I. Tények és fikciók a hidegháború végéről Az Egyesült Államok hatalma, 1944-1990 

Mai világunkat a második világháborút lezáró nemzetközi rendezés hozta létre. Ez a rendezés – és valójában magának a háborúnak a ki­menetele is – a szövetségesek gazdasági hatalmán nyugodott. Ez a gazdasági erő magyarázza a két politikai és katonai szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió létrejöttét, amelyek képesek voltak felosztani Európát maguk között. Ez volt az alapja a világ imperialista rendjének több mint 40 évig. A győzők azonban távolról sem voltak egyformán erősek. Nagy-Britannia és Franciaország drágán fizették meg a hábo­rút: Nagy-Britannia komolyan meggyengült, Franciaország még inkább. Még a két szuperhatalom is egyenlőtlen feltételek mellett állt szemben egymással. Az USA volt messze az erősebb.

Az USA a páratlan gazdasági fölény pozíciójában fejezte be a há­borút. Gazdasági növekedése a háborús évek alatt rendkívüli volt. 1945-ben az USA gazdaságának ipari termelése több mint kétszerese volt az 1935-39 közötti termelésnek. Más országokban – a győztesek­nél és a legyőzőiteknél egyaránt – a haditermelés lerombolta a civil gazdaságot. De az USA gazdasági növekedése olyan nagy volt (több mint évi 15 százalékos), hogy a civil gazdaság a hadigazdasággal azo­nos ütemben tudott növekedni.

Az USA uralkodó osztálya ezt az óriási hatalmat arra használta fel, hogy a világot a maga képére formálja át. Az USA már korábban hoz­zálátott, hogy a dollárt tegye a nemzetközi pénzügyi rendszer alapkö­vévé. Az 1944-es Bretton Woods-i egyezmény a valuták átváltási arányát az aranyhoz viszonyítva rögzítette. Mivel az USA birtokolta a világ aranykészleteinek 80 százalékát, ez a dollárt „az arannyal egyen­értékűvé" tette. Ez biztosította, hogy a dollár és kisebb mértékben a fontsterling váljanak nemzetközi fizetőeszközzé, ami a többi országokat arra kényszerítene, hogy dollártartalékot halmozzanak fel. Így minden külföldön tartott dollár vagy fontsterling azt jelenti, hogy hasonló össze­gű importot nem kell exporttal kiegyenlíteni – a világ többi része egy­szerűen finanszírozza az (amerikai és brit) külkereskedelmi deficitet. Ez azt is jelentette, hogy a többi országok finanszírozták saját pia­caiknak a fejlettebb amerikai termékek által előidézett összeomlá­sát is.

De a háború végén az USA exportcikkeit még mindig kereskedel­mi és monetáris jogszabályok zárták el az európai és japán piacokra való bejutástól. Az USA politikája, a Nemzetközi Valutaalap és az Álta­lános Tarifa és Kereskedelmi Egyezmény létrehozásának leple alatt, azt célozta, hogy ezeket az akadályokat is eltávolítsa. Az európai ha­talmaknak meg kellett engedniük, hogy valutáikat leértékeljék, piacaikat pedig át kellett engedniük az amerikai áruk dömpingjének, ha meg akarták ragadni azt az életmentő kötelet, amelyet az USA odahajított nekik – az Európai Újjáépítési Program vagy Marshall-segélyterv for­májában. Éhínség volt Németország egyes részein, jegyre adagolták a kenyeret Franciaországban és megszigorították a jegyrendszert Nagy-Britanniában. Az európai hatalmak birodalmi igényei nagyjából a nagyvárosaik mellett elterülő romhalmazokra redukálódtak. A gazda­sági segítség a politikai engedelmességtől függött. Ahogyan maga George Marshall tábornok kifejezte: „Bármelyik országban, amely a vá­lasztásokon a kommunizmust segíti hatalomra, azonnal meg fogjuk szüntetni az Európai Újjáépítési Program összes jótéteményeit".

Az Egyesült Államok abban a helyzetben volt, hogy gazdasági ha­talmával rákényszeríthette az európai hatalmakat, szabaduljanak meg a szocializmustól otthon – így szorult a 40-es évek végére a legtöbb kommunista párt a politikai élet perifériájára -, katonai hatalma segítsé­gével pedig átvehette azokat a birodalmi funkciókat, amelyeket Nagy-Britannia, Németország és Franciaország helyzetükből adódóan nem tudtak többé ellátni.

Az USA katonai hatalma éppoly nagy volt, mint gazdasági ereje. 1949-ben, még azután is, hogy megkezdődött a második világháborút követő leszerelés, az USA-nak 400 katonai támaszpontja volt szerte a világon, csapatai pedig 56 országban állomásoztak. De az USA foko­zódó birodalmi jellegű terjeszkedésének talán legvilágosabb bizo­nyítéka az általa a háború utáni évtizedben létrehozott katonai szövetségek és paktumok sora.

Az 1945-70 közötti időszak a kapitalizmus történetének legna­gyobb konjunktúráját jelentette. Az 1953 utáni húsz évben a világ gyár­ipari termelése a háromszorosára nőtt.¹ De még ezen a konjunktúrán belül is egyes gazdaságok gyorsabban növekedtek a többieknél. A nö­vekedésért folytatott versengésben az USA már a vesztesek közé tar­tozott. 1955-tól 1970-ig az USA-ban a befektetett tőkék összege 57 százalékkal nőtt, de a főbb európai országokban ugyanakkor 116 szá­zalékkal, Japánban pedig 500 százalékkal.² Nyugat-Németország ipari „outputja" ötszörösére, Japáné pedig tizenháromszorosára nőtt 1949­70 között. Még az 1965-80 közötti években is, amelyekre az 1970-es évek recessziója is esett, az Egyesült Államok bruttó belföldi terméke (GDP) csak évi 2,7 százalékkal nőtt, mialatt Nyugat-Németországé 3,3 százalékkal, Franciaországé 5,2 százalékkal és Japáné 9,4 százalék­kal.³ 1957-ben a világ legnagyobb 100 cége közül 74 volt amerikai cég, 1972-ben már csak 53.⁴

Egészében az USA részesedése a világ gyáripari termelésében az 1945-ös több mint 50%-ról 1980-ra 31%-ra esett vissza, és még min­dig csökken.⁵ Az autógyártás tipikus esete a problémának. 1962-ben az USA adta a világtermelés 52 százalékát, 1983-ban ez az arány már csak 23 százalék volt, amit mind Japán (24 százalék), mind az európai országok együttes autógyártása (34%) túlhaladott. Még a csúcstechno­lógiai termékek terén is, ahol az USA hosszú ideig vezető szerepet ját­szott, ma a külkereskedelmi deficit felé halad.⁶ A dollár már régen nem olyan értékes, mint az arany, és ma Európa a valutakészletek és az aranykészletek legfőbb birtokosa.⁷ Végső soron a gazdasági hanyatlás magyarázza azt a drámai változást is, amelynek során az USA a világ legnagyobb hitelező országából a világ legnagyobb adós országává csúszott le, mindössze néhány év alatt.

Ezzel a relatív gazdasági hanyatlással párhuzamosan az USA el­vesztette korábbi katonai hegemóniájának egy részét is.

Az USA ugyanakkor természetesen még mindig a világ legna­gyobb gazdasága. Ténylegesen kétszer olyan nagy, mint legerősebb versenytársának, a Szovjetuniónak a gazdasága. És az USA-nak van egy komoly előnye a jelenlegi Szovjetunióval, de a gyakran versenytár­saként ábrázolt EGK-val szemben is: az USA egyetlen, egységes ál­lam, amely relatíve mentes a centrifugális erőktől, és képes mind nemzetközi, mind hazai, mind gazdasági, mind katonai téren meghatá­rozni a saját sorsát. Ráadásul az USA uralkodó osztálya egy újabb je­lentős gazdasági előnyhöz jutott a legutóbbi években. Lenyomta a munkások reálbérét, és a szervezett munkásság arányát 20 százalék alá csökkentette.

Így az Egyesült Államok hanyatlása komoly ugyan, de relatív jelle­gű. A helyzet azonban az, hogy pontosan az ilyenfajta relatív hanyatlá­son dől el a birodalmak sorsa. Továbbá, az 1945 után létrehozott világrendet a túlnyomó amerikai gazdasági és katonai fölény létezésé­re alapozták. A hidegháború és az enyhülés egész története, a szovjet atombomba által okozott sokktól a vietnami háborún keresztül egészen a szuperhatalmak közötti viszonyban bekövetkezett jelenlegi olvadásig, nem érthető meg ennek a gazdasági hanyatlásnak az ismerete nélkül.

A Szovjetunió hanyatlása és a kelet-európai forradalmak

A hidegháború és az ezzel együtt járó több évtizedes diskurzus a szu­perhatalmak versenyéről megtanított bennünket arra, hogy az USA-ról és Szovjetunióról mint egymással szimmetrikus erőkről gondolkodjunk. De miközben annyi igaz, hogy mindkettő imperialista nagyhatalom – az már egyáltalán nem igaz, és nem is volt soha az, hogy egyenlő erejű imperialista hatalmak volnának.

A Szovjetunió az 1930-as években keresztülment egy barbár mód­szerekkel történő, de sikeres iparosításon, és abból az elszegényedett, megviselt és lényegében agrárjellegű társadalomból, amely az 1920-as évek második felében volt, a fő ipari és katonai hatalmak sorába emel­kedett. A második világháború alatt a Szovjetunió viselte a náci hadi­gépezet csapásait, elszenvedte a megszállást, a hatalmas pusztításo­kat és a körülbelül 20 milliós emberveszteséget.

A Szovjetunió hatalma a második világháború végén nem annyira gazdasági erején, mint inkább katonai és stratégiai helyzetén nyugo­dott. Amíg az USA a gazdasági fölényét használta fel arra, hogy fenn­tartsa a nyugat-európaiak katonai és stratégiai alávetettségét, addig a Szovjetuniónak katonai erejét kellett arra felhasználni, hogy gazdasági téren biztosítsa szupremáciáját a kelet-európai országok felett. Amíg az USA gazdasági és katonai hatalmát a Föld minden részére kiterjesztet­te, addig a Szovjetunió birodalma egy szorosan összetartozó földrajzi és katonai blokk maradt Kelet-Európában.

A Szovjetunió még így is úgy került ki a háborúból, mint a harma­dik legerősebb gazdaság a világon, az USA és Nagy-Britannia után. És, bármennyire ellentmond is ez annak a ma divatossá vált nézetnek, amely szerint a központilag tervezett gazdaság képtelen a növekedés­re, a Szovjetunió gazdasága a háború utáni „boom" idején tovább nö­vekedett, az 1950-es években túlszárnyalva Nagy-Britanniát. Az 1940-es évek végén a szovjet vezetők kidolgoztak egy 15 éves tervet. Amikor 1965-ben Brezsnyev visszatekintve összehasonlította ezt az el­ért eredményekkel, megállapította, hogy az össztermelés a tervet 30 százalékkal túllépte. De ezt úgy érték el, hogy a növekedés bizonyos területeken, mint például az olaj és földgázkitermelés, hatalmas volt, más területeken viszont, mint a mezőgazdaságban, alul teljesítették a tervet. A tervezés kudarcot vallott, de az elért növekedés jelentős volt. A Szovjetunió egy főre jutó ipari termelése 1929-ben az európai átlag 25 százaléka volt, 1940-ben 40 százaléka. 1953-ban 63 százaléka, és 1980-ban 90 százaléka. Ahogyan Mike Haynes írja: „A CIA becslései szerint 1950-re a szovjet ipari termelés az amerikainak a 33%-ára emelkedett, és relatív növekedése folytatódott az 1970-es évek köze­péig, amikor elérte a csúcsot, alig kevesebbet, mint az amerikai szint 60 százalékát."⁸

Elfogadhatjuk, hogy egyrészt a CIA hajlamos volt a túlzott becslé­sekre, másrészt pedig a rés az 1970-es évek óta kiszélesedett, anél­kül, hogy ez változtatna azon a következtetésen, hogy a háborút követő hosszú gazdasági fellendülés alatt a Szovjetunió gyorsabban növekedett, mint az USA. Mi több, a gazdasági fejlődés eme időszaká­ban érte el a Szovjetunió történetében a legnagyobb stratégiai hatal­mat. Kubától Angoláig, Mozambiktól Szíriáig, Egyiptomtól Indiáig, Közép-Amerikától Délkelet-Ázsiáig, a Szovjetunió, bármilyen időlege­sen is egyes esetekben, de kezdte betölteni azokat az üres helyeket, amelyeket az antikolonialista mozgalmak áradata elől visszavonuló nyugati imperializmus maga után hagyott.

A továbbiakban azonban a helyzet a Szovjetunió számára sem kedvezően változott. A Szovjetunió sohasem épített fel egy, az USA-éhoz hasonló méretű nemzetgazdaságot, sohasem tudta birodalmát annyira kiterjeszteni, mint az USA, de ugyanakkor a szuperhatalmak közötti versengés éppúgy aláásta a Szovjetuniót, mint az USA-t, és ép­pen sikerei tetőpontján. A Szovjetunió növekedési rátája az 1960-as évek második felében drámaian csökkenni kezdett.

A nemzeti jövedelem növekedési rátája ötéves periódusonként⁹

Még ha elfogadjuk is, hogy Aganbegjan túloz, hogy az adatokból érvet kovácsolhasson a brezsnyevista erők ellen, akkor is van elegendő más bizonyítékunk is, amely ugyanezeket a következtetéseket erősíti meg. Mind a Szovjetunió hivatalos adatai, mind a CIA becslései – bár külön­böznek a növekedés szintjét illetően – ugyanazt a trendet mutatják.

Mármost, egy nyugati gazdaság viszonylatában ezek a számok tisztes, figyelemreméltó növekedési ütemet jelenthetnek. De egyetlen nyugati gazdaság sem kényszerült közvetlenül katonai és gazdasági verseny­be egy önmagánál kétszer nagyobb gazdasággal. Egyetlen más gaz­daságnak sem kellett ezért forrásainak kétszer akkora részét, mint az USA, haditermelésre fordítania. Egyetlen más összehasonlítható mére­tű gazdaságnak sem kellett egy olyan katonai szerződés terheit visel­nie, mint amilyen a Varsói Szerződés, amelynek többi tagállamai összehasonlíthatatlanul kevesebbel járultak hozzá a fenntartásához, mint az európai tagállamok a NATO-éhoz. És mialatt az USA befolyási övezetei magukba foglaltak néhányat a világ leggyorsabban növekedő gazdaságai közül, addig a Szovjetunió szövetségesei az 1960-as, 70-es években sokkal kevesebbet tudtak gazdaságilag nyújtani.

Az 1980-as évekre a Szovjetunió gazdasági hanyatlása már azzal fenyegetett, hogy aláássa birodalma fenntartására és az USA-val való katonai versengésre való képességét. A Szovjetunió katonai vezetésé­nek észre kellett vennie a fenyegető „Megmérettél…" feliratot a falon, amikor végre-valahára az 1980-as évek végén, kilenc esztendeig tartó kísérletek után üzembe helyzeték új Szuhoj SU 27 típusú vadászgépü­ket. Az ennek megfelelő USA vadászgép, az F-15, ekkor már tizenkét éve létezett. Még jobban meg kellett zavarnia a hadvezetést annak, amikor Ronald Reagan 1985-ben így nyilatkozott: „Ki akarunk fejleszte­ni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót", vagy amikor Reagan hadügyminisztere, Caspar Weinberger azt írta: „Hogy vissza tudja verni a radarelhárítóval felszerelt bombázókat, a Szovjetuniónak sok éven keresztül hatalmas beruházá­sokat kell eszközölnie, miközben a korábbi beruházások nagyon gyor­san el fognak értéktelenedni".¹¹

Mindennek következtében az 1980-as évek új hidegháborúja a ki­merülés határán találta a két szuperhatalmat. Az USA térdre kény­szerítette a Szovjetuniót, de ez pirruszi győzelem volt, amely túlságosan is legyengítette az USA-t ahhoz, hogy hatékonyan uralni tudja azt a világot, amelyet a hidegháború örökségül hagyott rá, vagy hogy elhárítsa az újonnan felemelkedő hatalmak kihívásait. Ezt a hátte­ret szem előtt tartva világossá válik Mihail Gorbacsov stratégiája. Kez­detben, amikor hatalomra jutott, Gorbacsov nem használta a glasznoszty és a peresztrojka terminusokat. Ehelyett a gazdasági fejlő­dés felgyorsításának [uszkorenyije] szükségességéről beszélt. Láttuk az előbbiekben, hogy sürgetően szüksége volt egy ilyen gyorsításra.

(Gorbacsov első tetteinek egyike volt, hogy biztosította a maga számára a hadsereg támogatását. Első lépésként beszédet mondott magas rangú katonatisztek egy értekezletén, Minszkben, 1985 májusá­ban. Nem tudjuk, mit mondott. De az előző évben eléggé világosan fo­galmazott, amikor azt mondta: „csak egy intenzív, magasan fejlett gazdaság biztosíthatja, hogy hazánk helyzete a nemzetközi színtéren ismét megerősödjék, és teheti lehetővé, hogy méltósággal, mint nagy és virágzó hatalom lépjünk be a következő évezredbe."¹² ) Gorbacsov a továbbiakban arra használta figyelemreméltó diplomáciai képességeit, hogy megpróbálja rábírni a nyugati hatalmakat a fegyverkezési verseny korlátozására. Abban reménykedett, hogy felhagyhat a nukleáris egyensúlyra való törekvéssel, felváltva azt az „ésszerűen elégséges" fegyverzet doktrínájával. Ez azt jelenti, hogy ameddig a Szovjetunió rendelkezik egy hatékony nukleáris „második csapáshoz" szükséges kapacitással, addig nem szükséges az USA-val fej-fej mellett haladnia a fegyverkezési versenyben. (Egyáltalán nem világos, hogy Gorba­csovnak valóban sikerült-e megnyernie a hadsereg vezetését ennek az álláspontnak.) Úgyszintén megpróbálta megszabadítani a Szovjetuniót harmadik világbeli szövetségeseihez fűződő kötelezettségeitől is, a leg­figyelemreméltóbb módon akkor, amikor együttműködött az USA-val a közép-amerikai és dél-afrikai rendezés terveinek kidolgozásában és az Öböl-háború kérdésében.

Mindez nehéz és veszélyes vállalkozás volt, de még sikerülhetett volna – egészen addig, amíg Kelet-Európa tömegei bele nem avatkoz­tak az eseményekbe. Gorbacsov a Kelet-Európa és a Nyugat közötti gazdasági kapcsolatok liberalizálása és fejlesztése mellett szállt síkra. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy megkíséreljék megújítani a kelet-európai gazdaságokat, beleértve a Szovjetunió gazdaságát is. Amit Gorbacsov elképzelt, az egy lengyel vagy magyar típusú fejlődés volt a világgazdasági integráció felé. Ebben a törekvésében nyilvánvalóan tá­mogatták őt a kelet-európai uralkodó osztály jelentős csoportjai. Ez meglehetősen kellemetlenül érinti az új, demokratikus kormányokat Ke­let-Európában, és a nyugati burzsoáziát is, mivel mindkettő szeretné elleplezni azt a folyamatosságot, amely a régi államkapitalista [vagy más, Kelet-Európában inkább szokásos szóhasználat szerint: „állam­szocialista" – a szerk.] rendszerek, és az új, az állami és a multina­cionális tőkét kombináló rendszerek között van. Ennek ellenére megle­hetősen nyilvánvaló, hogy a régi rezsimeken belül jelentős csoportok kívánták ezt a változást. Lengyelország pártállami uralkodó osztálya például világosan látta, hogy a Szolidaritásnak a kormányba való bevo­nása az egyetlen lehetőség arra, hogy a világpiaci nyitás árát a mun­kásokkal elfogadtassák. Magyarország elmozdulása a piacgazdaság és a korlátozott demokrácia felé 12 hónappal előzte meg a kelet-euró­pai forradalmakat. Mindkét ország stratégiája nyilvánvalóan a Kreml bürokráciájának támogatását élvezte. A csehszlovákiai, a kelet-német és a romániai események is megmutatták, milyen mértékben keresték az államapparátus egyes részei a lehetőséget, hogy megszabadulhas­sanak a régi keményvonalas vezetőktől.

Mindez persze nem csökkenti az utcákon és tereken tüntetők hő­siességének értékét, arra azonban rá kell mutatnunk, hogy a gazdasá­gi növekedés csökkenő üteme és az erősödő gazdasági kapcsolatok a Nyugattal (illetve az uralkodó osztály egyes rétegeinek törekvése egy ilyen kapcsolatra) valójában már belülről is aláaknázták a kelet-európai rendszereket. Ez az oka annak, hogy – Románia kivételével – oly ke­vés vérontás árán omlottak össze. A tőkefelhalmozás autarchikus ál­lamkapitalista módszere egyre kevésbé volt hatékony. Az uralkodó osztály ekkor már új alternatívát keresett, amely a régi rendszer eleme­it a világpiac multinacionális tőkéjével való integrációval kapcsolta össze.¹³ A tömegmozgalmak azonban arra kényszerítenek, hogy ezt a változást sokkal gyorsabban és sokkal radikálisabban hajtsák végre, mint ahogyan szerették volna. Ezen országok gazdasági problémáit a forradalmi változások azonban súlyosbították, nem pedig megoldották.

A kelet-európai forradalmak hatalmas erővel hatottak vissza Gor­bacsov helyzetére. Birodalma valóban erőteljesen reagált rájuk. Példá­juk mindenütt új erővel töltötte el a belső birodalom népeit, Bakutól Moldávián keresztül egészen Vilniusig. Ugyanakkor Gorbacsovnak a fegyveres erőkkel gondosan kiépített szövetségét a kelet-európai for­radalmaknak meg kellett terhelniük. A katonai erőegyensúly a Kelet-Európából való visszavonulás eredményeként számottevően az ő hátrányukra változott meg.

Gorbacsov valószínűleg kevés közvetlen vigasztalást talál abban a tényben, hogy bármi történjék is, hacsak a munkásosztály kezébe nem veszi a hatalmat vagy a Nyugat teljesen fel nem darabolja a Szovjet­uniót, a Szovjetunió meg fog maradni a leghatalmasabb katonai és az egyik leghatalmasabb gazdasági tényezőnek az eurázsiai térségben. A hidegháború utáni világ bármilyen elemzésének tisztában kell lennie azzal, hogy a Szovjetunió továbbra is nagy befolyást fog gyakorolni a nemzetközi kapcsolatok minden aspektusára, és különösen korábbi ke­let-európai csatlósai némelyikére.

Csökkennek-e a fegyverkezési kiadások?

A főbb hatalmak által katonai célokra költött összeg, összehasonlítva a gazdaságaik által megtermelt javak és szolgáltatások teljes összegé­vel, csökken. De ez nem azért van így, mert a Berlini Fal leomlása óta a béke és stabilitás egy új korszaka kezdődött el. A fegyverkezési ki­adások már hosszú idővel a legutóbbi évek kelet-európai eseményei előtt is csökkenőben voltak.

Bizonyos, hogy az Egyesült Államok fegyverkezési kiadásai, jólle­het egyenlőtlenül, de folyamatosan csökkentek már az első hideghábo­rús periódus tetőpontja, illetve a koreai háború és az 1950-es évek közepe óta. Az USA fegyverkezési költségei ekkor a bruttó nemzeti termék 15%-át, a világháborútól eltekintve példátlanul magas összeget tettek ki.

Azóta a csökkenés trendjét megzavarta a vietnami háború (amikor a katonai kiadások újból elérték a GNP 10%-át) és a Reagan-féle fegy­verkezési kampány.¹⁴ Összességében azonban a csökkenés üteme drámai volt. Már maga Reagan visszafogta a katonai kiadásokat elnök­ségének utolsó éveiben, és ha Bush elnök eleget tesz ígéreteinek, az USA védelmi kiadásai 1995-re a GNP 4 százalékára fognak csökken­ni.¹⁵ Ez éppen 1 százalékkal lesz magasabb, mint a fegyverkezési ki­adások 1947-es szintje, amikor a háború utáni leszerelés már befejeződött, a hidegháborús katonai kiadások pedig még nem kez­dődtek el.

Nagy-Britannia védelmi kiadásai hasonló módon alakultak.¹⁶ Más NATO-országok sokkal kevésbé készségesen követték Reagant a fegyverkezési verseny csúcsaira, bár valószínűleg követni fogják Busht a lefelé vezető úton, együttes fegyverkezési költségüket az 1985-ös 3,5 százalékról az 1995-re tervezett, a GDP 2,2 százalékát kitevő összegre csökkentve.¹⁷

A Szovjetunió katonai kiadásait felmérni sokkal nehezebb feladat. A GNP százalékában vett fegyverkezési költségre vonatkozó becslé­sek szélsőségesen eltérőek. A CIA becslései 15-18 százalék körül mozognak (a legalacsonyabb az 1970-es 13 százalék).¹⁸

Néhány óvatosságra intő megjegyzést azonban fűznünk kell a fen­ti számokhoz. Először is, a legtöbb „tervezett" csökkentést ténylegesen nem hajtják végre. Másodszor, minden csökkentés, akár javasolt, akár tényleges, a Reagan-féle masszív fegyverkezés nagyon magas szintjé­ről történik. Az USA-ban azután, hogy a GNP százalékában számított fegyverkezési kádasok öt éven át folyamatosan csökkentek, tényleges összegük még mindig 30 százalékkal magasabb, mint 1980-ban. Ha Bush összes csökkentési tervét végrehajtják is, az USA fegyverkezési költségei 1995-ben még mindig 19 százalékkal magasabbak lesznek mint 1980-ban voltak. Nagy-Britanniában a tervezett fegyverkezési ki­adások lényegében visszatértést jelentenek a második hidegháborús időszak (1980-as évek) előtti szintre. Harmadszor, a föntebb megadott adatok többsége a hadiiparnak az össztermelésen belüli arányára vo­natkozik. Ezért mindaddig, amíg a gazdaság növekszik, a GNP katonai kiadásokra eső százaléka csökkenhet, miközben a fegyverek, bombák és hadihajók tényleges száma tovább növekszik. Egy olyan erős gaz­daság, mint amilyen Japáné, a GNP-nek mindössze 1 százalékát tölt­heti fegyverkezésre, és ennek ellenére egyes becslések szerint abszolút számokban a világ harmadik legnagyobb védelmi költségveté­sét finanszírozza. 1989-90-ben a japán védelmi kiadások 5,9 százalék­kal növekedtek, anélkül, hogy a GNP-n belüli arányuk növekedett volna. A végkövetkeztetés tehát ez: a világ uralkodó osztályai képe­sek csökkenteni a fegyverekre költött teljes összeg arányát, és ugyanakkor mégis növelni a rendelkezésükre álló romboló erők mennyiségét.

Nagyjából így állt a helyzet, amikor az 1980-as évek vége felé a szuperhatalmak egy kettős krízissel találták magukat szemben. A krízis egyfelől gazdasági természetű volt. Az USA költségvetési deficitje és Oroszország gazdasági válsága – mindkettő a korábbi katonai költeke­zésből adódott – arra késztette a két országot, hogy újból felül­vizsgálják a védelem kérdését. Keveset haladtak azonban mindaddig, amíg teljesen váratlanul a kelet-európai változások sodra rá nem kény­szerítette a két szuperhatalmat arra, hogy globálisan tekintsék át védel­mi kötelezettségeiket.

Leszerelnek-e a szuperhatalmak?

A tömegkommunikáció általában azt az illúziót kelti, hogy a szuperha­talmak közötti „történelmi" csúcstalálkozók a világot biztonságosabbá tették. Ugyanakkor a csúcstalálkozók szédítő sorozata és a fegyver­zetkorlátozási javaslatok áradata közepette csak egyetlen nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó egyezményt írtak alá a Gorbacsov-érában, a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre vonatkozó 1987-es szerződést, amelynek az volt a célja, hogy megsemmisítsék a nagy hatótávolságú nukleáris rakétákat. Kudarca, márpedig kudarc volt, ko­moly tanulságokat nyújt arra nézve, hogyan működik a fegyverkezési verseny.

A közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre (INF) vonatkozó szerződés a fegyvereknek egy nagyon szűk csoportját, a földről indítható, 300 és 3.000 mérföld közötti hatósugarú nukleáris töl­teteket érinti. Látható ebből, hogy ez a szerződés még csak meg sem kísérelte a szuperhatal­mak nukleáris fegyverzetének kb. 96 százalékát kitevő fegyverek gyártásának korlátozását. De még ezek a szúk körű engedmények is túl soknak bizonyultak az USA és a NATO katonai ter­vezői szemében. A szerződés aláírása előtt egy hónappal találkoztak, hogy a „kompenzáló esz­közökről" határozzanak.

Körülbelül 450 taktikai levegő-föld rakétát (TASM, illetve SRAM-T) terveztek Európa szá­mára Ezeket az új hordozórakétákat ugyanazokra a célpontokra állítják, amelyek korábban azoknak a földi indítású hordozórakétáknak a célpontjai voltak, mint például amelyek most hagyták el, nagy hírverés közepette, Greenham Commont.

Összesen 106 hordozórakéta volt csak Greenhamben, de legalább 160 levegőből indítható hordozórakétát fognak most telepíteni Nagy-Britanniába. Az új hordozórakéták műszaki szem­pontból fejlettebbek elődeiknél. Az eredeti hordozók egy repülőgép sebességének háromszoro­sát is elérik.¹⁹

A NATO-miniszterek azt követették, hogy a szövetséges erők európai főparancsnoka (aki mindig egy amerikai katonatiszt) „az INF-szerződés utáni fegyverzetújrastrukturálás" részeként „vizsgálja meg a nukleáris fegyverek teljes skálájának alkalmazhatóságát".²⁰ Egy, az eufemiz­mus mesteri példájának nevezhető cikkben az Independent megjegyzi, hogy A NATO új nukle­áris arzenálját néhány megfigyelő úgy értelmezi, mint az 1987-es INF (közép-hatósugarú rakéta)-szerződés megkerülését".²¹ A The Observer kommentátora, Nigel Hawkes pontosabban ragadta meg a szituáció lényegét egy A NATO édesszavú altatódalából kihallatszó kardcsörtetés című cikkben: „Úgy tűnik, hogy a NATO, a békéről és a testvériségről szóló hangzatos megnyilatkozások színfala mögött, valójában az amerikai levegő-föld típusú nukleáris hordozók egy új nemzedékét készíti elő Európa számára".

Werner és Hurd (a NATO titkára és a brit külügyi államtitkár), valamint James Baker ame­rikai külügyminiszter nem voltak hajlandók nyilatkozni arról, hogy vajon azok a tárgyalások a kis hatótávolságú atomfegyverekről, amelyeket Bush elnök egy, a hagyományos fegyverekről szóló megegyezés utánra kilátásba helyezett, érinteni fogják-e a TASM-típusú, taktikai levegő-föld hordozórakéták kérdését is.

Ily módon az USA és NATO-beli szövetségesei, ha sikerül megegyez­niük, nem egyszerűen csak az INF-szerződést kerülik meg, hanem már azt tervezik, hogyan kerüljék meg a következő szerződést, sőt, a kö­vetkező kettőt!

Az INF-szerződéssel ugyanaz történik most, mint a stratégiai fegy­verkorlátozási tárgyalásokkal (SALT) és a ballisztikus rakéták ellen irá­nyuló szerződésekkel az 1970-es években. Egyikük sem állította meg vagy kívánta megállítani a nukleáris fegyverek mennyiségének növeke­dését.²² A fegyverkezési szakértők – legalábbis egymás között – egyetértenek abban, hogy a csúcstalálkozók és egyezmények célja a fegyverkezés kontrollálása, nem pedig korlátozása. A fegyverke­zési verseny szabályainak meghatározását, nem pedig a verseny meg­szüntetését célozzák. Michael Sheahan, a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének munkatársa mondja: „Az 1970-es évek során a nagyhatalmaknak sikerült elérniük a fegyverkezés ellenőrzését, de ez inkább kölcsönös, egyeztetett fegyverzetnövelések, semmint fegyver­zetcsökkentések révén történt, a nyilvánosságban azt az érzést keltve, hogy igényeiről nem vettek tudomást – mint ahogy valóban így is tör­tént… A fegyverzetcsökkentési alkudozások célja nem annyira az, hogy megegyezést érjenek el, hanem inkább hogy a nagyközönség úgy lás­sa, megpróbáltak megegyezni, valamint hogy a jövőért való felelős­séget a másik oldalra hárítsák. A fegyverzetcsökkentési tárgyalás a szorongások csillapítását célzó mechanizmus…"²³

Amikor Gorbacsov és Bush tavaly májusban Washingtonban talál­koztak, pontosan egy ilyen „szorongáscsillapító mechanizmust" hoztak működésbe – az interkontinentális nukleáris rakétákról szóló START egyezménnyel. Bush és Gorbacsov találkozójuk végén aláírtak egy pa­pírt, de ez nem egy szerződés volt. Martin Walker helyesen úgy írta ezt le, mint „puszta ígéretet arra, hogy megegyeznek egy stratégiai fegy­verzetük csökkentéséről szóló egyezmény keretfeltételeit illetően". Gor­bacsov és Reagan hasonló ígéretet tettek első amerikai csúcs­találkozójuk alkalmával, 1987-ben. Ezt a deklarációt megismételték a moszkvai csúcstalálkozón, majd a múlt évben Máltán lezajlott Bush-Gorbacsov csúcson.²⁴

Még ha Gorbacsovnak és Bushnak sikerülne is aláírnia egy szer­ződést, valószínűtlen, hogy ez jobb sorsra jutna elődeinél: bizonyos, hogy nem fogja a nukleáris fegyverzeteket a felükre csökkenteni, aho­gyan Gorbacsov és Reagan eleinte ígérték. A papírformához híven a javasolt egyezmény csökkenti a régi fegyverek számát, de ugyanakkor lehetővé teszi az újak mennyiségének hatalmas növelését. Így a START jegyében az USA és a Szovjetunió összes interkontinentális hordozórakétáik számát 4.476-tal fogják csökkenteni, és hasonló mér­tékben csökkentik tengeralattjárókról indítható nukleáris lövegeik szá­mát is. De ugyanakkor 2.990-nel növelni fogják a pontosabban célra irányítható, levegőből indítható hordozórakéták és a rövidtávú hordozók számát. Ráadásul a stratégiai bombázókat egyenként egy nukleáris robbanófejnek számolták, holott valójában rendszerint nyolcat vagy tí­zet visznek magukkal. Az USA tengerészetének nukleáris potenciállal rendelkező légierejét pedig egyáltalán nem is vették számításba. Ha a szerződést aláírják, az USA még mindig ugyanannyi stratégiai nukleá­ris robbanófejjel fog rendelkezni, mint ma, és a Szovjetunió,- bár csök­kentést hajt most végre – még mindig többel, mint egy évtizeddel ezelőtt.²⁵

Egy tudományos tanulmány azt állítja, hogy a START „valószínű­leg kevéssel fog többet eredményezni, mint hogy kiselejteznek nagy­számú elavult fegyvert, mialatt kb. 17.000 modern stratégiai fegyvert a helyén hagynak".²⁶ Még a megcsontosodott „héjának" számító korábbi hadügyminiszter, Richard Perle is, akit a Reagan-kormányzaton belül is a „sötétség fejedelmének" tartottak, azt mondta egy világos pillana­tában: „ahelyett, hogy tovább csökkentettük volna, ténylegesen inkább növeltük a fegyverzet megengedett szintjét mindegyik kategóriában".²⁷

Ráadásul mindkét oldal elfogadta, hogy a csillagháborús progra­mot egyáltalán nem is tárgyalják meg. A szerződés nem vonatkozott a brit és francia nukleáris rakétákra sem. Valójában Margaret Thatcher – mint rendszerint – az USA irányítását követte. Bármely fegyver mennyiségét csökkentik is a jelenleg tervezett fegyverzetrevízió során, bizonyos, hogy az nem az a Trident-2 típusú löveg lesz, amely meg­kétszerezi a nukleáris robbanófejek számát a brit tengeralattjárókon.

De ha az USA politikájának terveiben a nukleáris fegyverkezési stratégia nem változott, igaz-e ugyanez a hagyományos fegyverekre is? Nyilván ez az a terület – vélhetnénk -, ahol a sokszor beígért csök­kentések történnek. Nos, a hagyományos fegyverzet csökkentése, ha nem is olyan nagymértékű, mint ahogyan Bush és hadügyminisztere szeretné elhitetni, mindazonáltal reális. Nemcsak az Európában állo­másozó, hanem az összes amerikai erőket érinti. De ez azért történik így, mert a kelet-európai változások világossá tettek valamit, amit egyes katonai szakértők már régebben leszögeztek: a második világ­háborún végleg túl vagyunk. Az USA és a NATO stratégiája, különö­sen Európában, eredetileg arra az elképzelésre épült, hogy egy, a jövőben bekövetkező háború 1940 mintájára fog lezajlani, hatalmas harckocsioszlopok – ezúttal inkább oroszok, mint németek – fognak végiggördülni Európán. A nagyhatalmak most egyszerre azon veszik észre magukat, hogy nem a megfelelő típusú alakulatokat, nem a meg­felelő számban és nem is a megfelelő helyeken állomásoztatják. Az USA és Nagy-Britannia, a gazdasági nehézségektől gyötörve, most fel­használják az alkalmat, hogy fegyveres erőiket átszervezzék. Ha képe­sek erre, ugyanakkor megtakarítanak némi pénzt is, ami csak szerencse nekik. Ha ráadásul ezt úgy tudják eladni a nyilvánosságnak, mint a béke irányába tett lépést, annál jobb.

