Szarka Klára: Sorsszerű a mostani magyar helyzet kialakulása, vagy elkerülhettük volna?

Krausz Tamás: A rendszerváltás óta meggyőződésem, hogy Ma­gyarországon és a kelet-közép-európai régióban elkerülhetetlen az új tekintélyuralmi rendszer kialakulása. Ugyanis ez az újkapitalizmus itt, a világrendszer félperifériáján a Nyugaton megismert polgári demokra­tikus intézmény- és eszközrendszerrel nem stabilizálható. Miért? Csak a legfontosabb okokat említem: a tömeges elszegényedés, a munka­bérek tartós leszorítása, a munkanélküliség magas szintű fenntartása, emberek milliónak feláldozása az új uralkodó osztályok felülről való létrehozásának… mindez nacionalista tekintélyuralmat követel meg, mert más eszközrendszerrel a munkavállalók és munkanélküliek milliói nem tarthatók féken.

Szarka Klára: Újkapitalizmusról beszélünk, de a kulisszák, amelyeket a ma kormányzó politikai erő maga köré húz, egyre avíttasabbak.

Krausz Tamás: A kapitalizmus magyarországi „második kiadásának” történelmi gyökerei elválaszthatatlanok a Horthy-rendszer „hagyománya­itól”. Az új uralkodó osztály részben még eredetében is visszamegy a dzsentri „családfájához”, ezáltal is demonstrálva – mutatis mutandis – a Horthy-rendszer „régi-új kiadását”. Ezért is állt könnyen vissza az uram-bátyámos osztogatás, a Rokonok világa. A mai Magyarország társadalmi szerkezete hasonlóan „kasztos”, mint amilyen a Horthy-rendszeré volt. De ezek a folyamatok nemcsak nálunk jellemzők, hanem szinte az egész régióban. A balti országok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Horvátország értendő ide. Ezt lehet Kelet-Közép-Európának tekinteni. Nyugaton gyakran azt hiszik, hogy az „orbánizmus” magyar jelenség. Nos, nem így van; igaz, nálunk a legerőteljesebb az antidemokratikus folyamat.

Szarka Klára: Kertész Imrénél olvastam nemrégen – ezredfordulós nap­lófeljegyzéseinek részleteit a HVG-ben publikálta augusztus végén -, hogy Magyarországon „a demokrácia gondolata még csak meg sem érinti a lelkeket; mindenki csakis a maga kizárólagos igazságát akarja, lehetőleg terrorisztikus, de legalábbis abszolutisztikus úton-módon. A személyi jogok, a mások igazsága itt sohasem számított. A demokrácia sem más itt, mint »úri huncutság« – olyan hazudozás, aminek egyszerűen ki kell ismerni a játékszabályait, hogy aztán vissza lehessen állítani az általános jogfosztottságot, a kiszolgáltatottságot, a hazug világrendet.” Tényleg ez a tendencia ebben az egész régióban?

Krausz Tamás: Az emberek magukban hordozzák a hagyományokat itt is, ott is. Az új uralkodó csoportok érzékenyen detektálják a múltat. Keresik azokat a mintákat, amelyekkel legitimálhatják hatalmukat. Az eszközök világosak. A hatalomtól függő újburzsoázia, felső középréte­gek, egyfajta új, személyileg is hatalomfüggő klientúra létrehozása folyik. A hatalmat kiszolgáló, politikailag gyenge, rokoni szálakkal összevarrt, „leváltható” nemzeti burzsoázia és nagybirtokos réteg gazdasági fel­támasztása zajlik. Ennek érdekében áruk és vagyonok, gazdasági és politikai struktúrák pártalapú monopolizálása történik politikailag kijelölt egyének és csoportok javára. Ez lesz a relatíve szilárd társadalmi háttere az új tekintélyuralmi rendszernek. Másutt mások a hagyományok, de hasonlók a tendenciák.

Mitrovits Miklós: A rendszerváltás előtt az egész régióban, de külö­nösen Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon a pártállam ellenzéke egyesítette erőit. Érdemes megjegyezni, hogy akkor szinte mindenütt a „demokráciát” állították szembe a „diktatúrával”, s nem a kapitalizmust a szocializmussal. A közös cél tehát a rendszer politikai demokratizálása volt. Amikor azonban felbomlott a rendszer, a polgári demokráciával együtt a kapitalizmus is visszatért. Nem mintha ezt nem tudták volna. Az egykori ellenzéken belüli törésvonalak mentén meg­kezdődött a pártosodás. A probléma eredete mindenütt abban ragadható meg, hogy létrejöttek ugyan új pártok, valamint számos ún. „történelmi párt” is reinkarnálódott, de a társadalomban nem léteztek azok a nyu­gat-európai demokráciákhoz hasonló struktúrák, amelyek egy-egy párt szavazóbázisát biztosíthatták volna. Megkezdődött hát a társadalom „strukturálása”, az újraelosztás, a szavazóbázis megteremtése. Jelenleg leglátványosabban ezt kétségtelenül a Fidesz csinálja, de a kilencvenes években nyíltan ezt tette pl. Vladimír Mečiar Szlovákiában, és ennek a koncepciónak most is vannak mindenhol szimpatizánsai, különösen Lengyelországban. Ebben a harcban pedig szinte minden eszköz meg­engedhető az ellenfelekkel szemben.

Szarka Klára: Miért pont ott?

Mitrovits Miklós: Lengyelország társadalmi struktúrája hasonló volt a feudalizmusban és nagyon hasonlít ma is Magyarországéra. Jelenleg ab­ban is hasonló a helyzet, hogy sem ott, sem itt nincs komoly támogatást maga mögött tudó baloldal, sőt, egyáltalán nincs komolyan vehető párt­politikai baloldal. Varsóban is a jobboldali pártok uralják a parlamentet, nagyjából hasonló arányban, mint Budapesten. Az a különbség, hogy ott a jobboldal is megosztott a jobbközép kormány és nemzeti-konzervatív ellenzéke között. Utóbbiak egyre erősebbek és nyíltan szimpatizálnak Orbán Viktor politikájával. A cél ott is ugyanaz, mint itt: létrehozni a nemzeti burzsoáziát. Közben a parlamenten kívül – a Jobbik mintájára – szerveződik a szélsőjobboldal is. Úgy néz ki, csak idő kérdése, hogy a most kormányzó jobbközép erők kisebbségbe szoruljanak. Ez a képlet azért rejti magában nálunk és a lengyeleknél is a tekintélyuralmi rend­szer kialakulásának lehetőségét, mert egyrészt vannak hagyományai, másrészt jelenleg nincsenek valódi fékek, nincs baloldal. A jobboldal ellenzéke is jobboldali.

Krausz Tamás: Ugyanez a helyzet a balti országokban is. Vagyis a rendszer balra le van zárva mindenütt. Ebben a régióban minden ellen­zékiség jobbra tart.

Mitrovits Miklós: Kivétel e tekintetben talán Csehország, ahol még mindig erős a kommunista párt… A lengyelekre visszatérve azonban megjegyezném, hogy vannak a magyartól eltérő vonások is. A két világ­háború közötti rezsimek, illetve a háború alatt történtekre gondolok. Józef Piłsudski Horthyhoz hasonlóan antibolsevista volt, de egyben szocialista is. A Horthy-rendszer önmagát teljes egészében a baloldallal szemben határozta meg, Piłsudski nem. A II. világháborúból pedig Lengyelország a győztesek oldalán jött ki, még ha ezt a szövetségesek nem is nagyon akarták elismerni. Ezzel együtt a politikai hagyományban, az emberek tudatában ennek akkor is óriási jelentősége van. Fontos, hogy Lengyel­országban a fő ellenség mindig is a németek és az oroszok/szovjetek voltak, ha ezt a harmincas évekre vetítem, akkor a nácik és a kommunis­ták. A két háború között az antiszemitizmus ugyan erősen jelen volt, de a legfőbb ellenség nem a zsidóság volt. A háború alatt pedig a lengyelek és a zsidók hasonlóan szörnyű sorsban osztoztak. Lengyelországban a „nyilasok” soha nem kerültek hatalomra, Lengyelország semmilyen mó­don nem vett, nem vehetett részt a holokausztban. Az antiszemitizmus ott történelmi okokból nehezebben vállalható, mint nálunk, vagyis élesebb a határ a jobboldal és szélsőjobboldal között.

Szarka Klára: Nálunk a szélsőjobb a parlamentben van, de nem kormányoz. A Fidesz és a Jobbik két önálló párt, ám évek óta szoros szövetségben működnek számos önkormányzatban. Vona Gábor mint politikus Orbán Viktor oldalán tűnt föl.

Krausz Tamás: Ez magyar sajátosság. Itt a jobboldal a szélsőjobb felé mindig nyitva áll. Egyébként így volt ez a harmincas években is. A Fidesz előbb magába építette, „felnevelte” a szélsőjobbot, az új fasizmust – a szocialista-liberális koalíció korábbi türelmes asszisztálásával -, majd az európai szalonképesség érdekében részben kitolta magából ezt a rém­séget. De a Fidesz által vezényelt fékevesztett antikommunista kampány révén – végül is ellenségképre szükség van – az „újfasiszta” szavazók egy részét visszaédesgeti a saját soraiba.

Szarka Klára: Az is érdekes jelenség, hogy a magyar új kapitalizmus­nak egyre fontosabb ideológiai eleme a vallás, a kereszténység. Persze, ennek is megvannak a hagyományai.

Krausz Tamás: Mint Jakab Attila történész-teológus találóan írja, Orbán és rendszere a maga szolgálatába állítja, közpénzek ajándékozásával, támogatásokkal, a nagyobb egyházakat és a maga értelmezte keresz­ténységet, hogy a tekintélytiszteletet kikényszerítse. A hit- és erkölcstan kötelezővé tételével kívánnák ezt elérni, akárcsak a Horthy-korszakban, még ha nem is azt másolják mechanikusan. A vagyonos egyházakat szembeállítják a kis egyházakkal, elérik, hogy a katolikusok és a refor­mátusok versengjenek a hatalom kegyeiért. „Minderre azért még Horthy kormányzó sem tartott igényt, azt meghagyta egyházi hatáskörben. Ma Magyarországon a kereszténységről semmiféle valós tárgyi tudással nem rendelkező Orbán Viktor gyújtja a »fényt«, hordozza a világosságot, minősíti az európai kereszténységet, kioktat keresztény hagyományból, megújulást hirdet, meghatározza a bűnt és a hitet” – írja a kolléga.

Mitrovits Miklós: Történelmi okokból Lengyelországban hagyomá­nyosan erős a katolikus egyház, amelynek kétségtelenül elévülhetetlen érdemei vannak a lengyelség fennmaradásában is. Az egyház az állam­szocializmusban kiemelkedő szerepet vitt az ellenzéki mozgalomban. Az államszocialista rendszer legnagyobb ellenzéki mozgalmának, a Szoli­daritásnak a létrejöttében óriási jelentősége volt Karol Wojtyła pápává választásának és 1979-es lengyelországi látogatásának. Magyarország több szempontból is eltér Lengyelországtól. Egyfelől a lakosság feleke­zetileg megosztott, másfelől egyik itthoni egyháznak sem volt és nincs is hasonló ereje, mint a lengyel katolikusoknak. Csehország pedig egye­nesen ateista országként van számon tartva, aminek szintén történelmi okai vannak. Ahol erős még az egyház, és a politika is időről időre fel is használja, az Horvátország, Szlovákia és Románia. Ebben a kérdésben egyébként fordított szimpátia van: Orbán Viktor és a Fidesz tekint kö­vetendő példaként Lengyelországra. Jellemző, hogy az egyház mindig akkor kerül a „képbe”, amikor a cél a nemzeti burzsoázia hatalmának ideológiai megalapozása.

Szarka Klára: Azt hiszem, külsőségekre és szimbólumokra nagy szük­ség van ebben az eszmeileg kiüresedett korban. Részben erre kellenek a hatalomnak az egyházak. Nálunk elég markáns szimbólum az is, hogy átépítik a parlament előtti teret 1944 szellemében.

Mitrovits Miklós: Magyarország a legszélsőségesebb példája a modell­nek, mert egyedül a mi országunk harcolt a háborúban a nácik oldalán. Csak Romániáról mondható el ugyanez, de Romániát más okok miatt nem soroltuk a régióhoz. Mégis a mostani kilátástalan félperifériás rend­szerben nálunk ennek nemcsak múltja van, amit elő lehet venni, hanem van is rá társadalmi igény.

Krausz Tamás: Horthy, Teleki Pál, Klebelsberg, Prohászka, Tormay Ce­cil, Nyírő, Wass stb. kirajzolja ennek a rezsimnek a szellemi auráját. Eb­ben a szimbolikában már egyáltalán nem különül el a jobb és szélsőjobb.

Mitrovits Miklós: Ami teljesen hasonló mindenütt a régióban, a balti ál­lamokban, a lengyeleknél, még Csehországban is, az az elmúlt rendszer, a létező szocializmus teljes befeketítése. Miután a mostani kilátástalan helyzetben a rezsimek perspektívát nem képesek nyújtani, ellenséget gyártanak. A „kommunistákat” vádolják, s ehhez minden eszköz megen­gedett, a nyílt történelemhamisítás is. Ez folyik mindenütt. Az azonban jelenleg elképzelhetetlen lenne Varsóban vagy Prágában, hogy a helyi Wass Alberteket vagy Tormaykat beemeljék a nemzeti kánonba. Ahogy az is elképzelhetetlen, hogy ezekre a magyar szerzőkre igény formálódna bármelyik más országban. Ez a teljes nemzeti bezárkózás útja.

Szarka Klára: Nálunk ezt a balliberális értelmiség készítette elő.

Mitrovits Miklós: Nemcsak előkészítette, hanem a mai napig táplálja is. A mai egyetemista elit is ezt szajkózza. Minden mai rosszat a Kádár­rendszerből vezetnek le, ami pedig esetleg jó volt, arról megpróbálják bebizonyítani, hogy nem volt az. Könyvek tucatjait publikálják, kiállítá­sokat szerveznek, emléknapokat tartanak – teszem hozzá óriási állami pénzekből – azért, hogy befeketítsék a múltat, hogy ellehetetlenítsék a kapitalizmus bármilyen baloldali alternatívájának feléledését. Nem attól félnek, hogy visszajön Kádár vagy Husák, hanem attól, hogy alternatíva születik.

Krausz Tamás: Kik ma az ellenségek? A kommunizmus, a zsidók meg a cigányok. A liberálisok ebből a háromból csak a kommunizmust üldözik.

Mitrovits Miklós: Persze azt el tudom fogadni, ha egy lengyel történész sötétebben látja a lengyel államszocialista múltat, mint egy magyar tör­ténész a magyart. Én is hasonlóan vagyok ezzel.

Szarka Klára: Sötétebb is volt.

Krausz Tamás: De hát, ez mégiscsak őrület valahol. Számoljunk! Majd' negyed század telt el 1989 óta. Ha valaki huszonvalahány évvel 1948 után, tehát a hetvenes években folyton azzal jött volna elő, hogy azért vannak problémák, mert előtte Horthy-rendszer volt, úgy néztek volna rá, mint egy pszichopatára. Manapság, 24 évvel 1989 után ez a mindennapi gyakorlat.

Mitrovits Miklós: Az új rendszer szinte semmilyen mutatóban nem hozza az előző rendszer nívóját, mégis mindenben rosszabbnak állít­ják be. „Kiderült”, hogy még a foci is rosszabb volt akkor, mint most. A hetvenes évek magyar mezőgazdasága abszolút felívelő pályára állt. A szövetkezeti mozgalom számos területen elérte vagy megközelítette a világszínvonalat. Most ott tartunk, hogy húsz év vergődés után nagyjából húsz család kezébe kerül a magyar agrárium.

Krausz Tamás: Nyugaton még a baloldalon is megtéveszt néhány embert a multinacionális tőke, az EU és egyebek elleni orbáni „harc”. Szocdemséget, kádári örökséget keresnek benne.

Szarka Klára: Amit a magyar liberális sajtó is unásig fölhánytorgat Orbánéknak. Hogy „visszahozzák a szocializmust”.

Krausz Tamás: Azt kell látni, hogy Kádárék fő törekvése a társadalom alsóbb osztályainak segítése volt. Most az összes döntés a felső egy­harmadot építi, segíti. De hát ezt a tényt Orbán ideológusai, pl. Bogár László is kikotyogták.

Mitrovits Miklós: Ennek semmi köze a szocializmushoz. Ózdon a szaharai kánikulában elzárják a vizet, hogy a cigányok, úgymond, ne paza­roljanak. Egy olyan országban, ahol szerencsére annyi a víz, hogy szinte bárhol fúrunk egy kutat, vizet találunk! Ez mindent elmond a mai rezsim és az elesettek viszonyáról. Abban is a korábbi jobboldali tekintélyuralmi rezsimekhez hasonlít a mostani, hogy nem akarja a szegénység és a társadalmi feszültségek okait megszüntetni, hanem azokat kizárólag rendvédelmi és adminisztratív kérdésként „kezeli”. Nincs a rendszernek olyan társadalmi koncepciója, amelybe mindenki beletartozik, sőt egyre inkább felfedezhető a nemesi világ kirekesztő nemzetfelfogása: aki nem tartozik középosztályhoz, az nem a nemzet része.

Szarka Klára: Társadalomlélektaniig érdekes jelenség ez. A Horthy-rendszerről már nincsenek közvetlen tapasztalatok, arról már tanulni kellene. De a Kádár-rendszert sokan megéltük, pontosan tudjuk, hogy a családunknak milyen életfeltételei voltak akkoriban.

Krausz Tamás: Igen ám, de az emberek rettegnek. Nagyon érdekes, hogyan jön létre az új félelem. Ez tartja össze a rendszert. Egzisztenciális függés, félelem a kirekesztéstől, a lejáratástól.

Mitrovits Miklós: Érdekes volt látni, mennyire nem értik az egyetemis­ták, hogy a téli tüntetések idején miért nem állt melléjük a társadalom. A diákok egy része nem érti, hogy mekkora a rettegés. Mondok egy példát: egy fiatal történész kérte (Krausz) Tamást, hagyja ki a nevét a publikációiból, mert emiatt elbocsáthatják az állásából. Ez már az ön­cenzúra olyan kifejlett változata, amilyen az ötvenes években létezett.

Szarka Klára: A félelem érthető, de az is igaz, hogy nálunk az emberek rendre elébe mennek a tilalmaknak, túlteljesítenek. S ezzel azt üzenik a hatalomnak, hogy még többet várhat el tőlük.

Mitrovits Miklós: A Kádár-rendszer utolsó szakaszában éppen ellentétes tendenciákat lehetett megfigyelni: az emberek feszegették a politikai hatá­rokat, elmentek, ameddig csak lehetett. Ha elérték a határokat – amelyek egyébként meglehetősen változékonyak voltak – tudatták velük, hogy eddig és ne tovább. De csinálták, és ez a „húzd meg ereszd meg” játék hozzájárult a rendszer lazulásához. Manapság éppen ellenkezőleg: inkább meg sem próbálják, meddig mehetnének el – félnek. Félelemre pedig csak egy egzisztenciálisan a hatalomnak kiszolgáltatott társada­lomban lehet építeni.

Krausz Tamás: Egy egyszerű példa. A feleségem tanár volt. A nyolc­vanas években az iskolákban az igazgatót a tantestület választotta. Hol vagyunk ma ettől? Mindenütt a Horthy-rendszer korporációs technikáit alkalmazzák.

Szarka Klára: A Kádár-rendszerben a konszolidáció után a privát szférának volt bizonyos autonómiája. Manapság mindenki magában retteg, be sem vallják ezt egymásnak az emberek. Úgy érzik, senkire nem számíthatnak.

Mitrovits Miklós: Ennyiben Orbán mentségére legyen mondva: ahhoz nyúlt, ami volt. Ha lettek volna polgári hagyományok, akkor nem lehetne ennyire a félelemre alapozni a mostani szisztémát. Egyszerűen szólva: polgárság nélkül nem lehet polgári demokráciát csinálni. És ez szintén igaz az egész régióra, talán Csehország kivételével.

Szarka Klára: Talán mondhatjuk, hogy polgárság és kritikus értelmiség nélkül. Nálunk a kisebb-nagyobb alkukat mindig megkötik a szellem emberei. Vajon azt remélik, hogy – legalább személy szerint számukra – kedvező lehet a végkifejlet?

Krausz Tamás: De nem lehet. Egyetlen dologgal mentegethetők a magyarok, a kis országok. Ma már nincsenek nemzeti pályák, amelyeket be lehetne futni. Ezért olyan meghunyászkodó az átlagember ezen a mi vidékünkön. Nem azért, mert amúgy rosszabb volna, mint a német, a francia vagy mások. Hanem azért, mert ebből a helyzetből nem lehet nemzeti alapokon kitörni. Az értelmiség jelentős részét a hatalom már szőröstül-bőröstül beszippantotta – pénzzel, pozíciókkal. Az ideológiai kö­tőanyag a nacionalizmus és az államilag definiált kereszténység, amely a neohorthysta szellemi restauráció keretében áthatja a mindennapi életet, az utcanevektől kezdve az iskolai oktatásig. A nacionalista populizmus odáig elmegy, hogy heroizálják a népirtásban vétkes magyar honvédség hároméves megszálló „tevékenységét” a Szovjetunió elfoglalt területein. A fasizmust, a nácizmust hivatalosan is azonossá teszik a „kommunizmus­sal”, és ezáltal a szocializmus egész történetét kriminalizálják kizárólagos ideológiai uralmuk érdekében. A saját képmásukra formálják a szellemi életet, a kultúra egészét. Ez a teljes ideológiai katyvasz elmerül egy nyugatellenes, nemzeti szabadságharcos retorikában, amely jól megfér a nyugati pénzügyi követelések pontos teljesítésével és kiszolgálásával. A rendszer képmutató és manipulatív jellege csak keveseknek tűnik fel, mert sokan éppen azt hallják, amit szeretnének hallani a „magyar nem­zet kizsákmányolásáról”. Értelmiségi? Ez a szó az oroszban, például, eredetileg a rendszerrel szembeni ellenzékiséget jelentette. Ebben az értelemben mára megszűnt az értelmiség. Gyakorlatilag mindenki beállt a rendszer szolgálatába. Nem véletlenül éljük az intellektuális szédelgők korszakát.

Szarka Klára: A szabadságharcos retorikát nagyban táplálja az EU-hoz való csatlakozás utáni mély kiábrándulás. Akinek még voltak illúziói, mára biztosan elveszítette.

Krausz Tamás: Voltak illúziók a „jó” kapitalizmusról. Ezt táplálta a libe­rális-szocialista koalíció. Ám a félperifériás kapitalizmus számára lehetet­lenség az utolérés. Mi itt az Eszméletben elég sokat írtunk erről 1989 óta.

Mitrovits Miklós: Na, de akkora a tudatlanság, hogy még azt is vitat­ják, ami tény. Azokat a nagy infrastrukturális beruházásokat, amelyeket mindenütt jórészben az EU finanszírozott, ezek a félperifériás kapitalista államok sohasem lettek volna képesek önerőből véghezvinni.

Krausz Tamás: Ez teljes mértékben igaz. Valószínűleg, ha nem lépünk be, akkor még rosszabb lenne a helyzet. Igaz, a belépés sem vezetett semmilyen utoléréshez. Több lett a szegény, és nincsenek olyan demok­ratikus garanciák, amilyeneket némelyek várhattak. Mi az, ami az EU számára fontos, ami érdekli őket? Működjön a termelés, legyen profit, legyen viszonylagos biztonság az üzlet és a turisták számára.

Szarka Klára: Pedig éppen a baloldali szavazók hitték azt, hogy az EU legalább megakadályozza majd, hogy egy olyan antidemokratikus rezsim kiépüljön, mint Orbáné.

Krausz Tamás: Ez is olyan naiv meggyőződés volt, mint a jó kapita­lizmus illúziója.

Mitrovits Miklós: A rendszer működik. Stabilitás van. Egyik kormány sem veszélyezteti az EU kialakított rendszerét. A mostani sem. Amúgy a politikusok elmehetnek a végsőkig. Akkor lenne valamilyen reakció, ha tényleg komolyan tennének valamit az EU ellen. Ez a lényege a kapi­talizmusnak. Bármi ellen lehet tiltakozni addig, amíg az egész rendszer ellen nincs fellépés. Lehet bármilyen kormány, akárhány tüntetés, bármi.

Krausz Tamás: Minden belefér a nyugati demokrácia­felfogásba. Ál­líthatnak emléktáblákat a balti országokban az SS-nek. Mindent lehet. A lényeg, hogy a rendszer balra le legyen zárva.

Mitrovits Miklós: Járok fiatal egyetemisták, doktoranduszok, gondol­kodó emberek között, és látom, mennyire nem értik a kapitalizmus mű­ködését. Még mindig a liberális demokrácia alapelveihez ragaszkodnak, 1989-hez akarnak visszakanyarodni. Azt kell hogy mondjam, ezen a téren nagyon nagy az elmaradásunk. Lengyelországban vagy Csehországban egy-egy rendszerkritikus eszmecserére tömegével mennek az egyete­misták. Slavoj Žižek, a jelenlegi marxista gondolkodás európai „celebje” Varsóba szinte hazajár, annyi előadása volt az elmúlt években. Lengyelül olyan rendszerkritikus, marxista vagy más baloldali elemzéseket olvasha­tok, amilyeneket Magyarországon elképzelhetetlen lenne kiadni. Itt nincs rá nyitottság. Ez nagyon nagy baj!

Krausz Tamás: A fiatalok egész egyszerűen nem érzik, hogy a gaz­dasági rendszer, a kapitalizmus és a politika között kapcsolat van. Nem látják, hogy a kapitalizmus „második kiadása”, vagyis a félperiféria gazdasága és a tekintélyuralmi rendszer szorosan összefügg. Hogy fel­tételezik egymást. Nem látják: nyugati típusú demokráciával nem lehet a szegényeket féken tartani.

Szarka Klára: Ha az ember előveszi a néhány még megmaradt ballibe­rális orgánumot, ott is azt tapasztalja, mintha megállt volna az idő. Mintha nem látnák, hogy a világ, az ország, minden gyökeresen megváltozott.

Krausz Tamás: Mert még mindig azzal hitegetik magukat, hogy 1989-ben minden rendben volt. Nem látják be, hogy ami most van, az éppen 1989-ből fejlődött idáig. Nem akarják észrevenni, mert akkor a saját működésüket kellene kritikailag újraértelmezni. Be kellene vallaniuk, hogy a szocialista-liberális koalíció készítette elő a talajt a mostani rezsimhez.

Mitrovits Miklós: A magyar politikai baloldal saját maga ellen harcol 1989 óta. Ahogy mondtuk előbb is: balra tökéletesen zárt. Az MSZP még azt a kádári hagyományt sem volt képes vállalni, amit a saját szavazóbá­zisa akart. Semmit sem voltak képesek megvédeni belőle: József Attila halott, Wass Albert él.

Szarka Klára: Politikailag meg is fizették az árát. Elképzelhető vala­melyik oldalon olyan pártszerveződés, amelyik alternatívát kínálhatna?

Krausz Tamás: A pártok sorsa is meghatározott: egyetlen nagy párt, a hatalmi elit egyik szegmensének pártja, amely gyakorlatilag korlátlanul uralja az országot, a többi pártot mint jelentéktelen kis szerveződéseket rendszeresen felmorzsolja anyagi és erkölcsi értelemben a legváloga­tottabb hatalmi trükkökkel – egészen a nyílt hazudozásig, a korrupció szinte nyílt vállalásáig. A többi (polgári) pártocska egyetlen lehetősége, hogy keringjenek a hegemón párt körül minden lényeges befolyás nélkül. Mindebben a Kádár-rendszernek is megvolt az a kétségtelenül rendkívül negatív szerepe, hogy – a „jóléti állam”, a „gondoskodó állam” szociális teljesítménye mellett – meggátolta a lakosság döntő többségének ki­emelkedését a paternalista viszonyokból. Az autonóm egyének tömeges hiánya kedvező „emberanyag” a tekintélyuralmi rendszer újabb kiadása számára.

Mitrovits Miklós: Az az érdekes ebben a régióban, hogy az itteni né­pek az idegen elnyomók ellen mindig föllázadnak, de a saját uraik ellen szinte soha. Ezt Kádár is jól értette, éppen ezért megpróbált kiegyezni a nemzetével. Mindez sikeres is volt addig, ameddig az életszínvonal folyamatosan növekedett. Amikor ez a legitimáció 1979 után megingott, képletesen szólva, előkerült a nemzeti lobogó. A rendszer egyre inkább nyitott a nemzeti, nacionalista diskurzus irányába. Orbán ezt az egyet folytatja a kádári taktikából: nemzeti mázzal keni el a társadalmi, gazda­sági problémákat. Erre itt mindig van vevő.

Szarka Klára: Én úgy látom, a többséget mélységesen hidegen hagyta a magyarkodás a múltban, és manapság sem nagyon érdekli. Rájuk mivel hatnak?

Mitrovits Miklós: Mára az ország nagy részét felvásárolta az új elit. Közvetve vagy közvetlenül tömegek sorsa, egzisztenciája függ az új uraktól. A legszegényebb réteget valóban nem érdeklik a lózungok, sokkal inkább az, ha azt mondja az elit helyi képviselője: ha nem nyer a Fidesz, akkor még közmunka sem lesz és elveszíted a negyvenhét­ezer forintodat is, vagy nem fog a busz kimenni a lakótelepig, ha nem választják újra a fideszes polgármestert. Az utolsó napszámos is arra gondol, hogy most még kapja a napi ötszáz forintot az új földesúrtól, de mi lesz, ha változik a hatalom? Ő mit tehet azzal, hogy néhány oligarcha kezében van a birtok? Ilyen „egyszerű” ügyekben gondolkodik a többség. De ettől még fontosak a nacionalista szólamok, mert valahogy el kell adni ezt az egészet.

Szarka Klára: És a „demokratikus deficit” okoz számukra álmatlan éjszakákat?

Krausz Tamás: A demokráciáról pufogtatott lózungokkal nem lehet nyerni Orbán Viktor ellen. Annak idején Kádár ellen sem lehetett volna. Meg lehet nézni a levéltárakban, igazából hány nyilvántartott szervezett ellenzéki volt 1989 előtt. Nem volt több háromszáz embernél. És nem ők döntötték meg a rendszert.

Szarka Klára: Ebben is egyetérthetünk Kertész Imrével. A korábban már hivatkozott írásában olvasható: „Micsoda tragikomédia az úgyneve­zett »demokratikus ellenzék«, a régi szamizdatosok és más »ellenállók« sorsa, illetve sorstalansága. Az »ellenállás« és a szovjet birodalom összeomlása ugyanis két, egymással párhuzamos, de teljesen különálló történet. A »demokratikus ellenzék« tevékenysége nyomán nem történt semmi. … Miközben a »demokratikus ellenzék« a győzelmét ünnepelte, zavartalanul folytak az orosz csapatok kivonásáról, az általános politikai átrendeződésről szóló tárgyalások, azon a szinten, ahová a kisebb or­szágok számára egyáltalán nem adtak ki belépőjegyet. Aki elég cinikus volt ahhoz, hogy mindezt átlássa, elfoglalhatta a politikai és gazdasági kulcspozíciókat. Sok kéz fogta a szőnyeget, amelyet egyszerre rántottak ki a »hősök« talpa alól, olyan gyorsan, hogy némelyik »forradalmár« és »szabadságharcos« még mindig ott áll a szőnyeg hűlt helyén, a szája tátva a csodálkozástól, és egyáltalán nem érti, hogy mi történt.”

