. Egy-egy nemzeten belül az ipar és kereskedelem viszonyai fölött más nemzetekkel való érintkezése uralkodik, e viszonyokat a nemzetnek a világpiachoz való viszonya szabja meg…" (Uo.)

Ma is érdekes és találó, ahogyan Marx a világpiac kiterjeszkedésének folyamatát a gyarmatokkal összefüggésben jellemzi. Az indiai brit uralom várható eredményei című írásában 1853-ban először is megállapítja, hogy a brit gyarmatosításnak egész sereg progresszív hatása van Indiára, így például a politikai egység megteremtése, az ázsiai tespedtség megtörése, a modern közlekedés kiépítése, a szabad sajtó elterjesztése stb., majd az országnak szabad prédából újratermelő országgá való átváltoztatása. Csakhogy: “Mindaz, amit az angol burzsoázia netán tenni kényszerül, nem fogja felszabadítani a nép tömegeit, s anyagilag sem fogja szociális helyzetüket megjavítani, mert ez nemcsak a termelőerők fejlettségétől függ, hanem attól is, hogy a nép kisajátítsa őket. De az anyagi feltételeket mindkettőhöz kétségtelenül meg fogja teremteni az angol burzsoázia. S tett-e a burzsoázia valaha ennél többet? Hozott-e létre valaha haladást anélkül, hogy egyéneket és népeket ne vonszolt volna véren és szennyen, nyomoron és megaláztatáson keresztül?" (MEM, 1964. 9. k. 209-212.) Mert: “A burzsoá civilizáció mélységes képmutatása és veleszületett barbársága leplezetlenül szemünk elé tárul, ha anyaországától, ahol tiszteletreméltó formákat ölt, a gyarmatok felé fordulunk, ahol mezítelenül lép fel." (Uo. 213.)

A cikk befejező fejtegetésében Marx jóformán előre vetíti a tőke világméretű centralizációjának mai folyamatát is. “Az angol ipar pusztító hatása Indiára, egy olyan óriási országra, amelynek területe… akkora, mint Európa, nyilvánvaló és megdöbbentő. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csupán szerves következménye a termelés ma fennálló egész rendszerének. Ez a termelés a tőke korlátlan uralmán nyugszik. A tőkének mint független hatalomnak létezéséhez elengedhetetlen a tőkecentralizáció. Ennek a centralizációnak romboló hatása a világ piacaira csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon belső organikus törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak."(Uo. 213-214.) S végül összefoglalóan: “A történelem burzsoá szakaszának meg kell teremtenie az új világ anyagi bázisát – egyrészt az emberiség kölcsönös függőségén alapuló egyetemes érintkezést és ennek az érintkezésnek az eszközeit, másrészt az ember termelőerőinek fejlődését és az anyagi termelés átalakítását természeti erők fölötti tudományos uralommá. A burzsoá ipar és kereskedelem megteremti egy új világnak ezeket az anyagi feltételeit, ugyanúgy, ahogy a geológiai forradalmak megteremtették a föld felszínét. Ha majd egy nagy szociális forradalom úrrá lesz a polgári korszak eredményein, a világpiacon és a korszerű termelőerőkön, és aláveti ezeket a leghaladottabb népek közös ellenőrzésének, csak akkor nem lesz többé az emberi haladás ahhoz az irtózatos pogány bálványhoz hasonlatos, aki csak megöltek koponyájából issza a nektárt." (Uo. 214.)

Nos, aki nem érti, hogy ezek a sorok a XX. századi világpiacról is szólnak, az ne kínlódjék azzal, hogy klasszikus gondolkodók műveit olvassa. Marx “tévedése" itt legfeljebb annyi, hogy a kapitalizmus piaci terjeszkedését és ezáltal fennmaradását sokkal korlátozottabbnak, sőt határoltabbnak látta. Ennek ellenére rövid fejtegetése a tőke centralizációjának mai, multi- vagy transznacionális alakzatait is mintegy előre jelzi. A gyarmatok példája nagyon jó, mert a múlt században a tőke számára – az akkor iparosodó európai országokon kívül – az Európán túli hatalmas térségek ígérték a legnagyobb piaci lehetőségeket.

Marx és Engels ideje óta a tőkés világpiac több nagy hullámban, földrengésszerű megrázkódtatással hajtotta még hatékonyabban uralma alá a világot, átrajzolva annak politikai térképét is. E földrengésekből a legutóbbi kettőt közvetlen közelből szemlélhettük és bőrünkön érezhettük. A huszadik század közepén, nyomban a II. világháború után rohamosan végbement a dekolonializálás: a volt gyarmatok “függetlenné" váltak, nagyobbrészt megmaradván a gazdasági függésben. Minden tisztelet megilleti a gyarmati függetlenségi küzdelmek és szabadságharcok hőseit, de tudnunk kell, hogy csak azért győzhettek, mert a nemzetközi tőke további globalizálódása számára viszonylag zárt, az anyaországok szárnyai alatt megbúvó helyi piacok tömegét tárták fel. Ez a világméretű átalakulás még megtűrte vagy inkább megkívánta a legkülönfélébb diktatúrák kiépülését. A második nagy földrengés alighanem a hetvenes években kezdődött, s megintcsak átrajzolta a világ politikai térképét. Gazdasági alapját tekintve arról volt és van szó, hogy a különféle diktatúrák a tőkés világpiactól kisebb vagy nagyobb mértékben továbbra is megóvták országaikat, most azonban a világkapitalizmus rászorult ezekre a piacokra is. A legnagyobb falat természetesen a Szovjetunió és a többi államszocialista ország nagyon is védett piacai voltak. Az államszocializmust “végső soron" nem a saját tökéletlensége, nem vezetőinek árulása, nem az antikommunista politika, nem is a tudatos “agyonfegyverkezés", még kevésbé az ellenzéki társaságok vágyakozása döntötte meg, hanem a multinacionális nagytőke, amelynek szabadabb mozgásához a világpiac további bővítésére volt szüksége, s amely mozgásnak adekvát formája most a polgári (Lukács György híres szavával: a formális) demokrácia lett. Minden más csak kísérőjelenség.

Azt mondják, a marxisták meg voltak győződve arról, hogy a politikai szocializmus a történelem visszafordíthatatlan vívmánya. Hát, marxistája válogatja. És maga Marx? “Nem tagadhatjuk – írta Marx Engelsnek szóló 1858. október 8-i levelében -, hogy a polgári társadalom másodszor élte át a maga XVI. századát, olyan XVI. századot, amelytől remélem, hogy éppúgy megkondítja fölötte a lélekharangot, ahogyan az első annak idején életre hívta. A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést. Minthogy a föld kerek, Kalifornia és Ausztrália gyarmatosításával és Kína meg Japán feltárásával ez a feladat nyilván befejeződik. A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerűen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedő irányú?" (MEM, 1972. 29. k. 339.)

Az államszocializmus bukásán nem érdemes siránkozni. A világpiac kíméletlenül elpusztít mindent, ami terjeszkedésének útjában áll, de egyben új távlatokat is nyit, amelyek ma még beláthatatlanok ugyan, ám előbb vagy utóbb megjelennek a látóhatárunkon. Az idős Engels, amikor Danyielszon az orosz obscsina pusztulásáról panaszkodott, neki címzett levelében, 1892. június 18-án azt írta, hogy “…ténylegesen nincsen a történelemben egyetlen olyan tény sem, amely ilyen vagy olyan módon ne szolgálná az emberi haladást, de gyakran roppant kerülő úton". (MEM, 1977. 38. k. 361.) S ugyanabban az összefüggésben ugyancsak Danyileszonnak írja 1893 október 17-én: “Nincs olyan történelmi szerencsétlenség, amely ne járna együtt kiegyenlítő történelmi haladással. Csak a modus operandi változik. Que les destinées s’accoműűplissent!" (MEM, 1979. 39. k. 147.)

[Az írás egy korábbi változata megjelent a Népszabadság 1995. november 24-i számában.]

Korábbi számok

A tőke centralizációról – üzenetek a XIX. századból

1997 április 1. sz szilu84

Marx aktuális gondolatai.

Minthogy manapság közgazdászok serege és a laikus közvélemény egyforma tudatlansággal keveri össze a tõkekoncentráció fogalmát a tőkecentralizáció fogalmával, szükségesnek látszik, hogy ezt a két folyamatot (és fogalmaikat), amelyek oly nagy szerepet játszanak a mai tőkés világgazdaságban, világosan megkülönböztessük egymástól.

