1990. március 30-án James Baker külügyminiszter a texasi Dallasban ülésező Nemzetközi Ügyek Tanácsához intézett beszédében a nyilvá­nosság előtt kevéssé ismert, ám annál fontosabb politikai nyilatkozatot tett. Kijelölte azt az új utat, amit az amerikai külpolitikának a szovjet fe­nyegetés összeomlásával és a hidegháború befejeződésével követnie kell. Baker – abban a meggyőződésben tetszelegve, hogy az amerikai, más néven nyugati stílusú értékek győzedelmeskedtek Kelet-Európá­ban, és útját állták a világban a szovjet terjeszkedésnek – kijelentette, hogy az Egyesült Államok még „nem teljesítette küldetését", s még nem jött el az ideje annak, hogy „bezárkózzunk gondjainkkal". „Túl kell lép­nünk az elszigetelési politikán" – nyilatkozta -, Amerika új hivatása, hogy „támogassa és megszilárdítsa a demokráciát."¹ Amerika a föld népeinek „világítótornya" lehet, ha követni kívánják ezen az úton.

Alig öt hónappal később az Egyesült Államok olyan kalandba kezdett a Perzsa-öbölben, amelynek semmi köze sem volt a demokráciához. Bush elnök augusztusban maga is kimondta, hogy csapatait az „ameri­kai életmód" védelmében küldi az Öbölbe, ami egyet jelent azzal, hogy az ország életszínvonalának megőrzése érdekében a kormányzat min­den áron biztosítja az olaj eljutását a világpiacra. Amikor néhány hónap múltán kongresszusi felülvizsgálatot folytattak az Öbölben indult katonai akció ügyében, Baker még kevésbé takargatta kártyáit, és nyíltan kije­lentette: azért volt szükség a támadásra, mert „amerikai munkahelyek" forogtak kockán. Szó sem esett demokráciáról, amikor az Egyesült Álla­mok vissza akarta helyezni hatalmába a kuvaiti emírt, és támogatni kezdte Fahd szaúdi királyt meg a konzervatív Öböl-államok sejkjeit. Bush elnök megpróbálta a jó és a rossz küzdelmeként beállítani a konf­liktust, új Hitlernek titulálva Szaddam Huszeint, akit nem tűrhet meg a nemzetközi közösség.

Most, hogy a világ népeinek java része megválik az idejét múlt jobb­os baloldali rendszerektől, s szélesebb beleszólási jogot szerez magá­nak az állami és társadalmi ügyekbe, az Egyesült Államok válaszút elé kerül – s ez az amerikai külpolitikai nagy tragédiája -: vagy támogatja, ígéretéhez híven, a demokráciát, vagy saját gazdasági szükségleteinek és érdekeinek engedelmeskedik. Az amerikai vezetők azt bizonygatják, hogy nincs ellentmondás a kettő között, hogy a demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus békében megfér egymás mellett, sőt kéz a kézben járnak. Ez az érvelés azonban túlságosan is leegyszerűsít, és elfedi, hogy milyen összetett és mennyi nehézséggel járó feladat a kül­honi demokratikus intézmények gyámolítása.

Hogy teljes mélységében megérthessük az amerikai demokrácia tra­gédiáját, először azokat az intézményeket és politikai irányelveket kell áttekintenünk, amelyeket a demokrácia nevében a Reagan- és a Bush-kormányzat alakított ki. Ezután térhetünk rá az így formálódott intézmé­nyek és elvek külpolitikai hatásaira, mindenekelőtt a latin-amerikai és ke­let-európai változásokat illető befolyására. Végül magát az amerikai de­mokrácia-fogalmat és annak külpolitikai következményeit vesszük szem­ügyre, nem tartózkodván a bírálattól sem.

A Reagan-kormányzat demokratikus forradalma

A közhiedelemmel ellentétben a Reagan-országlás igenis sokat tett az amerikai demokrácia-fogalom továbbfejlesztéséért, és valójában három irányból is nekilátott, hogy visszaszerezze a „demokrácia" régi helyét az ország külpolitikájában.²

Amikor Ronald Reagan hivatalba lépett, úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok még a korábbi elnökök által elismert, meglehetősen korlátozott demokratikus elvek közül is sutba vág néhányat. Már egészen a korai időktől fogva ferde szemmel nézték az emberi jogok védelmét és a Carter-vezetés diktatúraellenes politikáját, irreálisnak és a kommunizmussal szemben engedékenynek bélyegezve ezeket a törekvéseket. Meggyő­ződésük volt, hogy a perzsa sah bukása, majd a rákövetkező iráni forra­dalom, Somoza megdöntése és a sandinista mozgalom győzelme vagy a salvadori gerillaharcok végül is egyaránt a Carter-kormányzat azon döntésének köszönhetők, hogy az emberi jogok nevében aláássa a régi rendszerek hatalmát.

Jeanne Kirkpatrick „A diktatúrák két útja" című, széles körben ismert­té vált cikke a Reagan-vezetés első időszakára jellemző gondolkodást tükrözi.³ Kirkpatrick kifejtette, hogy alapvető különbség van egyfelől az Amerika-barát tekintélyelvű kormányok, másfelől a totalitárius, kommu­nista rendszerek között. Mert míg – szerinte – az előbbiek magukban hordozzák a demokratikus irányú változás és fejlődés lehetőségét, az utóbbiak hatalomra kerülésük után olyan intézményeket hoznak létre, amelyek a totális elnyomás eszközével mindenféle ellenzéki vagy de­mokratikus mozgalom kialakulásának elejét veszik. A fenti okfejtéssel összhangban Haig külügyminiszter bejelentette, hogy az Egyesült Álla­mok „halk diplomáciába" kezd a világ tekintélyelvű kormányainál. Esze­rint Közép-Amerikában, a Fülöp-szigeteken, Dél-Afrikában, Koreában és más országokban az Egyesült Államok nem lépne fel nyíltan az alapvető demokratikus jogok megsértése ellen, hanem a színfalak mögött látna dolognak, és titkos tárgyalásokon igyekezne a megtévedt vezetőket jobb belátásra bírni.

Habár a Reagan-garnitúra hivatalosan sohasem lépett vissza ettől a politikától, a nemzetközi realitások rákényszerítették arra, hogy más tak­tikához folyamodjék. Az 1980-as évek közepére az Amerikához hű dik­tatúrák szerte a világon ostrom alá kerültek. Amikor George Schultz vál­totta fel Haiget a külügyminiszteri székben, Amerika kapva kapott az al­kalmon, és abban a reményben, hogy így elébe vághat a radikális forra­dalmi mozgalmaknak, útilaput kötött a talpára jó néhány önkényuralmi re­zsimnek. Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Fülöp-szigeteken Mar-cos, Chilében Pinochet, Haitin Duvalier, Paraguayban pedig Strössner menesztésében az amerikai akciók és diplomáciai manőverek fontos, sőt alighanem döntő szerepet játszottak.

Ezzel egyidejűleg, a Reagan-doktrínaként ismertté vált irányvonal kö­vetkeztében, az Egyesült Államok újból érdekének tekintette, hogy a de­mokrácia lobogója alatt hajózzon. A Regan-vezetés nem kívánta elfo­gadni a harmadik világban kialakult status quo-t, ahol az 1970-es évek­ben tizennégy forradalmi rendszer került hatalomra, és azon volt, hogy fegyveres ellenzéki mozgalmak támogatásával szorítsa vissza vagy döntse meg a marxista, illetve forradalmi kormányokat. Angola, Afga­nisztán és Nicaragua az első számú példái ennek az új politikának.

Az Egyesült Államok, legitimálandó a pártfogásába vett fegyveres mozgalmakat, kijelentette, hogy azok nem a régi rendszerek visszaállítá­sáért, hanem egy új, demokratikus vezetés megteremtésért küzdenek. A kommunistaellenes gerillákat „szabadságharcosoknak" nevezték, és az amerikai alapító atyákhoz hasonlították. Az Angolához, Mozambikhoz és Afganisztánhoz hasonló országok esetében a világ nagy része már csak azért sem dőlt be ezeknek a demokratikus szólamoknak, mert látta, hogy a támogatott ellenforradalmi mozgalmak sokkal inkább a régi hier­archikus törzsi rend restaurálására, semmint a demokrácia kiépítésére törekednek.

Tagadhatatlan azonban, hogy a Reagan által kezdeményezett ideo­lógiai kampánynak mindazonáltal sikerült a világ rokonszenvét némileg megnyernie, és valamivel szalonképesebbé tennie az ellenforradalmi mozgalmakat az emberek szemében. Thatcher Angliája, Kohl Németor­szága, a Pápaság és más prominens nemzetközi vezetők a demokrácia nevében jelképesen, sót esetenként anyagilag is támogatták Reagan külpolitikáját. Egyes harmadik világbeli országokban ennek az ideoló­giai hadjáratnak még a nép „szívét és lelkét" is sikerült meghódítania. Nicaraguában például ezrével álltak át a parasztok az ellenforradalmi erők soraiba, mert tényleg elhitték, hogy a sandinista kormány diktatóri­kus, istentelen és demokráciaellenes volt. A reagani propaganda persze eltorzította a valóságot, de a lényeg az, hogy a demokrácia színeiben tetszelegve az amerikai vezetés, mint oly sokszor, most is el tudta hitetni az emberekkel, hogy a totalitarizmus ellen, a demokráciáért száll síkra.

A „Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért" létrehozása

Az amerikai kormány, a Reagan ellenforradalmi politikájával szemben felmerülő kételyek elaltatására, egy új külpolitikai szervezetet is létreho­zott. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért [National Endowment for Democracy] célja hivatalosan az volt, hogy demokratikus intézményeket létesítsen külföldön. 1982-ben, az angol parlamenthez intézett beszédé­ben Reagan új „kereszteshadjáratot" hirdetett a „demokrácia védelmé­ben". A rákövetkező években jelentós pénzügyi eszközöket mozgósítot­tak egy olyan pártközi intézmény terveinek kidolgozására, amelynek az Amerika-barát demokratikus szervezetek támogatása lenne a célja. A tervek kivitelezése érdekében élénk lobbizás kezdődött.

Korábban, a hidegháború éveiben, a CIA – mind a demokratikus, mind a republikánus érákban – gyakran avatkozott be a választásokba és a politikai életbe határain kívül, támogatandó az amerikai érdekek­nek megfelelő politikai erőket és pártokat. Mindamellett, az 1970-es évekre az orgyilkosságok, puccsok és a CIA más titkos tevékenységei vizsgálatok és a kongresszusi meghallgatások egész sorát indították el, ami végül a CIA külhoni tevékenységét legalább formálisan korlátozó törvényhozáshoz vezetett.⁴

A Reagan-kormány, amely a Szovjetunió és a radikális forradalmi mozgalmak megnyerésére törekedett, a CIA-nak szabott törvényi korlá­tokat feszegetve, kapcsolatba hozott az Alapítvánnyal néhány olyan po­litikai ügynököt és értelmiségit, akik már csaknem egy évtizede szorgal­mazták egy, a külpolitikai tevékenységeket nyíltan finanszírozó új állami intézmény létrehozását. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért szellemi vezérei a neokonzervatívok lettek, soraikban nem egy olyan emberrel, aki szocialista vagy akár marxista múlttal rendelkezett. Tapasztalataikat és körülményeiket tekintve a neokonzervatívok ideális helyzetben voltak ahhoz, hogy elvégezzék azt a szervezeti munkát, amelyet a kommuniz­mus elleni nemzetközi harcnak a demokráciához idomítása megkíván. Az Alapítvány első elnöke, Allen Weinstein és az 1984-ben őt követő Carl Gerschman, aki azóta is a szervezet élén áll, egyaránt vezető neokonzervatív; a kommunizmus elleni küzdelemben szerzett sok éves ta­pasztalataikat elsősorban a szakszervezetekben és értelmiségi körök­ben gazdagították.⁵

Az Alapítvány létrehozása zseniális ötletnek bizonyult a Reagan-kor­mány részéről. Hatékony pártközi támogatást mozgósított egy nagyon is pártos külpolitikához, amelyet heves antikommunizmusáért és tartalékos katonai erők külföldi bevetéséért gyakran illettek bírálattal az ellenzék­ben levő demokraták. Az Irán-kontra-botrány és az ezt követő kong­resszusi kihallgatások jelentik a külpolitikai pártcsatározások tetőpontját. Az Alapítvány, habár a többiekhez hasonlóan ádáz kommunizmuselle­nes célokat tűzött maga elé, azzal, hogy neves demokratákat (mint pél­dául Walter Mondale-t vagy Edmund Muskie-t) tudhatott soraiban, és pénzügyi tevékenységét külpolitikai és polgári szervezetekre korlátozta, sikerrel határolta el magát ezektől a politikai támadásoktól. Az alapítvá­nyi pénzeket négy befolyásos intézmény osztotta el: a Szabad Szak­szervezeti Intézet [Free Trade Union Institute – az AFL-CIO-hoz tartozó szervezet]; a Nemzetközi Magánvállalkozások Központja [Center tor In­ternational Private Enterprise – az Amerikai Kereskedelmi Kamarához tartozó intézmény]; a Nemzeti Demokratikus Társaság [National Democratic Institute – Demokrata Párt]; a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Országos Republikánus Intézet [National Republican Institute for Inter­national Affairs – Republikánus Párt].⁶

Az Alapítvány első évei fölöttébb eseménytelenül teltek, mindössze csekély pénzügyi támogatást nyújtott ázsiai, latin-amerikai, afrikai és ke­let-európai politikai szervezeteknek. Az első jelentős „hadműveletre" Chilében került sor, amikor a Kongresszus egymillió dollárt biztosított a diktátor, Augusto Pinochet hatalmon maradásáról döntő, 1988-ban tar­tott népszavazás támogatására. A Reagan-kormány, amely az 1986 de­rekán fellángolt sorozatos politikai felkelések és sztrájkok után egy újabb Nicaraguától tartott, mindenáron meg akart szabadulni Pinochettől, mi­előtt felülkerekednek a baloldali politikai erők. A pénz zömét a diktátorral szembenálló mértéktartó szervezetek, elsősorban a keresztény demok­raták kapták (akik eredetileg Pinochet mellett álltak a választott szocia­lista elnök, Salvador Allende ellen elkövetett puccs utáni kezdeti időszakban). Amikor az 1988 októberében megrendezett népszavazá­son Pinochet vereséget szenvedett, a hatékony demokratikus intéz­ménynek mutatkozó Alapítvány tekintélye jócskán megnövekedett, mind a demokraták, mind a republikánusok körében.⁷

Bush demokratikus előrenyomulása

Amikor Bush hivatalba lépett, olyan külpolitikát kapott örökül, amelynek sikerült a demokrácia fogalmával összekapcsolni a kommunizmus ellen világszerte folytatott hadjáratát. A legkellemetlenebb diktátorok egy ré­sze letűnt a színről, az afrikai, ázsiai és latin-amerikai fegyveres ellenfor­radalmi mozgalmak meghiúsították a marxista és forradalmi kormányok zömének hatalmi konszolidációra irányuló erőfeszítéseit, s végül, de nem utolsósorban, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért elősegítette, hogy Reagan külpolitikai törekvései közül jó néhány széles körű pártközi támogatást kapjon.

Mindamellett két kényes, feszültségterhes terület is maradt a Reagan-országlás után: a sandinisták elleni kontra-háború és a panamai diktátor, Manuel Noriega kikezdésére irányuló kampány. Reagan kudar­cai után, de az ő „demokratikus" örökségére támaszkodva, Bushnak mindkét esetben sikerült győzelmet aratnia. Panamában nem csak az Alapítványt használta fel, hanem az 1989 májusában tartott választáso­kon titkos pénzügyi segítséget is nyújtott Noriega hazai ellenzékének. A chilei népszavazás mintájára seregnyi pártközi megfigyelő – köztük olya­nok, mint a demokrata exelnök, Jimmy Carter – indult útnak Panamába, a választások ellenőrzésére. Amikor Noriega a választási szabálytalan­ságok és a – nemegyszer az ellenzék által kiprovokált – politikai zavar­gások miatt érvénytelenítette az eredményeket, az amerikai szakértők egyhangúan Noriegára hárították a felelősséget a sikertelen választáso­kért.⁸

A Noriega elleni pártközi konszenzust és az amerikai közvélemény mesterségesen szított, általános ellenszenvét tekintve nem okozott gon­dot Bushnak, hogy két hónappal később amerikai haderőt vessen be a panamai diktátor megdöntésére, jóllehet ilyen közvetlen katonai fellé­pésre az észak-amerikai kontinensen 1930 óta nem volt példa. A közvé­lemény kutatások szerint a korábban gyenge elnök hírében álló Bush népszerűsége az invázió után hallatlanul megnövekedett. Az, hogy sike­res akciót indított egy diktátor ellen, gyakorlatilag véget vetett a „Viet­nam-szindrómának" – ahogy azt a konzervatívok nevezték -, és le­hetővé tette az elnök számára, hogy hét hónappal később amerikai csa­patokat küldjön a Perzsa-öbölbe.

Nicaraguában a Bush-kormánynak már jóval óvatosabban kellett el­járnia, az amerikai közvélemény jelentős része ugyanis sohasem ked­velte a „szabadságharcosoknak" kikiáltott kontrákat, és a sandinistákat sem tekintette olyan keménykezű vezetőknek, akik ellen közvetlen kato­nai erővel kéne fellépni. Bush azonban, agyafúrt módon, a reagani kül­politikai apparátus legmakulátlanabb szervezetéhez, az Alapítványhoz fordult. Amikor a közép-amerikai békefolyamat részeként a sandinisták bejelentették, hogy novembertől 1990 februárjáig általános választáso­kat tartanak Nicaraguában, a Kongresszus, a Bush-kormány rábeszélésére, 9 millió dollárt ajánlott fel az Alapítványnak a sandinistákkal szem­benálló ellenzék támogatására.

Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy az Alapítvány döntő szerepet játszott a sandinista elnök, Daniel Ortega ezt követő megbuktatásában. Az Egyesült Nicaraguai Ellenzék [United Nicaraguan Opposition – UNO] jelöltjeként fellépő Violeta Chamorro támogatására szervezett koalíció 13 pártját – a kommunistáktól a konzervatívokig terjedő vegyescsapatot – a managuai amerikai nagykövetség verbuválta össze, s a szövetséget jórészt alapítványi pénzekből tartották egybe. A pénz a nicaraguai lakos­ságra is nagy hatást tett.⁹ Gondoljunk csak arra, hogy ha a 9 millió dol­lárt az USA lakosságszámával megfelelő arányban felszoroznánk, há­romnegyed milliárd dollárt kapnánk, s tekintve, hogy Nicaraguában jóval alacsonyabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, mint Amerikában, az összeg még jelentősebbnek tűnik. Így aztán nem csoda, hogy a koalíció zsebért dagasztó dollárok láttán sok nicaraguai úgy hitte, Chamorro győzelme nemcsak a kontrákkal vívott hosszú és keserves háborúnak vet majd véget, hanem az amerikaiak nagylelkűségére is garanciát je­lent.

A közép-amerikai kettős győzelem és az 1989-es kelet-európai válto­zások következtében az Egyesült Államok és a Bush-kormány már-már verhetetlennek tűnt. A kommunista rendszerek leköszöntek, vagy leg­alább is komoly bajban voltak, és Kuba kivételével az egész nyugati fél­teken demokratikus, képviseleti kormányok kerültek hatalomra; a hideg­háború lezárult, és úgy tűnik, az Egyesült Államok a helyzet egyedüli ura a világpolitika porondján. Megváltozott a széljárás a politika vizein, és nem csodálkozhatunk, ha Bush elnök és Baker külügyminiszter szerte­len örömében a nyugati demokráciák elsöprő diadaláról zengedezik.

De valóban diadalmaskodott-e az amerikai demokratikus minta? Lét­rejöttek-e új, szilárd, igazi demokratikus intézmények a régi diktatórikus és totalitárius társadalmakban? Ha közelebbről megnézzük, mit hoztak ezek az, úgymond, „demokratikus forradalmak" a világ nagy része szá­mára, felmerülhet az aggály, hogy a Reagan- és Bush-vezetés jószeré­vel csak pürrhoszi győzelmet aratott a demokráciáért meghirdetett har­cában.

A demokrácia ingoványában – Latin-Amerika

Latin-Amerikában és a Karib-térségben egy évtizednyi gazdasági ha­nyatlás után a régió demokratikus intézményei ma ugyanolyan gyenge lábakon állnak, és meglehetősen forró alattuk a politikai talaj. Az egy főre eső növekedési ráta a régió 27 országából mindössze négyben – Chilében, Paraguayban, a Dominikai Köztársaságban és Kolumbiában -emelkededett.¹⁰ Kolumbia fejlődése zömmel a virágzó kábítószer-keres­kedelemnek köszönhető, amelynek valuta behozatalából a helyi beruhá­zások is részesedtek, Chilében és Paraguayban viszont az évtized so­rán olyan diktátorok voltak hatalmon, akik a stabilitást és a gazdasági gyarapodást csupán a szűk uralkodó rétegeknek biztosították. Sem La­tin-Amerikában, sem a Karib-térségben nem találunk olyan demokratiku­san választott kormánnyal rendelkező országot, ahol bármiféle „gazda­sági csoda" ment volna végbe, vagy amely méltán szolgálhatna modellül a többi állam számára.

A 80-as évek egyedüli tanulsága az Egyesült Államok számára, hogy a sokat magasztalt neoliberális gazdaságpolitika egyáltalán nem szilárdította meg a déli országok demokratikus intézményeit. A Nemzetközi Valutaalap az amerikai és más nyugati vezetők irányításával már az 1980-as évek elején megnyitotta Latin-Amerikával szembeni ta­karékossági intézkedéseinek sorát. A nyugati pénzintézeteknek az 1870-es években folyósított nagy összegű hitelei és a harmadik-világ­beli országokban előállított nyersanyagtermékek világpiaci árának esése következtében Latin-Amerika az 1980-as évek elején arra ébredt, hogy képtelen tovább fizetni nemzetközi adósságait. A Nemzetközi Valutaalap nem egy esetben támogatta a különböző országokat adósságaik átren­dezésében, de csak azzal a feltétellel, hogy neoliberális gazdaságprog­ramot vezetnek be. A többi már ebből következett: a szociális kiadáso­kat szigorúan megnyirbálták, az állami vállalatok jórészét kiárusí­tották, a protekcionista intézkedéseket pedig visszavonták, abban a reményben, hogy a helyi piacokra áramló idegen tőke majd meg­szabadítja őket a „gazdaságtalan iparágaktól."¹¹

Bármilyen szépen szónokoltak is a Valutaalap emberei meg az ame­rikai vezetők, politikájuk kudarcot vallott. Latin-Amerika nem indult meg a gazdasági fejlődés útján, csupán a szenvedés és a nyomor fokozódott. A számos országot megrázó társadalmi és politikai földren­gés is jórészt a neoliberalizmusnak köszönhető. A Nemzetközi Valuta­alap programjaira Argentína, Brazília, Venezuela és a Dominikai Köztár­saság lakossága az elmúlt két és fél évben erőszakos felkelések sorával válaszolt. A térség egyik régi, s távolról sem radikális megfigyelője, Anthony P. Maingot megállapította, hogy a neoliberális politika működés­képtelennek bizonyult, és a karibi országok ma a robbanás szélén áll­nak. Maingot szerint: „Megvan a veszélye annak, hogy a »neoliberális« pragmatizmus csak egy újabb ideológiai trükknek mutatkozik, amely semmivel sem hajt majd több hasznot, mint az 1960-as és 1970-es évek szocialista retorikája. Nem biztos, hogy a karibi országok előnyére válik a privatizáció és a piac túlhangsúlyozása."¹²

A neoliberális irányvonal mellett az egyes konkrét amerikai politikai akciók sem sokat, vagy éppen semmit sem tettek a nyugati félgömb de­mokratikus intézményeinek megszilárdításáért. Panama lerohanása, amely állítólag a „demokrácia visszaállítása" érdekében történt, egyálta­lán nem stabilizálta az országot. Guillermo Endara kormányának nem si­került megkedveltetnie magát a nagyközönséggel: egy évvel az invázió után az az általános vélemény alakult ki, hogy egy esetleges népszava­zás vagy választás esetén Endara súlyos vereséget szenvedne. A legfőbb gond az, hogy az elnököt mindenki az amerikaiak bábjának tart­ja, és senki sem bízik abban, hogy javítani tud az ország népének sor­sán.¹³ Endara, aki Panama lerohanásának éjszakáján az amerikai fegy­verek védelmében tette le esküjét, hiába próbált belpolitikai szövetsége­sekre lelni. Az átalakított állambiztonsági erők rosszul szervezett lázadá­sát csak a csatorna-térségből átvezényelt harci egységek beavatkozásá­val sikerült elfojtani. Endarát egyedül a folyamatos katonai jelenlét tartja hatalmon, miközben nőttön nő a népi elégedetlenség.

Nicaragua helyzetének tanulmányozása újabb példával szolgál arra, hogy az amerikaiaknak a demokrácia nevében történő beavatkozása (az új, demokratikus intézmények kiépítése helyett) miként vezet a társadal­mi és politikai széthulláshoz. Nem sokkal Violeta Chamorro 1990 febru­árjában aratott választási győzelme után, a mögötte álló, amerikai diplo­maták által összetoborzott koalíció a győzelmi koncon marakodó frakci­ókra esett szét. Vigilio Godoy alelnök már Chamorro beiktatásának pilla­natától támadásba lendült. Létrehozta saját paramilitáris egységeit, de a sors iróniájaként éppen a régi sandinista hadsereg akadályozta meg ab­ban, hogy komolyabb katonai lépéseket tehessen Chamorro kormánya ellen.

A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért, miután a sandinisták veresé­gével elérte célját, töredékére csökkentette a Nicaraguának nyújtott anyagi támogatást. Az új kormány kapott ugyan az amerikai vezetéstől egy 300 millió dolláros rendkívüli segélyt, ezzel az összeggel azonban nem sikerült az ország gazdasági és politikai helyzetét megszilárdítani. Nicaragua politikailag valójában teljesen szétzilálódott, az országban nincs egyetlen olyan csoport vagy párt sem, amely képes lenne kezébe venni sorsát. Volt kontrák utakat és városokat foglalnak, így próbálván kikényszeríteni azt a pénzügyi segítséget, amelyre a szélnek eresztésük-kor ígéretet kaptak. A sandinista szakszervezetek törvényes sztrájkot folytatnak, hogy a fizetések lépést tartsanak a havonta kétjegyű szám­mal növekvő inflációval, a vidéken pedig új földeket foglalnak a parasz­tok, miközben a régi tulajdonosok visszaszivárognak, hogy birtokukba vegyék tíz évvel ezelőtt államosított vagyonukat. Miként az ország ügye­inek egyik avatott szakértője megállapította: „Nicaragua irányíthatatlan. Senki sem uralja a terepet, csupán kicsiny, helyi hatalmi gócok léteznek."¹⁴

Kétarcú demokrácia

Mexikó még Közép-Amerikánál is szemléletesebben példázza, hogy az amerikai vezetők, hazájuk szűk gazdasági és politikai érdekeit követve, miként bonyolódnak álszent és kétszínű machinációkba. Közép-Amerika esetében talán még el lehetett mondani, hogy a kommunizmus kísértete és a kábítószer-kereskedelem kényszerítette bele az Egyesült Államokat egy kétes értékű politikába. Ám Mexikóban a kommunizmus nem jelen­tett igazi veszélyt, és nemzetbiztonsági szempontok sem jöhettek számí­tásba, csupán némely gazdasági és politikai erő mutatkozott olykor ba­rátságtalannak Amerika irányában.

Az 1980-as évek elején és derekán a Reagan-adminisztráció a neokonzervatívokkal karöltve megkezdte támadását a hatalmon lévő Intéz­ményes Forradalmi Párt (PRI) ellen, kétségbe vonván annak demokrati­kus szándékait. Kormányképviselők – akiket aggasztott Mexikó függet­len fellépése a közép-amerikai konfliktusban és az ország protekcionista tradíciója, nem utolsósorban olajkincse védelmében, rágalomhadjáratot indítottak a Forradalmi Párt ellen, és azt állították, hogy a korrupt és te­kintélyelvű mexikói vezetés hatalmon maradása érdekében az 1930-as évek óta manipulálja a választásokat.¹⁵ A mexikói üzleti körök által is tá­mogatott konzervatív ellenzék, a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) lett egyszeriben az amerikai politika „szíve választottja". A Nemzeti Alapít­vány a Demokráciáért az 1980-as évek derekáig a PAN-nal rokonszen­vező egyéneket és szervezeteket segítette.

Az 1988-as mexikói elnökválasztás azonban pálfordulásra késztette az amerikai politikát. Az Egyesült Államok először nyomást gyakorolt a PRI-re, hogy tisztességes, szabad választásokat tartson. Ám ekkor poli­tikai földrengés rázta meg a mexikói pártpolitikát: Cuauhtemoc Carde-nas, az 1930-as évek népszerű elnökének fia, kivárt a PRI soraiból, és megalakította a Forradalmi Demokrata Pártot (PRD). A PRD nacionalista és demokratikus populista platformot hirdetett. Nem tisztázott, hogy a PAN-, PRI- és PRD-jelöttek ezt követő elnökválasztási küzdelméből Cardenas vagy a PRI színeiben induló Carlos Salinas Gotari került-e ki győztesen. Azt azonban mindenki elismeri, hogy a PRI súlyos választási visszaélést követett el, és Salinas Gotari semmiképp sem nyerte el a szavazatok 51 %-át, ahogy azt az állami ellenőrzés alatt álló választási bizottság állította.

Az elnökválasztás körüli felzúdulásban az amerikai politikusok csend­ben a háttérbe húzódtak. Nem érkeztek választási szakértők, akik elítél­ték volna a csalást, az amerikai kormányban nem hangoztak el közön­ségnek szánt nyilatkozatok a választások tisztaságáról. Az igazság az, hogy a nacionalista, baloldali irányultságú Cardenas indulása után az Egyesült Államok szívesebben látta Salinas Gotari győzelmét, és meg­szilárdítandó az új vezetés hatalmát, a Bush-kormány egy milliárd dollá­ros rendkívüli hitellel sietett a segítségére (ellenőrzött adatok). Azóta mind a központi, mind a helyi választásokon folytatódnak a visszaélé­sek; kivárt Dél-Mexikóban fajult el a helyzet, ahol a legerősebb a PRD. Salinas tábora egyedül a Baja California tartományban tartott kormány­választásokon ismerte el az ellenzék által szerzett többséget, itt ugyanis az amerikai üzleti körök által támogatott konzervatív PAN párt tört az él­re. Ennél is fontosabb azonban, hogy Mexikóban mindinkább fokozódik az erőszak és az elnyomás, és nem egy PRD-barát illetve -jelölt esett már orgyilkosság áldozatául.¹⁶ Mindamellett a Bush-vezetés továbbra is makacsul hallgat, és semmi jelét nem mutatja, hogy elítélné a demokra­tikus szabadságjogok megsértését Mexikóban.

Főszerepben a gazdasági kezdeményezés

Az olajellátást biztosító Öböl-háború mellett, a hidegháború óta a Kezde­ményezés az Amerikai Országokért [Initiative for the Americas] elneve­zésű indítvány volt a gazdasági érdekeket szolgáló amerikai külpolitika legelfogadhatóbb lépése a közvélemény szemében. Kezdeményezésé­ben, amelyet 1990 decemberében a fontosabb dél-amerikai országok­ban szervezeti körutazása során tett, az elnök azt javasolta, hogy sza­bad kereskedelmi övezetet alakítsanak ki a kontinensen, Alaszkától a Magellán-szorosig. A kezdeményezés stratégiai célja – különös tekintet­tel arra, hogy csaknem vele egyidejűleg kudarcot vallottak a szabad ke­reskedelem kiterjesztésére irányuló GATT-tárgyalások – az, hogy olyan amerikai vezetésű gazdasági tömböt hozzon létre a nyugati félgömbön, amely felveheti a versenyt az egyesült európai gazdasági rendszerrel, és az Ázsiában, valamint a csendes óceáni térségben erősödő japán befolyással. Ha Bush álma valóra válik, valóban félelmetes erejű gazda­sági hatalom születik majd az amerikai kontinensen, amelynek összla­kossága több mint 600 millió.

A földrész demokratikus intézményei azonban nem sok jót várhatnak egy ilyen szabadkereskedelmi övezettől. Munkás- és polgári csoportok, – az amerikai AFL-CIO-t is beleértve – szerte a kontinensen nyíltan szembeszálltak a javaslattal. Azzal érvelnek, hogy a korlátlanul beáram­ló amerikai tőke a legolcsóbb munkaerőpiacokra törekszik majd, aláássa az egyébként is gyenge szakszervezeteket, és megtizedeli a fejlettebb országokban működő iparágakat. A Kezdeményezés hívei ellenben azt bizonygatják, hogy a „szabad kereskedelem" mindenkinek hasznára vá­lik: a Kanadához és az Egyesült Államokhoz hasonló országok ipara modernizálni fogja a térséget, és a fejlett technikájú üzletágakba áramol­tatja majd a tőkét, miáltal a latin-amerikai államokban több millió ember jut jól fizető munkahelyekhez, és így a nagyobb gazdasági biztonság megteremtésével a demokratikus intézményeket is megszilárdítja.

A tények azonban nem támasztják alá a Kezdeményezés szószólói­nak érveit. A szabadkereskedelmi övezet csak még tovább koncentrálja majd a gazdasági hatalmat a kontinensen, fokozza a munkások kizsák­mányolását, és bármilyen demokratikus intézmények létezzenek is, in­kább megingatni, semmint megszilárdítani fogja őket. Az embernek elég egy pillantást vetnie Mexikó gazdasági fejlődésére az elmúlt tíz évben, hogy képet kapjon arról, hová vezetnek az ilyen változások.

Az Egyesült Államok valójában már évek óta kialakította a maga sza­badkereskedelmi övezeteit Mexikóban azokon a területeken, ahova sza­badon beáramolhat az idegen tőke, és olyan iparágakat telepített, ame­lyek elsősorban az amerikai piacra dolgoznak. Amikor 1982-ben adós­ságválság rázta meg Mexikót, és összeomlott a peso, a reálbérek több mint 50%-os csökkenése következtében nagyarányú amerikai tőkebevi­tel kezdődött. A külföldi üzemek által foglalkoztatott munkások száma öt éven belül több mint kétszeresére növekedett, úgyhogy 1988-ra a mexi­kói iparban dolgozó munkaerőnek már mintegy 10%-a állt idegen vállal­kozók, úgynevezett „maquiladorék" alkalmazásában.

A maquiladorék gyáraiban alacsonyak a bérek és szörnyűek a mun­kakörülmények. 1988-ban a Business Week a következőket írta „Az amerikai vállalkozók már a kezdetektől fogva a legkiszolgáltatottabb – és legolcsóbb – munkaerőhöz, a fiatal lányokhoz és nőkhöz fordultak. A maquiladorék által alkalmazott munkások kétharmada nő, nagyrészük serdülőkorú. Ez a foglalkoztatott réteg még mexikói viszonylatban is nyomorúságosan alulfizetett. Egy olyan országban, hol a munkaképes lakosság fele munkanélküli vagy „alulfoglalkoztatott", a munkaerő-fluktu­áció egyes üzemekben eléri az 50, sőt 100%-ot."¹⁷

A Dominikai Köztársaság – Latin-Amerika és a Karib-térség egyetlen, demokratikusan választott kormánnyal rendelkező és az utóbbi években valóban fejlődő országa – szintén megérezte a maquiladorék ténykedé­sét. A Karib-öböl Kezdeményezés [Caribbean Basin Initiative] kereté­ben, amely megnyitotta az amerikai piacokat a térség gazdaságai előtt, a Dominikai Köztársaság hét, összesen 70 000 embert foglalkoztató és évente 200 millió dolláros exportforgalmat lebonyolító szabadkereske­delmi övezetet alakított ki.¹⁸ A munkakörülmények itt is borzalmasak, a maquiladorék egyáltalán nem segítették elő az ország gazdasági fejlő­dését. A krónikus áruhiány és a gazdasági összeomlás miatt a Domini­kai Köztársaság ma a Karib-térség egyik legfeszültebb helyzetű állama. Egy ENSZ-tisztségviselő a köztársaságban tett látogatása után megálla­pította: „Az emberek nyomorúságos életviszonyok között élnek. A sza­badkereskedelmi övezetek csak tovább súlyosbították azokat a körülmé­nyeket, amelyekkel a dominikaiaknak, kivált a nőknek, nap mint nap meg kell birkózniuk."¹⁹

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tőkehiány, a munkanélküli­ség és a gazdasági fejlődés szükségessége miatt a szabad kereskede­lem és a szabad tőkeáramlás tényleg jótékony hatású lehetne az ameri­kai országokra. Ám tekintve, hogy a Kezdeményezés gyeplőjét az Egye­sült Államok üzleti körei tartanák a kezükben, valószínű, hogy a konti­nentális piac hasznát nem a tömegek, hanem egy szűk réteg zsebelné be. Bush látogatása alkalmával az egyik brazil képviselő találóan jegyezte meg, hogy bár a szabadkereskedelmi indítvány elnevezése „Kezde­ményezés az Amerikai Országokért", az távolról sem az „Amerikai Or­szágok Kezdeményezése". A javaslatot Washingtonban az amerikai gazdasági érdekek szem előtt tartásával dolgozták ki, mégpedig koránt­sem azzal a szándékkal, hogy a földrész országaiban előmozdítsák a demokratikus intézmények kiépülését, és útját állják a növekvő szegény­ségnek.

