A demokrácia most kezd, a fejlődés pedig most szűnik meg jelszónak számítani a „harmadik világban”. Maga a „fejlődés” mint fogalom és mint kifejezés is láthatóan végső válságban van. Az „új” eszme, amely felváltja, a „demokrácia”. Amikor Gandhit megkérdezték, mit gondol a „nyugati civilizációról”, azt felelte: „nem lenne rossz gondolat”. Ennyit elmondhatunk a fejlődésről és éppúgy a demokráciáról is. Azonban a harmadik világ számára a jövőben a „demokrácia” valószínűleg semmivel sem lesz valóságosabb, mint a „fejlődés” vagy, ha már erről van szó, a „nyugati civilizáció” volt a múltban. Ehelyett, éppúgy mint az utóbbi, a demokrácia is könnyen válhat olyan lobogóvá – vagy fügefalevéllé -, amely alatt folytatódik a Délnek az Észak általi kizsákmányolása és elnyomása.
Ezért hát, Abraham Lincoln szavaival fogalmazva, kevés valóságosan és a szó valódi értelmében vett demokratikus kormányzata lehet „a népnek, a nép által és a népért” a harmadik világhoz tartozó Dél bármely részén mindaddig, amíg ezen országok gazdasági lehetőségei korlátozottak, és politikai döntéseiket meghatározza részvételük az egész világgazdaságban, amelyet viszont az Észak irányit. Természetesen jelenleg nincs sem igény, sem előrelátható remény az egész világgazdaságot érintő, demokratikus alapon történő döntéshozatalra. Amíg a demokrácia hiánya fennmarad a világgazdaság egészének vonatkozásában, addig a politikai demokrácia ennek bármely „szuverén” részén a legjobb esetben is csak korlátozott hatáskörű lehet.
Bevezetés a „fejlődés”- mint a „demokrácia” előfutára – fogalmába
A „harmadik világ” számára a második világháború vége óta a fejlődés ideológiája volt a politikai-gazdasági realitás és a politika zászlaja és fügefalevele. Mégis, a harmadik világhoz tartozó Dél nagy részén, a meghaladását célzó majd minden elképzelhető fajtájú ideológiai megoldás és politikai erőfeszítés ellenére is, makacsul fennmaradt és részben még súlyosbodott is a gazdasági fejletlenség. Ez a történet nem új, és itt kevéssé kell részleteznem. Azonban van itt néhány későbbi, meglehetősen visszás fordulat, amely a jelen kontextusban figyelmet érdemel. Engedtessék meg, hogy ezzel kapcsolatban megismételjem néhány – nemrég publikált, részben önéletrajzi illetve önkritikái jellegű esszémben, a The Underdevelopment of Developmentben is taglalt – korábbi reflexiómat.
A világrendszer valóságos fejlődését sohasem irányította valamiféle globális „fejlesztési” elgondolás vagy politika (helyiek is csak kevéssé), és nem is felelt meg soha ilyeneknek. Ebben a világgazdaságban az egyes szektorok, régiók és népek időlegesen és ciklikusan változó módon vezető és hegemoniális központi (mag)pozíciókat foglalnak el a társadalmi és technológiai „fejlődésben”. Azután át kell engedniük előkelő helyüket az őket felváltó újabbaknak. Ez rendszerint egy, a rendszeren belüli hosszú, válságos interregnum után történik. Ebben a krízis időszakban intenzív versengés folyik a vezető szerepért és a hegemóniáért. A központi mag a világtörténelem során a földgolyón elsősorban nyugati irányban tolódott el. Az országok, régiók vagy szektorok alrendszereinek szintjén minden „fejlődés” a nemzetközi munka- és hatalommegosztáson belüli kiváltságos helyzetüknek köszönhetően és e helyzet révén ment végbe. A jelenleg uralkodó nézetek a „nemzeti fejlődésről” egy rövidlátásból fakadó „optikai csalódás”, az önérdek által befolyásolt, szelektív, csőlátásszerű felfogás termékeként alakultak ki. A fejlesztési ideológia egy ilyen önmegtévesztő felfogáson alapul, és most ugyanez temeti is el, hiszen a kemény realitásokkal szemben egyre kevésbé és kevésbé tartható. Szükségessé vált tehát, hogy ezt a fejlesztési elméletet, éppúgy, mint a mikro-kínálati és makro-keresleti oldallal operáló közgazdasági elméleteket most valamilyen másfajta elmélettel váltsuk fel. Lekerekítettebb, dinamikusabb és mindent átfogó, a keresleti és kínálati oldalt egyaránt számba vevő gazdaságelméletre van szükségünk ahhoz, hogy a világgazdasági és technológiai fejlődést, ha nem is irányítani, de elemezni tudjuk.
Az utolsó két évtizedben a legelterjedtebb politikai ideológia és „fejlesztési elmélet” azt hirdette, hogy a „nemzeti fejlődés” a legjobban a „piac varázslata” révén biztosítható, mégpedig azáltal, hogy az „exportvezérelt” növekedés előmozdítása érdekében szabadjára engedjük a „szabad vállalkozást”. Az iránymutató modellek ebben a tekintetben Dél-Korea és Tajvan voltak. Ez a két ország a legutóbbi időszakban valóban igen jól szerepelt a világpiacon. Az ideológiai modell balszerencséjére azonban sikerük nem annyira a szabad vállalkozás, mint inkább az állami beavatkozás érdeme volt. Ezenfelül az, hogy e két országban az állam képes volt az ilyen típusú beavatkozásra, három korábbi tényezőn alapult: a háború előtti japán gyarmatosításon, a háború után Amerika által rájuk erőltetett földreformon és a hidegháború alatt kapott hatalmas összegű külföldi támogatáson. Túl ezeknek az eseteknek a „sajátosságain”, az a tézis, hogy minden vagy akár számos más ország lemásolhatná „sikerüket”, alapvetően téves. A világpiac nem tudná felvenni egy Kína-méretű Hongkong exportját. Másfelől az, hogy jobb gazdasági elemzésre van szükségünk, nem jelenti azt, hogy van vagy lehetséges a fejlődésről vagy a fejlődés számára egy olyan „modell”, amely világszerte alkalmazható vagy lemásolható lenne.
Az ezzel a politikai modellel házaló ideológusok, valamint számos latin-amerikai, afrikai és délkelet-ázsiai ország szerencsétlenségére, amelyek lényegében ugyanezt az exportvezérelt növekedési stratégiát követték, Hongkong és Szingapúr városállamai kivételével ez a modell mindenütt nyomorúságosan megbukott. Ráadásul Korea és Tajvan lehetősége az eddigi sikersorozat folytatására ma egyre inkább kétségessé válik (lásd pl. Bello és Rosenfeld, 1990), nem is szólva arról, milyen politikai és társadalmi árat kellett fizetni e diktatúrák fennállásának idején. Annak az oka, hogy további sikereik kétségessé váltak, természetesen a változó világpiacon folyó verseny követelményeiben rejlik, különös tekintettel az 1990 óta tartó új világgazdasági recesszióra.
A világpiacon és a világpiacért folyó egyre inkább technológiai jellegű versengésben még nem látható, ki jutott el a túléléshez szükséges szintre. Másképpen kifejezve, ebben a világgazdasági székfoglaló társasjátékban még nem világos, kinek lesz még ülőhelye a játék legközelebbi szünetében, amelyet, könnyen lehetséges, éppen a jelenlegi új recesszió okoz majd. Koreának és Tajvannak talán lesz még esélye, de több mint valószínű, hogy nekik sem; és sikerük, amellyel kihasítanak maguknak egy részt a világpiacból, a legjobb esetben is időlegesnek bizonyul.