Így tehát milyen fegyveres erőkkel szeretni bírni az USA? Bizo­nyos, hogy nem kívánja abbahagyni a technológiailag magas szinten álló fegyverek kifejlesztését. Új típusú hagyományos fegyvereket alkal­maznak most, amelyek éppen olyan pusztítóak, mint a kisebb nukleáris fegyverek, és semmilyen érvényben lévő fegyverzetkorlátozás nem ter­jed ki rájuk. Képesek egyetlen perc alatt romba dönteni egy kisebb vá­rost. Egy katonai szakértő ezzel kapcsolatban azt mondta: „Ez a tűzerő azt jelenti, hogy egyetlen, hagyományos lövegekkel felszerelt rakétaki­lövő éppoly hatásos lehet, mint egy kisebb taktikai nukleáris tüzérségi lövedék, és hatalmas tűzerő növekedést jelent a régebbi hagyományos tüzérséggel összevetve".²⁸

Mindazonáltal az USA valóban csökkenteni akarja az ilyen fegyve­rekkel felszerelt csapatok számát, különösen Európában, amelynek vé­delmére összes katonai kiadásainak 60 százalékát fordítja. De Bush még itt is vigyáz arra, ne vonuljon vissza annyira, hogy ezzel veszély­be sodorja „új atlantizmusát" – azt a lehetőséget, hogy vezető szerepet játsszon a kontinens politikájának irányításában. Az USA legfeljebb annyit akar, hogy csökkenthesse a tankok és a gyalogság létszámát egy mozgékonyabb, jobb technológiával felszerelt haderő javára, amely képes az olyan fajta „alacsony intenzitású hadviselésre", ame­lyet az USA Grenada, Panama, Nicaragua, Líbia ellen és az 1987-es Öböl-háborúban folytatott. Egyébként új ideológiára sincs különösebb gond. Amióta a „világméretű kommunista veszély" megszűnt hatékony mumus lenni, a „terrorizmus" és a „kábítószer-kereskedelem" foglalták el a helyét a Pentagon azon ürügyeinek szótárában, amelyekkel az út­jában állók lerohanását akarja mentegetni.

Hasonló terveket propagálnak Nagy-Britanniában is, egy időben azzal, hogy a kormány hozzálátott a védelem felülvizsgálásához. Megint csak helytelen lenne túlbecsülni a valóban végbemenő haderőcsök­kentéseket, bár a kormányzat nehéz gazdasági helyzete, különösen amiatt, hogy rosszul mérte fel az infláció növekedési ütemét, valószínű­vé teszi, hogy a fegyverkezési kiadások csökkentése valamivel komo­lyabb lesz, mint azt eredetileg eltervezték. De a revízió fő oka – akárcsak az USA esetében – az, hogy a Varsói Szerződés hanyatlása megadja a fegyveres erőknek a szükséges ürügyet stratégiájuk nagy­mértékben szükséges átalakításához.

Összefoglalva: a hagyományos fegyverek terén láthatunk bizo­nyos csökkentéseket, bár – akárcsak a nukleáris fegyverek eseté­ben – inkább csak tervezik, semmint végrehajtják őket, és még a tervezett csökkentések sem olyan nagy mértékűek, mint ahogyan azt velünk el szeretnék hitetni. Ezenkívül elfedik azt a sokkal fontosabb átalakítási folyamatot, amelynek az a célja, hogy a fegy­veres erőket még pusztítóbbakká és még hatékonyabbá tegye ebben a megváltozott világban.

A Szovjetunió hadseregének átalakítása bizonyos mértékig ha­sonló a Nyugaton folyó átalakításhoz. A hadvezetés szeretne áttérni a sorozott hadseregről egy professzionálisabb jellegű haderő alkalmazá­sára, de a sorozás olcsóbb – „egy fizetett zsoldoshadsereggel együtt járna a hadsereg fenntartásához szükséges kiadások jelentős (hat­hétszeres) megnövekedése".²⁹ Mint számos más intézmény a Szovjet­unióban, a hadsereg is abba a csapdába esett, hogy egyrészt szükséges lenne a Nyugattal való hatékonyabb versengés céljából a nyugati kapitalizmuséihoz hasonló struktúrákat létrehozni, másrészt viszont az ehhez szükséges anyagi erőforrások nem állnak rendelke­zésre.

Összeomlott-e a Varsói Szerződés?

Nyugat-Európa egészének szovjet megszállása ma elképzelhetetlen. Ennek következményeként mindkét szuperhatalomnak európai hadse­regei sokkal nagyobb mérvű csökkentését kellett elfogadnia, mint amennyit egyébként elfogadtak volna. Mindazonáltal még itt is, ahol a változás valódi, és nem pusztán a tények kozmetikázását jelenti, szük­séges, hogy a helyzetet némileg közelebbről megvizsgáljuk, hogy meg­határozzuk, pontosan mi is az, ami változik, és miért.

Érdemes először is megjegyeznünk, hogy – legalábbis részben – a Varsói Szerződés összeomlása drámaibb folyamatnak tűnik, mint amilyen valójában, mert a Nyugat mindig eltúlozta a szerződés össze­forrottságának mértékét. Bizonyos, hogy a paktum hasznos fügefaleve­let jelentett a Szovjetuniónak, amellyel elfedhette birodalmi rendcsináló működését 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában, bár a szovjetek nem kockáztatták meg ugyanezt a lépést 1981-ben, in­kább ráhagyták a legyei uralkodó osztályra, hogy maga oldja meg a saját problémáját. De az az elképzelés, hogy valaha is sor kerülhetne a Varsói Szerződés egyesült erőinek Nyugat-Európa elleni inváziójára, mindig is inkább fikció volt, mint valóság. A Varsói Szerződés országai nemcsak hogy mindig is elmaradtak a nyugati országok mögött vagyo­nukat, népességüket és fegyveres erejüket tekintve, hanem nélkülöz­ték az ehhez szükséges összeforrottságot is. Még a kelet-európai átalakulások előtt Andrew Kelly azt írta A szovjet fölény mítosza c. könyvében, hogy bármilyen kelet-nyugati konfliktus esetén „kétséges­nek tekinthető, vajon a kelet-német csapatok szívesen harcolnának-e a nyugat-németek ellen, és majdnem bizonyos, hogy a konfliktus során Románia megpróbálná folytatni korábbi függetlenségi politikáját. A Szovjetunió még többi szövetségeseinek támogatására sem számíthat túlzottan: mind Magyarország, mind Csehszlovákia keresztülment egy szovjet invázión az elmúlt 30 évben, és a lakosságban komoly szovjet­ellenes érzelmek élnek. Végül Lengyelország baráti kapcsolatokat tart fenn számos nyugati országgal, jóllehet hagyományos ellensége Né­metország".³⁰

Kellynek a kelet-német hadsereg megbízhatóságával kapcsolatos kételyeit bizonyára a Szovjetunió is osztotta; az 1953-as felkelés óta a kelet-német hadsereg mindegyik hadosztályára egy-egy motorizált szovjet lövészhadosztály „vigyázott".

A helyzet végső iróniája az (s ez talán segíthet bennünket abban, hogy a Varsói Szerződés összeomlását megfelelő perspektívában lás­suk), hogy számos, a Varsói Szerződést sújtó probléma növekvő mér­tékben problémává válik a NATO számára is. Éppúgy, ahogyan elképzelhetetlen, hogy a Varsói Szerződés megtámadja Nyugat-Euró­pát, ugyanúgy elképzelhetetlen, hogy a NATO megtámadja a szere­tetreméltó Mr. Havelt és a többi kelet-európai demokratát. És ha a Varsói Szerződés nem fogja megtámadni Nyugat-Európát, mi az indo­ka a NATO további fenntartásának, vagy az USA csapatai folytatóla­gos európai jelenlétének?

Még mielőtt a kelet-európai válság tetőpontjára ért volna, a NATO-ban több repedés mutatkozott, mint bármikor azóta, hogy Franciaor­szág elhagyta az egyesített katonai szervezetet. Az európai tömegmozgalmak a nagy hatótávolságú és Pershing típusú rakéták te­lepítése ellen feszültségeket teremtettek, különösen az USA és Német­ország között. Spanyolország és Görögország egyaránt azzal fenyegetőzött, hogy területén nem tűri meg tovább az amerikai tá­maszpontokat. Ezután számos európai ország vonakodott követni Rea­gan hatalmas fegyverkezési programjait, különösen a csillagháborúval és a neutronbombával kapcsolatos programokat. Ezek a feszültségek fokozódtak, először is Gorbacsov ama kísérletének következtében, hogy megnyissa a Szovjetunió gazdaságát a világpiac előtt, másodszor pedig a Varsói Szerződés összeomlása miatt. Az európai országoknak, különösen a németeknek, már korábban több gazdasági kapcsolatuk volt a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal, mint az USA-nak. A Berlini Fal leomlása óta ez a tény erőteljesebben megmutatkozott a nyugat-európai hatalmak külpolitikájában, mint korábban. Kohl döntése az egyesítés gyors megvalósításáról, közvetlenül azután, hogy a Berlini Fal összeomlott, tanulságos lecke volt Bush számára arról, hogy az USA megkérdőjelezhetetlen vezérszerepe a NATO-n belül, legalábbis a németeket illetően, véget ért.

II. A hidegháború után

A hidegháború vége és a permanens hadigazdaság

Láttuk, hogy az USA és a Szovjetunió viszonylagos hatalma hanyatlott, hogy a fegyverkezési kiadások – bár abszolút számokban mérve még mindig rendkívül magasak – a GNP egészéhez viszonyított arányukat tekintve gyorsan közelednek a háború utáni alacsony szinthez, és hogy a hidegháború nagy katonai szövetségei szétesőben vannak. De miért estek vissza a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásai? Miért hanyatla­nak a szuperhatalmak?

Van egy közhelyszerű magyarázat erre, amelynek leghíresebb ki­fejtése talán Paul Kennedynek A nagyhatalmak felemelkedése és ha­nyatlása című könyvében található, és amely egyszerűen azt mondja, hogy a fegyverkezési kiadások felemésztették az Egyesült Államok és a Szovjetunió világpiaci versenyképességét, hogy a gazdasági hanyatlás „a birodalmi politika túlhajtásának" az eredménye. Lát­szólag nincs is semmi probléma ezekkel a magyarázatokkal. Ha azon­ban azt az érvelést, hogy a magas fegyverkezési költségek gazdasági hanyatlásra vezetnek, megpróbáljuk az egész második világháború utáni időszakra alkalmazni, akkor úgy tűnik, hogy ez nem felel meg a tényeknek. Például az 1950-es, 60-as években, amikor a fegyverkezési kiadások a GNP százalékában számítva lényegesen nagyobbak voltak a mainál, az Egyesűit Államok gazdasága, a szovjet gazdaság és az egész világgazdaság is éppoly gyorsan növekedett, mint története so­rán bármikor. Viszont: az 1970-es és 80-as évek legnagyobb részé­ben, amikor a fegyverkezési kiadások sokkal alacsonyabbak voltak, a szuperhatalmak és a világgazdaság növekvő mértékben stagnálással és gazdasági válsággal küszködtek.

Hogy megértsük, hogy a fegyverkezési kiadások hogyan tudnak eleinte hosszú gazdasági konjunktúrát előidézni, amely azután hirtelen az ellenkezőjébe fordul át, tovább kell látnunk a fegyverkezési kiadá­sok és a gazdasági növekedés közötti első látásra nyilvánvaló össze­függéseknél. Van egy elmélet, amely kísérletet tett erre – a permanens hadigazdaság elmélete. Ennek az elemzésnek az úttörője az amerikai marxista, W. T. Oakes volt (aki T. N. Vance néven is írt) a második vi­lágháború vége és az 1950-es évek közötti időszakban. Az 1950-es évek második felében Tony Cliff, az 1960-as és 70-es években Mike Kidron, később pedig Chris Hárman fejlesztette tovább ezt az elméle­tet.³¹

A permanens hadigazdaság elmélete Marx munkaérték-elméletén alapszik. Marx elméletének legfontosabb következtetése az, hogy a kapitalista társadalomban egy hosszú távú tendencia érvényesül a profitráták csökkenésére. A profitráta helyreállításának nem lehet más módja, mint a kizsákmányolás mértékének növelése (hosszabb munkaidő, alacsonyabb munkabérek és szociális kiadások vagy a termelékenység növelése útján) vagy pedig a befektetett tőke le­rombolása. Az utóbbi a gazdasági válságok és a háborúk történelmi következménye. Mindkettő lerombolja a tőkét, és így ellensúlyozza a tőke szerves összetételének a növekedését. Egy harmadik (történelmi perspektívában jelentéktelen) módszere a befektetett tőkemennyiség csökkentésének a kapitalista uralkodó osztály luxusfogyasztása. Amennyiben a kapitalisták Rolls Royceokat vagy kaviárt vásárolnak, ezzel annak az értéktöbbletnek a mennyiségét csökkentik, amelyet egyébként arra használnának, hogy a munkaerőre vagy a gépekre for­dított beruházásokkal a termelést növeljék. Mivel a kapitalista luxus­fogyasztása sohasem tér vissza a termelési folyamatba, sem a munkaerő, sem a termelőeszközök megvásárlására fordított összeg­ként, ténylegesen kikerül a rendszerből.³²

A permanens hadigazdaság elméletével foglalkozó első teoreti­kusok, mindenekelőtt Mike Kidron, felismerték, hogy a fegyverkezési kiadások ugyanúgy funkcionálnak, mint a kapitalista osztály lu­xusfogyasztása, azzal a különbséggel, hogy hatásuk számotte­vőbb. A fegyvergyártás olyan javak gyártására használ fel hatalmas mennyiségű tőkét, amelyek sohasem kerülnek vissza a gazdaság rendszerébe, sem mint fogyasztási javak, sem mint termelőeszközök. A tőke hatalmas összegeit, amelyek egyébként szerszámgépeket vagy autókat vagy TV-ket termelnének, arra fordítják, hogy műholdakat, ra­kétákat vagy tankokat gyártsanak, amelyek ott állnak a raktárakban, amíg el nem rozsdásodnak vagy el nem avulnak. Az űrfegyverkezési verseny esetében például a világ technológiailag legfejlettebb mű­ködő tőkéjének egy részét szó szerint kidobták a rendszerből. Ez egyébként ugyanazzal a következménnyel járt, mint a tőke meg­semmisülése egy-egy gazdasági válság vagy háború sorén – csökkentette a holtmunka arányát az élőmunkához viszonyítva, és így megállította a profitráta csökkenését.

A második világháború vége egyedülállóan szerencsés körülmé­nyeket teremtett egy ilyen permanens hadigazdaság kialakulásához. Az imperialista nagyhatalmak, kettő kivételével, katonailag és gazdasá­gilag teljesen kimerült állapotban voltak. És a két kivétel, az USA és a Szovjetunió sem rendelkezett annyi erővel, hogy akármelyikük lerohan­hatta volna a másikat. Az Egyesült Államok beszélhetett ugyan a kelet-európai szovjet erők „visszagörgetéséről, és Sztálin is álmodozhatott egy Kelet-Európán túlterjedő birodalomról, de komolyan egyikük sem kísérelte meg, hogy a szavakat tettekre váltsa. A konfliktus a rendszer perifériáira korlátozódott, míg a centrumban a fegyverkezési verseny hidegháború maradt. S a második világháború alatt a két szuperhata­lom olyan társadalmi és ipari struktúrákat fejlesztett ki, amelyek nem­csak hogy jelentős közös vonásokat mutattak, hanem a forrásoknak a hadigazdaság céljaira való mozgósításához szabták őket. A Szovjet­unió struktúrája autarchikus és államkapitalista jellegű volt, és gazda­sági fejlődése mindig is szorosan kötődött a gazdaság hadiipari szektorához. De az 1930-as évek és a háború, bár kevésbé nyilvánva­lóan, az Egyesült Államokat is egy befelé forduló, államilag irányított gazdasággá tették. Lévén sokkal hatalmasabb és háborútól is kevésbé sújtott, az USA gyorsan túljutott elszigeteltségén, de az államilag irá­nyított iparnak maradt egy magva, a hadiipar. Például az USA hadügy­minisztériumának, Atomenergia Bizottságának és az űrhajózási hivataloknak a finanszírozására fordított összeg még 1974-ben is na­gyobb volt, mint a világ bármely országának nemzeti össztermelése, kivéve a Szovjetuniót, Japánt, Nyugat-Németországot, Franciaorszá­got, Nagy-Britanniát, Kínát, Olaszországot és magát az Egyesült Álla­mokat.³³

A szuperhatalmak közötti katonai és gazdasági versenynek nem kívánt következménye volt a katonai kiadások példátlanul magas szint­je. Ez a hatalmas költekezés harminc éven keresztül megakadályozta egy gazdasági válság bekövetkezését. A világgazdasági rendszer per­sze nem növekedett olyan gyorsan, ahogyan tehette volna, ha az ér­téktöbblet egészét termelő beruházásokra fordítják, de legalább nem került bele periodikus rendszerességgel a recesszió örvényébe. Évről évre, évtizedről évtizedre a rendszer növekedett.

A permanens hadigazdaság rendszere önmagában hordja összeomlásának csíráit, ahogyan ezt már elméletének eredeti ki­dolgozói is felismerték. A produktív tőke lerombolásának terhét nem egyenlő mértékben viselték az összes kapitalista nagyhatalmak, bár a hosszú konjunktúrából valamennyien profitáltak. Különösen vonatkozik ez Japánra, és Nyugat-Németországra, amelyek a GNP egy, illetve há­rom százaléka körüli összeget költöttek fegyverkezésre, mialatt ez az összeg a Szovjetunió és az Egyesült Államok esetében, mint láttuk, ennek kétszerese volt. Vagy ahogyan Melman mondja: „1967-69-ben a bruttó nemzeti állóeszköz-beruházás (minden gyárakra, felszerelő­sekre, épületekre és lakásokra fordított beruházás) minden egyes dol­lárjából az USA 52 centet fordított a katonai beruházásokra. Németor­szág ugyanekkor 14 centet, míg Japán 2 centet".³⁴

Mialatt a szuperhatalmak tankokat és rakétákat gyártották, a nyu­gatnémet és a japán uralkodó osztály autókat és tévéket állított elő. Egy ilyen helyzet szükségszerűen azt jelentette, hogy azok az orszá­gok, ahol az uralkodó osztályok nem viselték ugyanazokat a fegyverke­zési terheket, mint a szuperhatalmak, kezdték korlátozni az USA szupremáciáját.³⁵

Ahogyan a szuperhatalmaknak a világtermelésben való részese­dése csökkent, fegyverkezési költségeik egyre kevésbé hatékonyan tudták megakadályozni a gazdasági válságok visszatérését. A fegyver­kezésre kevesebbet költő országok most produktív tőkét ruháztak be, és ezzel újra elindították a tőke szerves összetétele növekedésének és a profitráta csökkenésének korábbi tendenciáját. Még ha a szuperha­talmak képesek lettek volna is újra elérni a katonai kiadások háború utáni szintjét, ez sem lett volna elég ahhoz, hogy újra egyensúlyba hozzák a rendszert, helyreállítsák a profitráta korábbi szintjét. Mihelyt Japán és Nyugat-Németország rávetették magukat a produktív beruhá­zásokra, az USA-nak és a Szovjetuniónak minden addiginál nagyobb összeget kellett volna a fegyverkezési versenybe beleölnie, pusztán azért, hogy a rendszert nyugalmi állapotban tartsa. Mindenesetre az a tény, hogy a japán és nyugat-német tőkések elvették az USA piacait, és Nyugat-Németország esetében bűvös vonzerőt gyakoroltak a Szov­jetunió kelet-európai csatlósaira, azzal járt, hogy a szuperhatalmak még a fegyverkezési költségeknek a 70-es évek elejére kialakult igen alacsony szintjét is egyre inkább vonakodtak fedezni.

Amikor a szuperhatalmak megpróbálták veszteségeiket csökkente­ni, a hidegháború átadta helyét az enyhülésnek. Nem volt mód arra, hogy visszatérjenek a háború utáni fegyverkezési kiadások magas szintjéhez. Még Reagan kísérlete is, hogy a fegyverkezési költségeket a GNP 7 százalékára növelje (sehol sem közelítve meg az 1950-es évek 15 százalékos arányát) adósságokhoz, társadalmi bomlásjelensé­gekhez és pénzügyi összeomláshoz vezető útra térítette az USA gaz­daságát, és a recesszió szélén vergődő gazdaságot hagyott maga után. A Szovjetuniónak az amerikainál kisebb gazdasága pedig olyan mély válságba jutott, amely végzetesnek bizonyulhat, részben azért, mert megpróbált lépést tartani a Reagan-féle fegyverkezési boommal. És mindaddig, amíg a szuperhatalmakat olyan kapitalista hatal­mak fenyegetik, amelyeknek egyáltalán nem áll szándékukban elérni a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásainak szintjét, nehéz elképzelni, hogy hogyan lehetne egy versengő nagyhatalmaktól uralt világra újból rákényszeríteni a permanens hadigazdaságot.

A katonai kiadások hosszú konjunktúrájának egy másik aspektusa, amely a szuperhatalmakra, és különösen a Szovjetunióra nézve veszé­lyeket rejtett magában, az volt, hogy a világgazdaság növekedésével párhuzamosan nőtt a multinacionális vállalatok lehetősége arra, hogy az egész Föld minden részéről származó munkaerő és termelőesz­közök együttes alkalmazásával termeljenek. Egy ilyen szituációban minden, a világpiachoz csak korlátozott mértékben kapcsolódó állam­kapitalizmus hátrányba került a világgazdasági versenyben. Ez ter­mészetesen leginkább igaz azokra a társadalmakra, ahol az államkapitalizmus a leghosszabb ideig öltött erőteljesen autarchikus jel­leget: a Szovjetunióra és Kelet-Európa államaira. Ahogyan Mike Haynes, és Pete Binns írták az International Socialism 7. számában: „Hogy jobban megértsük az autarchia válságát, fontos, hogy emlékez­zünk: Marx két jelentős belső tendenciáját látta meg a kapitalista fejlő­désnek, mégpedig a) a tőkék összegének a tőke koncentrációja és centralizációja miatti állandó növekedését és b) a munkamegosztás vi­lágméretekben való növekedését, amit a termelés növekvő komplexitá­sa valamint a termelési költségeknek a skálahozadékokból, a hosszú termelési időszakokból stb. eredő csökkenése hoz magával. Az állam­kapitalizmus az első feladatot úgy oldja meg, hogy a nemzet összes tőkeerejét egyetlen egységbe olvasztja össze. De ha az autarchikus módszerrel teszi ezt, kivonva a belföldi gazdaságot a világ többi részé­vel folytatott cseréből, akkor a gazdaság gépezetét, hatalmas költsé­gek árán, arra kell átállítani, hogy teljesen saját erőforrásaira hagyatkozva állítsa elő mindazt, amire egy modern gazdaságnak szük­sége van".³⁶

Ezt a cikket tíz éve írták. Vessük egybe ezt Gorbacsovnak az ENSZ előtt 1988-ban mondott beszédével: „Valamiféle »zárt« társadal­mak fenntartása ma aligha lehetséges … A világgazdaság egyetlen szervezetté válik, amelyen kívül egyetlen állam sem fejlődhet normáli­san, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rendszerhez tartozik, vagy milyen gazdasági szinten áll. Ez napirendre tűzi a világgazdaság egy teljesen új működési mechanizmusának és a nemzetközi munka­megosztás új struktúrájának a kidolgozását. Ugyanakkor a világgazda­ság növekedése feltárja az iparosítás hagyományos formájának korlátait és ellentmondásait".³⁷

A kelet-európai gazdaságok és a szovjet gazdaság gyors hanyat­lása, egész „elmaradottsága" és „alacsony hatékonysága" annak az eredménye, ahogyan ezek az országok katonai versengésbe kezdtek a Nyugattal a második világháború végén – történelmi eredetű gyenge­ségük miatt arra kényszerülve, hogy egy államkapitalista hadigazdasá­got tartsanak fenn, méghozzá magasabb szinten, hosszabb ideig és gyengébb gazdasági alapokon, mint nyugati versenytársaik. A Szovjet­uniónak világgazdaságilag alárendelt helyzete és birodalmának jellege miatt mindig is jobban kellett támaszkodnia a tisztán katonai erőre, mint az USA-nak, ami megakadályozta azt, hogy csökkentse a hadi­gazdaság költségeinek a GNP-n belüli százalékos arányát, ahogyan ezt az USA tette. Amint egy, a kérdést részletesen feldolgozó tanul­mány megjegyzi, a Szovjetunió fegyverkezési terheinek a GNP-n belüli aránya 1970-tól 72-ig 14,4 százalékról 15,1 százalékra, az 1980-84 közötti periódusban pedig 15,3 százalékra nőtt.³⁸ Ezekből az okokból kifolyólag a bukás, amikor bekövetkezett, sokkal drámaibb volt, mint az USA esetében. A Szovjetuniónak még az 1960-as és 70-es évekbeni további birodalmi terjeszkedésével kapcsolatos nehézségei is a világ­gazdaságon belüli elszigeteltségére vezethetők vissza. A Szovjetunió befolyásának 1970-es évekbeli kiterjedését vizsgálva egy megfigyelő megjegyezte: „A Szovjetunió arra tett kísérletei, hogy a gyarmatosítás alól felszabadult országokban segélyek, kereskedelem vagy fegyverek eladása útján befolyást és támogatást szerezzen, nemcsak hogy rend­kívül költségesnek bizonyultak, hanem ráadásul igen kevéssé is térül­tek meg számára. A nemzetközi pénzpiacba való integrálódás hiánya és az, hogy nem álltak rendelkezésére a világgazdaság feletti »északi« kontrollnak olyan eszközei, mint amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, különösen hátrányos tényezőknek bizonyultak a Szovjet­unió számára, mert mindez azt jelentette, hogy nem rendelkezett haté­kony kontrollal adósai felett."³⁹

Most tehát Gorbacsovnak ki kell kerülnie annak a válságnak a ku­tyaszorítójából, amelyet egyik oldalon a magas fegyverkezési költsé­gek, a másik oldalon a nemzetközi gazdasági verseny könyörtelensége hozott létre. De, ha ez az ellentmondás a leginkább a keleti államkapi­talista rendszerekre jellemző is, részben jellemző azokra az országokra is, amelyek a magánkapitalizmuson belül rendelkeznek egy rejtett, ha­talmas államkapitalista hadiipari komplexummal. Ha a multinacionális gazdasági verseny vészharangja megkondult a Kreml bürokráciája fe­lett, úgyszintén megkondult, bár nem olyan hangosan, a Pentagon bü­rokráciája felett is. De ez természetesen felvet egy életbevágó kérdést: hogyan fog válaszolni a modern állam arra az ellentmondásra, amely a gazdasági és a katonai hatalom szükségessége között feszül?

Az új imperializmus

Milyen lesz tehát a világ a hidegháború után? Először is, gazdasága valószínűleg kevésbé lesz stabil. Ebben a vonatkozásban a valódi for­dulópontot nem 1989, hanem 1973 jelentette. A hadigazdaság hanyat­lása döntően hozzájárult ahhoz a válsághoz és stagnáláshoz, amely az 1970-es és a korai 80-as években az egész világgazdaságot hatalmá­ba kerítette. Most, hogy a reagani fegyverkezési hajsza dőresége oly drasztikusan lelepleződött, és a fegyverkezési kiadások ismét minősé­gileg csökkennek, a gazdasági válság felé vivő tendenciák valószínű­leg még erősebbek lesznek. Az USA és Nagy-Britannia gazdasága még az olajárak emelkedése előtt elkezdett a recesszió felé csúszni.

Másodszor, a permanens hadigazdaság időszaka azt a parado­xont eredményezte, hogy egy – mind a termelés, mind a kereskedelem szintjén – minden eddiginél jobban integrált világgazdaságot ugyanak­kor részekre szakít a gazdaságilag legerősebb nemzetek körül kiala­kuló tőkés blokkok képződése. A japán külügyminisztérium egy magas rangú hivatalnoka megjegyezte, hogy egyrészt: „A kapitalista gazdasági rendszerben a gazdasági dereguláció irányába mutató trend, a telekommunikáció modernizálásával együtt, csökkentette az államhatárok jelentőségét; fokozatosan kialakult a »nemzetek feletti gazdaság«, a szabad tőkeáramlás, a nagyvállalatok közötti nemzetközi együttműködés vállalatfúziók és vállalatfelvásárlások formájában". A másik oldalon ennek a perspektívának ellentmond az a tény, hogy „az Egyesült Államok nem uralja többé a világgazdaságot. Következéskép­pen a nyugati ipari nemzetek gazdaságpolitikájának koordinálása ma nélkülözhetetlen bármilyen nagyobb gazdasági katasztrófa elhárításá­hoz. Továbbá, az ipari országok termelékenységi rátái közötti fokozódó különbségek egyeseket közülük gazdasági blokkok kialakítására kész­tettek, ezáltal meggyorsítva a fennálló világgazdasági rendszer dezintegrálódását. E jelenlegi fejlemények következtében a világgazdaság most válaszút elé került."⁴⁰

Nem tűnik úgy, mintha túlzottan indokolt lenne reménykedni a „nemzetközi koordinálásban", ha, példának okáért, a houstoni csúcstalálkozóból próbálunk erre következtetni, Margaret Thatcher az­zal a meggyőződéssel hagyta el ezt a találkozót, hogy „a dollárra, a yenre és a német márkára alapozott" nemzetközi gazdasági blokkok megvalósulóban vannak. Jellemző módon elmulasztott említést tenni egy, a rubelre alapozott blokkról. De, bármilyenek is a kilátások, „a fennálló világgazdasági rend dezintegrálódásában" nagy szerepet ját­szik a hadigazdaság hanyatlása. Már hanyatlásának kezdeti szakaszá­ban, legalábbis a fejlett országokban, stagnálási periódust idézett elő. Jelentőségének további csökkenésével egy termelésében és kereske­delmében egyenlőtlenül integrált világot hagy maga után, amelyen be­lül az államoknak harcolniuk kell iparuk, piacaik és érdekszférájuk megvédéséért.

Virágzó periódusában a hadigazdaság, Keleten és Nyugaton egyaránt, megfelelően szolgálta mind az ipari, mind a katonai fejlődést. Most a kettő közötti ellentmondás hatalmassá vált. Gyengíteni a hadi­ipart a világgazdasági versenyképesség érdekében azzal a kockázattal jár, hogy az ország a hatalmi politika peremére szorul, és így kiteszi magát ugyanannak a gazdasági gyengülésnek, amelyet el kíván kerül­ni. A hadiipar fenntartása viszont a további gazdasági hanyatlás veszé­lyét hordja magában, ami azzal fenyeget, hogy végül aláássa magát a hadiipart is.

Amikor a marxista indíttatású kutatók megpróbálták megérteni ezt a paradoxont, ez néha oda vezette őket, hogy az ellentmondás egyik oldalát a másik rovására túlhangsúlyozták. Mike Kidron például végül szakított a permanens hadigazdaság elméletével, mert úgy vélte, hogy a társadalom állami kontrolljára irányuló tendencia annyira meg fog erő­södni, hogy képes lesz kiküszöbölni a nemzetközi gazdasági rendszer belső ellentmondásait.⁴¹ Nem kell sok időt vesztegetnünk önnek az el­képzelésnek a cáfolatára, mivel e munka nagy részét már elvégezte a történelem.

A kelet-európai államok korábbi vezetői, új kormányzatai, az őket elsöprő mozgalmak vezetői és a legtöbb megfigyelő mind egyetértenek egy pontban (még ha különbözőképpen értékelik is ezt): a nemzetközi világgazdasági verseny nyomása és az általa létrehozott osztályküz­delmek voltak azok a tényezők, amelyek feltörték a Kelet autarchikus-államkapitalista rendszereit. Sokan abban is egyet fognak érteni, hogy ugyanez a nyomás átalakítja a nyugati gazdaságok államkapitalista vo­násait is. Ha valamit egyáltalán, akkor 1989 azt bizonyította be, hogy az „1984" világa nem áll a küszöbön.

De ha a mindenható, a verseny hullámzásainak megfékezésére és az osztályharc elfojtására képes állam mítosza eltűnt is, helyét elfoglal­ta egy régi mítosz felmelegített változata. A Második Internacionálé te­oretikusa, Eduárd Bernstein amellett érvelt, hogy a világgazdaság olyan mértékben integrálódott, hogy többé nem lehetségesek háborúk a kapitalista országok között: „A nemzetek gazdasági fejlődése növelni fogja ellentéteiket: micsoda képtelenség! Mintha a nemzetek kis bolto­sok volnának, akik egy korlátozott vevőkör kegyeiért versengenek, és így az egyiknek a nyeresége szükségszerűen veszteséget jelentene a többieknek. Egyetlen pillantás a fejlett országok közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlődésére bizonyítja ezeknek az elképzeléseknek téves voltát. Az iparilag legfejlettebb országok egyszerre versenytársai és vá­sárlói egymásnak, ennek megfelelően kereskedelmi kapcsolataik köl­csönös versengésükkel párhuzamosan erősödnek… Az a korszak, amikor a nemzetek megkísérelték leigázni egymást, Európában lezá­rult, és ez egyre inkább igaz Ázsiára is. Új korszakba léptünk, olyan korszakba, amelyben a nemzetközi jog fog uralkodni".⁴²

Már az első világháború véresen rácáfolt arra az érvelésre, hogy a világkereskedelem növekedése és a gyarmatosítható területek elfogyá­sa a világ békéjét fogja eredményezni. Ma az érvelés úgy hangzik, hogy a multinacionális cégek létrejötte és a termelés nemzetközivé vá­lása lehetetlenné teszi a nagyhatalmak közötti fegyveres konfliktusokat. Ahogyan a már idézett japán kormánytisztviselő kifejezte: „Az új piaco­kért folytatott háborúk a múltéi, a hatalmi egyensúlyt többé nem a ka­tonai erő, hanem a gazdasági erő határozza meg".⁴³

De az állam és a multinacionális tőke közötti viszony nem ilyen egyszerű, és az sem valószínű, hogy következményei békések lesz­nek. A tőkének, még a multinacionális tőkének is, szüksége van az ál­lamra. Szüksége van rá, hogy felügyeljen a munkásosztályra, és hogy biztosítsa a munkásosztály jólétét. Még a thatcherista állam sem kívánt soha „deregulációt" az előbbi vonatkozásában, és bármennyire akart is, nem tudott igazán sokat tenni azért sem, hogy az utóbbi tevékeny­ség méreteit csökkentse. Mi több, egyes kapitalisták gyakran panasz­kodnak arra, hogy a munkaerő képzéséről és szállításáról az állami in­tézmények nem gondoskodnak megfelelően.

Még ahol az állam visszavonult is a»termelésben való közvetlen részvételtől – és ez a visszavonulás nem olyan nagy fokú, mint aho­gyan a thatcherista propaganda el szeretné velünk hitetni – megmarad végső biztosítéknak, még a multinacionális tőke számára is. Egyedül az USA szövetségi bankrendszere akadályozta meg, hogy 1987-es tőzsdekrach közvetlenül átmenjen egy gazdasági válságba, és csak az USA kormányzata képes megakadályozni, hogy a takarók- és hitelinté­zetek bukása a tőkék jelentős részét is magával rántsa az örvénybe. Nagy-Britanniában a British Steelt és az autóipar privatizált részeit a privatizálás előtt végrehajtott, államilag irányított takarékossági progra­mok tették nyereségessé. Nyereségességük továbbra is az állam által fenntartott monopóliumoktól, kedvező kereskedelmi szabályozóktól stb. függ.

Mivel a tőke csak nagyszámú, egymással versengő tőkék formájá­ban létezhet, még mindig szüksége van az államra, amely megpróbál­hat a verseny fölött állni, és szabályozni azt. A tőke nemzetközivé válása nem szünteti meg a tőkének ezt az igényét, hanem az államok és kereskedelmi tömbök közötti konfliktusok szintjére emeli. Az USA és Japán valamint az USA és az EGK közölj konfliktusok – a tarifákkal, termelési kvótákkal, importszabályozókkal és az államok makrogazda­sági téren követett politikájával kapcsolatosan – ezt a folyamatot pél­dázzák.

Mi több, ahogyan Kuvait iraki lerohanása oly világosan bebizonyí­totta, az állam fegyveres ereje nélkülözhetetlen a multinacionális tőke profitképző képességének védelméhez. Egy kevésbé stabil világ és egy globálisabbá váló termelés fokozza, nem pedig csökkenti az ilyen védelem szükségességét. Ez az oka annak, hogy egy már sikeres kapitalista nemzetgazdaságnak ahhoz, hogy nemzetközi síkon is sikeres legyen, gazdasági erejének megfelelő politikai, diplomá­ciai és katonai profilt kell kialakítania. Az ilyen államoknak meg kell próbálniuk megnyerni maguknak a multinacionális vállalato­kat, megvédeni „az ő" multinacionális vállalataikat és visszaszo­rítani az „idegen" cégeket, továbbá biztosítaniuk kell a nyersanyagellátást a gazdaság számára. Minden egyes állam szük­ségszerűen összeütközik más államokkal, mihelyt arra törekszik, hogy ezeket a célokat megvalósítsa. Minél kevesebb politikai és gazdasági erővel rendelkezik egy állam, annál kevésbé lesz sikeres e célok eléré­sében. Ez az oka annak, hogy minden nagyobb kapitalista államnak meg kell próbálnia sikeres imperialista hatalommá válni. Ez az oka an­nak, hogy mihelyt az egyik imperialista világrend összeomlik, rom­jain egy új, másik imperialista világrend születik meg.

Nem minden hatalmas tőkés gazdasági tömb lesz képes hatalmá­nak imperialista kiterjesztésére, és nem is mindegyik ugyanabban a mértékben. Japán és Németország elindultak ugyan ezen az úton, de nincs rá garancia, hogy el is érik céljukat. Más államok akadályozhat­ják vagy saját belső gyengeségeik megbéníthatják őket. Mindazonáltal meg kell próbálniuk. A világtermelés növekedése tehát távolról sem ve­zet békéhez, ellenkezőleg, kiélezi az államok közötti ellentéteket, és azt az ellentmondást, amely a társadalom nemzetközivé vált termelőe­rői és az önálló nemzeti államok által meghatározott felépítménye kö­zött feszül.