Demokratikus próbatétel Kelet-Európában

Kelet-Európa Latin-Amerikánál is alkalmasabb terep arra, hogy lemérjük, az Egyesült Államok valóban képes-e kiállni a demokrácia mellett hatá­rain kívül. Ebben a régióban az Egyesült Államok nem rendelkezik olyan komoly gazdasági és kereskedelmi érdekeltségekkel, mint Latin-Ameri­kában és a Közel-Keleten, s így semmi sem akadályozza abban, hogy síkra szálljon a demokrácia megteremtéséért. Kelet-Európa szűzföld a demokrácia számára, népei megdöntötték a „kommunista totalitariz­must" és gazdasági, politikai rendszerük újjáépítéséhez a nyugati orszá­goktól kérnek segítséget. „89 forradalmai", amelyek megbuktatták Len­gyelország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Magyarország, Bulgária és Románia kormányait, reményt és csodálatot keltettek szerte a vilá­gon. Az 1848-as forradalmak vagy akár az 1789-es francia forradalom óta nem látott még Európa ilyen demokratikus nekibuzdulást.

Egy évvel a politikai földrengés után azonban azt kell látnunk, hogy Kelet-Európa lelkesedését és vágyait jócskán lehűtötték. Az 1989-es események nem okoztak olyan mélyreható társadalmi és politikai átala­kulást, mint a huszadik század többi nagy forradalma (például Oroszor­szágban, Kínában és Kubában), amikor reneszánszát élte a kultúra és a művészet, felpezsdült az oktatás, a politika és az egész társadalom.

1989 után Kelet-Európában nyugati típusú, mérsékelt politikai rendsze­reket építettek ki, a régi és az új pártvezetők pedig ahelyett, hogy a tár­sadalom megújítása érdekében bátorítani próbálták volna a feltörő politi­kai és társadalmi energiákat, marakodni kezdtek maguk között a zsák­mányon.²⁰ Ha manapság az ember beszédbe elegyedik valakivel, mondjuk, Magyarországon vagy Bulgáriában és Csehszlovákiában, azt látja, hogy a lakosság cinikus és kiábrándult.²¹ A politikai derűlátás hiá­nya a romló gazdasági körülményekkel együtt érthetővé teszi a kelet-eu­rópaiak eleddig példátlan mértékű külföldre vándorlását. Nem hisznek hazájuk jövőjében, egyetlen vágyuk, hogy mielőbb kijussanak az ország­ból és nyugat-európai testvéreikhez hasonlóan nekilássanak az áru- és vagyonfelhalmozásnak.

Az ember azt hinné, hogy e szűkös politikai terepen végre megfelelő alkalom nyílik az Egyesült Államok számára, hogy a demokráciaterem­tés visszafogott, megegyezésre törekvő módszereit hirdesse. Az ameri­kai vezetők csaknem mindig visszatetszéssel szemlélték Európa és a harmadik világ radikális forradalmi mozgalmait, amelyek erőszakos és véres vállalkozások voltak, és nemegyszer a tulajdon intézményét is cél­ba vették.²² Ám a Bush-kormány ennek ellenére sem sokat tesz azért, hogy Kelet-Európában demokratikus intézmények épüljenek, vagy hogy a meglevők megerősödjenek. Az USA általában a régió legkonzervatí­vabb politikai erőit pártfogolja, s gyakran éppen azokat az erőfeszítései­ket, amelyekkel egy ellentmondásos, viszálykeltő politikát akarnak az or­szágra kényszeríteni.

Amerikának az elmúlt évben Bulgáriában folytatott tevékenységét ta­nulmányozva például megláthatjuk, milyen módszerekkel is dolgozik az Egyesült Államok, s hogy nem ritkán éppenséggel gáncsolja, semmint elősegíti a demokratikus fejlődést. Bulgáriának szoros történelmi kap­csolatai alakultak ki a Szovjetunióval, mivel kétszer is az orosz hadsereg szabadította fel az országot, először a XIX. században, az ottomán törö­kök, majd 1945-ben a nácik megszállása alól. A háború utáni, bolgár an­tifasiszta ellenállókból kikerült kommunista kormány sokkal nagyobb né­pi támogatást élvezett, mint általában kelet-európai társaik. Ennek elle­nére Zsivkov kormánya az 1980-as évek végére ostromzár alá került, el­szigetelődött, s végül őt is elsöpörte a Kelet-Európát megrázó népi moz­galom.

Az első szabad választásokon a Bolgár Szocialista Pártra átkeresz­telt megreformált kommunista párt nagy ellenálló képességről tett tanú­ságot, amikor elnyerte a szavazatok több mint 52%-át: szűk többséget az új parlamentben. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért az ellenzéki Egyesült Demokrata Fronttal rokonszenvező szervezeteket támogatta, ám annak ellenére, hogy a Front a szavatoknak csak 36%-át szerezte meg, az amerikai választási megfigyelők elismerték a választások tiszta­ságát, és nem kérdőjelezték meg a Szocialista Párt jogát a kormányala­kításra.

Az Alapítvány és a hozzá tartozó intézmények azonban továbbra is az ellenzék mellett álltak, és hozzájárultak az új kormány destabilizálásához. Az egyik alapítványi képviselő Washingtonban kijelentette: „Sem­mi közünk a Bolgár Szocialista Párthoz, mert az nem demokratikus."²³ Az Alapítvánnyal együttműködő két legfontosabb szervezet az AFL-CIO és az Amerikai Kereskedelmi Kamara is olyan tevékenységet folytatott, amellyel aláásta az új kormány helyzetét.

Az AFL-CIO a Podkrepát [a. m. Segély], a kis létszámú, félig-med­dig monarchista bolgár szakszervezetet pártfogolta, és szemben állt a legnagyobb szakszervezettel, a Független Bolgár Szakszervezetek Szö­vetségével (FBSZSZ), amely szakított a szocialista párttal, és a politikai élet független szereplőjévé várt. Az amerikai nagykövetség azzal indo­kolta az AFL-CIO állásfoglalását, hogy az FBSZSZ politikai programot hirdetett, és így nem maradt meg a szakszervezetek .zsíroskenyér-poli­tikája" mellett.²⁴ Amikor 1990 végén az FBSZSZ új vezetője az Egyesült Államokba látogatott, ugyancsak hűvös fogadtatásra talárt. Kérését, hogy AFL-CIO-vezetőkkel találkozhasson, rövid úton elutasították. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért Washington DC-ben székelő képvi­selői hallani sem akartak Petkovról, jóllehet az nyíltan szóvá tette a szo­cialista kormány ballépéseit.²⁵

Ezenközben az Amerikai Kereskedelmi Kamara, amely az Alapít­vánnyal való együttműködésével már előkészítette a terepet egy ilyen munkához, úgy döntött, hogy tanulmányt készít a bolgár gazdaságról. A feladat elvégzésére amerikai közgazdászokból álló delegációt küldött az országba. Ezek a szakemberek gyakorlatilag teljesen járatlanok voltak a bulgáriai viszonyokban, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az amerikai nagykövetség támogatásával, alig egy hónapos tevékeny­ség után 600 oldalas gazdasági tervezetet készítsenek, a piacgazdaság mielőbbi megteremtését és a magántulajdon intézményesítését sürget­ve.²⁶ A kormány, kissé meghökkenve a jelentés hosszúságán és elbiza­kodottságán, közzétett egy 50 oldalas bírálatot, amelyben néhány javas­latot elfogadott, másokat viszont irreálisnak minősített. Az ellenzéki Bol­gár Demokrata Unió részben a Jelentés alapján támadta az új vezetés gazdasági stabilizációs programját, de jól jöttek az amerikai közgazdá­szok megállapításai a kormány ellen folytatott széles körű politikai had­járatban is.

A minden oldalról ostromlott Bolgár Szocialista Párt képtelen volt ha­tékonyan irányítani az országot. 1990 végén a kabinet megbukott, koalí­ciós kormány alakult, egyenlő számú ellenzéki és szocialista párti képvi­selővel.

Az amerikaiak szektás politikája és az Alapítvánnyal együttműködő szervezetek tevékenysége egyáltalán nem korlátozódik Bulgáriára. A ta­pasztalatok azt mutatják, hogy az Egyesült Államok egész Kelet-Európá­ban a valóban demokratikus intézmények gyámolítása helyett sokkal na­gyobb lelkesedéssel – és korántsem demokratikusan – az amerikai né­zetekkel rokonszenvező, neoliberális gazdaságpolitikát hirdető politiku­sok szekerét tolja. Így van ez Csehszlovákiában is, ahol az amerikai nagykövetség Vaclav Klaust, a neoliberális elvű, privatizációt szorgalma­zó pénzügyminisztert fogadta kegyeibe. Habár – e tanulmány írása ide­jén – formálisan a népszerű drámaíró, Vaclav Havel vezette, voltakép­pen erősen szociáldemokrata beállítottságú Polgári Fórum van hatal­mon, az ország gazdaságpolitikáját elsősorban Klaus diktálja. Drasztiku­san megnyirbálták a szociális kiadásokat, tömegével árusítják ki az álla­mi vállalatokat, és a szabad piac uralkodik mindenek fölött.²⁷ Az Egye­sült Államok, a Nemzetközi Valuta Alappal karöltve, nyíltan Klaus állás­pontja mellett teszi le a voksát, és az új vezetőknek határozottan értésé­re adta, hogy a folyamatos gazdasági támogatásnak feltétele, hogy Csehszlovákia a Klaus által kijelölt utat kövesse.²⁸

„Üzleti" testületek a latin-amerikanizáció szolgálatában

1990 májusában, amikor még nem csitult el az amerikai vezetőknek a kelet-európai változások láttán érzett örömmámora, Bush elnök bejelen­tette a „demokratikus intézmények és piacorientált gazdaságok kiépíté­sét" segítő Polgári Demokrata Testület [Citizens Democracy Corps] megalakulását.²⁹ Az új szervezet azt tűzte ki céljául, hogy előmozdítsa az Amerikában működő önkéntes (magán-)segélyezési programok tevé­kenységét, és kapcsolatba hozza ezeket a kezdeményezéseket a támo­gatásra szoruló kelet-európai intézményekkel. A Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért egymillió dolláros indulótőkét ajánlott fel, és a Nemzetkö­zi Fejlődés Szervezete ehhez további 300.000 dollárral járult hozzá.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Polgári Demokrata Testület­nek sem a polgársághoz, sem a demokráciához nincsen köze, ám annál szorosabb érdekei fűződnek a magánvállalkozások létrehozásához. Úgy gondolták, hogy a „vállalkozói know-how" és a „gazdasági infrastruktúra" olyan alapfeltételek, amelyek megteremtése nélkül Kelet-Európa nem képes „a nyugati tőke és segítség fogadására".³⁰ A Polgári Demokrata Testület közvetlenül az amerikai üzleti körökhöz kötődik. Kinevezett el­nöke a Union Pacific Corporation élén álló Drew Lewis, a Reagan-kor­mány egykori magas rangú tisztségviselője. A Testület egyik állandó tagja azt nyilatkozta, hogy „szükségünk van az üzleti világ támogatásá­ra, és Drew megszerzi ezt nekünk".³¹

A Béke-hadtest önkéntesei, akik Latin-Amerikában működnek a leg­nagyobb számmal, szintén megjelentek Kelet-Európában. Céljuk nekik sem a közösségfejlesztés vagy a szociális infrastruktúra kialakításának előmozdítása (mint Latin-Amerikában, tevékenységük hajnalán), hanem a régió integrálásának előkészítése a nyugati gazdaságba. Az első húsz önkéntest Csehszlovákiába küldték angolt tanítani, minthogy „ez a nyelv – jelentette ki az egyik amerikai diplomata Prágában – elengedhetetlen a nyugati világgal való kapcsolatteremtéshez". A Béke-hadtest más tag­jai az üzleti mesterség oktatásán buzgólkodnak szerte Kelet-Európában.

Így aztán, akár az egyes országok politikáját, akár az újonnan létre­jött intézményeket tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy az amerikai kor­mány Európa ezen vidékén sem tekinti igazi feladatának a demokratikus intézmények kiépítését. Sokkal inkább az a célja, hogy kialakítsa „a sza­bad piacot és a magánvállalkozások rendszerét", ami az amerikai politi­kusok szerint a demokrácia előfeltétele. Ugyanaz történik, mint Latin-Amerikában: a neoliberális gazdasági doktrína játssza a prímet, s ezen az elvi alapon állva a Nemzetközi Valutaalap meg a többi nyugati intéz­mény atyai iránymutatásai mellett csökkentik a szociális kiadásokat, el­adják az állami vállalatokat, és hagyják, hogy szabadon uralkodjék a ke­reslet-kínálat törvénye.

Kelet-Európa „latin-amerikanizálódik". A takarékossági intézke­dések folyományaként növekszik a munkanélküliség, csökken a termelés, polarizálódik a társadalom, akárcsak Latin-Amerikában az 1980-as évek óta. A fokozódó gazdasági kilátástalanság és politikai ci­nizmus sem a legmegfelelőbb talaj a demokrácia megszilárdításához. Minthogy nincs olyan igazi ideológiai erő, mely Kelet-Európa országait összetarthatná, nem csoda, ha szerte a térségben újjáélednek a régi nemzetiségi és etnikai viszályok, tovább rontva a régió gazdasági hely­zetét.

Régi és új tragédiákról

1959-ben William Appleman Williams közzétette nagyhatású művét: Az amerikai diplomácia tragédiáját.³² Ebben a munkájában kifejtette, hogy külügyei vitelében az USA 1890 óta a „nyitott kapu" politikáját folytatja, más szóval minden áron biztosítani kívánja bejutását a világ piacaira. Williams szerint az állami vezetőknek szent meggyőződésük, hogy az amerikai demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha külföldi piacokat ta­lálnak gyümölcsöző gazdaságának többletterméke számára. A tragédia az, hogy az Egyesült Államok a kapuk nyitva tartása és demokráciájá­nak megőrzése érdekében az egész XX. században háborút hábo­rú után vívott, és szembeszállt a saját országuk politikai és gazdasági felemelkedéséért harcoló, külföldön indult népi, nemzeti és forradalmi mozgalmakkal.

Sokan vitatták Williams elméletét, mondván, hogy nem fedezhető fel egyértelmű kapcsolat Amerika gazdasági érdekei és külpolitikája között. Michael H. Hunt például azt a nézetet vallja, hogy külkapcsolatai alakítá­sában Amerikát egyfajta belső ideológiai érzék, de mindenekelőtt nem­zeti nagyságába és faji felsőbbrendűségébe vetett hite és ebből fakadó küldetéstudata, valamint a forradalmaktól és társadalmi felfordulásoktól való ódzkodása befolyásolta.³³ Más, az 1970-es és 1980-as években létrejött új-jobboldali, szellemi körökhöz tartozó politikai elemzők azt bi­zonygatják, hogy az Egyesült Államok tiszteletreméltó nemzetközi külde­tést teljesít, és a demokrácia mellett az emberi jogok kiterjesztésére tö­rekszik a világban. Francis Fukuyama, külügyi tisztviselő, a „történelem végéről" szóló teóriájával logikus végkövetkeztetéséig vitte ezt a gondo­latmenetet. Kifejtette, hogy a szovjet fenyegetés összeomlásával és a demokratikus kapitalizmus győzelmével a hagyományos értelemben vett konfliktusok lezárultak, megnyitván a társadalmi béke és kiengesz­telődés új korszakát.

Ennek ellenére a Fukuyama cikke által közölt felmérés Latin-Amerika és Kelet-Európa hidegháború óta végbement fejlődéséről azt tanúsítja, hogy az általunk ismert történelem még távolról sem ért véget. A társa­dalmi és politikai küzdelmek mindenesetre csak erősödtek az utóbbi időkben, különösen a harmadik világban. Williams elmélete az amerikai külpolitikát vezérlő gazdasági érdekekről ma érvényesebb, mint valaha: mind Kelet-Európában, mind Latin-Amerikában és a Közel-Keleten azt látjuk, hogy az USA a szabad kereskedelem megteremtésén és a neoli­berális gondolat meggyökereztetésén buzgólkodik, azaz továbbra is „a kapuk nyitva tartása" az elsőrendű célja. Gazdasági érdekek irányítják a többi kapitalista nagyhatalomhoz – Japánhoz és az egyesült Európához – fűződő kapcsolatait is, miután e téren is elsősorban arra törekszik, hogy mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi termékei elől eltávolítsa a kereskedelmi korlátokat.

Nem bizonyul igaznak Hunt azon állítása sem, hogy az ideológia önálló tényezőként hat a külhoni ügyek alakítására; sokkal inkább úgy tűnik, hogy a hidegháború lezárulása egy csomó ideológiai ballaszttól megszabadította az amerikai külpolitikát. A kommunizmusellenesség, mint mozgósító erő, a múlté. Tény azonban az, hogy a vezetők továbbra is az Egyesült Államok különleges nemzetközi küldetéséről szónokolnak (például az Új Világrend nevében), és még mindig nem szoktak le a vi­lágban bimbózó demokráciák gyámolítását hirdető jelszavakról sem. Ám az amerikai emberek jó része már nem dől be az ilyen hangzatos kije­lentéseknek. Általában – legalábbis az 1990-es években – annak látják az amerikai külpolitikát, ami: korlátlan gazdasági érdekérvényesítés­nek.