Vajon ki jöhetne segítségünkre ehhez? Természetesen Marx a múlt századból. A tőke I. könyvében hosszas és nagyon tanulságos fejtegetések írják le a két folyamat különbségét s hatásának ellentétességét. Először a koncentrációról olvashatjuk a következőket: “Minden egyéni tőke termelési eszközök nagyobb vagy kisebb koncentrációja és ennek megfelelő parancsnoklás nagyobb vagy kisebb munkássereg felett, minden felhalmozás újabb felhalmozás eszköze lesz. (…) Egyidejűleg oldalhajtások válnak le az eredeti tőkékről, és mint új önálló tőkék funkcionálnak. Nagy szerepet játszik ebben többek között a vagyon megosztása a tőkés családokban. Ezért a tőke felhalmozásával többé vagy kevésbé nő a tőkések száma is. A koncentrációnak ezt a fajtáját, amely közvetlenül a felhalmozáson nyugszik, illetve helyesebben vele azonos, két körülmény jellemzi. Először: a társadalmi termelési eszközöknek egyéni tőkések kezében való növekvő koncentrációját – egyébként változatlan körülmények között – korlátozza a társadalmi gazdagság növekedésének foka. Másodszor: a társadalmi tőkének egy-egy különös termelési területen lakozó része sok tőkés között oszlik el, akik mint független és konkurráló árutermelők állnak szemben egymással. A felhalmozás és az azt kísérő koncentráció tehát nemcsak hogy sok pontra forgácsolódik szét, hanem a funkcionáló tőkék növekedését új tőkék képződése és régiek széthasadása keresztezi. Ha tehát a felhalmozás egyrészt úgy jelentkezik, mint a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak a növekvő koncentrációja, másrészt mint sok egyéni tőkének egymástól való taszítása." (MEM, 1967. 23. k. 585.)

S a közvetlen folytatás, immár a centralizációról: “A társadalmi össztőkének ezzel a sok egyéni tőkére való szétforgácsolódásával illetve töredékeinek kölcsönös taszításával szemben ellenhatást fejt ki vonzásuk. Ez már nem a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak egyszerű, a felhalmozással azonos koncentrációja többé. Ez már kialakult tőkék koncentrációja, egyéni önállóságuk megszüntetése, tőkésnek tőkés által való kisajátítása, sok kisebb tőkének kevésszámú nagyobb tőkévé való átváltoztatása. Ez a folyamat az elsőtől abban különbözik, hogy a már meglevő és funkcionáló tőkék megváltozott elosztását tételezi csak fel, tehát játékterét a társadalmi gazdagság abszolút növekedése vagyis a felhalmozás abszolút határai nem korlátozzák. A tőke itt egy kézben nagy tömeggé dagad, mert amott sok kézben elvész. Ez a tulajdonképpeni centralizáció, eltérően a felhalmozástól és a koncentrációtól." (Uo. 585-586.)

Marx ezután a konkurrenciáról szól, majd így folytatja: “Ettől eltekintve a tőkés termeléssel együtt létrejön egy egészen új hatalom, a hitelügy, amely kezdetben lopva, mint a felhalmozás szerény segítője oson be, láthatatlan szálakkal egyéni vagy társult tőkések kezébe vonja a társadalom felületén nagyobb vagy kisebb tömegekben szétforgácsolt pénzeszközöket, de csakhamar a konkurrencia-harc új és félelmetes fegyverévé lesz, és végül a tőkék centralizálására szolgáló óriási társadalmi mechanizmussá változik át." (Uo. 586.) – És ezek a sorok a múlt században íródtak, akárcsak a folytatásuk: “Ugyanabban a mértékben, mint a tőkés termelés és felhalmozás, fejlődik a konkurrencia és a hitel, a centralizáció két leghatalmasabb emeltyűje. Emellett a felhalmozás előrehaladása gyarapítja a centralizálható anyagot, azaz az egyes tőkéket, miközben a tőkés termelés terjeszkedése megteremti az egyik oldalon a társadalmi szükségletét, a másik oldalon a technikai eszközeit azoknak a hatalmas ipari vállalkozásoknak, amelyeknek keresztülvitele a tőke előzetes centralizációját követeli meg. Manapság tehát az egyes tőkék kölcsönös vonzóereje és a centralizációra irányuló tendencia erősebb, mint valaha." (Uo.)

Ezután Marx a centralizáció elméleti korlátlanságáról ír, majd ezt olvashatjuk: “Egy adott termelési ágban a centralizáció akkor érné el végső határát, ha az összes ott befektetett tőkék egyetlen tőkévé olvadnának össze. (…) Egy adott társadalomban ezt a határt csak abban a pillanatban érnék el, amikor az egész társadalmi tőke egyetlen tőkés vagy egyetlen tőkés társaság kezében egyesülne." (Uo. 587.) – Ennek az elméleti megállapításnak, mint tudni való, utóélete van; ám ez itt nem kell hogy érdekeljen bennünket.

Fontosabb, hogy tudjuk: Marx a tőke centralizációját a termelési eszközök fejlődése szempontjából óriási jelentőségűnek tartotta. “Az ipari vállalatok megnövekedett terjedelme mindenütt kiindulópontja sok ember összmunkája átfogóbb megszervezésének, anyagi hajtóerői szélesebb kifejlesztésének, azaz annak, hogy elszigetelt és szokásszerűen űzött termelési folyamatokat mindinkább társadalmilag kombinált és tudományosan elrendezett termelési folyamatokká alakítsanak át." (Uo.) – Társadalmi következményei is hatalmasak: “Világos (…), hogy a felhalmozás – a tőke fokozatos szaporítása a kör formájúból spirális mozgásba átmenő újratermelés útján – igen lassú eljárás a centralizációhoz képest, amelynek a társadalmi tőke alkotórészeinek mennyiségi csoportosulását kell csupán megvalósítania. A világ még ma is vasutak nélkül volna, ha addig kellett volna várnia, amíg a felhalmozás egyes egyéni tőkéket akkorára növel, hogy meg tudjanak birkózni egy vasút megépítésével. A centralizáció viszont, a részvénytársaságok révén, máról holnapra véghezvitte ezt. S miközben a centralizáció ilymódon fokozza és meggyorsítja a felhalmozás hatását, egyúttal bővíti és meggyorsítja a tőke technikai összetételének forradalmi átalakulásait is, amelyek a változó tőkerész rovására az állandót gyarapítják és ezzel a munka iránti keresletet relatíve csökkentik." (Uo.)

Itt ismét – mutatis mutandis – napjainkhoz is szóló üzenettel van dolgunk. A tőke “tökéletesedett technikai alakjában" ugyanis “kisebb tömegű munka elegendő ahhoz, hogy nagyobb tömegű gépi berendezést és nyersanyagot hozzon mozgásba. A munka iránti keresletnek ebből szükségszerűen következő abszolút csökkenése természetesen annál nagyobb lesz, minél inkább halmozódtak már fel tömegekké a centralizáló mozgás következtében azok a tőkék, amelyek ezen a megújulási folyamaton átmennek." (Uo. 588.)

Ezután az “ipari tartaléksereg", a munkásosztály pauperizmusa és ezzel kapcsolatos problémák következnek, Anglia példáján szemléltetve mindezt. Marx fejtegetéseit olvasva óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy vajon mennyi igazságtartalma van annak a mai propagandának, hogy a világméretű nagytőke mindenütt új munkaalkalmakat teremt, s vajon nem éppen tömeges munkanélküliséghez vezet-e. A korabeli politikai gazdaságtan hazugságainak bírálatát Marx a következőképp fejezi be: “Végül Destutt de Tracy, a halvérű burzsoá doktrinér, brutálisan kimondja: A szegény nemzetek azok, ahol a népnek jó sora van, és a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény." (Uo. 606.) Ezt ma így kellene mondanunk: a multinacionális tőke világméretű centralizációja, mely törvényszerűen munkanélküliséget teremt, a tőkekoncentráció bizonyos helyi munkaalkalom-teremtését keresztezve és azt maga alá gyűrve – nem számolva most más hátráltató körülményekkel – tendenciája szerint föllendíti a világgazdaságot, a munkanélküliség növelésével egyenes arányban.

Folyóirat cikkek

A külföldi tőke az átalakulási folyamatban

1997 január 1. demo

A szerző szerint a harmadik világban alkalmazott, iparosításra koncentráló felzárkózási modellek Kelet-Európában nem használhatók, mert itt már iparosodott gazdaságok vannak. Az Európához való illeszkedés "lökésszerű gazdasági fejlődést" igényel, de ennek mind a tőkeimportáló, mind a belső tőkefelhalmozásra építő stratégiái a gyakorlatban számos akadályba ütközne.