Krausz Tamás: Már az első választásokat sem az egykori demokrati­kus ellenzék jelszavaival nyerték meg. A vad kommunistázást sem azok kezdték, akik nyertek. Vagyis nem az MDF, hanem az SZDSZ. Igaz, az MDF-ben már akkor Horthyra kacsingattak. Ez a rendszer két arca ná­lunk. Itt válik el a magyar társadalom. S látszólag ugyanolyan társadalmi helyzetű emberek lehetnek az egyik vagy másik oldalon.

Szarka Klára: Baloldal meg nincsen. Sem nálunk, sem a nagyvilágban, pedig a feszültség növekszik. Miért nincs mégsem?

Krausz Tamás: Ha nincs munkás tömegmozgalom, a bérből-fizetésből élők, munkanélküliek tömegmozgalma, akkor nincs baloldal.

Szarka Klára: Ha kitekintünk a határokon túlra, láthatunk nagy tünte­téseket: Occupy, „arab tavasz”. Hatással lehet ez a magyar baloldalra?

Krausz Tamás: Szerintem azok a tömegmozgalmak, amelyeket az utóbbi években láthattunk, nem igazán baloldaliak. Nem rendszerkriti­kusok, nem a kapitalizmus megszüntetésében látják a megoldást. Za­varosak és szervezetlenek. Nagyon divatos manapság, nálunk is terjed a fiatal értelmes emberek között az a nézet, hogy már idejétmúlt a bal­oldali-jobboldali dichotómia. Vannak az, úgymond, globális humanisták és a nemzeti-vallási fundamentalisták. Ebből a gondolkodásból nem jön ki semmi. Semmi komoly nem történhet a közösségi termelés, a közös munka, a közös tevékenység, a szövetkezés megindulása nélkül. Ez lenne a forradalom alapja Európában és a világban.

Szarka Klára: Az látható, hogy a tömegek kitódulnak az utcára, mert nem hisznek a hivatalos politikai erőknek. Nálunk sem hisznek.

Krausz Tamás: Nem csoda. Orbánék sem válthatók le normális válasz­tási úton. Ugyanis minden a kezükben van már. Csak népfelkelés, alkot­mányozó nemzetgyűlés vagy külső nyomás buktathatja meg őket. Erről is volt már szó korábban az Eszméletben, és most sem mondhatunk mást.

„[…] a »szabad szellemi termelés« jelentését semmiképp sem vehetjük idealisz-tikusan abszolutizált értelemben, bármekkora is a kísértés, hogy így tegyünk. Hiszen a szellemi termelés még a »szellemóriások«, az alkotóművészek és az elméletalkotók munkáiban […] is […] mindig csak válaszol[…] a valóságosan adott föltételekre azáltal, hogy jelentős hatással van a létező föltételek napirenden levő átalakítására. […] Ettől még a »szabad szellemi termelés« a szó igazi értelmében szabad, s ez okból mint intellektuális vállalásra nagy felelősség is hárul rá; épp azért, mert tevékeny – jó vagy rossz – szerepet vállal a kibontakozó történelmi folyamatban, amelynek elválaszthatatlan része."

A „termelő munkáknak” a „nem-termelő munkáktól” való megkülön­böztetése döntő fontosságú annak szempontjából, amit Smith vizs­gál; az anyagi gazdagság termelése, éspedig a termelés egy meg­határozott formája, a tőkés termelési mód szempontjából. A szellemi termelésben másfajta munka jelenik meg termelőként. Ezt azonban Smith nem vizsgálja. Éppoly kevéssé tartozik végül vizsgálódási körébe a kétféle termelés kölcsönhatása és belső összefüggése; ezek vizsgálata egyébként csak akkor eredményezhet szólamoknál többet, ha az anyagi termelést sub sua propria specie vizsgálják. Smith csak annyiban beszél nem közvetlen „termelő munkásokról”, amennyiben azok közvetlenül részt vesznek az anyagi gazdagság fogyasztásában, de nem termelésében.

Magánál Storchnál a „civilizáció elmélete”, ha akadnak is szelle­mes észrevételei – például, hogy a munka anyagi megosztása az előfeltétele a szellemi munka megosztásának -, elcsépelt szóla­mokra szorítkozik. Hogy ennek mennyire így kellett lennie, hogy mily kevéssé jutott el akár csak addig is, hogy megfogalmazza a feladatot, megoldásáról nem is beszélve, az egyetlen körülményből kitűnik. A szellemi és az anyagi termelés közötti összefüggés megvizsgálá­sához mindenekelőtt az szükséges, hogy magát az anyagi termelést ne általános kategóriaként, hanem meghatározott történelmi formá­ban fogjuk meg. Így például a tőkés termelési módnak a szellemi termelés más fajtája felel meg, mint a középkori termelési módnak. Ha magát az anyagi termelést nem sajátos történelmi formájában fogjuk meg, lehetetlen megértenünk azt, ami a neki megfelelő szel­lemi termelésben meghatározott, és a kettő egymásra gyakorolt kölcsönös befolyását. Akkor nem jutunk többre ízetlenségeknél. Ennyit a „civilizáció” frázisát illetően.

Továbbá: Az anyagi termelés meghatározott formájából adódik először is a társadalomnak egy meghatározott tagozódása, másod­szor az embereknek egy meghatározott viszonya a természethez. Államiságukat és szellemi felfogásukat e kettő határozza meg. Tehát szellemi termelésük jellegét is.

Végül Storch szellemi termelésen egyúttal az uralkodó osztály mindazon fajtáinak hivatásos tevékenységeit érti, amelyek foglalko­zásszerűen látnak el társadalmi funkciókat. E rendek létezése, vala­mint funkciójuk csak termelési viszonyaik meghatározott történelmi tagozódásából érthető meg.

Azáltal, hogy Storch magát az anyagi termelést nem történelmileg fogja meg – egyáltalában anyagi javak termelésének, nem pedig e termelés egy meghatározott, történelmileg kialakult és sajátos formájának -, maga húzza ki lába alól azt a talajt, amelyen állva ragadhatók csakis meg részint az uralkodó osztály ideológiai alkotó­részei, részint ennek az adott társadalomalakulatnak szabad szellemi termelése. Nem tud túljutni általános rossz szólamokon. A viszony ezért nem is olyan egyszerű, mint ahogy ő eleve gondolja. Például, a tőkés termelés ellenségesen áll szemben bizonyos szellemi terme­lési ágakkal, például a művészettel és a költészettel. Máskülönben a XVIII. századi franciák képzelgésébe esünk, amelyet Lessing oly szépen kigúnyolt. Mivelhogy a mechanikában stb. előbbre vagyunk a régieknél, miért ne tudnánk eposzt is írni? S íme az Henriade az Iliasz helyett! (Marx 1958, 248-250)¹

Akad néhány fontos elgondolkodnivaló e szövegrész kapcsán.

I. Az „anyagi termelés” és a „szellemi termelés”, e két alapvető terme­lési fajta „belső összefüggése” és „kölcsönhatása” (avagy „egymásra gyakorolt kölcsönös befolyása”).

II. A különböző termelési módok (pl. a tőkés, szemben a középkorival) meghatározott történelmi jellegének (avagy „sajátos történelmi formájá­nak”) megragadása alapvető föltétel ahhoz, hogy megértsük az anyagi termelés bármely adott módjának megfelelő szellemi termelés különféle fajtáinak természetét. (Az ilyen „megfelelést”, persze, egyfajta aktív kölcsönösség értelmében kell vennünk – amiként az I. pontban hang­súlyozzuk -, ennek referenciatartománya pedig további meghatározást igényel, az összes szükséges dialektikus megszorítással.)

III. Az anyagi termelés minden formája akként tagolódik, mint:

1. sajátos társadalmi szerkezet (vagy „a társadalom tagozódása”, vagyis az embereknek más emberekkel való, történelmileg meghatározott kapcsolata; és

2. az emberek meghatározott viszonya a természethez (amely megfelel termelőerőik kényszerű korlátainak és a társadalmi szerkezet biztosította egymás közti kapcsolataiknak).

E kettő együtt határozza meg:

a) államukat mint Staatwesent (avagy „jogi és politikai fölépítményt”, ahogy az 1859-es „Előszó” fogalmaz);

b) „szellemi fölfogásukat” (avagy eszméiket); és

c) „szellemi termelésüket” (amelyben ezek az eszmék konkrétan megfogalmazódnak és megtestesülnek, a történetileg meghatározott „diskurzusokat”, az erkölcsi és politikai értekezésektől a művészetig és irodalomig, összhangban e „szellemi termelés” folyamatában alkalmazott eszközök és intézményi formák sajátságos jellemzőivel).

A nagyobb pontosság kedvéért hangsúlyoznunk kell itt – mielőtt még rátérünk a megfontolandók IV. kérdéscsoportjának tárgyalására -, hogy az 1859-es „Előszó” meghatározott „gazdasági szerkezetet” említ, ame­lyet „a termelési viszonyok összessége” alkot. A „gazdasági szerkezet”/ „termelési viszonyok összessége” a maga részéről „megfelel” az „anyagi termelőerők” adott fejlődési fokának, amelyen a „jogi és politikai fölépít­mény” emelkedik, a „meghatározott társadalmi tudatformákkal” egyetem­ben, ismét csak egy bizonyos dialektikus megfelelési és kölcsönösségi viszonylatban. Az 1859-es „Előszó” tehát a rövidség és egyszerűség kedvéért egy összetett viszonyrendszert jelöl a „gazdasági szerkezet” kifejezéssel. Ezt szüntelenül emlékezetünkben kell tartani, ha meg akarjuk tudni, mi az igazság az „anyagi alap” s a „fölépítmény” viszonyának marxi dialektikus fölfogása körül, amely sokoldalú és aktív „kölcsönviszonyokat” takar, olyan meglehetősen bonyolult „megfelelésekkel”, amelyeket gyak­ran még a rokonszenvező „marxológiában” is olyképpen egyszerűsítenek le – nem is szólva a tág körben terjesztett ellenséges változatokról -, hogy valamiféle gépies „egy az egyben való megfelelés” áll fönn a gazdaság és a nyers/mechanikus módon determinált eszmék között.

Ezzel szemben, az idevágó lényeges vonatkozásokat a következő kifejezések tartalmazzák:

1. a történelmileg meghatározott anyagi termelőerők;

2. az ugyanígy meghatározott „társadalmi tagozódás”, más szóval „társadalmi szerkezet”;

3. az emberi lényeknek történelmileg érvényesülő (azaz meghatározott, „történetileg kialakult és sajátos”) viszonya a természethez;

4. „a termelési viszonyok meghatározott történelmi tagozódása”;

5. a társadalom „gazdasági szerkezete” (avagy a „reális bázis”): amely kifejezés voltaképpen az előző négy komplexum összefoglalása;

6. a jogi és politikai fölépítmények (olykor összefoglalóan: az állam, vagy Staatswesen);

7. az emberek történelmileg meghatározott és változó „szellemi fölfo­gása” (geistige Anschauung), amely magában foglalja a természethez való viszonyukról alkotott fölfogásukat;

8. a „szellemi termelés” (geistige Produktion) különféle fajtái és módjai;

9. a „társadalmi tudat meghatározott formái” a maguk történelmi sajá­tosságaikban, valamint meghatározott történelmi föltételek mellett való részletes tagolódásukban mint egymással ellenkező ideológiai formák.

A 9. pont ismét csak summázása a 7. és 8. pontnak, amennyiben a meghatározott „társadalmi tudatformák” magukban foglalják a „szellemi fölfogás” (avagy „világnézet”) történetileg megvalósulható változatait, amelyek jegyében az emberek szemben álló osztályai kiküzdik konflik­tusaikat, a „szellemi termelés” elérhető eszközeivel és intézményeivel összhangban s ezek segédletével.

IV. Határozott megkülönböztetést kell tenni az „uralkodó osztály ideo­lógiai alkotórészei” és az „adott társadalomalakulat szabad szellemi termelése” között. Az utóbbi mutatja a lényeges korlátokat mind pozitív, mind negatív értelemben:

a) Pozitíven a kérdéses társadalomalakulat objektív teljesítőképes­ségét és lehetőségeit jelöli – a szellemi termelés terén a megelőző társadalomalakulathoz képest az új alakulatnak az anyagi termelés és a gyakorlati természetismeret terén tett tudományos előrehaladása alapján elért nagyobb fokú szabadság, s ennek megfelelő intellektuális belátás igazi vívmányait -, amelyekkel (az érvényesülő anyagi érdekekre való tekintet nélkül) az uralkodó osztály értelmiségi képviselői („fejtegetői”) is élhetnek.

b) Negatívan a társadalomalakulat mint egész bizonyos jellegzetes korlátoltságát jelzi, tekintet nélkül az érintett értelmiség osztályhelyzetére és ideológiai hovatartozására. Innen az utalás arra, hogy a kapitalizmus mint olyan „ellenségesen áll szemben a művészettel és a költészettel”, nemhogy az anyagi alap termelési teljesítményeivel összhangban emelné mind magasabb fejlődési fokra; így aztán meghiúsítja Voltaire és mások arra irányuló kísérleteit, hogy nagy epikus költészetet hozzanak létre egy olyan társadalomalakulat talaján, amelyik objektíven ellene szegül az efféle próbálkozásoknak, bárki legyen is a szóban forgó művész.

V. Az „uralkodó osztály ideológiai alkotórészei” kifejezés további ponto­sítást igényel. Nem lehet ugyanis egyszerűen azt föltenni, hogy történjék bármi, az osztály­meghatározott­ságokból eredő korlátok, mindvégig meg­maradnak ugyanolyannak a történelem során. De még csak arról sem beszélhetünk, hogy az „uralkodó osztály tudatának” teljesítőképessége és szükségszerű korlátozásai gépies párhuzamban, „egyenes vonalúan” bontakoznának ki, ugyanolyan pályát futnának be, mint amilyet fejlődése során befut az osztály, amelyik a termelés szerkezetében egyre inkább parazita pozíciót tölt be.

Ezek okán, legelőbb is fontos, hogy különbséget tegyünk egyazon társadalomalakulat különböző fejlődési szakaszai között. Ennek megfe­lelőn Marx is az Értéktöbblet-elméletekben, a fönt idézettek után néhány oldallal, szembeállítja az uralkodó osztály ő korabeli „szószólóit” a korábbi fejlődési szakaszban működő „fejtegetőivel”. Azt írja, Nassau Seniorról és másokról szólva:

A fickóknak ez az ízetlen szépirodalmárkodása, melybe beleesnek, mihelyt Smith ellen polemizálnak, csak azt mutatja, hogy ők a „művelt tőkést” képviselik, míg Smith a kertelés nélkül brutális „felkapaszko­dott burzsoát” fejtegette. A művelt burzsoá és szószólója – mindket­ten elég ostobák ahhoz, hogy minden tevékenység hatását a pénzes zacskóra tett hatásán mérjék le. Másrészt elég műveltek ahhoz, hogy elismerjék azokat a funkciókat és tevékenységeket is, amelyeknek semmi közük sincs a gazdagság termeléséhez, mégpedig annyiban ismerik el, amennyiben „közvetve” ezek is gyarapítják gazdagsá­gukat stb., egyszóval a gazdagságra „hasznos” funkciót végeznek. (Marx 1958, 252-253)

Az efféle apologetikus és gyakran tautologikus „elméleteket”, amelyek önkényes föltevésekre épülnek, aligha vehetjük másnak, mint a dolgok adott állapota önkiszolgáló megokolásának és szemet szúró ideológiai igazolásának. Az itt hivatkozott nemzetgazdászok megkérdő­jelezhetet­lenként igazolják a társadalmi-gazdasági és kulturális viszonyok uralkodó módját úgy, mint amelyek olyan „ideológiai rendekből álló felépítményt tesznek szükségessé, melynek működése – akár jó ez, akár rossz – jó, mert szükséges” (Marx 1958, 251).

Ugyanakkor ezeknek a kölcsönös viszonyoknak a bonyolultsága nyil­vánvaló figyelmeztetés számunkra, hogy ne próbáljuk leegyszerűsítő formában magyarázni a dolgot. A bonyolultság, amelyet mindenképp tudomásul kell venni, abban is megmutatkozik, hogy egy történelmileg haladóbb és kevésbé válság­érzékeny társadalmi szakaszban korántsem ipso facto magasabb az uralkodó osztály tudatosságszintje. Valójában épp az ellenkezője lehetséges bizonyos történelmi körülmények között. Így például a francia forradalom nagy fölfordulásának közepette a pol­gárságnak erős indítéka s viszonylagos jogosultsága volt arra, hogy saját érdekeit a társadalom „általános érdekének” tüntesse föl. A dolgok valódi állásának effajta téves színben való föltüntetése – paradox módon nem a nyilvánvaló „hamis tudat” dacára, hanem pontosan annak köszönhetőn – az egyik legfontosabb tényező volt a burzsoázia sikerében az akkori, meghatározó történelmi körülmények között.

Általánosabb értelemben véve, a válsághelyzet nem okvetlenül jár együtt az uralkodó osztálytudat csökkenésével. Hiszen ami például a burzsoáziát illeti, normális körülmények között „a tőke […] semmiképpen nincs tudatában értékesítési folyamata természetének, és csak válságok idején érdeke, hogy tudatában legyen ennek” (Marx 1972a, 263). Tehát a válság hatására – de nyilvánvaló: attól függőn, hogy pontosan milyen természetű a kérdéses válság (amit mindig konkrétan, ennek társadalmi­-történelmi sajátosságait szem előtt tartva kell vizsgálni) – az uralkodó osztály magáról alkotott tudata csakugyan magasabb, nem pedig ala­csonyabb fokú lehet, ezáltal megerősödhet uralmának hatékonysága ahelyett, hogy hirtelen lecsökkenne.

Ugyanilyen alapon, ami a társadalmi vízválasztó kibékíthetetlen el­lenkező oldalát, a munkát illeti, végtelen naivitásra vallana, hogy mást ne mondjunk, azt várni, hogy a harcra kész munkásság osztálytudata majd drámai erővel magasra csap a válság közvetlen hatására. Hiszen ilyen körülmények között azt láthatjuk, hogy nagy a hajlandóság a mun­kásságban „a legkisebb ellenállás irányvonalának” követésére, ahelyett hogy nekivágna a veszélyekkel terhes útnak azon a föltérképezetlen területen, amelyen a tőke hegemonikus ellenfelének – egy gyökeresen más, alternatív rend felé haladtában – elkerülhetetlenül át kell vágnia. A valóságos helyzet intézményi/szervezeti föltételei és kényszerei által kijelölt politikai irányok, mivel a történelmileg még uralkodó erőviszonyok jócskán a tőke javára billentik a mérleg nyelvét, a kívánatossal szemben csakugyan épp az ellenkező irányba téríthetik a munkásság képviselőit, akik ezáltal a kellő harci álláspontról való haszontalan visszavonulás felelősségét veszik magukra, ahogy a közelmúltban láttuk.

Nyilvánvalónak kell lennie, hogy mindezek, kivált ha együtt mérlegeljük őket, mivel egybekapcsolódnak – hiszen az uralkodó osztály javuló haté­konysággal gyakorol ellenőrzést a társadalom fölött, miután magasabb fokú, tudatos önismerettel és valóságérzékkel végzi ezt, s a tetejébe a tőke történelmi ellenfele, a munka a kibontakozó válság nyomására a negatív következményekkel járó „legkisebb ellenállás irányvonalát” követi -, óha­tatlanul súlyos kihatással vannak a forradalmi stratégiák kidolgozására.

Természetes, hogy a szabad szellemi termelés objektív történelmi föltételeit nem hagyhatja szó nélkül, vagy nem becsülheti le egyetlen gondolkodó vagy alkotóművész sem. Így van ez mindenkor a történelmi fejlődés általános menetében, a társadalmi fejlődés akármilyen előreha­ladott szakaszában tűnnek is föl az illetők, és persze tekintet nélkül arra is, hogy mint felelős egyének mennyire haladó álláspontot képviselnek annak a sajátos társadalomalakulatnak, amelyikhez tartoznak, az alapve­tő társadalmi antagonizmusaival szemben, akárcsak azok, akik a fönnálló rend egymással konfliktusban álló értékmeghatározottságainak skáláján a legkonzervatívabb szélső értékeket védelmezik.

Ebben az értelemben az, hogy egy gondolkodó vagy alkotóművész fej­lettebb történelmi szakaszban tevékenykedik, magában véve semmilyen garanciát nem jelent arra, hogy szellemi teljesítménye életképesebb és tartósabb lesz. Még ha eltekintünk is a Marx említette negatív tartalmú megfontolandótól, hogy tudniillik „a tőkés termelés ellenségesen áll szemben bizonyos szellemi termelési ágakkal, például a művészettel és a költészettel”, akkor is fönnmarad a kérdés: mire képes a tevékeny ember a szabad szellemi termelés adott föltételei közepette, akár jobbak, akár rosszabbak ezek? Lukács nevezetes kérdése, hogy melyik a nagyobb: az „elefánt az alföldön” (mondjuk, a tőkés társadalomalakulat Goethéje vagy Balzacja) vagy a „nyúl a hegytetőn” a szocialista társadalomban – ezt a hasonlítást nagyon zokon vették tőle sztálinista kritikusai -, egyetlen képbe igyekezett belefoglalni e viszonylat általános-társadalmi és sze­mélyes-alkotói vetületét.

Az a korreláció fontos itt, hogy a valóságosan létező világban senki sem kerülheti el ténylegesen a határozott állásfoglalást az uralkodó tár­sadalmi érdekekkel szemben – amelyek minden osztálytársadalomban óhatatlanul értékhordozó osztályérdekek és ezeknek megfelelő konflik­tusok -, akármilyen untig ismert „értéksemlegességi” illúziókat táplál is az állásponttal kapcsolatban, amelyet ténylegesen képvisel. Ugyanakkor pedig senki sem gondolhatja, hogy nem tartoznak rá azok a következ­mények, amelyek objektív módon vele járnak az állásfoglalásával – akár tudatában van ennek, akár nincs – az elkövetkező társadalmi és törté­nelmi fejleményekre nézve.

Érthető, hogy jókora különbség van e tekintetben a nagy skót fölvilá­gosodás hagyományát képviselő közgazdászok (amilyen Adam Smith) és a tőkerendszer hanyatló történelmi fejlődési szakaszának Marx által szarkasztikus gúnnyal bírált vulgáris közgazdászai között. Az utóbbiak mint gondolkodók alapföltételként veszik mind a maguk, mind pedig társadalmuk kizsákmányoló gazdasági rendje számára – amelyet egy pillanatig sem haboznak eszményíteni -, hogy határtalan csodálatuk tárgya semmiképp sem kérdőjelezhető meg, mert „akár jó ez, akár rossz”, nem lehet más, csakis jó, mert szükséges”. A gondolkodóknak az effajta önkéntes azonosulása a fönnálló rend szerkezeti meghatározottságai­nak vakon elfogadott „szükségszerűségével” mint nyilvánvaló „jó”-val a társadalomapologetika legnyersebb formáját képviselte. Elméleti alakjában reménytelenül hibás volt ez nemcsak az okból, hogy pozitív értéket tulajdonított a társadalmi újratermelés leginkább problematikus, sőt kifejezetten pusztító oldalainak és ellentmondásainak is, hanem a „szükségszerűség” fölöttébb sekélyes fölfogása okán is.

Mindamellett nem csupán a vulgáris közgazdászok, de még a polgár­ság olyan kimagasló értelmiségi alakjai is, akik a világról a tőke néző­pontjából alkottak fogalmat rendszerük emelkedő fejlődési szakaszában, mint Kant, Adam Smith és Hegel, hajlamosak voltak azt, amit ajánlatos­nak tartottak, ennek minden problematikussága, sőt igazságtalansága ellenére, egyenlőnek venni valamifajta szükségszerűséggel. S ennek az általuk föltételezett szükségszerűnek a sora a természeti szükségsze­rűvel kezdődött, és folytatódott a vélelmezett isteni gondviseléssel, de még a hegeli világszellem mint abszolút ész diktálta szükségszerűség is idetartozott. Kant így képes volt leplezetlenül igazolni a leggyalázatosabb társadalmi viszonyokat is azon a föltételezett alapon, hogy „görcsös fából” faragták az embereket a Természet Törvényadójának rendelése szerint,² Adam Smith pedig minden további nélkül nem átallotta kijelenteni, hogy a tőke társadalmi rendje, mivel a társadalom minden egyes egyedének javát szolgáló, titokzatosan működő „láthatatlan kéz” munkálkodása alatt alakul, nem más, mint „a tökéletes szabadság és igazság természetes rendje” (Smith 2011, 227).

Ugyanez a probléma jelentkezett a hegeli filozófiában, még ha bonyo­lultabb formában is a francia forradalom és a napóleoni háborúk okozta jóval nagyobb társadalmi és politikai fölfordulás következtében, hiszen ilyen körülmények között fogant ez a filozófia. Hegel ugyanis egyfelől fönntartás nélkül hajlandó volt hangsúlyozni: az, „hogy valamely filozófia túlmegy a maga jelen világán, éppolyan balgaság, mint az, hogy egy egyén átugorja a maga korát, átugorja Rhodust” (Hegel 1981, 21-22). Másfelől viszont könnyűszerrel össze tudta egyeztetni hitelesen történeti látásmódját az általa abszolút jelleggel fölruházott kibékítés filozófiai posztulátumával, amely szerint „ami ésszerű, az valóságos; s ami való­ságos, az ésszerű” (Hegel 1981, 20). Tehát legvégül az összebékülés érdekének kellett fölülkerekednie. Ennek eredményképpen a hegeli spekulatív filozófiai világmindenségben az ügyes-bajos emberi dolgok történeti dimenzióját, benne a szabad szellemi termelés valóságos föltételeit is, óhatatlanul eltörölték a világszellem „örök jelen” idejének önmagába záruló meghatározottságai, ahogy ez a tőke javíthatatlanul örökkévalóságot sugalló nézőpontjából látszott, amiben Hegel is oszto­zott a klasszikus politikai gazdaságtannak még a legnagyobb alakjaival is. Így aztán képes volt azt a kijelentést tenni a történelmi folyamatról, hogy ez „igazi teodicea, isten igazolása a történelemben” (Hegel 1979, 746), s ez szorosan kapcsolódik a politikai tér éppennyire abszolutizált és időtlen jellemzéséhez: „objektívvá lett az igazi kibékítés, amely az államot bontakoztatja ki az ész képévé és valóságává” (Hegel 1981, 363).

Az alapvető különbség a burzsoázia kimagasló értelmiségi alakjai és a tőke hanyatló fejlődési szakaszának vulgáris közgazdászai között az, hogy az utóbbiak elég ostobák ahhoz, hogy „minden tevékenység hatását a pénzes zacskóra tett hatásán mérjék le” (Marx 1958, 253). Szemükben mindent ez dönt el, ahogy a faragatlan társadalomapologetika önmagára szabott előírásai megkívánják.

Hegel világfölfogásába a vallási képzet mint teodicea, a Világszellem és az Abszolút Értelem monumentális látomásának való megfelelésé­ben, tökéletesen beleillett. Szerves része volt a keleti világtól a germán jelenkor (benne a sikeresen gyarmatosító Anglia) jövőbe kivetített mara­dandóságáig tartó dialektikus előrehaladás bemutatásának, amelynek a csúcsát a „protestáns elv” és ennek „ésszerű állama” jelentette. De mire elértünk korunk történelmi körülményei közé, Hayek (madarat tolláról: Margaret Thatcher guruja és „Companion of Honour”-ja), a fönnálló rend egyik groteszk módon eszményivé fölmagasztalt szócsöve már a vallás hatékonyságát is kénytelen volt „a tőkés pénzes zacskójára tett hatásán” mérni, jóllehet szemforgató módon a nép javáért érzett állítólagos „gond” göngyölegébe csomagoltan, ami persze közvetlenül ellentmond Hayek fő közgazdasági tanításának, hisz ennek veleje az aljas nemtörődöm­ség az ínséges néptömegek állapotával. Tehát elítélte a fölszabadítás teológiáját – ahogy II. János Pál pápa is tette, a Hittani Kongregáció³ vezetőjével, Ratzinger bíborossal egyetemben (aki nem véletlenül lett az utóda XVI. Benedek pápa néven) – mégpedig a következőképpen: „a »fölszabadítás teológiája« egybekapcsolódhat a nacionalizmussal, és egy erős új vallást hozhat létre, melynek katasztrofális következményei lennének a már most is nyomorúságos gazdasági körülmények között élő emberek számára” (Hayek 1992, 148), Ám korántsem meglepő, hogy Hayek megtartotta a titkot magának: miként tarthatja védhetőnek azt, hogy mint az elképzelhető legjobb „bővített gazdasági rendet” dicsőíti a tőkerendszert, amelyben pedig nézete szerint a nép túlnyomó többsége „nyomorúságos gazdasági körülmények között” él. Akkor sem képes visszafogni magát Hayek az uralkodó rend ismét csak határtalan dicsőí­tésétől, amikor az igazán „nyomorúságos gazdasági körülmények között” élő dolgozó néphez intézett saját szónoki kérdésére azt az elképesztő tőke apologetikus választ adja: „Ha megkérdeznénk, hogy mi az, amit az emberek leginkább köszönhetnek az úgynevezett tőkések erkölcsi gyakorlatának, akkor a válasz az, hogy magát az életüket. […] Bár ezek az emberek lehet, hogy kizsákmányolva érzik magukat,⁴ és a politikusok fel is kelthetik és manipulálhatják ezeket az érzéseket, hogy hatalomra jussanak, a nyugati proletariátus nagy része és a fejlődő világ milliói nagy részben a fejlett országok által létrehozott lehetőségeknek köszönhetik létüket” (Hayek 1992, 139-140). Nem csoda, hogy magas rangú politikus tanítványa, a brit miniszterelnök Margaret Thatcher válasza a brit tőke­rendszer elsúlyosult válságára így hangzott Hayek szellemében: „Meg kellett küzdenünk a külső ellenséggel a Falkland-szigeteken. Mindig rajta kell tartanunk a szemünket a belső ellenségen, amelyik még nagyobb veszélyt jelent a szabadságra.”⁵

Persze, az ideológiai formák korszerűsítésének az a durván apologetikus módja, amelyik a társadalom fölötti folyamatos tőkeuralom érdekében az agresszíven reakciós „neoliberalizmus” szellemében folyik korunkban, megfelel azoknak az anyagi átalakulásoknak, amelyek az utóbbi néhány évtizedben a fönnálló társadalmi anyagcsererend mélyülő szerkezeti vál­ságához kapcsolódnak. De ha nemcsak ezt nézzük, hanem egészében a tőkerendszert, akkor is azt látjuk: olyan problémával állunk szemben, amelyet még a távolabbi múlt legnagyobb polgári gondolkodói sem voltak képesek kielégítő módon megoldani. Arról van szó ugyanis, hogy még a rendszer fejlődésének leghaladóbb szakaszában is, mi módon vetik föl – kell fölvetniük – egyáltalában a szükségszerűség kérdését mindazok, akik a tőke szemszögéből vizsgálódnak.