A világgazdaság növekedése tehát nincs alávetve az állam kont­rolláló szerepének, ahogyan Kidron vélte, és nem is szünteti meg az államkapitalizmus szerepét és a háború hajtóerőit. A világgazdaság nö­vekedése egyszerűen új szintre emelte a kapitalista rendszeren belüli ellentmondásokat, és bizonyossá tette, hogy ezek nem oldhatók meg a piac békés működése révén. A hidegháború vége lehetővé tette, hogy ezek az ellentmondások világszerte újult erővel robbanjanak ki. Megint nagyhatalmi versengések kialakulásának perspektívájával kell szembe­néznünk. Németország és, kisebb mértékben, Japán most bizonyságát adják annak, hogy gazdasági erejüknek a jelenleginél inkább megfelelő politikai és gazdasági hatalomra kívánnak szert tenni.

a) A német kérdés és Kelet-Európa stabilitása

A kelet-európai változások a kapitalista világrendszer szívében olyan fokú instabilitást okoztak, amelyre a hidegháború kezdete óta nem volt példa. Ennek az instabilitásnak két, egymással szorosan összekapcso­lódó aspektusa van. Az egyik a kelet-európai rezsimek belső politikai és gazdasági stabilitáshiánya, pontosan akkor, amikor kísérletet tesz­nek gazdaságuk megnyitására a világpiac erői előtt. A másik az a cseppfolyós állapot, amelyet a nemzetközi kapcsolatokban a Szovjet­unió hanyatlása előidézett.

Az egységes Németország kérdésén fog Európa jövőjének szá­mos kérdése eldőlni, és ez a kérdés világosan tükrözi az előbb említett két konfliktust. Németország már a Berlini Fal leomlása előtt kezdett gazdasági ereje mellett bizonyos fokú politikai erőt is mutatni. A Straté­giai Tanulmányok Nemzetközi Intézete (IISS) megállapította: „A német kérdés 1989-es kiéleződésének nem kellett volna meglepetésként ér­nie a NATO-t. Németország hosszú ideje a Szövetség (a NATO) leg­fontosabb keleti frontállama volt, anélkül, hogy véleménye ennek megfelelő súllyal bírt volna a szövetségi tanácskozásokon."⁴⁴ Ebből a szempontból Nyugat-Németország speciális esete volt egy általáno­sabb tényállásnak: Európa és a szuperhatalmak viszonylagos gazda­sági ereje és a világgazdasághoz való viszonya egészen más volt 1989-ben, mint a háború után, ennek ellenére a politikai és katonai struktúrák gyakorlatilag változatlanok maradtak. Ahogyan az IISS tanul­mánya a továbbiakban megjegyzi, egyre növekvő számban voltak jelei annak, hogy változások készülődnek: ,A Kohl kancellárra az 1987-es INF-szerződés tárgyalásai során a Németországba telepítendő Pershing-rakéták kérdésében gyakorolt nyomás, valamint az, hogy Mrs. Thatcher az abban az évben tartandó angol általános választásokra való készülődés során hirtelen felhagyott Kohl álláspontjának támoga­tásával, könnyen lehet, hogy az utolsó cseppek voltak a pohárban az NSZK számára. Nyugat-Németország ragaszkodása 1988-ban ahhoz, hogy a NATO dolgozzon ki egy átfogó koncepciót hagyományos, nuk­leáris és fegyverzetkorlátozási stratégiájával kapcsolatosan, már jelezte a németek magabiztosságának egy új, magasabb szintjét. Egy másik ilyen jel volt a nyugatnémetek kemény harca azért, hogy a Lance-rakétákat illetően a döntést halasszák el a tárgyalások egy következő fordulójáig, valamint azért, hogy a kis hatótávolságú nukleáris fegyve­rekről szóló tárgyalásokon (SNF) a kérdéseket hagyják nyitva".⁴⁵

Még mielőtt a Berlini Falat lerombolták volna, a német újraegyesí­tés kérdése kezdett újra előtérbe kerülni. Nyugat-Németországban ezt a kérdést sokáig csak a jobboldali nacionalisták és újfasiszták, mint például a Republikánus Párt vetették fel. De mihelyt a kelet-német re­zsim alatt remegni kezdett a talaj, Kohl elég magabiztos volt ahhoz, hogy egy beszédet tartson, melyben kijelentette, hogy a német kérdés immár ismét napirenden van.⁴⁶ Kohl már Erich Honecker kelet-német pártvezér 1987-es nyugat-németországi látogatásakor kiadott egy kommünikét, amely hangsúlyozta „elkötelezettségét" az „egységes és szabad Németország szabad önrendelkezése" mellett. 1989 szeptem­berében pedig Kohl – a Szovjetunió nem csekély bosszúságára – amellett érvelt, hogy a nyugatnémet kormány megtalálta a kulcsot „a status quo megváltoztatásához, és Európa háború utáni megosztottsá­ga felszámolásához".⁴⁷ Egy pártjának, a Kereszténydemokrata Pártnak konvenciójához intézett beszédében egyenesen azt állította, hogy kor­mánya túlment a hagyományos nyugatnémet „Ostpolitik"-on (keleti poli­tikán), vagyis a két német állam közötti viszonynak a kelet-németeknek nyújtott gazdasági segélyek segítségével való normalizálásán.⁴⁸

De mindez pusztán előjátéka volt annak, ahogyan Kohl a Berlini Fal leomlása után kezdett befolyást gyakorolni az európai események­re. Németországnak mint az átalakuló Európa közepén elhelyezkedő, gazdaságilag hatalmas nemzetnek egyedülálló pozícióját Kohl arra használta fel, hogy megpróbálja országát egyetlen ugrással bejuttatni az élenjáró világhatalmak csoportjába. Az egyesítési folyamat mind­egyik szakaszában elébe vágott az USA-nak, magát az egyesítésre vo­natkozó döntést is, amelyet 1989 novemberében jelentett be a nyugatnémet parlamentnek, az USA-val vagy bármelyik másik NATO-taggal való tanácskozás nélkül hozta. Amikor visszautasította, hogy ga­ranciákat adjon a lengyel-német határra vonatkozóan még mielőtt az egyesülés biztosítva lenne, ezt az egyértelmű nemzetközi elítéléssel szembeszegülve vitte keresztül. Mivel szüksége volt arra is, hogy az egyesítési folyamathoz megvásárolja a Szovjetunió belegyezését, Kohl élen járt a Szovjetuniónak nyújtandó gazdasági segítség sürgetésében. Úgy tűnik, ez a trükk bevált, mert elérte azt, amit Bush nem tudott elér­ni: Gorbacsov hozzájárulását az egyesített Németország NATO-tagsá­gához. Hogy elérje ezt a megegyezést, Kohl megint csak függetlenítette magát a NATO-tól, és kétoldalú megállapodást kötött Gorbacsovval az egyesített Németországban tartható csapatok létszámára vonatkozó­lag.

Ezek a hatásos diplomáciai teljesítmények arra kényszerítették a többi kapitalista országot, hogy drámai módon megváltoztassák a Né­metországgal szembeni attitűdjüket. A máltai csúcstalálkozó után Bush, szemmel láthatóan minden tekintet nélkül Margaret Thatcher ér­zékenységére vagy az USA és Anglia közötti „speciális viszony" sajá­tosságaira, sietett úgy jellemezni az USA-t és Németországot, mint „partnereket a NATO vezetésében". Bizonyos, hogy az 1990. júliusi londoni NATO-csúcs után kiadott deklarációt Washington és Bonn elő­zetes egyetértésével fogalmazták meg. De a találkozón és azóta tör­tént eseményeknek el kellett gondolkoztatniuk Busht, vajon ő az erősebb vagy a gyengébb partner-e a vezetésben? A csúcstalálkozó után a Financial Times kommentátora megjegyezte: „mindegyik NATO-tagállam kormánya azt mondja, szeretné, ha az amerikaiak a NATO-n belül és Európában maradnának, de mindenki tudja, hogy a döntés a németek kezében lesz".⁴⁹ A Gorbacsov és Kohl közötti sikeres tárgya­lások a csapatlétszámokról és az egyesített Németországról alkalmat adtak a Németország kialakuló hatalmi túlsúlyával szembeni amerikai elégedetlenség addig példa nélkül álló kimutatására. Tény, hogy maga az amerikai elnök nem volt képes elérni egy ilyen megállapodást a má­jusi Gorbacsov-Bush találkozón. Kohl sikeres tárgyalásai után Bush gyorsan elismerte a megállapodás érvényességét. Lee Hamilton de­mokrata képviselő, a képviselőház külügyi kérdésekben egyik legfonto­sabb szóvivője, világosan kifejezésre juttatta az amerikai aggályokat: „Ez (ti. a megállapodás) minden eddiginél világosabbá teszi, hogy a németek vezetik a Szovjetunióval kapcsolatos nyugati politikát. Én nem állítom azt, hogy ez George Bush hibája. Azt sem állítom, hogy nem vagyunk már nagyhatalom. De ez egyik példája annak, hogy a mai, sokpólusú világ megtanít bennünket a 'konzultálni' szó egy új jelen­tésére. Ma már ez a szó nem azt jelenti, hogy elmegyünk Európába, és megmondjuk az ottani politikusoknak, hogy mit csináljanak".⁵⁰

De ezek csak azok az aggodalmak, amelyeket az USA hajlandó nyilvánosan is elismerni. Be nem vallott aggályai sokkal komolyabbak: attól tart, hogy Németország szorosabb kapcsolatokat alakít ki a Szov­jetunióval. Ez az aggodalom rejlik Bush európai integrációval kapcsola­tos politikájának irányváltozása mögött. 1988 folyamán, mialatt elvben pártfogolta az Európai Közösséget, az USA észrevehető keserűséggel panaszkodott az „Európa Erődítmény"-ről, a kereskedelmi korlátozá­sokról és így tovább. De mihelyt a feltámadó egységes Németország perspektívája megjelent a láthatáron, ezek a panaszok suttogássá hal­kultak, és az USA arra törekedett, hogy bátorítsa az Európai Közösség integrációját, hogy az mintegy „lehorgonyozza" Németországot Nyugat-Európában.

Hasonló aggályok nyilvánvalóan jelen vannak Franciaországban és Nagy-Britanniában is. Az IISS arról számol be, hogy „az Egyesült Államok európai elkötelezettségének lehetséges csökkenésétől és Nyugat-Németország »Drang nach Osten« politikájától való félelem a katonai együttműködés fokozására késztette Franciaországot és az Egyesült Királyságot".⁵¹ És Francois Miterrand-nak a francia csapatok Németországból való kivonására tett javaslata nagyon komolyan arra mutat, hogy szívesebben látná a NATO teljes szétesését, mint német irányítás alá kerülését.

Nagy-Britanniában az a németellenes kitörés, amely Nicholas Ridley miniszternek az állásába került, megmutatta az uralkodó osztály egy jelentós részének félelmét egy olyan egyesített Németországtól, amely egyidejűleg uralhatná a szorosabban integrált Európai Közösséget, és hídként szolgálhatna a szovjet és a kelet-európai gazdaságok felé. A Thatcher magántitkára, Charles Powell által írt, kiszivárogtatott kabinet­memorandum a következőket tartalmazza: „Valószínű, hogy Németor­szág gazdaságilag csakugyan uralni fogja Kelet- és Közép-Európát… A tény az, hogy a német gazdasági jelenlétet legalább annyira kívánják maguk a kelet-európaiak, mint a németek. Német támogatást és német beruházást akarnak, és szükségük is van rá, hiszen valószínűleg ez az egyetlen lehetőség Kelet-Európa gazdaságainak rendbehozatalára és újraélesztésére… Valóban, a helyzet iróniájának tűnhet, hogy 1954 után Kelet-Európa el akarta kerülni, hogy valaha is újból Németország­tól függjön, és a kommunizmus 45 éve után most jobban függ tőle, mint bármikor. Ám mindazonáltal – ez tény. A kelet-európaiak talán jobban örülnének az angol vagy francia jelenlétnek. De e két ország egyike sincs felkészülve arra, hogy a kelet-európai gazdaság újjáépíté­séhez megfelelő gazdasági erőforrásokat bocsásson rendelkezésre".⁵² Amit ez a memorandum megmutat – ha leszámítjuk az arra vonatkozó önelégült állításokat, hogy a kelet-európaiak azt „akarják", hogy a né­metek uralkodjanak rajtuk, az angolokról vagy franciákról nem is be­szélve -, az a második világháború utáni hatalmi egyensúlyban végbement drámai változás. Az USA-t nem is említi a szöveg, Nagy-Britannia és Franciaország másodosztályú nagyhatalmi státusát tudo­másul veszi, és félig féltékenyen, félig félelemtől eltelve ismeri el Németország kialakulóban lévő hatalmát. A javasolt megoldások, a „németekkel való barátságos viselkedésen" kívül, még megdöbbentőb­bek. A memorandum így folytatja: „Bizonyos mértékig a szovjet és a kelet-európai érdekek párhuzamosak Nyugat-Európa érdekeivel. Bele akarjuk kényszeríteni Németországot egy olyan biztonsági keretbe, amely a legjobb esélyt nyújtja arra, hogy elkerülhessük a német milita­rizmus újjáéledését. Az amerikaiak további katonai jelenlétét akarjuk Nyugat-Európában, hogy ellensúlyozzák Németország hatalmát. Lehe­tőleg önként felvállalt korlátozásokat szeretnénk látni, egy új CFE- (a hagyományos fegyverzet korlátozását célzó) egyezmény keretében, Németország fegyveres erőinek nagyságát illetően. Németország nuk­leáris és vegyi fegyverkezésének egy megújított, önkorlátozó jellegű szabályozását szeretnénk elérni. Intézményes szinten be akarjuk vonni a Szovjetuniót az Európa jövőbeli biztonságával kapcsolatos tárgyalá­sokba…, nem utolsó sorban azért, mert hosszú távon (és feltéve, hogy a demokrácia irányába való fejlődés folytatódik) a Szovjetunió lehet az egyetlen olyan hatalom, amely képes ellensúlyozni Németországot".⁵³

Így Gorbacsovnak, mindazon problémák ellenére, amelyekkel oda­haza szembenézni kényszerül, nemcsak az amerikaiak és a németek udvarolnak, hanem éppen annyira a nyugat-európaiak is – és mind­egyikük óvatosan figyeli saját korábbi barátait és szövetségeseit, ne­hogy valamilyen olyan szövetség alakuljon ki, amelyet az ő érdekei szenvednének meg. Cseppfolyósságával és kétértelműségével ez a helyzet jobban emlékeztet az XIX. század hatalmi egyensúly-politikájá­nak gyilkos vetélkedéseire, mint a hidegháború viszonylag egyszerű bi­polaritására.

A nemzetközi hatalmi egyensúlynak ez a megváltozása akkor is elég drámai volna, ha elfogadnánk, hogy az egységes Németország képes lesz fenntartani azt a gazdasági stabilitást, amely Nyugat-Né­metországot története legnagyobb részében jellemezte. Ez a feltétele­zés azonban felettébb gyenge lábakon áll. És ha az új Németország gazdaságilag kevésbé stabilnak és politikailag törékenyebbnek bizo­nyul, mint az NSZK, akkor a gondosan kidolgozott tervek Németor­szágnak egy új európai egyensúly keretében való „megszelídítésére" semmivé válhatnak.

Komoly indokaink vannak, hogy legalábbis gazdasági téren nagy­fokú instabilitást várjunk az új Németországtól. A bankárok és gazda­sági megfigyelők bizonyosak abban, hogy az egyesülés gazdasági prosperitáshoz fog vezetni – a távoli jövőben. De ami az idei, a jövő évi és a rákövetkező évi gazdasági fejleményeket illeti, ugyanennyire meg vannak győződve arról, hogy ezek fájdalmas és nehéz évek lesz­nek a gazdaság számára. Kelet-Németország legkiemelkedőbb minisz­tereinek egyike, Karl Reichenbach úgy véli, hogy országa „a világtörténelem legnagyobb gazdasági összeomlásának" a szélén van, amelynek során az összes vállalatok 25 százalékát meg kell szűntetni, további 32 százalékukat pedig csak bőséges rövid távú segély segít­ségével lehet fenntartani.⁵⁴ Ugyanakkor Helmut Rodl, a Creditreform nevű nyugat-német gazdasági tájékoztató szolgálat munkatársa úgy véli, hogy az összes kelet-német cégek 50-60 százalékát fel fogják számolni.

A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) úgy véli, Kelet-Németországnak 15 évre lesz szüksége, hogy gazdasá­gi téren utolérje Nyugat-Németországot, feltéve, hogy eléri az évi 7,5 százalékos növekedési rátát – ugyanannyit, amennyi Nyugat-Németor­szág növekedési rátája az 1950-es években volt. A szerényebb és reá­lisabbnak tűnő évi 5 százalékos növekedési ráta mellett az utolérés 30 évet fog igénybe venni. A legtöbb elemzés kétségkívül optimistább az OECD-énél. Ezek csak körülbelül tíz évre teszik a felzárkózáshoz szük­séges időt.

A következő néhány év során várható kelet-német munkanélküli­ségre vonatkozó becslések az optimisták 15 százalékától a pesszimis­ták 45 százalékos becsléséig terjednek.⁵⁵ Ha az egységes valuta bevezetése utáni első két hét adataira támaszkodhatunk, a pesszimis­ták érvei tűnnek a jobbaknak. A munkanélküliség 60 százalékkal emel­kedett. 30-40.000 ember gyarapította a segélyért sorban állók számát mindkét héten. (És ezt a számot mesterségesen lenyomják azzal, hogy növelik az államilag támogatott lerövidített műszakok számát.)⁵⁶

A bérek szintén zuhanni kezdtek. A munkabérek emelése sehol sem elég, még megközelítően sem, a nyugat-német árakra való átté­réssel bekövetkezett áremelkedés ellensúlyozására. Az alapvető áru­cikkek ára megkétszereződött, megháromszorozódott, sőt, néha négyszeresére emelkedett.⁵⁷ Mindennek tetejébe a munkásoknak, míg korábban jóformán semmilyen adót sem vontak le fizetésükből, most bérük körülbelül 17 százalékát kell kifizetniük társadalombiztosítási költségekre és további 10 százalékot az adókra. Nem túl meglepő te­hát az, ami kora nyáron a fémipari dolgozók magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és állásuknak két évre való biztosítását követelő tüntetéseivel és sztrájkjaival elkezdődött. A dühös gazdák is otthagyták állataikat, és kiöntötték a fejt tejet a kelet-berlini parlament lépcsőin.

Hogy átvészelje a lakosság ilyen mértékű ellenállásának következ­ményeit, a nyugat-német uralkodó osztálynak esetleg sokkal nagyobb mértékben kell tartalékait igénybe vennie, mint most elképzeli. Nincs kizárva, hogy a vonakodó nyugat-német népességre magasabb adókat kényszerítenek. Mindenesetre a komoly állami beruházások nélkülöz­hetetlenek lesznek az új utak, vasutak és távközlési rendszerek kiépí­téséhez Kelet-Németországban.⁵⁸ A magánvállalkozás bizonyosan nem fogja fedezni a társadalombiztosítás költségeinek hatalmas emel­kedését és a gyengélkedő iparágak állami támogatását, így a helyzet legironikusabb vonása az, hogy ha az egyesítés végül mégiscsak gaz­dasági sikernek bizonyul, ennek kevés köze lesz a szabad piac kapita­lizmusához, jóval több viszont a nyugat-német államkapitalizmushoz…

Kelet-Németország az a kelet-európai gazdaság, amelynek a leg­jobbak az esélyei a világpiaci integráció terén. Máshol, kivéve talán Csehszlovákiát, a kilátások lényegesen rosszabbak. A Szovjetunióban kialakult mély válság önmagáért beszél, és egyszerűen semmiféle ki­látás sincs olyan szintű nyugati gazdasági segítségre, amely a helyze­ten számottevően változtatni tudna. Még azok is, akiknek szándékában áll komoly segélyt nyújtani, politikai előnyök szerzése érdekében teszik ezt, nem pedig azért, mert úgy gondolják, hogy a segély valóban meg tudná oldani a Szovjetunió gazdasági problémáit.

Senki sem tudja pontosan, hogy Kelet-Európa gazdaságainak újjá­építése mennyibe fog kerülni. A Credit Suisse First Boston Bank úgy véli: évi 16 milliárd dollárba fog kerülni egyedül az, hogy ellensúlyoz­zák annak hatását, hogy a Szovjetunió ezentúl az olaj- és gázszállít­mányokért kemény valutát fog követelni. Az ENSZ Európával foglalkozó Gazdasági Bizottsága úgy véli, hogy egy, a Marshall-tervhez hasonló segítségnyújtás a Szovjetuniónak és Kelet-Európának négy éven keresztül 17 milliárd dollárt venne igénybe évenként?⁵⁹ Az eredeti Marshall-terv során Európának nyújtott viszonylag csekély összegű se­gélyek sohasem emelhették volna ki a háború által elpusztított gazda­ságokat akkori állapotukból, ha ennek időszaka nem esett volna egybe a permanens hadigazdaság virágkorával. De, még ha ezt az alapvető megfontolást egy pillanatra félretesszük is, akkor is nyilvánvaló, hogy a jelenleg felajánlott segélyösszegek sehol még csak meg sem közelítik az ENSZ által számított évi 17 milliárd dolláros összeget. Amikor Bush 1990 áprilisában először tett javaslatot egy, egész Kelet-Európának nyújtandó évi 380 millió dolláros segélyre, az egyik amerikai szenátor megjegyezte, hogy ez az összeg „alig elég egy csődbement hitelintézet megmentésére, nemhogy arra, hogy megadja az első lépéshez szük­séges támogatást évtizedek óta nem működő nemzetgazdaságok­nak".⁶⁰ Azóta a hitelbankok megmentésére fordított összeg 500 milliárd dollárra emelkedett, így a Kelet-Európának nyújtandó nagyobb össze­gű amerikai segély lehetőségei tovább csökkentek.

Még kevésbé valószínű, hogy a nyugati cégek magánberuházásai tudnák biztosítani azokat a gazdasági erőforrásokat, amelyekre a kelet-európai gazdaságoknak szüksége van. A bérszintek, az infrastruktúra és a politikai stabilitás kilátásai más országokban mind biztatóbbnak tűnnek a tőke számára. Különösen az valószínűtlen, hogy a világgaz­daság jelenlegi trendjét, miszerint a fejlett országok gazdaságai a leg­több beruházást egymás között eszközlik, megváltoztatná egy olyan terület, amelynek országai – Lengyelország, Románia, Bulgária, Cseh­szlovákia, Kelet-Németország, Jugoszlávia és Magyarország – együtte­sen is csak az EGK ipari termelésének kevesebb mint 10 százalékát produkálják.⁶¹ Természetesen lesz valamennyi beruházás, de ez va­lószínűleg abban a formában fog történni, amit a Financial Times „kimazsolázásnak" nevezett. Kevésbé eufemisztikusan fogal­mazva: megvásárolják, legjobb esetben beolvasztják a nyereséges vál­lalatokat, és hagyják tönkremenni a többit. Az OECD figyelmeztette a bankokat, hogy ne adjanak kölcsönöket Kelet-Európának; míg egy, a „Morgan Stanley" nemzetközi beruházási bankok által készített jelentés arra figyelmeztetett 1990. júliusban, hogy „a bruttó nemzeti termék kö­rülbelül 10 százalékkal fog hirtelen csökkenni, ami a jelenlegi, törékeny politikai rendszerekre nézve a destabilizálódás veszélyével jár".⁶² A je­lentés ezen felül 25 százalékos ipari munkanélküliséget jósol Kelet-Eu­rópában.

b) Japán felemelkedése

A második világháború alatt az USA-nak csak GNP-je 10 százalékába került, hogy megverje Japánt. Az 1950-es években az USA GNP-je 25-szőr akkora volt, mint Japáné. Ma az USA kormányzata összeomlana, ha a japánok nem vásárolnák fel az amerikai kincstárjegyeket. Talán semmi sem mutatja világosabban ezt a gazdasági átalakulást, mint az USA félvezető-iparának a japán versenytársaktól elszenvedett veresé­ge. Amit itt látunk, az a világűr meghódításáért folytatott, katonai szem­pontból életbevágó verseny következménye, amelyet ugyanaz a permanens hadigazdaság aknázott alá, amely eredetileg létrehozta.

Ez az eltérés a két ország gazdasági eredményei között már hosszú ideje sértette az USA uralkodó osztályának érzékenységét, de a hidegháború vége új szintre emelte a két ország közötti feszültsége­ket. Ahogyan egy kommentátor megjegyezte: „Kevéssé kérdéses, hogy az amerikai-szovjet kapcsolatokban bekövetkezett javulás jelentősen rontani fogja a Tokió-Washington viszonyt".⁶³ Amíg az „orosz veszély" egyaránt fenyegette Európát és a Csendes-óceán térségét, addig a gazdasági növekedés rátáinak semmiféle aránytalansága sem törhette meg a Japán és az Egyesült Államok közötti politikai és katonai szö­vetséget. Az Észak-Japánban lévő amerikai támaszpontok nélkülözhe­tetlenek voltak a Szibériában folytatott amerikai kémkedéshez, és a Japán által rendelkezésére bocsátott hajózási lehetőségek nélkül az USA Hetedik Flottája használhatatlan lenne. Ugyanakkor Japánnak szüksége volt az amerikai katonai védelemre mind a Szovjetunióval, mind, legalábbis a hidegháború egy bizonyos periódusában, Kínával szemben. Most, hogy mindkét veszély elmúlóban van, a gazdasági fe­szültségek nagyobb mértékben előtérbe kerültek. A közvélemény-kuta­tások most azt mutatják, hogy Amerikában az emberek többsége na­gyobb veszélynek érzi a japán gazdasági fölényt, mint a szovjet hadigépezetet.

Miközben az USA a permanens hadigazdaság örökségével küsz­ködik, megkísérelte a maga javára megváltoztatni a Japánnal folyó ver­sengés feltételeit. Egyre keserűbb civódások törtek ki a két ország között a kereskedelmi korlátozások miatt. A hidegháború vége válto­zást jelentett a politikai és katonai kapcsolatokban is. Ennek két fő as­pektusa van: egyfelől az USA megkísérli csökkenteni csendes-óceáni katonai kötelezettségeit, részben azzal, hogy megpróbálja a terhek egy részét Japánra hárítani (a katonai kapcsolatokban beállt változások ugyanis mindenekelőtt a kereskedelmi háború más eszközökkel való kiterjesztését jelentik), másfelől viszont Japán, 40 évi amerikai gyám­kodás után, részben megint önálló hatalomként lép a világpolitika szín­terére. Ugyanakkor azzal, hogy az USA jelenléte a térségben csökken, valószínűbbé válik a helyi imperialista konfliktusok kialakulása. Mint a Far Eastern Review megjegyzi: „Ahogyan a szuperhatalmak közötti el­lentét eltűnőben van, úgy növekszik a félelem a helyi középhatalmak közötti viszályoktól… Az amerikaiak (és a szovjetek) hátát látni egy do­log. Engedni, hogy a régió vizei kínai, indiai és japán ellenőrzés alá ke­rüljenek, egészen más dolog. Nyilvánvalóan fenyeget az a veszély, hogy valamilyen külső hegemonisztikus befolyás nélkül a régiót a nem­zeti államok közötti viszálykodások oszthatják meg, vagy pedig az álla­mok külön utakon járva kiépítik saját „különleges kapcsolataikat" a helyi hatalmak valamelyikével – ahogyan egyesek szerint Thaiföld már kiépí­tette Kínával".⁶⁴

Egyes megfigyelők úgy látják, hogy Japán lesz a térségben az USA természetes utóda a kapitalista stabilitás őrzőjének szerepében. Bizonyos, hogy napjainkban Japán kezdi demonstrálni önállóságát stratégiai kérdésekben. Japán számára a hatalmas gazdasági növeke­dés lehetővé tette, hogy az elmúlt 15 évben évi 5 százalékkal növelje védelme költségeit, úgy, hogy közben továbbra is csak a GNP egy százalékát vegye igénybe védelmi célokra. Az ilyen mértékű kiadások miatt vált Japán katonai költségvetése a világon a harmadik legna­gyobbá. Ebben az évben a japán kormány első ízben vett részt hivatalo­san egy NATO-tanácskozáson, és tárgyalta meg a NATO-országokkal az ázsiai-csendes-óceáni régió biztonsági kérdéseit. ,A japán dele­gáció közölte, hogy hazájukban egyre többen támogatnak egy erő­teljesebb katonapolitikát, mindaddig, amíg azt a szövetséges nem­zetekkel koordinálják."⁶⁵

Japán ugyanakkor egyre önállóbban választja meg azt is, hogy ki­nek adjon segélyt. A fejlett ipari országok legutóbbi houstoni csúcsta­lálkozóján Japán világossá tette, hogy segélyt kíván nyújtani Kínának, noha ezt Bush ellenezte. A Szovjetunió viszont, amellyel pedig Japán­nak még mindig vitája van a Hokkaidótól északra fekvő szigetek meg­szállása miatt, nem ellenezte a japán elképzelést.

Az események irányát illetően mindez igen jelentős lehet, de azért korai lenne még Japánra úgy tekinteni, mint olyan országra, amely, akárcsak a Csendes-óceán uralkodó hatalmának szerepében, „felvált­ja" az USA-t. Mindenesetre nem arról van szó, hogy a kialakuló impe­rialista ellentétek ugyanolyan formában nyilvánulnának meg, mint a régi, a szuperhatalmak közötti ellentét, pusztán más országokkal a kö­zéppontban. Ma az egymással versenyző nagyhatalmak erői aránytala­nul oszlanak meg. Némelyikük mindenekelőtt gazdasági nagyhatalom, mint Japán és Németország. Némelyik, mint például Kína, gazdasági erejéhez mérten aránytalanul nagy katonai erővel rendelkezik. Mások­nak, mint a Szovjetuniónak és az USA-nak, bár különböző mértékben, de még mindig nagy, bár hanyatló gazdasági és katonai hatalma van. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalma marad, de többé nem rendelkezik sem azzal a Nyugat feletti hegemóniával, sem azzal az egész világ eseményeit meghatáro­zó hatalommal, amellyel korábban. Bár kevésbé általánosan elfoga­dott, de fontos leszögeznünk, hogy a Szovjetunió még mindig szuperhatalom, és nemcsak katonai szempontból. Az egyesült Német­ország gazdaságának méretei még akkor sem fogják elérni a szovjet gazdaság méreteit, ha sikerül a kelet-német gazdaság termelékenysé­gét a nyugat-német szintre felhozni. És Németországnak még hosszú utat kell megtennie addig, amíg, akár csak Kelet-Európa határain belül, lehetősége lesz katonai beavatkozásokra. Japánnak (akárcsak Német­országnak Európában) le kell küzdenie a többi csendes-óceáni ország történelmi eredetű bizalmatlanságát ahhoz, hogy akárcsak regionális értelemben jelentős katonai hatalommá váljék.

Így az új imperializmus alapvető sajátossága az, hogy a nagy­hatalmak közül még a legnagyobbak sem annyira nagyok, hogy olyan lehetőségeik legyenek a világ vagy akárcsak egyes régiók arculatának formálására, mint amilyenek a szuperhatalmaknak voltak a hidegháború tetőpontján. A nagyhatalmak most megpróbál­nak irányítani egy kevésbé stabil világot, miközben továbbra is egy­mással versengenek. Néha kölcsönös, de labilis megegyezéssel fogják ezt elérni, néha gazdasági versengéssel, néha háborúval, vagy hábo­rús fenyegetésekkel, de a leggyakrabban mindezek együttes alkalma­zásával. Ebben a körülhatárolt értelemben a nagyhatalmak közötti versengés kezd hasonlítani a két világháború közötti, vagy akár az első világháború előtti helyzetre. Akkor Németország, Franciaország, Orosz­ország, Nagy-Britannia, és az USA küzdöttek a világ feletti szupremáciáért. Nem voltak egyformán erősek sem katonailag, sem gazdaságilag. Egyesek közülük hanyatlóban, mások felemelkedőben voltak. Mégis, pontosan ebben az összetett, és egyenlőtlen erőkkel fo­lyó versengésben rejlett a rendszer instabilitása. Mindazonáltal ez a párhuzam csak erős korlátok között érvényes. Ami a legjelentősebb különbség: átalakult az egész gazdasági struktúra, amelynek keretei között a versengés folyik, ennek eredményeként pedig az a szituáció is, amelyben akkor ezeknek az imperialista hatalmaknak a gyarmatai voltak.

c) A harmadik világ

Az új küzdelem a nagyhatalmak között egy olyan világban folyik, amely, a permanens hadigazdaság korszaka után, militarizáltabb, mint valaha. És, különösen a szuperhatalmak gazdasági hanyatlása miatt, egyre inkább katonai fölényük az egyetlen döntő előnyük vetélytársaik­kal szemben. A kísértést, hogy ezt az erőt fel is használják, a hideghá­ború vége és a permanens hadigazdaság hanyatlása növelte, nem csökkentette. A hidegháború mindig módot nyújtott a „saját" táborban lévők megrendszabályozására éppúgy, mint az ellenséges táborban lé­vők fenyegetésére. Most ez a fajta hidegháborús fegyelem megszűnt, és lehet, hogy a forró háborúk fegyelme fogja felváltani. És mindez egy olyan világban történik, ahol a tömegpusztító fegyverek szaporodnak a harmadik világ országaiban is, amelyeknek az önálló gazdasági fejlő­désre való lehetőségei egyre csökkennek. A harmadik világ fegyverke­zési költségei 1960 és 1980 között megnégyszereződtek. 1984 óta, amikor a harmadik világ országainak fegyverimportja túlhaladta gabona behozatalukat, a gyengén fejlett országok fegyverkezési kiadásai kétszer olyan gyorsan növekednek, mint a világ többi részéé.⁶⁶ Katonai kiadásaiknak ez a növekedése azoknak a politikai struktúrában bekö­vetkezett változásoknak az eredménye, amelyek a háború utáni évek­ben mentek végbe a harmadik világban. Ez a korszak látta a korábbi gyarmatbirodalmak végét és bennszülött uralkodó osztályok hatalomra kerülését a harmadik világ nagy részében. Ezek közül az országok kö­zül sok komolyan felfegyverkezett, hogy betölthesse a távozó nagyha­talmak által maguk mögött hagyott hatalmi űrt. Az új rendszerek a belső nyugtalanság meg a nagyhatalmi politika és a gazdasági nyo­más kettős szorításában vergődve szövetségeket akarnak majd meg­kötni és felbontani, szomszédjaikkal éppúgy, mint a nagyhatalmakkal.

Kuvait Irak általi megszállása 1990 augusztusában ezt a folyama­tot példázza. Egyben többet is megvilágít a fentebb körvonalazott prob­lémák közül. Először is, az Öbölben kialakult helyzet megmutatja azokat a változásokat, amelyek a harmadik világban a II. világháború utáni időszakban végbementek. Sem Irak, sem Irán nem a nagyhatal­mak gyarmatai. Független államok, amelyekben nacionalista (jóllehet nagyon különböző ideológiai színezetű) rezsimek váltották fel a gyar­mati uralmat vagy a nagyhatalmakat kiszolgáló csatlós rendszereket. Mindkettő hatalmas hadigépezetet hozott létre, amelyet megpróbáltak felhasználni saját uralmuk megteremtésére a gyarmatosítás utáni világ egyik régiójában. Ez volt az iráni-iraki háború eredete.

De a nagyhatalmak még egy olyan világban sem állhatnak egy­szerűen félre az ilyen konfliktusok esetén, ahol a közvetlen gyarmatosí­tás már lényegében a múlté, különösen egy olyan területen nem, amelyről egyik legfontosabb nyersanyaguknak, az olajnak, oly nagy ré­sze származik. Az USA és a legtöbb nyugati hatalom rosszindulatú semlegességgel figyelte, amikor Irak megpróbálta lerohanni Iránt 1980-ban. Az USA abban reménykedett, hogy Irak meg fogja szelídíteni azt a rendszert, amely az előző évi iráni forradalomból jött létre. Még azt is megkísérelte, hogy helyreállítsa kapcsolatait az iráni rezsimmel. Amikor ebben az Iran-gate botrány megakadályozta, és úgy tűnt, Irán nyeri meg a háborút, az USA Irakot kezdte el támogatni. Az USA által nyúj­tott támogatás volt az, amely az Öböl-térségben folyó tankcsatákban biztosította Irak győzelmét. Mégis, néhány éven belül az USA háború­ban találta magát korábbi szövetségesével. Ugyanazokat a hadműve­leteket kellett alkalmaznia az Öbölben, amelyekkel Irak a háborút megnyerte, csakhogy ezúttal azért, hogy Irakot rákényszerítse a Kuva­itból való visszavonulásra.

Az Öböl-válság azt is feltárja, hogy Németországnak és Japánnak még hosszú utat kell addig megtenniük, hogy az USA-val katonai szempontból egyáltalán összemérhető hatalmak legyenek. Egyikük sem lenne képes azokra a hadműveletekre, amelyekre az USA az Öbölben. Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia sokkal jelentősebb katonai kapacitással rendelkeznek az Öbölben végrehajtandó hadműve­leteket illetően; innen, hogy Bush hirtelen újra felfedezte az USA és Anglia közötti „különleges viszonyt", és az amerikai-izraeli kapcsolatok rosszabbodásának korszaka után ismét melegebbé vált viszonya az iz­raeliekhez. Mégis, még ebben a helyzetben is, amikor úgy tűnik, hogy újra a régi viszonyok alakulnak ki, megfigyelhetők bizonyos változások is. Egyes, Kohl által bátorított német politikusok, a fegyveres erők kizá­rólag önvédelmi célokra való alkalmazásáról szóló alkotmányos előírás és az Európán kívüli akcióktól tartózkodó eddigi gyakorlat elhagyásáról beszélnek. Ebben a vonatkozásban az a nyomás, amelyet az USA Né­metországra és Japánra azért gyakorol, hogy normális befolyási öve­zeteiken kívüli katonai konfliktusokba vonja be őket, rövid távon előnyére válhat, de egyszersmind precedenst teremt, amit az USA egyszer még keservesen megbánhat.