1. Fejletlenség és tőkeigény

Az 1989–90-es történelmi fordulat és a szovjet szocialista modell bukása után az “Európába való visszatérés” kérdése került a közép- és kelet-európai országok napirendjére. Ez azonban nem bizonyul egyszerűnek. Intézményi gátak, érdekellentétek, politikai konfliktusok, jogi, kulturális és egyéb akadályok mellett főképp a gazdasági fejlettségben megmutatkozó különbségek nehezítik az “Európába vezető utat”.

Egyre inkább kiviláglik, hogy a közép és kelet-európai (KKE) országok Európai Unióba (EU) való integrációja csak akkor válik lehetővé, ha ezek az országok megközelítik az EU-országok gazdaságainak fejlettségi szintjét és stabilitását. A jövőre vonatkozóan a Maastrichti Szerződés nagyon kemény feltételeket szab. Ha összehasonlítjuk az átalakulóban levő országok gazdasági mutatóit a maastrichti stabilitási kritériumokkal, nyilvánvalóvá válik, hogy még a legjobb felvételi esélyekkel rendelkező országok is, mint például Magyarország, nagyon messze vannak ezen kritériumok teljesítésétől (l. 1. táblázat). A belépni kívánó, ám nem megfelelően felkészült, gyengén fejlett országok (Portugália, Görögország) felvételével szerzett negatív tapasztalatok is hátráltatják a további, kevésbé fejlett országokkal folytatott felvételi tárgyalásokat.

Minden jel arra mutat, hogy az EU keleti kibővítése még egy pár évet várat magára. Politikai erőfeszítések történhetnek ugyan a folyamat sürgetésére, de ezek sikere a közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésétől függ. Ezen belül a legfontosabb a gazdasági teljesítőképesség gyors és stabil növekedése, következésképpen e lökésszerű fejlődés elindítása és tartós támogatása az aktuális gazdaságpolitika elsőrendű feladata.

A folyamat történelmi egyedülállósága miatt az ezzel kapcsolatos kérdések az elmélet és a politika számára egyaránt új kihívást jelentenek: az eddigi modell, amelyben néhány fejlett ország játszik meghatározó szerepet, a másik oldalon pedig jelentős számú fejletlen ország igyekszik az iparosodás révén kikerülni a függésből és az alulfejlettségből, Közép- és Kelet-Európára nem alkalmazható. Az átalakulóban lévő országok nagy többsége nem alulfejlett agrárország, amelynek hátrányát iparosítással kellene ledolgoznia, hanem olyan nemzetgazdaság, amelynek bázisa a mezőgazdaság mellett már az ipar is. Tehát a felzárkózó fejlődés hagyományos modellje, amelyet a mezőgazdasági modernizáció és az iparosítás összekapcsolódása jellemez,¹ alapvetően nem alkalmazható a közép–kelet-európai országokra. Éppígy nem megfelelő ezen országokat fejlődő országoknak nevezni.

Kétségtelenül érezhető azonban a közép- és kelet-európai országok vezető ipari országokkal szembeni lemaradása és a jelentős felzárkózási szükséglet. Mindenekelőtt azért, mert a közép- és kelet-európai országok ipara a világpiac igényeihez képest rosszul strukturált, többnyire elöregedett és nem hatékony. További hiányosságot jelent a mezőgazdaság elmaradottsága és a nem eléggé fejlett szolgáltatói szektor.

Ebből a speciális helyzetből vezethető le – a rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni – gazdasági átalakulási folyamat fő iránya, méghozzá a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja. Ezen a téren sarkalatos különbség van a közép–kelet-európai országok és a fejlődő országok között, de megmutatkozik ez néhány jelentősen visszamaradott, átalakulóban lévő országgal való összehasonlításkor is, mint pl. Albánia, Bosznia és a déli FÁK-országok.

Az átalakulás célja a jólét növelése, végső soron a közép- és kelet-európai országok életszínvonalának a gazdag ipari országokéhoz való közelítése. Ezért természetes, hogy a közép- és kelet-európai országok fejlettségbeli lemaradását főképp jóléti deficitként érzékelik. A változatlanul fennálló életszínvonalkülönbség okai elsősorban a termelékenységi szintben és ezzel kapcsolatban a tőkeellátottság terjedelmében és technikai színvonalában keresendők.

Már a rendszerváltás előtt is jelentős különbség volt a “nyugati” és “keleti” gazdaságok között, azonban az átalakulás során a termelés összeomlásával, egész gazdasági ágak tönkremenetelével és a hagyományos együttműködési és piaci kapcsolatok felborulásával csak erősödött ez a lemaradás. A termelékenységi hiányosságok pótlása csak alapvető szerkezetváltás és modernizáció révén, valamint az ezzel egyidejű feltőkésítéssel valósítható meg. Ehhez erőteljes beruházási aktivitás szükséges, azaz a beruházások dinamikájának és volumenének növekedése és szerkezetük, valamint hatékonyságuk javulása.

1. táblázat Maastrichti stabilitási kritériumok és néhány kiválasztott ország 1996-ra vonatkozó adatai (becslés)
Kritériumok*	Infláció	Költségvetési egyenleg	Államadósság	Hosszútávú kamatláb
Maximum	3,2%	a GDP -3%-a	a GDP 60%-a	9,9%
Luxemburg	2,3	1,5	7,8	7,5
Németország	1,8	-3,3	60,2	6,8
Hollandia	2,0	-2,8	78,8	6,9
Ausztria	2,1	-4,5	71,0	7,2
Franciaország	2,1	-4,2	53,0	7,5
Belgium	1,5	-3,0	132,8	7,5
Dánia	2,5	-1,2	72,7	8,3
Finnország	1,8	-0,7	65,7	8,8
írország	2,5	-2,6	82,3	8,4
Magyarország	28,2	-8,5**	86,5	32,4
* Ehhez jön a devizaárfolyam mértékének 2,25%-ban való korlátozása (Magyarország, 1995: 23,6%) ** Összdeficit Forrás: Deutsche Bank Research 1996, Állampapírpiac 1995, Magyar Nemzeti Bank Éves Jelentés 1995.

Az ebből következő tőkeigény Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária számára kb. 10 éven keresztül évi 300–400 milliárd dollárra becsülhető.² Ha Oroszország és más kelet-európai országok igényét is ideszámítjuk, az összeg több mint 1000 milliárd dollárra nő. Könnyen belátható, hogy ez az óriási szükséglet sem a tőkefelhalmozás közép- és kelet-európai országokban rendelkezésre álló belső forrásaiból, sem külső forrásokból nem fedezhető. Be kell ismernünk, hogy a közép- és kelet-európai országok tőkeállományának növeléséhez és modernizációjához szükséges fedezet mindmáig megoldatlan probléma. Van azonban más is. E kérdés mentén válnak el egymástól a fejlesztéselméleti és -politikai elképzelések: míg az egyik koncepció³ a problémát tőkehiányként értelmezi, ami az elégtelen belső megtakarítás következménye és nettó erőforrásbevonással megoldható, addig a másik elképzelés⁴ exporttöbblet kigazdálkodását javasolja, amit a valuta stabilitásorientált leértékelése tenne lehetővé.

Elméletileg mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.

2. A tőkeimport stratégiája

E stratégia lényege a tőkeimportra alapozott fejlődés szorgalmazása. Ezt az eljárást nyugati tanácsadók és befolyásos nemzetközi szervezetek – mint pl. a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – is hangsúlyozottan ajánlják. A tőketranszfer általában összekapcsolódik az átfogó bel- és külgazdasági liberalizáció és a mielőbbi privatizáció követelésével. A tőkeimporthoz nagyon sok pozitív makro- és mikroökonómiai hatás kapcsolódik:⁵ gazdasági növekedés, magasabb foglalkoztatottsági szint, a gazdasági modernizáció meggyorsítása, know-how importja, valamint ideológiai és kulturális hatások. Legtöbbször azonban elhanyagolják, hogy ennek a stratégiának árnyoldalai is vannak. Ide sorolható a nagymértékű eladósodás, a külföldi exportőröktől és bankoktól való függés, a teljesítendő adósságszolgálat következtében a tartós forráskivonás, és végül a nemzetközi munkamegosztásba periferizált területként való bekapcsolódás.