A marxi fölfogás gyökeres újdonsága és fölszabadító jellege szembe­szökő e tekintetben. Az ellentét, amely Marxnak a történelmi folyamatba való emberi beavatkozás megvalósíthatóságáról vallott nézetei s az olyan álláspont között feszül, amelyre még a fölvilágosodás kimagasló gondolkodói is helyezkednek abban a döntő kérdésben, hogy miben is áll a szükségszerűség és miképpen mutatkozik meg a valóságos társa­dalmi fejlődésben, abszolúte alapvető. Korszakos kérdés ez, mert oly sok minden fordul meg rajta, akár a tőke álláspontjáról megfogalmazott összes elméletet nézzük, akár a tőke hegemonikus alternatívájának távlatából vizsgálódunk. Annál is fontosabb ez, mivelhogy kibékítő álláspontra helyezkedni valamiféle (gyakran kétértelmű) abszolutizált szükségszerűségfölfogás jegyében – akár „természeti szükségszerű­ségként” posztulálódik (mint például Adam Smith politikai gazdaságta­nában), akár a spekulatív-filozófiai fajtájáról van szó (mint Kantnál és Hegelnél) -, ez könnyen társítható szabadságigényekkel és – ígéretekkel. Ennek velejárója pedig az, hogy a gyanútlan olvasó hajlamos a fogalmi útvesztő csapdájába tévedni, hiszen az uralkodó ideológiák arra szok­tatták, hogy a „szabadság” és „függetlenség” szavak puszta említésére automatikus egyetértéssel reagáljon, bármilyen ingatag talajra épülnek is ezek. Ugyanakkor a marxi fölfogást, amelyik teljes mértékben az emancipáció szemszögéből, ennek gyakorlatilag létfontosságú és tör­ténetileg változó összefüggéseiben értékeli a szükségszerűség fogas kérdését, a ráragasztott címke miatt eleve elutasítja – olykor csupán elméleti irányvesztés és tudatlanság, gyakrabban viszont ellenséges ideológiai hamisítás eredményeként – mint „mechanikus determinizmust” és „gazdasági determinizmust”. Ennél sutább módon már nem is lehetne, amint mondani szokták, a szarva közt a tőgyét eltalálni. Hiszen nincs a történelemben még egy gondolkodó, aki nála inkább fölszabadító néze­teket fogalmazott volna meg a szükségszerűség bonyolult megítélésével kapcsolatosan, mint Marx. Tette ezt a maga tárgyához való mélységesen dialektikus közelítési módján, nem csupán megfelelő súlyt helyezve a természeti s a történelmi szükségszerűségben egyaránt megnyilvánuló objektív meghatározottságokra, hanem azáltal is, hogy történelmi távlatba helyezte a meghatározottságokat, aminek híján ezek csupán alaposan eltorzult jelentéssel bírhatnának. Ekként volt képes Marx megvetni az elméleti alapzatát annak, amit szenvedélyesen szorgalmazott és úgy nevezett: „a szabadság birodalma”.

A szükségszerűség problematikus fölfogásait, amelyekkel a polgári politikai gazdaságtan és filozófia nagy alakjainak írásaiban találkozunk, annak nyomatékosításával foglalhatjuk össze, hogy ezek egyfelől haj­lamosak összemosni a természeti és a történelmi szükségszerűséget, másfelől pedig e fogalmak érvényét messze kiterjesztik azokon a kor­látokon túlra, amelyeken belül legitim módon alkalmazhatók. S ezeket az elméleteket azokhoz a tisztára individualisztikus fejtegetésekhez kapcsolódva fogalmazzák meg, amelyek az általuk „polgári társadalom­nak” nevezett körben észlelt konfliktusokra vonatkoznak. Kijelentik, hogy ezek a konfliktusok egyenest az „emberi természet” vagy valami másfajta állítólagos szükségszerűség számlájára írhatók. Ekképpen az emberi viselkedés történelmileg meghatározott módja (az egyének „egotizmusa” a „polgári társadalomban”) és az önkényesen és tévesen változatlannak vett „emberi természet” állítólagos „természeti szükségszerűségének” egybeolvasztását örök érvényűként tüntetik föl, s így ez az egybeolvasz­tás árulkodón ideológiai funkciót tölt be az efféle koncepciókban.

Ily módon néhány itt említett gondolkodó szinte teljesen kizárja szemhatárából – mások pedig mindenestül kitörlik – annak a társadal­mi anyagcsererendnek a kibékíthetetlen szerkezeti antagonizmusait, amelyet ők a tőke nézőpontjából képviselnek. Azon fölül a teóriáikban található tendenciózus elméleti összemosás korántsem szorítkozik a természeti és a történelmi szükségszerűségre. Szorosan kapcsolódik némely világosan megkülönböztethető fogalom – nevezetesen a társa­dalmi újratermelés fönnálló módjának működésében kulcsfontosságú viszonyok fogalmai – megengedhetetlen egybemosásának egyéb példáihoz.⁶ Történik ez a tőkerendszer szerkezeti antagonizmusainak konfliktuselsimítása és átlényegítése érdekében, ami persze ideológiailag érthető (bár korántsem igazolható) a tőke álláspontjáról megfogalmazott elméletekben. Ekképpen a stabilitás szilárd benyomása teremtődik meg minden efféle elméletben, hiszen a „civil társadalom” tagjainak tisztára egyéni s következésképp elvben viszonylag könnyűszerrel békéltethető konfliktusairól van szó, ilyenekkel találkozhatunk a tőke álláspontjáról megfogalmazott fölfogásokban, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a „természetes rendszerhez”, és teljes mértékben szentesítést is nyernek általa – vagy lehet ez más néven „Isteni Gondviselés”, a „Természet Törvényadója” vagy „Világszellem” is, a fő az, hogy „racionálisan meg­kérdőjelezhetetlen” alapon időtlen érvényességet és maradandóságot kölcsönözzön a tőke társadalmi anyagcsere-újratermelési rendjének.

Természetes, hogy ugyanezeknek a problémáknak a marxi fölfogása a kezdet kezdetétől fogva nem is lehetne ennél inkább eltérő. Marx mint a maga korában az Európa-szerte kibontakozó társadalmi és politikai konfliktusok éles szemű megfigyelője és résztvevője, a fönnálló igaz­ságtalan társadalmi rend gyökeres megváltoztatásában volt érdekelt. Tehát mélyreható kritikai vizsgálatnak vetette alá minden egyes elemét azoknak a bonyolult viszonyoknak, amelyek az általa elemzett uralkodó rendet, dacára robbanásra kész szerkezeti antagonizmusainak, fönntar­tani rendeltettek. Tette ezt azért, hogy azonosítható legyen az a bizonyos emelő, amelynek megragadásával végre lehet majd hajtani a kívánatos változtatást.

Így nézve érthető, hogy figyelmének előterébe a történeti genezis kérdésének kellett kerülnie, tekintettel ennek nagy elméleti és gyakorlati jelentőségére. Teljesen elképzelhetetlen volt ugyanis életszerű megol­dást találni a valóságos történelmi folyamatba való beavatkozás sürgető szükségére, ha valaki nem a tényleges súlyukat figyelembe véve számol az egymás ellen feszülő anyagi és szellemi erőkkel – így az akkoriban már kezdeti alakjában jelentkező munkássággal mint a tőke ígéretes szerkezeti ellenlábasával is – az 1840-es évtized első felének politikai forrongásában, amikor Marx kezdte megfogalmazni új fölfogását.

A természeti szükségszerűség, s az ennek megfelelő változtathatatlan „emberi természet” nézete, amely több fontos múltbeli elmélet számára afféle mankó és önigazoló előítélet volt, csak bénító nyűg lehetett egy for­radalmi gondolkodó számára, aki az adott körülmények között fölvetődő kérdésekre megalapozott válaszokat keresett. Ezért a Marx kidolgozta elméletnek minden ízében történetinek kellett lennie, középpontjában a történelem átalakító cselekvőerő – a szervezett munkásság potenciálisan forradalmi társadalmi alanya – fölneveléséhez szükséges objektív és szubjektív föltételek általa javasolt vizsgálatával. Ez összes korai írásá­ból – Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, A szent család, A német ideológia és a Kommunista kiáltvány – a legvilágosabban kitetszik. Ez volt tehát az oka, amiért a „polgári társadalom” elméleteinek radikális kritikája, benne ezek valóságtól elrugaszkodott elméletfabrikálásaival a tisztán individuális konfliktusokról, főleg a politikai gazdaságtanban meg a filozófiában, elkerülhetetlenül szerves részévé lett a marxi emancipá­ciós vállalkozásnak. Tehát a természeti és történelmi szükségszerűség sokoldalú tárgyának a maga helyére kellett kerülnie ebben az új távlat­ban, amely előrevetítette a tőke fönnálló társadalmi rendjével szemben hegemonikus alternatívaként a munka gyökeresen eltérő ellenőrzési módjának létesítését a társadalmi újratermelés fölött.

A szükségszerűségnek ezt az átértékelését részben azért kellett végrehajtani, hogy adekvát fölfogáshoz jussunk a múltbeli történelmi fejlődésről, ami Marx törekvése szerint világos tagolódásban adott mélyreható, dialektikus magyarázatot a természeti és történelmi meg­határozottságokról, mindkét fajta determinációnak a társadalmi fejlődés emberi cselekvőerejével való kapcsolatában, s mindez a fiatal német filozófus kifejtésében éles ellentétben állt mind az akkor divatos spe­kulatív idealista, mind pedig a mechanikus materialista tanokkal. De az uralkodó elméletek gyökeres bírálatára mindenekelőtt azért kellett sort keríteni, hogy mintegy kézzelfogható módon bizonyuljon be a jelenben és a jövőben megvalósítható lehetősége egy égetőn szükséges fölsza­badító stratégiának, amelyet bénítólag akadályoztak a természeti vagy spekulatív metafizikai szükségszerűség önkiszolgáló segédeszközként alkalmazott hamis koncepciói. Marx 1845 tavaszán írott „Feuerbach-téziseinek” zárótétele, minden előtte olvasható állítását összegezve, így szól: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk' (Marx-Engels 1974, 11).⁷

Marx dialektikus fölfogása szerint a társadalmi élet minden oldalát ennek történelmi genezisére és átalakulásaira való tekintettel kell magyarázni. A magától értetődő kiindulópont csakis az lehet, hogy az ember a természet része, s ezért folyamatosan újra kell termelnie létezésének föltételeit valamely termelékenyen életképes anyagcsere révén a természettel. S hogy ez a szóban forgó anyagcsere egyáltalában megvalósítható legyen, magában kell foglalnia valamely társadalmilag fönntartható, ámbár hosszú történelmi időn át antagonisztikus, egymás közötti kapcsolatát az emberi egyedeknek, valamint a társadalmi csopor­toknak és osztályoknak, amelyekhez az egyének valóságosan tartoznak.

Ezt a nézetet, amely a végbemenő történelmi fejlődésnek nem csupán pozitív kilátásait tartja szem előtt, hanem potenciálisan romboló korlá­tait is, nem lehet levezetni egy olyan „természeti szükségszerűség” és

„emberi természet” teljességgel megokolhatatlan világából, amelynek életképessége a titokzatos „láthatatlan kéztől” függ, ahogy a politikai gazdaságtan művelői deklarálták, „sem nem az önmagát tételező eszme öléből” (Marx 1972a, 180) megszületett világból, ahogy a spekulatív filo­zófia posztulálta. Azon fölül, tekintve a marxi fölfogás megfogalmazásakor már az emberek rendelkezésére álló mérhetetlenül nagy termelő- és rombolóerőt, amikor már látható volt a tőke ellenállhatatlannak tetsző ter­jeszkedése a globális integráció irányába – amivel a legkézzelfoghatóbb módon kapott értelmes jelentést a „világtörténelem” kifejezés⁸ – nemcsak jogosultságot, de parancsoló szükséget nyert a kérdés: vajon meddig lehetséges az emberi lényeknek a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés szerkezeti antagonizmusok jellemezte formájában folytatniuk létezési föltételeik újratermelését anélkül, hogy ily módon véget vessenek saját történelmüknek?⁹

A természeti szükségszerűség határtalan dominanciája ebben a koncep­cióban csupán az emberi fejlődés legprimitívebb szakaszára szorítkozott, amikor őseink a természet erőivel való szerfölött egyenlőtlen mérkőzésük következtében szó szerint „máról holnapra” éltek, mivelhogy legelemibb szükségleteik kíméletlen küzdelemben megteremtett kielégítése alig biztosított számukra többet a puszta túlélésnél.

A történelmi folyamatban megtett első lépésekről csakis a változó szükségletekkel kapcsolatosan lehetséges beszélni. A szóban forgó efféle változások csupán egy bizonyos fokú elmozdulást eredményez­tek – még ha eleinte csakis valamilyen icipici elmozdulást – a szigorúan természet adta determinációkban. De már az akkori időkre és körülmé­nyekre visszatekintve is, amikor csupán az életben maradáshoz elen­gedhetetlen, legelemibb szükségletek kielégítésére adódott lehetőség az ember és a természet kölcsönhatása révén, föl kell figyelnünk a fölidézett képben végbement változások dialektikájára, hiszen ezek már olyan változások, amelyek a valódi történelmi fejlődésnek kezdenek utat nyitni. Hiszen „maga a kielégített első szükséglet, a kielégítés cselekvése és a kielégítésnek már megszerzett szerszáma új szükségletekhez ve­zet – és új szükségleteknek ez a megteremtése az első történelmi tett” (Marx-Engels 1974, 37). Ami a „Miért történelem?” makacs kérdését illeti, erre az a válasz: „Az embereknek azért van történelmük, mert életüket termelniük kell, éspedig meghatározott módon” (Marx-Engels 1974, 38).

Az új szükségletek teremtése ily módon kezdi háttérbe szorítani az em­beri történelem során azokat a határokat, amelyek eredetileg a természeti szükségszerűség abszolút zsarnokságának birodalmát jelölték. Ez az átalakulás olyanképpen ment végbe, hogy a természeti szükségszerű­séget fokozatosan minőségileg másféle meghatározottságok szorították ki a helyéből. Az új típusú determinációkban ugyanis az ember mint cselekvőerő – az emberiség a természet egyedüli olyan része, amelynek tagjai nem fajukkal közvetlenül egybeolvadó „nembeli egyedek”¹⁰ – tevé­kenyen közreműködik mint a történelem alanya, a szó igazi értelmében. Ekképpen a történelmi szubjektum megkezdi hosszú és ellentmondásos útját a potenciális önfölszabadítás felé a termelőerők előrehaladásának és az „eszközök megszerzésének” köszönhetőn, amelyekre a történetileg termelt új szükségletek kielégítéséhez van szükség.

Tehát egy új formájú okság és a neki megfelelő újfajta szükségsze­rűség – vagyis az emberi lények által teremtett történelmi szükség­szerűség – hatol be a természet rendjébe a társadalmi újratermelés területén keresztül. Minőségileg másfajta okság/szükségszerűség ez, előre – időben messze előre -, a teljes emberi emancipáció lehetősége felé mutat. Paradox módon ugyanez a szükségszerűség arra is képes, hogy rákényszerítse a társadalmi egyénekre a maga sajátosfajta zsar­nokságát, sőt még a kollektív önmegsemmisítés fenyegetését is képes meglebegtetni a fejük fölött, amennyiben a történelmi folyamatot, ame­lyet ellentmondásos – eleinte elkerülhetetlen, ám utóbb, az emberiség termelőerőinek drámai kibontakozásával egyre kevésbé igazolható – szükségszerűség igájaként saját maguk vettek a nyakukba, képtelenek tudatos ellenőrzésük alá vonni.

Az alapvető különbség az eredeti természeti szükségszerűség és az új típusú okság között abban áll, hogy az előbbi a történelmi kezde­tektől fogva közvetlenül uralkodik az egész emberi faj fölött. De csak eleinte, ellentétben az állatok összes többi természetes fajával, ame­lyeknek nem áll módjukban termeléssel közvetíteni az egyes tagjaik közti viszonyt, sem pedig a természet egészéhez fűződő viszonyukat, ennélfogva mindig is megmaradnak nembeli egyedeknek. Ennek meg­felelőn, jellegüket – amelyet esetünkben közvetlenül a természet adta meg nekik – sosem lehet leírni oly módon, amiképpen Marx meghatá­rozta kora releváns „emberi természetét”: történetileg változó társadalmi viszonyok együtteseként.

Hiszen az állatvilágban mindent a folyamatos természeti szükségsze­rűségnek kell szabályoznia, még a méhek „tökéletes építőmesterségét” is. Nem így az emberi egyedek esetében. Hiszen az emberek képesek artikulálni, vagyis tagolt módon kialakítani a természethez fűződő kap­csolataik létfontosságú és potenciálisan fölszabadító ön-közvetítését, valamint a maguk közti és kifejlődő társadalmi csoportjaik s a társadalmi egyének közti kapcsolatok közvetítéseit is.

Ugyanakkor azonban az emberi lények a felelősek egymás közti új­ratermelési viszonyaiknak elidegenítő másodrendű közvetítések formá­jában való ellenséges, diszkrimináló – és szerkezetileg/hierarchikusan rájuk kényszerített – antagonisztikus közvetítéséért is; ilyesmi egyébként minden osztálytársadalomban kialakul és állandósul, korántsem csak a tőkés változatban. Megkülönbözteti a tőkerendszert a korábbi újraterme­lési alakulatoktól az, hogy maradéktalanul globálissá terjeszthető ki, így mindent átfogó, antagonisztikus másodrendű közvetítések történetileg sajátságos formáját vezeti be és viszi fonák tökélyre, ennek minden korlátlan – és amíg e rendszer uralkodik, igazából korlátozhatatlan – s úgyszintén globálisan pusztító következményével egyetemben. Méghoz­zá, teljesen érthető módon, e kettős közvetítési viszonyban – egyfelől a természet és általában az emberek között, másfelől pedig az osztályokba sorolt társadalmi egyének között – az utóbbi közvetítési viszonylaté az elsőbbség, s ez korántsem megnyugtató körülmény a történetileg ér­vényesülő föltételek mellett. Ennek eredményeképpen az újratermelési viszonyoknak az egyének és társadalmi csoportjaik által a tőke uralma alatt megvalósuló, egymás közti antagonisztikus közvetítési módja teljes mértékben fölforgatja az emberiség létfontosságú kapcsolatát a termé­szettel, olyan mérvű pusztítás rémét idézi föl, amilyen mérvű romboló erők birtokába kerül története során az emberiség, következésképp a ter­mészet rombolásával egyben saját magát fenyegeti megsemmisítéssel.

De pontosan azért, mert az ember által problematikus módon magára kényszerített szükségszerűség, ami a tőkerendszer antagonisztikus má­sodrendű közvetítéseinek velejárója, nem természeti, hanem történelmi szükségszerűség, szó sincs fatálisan meghaladhatatlan determináltság­ról, ahogy ezt a szükségszerűséget oly gyakran fölfogják a filozófiában és politikaelméletben. A történelmi viszonyok változásos, dinamikus természete nem fér össze semmilyen rögzített mozdulatlansággal, akár olyan természeti törvények mintájára képződnek efféle eszmék, amilyen a nehézkedésé, akár metafizikai abszolútum alakjában kerül elénk, amiként a spekulatív idealista filozófiában.

A marxi fölfogásban a történelmi szükségszerűség egészen másképp értendő, lévén a legbensőbb meghatározottságában történeti. Így fölfog­va azt jelenti, hogy a történelmi szükségszerűségre akként kell számítani, hogy sajátságos föltételek mellett fog érvényesülni, merthogy ezek nem csupán meghatározzák effektív hatalmát, hanem ugyanakkor bizonyos történetileg determinált és világosan fölismerhető határokat is szabnak neki. Következésképp, az efféle szükségszerűségnek óhatatlanul el kell veszítenie a történelemben egykor betöltött helyét, mihelyt maguk az objektív föltételek – amelyek egy bizonyos pontig mellette szólnak, és természetesen a történelem (mégoly problematikus és az osztálytársa­dalmak hosszú története során antagonisztikus, ám mindenkor tevékeny) emberi szubjektumától is támogatást nyernek – valóságosan meghala­dottá válnak. És persze a szóban forgó meghaladás is elképzelhetetlen a humán történelmi szubjektum tevékeny (nemcsak az anyagi, hanem a „szabad szellemi termelés” részvételével történő) hozzájárulása nélkül.¹¹ Ez az oka, hogy Marx „merőben történelmi szükségszerűségnek” nevezi ezt a fajta szükségszerűséget, világossá téve, hogy ennek az inherensen történeti, tehát változó természetűnek tekintett szükségszerűségnek, amelyet meghatározott körülmények között hozott létre a történelmi szub­jektum, a maga idején majd óhatatlanul „tovatűnő szükségszerűséggé” („eine verschwindende Notwendigkeit”) kell válnia. E fontos kérdések, a marxi értelmezésükben meghatározva – kiemelve kölcsönös kapcso­lataikban a dialektika szerepét, szemben a merev „természeti megha­tározottságokkal” – mellőzhetetlen részét alkotják Marx emancipációs fölfogásának az emberi fejlődésről (erről majd a következő fejezetben szólunk részletesebben).

Ha mármost az általában vett munka fogalmának összemosását nézzük a tőkés bérmunkával s a társadalom valamennyi formájában szükséges használati értékekét a tőkés módban uralkodó csereértékekkel, akkor Adam Smithnél az a helyzet, hogy „egyáltalában a munka az értékek, va­lamint a gazdagság forrása, de értéktöbbletet tulajdonképpen csak annyi­ban tételez, amennyiben a munka megosztásában a többlet csakugyan a társadalom természeti adományaként, természeti erejeként jelenik meg, ahogy a fiziokratáknál a földéként. Ezért helyez Adam Smith olyan súlyt a munka megosztására. Másrészt nála a tőke – mert ő a munkát értékalkotónak fogja ugyan fel, de magát a munkát használati értéknek, magáért való termelékenységnek, emberi természeti erőnek egyáltalá­ban (ez különbözteti meg a fiziokratáktól), de nem bérmunkának, nem a sajátos formameghatározásában a tőkével ellentétben – eredetileg nem úgy jelenik meg, mint ami ellentétesen magában foglalja a bérmunka mozzanatát” (Marx 1972a, 223). Ricardo is úgy fogja föl a bérmunka és a tőke kapcsolatát

mint természetes, nem meghatározottan történelmi társadalmi for­mát, […] mint ahogy maga a gazdagság, a maga csereérték-formá­jában, mint anyagi fennállásának pusztán formai közvetítése jelenik meg nála; ezért a polgári gazdagság meghatározott jellegét nem értette meg – éppen mert az mint az egyáltalában-való gazdagság adekvát formája jelenik meg. [.] mindig csak a munka és a föld általános termékének a három osztály közötti elosztásáról beszél, mintha a csereértékre alapozott gazdagságban csak a használati értékről lenne szó és a csereérték csak szertartásos forma volna, amely Ricardónál egészen úgy eltűnik, mint a pénz mint forgalmi eszköz a cserében. (Marx 1972a, 224)

Tehát a polgári politikai gazdaságtan mind e két nagy képviselőjénél „természetivé” változik az, ami történelmileg sajátos, így ami valójában átmeneti, ami Marx értelmezésében óhatatlanul „tovatűnő szükségsze­rűség”, mégpedig ugyanazon emberi lények történetileg megvalósuló meghaladó tevékenységének köszönhetőn ilyen, akik saját maguk hozták létre ezt a szükségszerűséget, az itt megingathatatlan természeti szükségszerűség státusában lép föl. Eszerint, összhangban a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés tőkés módjának örök érvényűként való föltünteté­sével, ahogyan még a politikai gazdaságtan klasszikusainál is láthatjuk, akik úgy tekintenek a maguk termelési rendjére, mint természetes rendre, ahol a törvények úgy működnek és éppoly változatlanságban érvényesek, akár a gravitáció törvénye, egy ilyen társadalmi újratermelési rendszerrel szemben csakis egy olyan oktalan – racionálisan igazolhatatlan – tervezet állíthat föl (nyilvánvalón képtelen) alternatívát, amelyik valami egészen másféle természettörvényekre alapozódna.

Ha egyszer egy ilyen fölfogás kerekedik fölül, amelyik a nehézkedés természeti törvényének mintájára tárgyiasítja a történelmileg előállt tőkés rendszert, akkor ez könnyen önkényeskedéshez és felelőtlenséghez ve­zethet a termelési célok követése során. Különösen, ha a fönnálló rend szerkezeti antagonizmusai egyre növekvő intenzitással jutnak érvényre a tőkés fejlődés hanyatló szakaszában. Vagyis amikor a gazdasági növe­kedésről és a tőkefölhalmozásról, amely előtt eredetileg szinte korlátlan tér nyílott, kiderül, hogy egyre bajosabb következményekkel jár, s idesto­va tarthatatlan a helyzet, mégpedig a rendszerből adódó korlátok, nem pedig holmi többé-kevésbé könnyűszerrel orvosolható konjunkturális válság okán. Nem meglepő ennélfogva, hogy ilyen körülmények között – amikor a profitorientált tőke minden áron terjeszkedésre törekvése nincs tekintettel a következményekre – lehetetlen lesz megfelelő mér­cét találni, amivel megítélhető volna, mi az, ami fönntartható és járható hosszabb távon is, és mi az, ami tékozló és minden ízében destruktív tevékenység. Ennek következtében a tőkerendszer egykor eszményített „termelő rombolása” fokozatosan rátelepszik a társadalomra egyfajta történelmileg tarthatatlan s végtére robbanásra kész romboló termelés alakjában.

E szemünk láttára szinte tapinthatón kivilágló távlat kidomborítása semmiképp sem holmi igazolhatatlan „visszafogó” ellenvetés, amellyel körkörös akadályt óhajtanánk emelni az emberiség termelőképessége elé. Korántsem. Hiszen a termelés haladása pozitív értéknek számít a szocialista elméletben, föltéve, ha emberileg értelmes, és ha történel­mileg járható alapon megy végbe. Marx nagyon is világossá tette ezt a „luxus” és a „természetileg szükséges” tárgyalása során. Ekképpen fogalmazza meg ezt:

A luxus ellentéte a természetileg szükségesnek. Szükséges szükség­letek annak az egyénnek a szükségletei, amely maga is természeti szubjektummá van redukálva. Az ipar fejlődése megszünteti ezt a természeti szükségességet, akárcsak azt a luxust – a polgári társa­dalomban persze csak ellentétesen. (Marx 1972b, 12)

Tekintettel arra, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés folyamán a termelés valamely elmaradottabb szakaszának a „luxusa” normális, sőt szükséges céltárgyává lett a „termelő fogyasztásnak”, s ezáltal potenciá­lisan ösztönzőjévé a további fejlődésnek, világos hát, hogy az itt a kor parancsolata: az ellentétes formát kell leküzdeni, amelyben a termelé­kenység a tőke igája alatt bontakozik ki, nem pedig a pozitív, emberileg gazdagító termelőképességet kell visszafogni.

Ám ha nincs meg a helyes mérce a termelőtevékenység járható útjának fölméréséhez, merthogy ilyesmi nem állítható föl a valódi emberi szük­ségletekre alapozott, tudatosan tervezett termelési célok formájában,¹² ez esetben a tékozlás nekivadultan elburjánzik, ahogyan ma tapasztaljuk, a legképtelenebb módon sokszorosára növelve az ínséget amaz ördögi kör révén, amelyet az ínség és a pocsékolás egybekapcsolása révén alakít ki ahelyett, hogy fokozatosan a múltnak adná át a szűkölködést mint olyat.

Nem szabad elfelejtenünk ugyanis, hogy ennek az ördögi körnek a kényszere a mi fönnálló újratermelési rendünkben nem szorítkozik arra, amit oly rutinosan mellőzni szokás mindahány tőkés módra fejlett ország „használd és dobd el” társadalmának mindennapi életében, az esztelenül profitorientált csökkenő hasznosítási arány mint cél irracionális köve­tésének következtében, a termelésben éppúgy, akár a fogyasztásban. Kiterjed a közvetlenül romboló célkitűzésekre is, amelyekhez riasztó nagyságú természeti és társadalmi erőforrásokat rendelnek hozzá, s hatásuk az egész emberiséget érinti, lásd a XX. század két világhábo­rúját és korunk népirtó háborúit, amelyeket nagyon is jól ismerünk friss történelmi tapasztalataink nyomán.

Természetesen, nem nehéz belátni az ilyen pusztító gyakorlat negatív hatását a szellemi és politikai fejleményekre. Ilyen gyakorlat érvényesül a mi kiváltképpen súlyos történelmi körülményeink közepette, amikor szemlátomást sokkal nagyobb szükség van arra, mint bármikor máskor, hogy tudatosan szembeforduljunk ezekkel a veszedelmes változásokkal, s a rendelkezésünkre álló „szabad szellemi termelés” potenciális fölsza­badító tartalékait is mozgósítsuk. Ám ez a fajta tudatos beavatkozás a történelem menetébe csak akkor lehetséges, ha a közrejátszó erőket és viszonyokat a helyes távlatba helyezve ragadjuk meg. Ez megkövetelné, hogy a maguk bonyolult, dialektikus, kölcsönös meghatározottságaiban foglalkozzunk a kérdésekkel.

Érthető ilyenformán, hogy a „szabad szellemi termelés” természete egyáltalán csakis a valós történelmi föltételekhez és ezek alapvető anyagi átalakulásaihoz való szoros kapcsolatában tárható föl bármely társa­dalomalakulatban. Hiszen a kérdéses történelmi föltételek úgyszintén sajátos határokat szabnak, s a „szabad szellemi termelés” csak ezeken belül lesz megvalósítható, gyakorolható.

Ha tehát nyomós ideológiai okokból, amelyek a társadalmi antagoniz-musok jelenleg uralkodó rendszeréből fakadnak, a tőke nézőpontjából fogant elméletekben mellőzik vagy tendenciózusan eltorzítják a valósá­gos összefüggéseket s a bonyolult kölcsönös meghatározottságokat, ez esetben óhatatlanul időtlen abszolúttá alakul át az, ami történelmileg specikifus. S e tekintetben az égvilágon semmi különbség sincs aközt, hogy a posztulált abszolútumot valamely kinyilatkoztatott „természeti rend” vagy épp spekulatív metafizikai rendszer nevében igazolják, ahogy föntebb alkalmunk volt látni ilyeneket több eltérő változatban is, és bizony a klasszikus politikai gazdaságtan és filozófia némelyik igen nagy alakjá­nak írásaiban úgyszintén. Ami csakugyan számít, az, hogy a történelmi­leg sajátságosnak az átlényegítése időtlen abszolúttá úgy, hogy a tőkét örök érvényűnek mutassa, óhatatlanul messzire ható következményekkel jár az elméletre éppúgy, mint a meghatározó társadalmi-gazdasági és politikai gyakorlatra.

Emiatt fontos észben tartanunk Marx szavait arról, hogy „ha abból indulunk ki, hogy a munka bérmunka” – s persze, hogy a tőke magá­nak megfelelő álláspontja szerint ennek így kell lennie -, „úgyhogy az egyáltalában való munkának a bérmunkával való egybeesése magától értetődőnek látszik, akkor a tőkének és a monopolizált földnek is úgy kell megjelennie, mint a munkafeltételek természetes formájának az egyáltalában való munkával szemben. Tőkének lenni, ez most a mun­kaeszközök természetes formájaként jelenik meg és ezért mint tisztán dologi, a munkaeszközöknek az egyáltalában való munkafolyamatban betöltött funkciójából eredő jelleg” (Marx 1974, 777).