Williams könyvének megjelenése óta az amerikai diplomácia tragé­diája még súlyosabbá vált. Ma már nemcsak az USA határain kívüli kor­mányok és mozgalmak szenvednek a beszűkült, gazdaságközpontú szemlélettől – maga az amerikai demokrácia is veszélybe került. Miköz­ben a politikai vezetők az elmúlt három évtizedben mindenféle demokra­tikus küldetésről harsogtak, szisztematikusan megsértették az alkot­mányt, és megnyirbálták az amerikaiak jogart. A vietnami háború, a CIA Chilében, Kubában és Afrikában folytatott titkos tevékenysége, az Irán-kontra-botrány, Bush kijelentése, miszerint hadsereg-főparancsnokként nincsen szüksége az Öböl-háborúhoz a kongresszus „tanácsaira és be­leegyezésére" – nos, ezek a legkirívóbb példái annak, hogyan irányítják az amerikai főemberek tekintélyelvű módszereikkel a külpolitikát, semmi­be véve az alkotmányt, és gúnyt űzve a demokratikus döntéshozás el­véből.

Omladozni kezdett hát otthon is a demokrácia épülete. Rendszeré­nek vitalitását és működőképességét jelenségek egész sora fenyegeti: a mind rémisztőbb hajléktalanság, a kábítószer élvezet és kábítószer bűnö­zés terjedése, a kórházak és iskolák állagának leromlása, a börtönöknek és a feltételesen szabadlábra helyezetteknek az egész fejlett világban példátlanul magas száma, nyomasztó és mind súlyosabbá váló munka­nélküliség, a nagytőkések növekvő szerepe a politikai életben és az amerikai emberek fokozódó elidegenedése hazájuk politikai rendsze­rétől, amit a szavazók lelkesedésének a részvételi statisztikában is meg­jelenő csökkenése mutat.³⁴ Az amerikai demokrácia belső erjedése nem feltétlenül a külpolitikai túlkapásokkal áll közvetlen összefüggésben, az ok inkább az, hogy a politikai vezetők nem voltak hajlandók a hazai gon­dokkal törődni, miközben milliárdokat költöttek külső konfliktusokra és hadügyekre, ami bizonyosan hozzájárult a demokratikus rendszer ha­nyatlásához. A Reagan-országlás idején, amikor párhuzamosan a kato­nai költségvetés példátlan felduzzasztásával befagyasztották illetve megnyirbálták a hazai kiadásokat, még szembeszökőbbé vált a kapcso­lat a belpolitikai helyzet romlása és a kalandor külpolitika között.

Az egyetlen momentum, ami az amerikai demokrácia három évtize­des tragédiájában reményre adhat okot, az, hogy a közvélemény népes rétegei nem tűrték ölbe tett kézzel a demokrácia ellen elkövetett sérel­meket, és a jogtalanságokra széles körben támogatásra lelt polgári moz­galmak alapításával válaszoltak. A folyamat kezdetét a vietnami háború jelzi. A tömeges tiltakozások távozásra késztették Lyndon Johnsont, és az sem kétséges, hogy Nixont és Kissingert a közvélemény háborúellenes­sége kényszerítette az amerikai csapatok visszavonására Vietnamból.

A 1970-es években, de különösen a Carter-kormány idején, az állam­polgári külpolitikai mozgalmak sokkal összetettebbé váltak. Washingtoni emberjogi szervezetek és állampolgári lobbyk törvénymódosításokért harcoltak, és olyan új külpolitikai irányvonal kialakítását szorgalmazták, mely a kommunizmus mumusa helyett inkább az elnyomástól és a gaz­dasági deprivációtól szenvedő harmadik világ szükségleteire figyel. A Reagan-kormány katonai fejlesztése és a harmadik világ ellenforradalmi haderőinek nyújtott támogatás a lakosság körében további, széleskörű háborúellenes és antimilitarista mozgalmak megalakítására ösztönzött. A létrejött független polgári kezdeményezések egyaránt tiltakoztak az atomfegyverkezés, a Dél-Afrikában folytatott apartheid-párti politika és – Nicaragua valamint Salvador kapcsán – az idegen országok belügyeibe való beavatkozás ellen. Ügyüknek nemegyszer az egyházakat, a hely­hatóságokat és városi tanácsokat, hely: szakszervezeteket, nőmozgalmi aktivistákat, olykor a fekete és latin szervezeteket is megnyerték.³⁵ El­lenzéki hangú demokratikus viták és aktív politizálás kezdődött szerte az országban.

Felszíni demokrácia

Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államok azért nem képes kiállni a világ demokráciái mellett, mert baj van saját demok­rácia-fogalmával és politikai rendszerével is. Elmúltak a régi szép idők, az USA már nem ragyog világítótoronyként a többi nemzet előtt, demok­ratikus intézmények kialakítására és azok további tökéletesítésére buz­dítva Politikai gondolkodók az utóbbi években az amerikai liberális de­mokrácia több belső korlátjára is rámutattak. Benjamin Barber kifejtette, hogy az Egyesült Államokban csak „felszíni demokrácia" létezik, csekély igazi tartalommal.³⁶ Tartanak ugyan időszaki választásokat, de mivel a képviseleti szervezetek fokozatosan elidegenítik és marginalizálják az embereket, az állampolgárok közössége nem nagyon érdekelt a valódi részvételen alapuló, demokratikus politika kialakításában. „Tartalmas de­mokráciát" csak akkor hozhatunk létre, ha lebontjuk azokat a korlátokat, amelyek a demokrácia formális intézményeit elválasztják a lakosságtól.

Norberto Bobbio, olasz teoretikus kiemelte, hogy a „liberalizmus" és a „demokrácia" közötti ellentmondás nagymértékben befolyásolja az Egye­sült Államok és a többi nyugati tőkés ország politikai fejlődését.³⁷ A klasszikus értelemben vett liberalizmus az egyéni jogokat védelmezi a demokratikus többség hatalmával szemben. A klasszikus liberálisok, avagy neoliberálisok az utóbbi évtizedekben a tulajdonjogokat állították figyelmük homlokterébe, és azt hirdetik, hogy a tulajdonjogok a többségi követelések számára érinthetetlenek, és nélkülük nem képzelhető el sem társadalmi stabilitás, sem gazdasági növekedés. Mondanunk sem kell, hogy ez a szemlélet a piac elsőbbségét hirdető neoliberális gazda­sághoz kötődik. A londoni Financial Times egy angol cikkírója odáig ment, hogy kijelentse: a választások jelentősége egyre inkább csökken, és tulajdonképpen már nincs is rájuk szükség, hiszen az átlagpolgár a nyugati országokban nap mint nap leadja szavazatát a piacon.

Az 1989-ben elhunyt Williams a halála előtti években a helyi mozgal­makban és a közvetlen demokráciáért folyó küzdelmekben látta azt a jelentékeny politikai erőt, mely meg tudja változtatni az amerikai társa­dalmat, és véget vethet az amerikai diplomácia tragédiájának. A politika és a neoliberális ideológia számára a legnagyobb kihívást ma a társadal­mi mozgalmak jelentik. A polgárjogi és ökológiai vagy a feminista moz­galmak, a rokkantak és otthontalanok harcai, valamint a már említett há­borúellenes és beavatkozásellenes csoportosulások mind részét képezik az Egyesült Államokban és a nyugati világ többi országában működő, általános, alulról induló demokratikus folyamatnak. És tegyük hozzá, hogy ha létezik egyáltalán valamiféle nyugatról jövő társadalmi és politi­kai „export", akkor azt éppen ezek az öntevékeny mozgalmak képviselik. Kelet-Európában például az igazi politikai megújulást azok a bimbózó társadalmi kezdeményezések segítik elő, amelyek a női egyenjogúság, a környezetvédelem, a hajléktalanok és a rokkantak ügyének védelmé­ben szerveződnek.

Ahogy végéhez közeleg a huszadik század, és a világgazdasági helyzet egyre súlyosabbá válik, a demokrácia és a demokratikus intéz­menyek körüli viták és küzdelmek csak tovább éleződnek. Az Egyesült Államokban nem az lesz a kérdés, hogy az USA tudja-e exportálni a de­mokráciát vagy sem, hanem hogy az alulról kezdeményezett társadalmi mozgalmak meg tudnak-e erősödni annyira, hogy megóvják, esetleg ki is terjesszék az amerikai társadalom demokratikus intézményeit, példát mutatva a világ népeinek. Csak ha-ez sikerül, akkor érhet véget az ame­rikai diplomácia tragédiája.

(Ford.: Náday Judit)

A tanulmányt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. Később megjelent "The Tragedy of American Democracy," in Low Intensity Democracy: Political Power in the New World Order, London: Pluto Press, 1993. (A szerk.)

Jegyzetek

1 James Baker amerikai külügyminiszter beszéde 1990. március 31-én a texasi Dallasban. L. State Department Bulletin.

2 Lásd Orlando Nunezzel közösen írt cikkemet a reagani külpolitika demokrácia felfogásáról: Legacy of the Reagan Decade, CENSA Strategic Perspectivees, 1990. Jan. A Reagan-kormány tisztségviselőinek demokráciafelfogásáról, lásd még: Barbara Epstein: The Reagan Doctrine and Right Wing Democracy, Socialist Review, 1/89, pp. 9-40.

3 Jeanne Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards, Commentary, 1979. Junius.

4 Az Egyházi Bizottságban tartott meghallgatások igen szigorúak voltak, és az­zal végződtek, hogy beszüntették a CIA legjogsértőbb akcióit.

5 A Council on Hemispheric Affairs és az Inter-Hemispheric Education Research Center, valamint a National Endowment for Democracy (NED): A Foreign Policy Branch Gone Awry, pp. 18-19.

6 L. a NED éves jelentését.

7 Állításomat a Nemzeti Demokratikus Társaság képviselőivel 1988 októberé­ben, Santiagóban folytatott személyes beszélgetésekre alapozom.

8 L. az ellenzéket és Noriegát egyaránt bíráló latin-amerikai megfigyelők tudósí­tását. Sem Noriega győzelmét, sem vereségét nem tanúsította elegendő bizonyí­ték.

9 L. Accuracy in the Media Report. Itt is nagymértékben támaszkodtam a vá­lasztások idején folytatott személyes beszélgetésekre.

10 Hivatkozás a CEPAL illetve Castaneda cikkére a World Policy-ben.

11 Arthur MacEvan: Debt and Disorder: International Economic Instability and US Imperial Decline. New York, Monthly Review Press, 1990. Kivált a 3. fejezet érde­mel figyelmet.

12 Anthony P. Maingot: The Difficult Transition in the Carribean: Hemisphere, 1989. ősz, 2. kötet, 1. sz., pp. 6-8.

13 L. a Pensaniento Proprio példányait.

14 Beszélgetés Eric Holt-Gimenezzel, egy Nicaraguába delegált amerikai mezőgazdasági szakértővel.

15 Riportok külügyi tisztségviselőkkel az 1980-as évek derekán, l. például a Craig Johnstone-nal, az Amerika-közi ügyek államtitkárával folytatott beszélgetést.

16 Hivatkozás az amnesztia-jelentésre.

17 L. Will the Maquiladores Build a Better Manana? Business Week, Internatio­nal Edition, 1988. nov. 14.

18 L. Enclave of Entente, South: Business Technology, Politics, Leisure, 1988. május.

19 Riport Lea Guidóval, az ENSZ Össz-Amerikai Egészségügyi Szervezetének képviselőjével, 1990 decemberében.

20 L. az 1990 november közepén megjelent NYT-cikksorozatot, amely bemutatja a korai problémákat és a forradalmakkal kapcsolatos kedvetlenséget.

21 1990 szeptembere és októbere között Kelet-Európában folytatott személyes beszélgetések alapján.

22 Az Egyesült Államok történelmi hagyományokkal rendelkező forradalom-elle­nes külpolitikáját kitűnően mutatja be Michael Hunt: Ideology and U. S. Foreign Policy, Yale University Press, New Haven, 1967. Kivált a 4. fejezetet ajánlom az érdeklődők figyelmébe.

23 Beszélgetés Margaret Ferryvel, a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért propa­ganda-megbízottjával, 1990 októberében.

24 Beszélgetés Rob Moore amerikai követségi dolgozóval, Szófiában, 1990 októ­berében.

25 Beszélgetések a Független Bolgár Szakszervezetek Szövetségének képvi­selőivel 1990 novemberében.

26 Jelentés a bolgár gazdaság fejlődéséről, átmeneti tervezettel. Készítette a Na­tional Chamber Foundation, az Amerikai Kereskedelmi Kamara szervezete. A fel­mérést irányította és a jelentést szerkesztette: Richard W. Rahn és Ronald D. Utt.

27 Részletesen tárgyalja a csehszlovákiai helyzetet és a neoliberalizmust Roger Burbach és Steve Painter: Capitalist Restoration in Czechoslovakia, 1991. márci­us.

28 Telefon beszélgetések a prágai amerikai nagykövetség tisztségviselőivel. L. még: Chetka News Agency Reports, Prague, Czechoslovakia.

29 A Közép- és Kelet-Európának nyújtott amerikai segítségről szóló időszaki je­lentés, 1990. május. Az Egyesült Államok Amerikai Külügyminisztériuma, Tájékoz­tató Iroda.

30 Uo.

31 Interjú Enud McGifferttel, a Polgári Demokrata Testület állandó tagjával, 1990 októberében.

32 William Appleman Williams: The Tragedy of American Diplomacy, Cleveland, 1959.

33 Hunt: i. m.

34 Részletesen elemzi a nyugati demokráciát Roger Burbach és Orlando Nunez: The End of Socialism or the End of Western Domination? CENSA, Strategic Pers­pectives, 1990. okt. 2.sz.

35 Roger Burbach és Orlando Nunez: Fire in the Americas, Verso Press, 1967. A háborúellenes és beavatkozás-ellenes mozgalmak szerepéről lásd a 4. fejezetet.

36 Benjamin R. Barber: Strong Democracy: Participatory Politics for a New Age, University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 1984.

37 Norberto Bobbio: Liberalism and Democracy, London, Verso Press, 1990.

A közép-amerikai környezetet számos veszély fenyegeti, ám ezek közül is a legközvetlenebb az a bulldózerekkel és lombtalanítókkal folytatott háború, amely egyaránt támadja a természetet és az emberi életet. Az alábbiakban Pip Hinman tudósít a régió fejleményeiről, s egyúttal bemu­tat néhány, a válság ellenére is reményteli helyi kezdeményezést.

*

Közép-Amerika ökológiai sokfélesége világviszonylatban is egyedülálló. A morpho-lepke kékes csillogásától a panamai esőerdőkben a legendás guetzalig, amelynek ritka árnyéka beleég Guetamala hegyvidékének kö­débe, a régió természeti jelenségei több generációnyi természetkedvelőt kápráztattak el. Hosszú időn keresztül e zsúfolt földnyelv hídként és át­meneti zónaként szolgált a trópusi és a mérsékelt égövi életformák szá­mára Észak- és Dél-Amerika között. A világon csak itt megtalálható több mint ezer növényfajta orvostudományi és mezőgazdasági kincseket rejt.

Évek óta szenved e térség az erdőirtások, a talajerózió, a rovarirtók és az ipar szennyezése okozta ökológiai pusztítástól. Most azonban Kö­zép-Amerika környezete egy még közvetlenebb veszéllyel kénytelen szembenézni. A Panamától Guetamaláig fegyvereket halmozó hadsere­gek órák alatt megsemmisíthetik azt a természeti szépséget, amelynek több ezer év kellett, hogy létrejöjjön. A bombák, bulldózerek és lombtalanítók, amelyek oly központi szerepet játszottak Vietnamban, most újra színre lépnek a világnak ebben a részében.

Háború és nyomor

A legszörnyűbb pusztítás El Salvadorban ment végbe, ahol az eredeti trópusi erdőknek több mint 95 százaléka tűnt el, s az országnak ma már kevesebb mint 7 százaléka erdős. A Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (FMNL) elleni harcában az Egyesült Államok által támoga­tott salvadori hadsereg az USA vietnami felperzselt föld taktikájához ha­sonló eljárásokat alkalmazott Csupán egyetlen tartományon belül 12 200 hektárnyi területet pusztított el a bombázás okozta tűz, és lombtalanítók­kal permetezték azon hegyvidéki területek erdőit, ahol az FMNL-harcosok menedékre leltek.

Ugyancsak a felperzselt föld taktikáját alkalmazza a guetamalai had­sereg a főként indián közösség okozta zavargások ellen, s a tizenöt éves polgárháború Nicaraguában súlyos gazdasági válságot eredmé­nyezett, amely ellehetetleníti a környezetpusztítás elleni védekezést.

A kétségbeejtő nyomor ugyancsak jelentős tényezője a térségben végbemenő környezetpusztításnak. A földnélküli parasztok (campesinos) erdőket vágnak ki, hogy így csináljanak helyet a mezőgazdaság­nak, ám az erdők lombozatában tartalmazott tápanyagok elvesztése in­stabillá teszi a talajt, úgyhogy számos ilyen farmot csakhamar kénytele­nek feladni. Másutt a campesinók olyan meredek lejtőkön kísérlik meg a növénytermesztést, hogy munkájuk közben gyakorta karókhoz kell kö­tözniük magukat, nehogy lecsússzanak. Az eredmény, természetesen, nagybani talajerózió. Becslések szerint El Salvadorban ez az országnak körülbelül 77 százalékát érinti, míg Costa Ricában az ország 41 száza­lékáról állítható, hogy kisebb vagy súlyosabb mértékben szenved a talaj­eróziótól.

Ugyanakkor a pusztítás mindaddig nem maradhat abba, amíg a mezőgazdaságilag használható földek túlnyomó része a vagyonos elit tulajdonában marad. Guetamalában a művelhető földterület 80 százalé­ka a lakosság 2,1 százalékának tulajdonában van, El Salvadorban a „14 família" néven ismert elit 60 százalékot birtokol, Hondurasban pedig a lakosság 44 százalékának egyáltalán nincs földtulajdona.