Ezek a krízisek megmutatják a szuperhatalmak továbbra is meglé­vő erejét és kialakuló gyengeségeit egyaránt. A Szovjetunió gyengesé­ge könnyen belátható. Mivel szüksége van arra, hogy bejusson a világgazdaság egységes rendszerébe, arra kényszerül, hogy, leg­alábbis jelenleg, kövesse az USA irányítását. De nem igaz, hogy az Öböl-válság során az USA éppoly hatalmasnak bizonyult, mint koráb­ban. Először is, az USA keveset tehetett azért, hogy megállítsa Kuvait iraki megszállását. Másodszor is, hogy elérje céljait, az USA-nak első­sorban az erőre és az erőszakkal való fenyegetőzésre kell támaszkod­nia, az egyetlen olyan döntő előnyre, amelyet versenytársaival szemben még élvez. Harmadszor, még ha az USA hatalmas katonai ereje kiűzi is Irakot Kuvaitból, csak hatalmas áron teheti ezt. Még a kezdeti csapatmozgósítás is naponta 10 millió dollárjába került az USA-nak. Az, hogy Japánhoz fordult pénzügyi segítségért, pontosan a fentiekben körvonalazott dilemmát példázza. A katonai erő megadja az USA-nak azt a lehetőséget, hogy megbüntesse ellenfeleit, és fegyel­mezze „szövetségeseit", de csak gazdasági pozíciója gyengülésének kockázata árán. Egy katonai vereség siettethetné ezt a folyamatot, de még a győzelem sem hátráltathatja a végtelenségig, és lehetséges, hogy éppoly súlyos veszélyeket idéz fel, mint a vereség.

Pontosan ezeknek a problémáknak a megoldhatatlansága kény­szerítette rá az Egyesült Államokat, hogy megpróbáljon más országo­kat is bevonni a konfliktusba. Az Irak elleni egyoldalú katonai akció túl veszélyes, az egyoldalú gazdasági akció pedig egyenesen lehetetlen lett volna. Így a nemzetközi fellépésre való igény az USA gyengeségét, nem pedig erejét mutatja. Az, hogy egy ilyen nemzetközi fellépés a kü­szöbön áll [illetve azóta bekövetkezett – a szerk.], az olajnak a világka­pitalizmus számára való egyedülálló jelentőségét mutatja. Nem gondolhatjuk azt, hogy ezek a feltételek fennállnak vagy szükségszerű­en léteznek más esetekben is. Végeredményben a Grenada elleni in­vázió, Líbia bombázása és az amerikai hadihajók felvonultatása a Perzsa Öbölben az iraki-iráni háború idején mind sokkal kisebb problé­mák voltak (az USA szerencséjére, mert szövetségesei gyakran meg­tagadták az együttműködést).

Végül az Öböl-háború, azáltal, hogy világméretű recesszióval fe­nyeget, megvilágította a mai világrendszernek mindazokat a gyenge pontjait, amelyeket a jelen cikk felvázolt. Az USA gazdaságának már a recesszió szélén álló nehéz helyzete romlani fog, ha az olajárak ma­gasak maradnak és a katonai intervenció költségei tovább növe­kednek. A kelet-európai országok sorsa, most, hogy az olajárak emelkednek (beleértve a szovjet olaj árát is, amely számukra életfon­tosságú), még sötétebbnek tűnik. Még a német gazdaság is, az egye­sítés növekvő költségei miatt emelkedő inflációjával és kamatlábakkal, bizonyos mértékig veszélyben van.

És bár az Öböl-válság a legveszélyesebb válság, amely az impe­rialista világrendet fenyegeti, aligha az egyetlen ilyen.

Az iraki invázió kevesebb mint egy évvel azután történt, hogy az USA megszállta Panamát, hogy leváltsa a saját CIA-je által kiképzett diktátort, és felváltsa egy másikkal, Endarával. Hónapokon belül Endara éhségsztrájkot kezdett, mert a megígért USA-segélyszállítmány nem érkezett meg. Hasonlóan, miután sikerült kiszorítania a sandinista re­zsimet a hatalomból Nicaraguában, Bushnak a magániparhoz kellett fordulnia, hogy segélyt adjon ennek az országnak. Annak a következ­ményei, hogy Amerika nem volt képes ebből a győzelméből politikai tó-két kovácsolni, hamar láthatóvá váltak; egy kialakulóban lévő általános sztrájkot csak az állított le, hogy a sandinista mozgalom vezetősége felhívta az utcákon tüntetőket: maradjanak nyugodtak és ne emeljenek barikádokat – a mozgalomnak így sikeres, de korlátozott gazdasági célok elérésére irányuló jelleget adva.

Ilyen az a futóhomok, amelyre az új imperializmus rendszere épül. Minden fecsegés egy békésebb és stabilabb világról hirtelen egy másik korszakból jövő gyenge visszhangnak tűnik, amelyet a vadászgépek és az összeomló részvénytőzsdék zaja fojt el.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg az International Socialism 48. számában jelent meg, 1990 őszén. Mi itt némileg rövidítve (de természetesen a fő gondolatmenet csorbítása nélkül) közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

Köszönettel tartozom Alex Callinicosnak, Lindsey Germánnak, Chris Harmannak, Mike Haynes-nek és Ahmed Shawkinek az első vázlathoz fűzött megjegyzéseikórt. Úgyszintén köszönettel tartozom Matt Perrynek, amiért anyagokat bocsátott rendelkezésemre a Szovjetunió katonai stratégiájáról.

1 P. Kennedy: The Rise and Fall of Great Powers. London, 1989. p. 558.

2 P. Armstrong, A. Glyn és J. Harrison: Capitalism since World War II. London, 1984. p. 219.

3 World Bank, World Development Report 1989. Oxford University Press, 1989. p. 167.

4 P. Armstrong és mások: id. mű. pp. 225-226.

5 P. Kennedy: id. mű, p. 558.

6 Uo. p. 679. Egy, a Kongresszus számára készült tanulmány a csúcstechnológiai javakból szár­mazó kereskedelmi többletnek az 1980-as 27 milliárdról az 1985-ös 4 milliárdra való csökkené­séről számol be. Ez a tanulmány jósol deficitet az USA-nak.

7 Uo. pp. 554-555.

8 Lásd M. Haynes: Understanding the Soviet Crisis. International Socialism, 34. p. 11.

9 Forrás: A. Aganbegjan: The Challenge: Economics of Perestroika. London, 1988. p. 2.

10 Lásd J, Sallnow: Reformin the Soviet Union. London, 1989. p. 17. 1.1. és 1.2. táblázat

11 A. Aganbegjan: id. mű, p. 204. Aganbegjan azt állítja, hogy a Szovjetunió gazdasága kiállna a fegyverkezési verseny egy újabb fordulóját – annak ellenére, hogy minden, amit ezt megelőző­en mond, ennek az ellenkezőjére mutat.

12 Idézi David Owen az Independent on Sunday-ban, 1990. júl. 1. Owen elemzése túl intelli­gensnek tűnik ahhoz, hogy egészében tőle származzon. Valószínűleg a Külügyminisztériumban dolgozó régi barátai látták el Információkkal.

13 Ahogyan Chris Harman kimutatta The Storm Breaks c. cikkében. International Socialism, 46. sz. London, 1990.

14 Lásd az Economist cikkét: American Survey, 1989. ápr. 7.

15 Lásd Business Week, The Peace Economy, 1989. dec. 11.

16 A brit védelmi kiadások a bruttó hazai termék (GNP) 7,7 százalékát tették ki 1955-ben. Lásd Chris Hárman Explaining the Crisis c. könyvét, London, 1984. 98. 1978-ban 5,5 százalékra esett vissza, majd amikor Thatcher követni kezdte Reagan fegyverkezési hajszáját, 1984-re kb. 5,3%-ra emelkedett. A védelmi kiadásoknak ez a reálértékben hatalmas növekedése az 1980-as évek vége felé kezdett visszaesni, és vissza fog térni 1980 előtti szintjére; lásd M. Chalmers: Trends in UK Defence Spending in the 1980s. Peace Research Report, 11. sz. School of Pea­ce Studies. University of Bradford 2. és 3. táblázat valamint p. 5.

17 Lásd: At Ease: Disarming Europe. Business Week. 1990. febr. 19.

18 Lásd az Economist 1989. Jan. 28-i számát.

19 A Kongresszus Nemzetvédelmi Kiadások Bizottsága számára 1989 nyarán rendelkezésre bocsájtott adatok, lásd a Sunday Correspondent 1990. Jan. 28-i és jún. 10-i számát.

20 Archie Hamilton nemzetvédelmi miniszterhelyettes egy munkáspárti képviselő interpellációjára adott írásos válaszban. Idézi az Independent, 1990. jún. 4.

21 Independent, 1990. jún. 5.

22 Az 1972-ben aláirt SAT az interkontinentális nukleáris rakéták számának korlátozását szolgál­ta volna. De a szerződés csak a szuperhatalmak által építhető rakétakilövő állomások, nem pe­dig a robbanófejek számát határozta meg. Így az USA és a Szovjetunió kifejlesztette a több célra irányítható visszatérő hordozókat (MIRV). Ezzel minden egyes kilővőhelyről három, nyolc vagy 16 nukleáris robbanófejet lehet kilőni. Ezek mindegyike különálló célokra irányítható. így ugyanolyan, mint ha több rakéta állna rendelkezésre. Az eredmény tehát az volt, hogy a SALT valójában elfedte a nukleáris fegyverkezési verseny történetének egyik legnagyobb fegyverzet­növelő akcióját. A Ballisztikus Rakéták Elleni Egyezmény százban szabta meg a ballisztikus ra­kéták elhárítására szolgáló rendszerek számát mindkét fél számára. Amikor a szerződést 1972-ben aláírták, egyik szuperhatalom sem rendelkezett semmilyen működő ballisztikus raké­taelhárító rendszerrel. Ma még mindig versengve igyekeznek elérni az ebben a fegyverzet-,,kor­látozási" egyezményben lefektetett határt.

23 Idézi What would an arms deal mean? c. cikkem. Socialist Worker, 1987. dec, 5.

24 Guardian, 1990. jún. 1.

25 A Fegyverzetkorlátozási Társaságtól származó adatok, idézi az Independent, 1990. márc. 26.

26 P. Rogers és M, Dando: NBC 90 The Directory of Nuclear, Biological and Chemical Arms and Disarmament. Tri-Service Press, 1990. Idézi az Independent, 1990. márc. 26.

27 Independent, 1990. ápr. 4. Perle véleménye enyhén túloz. Röviddel később szembekerült a START-javaslatokkal, amikor is az USA, miután a tárgyalások röviddel a májusi csúcstalálkozó előtt holtpontra látszottak jutni, bizonyos engedményeket tett a rakéták megengedett maximális számát illetően.

28 Paul Rogers, a Bradford University School of Peace Studies munkatársa. Idézi az Indepen­dent, 1990. márc. 26.

29 Uo. Jazov marsall kísérlete a haditengerészetnél a „szerződéses toborzásra", amelyet 1990. júniusában jelentett be, megáll a félúton. Megtartja az alacsony fizetést a három év helyett két évre besorozott katonáknak, de magasabb fizetést ajánl fel azoknak, akik jelentkeznek tovább-szolgálatra a haditengerészetnél.

30 A. Kelly: The Myth of Soviet Superiority. Peace Research Report, 14. szám (School of Peace Studies, University of Bradford, 1987.), p. 29.

31 Lásd: T. Cliff: Perspectives on the Permanent War Economy in: Neither Washington nor Mos­cow. London, 1982; Mike Kidron: Capitalism and Theory. London, 1974; Uő: Western Capita­lism since the War. London. 1970; valamint Chris Harman: Explaining the Crisis. London, 1984. A permanens hadigazdaság és az áll am kapitalizmus kapcsolatáról lásd Peter Binns cikkét: Un­derstanding the New Cold War. International Socialism, 19.

32 Ez egyik megfontolandó tényezője lehet az ún. fogyasztói társadalom létrejöttének is. A hadi­anyagok tömegét elfogyasztó, s ezért egyszersmind újratermelésükhöz a hadseregben keresle­tet teremtő öböl-háború így újabb bizonyítéka annak, hogy a háború a béke más eszközökkel történő folytatása. (Az Eszmélet szerk.)

33 Lásd S. Melman: The Permanent War Economy. New York, 1985. pp. 22-23.

34 Uo. p. 79.

35 Az alább következő két táblázat forrása: Ruth Leger Sivard: World Military and Social Expen­diture 1977. USA, 1977. p. 13.; illetve C. Harman: Explaining the Crisis (vö. 31. jegyzet), p. 97.

36 P. Binns és M. Haynes: New Theories of Eastern European Class Societies. International So­cialism, 7. sz. (1989 tele), pp. 43-44.

37 M. Gorbacsov beszéde az ENSZ-ben. In: The Current Digest of the Soviet Press, 1989. Jan. 4.

38 C. G. Jacobson: The Soviet Defence Enigma. Estimating Costs and Burdens. Stockholm In­ternational Peace Research Institute, 1987. p. 43. Ez nem azt jelenti, hogy a katonai költségek nem csökkentek az 1950-es évek óta, inkább azt, hogy az autarchia kihatásai következtében az általuk a gazdaságra rótt terhek elkezdtek újból emelkedni, méghozzá egy olyan szintről, amely sohasem csökkent annyira, mint az USA esetében.

39 R. Walker: New Thinking and Soviet Foreign Policy. In: M. Pugh és P. Williams; Superpower Politics. Manchester University Press, 1990. p. 145.

40 A. Kawato: The Soviet Union: A Player in World Economy. In: T. Hasegava és A. Pravda (eds): Perestroika: Soviet Domestic and Foreign Policies. Royal Institute of International Affairs, 1990. p. 122.

41 M. Kidron: The Insights Dont Make a Theory. In: International Socialism 100. (első sorozat). Úgyszintén lásd Chris Harman válaszát ugyanebben a számban Better a Valid Insight Than a Wrong Theory cím alatt.

42 E. Bersteín – idézi M. C. Howard és J. E. King: A History of Marxian Economic Thought. Prin­ceton University Press, 1989. p. 92.

43 A Kawato: id. mű.

44 IISS, Strategic Survey 1989-90. London, 1990. p. 54.

45 Uo. pp. 54-55.

46 Financial Times 1989. okt. 1.

47 Idézi: M. Simons: The Unloved Country: A Portrait of East Germany Today. London, 1989. p. 180.

48 Lásd: International Herald Tribune, 1989. szept. 28.

49 Financial Times, 1990. Jul. 12.

50 Idézi az Independent, 1990. Jul. 18.

51 ISS, Strategic Survey, 1989-1990, id. hely.

52 A memorandumot teljes egészében közli: Independent on Sunday, 1990. Jul. 15.

53 Uo.

54 Idézi a Financial Times 1990. Jul. 2.

55 Uo.

56 Financial Times, 1990. Jul. 20. A rövidített műszakban dolgozó munkások a kormánytól meg­kapják korábbi bérük 65 százalékát. Számos üzem dolgozóinak felét jelenleg rövidített műszak­ban alkalmazza.

57 Lásd az Economist cikkét: The New Germany, 1990. jún. 30. p. 11.

58 Lásd Financial Times, 1990. júl. 2. és az Economist idézett cikkét.

59 Lásd Financial Times, 1990. ápr.18.

60 Bill Bradley New-Jersey-i szenátor az International Herald Tribuneben, 1990. márc. 30.

61 Az Institute of International Finance jelentése. Idézi: Financial Times, 1990. ápr. 17.

62 Financial Times, 1990. júl. 17.

63 A. Horvát, Independent, 1990. febr. 27.

64 Far Eastern Economic Review, 1990. ápr. 12. p. 23.

65 Independent, 1990. júl. 10.

66 Lásd L. Seffa: Imperialism Today. Socialist Worker (USA), 1989. szept.

Az infláció mértéke, egy parazita adózási szisztéma és a makrogazdaság szá­mos egyéb hatásának kivédése a háztartásokat folytonos alkalmazkodásra kény­szeríti. De ez nem mai keletű és nem is sajátosan magyar helyzet.

Nem bizony. A védekezésnek vannak ugyanis olyan alapele­mei, amelyek nem rendszerspecifikusak. Védekezésnek az olyan cselekvéseket nevezem, amelyektől a háztartások vala­milyen „rossz helyzet” megváltozását remélik. Hangsúlyozni szeretném:

Minden háztartás védekezik, ha tud arról, hogy „rossz helyzetbe” került. Tehát ha semmit nem csinál a háztartás, csak kivárja a „rossz helyzet” elmúltát, az is védekezés, hiszen ezt vagy azért teszi, mert nem tud mást tenni, vagy mert úgy ítéli meg, hogy ez a legjobb megoldás. A tudatosság elemi szintjének feltételezése azért szükséges a „védekezés” foga­lom használata során, mert ennek híján nem lehet racionális cselekvésnek esélye sem (az ösztönös racionalitás számomra fából vaskarika).

A védekezés nem jelent szükségképpen sikert. Lehet, hogy már rövid távon sem sikerül a „rossz helyzet” megváltoz­tatása, de lehet az is, hogy a rövid távú siker újabb „rossz helyzetek” kialakulásához vezet, pl. amikor apám három társa megszökött a munkaszolgálatból, hogy lelője őket az első járőr, vagy amikor a vakbélgyulladás miatt megműtött belehal a ben­ne felejtett szikébe stb.

A védekezési stratégiák leírásához fel kell tárni a háztartá­sok számára lehetséges magatartási alternatívákat. Így járt el pl. Mlinar (1986), aki a Szlovéniában évek óta tartó gazdasági, politikai és társadalmi válságra adott reakciók elemzésére a kö­vetkező tipológiát dolgozta ki:

1. Aktív válaszok:

• fokozott részvétel (túlmunka, önsegélyezés),
• tiltakozás, lázadás, agresszivitás (panaszlevelek, olvasói levelek, petíciók, sztrájkok).

2. Restriktív válaszok (a fogyasztás mennyiségi korlátozá­sa, a gyermekszám csökkentése, rosszabb minőségű élelmi­szerek fogyasztása, a lakás kisebbre cserélése).

3. Destruktív válaszok:

• negatív társadalmi viselkedés (öncélú rombolás, a kö­zösségi tulajdon lopása),
• önpusztító magatartás (alkoholizálás, kábítószer-fogyasz­tás, öngyilkosság).

A háztartások kényszer hatására mindenkor és mindenhol képesek spórolni, egymásnak kölcsönadni, bajban altruista mó­don segíteni stb. Ezek a védekezési módok a városiasodott, piacosodott USA-ban ugyanúgy megtalálhatók, mint Pekingben vagy Ouagadougouban. A makrogazdasági berendezkedés természetesen nagymértékben meghatározza, hogy a ház­tartásoknak milyen intézményi feltételek állnak rendelkezé­sére a védekezéshez. Így a piac monopolizáltsága, az állam bürokráciája „felértékeli” a háztartások nem-piaci védekezési megoldásait. Úgy képzelem, hogy a modern gazdaság mint­egy rávetítődik egy „alsó” gazdaságra. Ezt a duális modellt sokan feltalálták már, de megítélésem szerint eddig a francia történész Fernand Braudel írta le a legplasztikusabban, aho­gyan a háztartások „alsó gazdasága” felépül. S ez az építmény nem csupán egy kis kalyiba. Statisztikusok és közgazdászok számításai szerint még a fejlett gazdaságok nemzeti jövedel­mének is harmadát teszi ki a háztartásokban megtermelt javak értéke!

A háztartás egy nagyon sajátságos minigazdaság, amely azonban minden tudományosan megalapozott gazdasági racio­nalitás vagy szakszerűség nélkül gazdálkodik. Ugyanis, bár a védekezés racionalitást feltételez, de ez nem azonos a „homo oeconomicus” haszonmaximalizáló magatartásával. Vagyis a háztartások nagyon is racionálisan cselekszenek, de nem köz­gazdász módjára. S a háztartások nem csupán fogyasztók, de termelő jellegük is megmaradt. A háztartás csak a legsikere­sebben fejlődő gazdaságokban szűnik meg árutermelő lenni, de még ezekben is megmarad embertermelő jellege. Hiszen míg a kenyér vagy a ruha előállításának funkcióit az elkülönült gazdaság átvette, megmardnak, sőt, mind fontosabbá válnak a háztartás olyan tevékenységei, mint pl. a gyermekek felnevelé­se, iskoláztatása, a munkaerőpiac számára történő „ember­anyag-termelés”. Ez is termelőtevékenység, csak kevésbé látható.

A háztartások termelőtevékenysége tehát jelentős forma­változáson ment át, de soha nem szűnt meg.

Ugyancsak lényeges mozzanat, hogy a háztartások te­vékenysége nagyon élőmunka-igényes, noha ez a munka nem kíván iskolázott tudást. További fontos eleme a háztartás-gaz­daságnak, hogy a háztartások nem egymástól elkülönülten végzik sajátos gazdálkodótevékenységüket, hanem összefűzi őket egy nagyon sokszálú, de láthatatlan, mert a mindennapi élet gyakorlatába belesimuló kapcsolatrendszer. És nem igaz, hogy ezek pusztán a paraszti országokban vagy a törzsi társa­dalmakban léteznek. Éppen úgy megtalálhatók a legfejlettebb, piacosodott és városias területeken is. Ez a fontos kapcsolati háló tehát nem a szegények kultúrájának sajátos vonása, csak persze ott sokkal inkább láthatóvá válik, mert ott a legnagyobb rá a szükség.

A hatvanas évek óta empirikus tanulmányok tárták fel eze­ket a kapcsolati hálókat pl. az amerikai felső középosztály gya­korlatában vagy a chilei ipari és pénzügyi világ vezető családjai körében éppen úgy, mint a nagyon bonyolult és sokszálú mexi­kói hatalmi szférában. Ezeknek a háztartásközi kapcsolati há­lóknak az adja a gazdasági fontosságát és erejét, hogy mindig arra használhatók föl, amire éppen szükség van. A gazdaság által kínált intézményrendszerből és a háztartások életciklusá­ból adódóan létrejöhet olyan helyzet, amikor pl. a gyermek megőrzése a legnagyobb gond. Az amerikai középosztály kö­rében ez nem jelent olyan súlyos terhet, mert a háztartás ké­pes úgy megszervezni az életét, hogy az anyák otthon marad­nak, és bár nincs állami szolgáltatás, ez nem okoz át­hidalhatatlan gondokat. Ugyanez a helyzet más védekezési stratégiát hív elő, mondjuk, egy mexikói szegénynegyedben – ahogy azt egy érdekes tanulmány elemzi. Itt sincsenek állami intézmények, amelyek gondoskodnának a gyerekekről, de ha lennének is, az itt élő emberek nem lennének képesek meg­fizetni ezt a szolgáltatást. Ráadásul az itt élő nők többnyire egyedül nevelik gyerekeiket, és sokszor alkalmi munkák­ból élnek. Tehát nagyon szűkös helyzetben élő anyák valódi krízishelyzetét kell megoldani például a gyerekek megbetege­désekor. Ebben a közösségben megnövekszik a fontossága a háztartásközi kapcsolatoknak, és az anyák majdnem hogy for­malizált segélyegyesületeket hoznak létre.¹

Milyen lényeges különbségek vannak a magyar háztartások védekezésének módjában és sikerességében az adott háztartások társadalmi státusza szerint?

Az általunk 1988-ban folytatott vizsgálatnak fontos eleme volt az a negatív tapasztalat, hogy a hagyományos módon felfo­gott társadalmi csoportok (rétegek vagy osztályok) nem Igazán mutatnak különbséget védekezési magatartásuk­ban. Az intézményrendszer különbözősége sokkal erőtel­jesebben megnyilvánul város és vidék között, de itt inkább azt mondanám, hogy Budapest és az ország többi része között. Budapest ugyanis teljesen más szituációt jelent a háztartások védekezésében, mint az országok összes többi része. Érthető módon nagyon nagy különbségek forrása az egy főre jutó jöve­delem, ami azonban azonos lehet egymástól igen eltérő társa­dalmi csoportokban is. Nagyon komoly különbséget jelent a munkaképesség, ami erősen összefügg természetesen az élet­korral és az egészségi állapottal.

Vagyis a védekezés egy nagyon komplex élethelyzet függ­vénye, nem pedig a hagyományos értelemben vett társadalmi státuszé. Kutatásunk során mint egy speciális védekezési hely­zetet vizsgáltuk a hóvégi pénzzavart. A legelső fontos észrevé­telünk az volt, hogy a hóvégi pénzzavar nem jellemző az idősekre és a vidékiekre. Egyszerűen azért, mert ők hozzá vannak szokva, hogy nagyon kis pénzből gazdálkodnak, és na­gyon kevéssel beérik. Magyarán: a választott szituáció, amit az összehasonlítás céljára választottunk, bizonyos élethelyzetek elemzésére használhatatlan volt, Amikor viszont összehasonlí­tottuk a városban élő, fiatal vagy középkorú, aktív munkaerővel rendelkező háztartásokat, akkor megnyilvánultak azok a kü­lönbségek, amiket feltételezni lehetett. Az a védekezési maga­tartás, amit én a kedvezőbb helyzet kifejeződésének tekintek, mégpedig amikor valaki a megtakarított pénzéhez nyúl vagy kölcsönkér (ami ugyanis azt jelzi, hogy van a környezetében olyan személy, akinek a segítségével ezt a zavart át tudja hi­dalni, vagyis rendelkezik kapcsolatokkal), nos, ez a fajta maga­tartás a nagy jövedelmű, általában fiatalabb korúakra és magas iskolai végzettségűekre volt jellemző. Nagyon fontosnak tar­tom, hogy miután a vizsgálatnak ezt az elemét egy évvel ké­sőbb, tehát 1989-ben megismételtük, éppen e két megoldás esetében tapasztaltunk csökkenést. Ami úgy értelmezhető, hogy ez az egy év is elegendő volt ahhoz, hogy az emberek­nek egyfelől csökkenjen a megtakarított pénze, másfelől azok a kapcsolataik, akiknek még volt megtakarított pénzük a hó vé­gén. Az ennek a jelzett krízishelyzetnek az elhárítására alkal­mazható legrosszabb stratégiát, a segítségkérést két réteg alkalmazta viszonylag gyakran. Az egyik: a kifejezetten ala­csony jövedelmű segédmunkások, a másik: a nagyon fiatalok. Ez utóbbi esetben nyilván arról van szó, hogy nekik még nincs független háztartásuk, s hogy gazdasági okokból kény­szerközösségben maradtak az őket kibocsátó szülői háztar­tással. Az elszegényedők, akik kénytelenek a személyes segítségkérést alkalmazni hóvégi pénzzavaraik áthidalására, stigmatizálódnak, mert az adósság alávetett pozícióba hozza a kölcsönkérőt, még akkor is, ha a segítségnyújtás nem ölti a gazdasági kizsákmányolás formáját, mivel az önbecsülés sérü­lése mellett a kapcsolatrendszert is rombolja.

Nagyon ritkán alkalmazták a vizsgált háztartások a zálog­ba adást, másrészt a pénzzavar többletmunkával való elhárítá­sát. Az előbbit feltehetőleg azért, mert ez a megoldás az intéz­mény elérhetősége miatt kevesek számára adott, de elemi tár­sadalmi normák is ellene hatnak, s aki teheti, elkerüli, hogy a zaciba vigye az értékeit. A többletmunka meg nyilván azért nem megoldás, mert alig van olyan munka, ami azonnal fisét. Kevesen választották azt a megoldást, hogy a hóvégi pénzza­var miatt eladjanak valamit. Ezt a „leépülő” alternatívát megle­hetősen sok magasabb jövedelmű nyugdíjas választotta, ami arra utal, hogy vannak közöttük jócskán, akik ma már erre is rákényszerülnek. Ez azért veszélyes, mert a hóvégi pénzzavar, mint tudjuk, hajlamos ismétlődni, az egyszer eladott tárgyak vi­szont megszűnnek a háztartás tulajdonának lenni.

A háztartások objektív anyagi helyzetén, a rendelkezésükre álló eszközök körén túl mekkora jelentősége van a védekezés sikerességében a tradícióknak, az át­hagyományozott tapasztalatoknak, a sajátos tudásoknak, a védekezésben való jártasságnak?

Ezt a kérdést a szakirodalomban úgy szokták föltenni: lehetsé­ges-e, hogy a rosszabbodó gazdasági helyzetben a szegények előnyösebb helyzetben vannak, mivel nagyobb mértékben ren­delkeznek azzal a tudással, hogy mit kell tenni az adott szituá­cióban, illetve olyan kialakult hálózataik vannak, amelyek az ilyen helyzetek kezelésére alkalmasak? Én úgy érzem, az ilyen kérdésfeltevésbe bele van csempészve egy álságos mozzanat. Hogyan lehetne előnyről beszélni akkor, amikor az amúgy is rossz helyzetűek helyzetének relatív rosszabbodásáról van szó? Tény, hogy a középosztálynak több veszítenivaló­ja van, mint a szegényeknek, és ezt valószínűleg jobban is érzékeli, s minden bizonnyal jobban is fél tőle.

A piaci magatartások vizsgálata során példaképpen szok­ták idézni, hogy amikor a fogyasztók rosszabb anyagi helyzet­be kerülnek, akkor általában olcsóbb árukat keresnek és vásárolnak, hogy ugyanazt az árut máshol szerzik be, ott, ahol lehet alkudni; vagy több időt töltenek a vásárlással, azaz hosszabb ideig járják az üzleteket, hogy olcsóbban vegyék meg ugyanazt, vagy pedig a fogyasztásuk mennyiségét igye­keznek korlátozni: ugyanazt veszik, csak kevesebbet. Fel le­hetne tételezni, hogy a szegényebbek már régebb óta gyakorlói ezeknek a fogyasztói stratégiáknak, következéskép­pen járatosabbak ezekben.

A következő táblázat azt mutatja be, hogy az egyes véde­kezési megoldásokat milyen gyakorisággal alkalmazták a vizs­gált háztartások.

A táblázat azt mutatja, hogy a hóvégi pénzzavar esetén a leg­szélesebb körben alkalmazott védekezési mód – a korábban említettek ellenére – a kölcsönkérés és a fogyasztás korlátozá­sa. A magyar háztartások ezt a két módot tartják adekvátnak az átmeneti, de gyakran előforduló kis súlyú zavar elhárítására.

Ugyanakkor van olyan empirikus vizsgálat, ami ennek ép­pen az ellenkezőjét írja le. David Caplowitz amerikai szocioló­gusnak van egy zseniális, ma már klasszikusnak számító könyve, aminek magyarul az a címe: „A szegények többet fi­zetnek érte”. Gettószerű környezetben élő, nagyon szegény néger és Puerto Ricó-i származásúakról írja: éppen szegénysé­gük miatt nem engedhetik meg magunknak azt, hogy több időt töltsenek a vásárlással, hiszen pénzt kell keresniük, ezért ke­vesebb az idejük, és nem utazhatnak sokat és messzire, mert nem telik rá. Ugyanakkor nincs meg az a szocio-kulturális bázi­suk (magabiztosság, angolnyelv-tudás és tárgyalókészség), ami az alkudozáshoz kell. Következésképpen az előző állítás­sal ellentétben jobban ki vannak szolgáltatva a környékükön ta­lálható kiskereskedőknek, és ezek a kereskedők, tudatában lévén, hogy ezek az emberek kiszolgáltatottak nekik, sajátos eladási és hitel-technikákkal kizsákmányolják őket. Tehát ez a tanulmány azt bizonyítja, hogy a szegények a piacon (válság­helyzetben is) rosszabb helyzetben vannak, mint a gazda­gok, akik relatív gazdagságuk révén több alternatíva között választhatnak.

Mennyire tanulható-tanítható, netán fejleszthető a háztartások védekezése? Terjeszthetők-e a sikeres technikák?

Feltétlenül tanulható, de, mint jeleztem, a háztartás egy olyan gazdaság, amelynek mint üzemnek nem az iskolában megszerzett tudás az alapja. Tanulható abban az értelemben, hogy bizonyos mértékig szabványosíthatok azok a technikák, amelyektől remélhető, hogy a háztartás jobban tud takarékos­kodni, vagy nem hagyja magát átverni az erőszakos kiskeres­kedőktől. Az előbb említett vizsgálat, ami egy non-profit szerve­zet felkérésére készült, többek között azt a célt tűzte maga elé, hogy ezt a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberi közösséget kicsit jobb helyzetbe segíti, mégpedig oly módon, hogy rádöb­benti a saját helyzetére, és megtanítja arra, hogy vannak véde­kezési stratégiák. (Emellett megkíséreltek olcsó hitelt nyújtó társaságokat is szervezni vagy olcsóbb árukat kínáló kereske­delmi vállalatokat az adott területre csábítani.) Tehát egyfelől lehetséges a háztartások tanítása, de ha kevésbé vagyunk aufkléristák, akkor hihetünk abban, hogy a társadalomban mű­ködik egy spontán tanulási folyamat is.

Ma már hallani arról, hogy több helyen megindul a ház­tartás-gazdaságtan oktatása. Ez persze nem a védekezésnek a tudománya, hanem inkább takarékos háziasszony-képző. Szkeptikus vagyok ugyan, hogy ez bármit is megoldana a gaz­daság szintjén, de vitathatatlan, hogy sok embernek segíthet a háztartás jobb megszervezésében, éppen úgy, mint a több na­pilap által indított hasonló jellegű rovatok.

A háztartások szintjén hatékony gazdasági tranzakciónak a gyors tömegessé vá­lása mutat valamit a spontán társadalmi tanulás jelenlétéről, működéséről. A közelmúlt gyors és néha rafinált reagálásaira gondolok, egyes kormányintézke­désekkel kapcsolatosan.

Ezek nem annyire a háztartások védekező stratégiái, hanem inkább az informális gazdaság működése, a háztartáshoz közelálló, de már inkább minivállalkozásnak tekinthető akciók. A háztartás és az informális gazdaság amúgy is nagyon sok szálon fonódik össze. Nyilván, akik rövid idő alatt négyszer-ötször megfordultak Bécsben és megforgatták a pénzüket, azok ezt a háztartásból vették ki. A megtakarításaikat használták er­re vagy kölcsönkértek. Ez a háztartás védekezéseként is értel­mezhető, csak nem abban az értelemben, ahogyan eddig szó volt róla. Ez a szabályozatlanságot kihasználó rendes piaci ak­ció volt, amit én nem ítélnék meg normatív módon. Ezekben az akciókban az abszurd csak az volt, hogy szegény „bérbe vett” öregeket ki is cipelték Bécsbe, persze csak addig, amíg ezt az adott szabályozás igényelte. Mikor ez feleslegessé vált, akkor­tól már az OTP-ig vitték őket. Ezek igazából az időleges és torz szabályozásra adott reakciók, kisvállalkozói praktikák, amelyek az a legalitás szférájában mozognak.

A legújabb és legsúlyosabb makrogazdasági hatás, amely védekezésre kény­szerít, az infláció mértéke.

Ehhez is igen hamar hozzászoknak az emberek, aminek az igazi makrogazdasági veszélye éppen az, hogy széles körűvé válnak az inflációs elvárások. Amit az előbb tanulási folyamat­ként jellemeztünk, ebben az esetben mint inflációs pszichózis jelenik meg. Ez tényleg azonnal elterjed, hiszen minden eladó­nak az az érdeke, hogy picit megelőzze a többieket az áreme­léssel, hogy az adott rövid idő alatt is egy kicsit jobban járjon. Másrészt meg vásárlói oldalról mindenki igyekszik a pénzét mi­előbb elvásárolni, mert tudja, hogy rosszabbul jár, ha megtart­ja. Mi ez, ha nem az infláció mechanizmusa maga?

Jegyzet

1 A lakosság megélhetési gondjainak szaporodása stimulálóan hatott a szociológiára. Tardos Róbert már a nyolcvanas évek elején elkezdett az alkalmazkodás stratégiáival foglalkozni. Legfontosabb megállapítása szerintem az volt, hogy a többletmunkaszerzéssel történő védekezés­nek prioritása van a fogyasztáskorlátozással szemben. Ez egyfelől arra utalt, hogy nem ért véget a hetvenes éveiben felerősödött fogyasztói orientáció, másfelől egybecsengett mindazzal, amit a második gazda­ság és a munkaerőpiac kutatása során tapasztaltunk, ti., hogy a lakos­ság képes aktívan védekezni az első gazdaság tökéletlenségei ellen.

Jómagam előbb a Közgazdaságtudományi Egyetem munkagazda­ságtan tanszékén dolgozó kollégáimmal a második gazdaság kapcsán kezdtem vizsgálni a háztartások társadalmi gazdaságát. Azért válasz­tottam a második gazdaság nem piaci (vagy ha tetszik az informális gazdaság „fehér”) szeletét kutatásaim tárgyául, mert közgazdász társa­im közelítésében túlhangsúlyozottnak éreztem a piaci intézmények szerepét. Úgy véltem, hogy a magyar második gazdaság nem lenne olyan sikeres, ha nem támaszkodhatna olyan „piacidegen” erőforrások­ra és intézményekre, mint a háztartás önkizsákmányoló képessége vagy a háztartásközi kapcsolatok rendszere.

A kérdés, amire a választ kerestem, a következő volt: Mi az oka annak, hogy a nem piaci védekezést szolgáló intézmények szerepe fel­értékelődött, és hogyan hat ez a háztartások helyzetére, illetve a gaz­daság működésére? Két jelenséggel foglalkoztam alaposabban. Először a kaláka esetében mutattam be, hogyan élednek újra a kény­szerek nyomása alatt látszólag elmúlásra ítéltetett, ám védekezésre igencsak alkalmas intézmények, s hogy ennek számos hasznos hatása mellett milyen súlyos társadalmi költségei vannak. Ezután fordultam a háztartás felé, s elemeztem azt a folyamatot, melynek során az állam visszahúzódása és a második gazdaság torz piaci viszonyai miatt a háztartások rákényszerülnek arra, hogy önellátó munkát végezzenek. Ezt bizonyítani lehetett mind a szociális tevékenység, mind a házépí­tési munka esetében.

Újabban további kutatások születtek a háztartások védekező ma­gatartásáról. S noha elméletileg a legérdekesebb az elszegényedéstől veszélyeztetettek (a lesüllyedő középrétegek) kutatása lenne, érthető módon – hiszen a szociológiában nagy hagyományai vannak a sze­génységkutatásnak – a védekezési magatartásra irányuló kutatások in­kább a legszegényebbekre irányulnak. Ilyen az MTA Szociológiai Inté­zetének két kutatása, amelyben a nyugdíjasok és a díjhátralékosok helyzetével foglalkoznak a kutatók. Szémán Zsuzsa pl. 1987-ben és 1989-ben kérdezett meg néhány nyugdíjast, akik a Nyugdíjas Munka­közvetítőt felkeresték. Két év alatt 56%-ról 71%-ra nőtt ebben a körben azok aránya, akik alapvető megélhetési gondokkal küzdöttek. Nem meglepő, hogy míg 1987-ben 28%-uk, 1989-ben már csak 5%-uk en­gedhette meg magának a luxust, hogy ne alkalmazzon valamilyen vé­dekezési módot. A leggyakoribb magatartás a spórolás, amit az idősebbek szinte művészi tökélyre tudnak fejleszteni.