Itt sem csupán a történetileg vizsgálható valóságos társadalmi viszo­nyok eltorzításáról van szó, hanem ideológiailag igen-igen árulkodó, teljes visszájukra fordításáról. Ha azonban a valódi történelmi föltételek s a tőke és a munka között ezeknek megfelelő szerkezeti viszonyok effajta visszájukra fordítása, amiről Marx leírásában olvashattunk az iménti idézetben, kihívás nélkül ennyiben marad – mind elméletileg, mind gyakorlatilag -, akkor minden fölszabadító eszme és erőfeszítés reménytelen: óhatatlanul a legrosszabb fajta ördögi kör záródik köréje, amiből nincs kiút. A teljes visszájára fordítás ugyanis, amelyikkel ebben a tőke és a munka közti, fejtetőre állított viszonylatban találkozunk, nem egyszerűen a tőke látószögéből és érdekében fogant elméletek ködösítő trükkje. Bőségesen találhatunk rá példát a mindennapi társadalmi gya­korlatban, a fonák módon „abszolút természetes” eldologiasodás látvá­nyaiban, amelyekhez az emberi lények immár az élet minden területén „természetes módon” hozzászoktak.

Az ideológiai/elméleti formák tevőlegesen ható megtestesülését képvi­selik azoknak a hatalmas anyagi és történeti átalakulásoknak, amelyek valójában előidézték – minthogy elsőbbséget élveznek, amit azonban nem szabad tendenciózusan összecserélni valamiféle egyoldalú me­chanikus kizárólagossággal – a szóban forgó eredeti viszonylatok tartós visszájukra fordítását a valóságos történelmi folyamat során, átváltoz­tatva ezáltal a munkát e gyakorlati fetisizmusnak szerkezetileg az egész társadalomra való rákényszerítése révén „saját termékének tulajdonává”.

Ez az oka, amiért a „szabad szellemi termelés” jelentését semmiképp sem vehetjük idealisztikusan abszolutizált értelemben, bármekkora is a kísértés, hogy így tegyünk. Hiszen a szellemi termelés még a „szellem­óriások”, az alkotóművészek és az elméletalkotók munkáiban, ideértve a polgári politikai gazdaságtan és filozófia klasszikusait is, mindig csak válaszol – a maga módján, dialektikus kölcsönösség formájában – a va­lóságosan adott föltételekre azáltal, hogy jelentős hatással van a létező föltételek napirenden levő átalakítására. Ez vitathatatlanul így van és így is marad, még ha érthető módon a szellemi termelésnek is hozzá kell tennie ehhez a magáét az általános történelmi föltételek jól körülhatárolt keretében.

Ettől még a „szabad szellemi termelés” a szó igazi értelmében szabad, s ez okból mint intellektuális vállalásra nagy felelősség is hárul rá; épp azért, mert tevékeny – jó vagy rossz – szerepet vállal a kibontakozó történelmi folyamatban, amelynek elválaszthatatlan része.

Fordította: Csala Károly

Ez az értekezés a Social Structure and Forms of Consciousness című dilógia második könyve – The Dialectic of Structure and History [New York, Monthly Review Press, 2011] – „Material Transformations and Ideological Forms” című 4. fejezetének 1. alfejezete.)

Jegyzetek

¹ Marx az idézet utolsó sorában a Hamburgi dramaturgiára utal, amelyben Lessing bírálja Voltaire-t.

² Amiként Kant írja: „Az olyan görcsös fát, amilyenből az ember van, nem lehet teljesen egyenesre faragni” (Kant 1995-1997, 50).

³ A „Hittani Kongregáció” vatikáni hivatala, bár modern intézmény, közvetlen leszármazottja a Szent Inkvizíciónak. Éveken át a legkonzervatívabb német bíboros, Joseph Ratzinger vezette. Nem csoda, sőt éppenséggel szükségszerű, hogy a fölszabadítás teológiájának latin-amerikai képviselőit, köztük korunk egyik legnagyobb költőjét, Ernesto Cardenalt nem csupán elítélte ez a hivatal, hanem kiközösítéssel is megfenyegette.

⁴ Az „érzik” Hayek kiemelése.

⁵ Margaret Thatcher kirohanása a sztrájkoló brit bányászok ellen 1984-ben.

⁶ Hogy csak a két legfontosabbat nevezzük meg ezekből a félrevezető elméleti reprezentációkból, hangsúlyoznunk kell a munka korszakos jelentőségű fo­galmának (hiszen az emberi lények alkotó képességeinek gyakorlása még az eljövendő szocialista rend legfejlettebb formájában is elengedhetetlenül szüksé­ges lesz) tendenciózus összemosását a tőkés bérmunkával, s hasonlóképpen a használati értékek életbevágón szükséges termelésének (ami megint csak abszolúte szükséges követelmény a munka által a fönnálló renddel szemben támasztott hegemón alternatív rendben is) összemosását a tőkés módon uralkodó csereértékekkel. Egyik is, másik jellemző módon arra szolgál, hogy örökkévalónak tüntesse föl a tőke történelmileg meghatározott újratermelési rendjét, önkényesen átlényegítve ezt „a természetes és pótolhatatlan” társadal­mi-gazdasági renddé. Az ilyen típusú egybemosásnak a polgári politikai gazda­ságtan két legkimagaslóbb alakja, Adam Smith és David Ricardo szolgáltatja a leginkább beszédes példáját, amiként már szó esett róla.

Lásd még e könyv első része, A módszer társadalmi meghatározottsága 6. fejezetének 8. alfejezetét arról, hogy Hegel – ugyanilyen szellemben – összemossa az osztálykiváltságként birtokolt termelési eszközöket az általános létfönntartási eszközökkel, valamint a munkavégzést mint olyat a társadalmilag s hierarchikusan megosztott munkával, akként igazolva ezt az egybemosást, hogy alapja „az embereknek a természettől – az egyenlőtlenség elemétől – tételezett egyenlőtlensége” (Hegel 1983, 220).

⁷ Marx kiemelése.

⁸ A német ideológiában olvashatjuk: „Minél jobban kiterjednek mármost e fejlődés folyamán az egyes körök, amelyek egymásra hatnak, minél jobban megsem­misül az egyes nemzetiségek eredeti lezártsága a kifejlett termelési mód […] révén, a történelem annál inkább világtörténelemmé válik, úgyhogy például ha Angliában egy gépet találnak fel, amely Indiában és Kínában számtalan mun­kást foszt meg kenyerétől, és ezeknek a birodalmaknak egész létezési módját felforgatja, ez a találmány világtörténelmi ténnyé válik” (Marx-Engels 1974, 47).

⁹ „A termelőerők fejlődésében bekövetkezik egy fok, amelyen olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, amelyek a fennálló viszonyok között csak bajt okoznak, amelyek többé nem termelőerők, hanem rombolóerők.” (Marx-Engels 1974, 49) „Most tehát odáig jutott a dolog, hogy az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniok, nemcsak azért, hogy el­jussanak öntevékenységükhöz, hanem egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák.” (Marx-Engels 1974, 91)

¹⁰ „Az állat közvetlenül egy az élettevékenységével. Nem különbözteti meg magát tőle. Ő maga az. Az ember magát az élettevékenységét akarása és tudata tár­gyává teszi. Tudatos élettevékenysége van. Ez nem olyan meghatározottság, amellyel ő közvetlenül egybefolyik.” (Marx 1981, 88)

¹¹ „A történelem nem egyéb, mint az egyes nemzedékek egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkéket, termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott, ilyenképpen tehát egyfelől a ráhagyott tevékenységet folytatja egészen megváltozott körülmények között, másfelől pedig a régi körülményeket módosítja egészen megváltozott tevékenységgel […] Ez a történetfelfogás [ti. a marxi] tehát azon nyugszik, hogy a valóságos termelési folyamatot fejti ki […] nem kell, mint az idealisztikus történelemszemlé­letnek, minden időszakban valamilyen kategória után kutatnia, hanem állandóan megmarad a reális történelmi talajon […] Megmutatja […] hogy tehát a körül­mények éppannyira alkotják az embereket, mint az emberek a körülményeket.” (Marx-Engels 1974, 46, 50, 51)

¹² Emlékeztetnünk kell ennek kapcsán Marx figyelmeztetésére, aki nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a tőke kibontakozó fejlődésének megfelelőn „a termékek és szükségletek kiterjesztése [folytán] embertelen, kifinomodott, természetellenes és képzelt vágyak leleményes és mindig számító rabszolgájává lesz” [a pénz korlátlan uralma alá került ember] (Marx 1981, 116).

Irodalom

Hayek, Friedrich August von 1992: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Budapest, Tankönyvkiadó

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1979: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Budapest, Akadémiai Kiadó

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1983: A jogfilozófia alapvonalai. Budapest, Aka­démiai Kiadó

Kant, Immanuel 1995-1997: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből. Történetfilozófiai írások. Szeged, Ictus

Marx, Karl 1958: Értéktöbblet-elméletek. I. rész. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1972a: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/I, Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1972b: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/II, Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1974: A tőke. III. MEM 25, Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl 1981: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42, Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Marx, Karl – Engels, Friedrich 1974: A német ideológia. Budapest, Magyar Helikon

Smith, Adam 2011: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. II, Budapest, Napvilág

1968 jelkép, erőforrás – baloldaliként sokat merítünk belőle -, vannak máig élő eszmei, életmódbeli, művészi és személyes legendái… De milyen is volt valójában, s legfőképpen mi maradt meg belőle? '68-at is elérte a nagy idők végzete, részben emlékké szelídült, a nosztalgia tárgya, s emiatt nehéz észrevenni, hogy a várt – és az illúziókban ma is élő – baloldali áttörés helyett bizonyos értelemben a kapitalizmus restaurációja követte.

45 éve annak, hogy 1968 májusában a párizsi diákok forradalmi kitörése nyomán egész Európában, majd eltérő okokból szinte az egész világon széles, rendszerellenes tömegtiltakozások, tömegmozgalmak indultak el, amelyek végső soron egy új baloldal megformálódásának történelmi és intellektuális hátterét adták. E számunkban az évfordulóról a témakör kiváló orosz kutatójának, lapunk gyakori szerzőjének 2008-ban készült tanulmányával emlékezünk meg, amely a baloldal apályának korszaká­ban feleleveníti a rendszerellenes baloldal hagyományának egy fontos irányzatát – nem kritikátlanul. (A szerkesztőség)

*

A negyvenedik évforduló, meg kell hagyni, nem olyan jelentős, mint az ötvenedik (az utóbbi csakugyan szimbolikus szám), ezért a „lázadó" 1968-as évhez kapcsolódó felfokozott nyugati propagandakampányt semmiképpen sem tekinthetjük spontán jelenségnek. (A nyugati kam­pánynak nálunk csak halvány árnyéka tapasztalható, mellesleg, tíz évvel ezelőtt nem volt semmi ehhez hasonló.) S az sem véletlen, hogy hangadói nem mások, mint a baloldali mozgalom renegátjai, azok, akik már régen feladták ideáljaikat a valaha olyannyira gyűlölt burzsoá establishmentben rájuk váró státusz fejében – az olyanok, mint Cohn-Bendit, Glucksman vagy Hitchens.

Azok közül, akik valóban aktív és jelentős szerepet játszottak a '68-as eseményekben, sokan még ma is élnek – több tízezren, talán több száz­ezren is. Sokan közülük mindvégig hűek maradtak ifjúkori nézeteikhez. Ám hangjuk mégsem szüremlik be a mainstream tömegmédiába. Mi több, ez a mainstream gondosan munkálkodik azon, hogy elhitesse: nem csupán ezek az emberek nem léteznek, akik a baloldali (az anarchistától a baloldali szocialistáig terjedő) sajtóban publikálnak, hanem még ilyen sajtó sincs. Azt figyelhetjük meg, hogy az „első világ" uralkodó osztályai elemi érdeküknek tekintik, hogy egy új mítoszt építsenek be a köztudatba, amely „megmagyarázza" 1968-at. Egy olyan mítoszt, amely '68 baloldali radikális mítosza helyébe léphetne, melynek, mint kiderült, „jótékony" (vagyis szovjetellenes) hatása már okafogyott, s így csak „kártékony" (azaz antikapitalista) hatása érvényesül.

Az új mítosz üzenete világos: '68 győztes forradalom, mely meg­változtatta a kapitalizmus arcát, határtalanul szabaddá, határtalanul demokratikussá, határtalanul toleránssá tette, nyitottá a teljes lakosság összes problémájára, beleértve a fiatalokat, a nőket, a kisebbségeket. Úgy tűnik, a „vörös május" ötvenedik évfordulójára ennek a mítosznak, mely szerint '68 után a kapitalizmus „emberarcúvá" és tökéletessé vált, már be kell épülnie a közgondolkodásba. A propagandakampány megrendelői és megrendezői 2018-ra 1968 „győzelmének" méltó meg­ünneplését tervezik. De hát mi volt valójában 1968?

Kezdjük azzal, hogy a „vörös május" mostani trend szerinti kiemelése az azt megelőző és az utána következő események sorából helytelen, mi több: egyenesen történelemhamisító hozzáállás. Még Franciaország esetében is nyilvánvaló, hogy az úgynevezett „májusi események" még az előző, 1967-es évben kezdődtek el, és 1969-ben De Gaulle lemon­dásával értek véget (Taraszov 2007, 478-480). Az Egyesült Államokban „1968" 1965-1966-ban kezdődött, és a hetvenes évek elejéig tartott (legalább 1973-ig). A legtöbb latin-amerikai országban '68 hasonlókép­pen 1965-1966-ban vette kezdetét, és 1970-ben fejeződött be. Chilében ugyanakkor éppen 1970-ben kezdődött, és Pinochet hatalomátvétele erőszakosan vetett neki véget. Olaszországban 1969-ben történt meg 1968. Belgiumban 1966 végétől 1970-ig vagy 1971-ig tartott¹ (Spiatel-Evrard 1970, 1983). A kanadai (megjegyzem, eléggé mérsékelt) '68 1966-ban kezdődött és 1969-ben végződött. Kelet-Pakisztánban időben, 1968-ban kezdődött, és csak 1971-ben, Banglades megalakulásával ért véget² (Talukder Maniruzzaman 1971). Indiába késve érkezett, és 1969-től 1970-ig tartott (de az is lehet, hogy 1973-ig) (Calman 1985, 1975). Libanonban 1969-ben volt '68, Jordániában 1969-1971-ben, Srí Lankán meg 1970-1971-ben. Thaiföldön még később, 1972-1976-ban stb. stb. Még a „Prágai tavasz" sem 1968 tavaszán kezdődött, hanem 1966-tól 1970-ig húzódott el, amit mellesleg a kormányzó szovjetbarát rezsim sem tagadott (Uroki… 1971). '68 kifejezetten kevés országban volt éppen és kizárólag 1968-ban: ilyenek Lengyelország, Jugoszlávia, Spanyolország, Mexikó, Irak és Ausztrália (ahol semmivel sem volt in­tenzívebb, mint Kanadában).

Tehát összességében helytelen pusztán csak 1968-ról beszélni. Sokkal helyénvalóbb a „sixty rollers"-t vagy a „forrongó hatvanas évek"-et emle­getni, s ezeket is csak az „első világ"-ra vonatkoztatva.

A másik (egyébként logikusnak tűnő) félreértés, hogy '68 az „új baloldal" eredményeinek és befolyásának csúcspontja volt. Valójában ez éppen a magát új baloldalnak álcázó régi baloldal befolyásának és eredményességének csúcsa volt. Az új baloldalról egyszerűen kiderült, hogy nem volt eléggé új, mi több, túlságosan is régi volt.

Ami az új baloldal elméleti bázisát illeti, az alapjában véve egyáltalán nem volt új – a régi baloldal, az anarchisták, a szocialisták és a kommu­nisták elméleteiről volt szó, amelyek a XIX. századra nyúlnak vissza. Az új baloldal stratégiája és taktikája, az „első világ" országaiban legalábbis, hasonlóképpen teljesen hagyományos, a régi baloldaltól átvett mód­szerekből állt: tüntetések, petíciók, (gyárfoglalásokkal is járó) sztrájkok, részvétel a választásokon. Még Franciaországban, a „vörös május" alatt is éppen a régi baloldal játszott kulcsszerepet abban, hogy az esemé­nyek országos krízissé nőttek: a szakszervezetek, a „régi" kommunista és szocialista párt, de semmiképpen nem az új baloldal szervezeteibe tömörült csoportocskák, s még kevésbé a pártonkívüli diákok tömegei.

Ezen a ponton szükséges volna tisztázni, egyáltalán miben külön­bözött az új baloldal a régitől. Természetesen nem abban, amit a téma szovjet megélhetési „szakértői", az olyanok, mint Jurij Davidov, szeret­tek nekik tulajdonítani; vagyis, hogy az „új balosok" „szélsőségesek" voltak, elutasították a „helyes" szovjet ideológiát, a marxizmus-leni­nizmust, és ehelyett – magától értetődően a nyugati titkosszolgálatok megbízásából – a „helytelen" anarchista, trockista, illetve maoista elveket hirdették. Az anarchizmusban nincs semmi új, ez egy régi baloldali ideo­lógiai rendszer. A trockizmus irányzata is „régi", hiszen már az 1930-as évek óta létezik. A maoizmus mint a kispolgári egyenlőségpárti paraszt­szocializmus egyik változata, nem más, mint a sztálinizmus helyi kiadása – s az egyenlőségpárti parasztszocializmus is a harmincas évek terméke, és – bár marxista terminológiát használ – nem tekinthető marxizmusnak (így természetesen a maoizmus sem az).

Ha eltekintünk az anarchisták igen harsány, de az elméletet tekintve terméketlen és végeredményben zsákutcában toporgó társaságától, az új baloldaliak először is abban különböztek a régiektől, hogy monda­nivalójuk sarokköve nem a kizsákmányolás, hanem az elidegenedés problémája volt (mellesleg ezzel magyarázható a diákok vezető szerepe az új baloldal köreiben – ők, bármit is állítottak a diákságot kizsákmá­nyolt osztályként definiáló teoretikusok, még nem voltak kitéve közvetlen kizsákmányolásnak, ám az elidegenedést saját bőrükön tapasztalták). Tehát az új baloldal a nyugati marxizmus néhány irányzatának közvetlen örököse volt – ezek a frankfurti iskola, a francia ateista egzisztencializ­mus, a freudo-marxisták és Che Guevara³ (Che Guevara 2006, 58-68, 128-132, 266-280, 432-448, 475-492; 1970, 39-48, 81-91, 161-175, 230-250, 308-318, 367-384; Tablada Pérez 1987, 123-127).

Másodszor, megkülönböztette őket az is, hogy megkérdőjelezték a forradalmi szubjektumra, a forradalmi osztályra, a forradalmi szervezet jellegére és formáira, a forradalmi ideológia és elmélet szerepére és a harc formáira és módszerei vonatkozó hagyományos megközelítéseket. A munkásság, a parasztság és a kispolgárság helyett (vagy mellettük) az értelmiséget, a diákságot, a fiatalokat, a társadalom peremén élőket és a harmadik világ elnyomottait tekintették a forradalom alanyának és forra­dalmi osztálynak. A forradalmi párt (szövetség, egyesület, szakszervezet) helyén náluk az autonóm csoportok, kommunák, tömegmozgalmak álltak, az ellenkultúra mint közösség, a partizánbrigádok. Megkérdőjelezték a ki­dolgozott forradalmi elmélet és gyakorlat szükségességét. A küzdelem új formáiként és módszereiként az erőszakmentes tömegmegmozdulásokat preferálták (többek között a rendszerből való teljes kivonulást, amelyet a kommunákban vagy az ellenkultúra szcénájában lehetett megvalósítani, vagy éppen a „párhuzamos" – narkotikumok segítségével létrehozott – valóságban), valamint a szervezett szabotázst és a partizánharcot (a városi gerillák tevékenységét is idesorolva).

Már ezeknek az elméleti újításoknak az áttekintéséből is látható, hogy az új baloldalnak nem volt sem egységes ideológiája, sem egységes elmélete, sőt, még elméletkezdeményük sem. Mi több, egyáltalán nem volt akár részben kidolgozott forradalmi elméletük (elméleteik) sem, nemhogy egy olyan szisztematizált gondolatrendszer, mint amilyennel a régi baloldal rendelkezett – részben azért sem, mert az „újakat" tudatos elmélet- és ideológiaellenesség jellemezte.

Szigorúan véve, az új baloldalra vonatkozóan már az ideológia ki­fejezés használata sem egészen indokolt (csak a tudományos kutató szempontjából helytálló). Én magam annak idején 29 alapvető elvi és fogalmi komplexumot különítettem el az új baloldali gondolkodásban, s ezekhez még nyugodtan hozzátehetnénk tíz-tizenöt kevésbé jelentős, járulékos egységet, amelyek több-kevesebb sikerrel összerendezhetők valamiféle, éles körvonalakkal nem rendelkező egésszé (néha pedig még összekapcsolni sem lehetett őket, sőt egymásnak is ellentmond­tak) (Taraszov­-Cserkaszov­-Savsukova 1997, 72-81). Az új baloldal ideológiája (vagy a különböző baloldali csoportok ideológiai rendszerei) egész egyszerűen nem voltak kidolgozva. Kidolgozott ideológia híján pedig nevetséges volna egy forradalom győzelméről beszélni – még akkor is, ha ez „az 1968-as forradalom". Az új baloldal ideológiailag teljes egészében a régitől függött, s ez a „régi" nemsokára megosztotta és bekebelezte az „újat".

Mindez teljesen törvényszerű volt, hiszen a „sixty rollers" éles politikai küzdelmeinek kezdetéig az új baloldalnak nem volt elég ideje egy elmélet kidolgozására, hiszen az irányzat csak az ötvenes évek végén kezdett el formálódni (a legkorábbi művek, a legfontosabb szövegek, a frankfurtiak legjelentősebb munkái közül több is éppenhogy csak megjelent a hat­vanas évek közepére, s a közönség még az olvasásukig sem jutott el, így hatásuk sem volt még – elegendő csak azt említeni, hogy Marcuse Az egydimenziós ember című könyvét csak a „vörös május" után fordí­tották le franciára. Ezeket a műveket gyakran egyszerűen „útközben" írták, sietve, a küzdelem hevében, mint például a Cohn-Bendit fivérek már-már legendás közös könyvét. Az új baloldal elméleti vívmányainak jelentős része már 1968 második felében és az azt követő években, azaz post factum íródott – amikor gyakorlati szükség már nemigen volt rájuk. A forradalmi gyakorlat terén az új baloldal két újítást hozott (ha az olyan öngyilkos eszképista kísérleteket, mint a kommunák és a „pszichedelikus kultúra", nem vesszük számításba) – az ellenkultúrát és a gerillaharcot (az utóbbit mint a küzdelem sajátos formáját, s nem csupán taktikai módszert, amelyet megfelelő körülmények között a hagyományos politikai erők is alkalmaztak). De az ellenkultúráról bebizonyosodott, hogy amennyiben nem tudja magát izolálni a „nagy", burzsoá kultúrától, életképtelen. A gerillaharc pedig a harmadik világ öröksége lett, a hatvanas években az „első világ" országaiban szinte egyáltalán nem alkalmazták (a régi baloldal klasszikus módszereivel éltek, amilyen a tüntetés, a sztrájk, a propagandakampány, párt- és egyesületszervezés, tömegmozgalmak indítása – ezeket az „régiek" még a Komintern idején sajátították el). Amikor az „első világ" új baloldala elkezdett gerillaharccal próbálkozni, kiderült, hogy a forradalomnak már vége, a mozgalom hanyatlásnak indult, az aktivisták döntő többségét pedig már magába olvasztotta valamelyik régi baloldali szervezet.

Másképpen fogalmazva, '68 a régi baloldal utolsó világméretű diadal­menete volt, az ő apoteózisuk. De akkor ezt még senki sem értette. És még egy jó darabig nem értették. De ugyanakkor, szigorúan dialektikus értelemben véve, ebben a diadalmenetben a régi baloldal krízise ma­nifesztálódott, ezzel kezdődött hanyatlása és végelgyengülése. A régi baloldal (a marxisták, köztük a trockisták is, az anarchisták, a szocialisták – a szociáldemokratákat is és a sztálinistákat/maoistákat is beleértve) kimerítette tartalékait. Egy teljes történelmi korszak ért ekkor véget, amely a XIX. század közepétől tartott.

Az, hogy az új baloldal sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nem állt készen a forradalomra, hogy az események (bár ők ezt akkor nem látták be) váratlanul érték őket, végzetesnek bizonyult. A régi baloldal az első győztes forradalmait (vagyis 1917-et) megelőzően már hetven évet tudhatott maga mögött, ennyi ideje volt az elmélet és a gyakorlat fejlődésére, tökéletesedésére, s ez az evolúciós folyamat gondoskodott a legsikeresebbek és legéletképesebbek kiválasztódásáról. Az új baloldal­nak még a gyakorlat területén sem volt több mint tíz év tapasztalata, ideje a forradalmi harc új formáinak elsajátításához és begyakorlásához, ah­hoz, hogy meggyőződhessenek arról, hogyan működnek ezek az egyes országok sajátos körülményei között, s hogyan lehet őket adaptálni, 1968 előtt (ha a kubai forradalmat tekintjük kezdőpontnak), s akkor még az elméletről nem is beszéltünk (ami pedig a városi gerillaharcot illeti, a tupamarók csoportjának megalakulása óta ekkor még csak 2-3 év telt el). A kapkodás miatt még Latin-Amerikában is az történt, hogy a kubai praxist próbálták egy az egyben a kubaiaktól teljesen eltérő körülmények közé átültetni, az „első világ" próbálkozásain így nincs mit csodálkozni.

Ha a marxistáknak, a XX. század legsikeresebb forradalmárainak, hatvan-hetven évükbe telt a klasszikus marxista művek feldolgozása, tökéletesítése és a gyakorlati alkalmazás kidolgozása a forradalom harcosai számára, naivitás volna azt gondolni, hogy a nem könnyeb­ben, inkább nehezebben értelmezhető szövegeket, Sartre, Horkheimer, Adorno, Marcuse vagy Althusser műveit az új baloldal érthetővé és hozzáférhetővé tudta tenni a tömegek számára néhány év vagy éppen hónap, vagy hét alatt, ráadásul forradalmi vagy forradalom előtti helyzet­ben. Ennek az lett az eredménye, hogy a mozgalom egy kisebbsége de facto elméleti háttér nélkül, vagyis sötétben tapogatózva volt kénytelen a forradalmi harc új útjait kutatni, s ezzel automatikusan vesztes hely­zetbe került a rendszerrel szemben. A városi gerillamozgalom halálra volt ítélve (legalábbis esélye sem volt a győzelemre), mivel túl korán és túl gyengének született, előzetesen előkészített bázis nélkül (ott, ahol a nemzeti sajátosságok miatt a bázis legalább valamelyest készen állt, a gerillamozgalom kiirthatatlannak bizonyult, így volt ez például Ulsterben vagy Baszkföldön). Az ellenkultúra túlságosan pacifista volt, és túl nyi­tott az ellenséges és különösen agresszív tömegkultúra irányában, túl fogékony a rendszer befogó módszereire (mint az öncélú művészi, a pszichedelikus és a vallásos tendenciák felerősítése) ahhoz, hogy fenn­maradhasson, sőt, győzhessen.

1968 mozgalmának éppen a spontaneitása mutatta meg, mennyire áthatotta a fiatalságot a krízishangulat, és milyen gyötrelmesek voltak a kiútkeresés kísérletei. A kiutat azonban nem sikerült megtalálni.

Az ipari termelési mód mindkét megnyilvánulási formája: a kapitalista gazdaság (ez volt ez elsődleges célpont) és a – Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában jelen lévő – szuperetatizmus ellen indított támadás '68-ban kudarcba fulladt. Húsz évvel később ez okozta az indusztrializmus gyengébb változatát megjelenítő keleti blokk pusztulását: a felhalmozódott gazdasági és szociális feszültségeket, amelyek társadalmi elégedetlenséget szültek, a neokonzervatív (neoli­berális) ellentámadás ebbe a mederbe terelte – a „létező szocializmus" (a szuperetatizmus) elleni harc medrébe. Ez azzal is összefüggött, hogy a Nyugat vezetői körei, (legalábbis az „első világban", mert a harmadik­ban represszió is előfordult) '68-ra engedmények és álengedmények bonyolult rendszerével, vagyis változtatásokkal válaszoltak (hiszen az álengedmény is változás). A Keletet irányító nómenklatúra pedig – a szu­peretatista országokban – korlátolt és primitív módon csak repressziókkal válaszolt. Mellesleg, az ideológia terén ugyanaz a megközelítés volt meg­figyelhető, amely húsz évvel később a Keleti blokkot a pusztulásba vitte: az új baloldalt tanulmányozták (különböző célokból: hogy megértsék, hogy megszelídítsék, hogy megváltoztassák, vagy hogy leszámoljanak vele), míg nálunk tanulmányozás helyett a megbélyegzés és a rágalma­zás dívott (Davidov 1975, Davidov­-Rogyanszkaja 1980, Mjalo 1985).⁴

1968 az alaposan kidolgozott (bár a realitáshoz már kevéssé igazodó) ideológiával, és a gyakorlati szervezőmunkához szükséges módszer­tannal felszerelkezett régi baloldal megerősödéséhez vezetett. A régi baloldalban részt vevő összes szervezet – az anarchistáktól a szociálde­mokratákig – rengeteg, az új baloldalt elhagyó újoncot fogadott soraiba. Az új baloldal nem tudott változtatni ezen a tendencián. A régi társadalom lerombolásának és egy új felépítésének stratégiáját – az egyetlen lehet­séges forradalmi stratégiát – a régi társadalomba való beágyazódás stra­tégiája váltotta fel, egy reformista és opportunista stratégia. Ez történelmi léptékkel mérve gyorsan az egész baloldali mozgalom katasztrófájához vezetett. (Volt, ahol megsemmisítő erejű katasztrófához, mint Chilében, amelynek esetében ma már bizton elmondhatjuk, hogy nem az erős és tapasztalt régi baloldaliak – szocialisták, kommunisták és keresztényszo­cialisták – helyzetelemzése és jóslata bizonyult helytállónak, hanem a gyenge és tapasztalatlan új baloldaliaké. Elegendő csak beleolvasni a negyven éve íródott „balos" Punto finalba, hogy világossá váljon: a „ba­losok" vészharangkongató jóslatai megvalósultak.) Chile nem más, mint az egyik első (már 1973-ban megmutatkozó) s az egyik legtragikusabb és legvéresebb példája annak, hová vezetett a visszatérés a régi baloldali útra, a képviseleti demokrácia, a pártkoalíciók, a burzsoá jogrenddel és a burzsoá választási rendszerrel való megbékélés útjára. Chilében ez véres fordulatot eredményezett, hosszú diktatúrát, a neoliberális rendszer bevezetését, mely tizenegy évig tartó súlyos gazdasági krízist hozott, a középosztály felszámolását, tömeges szegénységet, ugyanakkor viszont a korporációk és oligarchák soha nem látott meggazdagodását. A lakosság intellektuálisan legképzettebb része tömegesen hagyta el az országot, a sajátosan fejlett, európai jellegű, öntörvényű chilei kultúra elpusztult, azt az észak-amerikai típusú tömegkultúra váltotta fel.

Ebből a példából a régi baloldal semmit nem tanult. Amikor éppen Franciaországban 1981-ben hatalomra kerültek, még mindig ugyan­olyan tompa önelégültséggel járták útjukat, mint korábban. Ezután kiderült, hogy a baloldali koalíciós kormányzat nem képes semmiféle valódi szociális reformot bevezetni, mivel a nagyburzsoázia és a korpo­rációk erre gazdasági szabotázzsal reagálnának, tömegesen vonnák ki a tőkét az országból stb. – s ez ellen nem is lehetne semmit tenni, mivel ezek a reakciók mind legálisak. Bebizonyosodott, hogy a kapitalizmus nem olyan rendszer, amely reformokkal szocializmussá alakítható. E folyamat természetes következményeképpen először szétesett a baloldali koalíció, hatalomra került a jobboldal, később pedig a régi baloldal pártjai szocialista retorikát használó közönséges burzsoá pártokká konvertálódtak.