Kártevőirtók és szarvasmarha

A szarvasmarha-termelés (az észak-amerikai piacra) riasztó méretű er­dőpusztulást okoz. A jelenlegi trendek alapján a következő éves pusztu­lási adatokkal számolhatunk: 900 négyzetkilométer Guetamalában, 800 Hondurasban, 600 Costa Ricában, 500 Panamában. Míg Costa Ricában a lakosság többsége éhezik, hatalmas földterületeket különítenek el, hogy olyan virágokat termesszenek rajtuk, amelyeket naponta szállíta­nak repülőgéppel New York nagy éttermeibe.

A vízszennyezés okozta gyomorfertőzés és bél-rendellenességek al­kotják a legjelentősebb halálokot Belize, Guetamala, Honduras és Nica­ragua alultáplált lakossága körében. A víz által hordozott fertőzések Hondurasban a halálozás 12 százalékáért felelősek

Az 50-es években megindult fellendülés a gyapottermelésben a rop­pant mérgező organofoszfátok, illetve olyan perzisztens organoklorinok nagybani használatához vezetett, amilyen például a DDT. A 60-as évek­re Közép-Amerika vált az Amerikából importált kártevőirtók egy főre jutó legmagasabb fogyasztású felhasználójává, s egy 1976-ban elvégzett felmérés azt mutatta ki, hogy Honduras és Guetamala vezetik a világ­ranglistát a kártevőirtók okozta mérgezések területén. A Közép-Ameriká­ban alkalmazott kártevőirtók kb. 75 százalékát az USA-ban már betiltot­ták

A nicaraguai kísérlet

A 80-as években a nicaraguai sandinista kormány komoly erőfeszítése­ket tett annak érdekében, hogy radikálisan csökkentse a kártevőirtók al­kalmazását, és lelassítsa az erdőirtás mértékét. A széles körre kiterjedő föld-újraelosztási program jelentősen csökkentette mind az erdőirtást, mind a talajerózió mértékét, a kormány pedig támogatást nyújtott a kör­nyezetvédő szervezetek konzervációs kezdeményezéseihez és olyan, helyi közösségeken alapuló programokhoz, amelyek a földművelés öko­lógiailag is megfelelő módszereinek bevezetését célozták.

Ahogy azonban megerősödött a harc az USA támogatta kontrák el­len, e környezetvédelmi kezdeményezések forrásai kiapadtak, s a sandi­nisták mára különben is kihullottak a hatalomból.

A Managua-tó vize, amelyet súlyosan szennyez a Managuából szár­mazó tisztítatlan szennyvíz illetve az USA-beli Penwalt cég által bele­eresztett nagymennyiségű higany, lassan beleszivárog a város ivóvíz el­látási rendszerébe. Túl ezen, amerikai cégek azt tervezik, hogy az or­szág atlanti partjai mellett mérgező pernyét és nukleáris hulladékot bo­csátanak a tengerbe.

Ki a felelős?

A közép-amerikai környezetpusztításért a felelősség jelentős része azon kormányokat terheli, amelyek lehetővé teszik, hogy a destruktív tenden­ciák korlátlanul növekedhessenek. El Salvadorban és különösen Guate­malában az USA-kormány közvetlen segítséget nyújt a hadseregnek az ökocidium végrehajtásában. Valamennyi közép-amerikai országra igaz, hogy a gazdag földtulajdonosok folytatják a régió természeti erőforrása­inak kizsákmányolását, ügyet sem vetve a jövőre.

Másfelől azonban, a közép-amerikai gazdasági fejlődés mintáját jó­részt az észak-amerikai piac szükségletei határozták meg (európai és japán kereskedők illetve befektetők jelenléte mellett). A nemzetközi ban­kok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kétségbeejtő következmé­nyekkel járó fejlesztéseket finanszíroztak Az Egyesült Államok bőkezű támogatást nyújtott az olyan rezsimeknek, amelyek csaknem kizárólago­san a vagyonos eliteket képviselik. Példa erre az USA napi 1,5-2 millió dolláros katonai támogatása a salvadori hadseregnek.

Világos, hogy szinte mit sem lehet tenni a válság ellen, míg meg nem oldódnak a katonai konfliktusok, s véget nem ér a térségben a külső be­avatkozás. Ugyanakkor a pozitív helyi kezdeményezések nemzetközi tá­mogatást igényelnek, különösképpen Nicaraguában, ahol a kormányvál­tozás számos biztató programot és tervet sodort veszélybe.

(Ford.: Várkonyi Gábor)

Green Left Weekly, 63-64.

Azok az alapvető változások, amelyek jelenleg Közép- és Kelet-Euró­pában végbemennek, keleti és nyugati formájukban egyaránt a legna­gyobb kihívást jelentik társadalmaink számára ebben az évszázadban. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kapitalizmus megnyert egy fontos csa­tát – ám felmerül a kérdés: vajon valóban megnyerte-e a háborút is, ahogyan intellektuális szószólói közül oly sokan állítják? Mostanáig a Nyugat társadalmai meglehetősen hosszú ideig a korábbi „szocialista világgal" való, rendszerek közötti versengés keretein belül fejlődtek. Ennek az antagonisztikus világrendszernek most vége, s ez számos új kérdést vet fel, amelyeket sürgősen meg kell vitatnunk: milyen követ­kezményekkel jár, hogy ez a versengés véget ért? Vajon megkísérli-e a „nyugati rendszer", hogy azt a hegemonikus és hatalmi logikát, ame­lyet a harmadik világgal való viszonyában mindig is követett, kiter­jessze Kelet-Európára is, arra törekedve, hogy a régiót – miután az el­veszítette versenyképességét – „második világként" egy új alárendelt helyzetbe kényszerítse? Azaz a meggyengült Közép- és Kelet-Európá­val való kapcsolatai kezelésének „erőpolitikai" útjaként a zárt határok­nak, a társadalmi és politikai kirekesztésnek, a soviniszta kampányok­nak és a nyugati társadalmakon belüli demokratikus szabadságjogok csökkentésének stratégiáját fogja-e követni? Másfelől, még ha erre megvolna is a spontán tendencia és a politikai akarat, egyáltalán képe­sek lesznek-e ezek az országok arra, hogy így tegyenek? Lehet-e meg­felelően tömöríteni a nyugati társadalmakat egy ilyen neokolonialista elképzelés körül? Nem fog-e a feladat nagysága valamiféle kooperatív gondolkodást kikényszeríteni legalább néhány vezető nyugati politikus esetében? Nem lesznek-e jelentős ellenzékek és ellenmozgalmak egy ilyen felelőtlen politikai stratégiával szemben a nyugati társadalmak­ban?

Másfelől mit jelent ez a nagy kihívás egy összeurópai léptékű, po­litikailag járható alternatív politikai program kidolgozása szempontjá­ból? Félre fogja-e tolni Közép- és Kelet-Európa újjáépítésének feladata azokat a sürgető feladatokat, melyek benne rejlenek az emberiség előtt álló globális kihívásokban? Nem fogják-e a „posztsztálinista" stratégiákkal kapcsolatos közelgő konfrontációk meggyengíteni vagy akár meg szüntetni az ökológiai és a társadalmi emancipációs követelések ha­sát az európai társadalmakra?

1

Az úgynevezett „létező szocializmus" vége Közép- és Kelet-Európá­in, azzal, hogy megnyitotta az utat a demokráciára és egyéni szabad­ágra Irányuló követelések előtt, egyszersmind – ahogyan a jelenlegi események Jugoszláviában, Grúziában és másutt megmutatták – kiengedte az etnikai és nacionalista-soviniszta agresszió gonosz szellemeit abból a palackból, amelyet eddig mintegy lepecsételve tartott a korábbi állami represszió. Ez ismét egészen drámai módon mutatta meg, hogy mind a demokrácia, mind az egyéni, szabadság erőtlen érték, önmagukban elégtelenek egy új társadalmi és kulturális közösség felépítéséhez, posztsztálinizmus alkonyán a közép- és kelet-európai népek nem csak túlhaladták a hatalom és elnyomás egy politikai és társadalmi rendszerét, hanem ugyanennek a folyamatnak során el is vesztettek valami alapvető dolgot: bármifajta reményt arra, hogy az emberiség kreatív képességei kiterjeszthetők azokra a társadalmi struktúrákra is, melyek életmódját formálják. A „reálisan létező szocializmus" bukása a nyugati társadalmakban is mély visszhangra talált: a kapitalizmuson alapuló „modern polgári társadalommal" szembeni alternatívának rész­ben a puszta eszméje is diszkreditálódott, de ha nem, akkor is sokkal nehezebb elgondolni. Azoknak az erőknek, amelyek meg vannak győződve a társadalmi emancipációért folytatott hagyományos harc folytatásának szükségességéről, nemcsak a mélyen átalakult valósággal kell szembenézniük, miután a „rendszerek közötti versengés" megszűnt politikai és gazdasági világrendszer hatékony tényezőjének lenni, egyszersmind át kell gondolniuk a társadalomkritika alapfogalmaira, elméleteire és cselekvésmódjára vonatkozó saját hagyományaikat is, az alapvető emberi értékekhez való közelítésmódjukat, a társadalmi moz­galmaknak és az intézményes politikának az igazi jelentőségét és lehetséges hatását.

Összegyűjtve a szükséges erőt, akaratot és intelligenciát e feladat felvállalásához – ha valóban az a szándékunk, hogy ismét megalkossuk társadalmi emancipáció egy új perspektíváját, és felvázoljuk az emberiség tartós globális problémái megoldásának követelményeit – radi­kálisan új módon keli szembenéznünk a történelmi valósággal, legelemibb kiindulópontjuktól kezdve át kell építenünk politikai stratégiáin­kat, éppúgy, mint elméleti megközelítéseinket.

2

Igen könnyen lehetséges, hogy azok a politikai alapelvek, amelyek legtöbb posztsztálinista társadalomban előtérbe kerültek – a demokrácia, az egyéni emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés követelése és piaci mechanizmusok zavartalan működése – semmi mással sem helyettesíthetők. Mégis, minthogy túlhangsúlyozódik bennük a puszta t járásmód mozzanata, önmagukban nem elégségesek arra, hogy felvázoljuk belőlük egy olyan, a korábbiaktól lényegében eltérő társadalommodelljét, amely képes emberi szempontból kielégítő választ találni fő világproblémákra, melyekkel az emberiség egyre sürgetőbben m szembe. Márpedig itt a feladat nem kevesebb, mint egy ökológiai szer pontból elfogadható újratermelési mód megalkotása; az emberiség megbékélése saját jövendő nemzedékeivel és a nem-emberi fajokkal; egy igazságos és konszenzuson alapuló nemzetközi gazdasági, politika és kulturális rend kialakítása, mely mentes a háború, a függőség és az elszegényedés veszélyeitől; a nemek és nemzedékek közötti viszony egyenlőségelvű átalakítása, mint az aluiról jövő népességszabályozás konszenzuson alapuló formájának előfeltétele; a kölcsönös elfogadás kulturális miliőjének kifejlesztése, ahol a különbözőséghez való jogot bőrszínre, etnikai és kulturális háttérre vagy szexuális beállítottság, való tekintet nélkül minden ember alapvető jogának tekintik, és ahol az arra való igény, hogy egy térben-időben meghatározott specifikus emberi közösséggel azonosuljunk, megszűnik a mások kirekesztésére es diszkriminálására való motivációnak lenni.

Annak ellenére, hogy mind Nyugaton, mind Keleten jelenleg a de­mokráciának a tekintélyuralmi gyakorlat felé való visszafejlődésére mutatkozik tendencia, aligha tekinthető bebizonyítottnak az a feltétele­zés, hogy a jövőben ne lenne semmiféle olyan mozgalom egy alternatív társadalom megteremtése érdekében, amely lényegében ugyanazokat az új kérdésfeltevéseket és módszereket mutatja majd fel, mint ame­lyek az 1980-as évek társadalmi mozgalmaiban e feladatok növekvő tudatosodását jelezték; az ökológiai mozgalomra gondolunk, a feminis­ta mozgalomra, a békemozgalomra, a polgárjogi mozgalomra, a nem­zetközi szolidaritási mozgalomra, a faji és nemzeti-soviniszta kirekesz­tés elleni aktív szolidaritási mozgalomra. A gazdasági alternatívákat, az ökológiai követeléseket és a társadalmi emancipáció igényét alulról szerveződő friss szövetségek még kialakítandó formájában kell kombi­nálnunk, amelyben megteremtődhet az önaktivizálás és az ellenjavasla­tok újfajta egyensúlya.

3

Nem lehet többé egyetlen centrális probléma, egyetlen szabadalmazott kapcsolókar", amelynek a megrántása valamiképpen átállítja az összes többit is. Az alapvető és másodlagos ellentmondások közötti különb­ségtétel ideje lejárt. Mégis, az alternatív társadalomba való átmenet több és más lesz, mint egyszerűen az uralkodó „fejlődési modell" peri­odikus változásainak egyike, mivel strukturális változásokat fog magá­val hozni a társadalom összes főbb dimenziójában, átfogó hatását te­kintve pedig átmenetet jelent egy másik újratermelési módhoz.

Á jelenlegi, globális dereguláció irányába mutató tendenciák sem­milyen értelemben sem jelentik részét a jelenlegi civilizációs válság bármiféle előrelátható megoldásának. Éppen ellenkezőleg, maga a köz­ponti probléma nyilvánul meg bennük. A jelennek azt a fenyegető ve­szélyét, hogy visszaesünk a neoliberális destabilizáció, a tekintélyelvű „törvény és rend" politika, a nemzeti-soviniszta „etnocentrizmus" vagy az eltűnésre ítélt technokratikus hatalmi struktúrák (mint a kato­nai-ipari komplexum) visszaállítására tett kísérlet korszakába, semmi­lyen más, kevésbé igényes politikai megközelítéssel nem válaszolhat­juk meg hatékonyan, mint itt és most megvalósítható átfogó politikai alternatívák kidolgozásával.

4

A szükséges többdimenziós átmenet egy alternatív társadalomba többé nem lehet egyetlen, „a történelem szubjektumaként" működő centrális cselekvő tényező műve. Nem lehet továbbá az ilyen történelmi szubjek­tumok valamilyen szervezett szövetségének műve sem. Az átmenet szükségképpen a kialakulóban lévő strukturális változások és a kü­lönböző politikai ágensek mint „történelmen belüli cselekvők" ver­sengő, ha nem éppen egymással ellentétes stratégiáinak együttes eredménye lesz. Ez nem zárja ki, inkább magában foglalja a lehetséges szövetségek és középtávú közös politikai programok tudatos kialakítá­sát, bár ezek korlátozott lehetőségeinek fokozott tudatosítása mellett. Sem egyetlen tematika vagy érdek, sem egyetlen típusú (önszer­veződés nem lehet elégséges alapja önmagában egy alternatív fejlődés­nek, egy más társadalom felé vezető átmenetnek. A társadalmi élet alapszintjén működő társadalmi mozgalmaknak, strukturálisan gyenge helyzetben lévő csoportok érdekvédelmi szervezeteinek (szakszerveze­tek, fogyasztói szövetségek), kulturális kezdeményezéseknek és politikai szervezeteknek egyesíteniük kell erőfeszítéseiket, hogy elérjenek vala­mit, aminek következményei eléggé messzire hatnak, hogy együtt dol­gozzanak az emberiség problémáinak és küszöbönálló feladatainak megoldásán.

5

Bármilyen lehetséges átmenet egy ilyen alternatív társadalomba, az emberi társadalmak történelmi életfolyamatainak különböző dimenzió­iban végbemenő, nem egyidejű, egyenlőtlen és egyenetlen fejlemények konfigurációjának eredménye lesz. Minden nemzeti vagy etnikai kö­zösségnek elvben magának kell meghatároznia azt a specifikus „mó­dot" és „ütemet", amellyel a maga részéről hozzá kíván járulni az átfo­gó folyamathoz.

Ez nem zárja ki a nemzetközi együttműködést és szolidaritást mind a kormányzati, mind az autonóm alapszinteken, ellenkezőleg, különös­képpen lehetségessé és szükségessé teszi mint annak előfeltételét, hogy a központi döntések meghozatalához szükséges hatalmat – és az ésszerű meghozásukért való felelősséget – a döntések által valósá­gosan érintett emberek kezébe adjuk, valamint hogy a területi „nemzetállamok" hatalmának jelentős része a területeiket átfedő regionális társadalmi és kulturális közösségekhez kerüljön.

Új internacionalizmust kell kialakítanunk, amely különbözni fog az „univerzalizmus" hagyományos eurocentrikus és patronáló jellegű for­máitól, anélkül, hogy feladná azt az alapvető gondolatot, miszerint az egyetemes emberi értékek szükségszerű részét képezik egy olyan elfo­gadható világrendnek, amelynek valamennyi emberi kultúra közötti, egyenlő feltételek alapján folyó párbeszéd eredményeként kell kialakulnia.

Mivel nincs „egyetlen legjobb út" egy alternatív újratermelési módhoz, a „különbözőséghez való jognak" érvényesülnie kell a kultúrák között éppúgy, mint az emberek között, egy olyan valós feltételrendszerben, amelyre az emberi jogok megőrzése, a gazdasági racionalitás egy kontrollálható formája jellemző, amelyben – egy békés és egyenlőségelvű világrend keretein belül – széles körben működő de­mokratikus eljárások érvényesülnek, és megszűnik a nemek valamint a nemzedékek közötti viszony diszkriminatív struktúráinak újrater­melődése.

6

A társadalmi mozgalmak lesznek az öko-szocialista társadalmi változá­sok mögött álló hajtóerők. Formáik és céljaik különbözősége meg fog­ja zavarni azokat, akik a valóságot a régi emlékek és dogmák szemüve­gén keresztül nézik.

Néha azt állítják, hogy mindezeknek a mozgalmaknak közelíteniük kell egymáshoz. Ez egy leegyszerűsítő mítosz, amely valójában nem hozhat igazi változást. A konkrét alternatívák a népesség többségét többféle módon egyesíthetik: nem a „legkisebb közös nevező" alapján, hanem azzal, hogy minden egyes társadalmi mozgalom egyedi aspektusait az erő és tartalmi gazdagság forrásának tekintik. Véleményünk szerint az öko-szocialista átalakulás csak a cselekvő erők széles skálá­jának segítségével következhet be, amelyek mindegyikének megvannak a maga saját céljai és tapasztalatai.