Az azonban nyilvánvaló, hogy (Japántól eltekintve) Ázsia, Afrika és Latin-Amerika többi országa közül igen sok – éppúgy, mint a legtöbb kelet-európai ország és a Szovjetunió – nem érte el ezt a szintet. A forrásokkal takarékoskodó iparfejlesztési politika és egy információs/szolgáltató jellegű társadalom kialakulása megfosztja őket nyersanyagaik „hagyományos” piacaitól, és csökkenti viszonylagos előnyüket az alacsony munkaráfordítást igénylő termékek exportálásában. Ugyanakkor a technológiai szint emelése a világpiaci versenyképesség megtartása érdekében a „harmadik” és a „második” világ országainak legnagyobb részében kudarcot vallott, bár természetesen ugyanez történt az iparilag fejlett „első” világ és különösen az Egyesült Államok számos szektora és népességcsoportja esetében is.
A valós kilátás tehát országok, régiók és népek számára az, hogy növekszik marginalizálódásuk veszélye. Azaz akaratuk ellenére kirekesztődhetnek a fejlődés világfolyamatából, ráadásul olyan feltételek között, amelyeket nem maguk választanak meg. A legnyilvánvalóbb eset erre a Szaharától délre fekvő Afrika jelentős része. A nemzetközi munkamegosztásban a világpiacon ugyanis láthatólag egyre kevesebb hely jut Afrika természeti és emberi erőforrásainak. Miután a kapitalista „világfejlődés” során Afrikát kifacsarták, mint egy citromot, lehet, hogy jórészt most sorsára hagyják. De ugyanez a sors fenyeget egyre inkább más régiókat és népeket is. Ráadásul az ilyen területek mindenütt megtalálhatók: a Délen (például Banglades, a brazil északkelet, Közép-Amerika stb.); a hajdani ipari övezetekben, mint amilyen Dél-Bronx és más nyugati régiók és népességcsoportok; és egész belső régiók és népek esetében a „szocialista” Keleten, például a kínai-szovjet határ mindkét oldalán.
Az 1989-90-es év eseményei szükségszerűen felgyorsítják és súlyosbítják milliók marginalizálódását Kelet-Európában és a Szovjetunióban. Szovjet-Közép-Ázsia kifacsart citromjának eldobása például részét képezi Borisz Jelcin orosz elnök politikai álláspontjának is. A Szovjetunió déli részén élők haragja amiatt, hogy a múltban oly sokáig kizsákmányolták őket, nemkülönben az az igényük, hogy a jövőben véget vessenek ennek, nagyon is kézenfekvő. Éppígy érthető a „hagyományos” etnikai és nemzeti identitás vonzóereje (vagy újrafelfedezése) és az etnikumok között előálló viszálykodás, amely mintegy válaszként jelentkezik a súlyosbodó gazdasági deprivációra, mint például a Szovjet-Közép-Ázsia egyes részein jelentkező 30 százalékos munkanélküliségre. Ám a politikai „függetlenség” és az etnikai viszályok Közép-Ázsiában vagy Közép-Afrikában kevés gazdasági előnyt jelenthetnek a jövőre nézve. Éppen ellenkezőleg, az, hogy politikai okokból etnikai és egyéb gátakat emelnek a gazdasági kapcsolatok vagy akár a kizsákmányolás elé, ezeket az országokat külön-külön és együttesen visszavetheti a történelmi fejlődés egy holtágába. (Jóllehet, ahogyan egy korábbi cikkemben érveltem [Frank, 1991/c], „Közép-Ázsia központi szerepe” egy évezreden keresztül történelmi tény volt, mielőtt a tizenhatodik században kialakult a világ mai, az Észak-Dél pólusok szerinti elrendeződése.) Ahelyett, hogy elérnék a vágyott „nyugateurópaizálódást”, e régiók közül nem kevés valószínűleg „latinamerikanizálódik” majd, sőt némelyik akár még „afrikanizálódik” és „libanonizálódik” is.
Meglehet, hogy mindezekben az országokban és másutt is most valójában feláldozzák az embereket a „növekedésre irányuló fejlesztési politika” oltárán. Áldozatául esnek annak a célnak, hogy országaik számára lehetővé váljék a hatékony bekapcsolódás a tőkés világpiac meghatározta nemzetközi munkamegosztáson belüli versenybe, és áldozatai lesznek általában a jelenlegi társadalmi fejlődésnek. A Nyugat esetleg sokkal több bevándorlót tud majd befogadni annak a néhány országnak a segítségével, amely (többségükkel szemben, ahol csak szeretnék ezt) valóban el tudja kerülni a marginalizálódást Közép-Amerikában és Afrikában. Sokan fogják ugyanis inkább választani a munkamegosztás által kizsákmányolt életet Északon, mint a háború, az éhezés vagy az élet szélsőséges marginalizálódása következtében rájuk váró halált Délen.
Úgy tűnhet, hogy a harmadik és a korábbi „második” világ egyes részelnek amerikai, nyugat-európai és Japán vezetés alatt álló gazdasági blokkokba való esetleges bekebelezése ellentmond ennek a marginalizálódási folyamatnak. Ám az érintett népesség többsége szempontjából az ilyen bekebelezés valójában nem mond ellent a marginalizálódásnak, sőt éppenséggel felerősíti annak folyamatát. Ugyanis az ő területeiket és erőforrásaikat, éppúgy, mint munka- és vásárlóerejüket, csak azért kebelezik be ezekbe a kialakulóban lévő regionális politikai-gazdasági blokkokba, hogy erősítsék a tömb élén álló országok gazdasági hatalmát és versenyképességét. Éppen ezért az ilyen blokkokba való bekebelezés csak olyan mértékben megy végbe, amennyire a tömb alulfejlett részein („a piramis alján”) van valami, amit a csúcson állók kizsákmányolhatnak. Ahol, és amikor az emberek munka- vagy vásárlóereje ehhez a célhoz nem járul hozzá, ők éppúgy marginalizáltak maradnak, mint egyébként maradnának. Sőt, a mind a gazdasági tömbök között, mind azokon belül folyó verseny nyomása csak felerősíti a marginalizálódás folyamatát a blokkokon belül, a piramis csúcsától az aljáig. Ez az oka például annak, hogy a kanadaiak máris tömegesen panaszkodnak a kanadai-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény miatt, és hogy a munkaerő szóvivői Kanadában, az Egyesült Államokban és Mexikóban egyaránt figyelmeztetnek rá: ha ezt a szabadkereskedelmi zónát kiterjesztik Mexikóra is, ez mindhárom országban fokozhatja a munkaerő kizsákmányolását vagy munkanélkülivé válását. Ezenkívül, ha egy ország beépül egy politikai-gazdasági tömbbe, egyre jobban ki van téve annak is, hogy a blokk vezető hatalmának politikai vonalát kell követnie. Ez a függő országot megfoszthatja attól a lehetőségtől, hogy képes legyen – a „Sinatra-doktrinát” követve – a „maga útját járni”, aminek pedig esetleg némi előnyét élvezhetné a világméretű gazdasági marginalizálódás szélesebb kontextusában.