Erkölcsi szempontból még lehangolóbban alakult az Olasz Kommunista Párt (PCI) története, amely az „első világ" legnagyobb kommunista pártja volt. Miután a „sixty rollers" végére az új baloldalt elhagyó új tagoknak köszönhetően különösen megerősödött, a hetvenes években egy blokkba került a burzsoá pártokkal, szemben az autonomizmust, operaizmust és a városi gerillaharcot felvállaló „balosokkal". A PCI fejlődési útja az eurokommunizmushoz, a Kereszténydemokrata Párttal való „történelmi kompromisszumhoz" vezetett, ily módon tökéletesen beilleszkedett az önmagát addigra már alapjaiban kompromittáló, klientista olasz politikai rendszerbe. Tehát a kommunisták egy olyan struktúra részévé váltak, amely a politikai pártoknak a maffiával és a nagytőkével (s Olaszország­ban ez lényegében egy és ugyanaz, hiszen a nagytőke nem más, mint a maffiának az a része, amely feketén szerzett pénzét legális bizniszbe fekteti) kötött szövetségén alapul.

Ezért aztán, amikor a kilencvenes években a kereszténydemokraták által felépített, már velejéig rohadt maffia-pártrendszer összeomlott, a régi baloldal még a hatalmat is megszerezhette, de ez már a burzsoá baloldal volt, amely lojális a NATO-hoz, neoliberális gazdaságpolitikát folytat, és már korrumpálta magát. Nem sokkal később a régi baloldal morális szétesését az is nyilvánvalóvá tette, hogy a pártértelmiség több­sége megvesztegethetővé vált, s jó pénzért hajlandó volt Berlusconi szolgálatába állni.

A régi baloldal hosszú haldoklása, amely 1968-ban kezdődött, hu­szonöt évre húzódott el, s ezalatt a hetvenes évek eurokommunizmusát a nyolcvanas évek hanyatlása váltotta fel, s mindez a kilencvenes évek elejének összeomlásával végződött.

Ezzel egyidejűleg a hetvenes évek elejétől megkezdődött a nyugati kultúra, az „első világ" kultúrájának hanyatlása (értelemszerűen a magaskultúrára gondolok), s ez egyre gyorsult. A hetvenes évek vé­gére, a nyolcvanas évekre az a kultúra gyakorlatilag eltűnt, bár egyes képviselői fizikailag még életben voltak, s valamiféle alkotómunkát is végeztek, szálfaként magasodva a tömegkultúra kiégett, sivatagos tája fölé. Az álkultúra és álművészet ideje jött el, a tömegkultúra, a művészi ízlés teljes hiányának uralma, amelyben a művészet, mint a társadalmi megismerés és fejlődés intézménye, megszűnt létezni. A neoliberalizmus hatalomra jutása óta a kultúra és a művészet halott, zombik, élőhalottak foglalták el a helyét, amelyek pusztán abból a célból léteznek, hogy a primitív látványosság és a szórakozás iránti igényeket kielégítsék, s ezzel kitöltsék a lebutított, bár változatos közönség szabadidejét. Így derült ki, hogy az „első világban" a magaskultúra közvetlen kapcsolatban áll a baloldali projektummal (annak sokféle formájával, a marxistától a baloldali katolikusig).

Nálunk Oroszországban 1968 mind ez idáig még nem történt meg. Ez abból a mulatságos tényből is jól látható, hogy „baloldali erőként" itt nálunk éppen nem a baloldali Oroszországi Kommunista Párt lép fel, amely egyenes és felvállalt örököse a nómenklatúra-bürokratikus SzKP-nak, vagyis ama rendszer részének, amely ellen 1968-ban az ifjúság harcba szállt. A „baloldali ifjúság legfontosabb szervezete" sze­repére itt az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség jelentkezett – az OKP afféle leányvállalata. S a többi kis baloldali szervezet is a régi baloldalt jelenti: anarchisták, trockisták, sztálinista komszomo­listák. Mindannyian a régi baloldal rosszul bemagolt ideológiájához igazodnak, és annak taktikáját követik („proletárpárt", szakszervezeti harc, gyűlések és tüntetések, választások), arról ábrándoznak, hogy képviselőiket beültethetik a burzsoá törvényhozó hatalom szerveibe (ideális esetben a burzsoá parlamentbe, vagyis az Állami Dumába) és a burzsoá pártokkal és szervezetekkel szövetkeznek. (Az első példa erre az Anarcho­-szindikalista Konföderáció esete, akik a Demokratikus Oroszországgal álltak össze.)

Oroszországban még a néhány új baloldali szervezet megjelenését a kilencvenes években is leginkább afféle félreértésnek és a „késleltetett fejlődés" megjelenésének tudjuk csak tekinteni, annál is inkább, mivel az egyetlen figyelemre méltó szervezet, a Sztugyencseszkaja zascsita (Di­ákvédelem) formálisan szakszervezetként jött létre, és nem elsősorban ideológiája és taktikája okán lehetett az új baloldalhoz sorolni, hanem az új baloldal szervezeteire jellemző, több különböző ideológiai csoportosu­lást tömörítő tagsága miatt, akik ráadásul merészen eltekintettek bármi­féle elmélettől (Taraszov 2005, 66-69, 101-120). Nem túl meglepő, hogy ezek a szervezetek életképtelennek bizonyultak, és hamar megszűntek.

Tehát akkor mit is mutatott meg az 1968-as év?

Elsősorban azt, hogy az efféle forradalmak – „ifjúsági forradalom", „diákforradalom", „autoritásellenes forradalom", „szexuális forradalom", „pszichedelikus forradalom", „rockforradalom", „virágforradalom", „a kép­zelet forradalma", „Jézus forradalma" stb. – egyáltalán nem jelentenek veszélyt a rendszerre. A mai kapitalizmus már semmitől sem fél, ami nem akarja megfosztani a termelőeszközök birtoklásától és a hatalom­tól. Az ilyen álforradalmaktól való félelemnek prekapitalista jellege van, és a kormányzó elit kizárólag azért ad neki hangot, hogy a társadalmat manipulálja vele. A kapitalizmus, ha épp arra lesz szüksége, bármikor áldását adja a „szexuális forradalomra" (vagy valamelyik másikra), ha pedig azzal jár jól, bármikor elítéli és elátkozza. S annyiszor teszi ezt meg, ahányszor csak így alakul.

1968 azt is láthatóvá tette, mennyire kibővült a rendszer ellenségeivel szemben bevethető módszertani arzenálja. Korábban repressziót, kor­látozásokat, megvesztegetést, engedményeket, csalást és rágalmazást használt. A '68-as mozgalommal szemben sikerrel alkalmazott straté­giák – artizáció, vagyis a tiltakozás show-biznisz, popkultúra stb. általi befogása (ezt Nagy-Britanniában használták legeredményesebben, ahol gyakorlatilag ezzel le is állították a '68-as folyamatokat), narkotizáció, vagyis a tiltakozás átirányítása a virtuális valóságba (ez leginkább az Egyesült Államokra volt jellemző), religizáció, vagyis különböző vallá­sos és misztikus kultuszok elterjesztése a tiltakozók körében, amely azt célozzák, hogy érdeklődésük a társadalmi valóság megváltoztatása helyett a túlvilág kérdéseire irányuljon (ezzel mindenütt éltek az „első világban"), a karnevalizáció, vagyis annak az elképzelésnek a terjesz­tése, hogy a forradalmi gyakorlat nem más, mint játék, szórakozás, ünnep – s ezzel természetesen politikailag ártalmatlanná teszi azt (ez az eljárás Franciaországban, Hollandiában és az Egyesült Államokban volt a legelterjedtebb).

Ugyanakkor az is jellemző, hogy mindezek a módszerek csak azért lehettek eredményesek, mert magának az új baloldalnak a gyengeségei, hibái, tökéletlensége erre lehetőséget adott. A társadalmi forradalom

„durva materialista" megközelítése esetén, ha a forradalmárok célja kimondottan az uralkodó osztályok megfosztása a hatalomtól és a tulaj­dontól, nem működik sem a karnevalizáció és az artizáció (a fegyveres harcot és a termelőeszközök elkobzását lehetetlen volna karnevállá vagy show-biznisszé változtatni), sem a narkotizáció (a kábítószer-kereske­dőket a forradalmárok ilyenkor egyszerűen agyonlövik, ahogyan saját kábítószerfüggő elvtársaikat is, hiszen azok – óhatatlanul – romba dön­tenék, a forradalom vívmányait), sem pedig a religizáció (a materialisták elutasítják a vallást, és a különösen tolakodó gurukat és prófétákat a harc hevében – vagy éppen ellenkezőleg, alapos vizsgálat után, hogy kiderít­sék, melyik titkosszolgálat megbízottja az illető – szintén kivégezhetik).

1968 nemcsak a rendszer rugalmasságáról és cinizmusáról rántotta le a leplet, de arról is, hogy éberen figyel, és képes következtetések levoná­sára. Éppen 1968 után kezdtek el komolyan foglalkozni az ifjúsági gettó kiépítésével, vagyis az ifjúsági kultúra kialakításával, reklámozásával és (anyagi értelemben is) kizsákmányolásával, az ifjúsági szubkultúrák kitalálásával és ezek elterjesztésével – az „elvan a gyerek, ha játszik, csak ne döntse meg a kapitalizmust" elve alapján. '68 után kezdték el propagálni az „első világ" országaiban a toleranciát és a multikulturaliz­must – hogy biztosítsák a belső békét, elkerüljék a kisebbségek olyan tömegeses forradalmi megmozdulásait, mint a felkelések a néger gettók­ban. Épp '68 után – és annak köszönhetően – kezdődött el a termelés tömeges és tudatos kivitele az „első világ" országaiból – ha a munkások még tíz év gazdasági növekedése után is képesek voltak kinyilvánítani a lojalitás teljes hiányát a kapitalizmus irányában, akkor számukat ezek szerint minimalizálni kell, a „hálátlan" munkásosztályt el kell távolítani a gazdagok lakóhelyétől, lehetőleg messze a határon túlra. S végül, éppen '68 miatt és után vette kezdetét az oktatási „reform", amely a „demokra­tizálás" égisze alatt az oktatás lebutítását, profanizálását célozta meg. Az elképzelés egyszerű volt: mivel a lázongó diákok túl okosak és túl műveltek voltak ahhoz, hogy kapitalizmusban éljenek (hiszen csak ezzel magyarázható a sok „megalapozatlan" követelés és „fokozott" igény, amely a részükről felmerült), a következő generációknak primitívebbnek, korlátoltabbnak, műveletlenebbnek kell lennie, s éppen csak annyira iskolázottnak, hogy ki tudják szolgálni gazdáik, a termelőeszközöket birtoklók igényeit. Ha ez így lesz, majd teljesen ki lesznek szolgáltatva gazdáiknak, nem lesznek képesek kritikusan gondolkodni, ezért lázadni sem tudnak majd. Nálunk Oroszországban ugyanezzel a védelmi rend­szerrel bástyázta körül magát a szovjet nómenklatúra, amely – miután uralkodó osztállyá, bürokrata-burzsoáziává vált, és levonta a peresztrojka tanulságait – hasonló oktatási „reformot" vezetett be, vagyis primitivizálta az oktatási rendszert.

Térjünk vissza a gondolatmenet elejére. Tulajdonképpen akkor ki az, akinek joga van 1968 nevében szót emelni, a '68-as nemzedék nevében beszélni? Először is természetesen nem csak azoknak, akik 1968-ban voltak húszévesek. '68 szelleme – a forradalom szelleme, amely nem 1968-ban született, hanem az ötvenes évek végén Kubában, és a het­venes évek végén Nicaraguában aratott diadalt. Joguk van '68 nevében nyilatkozni azoknak is, akik aktív részesei és teoretikusai voltak, szellemi és politikai vezetői a mozgalomnak, életkoruktól függetlenül. A ma már halott Sartre, Dubček vagy Vonnegut megalapozottabban tekinthető '68 szócsövének, mint azok, akik húszévesek voltak az események idején, és ma is élnek.

Akik a legtöbb joggal beszélhetnének '68 nevében, nem mások, mint azok az emberek, akik életüket adták '68 ideáljaiért. Ezek a fekete párdu­cok és a tupamarók, akik az USA-ban és Uruguayban vesztették életüket; Che és Inti, akiket Bolíviában öltek meg; az NSZK-ban meghalt Urlike Meinhof és Holger Meins; Carlos Lamarca és Marighella Brazíliából; az Olaszországban meggyilkolt Giangiacomo Feltrinelli és Mara Cagol; a Nicaraguában megölt Carlos Fonseca és Rigoberto Cruz; az Ulsterben elpusztított Bobby Sands és Francis Hughe; Lucho de la Puente és Javier Ero Peruban; Txabi Echebarrieta és Argala Spanyolországban; Turcios Lima és Otto René Castillo Guatemalában; a Dél-Afrikában meggyilkolt Steve Biko és Chris Hani; a Kolumbiában megölt Camillo Torres és Jacobo Arenas; az Ománban meghalt Abu Szalah és Abu Hazid; a sal­vadori Roque Dalton és Cayetano Carpio; Bangladesben Bogru Minpay és Fazlul Hák; Venezuelában Americo Silva és Fabricio Ojeda; Takin Ba Tin és Takin Tan Mjang Burmában; Victor Jara és Miguel Enríques Chilében; Mazlum Dogan és Haki Karer Törökországban; Cesar Yanez és Jon Sosa Mexikóban stb. stb.

A ma is élők közül Angela Davis, Bernardine Dohrn, Immanuel Wallerstein, Elmar Altvater, Fidel Castro, Gabriel García Márquez, Cesar Montes, Nancy Unger és még sokan, sokan mások is szólhatnak '68 nevében. A politikai prostituált Cohn-Bendit és Glucksman azonban semmiképpen sem.

2008. május 25. – június 9.

Fordította: Iván Ildikó

Eredeti megjelenés: Александр Тарасов: 1968 год в свете нашего опыта Szkepszisz (Moszkva) http://scepsis.net/library/id_2274.html

Felhasznált irodalom

Calman, L. J. 1975: Szrednyije szloi gorodszkogo obscsesztva vsztranah Vosztoka. Moszkva, 188-198.

Calman, L. J. 1985: Protestin DemocraticIndia. Authority's response to challenge. Boulder: Westview Press

Che Guevara, E. 1970: Obras. T. II. La Habana, 39-48., 81-91., 161-175., 230-250., 308-318., 367-384.

Che Guevara, E. 2006: Statyji, visztuplenyija, piszma. Moszkva, 58-68., 128-132., 266-280., 432-448., 475-492.

Davidov, J. N. 1975: Esztetyika Nyigilizma. Moszkva

Davidov, J. N. – Rogyanszkaka I. B. 1980: Szociologija kulturi. Moszkva

Maniruzzaman, T.: Political activism… Journal of Commonwealth Political Stud­ies, (Leicester) 1971, vol. IX, N 3.

Mjalo, K. G. 1985: Pod znamenyem bunta. Moszkva

Spiatel-Evrard, A 1983: Voproszi isztorii mezsdunarodnogo mologyozsnogo dvizsenyija. Tomszk, 7., 102-112.

Spiatel-Evrard, A. 1970: Les édutiants on le parole. Bruxelles

Tablada Pérez, C. 1987: El pencamiento económico de Ernesto Che Guevara. La Habana, 123-127.

Taraszov, A. N. – Cserkaszov, G. J. – Savsukova, T. V. 1997: Levije v Rosszii: ot umerennih do eksztremisztov. Moszkva, 72-81.

Taraszov, A. N. 2005: Revoljucia nye vszerjoz. Jekatyerinburg, 66-69, 101-120.

Uroki krizisznogo razvityija vKompartyii Csehoszlovakii i obscsesztve poszle XIII szjezda KPCs. A Csehszlovák Kommunista Párt plénumán 1970 decemberében elfogadott dokumentum. Moszkva, 1971

Jegyzetek

¹ Ez vitatott kérdés, és mindkét álláspont mellett szólnak érvek.

² Maniruzzaman kiválóan megvilágítja ezt a kérdést említett művében.

³ Úgy látszik, az utóbbi körülmény még a többé-kevésbé felkészült olvasó szá­mára sem magától értetődő, azonban tagadhatatlan tény.

⁴ Erről a témáról kimondottan elismert szovjet „társadalomtudósok" (idézőjel nélkül ezt nem írnám le) tollából kimagaslóan kisstílű munkák születtek, ilyenek a hivatkozott művek is.

Az 1960-as és 70-es évek fordulója után kibontakozott a kapitalizmus egy új szakasza, amelyet leggyakrabban globalizációnak, pontosabb kifejezést keresve pedig hol transznacionális monopolkapitalizmusnak (Rozsnyai 2002; Farkas 2002), hol újkapitalizmusnak (Szalai 2006) nevez­nek, de amelynek kétségtelenül sajátossága a transznacionális vállalatok dominanciája, az ezen felépülő „nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuper­struktúra” (Szalai 2003; Szigeti 2005) és az ennek megfelelő neoliberális gazdaságpolitika az azt kiszolgáló neo­konzervativiz­mussal együtt.

Ez az új világrend azonban egyszersmind megváltoztatta a tőke értékesülés ciklusainak lezajlását is. A centrum tőkéje a transznacionális vállalati hálózatok és a szabad tőkeallokáció jóvoltából immár közvetlenül és folyamatosan bekapcsolta e ciklusokba a periféria országait. E válto­zás következményei különösen jól kirajzolódnak Latin-Amerika országai­nak gazdaságtörténetén, amelyek közül Brazíliát fogjuk röviden bemu­tatni. Előbb azonban szükséges egy kis elméleti kitérőt tennünk, hogy vázoljuk a globalizációra jellemző tőkemegtérülési ciklusok sajátosságát.

1. A tőkemegtérülési ciklus globalizációja

1. 1. A tőkemegtérülési ciklus általában

A profitért folyó verseny alfája az egységnyi termékköltség folytonos leszorításának parancsa. Ez hajtja előre az innovációt, a technológia fejlesztését. Az egységnyi költség a termelékenyebb technológia alkal­mazásával csökkenthető.

Alapesetben a tőkemegtérülési ciklus a következőképpen zajlik. Egy körforgásról van szó, amelyben a szándék az eredményben mindig a maga ellenkezőjébe fordul. Mindegy, hogy ezt a körforgást melyik pontján kezdjük bemutatni.¹

Legyen a kiindulópont a jó konjunktúra, amelyben egy adott általános termelékenységi szinten (egy uralkodó „technológiai paradigmán”) a termelés folyamatos bővítése zajlik. Vállalatok születnek, nő a foglalkoz­tatás, emelkednek a bérek, nő a kereslet, a vállalatok árbevétele, profitjuk tömege is. Emelkednek az árak, gyorsul az infláció. Egy ilyen helyzetben jó alkalom kínálkozik piaci előny szerzésére.

Valahol egy vállalat új, termelékenyebb technológiát vezet be, „innovál”. A nagyobb termelékenységű technológia lehetővé teszi számára, hogy termékeit kevesebb élőmunkával, azaz kevesebb dolgozó alkalmazásá­val, aránylag kisebb bérköltséggel állítsa elő, miközben a piaci árak az ekkor még általános, régebbi, kevésbé termelékeny technológia maga­sabb költségeihez igazodnak. Ezáltal az átlagos piaci szinthez képest emeli profitrátáját (befektetett tőkéje jutó nyereségét), azaz extraprofitot realizál. Mivel az alacsonyabb egységköltség lehetővé teszi számára az árversenyt, vállalatunk képes arra is, hogy más termelőket kiszorítson a piacról. Így nemcsak profitrátája emelkedik a többiekhez képest, de piaci részesedésének növekedésével profitjának tömege is nő. Nagyobb foglalkoztatás igényű termelést szorít ki kisebb foglalkoztatás igényű termeléssel. Nagyobb bérköltségű termelést cserél fel kisebb bérkölt­ségűvel. Ezáltal csökkenti az összes piaci keresletet, ám még csak elenyésző mértékben, ráadásul úgy, hogy versenyelőnye miatt vállalatunk értékesítési lehetőségei még javulnak is!

Mivel azonban a verseny szorításában más tőkék is innoválnak – alkal­mazzák a modernebb technológiát – hólabdaszerűen beindul egy inno­vációs folyamat. Az általános jó konjunktúra mind több tőkét kényszerít az innovációs-megújító táncba. E periódust a tőkemegtérülési ciklus intenzív szakaszának nevezzük.

A régi tőkék folyamatosan elértéktelenednek, miközben terjed az újabb – termelékenyebb – technológia, amelynek élőmunka-igénye, egységnyi bérköltsége kisebb. Ez elbocsátásokkal, illetve a korábbiakhoz képest kisebb foglalkoztatás növekedéssel jár. A munkaerőigény csökkenése (a munkanélküliség növekedése) leszorítja a béreket (azok abszolút vagy „csak” a befektetett tőke egységére jutó szintjét). A folyamatban lassan elapad a piaci kereslet, a korábbi technológiával előállított termékek értékesítése egyre kisebb profitot hoz, majd – az áraknak a régi tech­nológián alapuló tőkék költségei alá süllyedésével – lehetetlenné válik. A konjunktúra fordulóponthoz érkezik. A régi technológiával dolgozó tőkék termelése befullad, elbocsátások következnek, ami elapasztja a keres­letet, leszorítja az árakat és a béreket, és ezzel további tőkéket dönt be. Kirobban a válság, a schumpeteri „teremtő rombolás”. A csökkenő árak elolvasztják a kezdetben innováló tőkék extraprofitját, és eredményül ott hagyják nekik a magasabb gépesítettségből (magasabb szerves össze-tételből²) adódó alacsonyabb, a korábbi technológiához tartozónál kisebb profitrátát. A kezdeti törekvés a profitráta megemelésére a végkifejletben a profitráta csökkenését eredményezi. (Ezt a fajta összefüggést nevezi Hegel „az ész cselének”.)

A versenyképtelen tőkék korábbi profitjukat nem tudják ismét profitot eredményező termelésbe forgatni: tőkefelesleg keletkezik, amely pusz­tulásra ítéltetett. Csakhogy e tőkefelesleg pénz formájában a bankokban hever, ahonnan olcsó hitel formájában visszaáramlik a piacra, megnöveli a keresletet, időlegesen ismét nyereségessé teszi a beruházásokat, és ezzel elnyújtja az életképtelen tőkék agóniáját. Bár a reális kereslet, a bérek, alacsonyak, a hitelből táplált „pszeudo” keresletre újabb beruhá­zások épülnek. Az új értéken belüli bérarány csökkenés kereslethiányt és így válságot okozó hatása egy időre eltűnik a reménybeli (ám soha nem realizálódó) jövőbeli keresetekből előrehozott vásárlások szőnyege alatt. Az áremelkedés üteme ismét felgyorsul. A piaci ösztönösségre épülő rendszerben mindenki elégedett, a kormányok is, akik a termelés korábbi lassulását érzékelve maguk is ösztönzik a hitelezést. Holott ilyenkor zajlik a válságfelhalmozás: a régi, elavult struktúrák életben tar­tása, sőt bővítése, és a termelés alapjainak általános megújítását jelentő struktúraváltás késleltetése.

Azonban a hitelre épülő piacok is telítődnek egyszer, az eladatlan árukészletek felduzzadnak. A válságot okozó tőkefelesleg árufelesleg és hitelválság formájában tör a felszínre. A hitelezéssel a tőkeveszteség, a tőke pusztulásra ítélt részének terhe átkerül a bérből, fizetésből, segély­ből, nyugdíjból élők, illetve egyéb adósok (gyengébb vállalatok), majd a válságkezelő állam (s onnan vissza az előbbiek) oldalára.

A válságban végül is megsemmisülnek a versenyképtelen tőkék, az elbukó vállalatokat értékük alatt felvásárolják az erősebb tőkék, meg­mentve használható részeiket (pl. épület, infrastruktúra, nem elkopott tőkeelemek), a munkanélküliség megugrik, a bérek zuhanórepülése és az adósságterhek miatt csökkenő kereslet lenyomja az új technológiák árát is. A tőkefölösleg a válságban egy idő után felszívódik, a nyomott árakon ismét lehet és érdemes új beruházásokba kezdeni: a termelő­eszközök olcsóak, a bérek alacsonyak, a szakszervezetek gyengék, a munkanélküliség miatt a foglalkoztatottak intenzívebb munkára sarkall­hatók, ami tovább csökkenti az egységnyi munka árát. A profitkilátások tehát jók. Megindulnak a beruházások, beindul az új technológia extenzív kiterjesztése: nő a foglalkoztatás, a kereslet, egyre több tőke képes be­kapcsolódni a konjunktúrába. Fellendül az extenzív szakasz, és vele a bér- és árnövekedés. Visszaérkeztünk kiindulópontunkhoz…

1. 2. A tőkemegtérülési ciklus módosulása a globalizációban

Az 1970-es évekkel beköszöntött „globalizációban”, a tőkeáramlásnak kedvező neoliberális gazdaságpolitika elterjedésével a ciklusnak ez a fent ismertetett lefolyása módosult. A tőkekivitel nemzetközi hierarchiát tápláló jellegét már régen megfigyelték (Akamatsu 1962; Kojima 2000), a centrum-periféria viszonyok ehhez és az áruforgalomhoz tartozó értékáramlási folyamatait pedig több-kevesebb vonatkozásában már sokan bemutatták,³ de a globális tőke értékesülési ciklus összefoglaló kifejtésének érdeme Rozsnyai Erviné (Rozsnyai 2002).

A módosulás lényege, hogy a ciklus intenzív és extenzív szakasza tér­ben szétválik, időben viszont összecsúszik. A centrumban folyamatos az intenzív szakasz (a technológiai vezető szerep), amely azonban a transz­nacionális vállalatok hálózatán keresztül és a fejlettségi különbségekből sarjadó piaci lehetőségek révén már a fellendülés kezdetén a periférián kibontakozó extenzív szakasszal párosul. A centrumban felgyorsul az innováció, innováció innovációt követ, a bér- és áremelkedés, így az infláció is mérsékelt, miközben a második és harmadik vonalú techno­lógiákat az alacsonyabb bérű országokban eszközölt tőkebefektetések révén folytonosan új életre keltik. Ami már elavult és kevés profitot hoz a centrumban, az magasabb profitrátával állítható elő a perifériákon, és az így nyert extraprofitból újabb innovációra nyílik lehetőség a centrumban. A periférián az extenzív szakasz versenyképességet morzsoló hatásai, nevezetesen a foglalkoztatás bővítés, a bér- és áremelkedés, az inflációs nyomás folyamatos, míg a centrumban a technológiai fejlesztésről és a termelékenységnél lassabban emelkedő bérekről mondható el ugyanez.

Mindez kiélezi a monopolisztikus versenyt a centrumban, és ugyan­akkor fellendíti a növekedést a perifériákon. Csakhogy ez a folyamat egyszersmind meg is rögzíti a perifériák viszonylagos fejletlenségét, spontán piaci áthárítási mechanizmusokon keresztül odatranszportálja a ciklikus fejlődés terheit.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a tőkemegtérülési ciklus globa­lizációja nem azonos a szorosan vett működőtőke kivitel mértékével. Egy piaci logikáról van szó, amelyet a működőtőke kivitel katalizál, de megvalósulását már tágabb, indukált piaci folyamatok végzik. A periféria azért a mindenkori második és harmadik vonalú technológiákra épülve fejlődik, mert az innovációs kapacitások a centrumban koncentrálódnak, és a kevésbé fejlett technológiák a periféria adottságaival kellő profitot képesek biztosítani akár a külföldi, akár a hazai tőkék számára. A legfej­lettebb technológiák ráadásul vásárlással sem szerezhetők meg, hiszen a mindenkori „csúcsinnovációt” a tőkék sosem adják ki a kezükből. To­vábbá önmagában kismértékű tőkekivitel is meghatározó lehet az adott gazdaság struktúrájára nézve az általa a beruházás helyén indukált anyag-, alkatrész- munkaerő-, szolgáltatás- stb. kereslet technológiai­-strukturális jellege révén.

1. 3. A globális tőkemegtérülési ciklus következményei a periférián

A ciklus két szakaszának egyidejű, de térben szétváló lezajlása megmu­tatkozik a fejlődő országokban időről időre visszatérő és egymásba fonó­dó külső- és belső egyensúlytalansági helyzetekben, gazdaságpolitikai csapdákban és ördögi körökben, amelyek mind a globális kapitalizmus viszonyai közti felzárkózás már-már lehetetlenséggel felérő nehézségét tükrözik.

Bárhonnan indulunk el, a folyamatok mindig önmagukba fordulnak vissza.

Általában: a centrumországokból érkező tőkék az alacsonyabb bér­költségeken a második és harmadik vonalú technológiákat terjesztik ki, az ebből származó extraprofitból részben bővítik a termelést, részben hazautalás után a centrumban finanszírozzák az innovációt, amelyet ráadásul ösztönöz a perifériáról a centrumba visszaexportált alacsony árú termékek versenye. Ugyanakkor a periférián a növekvő bérek növelik a keresletet, de ezzel felhajtják az inflációt és rontják a piaci verseny­képességet, különösen azért, mert a centrum exportja rendszerint igen importigényes. Az importot a növekvő kereslet is ösztönzi. A világpiaci szinten elértéktelenedő tőkékre épülő belpiaci és exportlendület által táplált gazdasági növekedés hamarosan belső (költségvetési) és/vagy külső (fizetési mérleg) egyensúlytalansághoz vezet. „Kiigazításra” van szükség, a bérek és árak csökkentésére, a régi technológia kiselejtezé­sére, ami nem más, mint maga a válság, a centrumtőke válsága, amely azonban egyes országok hibás gazdaságpolitikájának következménye­ként interpretálható.

Ez az algoritmus eredményezi az egymással ellentétes gazdaságpo­litikai irányzatok váltakozását.

Kezdjük azzal az esettel, hogy egy válsághelyzetben, vagy „csak” a világpiaci elmaradottság és függés csökkentése érdekében egy kormány a hazai piac fejlesztésére irányuló politikát folytat

A belföldi piac fejlesztéséhez állami szerepvállalás szükséges. A perifé­ria állama beruházásaival és a jövedelmek újraelosztásával a termelés és a kereslet fellendítésére tör, aminek érdekében serkenti a hitelezést, vagy maga is hitelt vesz fel. Nő a foglalkoztatás és a bérek, nő a kereslet, a ha­zai és a centrumból beáramló tőkék és áruk értékesülési lehetőségei jók. A termelőalapok fejlettsége azonban elmarad a centrum országokétól, és ezt az elmaradást a mesterségesen teremtett kereslet – amelynek révén belföldön eladhatóvá válnak a világpiacon nem versenyképes termékek és technológiák – még erősíti is. Az infláció felpörög, ami a hitelezéssel együtt táplálja az „eszközbuborékok” (pl. ingatlanpiaci boom) kialakulá­sát. Az egységnyi munkaerőköltség a versenytársakéhoz képest nő, a centrum országok fejlettebb technológiájának köszönhetően olcsóbb im­port konkurencia a belföldi termelőknek, az export növekedése elmarad az importétól, a kereskedelmi mérleg romlik, a nemzeti valuta gyengül. Romlik a fizetési mérleg is, mert a belföldet pótlólagos erőforrásokkal és kereslettel ellátni igyekvő állam rendszerint eladósodik. E folyamatok egymást erősítik. Felborul a külső vagy a belső egyensúly, sőt gyakran egyszerre mindkettő: kialakul az „ikerdeficit”. A belföldön termelő tőke profitrátája csökken, beruházásai visszaesnek, a fejlesztés állami forrásai bedugulnak, a termelés lassul. Lépést kell váltani.