A legtöbb átalakulóban lévő ország ebbe az irányba indult el, figyelmen kívül hagyva a harmadik világ országainak az importorientált fejlődésstratégiákkal kapcsolatos történelmi tapasztalatait. Számos közép–kelet-európai ország számára a tőkeimport lett a kizárólagos fejlődési stratégia: a külföldi tőke beáramlásának nagysága vált a piacgazdaság felé való sikeres előrehaladás mértékévé. Azon mérik az átalakulás sikerét, hogy mennyi külföldi tőkét sikerült az országba vonzani, döntően ettől függ a politikusok népszerűsége – még a belpolitikai intézkedéseket is alárendelik az ország külföldi bankokkal és befektetőkkel szembeni hitelképességének stb.

A tőkeimporthoz jelentős várakozások kapcsolódtak modern technológiák és az ehhez tartozó know how kedvező feltételek melletti importját, tapasztalt külföldi vállalkozók hazai gazdasági szerepvállalását illetően. A kelet-közép-európai országokban azt remélték, hogy ezáltal majd terjeszkedhetnek a külföldi befektetők felvevőpiacán, és a világpiacon is versenyképes termékekkel döntően javíthatják külgazdasági pozíciójukat. Az elképzelések szerint az adósságállomány növekedése, ami szükségszerűen együtt jár a tőkeimporttal, csak időleges jelenség volna, hiszen az exportsikerek miatt megforduló áru- és tőkemozgások biztosítanák az adósság gyors visszafizetését… Ezek a várakozások azonban nagyrészt illúziónak bizonyultak, nem utolsó sorban azért, mert egy egész sor tévedésen alapultak.

Először is nem jól becsülik meg a nagyságrendeket. A billiós nagyságrendű tőkeszükséglethez mérten az eddig realizált és a közeljövőben várható évi 15 és 20 milliárd dollár közötti tőkebeáramlás viszonylag csekély, mindamellett, hogy ez az összeg már tartalmazza az összes humanitárius segélyt, adósság-elengedést, szerkezetátalakító támogatást stb.⁶ Még ha abból indulunk is ki, hogy ez az összeg a következő években megduplázódik vagy megtriplázódik, aránya a valós szükséglethez képest – ami eddig 1–2% körül mozgott – nem nő olyan mértékben, hogy attól jelentős változást lehetne várni az átalakulóban levő országok technikai felszereltségében, illetve termelékenységi szintjében. Ezen a sokat emlegetett, a külföldi tőkebeáramlásoknak tulajdonított és valóban megfigyelhető katalizátorhatás sem változtat sokat.⁷

Másodsorban kevés figyelmet szentelnek a tőkebeáramlások struktúrájának. Amíg a beáramló tőke nagyrészt hitelekből, ráadásul rövid lejáratú hitelekből áll, amelyek lényegüknél fogva alkalmatlanok a gyökeres struktúraváltoztatásra, addig a gazdasági hatások jelentéktelenek maradnak. Kedvezőbben kell megítélni a működőtőke-befektetéseket, bár ezek egy része is csak a felvevőpiacok meghódítását és biztosítását szolgálja – legalábbis általában úgy tűnik.⁸ Magyarországon kedvezőbb a kép mind a közvetlen beruházások mértékét, mind az ágazati struktúrát illetően, hiszen “a külföldi beruházások döntő többsége a termelésbe áramlott”.⁹

Harmadsorban az importorientált és hitelekből finanszírozott fejlődési stratégia szükségszerűen növekvő külső eladósodáshoz vezet. Az adósságok növekedésével viszont csökken a befektetők és hitelezők bizalma, ennek pedig egyrészt az lesz a következménye, hogy a megkezdett stratégia évről évre drágul. Hiszen a növekvő adósságállománnyal és a stabilitásba vetett hit csökkenésével nő az ár, ami az új hitelek emelkedő kamatlábában, illetve rosszabb feltételeiben, valamint a külföldi bankoknak és befektetőknek biztosítandó egyre nagyobb adókedvezmények és különleges feltételek formájában tett engedményekben fizetendő meg.

Másik következményként a növekvő külső eladósodás fejlődési csapdának mutatkozik az átalakulóban lévő országok számára a keményvalutával rendelkező országok által dominált világpiacon. Mivel a közép- és kelet-európai országok nem rendelkeznek szerződéskötésre elfogadott valutával, ezért kénytelenek külföldi valutában (dollárban, márkában stb.) kötni szerződéseiket. Ez maga után vonja, hogy a kamatokat és törlesztéseket is külföldi valutában kell fizetniük. Az adósságszolgálat kényszere viszont a minden áron való exportot erőlteti. E gazdaságoknak – az alacsony munkabérek miatt – kiváltképp a munkaintenzív termékei és a nyersanyagai exportképesek. Fennmarad tehát a tartós lemaradás a nyugati reálbérektől, termelékenységtől és életszínvonaltól, holott ennek a tendenciának épp ellenkező irányúnak kéne lennie! De nem csak erről van szó. Nő a veszélye annak is, hogy megbomlik belföldi valuta, a hitelpiac és a megtakarítási folyamat működőképessége, mivel a belföldi tranzakciók közt növekszik a külföldi valutában végrehajtottak részaránya. A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik. Ezáltal a tőkeimport nem fejlődést hoz, hanem gazdasági periferizálódást, ahol a valuták közötti verseny a végrehajtó mechanizmus szerepét játssza.

Fel kell ismernünk végül, hogy az adósságállomány növekedése okozta bizalomcsökkenés veszélyezteti a további tőkeáramlást is. Bizalomvesztés esetén fennáll az adósságválság veszélye, ami a megkezdett fejlődés megszakadását eredményezné. Az ilyen forgatókönyvek, minden gazdasági és szociális következményükkel együtt, jól ismertek Latin-Amerikából. 1995 elején Magyarország is alig tudta elkerülni adósságproblémáinak ilyen kiéleződését.

Negyedsorban az importorientált fejlődési stratégia olyan helyzetet eredményez a belföldi gazdaságban, amely inkább a stagnálás rögzítése felé tendál, mint a fejlődéshez szükséges erők felszabadítása felé. Ez már abból is következik, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya túlkínálatot eredményez az árupiacon, ami viszont csökkentőleg hat a termelésre és a beruházásokra. Ez megnehezíti a felhalmozási folyamat sikeres beindítását. A kapacitások parlagon hevernek, a gazdaság pedig egy meglehetősen merev, recesszió és infláció által meghatározott pályán mozog. Magyarország esetében is létezett egy ilyen szakasz (1988–1993), mikor is az időszak végén semmivel sem volt kevesebb a probléma, mint az elején.¹⁰

Ötödsorban kérdéses, hogy a nyugati ipari országoknak fűződik-e egyáltalán érdekük a reformországok átfogó gazdasági fejlődéséhez. Egyelőre csak az új felvevőpiacokhoz, nyersanyagforrásokhoz, alacsonyabb környezetvédelmi előírásokat és alacsonyabb bérszínvonalat biztosító telephelyekhez fűződő érdek fedezhető fel. E feltételek jövőbeli biztosításához inkább egy korlátozott fejlődés tűnik kívánatosnak, nem pedig az átalakulóban levő országok termelékenységi és jóléti szintjének a fejlett gazdaságok szintjére való emelése.

A piacvásárlás mint telepítőtényező mellett a Közép- és Kelet-Európába befektetők számára a munkaköltségek játszottak döntő szerepet. A viszonylag alacsony bérszínvonal főképp a munkaintenzív (vagyis tőkeszegény) termelés közép- és kelet-európai országokba telepítését eredményezi. E befektetések által viszont a fejlett és az átalakuló országok közötti termelékenységi szakadék nemhogy eltűnne, inkább kiszélesedik. A közép- és kelet-európai országok efféle munkamegosztáson és tőkekapcsolatokon alapuló világgazdasági integrációja piacgazdaságba való átmenetüket mutatja ugyan, de nem a modern ipari országokká válásukat.

Azt a versenyelőnyt, amit a legmodernebb technikának az alacsony bérekkel való ötvözése nyújtana – ami főképp Délkelet-Ázsiára jellemző –, az átalakulóban lévő országok felzárkózásuk során kevéssé tudják kihasználni. Inkább annak a veszélye áll fenn, hogy – nem utolsó sorban a nyugati hitel- és beruházási támogatások miatt – hosszú távú függőség és alulfejlettség alakulhat ki.¹¹

Hatodsorban egyre inkább megmutatkozik, hogy az ipari országok nem készek megnyitni piacaikat az átalakuló országok előtt. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre például arról, hogyan gátolja az EU a közép- és kelet-európai országok kívánságával ellentétben a kereskedelmi kapcsolatok élénkítését, a szorosabb gazdasági együttműködést és végül az EU-hoz való csatlakozást.