Más szavakkal, lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazdasági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjón napjainkban egy globális méretű kettős gazdaság és társadalom van kialakulóban. Azonban ez a dualizmus különbözik attól a régebbi dualizmustól, amelynek hipotézisét korábbi írásaimban (Frank, 1967 és másutt) elvetettem. A hasonlóság a kétféle dualizmus között csak látszólagos. A régi dualizmuselmélet szerint a szektorok vagy régiók elkülönültek voltak, azaz állítólag anélkül fejlődtek, hogy közöttük a múltban vagy a jelenben kizsákmányoló viszonyok jöttek volna létre, mielőtt a „modernizcáió” szerencsésen örökre egyesítené őket. Ezt az elkülönült kettős létezést tételezték fel az egyes országokon belül is. Én, s ezt ma is helyesnek tartom, mindezeket az állításokat tagadtam. Az új dualizmusban, amelyről most beszélek, másról van szó: az elkülönülés a másik civilizációval való kapcsolatteremtés és gyakran az általa végrehajtott kizsákmányolás után következik be. A citromot azután dobják félre, hogy kifacsarták. Így ez az új dualizmus a társadalmi és technológiai evolúció ama folyamatának az eredménye, amelyet mások fejlődésnek hívnak. Továbbá ez az új dualizmus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve akik többé nem tudnak részt venni a világméretű munkamegosztásban. E világméretű munkamegosztás sajátosságai bizonyos mértékig technológiailag meghatározottak. Ezért ez az új dualizmus részesedik a régi technológiai dualizmus hatásaiból. A történelem iróniája az is, hogy azok a Kelet-Európában jelenleg végbemenő politikai és ideológiai változások, amelyek révén e terület népei a nyugat-európai „első világhoz” szeretnének csatlakozni, ehelyett most azzal fenyegetnek, hogy Kelet-Európát– újból, mert eredetileg is ez volt a helye – a „harmadik világba” helyezik. Lengyelország már latin-amerikanizálódott. Romániának korábban par excellence függő jellegű, mezőgazdasági (és csak időlegesen olaj-) exportra alapozott gazdasága szerencsés és hálás lesz, ha sikerül akárcsak ezt a pozíciót is visszaszereznie (amelyért most versenyben áll Bulgáriával, amely a „szocialista” rendszer alatt kifejlesztette az exportra irányuló mezőgazdasági termelést).
Ugyanez a probléma fokozott erővel jelenik meg a Szovjetunióban. Oroszország és Ukrajna néhány részét Nagy Péter nyugatosította, és ő, Witte és Sztálin iparosította is. De a Szovjetunió legnagyobb része még mindig legjobb esetben is egy harmadik világbeli gazdaság szintjón áll, mint amilyen például Brazíliáé, Indiáé és Kínáé, amelyeknek szintén van ipari kapacitásuk, különösen hadiipari vonatkozásban. A kaukázusontúli és közép-ázsiai régiók, akár a Szovjetunióban maradnak, akár nem, valószínűleg még csak nem is latin-amerikanizálódnak, hanem inkább afrikanizálódnak, vagy – amitől Isten őrizzen – politikailag libanonizálódnak. Ugyanez a szomorú végzet sújthatja Dél-Jugoszlávia jó részét is, akár egységes marad, akár, ami valószínűbb, több részre szakad.
A keserű tapasztalat megmutatta, hogy a „második világbeli” „szocialista” „nemzeti fejlődés” Kínában, a Szovjetunióban, és Kelet-Európában képtelen volt a világgazdasági verseny kényszerű korlátai közül kitörni vagy azokon túllépni. A „második” világnak ezeket az országait éppúgy, mint a „harmadik világéit”, megnyomorította a világgazdaság nemzetközi munkamegosztásában betöltött helyük, teljesen függetlenül attól, hogy a politikai demokrácia áldásaiban vagy hiányának, illetve bukásának átkában részesültek. Korlátozta őket, hogy nem volt külföldi fizetőeszközük, egyszóval: hogy nem volt dollárjuk. 1989 és 90 eseményei a rendszer minden megmaradt ideológiai legitimációját és hitelét felszámolták ezekben a „második világbeli” „szocialista” országokban. Azonban miközben számos értékelő kizárólag ezen ideológia „szocialista” összetevőjének csődjére korlátozza figyelmét, legyen szó Európáról, Ázsiáról vagy Afrikáról, a valóság úgyannyira vagy még inkább aláásta az ideológia „nacionalista” komponensét is. Mert a többi nemzeti fejlesztési stratégia Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában lényegében hasonló volt, és gyakran ugyanúgy vagy még csúfosabban megbukott, mint a szovjet típusú modernizáció. Ezt figyelhettük meg, amikor összehasonlítottuk a kommunista pártok, a katonai diktatúrák és az őket követő demokratikus kormányzatok gazdaságpolitikáját. így a hosszú távú gazdasági perspektívák csele az, hogy semmiféle – bármily eltérő politikai eszközökkel folytatott – alternatív nemzeti fejlődés kilátásai nem jók, akár külön-külön, akár együttesen tekintjük őket. Ellenkezőleg, e kilátások Kelet-Európa és a Szovjetunió alulfejlett, harmadik világ típusú régiói számára most egészen rosszak. De – teljesen függetlenül nemzeti ideológiájuktól vagy államuk politikai vonalvezetésétől – a perspektívák másutt is, a legtöbb fejletlen, harmadik világbeli régió számára ugyanilyen rosszak, sőt néhány esetben még rosszabbak is.
A politikai ideológia jelenlegi gazdasági irrelevanciája
Az 1980-as évek mind a Kelet, mind a Dél országainak jelentős részében a „fejlődés” ideológiájáról a „demokrácia” ideológiájára való áttérést mutatták. Mégis, ugyanezek az 1980-as évek egyszersmind bebizonyíthatták a nemzeti politikai ideológiáknak a nemzetközi világgazdaságban való irrelevanciáját is. A legjelentősebb nemzetközi és nemzeti gazdasági és politikai irányvonalak, amelyeket az 1980-as évek folyamán világszerte elfogadtak és végrehajtottak, gyakran ellentétesek az „uralkodó” ideológiákkal. Ez utóbbiak ugyanis nagyjából-egészéből közömbösek azoknak a szükségszerű politikai-gazdasági válaszoknak a szempontjából, melyek olyan világgazdasági feltételek kihívásaira születtek, amelyeknek befolyásolása senkinek sem áll hatalmában. Az 1989-es kelet-európai forradalmakról adott áttekintésemben (Frank, 1990/a) és Francis Fukuyamának adott válaszomban (Frank, 1990/b) arra törekedtem, hogy bebizonyítsam: Fukuyama ideológiai tézisét, miszerint, az ideológia hosszú távon legyőzi az anyagi viszonyokat”, a való világ meghazudtolta. Ugyanis az elmúlt években a tézis ellenkezője bizonyosodott be (és félő, hogy ugyanez történik a közeljövőben is). Nevezetesen:
Az 1970-es években ugyanazt az export/import-vezérelt növekedési stratégiát fogadták el a kommunista pártok által vezetett kormányzatok Keleten (Lengyelország, Románia, Magyarország), mint a katonai diktatúrák Délen (Argentína, Brazília, Chile).