Ekkor kerülnek előtérbe az exportorientációs gazdaságpolitika hívői. Ők a munka árának (az egységnyi munkaerőköltségnek) a csökkentésé­re törekszenek, és a külföldi tőke becsalogatására kedvezmények nyúj­tásával. Ha sikerül, a GDP fellendül, az export úgyszintén. Csakhogy az exportra termelő – a hazainál termelékenyebb – szférában magasabbak és növekvőek a bérek, de kevésbé nőnek, mint a termelékenység (ez a versenyképesség megőrzésének záloga, és a multik erre ügyelnek is). Ám az exportszektor magasabb bérei átgyűrűznek a hazai, az export­szektornál – és a fejlettebb országok belföldi szektoránál is – kevésbé termelékeny belföldre termelő szektorokba is.⁴ Mindez tovább csökkenti a belföldi szektor versenyképességét, viszont a megnövekvő kereslet révén újabb impulzust ad az inflációnak, és megint csak segíti az ún. „eszközbuborékok” kialakulását. Az eredmény – csakúgy, mint az előbbi esetben – költségvetési hiány és az állam eladósodása, miközben a növekvő árak és bérek miatt a tőke profittermelési lehetőségei is rom­lanak, bizalma megrendül (a spekulációs tőke viszont támad). Az ekkor szükségszerű „kiigazítás” a belföldi kereslet visszafogása révén lefékezi a gazdasági növekedést. Kialakul a „megszorítási csapda”. Innen két út lehetséges: további következetes bérleszorítással és állami kiadások csökkentésével megfékezni az inflációt és kedvező tőkemegtérülési feltételeket teremtve visszanyerni a külföldi tőke „bizalmát” – tehát újra­indítani az exportorientáció ördögi körét -; vagy irányt venni a korábban ismertetett belföldi termelésre és keresletre épülő állami fejlesztési politika felé. Bármelyiket választják is, csak újabb circulus vitiosust indítanak el, aminek végső oka, hogy a perifériás országnak a nemzet­közi munkamegosztásban elfoglalt helyéből következően alulfejlettek a termelőalapjai: ezek az országok beleragadnak a tőkemegtérülési ciklus extenzív szakaszába.

De mi van, ha az állam, a technológiai bázis megújítására, azaz a termelékenység növelésére veszi az irányt? Ez azt jelentené, hogy a tő­kemegtérülési ciklus intenzív szakasza indul be, ugyanolyan következ­ményekkel, mint amit az 1.1. alfejezetben leírtunk. A piacvezető intenzív szakasz beindulása a perifériákon azonban nem kevésbé lehetetlen, mint átmászniuk a tű fokán, hiszen az intenzív fejlődés beindításához még a legfejlettebb országoknak is külső forrásbevonásra van szükségük. Ép­pen erre szolgálnak a perifériák, az extenzív szakasz odatranszportálása és egyéb, a történelemből jól ismert eszközök (háborúk, rablások, eladó-sítás stb.).

A globális kapitalizmus perifériáin tehát a versenyképességi hátrány és az örökös egyensúlyi zavar bekódolt.

Persze az egyensúlytalanság, azaz az időről időre visszatérő válságok a centrumban is jelen vannak, sőt onnan indulnak ki. Így ott is kitapint­ható a gazdaságpolitikai „váltógazdálkodás”, a belföldi termelés versus exportorientáció, vagy másképpen a keynesianizmus és neoliberalizmus egymásba kapcsolódó ördögi köre. Elég, ha a 2008-ban kirobbant válság utáni állami mentőcsomagokra és mentőalapokra, és a mérsékelten osz­tott, de mégiscsak felbukkanó „különadókra” és „szabályokra” gondolunk.

Mindezekre azonban – legalábbis a 2008-as válságig – a centrum tőkéje kevésbé szorult rá, mert a tőkemegújítás költségeit a globális tőkerend­szerben a perifériákra exportálhatta.

A 2008-as válság súlyosságát és elhúzódását éppen az magyarázza, hogy a hatalmas méretű tőkefelhalmozás, a globális piac ellátására is ké­pessé váló termelés, valamint az Ázsiában (mindenekelőtt Kínában) saját bázison is felpörgetett fejlődés miatt az áthárítás területei „elfogytak”, illetve „telítődtek”. Az értékesülésre váró második és harmadik vonalú tőkéket már a perifériák sem tudták felvenni, így az a pénzügyi (és spe­kulációs) szférán keresztül – és nem utolsósorban az eurózóna nyújtotta kedvező feltételek mellett – a centrum saját belső perifériájára zúdult.

Mindennek részletezése már egy másik tanulmány témája lenne, mi azonban most visszatérünk Latin-Amerikához. Ezen belül is a 2000-es évek egyik „sikertörténetéhez”, Brazíliához, hogy a fent elmondottakat annak példáján illusztráljuk.

2. Brazília a globális tőkeciklus hullámain

500 milliárd dolláros GDP-je alapján Brazília a világ 8. (az EU nélkül a 7.), lakosságszáma (195 millió fő) alapján a világ 5. legnagyobb országa, Latin-Amerika gazdaságának 40%-át képviseli. Bár a gazdaság világpiaci nyitottsága a kereskedelemnek a GDP-hez mért aránya alapján viszony­lag kicsi (az export és az import együtt 20-25%), a gazdaság növekedése jelentősen függ a világpiaci (akár spekulációs) áringadozásokra különö­sen érzékeny ipari és mezőgazdasági nyers- és alapanyagok exportjától. A működőtőke-állomány GDP-hez mért aránya 2010-2011-ben kb. 30% volt, ami kétszer nagyobb, mint a kilencvenes években.⁵

Brazília a 2000-es években, mint az egyik nagypiacú, gyorsan fej­lődő, a szegénységi arányt csökkenteni képes, exportoffenzív ország hívta fel magára a figyelmet, ami azonban mit sem változtatott perifériás helyzetén. Erről tanúskodnak az eddig vezető út vergődései és a jelen kérdőjelei is.

Az ország viharos évtizedeket tudhat maga mögött. A diktatúrák és demokratikusabb periódusok váltakozása alatt az iparosítás több­-kevesebb lendülettel haladt előre. Az importhelyettesítő iparosítás korszakát a hetvenes évek hitelből finanszírozott gyors (évi átlagban 8%-os) növekedése zárta, ami viszont – a korábban elmondottaknak megfelelően – elkerülhetetlenül adósságcsapdába torkollott.

Erre az időszakra az a jellemző, hogy az állam költekezése, tehát a belső egyensúlytalanság, külső egyensúlytalanságot idézett elő. Az ezt követő IMF vezérelte stabilizáció 1984-re ugyan véget vetett a külső egyensúlytalanságnak, ám a termelési alapok fejlesztése nélkül megva­lósított valutaleértékelésekkel fellendítette, majd az egekbe hajtotta az inflációt, és egyben eltüntette a költségvetés addigi primer (az adósság­törlesztés nélkül számított) többletét. Ezzel megfosztotta a gazdaságot az egyik legfontosabb beruházási forrásától, az államtól. Brazíliában ugyanis – mint a gyenge tőkeerejű gazdaságokban általában – nem működött/ működik az ún. „kiszorítási hatás”, vagyis az állami termelő beruházások nem a magánberuházásoktól vették/veszik el az üzleti lehetőségeket. Sőt, az állami beruházások éppen a magánberuházásoknak is kedvező pótlólagos fejlesztést/keresletet indukáltak. Már ez a momentum is jelzi, hogy az állam termelői szerepének csökkentését javalló neoliberális gaz­daságpolitika a felzárkóztatás szempontjából még a globalizáció korában is kontraproduktív (lásd még Ribeiro-Teixeira 2001).

Azt látjuk tehát, hogy az IMF-receptnek köszönhetően a nyolcvanas évek második felében a külső egyensúlytalanságot belső egyensúlytalan­ság váltotta fel (4-7%-os költségvetési deficit, vágtató infláció, csökkenő lakossági fogyasztás). Mindez megismétlődött később, 1994-től, amikor az IMF-féle monetarista recept a nemzeti valuta túlértékeltségével ered­ményezte ugyanezt a „csereügyletet”.

1986-tól a belső egyensúlytalanság elleni harc évei következtek. Öt stabilizációs programot indítottak el, amelyek közül végül az 1993 végén meghirdetett, dollarizációval járó „Reál-terv”⁶ (Plan Real – a nemzeti valu­ta dollárhoz kötése) tudta elérni az infláció megfékezését. Ebben segítsé­gére volt, hogy a korábbi bérleszorító lépéseknek köszönhetően 1991-re visszaállt a hetvenes évek alacsony egységnyi munkaerőköltség-szintje, vagyis javult a versenyképesség. Ehhez járult a kedvezőbb világpiaci környezet (az amerikai gazdaság információs technológiákon alapuló fellendülése 1992-től), így megélénkült a feldolgozóipari (elsősorban a tartós fogyasztási cikkek és a tőkejavak) termelése (Artner 1996). Meg­szorításokkal egyensúlyba hozták a költségvetést, 1994-től új, dollárhoz kötött valutát („új reált”) vezettek be, amelynek árfolyamát az USD-hez magasan (1:1) állapították meg. Az infláció elleni harc elsődlegessége jegyében alkalmazott szigorú monetáris politika (magas kamatok) a ké­sőbbiekben az árfolyamot még tovább nyomta felfelé (0,85 reál/USD), amit csúszó leértékeléssel igyekeztek korrigálni. A reál azonban ennek ellenére mindvégig erős maradt. Ez elősegítette a nemzetközi tartalékok felduzzadását, de egyrészt gátolta a növekedést, másrészt rontotta a külkereskedelmi egyenleget és a folyó fizetési mérleget. Így tehát a belső egyensúly ugyan javult, ám ismét felbillent a külső egyensúly, és alig volt érdemi gazdasági növekedés (1994 és 2002 között a GDP átlagosan 2,3%-kal nőtt, de a GDP/fő csak kevesebb, mint 0,9%-kal) (The World dataBank Online és Abreu-Werneck 2005, 3).

A perifériás országok felzárkózási kísérletei ellentmondásosságának illusztrációjaként 1994-1995-ben két gazdaságpolitikai irányzat állt szemben egymással. Az egyik a pénzügyminisztérium és a központi bank által képviselt álláspont volt, amely – a nyolcvanas évek elejétől folytatott és a világon elterjedt amerikai monetarista receptnek meg­felelően – az infláció féken tartását tartotta elsődleges szempontnak, az árfolyam stabilitását (a gazdaság „monetáris horgonya”), szigorú monetáris és költségvetési politikát, valamint a kereskedelem liberali­zálását. Ez a bérek kordában tartását is kiválóan szolgáló koncepció az exportorientációs, a külföldi tőkét becsalogató politikát jelenti. A másik – a felzárkózni kívánó országok valós igényeit tükröző – irányzatot a tervezési és hírközlési minisztériumok szakemberei, valamint a Gaz­dasági és Szociális Fejlesztési Bank (BNDES) képviselte. Szerintük az infláció helyett a gazdasági növekedést kell legfőbb prioritássá tenni, gyengébb árfolyamra és enyhébb inflációs kontrollra, lazább monetáris és fiskális politikára van szükség, és vissza kell venni a liberalizációból (Abreu-Werneck 2005, 4). Itt tehát a belföldi piacra koncentráló keres­letélénkítés politikája érhető tetten.

A két irányzat harcából olyan policy-mix jött létre, amely egyszerre tar­talmazta a szigorú monetáris és (különösen a helyi kormányoknál) a laza költségvetési politikát. Fontos már itt felhívni a figyelmet arra, hogy ez kombináció 2002 után is bekövetkezett, de a formai hasonlóság mögött lényeges tartami és fajsúlybeli különbségekkel, és így más eredménnyel is. Egyrészt a monetáris szigor a 2002 után nem képezte a gazdaság­politika epicentrumát (ami azonban nem jelentette a monetáris fegyelem feladását). Másrészt a költségvetési „lazaság” a fogyasztói kereslet ha­tékony élénkítése (a legszegényebbek jövedelmének emelése) mellett és az állami szerepvállalásnak köszönhetően is a beruházások érdemi megemelkedését hozta magával, erősítve a termelési bázist, támogatva a(z extenzív) növekedést. Az 1994-gyel kezdődő periódusban azonban a beruházások súlyának jelentős visszaesését látjuk (a beruházás/GDP arány 1994 és 2003 között 21%-ról 16% alá esett), és így – mint már említettük – a gazdasági növekedés üteme is csökkent.

Mindez végül az árfolyamrendszer feladásához, a reál drasztikus leér­tékeléséhez vezetett, aminek következtében 1999-ben 1 USD több mint 2 reált ért. A külső (dollárban lévő) adósság megugrott, és így további költségvetési kiigazításra volt szükség.

A még időközben (1998 végén) az IMF-fel kötött egyezmény értelmé­ben foganatosított kiigazítás leginkább adóemelésben manifesztálódott. A csökkenő költségvetési deficit, a javuló kereskedelmi egyenleg, a még mindig magas kamatok, valamint a nagy belső piac és a privatizációk jóvoltából beáramló tőke hatására a recesszió a vártnál kisebb volt (1998-1999-ben a gazdaság „csak” stagnált), és a GDP 2000-ben már 4,4%-kal nőtt (Abreu-Werneck 2005, 12).

2000-ben (az amerikai információtechnológiai boom utolsó évében) viszonylag jók voltak a növekedési kilátások, és az irányadó nemzetközi közvélemény joggal várhatta, hogy az akkor hatalmon lévő Cardoso­-kormányt újraválasztják. Csakhogy ezután következett a 2001-es ter­rortámadás, az információtechnológiai boom leülése, a hasonló cipőben járó Argentína válsága, ami mind megrázta a brazil gazdaságot is. Bár a szegénység elleni harc már a Plan Reál beindítása után megkezdő­dött (pl. a minimálbéreket attól fogva évenként emelték, elindították a készpénztranszfereket a legszegényebbek felé), de annak elégtelen mértéke miatt a szociális helyzet javulása nem volt számottevő. Ezt az is mutatja, hogy a társadalom jövedelmi egyenlőtlenségét jelző Gini-index még 1998-ban is éppen annyi volt, mint 1990-ben (60,7%), s csak utána kezdett csökkenni, de még 2001-ben is 58,8%-on állt, jóval az 1960-as szint (50,4%) felett (Lopez­-Calva­-Rocha 2012, 8-11). Más kutatások kimutatták, hogy a jövedelemegyenlőtlenség a kilencvenes években valójában nőtt, amit a regionális különbségek növekedése mutat: az önkormányzati területek összehasonlításából kiderül, hogy a kisebb Gini-indexszel (kisebb egyenlőtlenséggel) bíró önkormányzatok száma csökkent (Baer-Galváo 2005., 7-8).⁷

Ebbe és az újabb, kilencvenes évek végi, valamint – az ekkori IMF-hitelért cserébe elvárt – 2001-2002-es neoliberális megszorításokba belefáradt tömegek (a szegény és a középrétegek egyaránt) 2002 októ­berében leváltották az addigi, bajaikat láthatólag orvosolni képtelen elitet, és Lula da Silva elnökké választásával a baloldali munkáspárti ellenzéket emelték kormányra. Némi intermezzo után ezt követően kezdődött meg a válságkezelés…

3. Válságkezelés

Lula elnöksége alatt a hagyományos piaci eszközöket és kapcsolatokat, a monetáris és költségvetési egyensúlyt fenntartó, de a szegénység csökkentését középpontba helyező pragmatikus gazdaságpolitikai kur­zus került hatalomra, és – Lula két ciklusa után 2010-től Dilma Rouseff vezetésével – ott van mind a mai napig. Igaz, kezdetben Lula elnöksége nagy csalódást okozott az őt hatalomra segítő rétegeknek. Hivatalba lépésekor nemhogy nem változtatott elődje politikáján, de még rá is erősített. Ez alapvetően a megörökölt válsághelyzetből, a belőle fakadó IMF-hitelből, valamint a nemzetközi tőke bizalmának megroggyanásából fakadó kényszerek hatására történt.

A 2001-es világpiaci sokkok miatt ugyanis a brazil gazdaság még Cardoso elnök alatt IMF-hitelre szorult, és 2001 szeptemberében ka­pott is több mint 16 milliárd dollárt. Az akkori kormány neki is látott az ehhez kapcsolt megszorításoknak. Ezt az IMF nyújtotta készenlétihitel­-csomagot újították meg 2002 nyarán (lásd IMF 2002), amikor a Lula győzelmével fenyegető közelgő elnökválasztások miatt a tőkepiacok bizalma különösen megrendült, a tőkemenekülés felpörgött. Lula 2002 októberében nyert a választásokon, és hivatali ideje 2003. január 1-jétől indult. Az IMF-hitelt több részletben 2003 végéig lehetett lehívni – ha a kormány megfelel a hitelhez tartozó IMF-elvárásoknak. Nyilvánvaló, hogy a hitelek lehívását nem volt érdemes kockáztatni, és az egyensúlytalan­ságokat amúgy is javítani kellett.

Így Lula hivatali idejének első évében a tőkés gazdaság egyensúlyi követelményeinek megfelelően járt el. Csökkentette az adókat, cserébe csökkentette és megadóztatta a nyugdíjakat, megemelte a közművek árainak felső plafonját, meggyengítette a szakszervezeteket, ígéretével ellentétben visszalépett a földreformtól (még a Cardoso-kormányhoz képest is), megemelte az elsődleges (az adósságtörlesztés nélkül számított) költségvetési többlet célértékét, teljes függetlenséget adott a jegybanknak stb. – egyszóval az IMF-nek tetsző stabilizációs programot vezetett be. Az új munkáspárti kormányt a Goldman Sachs megdicsérte (Azul 2003), a neoliberalizmus ellenzőitől viszont éles kritikákat kapott (Petras-Veltmeyer 2003, Marques-Mendes 2007).

A gazdaságot a 2000-es évek elején még a (nettó) export hajtotta, és ezért a kedvezőtlen világpiaci folyamatok (az amerikai információtechno­lógiai boom leülése) már 2001 óta visszafogták a növekedést. Az exportra és a külföldi vállalatok által vezérelt gazdaságra épülő elképzelés tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sem a gazdaság dinamiz­musa, sem a szegénységnek a növekedéstől várt „spontán” csökkenése tekintetében. Az agrárexport nyereségét a nagy gazdaságok fölözték le, a külföldi tőke inkább kivitte, mint beruházta a profitot – egyszóval a régről ismert mechanizmusok dolgoztak (Burton 2010).

Ez a helyzet indokolta, és az IMF-pénzek megérkezése tette lehe­tővé azt a fordulatot, amely lényegében keynesiánus elemek markáns alkalmazását jelentette. Két pillére: a jövedelmek növekvő mértékű újraosztása a szegényeknek és az állam közvetlen gazdasági tevé­kenységének erősítése. Mindezt kiegészítette a közvetlen demokratikus formák beépítése az intézményrendszerbe, az egésznek pedig jó alapot kínált az 1994-es reformokkal meglapozott szigorú banki és közpénzügyi szabályozás fenntartása. A monetáris szigor (az inflációt féken tartani hivatott magas kamatok) által visszafogott keresletet a brazil kormányzat a jóléti kiadások növelésével pótolta.

2003-ban tehát valóban egyfajta válságkezelő folyamat kezdődött el, a Brazíliát már régóta sújtó gazdasági­-társadalmi­-fejlődési válság keze­lésének alternatív változata. A fordulat szükségszerű volt, és a bevezető (1.) fejezetben leírtak szerint a perifériákat jellemző ciklikus fejlődés törvényszerűségeit tükrözte. A neoliberális politikai kurzussal szemben kínált – bár azt csak néhány elemében módosító – kurzus megnyitotta az utat a belföldi termelés fellendülése előtt, amit a szegénység és a társa­dalmi polarizáció csökkenése, a GDP viszonylag jó növekedése (2003 és 2008 között átlag évi 4%), a külföldi tőke növekvő érdeklődése⁸ és végül, ezek talaján a 2008-as világgazdasági válsággal szembeni – legalábbis kezdetben – viszonylag jó rezisztencia igazolt.

A Lula-időszak alatt azonban a fellendülést a globális gazdaság 2004 utáni felívelése, ennek köszönhetően a nyersanyagok (a Brazília által is exportált olaj, réz, vas, és mezőgazdasági termények) árának emelkedé­se is fűtötte (Burton 2010). Pusztán a keynesi elemek tehát nem produ­káltak volna hasonló sikereket – amelyek ráadásul csak a korábbi brazil növekedéshez képest nevezhetőek kiugrónak, hiszen a GDP-növekedés messze elmaradt más BRIC-ek (pl. Kína) ütemétől.

A 2008-as válságra nem új politika, hanem a 2003-2004-ben elindított kurzus erősítése volt a válasz: a csökkenő exportbevételeket a belföldi keresletnek állami újraelosztás révén történő további élénkítésével – valamint új felvevőpiacok, mindenekelőtt Kína felé való orientálódás­sal – igyekeznek pótolni. Olyan irányváltásra került tehát sor, amely a Brazíliához hasonló (fél)periferiális, így a 2008-as válság által leginkább sújtott országok számára is reménykeltő alternatívaként létezik napjaink „válságkezelése” során.

A tragikus a történetben az, hogy a felzárkózást, illetve a centrum országok konjunktúrájától való függetlenedést ez sem hozta meg, mint az néhány évvel a globális válság kirobbanása után már világosan látszik. De lássuk előbb a reménykeltő lulai kurzus lépéseit és eredményeit!

3. 1. Jövedelemelosztás

Mint a Világbank éppen Brazíliával kapcsolatban hangsúlyozza, az egyenlőtlenség befolyásolja a gazdasági fejlődést, az állami politika pedig befolyásolhatja az egyenlőtlenséget (WB 2004., xvii-xx). Ennek az összefüggésnek a gyakorlati konzekvenciái jelennek meg a 2000-es évek közepétől folytatott brazil gazdaságpolitika eredményeiben. Az Oxfam keretében készült tanulmány (Beghin 2008, 4-5) megállapítja, hogy a jövedelemegyenlőtlenség sikeres csökkentésének oka Brazíliá­ban a gazdasági növekedés mellett az állam újraelosztó tevékenysége, amely ráadásul a konszolidálódott demokrácia körülményei között, a civil szférával összefogva, annak ellenőrzése alatt tevékenykedik. A készpénztranszferek a belső keresletre, a transzferek nyomában járó javuló iskolázottság a foglalkoztatásra és a teljesítményre gyakorolt jótékony hatást, melyet a Világbank vagy a WHO egyéb tanulmányai is dokumentálnak (lásd pl. Lopez-Calva-Rocha 2012 és Santos et al. 2011).

A brazil gazdaságpolitikai irányváltás az elmúlt két évtizedben egész Latin-Amerikát jellemző változás része (lásd bővebben Dömény 2007). E változás lényege egyfelől az állam és a társadalom új kapcsolata, másfelől a gazdaság vállalatirányítási módszerekkel történő, a szociális problémákat, a szegénység növekedését és a társadalmi fragmentációt növelő igazgatásának elutasítása. E neopopulistának nevezhető irány­zat megkülönbözető jegye a jövedelmek „kompenzáló újraelosztása” a korábbi évtizedek strukturális átalakulásának vesztesei számára (Dömény 2007, 13). Az állami kiadások relatív mértéke tehát nem nőtt (1995 óta a GDP 20%-a körül van), szerkezete azonban eltolódott a szociális (benne az oktatási, egészségügyi) kiadások felé.⁹ A 2008-as világgazdasági válság kirobbanása óta – és ez ismét igaz a latin-ame­rikai országok többségére – nem csupán fenntartották az aktív szociális és költségvetési politikát, de növelték és egyéb foglalkoztatás serkentő transzferprogramokkal egészítették ki, erőteljesen irányt véve a gyer­mekek iskoláztatására és egészségügyi ellátására. Mint az ENSZ szervezete, a Latin-Amerika és Karibi térség Gazdasági Bizottsága (ECLAC) megállapítja: ez az eljárás azt a felismerést tükrözi, hogy ép­pen a gazdasági visszaesés idején kell a szociális politikákat erősíteni, forrásaikat növelni (ECLAC 2011, 132).

Lula a mélyszegénység megszüntetésének programjával került az elnöki székbe. 2003-ban hirdette meg a Fome Zero („Zéró éhezés”) programot, amely különböző intézkedéseket és alprogramokat tartal­mazott. Emelték a minimálbéreket és csökkentették az alapvető élelmi­szerek relatív árát.¹⁰ (Brazíliában kb. 24 millió ember kap minimálbért, ami napjainkban havi 200 dollár körül van.) Jelentős készpénztranszfer­programokat indítottak el, illetve a korábbiakat kiszélesítették (szociális nyugdíj, idősek, betegek segélyei, gyermekmunka elleni program stb.), amelyek 94 millió embert érintettek. 2004-ben négy program összevo­násával és a juttatások kiterjesztésével indult a Bolsa Familia program (átlagosan havi 70 reál iskoláztatáshoz, egészségügyi kontrollhoz kötött készpénzsegély a gyermekes családoknak), ami 2012 végéig 13,9 millió családhoz, kb. 52 millió emberhez (a 2,5 dollár/napi jövedelem alatt élő brazilok közel 70%-ához) jutott el. A program költségvetése 2012-ben már 12 milliárd dollár, ami 2013-ban további 395 millió dollárral nő. A szociális transzferprogramokra évről évre növekvő összegeket, 2012-ben összesen 33 milliárd dollárt költöttek, ami a 2007-esnek a kétszerese (MPBM 2012).

A társadalmi stabilitást és a fogyasztás növekedése révén a gazda­ságot is segítette továbbá az államapparátus, illetve az ellenőrzés ha­tékonyságának növelésére hozott intézkedéssorozat (az adóbevételek növekedése, a rabszolgamunka csökkenése, nagyobb munkaerő-piaci védelem a dolgozóknak stb.), az agrárcsaládoknak nyújtott szubvencio­nált hitelek, illetve általában az alacsonyabb hitelkamatok.

Mindennek eredményeképpen a Gini-index évről évre csökkent, 2001 és 2011 között 58,8%-ról 50,1%-ra (Lopez-Calva-Rocha 2012, 26; és IBGE 2012). Körülbelül 30 millió embert sikerült a szegények közül a középosztályba emelni. 2004 és 2007 között a háztartások havi átlagjö­vedelme 287 dollárról 584 dollárra nőtt, és 2008-ban a 600-2500 dolláros havi jövedelemmel bíró háztartások aránya meghaladta az 50%-ot (TWGI s. a.). Az elmúlt évtizedben a szegénységi küszöb alatt élők arányát 35%-ról 21%-ra, a 2 dollár/fő/nap alatt élőkét felére (10%), és az abszolút szegények (1,25 dollár/fő/nap alatt élők) arányát is közel ilyen mértékben, 6%-ra sikerült csökkenteni (World dataBank Online).

Míg a korábbiakban a háztartások fogyasztásának aránya a GDP-ben folyamatosan csökkent, 2004 után a csökkenés megállt, és az arány las­sú növekedésnek indult. Ez a trend a válság alatt és után is folytatódott, miközben az export GDP-hez mért jelentősége gyengült, a behozatal utolérte, majd 2010-től túlszárnyalta a kivitelt. A GDP mindinkább a ház­tartások fogyasztására támaszkodott, amelyek részesedése a 2004-es 59,3%-ról 2012 első felére 65,6%-ra emelkedett. A növekedést tehát 2004 óta növekvő mértékben a belföldi kereslet hajtja (lásd Oxford Economics 2012, TWGI s. a.).

A szociális készpénztranszferekhez szükséges többletforrásokat a növekvő GDP növekvő adóbevételei adták. A bevételek újraelosztása a korábbi évtizedekben nem a szegényeknek kedvezett: a pénz valójában oda áramlott vissza, ahonnan jött („perverz újraelosztás”). A 2004-től folytatott politika ezen változtatott. A brazil vállalatok az adófizetés előtti profitjuk 69%-ával felérő összeget fizetnek az államnak adók, járulékok formájában, míg az USA-ban ugyanez az arány csak 46,8, Magyaror­szágon 53,3, Kanadában 29,2%.¹¹ Figyelemre méltó továbbá, hogy a jövedelem-, profit- és tőkenyereség-adók súlya a brazil állam bevéte­lei között jelentősen (2004 és 2009 között 36%-ról 45%-ra) nőtt, ami a szegényprogramok felfutásával együtt a „perverz újraelosztás”-nak a csökkenésére utal.

3. 2. Állami fejlesztőprogramok

A brazil állam vállalatain és a költségvetésből finanszírozott beruházási programjain keresztül is egyre mélyebben avatkozott a gazdaságba, a központi kormányzat beruházásai 2003 és 2010 között a GDP 0,4%-áról 1,3%-ára nőttek (WB 2009, 15).

2005-ben előbb egy kísérleti infrastrukturális programot (PPI), 2007-ben pedig az azóta is futó Növekedésgyorsító Programot (PAC) indították el. Ez utóbbi teljes összege 2007 és 2010 között eredetileg 504 milliárd reált (236 milliárd dollárt) tett ki, amit később, a válság idején még tovább emeltek.

Mindennek köszönhetően, bár a kedvező világgazdasági környezettől természetesen nem függetlenül, a GDP növekedése gyorsult (2007-ben meghaladta a 6%-ot), 6 millió új munkahely jött létre, a költségvetési hiány menedzselhető volt, a munkanélküliség évről évre csökkent, a külső eladósodottság GDP-hez mért aránya szintén, a folyó fizetési mérleg pedig többletet mutatott. Az export lendületesen nőtt, bár 2004 után GDP-arányos mértéke csökkent, jeléül annak, hogy a növekedés motorja fokozatosan a belpiacra terelődött át: a beruházások súlya a GDP-ben 2003 és 2008 között 15-ről 19%-ra emelkedett, a lakossági fogyasztás korábban tapasztalt GDP-arányos csökkenése megállt, majd nőni kezdett.

3. 3. Az intézményrendszer

A brazil „válságkezelés” további sikertényezője, hogy tervszerű és jól szervezett intézményrendszer segíti. Ez kulcsfontosságú tényező, hiszen az állam – mint Latin-Amerikában általában – hagyományosan túlméretezett és hatékonytalan volt. Az ebből adódó gordiuszi csomót a Lula nevével fémjelzett fordulat eredményeképpen új, a lakosságot a kormányzáshoz közelebb hozó intézményrendszer kiépítése vágta át.

Lula egyik legelső lépése a Civil Gazdasági és Szociális Tanács (CDES) létrehozása volt, amely 2002-2003 során széles körű konzultá­ciókra támaszkodva kidolgozta a Nemzeti Fejlesztési Tervet (NDA). Ez a terv foglalta keretbe az új gazdaság- és társadalompolitika teendőit. A CDES javaslatai tükröződnek a Lula második elnöksége idején beindí­tott két fő programban, a Növekedésgyorsító Programban (PAC) és az Oktatásfejlesztési Programban (PDE) is. Mindkét program a társadalmi egyenlőtlenség csökkentését és a marginalizált csoportok integrálását célozza.

2008-ban hozták létre az elnökség mellett működő Stratégiai Bizott­ságot, a SEA-t, amely a Plan 2022 nevű hosszabb távú fejlesztési tervet tette le az asztalra. A terv középpontjában a természeti és humán erő­források jobb kihasználása, a szociális és regionális egyenlőtlenségek radikális csökkentése, a termelőalapok integrálása, demokratikusabb, közvetlenebb politizálás és egyben Brazília geopolitikai szerepének növelése áll (Osava 2010).