A piaci hozzáférést főképp az EU szempontjából “érzékeny” területeken, mint például a mezőgazdaság, a textilipar, a ruházati-, illetve az acélipar területén késlekedő kereskedelmi liberalizáció gátolja.¹² Így az EU deficitet idéz elő a közép- és kelet-európai országok kereskedelmi és folyó fizetési mérlegében. Ilyen körülmények között nem jöhet létre az áru- és tőkeáramlás irányának az adósságállomány leépítéséhez szükséges megfordulása, ez pedig végül az ismertetett stratégia bukásához vezet.

Érdekes módon az átalakulóban levő országokban is egyre többen adnak hangot fenntartásaiknak a növekvő tőkeimport stratégiájával szemben.¹³ Álláspontjukat gyakran kifejezetten mint nemzeti érdeket fogalmazzák meg.

3. Kelet-Németország példája

A volt Kelet-Németország a posztszocialista átalakulási folyamatot tekintve éppenséggel nem modellértékű. Sokkal inkább egy semmivel sem összehasonlítható kivételes esetről van szó, amelyet kevésbé az átalakulási folyamat általános folyamatai jellemeztek, mint inkább a Német Szövetségi Köztársaságba való integrációja és a német újraegyesülés folyamatának specifikus momentumai. Ennek ellenére Kelet-Németország fejlődéséből is levonhatók bizonyos következtetések a különböző átalakulási stratégiák és módszerek értékelése számára. Már csak azért is, mert az első, átalakulási fázis – az intézményrendszer átalakítása – már 1992-ben lezárult, és a második fázis – a modernizáció szakasza – már ugyanabban az évben, azaz jóval korábban elkezdődött, mint a többi országban.

Egy másik érv Kelet-Németország példájának az átalakulási folyamatok értékelésében való figyelembevételére abból adódik, hogy ott az import által támogatott fejlődésnek egy extrém változatát alkalmazzák. A világon egyetlen más régióban sincs ekkora eltérés a GDP (bruttó nemzeti termék) termelése és felhasználása között, mint itt. Ha az export–import elemzés során a Nyugat-Németországból származó transzfereket is figyelembe vesszük, akkor Kelet-Németország importkvótája (import/GDP) meghaladja a 100%-ot, az import/GDP hányados pedig négyszer akkora, mint az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya.

Az egykori NDK már 1991-ben túljutott a gazdasági visszaesés mélypontján. 1992 óta a kelet-német gazdaságban erőteljes növekedés zajlik, és folyik a nyugat-német gazdasághoz való felzárkózás. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a tényeket, sokkal kritikusabban kell megítélnünk a fejlődési eredményeket, méghozzá több okból.

Az első ilyen szempont a hatékonyság kérdése: 1990 és 1996 között mintegy 1100 milliárd német márka értékű (bruttó) transzfer érkezett a volt NDK-ba. E transzferek nettó értéke is kb. 900 milliárd márkát tesz ki (l. 2. táblázat). Ez mintegy négyszerese annak a tőkének, ami beruházások, hitelek, segélyek és támogatások formájában mindeddig valamennyi közép–kelet-európai országba együttesen érkezett.

2. táblázat Kelet–nyugati transzferek, 1991–1996 (Mrd DM)
	1991	1992	1993	1994	1995	1996
Gazdaság	36,1	44,1	56,1	61,5	38,3	35,4
Infrastruktúra	21,2	21,7	20,6	18,1	26,5	25,9
Munkaerőpiac	38,4	44,8	49,5	40,8	38,1	31,4
Szociálpolitika	16,8	24,0	26,8	32,1	39,5	39,2
Pénzügyi kiegyenlítés	35,0	33,9	35,2	34,6	39,0	42,0
Egyéb	16,9	16,5	19,5	17,9	15,3	13,2
Bruttó transzferek	164,4	185,0	207,7	204,9	197,1	187,0
Visszaáramlott eszközök	33,0	37,0	39,0	43,0	45,0	50,0
Nettó transzferek	131,4	148,0	168,7	161,9	152,1	137,0
Forrás: Institut der deutschen Wirtschaft, Informationsdienst 1996/24. 5.

E kiadások kb. 40%-a beruházási célokat szolgált, nagyrészt az infrastruktúra területén. Ha azonban a privátszféra befektetéseit is ideszámítjuk, akkor az 1990 és 1996 közötti időszakra kb. 900 milliárd márka befektetés-volument kapunk! A beruházási ráta a reál bruttó hazai termék viszonylatában átlagosan több mint 50% volt Kelet-Németországban.¹⁴ Ha ezeket az adatokat más átalakulóban levő országok mutatóival hasonlítjuk össze, Kelet-Németország különösen privilegizáltnak, szerencsés kivételnek, a legjobb felzárkózási esélyekkel rendelkező régiónak tűnik. Ám ez nem így van. Az óriási összegek ellenére, amelyeket egyetlen másik átalakulóban lévő országban sem lehet még csak közelítőleg sem előteremteni és befektetni, Kelet-Németországnak máig nem sikerült a gazdasági teljesítménye 1989-es szintjét újra elérni, pláne túlhaladni. Amit elértek, az a mélyreható strukturális változás, a gazdasági aktivitás szintje azonban alacsonyabb, mint az átalakulás előtt volt. Az 1992 óta Kelet-Németországban zajló fellendülés egy mesterséges, transzferekből finanszírozott folyamat, itt ugyanis a rendszerváltás hetedik évére sem sikerült önálló gazdasági fejlődést megvalósítani.

Másodsorban: minden valódi gazdasági fejlődési folyamat multiplikátor hatással is jár, és ebből származik lendülete. Kelet-Németországban azonban ebből semmit sem lehet érezni. A gazdasági aktivitás elért szintjét is a nyugat–keleti transzferek biztosítják, és minden, a transzfer-kifizetéseket csökkentő próbálkozás a gazdasági összeomlás veszélyével fenyeget. Mint a 2. és a 3. táblázat adatai mutatják, még növekvő transzferek mellett sem sikerült stabil gazdasági növekedést biztosítani: a bruttó hazai termék növekedési üteme 1994 óta csökken, és 1997-re előreláthatólag majdnem megszűnik a gazdasági növekedés. Ezzel megsemmisül a kelet-német termelési szint gyors felzárkóztatásának illúziója.

Harmadsorban: bár Kelet-Németországban a transzferek és a tőkeimport révén egy modern és az előzőekhez képest teljesen megváltozott gazdasági struktúra alakul ki, mely ugyanakkor jelentősen függ a nyugat-német gazdaságtól és rászorul az onnan érkező megrendelésekre és támogatásra is .

Az 1990 óta zajló változás Kelet-Németország számára nem más mint a KGST vezető ipari országából egy rossz szerkezetű, dezindusztrializálódott, transzferekre és importra utalt, az egyesült Németországon belül periferizált régióvá való süllyedés. Ez rajzolódik ki a kelet-német gazdaság német exporton belüli különösen alacsony részesedéséből, vagy abból, hogy az itteni iparsűrűség (1000 lakosra jutó ipari dolgozók száma) csak fele a nyugat-németnek. A valamikori 3,5 millió kelet-német ipari alkalmazottból mára alig 600 000 maradt. Kelet-Németország legiparosodottabb területein az iparosodottság mértéke Nyugat-Németország agrárrégióinak megfelelő fokot mutat.

3. táblázat Kelet-Németország néhány gazdasági mutatója, 1990–1996
	1990	1991	1992	1993	1994	1995	1996*
a reál GDP változása, % (előző év = 100)	–17,8	–22,9	7,3	6,3	8,5	5,3	3,0
a reál GDP változása, % (1989 = 100)	82,2	63,4	68,3	73,2	79,4	84,4	86,9
bruttó beruházások (Mrd DM)	65,2	92,1	117,7	134,2	156,0	176,5	181,8
bruttó beruházások (éves változás %-ban)	u. a.	46.1	30,6	15,7	17,0	6,3	3,0
beruházási ráta (beruházás/GDP)	27,7	44,4	48,3	49,3	51,9	52,5	52,7
foglalkoztatottak száma (éves változás, %)	–9,4	–8,4	–12,8	–2,8	1,5	1,1	–1,1
munkanélküli ráta	2,7	10,3	16,1	15,8	16,0	14,9	15,6
alulfoglalkoztatottsági ráta	22,0	32,0	31,0	28,0	25,0	23,0	28,2
* Előzetes Források : Szövetségi Statisztikai Hivatal; IWH, Halle; Európai Bizottság; DIW, Berlin 1996.