A politikai hatalmasságoknak nehéz tiszteletben tartaniuk a társa­dalmi mozgalmak autonómiáját. Új típusú viszonynak kell közöttük kifejlődnie. Még a zöld pártoknak is elővigyázatosaknak keli lenniük, hogy ne próbálják meg „felhasználni" a mozgalmat. Az öko-szocialista átalakulást nem hozhatja meg az állam. Milyen szervezeti formát kellene öltenie akkor ennek az alternatív politikának? Ez az, amit most meg kívánunk tárgyalni.

Szervezeti formák önmagukban nem oldják meg a problémákat. De egyik tétjét jelentik annak a harcnak, amely egyfelől az uralkodó erők és struktúrák (melyek megpróbálják a saját szervezeti formáikat rá­kényszeríteni a társadalomra), másfelől pedig a magában a társada­lom szívében működő olyan áramlatok között folyik, amelyek megpró­bálnak bennünket felszabadítani e korlátok alól.

Évszázadokon át az uralkodó erők ráerőltették a társadalomra azt a gondolatot, hogy a politikai tudatosság kisszámú ember kiváltsága: az „arisztokráciáé", „elité" vagy „élcsapaté". A régi görögök és ró­maiak kora óta a pártokat úgy gondolták el, mint férfias szervezeteket, amelyeknek célja az, hogy az osztályharcot a hatalomért folytatott harccá változtassák.

A jelenkorban Európa két fő típusát ismerte meg a pártoknak: az uralkodó oldalon ott vannak a köztiszteletben álló nemesség vagy előkelőségek pártjai, amelyek az establishmenthez kapcsolódnak; az uralom alatt állók oldalán pedig a tömegpártok, amelyek más társadal­mi területeken éppúgy elkötelezik magukat, mint a tisztán politikai küzdelemben.

Furcsa elvakultság kell ahhoz, hogy valaki a mai világban azt higgye, hogy a politikai tudatosság egy kisebbség számára van fenntartva. A társadalom bonyolultabbá válik, és a politizáló osztály dezintegrálódik. A hagyományos pártoknak nincsenek megoldásaik. Annak ellené­re, hogy egyes frakcióik megpróbálják átvenni vagy megreformálni őket, képtelennek bizonyulnak az alapvető problémák megoldására. Egyre inkább maguk a társadalmak azok – mind Keleten, mind Nyu­gaton -, amelyek a nehézségek, ellentmondások és visszalépések elle­nére megbirkóznak e problémákkal. A nyugati demokráciákban a pár­tok választási és hatalom-menedzselési gépezetekké változnak. Meg­szerveznek jelentős számú állampolgárt, és integrálják őket a politikai rendszerbe. A köztük lévő különbségeken túl valamennyien bizonyos mértékig el vannak telve saját jelentőségük tudatával. Valamennyien, még a legkisebb csoportocskák is, azt állítják, hogy az embereket képviselik, és megoldják helyettük a problémákat. A pártrendszer feltétele­zi a szuverenitás gyakorlásának jogát. A tömegpártok befolyásának a visszatérése, amelyek az ellentmondások egy meghatározott hierarchiájának megfelelően szervezték meg a társadalom egy egész rétegét, nem kívánatos, és valószínűleg nem is lehetséges. Bár nem nehézségek nél­kül, de a társadalom a saját kezébe veszi az átalakulást, sokféle módon, és a politika által megkövetelt kereteken kívül.

Nem kárhoztathatjuk azonban a pártokat a maguk egészében. A po­litikai pártok szerepet játszottak a népesség informálásában, öntudatra ébresztésében és megszervezésében. Ezenfelül az elmélet és gyakorlat jelenlegi szintjén úgy tűnik, hogy a képviseleti demokrácia intézmé­nyei nem tudnak működni az egymással versengő pártok segítsége nél­kül. De nem rejtjük véka alá azt a vágyunkat, hogy megváltoztassuk országaink és Európa intézményeit. Reméljük, hogy a centralizáció és az állami szabályozás inkább kivételek lesznek, mint a dolgok szabá­lyos rendje. Egyértelműen a pártok logikáján kívül helyezkedünk el. Al­ternatív erőként csak úgy van jövőnk, ha meghaladjuk a pártrendszert.

Itt és most szeretnénk hozzálátni egy másfajta politika kipróbálásá­hoz, amely nem próbálja meg majmolni a hagyományos politikát: ki­alakítani egy nem autoriter politikai stílust, ahol az emberek maguk közvetlen felelősséget vállalnak a politika alakításáért és irányításáért. Ez a gyökeres eredetiség az, amit be kellene vinnünk a politika színte­rére és a politikai intézményekbe.

A munkásosztály történelme a megfelelő időben életre hívta a szakszervezeteket; ma az együttműködés új útjai vannak születőben a társadalmi mozgalmakon belül. Mint öko-szocialisták azt akarjuk, hogy az alternatív, független és zöld mozgalmak ereje növekedjen, hogy válaszolni tudjanak az új kezdeményezésekre és teremtsék meg a politikai szervezetek eddig még ismeretlen új formáit. Ezért reméljük, hogy a zöld mozgalom dinamikáját nem fojtja meg a pártpolitika. A párt formájában való szerveződés csak időleges kompromisszumként engedhető meg, abból a célból, hogy megtartsuk függetlenségünket és képesek legyünk részt venni a politikai intézményekben. A nőknek egyenlő képviseletet kell kapniuk. Az eltérő nézeteket ki kell fejezni, és létüket el kell fogadni a mozgalmon belül. A felelősséget meg kell osztani, a felelős posztoknak rotálódniuk kell a tagok között, és el­lenőrzés alatt kell őket tartani. Egyetlen irányvonalnak, csoportnak vagy személynek sem szabad lehetőséget kapnia arra, hogy akaratát a többiekre kényszerítse; eközben azonban az individualitásnak sem sza­bad középszerűségbe, sztereotípiákba fulladnia.

Mi egy másfajta alternatíva mellett vagyunk, és el vagyunk szánva, hogy nem alakítunk pártot vagy mi ni pártokat vagy frakciókat a zöld pártokon belül. Még ha ez azt jelenti is, hogy „ökonaivnak" fognak minket bélyegezni, mi nem a magunk hatalmáért küzdünk. Mi nem akarjuk, hogy úgy lássanak bennünket, mint vezéreket vagy mint gon­dolkodók egy elitjét. Mi csak egy szem vagyunk a láncban. A mi cé­lunk az, hogy eszméink közül legalább néhány termékeny talajjá vál­jon, amelyből egy új társadalom fog kinőni. Szeretnénk képesnek lenni arra, hogy részt vegyünk az olyan akciókban, amelyek konkrét alterna­tívákhoz vezetnek. Nem akarunk monolit egységet alkotni. Éppen mi­vel egyetértünk, nem vagyunk mind egyformák.

Nincs alapvető nézeteltérésünk a zöldekkel, a munkásmozgalom­mal vagy az új társadalmi mozgalmakkal. Mindenkit hívunk, hogy vizsgálja meg a mi elemzéseinket és javaslatainkat. Ha nők és férfiak ezrei akarnak egy valódi alternatívát, és elég sokáig követik a mi gon­dolatmenetünket ahhoz, hogy többé ne legyen rá szükségük, akkor mi győztünk. Azzal, hogy új területeket foglalt el a politikában, az ökoló­gia az etatista osztályozástól függetlennek bizonyult. De különböző áramlatok vannak a soraiban. Kimutattuk az előbbiekben, hogy mi egy olyan áramlathoz tartozunk, amely baloldaliként osztályozható, mivel az értékek, amelyeket magunkénak vallunk, ezek: fel akarjuk szaba­dítani az emberiséget minden kizsákmányolás és elnyomás alól a Felvilágosodás, a munkásmozgalom harcai, az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és óceániai felszabadító mozgalmak és a nők felszabadítást mozgalma tradíciójának szellemében.

Úgy érezzük, hogy az ezeken az oldalakon meghatározott stratégia megfelel a társadalom nagy többsége érdekeinek. El vagyunk szánva arra, hogy nem hagyunk figyelmen kívül semmit és senkit, hogy min­den tényezőt megnyerhessünk az öko-szocializmus számára. Tudjuk, hogy a harc hosszú lesz. Mindaddig, amíg nézeteinknek nem nyerjük meg a politikai többséget, különböző helyzetekben szövetségekre lesz szükség. Még ha többségben vagyunk is, a szituációk még mindig kü­lönbözőek lesznek. Szövetségek származhatnak a hatalmi viszonyok­ból, de segíthetnek abban is, hogy megváltoztassuk őket, és lehetővé tehetik számunkra, hogy elérjünk egyes pontosan meghatározott, a tár­sadalom legnagyobb részének és a társadalomnak általában is javát szolgáló célokat, éppúgy, mint hogy fenntartsuk, vagy akár továbbfej­lesszük a szabadságért folyó mozgalmunkat. A lényeg: kizárni annak a lehetőségét, hogy hatalmi (párt-) jellegű szervezetek átvegyék ennek a mozgalomnak a helyét.

(Ford.: Szalai Miklós)

E tézisek az Európa Parlament baloldali zöld képviselőcsoportja által 1991. no­vember 20-21-én rendezett elméleti konferencia számára készültek. (Megszöve­gezte: Frieder-Otto Wolff.)

Tartalomjegyzék

1. Társadalomelméleti folyóiratok konferenciája, Budapest 1991 – Beszámoló
2. Gus Fagan : Magyarország: a kádárizmus összeomlása
3. Andrea Komlosy, Hannes Hofbauer : Az átalakuló Kelet-Európa
4. Luciana Castellina : Olasz kommunistának maradni – Reflexiók a „szocializmus halálára”
5. Vietorisz Tamás : A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője
6. Jacques Bidet : A modernitás metastrukturális elmélete
7. Barry K. Gills, Andre Gunder Frank : A felhalmozás felhalmozódása – Tézisek és kutatási terv az 5000 éves világrendszer történetéhez
8. Andre Gunder Frank : Demokrácia árusítás az antidemokratikus piacon
9. David Laibman : A szocialista gazdaság működési elméletéhez
10. Mészáros István : A hasznosítás csökkenő rátája és a kapitalista állam
11. Catherine Samary : A szükséges önigazgatás
12. Bartosz Julian : Egészen lent, elválaszthatatlan értékekért – Tézisek az 1991. április 11—12-én tartandó budapesti konferenciára
13. Bibliográfia a rendszerváltásról
14. Az 1991. április 11-12-én tartott konferencián részt vett folyóiratok

„Most már tudom, mi az entellektüel feladata: konokul hirdetni az igaz­ságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jö­vőhöz beszélni, bármilyen gúnyo­san szól is közbe a jelen. Vállalni – szükség esetén – a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást” Bálint György (1937)

„Marxism 90”

Nem tévedés sem a dátum, sem a helyszín: „Marxism 90. Socialism into the 90s” címmel, 1990. július 6-13-ig, London köz­pontjában, a tudományegyetem (ULU) és a Neveléstudományi Intézet épületében nagyszabású nemzetközi kongresszust tar­tottak. A több tucat kurzus keretében 250 előadást, vitát és fó­rumot rendeztek a legkülönbözőbb klasszikus marxista és modern témákból, történelmi, elmélettörténeti, ökonómiai, filo­zófiai, politikai és művészeti kérdésekről, a poszt-strukturaliz­mustól a pénzügyi válságok problémáján keresztül az 1956-os magyar forradalomig.

Az eset természetesen nem jellemző, de mindenképpen fi­gyelemre méltó. A marxizmust története során annyiszor temet­ték el „végérvényesen”, annyiszor cáfolták meg olyan szerzők, akiknek már a nevére sem emlékszik senki, hogy talán mai el-parentálását sem kell véglegesnek tekintenünk.

Azok ugyanis, akik ma kongatják felette a lélekharangot, egy sajátos quid pro quo áldozatai. A sztálinisták sohasem hitték volna el, hogy antimarxista ellenfeleik lesznek a legbuzgóbb terjesztői annak, amit híveikkel sem tudtak maradéktalanul elfo­gadtatni. Nevezetesen, hogy a Szovjetunióban és a befolyási övezetébe tartozó országokban kialakult társadalmi-politikai rendszerek a szó marxi értelmében szocialisták voltak. Néhány évvel ezelőtt még kötelezni kellett a kommunistákat arra, hogy fenntartás nélkül tegyenek hitet a „létező szocializmus” mint a marxizmus egyedül üdvözítő megvalósítása mellett. Ma pedig a marxizmus régi ellenfelei és az egykori hitbuzgó szeminaristák­ból és tanáraikból lett újbátor kritikusai együtt visszhangozzák, hogy a most összeomlott rendszerek – melyeket éppen Marx­nak és Engelsnek a korabeli hasonló elképzelések ellen irá­nyuló megjegyzései nyomán államszocializmusnak hívnak¹ – a marxizmust is maguk alá temették, bebizonyították anakroniz­musát, inadekvátságát a mai korproblémák számára stb., hi­szen, úgymond, a bukott rendszerek ű marxizmust ültették át a gyakorlatba. A sztálinistáknak tehát meglehet az az elégtéte­lük, hogy bukásukkal elérték azt, aminek elfogadtatásához a korlátlan hatalmuk is kevés volt.

Az államszocialista rendszerek kártyavárszerű összeom­lása vitathatatlanná tette, hogy ezt a rendszert az emberek többsége nem tekintette magáénak, valóban „idegen erő meg­valósulását”, nem pedig a saját akaratukat, értelmüket, erőfe­szítésüket tudták benne, így ezekben az országokban nemcsak a gazdasági fejlettség, hanem a politikai-hatalmi és tulajdon-vi­szonyok vonatkozásában sem volt szocializmus a marxi ér­telemben. A kapitalizmust világtörténelmileg meghaladó tár­sadalom alapelvét ugyanis A tőke „minden egyén teljes és sza­bad fejlődésében” jelölte meg.² Hogy valójában mit jelent mar­xistának lenni, és van-e ennek korunkban relevanciája, az csak akkor dönthető el, ha kibontjuk ennek az alapelvnek az impli­kációit.

Társadalmi fejlődésünknek ma – s ebben talán a kifejezet­ten reakciós, múltba vagy régmúltba merevedett irányzatokon kívül minden elgondolás találkozik – legáltalánosabban szólva a modernizáció és a demokrácia együttes megvalósítása a kulcskérdése. A marxizmus elleni kritikák végső soron arra a meggyőződésre vezethetők vissza, hogy e kettős követelmény megvalósításának egyikéhez sem tud koncepciót adni. Ha egyáltalán elismerik, hogy Marx valamiféle értelemben a mo­dernizáció és/vagy a demokrácia híve volt, rögtön hozzáteszik; vonatkozó felfogása oly mértékben elavult, tizenkilencedik szá­zadi, hogy teljesen alkalmatlan a mai korproblémák megértése és megoldása számára. S itt nem az időbeli távolságról van szó, hiszen ugyanezek a kritikusok nemegyszer Marx előtti gondolkodókra, sőt a keresztény értékekre hivatkoznak a mo­dernizáció és a demokrácia problémáinak általuk adott értelme­zésében. Vagyis elmarasztaló véleményük akkor is a marxi elmélet tartalma ellen irányul, akkor is ennek alapeszméire, szellemiségére gondolnak, amikor „múltszázadiságát” emlege­tik. Vizsgáljuk meg tehát az elöljáróban említett kulcskérdés: a modernizáció és a demokrácia együttes megvalósítása szempontjából a marxi elmélet hozadé­kát, illetve ennek használhatóságát korunk számára.

Modernizáció és marxizmus

Ha a technológia oldaláról tekintjük a poszt­indusztrialista társadal­makat, a mikro­elektronika, a bio­technológia, illet­ve a termelés minden szintjé­nek és szerep­lőjének egy to­tális információ­rendszerbe integ­rálódása tűnik a szemünkbe. Az ezáltal meghatá­rozott modernizá­ció azonban sok­kal mélyrehatóbb változás hordozója, mint amikor az úgyneve­zett második ipari forradalomban az elektromosság és az olaj váltotta fel a gőzgép korszakát, a szén- és vastermelés hege­móniáját. A most kibontakozó modernizáció ugyanis nemcsak a hagyományos értelemben vett ipari termelést szorította hát­térbe, hanem magát a fizikai munkát, a termelésben való köz­vetlen, manuális részvételt is, hogy a magasabb képzettséget kívánó automatizálást, komputerizálást állítsa a helyébe. Ez vi­szont az invenciót, a munka szellemi tartalmát változtatta döntő termelési tényezővé, így korunkban a tudomány után az általá­nos műveltség, sokoldalúság értelmében vett kultúra is „köz­vetlen termelőerővé” vált.

Mindez ma már meglehetősen közismert. Annál kevésbé mondható el ugyanez arról, hogy sejtett-e valamit ebből ötne­gyed évszázaddal ezelőtt Marx, vagy legalábbis beilleszthető-e koncepciójába a vázolt modernizáció emberi-társadalmi tartal­ma? A kérdés annál is inkább jogosult, mert társada­lomkutatóink egész sora már a „rendszerváltás” előtt is azt hangoztatta, hogy a vázolt modernizáció folyamatában el­tűnik vagy már el is tűnt az a munkásosztály, amelyre Marx a szocializmus megvalósításának világtörténelmi szerepét osz­totta ki.

Marx azonban csak az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéz­iratokban azonosította a proletariátust a fizikai munkából, „még­pedig egyoldalú, elvont munkából” élő munkásokkal, ám, a munkásosztály politikai harcainak, tudatosodásának („an sich” osztályból „für sich” osztállyá válásának) elemzésével párhuza­mosan, fokozatosan feladta ezt a leegyszerűsítést. A Kommu­nista Kiáltvány már azt írja, hogy a burzsoázia „fizetett bérmunkásává” változtatta a legkülönbözőbb humán foglalko­zású értelmiségieket, majd politikai gazdaságtani főműveiben, legrészletesebben az Értéktöbblet-elméletekben, a modern ter­melés, a produktív munka elemzésével, értelmezésével is alá­támasztja ezt. Mindenekelőtt azt fejti ki, hogy a termelés fogalmának kiszélesedése, az ezzel járó nélkülözhetetlen ko­operáció folytán „valamennyi, a gyárban és a hozzá tartozó iro­dákban alkalmazott személy”, vagyis mindenki, „aki az áru termelésében ilyen vagy olyan módon közreműködik, a volta­képpeni kétkezi munkástól az igazgatóig, mérnökig (a tőkéstől megkülönböztetve)” – a bérmunkások kategóriájába tartozik. Mindezek ugyanis részesei a termelés folyamatának és mun­kájuk a társadalmilag szükséges munkaidő részét alkotja. S e gondolatmenet logikus folytatásaként – a Kommunista Kiált­ványból idézetteknek megfelelően – azt is kimondja, hogy a munkaképesség képzésével, fenntartásával foglalkozók is ter­melő munkások. „Termelő munka ezek szerint az olyan munka, amely árukat termel vagy magát a munkaképességet közvetle­nül termeli, képezi, fejleszti, fenntartja, újratermeli” – vonja le a végkövetkeztetést.