Az 1980-as években ugyanazt az IMF modelljén alapuló adósságszolgálati politikát fogadták el és hajtották végre a kommunista párt által vezetett kormányzatok Keleten (Lengyelország, Magyarország, Románia, Jugoszlávia), mint a katonai diktatúrák, a többi tekintélyuralmi kormányzatok és az őket felváltó demokratikus kormányok Délen (Argentína, Brazília, Mexikó, Fülöp-szigetek).
Bizonyos variációk voltak ugyan az adósságszolgálati politika témájára, de ezeket nehéz megfeleltetni (megmagyarázásukról nem is beszélve) az illető rezsimek vagy kormányok politikai színezetének vagy ideológiájának: az IMF legmintaszerűbb tanítványa Nicolae Ceauşescu volt Romániában, aki tényleg csökkentette az adósságot, egészen addig, amíg a fények kihunytak, először népe, aztán ő maga számára. A másik oldalon Peruban az újonnan megválasztott elnök, Alan Garcia dacolt az IMF-fel, és kijelentette, hogy az adósságszolgálat összegét korlátozni fogja az exportbevételek maximum 10 százalékára. Valójában az ő hivatalba lépése előtt az adósságszolgálat évi összege ennél kevesebb volt. Azután elnöksége alatt 10 százalék fölé emelkedett. A lakosság reáljövedelme körülbelül a felére esett vissza, és Garciát az elnöki székben Maria Vargas Llosa, a nagy regényíró akarta követni, miután a politikai középbalról átállt a szélsőjobboldalra. De mit jelent ez, ha egyáltalán jelent valamit? A peruiak Vargas Llosa ellen szavaztak, megválasztották Fujimorit és megkapták tőle a „Fujisokkot”. Az új elnök gazdaságpolitikája pontosan ugyanaz, amit vetélytársa javasolt, és szavazói elutasítottak. Tetejébe a peruiak most a kolerával küzdenek.
A kommunista Jaruzelski tábornok Lengyelországban és a populista sandinisták Nicaraguában szintén IMF-stílusú „alkalmazkodást” és „feltételességet” kényszerítettek népeikre. Mindkét helyen az IMF által gyakorolt nyomás segítsége nélkül történt ez, hiszen Lengyelország nem volt tagja az IMF-nek és Nicaragua nem juthatott be a tagjai közé. Nicaraguában „condicionalidad sin fondo” uralkodott, azaz feltételesség az Alap nélkül, és a sziszifuszi politika bármilyen határa vagy túllendülhető mélypontja nélkül.
Magyarországnak volt a legreformáltabb gazdasága és a legliberálisabb politikai vezetése még a kommunista párt vezetése alatt, a Varsói Szerződésen belül. Mégis, Magyarország az 1980-as évek első felében háromszorosan visszafizette adósságának alapösszegét (a kamatok nélkül), és eközben a meglévő adósság összege megduplázódott. Ez rosszabb, mint Lengyelország vagy Brazília vagy Mexikó sorsa, amelyek átlagban csak egyszer vagy kétszer fizették vissza a meglevő adósságot (miközben annak teljes összegét ők is kétszeresére növelték). Hogy mennyire nem számít semmi: Lengyelországban a Jaruzelskit és a Kommunista Pártot felváltó Szolidaritás-kormány most élvezi az IMF-tagságot – és keményebb gazdasági áldozatokat kényszerít rá az uralma alatt álló népességre, mint elődei.
Mindezek alapján felmerül a kérdés: különbözött-e bármiben is a „szocialista” Kelet gazdaságpolitikája a mostanitól a demokrácia létrejötte előtt, vagy – ha már itt tartunk – létrejött-e most „végleg”a demokrácia Kelet-Európában? Vegyük például Lengyelországot. Miért hajtották végre a kommunista Gomułka és Gierek kormányai, a kommunista Jaruzelski tábornok és a Szolidaritás miniszterelnöke, Mazowieczki mind ugyanazokat a népszerűtlen intézkedéseket? Mi több, a Szolidaritás és a kommunisták lényegében ugyanazokat a mérsékelt gazdasági reformokat javasolták 1981-ben, mielőtt Jaruzelski tábornok december 13-án bevezette a katonai kormányzást. Azután persze nem volt elég politikai hatalma még ahhoz sem, hogy akárcsak a Szolidaritás által támogatott reformokat megvalósítsa, mivel a Szolidaritás által képviselt népakarat helyett a szükségállapot eszközével kormányzott. Ám hol és miféle demokratikus kifejeződésben ölt testet a népakarat most, amikor a Szolidaritás ténylegesen hatalmon (vagy inkább kormányon) van, és a lakosság iránta érzett jóindulatát arra használja fel, hogy még drasztikusabb, népszerűtlen nadrágszíj-meghúzó politikát kényszeresen a népességre, mint az előző kormányzat? Ugyanaz a kérdés vethető fel a demokratikus választások révén vagy anélkül hatalomra került kormányzatokkal kapcsolatban Magyarországon, Jugoszláviában és másutt. Magyarország első szabad választásain minden párt egyetértett abban, hogy a választások után az IMF előírásait fogja követni.
Nos tehát, van-e valamilyen ideológiai tanulság, amelyet levonhatunk ezeknek a gazdasági intézkedéseknek a jellegéből és egymással való összehasonlításából? Úgy tűnik, van egy-kettő. Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia esetében még lehetséges a „nacionalista”„antiimperializmusra”(és néha még a „szocializmusra” is) hivatkozva kifejezni és mozgósítani az ezekkel a politikai-gazdasági megszorító intézkedésekkel szembeni népi ellenállást. Ez azonban Kelet-Európában jelenleg sehol sem lehetséges, mivel „a szocializmus megbukott”, és a kommunista pártok hitelvesztetté váltak a lakosság szemében. Ők hozták létre ugyanis először a belföldi gazdasági krízist, és hajtották végre azután az adósságszolgálati és takarékossági intézkedéseket; no és természetesen alárendelt eszközei voltak az orosz imperializmusnak. Úgyhogy senki sem hivatkozhat rájuk vagy politikájukra. Ezzel szemben a Nyugat a jövőt jelenti ezeknek a népeknek a számára. Mi több, a nyugati irányítás alatt álló IMF és Intézkedései voltak az ellenzéki csoportok „titkos fegyverei” és „de facto szövetségessel”. Ezek a csoportok most hatalmon vannak vagy erőfeszítéseket tesznek a hatalomra jutásért, mégpedig annak az elsősorban gazdasági, másodsorban politikai válságnak köszönhetően, amelyet mindenekelőtt a megszorító, „alkalmazkodó” intézkedéseknek az IMF támogatásával való bevezetése idézett elő. Úgyhogy jelenleg nemcsak gazdasági, de politikai értelemben sincs alternatívája az IMF és más nyugati tényezők tanácsaihoz és feltételeihez kötött további megszorító intézkedéseknek.