Ha összehasonlítjuk Kelet-Németország gazdasági adatait a többi rendszerváltó ország adataival (4–6. táblázat), meglepő a bőséges tőkebeáramlás ellenére összességében mégis viszonylag gyenge eredmény. Mindemellett Kelet-Németország viszonylag rossz eredménye nem vezethető vissza kedvezőtlenebb kiindulási pozícióra. Épp ellenkezőleg: adottságai sokkal kedvezőbbek voltak, mint a legtöbb másik átalakuló országnak. Az okok nem kereshetők a politikai viszonyokban sem, és a kelet-német lakosság hiányzó teljesítőkészségében sem.

A kedvezőtlenül alakuló fejlődésért sokkal inkább a külső átalakulás rendje és módja okolható. Különösen az egyik oldalon radikális sokkból és a másik oldalon masszív tőkeimportból álló kombináció bizonyult végzetesnek. E keverék hatására a meglévő adottságok és struktúrák nagyon hamar felbomlottak, egy önfenntartó fejlődés azonban mindeddig nem jött létre.

Ehelyett Kelet-Németország több mint hat éve főképp a nyugat-németek által finanszírozott költségvetési forrásokból tartja fenn magát. Egyre világosabban látszik, hogy bár gyors kezdeti sikereket tudott felmutatni, és kétségtelenül bizonyos fejlődésen megy keresztül, Kelet-Németország ennek ellenére teljes mértékben Nyugat-Németországtól függő marad. Annak a módnak, ahogy Kelet-Németország az egyesült NSZK és Európa periferizált régiójává süllyed, minden ország számára intő jelül kell szolgálnia. Itt nyilvánvalóan nem a megfelelő utat választották. Más országok számára igen hátrányos lenne, ha ez a folyamat az egyesült Európa keretei között megismétlődne. Mindenképpen ajánlatos tehát az alternatív fejlődési pályák vizsgálata.

4. táblázat A bruttó hazai termék alakulása (változás %-ban; előző év = 100)
Év	Lengyelország	Csehország	Szlovákia	Magyarország	Bulgária	volt NDK
1990	–11,8	–1,2	–2,5	–3,3	–9,1	–17,8
1991	–7,6	–14,2	–14,5	–11,9	–11,7	–22,9
1992	2,6	–6,4	–7,0	–3,0	–5,4	7,3
1993	3,8	–0,9	–4,1	–0,8	–4,2	6,3
1994	5,0	2,6	4,8	2,9	1,4	8,5
1995	7,0	4,8	7,4	1,7	1,4	5,3
Források: Szövetségi Statisztikai Hivatal; gazdasági kutatóintézetek; Economic Trends in Eastern Europe vol. 5 No. 1996/1.

5. táblázat A bruttó hazai termék alakulása (1989 = 100)
Év	Lengyelország	Csehország	Szlovákia	Magyarország	Bulgária	volt NDK
1990	88,4	98,8	97,5	96,7	90,9	82,2
1991	82,2	84,8	83,4	85,2	80,3	63,4
1992	84,3	79,4	77,5	82,6	75,9	68,3
1993	87,6	78,6	74,3	81,9	72,7	73,2
1994	91,9	80,6	77,9	84,3	73,7	79,4
1995	98,3	84,5	83,7	85,7	74,7	84,4
Forrás: számítás a 4. táblázat alapján.

6. táblázat Az ipari termelés alakulása (változás az előző évhez képest, %; illetve az átalakulás során elért legalacsonyabb érték, 1989 = 100)
Év	Lengyelország	Csehország	Szlovákia	Magyarország	Románia	Bulgária	volt NDK
1990	–26,1	–3,3	–3,6	–9,6	–23,7	–16,5	–26,4
1991	–11,9	–24,4	–25,4 –	19,1	–22,0	–22,2	–54,0
1992	4,2	–10,1	–13,5	–9,8	–21,8	–15,9	–6,3
1993	5,6	–5,3	–10,6	3,8	1,3	–6,9	5,4
1994	11,9	2,3	6,4	9,2	3,3	4,5	16,1
1995	9,4	9,1	9,0	4,8	8,9	5,0	11,3
	68,0	62,0	55,6	67,0	46,5	50,8	31,7
	(1991)	(1993)	(1993)	(1992)	(1992)	(1993)	(1992)
Források: Economic Trends in Eastern Europe, vol. 5 No. 1996/4.; Szövetségi Statisztikai Hivatal; Institut der deutschen Wirtschaft, Informationsdienst 1996/12.

4. Az alternatíva: export által támogatott fejlődés

A transzferforrásokra és tőkeimportra támaszkodó stratégia alternatívájaként fogalmazódott meg a másik fejlődési koncepció, amelyben “az export növelése a fejlesztési stratégia központi tényezőjeként”¹⁵ jelenik meg. Képviselői merkantilista érvekre, valamint a rég- és a közelmúlt azon gazdaságtörténeti példáira hivatkoznak,¹⁶ amelyek azt támasztják alá, hogy az exportorientált stratégia sokkal eredményesebben indíthatja be a gazdasági fejlődési folyamatot, mint a tőkeimport.

A gazdasági fejlődésre vonatkozó problémafelvetés tulajdonképpen egy kérdésre fut ki: hogyan lehet stabil jövedelemképző folyamatot előidézni, és ezt fenntartani. A választ a beruházások dinamikájában illetve szerkezetében kell keresnünk. A beruházások érezhető élénkítéséhez két alapvető makrogazdasági feltételre van szükség. Az egyik, hogy a nemzeti valutának bizonyos stabilitással kell rendelkeznie, hogy meglegyen iránta a kellő bizalom, és a befektetők készek legyenek hosszú távon is a nemzeti valutában gazdálkodni. A másik ilyen feltétel a szokásosnál jóval nagyobb kereslet, egy olyan külső lökés, amely életre kelti a gazdaságot, és mobilizálja a parlagon fekvő forrásokat. Az utóbbi feltételt az export biztosítja, az elsőért a nemzeti pénzpolitika felelős.

Az exportorientált stratégia külkereskedelmi mérleg többletet okoz, ami az árfolyamok segítségével biztosítható. Ehhez a nemzeti valuta alulértékeltsége szükséges. Ez a helyzet jelentős leértékeléssel érhető el, majd hosszabb távon a megfelelő árfolyampolitika alkalmazásával tartható fenn.

Célszerű az exportoffenzívából kiinduló gazdasági fejlődést protekcionista rendelkezésekkel is támogatni. Csak a külkereskedelmi mérleg többlet és a szelektív támogatás kombinációja által válik az exportorientált fejlődésmodell megvalósítható gazdaságpolitikává. A valuta alulértékeltsége lehetővé teszi a külkereskedelmi mérleg többlet eléréséhez szükséges exportot, támogatja a felértékelési várakozásokat, és a reálbér-különbségek növelése által erősíti a hazai termelők világpiaci versenyképességét. A szelektív támogatás pedig lehetővé teszi, illetve ösztönzi a termelési szerkezet diverzifikációját, ezáltal pedig egy versenyképes gazdaság létrejöttét.

Az ismertetett stratégia, illetve a tartós külkereskedelmi mérleg többlet tagadhatatlan előnye, hogy a kereslet által kiváltott termelésnövekedéssel egyidejűleg a belföldi valuta iránti bizalom is javul. Ez lehetővé teszi, hogy a konjunktúrát támogató pénzpolitika mozgástere megnövekedjék, csökkenthetővé váljék a kamatláb – különös tekintettel a hosszú lejáratú hitelek kamataira –, és ezáltal nőjön a beruházási kedv.

Az exportorientált fejlődési stratégia sikeres megvalósítása az intézményi feltételek mellett mindenek előtt stabil bel- és külföldi helyzetet, kiegyensúlyozott költségvetést, valamint visszafogott jövedelempolitikát igényel, amely megakadályozza, hogy a pénzbeli bérek emelkedése inflációt eredményezzen. Ezek a feltételek néhány közép- és kelet-európai országban, mint pl. Csehország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország messzemenőleg adottak. A többi országban a következő években kell ezeket lépésről lépésre megteremteni.

Az ilyen exportorientált stratégia legnagyobb akadálya jelenleg az Európai Unió protekcionizmusa, továbbá néhány ország esetében a nagymértékű külső eladósodás. Mindkét tényező megnehezíti az átalakulóban lévő országok exportoffenzíváját, és hozzájárul periferizálódásukhoz. Itt van tehát az ideje, hogy a gazdaságpolitika megpróbálja ellensúlyozni e kedvezőtlen hatásokat, megragadva az exportnövelés és az importcsökkentés támogatásának minden eszközét. Szükséges továbbá az adósságállomány leépítése, ami által csökkenthető az adósságszolgálat céljaira elfolyó összeg.