A proletariátusnak a fizikai, kétkezi munkásokkal való azo­nosítása tehát, amelynek alapján az említett társadalomkutatók eltemetnék a munkásosztályt és vele a marxizmust, ismét arra utal, hogy e kritikusok a Sztálin elemijében tanultak alapján ér­telmezik Marx felfogását.³

A mondottak már sejteni engedik, hogy Marx modernizá­ció-felfogása is meglepetést tartogat azoknak, akik úgy vélik, hogy nincs mondanivalója korunk számára. Kiérlelt koncepció­jában ugyanis a „minden egyén teljes és szabad fejlődésének” már említett alapelve mindenekelőtt éppen a modernizációt fel­tételezi. Marx annak a Hegelnek a tanítványa volt – és ezt (ilyen tanítványok is vannak!) akkor is vállalta, amikor már gyö­kerében szakadt el mesterétől -, aki az emberiség történetét a szabadság fejlődéstörténetének fogta fel, amelyben a „magán­valósága”, lehetősége szerint szabad ember valóságosan is szabaddá válik. E szabadság azonban csak a képzeletben vá­lasztható el az anyagi életfeltételek színvonalától és megterem­tésének társadalmi viszonyaitól. A marxi alapelv végső soron azt a meggyőződést fejezi ki, hogy az emberiség – az objektív társadalmi feltételek vonatkozásában – képes minden egyén számára szabad emberhez méltó életkörülményeket teremteni. Másképpen szólva, a történelem megszabadítható attól az – anyagi életfeltételek fejletlenségéből következő – ellentmon­dástól, amelyben egyesek szabadsága, gazdagsága, művelt­sége csak mások kiszolgáltatottsága, szegénysége, műve­letlensége árán biztosítható, amelyben a fejlett és a fejletlen or­szágok közötti szakadók mind áthidalhatatlanabbá válik.

A tőkének éppen az az alapgondolata, hogy a tőkés ter­melés gazdasági kényszerviszonyai, ha mégoly elidegenült for­mákban is, de olyan fejlett termelőerők és anyagi termelési feltételek létrehozására kényszerítik az emberiséget, amelyek lehetővé teszik ezeknek az elidegenült kényszerviszonyoknak a meghaladását. E felismerésben különbözik Marx felfogása minden olyan antikapitalizmustól (a 18-19. századi kommunis­ta utópiáktól kezdve a romantikus és „harmadik utas” irányzato­kon keresztül az autoritárius populista ideológiákig), mely a tőkés viszonyok ellentmondásaira, igazságtalanságaira, bűnei­re stb. hivatkozva tagadja a kapitalizmus történelmi szükség­szerűségét. De még inkább különbözik attól az érdek sugallta polgári korlátoltságtól, mely képtelen felfogni e viszonyok törté­nelmi jellegét, vagyis meghaladhatóságát. Mintha itt és most ír­ta volna Marx: „Az az állítás, hogy a szabad konkurencia egyenlő a termelőerők fejlődésének és ezért az emberi sza­badságnak végső formájával, nem egyebet jelent, mint hogy a burzsoá uralom a világtörténelem vége – ami persze kellemes gondolat a tegnapelőtti parvenüknek.”⁴ Másfelől ezzel tulajdon­képpen azoknak a termelőerőknek és annak a szabad­ságvágynak a hatékonyságát becsülik alá, amelyeket maguk hívtak életre, mint ahogy elfordulnak a saját forradalmi múltjuk­tól is. (Jól illusztrálták ezt a francia forradalom 200 éves évfor­dulója alkalmából írt „újjobboldali” értékelések. A sztálinisták, akik annak idején agyonbírálták az újbaloldalt, ezt is elégedet­ten nyugtázhatják.)

Marx modernizáció-felfogása azonban korántsem merül ki egy alapelvből következő, a fejlődés lezárhatatlanságára épülő általánosságokban. Az 1857-59 között keletkezett Grundrisse, az akkor még inkább csak potenciálisan létező tendenciák alapján, a maga korában egyedülálló, máig sem felülmúlt lé­nyeglátással kapcsolta össze a termelőerők fejlődésének tech­nikai és emberi komponensét, éppen a munka szellemi tartalmának döntővé válását anticipálva ebben, tehát azt, ami – mint láttuk – a modernizáció legújabb (alig egy-két évtizedes) vívmánya.

A Grundrisse azzal kezdi a folyamat kifejtését, ami már ak­kor közvetlenül érzékelhető volt, nevezetesen, hogy a munkás kapcsolata a gépi berendezéshez egészen más, mint korábban a szerszámhoz. Míg az utóbbiba a munkás a saját tevékenysé­gével, ügyességével „lehelt lelket”, addig a gép „maga a vir­tuóz, mely saját lélekkel bír a benne ható mechanikai törvényekben”. A primátus itt a gépé, hiszen a munkás tevé­kenységét a gépi berendezés mozgása határozza meg, nem pedig fordítva. A folyamatba inkorporált tudomány „nem a mun­kás tudatában létezik, hanem a gép révén mint idegen hatalom hat rá, mint magának a gépnek a hatalma”. Ezzel a munka tár­sadalmi alárendeltsége a tőkének, az eleven munka elsajátítá­sa a tárgyiasult munka által, ami a tőkének mint társadalmi viszonynak a fogalmából következik, „a gépi berendezésen nyugvó termelésben magának a termelési folyamatnak a jel­legeként, annak anyagi elemei és anyagi mozgása szerint is tételezve van”. Az eleven munka itt a gépi berendezés tartozé­kává, működtetésének puszta eszközévé vált.

Míg ezt a szembetűnő mozzanatot már Marx előtt is észre­vették a kapitalizmust bíráló romantikus közgazdászok és utó­pikus szocialisták, addig a folyamat latens dialektikájának felfedezése és végiggondolása csak Marxnak sikerült. A to­vábblépés kiindulópontja az, hogy „a tőke itt – egészen szán­déktalanul – az emberi munkát, az erőkifejtést egy minimumra redukálja. Ez a felszabadult munkának javára válik majd, és feltétele a felszabadulásának” – előlegezi az alapgondolatot.

A továbbiakban ugyanis kiderül, hogy ami a munka vesz­teségének, alárendeltségének, önállótlanná válásának mutatko­zott a gépi berendezéssel szemben, az a továbbiakban e viszony megfordíthatóságának a bázisává válik. Először is a nagyipar kifejlődésével a gazdagság megteremtése már nem annyira a munkaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől függ, mint inkább a munkaidő alatt működtetett hatóerők hatal­mától, hatékonyságától, ami viszont a tudomány színvonalának és a technológia haladásának a függvénye. (Marx itt külön is hangsúlyozza, hogy az alkalmazott technika hatékonysága „megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük kerül”.) A munkás oldaláról viszont az a vészterhes nóvum, hogy a termelés folyamatán belüli súlya és fontossága radikálisan csökkent, egy ígéretes lehetőséggel pá­rosul: „A munka többé nem annyira a termelési folyamatba be-zártként jelenik meg, mint inkább az ember őrzőként és szabályozóként viszonyul magához a termelési folyamathoz… A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne.”

Az eddig két ágon futó elemzés most összekapcsolódik. A tudomány és a technológia fejlődése, amely radikálisan csök­kentette a termelésben alkalmazott eleven munkát, egyben megteremti a tudomány elsajátításához, alkalmazásához és fej­lesztéséhez szükséges szabadidő-kapacitást. S akik mint pusz­ta fizikai erőkifejtés megtestesítői feleslegessé váltak a termelésben, nélkülözhetetlenekké válhatnak mint szellemi ké­pességek megszemélyesítői. Ebben az átváltozásban „a társa­dalmi egyén kifejlődése az, ami a termelés és a gazdagság nagy alappilléreként jelenik meg. Az idegen munkaidő ellopá­sa, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alap­zatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben”.

Ily módon a csereértéken nyugvó termelés meghaladása felé mutató ellentmondás jön létre a tőke alaptörekvése és az ezáltal determinált fejlődés között, hiszen „a tömegek több­letmunkája” éppúgy nem feltétele többé az általános gazdag­ság növekedésének, mint „a kevesek munkátlansága” a szellemi fejlődésnek. A tőke „túlhajtja a munkát természeti szű­kösségének határain, és ily módon létrehozza az anyagi ele­meket a gazdag egyéniség fejlődéséhez, amely éppúgy mindenoldalú a termelésében, mint a fogyasztásában, és amelynek munkaideje ezért már nem is mint munka, ha­nem mint magának a tevékenységnek a teljes fejlődése jelenik meg…”

A modernizáció marxi értelmezése szerint tehát a valósá­gos gazdagság „az egyéniségek szabad fejlődése”, „vala­mennyi egyén kifejlődött termelőereje”. Vagyis „nem a szükséges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát té­telezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munká­jának egy minimumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a vala­mennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén”. A munkaidővel való takarékosság itt csak annyiban jön számításba, amennyiben „egyenlő a szabad időnek a gyarapí­tásával, amely maga mint legnagyobb termelőerő megint visszahat a munka termelőerejére”.⁵ Ezekre a tőkés termelésben felhalmozódott potenciákra, szellemi kapacitásra építi Marx a munka felszabadításának programját.

Ennyit a marxizmus korszerűtlenségéről, múltszázadiságáról…

Két további régi-új vád

A mondottak alapján az olvasó fogalmat alkothat magának an­nak a szintén gyakran hallható vádnak az igazságáról is, amely a marxizmust mint személyiséget tagadó kollektivista elméletet bélyegzi meg. Hiszen láttuk, hogy a vázolt koncepció éppen hogy egzakt közgazdasági elemzéssel, a technikai-tudo­mányos-gazdasági-kulturális haladás szintézisével támasztotta alá a „minden egyén teljes és szabad fejlődése” felé mutató történelmi folyamatot. Maga ez az alapelv egyébként együtt született meg a marxi koncepcióval, Már A német ideológia is rámutat, hogy az eddigi egyének csak átlag- vagy osztály­egyének lehettek, érintkezésük nem „egyéneknek mint egyé­neknek” az érintkezése volt. Éppen a kommunizmus teremt a természet adta feltételeknek az egyesülés feltételeivé változta­tásával bázist ahhoz, hogy „lehetetlenné tegyen minden, az egyénektől függetlenül fennállót, amennyiben ez a fennálló mégis nem egyéb, mint maguk az egyének eddigi érintkezésé­nek terméke.”⁶ A Kommunista Kiáltvány pedig már kifejezetten előlegezi A tőke megfogalmazását: „A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társu­lás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”⁷

Kétségtelen, hogy a sztálinisták valóban a személyiséget megsemmisítő „társulásokat” igyekeztek létrehozni, és nem tűr­tek meg egyetlen olyan szervezetet sem, amely nem állt az irá­nyításuk vagy legalábbis az ellenőrzésük alatt. De ez éppen azt bizonyítja, hogy a sztálinisták kollektivizmusa a marxi kon­cepció teljes ellentótét valósította meg. Egyes kormánypárti po­litikusok manapság megsértődnek, ha keresztény-nemzeti elveiket a Horthy-korszak keresztény-nemzeti kurzusa alapján ítélik meg. Ők azonban nyugodt lélekkel ítélkeznek a marxiz­musról annak sztálinista torzképe alapján.

Bizonyos szempontból az előbbi ellentétének tekinthető az a vád, amely a marxizmust az utópiák körébe sorolja. A sze­mélyiség kollektivista megszüntetésével szemben ugyanis en­nek az az állítás az alapja, hogy a marxi kommunizmus-felfogás az eszkatológia üdvtanának evilági változata, vagyis földi para­dicsomot ígér az embereknek. A Grundrisséből idézett marxi gondolatok közgazdasági egzaktsága azonban éppen a mate­rialista történelemfelfogást példázza, melyben a formálódó jövő kizárólag az emberi tevékenységeknek, az általuk létrehozott viszonyoknak, természeti és társadalmi objektivációknak a pro­duktuma. Már a „minden egyén teljes és szabad fejlődésének” alapelve is fejlődésre, nem pedig lezárt, tökéletes állapotra utal, a fejlődés pedig magában foglalja az akadályok leküzdé­sét, s így kudarcok, csalódások lehetőségét is. A marxizmus klasszikusai nem holmi paradicsomi idillről beszéltek (amely egyébként a modern civilizációban szocializált emberek számá­ra pokoli unalom lenne), csupán az állatvilágra emlékeztető, lé­tért való harc végét tételezték. Nem a történelem fejeződik be itt, hanem ennek eddigi „természet adta” menete: „Ezzel válik csak ki az ember, bizonyos értelemben, végérvényesen az ál­latvilágból, lép át állati létezési feltételekből valóban emberiek közé.”⁸

A társadalmi utópiák talán legáltalánosabb közös vonása, hogy a valóságos folyamatok, létező tendenciák elemzése he­lyett vágyakból vagy (negatív utópiák esetén) félelmekből, illet­ve erre épülő spekulatív meggondolásokból konstruálják meg jövőképüket, Marx – a közhiedelemmel ellentétben – egyáltalá­ban igen keveset foglalkozott azzal, hogy konkrétan milyen lesz a kapitalizmust meghaladó társadalom, nem volt hajlandó recepteket írni „a jövendő lacikonyhája számára”. Az ilyen elvá­rások teljesítése helyett – mint A tőke második kiadásának utó­szavában írja – inkább vállalta azt a „vádat”, hogy „csak az adott kritikai taglalására” szorítkozik. Vonatkozik ez még az olyan széles tömegeknek szóló programnyilatkozatra is, mint a Kommunista Kiáltvány, mely az utópista röpiratokkal ellentét­ben, ahol a fő vonzerőt az eszményi jövő részletes ecsetelése jelentette, terjedelmének alig a huszadrészében foglalkozik a jövendővel. Sőt, egyértelműen leszögezi, hogy elméleti megál­lapításai „korántsem egyik vagy másik világboldogító által kita­lált vagy felfedezett eszmékben, elveken nyugszanak. E tételek csupán általános kifejezései a meglevő osztályharc, a szemünk láttára végbemenő történelmi mozgalom tényleges viszonyainak.”⁹

Marx éppen azért képezte át magát filozófusból közgaz­dásszá, azért foglalkozott szinte egész életén keresztül a tőkés társadalom gazdasági tanulmányozásával, azért lett a materia­lista történelemfelfogás megalapozója, mert eszmélésének kez­deteitől fogva vallotta: „A jövőt megkonstruálni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dolgunk… Nem doktri­ner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le! A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket.”¹⁰

Demokrácia és marxizmus

Láttuk, hogy mennyire dialektikus volt Marxnál a tőkés termelés tagadása, amennyiben magának a tőkés termelésnek kellett ki­hordania azokat az előfeltételeket, melyek e tagadást valóban magasabb rendű társadalmat szülő meghaladássá tehetik. Az előfeltételeken belül központi szerepet kapott a munka szellemi tartalmának, az ilyen értelemben vett gazdaságnak döntővé válása és ezzel az emberi tényező. Szerves egységet alkot e közgazdasági gondolatmenettel az átmenet politikai fel­tételeinek elemzése. A kulcskérdés ebben a demokrácia értel­mezése.

Ezzel kapcsolatban az eddig tárgyaltaknál is erősebb el­lenérzésekkel, makacsabb előítéletekkel találkozhatunk, min­denekelőtt a polgári demokráciát tagadó proletárdiktatúra elmélete, de még inkább ennek a sztálinista terrorral való azo­nosítása miatt. Valójában azonban Marx ugyanúgy a demokrá­cia kiteljesítése értelmében tagadta a polgári demokráciát, ahogyan a tőkés termelésben kifejlődött munka felszabadítása érdekében tagadta a kapitalizmust. S ahogyan a tőkés terme­lési viszonyoknak, úgy a polgári demokráciának, a demokra­tikus köztársaságnak a kifejlődését is történelmi szük­ségszerűségnek tekintette, s egyben nélkülözhetetlennek a proletariátus osztályszervezetei kialakulása, politikai, közéleti tapasztalatszerzése, „önmagáért való” osztállyá válása szá­mára.

A tőkés modernizáció elválaszthatatlan volt a magántu­lajdon szabadságharcától, melyben a polgárság az ancien régime-mel szemben kivívta magának a tulajdonosi szabad­ságának és biztonságának politikai intézményrendszerét és tár­sadalmi-gazdasági súlyának megfelelő emberi méltóságát. E demokráciának polgári magántulajdonra szabott jellegét az el­ső időkben még nyíltan vállalták képviselői. A szabadság­egyenlőség-testvériség jelszava, melyre „általános emberi” megfogalmazása miatt ma is annyira szeretnek hivatkozni, Holbachnál (1770-ben megjelent könyvében) még mint „szabad­ság, tulajdon, biztonság” jelenik meg,¹¹ világosan jelezve „osztályszármazását”. Még egyértelműbb Helvetius megfogal­mazása, aki 1772-ben, csak halála után publikált művében, a De l'Homme-ban a következőket írja: „a tulajdon megőrzése a birodalmak erkölcsi istene… Az emberek csak azért tömörültek, hogy tulajdonukat biztosítsák. Az igazságosság, mely úgyszól­ván valamennyi erényt önmagában egyesíti, abban áll, hogy megadja mindenkinek a magáét, következésképpen a tulajdon­jog fenntartására korlátozódik. A különböző törvények mindig csak eszközök voltak a polgárok eme jogának biztosítására.”¹²

Még a francia forradalom legradikálisabb alkotmánya, az 1793-i is, az ember és a polgár (citoyen) jogainak nyilatkozatá­ban az egyenlőséget, a szabadságot, a biztonságot és a tulaj­dont deklarálta mint „természetes és elévülhetetlen” jogokat. S ezen belül a szabadságot olyan jogként definiálja, ami az egyén számára biztosítja, hogy „mindent lehet, ami nem sérti mások jogait”. Már a fiatal Marx is találóan jegyezte meg ezzel kapcsolatban, hogy a szabadság határait itt úgy vonják meg, „ahogy két szántóföld határát megvonja a sövénykaró”. Majd rámutat: „Ez az egyéni szabadság minden embert arra késztet, hogy a másik emberben szabadságának ne megvalósulását, hanem éppen korlátját lássa.”¹³

Mindezzel semmiképpen sem kívánjuk csökkenteni e jogok kiharcolásának világtörténelmi jelentőségét, azt a szellemi­séget, amelyet például Hegel így fogalmazott meg berlini egye­temi előadásainak megkezdésekor, 1818-ban: „Bízzanak a tudományban, higgyenek az észben s bízzanak és higgyenek önmagukban. Az igazság bátorsága, a hit a szellem hatalmá­ban a filozófiai tanulmány első föltétele; az ember tisztelje ön­magát s a legmagasabbra tartsa magát méltónak”. Ha rajtam állna, ezt íratnám ki az ELTE Bölcsészettudományi Karának a kapuja fölé. Ám ez mit sem változtat azon, hogy e büsz­ke citoyen hitvallás mégis a polgári magántulajdon sza­badságharcának jegyében született, és rögtön a bourgeois egoizmus arcát mutatta, mihelyt a tulajdon nélküli tömegek is követelni kezdték a „természetes és elévülhetetlen” emberi jo­gokat.