A díjhátralékosok esetében a napi túlélést szolgáló taktikák és a teljes ellehetetlenülés elkerülésére esélyt adó stratégiák ötvözetét fi­gyelte meg a Gábor-Győri szerzőpáros. Ebben a körben a likviditási gondok, s nem a teljes anyagi csőd a jellemző, s ennek megfelelően védekezési módszereik sem csupán a defenzív (leépülő?) spórolás, il­letve eladás.

Az európai baloldalról gondolkodni Olaszországban elsődlege­sen és mindenekelőtt annyi, mint az Olasz Kommunista Pártról gondolkodni, mivel ez a baloldal legnagyobb pártja. A legutóbbi általános választások idején (az Európa Parlament megválasz­tásakor) 1,4 millió tagja volt, és, megkapván a szavazatok 28%-át, a második legerősebb párt volt Olaszországban; 1984-ben pe­dig a legerősebb.

Egy bizonyos ideje az olasz kommunizmus egyfajta anomá­liát jelentett a nyugati politikai életben, ahol a kommunista pár­tok vagy évtizedek óta kis, parlamenten kívüli csoportok voltak, vagy – mint Franciaországban, Spanyolországban és Görögor­szágban – valamikor jelentős szerepet játszottak ugyan, de mostanra bázisuk a választók körülbelül 10 százalékára csök­kent. (Az egyetlen kivétel a Portugál Kommunista Párt, amely­nek, merev sztálinista ortodoxiája ellenére, még jelentős parla­menti képviselete és tömegkapcsolatai vannak.)

Az Olasz Kommunista Párt nem csak méretei, hanem jel­lege és politikai vonala miatt is kivételes helyzetben van. Mély­ségesen populista és nemzeti jellegű, és működését a Szovjet­uniótól való egyre növekvő függetlenség jellemezte. Körülbelül tíz évvel ezelőtt megszakította kapcsolatait a szovjet és a ke­let-európai kommunista pártokkal.

Mégis, az OKP-ről beszélve tulajdonképpen múlt időt kelle­ne használnom: minden valószínűség szerint mire ez az esszé megjelenik, az OKP megszűnt létezni. 1990 márciusában tartott rendkívüli kongresszusán az OKP többségi szavazással elha­tározta, hogy tárgyalásokat kezdeményez egy új politikai fórum létrehozása érdekében, amely azután megalakít egy új politikai szervezetet. Ez az új szervezet magába foglalja majd a baloldal más részeit is, olyan koncepcióra támaszkodva, amely koráb­ban a kommunista tradíciótól idegen volt. Ennek érdekében va­lamikor 1990 vége és 1991 tavasza között az OKP-t feloszlat­ják. Jóllehet a határozat többségi szavazás eredménye volt, a tagok egyharmada expliciten elvetette, és még sokkal többen implicit formában tették ugyanezt – azzal, hogy némán távol maradtak a párttól, hónapokon át. A javaslat a párt főtitkárától származott, és a pártapparátus, amelynek szerepe továbbra is jelentős még a hagyományos kommunista pártoknál sokkal de­mokratikusabb OKP-ben is, nagyrészt támogatta. Más szavak­kal ez a döntés lényegében megváltoztathatatlan.

Nem világos, hogy milyen lesz az új baloldali politikai erő, miután az OKP-t feloszlatják. De az világos, hogy ami ehhez a döntéshez elvezetett, az nem a más baloldali erőkkel való dia­lógus lehetőségének a kommunista tradíciót gazdagító kibonta­koztatására irányuló törekvés volt, vagy akár annak a lehető­ségnek a vonzóereje, hogy így a párt talán összegyűjtheti és megszervezheti mindazokat, akik az új társadalmi mozgalmak­ban (környezetvédelmi, feminista, békemozgalmak) szétszórtan tevékenykednek, és nehezen találnak maguknak helyet vala­melyik politikai pártban. Olaszországban ezeket az embereket a „látens baloldalnak” nevezzük, és bár valóban szét vannak szórva, az utóbbi években közelebb kerültek az OKP-hez, pár­huzamosan azzal, hogy a párt megnyílt az új témák, és új szük­ségletek irányában – különösen az 1989. március 18-i kong­resszuson -, és ezzel egy inkább, nem pedig kevésbé radikális ellenzék centrumává vált, amely képes volt hangot adni a nö­vekvő társadalmi antagonizmusoknak, amelyek formájukban és tartalmukban egyaránt mások, mint a korábbiak. De a most megindult változások egészen más benyomást keltenek, és azokat, akik alternatívát keresnek inkább fogják kiábrándítani, semmint egybegyűjteni. Röviden: a változások, bármi legyen is a bevallott céljuk, ténylegesen azért járnak a párt nevének meg­szüntetésével, hogy lehetővé tehessék e pártnak a létező poli­tikai keretekbe való integrálását. Ez nagymértékben kétes szer­vezeti törekvések megjelenéséhez vezethet, magában hordva a demokratikus struktúra meggyengülésének kockázatát is.

De ennek a cikknek a témája túlmegy az OKP jelenlegi tevékenységén (bár ezt kellett először tárgyalnunk, mivel ez a helyzet része az európai baloldal általános krízisének). Egy olyan párt megszűnése, mint a miénk, nem csak az olasz po­litika színpadát fogja alaposan megváltoztatni (ami nyilvánvaló), hanem az egész kontinensét is. Keleten az OKP megszűnése megfosztja az ottani, a létező szocializmus elnyomása alól fel­szabadult erőket egy vonatkoztatási ponttól, egy olyan balol­daltól, amelyet nem szennyeztek be a szocializmus nevében kormányzó erők tévedései. Az OKP létezése segíthette volna a túljutást azon az elképzelésen, hogy csak a kapitalizmus ma­radt a porondon. Ami a Nyugatot illeti, az utóbbi néhány évben a párt erőteljesen beavatkozott a szociáldemokrata blokkon be­lüli harcokba. Ezernyi nem-egyértelmű vonása ellenére a párt (különösen Berlinguernek köszönhetően) ténylegesen elősegí­tette egy lehetséges „harmadik út” keresését – értve ezen a létező problémák meghaladására tett kísérletet egy olyan kritikai reflexió által, amelynek el kellett volna vezetnie (és amely el is vezethetett volna) mindannak a megújításához, ami a Második és a Harmadik Internacionálé örökségéből a tömeges társa­dalmi mozgások által felvetett új problémák fényében is pozití­vumnak tekinthető. Ez a lehetséges szerep – amelyről a párt inkább csak beszélt, semmint ténylegesen megvalósíthatta vol­na – az OKP feloszlatásával kétségkívül el fog tűnni. A várható szerepváltás része a létrehozandó új baloldali erőre vonatkozó elképzelésnek, és a Második Internacionálé vonalához való kri­tikátlan hűséghez vezet.

Fontos megjegyeznünk, hogy ez a végeredmény nem szük­ségképpen jelenti – és én remélem, hogy nem is fogja jelenteni – egy tradíciónak és (egy másfajta társadalmi-politikai rend­szerbe való átmenetről szóló) elméletnek a halálát, még ha ezentúl másoknak jut is a feladat, hogy ezt a hagyományt to­vább vigyék. Az OKP-nek a többségi döntést ellenző aktivistái el vannak szánva arra, hogy nem szűnnek meg kommunistának maradni, nem fogják feladni történelmileg kialakult különböző­ségüket a szociáldemokráciától. Valamely most még meghatá­rozatlan módon ezek az aktivisták új terepen fognak dolgozni, együtt azokkal, akik – még ha a mi hagyományunktól idegenek is – meg akarnak maradni ellenzéki erőnek. [Azóta ezek a cso­portok, többek között éppen a cikk szerzőjének vezetésével, „Kommunista Újjáalapítás” néven létrehozták pártjukat, amely egyes 1991-es helyhatósági választásokon meglepetést keltő sikereket ért el. – a szerk.]

De azoknak, akik ezt az utat választják Olaszországban, tekintettel a magukat így nevező rendszerek drámai összeom­lására, meg kell indokolniuk, miért definiálják magukat továbbra is kommunistákként. Szükséges, hogy megértsük ennek a név­nek az értékét itt és most, figyelembe véve, hogy oly sokan vetették el, beleértve számos, korábban Keleten kormányzó pártot. Szükséges, hogy megmutassuk, hogy az OKP-nek, a Nyugat legjelentősebb kommunista pártjának a megszűnése nem egy máshol is érvényesülő tendenciának az eredménye – nevezetesen a kommunizmus és vele együtt minden olyan erő hanyatlásának, amely még reményt kínál a kapitalista rend megváltoztatását illetően -, hanem továbbra is része marad egy olyan világméretű átalakulási folyamatnak, amely – tévútjai és korlátai ellenére – az októberi forradalomtól és a gyarmatosítás megszűnésétől kapta a maga döntő indíttatását, elméletileg pe­dig a marxizmusban gyökeredzik. Továbbá ki kell mutatniuk egy ilyen erő és politikai kultúra újjáélesztésének az európai balol­dalon belüli konkrét lehetőségét, ami (Keleten és Nyugaton) ré­sze annak a harcnak, amely egy új ellenzéki politikai erő kifor­málásáért és harcbavetéséért folyik. Még ha az „olasz eset” kivételessége csökkent is, akkor is szükség lehet annak bizo­nyítására, hogy ez a párt nem egy erre az egyetlen országra korlátozódó jelentőségű történelmi képződmény volt, hanem olyan erő, amely képes befolyásolni a demokratikus szocializ­mus további történetének irányát is az európai kontinensen, minthogy éppen az ilyen típusú pártok azok, amelyek továbbra is otthont tudnak adni a társadalom átalakítására képes politikai erőknek.

Az utolsó tíz év és különösen 1989 eseményei egyeseket végletesen pesszimista következtetésekhez vezethetnek el. Va­lójában az 1980-as években egy jó okkal korszakosnak ne­vezhető átstrukturálódási folyamat zajlott le, amely megin­gatta azokat a premisszákat, amelyekre az európai baloldal (beleértve szociáldemokrata részét is) stratégiáját alapozta. Az átalakulás érintette azokat a politikai alapokat – kulturálisa­kat és szervezetieket – amelyekre a baloldal ereje a háború utáni időszakban épült. A folyamat magában foglalta a pia­cok, a bank- és hitelrendszer és a termelésirányító hatalmi központok nemzetközi integrációjának felgyorsulását, a taylorista munkaszervezés kiszorulását, az ipar relatív súlyá­nak, és ebből következően a munkásosztály politikai sze­repének csökkenését, a peremcsoportok, a nem-kötött munka, az individualizmusnak kedvező értelmiségi foglal­kozások számának növekedését, az információs és képzési rendszerek egyre nagyobb szerepét, és a valóságos dön­téshozatali hatalom állandóan fokozódó átirányítását a de­mokratikus képviseleti intézmények kontroliján kívül eső hatalmi központokba (aminek következtében csökkent a po­litika és a kultúra hatásos manipulálása által már eddig is sarokba szorított ellenzék jelentősége).

Ezeken a nagy horderejű változásokon kívül, amelyekre a baloldal, mindent összevéve, nem volt képes megfelelően rea­gálni, most itt van még az úgynevezett szocialista országok vál­sága, amely nem – ahogy mi reméltük – az egyre javuló élet­feltételekkel és a hidegháborús feszültségek csökkenésével együtt járó, a demokratizálódás irányába mutató folyamatként zajlott le, hanem hirtelen összeomlás formájában. Ezt a piac mítoszaihoz való menekülés követte, s mindezidáig nem mutat­kozik semmilyen jele annak, hogy ez mérséklődnék.

Ami Kelet-Európában történt, felborította a hatalmi egyen­súlyt Európának mind keleti felén, mind a Nyugaton, ahol az uralkodó osztályok új erőt merítettek a megkérdőjelezetten ura­lom újonnan nyíló perspektívájából. Ez megnyitotta az utat a „népi demokráciák” gyarmati zónává való átalakításához és egy hatalmas társadalmi „dömpinghez”, amely elkerülhetetlenül meg fogja gyengíteni a munkásosztály szervezeteit Nyugaton. A kelet-európai munkaerő olcsó, és – a harmadik világból szár­mazó munkaerővel ellentétben – magasan képzett, továbbá ezekben az országokban jelenleg anélkül megy végbe egy gyors gazdasági dereguláció, hogy az ezt ellensúlyozó szak­szervezetek jelen lennének. A régi szakszervezeteknek ugyanis nincs hitelük a munkások között, míg az újak még meg sem születtek. Amire tehát kilátás van, az egy Brüsszel központú Nyugat-Európa, amelyet a baloldal által egyre kevésbé kor­látozott finánctőke ural, és amely az egész kontinensen he­gemóniát fog gyakorolni, mégpedig ahogyan az EGK kép­viselője, Jacques Delors szereti ismételgetni: „koncentrikus kö­rökben”, lényegében tehát csatlósok gyűrűjeként az EGK köré gyűjtve az összes európai országot.

Ami a gazdasági, politikai, kulturális és katonai szinteken történt és történik – a Varsói Szerződés de facto feloszlatásával, ami természetszerűleg megerősítette a NATO-nak mint egy új biztonsági rendszer kizárólagos központjának a szerepét -, ah­hoz a következtetéshez vezethet, hogy a kapitalizmus győzött, és hogy legalábbis hosszú ideig semmilyen alternatívának sincs esélye vele szemben. Nemcsak a kommunizmusnak kell elavult elméletnek tűnnie, hanem a reformista szocializmus minden va­riánsának is, figyelembe véve azoknak a tényezőknek a meggyengülését, amelyek lehetővé tették a „keynesi kompro­misszumot” és a világ legfejlettebb jóléti államainak kiépülését Európában.

Akkor hát mi értelme van ilyen körülmények között megint egy kommunista pártot javasolni Olaszországban, sőt, azt állí­tani, hogy ennek szerepe van az ország határain kívül is? Bi­zonyos, hogy Olaszországban a névnek határozott jelentése van: ennek az évszázadnak a folyamán az OKP konkrét példát mutatott az elnyomás alóli felszabadulásért folytatott harcból, szorosan összefonódott a szabadság védelmével és a politikai demokrácia kifejlődésével. És mert egy nagy szellemi örökség jelent valamit, a történelmi emlékezet pedig része a közösségi életnek, ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy igazolja a „kommunista” név megmentését. De az olasz múlthoz kötődő okokon kívül vannak más okok is ennek a névnek a fenntartá­sára. A modern társadalomban kialakul az igény azon dolgokra, amelyek nem mérhetők pénzzel, nem ítélhetők meg piaci krité­riumok szerint. Igény van a közvetlen emberi kapcsolatokra és a kommunikációra. Vannak igények az önmagunktól elidegenítő munka alóli felszabadulásra, létezik az a szükséglet, hogy a munkának visszaadjuk alkotó jellegét, és hogy autonóm, saját életstílusunk legyen. Ezek az igények nem elégíthetők ki pusz­tán az igazságosságnak és egyenlőségnek a társadalomban való növekedésével, mivel ezek az igények túlmennek azon az egyenlőségen, amely a szocialistaként meghatározott társada­lomban létezhetett.

Nyitva hagyni a kommunizmus lehetőségét annyit jelent, hogy felfedezzük ezeknek a szükségleteknek az értékét, és kí­sérletezünk a közösségi élet olyan formáival, amelyekben ezek kifejezhetők. Azt jelenti, hogy felborítunk bizonyos meggyöke­resedett értékeket – köztük elsőként is azt, amely oly szilárd, oly folyamatosan termelődik újjá, és olyannyira bele van kódolva a mai társadalom alapszerkezetébe: az erős és a gyenge kö­zötti megkülönböztetést. Azt jelenti, hogy életben tartjuk a hitet: a gyengékben olyan rendkívüli erőforrások lehetnek, amelyekkel az erősek nem rendelkeznek. Segít annak a megértésében, ho­gyan élhették túl például a nők nem egyszerűen csak gyengébb, hanem rendszeresen bántalmazott nemük történelmi tapasz­talatát. Segíthet abban, hogy kommunikáljunk azokkal az elhall­gattatott és kiuzsorázott világokkal, amelyek az „éhség konti­nensein” alakultak ki, ahol az emberiség oly nagy része él. Mint a társadalom átalakításának kiindulópontja, a kommunizmus a pusztán a termelésért folyó termelésnek, a felhalmozás – cél­jaira való tekintet nélküli – abszolút elsődlegességének kritikáját is jelenti, és ezáltal annak a társadalmi rendnek a kritikáját is, amely egyedül a dolgok és a szükségletek szaporítását célozza. A kommunizmus kritikája a politikának mint egy professzionális elit üzletének; és a demokráciának olyan folyamatként való fel­fogása, amely minden struktúrát áthat, úgy, hogy végül meg­haladja a kormányzók és a kormányzottak elkülönülését is.

A kommunizmus azt is jelenti – mi több, ez egyike alapvető jelentéseinek -, hogy mindez csak annak a társadalmi rend­szemek a fokozatos felszámolása útján lehetséges, amely a profitnak és a piacoknak ad elsőbbséget minden mással szem­ben, és csak azoknak a tudatos cselekvése és gyakorlata által érhető el, akiket most a rendszer feláldoz saját céljainak. Bizo­nyára igaz, hogy az eszmék és a programok, amelyeknek az emberi szabadságot gúzsba kötő társadalmi korlátok felszámo­lása a céljuk, nem vezethetnek a politika és az élet totalizáló felfogásához. A nők, a maguk feminista elméletével és gyakor­latával, az elsők voltak, akik elfogadták a politika parcialitását, és bizonyítékot szolgáltattak erre. így tehát hangsúlyoznunk kell, hogy a kommunista elképzeléstől a kelet-európai rend­szerek nemcsak hogy messzire eltávolodtak, hanem teljes ellentmondásba kerültek vele, és hogy ez az elképzelés In­kább hit kérdése, mint a társadalomra vonatkozó kész terv. Azt is fel kell ismernünk, hogy számos eleme annak, amit elemzé­seiben Marx megfogalmazott, vagy ami később az idők során a marxista áramlatokban kikristályosodott, nem állta ki az idők próbáját. Reménykedtünk, hogy a szigorú kritikai reflexió lénye­ges változásokhoz, javuláshoz vezet Keleten, és megnyit egy új szakaszt a baloldal történetében Nyugaton. Ez nem történt meg: a kontinuitás megtörése küszöbön áll. Mégis, ha egysze­rűen elfogadnánk, hogy a kommunizmust a sztálinista modell válsága miatt el kell vetni, ezzel mindenfajta, egy új társadalom víziójára vonatkozó keresést lezárnánk, ami képtelenség.

Amikor vízióról beszélünk, nem az a szándékunk, hogy utó­piákat kergessünk, félredobva a jelen küzdelmeibe való bekap­csolódást. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik számunkra, hogy egy ilyen vízió nélkül lehetetlen a jelenben tevékenykedni, értel­mezni az új ellentmondásokat és perspektívákat adni; megérteni és irányítani azokat a valóságos társadalmi mozgalmakat ame­lyek – bármennyire is zavarosan, de – naponta felhívják a fi­gyelmet az uralkodó struktúrák és értékek irracionális és el­nyomó jellegére.

Hasznos lehet itt egy – jóllehet részleges jelentőségű – pél­da. Olaszországban tavaly kialakult az egyetemistáknak egy új­szerű és rendkívüli tömegmozgalma, amely az összes felsőok­tatási intézmény hónapokig tartó megszállásához vezetett. A tiltakozás kiváltó oka egy, az egyetemi kutatás magánjellegű finanszírozását bátorító terv volt a kormány részéről, de azután a mozgalom túlment azon a vitán, hogy alárendelhetők-e az akadémiai kutatások a cégek – aligha semleges – érdekeinek, és felvetette a tudás felhasználásának, a kultúra kommer­cializálódá­sának és az értelmiségiek elidegenedésének kérdéseit. A tiltakozás végül egy nagyon fejlett, a kapitalista hatékonyság és álmodernitás mítoszaival radikálisan szembenálló álláspont­ban nyert kifejezést. Mégis, a mozgalomban megtestesülő rend­kívüli vitalitás és gazdag kultúra ellenére, amely az elemzést egy „ellen-tanév” gyakorlatába ültette át (ezt a hallgatók vezet­ték, az általuk elfoglalt osztálytermekben), tehát mindennek el­lenére az egyetemisták végül elszigetelt helyzetben találták ma­gukat: a baloldal, a maga rövidlátó „realizmusába” bezárkózva, nem értette meg, mit akarnak a diákok.

Valójában, ha közelebbről megvizsgáljuk mindazokat a moz­gásokat, melyek a társadalom mélyében zajlanak, azt látjuk, hogy a társadalom ellenzéki magatartásformákban és potenciálban sokkal gazdagabb, mint általában elismerik; az új ellentmondások kitermelik a kapitalizmus egy íratlan kritikáját, sőt, ténylegesen a kommunizmus szükségességének felisme­rését termelik ki, nem mint ideológiai konstrukciót, de mint a tapasztalat eredményét.

Abból indulhatunk ki, hogy elképzelünk egy olyan mozgal­mat, amelyet a bolygónknak okozott ökológiai károknak a ma­guk minden összetevőjében való felismerése vált ki, amely most mind a felbomló élcsapatokat, mind az ipari társadalom egészét aggasztja. Hogyan lenne képes egy ilyen mozgalom cselekedni anélkül, hogy először is elemezné a kapitalizmus dinamizmusát biztosító mechanizmusokat: a piacot, mint a fejlődés irányításá­nak egyetlen kritériumát; a vállalatot, mint egyedüli döntéshozó alanyt; a profitot, mint az egyetlen ösztönző motívumot és az eredmények egyetlen mércéjét? Hogyan lehetséges a környe­zet pusztulásának problémájával foglalkozni a hosszú távú folyamatok analízise, a társadalmi termelésnek mint egész­nek az értékelése nélkül, vagyis anélkül, hogy követelnénk a termelési folyamatokba való beavatkozáshoz, a kutatás, a beruházások és a fogyasztás tervezéséhez szükséges ha­talmat (röviden, egy olyan gazdasági hatalmat, amely telje­sen különbözik attól, ami a kapitalizmusban létezik)? To­vábbmenve, legalább a munka problémájáról el kell gondolkod­nunk: a mindegyre növekvő elégedetlenségről azok között is, akiknek van munkájuk, s azok soraiban is, akiknek nincs. Ho­gyan lehet nem észrevenni, hogy a munkát illetően, akár a mennyiség (a munkaerő csökkentésére irányuló tendencia) szempontjából tekintjük, akár a minőségéből – arra a polarizá­cióra utalok, amely az egyik oldalon bekövetkező túl­specializálódásból és a másik oldalon vészesen terjedő teljes képzetlen­ségből származik -, a baloldalnak a munkával kapcsolatos klasszikus érvelése még mindig helytálló, és a követelés, hogy a bérmunka és a szabad munka közötti különbséget el kell tö­rölni, még inkább indokolt. Az osztálykonfliktusok tehát még egy posztindusztriális jövőben is folyamatosan meg fognak jelenni. Összegezve: pontosan a kapitalizmus marxi kritikájának legra­dikálisabb aspektusa, a munka felszabadítása árujellege alól, újra relevánssá válik korunkban.

Továbblépve: hogyan lehet nem észrevenni azt, hogy a kapitalizmus alapvető tendenciája – amely ellen a munkás­mozgalmak születésük óta harcolnak -: a szegénység és egyenlőtlenség teremtésére irányuló tendencia egyáltalán nem gyengült meg? Ellenkezőleg, növekedett; nemcsak az Észak és a Dél közötti különbségek miatt, hanem a fejlett or­szágokon belül is, ahol a szegénység és egyenlőtlenség nem egy lassanként javuló elmaradott rendszer terméke, hanem na­gyon is mai eredménye annak a szelektív modernitásnak, amely marginalizációt teremt azzal, hogy megbontja a fejlődés és a jólét közötti lineáris kapcsolatot.

Végül, hogyan lehet nem észrevenni, hogy központivá vált a demokráciának – nem csak mint az egyének szabadságát garantáló rendszernek, hanem mint az általános akaratot és érdeket kifejezni képes politikai formának – a kérdése? Egyre több bizonyságunk van a demokrácia misztifikáló természetéről, és arról, hogy ez a demokrácia nem képes támadást intézni a hatalom mind kizárólagosabb jellegűvé váló valódi központjai ellen, ahonnan a hatalmat egyre inkább mindent – a társadalmi és egyéni élet egyre újabb területeit – átfogó módon gyakorol­ják. Ugyanakkor, amikor egyre nő az emberek közötti különbözőségnek – nem csak a férfiak és nők közötti, hanem az indi­vidualizálódás miatti különbözőségnek is – a jelentősége és ér­téke, megfigyelhető az emberekre nehezedő uniformitás terhének egy ezzel ellentétes növekedése is. A fogyasztói tár­sadalom az embereket zsarnoksága által mind tompultabbá és passzívabbá teszi, és ez a zsarnokság, minél inkább túljutunk az alapvető szükségletek kielégítésének szintjón (amelyek leg­alább valamiféle objektív kritériumot jelentenek), annál önkénye­sebben alakítja értékeinket.

Ezeknek a régi és új elnyomásokat ötvöző nyilvánvaló ellentmondásoknak az európai baloldalt nem a liberális-de­mokratikus Ideológia diadalmámora felé kellene irányítania – amely jelenleg teljesen elkábítja, és amelyet csak elmé­lyített a szovjet totalitarizmus leegyszerűsítő kritikája -, ha­nem az állam marxi és lenini kritikájában rejlő értékek új­rafelfedezésé felé.

Számos más példát adhatnék, beleértve a legjelentősebbet, a harmadik világ problémáját. Ez önmagában mutatja, hogy a jelenlegi rendszer nem számíthat arra, hogy kiterjesztheti magát az egész bolygóra, már csak ökológiai okok miatt sem. Amit mondani szeretnék mindezzel, az az, hogy a kapitalista társa­dalom akkor is meg fog rendülni a modern kapitalizmus műkö­désének csúcspontján bekövetkező anyagi és ideológiai konf­liktusok miatt – ráadásul még inkább mint a múltban – ha te­kintetbe vesszük a posztindusztriális társadalomba való átmenet jegyében történő jelenlegi átalakulásait. Ezért semmi okunk magunkévá tenni azt a tévhitet, hogy a kapitalizmus, pusz­tán azért mert új események váratlan Igazolást nyújtottak számára, új felemelkedési korszakot él át.

Bizonyára igaz, hogy számos jelenleg kialakuló ellent­mondást nem lehet sommásan a tőke és a munka közötti konfliktusra redukálni. Új társadalmi szubjektumok és szük­ségletek alakulnak ki, és autonómiájukat fel kell Ismernünk. Mégis, még ezek az új ellentmondások is mélyen gyökerez­nek a kapitalista termelési mód létező struktúráiban és ér­tékeiben, más szóval ezek az ellentmondások még radikáli­sabb terminusokban vetik fel a rendszer meghaladásának problémáját, miközben összességükben bázist – cselekvő alanyokat és mozgalmakat – is teremtenek ehhez.

Ahhoz, hogy a különböző antikapitalista erőkkel megtaláljuk a kapcsolatokat, az elmélet és a gyakorlat nagyszabású meg­újítása szükséges, mert ha a hagyományos tőke-munka konf­liktus nem leli meg a maga új harci nyelvezetét, a munkásosz­tály elszigetelt marad, az új mozgalmak pedig megrekednek az elégedetlenség puszta kifejezésének szintjón. Szerencsétlen módon ma az a helyzet, hogy az európai baloldal, még amikor látja is ezeknek az ellentmondásoknak és az új szükségleteknek a jelentőségét, nem találja meg a kívánatos kapcsolatot. Úgy­hogy ennek következtében az elmélet és a gyakorlat fokozódó elkülönülésének lehetünk tanúi: egyfelől vita folyik az értékekről és a nagy, korszakos ellentmondásokról (és ez a vita megtölti az összes pártok dokumentumait, ideértve a pragmatikusabb szociáldemokrata pártokat is); eközben a politikai tervek hova­tovább a mindennapi taktikai kérdésekre korlátozódnak, egyre inkább a rendszeren belüli működésre vonatkoznak, mind­inkább a „lehetőségek tudománya” inspirálja őket, és a pártok így hajlamossá válnak a kompromisszumra. Miután pedig a kompromisszumot elérték, az eredmény a baloldalon belüli bel­ső konszenzus felbomlása, mivel a tapasztalat rácáfol a vára­kozásokra, szkepszist és depolitizálódást vált ki – amíg végül az emberek nem tudják többé megkülönböztetni a baloldalt a jobboldaltól.

Ezek azok a megfontolások, amelyek arra késztetnek ben­nünket, hogy továbbra is kommunisták maradjunk. Itt van az alapja azok meggyőződésének, akik Olaszországban elvetik a kommunista párt megsemmisítését, és ragaszkodnak ahhoz, hogy előre kell lépnünk, és alapvetően át kell értékelnünk a pártot. Ebből a nézőpontból tekintve hosszabb távon még a Kelet mozgalmai is megkönnyíthetik vállalkozásunkat. Közvetlen kimenetelükön túl ezeknek a mozgalmaknak volt egy nagy po­zitív értékük: mozgósították a „létező szocializmus” rendszere által hosszú ideje elnyomott néptömegeket; egy olyan világnak, amely, úgy tűnik, azt hiszi, nem lehetségesek a társadalmi vál­tozások, megmutatták az erőszakmentes népi mozgalmak ha­talmas lehetőségeit. Ennek köszönhetően a középtávú jövőben nagy jelentőségű folyamatok alakulhatnak ki. Lehetővé tehetik számunkra, hogy újraszőjük az európai baloldal felbomlott szö­vetét, együttes gondolkodásba kezdjünk tapasztalatainkról, egyesítsük erőinket egy alternatív társadalomról szóló elképze­lés kidolgozásában és ezt támogató alternatív mozgalomban. A baloldal túlléphet a hidegháború által rákényszerített megosztó korlátokon.

Ez a folyamat nem mehet végbe automatikusan. Az ese­mények csak akkor vehetnek más irányt, ha a nyugati baloldal, amely ehhez a legmegfelelőbb helyzetben van, valóban tuda­tára ébred ennek a helyzetnek, és a régi megosztottságokkal1 való szakítás megteremti egy új egység alapjait.

Bizonyos, hogy súlyos különbségek fognak fennmaradni a baloldal különböző osztagai között, de ezek többé nem a bal­oldal régebbi politikai hitvallásainak keretein belül, hanem in­kább ezeket mintegy „keresztbeszelve” fogják hatásukat kifejte­ni. Fel kell ismernünk azokat, akik, miközben támogatják a kon­szenzuson alapuló fokozatos átalakulást, mégis nagy vál­tozásokat képzelnek el, és meg vannak győződve egy harcoló mozgalom, egy kulturális küzdelem, egy, az uralkodó tömbbel szemben álló egységes politikai erő szükségességéről. El kell határolnunk magunkat azoktól, akik magukat reformistáknak ne­vezve ezzel nem a múltbeli reformok nagy tapasztalataira utal­nak, hanem – nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt – a fenn­álló helyzet (egymáshoz egyre hasonlóbb mérsékelt programok megvalósulásának irányába mutató) csekély jelentőségű meg­változtatásáról beszélnek.

Végül, a nyugat-európai baloldalról szólva, szem előtt kell tartanunk, hogy nem egy egységes valóságról beszélünk, még a szociáldemokráciával vagy az új zöld pártokkal kapcsolatban sem. Inkább azt mondhatnánk, hogy az új ellentmondások egy komplex valóságon belül alakulnak ki, amely magában foglalja a keleti eseményeket, és amelyet azok befolyásolnak. Az OKP-n belüli változások ezért részei egy alapvető konfrontációnak, amely nem egyedül Olaszországra terjed ki, hanem egy csak most kezdődő hosszú történelmi korszakot fog meghatározni.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány 1990 nyarán készült. (A szerk.)

Vázlat

Miközben a világkapitalizmus gyors ütemben halad egy globális infor­mációs társadalom történelmi korszaka felé, a különböző országok más-más módon viszonyulnak ehhez az átmenethez (lásd B pont).¹

A sikeres kapitalista gazdaságok, Nyugat-Európában és Ázsiában egyaránt, alkalmazkodnak a folyamathoz, az értéktöbblet-termelés új funkcióinak kifejlesztése révén (lásd C, D). Az Egyesült Államok ragaszkodik egy anakronisztikus, ideológiai megfontolásokon alapuló piaci liberaliz­mushoz, amely fokozatosan lerombolja az országnak a világ iparában betöltött vezető szerepét, miközben az USA hadserege továbbra is az élen jár (lásd E). A közép- és közép-kelet-európai országok, a közel­múltlukra való politikai visszahatásként rohamos privatizációt foly­tatva vagy azt előkészítve, Jóllehet különböző mértékben, de az USA Ideológiai Irányvonalának kritikátlan követése felé sodródnak – és e folyamat során egy süllyedő hajóra kapaszkodnak fel (lásd E, F).

A kelet-európai és közép-kelet-európai országok számára valós az az alternatíva, hogy az USA irányvonalának kritikátlan követése helyett olyan, a francia és a japán tervezés modelljét követő, részlegesen pri­vatizált gazdasági rendszerre térjenek át, amely sokkal inkább megfe­lelne a globális információs gazdaság követelményeinek (lásd F, H).

Ezt az alternatívát viszonylag könnyű megvalósítani, mivel a kelet­közép- és kelet-európai országok most elutasított múltjuktól mégiscsak örököltek bizonyos előnyöket, melyek segítségükre lehetnek ennek az átmenetnek a végrehajtásában. Ez az alternatíva a jelenleg privatizá­ciós hajszával szembesülő szocialistáknak politikailag reális visszavo­nulási pozíciót kínál; egyszersmind sokkal megfelelőbb kiindulópont le­hetne egy, a globális információs társadalommal összeegyeztethető szocializmus felépítéséhez, mint egy ideológiai megfontolásokon alapu­ló, hanyatló, laissez-faire típusú piacgazdaság (lásd H, K).

A történelmileg progresszív, a globális információs gazdasághoz alkalmazkodó kapitalista rendszerek felé való előrelépés annál is fontosabb, mert könnyen lehetséges, hogy maguk e rendszerek a kapita­lizmus történelmi lehetőségeinek határát jelentik (lásd I).

A kialakuló kapitalista globális információs gazdaság termelőerői lényegüket tekintve ellentmondásban vannak a kapitalizmus központi termelési viszonyával, az értékkel, és le kell rázniuk annak béklyóit (lásd I, J). Így az útnak egy újjáépített szocializmushoz a közép-kelet- és kelet­-európai országok számára éppúgy, mint a világ többi része számára a globális információs gazdaságon keresztül kell vezetnie, azt is figye­lembe véve, hogy milyen politikailag reális taktikai szövetségek alakít­hatók ki a nem szocialista jellegű erőkkel (lásd K).

*

A) Bevezetés

A Közép-Kelet- és Kelet-Európában jelenleg folyó privatizációs hajsza közepette a szocialisták közvetlen feladatainak egyike, hogy meghatá­rozzanak egy olyan visszavonulási pozíciót, amelyből kiindulva később megindítható az előrehaladás egy teljesen rekonstruált szocialista tár­sadalom felé. Szembesülve a mai, az Egyesült Államok által inspirált, ideológiai megfontolásokon alapuló piaci liberalizmussal, kívánatos és megvalósítható feltartóztató hadműveletnek tűnik a rendezett visszavo­nulás egy francia vagy japán típusú tervezés felé.

Nem elsősorban azért van szükségünk egy ilyen visszavonulási támaszpontra, hogy kivárjuk, amíg a jelenlegi kapitalista diadalmámor beleütközik a mindennapok realitásaiba. Inkább azért van rá égetően szükségünk, mert még nem szembesültünk teljesen azokkal a problé­mákkal, amelyeket a kapitalizmus világtörténelmi helyzete vet fel egy valóban az egyén szuverenitásán alapuló szocializmus újragondolása szempontjából. Egy ilyen rekonstrukciónak, Lukács György koncepció­jának megfelelően, el kell vetnie a szabadságnak a társadalom részéről történő mindenfajta tagadását – származzék ez a tagadás akár egy titkosrendőrségi megfélemlítéssel működő sztálinista államtól, akár egy, a média manipulálásával dolgozó multinacionális cégtől.

A szocializmus újragondolásának stratégiai problémája abban rejlik, hogy egy mozgó célpontnak kell elébe lőnünk. Úgy tűnik, nem arra kell koncentrálnunk erőfeszítéseinket, hogy kiokoskodjuk, hogyan juttathatnánk el a kelet-európai és harmadik világhoz tartozó or­szágokat oda, ahol a modern ipari kapitalizmus van ma, hanem inkább arra, hogyan juttassuk el oda őket, ahol a kapitalizmus lesz holnap – nevezetesen a fejlett, globális információs társadalom történelmi szintjére.

B) A globális információs társadalom felé²

Az információ gazdasági jelentőségének felismerése visszanyúlik a ti­zenkilencedik századba. Marxnak világos, és az információnak és az energiának az ipari fejlődésben betöltött megfelelő szerepéről lényegót tekintve teljesen modern felfogása volt.³ Az információ gazdaságtanáról folyó jelenlegi állandó diszkusszió mindazonáltal Machlup (1962, 1980) és Arrow (1979) munkásságával veszi kezdetét.⁴

Ahogyan egy mind fejlettebb globális információs társadalom felé haladunk, egyre növekszik az információk termelésére és cse­réjére fordított emberi erőfeszítés aránya. Így ma az Egyesült Ál­lamokban már a munkakörök jóval több mint fele kapcsolódik az információhoz. A közvetlenül a termelésben foglalkoztatott mun­kások száma az automatizáció és a komputerizáció térhódításával még a hagyományos gyáriparban is folyamatosan csökken, és így az információval kapcsolatos technikai, tervezési, szolgáltatási és irányítási munkakörökben foglalkoztatott alkalmazottak aránya sza­kadatlanul nő.