Kedvező esetben az ilyen stratégia olyan piaci helyzethez vezet, amelyet egy jól működő beruházás–jövedelem-mechanizmus, valamint növekvő megtakarítás jellemez. Ez a külföldi befektetőket is további közvetlen beruházásokra ösztönözné, méghozzá fokozottan a termelési szférára koncentrálva. Az eredmény végül egy stabil, önfenntartó gazdasági fejlődés lenne, amelynek lendülete az állandóan bővülő termelés bázisán alapulna. Az ismertetett fejlődési út fölénye a kelet-német modellel szemben, ahol a termelési bázis a tőketranszferek ellenére (vagy épp ezért) csekély, a gazdasági fejlődés pedig “mesterséges”, instabil és a nyugat-német konjunkturális helyzettől függő, nyilvánvaló.

A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. Jelenleg főképp három tényező gátolja meg az átalakulóban lévő országokat abban, hogy kompromisszumok nélkül belevágjanak az exportorientált fejlődés stratégiájának alkalmazásába.

Az első ilyen körülmény a külgazdasági kiinduló helyzet, Csehország kivételével ugyanis minden ország nagymértékű külföldi adósságállománnyal lépett az átalakulás útjára. Magyarország esetében, amely az ország nagyságát és gazdasági potenciálját figyelembe véve a legtöbb adósságot halmozta fel, ez a tény nagyban befolyásolta a politikát. Ebben az esetben az alkalmazandó gazdaságstratégiával kapcsolatos döntési szabadságról nem is lehet beszélni. Az export nagyságát sokkal inkább az a kényszer diktálja, hogy törleszteni kell az adósságokat és fenntartani a fizetőképességet, a kivitel tehát nem rendelhető alá a stabil belső gazdasági növekedést megalapozni kívánó gazdasági stratégia szempontjainak.

Másodsorban még nem teljesül az exportorientált fejlődéshez szükséges valamennyi belgazdasági feltétel: a piaci helyzet néhány országban inkább az inflációs gazdaság típusának megfelelő, ahol meghatározó szerepet játszik a magas inflációs ráta, a költségvetési deficit, a valuta reálfelértékelődésének tendenciája és a külső eladósodottság. Még ott is, ahol a hatékony piacgazdaság intézményi keretei már megteremtődtek, mint Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon, nagyszámú olyan mikro- és makrogazdasági hiányosság van a gazdaságban, amelyek a javasolt fejlődési stratégia konzekvens alkalmazását megnehezítik vagy teljesen ellehetetlenítik.

Harmadsorban maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását és folyó fizetési mérleg többlet kialakítását. Bizonyítéka ennek az, hogy az 1989. évi mintegy 8%-ról 1993-ra mindössze kb. 3%-ra esett vissza az átalakulóban levő országok világpiaci részesedése, míg külső adósságállományuk ugyanezen idő alatt jelentősen növekedett, kb. 140 milliárd dollárról mintegy 250 milliárdra.¹⁷ Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.

Nagyobb számú közép- és kelet-európai, valamint harmadik világbeli ország exportorientált fejlődési stratégiára való áttérése a világpiaci viszonyok megfordulásának tendenciáját eredményezné. Azaz az ipari országoknak el kellene fogadniuk valutáik felértékelődését, folyó fizetési mérlegeik deficitbe fordulását, el kellene adósodniuk a fejlődő és az átalakulóban levő országoknál, és fel kéne adniuk mindenféle protekcionizmust. Ennek azonban jelenleg nincs komolyan vehető jele, amiből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a legjobb esetben is csak egyes, a fenti feltételek értelmében különösen kedvező helyzetben lévő rendszerváltó országok lesznek majd képesek exportorientált fejlődési stratégiát alkalmazni. Csehország és Lengyelország ebbe a csoportba tartoznak. Talán Magyarország is.

(Fordította: Szabó Adrienne Ágnes)

Jegyzetek

¹ V. ö. Senghaas, D.: Von Europa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen, Frankfurt, 1982. 66.; Riese, H.: Entwicklungsstrategie und ökonomische Theorie – Anmerkungen zu einem vernachlässigten Thema. In: Entwicklungsländer und Weltmarkt. Ökonomie und Gesellschaft. Jahrbuch 4., Frankfurt–New York, 1986. 160.

² Institut der deutschen Wirtschaft Köln: Osteuropa auf dem Weg in die Marktwirtschaft, Köln 1993. 86.

³ V. ö. Khan, M. S. – Montiel, P. – Haque, N. U.: Adjustment with Growth. Relating Analytical Approaches of the IMF and the World Bank. In: Journal of Development Economics, vol. 32.,1990. 155–179.

⁴ V. ö. Riese, 1986.; Herr, H. – Westphal, A.: Transformation in Mittel- und Osteuropa: Makroökonimische Konzepte und Fallstudien. Frankfurt–New York, 1993.; Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion: Peripherisierung und ihre Überwindung aus geldwirtschaftlicher Sicht. Marburg, 1993.

⁵ V. ö. Radice, H.: A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban. Eszmélet, 24. 48–73.

⁶ V. ö. Institut der deutschen Wirtschaft. Köln, 91.

⁷ V. ö. Witkowska, J.: Umfang und Struktur der ausländischen Direktinvestitionen in Polen und ihr Einfluß auf den polnischen Außenhandel. In: Transformation. Leipziger Beiträge zu Wirtschaft und Gesellschaft. (Szerk. M. Miegel) 1995/2., 88–101.

⁸ V. ö. Beyfuß, J.: Dokumentation: Standortqualitäten der Länder Mittel- und Osteuropas. In: Institut der deutschen Wirtschaft, iw-trends 1995/2. 33.

⁹ Natinal Bank of Hungary, Monthly Report, 1994/8. 144.

¹⁰ V. ö. Busch, U.: Die makroökonomische Bilanz Ungarns und die Grenzen einer importgestützten Entwicklungspolitik. In: Transformation…, 121–142.

¹¹ V. ö. Andor, L.: Peripherisierung in Ungarn. Utopie kreativ, 1996/63. 32–47.; Hopfman, A.: Transformation und Weltmarktintegration. Perspektiven der Reformländer Mittel- und Osteuropas in der internationalen Arbetsteilung. Prokla, 1995/4. 541–564.

¹² V. ö. Stehn, J.: Stufen einer Osterweiterung der Europäischen Union. Die Weltwirtschaft, 1994/2. 198.

¹³ V. ö. Klaus, V.: Signale aus dem Herzen Europas. Wiesbaden, 1991. 94.

¹⁴ V. ö. M. Wegner: Die deutsche Einigung oder das Ausbleiben des Wunders. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. 1996. 40 k. 13.

¹⁵ V. ö. Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion…, 15.; Busch, U.: Conflicts and constraints in development strategies. In: Köhler, G. (szerk.): Questioning Development. Marburg 1996. 360.

¹⁶ V. ö. Herr, H.: Geld, Währungssystem und Währungswettbewerb. Theoretische und historische Analyse einer internationalen Geldwirtschaft. Frankfurt–New York, 1992. 280.

¹⁷ V. ö. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1995. január 26.

Korábbi számok

Hazai tőke, külföldi tőke

1997 január 1. sz szilu84

Vázlat azokról a nézettípusokról, amelyek a hazai és a külföldi tőke kívánatos viszonyáról (egyenértékűségükről, illetve eltérő irányú hierarchiáikról) közkézen forognak.

Világszerte elméleti és politikai viták folynak a hazai tőke és a külföldi tőke szerepéről, megítéléséről, viszonyáról. Különösen élénkek ezek a viták a világgazdaság félperifériáján és perifériáján levő országokban. Melyek a hazai és a külföldi tőke viszonya, rangsora, hierarchiája értelmezésének és értékelésének legtipikusabb változatai? (Megjegyzendő, hogy a felsorolásra kerülő változatok képviselőit igen eltérő motivációk, intellektuális és indulati elemek vezérlik. Elméleti meggyőződés, politikusi–ideológusi pozíció, újságírói hatásvadászat, az “utca emberének” hangulatai stb. egyaránt tükröződnek és keverednek bennük.)

A. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Nem eredete, származási helye, hanem nagysága és gazdasági teljesítménye alapján kell minden egyes tőkét minősíteni. Bármiféle további megfontolás és megszorítás nélkül annak a tőkének az alkalmazása előnyös, amelyet a gazdasági teljesítmény, a piaci siker igazol. Akármilyen más szempont figyelembevétele hátráltatja a fő cél, a maximálisan elérhető gazdasági növekedés megvalósulását.

B. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Valamennyi tőke az emberekkel, a vele bérmunkás viszonyba kerülő dolgozókkal szembenálló ellenséges hatalom. Bárminemű differenciálás a hazai és a külföldi tőke között káros, mert a közös tartalmi lényegről tereli el a figyelmet. Minden tőke végső soron azáltal növekszik, hogy meg nem fizetett többletmunkát sajtol ki: emberi erőt alakít át gazdasági erővé, dologi hatalommá. A tőke minden formája az ember ellensége.

C. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben. A hazai tőke a nemzet gazdagodását, gyarapodását segíti, a külföldi tőke viszont több szempontól is nemzetellenes. Nemzetellenes, mert rátelepszik a piacra: hagyományos hazai termékeket, fogyasztási cikkeket, fogyasztói szokásokat szorít ki külföldi fogyasztási cikkek behozatalával, illetve meghonosításával, idegen fogyasztási szokások, divatok elterjesztésével. Ennyiben káros gazdaságilag. Nemzetellenes továbbá, mert egyrészt kulturálisan, másrészt lélektanilag gyengíti a nemzeti közösség integritását.

Miben áll a kulturális vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági hatalomként, hanem kulturális hatalomként is megjelenik az országban, és behatol az emberek mindennapi életébe. A helyi hagyományoktól különböző munkakultúrát képvisel, importálja a hazai szokásoktól eltérő reklámtechnikákat. A nemzeti hagyományoktól idegen értékrendet közvetít. A nemzeti nyelvvel ellentétes úton jár: idegen szavakat, kifejezéseket honosít meg, visz át a közhasználatba. Ezzel pusztítóan hat a nemzeti nyelvre és kultúrára.

Miben áll a lélektani vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági erőforrásokat hoz be az országba, hanem új életideálokat, illetve életformákat is. A nemzettudatra, a nemzeti közösséghez való tartozás érzésére rombolóan hat a hagyományostól eltérő, vele szemben konkurrenciát jelentő idegen eszmények, törekvések, fogyasztási szokások, divatok, nyelvi kifejezések terjeszkedése. A korábban többé-kevésbé egy irányba mutató nemzetgazdaság és nemzettudat külön, sőt ellentétes pályára áll. A nemzetgazdaság sikerei a nemzettudat ellenében fejtik ki hatásukat. Mindez sokak szemében és életvitelében lefokozza a nemzethez való tartozás jelentőségét. Bomlasztóan hat széles rétegek nemzeti érzésére, nemzeti azonosság-tudatára, ezáltal individualizálja, elszigeteli egymástól a társadalom tagjait.

D. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben – taktikai megfontolásból. Minden tőke – közvetlenül vagy közvetve – emberek kifosztása, emberi erők kizsákmányolása révén működik és gyarapodik. Az emberek védelme, az aktív humanizmus megköveteli a tőke hatalmának korlátozását, illetve felszámolását. Az ellenségként kezelt tőke gyengítésének, illetve kisajátításának törekvése számára a hazai tőke kisebb ellenfél, mint a külföldi tőke. A hazai tőke védelmében közvetlenül csak hazai politikai erők ellenállására kell számítani, míg a külföldi tőke védelmében az egész világkapitalizmus mozdul meg.

E. A külföldi tőkét előnyben kell részesíteni a hazai tőkével szemben – politikai megfontolásból. A gyenge hazai tőke nem képes a politikai rendszer legitimálását biztosítani: nem alapoz meg olyan általános jólétet, amelynek révén a civil társadalmat politikai passzivitásban (vagyis a képviseleti rendszer keretei között) lehet tartani. Ezért privatizáció stb. segítségével kell növelni a külföldi tőke jelenlétét és gazdasági befolyását. A külföldi tulajdon védelmét idegen államok és nemzetközi szervezetek minden körülmények között garantálják. Az idegen fegyverek árnyéka a hazai politikai erők számára is biztonságot jelent.

Nyilvánvaló, hogy a külföldi és a hazai tőke viszonyának megítélése (egyenértékűségük hangoztatása vagy valamelyikük preferálása) minden esetben csupán eszköz. Azon cél megvalósításának eszköze, amelyet a preferáló előnyben részesít, el kíván érni. Az egyes célok mögött pedig többé-kevésbé jól felismerhető álláspontok, világképek mutathatók ki. Vegyük sorra azokat a legtipikusabb álláspontokat, világképeket, amelyek a hazai és a külföldi tőkéhez való viszonyulásokat meghatározzák.

1. Az emberiség története egységesülési, globalizálódási folyamat. A kapitalista rendszer kialakulása elindította a helyi társadalmak széttagoltságának megszűnését, egymástól való elszigeteltségük felszámolódását, a különböző helyi kultúrák integrálódását. A korábban izolált társadalmak világpiaci érintkezése olyan mércét teremtett, amelyen történelmi súlyuk, jelentőségük összemérhetővé válik: gazdasági teljesítményük egyértelműen kijelöli helyüket, értéküket a világgazdaságban. A világpiaci verseny egyúttal ambícióikat, alapvető társadalmi céljaikat, eszményeiket is megadja: modernizáció, technikai fejlődés, gazdasági növekedés.

A liberális, valamint a szociáldemokrata felfogás szerint a világtörténelem unilineáris: az egyirányú gazdasági növekedési folyamat során az egész emberiségre kiterjedő egységes technikai civilizáció fog születni, amely végső eredményként feloldja a helyi közösségeket, helyi kultúrákat, és magába olvasztja a ma még különböző régiókat. Ebben a perspektívában – minden további differenciálástól függetlenül – az a pozitívabb, ami jobban szolgálja a gazdasági–technikai felzárkózást, ezáltal az emberiség egységesülési, integrálódási, globalizálódási folyamatát.

2. Az emberiség multikulturális felfogása szembehelyezkedik az unilineáris felfogással és a globalizálódási tendenciával. Mivel önértéknek tekinti a nemzetet, kulturális önállóságra törekszik és ápolja a helyi hagyományokat. Állami beavatkozással igyekszik bizonyos fokú létbiztonságot nyújtani azoknak, akiket a nemzet tagjaihoz sorol. Ebben a nemzetközpontú szemléletben a nemzeti közösség, a nemzeti állam, a nemzeti kultúra előbbre való az emberiségénél, illetve az emberiséget éppen a különböző kultúrák sokféleségének egymásmellettisége gazdagítja.

3. Bizonyos emberközpontú felfogások sem az emberiség, sem a nemzet preferálását nem tekintik mérvadónak. Különböző emberi szempontok nevében elutasítják mind a világgazdaság (világpiac, modernizáció, globalizáció), mind az államhatalom követelményrendszerét. Az egyediség, az egyéniség védelme, a személyes autonómia biztosítása érdekében az egyének közötti kapcsolatoknak, társadalmi vonatkozásoknak a hagyományos (bürokratikus, illetve eldologiasult) intézményektől független szerveződésére (vagyis a civil társadalom önszerveződésére) koncentrálnak. Olyan önmagukat kormányzó kisközösségek, helyi közösségek létfeltételeinek megteremtésére törekszenek, amelyek a világgazdaság és a világpolitika rendszerébe való betagozódás nélkül, saját erejükre támaszkodva működnek.

Ami a globalizációs ideológiában progresszív gazdasági növekedésként jelenik meg, az humanista nézőpontból az egyének fölötti idegen erők növekedése. Amit a nemzeti ideológia a társadalom tagjait segítő, védelmező államnak tüntet fel, a humanista felfogásban az emberek autonómiáját korlátozó, a civil társadalommal szemben ellenséges hatalom. Ebből következően mind a globalizálódással, mind a nemzetállammal szemben elkerülhetetlen a közösségi önvédelem, a hagyományos gazdasági és politikai hatalmakkal szemben védekező civil társadalom megszerveződése. Elkerülhetetlen egyfajta kettős hatalom kiépülése: a parlamentáris, képviseleti politikával párhuzamosan működő önálló társadalmi politizálás, a piacgazdasági szélsőséggel szemben alternatív, államilag nem befolyásolható, nem ellenőrizhető gazdálkodási formák meghonosodása. Ebben a felfogásban a történelmi progresszivitás mércéje a civil társadalom önállósulása, az államhatalomtól és az államilag szabályozott piactól való függetlenedés.

Társadalomkritikai és kulturális folyóirat // A quarterly journal for social critique and culture