A gazdasági válság Kelet-Európában és a Szovjetunióban kiterjedt és elmélyült. Ez és a vele kapcsolatos gazdasági tényezők ténylegesen hozzájárultak ahhoz, hogy társadalmi (és egyszersmind etnikai-nacionalista) mozgalmak ilyen messzemenő célokért oly sok embert akartak és tudtak is mozgósítani. Az 1980-as évek évtizedét – amely valójában az 1970-es évek közepén kezdődött – a Szovjetunióban most „a pangás korszakának” nevezik, és tény, hogy Kelet-Európa legnagyobb részében (éppúgy, mint Latin-Amerikában, Afrikában, és a világ jó néhány más területén is, lásd Frank, 1988) az életszínvonal abszolút csökkenését és felgyorsuló gazdasági válságot hozott magával. Különösen jellemző volt erre az időszakra, hogy Kelet-Európában az itteni országoknak a versenyben elfoglalt helyét és életstandardjait illetően Nyugat-Európához, de még a délkelet-ázsiai újonnan iparosodott országokhoz viszonyítva is, jelentős visszaeséssel és csökkenéssel járt együtt. Ezenfelül a gazdasági válság lefolyása és (hibás) kezelése a Szovjetunióban és Kelet-Európában elmozdulásokat okozott az országok, szektorok, különböző szociális csoportok (ideértve a nemeket is) és etnikumok által elfoglalt uralmi vagy kiváltságos, illetve függő és kizsákmányolt pozíciókban is. Mindezek a gazdasági változások társadalmi elégedetlenséget, követeléseket és a néptömegek mobilizálódását idézték elő, illetőleg táplálták, és mindez – sokban különböző, sokban hasonló módon – megélénkült társadalmi (ós etnikai-nacionalista) mozgalmakban fejeződött ki. Jól ismert tény, hogy a gazdasági eredetű elégedetlenséget egyaránt táplálja a „megszokott” életstandardoknak az élet egészét vagy egyes területeit érintő abszolút csökkenése, és az ezzel összekapcsolódó változások a népesség egyes csoportjainak egymáshoz viszonyított relatív gazdasági jólétében. A legtöbb gazdasági válság polarizálja a társadalmat; relatíve – ha nem éppen abszolút értelemben is – tovább gazdagítja azokat, akiknek jól megy, és még szegényebbé teszi – abszolút és relatív értelemben – azokat, akik már eleve rosszul élnek, különösen a nőket.
Így a peresztrojka és a glasznoszty nagy jelentőségű változásai a Szovjetunióban és Kelet-Európában, s ezzel a hidegháború vége nem egyszerűen Mihail Gorbacsov fejéből pattant ki, mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából. Ő maga mondotta róluk, hogy elkerülhetetlenek voltak. Mivel a (gazdasági) szükségszerűség a (politikai) felfedezések szülőanyja, ha Gorbacsov maga nem létezett volna, ki kellett volna találni. Pragmatikus gyakorlata túllépte és felforgatta az ideológiai prekoncepciókat, beleértve a sajátjait és a hazai és külföldi ellenfelekéit is. A világgazdaság követelményei voltak azok a kiváltó okok, amelyek a legkülönbözőbb fajta politikai gyakorlatokhoz és a politika groteszk fordulataihoz vezettek az 1980-as években.
A politikai helyzet iróniája az, hogy a „reálisan létező szocializmus” nem utolsósorban azért bukott meg, mert nem sikerült megvalósítania Keleten az import/export-vezérelt növekedési modellt, és az IMF-stílusú megszorító intézkedéseket. Mindeközben a „valóságosan létező kapitalizmus” ugyanezeket a modelleket és intézkedéseket igyekezett bevezetni Délen, és úgyszintén kudarcot vallott. Azonban ezt senki nem mondja ki sem Nyugaton, sem Keleten, és a Délen többé senkinek sincs semmilyen javasolható plauzibilis „szocialista” alternatívája. Miért került sor a kudarccal való szembesülés során Keleten (illetve annak egy részén) rendszerváltásra, és ugyanez a kudarc miért nem vezetett a Délen sehol sem rendszerváltáshoz? Jeanne Kirkpatrick tévedett, amikor azt mondotta, hogy a „totalitárius” rendszerek Keleten nem változnak, míg a tekintélyuralmi (autoriter) társadalmak Nyugaton igen. Valójában vitatható, hogy vajon bármelyik esetben volt-e bármilyen tényleges „rendszerváltozás”, vagy sor került-e „a történelem végére”. Az új demokratikus rendszerek még kevésbé lesznek képesek ellenállni a világgazdasági nehézségeknek, illetve ellensúlyozni ezeket, mint totalitárius elődeik.
A privatizáció tébolya
Az ideológiai zűrzavar egy másik példája a jelenleg divatos „privatizálás”, amelyet egyidejűleg a „demokráciával” azonosítanak. Sajnálatos módon ez az ideológiailag elősegített privatizálás nem jelent orvosságot Közép-Kelet-Európa bajaira (semmivel sem inkább, mint amennyire a stabilizációs és privatizációs politika megoldást jelentett Latin-Amerika és a világ más részei problémáira). Mi több, a jelenlegi világméretű recesszió folyamán ezek a privatizációs intézkedések csak társadalmilag általánossá tehetik és tovább súlyosbíthatják a szegénységet. A jelenlegi privatizációs láz éppúgy gazdaságilag irracionális és politikailag ideologikus törekvés, mint a korábbi államosítási láz volt. Kevés valódi különbséget jelent, hogy egy vállalat állami vagy magántulajdonban van-e, mert valamennyiüknek egyenlő feltételek mellett kell versenyezniük egymással a világpiacon. Az egyetlen kivételt ez alól a szabály alól az olyan köztulajdonban lévő vállalatok jelentik, amelyeket az állami költségvetésből finanszíroznak, és azok a magánvállalatok, amelyeket szintén az állami, költségvetésből támogatnak, és/vagy egyéb módokon is „közérdekből” felmentenek az alól, hogy viselniük kelljen a verseny következményeit. Ismert példák az Egyesült Államokban a detroiti Chrysler Corporation, a chicagói Continental Bank and Trust Company (jelenleg a nyolcadik legnagyobb amerikai bank), az „Ohio, Maryland, California and Texas Savings and Loans” vagy akár New York City. Továbbmenve, a piacon a köztulajdonban lévő és a magánvállalatok egyaránt hozhatnak ugyanolyan jó vagy ugyanolyan rossz beruházási és egyéb gazdasági döntéseket. Az 1970-es években pl. az (állami tulajdonban lévő) British Steel előnytelen módon túl sokat ruházott be, a (magántulajdonban lévő) United States Steel pedig, ugyancsak előnytelenül, túl keveset. Az 1980-as években a nyilvános tiltakozások miatt mindkettő bezárta az acélhengerműveket. Éppígy cselekedett a magántulajdonban lévő német acélipar kereszténydemokrata, és a köztulajdonban lévő francia acélipar szocialista kormány alatt.
Az állami vállalatok privatizálása Keleten és Délen olyan leértékelt részvényárakon, amelyek a nemzeti részvénytőzsdén a következő héten megduplázódnak, éppoly megtévesztő gyakorlat, mint a veszteséges vállalatok nacionalizálása és a piaci értéküket meghaladó kártérítés fizetése értük, vagy a nyereséges vállalatok csekély kárpótlás melletti vagy anélküli nacionalizálása. Ez az „itt a piros, hol a piros” játék annál megdöbbentőbb azoknak a keleti és déli vállalatoknak az esetében, amelyeket külföldi fizetőeszközért (vagy adósságtörlesztésként kapott leértékelt hazai valutáért) vásárolnak fel külföldi társaságok vagy vegyesvállalatok. Egyszóval a privatizációs vita komédia; valójában sokkal kevésbé a termelés hatékonyságáról szól, mint inkább az elosztás igazságosságáról (pontosabban igazságtalanságáról).
A piac szabadsága = demokratikus szabadság?