Ezen információáramlás egészén belül a gazdasági és társadalmi változásokat elősegítő „új” információ szerepe központi jelentőségű, messze nagyobb, mint a vele foglalkozó alkalmazottak számaránya. A foglalkoztatási kategóriákon alapuló hozzávetőleges becslések egyike szerint az Egyesült Államokban az összes, információval foglalkozó dol­gozó közül körülbelül 18 százalék tevékenykedett az „új” információkhoz kapcsolódó munkahelyen: 4% a kutatás és fejlesztés, 10% az oktatás és képzés, és 4% az alkotó és tervező foglalkozások területén (Jonscher, 1983). Ugyanezek a foglalkozásokkal kapcsolatos történeti adatsorok azonban értelmezhetők úgy is, mint amelyek megmutatják, hogy ez az arány az USA-ban 1972-ben lehetett a legnagyobb, míg Japánban nyil­vánvalóan ma is folyamatosan növekszik (Morris-Suzuki, 1986).

A „folyó” (avagy „kurrens”) információkkal foglalkozó dolgozók al­kotják Jonscher becslései szerint az összes, információval foglalkozó munkaerő fennmaradó 82%-át: menedzsment és felügyelet (25%), pénzügyek és könyvelés (14%), marketing és eladás (14%), közvetítés és vásárlás (4%), irodai és titkári munka (25%).⁵

„Folyó” versus „új” információ. Ezek a kategóriák az információval kapcsolatos tevékenységek néhány olyan, a mai közgazdasági iroda­lomban megjelenő speciális osztályozásának az összehasonlításából alakultak ki, amelyeket az iparágak vagy foglalkozások szerint csopor­tosított statisztikai háttéradatokból vezettek le. Jóllehet ezek az osztá­lyozások jelentős részletekben különböznek egymástól, konceptuális alapjaik összevethetők. Közvetve vagy közvetlenül mindanyian egy olyan lényeges dichotómiát mutatnak ki az információval kapcsolatos tevékenységek területén, mint amilyenről a legvilágosabban Dunn mun­kájában (1970) van szó. Dunn ugyanis az általa megkülön­böztetett két­féle információnak az elemzés céljaira az „új” illetve „régi” információ elnevezést adta. Az alábbi idézet tömören összefoglalja e szerzőnek a kérdés kutatásában elért eredményeit:

„Edgar S. Dunn úgy vélte, hogy az emberiség rendezett tevékeny­ségei két átfogó kategóriába tartoznak. Egyrészt van a szervezés, amely a folyamatos tevékenységek irányítására irányul: azon tevékeny­ségekére, amelyek biztosítják az egyén, a család vagy a társadalmi szervezet életének rutinszerű fenntartását. Másrészt vannak olyan te­vékenységek, amelyek természetüknél fogva fejlesztő jellegűek. A te­vékenységeknek ez a második csoportja a problémák megoldására, az egyének vagy szervezetek viselkedésének megváltoztatására irányul, és az emberi társas viselkedést meghatározó célok és szabályozó me­chanizmusok megváltoztatásával való kísérletezéshez vezet. Dunn azt állítja, hogy a tevékenységek eme két csoportja kétféle, teljesen külön­böző típusú információt igényel. Az irányító tevékenység többnyire is­métlődő információkat igényel, amelyek általában mennyiségi termé­szetűek, és kevés, az értékekre és célokra vonatkozó minőségi jellegű információra van szüksége. A fejlesztési tevékenység viszont kevésbé érdekelt a rutinban, és erősebben érintik a tudással kapcsolatos vonat­kozások, továbbá arra is hajlamosabb, hogy információkat igényeljen a célokra és értékekre vonatkozóan. Dunn azt is hangsúlyozta, hogy az irányítás rutinszükségleteit szolgáló információs rendszerek megterve­zése sokkal egyszerűbb feladat, mint azoké, amelyek a fejlesztési te­vékenységek kreatív jellegű szükségleteit szolgálják. Társadalmunk szá­mára az alapvető megoldandó kérdés: milyen mértékben kívánjuk a gazdasági erőforrásokat a társadalmi kreativitást fokozó tudatosan meg­tervezett információs létesítményekre fordítani?”⁶

Érdekes megfigyelnünk, hogy Dunn megkülönböztetése – az infor­mációáramlás terminusaiban megfogalmazva – explicitté teszi a minő­ségi kibontakozásnak azt a koncepcióját, amely kifejtetlenül jelen van már Marx „bővített újratermelés” fogalmában; ez utóbbi ugyanis nem­csak a termelés mennyiségi növekedésére vonatkozik, hanem a növek­vő minőségi különbségekre is az összes főbb termelési ágazaton belül. Dunn információáramlás-fogalma ezenkívül képessé tesz bennünket ar­ra, hogy expliciten foglalkozzunk a társadalmi egyén valamint a társa­dalmi közösségek kultúrája újratermelésének kérdéseivel, hiszen mind­kettő magában foglalja a minőségileg új lehetőségek evolutív kibonta­kozását, így az információáramlás e Dunn-féle fogalmai megnyitják az utat a társadalmi újratermelési folyamat olyan aspektusainak vizsgála­tához, amelyeknek elemzését Marx is belefoglalta életműtervébe, de nem ólt elég soká ahhoz, hogy végre is hajtsa. (Dunn természetesen nincs tudatában az ő koncepciói és Marx elemzése közötti figyelemre­méltó megfeleléseknek.)

A kurrens és az új információ közötti megkülönböztetés alapvető fontosságú az információs társadalom logikájának megértéséhez, mivel egy ilyen típusú társadalomra nem pusztán az információáramlás in­tenzitásának foka jellemző, hanem még sokkal inkább a gazdasági és társadalmi változás felgyorsult üteme.

Konkrétabb terminusokban megfogalmazva, az új információ főbb kategóriái a következő területekhez kapcsolódnak: a) kutatás és fej­lesztés (K + F), ideértve az új komputer-software kifejlesztésére irányuló egyre jelentősebb erőfeszítéseket, amelyek a beruházások növekvő összetevőjét alkotják bizonyos kulcsiparágakban (pl. a távközlésben); b) oktatás: a társadalmi egyénnek egy fejlettebb kulturális szinten való újratermelése mind a nemzedékváltás, mind az egész életen át tartó folyamatos továbbképzés során; c) kreatív és tervezési tevékenységek; d) innovatív tervezés, valamint új projektek és eljárási koncepciók ki­fejlesztése; és e) kulturális változás és új társadalmi viszonyok (bele­értve új termelési viszonyokat is) létrejötte.

Új információ és technológiai változás. Az új információ gyors bővítése életbevágó a technológiai haladás és a nemzetközi versenyképesség szempontjából:

1. A tudományos kutatás által tartalmazott új információ (a technikai K + F mellett) képezi a csúcstechnológiai ipar fejlesztésének kiinduló­pontját, amely viszont a modern ipari növekedés döntő területe. Egy, az NSF által támogatott kutatás szerint – amely áttekintette az USA-ban kiadott szabadalmakban⁷ meghivatkozott tudományos cikkeket – az összes szabadalmazott találmány, amint ezt a tudományos irodalomra történő hivatkozások növekvő átlagszáma mutatja, egyre inkább az alapkutatásra támaszkodik.

2. Az új információ még újabbá válik: a tudományos felfedezés és annak technológiai alkalmazása közötti időintervallum az utolsó évtize­dek folyamán összezsugorodott. A fentebb idézett kutatás megállapí­totta, hogy a tudományos cikk és a szabadalom közötti átlagos időin­tervallum 8-ról 7 évre csökkent. Következésképpen az új tudományos és technikai ismeretek gyors terjedését és alapos feldolgozását/asszimilálását biztosító kommunikációs csatornák megteremtése kiemelke­dően fontos feladat.

3. Az új információ életbevágóan jelentős a minőségi előrelépést megtestesítő társadalmi és kulturális változások szempontjából. Ezen a téren a fejlett ipari társadalmak lényeges különbségeket mutatnak fel. Az Egyesült Államok például lemaradt az innovációnak a mindennapi termelésbe való beépítéséhez szükséges szervezeti változtatások te­rén. Egy mostanában készült tanulmány szerint: „Az amerikai nehéz­ségek a gyártási innováció előmozdítása terén nem gépeinkből és tech­nológiánkból, hanem a szervezetekből és az embereknek a termelés­ben való felhasználásából fakadnak, az automatizációs stratégiákból, és azokból a célokból, amelyeket a termelésben az innovációval el akarnak érni. A probléma nem robotjainkkal vagy helyi területi hálóza­tainkkal, hanem a bennük rejlő produktív lehetőségek kiaknázásának mikéntjéről vallott felfogásunkkal kapcsolatos.”⁸

Az új információ Dunn-féle felfogása különösen lényeges ezzel a problémával kapcsolatban, mivel kifejezetten arra az eszközfunkcióra összpontosít, amelyet az új információ a problémák megoldásában, az egyének vagy szervezetek viselkedésének megváltoztatásában, továb­bá az emberi társas viselkedést meghatározó célok és szabályozó té­nyezők megváltoztatásával való kísérletezés lehetővé tételében tölt be.

Dunn dichotómiája a más szerzők által javasolt hasonló kategóri­áktól nem annyira abban tér el, hogy meghatározásai alapján lehetővé válnak a különböző típusú információkkal kapcsolatos mennyiségi becs­lések, hanem az új és a folyó információ közötti minőségi különbség hangsúlyozása a figyelemre méltó benne. Éppen ez a minőségi különb­ség az, ami az új információt a gazdasági növekedés és a nemzetközi verseny stratégiai eszközévé teszi – és ugyanakkor feltárja az ebben a minőségi kibontakozásban mutatkozó nehézségeket, amelyek egy modern gazdaság Achilles-sarkát jelentik.

Új információ és oktatás. Az új információ áll azoknak az oktatási erő­feszítéseknek a centrumában, amelyek a jövőbeni termelékenységet meghatározzák. A növekvő nemzetközi gazdasági verseny feltételei kö­zött a magas életstandardok nem tarthatók fenn másképpen, mint a magas termelékenység bázisán. Egy információs gazdaságban azon­ban a tömegtermelés önmagában már nem garantálja a termelékeny­séget, ez inkább a változáshoz, mini életformához való alkalmazkodás­tól függ – még akkor is, ha a csúcstechnológiai tömegtermelési folya­matok természetesen megőrzik figyelemre méltó jelentőségüket az új információs technológiák hátterének biztosításában, például a félvezető chipek gyártásában.

A fejlett információs technológiák megkövetelik a termelési folyamat tudatos és állandó forradalmasítását: számos különböző résztermék előállítását, új termékek állandó bevezetését, a folyamat működésének javítását, amikor csak lehetséges. A termelés stabilizálására tett kísér­letek csökkentik a versenyképességet, ahelyett, hogy – mint a hagyo­mányos tömegtermelés korábbi időszakában – fokoznák azt. Általános­ságban fogalmazva: ,A gazdaság „tudásszektorának” vagy »negyedik szektorának« robbanásszerű növekedése magával hozta a munka és tanulás egy új, intenzív szintézisét. Ennek eredményeként a tanulást többé nem úgy tekintjük, mint a munkára való felkészülést, hanem mint a legtöbb munka szerves alkotórészét. Különösen a legtöbb operatív rendszerben – a repülőgéptől az erőművekig – folyó „beépített képzés” az, ami megszüntette a munkavégzés és a képzés közötti határvonalat.”⁹ Ez a helyzet azt hozta magával mindenekelőtt, hogy a nemzedék­váltások során, ahol hagyományosan az oktatás adja át a kulturális eredmények nagy részét a dolgozók új és új tömegeinek,¹⁰ az oktatás jelentősége nagyobb, mint valaha, mivel a termelékenység és ver­senyképesség alapvetően az előképzés és a munkateljesítmény egyre magasabb és magasabb szintjeitől függ. A nemzedékváltások során átadott tudás mennyiségének növekedése azonban nem tud töb­bé lépést tartani a globális információs gazdaságban zajló változások ütemével, és így a szakmai-technikai képzés élethossziglan tartó fel­adattá válik. Ennek két sorsdöntő következménye van az új informáci­óra mint az oktatás hordozójára nézve:

1. Az oktatási célokra szánt új információt egyre inkább interaktív módon kell átadni, ahogyan a hangsúly a tartalomról a folyamatra he­lyeződik át, azaz a specifikus tárgyi anyagról olyan készségek meg­szerzésére, amelyek lehetővé teszik a megszerzett tudás különféle mó­dokon történő asszimilálását. Ez rendkívüli fontossá teszi a hatékony kommunikációs csatornák megtalálását.
2. Az oktatási célokat szolgáló új információ szervezése és terje­dése az egész gazdaság területén hatással van a termelékenységre: „A posztindusztriális, tudásra alapozott gazdaságban a tanulás straté­giai fontosságú iparággá válik. Az oktatási ipar termelékenységének alacsony foka az USA gazdasága egészének versenyképességét és termelékenységét érintő korlátozó tényezővé vált.”¹¹

Az új információ és a telekommunikáció. A gyorsan működő telekom­munikációs hálózatok az információ korának nélkülözhetetlen infrastruk­túráját alkotják, döntő jelentőségűek a folyó, de különösen az új infor­máció olyan egyének és szervezetek közötti cseréjében, amelyek ilyen információt hoznak létre és/vagy használnak. A telekommunikációs há­lózatok tehát életbevágóan fontosak a gazdasági növekedés és a nem­zetközi versenyképesség szempontjából.

Az új információ kategóriáján belül mind a K+F, mind az oktatás hatékonysága egyre inkább a modern távközléstől függ, különösen az információcsomagokat nagy sebességgel továbbító hálózatoktól, ame­lyeknek fővonalai ma rendszeresen 45 megabit információt közvetítenek („T-2” szint). Ezeket a hálózatokat hatalmas adatkészletek hatékony továbbítására fejlesztették ki; olyan módon tervezték meg őket, hogy képesek legyenek hangot, adatokat és képeket továbbítani. Az infor­mációcsomagok továbbításának technológiája folyamatosan fejlődik, je­lenleg lépi át a másodperc/gigabit információtovábbítási sebesség szint­jét. A fejlődés élvonalában a kutatásra, fejlesztésre és oktatásra szánt közhasználatban lévő komputerhálózatok állnak.¹² A kereskedelmi há­lózatok területén a világméretű pénzügyi tranzakciókat szolgáló kom­puterhálózatok bonyolítják le a legnagyobb forgalmat.

Három fő trend figyelhető meg a közcélokat szolgáló K+F és az oktatási komputerhálózatok vonatkozásában:

1. Az Egyesült Államokban, Európában és Japánban számos – a kutatásban vezető szerepet játszó – egyetemen és más, ezen a téren magas szintű lehetőségekkel rendelkező intézményben folyó kutatási tevékenység egyre inkább támaszkodik a nagy sebességgel működő komputerhálózatok révén elérhető fejlett számítógépes szolgáltatások­ra. Ezek vagy lokális területi hálózatok (LAN) egyes egyetemi vagy kutatóintézeti kampuszokon, vagy nagyobb területeken működő háló­zatok (WAN), amelyek a korábbi csomópontok csoportjait kapcsolják össze, vagy egyenesen részei a kialakuló országos méretű és nemzet­közi távolsági összekapcsoló rendszereknek.

A kutatásra orientált hálózatfelhasználók komoly igényeket támasz­tanak a hálózat működésével szemben. Olyan funkcionális képessége­ket várnak el a hálózattól, mint például hatalmas adatkészletek továb­bítása, a szuperkomputerek sebességével elvégzett számítási szolgál­tatások, hozzáférési lehetőség a hatalmas adatbankokhoz stb. A használók egyszersmind azt kívánják, hogy a hálózat biztosítsa a lehető legszélesebb kapcsolatok lehetőségét az olyan szolgáltatási egységek­kel, amelyek ilyen funkciók elvégzését kínálják. És égetően szükségük van az áttekinthetőségre, azaz arra, hogy az ismerős operatív rendszer eljárásait ugyanolyan könnyedséggel használhassák a hálózat másik végén található funkcionális szolgáltatásokhoz való hozzájutásra, aho­gyan hozzászoktak ahhoz, hogy kényelmesen hozzáférhetnek az író­asztalukon fekvő lemezhez vagy nyomtatóhoz.

Ezek a használók kétségtelenül bekapcsolódnak valamiféle egy­mással való együttműködésbe a hálózaton keresztül, de ez ritkán megy túl az elektronikus továbbításon vagy legjobb esetben a közös cikkek vázlatainak kicserélésén, így ezen a szinten a hálózatok az új informá­ciónak mindenekelőtt inkább egyéni, mintsem kollektív termelését se­gítik elő, meg persze a már elérhető új információhoz való gyors hoz­zájutás lehetőségét.

2. Az oktatás mint az új információ termelésének és terjedésének egyik kulcsterülete, még alig kezdett el jelentősebb mértékben támasz­kodni a komputerhálózatokra, de az ebben rejlő hatalmas jövőbeli le­hetőségek máris nyilvánvalóak. Sokatmondó tény, hogy, úgy tűnik, az oktatással foglalkozó hálózatfelhasználók inkább élnek a hálózatok együttműködésre – elképzelések és források egymással való megosz­tására – való felhasználásának lehetőségével, mint a kutatással foglal­kozók. Az alábbi szemléltető esetekkel pusztán jelezni akarjuk a háló­zatokban az oktatás számára rejlő lehetőségeket.

Egyetemi szinten a tanítási anyag kooperatív fejlesztése és teszte­lése gyorsan halad előre az olyan egyetemi központokban, mint amilyen a Dartmouth College, felhasználva az új multimediális és hiper-média jellegű, a helyi területi hálózatokon alapuló módszereket. Jó okunk van azt hinni, hogy az ilyen anyagok elérhetősége gyorsan fog nőni, és az oktatási technikák jelentős javulásához fog vezetni.

A középiskolai oktatás szintjén számos kísérleti mikrokomputer-hálózat létezése már jelzi ezeknek a hálózatoknak a lehetőségeit mind az általános, mind a speciális oktatási célokat szolgáló új információk termelésében és terjesztésében. A Kendallnet hálózat például, amely a nyilvános telefonvonalakat használja, összeköti egymással a süketek számára Washingtonban, Columbia járásban, Kaliforniában, Floridában és az ország más részein létesített iskolákat. A hálózat a Gallaudet Egyetem kutatásain alapuló új információknak (ideértve a tananyagok tanterveit és az oktatási szoftver-forrásanyagot is) az iskolák közötti elosztására szolgál.

Perlman áttekintése (Technology and Transformation of the Schools; 1987) rámutat arra a távolról sem nyilvánvaló viszonyra, amely egyrészt az oktatás átalakításának céljaira hozzáférhető új távközlési és kompu­tertechnológiák, másrészt pedig a magasan fejlett információs társada­lom alapvető oktatási szükségletei között fennáll. Hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok iskolarendszerében és az oktatás folyamatának egészében radikális szervezeti változásokra lesz szükség, különben az új komputer- és távközlési technológiák nem fogják meghozni a várt eredményeket. A szervezeti változás hajtóereje – a megerősített had­állásokból védekező oktatási bürokrácia ellenállásával szemben – va­lószínűleg a hagyományosan működő iskolarendszerek ugrásszerűen megnövekedett költségeinek ellenőrzésére irányuló társadalmi igény lesz.

Az új információ termelését és terjedését szolgáló hálózatok léte­zését tehát úgy foghatjuk fel, mint az oktatás és a csúcstechnológiai termelés közötti viszony megváltoztatásának infrastrukturális alapkö­vetelményét. Mint ilyenek, ezek a hálózatok a magasan fejlett informá­ciós társadalom felé való előrelépés egy szükséges, de persze nem elégséges feltételét jelentik.

3. Talán a legérdekesebb trend, amely összeköti egymással az új információ bővülésének és a komputerhálózatok fejlődésének tenden­ciáját, egy, a hálózatfelhasználókat összekapcsoló új közösségnek mint intellektuális, társadalmi és politikai entitásnak a kialakulása. A hálózat együttműködést hoz létre egyének egy széles skálája között (a Usenet például világszinten működik), akik semmilyen más módon sem kap­csolhatnák össze tevékenységüket. Ezek az együttműködések ugyan­úgy lehetnek kapcsolatosak technikai problémákkal, mint azokkal a tár­sadalmi szervezetre és értékekre vonatkozó minőségi kérdésekkel, amelyeknek a kulturális és társadalmi változásban betöltött szerepét Dunn hangsúlyozta.

Így a hálózatok – és különösen a világméretekben működő nem-­kereskedelmi jellegű hálózatok, mint amilyen a Usenet – egy olyan új típusú közösség létrejöttének katalizátoraiként működnek, amelynek nagy lehetőségei vannak a legfontosabb, nemcsak a gazdasági növe­kedés és a világgazdasági versenyképesség, de a társadalmi változás céljait is szolgáló új információk termelésében.

Az első, amit a szakértők általánosan felismertek, az ebben rejlő lehetőségek tisztán technikai oldala volt. Egy, még 1981-ben írott ta­nulmány szerint: „A hálózat legfigyelemreméltóbb teljesítménye és leg­többre becsült eredményeinek egyike egy »felhasználói közösség« ki­alakulása volt. Ennek a közösségnek a realitása – az adatok, az algo­ritmusok és az elképzelések kooperatív megosztása a tagok között, a szoftvertervezés, a számítógépes nyelvek megválasztása, a protokollok kérdéseinek közös megvitatása és megoldása – meggyőző bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy a számítógépes eszközök egymással való összekapcsolása az ember és ember közötti kommunikáció javulását eredményezheti és eredményezte is.”¹³

A Usenet hálózat körül kialakult hálózatfelhasználó közösség egy napjainkban született elemzése (Durlak és mások, 1987) megerősíti, hogy a résztvevők közötti első jelentősebb interakciók pontosan a fen­tiekhez hasonló feladatorientált technikai kérdések körül forogtak; azon­ban: „Dunn kérdésfeltevése, hogy milyen mértékben akarjuk a gazda­sági erőforrásokat a társadalmi kreativitást növelő létesítményekre for­dítani, még ma is a legalapvetőbb kérdés. A Usenetet eredetileg egy feladatokra orientált hálózatnak szánták, de 1983 óta a társadalmi kre­ativitás iránti érdeklődés a hálózat felhasználói között sokkal gyorsab­ban növekszik, mint a feladatorientált. A rendszeren belüli jelenlegi fe­szültségek legnagyobb része a régebbi, feladatokra orientált felhasz­nálók, és az új, társadalmi vonatkozású információk tömegét termelő, társadalmi érdeklődésű felhasználók közötti ellentéttel van kapcsolatban.”

Az új információk továbbítására orientált adatszolgáltató szá­mítógépes hálózatok tehát többet is tesznek annál, hogy biztosítják a kutatás és oktatás infrastrukturális bázisának egy nélkülözhetet­len elemét. Egyszersmind katalizátorként működnek olyan hálózat-­felhasználó közösségek létrejövetelében, amelyeknek egyedülálló lehetőségeik vannak mind a technikai jellegű, mind a társadalmi szervezetre, értékekre és szabályozó mechanizmusokra vonatkozó új információ termelésére és terjesztésére. Ezáltal megteremtik az emberi együttműködés egy új dimenzióját és egy olyan kollektív tudatosság kialakulásának a lehetőségét, amely szelektíven, és (a tömegkommunikációtól eltérően) az aktív részvéteit biztosítva, egy-szermind eddig elképzelhetetlen méretekben működik, az egész vi­lágot átfogó módon, áthatolva a politikai és kulturális határokon.

Mindennek következményei egyenesen döbbenetesek, különösen, ha megfontoljuk, hogy a termelési módok történelmi fejlődésének egyik alapvető hajtóereje a kis embercsoportok elszigetelt létezésének foko­zatos felszámolódása, és egyre nagyobb méretű termelő közösségek funkcionális integrációja.

A globális információs társadalmat tehát, amely felé tartunk, az eb­ben a részben leírt különböző aspektusok határozzák meg. Mégis, a globális információs társadalom több mint ezeknek a különböző ténye­zőknek a puszta egymás mellett létezése; már ebben a fejlődési sza­kaszban világosan látható kialakulóban lévő egységük. Az új informá­ció gyors és szisztematikus termelése fokozatosan egy, a törté­nelmi haladást előmozdító termelőerő jellegét ölti.

A most következő alfejezetekben azt fogjuk megtárgyalni, hogy ho­gyan alkalmazkodik a termelési rendszer ehhez az új előrehajtó erőhöz a különböző országokban, valamint megvizsgáljuk azokat a korlátokat, amelyek behatárolják ennek az alkalmazkodásnak a lehetőségeit.

C) A termelési viszonyok alkalmazkodása az információ korához a sikeres kapitalista gazdaságok esetében

Az eredményes kapitalista termelés követelményei és jellemzői, aho­gyan belépünk a globális információs társadalom korszakába, alapvető változásokon mennek át:

1. A méretgazdaságosságra vonatkozó megfontolások elvesztették döntő szerepüket a termelési költségek meghatározásában. Jóllehet a méret szempontja a termelés számos területén továbbra is jelentős, előtérbe kerültek a gyártott termékek megválasztásával kapcsolatos megtakarítások, mivel a komputervezérelt gyártás lehetővé teszi, hogy a piac speciális területein fellépő igényeket ésszerű áron, széles határok között módosítható termékekkel elégítsék ki. A jól alkalmazkodó válla­latok ezeket a vállalat mozgásterével összefüggő megtakarítási lehető­ségeket a végsőkig kiaknázzák.

2. Ehhez hasonlóan a szállítási lehetőségek is elvesztik korábbi meghatározó szerepüket, a termelés előnyös helyének megválasztásá­ban, mivel a távközlési hálózatokhoz és lehetőségekhez való hozzáju­tás szempontjai egyre inkább versenyre kelnek velük. Számos terve­zési, szolgáltatási és menedzsment jellegű tevékenység területén, ahol a személyes kapcsolatok lényeges szerepet játszanak, a távközlés és a személyes kapcsolat egymás kiegészítőjévé válik.¹⁴ Az ezekhez a feltételekhez való adaptálódás megköveteli, hogy az alkalmazottak at­titűdje számottevően megváltozzék, hogy leküzdjék az elektronikus adatszolgáltató hálózatok használatával szembeni ellenállásukat. Figye­lemre méltó, hogy az Egyesült Államokban, ahol a nagy komputergyártó cégek rendelkeznek a legfejlettebb és legintenzívebben kihasznált – például az IBM esetében több mint 50 országot és mintegy 400 000 alkalmazottat összekapcsoló – belső adatszolgáltató kommunikációs hálózatokkal, a más területeken működő társaságok, még azok is, ame­lyeknek megvannak a maguk igencsak fejlett szintű technológiái, ész­revehetően elmaradtak a fejlett adatszolgáltató hálózatok felhasználása terén.¹⁵

3. A pénzügyi beruházások jelentősége megnőtt a közvetlenül ter­melési célokra irányuló beruházásokhoz képest.¹⁶ Ez részben annak következménye, hogy pillanatok alatt hozzá lehet jutni a szükséges ada­tokhoz a világ minden részéből, ami lehetővé teszi az egymástól távol eső piacok közötti pénz- és hitelügyleteket.

4. A nemzetközi versenyben nélkülözhetetlenné váltak a sikerhez a cégek vezetési kultúrájában mutatkozó jelentős változások, különösen a vezetési szintek közötti viszonyok átalakulása, és egy kevésbé direktív jellegű vezetési stílus.

5. Mindezek a változások végül is egy, az alapvető termelési vi­szonyokban bekövetkezett jelentős elmozdulást jeleznek. Az elmúlt év­tized azt mutatja, hogy a kapitalizmus alkalmazkodóban van az infor­máció korához, és ezáltal talán kiterjesztheti létezésének történelmi ha­tárait. A japán kapitalizmusban, de éppúgy, bár kevésbé nyilvánvaló módon, az európai és amerikai kapitalizmusban is, kezd láthatóvá válni – az abszolút és relatív értéktöbblet termelésére irányuló dinamika ko­rábbi szintjei után – az értéktöbblet termelésének egy történelmileg új formája. Az új forma a minőségileg magasabb értékű munkaerő kiképzésén alapszik: magas termelékenységgel dolgozó, az olyan ko­rábbi menedzseri tevékenységekben, mint az ütemtervek kidolgozása vagy a minőségellenőrzés, szívesen részt vevő, a termelési folyamat állandó forradalmasítására kész dolgozókon. Mint árut, ezt a munkaerőt lényegesen kevesebbért vásárolják meg, mint amennyivel – a közös munka egységeiben mérve – a termeléshez hozzájárul.

Az értéktöbblet termelése ezen új formájának kialakulása átalakítja a munka és a tőke közötti alapvető viszonyokat, látszólag együttműkö­déssel váltja fel az osztályok közötti konfliktust; a munkások jelentős szerephez jutnak a közvetlen munkafolyamat megszervezésében. Még­is, az együttműködés díszletei mögött a munka elidegenült marad, mivel a munkások cselekvési lehetőségei sohasem terjednek ki a termelés társadalmi céljainak meghatározására, és így a termelési viszonyokat továbbra is az értéktöbblet termelésének szempontja határozza meg. Az értéktöbblet termelésének ezen új formája előnyt ad a versenyben azoknak a kapitalistáknak, akik alkalmazzák, de az osztályok közötti küzdelem folytatódik, és a tudomány és technika teljes társadalmi po­tenciáljának kiaknázása meghiúsul.

D) A kormányzat gazdasági szerepének alkalmazkodása az információ korához a sikeres kapitalista gazdaságokban

A kormányzatnak az egyes kapitalista termelési rendszerek sikeressé­gének biztosításában betöltött szerepe szintén alapvető változásokon megy át. A magasan fejlett gazdaságok közül Japán¹⁷ és Franciaország¹⁸ szolgáltat kiemelkedő példát a kormányzati tervezés és irányítás raci­onális működésére a globális információ korában.

Az egységesülő világgazdaság összefüggéseiben az innovációval járó kockázatok viselése meghaladja még a legnagyobb transznacio­nális cégek lehetőségeit és erőforrásait is. Az ezekkel a kockázatokkal való megbirkózás érdekében a társadalom egészének erőforrásait kell az ilyen célok felé irányítani.

A magánszektor megvédése a túl nagy kockázattól – ez Japán világgazdasági sikerének kulcsa. A kormányzat a) alacsonyan tartotta  a kamatlábakat, és így biztosította az alacsony kamatterheket – ami arányosan kisebb kockázatot jelentett – az innovatív beruházásokra vállalkozó cégek számára; b) az ipari K+F erőfeszítéseket gondosan kiválasztott innovációs célokra összpontosította, különösen a Nemzeti Kereskedelmi és Ipari Minisztérium működése révén; c) lehetővé tette a magáncégek számára, hogy valóban hatalmas beruházási kötelezett­ségeket vállaljanak, azzal, hogy a cégek innovációs erőfeszítéseiből származó termékek számára biztosította a kormány által garantált kezdeti piaccá, és d) elkötelezte magát azokra az emberi és anyagi inf­rastruktúrával kapcsolatos beruházásokra, amelyekre a magánszektor támogatása érdekében szükség volt (legutóbb például egy 200 milliárd dollár költségű országos távközlési hálózat létesítése formájában).

A francia tervezés ehhez hasonlóan: a) az ipar fejlesztését szolgáló hatalmas tőkét igénylő beruházásokban való állami részvétellel csök­kentette a magánvállalkozás kiadásait és kockázatát; b) egyes ipará­gakat, régiókat és technológiákat kormányzatilag ösztönzött fejlesztési tevékenység felé terelt; c) maga is aktív szerepet vállalt a globális in­formáció korának megfelelő infrastruktúra felépítésében. Kiemelkedő példa erre a Minitel hálózat, amely messze előtte jár a hasonló, bárhol a világon működő információs létesítményeknek, mivel komputeres adatszolgáltatást biztosit körülbelül négymillió telefon-előfizetőnek. Ez a gazdaságpolitika nemcsak hogy létrehozott több mint háromezer, a rendszerhez kapcsolódó információszerzéssel és terjesztéssel foglalko­zó vállakózást, hanem egyszersmind biztosította az elektronikus adat­közlés ábécéjének megtanulását egy egész nemzedék számára, első ízben nyitva meg a lehetőséget a tömeges, az elektronikus eszközök segítségével történő társadalmi kommunikáció számára.

E) Az Egyesült Államok helyzete a globális információs gazdaságban

Az Egyesült Államok, miközben a globális információs gazdaságot jel­lemző számos technológia és szervezeti forma úttörője volt, komolyan elmaradt az információ korának megfelelő gazdaságra való áttérés vég­rehajtásában.¹⁹

Három lényeges tényező okozta ezt a lemaradást: 1. Az Egyesült Államoknak a világ iparában betöltött vezető szerepe a hagyományos tömegtermelés korszakában. Ez a vezető szerep ki­alakított és megerősített egy sor intézményes formát és kulturális atti­tűdöt, amelyeket annál nehezebb megváltoztatni, minthogy a múltban rendkívül sikeresnek bizonyultak. A múlt sikereitől ugyanis nehezebb elszakadni, mint a múlt kudarcaitól. Így az USA vállalataira a tömeg­termelés korából származó vezetési magatartásformák a jellemezők, a japán cégekkel összehasonlítva inadekvát jellegű alkalmazkodással a rugalmas gyártási rendszerekhez. ,Az elsődleges kérdés: hogyan hasz­nálják fel a technológiákat. Egy most megjelent tanulmány összeha­sonlítja az ugyanazon termékek gyártására szolgáló rugalmas gyártási rendszerek (FMS-k) felhasználását Japánban és az Egyesült Államok­ban. A japán FMS-létesítményekben felhasznált gépek átlagos száma hat, az amerikai rendszerekben hét. Azonban az Egyesült Államokban az egy FMS által elkészített munkadarabok száma 10 volt, Japánban átlag 93, tehát csaknem tízszer annyi. A darabonkénti évi ráfordítás ér­téke az USA-ban 1727, Japánban csak 258 volt. Az amerikaiak az új berendezéseket a gyártás egy régi stílusú koncepciójának eszközeiként használják fel. Arra is képtelennek bizonyultak, hogy a bennük rejlő lehetőségeket az új termékek bevezetése terén kiaknázzák. Az évente bevezetett új termékek száma Japánban huszonkétszer olyan magas volt, mint az Egyesült Államokban. Kevés kivétellel az USA-ban létesí­tett rugalmas gyártási rendszerek a gyakorlati felhasználás során meg­döbbentően rugalmatlannak bizonyultak, sok esetben rosszabbul mű­ködtek az általuk felváltott hagyományos technológiáknál is. Maga a technológia ebben nem hibás, a különbség a vezetési módszerekben van.”²⁰

2. A hagyományos, laissez-faire típusú piaci liberalizmus melletti ideológiai elkötelezettség. Ez az ideológia elveti a kormányzatnak a globális információs gazdaság által megkövetelt új típusú gazdasági szerepvállalását, és így aláássa az Egyesült Államoknak a világgazda­sági versenyben elfoglalt előnyös pozícióját. Az Egyesült Államok fo­lyamatosan elutasította a technológiai fejlődésnek és a technológiai in­novációnak a kormányzat általi előretervezését, nem vette tudomásul a nagyarányú technológiai beruházásokból származó termékek állami­lag garantált piacára irányuló igényt, és elhanyagolta a világgazdasági versenyképesség nélkülözhetetlen hátterét jelentő emberi és anyagi inf­rastruktúrába való beruházást. A kapitalizmus igazi központja többé nem a Wall Streeten, hanem Tokióban van: a tíz legnagyobb nemzet­közi hitelintézet közül nyolcnak Japánban van a központja, és a nem­zetközi és egyesült államokbeli piacokra való japán behatolás ahhoz vezetett, hogy a japánok egyik vezető amerikai iparágat a másik után kezdték uralni.²¹

A japán és amerikai gazdaság közötti versengésben a legutóbbi küzdőterepet a HDTV (nagy felbontóképességű televízió) technológiák jelentették, ahol a standardok kifejlesztésének a Szövetségi Tömeg­kommunikációs Bizottság által irányított folyamata egy „gyors, csaknem forradalmi” technológiai fejlődés katalizátora volt az Egyesült Államok­ban. Azonban, ennek az áttörésnek ellenére is, az iparág jövője két­séges, mivel az új technológiai standardok alacsony költségű ipari ter­melésre való felhasználásának eredményeit valószínűleg már Japán fogja learatni. „Japán stratégiája koherens, integrált, és hatalmas infor­mációs áramlatok elemzésén alapszik. Célja, hogy Japánt tegye az uralkodó gazdasági hatalommá a világ információs technológiákkal való ellátása terén. A találékony minisztériumok versengenek egymással az ipar új ösztönzőkkel és támogatásokkal való ellátásában és a kocká­zatok csökkentésében, nagyban elősegítve a japán magáncégek HRS (nagy felbontóképességű rendszerek) beruházásait és termékfejlesztő tevékenységét. Ezzel szemben az Egyesült Államok kormányának nincs saját gazdaságfejlesztési stratégiája. Kevés vagy semmilyen jelentősé­get sem tulajdonit a HRS-technológiának, és különösen erőteljesen uta­sította el, hogy határozott szerepet vállaljon az HDTV-technológiák ki­fejlesztésében. A gazdaságfejlesztésbe való beavatkozásai mindennek nevezhetők, csak konzisztensnek nem. Általában ezek a lépések inkább egyes vezetők szeszélyének az eredményei, mintsem bármilyen, az egyes technológiáknak legalább a nemzetbiztonsági jellegű költségeit és hasznát felmérő tudatos becsléséi.”²²

3. A technológiai erőforrásoknak a katonai szférára való koncent­rálása. A jelenlegi katonai konfliktus Irakkal demonstrálta mind az in­formáció korának megfelelő módon felszerelt katonai erő hatalmas fö­lényét egy hagyományos fegyverekkel harcoló hadsereg fölött, mind pedig az Egyesült Államok katonai vezetésének magas fokú technikai és szervezési hatékonyságát. Mindazonáltal azok a nagy remények, amelyeket évekkel ezelőtt a katonai csúcstechnológiai kapacitásnak a civil termelésbe való könnyű átirányíthatóságához fűztek, csaknem tel­jesen szertefoszlottak. A katonai-ipari komplexum a katonai beavatko­zásokra orientált költséghatékonysági kritériumokkal dolgozik, ahol a végrehajtott katonai vállalkozás eredményei nem fejezhetők ki közvet­lenül pénzben, míg a civil termelést a nyereségesség kritériuma hatá­rozza meg, ahol is a költségeket a realizált, nagyon is monetáris jellegű eredményekkel kell összevetni. A társadalom gazdasági erőforrásainak nagyarányú igénybevétele a katonai technológia céljaira, ami sok éve jellemzi az Egyesült Államokat, a legfontosabb erőforrásokat vonja el a nem katonai jellegű céloktól, és olyan, speciális célokat szolgáló ipari kapacitás megteremtéséhez vezet, amelynek kevés vagy semmi köze sincs a nagy piacokon elérhető gazdasági sikerhez.²³

Nemzetközi szinten az Egyesült Államok ideológiai vonalának kö­vetői egyre nagyobb bajban vannak. Németországban Helmut Kohlt, az Egyesült Államoknak ezt az elkötelezett ideológiai szövetségesét, úgy tűnik, az a veszély fenyegeti, hogy maga alá temeti az ország keleti felének gazdasági összeomlása, amelyet a piacromboló erőinek sza­badjára engedése idézett elő egy olyan gazdaságban, amely addig – a tervgazdaság révén – tűrhetően, ha nem is nagyon jól működött. A Német Központi Bank elnöke, Karl Ottó Pöhl teljes gazdasági csődként jellemezte a kelet-németországi helyzetet; Otto Lambsdorff, a szabad­demokratáknak, Kohl koalíciós kormányzó partnereinek elnöke kijelen­tette, hogy Keleten a munkanélküliek aránya – amelyet most 32 szá­zalékra becsülnek – hamarosan elérheti az 50-60 százalékos szintet; és március 18-án illetve 21-én hetvenezer, majd százezer résztvevővel tömeges demonstrációkra került sor Lipcsében, amelyekkel a kelet-né­metek a választásokkal való becsapásuk ellen tiltakoztak. Figyelembe véve másfelől a nyugat-németek körében kialakult ellenérzéseket, a keleti országrész gazdasági problémái kezelésének magas költségei miatt már úgy idézte fel ez a tömeges példányszámban megjelenő he­tilap, a Der Spiegel, a „Kelet és Nyugat közötti valódi összeütközés-rémét, mint amely többé nincs teljesen kizárva.²⁴

A lengyel gazdaság a Harvard Egyetem professzora, Jeffrey Sachs által javasolt drasztikus piaci sokkterápia közepette mély válsággal küzd, miközben megkísérli az ipar radikális privatizálását, egy olyan gazdaság laissez-faire elvek alapján folyó racionalizálásának részeként, amelyet egy hatalmas hagyományos mezőgazdasági szektor ural – olyan típusú mezőgazdaság, amelynek átalakítása Németországban és Franciaországban két nemzedéket és hatalmas erőforrásokat vett igénybe, s ez az erőfeszítés a mai napig sem tekinthető befejezettnek.