3. 4. A kereskedelem diverzifikálása

A 2008-as válság kezelhetősége szempontjából is fontos változások indultak be a külkereskedelemben. Az ország kitettségének csökkentése végett ugyanis megkezdték a kereskedelem földrajzi diverzifikálását, aminek következtében Európa és az USA rovására nőtt Latin-Amerika és különösen Kína szerepe az exportpiacok között.¹² Emellett megin­dult a kereskedelmi kapcsolatok szorosabbra fűzése Oroszországgal, Indiával, Dél-Afrikával és az Arab-öböl országaival. Jelentős lépések történtek Afrika irányába is: 2003, Lula elnökké választása óta Brazília afrikai nagykövetségeinek száma megduplázódott (2010-ig 34-re nőtt) (Reuters Africa 2010). A latin-amerikai ország Afrikába irányuló exportja 2011-ben a 2001-es szintnek közel kilencszerese, Afrika részesedése a brazil exportból 2012 közepén már meghaladja Németország és Fran­ciaország együttes részesedését (TMSA 2012). Ezeket az irányokat a 2008-as válság hatására még tovább erősítették.

4. A 2008-as válság közvetlen hatása és a válaszlépések

A növekedés belső alapjainak megerősödése után érte az országot a 2008-as sokk. Mivel azonban Brazíliában nem alakult ki eszközbuborék, és bankszférája viszonylag független maradt a nemzetközi piacoktól, a lakosság és a vállalati szféra eladósodottsága nem nőtt kezelhetetlen mértékűre. A válság tehát kívülről érkezett a külföldi befektetők kivo­nulása, profitkivonás és az exportpiacok összeszűkülése formájában. A fizetési mérleg pozitívból negatívba fordult, a hiány 2010 óta a GDP 2%-a körül alakul. A GDP csökkenése 2008 végétől 2009 közepéig tartott, így 2009 egészében 0,3%-ot tett ki.

A munkanélküliségi ráta 2009-ben 8% fölé ugrott, de már a következő évben visszatért a korábbi csökkenő pályára. A reál 2008 júliusától 5 hónap alatt közel 66%-ot veszített értékéből, majd visszakorrigált, és 2011 augusztusában még erősebb is volt, mint a válság előtt. A brazil kormány gyors és tabuktól nem korlátozott irányítási képességét példáz­za a „Tobin-adó”-jellegű adó könnyed használata: 2008 októberében, a hitelpiacok befagyása idején megszüntették azt a 1,5%-os adót, ami ad­dig a fix kamatozású, reálban denominált brazil értékpapírok külföldi vá­sárlását sújtotta. Amikor azonban 2009 folyamán a reál felértékelődése, illetve az erre irányuló spekulációs mozgás megindult, 2009 októberében ugyanilyen, de már 2%-os adót vetettek ki (MercoPress 2009), sikerrel fékezve az exportra is káros túlértékelődést.

A kormány belföldről, Reál-kötvények kibocsátásával képes finanszí­rozni magát. A közszektor teljes bruttó adóssága a válság óta némikép­pen nőtt, 2012 júliusában a GDP 57,6%-át tette ki, és szinte kizárólag belföldi. A külső adósság mindössze a GDP 4-5%-ával ér fel. A bankok és a vállalati szféra eladósodottsága már jóval nagyobb, így az ország teljes külső adósságállománya 2012 júliusában 308 (a vállalatközi hite­lekkel együtt 422) milliárd dollár, de még ez is csak a GDP 13%-át teszi ki, és az erre jutó teljes adósságszolgálati teher sem túl nagy (az export 18-20%-ával egyenlő).¹³ A gyors növekedésnek és a felértékelődésre hajlamos nemzeti valutának köszönhetően az ország devizatartalékai a válság után is rendületlenül szaporodtak, 2012 júliusában 376 milliárd dollárra rúgtak, ami 20 havi importra elegendő.

A költségvetési egyenleg a válság hatására ugyan romlott, de még így is a kezelhető 3% körül, sőt az alatt marad. A romlás egyik fő oka, hogy nem alkalmaztak megszorításokat, sőt kifejezetten növelték az állam gazdaságélénkítő kiadásait: 2009-ben a fejlesztési bankon keresztül 100 milliárd reál (kb. 55 milliárd USD) friss állami pénzt pumpáltak a gazdaságba hitel formájában, ami több mint háromszorosa a 2008-as hitelezési szintnek.

A monetáris politika a krízisre előbb lazítással (kamatcsökkentés), majd az ennek nyomán megugró infláció miatt szigorítással válaszolt, ami azonban az expanzív költségvetés keresletstimuláló hatásának jóvoltából nem eredményezte a gazdaság fékezését, még a tervezettnél nagyobb (2009: 5,8%) infláció mellett sem. Az inflációra ügyelő restriktív monetáris politika és a keresletstimuláló expanziós költségvetési politika következtében az infláció fluktuál, de nem vált két számjegyűvé, sőt éves szinten 7% alatt maradt.

A bankszektor viszonylag stabil, kevés a külföldi bank az országban (a külföldi részesedés az alkotmány alapján a bankszektorban nem ha­ladhatja meg a 20%-ot), de a válság miatt azért 100 milliárd reál (kb. 55 milliárd dollár) tőkeinjekciót kapott az államtól.

Az igazi válságkezelés azonban az addig folytatott gazdaságpolitika megerősítése volt. Növekvő beruházások folynak az állami vállalatok­ban, 90%-ban az energetikai iparban (Petrobrás, Electrobás). Ezenkí­vül a 2007-ben elindított Növekedésgyorsító Program (PAC) összegét közel 30%-kal megemelték (638 milliárd reálra), és a 2011-től induló csomagot még az elsőnél is nagyobbra tervezik (2011 és 2014 között 959 milliárd reál állami és magánberuházás együtt). A 2014 utáni négy évben pedig, már szinte kizárólag az energia területén, 632 milliárd reál összberuházásra számítanak, főleg a magántőke részéről. Az állam részesedése mindebből 10-12% (Brasil.gov.br. 2012; és MPBM 2012, 14). A fő célterületek a logisztika, energetika és a társadalmi-urbanizációs fejlesztés, hat alprogramban (Brasil.gov.br. 2012).

5. A válság és kezelése folytatódik

Mindezzel azonban a válság és hatása nem múlt el. Sem az évtizedek óta tartó fejlődési válság, sem pedig a 2008 óta tartó világgazdasági válság ütötte sebeket nem sikerült begyógyítani.

Korunk világgazdasági válságának és globális tőkerendszerének kór­képét nyújtja, hogy Brazília – és vele más feltörekvő országok, így pl. Kína – növekedési kilátásai 2011-ben ismét romlani kezdtek.

Bár 2010-ben a brazil GDP már jelentős ütemben bővült (7,5%), 2011-ben a világgazdaság további gyengélkedése, valamint a pénzügyi kormányzat infláció elleni intézkedései a vártnál is nagyobb lassulást ered­ményeztek (2011-ben a GDP csak 2,7%-kal gyarapodott). Az időközben bevetett adókedvezmények, kamatcsökkentés, minimálbér-emelés és egyéb termelésösztönzők, sőt a hazai termelést védeni hivatott import­adó-emelések hatására (Reuters 2012), valamint a „szilárd alapokra és robusztus belpiacra”¹⁴ való tekintettel 2012-ben a kormány és az elemzők is 4,5-5%-os növekedést vártak, többek között azért, mert a reál újbóli leértékelődése (2011 júliusa óta kb. 30%) kedvez az exportnak. Ám a számítások nem jöttek be. A világpiaci, különösen a mára Brazília első számú felvevőpiacának számító kínai kereslet csökkenése miatt a brazil export 2012-ben visszaesett, a GDP pedig mindössze 0,9%-kal nőtt. 2013-ra még az optimista előrejelzések sem várnak 3-4%-nál nagyobb ütemet.

A növekedést egyértelműen az állam és a háztartások fogyasztási kiadásai indukálják, ettől lehet remélni, hogy a beruházások és az ipari termelés fellendül. A fogyasztás azonban egyelőre stagnál, ami a meg­emelkedett lakossági hitelállománynak tudható be. Ez pedig a hitellel táplált növekedés korlátaira irányítja a figyelmet. A kormány ennek ellenére még több hitelt, a vállalatoknak még több működő tőkét ígér, alacsonyabb kamatokat, továbbá adókedvezményeket. Ez utóbbiak 2013-ban 6,5, 2016-ig 4 év alatt összesen 14,8 milliárd dollárt tesznek ki (AFP 2012).

A brazil gazdaság lassulása, illetve növekedési nehézsége megegye­zik a kínai és indiai gazdaság szimptómájával (Lásd Azzarello-Putnam 2012). A centrumtőke (mindenekelőtt az eurózónából táplált) további betegeskedése a tőke értékesülési hosszú ciklus intenzív szakaszának befulladása, az új innovációs ciklus indulásának késlekedése miatt nincs, ami táplálja a perifériák extenzív típusú fejlődését. Mindez visszafogja a feltörekvő országok dinamizmusát, megnehezíti számukra a saját gazda­sági alapok fejlesztését, amelyre éppen a kátyúba jutott fejlett országok hatásától való függetlenedés érdekében törekednek, de amely fordulat nem megy egyik pillanatról a másikra.¹⁵

A válság tehát még nem ért véget, és mindaddig nem is fog, míg a világgazdaság, annak vezető szereplői, a fejlett országok technológiát nem váltanak (mindenekelőtt biotechnológia, nanotechnológia, ezek kom­binációja, környezetipar, energiatakarékos technológiák irányába), ezáltal egyrészt beindítva saját növekedésüket, másrészt felszabadítva a már lefutott technológiák piacát a fejlettség szerint utánuk következő országok termelőkapacitása számára. Ha a ma már elavult technológiákat a fejlett országokban felváltják az újakkal, akkor mind az elavult technológiák ter­melése, mind az ezek iránt a fejlett és fejlődő országokban még meglévő kereslet kielégítése szabaddá válik az utóbbiak számára, ahol ismét fellendülhet az extenzív típusú növekedés. A világgazdasági centrum­periféria hierarchiát azonban ez nem változtatja meg.

Jegyzetek

¹ A tőkeértékesülési ciklus kimerítő, szakszerű és egyben élvezetes kifejtését lásd Rozsnyai 2002, különösen 8-19.

² Egyszerűen fogalmazva: az egy munkásra és egységnyi bére jutó állóeszköz. (Marxi megfogalmazásban: a tőke szerves összetételének nevezzük a tőke értékösszetételét akkor, ha azt a tőke technikai összetétele határozza meg, és annak változását tükrözi. Ha tehát ugyanazt a gépsort alacsonyabb bérekkel működtetik, a tőke értékösszetétele nő, a technikai összetétele azonban válto­zatlan. Ha azonban termelékenyebb technológia alkalmazása miatt nő meg a gépek értékének aránya az alkalmazott munkaerő költségéhez képest, akkor az értékösszetétel a technikai összetétel változása miatt nő. Az esetben beszélünk szerves összetételről, az előbbi esetben nem.)

³ Lásd a dependência- és világrendszer-elmélet nagyjait, mint pl. Raúl Prebisch, Celso Furtado, Immánuel Wállerstein, Giovanni Arrighi, és a hazai szakiroda­lomban Farkas Péter, Szigeti Péter és mások munkásságát.

⁴ Ezt a jelenséget a közgazdasági szakirodalom Balassa-Samuelson-hatásként ismeri.

⁵ UNCTAD WIR Annex Tables Online. Web table 7. FDI inward stock as a percentage of gross domestic product, 1990-2011.

⁶ Reál: a brazil valuta neve.

⁷ A magyarázat egy statisztikai jelenség, ami Simpson-paradoxonként ismert, és lényege, hogy a súlyozott átlagosánál a minta belső összetétele meghatározó a végeredmény szempontjából.

⁸ 2006 után Brazília részesedése a világ működőtőke-importjából növekedésnek indult. 2010-re Brazília lett az 5. az FDI-t fogadó országok sorában, 48,4 milliárd dollár külföldi működő tőkét vonzott (UNCTAD WIR Annex Tables Online).

⁹ A folyamat egész Latin-Amerikára jellemző: a társadalombiztosítási kiadások egy főre jutó értéke 1990-91 és 2007-08 között 445 dollár/főről 880 dollár/főre, GDP-hez mért aránya pedig 12,3%-ról 18,4%-ra nőtt (ECLAC 2011, 132).

¹⁰ Az alapvető élelmiszerek árai a bérnövekedésnél kisebb mértékben nőttek.

¹¹ Bár egyes latin-amerikai országokban az arány még magasabb (pl. Argentíná­ban 108,2%, Bolíviában 80%) a többi BRICS esetében a brazilnál alacsonyabb: Kínában 63,5, Indiában 63,3, Oroszországban 46,5, Dél-Afrikában 30,5% (WB-PWC 2011. 98-100).

¹² 2009-re Kína vált Brazília legfőbb kereskedelmi partnerévé, 2010-ben már ide irányult a kivitel 15%-a, főleg szója, vasérc és olaj (Hoffmann 2011, 27).

¹³ Banco Central do Brasil online database, External Sector, Table 51, 51-A, 59.

¹⁴ A brazil központi bank elnökének megfogalmazása (The Economic Times, 2012).

¹⁵ Az exportorientáció versus a hazai fejlesztést igénylő belföldi termelés felfutta­tásának problémáját mutatja be Kína példáján Szunomár 2012.

Hivatkozott irodalom

Abreu, Marcelo de Paiva – Werneck, Rogério L. F. 2005: The Brazilian economy from Cardoso to Lula: An interim view. Texto Para Discussão No 504, Departamento de Economia, PUC-Rio, Brazil, Rio de Janeiro, http://www.econ. puc-rio.br/pdf/td504.pdf

Akamatsu, Kaname 1962: A historical pattern of economic growth in developing countries. Journal of Developing Economies, 1(1):3-25, March-August

Artner Annamária 1996: Brazília a felzárkózás útján? Az Ehrlich Éva által veze­tetett OTKA keretében készült tanulmány, második, bővített változat. Kézirat, MTA VKI, Budapest

Azul, Rafael 2003: Brazil: Lula's first 100 days-austerity for the poor, tax cuts for the rich. WSWS.org 22 April http://www.wsws.org/articles/2003/apr2003/ braz-a22.shtml

Azzarello, Samantha – Putnam, Blu 2012: BRIC Country Update: Slowing growth in the face of internal and external challenges CME Group Market Insights 25 July 2012, http://www.cmegroup.com/education/files/ed133-market-insights-bric-2012-8-1.pdf

Baer, Werner – Galvão, Antonio Fialho, Jr. 2005: Tax Burden, Government Expenditures and Income Distribution in Brazil. CIBER series paper, http://www. business.illinois.edu/Working_Papers/papers/05-0129.pdf

Banco Central do Brasil online database. Foreign sector data, Fiscal policy data July 2012 http://www.bcb.gov.br/7ENGLISH

Beghin, Nathalie 2008: Notes on Inequality and Poverty in Brazil: Current Situa­tion and Challenges. Background paper to the development of From Poverty to Power: How Active Citizens and Effective States Can Change the World, Oxfam International 2008, http://policy-practice.oxfam.org.uk/publications/notes-on-inequality-and-poverty-in-brazil-current-situation-and-challenges-112516

Brasil.gov 2013: Brazil has lifted 22 million people out of extreme poverty since 2011. Press releases, 19 February 2013, http://www.brasil.gov.br/para/press/ press-releases/february-2013/brazil-lifts-22-million-people-out-of-extreme-poverty-since-2011

Brasil.gov.br. 2012: Brazil announces phase two of the Growth Acceleration Program. Press releases, March 29 2010, http://www.brasil.gov.br/para/press/ press-releases/march/brazil-announces-phase-two-of-the-growth-acceleration-program/br_model1?set_language=en

Burton, Guy 2010: Lula and economic development. GlobalAffairs.es, 18 June 2010, http://www.globalaffairs.es/en/lula-and-economic-development/

Dömény Zsuzsa 2007: Latin-Amerika balra át!? MTA Politikai Tudományok Inté­zete, Műhelytanulmányok. Digitális archívum (12) 2007/2.

ECLAC 2011: Social Panorama of Latin America • 2010 Economic Commission for Latin America and the Caribbean (ECLAC). March 2011, http://www.cepa!. org/cgi-bin/getProd.asp7xml=/publicaciones/xml/1/41801/P41801.xml&xsl=/dds/ tpl-i/p9f.xsl&base=/tpl-i/top-bottom.xsl

Farkas Péter 2002: A globalizáció fenyegetései. A világgazdaság és a gazdaság­elméletek zavarai. Aula Kiadó

Hoffmann, Daniel 2011: The impact of the financial crisis in Brazil and Germany: A comparative analysis of distinct developments. Matrícula n°.: 110234953 Universidade Federal Do Rio De Janeiro Instituto De Economia, Sept, 2011, http://www.ie.ufrj.br/fgr/arquivos/Financial%20Crisis%20in%20Brazil%20 and%20Germany.pdf

IBGE 2012: PNAD 2011: bigger growth among lowest income ranges. National Household Sample Survey 2011, http://www.ibge.gov.br/english/presidencia/ noticias/noticia_visualiza.php?id_noticia=2222&id_pagina=1

IMF 2002: IMF Approves US$30.4 Billion Stand-By Credit for Brazil. Press Release No. 02/40 September 6, 2002 International Monetary Fund, http://www.imf.org/ external/np/sec/pr/2002/pr0240.htm

Kojima, Kiyoshi (2000): The „flying geese” model of Asian economic development: origin, theoretical extensions, and regional policy implications. Journal of Asian Economics, 11 (2000) 375- 401., http://ejournal.narotama.ac.id/files/model%20 asia.pdf

Lopez-Calva, Luis F. – Rocha, Sonia 2012: Exiting Belindia7 Lesson From The Recent Decline In Income Inequality In Brazil. Poverty, Gender, and Equity Unit Latin America and the Caribbean, The World Bank, April 2012, http://www-wds. worldbank.org/external/default/WDSContentServer/WDSP/IB/2012/06/25/00 0425970_20120625140209/Rendered/PDF/701550ESW0P1230IC00Inequal ityBrazil.pdf

Marques, Rosa Maria – Mendes, Áquilas 2007: Lula and Social Policy: In the Service of Financial Capital. Monthly Review, Volume 58, Issue 09 (February), http://monthlyreview.org/2007/02/01/lula-and-social-policy-in-the-service-of-financial-capital

MercoPress 2009: Brazil to slap tax on foreign capital inflow „to avoid speculation”. MercoPress, October 20th 2009, http://en.mercopress.com/2009/10/20/brazil-to-slap-tax-on-foreign-capital-inflow-to-avoid-speculation

MPBM 2012: Federal Budget For Everyone Brasília-DF. The Annual Budget Bill -PLOA, 2012. Ministry of Planning, Budget and Management, http://www. orcamentofederal.gov.br/orcamentos-anuais/orcamento-2012-1/ploa-2012/ versao_ingles2012.pdf

Osava, Mario 2010: Brazil: Ambitious Development Plan to Cut Inequality. Inter-press March 8, 2010, http://www.ipsnews.net/news.asp7idnews=50591

Oxford Economics 2012: Brazil. Country Economic Forecast: 25 June 2012. http:// www.oxfordeconomics.com/Free/pdfs/BRAZDB.pdf

Petras, James – Veltmeyer, Henry 2003: Whither Brazil? http://petras.lahaine.org/ b2-img/030321petras.pdf

Reuters (2012): UPDATE 2 – Brazil current account deficit widens in April, May 24, 2012, http://www.reuters.com/article/2012/05/24/brazil-economy-external-idUSL1E8GO4QT20120524

Reuters Africa 2010: Brazil's Lula ends final African tour with new deals. July 8 2010, http://af.reuters.com/article/topNews/idAFJOE6670KQ201007087pageN umber=1&virtualBrandChannel=0

Ribeiro, Marcio Bruno – Teixeira, Joanilio Rodolpho 2001: An econometric analysis of private-sector investment in Brazil. CEPAL Review, No 74, Aug 2001, http:// www.eclac.cl/publicaciones/xml/6/19906/lcg2135i_Ribeiro.pdf

Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, Rozsnyai Ervin.

Santos, Leonor Maria Pacheco et al 2011: The Brazilian experience with condi­tional cash transfers: A successful way to reduce inequity and to improve health. World Conference on Social Determinants of Health. Rio de Janeiro, 19-21 October, Draft Background Paper, http://www.who.int/sdhconference/resources/ draft_background_paper1_brazil.pdf

Sharma, Ruchir 2012: Bearish on Brazil. Foreign Affairs. May/June 2012 Volume 91, Number 3, 80-87.

Szalai Erzsébet 2003: Magyarországi újkapitalizmus – integráció – alternatívák. Korunk, (Kolozsvár) 2003, No 1.

Szalai Erzsébet 2006: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet. Új Mandátum

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Globális „szabadverseny” – a világka­pitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Szunomár Ágnes 2012: Gazdasági modellváltás Kínában? Befelé forduló versus exportorientált gazdaságpolitika. In Farkas Péter – Meisel Sándor – Novák Ta­más (szerk.): A változó világgazdaság – útkeresések, tapasztalatok és kilátások. II. Európán kívüli régiók. Budapest, MTA KRTK VKI, 48-62.

The Economic Times 2012: Brazil 2011 economic growth slows to 2.7 per­cent. (AFP) 7 Mar, 2012, http://economictimes.indiatimes.com/news/ international-business/brazil-2011-economic-growth-slows-to-2-7-percent/ articleshow/12169560.cms

The World dataBank Online. The World Bank, http://databank.worldbank.org/ddp/ home.do?Step=3&id=4

TMSA 2012: Brazil's Africa exports show major growth. Trade Mark Southern Africa. http://www.trademarksa.org/news/brazil-s-africa-exports-show-major-growth

TWGI s. a.: Brazil: Beyond Natural Riches. Thomas White Global Investing, http:// www.thomaswhite.com/explore-the-world/brazil.aspx

UNCTAD WIR Annex Tables Online. http://archive.unctad.org/Templates/Page. asp?intItemID=5823&lang=1

WB 2004: Inequality and Economic Development in Brazil. The World bank Count­ry Study. The World Bank, Washington, D. C., http://www-wds.worldbank.org/ servlet/WDSContentServer/WDSP/IB/2004/10/05/000012009_200410050951 26/Rendered/PDF/301140PAPER0Inequality0Brazil.pdf

WB 2009: Brazil Federal Public Financial Management Performance. December 2009, The World Bank, http://siteresources.worldbank.org/BRAZILEXTN/ Resources/Brazil_PublicManagement_English.pdf

WB-PWC 2011: Paying Taxes 2011. The Global Picture. The World Bank Group, PricewaterhouseCoopers International Limited, http://www.pwc.com/gx/en/ paying-taxes/pdf/paying-taxes-2011.pdf

(A tanulmány a 104210 K jelű OTKA-projekt keretében folyó kutatás alapján készült.)

Az amazóniai esőerdők kiirtása, az ásványlelőhelyekre való vadászat globális ökológiai katasztrófát eredményezhet. Az ellenállás egyik formája az őslakosok, a földnélküliek/földfoglalók önszerveződése, ami azonban nem nélkülözheti az elkötelezett segítők – civil szerveződések, nemzetközi mozgalmak, egyházak – intenzív munkáját.

Quitóból a brazíliai Amazóniáig Bogotán át vezet az út. Mivel van még három órám a csatlakozásig, a barátaim kijönnek a reptérre, hogy együtt vacsorázzunk: az egyikük Piedad Cordoba munkatársnője, aki nagy sze­repet játszott a kormány és a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia, Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) közötti tárgyalások elindításában, a másik pedig a Kolumbiai Parasztmozgalom elnöke. A tár­gyalásokról beszélgetünk: egy jelentős társadalmi áramlat követeli a civil társadalom részvételét. A témáról megbeszélés lesz a következő héten. A kormány és a gerillaszervezet között folyó tárgyalások középpontjában mellesleg a mezőgazdaságot érintő kérdések állnak. A latin-amerikai országok közül ugyanis Kolumbiában a legegyenlőtlenebb a földek el­osztása. Ez volt az oka annak idején a FARC fegyveres felkelésének, és az azóta eltelt több mint negyven év óta gyakorlatilag semmi sem változott, sőt. A parasztmozgalom vezetője gondolkodás nélkül kijelenti, hogy a mozgalom devianciái ellenére, „ők a mienk".

Másnap: egy brazíliai átszállással megszakított, 23 órányi utazást követően megérkezés a (Franciaország területének kétszeresét kitevő) Pará állambeli Marabába. A Földnélküliek Mozgalmának (MST) helyi ve­zetői a repülőtéren várnak, majd az egyetemre visznek, ahol az MST és a Lelkipásztori Földbizottság (Brazil püspöki konferencia) közös gyűlése zajlik. Napirenden a földkérdés, a parasztmozgalom, a paraszti mező­gazdaság, valamint a nagy hidroelektronikai projektek. Celia Congiliónak köszönhetően, aki az MST-hez közeli szociológus és a Parái Szövetségi Egyetem tanára, az értelmiség és a társadalmi mozgalmak szoros együtt­működésben állnak. Celia Congilio hangsúlyozza, hogy ez állandó harcot jelent az egyetem intézményén belül.

Ezt követően városnézés a program, majd megbeszélés az MST vezetőivel. Egy több kilométer hosszú hídon átkelünk az Amazonas egyik mellékfolyóján. Végtelen hosszúnak tűnő vonat halad át rajta, három mozdonnyal és kétszáznál is több, vasércet szállító vagonnal, mégpedig a Vale do Rio Doce bányájából, ahova másnap látogatunk el. A megbeszélés célja, hogy megszervezzük a következő napok találko­zóit, elsőként az MST egyik – innen mintegy 225 kilométerre található – településén, Palmaresben, valamint a Vale do Rio Doce bányájának megtekintését Carajasban. Az MST barátai megajándékoznak Fiorelo Picoli O Capital e a Devastagao da Amazonia (Tőke és pusztítás Ama-zóniában) című könyvével, amelyből a következő adatok származnak.

A brazíliai Amazónia

Az amazóniai esőerdő 5,5 millió km²-t foglal el, amelynek 63%-a Brazí­liában található, és mintegy felét teszi ki a hatalmas ország területének. A buja, trópusi és vékony talajú erdő rendkívül sérülékeny. A Földön élő állatfajok fele él itt, valamint mintegy 2 millió növényfaj és 500 000 gyógynövény. Ezzel magyarázható a gyógyszeripari cégek érdekeltsége. Pará államban az esőerdőt 30%-ban nagyméretű (akár 50 méteres) fák, paradiófák alkotják, 70%-ban pedig alacsonyabb, 15-20 méteres fák. Területén mintegy 25 millió ember él.

A növényzet szisztematikus irtása az 1964-es brazíliai katonai állam­csínnyel kezdődött el. 1970 óta a brazíliai esőerdő 17%-át semmisítették meg. Ekkoriban 4%-nyira becsülték a pusztítást. 1970 és 2000 között több mint 15%-nyi területen irtották ki a fákat, és ha ez így folytatódik, 2020-ra a teljes pusztítás eléri az eredeti terület 42%-át. Az erdőirtás a legjobb fák kivágásával kezdődik, majd jön az erdőtűz és a defoliánsok bevetése, ami elpusztítja a teljes növény- és állatvilágot, végül pedig a terület feltörése buldózerrel. Emilio Garrastazu Médici tábornok (1969-1975 között elnök) a hatvanas évek végén a következőképpen fogalmazott: „Föld ember nélkül, ember föld nélkül" – igazolva nemcsak a mezőgazdaság és az állattenyésztés, de még a bányászat térnyerését is az amazóniai esőerdők területén. Holott nem másról volt itt szó, mint a térség világpiacra való bevezetéséről. Mint tudjuk, nem először.

1870 és 1910 között a kaucsuktej (latex) kitermelése járt nagy sikerrel. Ennek köszönheti létrejöttét az Amazonas-parti Manaus, az esőerdő kel­lős közepére épült város, melynek a párizsi mintájára megépült operája sokáig Brazília büszkeségének számított. Ez a tevékenység azonban, melyért súlyosan megfizetett az amazóniai bennszülött lakosság Bra­zíliában és Peruban egyaránt, az embertelen munkakörülmények és a munkaerő biztosítására a törzseknél végrehajtott razziák miatt (melyhez hasonló módszer volt gyakorlatban az akkori Kongóban is), nem sokkal az I. világháború előtt befejeződött.

Fernando Enrique Cardoso elnök (1995-2003 között) az ország gyors modernizációjának híveként a mezőgazdaság határainak folyamatos kiterjesztésén munkálkodott, és az első Lula-kormány ideje alatt (2004­2008) a becslések szerint az esőerdőből percenként nyolc futballpálya nagyságú terület tűnt el. Ez a politika nem pusztán a mezőgazdasági tevékenység fokozását tartotta szem előtt, hanem sokféle nyersanyag kitermelését is: vas, mangán, ón, króm, nikkel, kobalt, uránium, arany, réz, bauxit, gáz, szén stb. Az utóbbi évtizedben a nyersanyagok világ­piaci ára és az ismert lelőhelyek fokozatos kimerülése miatt új korszak következett be ezen erőforrások kitermelésében. Ez Amazóniára is kihat. Latin-Amerikában egyre több konfliktust robbantanak ki a bányászok: 2012-ben 157 ilyen megmozdulás történt (215 közösséget érintve), ebből 21 Brazíliában.

Ezen folyamatok az újonnan feltört földek egyesítését idézték elő. 1945-ben a földbirtokosok 99,8%-a rendelkezett 100 hektárnál nagyobb földdel. Ezzel együtt felütötte a fejét a spekuláció is. Az eladott földeket újra értékesítették. Jelenleg a gazdák 1%-a rendelkezik a földek 44%-ával. A földek pénzmosásra is szolgálnak. A katonai rezsim idején az állam birtokleveleket osztogatott a nagybirtokosoknak, mégpedig olyan feltört és hivatalosan szabadon álló területekről, amelyeken azonban kisgazdák vagy őslakos közösségek éltek, akiket ekkor el is űztek. Ha­talmas területek kerültek így új kézbe. Említhetnénk Carlos Medeiros 9 millió hektárnyi (azaz Portugália nagyságú) birtokát, vagy Cecilio Rego Almeida esetét, akinek a birtoka Belgium és Hollandia együttes területét teszi ki (Nepomuceo 2007, 52). De folytathatjuk a sort a multinacionális társaságokkal is. A legnagyobb cég (Jari Bt.) 1 500 000 hektárt birtokol, egy másik, japán cég (Suiá-Missu) 678 000-et; Georgia Pacific (USA) 500 000-et; a Volkswagen 140 000-et. Rajtuk kívül több száz vállalatnak van itt telepe, gyakran brazil közvetítőkön keresztül (Picoli 2006, 47). A katonai rezsim után, a nyolcvanas években elindított agrárreform elől könnyedén kitértek a nagybirtokosok, akik szétosztották a földet gyerme­keik, barátaik és alkalmazottaik között, és akik olykor birtoklevelet kaptak olyan földekre, amelyek sohasem voltak birtokukban, lehetővé téve az egymást követő kormányok számára, hogy feljavítsák a földek újraelosz­tására vonatkozó statisztikákat (Mancano Fernandes – Cliff – Goncalves 2012, 26). Ugyanebben az időszakban számos bejelentés érkezett a hatóságokhoz illegális tevékenység folytatásáról, melyeket azonban nem követett komolyabb retorzió – a helyi hatóságok, a katonai rendőrség és a vállalatok ugyanis nagy mértékben összejátszanak egymással.