Első látásra különös, ahogyan a ma divatos módon azonosítják a szabadpiaci „kapitalizmust” és a választási politikai „demokráciát”, mintha elválaszthatatlanok, ha nem éppen egymástól megkülönböztethetetlenek lennének. Jobban megvizsgálva a kérdést azonban azt látjuk, hogy ez az új ideológiai divat alig több mint módszer arra, hogy több, „demokratikus” önrendelkezésnek álcázott piaci egyenlőtlenséget és hatalomtól való megfosztást adjanak el a népeknek. Éppúgy, mint – természetesen – a pénz, a választásokon megnyilvánuló demokrácia is nagyon kívánatosnak látszik, különösen akkor, ha nincs meg. Ilyenkor könnyű nagyra értékelni a több párt részvételével lefolytatott választásokat és a szabadabb sajtót, amely megvitathatja a politikai és más döntéseket stb. Különösen ez a helyzet a „szocialista” Keleten, ahol az elnyomó kommunista pártbürokrácia és az idegen uralom megbénította a gazdasági fejlődést és a politikai véleménynyilvánítást. A választási demokrácia visszatérését úgyszintén szívesen látják a Dél ama részein, Dél- és Közép-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, ahol a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és az adósságcsapdába vezettek a gazdaságot. Az emberi tényezőkben megmutatkozó ára mindennek először többtízezer politikai gyilkosság, eltűnések és kínzások voltak, azután növekvő éhínség, betegség, magas gyermekhalandóság, bűnözés stb. Egy egész nemzedék szenvedte meg a tragikusan lecsökkent életesélyeket. Talán nincs is szükség arra, hogy külön kimutassuk: mindez mennyiségileg és minőségileg rosszabb volt a (kapitalista) Dél számára, mint amit a „szocialista” Kelet élt át. Az új demokráciák kevés reményt kínálnak arra, hogy ez az emberi tragédia még jóra fordulhat.
Szembesülve a világtörténelem e valóságával, bizonyos népek most könnyen kívánhatják a demokráciát a szabad piaccal és/vagy a kapitalizmussal párosítani. Keleten a legtöbben a kapitalizmus képzetéhez egy ragyogó jövő ígéretét társítják. Délen azonban keserű múlt- és jelenbeli tapasztalatok tapadnak a kapitalizmus fogalmához. Bizonyos országokban a gazdaság szörnyű állapota újból fenyegeti a demokratikus államot. Sajnálatos módon a lengyelek máris tapasztalják a piac és az (adóssággal tetézett) demokrácia ugyanazon keserű következményeit, mint amelyeket az argentinok, brazilok, filippinók a legutóbbi években.
Másfelől a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országok és Japán „sikerei” – mint már szó volt erről – ritkán párosultak túl sok választási demokráciával. Japánban vannak választások, de a Liberális Demokrata Párt majdnem ugyanolyan hosszú ideje uralkodik változatlanul, mint az Intézményes Forradalmi Párt Mexikóban. Ezenfelül a Liberális Demokrata Párt és az Intézményes Forradalmi Párt frakciói nem annyira politikai alternatívákat, mint inkább a vezérséggel kapcsolatos személyi ellentéteket fejeznek ki. Dói-Korea, Tajvan és Szingapúr teljesen tekintélyuralmi rendszerek uralma alatt „prosperált”, s csak most kezdenek engedni keménységükből, válaszként a gazdasági sikerre. Hong Kong-ban természetesen nem volt és nem is lehet szó arról, hogy akár a közeli szárazföldi Kína, akár a távoli brit szigetország felvesse vagy megtárgyalja bármiféle politikai demokrácia kérdését. Ezzel szemben a hongkongi kínaiak a lábukkal (ha nem is nyíltan) és szavazatokkal voksolnak a demokratikus önrendelkezés mellett.
Nyugaton, azaz Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és újabban Dél-Európa és Óceánia egyes részein a politikai-szociális demokrácia sokkal kevésbé oka, mint inkább következménye a kapitalista piacon – és éppoly jelentős mértékben a kapitalista világpiacon – aratott gazdasági sikernek. Ezek a nyugati országok csak ott és akkor engedhették meg maguknak a választási – politikai demokrácia luxusát, ahol gazdagságuk alapjai ezt lehetővé tették számukra. Természetesen bonyolult és vitákkal teli munkát igényelne annak kimutatása, hogy az Észak-Dél kapcsolatoknak a múltban az „imperializmusra” és „kolonializmusra”, mind a mai napig pedig az egyenlőtlen cserére alapozott rendszere nélkül a Nyugat nem lehetett volna képes megszerezni mai alapvető gazdagságát, jövedelmeit, szociális és ezzel együtt politikai demokráciáját. Számukra balszerencsés módon a keleti „szocialista” országok csak nagyon kevéssé voltak képesek profitálni ebből a Délről származó jövedelemáramlásból. E kudarc okainak kevesebb köze volt a szocialista tervezés hazai hiányosságaihoz, mint a világpiacba való meg nem felelő beilleszkedésükhöz. Ami a függő Dóit illeti, ezek az országok hosszú ideje szenvednek (gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt) attól a támogatástól, amelyet ők adnak a nyugati gazdasági fejlődéshez és politikai demokráciához.
A harmadik világ nyilvánvaló tanúbizonyságát nyújtja a népi választási demokrácia kudarcának a való világ irányításában vagy a saját gazdaságpolitika érvényre juttatásában. Hol volt a népakarat, a nép által és a népért választott demokratikus kormányzat a való világ viszonyainak megszervezésében vagy akárcsak a gazdaságpolitika terén Argentínában, Perón asszony választott kormányai, a junta tábornokai (Videlától Galtieriig) és Alfonsín, majd Menem választott elnökök uralma alatt? Valamennyien ilyen vagy olyan népszerűtlen gazdasági megszorító intézkedéseket vezettek be. Valamennyien kudarcot vallottak mind a nép fogyasztási, mind a nemzeti termelés fejlesztési igényeinek kielégítésében. Egy már másfél évtizeden át húzódó válság után 1989-ben a nemzeti jövedelem újabb 10, az emberek jövedelme pedig 50 százalékkal csökkent. Az utóbbi években a bérek és fizetések összege a nemzeti jövedelem 50 százalékáról annak 20 százalékára süllyedt. Jelenleg a populista-perónista Menem elnök még szigorúbb megszorító intézkedéseket vezet be, mint elődje, Alfonsín.