Napjainkban Kelet-Közép-Európa viszonylag jól működő gazdasá­gai Magyarországon és Csehszlovákiában találhatók, ahol vannak még olyan tűrhetően működő tervezési struktúrák, amelyek a gazdasági te­endőkkel kapcsolatos kiterjedt országos vita közepette mindeddig meg­menekültek attól, hogy a piaci liberalizmus nevében szétrombolják őket.

F) Alternatív modell Közép-Kelet- és Kelet-Európa számára

A kelet-közép-európai és kelet-európai gazdaságokban a gazdasági rekonstrukció legjobb stratégiája a létező, még működő tervezési inf­rastruktúrák felhasználása egy olyan megfontolt átmenet megvalósítá­sára, amely – az Egyesült Államok által nyújtott modell helyett – egy, a francia és japán modell elemeit magába foglaló rendszerhez vezetne el.

E régió országai, elutasítva politikai múltjukat, hajlamosak arra, hogy az Egyesült Államok ideológiai irányítását kövessék; ezt az irány­vonalat erősítik a gazdasági segítségre és kölcsönökre vonatkozó ame­rikai ígéretek éppúgy, mint az Egyesült Államok erős katonai pozíciója. Mindazonáltal a piaci liberalizmus ideológiai okokból elfogadott irány­vonala önpusztító magára az Egyesült Államokra nézve is; ez az egyik fő oka annak, hogy az USA eddigi ipari és pénzügyi vezető szerepe a világgazdaságban fokozatosan átcsúszik Japán kezébe. Az Egyesült Államok ideológiai irányítását követni Kelet-Közép- és Kelet-Európában annyi, mint felkapaszkodni egy süllyedő hajóra.

Egy francia vagy japán típusú tervezési rendszerre való áttérés ugyan jelentős mértékű privatizálást foglal magában, de megőrzi a tár­sadalmi racionalitás érvényesülésének ígéretét egy sor olyan területen, amelyeknek döntő jelentősége van egy globális információs gazdasá­gon belüli versenyképesség szempontjából: magas szintű állami támo­gatás a K+F tevékenységnek; megfelelően finanszírozott, egyre uni­verzálisabb jellegű technikai és szakmai oktatás; olyan, új információkra orientált adathálózatok kifejlesztése, amelyek nem lehetnek sem ön­erőből működőek, sem önfinanszírozóak; szisztematikus ipari/technoló­giai előretervezés; és a decentralizált gazdasági egységek megóvása az elviselhetetlenül nagy innovációs kockázattól.

G) A kelet-közép-európai és kelet-európai országok múltjukból örökölt előnyei

A kelet-európai országoknak van egy fontos örökölt előnyük a francia és japán modellekhez hasonlóan működő, részletesen privatizált gaz­dasághoz való átmenet során – feltéve, hogy ezt a múltjukra való ér­zelmi reakció részeként nem vetik el maguktól. Ez az előny nem más, mint a szociális kiadások magas szintje, és az ennek megfelelő, új információk létrehozására szánt intézményes infrastruktúra.

Ennek fő elemei a következők:

1. A mindenki számára elérhető, gyakran kiváló szintű, állami szak­mai és felsőoktatás súlya, még ha ezen sokat rontott is annak a száraz ideológiai katekizmusnak az oktatása, amely a kritikai társadalomtu­domány művelését csaknem lehetetlenné tette, és időnként még a ter­mészettudományokban is a liszenkóizmushoz hasonló esztelenségekhez vezetett.

Az oktatás általános hozzáférhetőségének ezt a jelentós szerepét erősíteni kell, nem pedig feláldozni egy rövidlátó gazdasági racionali­zálás oltárán. A jövő információs társadalmának kulcsa a széles körű technikai és szakmai oktatásban részesülő munkaerő. Ma már a köz­vetlenül a termelésben foglalkoztatott dolgozókkal szembeni oktatási követelmények is olyan szintre emelkedtek, hogy a világpiaci verseny­képesség fenntartása ezen a területen is komoly kiadásokat követel a vállalatoktól.²⁵ Közeleg az a nem is túl távoli nap, amikor például egy autó előállításához szükséges társadalmi ráfordítás mintegy háromne­gyed részét a közvetve vagy közvetlenül felhasznált új információk, kü­lönösen az oktatási, fejlesztési és tervezési jellegűek fogják kitenni.

2. A nemzeti jövedelem nagy százalékának kutatási és fejlesztési célokra fordítása. Néhány kelet-európai ország még viszonylag elma­radott gazdaság mellett is többet tudott profitálni a K+F tevékenységek állami támogatásából, mint a hasonló fejlettségi szinten lévő, magán­vállalkozásra alapozott gazdasággal rendelkező harmadik világbeli or­szágok. Szükséges, hogy a kutatásnak és a fejlesztésnek ez a jelentős szerepe fennmaradjon, és amennyire lehetséges, még erősödjék.

3. Tervezési struktúrák, amelyek, ha saját feltételeik között csődöt mondtak is, kiváló kiindulópontot jelentenek egy francia/japán típusú tervezési szerkezetre való áttéréshez. Ezeket a tervezési mechanizmu­sokat meg kell szabadítani a bürokratikus hibáktól és az autoritárius hatalmi vonásoktól, és a francia illetve japán modellnek megfelelő ter­vezési, célkitűző és támogató jellegű feladatokra kell őket átállítani. Eb­ben a vonatkozásban szignifikánsnak tekinthető, hogy a japán MITI (Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium) abból a háború alatti hadianyagellátási minisztériumból nőtt ki, amely a háború idején dikta­tórikus eszközökkel működött, meglehetősen kevés sikerrel, és éppen azután vált az ipari és technológiai fejlődés motorjává, hogy ezt a ha­talmat elvették tőle, és rákényszerült, hogy tárgyalások és meggyőzés segítségével kezdjen irányítani.²⁶

H) Egy Kelet-Közép- és Kelet-Európa számára lehetséges francia/japán típusú tervezési modell alapvető vonásai

Melyek lennének tehát az alapvető vonásai egy francia/japán típusú tervezési rendszernek, amely közvetlen alternatívát kínálna az esztelen piaci liberalizmussal szemben?

1. Magas társadalmi ráfordítás a K + F tevékenységek területén.

2. Magas társadalmi ráfordítás a mind univerzálisabbá váló techni­kai oktatás és a felsőoktatás területén.

3. Decentralizáció két dimenzióban: világosság a kívánt eredmé­nyek kijelölésében (egyértelműen meghatározott elképzelések) és az ilyen elképzelések kommunikálására szolgáló eszközök gazdaságossá­ga (a McLuhan-i értelemben vett „hideg” kommunikáció). A társadalmi célok kommunikálásának áttekinthetősége, plusz nagyfokú takarékos­ság a beruházást szolgáló központi eszközök terén – mindez nemcsak a tervezés hatékony decentralizálásának egyik kritériuma, hanem fontos politikai alapelv is.

4. Az országos szintű tervezéstől és technológiai előretervezéstől, illetve a kormányszervek és a decentralizált vállalatok közötti alkuban túlságosan erősnek mutatkozó központi tekintélytől való távolodás fo­lyamata során egy indikatív jellegű, részletes projektumokban megfo­galmazott tervezés fenntartása.

A megvalósítást megelőző tanulmányok szintjón elkészített projek­tumok széles skálája, megfelelően meghatározott paraméterekkel, el­helyezéssel és időzítéssel megfelelő eszköz arra, hogy egy terv céljait és irányát konkrétumokban megfogalmazva lehessen közzétenni. Ezzel körülhatárolt terepet kínálunk fel, ahol az egymással szemben álló tár­sadalmi igények megmérkőzhetnek, miáltal lehetővé válik, hogy meg­határozzuk azoknak a kezdeményezéseknek a körét, amelyeket elsőbb­ségnek kell illetnie egyfelől az iparágak, másfelől a régiók konkuren­ciájában.²⁷

5. Egy, a japán MITI-hez hasonló iparfejlesztő szerv létrehozása, amely a technológiai fejlődés számára indikatív célokat határoz meg, és előmozdítja, megvalósításukat.

6. A kulcsfontosságú fejlesztési tervek megvalósításának részleges állami finanszírozása (mint a francia gazdasági fejlesztés és a japán MITI gyakorlatában).

7. A decentralizált gazdasági egységek megóvása a túlságosan nagy innovációs kockázatoktól termékeik kezdeti piacának állami esz­közökkel való biztosítása révén, lehetőleg egy több ország közötti összehangolt regionális szintű együttműködés alapján.

I) Túl a globális információs társadalom kapitalista formáján

A kibontakozóban lévő globális információs gazdaság a kapitalizmus fejlődésének legújabb történelmi szakaszát jelenti. De az érték, a kapitalizmus alapvető termelési viszonya, nem felel meg szervezőelv­ként a jövő teljesen kifejlődött információs gazdasága számára.

Az információnak piacon vett és eladott áruként való kezelése társadalmilag nem hatékony, mivel az információ felhasználását azokra korlátozza, akik képesek megfizetni annak piaci árát, jólle­het a már létező információ használata a társadalomnak semmibe sem kerül. Az érték köré szerveződő termelési viszonyok között a társadalom megfosztja magát annak az esélyétől, hogy a már megtermelt információt teljesen kihasználja. Egy olyan korszak­ban, amikor az információk termelése és felhasználása az összes társadalmi ráfordításoknak egyre nagyobb részét képezi, ez folya­matosan súlyosbodó ellentmondást jelent.

A piac immanens bírálata egy információs társadalom szempontjá­ból. A standard közgazdaságtan terminusaiban megfogalmazva egy ilyen kritika azt állítja, hogy a neoklasszikus értelemben vett maximális társadalmi jólét eléréséhez a társadalmilag hasznos információt, például a számítógépes szoftver formájában tároltat, nem kellene a felhasznált egységek szerint számított árakon eladni, hanem közköltségen kellene finanszírozni, és ingyen elosztani. Két, egymástól független gondolat­menet támasztja alá ezt a tézist:

1. Dupuit érvelése a fix költségekkel kapcsolatban. Az első meg­fontolás a jóléti társadalom gazdaságtanának egy Dupuit által kidolgo­zott híres bizonyítása, amelyet minden végzett közgazdásznak ismernie kell. Dupuit egy felépítendő híd példájának segítségével fogalmazta meg érvelését, feltéve a kérdést: vajon ezt a hidat átkelésenként fizetett díjakból finanszírozzuk, vagy pedig adókból, ezzel lehetővé téve az em­bereknek, hogy ahányszor csak akarnak, ingyen átkeljenek rajta. A probléma indifferenciagörbék segítségével történő elemzése azt mutat­ta, hogy csak a változó jellegű költségeket kellene díjakból finanszírozni, a fix költségek piaci árazás (tehát példánkban az átkelésenként fize­tendő díj) általi megtéríttetése szükségszerűen nem hatékony. Ez ugyanis egy alacsonyabb indifferenciagörbén vezet egyensúlyi helyzet­hez, mint ha a rögzített költségeket az egy összegben kivetett adóból finanszíroznák, lehetővé téve korlátlan számú átkelést, olyan díjszabás mellett, mely csak a változó költségeket fedezné. Amennyiben a változó költségek összege gyakorlatilag nulla, mint a híd esetében, amelynek bőséges kapacitása van, egyáltalán semmilyen díjat sem kell kiszabni.

Dupuit problémája tökéletes példa minden általánosan használt in­formáció, például a számítógépes szoftver esetére. A szoftver kifejlesz­tésének a költsége egy meghatározott költség; ha egyszer ez az infor­máció létrejött, akkor ennek az információnak a további felhasználók számára való hozzáférhetővé tótele zéró összegű marginális költséggel jár. (A program tárolásának a költsége egy fix költség, amely független a használók számától, a másolás költsége, beleértve a floppylemezt és a komputer működési idejét, inkább a szállítási költségeknek felel meg, mint a marginális termelési költségnek; mindenesetre ezek az összegek egy új szoftver kifejlesztésének költségeihez mérve elhanya­golhatók.)

Valójában a szoftver esete jobban illusztrálja Dupuit alapelvét, mint a híd, mivel az átkelésre irányuló növekvő „kereslet” közlekedési du­gókat okozhat egy hídon, a létező információ felhasználásának viszont nincsenek kapacitási határai. Éppen ezért az információnak közvetlenül közköltségekből való finanszírozása és ingyenes elosztása hatéko­nyabb, mint piaci árak kiszabása az információ egységenkénti felhasz­nálásáért.

Ez az érvelés feltételezi, hogy a szóban forgó információ, akárcsak Dupuit hídja, széles körben felhasználható. Tehát a folyó információkra vonatkozik, amelyeknek közköltségen való finanszírozása a befogadók egy szűk körénél jóval több embernek lesz hasznára, valamint mind­azokra az új információkra is, amelyek természetüknél fogva a társa­dalom valamilyen vonatkozásban való előrehaladását segítik elő, és így fontos, széles körre kiterjedő hasznos hatásokat hordoznak. Az érvelés gyakorlati jelentősége nyilvánvalóvá válik, ha észrevesszük, hogy egyre többféle rögzített beruházási projektnél a szoftver kezd dominálni a hardver fölött, vagyis, pontosabban megfogalmazva, a kutatási, fejlesz­tési, oktatási és szoftverköltségek, tehát az új információ költségei je­lentik az összkiadás túlnyomó részét. Ez a helyzet például a nagyon nagy sebességgel, magas kapacitással működő távközlési infrastruktu­rális létesítmények létrehozása esetében, amelyektől döntően függ elő­relépésünk a kifejlett információs társadalom felé vezető út közvetlenül előttünk álló szakaszán.²⁸

2. A közhasznú javakra hivatkozó „külső gazdaságossági” érvelés. Ez a második megfontolás független az elsőtől, és azokkal az akár rögzített, akár változó költségekkel járó ráfordításokkal kapcsolatos, amelyek jelentős és széles körű társadalmi haszonnal járnak, és ame­lyeknek költségeit lehetetlen azzal kompenzálni, hogy az áldásaikban részesülőktől használati egységenként felszámított piaci árat követe­lünk. Jó példát szolgáltatnak erre a közegészségügyi kiadások: nem lehet az emberekkel díjat fizettetni, valahányszor nem kapnak meg egy betegséget. Másik példa erre a szállítási főútvonalak fenntartására for­dított kiadások esete, amelyeknek hasznos hatásait ugyan részben a magánvállalkozások használják ki, de amelyek ugyanakkor komoly tár­sadalmi haszonnal járnak, mivel hozzájárulnak az általános gazdasági fejlődéshez. A tankönyvekben általánosan idézett ilyen jellegű példák magukban foglalják a katonaságra, rendőrségre és más közszolgálta­tásokra fordított kiadásokat éppúgy, mint az összes szállítási és táv­közlési létesítmény költségeit.

Specifikusan az információ vonatkozásában ide tartoznak először is ugyanazok a kategóriák, amelyekre Dupuit fixköltségi érvelése is vo­natkozott; ezenkívül a nagy sebességű telekommunikációs adathálóza­tok, különösen az új információval foglalkozók érdemelnek különös fi­gyelmet.

Az ilyen közhasznú vagy részben közhasznú javak döntő jellemvo­nása az, hogy tisztán laissez-faire jellegű piaci viszonyok között az őket előállító cégeknek költségvetési aszimmetriát okozhatnak. Az ilyen cé­gek viselik e javak termelésének összes társadalmi költségét, de az eladásból származó bevételek formájában nem, vagy csak részben tud­ják kihasználni a belőlük származó társadalmi hasznot. Amennyiben e társadalmilag hasznos hatást mégis el kívánjuk érni, az ennek követ­keztében az ilyen javakból mutatkozó hiányt állami erőforrások igény­bevételével kell pótolni, különben a magáncégek ezeket egyáltalán nem, vagy csak egy, a társadalmi optimumnak messze alatta maradó mennyiségben fogják előállítani. Így például a szoftver esetében a cé­gek, amelyek a programokat kifejlesztik, viselik a költségeket, de egy állandóan bővülő és differenciálódó információfeldolgozó kapacitás tár­sadalmi hasznossága messze meghaladja a szoftverek vételárának ér­tékét, és meghaladná még akkor is, ha nem volnának ingyenes átmásolási lehetőségek, Utóbbiak egyébként gyorsítják a már létező infor­máció terjedését, de azon az áron, hogy csökkentik a motivációt a társadalmilag hasznos szoftver előállítására.

A szabadalmi törvényhozás egyfajta elismerését jelenti annak az inherens aszimmetriának, amely az új információ egyik, részben a köz­javak jellegzetességeivel rendelkező fajtájában megnyilvánul. Abból a célból, hogy bátorítsák a feltalálói tevékenységet, amelynek jelentős társadalmi haszna van, a korlátozott időszakra kiterjedő monopólium formájában utólagos támogatást adnak a feltalálónak. De ez az eszköz, amely valóban segíti a találmányok születését, nem képes a keletkező információt zéró áron eljuttatni az összes potenciális felhasználóhoz, ahogyan ez a társadalmi jóléti optimum szempontjából kívánatos lenne. A másolási jog védelmének az a célja, hogy hasonló módon működjék. Számos más közhasznú tevékenység esetében – honvédelem, rendőr­ség, oktatás, közegészségügy stb. – az állami támogatás vagy teljes mértékű állami finanszírozás vált az elfogadott gyakorlattá, itt viszont az a probléma, hogy a közhasznú javak termelésére vonatkozó dön­téshozatal nincs decentralizálva, mint a szabadalmaztatható találmá­nyok esetében, hanem centralizált, és bürokratikusán vagy politikai mó­don működik.

Így az információk áruként való kezelésének mindhárom útjával problémák vannak. Tisztán piaci alapon hozott döntések esetén túl ke­veset termelnek belőlük, a szabadalmi vagy másolási monopóliumok korlátozzák a társadalomban való terjedésüket, az állami támogatás pedig akadályozza a termelésükre irányuló decentralizált egyéni kez­deményezést. Hasonló megfontolások vonatkoznak arra az informáci­óra, amelyet Dupuit fixköltségekkel kapcsolatos érvelése szerint köz­költségekből kellene finanszírozni.

Ezekben a problémákban fel kell ismernünk az információ áruként való kezelésének lényegéhez tartozó belső ellentmondásokat. Ezek az ellentmondások elviselhetők mindaddig, amíg az információáru szerepe a gazdaságon belül korlátozott – mint a hagyományos tömegtermelés korszakában, és azt megelőzően. De ahogyan belépünk a globális in­formációs gazdaság korába, és a széles körben felhasználható infor­mációk kifejlesztése a társadalmi munkaráfordítás mind nagyobb részét teszi ki, ennek az ellentmondásnak a súlya elkerülhetetlenül növekedni fog, és feloldása szükségessé válik.

Marx beható kritikája az értékről – egy információs társadalomban. Amit ma tudunk a természettudományról és a technológiáról, az kitű­nően beleillik a marxi elmélet kereteibe. Különösen az új információs korszakos a termelés globalizálódása az, ami teljesen egybeesik azzal, amit Marx megjósolt a Grundrissének egy szakaszában, ahol is ő már saját korában észreveszi azt, ami napjaink kibontakozó információs kor­szakának alapvető jellemvonása: a valódi társadalmi gazdagság terme­lése eljut addig a pontig, ahol már egyáltalán nincs arányban a (köz­vetlenül, vagy a termelési eszközök esetében közvetve) belefektetett munkával, és elsődlegesen a tudománytól és technológiától válik füg­gővé. „A valóságos gazdagság megteremtése kevésbé függ a mun­kaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől, mint azoknak a ha­tóerőknek a hatalmától, melyeket a munkaidő alatt mozgásba hoznak, és amely maga – ezeknek erőteljes hatékonysága – megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük ke­rül, hanem éppenséggel a tudomány általános állásától és a technoló­gia haladásától, vagyis e tudománynak a termelésre való alkalmazásá­tól függ.”²⁹ Ezzel a világtörténelmi változással az érték mint a munkaidő mértéke és a termelési viszonyok központjában álló tényező elégtelen­né és, ahogyan Marx látja, diszfunkcionálissá válik. Tanúi vagyunk egy nagy jelentőségű történelmi drámának: miközben a kapitalizmus vi­lágrendszerré válik és a piaci érték rohamosan meghódítja az egész harmadik világot (és talán még előtte a második világ nagy részét is), ugyanez a piaci érték mint a termelés központi relációja és szervezőeszköze eléri fejlődésének határait, és kimeríti saját lehetőségeit.

Ezt a képet még ki kell egészítenünk egy fontos szemponttal, amely­nek vonatkozásában olyan új információkkal rendelkezünk, amelyek Marx számára még nem voltak elérhetők. Az elmúlt évtized megmutatta, hogy a kapitalizmus az információ korához való alkalmazkodás folyamatán megy keresztül, és ezáltal talán kiterjesztheti történelmi létezésének határait, az értéktöbblet termelésének olyan új formáját vezetve be, amelyre „minőségi értéktöbbletként” (lásd a C részt) utaltunk. Az új forma előnyt jelent a versenyben azoknak a kapitalistáknak, akik alkal­mazzák, de az osztályharc folytatódik, és a tudomány és technológia társadalmi potenciáljának teljes kihasználása ezt megsínyli.

Így Marxnak teljesen igaza volt, amikor rámutatott a tudományban és technikában, a modern világ központi termelőerőiben megtestesülő emberi erőfeszítés és az érték, a kapitalizmus központi termelési viszo­nya közötti ellentmondásra.

A francia forradalom óta nem hozott létre a történelem ezzel összehasonlítható jelentőségű ellentmondást. A XIX. és XX. század for­radalmi mozgalmainak óriási erőfeszítéssel kellett az emberi poli­tikai akaratot érvényesíteniük az anyagi élet kényszerelvei szem­ben; ma tanúi vagyunk olyan anyagi erők kialakulásának, amelyek egyre Inkább szétfeszítik a kapitalista értékviszonyok béklyóit, ké­szen arra, hogy végleg lerázzák őket.

J) Új termelési viszonyok felé

Hogyan kellene erőfeszítéseinket arra felhasználnunk, hogy a történelmi fejlődést a megfelelőbb új termelési viszonyok irányába segítsük elő – olyan viszonyok felé, amelyek a termelési folyamatok és nem az áruk közvetlen összekapcsolásán alapulnak?

Egy dolog belátni, hogy az érték mint a termelés központi szabá­lyozó relációja a globális információs társadalom kialakulásának előre­haladásával kimeríti lehetőségeit, és egészen más anticipálni: mi veheti át a helyét? Marx, legáltalánosabban megfogalmazva, azt sugallja, hogy az egyének közötti áruk által közvetített kapcsolatok, amelyek a kapi­talizmust jellemzik, átadják helyüket az egyének termelő tevékenységei közötti közvetlen viszonynak. De hogyan?

A kelet-európai és közép-európai tapasztalatból – amely inkább diszkreditálta, mintsem igazolta a szocializmust, és amelyet semmi esetre sem fogadhatunk el iránymutatónak, de amelyet mindazonáltal el sem vethetünk teljesen – azt a következtetést kell levonnunk, hogy egy centralizált bürokratikus állam a szocialista eszme halálát je­lenti. Egy újragondolt szocializmus alapja nem lehet más, mint a szu­verén társadalmi egyének anyagi termelési tevékenységeinek totalitása.

Egy globális információs társadalomban ezeknek a termelési tevé­kenységeknek döntően a zömében minőségileg új információ termelése és hasznosítása körül kell forogniuk. E tevékenységeknek egyfelől ál­talában decentralizáltaknak kell lenniük, hogy teret adhassanak az e­gyéni kezdeményezésnek. Használható mintát kínál itt a tudomány tör­ténete, amelynek előrehaladása (márpedig ez mindig par excellence új információt jelent) szakadatlanul az egyének hozzájárulásaitól függött. Mégis, másfelől, a tudományos vállalkozások egészének sikere mindig legalább ugyanennyire függött az egyéni eredmények számos külön­böző módon történő társadalmi integrációjától is, mint például tudósok hálózatának együttműködése, technológiai-instrumentális támogatás a mesterségek és az ipar részéről, a kritikai vizsgálódás (egy bizonyos pontig való) legitimációja, a tudományos tevékenységgel foglalkozó egyének anyagi támogatása. Nem meglepő módon a kiindulópont a társadalomban termelő egyén marad – még akkor is (vagy különösen akkor?), amikor információt termel.

Egy fontos kérdés, amely a kapitalista termelési viszonyok megha­ladásának perspektívája szempontjából perdöntő lehet: hogyan decent­ralizáljuk az információ termelését piac nélkül? Ebből a perspektívából szemlélve, annak, hogy az információt, mint például a számítógépes szoftvert, továbbra is áruként kezeljük, az egyik lényeges oka az, hogy Igy látjuk biztosítva a termelésére irányuló erőfeszítés önfinanszírozó jellegét. Ha ugyanis ezt a tevékenységet közköltségen finanszírozzuk, felmerül a kérdés: ki döntse el, hogy ki kaphat fejlesztési támogatást új szoftverek előállítására? Itt újra felüti rút fejét a központosított bürok­ratikus döntéshozatal réme. Más szavakkal: amennyiben egyelőre kép­telenek vagyunk meggyőző megoldást- kínálni arra a problémára, ho­gyan termeljük az információkat társadalmi szempontokra érzékeny új termelési viszonyok között, annyiban beleragadunk a mind kevésbé és kevésbé megfelelő kapitalista termelési viszonyokba.

Két modellt vethetünk fel kiindulópontként (de ennél nem többnek szánva) ennek a problémának az átgondolásához:

1. A történelmi folyamatként felfogott tudományos tevékenység mint lehetséges konceptuális modell. A tudomány decentralizált, amennyiben mindig is életeivé volt az egyéni kezdeményezés, és (a kutatási támo­gatással kapcsolatos politikai csatározások ellenére) még ma is az, de ez a decentralizáció mégsem az áruforma igénybevételével működött.

A tudományos tevékenység paradigmáját követve például a szoftver egy információs társadalomban előállítható lenne „szoftveregyete­mek”³⁰ hálózatának működése révén. Mint a kutatásban vezető szere­pet játszó amerikai egyetemek, egy „szoftveregyetem” is decentralizált formában egyesítené azokat az embereket, akik adott programozási feladatokra vállalkoznak, és akiknek az erőfeszítései új információk lét­rehozására irányulnak, melyeket azután elkezdenek oly széles körben terjeszteni, amennyire csak lehetséges, ahogyan ezt jelenleg is teszik a tudósok, részben a közjó, részben saját reputációjuk és társadalmi állásuk előmozdítása érdekében.

2. A decentralizált szövetkezetek gazdasága mint paradigma. Szá­mos lehetséges technikai formája van decentralizált kooperatív jellegű termelőegységek nem-piaci formában való koordinálásának programo­zás, tervezés és más hasonló módszerek igénybevételével. Ezek mind­egyike feltételezi azonban az anyagi megélhetésért folytatott keserves küzdelem kiküszöbölését, azaz egy olyan információs társadalmat, amely elég magas anyagi szinten ól ahhoz, hogy legtöbb tagja számára nemcsak a megélhetés gondjai, de a magasabb szintű fogyasztási elő­nyökhöz való hozzájutás kérdései is másodlagossá váljanak azon alap­vető törekvésük mellett, hogy valóban kielégítő, társadalmilag megbe­csült élettevékenységet találjanak maguknak. Az egyéniség képességei kiemelkedő szinten és kedvező társadalmi környezetben való kibonta­koztatásának görög eszménye éppoly érvényes célkitűzés marad a jövő szocialista információs társadalma számára, amennyire megvalósítha­tatlan az emberek nagy többsége számára a mi mai társadalmunkban.

A fenti két elképzelést abban a reményben vázoltam, hogy ezzel alkotó vita megindításához járulok hozzá. Ami a lehetséges jövőbeli termelési viszonyokkal kapcsolatosan leginkább aggodalomra ad okot, az nem az, hogy egyelőre nem tudjuk megmondani, milyenek lehetnének, hanem az, hogy a szocializmus jövőjével kapcsolatos gondolkodást a politikai és taktikai kérdések szintjére korlátozzuk – pontosan ez volt az, amitől Lukács György a leghatározottabban óvott³¹ -, ahelyett, hogy feladatunknak tekintenénk részleteiben és világtörténelmi kontextusában feltárni azt a konkrét anyagi alapot, amelyen egy újragondolt szocializmus, a neki megfelelő termelési viszonyokkal, felépülhet.

K) Konklúzió: elfogadható visszavonulási pozíció és kiindulópont a jövőre nézve

Ha visszavonulási pozíciónkat úgy határozzuk meg, mint egy részlege­sen privatizált francia/japán típusú rendszerre való átmenet álláspontját, azok, akik közülünk a szocializmus elkötelezettjei, közös politikai frontot alkothatnak mindazokkal, akik egy, a francia és japán tervezés elemeit tartalmazó, értelmes mértékben privatizált gazdaságot – nem pedig egy amerikai típusú, ideológiai indokokkal alátámasztott laissez-faire libera­lizmust – tekintenek kívánatos célnak.

Közép-Kelet-Európa és a világ számos más része számára Párizs még mindig rendelkezik a világ kulturális és szellemi központjának va­rázserejével; ez reményt ad arra, hogy a francia modell politikailag hi­telesnek bizonyul..

Hogy Japán a gazdasági fronton legyőzi az Egyesült Államokat, az egyre nyilvánvalóbb, az amerikai hadsereg mostani váratlan technikai és szervezeti sikerének ellenére is. Egyszersmind szögezzük le, hogy az amerikai hadsereg a leghatározottabban nem laissez-faire alapelvek szerint működik, hanem egyike a világ legnagyobb értékű tervezésnek alávetett aggregátumainak.

Így, figyelembe véve Franciaország és Japán presztízsét, számí­tásba véve azokat a kritikus nehézségeket, amelyekkel az ideológiai megfontolásokon alapuló laissez-faire gazdaságpolitika szembesül az Egyesült Államokban, Lengyelországban és legutóbb Németországban is, tekintetbe véve végül az Egyesült Államok gazdasága egyetlen ter­vezett és az információ korának fogalmai szerint magasan fejlett szek­torának, nevezetesen a hadigazdasági szektornak sikerességét, a fran­cia és japán tervezés vonásaival rendelkező gazdasági rendszerre való átmenet vonzóerejének objektíve nagyon jelentősnek kell lennie Közép-Kelet- és Kelet-Európában.

Pontosabban inkább az lehetne, ha Európának ez a része nem csömörlött volna meg mindenfajta tervezéstől, és ha nem úgy tekintene az Egyesült Államokra, mint a Szovjetunióval való ideológiai konfrontá­ció győztesére. Az USA-nak eme győztesként való felfogását persze újból megerősítették az iraki események. Ebből a távolságból nehéz látni, hogy az Egyesült Államoknak az információ korával összhangban lévő katonai technológiája nem egykönnyen vihető át a civil termelés területére, s innen az sem könnyen látható be, milyen gyorsan vezet majd el az Egyesült Államok laissez-faire politikája a totális gazdasági vereséghez a Japán tudatosan megtervezett pénzügyi és ipari fejlődé­sével való konfrontációban.³²

Ahhoz, hogy ezekre a konklúziókra jussunk, nem szükséges szo­cialista nézőpontból szemlélni a világot. E konklúziók nem kis részét osztják a világgazdasági helyzet legkülönbözőbb USA-beli megfigyelői, akik közül egyesek a vezető amerikai egyetemeken működő „business school”-okhoz tartoznak, s így a legmerészebb fantáziával sem tekint­hetők baloldaliaknak, de akiket komolyan foglalkoztat az Egyesült Álla­mok helyzete a világgazdaságban. A világhelyzet egyre több jól infor­mált, elmélyült és megfontoltan objektív megfigyelője – aki maga egyéb­ként nem osztja a szocialista felfogást – a kelet-közép- és kelet-európai régió gazdasági problémáira minden valószínűség szerint a francia, il­letve japán típusú, irányított, a kormányzat által erőteljesen támogatott és koordinált, de nem bürokratikusán megtervezett ipari és technológiai fejlődés kategóriáiban fogja keresni a megoldást. Az ilyen politikai erők számára maga ez a gazdasági modell lesz a végcél. Ezzel szemben mindazok számára, akik a szocializmus – eszmei és gyakorlati – re­konstrukciójára törekednek, ugyanez megfelelő visszavonulási támasz­pont, s egyben egy jövőbeni újrakezdés lehetséges kiindulópontja lesz.

E felfogásbeli eltérés ellenére megvan a remény egy olyan sikeres po­litikai szövetségre ezek között az erők között, amely a közvetlen priva­tizálást és a kormányzat újjászervezését célzó döntésekre, valamint minden valószínűség szerint a középtávú jövőre nézve is áthidalja ezt a különbséget.

Ezen túlmenően mindaddig nem számíthatunk arra, hogy újra fel­építhetünk egy szocialista társadalmat, amíg nem jutunk el az ehhez szükséges intellektuális újrakezdéshez – ennek a vállalkozásnak során pedig szembesülnünk kell a globális információs társadalom korának megfelelő, teljesen új termelési viszonyok kérdésével, meg kell vitat­nunk, és legalább ideiglenes megoldást kell találnunk rá.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 A zárójelben szereplő nagybetűk a szöveg alfejezeteire utalnak.

2 Ebben a részben nagymértékben felhasználjuk a McAdams, Vietorisz és mások munkájából vett anyagot (1988c).

3 A tőke I. köt. New York, Vintage Books, Random House, (1977), 13. fejezet: Gépi berendezés és nagyipar (pp. 494-449.) (MEM 23. 346 skk.)

4 Úgyszintén jelentősen hozzájárultak a kérdés kutatásához: Dunn (1970) Engelbrecht (1985, 1986a. 1987b); Jonscher (1981, 1983, 1984), Karunaratne (1984. 1986); Komacuizaki és Tanimicu (1983) Morris-Suzuki (1984, 1986); az OECD (1981); Porat (1977); és Rubin és Huber (1986).

5 Jonscher (1983) p. 19. 2. ábra; az 1978-as átlag és következtetés az 1990-es valószínű adatokra. A jelen cikkben Jonscher összes adatait kerekítettük.

6 Durlac és mások (1987).

7 William J. Broad „Science and Technology: The Gap is Shrinking Fast” New York Times, 1988. április 5. pp. CI, 6.

8 Cohen és Zysman 1988. p. 1111.

9 Perlman (1987) p. 23.

10 A szakmai képzés hosszú távú fejlődését bőségesen tárgyalja Jánossy (1963).

11 Perlman (1987) p. ES-1.

12 Az oktatási és kutatási komputerhálózatokkal összekapcsolódó tevékenységek széles körét nemrégiben dokumentálták McAdams. Vietorisz és mások (1987, 1988a. 1988b, 1988c). Az új technológiák és szervezeti formák gyorsan növekvő hatását az egyetem előtti oktatásra Perlman tekintette át (1987). Végezetül a hálózatfelhasználó közösségek kialakulását – különös tekintettel a Usenet hálózatra – Durlak és mások elemezték (1987).

13 DenicoH, 1981, p. 374.

14 Ez a következtetés világosan kiderül agy, a moziipar vertikális dezintegrálódásának térbeli következményeivel foglakozó elemzésből, lásd: Christopherson és Slorper (1986), pp. 316-318.