Az 1789-ben hatalomra került polgárság szabadság­-egyenlőség­-testvériség­-értelmezésébe ugyanis még az sem fért bele, hogy a szavazati jogot megadják a forradalmat kihar­coló plebejus tömegeknek, a sans-culotte-oknak, akiknek ezt csak három évvel később, 1792-es felkelésükkel sikerült kihar­colniuk. A bourgeois számára természetes volt a szavazati jog cenzushoz kötése, minthogy általában is természetesnek tar­totta az emberi jogok tulajdonosi értelmezését. Hogy egy angol példára is hivatkozzunk: amikor a polgári forradalomban a levellerek azt követelték, hogy a választójogot terjesszék ki min­den szabad angolra, Ireton – Cromwell veje és ideológusa – azzal válaszolt: ha elismernénk minden szabad angol választó­jogát, akkor a tulajdonra való jogukat sem vonhatnánk kétség­be, hiszen a választójog és a tulajdon eddig is össze volt kötve egymással. „Ha meg akarjuk őrizni a tulajdont, akkor nem ad­hatunk általános szabadságot” – vonta le a korra jellemző cini­kus őszinteséggel a következtetést. Hasonló logika alapján tiltotta meg a francia forradalomban a Le Chapelier-törvény az azonos foglalkozású polgárok egyesületekbe tömörülését és közös érdekeik szervezett képviseletét. „Nincs többé részleges érdek, csak közérdek van” – hangzott az ismerősen csengő in­doklás, melyben „közérdeken” természetesen a tulajdonosok különös érdekeit kellett érteni.

A munkásmozgalom első lépései, gondoljunk például az angol chartizmusra, éppen arra irányultak, hogy a tulajdon nél­küliekre is terjesszék ki a demokráciát, nekik is adják meg a „természetesnek és elévülhetetlennek” mondott emberi és pol­gári jogokat. Ennek kivívása azonban a fejlett országokban is évszázadokat vett igénybe. Még a demokrácia mintaállamában, Angliában is csak 1918-ban vezették be e jogok alapfel­tételét, a valóban általános (nőkre is kiterjesztett) választójogot.

E tapasztalatokat általánosította Marx abban a felismerés­ben, hogy a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet, magának kell kiharcolnia még polgári értelemben vett szabadságjogainak elismertetését is. S miközben a proletariátus a demokráciáért küzd, túlhajthatja azt polgári (magántulajdonosi) korlátain.

Ennek politikai mikéntjéről azonban – éppen mert ebben a vonatkozásban sem volt hajlandó „megkonstruálni” egy kiagyalt megoldást – csak a legszűkszavúbban, az átmenet általános lényegére utalva nyilatkozott. Minthogy a múlt század véres osztályharcai, éhséglázadásai teljesen valószínűtlenné tették, hogy forradalmi erőszak nélkül megvalósítható egy ilyen világ­történelmi fordulat, Marx és Engels többnyire azt hangsúlyozta, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet elke­rülhetetlenné teszi a proletariátus forradalmi diktatúráját. Ugyanakkor azonban félreérthetetlenül rámutattak, hogy az erőszakos forradalmat a proletariátusra nehezedő brutális el­nyomás robbantja ki. Engels már a Kiáltvány előzményét jelen­tő írásában, A kommunizmus alapelveiben is kívánatosnak mondja a forradalom békés útját, míg az összeesküvéseket ha­szontalanoknak, sőt károsaknak bélyegzi. S hangsúlyozza, hogy éppen ellenfeleik kergetik bele a proletariátust a forradalomba, mert „csaknem minden civilizált országban” erőszakkal elnyom­ják a proletariátus fejlődését. A „csaknem” Angliára utal, mert – mint ezt Engels A tőke angol kiadásához írt előszavában is ki­emelte – Marx Anglia viszonyainak egy életen át tartó tanul­mányozásából arra a következtetésre jutott, hogy ez az „egyetlen ország”, amelyben megvan a lehetőség arra, hogy a forradalmat „teljesen békés és törvényes eszközökkel vigyék véghez”.

Az „egyetlen ország” később újabbakkal egészült ki. 1872-ben, Amszterdamban tartott előadásában Marx Amerikát is azok közé az országok közé sorolta, ahol a munkások „békés eszközökkel elérhetik céljukat”, és hozzátette, ha jobban ismer­né intézményeit, talán Hollandiát is idesorolná. Engels később Franciaországgal is kiegészítette a sort, majd élete végén, Marx Osztályharcok Franciaországban 1848-től 1850-ig című művének 1895-ös kiadásához írt bevezetésében általánosság­ban is rámutatott: a munkásmozgalom megerősödése, a vá­lasztójog felhasználásával parlamentáris úton elért sikerek új harcmódot tettek szükségessé. Ma a burzsoázia és a kormány jobban fél a munkáspárt törvényes akcióitól, mint egy utcai ba­rikádharctól, az utóbbi esetében ugyanis – szemben az előbbi­vel – a kormányok javára változtak meg a feltételek. S a figyelemre méltó következtetés: „A rajtaütéseknek, kicsiny tu­datos kisebbségek által öntudatlan tömegek élén végrehajtott forradalmaknak az ideje elmúlt. Amikor a társadalmi szervezet teljes átalakításáról van szó, ebben a tömegeknek maguknak is részt kell venniük, maguknak is meg kell érteniük, hogy miről van szó, mi mellett szállnak síkra életükkel és vérükkel.”

Megítélésem szerint ebben rejlik a demokrácia marxista ér­telmezésének mába mutató lényege. Marx és Engels felfogá­sában a proletárdiktatúra sohasem volt az a dogmatikai választóvonal, amivé később tették. A forradalmi erőszak vagy parlamentáris út alternatívája számukra gyakorlati kérdés volt, amelyet az osztályerőviszonyok, az államforma, a demokrati­kus hagyományok és a politikai kultúra elemzésével, mérlege­lésével lehet eldönteni. Míg fejlődésük korábbi periódusában inkább a proletárdiktatúra megkerülhetetlenségét hangsúlyoz­ták, addig később – a polgári demokratikus viszonyok térhódí­tása nyomán – egyre több országban láttak lehetőséget a for­radalom békés úton való megvalósítására, anélkül, hogy – Marxszal szólva – akár Angliában is kizárták volna az uralkodó osztályok „proslavery rebellion”-jának lehetőségét. A lényeg azonban mindkét alternatíva esetében ugyanaz volt: „a demok­rácia kivívása” – ahogy már a Kommunista Kiáltvány is megfo­galmazza -, abban az értelemben, hogy a polgári demokrácia szűk kereteit túllépve, fokozatosan mindenki bekapcsolódik a hatalom gyakorlásába, vagyis a demokrácia mindenki ügyévé válik.

Mint elöljáróban utaltunk rá, Marx nem volt hajlandó spe­kulációkba bocsátkozni ennek konkrét módozatait illetően. Ám amikor létrejött az első munkáshatalom, az 1871-es Párizsi Kommün, „a végre felfedezett” politikai formát üdvözölte benne, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált”. Lázas sietséggel tanulmányozta a kommün működését, határo­zatait, s A polgárháború Franciaországban című művében fog­lalta össze világtörténelmi nóvumát.

Ez pedig éppen annak demonstrálása volt, hogy a köz­igazgatás és a politikai kormányzás nem „misztériumok, transz­cendens funkciók”, melyeket csak „egy képzett kaszt” kezére lehet bízni. Marx ismételten kiemeli, hogy a jórészt egyszerű munkásokból álló kommün véget vetett minden „állam-misztéri­umnak és állam-pretenziónak”, biztosította egy olyan óriási vá­ros élelmiszer-ellátását, mint Párizs, betöltötte mindazokat a posztokat, amelyeket eddig a kormány, a rendőrség és a prefektúra együttesen látott el, képes volt a legnehezebb körülmé­nyek között, a polgárháború és a forradalom zűrzavarában is rendet tartani. S azok, akik mindezt azzal a természetességgel végezték, „ahogy Milton dolgozott Paradise Lost-ján: néhány fontért; világos nappal tevékenykednek, nem állítják, hogy csal­hatatlanok, nem rejtőznek Huzavona Hivatalok mögé, nem szé­gyellnek baklövéseket beismerni azzal, hogy jóváteszik őket. A közfunkciókat – katonaiakat, közigazgatásiakat, politikaiakat – egy képzett kaszt rejtett attribútumaiból egy csapásra valódi munkásfunkciókká teszik”.

A Párizsi Kommün mutatta meg tehát a történelemben elő­ször, hogy – ellentétben a szocializmus vagy a prole­tárdiktatúra sztálinista torzképével – mit jelent valójában egy szocialista munkáshatalom. Míg az államszocializmus modelljé­ben arról van szó, hogy hagyományos feladatai mellett a gaz­daságnak, a vállalatoknak az irányítását is az államra, illetve állami alkalmazottakra bízzák, és ezzel a túlszabályozásig, va­lamint a függőségi viszonynak mindenkire való kiterjesztéséig növelik az állam hatókörét, addig a kommün éppen ellenkező­leg járt el: a hagyományos állami funkciókat is „valódi munkás­funkciókká” változtatta azzal, hogy minden kormányzati tevékenységet a társadalom tagjainak öntevékenységévé vál­toztatott vagy legalábbis ennek ellenőrzése alá helyezett. Az üzemeket pedig (amennyiben tulajdonosaik elhagyták vagy nem működtették) kártérítés fenntartása mellett állami tulaj­don helyett valóban társadalmi tulajdonba vették; munkás­szövetkezetekké alakították át.

S hasonlóképpen, a proletárdiktatúrának nevezett sztálinis­ta terrorral – egy kiváltságos és sérthetetlen (csak felülről füg­gő) kaszt korlátlan hatalmával – szemben, a kommünben intézményes garanciák biztosították, hogy senki se sajátíthassa ki magának a néphatalmat. A kommün ugyanis minden köz­szolgálattal megbízott vezetőjét választotta és visszahívhatóvá tette, akik – a karrieristákat elriasztandó – munkás-munka­bérért látták el feladatukat. A történelmi tapasztalatok fényében prófétai szavaknak tűnnek, amikor Engels a Polgárháború… 1891-es kiadásának bevezetésében felhívja a figyelmet arra, hogy a munkásosztálynak egyfelől a régi elnyomó apparátus kiküszöbölésével kell megvédenie megszerzett hatalmát, de másfelől „biztosítania kell magát saját képviselőivel és hivatal­nokaival szemben”, miért is ezeket „kivétel nélkül, bármikor el-mozdíthatóknak nyilvánította.”

A Polgárháború… első fogalmazványában tételezte Marx a demokrácia kiteljesítésének szocialista értelmezését, úgy, ahogy azt a kommün működéséből elvonatkoztatta. Eszerint a kommün azt jelenti, hogy „a társadalom újra birtokába veszi az államhatalmat saját élő erejeként, mely az őt ellenőrző és le­igázó erők helyébe lép; maguk a néptömegek hajtják ezt vég­re, melyek elnyomásuk megszervezett ereje helyett meg­alkotják saját erejüket – társadalmi felszabadulásuk politikai formáját”. Vagy ahogy ezt rövidebben summázza: a kommün „a nép saját társadalmi életének a nép által a nép számára tör­ténő újrakezdése volt”.¹⁴

Marx itt – talán nem véletlenül – annak a Lincolnnak a meghatározásához kapcsolódik, aki a demokrácia törté­netének egyik csúcspontját képviselte. Ő ugyanis csaknem szó szerint ugyanezt mondta: „A demokrácia: kormányzat a nép­nek, a nép számára, a nép által” [Democracy is a government of the people, for the people and by the people].

Meggyőződésem szerint csak a marxizmus folytatói lehet­nek korszerűek. S „bármilyen gúnyosan szól is közbe a jelen” – hogy a mottóban idézett Bálint György-írásra utaljak -, bár­mennyire sikerült is a sztálinista „szocializmusra” és „prole­tárdiktatúrájára” mutogatással az MSZP-től a Kisgazdapártig terjedő „nagykoalíciónak” elfogadtatnia, hogy a magántulajdon­ra épülő gazdasági és politikai rendszernek nem lehet prog­resszív alternatívája, az emberek többsége mégsem vált a kapitalizmus hívévé.

A párizsi CSA közvélemény kutató intézet felmérése szerint (lásd Népszabadság, 1990. IV. 3.) a kapitalizmust az európai országok többségében inkább negatív, mint pozitív tartalmú fo­galomnak tekintik. A magyarok 47%-a ítélte ekkor „negatív” és csak 37%-a „pozitív” fogalomnak a kapitalizmust (a hiányzó 16% azokból adódott, akik nem tudták eldönteni a kérdést). Az összehasonlításokból kiderül, hogy a kapitalizmus sokkal nega­tívabb értékelést kapott Magyarországon, mint például Lengyel­országban, ahol a „negatív” minősítés aránya csak 19%-os, míg a „pozitívé” 42%-os volt. De nálunk is negatívabban ítélték meg a kapitalizmust például Spanyolországban (+: 24%, -: 45%) vagy Franciaországban (+: 31%, -:52%).

Jegyzetek

1 Lásd erről Marx és az államszocializmus című cikkemet az Eszmélet 4. számárján (1990). A magam részéről harminc évvel ezelőtt, a Ma­gyar Filozófiai Szemle 1961/6-os számában publikáltam az első tanul­mányméretű Sztálin-kritikát Magyarországon, melyet több könyvemben és vitacikkemben is folytattam. Ezeknek az írásoknak az alapvető célja éppen a marxizmus és a sztálinizmus ellentétének a feltárása volt, amennyire ezt akkori ismereteim és a kor körülményei lehetővé tették. Bármennyire kezdetleges volt is ez a kritika mai szemmel nézve, annyit már akkor is felismertem, hogy az elvi ellentétek mögött a szocia­lizmus lényegi kérdései rejlenek. „A tömegek annyiban érzik a magukénak a szocializmust – írtam az egyik vitaindító cikk végén -, amennyiben nem valami idegen erő megvalósulását, hanem saját aka­ratukat, értelmüket, erőfeszítésüket tudják benne, saját 'lényegi erőik' megvalósulásának tekintik, amely csak aktív, alkotó részvételükkel győzhet.” „Hogyan torzította el a dogmatizmus a társadalmi törvények marxista felfogását?” Társadalmi Szemle 1964/12. In: A gyakorlati ma­terializmus felé. Magvető, 1972. p.105.) Ez a meggyőződés tette lehe­tővé számomra, hogy az első perctől kezdve átlássam Csehszlovákia 1968-as megszállásának mélyen antimarxista és antiszocialista jelle­gét, amelynek kifejezést is adtam. Amikor nekem szegezték a kérdést, hogy akkor „miben különbözöm az imperialistáktól, akik szintén inter­venciónak tekintik a segítségnyújtást”, azzal válaszoltam, hogy szerin­tük a szocialista rendszer és a marxista ideológia igazi lényegét leplezi le ez az intervenció, míg szerintem éppen ellenkezőleg: gyökeres el­lentétben áll a szocializmus és a marxizmus lényegével.

2 A tőkés rendszer – írja itt Marx a tőke történelmi értékéről, létjogosult­ságáról szólva – rákényszeríti az emberiséget „a társadalmi termelőe­rők kifejlesztésére és azoknak az anyagi termelési feltételeknek a megteremtésére, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy egy olyan magasabb társadalmi forma reális bázisát alkossák, amelynek alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése”. (MEM 23, p. 553.)

3 Természetesen az első ipari forradalom utáni munkásosztály túlnyo­mó része még a múlt század utolsó évtizedeiben is minimális képzett­séget kívánó fizikai munkát végzett. így általában a munkásokról szólva Marx is többnyire a fizikai munkát végző bérmunkásokra utal. Ugyanakkor azonban A töke még ebben a vonatkozásban is rámutat: „A munkásosztály újratermelése egyúttal magában foglalja a tanultság nemzedékről nemzedékre való átadását és felgyülemlését.” (MEM 23, p. 535.) S részletesen elemzi, hogy a modern termelés a maga dina­mikus változásaival és a technika szüntelen forradalmasításával a munkásokat is arra kényszeríti, hogy képesek legyenek a legkülönbö­zőbb munkák elvégzésére. „A nagyipar természete ezért feltételezi a munka váltakozását, a funkció folyékonyságát, a munkás mindenoldalú mozgékonyságát.” (Uo., p. 455.)

4 MEM 46/11., p. 124.

5 Az idézett helyeket lásd MEM 46/II., pp. 161-175. és MEM 46/I., p. 219.

6 MEM 3., p. 66.

7 MEM 4., p. 460.

8 MEM 20., p. 279.

9 MEM 4” p. 453.

10 MEM 1., pp. 346-7.

11 Holbach: A természet rendszere. Akadémiai Kiadó, 1954. pp. 99­100.

12 Helvetius: Az emberről. Tankönyvkiadó, 1962. p. 473.

13 MEM 1., p. 366.

14 MEM 17., p. 500. és p. 499.