Peruban a demokratikusan választott APRI-sta elnök, Alan García alatt a nemzeti jövedelem 20 százalékkal csökkent, az emberek jövedelme pedig valószínűleg több mint 50 százalékkal. Ez volt a nép „demokratikus” uralma, a nép által, a népért, a gazdasági ügyek fölött? Említettük már, hogy a peruiak a „biztos” jelölt, Mario Vargas Llosa által ajánlott IMF-féle stabilizációs politika ellen szavaztak, és a „sötét lovat”, Alberto Fujimorit választották helyette. Hát tényleg „sötét” lónak bizonyult, ugyanis pontosan ugyanazt a gazdaságpolitikát vezette be, amellyel vetélytársa fenyegetett, és amelyet a választók elvetettek. Közép-Amerikában a gazdasági krízis egyaránt sújtotta az összes ország gazdaságát, függetlenül attól, hogy az illető országban demokrácia volt-e, mint Costa Ricában, többé vagy kevésbé leplezett katonai hatalom a választott elnökök uralma hátterében, mint El Salvadorban és Guatemalában, vagy „marxista” „szocializmus”, mint Nicaraguában, amely saját elhatározásából bevezette a „condicionalidad sin fondo”-t (a Valutaalap nélküli feltételességet), ahogyan már fentebb megjegyeztük. Természetesen az USA által támogatott kontra-háború mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy az inflációs ráta évi 30 százalék fölé ugorjon. Mindezek után a nicaraguaiakat választás elé állították a sorozás plusz háború (amellyel Bush fenyegette a sandinistákat) és a pénz között (amelyet felajánlott Chamorrónak). A nicaraguai nép a pénzt és a békét választotta. Mégis, a győztesek csak a békéből adtak valamennyit, ám semmit a pénzből, amelyet ígértek. A panamai „választott” és az amerikaiak által (!) uralomra segített Endara elnök egyaránt éhségsztrájkot folytatva próbálta megszerezni azt a pénzt, amelyet állítása szerint neki népe számára ígértek. Előbb az embargó, majd az amerikai invázió következtében a panamaiak most 50 százalékos munkanélküliségtől szenvednek. Nem csoda – vagy talán az? – hogy a kelet-németek is, akárcsak a nicaraguaiak és bármilyen normális választóközönség, anyagi megfontolások szerint szavaztak. De mit értek el vele? A Nyugat függő gazdasági gyarmatává váltak, és kaptak kétmillió, lassan hárommillióra szaporodó munkanélkülit (amiről az alkuban persze nem volt szó).
Miért szavaztak mindezek a választók rövid távú anyagi érdekeik szerint? Mert nem volt ennél jobb választásuk. Ám kényszerű döntésük és megválasztott kormányaik teljes mértékben kudarcot vallottak, mindezeknek és más országoknak az esetében is. Vajon miért követték és követik mindezek a kormányok ugyanazokkal a gazdasági körülményekkel szembesülve ugyanazt a gazdaságpolitikát? Mind ezt tették, mert ezt kellett tenniük (a Kohl-kormányzat esetleges kivételével Nyugat-Németországban, amely hozhatott volna néhány kevésbé költséges döntést, mint amilyenekre hajlamosnak látszik). Mindezek a kormányok rákényszerültek, hogy ne azt tegyek, amit „a nép” akart, hanem azt, amit a gazdasági körülmények diktáltak. Azonban nem egyszerűen a „nemzeti” gazdaság – és annak vagyona vagy szegénysége által a népakarat gyakorlása elé állított korlátok – határozták meg azokat a politikai „döntéseket”, amelyeket a kormányok meghoztak és meghoznak. Elsődlegesen és mindenekelőtt a világgazdaságon belüli függés az, ami a „demokratikus” döntéshozatal és politika szűk határait kijelöli. Így tehát valóban „a történelem (a fejlődés) demokratikus végéről” beszélhetünk? Vagy a választóközösség csak a politikai vezetőket választja meg száz különös „szuverén” nemzeti lakóbárkán, amelyek a változó gazdasági áramlatok és visszatérő válságviharok óceánján hányódnak, miközben a kormányoknak egyáltalán nincs hatalma az elemek fölött? Még a Titanic stewardjai és/vagy utasai is, akik újrarendezhették a székeket a fedélzeten, a „demokratikus”, „a népnek, a nép által és a népért” adott önrendelkezés több esélyével rendelkeztek, mint ezek az országok. Mindazonáltal a Titanicon is a negyedosztályon utazóknak 80 százaléka esett áldozatul, a harmadosztályon utazóknak 60 százaléka, a másodosztályon utazóknak viszont 40, az első osztályon utazóknak pedig csak 20 százaléka halt meg. A gazdagoknak és hatalmasoknak legalább van egy „demokratikus” első választási lehetősége, a Titanicon és másutt is. A pénz szava erősebb, mint az ideáloké.
Így hát, amikor Fukuyama azt mondja: „fel kell ismernünk, hogy nagy jelentőségű forradalom megy végbe a világban, és ebben a forradalomban az eszmék azok, amik igazán számítanak”, az övénél egy kicsit több elővigyázatossággal kell felmérnünk, hogy éppen milyen eszmék lehetnek ezek, és miért számítanak olyan sokat. Ideológiai álcázás azt állítani, hogy ami ma Németországban és másutt végbemegy, az elsődlegesen és mindenekelőtt a demokrácia jóhangzású (vagy akár másodlagosan a nacionalizmus rosszul csengő) ideológiája nevében történik. Mindkét ideológia arra szolgál, hogy elfedje mind a közönséges anyagi motívumokat, mind a valódi anyagi erőket, amelyek a folyamatban közreműködnek. Ebben a vonatkozásban Fukuyama tézise nem állhatja meg a helyét a bizonyítékokkal, de akár saját elemzése nagy részével szemben sem. Kevés valós alapja van – ha egyáltalán van alapja – annak, hogy a belátható jövőben jelentős javulást várjunk a világgazdaság gazdasági-politikai viszonyaiban. Ellenkezőleg, az anyagi fejlődés a világgazdaságban rövid és középtávon valószínűleg csak ront a helyzeten. Mindaddig, amíg az adósságteher továbbra is fennmarad – és a közeljövőben ez még növekszik is -, a Dél adósság sújtotta gazdaságai továbbra is megszenvedik ennek következményeit, és az adósság továbbra is fenyegetni fogja demokráciáikat. Sajnos ugyanez igaz az új vagy kialakulóban lévő, de még adósság sújtotta demokráciákra Lengyelországban, Magyarországon, Jugoszláviában és másutt is Kelet-Európában. Bármilyen, az IMF tanácsai vagy akár a javasolt új Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank kereskedelmi feltételei szerint végrehajtott pénzügyi rendezés elkerülhetetlenül csak fenntartja és súlyosbítja ezeket a terheket és veszélyeket, amelyeket egyébként az ilyen intézkedések kiterjeszthetnek Közép- és Kelet-Európa más részeire és talán a balti köztársaságokra is.
A világgazdaságnak az anyag- és munkaerő-megtakarítás fokozódása irányába mutató hosszú távú fejlődése a harmadik világ mind nagyobb részére terjeszti ki az afrikaihoz hasonló marginalizálódást. De az ipari és mezőgazdasági fejlődés és hanyatlás Nyugaton is faji, etnikai és más – kábítószertől és bűnözéstől sújtott – gettókba marginalizálja a népesség növekvő részét. Most, hogy a tömeges munkanélküliség meg a növekvő regionális differenciálódás és társadalmi polarizálódás Keleten is kibontakozik, ezt a régiót is ugyanez a gazdasági, társadalmi és politikai marginalizálódás fenyegeti. Mi több, Jugoszlávia és a Szovjetunió déli részeire – hogy Kína nyugati és egyéb területeit már ne is említsük – ez a marginalizáció máris ráüti a bélyegét.
Úgyhogy aligha az a helyzet, hogy a piac és a demokrácia, vagyis a gazdasági és politikai szabadság mindig együtt járnak. Valójában éppígy lehet érvelni az ellenkezője mellett. Egy választásokon alapuló demokráciában az „egy ember – egy szavazat” elve érvényesül. A piacon viszont az „egy dollár – egy szavazat” az elv. Másképp: sok dollár: sok szavazat, nincs dollár: nincs szavazat. Sőt, azok, akik csak kevés vagy semennyi dollárt sem kerestek vagy tudnak keresni a hazájukban, nemcsak gazdaságilag szorulnak ki a döntésekből, de gyakran politikailag is kizárják őket a szavazásból. Nem véletlen, hogy a leginkább marginalizált szegények szavaznak a legkevésbé a választásokon. Az Egyesült Államokban ők a lakosság 50 százaléka, a hajléktalanoknak pedig nincs lakóhelyük, és így még szavazati joguk sem.