15 McAdams, Vietorisz és mások (1986b), IV. köt.

16 Porus Olpadwala folyamatban lévő kutatásai a Cornell Egyetemen (szóbeli közlés).

17 A japán tervezésről és gazdaságpolitikáról lásd: Johnson (1982), Mohan (1984), Pempel (197B), Pretowitz (1988).

18 A francia tervezésről és gazdaságpolitikáról lásd Hayward (1986), Czerny és Schain (1985), Zysman (1978), Cohen (1986), a Minitel rendszerről lásd: Marchan (1987), Bazin és Doré (1986) és a Listel címtárat.

19 Lásd: Cohen és Zysman (1988), az Egyesült Államok Kongresszusának Technológiafelmérő Hivatala; az Egyesült Államok elnöke által kijelölt bizottság az ipari versenyképességről (1985), Reich (1983).

20 Cohen és Zysman (1988), p. 1113. Idézet Jaikumartól (1986). (pp. 10. és 69.)

21 Prestowitz (1988), Reich (1983).

22 McAdams (1991), vázlat.

23 J. Gould (1966).

24 A Pöhl-idézet és a bizonyító anyag forrása: Der Spiegel 1991. március 25., 18-20. Az április közepén érvényes munkanélküliség-előrejelzést lásd ugyanott. A Lambsdorff-hivatkozás forrása: Deutschland Nachrichten, 1991. március 22.

25 Ezt részletesen bemutatja egy, a Harward Business Reviewban megjelent, „Hogyan vált a Motorola 7 millió dolláros képzési költségvetése évi 120 millió dolláros oktatási beruházássá” című cikk. Lásd: Wiggenhorn (1990. július-augusztus) pp. 71-83.

26 Johnson (1982).

27 Vietorisz (1983).

28 McAdams és Vietorisz (1988c).

29 Marx, Grundrisse, Baltimore, Penguin Books, 1973. pp. 704-705. (MEM 467II. p. 168.)

30 Ezt az elképzelést Alan K. McAdams javasolta (Cornell Egyetem).

31 Lukács, Demokratisierung heute und morgen (1985).

32 Az USA gazdasági erejének teljes körű értékeléséről vő. Krugman (1990).

Hivatkozott irodalom

Arrow, K., The Economics of Information. In The Computer Age: A Twenty-Year View, edited by M. Dertouzoa and J. Moses, MIT Press, 1st ed., 1979; 3rd ed., 1980.

Bazin, Dorothea, and Doré, Dominique, L 'informatex: Guide du Minitel dans l'entreprise, Paris, Hommes et Techniques, 1986.

Broad, William J., „Science and Technology: The Gap is Shrinking Fast”. New York Times, April 5. 1988. pp. C1.6.

Businnes Week, “The Hollow Corporation: The Decline of Manufacturing Threatens the Entire U.S. Economy”, March 3,1986.

Caissey, G. A., “Skills for the Information Age”, Education Digest (condensed from Educational Horizons), Feb. 90. p. 51.

Cerny, P. G.,and Schain, M. A., eds., Socialism, the State, and Public Policy in France, New York, Methuen, 1985.

Christopherson, S., and Storper, M., “The city as studio, the world as back lot: The impact of vertical disintegration on the location of the motion picture industry”, Environment and Planning D: Society and Space, 1986, Vol. 4, 305-320.

Cohen, S. S., Modem Capitalist Planning: The French Model, London, Weidenfeld and Nicolson, 1969.

Cohen, S. and Zysman, J., “Manufacturing Innovation and American Industrial Competitiveness”, Science, 4 March 1988, pp. 1110-1115.

Denicoff, M., “Sophisticated Software: The Road to Science and Utopia”, in The Computer Age: A Twenty Year View”, edited by M. Dertozuos and J. Moses, MIT Press, 1st ed.,1979:3rd., 1980. pp. 367-391.

Dunn. Edgar S., The Information Utility and the Idea of the Public Data Bank, in The Information Utility and 'Social' Choice, AFIPS Press, 1970. pp. 103-122.

Durlak, Jerome, O'Brian, Rory, and Yigit, Ozan, .USENET: an Examination of the Social and Political Process of a Cooperative Computer Communications Network under the Stress of Rapid Growth”, Usenet, “news.misc” article 1104 (1987), dokumentumtár.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, „An Exposition of the Information Sector Approach with Special Refe­rence to Australia, Prometheus, 3,1985, 370-386.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, “From Newly Industrialising to Newly normalising Country: The Primary Information Sector of the Republic of Korea 1975-1980”. Information Economics and Policy, 2, 1986.169-194. North-Holland.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, .The Japanese Information Economy: Its Quantification and Analysis In a Macroeconomic Framework, with Comparisons to the U.S.”. Information Economics and Policy, 2. 1986, 277-306. North-Holland.

Gould, Jay, The Technical Elite, New York, A. M. Kelly, 1986.

Hayward.J.E.S., The Stale and the Market Economy: Industrial Patriotism and Economic Planning in France, New York, New York University Press, 1986.

Jaikumar, „Postindustrial manufacturing”, Harvard Business Review, 64. (1986).

Johnson, Chalmers, MITI and the Japanese Miracle: The Growth of Industrial Policy, 1925-1975, Stanford, CA, Stanford University Press, 1982.

Jánossy Ferenc, A gazdasági fejlődés trendvonala ás a helyreállítási periódusok, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1963.

Joncher, Charles, „The Economic Role of Telecommunications”, in Telecommunications and Productivity. M. Moss, ed., Addison-Wesley Publishing Company, Boston, Mass., 1981. Joncher, Charles, „Information Resources and Economic Productivity”, Information Economics and Policy, 1.1983. North-Holland.

Joncher, Charles, “Productive and Growth of the Information Economy”, Communication and Information Economics, M. Jussawalla and H. Ebenfield, ed., North-Holland. Karunaratne, N., “Planning for the Australian Information Economy”, Information Economics and Policy, A. 1984, 345-367, North-Holland.

Karunaratne, N., „ Analytics of Information and Empirics of the Information Economy”, The Informa­tion Society, Vol. 4., Number 4,1986.

Komatsuzaki, S., Tanimitsu, T., “Japan's Information Industry: A structural Analysis”, Economic Eve, March 1983.

Krugman, Paul, The Age of Diminished Expectations: U.S. Economic Policy in the 1990s, Cambridge, M. I. T. Press, 1990.

Lindsay, Q. W., „Organizing Research in an Information Society”, Society, Sep-Oct. 1990.p. 63.

Listel. Repertoire des services Teletel Paris, triennial edition.

Lukács, Georg, Demokratisierung heute und morgen, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985.

Machlup, Fritz, The Production and Distribution of Knowledge in the United States, Princeton University Press, 1962.

Machlup, Fritz, Knowledge: its Creation, Distribution, and Economic Significance, Princeton Uni­versity Press, 1980.

Marchand, Marie, Lesparadis informationels du Minitelau services de communication du futur, Paris, Massond, 1987.

McAdams, A. K., HDTV in the Information Age: The Role of Government in the U.S. and Japan, Conference paper, Third International Conference on Japanese Information in Science, Techno­logy, and Commerce, Institut de reformation Scientifique et Technique, Nancy, 14-18 May, 1991 (sajtó alatt).

McAdams, A. K., Vietorisz. Thomas, et al” NYSERNET–Final Report: Market and Economic Impact Study, New York State Educational and Research Network, October, 1987. McAdams, A. K., Vietorisz Thomas, et al. NYSERNET – Second Report: Lessons from Four Networks, New York State Educational and Research Network, 1988a.

McAdams, A. K., Vietorisz, Thomas et al., NYSERNET – Report III. Vol. I: The supercomputing Community; Vol. II: The Biomedical Community; Vol. lll:Education:K-12; Vol. IV. Industrial Clienls. New York State Educational and Research Network, 1988b.

McAdams, A. K., Vietorisz, Thomas, et al, .Educational Benefits and Public Support of a National Education and Research Network”, Educom Bulletin, Vol. 23. No. 2/3. Summer/Fall 1988c, 63-71.

Marx, Karl. Grundrisse, Baltimore, Penguin Books, 1973. (MEM. 46.)

Mohan, Krishna, Japanese Steel and Iowa Beef: An Inquiry into Competitiveness, Conference on International Competitiveness, Fairfield University, June 8,1984.

Morris-Suzuki, Tessa, “Robots and Capitalism”, New Left Review, 147,1984.

Morris-Suzuki, Tessa, „The Challenge of Computers”, New Left Review, 160, 1986.

Moss, M., ed., Telecommunications and Productivity, Addison-Wesley, Boston, Mass, 1981.

OECD, Information Activities, Electronics and Telecommunications Technologies, Vol. I: Impact on Employment, Growth and Trade, Paris, 1981.

Pempel, T. J., .Japanese Foreign Economic Policy: The Domestic Bases for International Behavior”, 2 Ch. 5 in Katzenslein, P. J., ed., Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States, Madison, Wisconsin, University of Wisconsin Press, 1978.

Porat, M. U., The Information Economy: Definition and Measurement. OT Special Publication 2 77-12(1); U.S. Department of Commerce, Office of Telecommunications, May 1977.

Prestowitz, Clyde, Trading Places: How we Allowed Japan to Take the Lead, New York, Basic Books, 1988.

Reich, Robert, The Next American Frontier, New York, Penguin, 1984.

Rubin, M., Huber, M. The Knowledge Industry in the United States 1960-1980 Princeton University Press, 19B6.

Salvaggio, J. L., The Information Society: Economic, Social, and Structural Issues, rev. Lara Overtrup, Journal of Communication. Spring 1990. p. 173.

Shumate P. W. jr., and Winstein, S. B., .On the Cutting Edge of Tomorrow's Technology”, USA Today, Sep. 89, p. 30.

Spiegel, .Von Kohl hintergangen, March 25,1991,18-20.

U. S. Congress, Office of Technology Assessment, U.S. Industrial Competitiveness: A Comparison of Steel, Electronics, and Automobiles.

U.S. President's Commission on Industrial Competitiveness, Global Competition: The New Reality, January, 1985.

Vietorisz, Thomas, Planning Methodology, Athens, Center (or Economic Planning and Research (KEPE), April. 1983.

Wiggenhorn, William, “Motorola U: When Training Becomes an Education”, Harvard Business Review, July-August 1990. 71-83.

Zyeman, John, “The French State in the International Economy”, Ch. 8. In Katzenstein. P. J., ed., Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States, Madison, Wisconsin, University of Wisconsin Press, 197B.

Az alábbiakban a modernitás egy elméletének alapvonalait sze­retném itt kifejteni, amely legutóbbi könyvem témája.¹

Tézisem az, hogy a marxizmust egy szélesebb elméleti keretbe, a modernitás általános elméletébe kell integrálni,² egy „metamarxizmusba” (szemben a „posztmarxizmussal”).

Ez az általános elmélet az eklekticizmust elkerülve kapcsol­ná össze a marxizmus és a politikai liberalizmus elemeit, meg­mutatva a kettő közötti rokonságot. Meg kívánja őrizni a mar­xizmus elemzési és kritikai lehetőségeit valamint programjának radikalizmusát, de a marxizmustól eltérően magába foglalna egy politikai filozófiát is.

Ennek az elméletnek lehetővé kellene tennie annak megér­tését, hogy mi módon alkotnak a kapitalista és az etatista tár­sadalmak egyetlen, egységes modern világot, és hogy jóllehet modernek, mégis miért nem mondhatóak az etatista társadal­mak „kapitalistának”. Másrészt ez az elmélet egyidejűleg lehe­tővé tenné azt is, hogy felvessük a leglényegibb normatív kér­dést, a szocializmus kérdését (ezt a modern világot egy egy­séges egésznek véve).

Marxból kiindulva

Marx megsejtette ezt a problémát. A tőke első fejezetében leírja a tőkés viszonyok legáltalánosabb keretét: a piaci viszonyok rendszerét. Először nagyon tökéletlen módon fejti ki ezt „áru és pénzelmélet” formájában, mint a csere elméletét. Egymást kö­vető írásaiban, a Grundrissétől A tőkéig az általában vett piaci rendszerek elméletének (mint a csere és a termelés a kapitalista gazdasági társadalom „legabsztraktabb” szintjét alkotó rend­szerei elméletének) egy megfelelőbb kifejtése felé halad. Ha Marx megvalósította volna ezt a feladatot, általános elméletébe bele­foglalta volna az általában vett verseny összes kategóriáit is.

De a piac általános „marxi” elméletét ki kell egészíteni a következőkkel. Nincs piaci viszonyrendszer, ha nincs olyan köz­ponti akarat és hatalom, amely biztosítja ennek a viszonyrend­szernek a működését, kezdve azzal, hogy gondoskodik róla, hogy mindenki visszafizesse az adósságát. Ám ez a központi hatalom akarhat egyúttal valami mást is e funkciók ellátásán kívül – például megszervezni a társadalmat, privilegizálni egye­seket, vagy tervezni a gazdasági életet. A marxi írásokból egy ezen az absztrakciós szinten megfogalmazott államelmélet nyil­vánvalóan hiányzik.

Milyen típusú központi hatalmat követel meg a piac? Ha feltételezzük, hogy egy piaci kapcsolat szerződéses viszonyt jelent az egyének között, és hogy ennek a viszonynak a logikája egyben az egész társadalom működési logikája, ebből az kö­vetkezik, hogy a központi akaratnak szintén szerződésen kell alapulnia. Erre a pontra még visszatérek. De, ha én szerződöm, B-vel, akkor szerződhetem C-vel, és E-vel is. Így az individuu­mok között és a központi hatalmat konstituáló (társadalmi) szer­ződések között van egy harmadik szerződés jellegű terminus is: a társulás. Bizonyos emberek szerződnek más emberekkel, általában azért, hogy közös erőre tegyenek szert, és különösen azért, hogy ellenőrizzók a központi hatalmat.

Ez az első lépés abba az irányba, hogy megalkossuk a modernitás egy általános, vagy „meta”-struktúrájának fogalmát.

A modernitás antinómiája

A modern világnak ez az általános strukturális formája antinómikus abban az értelemben, hogy a központi szerződés korlá­tozza az individuumok közötti szerződéseket, és megfordítva. Például a közakarat eldöntheti, hogy a föld mélyét stb. kollektív módon kell kiaknázni, vagy hogy a béreknek legyen egy mini­mális szintje stb. De dönthet a közakarat az ellentétes irányban is, vagy korlátok kényszeríthetők reá.

Ennek az antinómiának két radikális elméleti megoldása született. A liberalizmus formálisan elfogadta a politikai társa­dalmi szerződést, megőrizve a gazdaságot mint olyan szférát, ahol a „természetes” egyének közötti piaci viszony uralkodik; ez a piaci viszonyok „természeti viszonyok” rangjára emelése. A másik oldalon az etatizmus (a történelmileg létező kommu­nizmus) természetivé tette a tervezést, azaz egy szerződésen alapuló közös rendet, az ideális társadalom természeteként. A probléma a liberalizmussal az, hogy egy igazi liberális értelem­ben vett közakarat valami mást is akarhat, mint piaci viszonyo­kat. A probléma a kommunizmussal az, hogy a kollektív akarat akarhatja a piaci viszonyok kialakítását is.

Ez az antinómia nem csak egy specifikusan modern általá­nos társadalmi ellentmondást eredményez, hanem egyben a modern osztálytársadalmi rendszert is. Hogy ezt az összefüg­gést meg tudjuk ragadni, először látnunk kell, milyen értelemben egyszersmind uralmi viszony is a szerződésnek ez a modern viszonya.

Szerződéses/uralmi viszonyok

Két tézist kívánok összekapcsolni.

Az első: a modernitást azzal is definiálhatjuk, hogy a szer­ződéses viszonyra utalunk. A „modernitás” az emberiség tör­ténelmének egy olyan korszaka, amelyben bármilyen nem szerződéses jellegű, azaz bármilyen, nem a kölcsönös egyetértés végső alapelvére épülő viszony elveszti legitimi­tását. Más szavakkal, amelyben nem veszünk tudomást töb­bé semmiféle feltételezett természeti állapotkülönbségről az emberek között (és ez lassan alakul ki az európai középkor­ban, ahogyan a feudalizmus homlokzata mögött a piaci viszo­nyok teret hódítanak). Ennek a szerződéseken alapuló viszony­nak a fent említett hármas struktúrája van: egyének közötti, köz­ponti és társulásos jellegű szerződés.

Másodszor, ez a szerződéses viszony kombinálódik az uralommal. Az egyének közötti szerződéses viszony egyen­lőtlen. Szerződéses jellegű, amennyiben közvetlenül nem ve­szi igénybe az erőszakot, és amennyiben nem hivatkozik sem­miféle természettől adott különböző jogállásra a két személy között. De olyan egyének (vagy társulások) között kerül rá sor, akiknek a hatalma – különösen aszerint, hogy a természet mi­lyen részét sajátították el – különböző. Ez a körülmény nem szerződéses jellegű szituációkat szül: valaki nem választja a piacon betöltött helyének az elvesztését, hanem kiszorítják, de találnia kell egy másik „szerződéses” jellegű helyet a piacon. Továbbmenve, a szerződéses viselkedés magába foglalja a szerződés visszavonásának fenyegetését. Mindegyik fél azzal fenyegetőzik, hogy visszavonja a szerződést, ha a másik fél nem teljesíti az ő feltételeit. És az a partner, akinek nincs tulajdona, vagy minden tulajdonától megfosztották, úgy éli meg ezt az úgynevezett szerződéses viszonyt, mint a leg­tisztább erőszakot.

A társulásos viszony azokat kapcsolja össze, akik hajlanak rá, hogy szövetségre lépjenek saját érdekeik másokéival szem­beni érvényesítése céljából, különösen a központi hatalom el­lenőrzése révén. A központi hatalmi viszony (az államot létre­hozó szerződés) tehát egyszerre az a viszony, amelyben a leg­erősebb társulás képes lesz akaratát másokra rákényszeríteni, és egyben az, amelyben a népesség, mint egész, akaratát egy szerződéssel legitimált hatalomra bízhatja, amelyben a szerző­désre irányuló igény alapot és garanciát keres.

A modernitás tehát e három aspektusában egy szerző­déses-uralmi viszony. Ahogyan Marx megfogalmazza, olyan viszony, amelyben az uralom és a kizsákmányolás a sza­badságon és az egyenlőségen alapszik.

Hátravan, hogy megmutassuk, hogyan lesz ez a szerződé­ses-uralmi metastruktúra a modern osztálystruktúra alapelve.

A két modern osztály-alapelv

Térjünk át a metastruktúráról a struktúrára (ahogyan A tőkében Marx is a piaci viszonyok elemzésétől továbblép a specifikusan kapitalista viszonyok elemzéséhez [A tőke első könyve első fejezetétől a harmadikhoz]). Vagy – analogikusabb módon ki­fejezve – érkezzünk meg az úgynevezett „termelési módok” szintjére.

Itt már látható, hogy a modernitás az osztálytársadalom ket­tős alapelvét foglalja magába. A kapitalizmus a termelőeszkö­zök tulajdonosainak társulásához az egyének közötti szerződé­ses viszony továbbfejlődéseként kapcsolódik, amely lehetővé teszi számukra, hogy megvásárolják a munkaerőt, így a sza­badság bázisán létrehozva a kizsákmányolás és az uralom vi­szonyait. Az etatizmus a központi hatalom (mint politikai, gaz­dasági, ideológiai centrum) irányítóinak társulásához kapcsoló­dik, amellyel ezek az irányítók folyamatos kiváltságos, uralkodó helyzetet biztosíthatnak maguknak.

Az első típusú (liberális) társadalomban a központi szer­ződéses viszony hatáskörét elvileg a minimumra korlátoz­zák, mivel kitiltják a gazdasági szférából. A második típusú (etatista) társadalomban hivatalosan maximális szerephez juttatják, mivel az egyének közötti szerződés helyettesítő­jének tételezik fel. Ezek az osztálytársadalmi rendszer szélső típusai a modern világban. Közöttük számos közbülső réteget találunk.

A kapitalista társadalom természetesen maga is egy „állami” társadalom, még ha van is egy arra irányuló tendencia, hogy elleplezzék ezt a tényt. Az uralkodó osztály, érdekeinek meg­felelően, megszervezi a piac uralmát s ugyanakkor ennek az uralomnak a manipulálását. De ez sohasem válik teljessé, mert jelen van a modernitásnak egy dinamizmusa, az instabilitás, a dialektikus körforgás elve.

A modernitás dialektikája

Kísérletet teszek arra, hogy megszabaduljak attól a lineáris idő­szemlélettől, amelyet a haladás filozófiájától és annak a szo­cialista mozgalmon belüli újjáélesztésétől örököltünk. Különösen szeretném elkerülni az olyan fogalomsorok használatát, mint „feudalizmus­-kapitalizmus­-szocializmus” vagy „piac előtti­-piaci­-piac utáni társadalom”.

Rehabilitálni szeretném a ciklikus gondolkodást, mint a tör­ténelemben való cselekvéshez szükséges gondolkodás propedeutikáját. (Megemlíteném itt azt a tényt, hogy a „piac utáni” ugyanakkor alakul ki, amikor a piac: a korporációk, mint a piaci viszonyok „megszervezői” jó példák erre. De most itt meta-, illetve strukturális, nem pedig történelmi kérdésekkel kívánok foglalkozni.)

Induljunk ki a klasszikus kapitalista szituációból. A bérmun­kások nemcsak a bérekért harcolnak, hanem egyben a központi hatalom feletti ellenőrzésért is, hogy elérhessék először azt, hogy viszonyuk a kapitalistához kevésbé kereskedelmi jellegű, inkább egy társadalmi szerződés által közvetített legyen; majd fokozatosan azt is, hogy maga a termelés is egy központilag, megállapodások által közvetített folyamattá váljék. Eredmény­ként a tőke kisajátítását és egy feltehetően demokratikus etatizmus bevezetését várhatjuk.

A szerződéses jellegű központosítás a központi hatalom irá­nyítói által gyakorolt hatalomhoz vezet, akik uralkodó pozíció­jukban fokozatosan társulnak egymással, egy új uralkodó osz­tályt képezve. De ez a folyamat is megteremti saját sírásóit. Az ellentmondás addig a pontig fejlődik, ahol a bérből élők tömege fellázad, és követeli az egyéni kezdeményezéshez való jogát. És így tovább. Forradalmi fordulat. Az egyéni kezdeményezés megjelenik a külföldi tőke formájában. Gyorsan kialakul egy új kapitalista osztály. Új szakszervezetek sora, új baloldal jön létre, igényt tartva a központi hatalom feletti ellenőrzésre.

Amint láthatjuk, a modernitásnak ezt a dialektikus terét az általam a szerződés és az uralom terminusaiban leirt három­elemű metastrukturális mátrix és a benne kialakuló poláris struk­túrák (osztálystruktúrák) közötti viszony határozza meg.

Kapitalizmus

Egy metastrukturális megközelítés nem pótolhatja a strukturális megközelítést. Ehhez ragaszkodnom kell: én nem azt javaslom, hogy a kapitalizmus egy szerződésközpontú megközelítése vált­sa fel a kizsákmányolás fogalmát középpontba állító megköze­lítést. A modernitás elmélete nem töltheti be a kapitalizmus el­méletének helyét. Csak azt az általános keretet adhatja meg, amelyen belül az utóbbit megérthetjük és értékelhetjük.

Marx azt mondja, hogy a kapitalizmusban a munkaerő áru. Ez az állítás igaz egy nagyon fontos értelemben: a munkaerő értékének fogalma teszi lehetővé, hogy meghatározzuk a ki­zsákmányolás fogalmát (a munkaérték­-elmélettől az értéktöbb­let-elméletig vezető logikai összefüggés, jóllehet nem könnyű alkalmazni a tulajdonképpeni magva a kapitalizmus marxi el­méletének – lásd a könyvemben kifejtett újraértelmezését).

De egy másik értelemben a munkaerő mint áru fogalma csak metaforikus. Mert ez az úgynevezett „áru” nem teljesen a tőke eszköze. A munkaerő csak egy potenciális szolidaritás, egy potenciális „társulás” formájában létezik. És ez a tény kor­látozza a kapitalizmus hatalmát, nemcsak a béreket, de a mun­kaerő felhasználását, magának a termelésnek az irányítását illetően is. Korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát. Ve­gyük észre, hogy ezt az összefüggést megemlítve csak tovább­fejlesztettem a marxi axiómát, amely szerint a bérmunkás „sza­badon”, egyénileg szerződik egy kapitalistával, de mindig az (informális vagy szervezett) társulások formájában, amelyek (expliciten vagy sem, de) arra törekszenek, hogy befolyást gya­koroljanak a központi hatalomra. Ez az oka annak, hogy a bér­munkási viszony dinamikus, forradalmi, globális társadalmi vi­szonyként jellemezhető.

Két konkrét ponton szeretném, ha nem értenének félre.

Először is, amikor a szerződés fogalmának elemzéséből in­dulok ki, akkor nem kívánom tagadni azt a tényt, hogy a kapi­talista társadalmak egyszersmind a lehető legnagyobb mértékű erőszak színhelyei is. Most nem tudom kifejteni ezt a kérdést, csak egyszerűen aláhúznám, hogy a különbség ezek között a társadalmak és a korábbiak között az, hogy e társadalmakban az erőszak és a hatalom egy szerződésre való hivatkozás alap­ján, egy expliciten állított demokratikus alapon jön létre. Ezen az alapon a hatalomnak (ós gyakran az erőszaknak) egy addig példátlan méretű koncentrációja válik lehetségessé. De ugyan­ennek az alapnak a természetében benne rejlik ennek az óriási hatalomnak a törékenysége is.

Másodszor: az általam alkalmazott megközelítés rokonság­ba hozható a „világkapitalizmus” iskolájának (l. Wallerstein) az álláspontjával. A nemzetállam területe az, ahol ez az uralmi-szerződéses viszony valamiképpen uralkodik. De a szerződés klasszikus elmélete már megmutatta a maga határait: az álla­mokról mint olyanokról egymáshoz való kölcsönös viszonyukat tekintve azt mondja, hogy megmaradnak a „természetes” álla­potban. Így a modernitás elmélete, a szerződés ezen fogalmá­nak vonatkozásában, elvezet azoknak a viszonyoknak a tanul­mányozásához, amelyek sokkal inkább uralmi, mint szerződé­ses jellegűek; különösen vonatkozik ez a centrum és a periféria közötti viszonyra. Ebben az értelemben mindez felveti egy vi­lágállam kérdését is. És nem pusztán úgy, mint normatív kér­désfeltevést. Mert a kapitalizmus csak úgy létezhet, mint egy gazdasági világ, „économie-monde” (Braudel), mint államok so­kaságának a rendszere és a világpiac kifejlődése, amely hosszú távon lerombolja ezt a pluralitást, éppen ezért megteremti az emberiség valamiképpen egyesített akaratának, a legitim erő­szak monopóliumának, egy bolygóméretű szerződésességnek a feltételeit.

Az etatizmus (a történelmi kommunizmus)

A kommunista államok kérdését hasonló metastrukturális termi­nusokban kell megközelítenünk. Három pontot fogok említeni.

Meghatározhatjuk őket úgy, mint kapitalista államokat, mint „a kapitalizmus egy másik formáját”, mivel nem a piaci racio­nalitáson (és az egyének közötti szerződéses-uralmi viszony kialakulásán) alapulnak, hanem a modem társadalomszervezés másik fő alapelvén, a központi tervezésen. Ennek eredménye­ként a termelékenység és a termelékenység-hiány a klasszikus kapitalizmustól igen különböző formáit, a „civilizáció” (iskolázta­tás, urbanizáció, egészségügy, egyéni életpályák stb.) egy na­gyon eltérő típusát figyelhetjük meg bennük. De ez a társadalom „modern” abban az értelemben, ahogyan én értem ezt a fogal­mat (lásd alább).

Az etatista társadalom a másik modern osztálytársadalmi alapelven nyugszik. Mert, ha teljesen megszüntetjük a piacot, akkor az, ami a modernitás antinómiájának alapelveként meg­marad, szükségszerűen a „totális”³ tervezés, amely piramis­szerű hierarchiaként szerveződik. Ez a szervezet, jóllehet elvi­leg nem elképzelhetetlen, hogy a társadalom valamiféle demok­ratikus kontrollt gyakoroljon fölötte, mindazonáltal hajlik rá, hogy . szakadást hozzon létre azok között, akik gyakorolják a hatalmat és akik nem, azok között, akik inkább vezetők és akik inkább ve­zetettek. Általában egyfajta társulás alakul ki a vezetők között. Az egyetlen Párt távolról sem történelmileg véletlen képződ­mény, hanem a totális tervezésnek funkcionálisan megfelelő tár­sulás. Ez biztosítja a szükséges ideológiai egységet, az egyéni előrejutást és az osztályközi konszenzus feletti kontrollt. Ez a társulás – egyetlen lóvén – hajlamos rá, hogy „átfedésbe” ke­rüljön az állam (elvileg) szerződéses jellegű rendszerével,⁴ le­rombolva így a jogállamot”, azaz a szerződésen alapuló államot.

De sohasem képes teljesen lerombolni. Mert ez az állam egy modern állam, amely a társadalmi szerződésre való hivat­kozáson alapul, azaz egy formailag demokratikus alkotmányon. Ez a hivatkozás egy erősen koncentrált hatalom kiépülésé­nek alapja, egy olyan hatalomé, amely kész arra, hogy erő­szakba (tömeges elnyomásba) forduljon át. Ugyanakkor azonban egyszersmind az ennek ellentmondó elv is ebben a társadalomban, amely strukturálisan magába foglalja a bérmunkát, mégpedig nem egyszerűen mint „munkaerőpi­acot” (mint az egyik piacot a többi között), hanem mint egy szabad egyének közötti viszonyulást, amely nélkül a köz­ponti hatalomra vonatkozó szerződés nem lenne elképzel­hető, és amely szükségszerűen az önigazgatásra „hívja fel” a munkásokat, mivel a közéletről és különösen a gazdasági tevékenységről a rendszer feltételezi, hogy mindenkinek az ügye. A szabad participáció eme szükségszerűen felmerülő elve nem formálisabb, mint a „polgári szabadság” elve a kapitalista vállalatoknál: ugyanaz a fajta dinamizáló hatása van azáltal, hogy felkelti a valódi szabadságra való törek­vést. Azok a társadalmak, amelyeknek Ilyen a belső struk­túrájuk, éppen ezért nem gondolhatok el mozdulatlanként; és amikor bizonyos anyagi és környezeti feltételek hatására megváltoznak, az okok nem kizárólag rajtuk kívül, más rendszerek felismerni vélt magasabbrendűségében találha­tók meg.

A modernitástól a szocializmusig

Hátravan még, hogy megmutassuk, ezen az elméleti alapon hogyan fejthető ki a szocializmus eszméje? A szocializmusé, tehát azé a valamié, aminek lennie kellene, az igazságosság világáé, a jobb világé, amelyet akarunk.

Egy Marx és a liberálisok számára közös pontból indultam ki, úgy határozva meg a modern viszonyokat, mint amelyek vég­ső soron szabadnak, szerződésesnek tételezik magukat. Meg­mutattam – Marxot követve -, hogyan fejlődnek a szerződéses viszonyok kapitalista viszonyokká, majd – túlmenve Marxon – azt is, hogyan fejlődnek etatizmussá. Az elméletnek ez a kiter­jesztése evidens, ha – ahogyan ón tettem az előbbiekben – a szerződés fogalmát a maga három dimenziójában (egyének kö­zötti, társulásos jellegű és központi-társadalmi) fejtjük ki, és ki­mutatjuk lényegi kapcsolatát az uralommal.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy ugyanezen a para­digmán, e paradigma egységén belül maradva, de az (állítólag „hegeliánus”) zűrzavart elkerülve fogjuk fel a társadalmi „van” és „legyen”, az analitikus és a normatív szféra, a magyarázat és a megértés kérdéseit.

Ebből a szempontból tekintve az (igazi) szocializmus programja szükségképpen egy, az uralomtól mentes szer­ződéses viszony, egy szabad és egyenlő emberi lények kö­zötti, valóban szabad és egyenlő viszony programja. Ez nem lehet egy másik általános társadalmi forma, egy másik vi­lág, ahogy Marx kifejezte: egy piac utáni világ felfedezésének programja. De ugyanakkor úgy sem határozható meg, mint egy igazságos demokratikus piaci társadalom, „piaci szocializmus”. Ha a modernitásnak az a sémája, amelyet javasoltam, helyes, akkor a szocialista forradalmat ebben a világban kell megva­lósítani, amelynek két általános dimenziója a piac és a tervezés, amelyek a poláris (egyének közötti és központi hatalmi jellegű) szerződéses és szervezési lehetőségekhez kapcsolódnak, ezek ugyanis egyszerre alapelvei az (osztály)uralomnak és az eman­cipációnak.

Mint a modern metastruktúrában antinomikusan összekap­csolódó és kereszteződő elveket, a tervezést és a piacot nem tekinthetjük (természetes vagy ideális) társadalmi törvények­nek, a gazdaság illetve a politika törvényeinek, azaz nem fog­hatjuk fel őket „közvetítésnek”, ahogyan Habermas teszi, hanem csak szabályoknak, amelyeket az emberi lények megválaszt­hatnak, kombinálhatnak és uralhatnak. De demokratikus keze­lésük kérdése nem redukálható technikai kombinálásuk problé­májára. A szocializmus eme szerződéses definíció szerint nem fogható fel egyszerűen úgy, mint piaci szocializmus, amelyet valamiképpen egy központi szabályozás tart egyensúlyban.

A szocializmus politikai filozófiája

A szocializmus politikai filozófiájának három fő feladatot kell megvalósítania.

Először is, meg kell határoznia az igazságosság „modern” elveit (szemben állva azzal az állásponttal, amely a posztmodern társadalom egy új általános formáját igyekszik meghatározni).

Az igazságosság alapelveinek elmélete eddig egy liberális ál­láspont kontextusában fejlődött (Rawls). De az igazságosság követelése nem a liberalizmus sajátja. Az igazságosság igénye – radikálisabb formában, mint valaha – a modern emberiség sajátja, amennyiben nem fogad el semmilyen természettől adott egyenlőtlenséget vagy tekintélyt. A rawlsi megközelítés hasznos lehet úgy is, mint elméleti ösztönzés és úgy is, mint kihívás. De a kérdést radikálisan újra kell értelmezni, mégpedig a modernitással és a modernitáson belüli osztálystruktúrával (illetve a modern társadalom centrum-periféria jellegű viszonyaival) foglalkozó elmélet gyökeresen új bázisán. Az igazságosság szocialista elmélete – egyéb átfogalmazások mellett – a fentebb adott elemzés fényében elvetné a politikában uralkodó első és a gazdaságban uralkodó második alapelv közötti különbségté­telt, és az emberek közötti különbségek problémáját nem az egyszerű elosztásnak, hanem a hatalomnak és a valódi eman­cipációnak (az elosztásnál alapvetőbb) terminusaiban fogalmaz­ná meg.

Az alapelvek elméletéhez szükségszerűen kapcsolódik a kommunikáció és az érvelés elmélete. Fontos cél meghatározni azt a pontot, ahol a kommunikáció egyszerűen az uralom álar­cává válik, és feltárni azt, hogy a modern szerződési elvből milyen feltételek között következik a forradalmi harc (a törvény­es renddel kapcsolatos feltételezett konszenzus megtörésének és egy valóban szerződéses jellegű konszenzus megteremtésének értelmében). Ezeket a kérdéseket itt nem fejthetem ki.

Egy második feladat a terv és a piac közötti területre, a társulás (azaz a sem nem piaci, sem nem piramisszerű-hier­archikus viszonyok) szférájára való reflektálás. Erről a terület­ről kiindulva, ahol a szabad és egyenlő emberek közötti együttműködésnek a legközvetlenebb lehetőségei vannak, lehetne humanizálni a másik két dimenziót, átalakítani őket igazi „civil” társadalommá. Nem fejthetem itt ki ezt a kérdést, de rámutatnék arra – mint a fentebbi elemzés következményére -, hogy a társulásnak ez a szférája, nem lehet (ahogyan Marx vélte, amikor a szocializmust „a munkások társulásaként” írta le) a modern világnak, a piacnak vagy a piac és a terv összekapcsolásának alternatívája, hanem csak egy harma­dik, dialektikus terminus (a piac és a terv, mint a társada­lom meghatározó alkotóelemei mellett). A társulás mint olyan – és ez a fogalom különböző neveket kaphat: önigazgatás, köz­vetlen demokrácia – önmagában nem alternatívája a kapitaliz­musnak.

Az elmélet harmadik feladata bolygónkkal mint egésszel kapcsolatos. A neoliberalizmus jelenlegi előrenyomulása alkal­mas azt az illúziót kelteni, hogy a szocializmus kollektív célki­tűzései idejüket múlták. Ezek az elvek itt és a jelen pillanatban ténylegesen megrázkódtatáson mennek át, nemcsak a szovjet kommunizmus összeomlása, de ama nemzeti keretek általá­nos (a piacok nemzetközivé válása következtében végbemenő) felbomlása miatt is, amelyek között megszülettek. Különösen ez a helyzet Nyugat-Európában. De az éppen ezekkel a prog­ramokkal adekvát és végérvényes dimenzió, az egyetlen világ­tér mindennap közelebb és közelebb kerül hozzánk, mint az emberiség egészének tere, a maga potenciális szerződéskötő (kollektív döntések végrehajtására irányuló) képességével, és a maga tragikus végzetével, azzal, hogy rákényszerül a végső döntések meghozatalára.

Mert amiről ezentúl döntenünk kell, és amit kezelnünk kell, az nemcsak az, amit Marx szem előtt tartott – a termelés és a termelési eszközök kérdése -, hanem egyáltalában az emberi­ség és a bolygó kapcsolata. Vörös és zöld együtt halad.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 Théorie de la modernité, suivi de Marx et la marché. 1990. Paris, PUF, p. 320. Jelen előadás (amely a Torontói Egyetem Filozófia Tan­széke számára készült) túl rövid ahhoz, hogy megfelelő elemzéseket és bizonyításokat foglaljon magába; kevés ahhoz is, hogy bemutassa ezt a könyvet: mindössze bevezetésfélének tekinthető ahhoz.

2 A modernitás ideológiájának kritikáját l. az Eszmélet 9-10. számában, Márkus Péter írásában. (A szerk.)

3 Ezen nem egyszerűen központi vagy átfogó, hanem integrális terve­zést értek.

4 Átvegye annak saját funkcióit.