A katonai államcsínyt követően Amazónia megnyitásával és a transzamazóniai út megépítésével óriási népességnövekedés követke­zett be. Több tízezer északkeleti föld nélküli paraszt és városi munka­nélküli vándorolt a térségbe. Ekkorra tehető az aranyásók (galimpeiros) fénykora is, nevezetesen Pará államban. Ez utóbbiak embertelen körül­mények között dolgoztak, így hát nem is voltak hosszú életűek, ráadásul amit megkerestek, szinte teljes egészében italozásra vagy prostituáltakra költötték. Ez a tevékenység a lelőhelyek kimerülése miatt a század kezdetén véget ér, munka nélkül hagyva a galimpeirosokat, akik ezt követően vagy földek után néztek, vagy olcsó munkaerőként szolgáltak a földbirtokosok és a bányavállalatok számára.

Ez volt ugyanakkor az erőszak általánossá válásának évtizede is. A katonai rendőrség a nagybirtokosok és a vállalatok szolgálatába állt, akik támogatták a rosszul fizetett rendőri intézményeket (laktanyák épí­tése stb.) és azok egykori tagjait magán biztonsági őrökként alkalmazták. Az erre használt kifejezés szerint a térség faroestévé, vadnyugattá vált.

A nyolcvanas években a kormány segítségével – ami anyagi támoga­tást is jelentett – jelentősen fejlődött a külterjes állattenyésztés. A faki­termelés (nemesfa és papírpép alapanyaga egyaránt) óriási méreteket öltött, a malajziai vállalatok bekapcsolódásával. Mato Grosso államában, mely Pará államhoz képest az amazóniai esőerdő másik oldalán talál­ható, a szójatermesztés indult nagy fejlődésnek a kilencvenes években. Repülőgépről nézve megdöbbentő látványt nyújtanak az erdőbe benyúló szójaültetvények hatalmas téglalapjai – amit én magam is konstatáltam, amikor Limából Sáo Paulóba repültem. A mindössze tíz percig tartó út alatt elszomorító kép tárul az ember elé: valóságos ökológiai agresszió­nak lehetünk tanúi, melynek célja az emberek és állatok élelmezésén kívül egyre inkább a mezőgazdasági üzemanyag előállítása. A Guardian egyik cikke szerint csak 2011-ben 10%-kal nőtt a szójatermesztés (Watts 2012).

Az illegális erdőirtás továbbra is nagy arányokat ölt, annak ellenére, hogy a műholdas megfigyelésnek köszönhetően az utóbbi években ja­vult az ellenőrzés. Az ilyen károkozás elleni fellépés azonban láthatóan nehezen megy. A Guardian már említett cikke szerint a büntetések 2%-át hajtják be ténylegesen. A ruralistas¹ néven emlegetett személyek, azaz a befolyásos nagybirtokoslobbi nyomása alatt álló Dilma Roussef-kormány 2012-ben új erdészeti törvényt adott ki, melynek természetvédelmi in­tézkedései mellett mindenekelőtt a mezőgazdaság modern ágazatának fejlődése előtt álló akadályok elhárítása a célja, ami az ország mint feltörekvő hatalom növekedésének alapja.

A génmódosított növények termesztése egyre gyorsabban terjed. A szójának több mint 80%-a génkezelt, s ez a tendencia figyelhető meg a kukorica, a gyapot és a bab esetében is. A 2002-ben még 4 millió hek­táron megvalósuló GMO-termesztés 2015-re 36,6 millió hektárra nőtt.² Előreláthatóan ezt a mezőgazdasági technológiát alkalmazzák majd az országban nagymértékben termesztett eukaliptusz esetében is monokul­túra formájában, amely 2015-től kezdődően kerülhetne kereskedelmi for­galomba, mégpedig mezőgazdasági üzemanyag előállítására, Amazónia „újraerdősítése" révén. Az elképzelés brazíliai támogatói között találjuk Stanley Hirsht, a FuturaGen (Vidal 2012) nevű izraeli biotechnológiákkal foglalkozó cég vezérigazgatóját, aki bátran jelenti, hogy „Yes I do want to save the world".

Ehhez a körképhez azonban azt is hozzá kell fűzni, hogy számos, nagy gátak építését célzó projekt van folyamatban a vízenergiával nyert elekt­romosság előállítására. A gátak több százezer hektár területet árasztanak el, ami miatt több tízezer ember kénytelen elhagyni otthonát. Az elektro­mos áram alapvetően ipari célokat szolgál. A Lelkipásztori Föld Bizottság kitüntetett figyelemmel foglalkozik ezzel a problémával. Számos kisgazda és bennszülött közösség sorsa az otthonvesztés. Kártérítésben jobbára csak reménykedhetnek, hiszen többségük nem rendelkezik birtoklevéllel. A Tractebel nevű belga céget gyakran jelképként emlegetik ezen a téren. Az 1990-es évek végének gazdasági növekedése ellenére Amazónia lakosságának 60%-a élt a szegénységi küszöb alatt, és 24%-a volt analfa­béta. Az itt élők csupán 4%-ának otthona rendelkezett fürdőszobával. Ami az őslakosokat illeti, akik számát a kolonizáció idején 6 millióra becsülték Brazíliában, ma körülbelül 550 000-en vannak, és többségük Amazóniában él. Ők az elsődleges áldozatai a nagybirtokosok, a bányavállalatok tevékenységének és a nagy gátak építésére irányuló projekteknek. Don Pedro Casaldaligát, araguiai nyugalmazott püspökét, aki védelmébe vette az őslakosokat, halálosan megfenyegették, mégpedig olyan határozottan, hogy 2012 decemberében kénytelen volt elköltözni. „Amazónia a rettegés és az erőszak földje" – összegezte a helyzetet Fiorelo Picoli.

Tanulságos pályafutás

Ez áll a háttérben, amikor az MST három vezetőjét elkísérem a Marabából induló transzamazóniai úton. Autónkat, egy ilyen körülmé­nyek között igen hasznos terepjárót, Celia Congiliótól, a Parái Egyetem tanárától kaptuk kölcsön. „Nekünk nincsenek autóink – mondják az MST tagjai – de vannak barátaink". Több mint 200 km-t teszünk meg Paraunapebasig egy rettentő rossz minőségű szövetségi úton. Óriási ka­mionok és transzbrazíliai buszok nehezítik a közlekedést. Valamennyien az esős évszak miatt vízzel telt kátyúkat kerülgetik.

A táj egyhangú: fehér színű marhák, hátukon púppal ameddig csak a szem ellát, illetve frissen learatott szójaföldek. Néhány magányos paradiófa töri meg a végtelenül lapos táj monotóniáját. Kerítések jelzik a birtokhatárokat. Elhaladunk a Santa Barbara-birtok előtt, ahol fegyveres őrök állnak a bejáratnál. A tulajdonos, Donald Santos az Opportunity nevű amerikai bank brazil leányvállalatának vezetője: a földbirtokos oligarchiáról pénzügyi burzsoáziára való áttérés kitűnő példája. 2012 júliusában, az ENSZ Rio+20 éghajlat-változási konferenciája alkalmából az MST kezdeményezésére felvonultak a parasztok. Amikor a menet a Maraba felé vezető úton elhaladt a Santa Barbara-birtok előtt, az őrök tüzet nyitottak, melynek során 16-an megsérültek, köztük egy kétéves gyermek. Ez a birtok, a szomszédos gazdaságokhoz hasonlóan, arról ismert, hogy rossz munkakörülményeket biztosít. Az előző héten két föld­birtokost ítéltek el Para állam bíróságán rabszolgamunkára kényszerítés miatt (munkások vétele, illetve eladása, fogva tartása a birtokon). Titkos temetőket is felfedeztek.

Kis időre letérünk a szövetségi útról, hogy megtekintsünk egy állami mezőgazdasági kutatólaboratóriumot, amely az MST állhatatosságának köszönhetően jött létre a térségben. Közben elhaladunk a föld nélküli parasztok által elfoglalt mezőgazdasági területek előtt, melyek közül egyedül egyet ismert el a kormány az egész térségben. A megművelt területek parcelláin kis vályog-, fa- és ritkábban téglaház található.

Az MST stratégiájának lényege, hogy a föld nélküli parasztokat tá­borokban egyesíti, annyit követelve meg tőlük, hogy legalább egyhavi élelemmel érkezzenek. Ezt követően indul meg a képzés és a szer­vezőmunka: tanács igazgatja a kollektívát, melyhez akár több száz fő is tartozhat. Ez előbbit a családok választják meg, akiknek szóvivőik vannak, mégpedig tíz családnak egy. Rendelkezésre áll az alapfokú oktatást biztosító iskola és egy egészségügyi központ. Előfordul, hogy több hónapot, akár egy-két évet is kell várni, míg földhöz jutnak, vagy az államtól, vagy valamely nagybirtokostól. Ha eljön a pillanat, elfoglalnak egy műveletlen területet, ami olykor megegyezés tárgyát képezi, olykor pedig a nagyobb gazdaságok magánmilíciái akadályozzák meg erő­szakkal, akár halált okozva. A földfoglalást követően a földet felosztják a tagok között, és a szövetkezet segítségével megindul a gazdálkodás, valamint a házak építése.

Egy paraszti és amennyire csak lehetséges organikus, nem pedig vegyi mezőgazdaság szerveződik tehát. Amazónia térségében az élel­miszerek nagyobb része – a manióka- és a kukoricatermelés több mint 80%-a – ilyen típusú mezőgazdaságból származik, amely ugyanakkor a gazdaságok kisebb részét jelenti. A világbank és a FAO által nemrégiben együttesen készített tanulmány elismerte, hogy a családi gazdálkodás hosszú távon termelékenyebb, mint a monokultúrák, a talaj, illetve a víz szennyezettségének mértéke, a biodiverzitás pusztítása és az ez utób­biak által okozott üvegházhatású gázok kibocsátása miatt. Nem olyan egyszerű azonban az élet ezeken az új mezőgazdasági településeken. Némelyikükből fokozatosan falvak vagy kisvárosok lesznek, ha a kor­mány támogatja őket. Más települések elszigetelődnek az iskolával és egészségügyi ellátással rendelkező központok peremén. A Földnélküliek Mozgalma számára a folyamat intézményesítése jelenti a legnagyobb kihívást. A kezdetben meglévő aktivista lendületet ugyanis nehéz hosszú távon fenntartani. Az egyéni érdekek nem mindig találkoznak. A parasztok kezdik eladogatni földjeiket, ami az MST által elindított folyamatban nem engedélyezett. Az elszigetelt kis farmok esetében a társadalmi érintkezés nehezebb és a fiatalok egyre kevésbé kívánnak maradni. A településeken máshonnan érkezők telepednek le, olyanok, akiknek nincs közösségi tapasztalatuk. A pünkösdista egyházak, melyek nagy létszámmal tobo­rozzák a híveket, igyekeznek tagjaik minden figyelmét a spiritualitásra terelni, tudomást sem véve a társadalmi és politikai kérdésekről. S ha meggondoljuk, Lula elnök szegénység elleni programjai (Bolsa familia) révén is csak meggyengültek a társadalmi mozgalmak: a túléléshez szük­séges minimum biztosítása miatt ugyanis a harc már nem volt annyira elengedhetetlen. Ráadásul nem is alakították át a társadalom felépítését. A komolyabb mezőgazdasági reformokkal nem társított programok se­gítő szándéka tehát a visszájára fordult, noha jól szervezettek és fontos követelményeket tartalmaznak a családok számára az iskoláztatás és az egészségügy terén.

Az MST nem az egyetlen parasztmozgalom. Áthaladunk a FETBAB (Brazil Mezőgazdasági Munkások Szövetsége) assentamentóján (telepü­lésén). Ez a szervezet nem a földnélküliek, hanem a kisgazdák érdekeit képviseli, akik azonban szintén földhiányban szenvednek. A FETBAB kevésbé radikális követeléseket fogalmaz meg, mint az MST, s olykor feszültségek is jelentkeznek közöttük. Nemrégiben azonban megalakult az összes brazil parasztmozgalom közös szervezete.

Tovább folytatva utunkat, egyszer csak megpillantjuk a Serra Pelada kopár hegyláncát, amelyet az erdőirtás miatt hívnak így, és amely fény­korát akkor élte, amikor a garimpeirók, azaz aranyásók érkeztek ide az egész országból, erre a dantei tájra, ahol izzadt munkások nyüzsögtek nemesfém rögöket fürkészve. Ez az emberi tragédia a kézi bányászatra alkalmas lelőhelyek kimerülésével véget ért, s ennek következtében több ezer ember került vissza a „munkaerőpiacra".

Több száz kilométernyi utazás után erősen szimbolikus helyre érke­zünk, mégpedig Eldorado dos Carajasba. Eldorado neve az aranybá­nyákra utal, Carajas pedig az itt élt indián törzs neve. A táj meglehetősen hétköznapi: feltört földek a mezőgazdasági területek határainak kitolása céljából. 1996. április 17-én itt mészárolták le az agrárreformért mene­telő gazdákat. Pará állam fővárosába, Belém felé tartottak, és az MST kezdeményezésére kezdtek el menetelni, 24 órával korábban, mégpedig csaknem négyezren, köztük nők és gyermekek. Tudván, hogy még több száz kilométer út áll előttük, pihenőt tartottak. A paraunapebasi katonai rendőrség, melynek tagjait a Vale do Rio Doce nevű bányavállalat által szolgáltatott busz szállította a helyszínre, felsorakozott a csoport mögött, a nem sokkal azután érkezett marabai rendőrök pedig a menet élén. A katonák összehangolt támadásban tüzet nyitottak, melynek során tizenkilencen életüket vesztették, és több mint hatvanan megsebe­sültek, nők és férfiak egyaránt. Pánik tört ki, a túlélők a szomszédos assentamentókra menekültek. Később az MST ismét kapcsolatba lépett velük, hogy előkészítse a földfoglalást, ami meg is történt, de a néhány évig tartó terv végül füstbe ment a résztvevők heterogén összetétele mi­att, akik közé egyfelől a felvonulás túlélői, másfelől garimpeirók tartoztak.

Ahogy május 1-je lett a munka nemzetközi ünnepe, megemlékezésül az 1886-ban Chicagóban lemészárolt munkásokról, akik sztrájkot szer­veztek a 8 órás munkaidő bevezetésért, hasonlóképpen február 17. ma már Eldorado de Carajas áldozatainak emléknapja. Nem sokkal azután az MST megkapta a Baudouin király-díjat Brüsszelben, mire Fernando Henrique Cardoso elnök azzal vádolta Belgiumot, hogy egy terrorista mozgalmat támogat.

Megálltunk a tragédia színhelyén, amely az események óta semmit sem változott. A két ház, ahová néhány túlélő bemenekült, még mindig itt áll. A kanyarban robusztus emlékmű magasodik: egy fakereszt, körötte 19 szénné égett nagy diófa. A halott fák mindegyike (némelyik idővel kidőlt) egy-egy áldozatot jelképez. Szénné égtek, akár az erdőirtással elpusztult növények. A kereszt egyaránt emlékeztet áldozatra és reménységre. Imádkoztunk az áldozatokért, és azokért is, akik mindmáig naponta harcba szállnak. A hosszú tárgyalás ellenére a felelősök ma is szabad­lábon vannak, így hát ebből a tragédiából, ahogy Eric Nepomuceno írja, a „büntetlenség története" íródott (Nepomuceno 2007).

A Vale do Rio Doce bányavállalat Carajasban (Pará állam)

Paraunapebasba érkezünk, egy alig ötven éve épült városba, mely azon­ban máris nagyon fejlett. Népessége hamarosan eléri a 300 000 főt. Jól megtervezett sugárutakkal rendelkezik, az épületek azonban tükrözik a sietséget, amellyel felépítették őket. Esztétikai kérdések láthatóan nem zavarták meg a munkát. Mindenekelőtt a Vale do Rio 12-nek köszönhető a település fejlődése. A bányaközponttól 40 kilométerre fekvő városban összpontosul az adminisztratív tevékenységek egy része, számos ki­egészítő szolgáltatás és a munkások lakhelye. Működését tekintve, erről a katangai Elisabethville és az Union miniére jut eszembe, ahová nem sokkal Kongó függetlenné válása előtt látogattam el.

A bányába az erdőn át vezető út kitűnő minőségű. Mellesleg termé­szetvédelmi terület. A területre való behajtáshoz belépési engedély szük­séges, mégpedig a Vale engedélye. Egy ásványkincsekkel foglalkozó kutatóközpont alkalmazottja vezet bennünket. Mielőtt azonban behatol­nánk a bányába, ejtsünk néhány szót a Vale do Rio Doce nevű vállalatról.

A cég saját meghatározása szerint „ a világ első számú természeti kin­cseket kitermelő vállalata, mely kiváló munkájának és az emberek, illetve a föld iránti elkötelezettségének köszönhetően hosszú távú értékeket teremt".³ A cég 5 kontinens 37 országában működik. 2011-ben 79 646 személyt alkalmazott. Irányító szervének székhelye Brazíliában található, adminisztrációs központja pedig Svájcban. Bár vasércbányászatra spe­cializálódott, a foszfát kitermelésében is az egyik világelső. Belekezdett továbbá a mezőgazdasági üzemanyagok termelésébe is, egészen pon­tosan 2011-ben, amikor felvásárolta a Bioramát. A tervek szerint 80 000 hektáron ültetnek majd pálmafákat biodízel előállítására (alapvetően saját szükségleteik kielégítésére) ami „az (ipari tevékenységek) »fenntartha-tóságára« és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére való törekvésének kifejeződése". A vállalat a hidroelektromosság terén is beruház a működéséhez nélkülözhetetlen elektromos energia előállítása céljából.⁴

A Vale 1942-ben alakult meg brazil állami vállalatként, majd 1997-ben F. H. Cardoso privatizálta. 2006-ban a cég megvásárolta a kanadai INCO kombinátot 18,9 milliárd dollárért. Jelenlegi tőkéje nagyrészt brazil, 23,8%-a japán (Mitsui). Egy összesen 16,3 milliárd dolláros beruházás van kilátásban 2013-ra. A vas (Brazília legfőbb terméke) legnagyobb pia­cát Ázsia jelenti, főleg Kína. 2011-ben a Vale teljes bevételének 32,4%-a származott a kínai eladásokból, 2012-ben viszont a társaság elnöke az amerikai kongresszus bizottságának szóló gazdasági jelentésében ag­godalmát fejezte ki az arány visszaesése miatt (United States Securities and Exchange Commission 2011).

A Vale koncessziója 650 810 hektárra terjed ki Brazíliában, és hatá­rozatlan ideig szól. Négy természetvédelmi területet foglal magában. A legfőbb tevékenység a vasércre épül, de megindult a réz kitermelése is, nevezetesen a Carajastól 85 kilométerre található Sossegóban: nemrégiben készült el az odavezető út. A rezet kamionokkal szállítják Paraunapebasig, onnan pedig vonattal San Luiz de Maranóban található végállomásig: Ponta da Madeira kikötőjébe. 2012-ben 2 milliárd dolláros beruházással újabb kitermelés indult meg a Malabához közeli Salobo1-ben, amely 2013-ban a Salobo2-vel folytatódik. Sossegóban aranyat is bányásznak: 2011-ben 90 000 unciát termeltek ki. Carajasban, a vasérc lelőhelyén, vasgyár van épülőben, mely a tervek szerint 2013-ban kezdi meg működését.

A bányacég a következőkben határozza meg küldetését: „természeti erőforrások átalakítása révén jólét és fenntartható fejlődés biztosítása". Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a BANRO nevű kanadai aranybánya hir­det magáról, ahova a Dél-Kivuba tett utam előtt egy hónappal látogattam el. A szöveg a következő szavakkal záródik: „Képzeljék el, hogy a föld gazdagsága fejlődéssé alakul át!" Jellegzetes értékei pedig a következők: „az élet mindenekfelett; az ember megbecsülése; a Föld védelme; jót tenni; együtt fejlődni; mindezt megvalósítani".⁵ Úgyhogy láthatóan a földi élet összes etikai követelményére van mit felmutatni.

A társaság jövedelmezősége jelentős, főleg a nyersanyagok iránti kereslet és azok árainak növekedése óta. 2011-ben az üzleti forgalom elérte az 58,990 milliárd dollárt (a 2008-as 38,500 milliárddal szemben). Ugyanebben az évben a nyereség 22,885 milliárd volt, míg három évvel korábban 13,200 milliárd. 2011-ben a társaság részvényesei 12 milliárd dollár bevételhez jutottak. A brazil kormány 12 „kiváltságos" (arany-) rész­vénnyel rendelkezik, mely vétójoggal ruházza fel az olyan kérdésekben, mint például a vállalat neve, székhelye vagy megszüntetésének módo­zatai. A nettó bevétel után a brazil államnak fizetett haszonbér 2011-ben 2% volt a vas és a réz, és 1% az arany esetében. Adózás tekintetében a cég szerint Brazília a „legjobb ország", mivel itt nemcsak alacsonyab­bak az adók, mint más térségekben, hanem a vállalat ösztönzést, azaz adókedvezményeket is kap.⁶

A Vale jelentése szerint ennek ellenére a cégnek vannak nehézségei. Konfliktusokkal terhelt a viszonya a helyi, azaz bennszülött lakossággal, akik időnként késleltetik, illetve megakadályozzák a vállalat tevékenysé­gét. Mellesleg, több jogi eljárás van folyamatban, nevezetesen a brazil állammal, a Vale által inadekvátnak ítélt adók miatt.

Az azonban kimaradt a társaság jelentéseiből, hogy a Porto Alegre városában 2012-ben megrendezett Tematikus Szociális Fórum a Valénak ítélte oda a Public Eye Award elnevezésű díjat, amelyet a szégyen Nobel-díjának is neveznek, és amelyet a „Föld legrosszabb vállalata" kap meg, versenyben egy tucat másik céggel. A nagy-britan­niai Világfejlesztési Mozgalom által ismertetett és 88 000 internetes szavazattal megerősített döntés a következők alapján született meg: a környezetszennyezés mértéke, a szakszervezet-ellenes politika, a munkajog megszegése, paramilitáris milíciák alkalmazása és korrupció. A jelentés felhívta a figyelmet a kanadai munkások rendkívül hosszú sztrájkjára, és a társaság részvételére a Belo Monte-gát (Amazónia) finanszírozásában, mely miatt 40 000 ember, nagyrészt őslakos volt kénytelen elhagyni otthonát (lásd Wikipédia). 2011 végén az MST által a Florestan Fernandes Iskolában (Sáo Paulo mellett) szervezett előadás-sorozat alkalmával találkoztam a Vale dolgozóinak egy cso­portjával, akik Brazíliából, Kanadából és Mozambikból érkeztek (a társaságnak szénbányái vannak Tete tartományban). Azért gyűltek itt össze, hogy információt cseréljenek és közös akciókat dolgozzanak ki. Az egyik mozambiki munkást száműzték Brazíliából nem sokkal a Rio+20 konferencia előtt.

A bányák területére megérkezni megdöbbentő élmény. A buja amazó-niai esőerdő végtelen zöldjéből hirtelen kietlen tájra csöppenünk. Több tíz kilométeren keresztül minden barna, a hegyek fától lecsupaszítva, kopaszon állnak. A csúcsokról hosszú szállítószalagok nyúlnak szerte­szét, mintha egy hindu isten karjai volnának. Majd a kitermelt nyersanyag megindul a bányavasút lassan haladó vagonjai felé, közben nagy marko­lók köpik ki vastörmeléket. Dantei látvány elevenedik meg előttünk a több száz jármű láttán, melyek megállás nélkül keresztül-kasul furikáznak a bányában. Fényjelzések szabályozzák a közlekedés áramlását. Látunk ott kamionokat, buszokat, kis teherautókat, személyautókat és két mé­ternél is nagyobb átmérőjű kerekeken közlekedő óriásgépeket. Néha akkora dugó alakul ki, hogy olykor húsz percnél is többet kell várniuk a piros lámpánál sorakozó járműveknek. Azt hinné az ember, hogy egy nemzetközi repülőtéren jár.

A hegyfokról nézve beláthatjuk az egész telepet, legalábbis a központi részét. A hegy helyén két kilométernél is nagyobb átmérőjű lyuk tátong. A lent dolgozó gépek és járművek tompa zaját még itt is hallani. Hogy képes az ember így uralni a természetet? A prométheuszi emberre gondolok, de gondolataim továbbhömpölyögnek: mekkora sebet ejt az ember a természeten (a földanyán), valószínűleg visszafordíthatatlan kárt okozva. Ki emlékszik még, hogy Carajas, a bánya mai neve, egy indián törzs neve volt? Milyen közvetett hatást gyakorol ez az egész a környezetre, messze túllépve a bánya határait? Mennyi vizet gyűjthetnek össze ezekben az óriási kerek tartályokban? Miféle munkakörülmények között dolgoznak itt? Milyen kompromisszumokat kötöttek vajon a politikai hatalmakkal, hogy egy ilyen ásványlelőhelyen folyhasson kitermelés, mégpedig alapvetően a magánrészvényesek hasznára?

Ha csak egy ilyen telep volna a több száz négyzetkilométeres erdő közepén, még el is tűrhetnénk, feltételezve, hogy szigorú ökológiai és társadalmi feltételeknek tett eleget. Egyre szaporodik azonban a kitermelés, és nemcsak ebben a térségben, hanem egész Brazíliában, Latin-Amerikában, Mexikótól Patagóniáig, Afrikában, Ázsiában. Globális jelenségről van tehát szó. A természeti erőforrások kiapadása miatt megindult a vadászat az ásványlelőhelyekért, versenyhelyzetbe hozva a nagyvállalatokat. A korábbinál több kárt okozó technikákat alkalmaznak az azelőtt elképzelhetetlen termelési küszöb elérése céljából.

Az üvegházhatású gázok kibocsátása több millió tonnát tesz ki. Hi­hetetlen mennyiségű vizet használnak, holott vízválság van kilátásban. A vegyi anyagok és az olyan mezőgazdasági adalékanyagok, mint a higany vagy a cián használata általi talaj- és talajvízszennyezés miatt számos földterület nem alkalmas a termelésre, ami pedig kihat a dolgo­zók, illetve családjaik egészségére. Azaz egy kitermelési modell kérdő­jeleződik meg. Megoldásokat javasolni nem könnyű, de lehetséges, sőt nélkülözhetetlen. Egy dolog biztos, mégpedig, hogy a jelenlegi helyzet katasztrófához vezet. Nem folytatódhat tovább, és gazdaságilag, politi­kailag, morálisan egyaránt elfogadhatatlan.

Paraunapebába érkezvén a társaság által a vezetőknek és az admi­nisztratív személyzetnek épített városon hajtunk keresztül, mely az erdő szélén helyezkedik el, egy olyan területen, ahol emiatt vágták ki a fákat és ahol minden szolgáltatás megtalálható, amit csak kívánhat az ember. Elhaladunk a cég magánrepülőtere mellett is, majd visszafordulunk a városba. Másnap összejövetel volt Palmaresben az MST egyik telepén. Mintegy harmincan gyűltek itt össze egy pálmalevelekből font tetejű helyi­ségben. Kétnapos szemináriumot tartottak a szövetkezet és a mozgalom vezetőinek részére. Én a világválság helyi aspektusairól beszéltem. A beszélgetés egész délelőtt tartott. Rövid ebéd után visszaindultunk Marbalába, özönvízszerű, jellegzetesen amazonasi esőben, méghozzá több mint 200 kilométernyi úton keresztül, mely legalább annyira kaotikus volt, mint odamenet. Majd az MST-beli barátok kiraktak a repülőtéren 25 perccel a Brazíliavárosba repülő gép indulása előtt.

A fővárosba érkezvén a repülőről látom Niemeyer épületeit, a katedrá­list, a kormánypalotát, nem is sejtve, hogy alkotójuk pár nap múlva, 104 éves korában távozik az élők sorából. Másik gépre szállok, mely éjfélkor érkezik a Sáo Pauló-i nemzetközi repülőtérre. Az MST egyik munkatársa vár rám ott, majd a mozgalom innen 60 kilométerre található iskolája felé vesszük az irányt, a Rio felé tartó autópályán.

Másnap reggel megbeszélés a Latin-Amerikai Parasztszövetség tagja­ival. A kontinens minden csücskéből érkeztek ide résztvevők, körülbelül hatvanan. A nap témája a világválság és annak hatása Latin-Ameriká­ra: áttekintjük a világválság különféle aspektusait és annak kihatásait a kontinensre. A beszélgetés során a jelenlegi latin-amerikai politikai rezsimek tipológiájáról is szó esik. A mezőgazdaság témája természe­tesen központi szerepet kap: a monokultúrák hatása, a mezőgazdasági üzemanyagok, az erdőirtás. A szociális mozgalmak és az új politikai hatalmak közötti viszony kérdése szintén felvetődik. A felszabadítási teológia témájával, pontosabban a keresztény hit és az igazságért való elkötelezettség kapcsolatának tárgyalásával záródik a nap. A délutáni szakasz végén átadják a latin-amerikai társadalmi mozgalmak aktivistái­nak képzésén megszerzett bizonyítványokat, amelyre mi is hivatalosak vagyunk. Megdöbbentő látni ezeket a kontinens minden részéről ideér­kezett fiatalokat, akik büszkén veszik át a programon való részvételüket igazoló dokumentumot.

A Floristan Fernandes Iskolában szervezett találkozó második napján lehetőség nyílt különféle megbeszélésekre a parasztmozgalom tagjaival és a jelen lévő őslakosokkal, valamint arra is, hogy tájékozódjak az ALBA (Bolivári Alternatíva Amerika Népei Számára) társadalmi mozgalmainak jövő januári gyűlése programjáról, melyen én is előadást tartok majd Claudio Katz, a Buenos Aires-i Egyetem argentin közgazdásza és Ana Esther Cecena, a Colegio de Mexico politológusa mellett. Másnap reg­gel ismét a São Pauló-i nemzetközi repülőtéren találom magam, irány Bogota, majd Quito.

(2012. november 25. – december 2.)

Fordította: Barna Anettt

Eredeti megjelenés: Investig'Action, 2012. december 24. http://www. michelcollon.info/Notes-sur-l-Amazonie-bresilienne.html?lang=fr.

 

Jegyzetek

¹ Azok a mezőgazdasági szektorban érintett üzletemberek, képviselők és minisz­terek, akik a nagybirtokosok gazdasági és politikai érdekeit képviselik. (A ford.)

² Céleres szerint, lásd El Comercio, Quito, 2012. december 09.

³ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

⁴ Lásd vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.

pdf.

⁵ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

⁶ www.vale.com/EN/Pages/default.aspx.

Hivatkozások

Mançano Fernandes, Bernardo – Cleff, Clifford Andrew – Gonçalves, Elienai Constantino 2012: Gobernanza de la Tierra en Brasil. International Land Coalition, 26.

Nepomuceno, Eric 2007: O Masacre – El Dorado do Carajás: uma historia de

impunidade. São Paulo, Planeta do Brasil, 52. Picoli, Fiorelo 2006: O capital e a Devastação da Amazonia. São Paulo, Expressão

Popular, 47.

United States Securities and Exchange Commission 2011: Form 20-F, 2011.

dec.31., Commission file n° 001-15030. vale.com/EN/investors/Quarterly-results reports/20F/20Fdocs/20F_2011_i.pdf Vidal, John 2012: „Coming soon? The GM trees bred to replace fossil fuel". The

Guardian, november 16. Watts, Jonathan 2012: „The Ultimate Ranger on Frontline of Amazon

Deforestation". The Guardian, november 15. Wikipedia

www.vale.com/EN/Pages/default.aspx