Ehhez hasonlóan azok, akik semennyi vagy csak kevés dollárt keresnek külföldön, de csak pesókat vagy zlotykat otthon, a világrendszerben, politikai és gazdasági értelemben egyaránt, úgyszintén marginalizálódnak, hacsak nincs most márkájuk vagy jenjük. A Hetek csoportjának évi „gazdasági” (valójában politikai) csúcstalálkozói jól szemléltetik ezt az elvet. Annál is inkább, mert az Ötök csoportja a „noblesse oblige” hagyományos elvének megfelelően csak Kanadát és Olaszországot fogadta be körébe. Ezenfelül a valódi döntéshozók szerencsés társasága a Hármak csoportjának kormányaira, vagyis kizárólag az Egyesült Államok, Németország és Japán központi bankjaira korlátozódik, és még Nagy-Britannia és Franciaország központi bankjai is csak kívülről pillanthatnak be ebbe a szentélybe. Van persze egy szélesebb konzultatív kör is, amely a 24 iparilag fejlett OECD-országból áll, némi véleménnyilvánítási, ám nem szavazati lehetőséggel. A világ politikai-gazdasági tanácskozó testületében azonban – az Egyesült Nemzetek közgyűlésén kívül – az emberiség többi részének, akik Délen, és Keleten, a „harmadik” és a „második” világban élnek, nincs reális véleménynyilvánítási vagy szavazási lehetőségük.
Ami ennél is rosszabb, a piac nemcsak hogy megfosztja a már dollár nélkül szűkölködőket a politikai befolyástól otthon és külföldön; a piac működése általánosságban (mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban) polarizáló is: gazdagabbá teszi a gazdagokat, a szegényeket pedig még szegényebbé, és ezáltal még inkább marginalizálttá. A Biblia tanúsága szerint ez korántsem új ténye az életnek: „akinek van, annak adatik és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” – még az a kevés gazdasági és politikai beleszólási lehetőség is, amellyel rendelkeznek. Természetesen a piac, mint a lottó is, felkínálja egyeseknek az esélyt és sokaknak illúziót, hogy jobb pozíciókhoz juthatnak általa; többnyire valamilyen időleges monopólium gyakorlásával, legyen ez legális vagy illegális, morális vagy immorális. Ez az esély az, ami a piacot – és a lottót – annyira vonzóvá teszi oly sokak számára, beleértve a veszteseket is. Az utóbbiaknak azonban van egy másik politikai döntési lehetőségük is, hogy ügyük meghallgatásra találjon: képesek rá, és olykor meg is teszik, hogy társadalmi mozgalmak révén, a demokrácia egy más formájának gyakorlása céljából mozgósítják magukat.
Szuverén demokrácia egy globális gazdaságban: önellentmondó fog a lom pár
Így tehát a világgazdaság működése kizárja a valódi nemzeti szuverenitás gyakorlását és a nép önmaga által és önmagáért hozott valóban demokratikus döntéseinek megvalósítását, különösen a harmadik világ országaiban. A liberális képviseleti demokrácia e megvalósíthatatlanságának számos oka van, és itt csak néhányat idézhetünk újból fel közülük, amelyek részben belső, részben külső jellegűek.
Az új, demokratikusan megválasztott parlamentek közül még a legjobbak sem lehetnek többek hatástalan fecsegőgépeknél, ha hatalmukat egy olyan alkotmány ós/vagy igazságszolgáltatás, valamint a végrehajtó hatalom egyes olyan elemei korlátozzák, amelyeket egy korábbi, nem-demokratikus rendszerből vettek át. Ez a helyzet például ma Chilében. Pinochet tábornok szándékosan úgy íratta meg az alkotmányt, hogy az kizárja a demokrácia gyakorlását. Az igazságszolgáltatás szintén az ő diktatúrájából maradt meg, és tovább folytatja azt a gyakorlatot, hogy mindenfajta demokratikus kezdeményezést alkotmányellenesnek vagy egyéb módon illegálisnak nyilvánít. Pinochet tábornok maga továbbra is a hadsereg főparancsnoka, és nyilvánosan kijelentette, hogy a hadsereg független a demokratikusan választott elnöktől, nem is beszélve a parlamentről, és nincs neki alávetve. Ezenkívül közvetlenül az elnöki hivatal elhagyása előtt a tábornok változásokat vezetett be a gazdasági adminisztrációban általában, és különösen a Központi Bankban, melyekkel tudatosan és egyelőre hatékonyan kizárta mind a parlamenti, mind az elnöki befolyás lehetőségét egy sor alapvető gazdasági döntést illetően. Ám mindez úgyis csak némi változtatás a homlokzaton, mivel az új demokratikus kormány Chilében, éppúgy, mint másutt, mindenképpen kénytelen továbbra is ugyanazt a gazdaságpolitikát folytatni, amelyet antidemokratikus katonai elődei kezdtek el.
E specifikusan chilei sajátosságok csak partikuláris formái azoknak az általános korlátoknak, amelyek széles körben megakadályozzák, hogy a demokráciát a nép – a nép által és a népért – gyakorolja. A legnyilvánvalóbb általános korlátja ennek az, amit maguk a tábornokok kényszerítenek ki. Mindenfelé a harmadik világban, a Fülöp-szigetektől Dél- és Nyugat-Ázsián keresztül, szerte Afrikában és Dél-Amerikában a fegyveres katonai hatalom továbbra is ott áll az új, demokratikus hatalom mögött. A demokratikusan választott kormányokat Pakisztánban és Thaiföldön legújabban ismét megdöntötték saját hadseregeik. Aquino elnök asszony a Fülöp-szigeteken, valamint Alfonsín, majd Menem elnök Argentínában különböző katonai államcsíny-kísérleteknek volt kitéve. A polgári elnökök, hogy a törvényhozó testületeket ne is említsük, tehetetlenek a fegyveres erők valós hatalmával szemben El Salvadorban és Guatemalában. Brazíliában és másutt is Latin-Amerikában, éppúgy mint mindenütt Afrikában, bármilyen polgári kormányzás döntési lehetőségeit mindig is meghatározza és korlátozza az állandóan jelen lévő veszély, miszerint egy katonai „Damoklész kardjával” a fejük felett kell kormányozniuk. Ez a kard újra lezuhanhat máshol is, ahogyan lezuhant Pakisztánban és Thaiföldön. Ezeket a katonai erőket és parancsnokló tisztjeiket gyakran a nyugati hatalmak képezték ki és befolyásolják még mindig sokféle módon. De még ha nem ez volna is a helyzet, ezek a fegyveres erők akkor sem lennének egyebek, mint a megfelelő országok (mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető) gazdasági elitjeinek eszközei. Ezek az elitek olyan gazdaságpolitikát követtek és követnek továbbra is, amely nekik és külföldi partnereiknek érdekében áll. Bizonyos, hogy ezeket a gazdasági intézkedéseket nem a népesség többségének az érdekében, vagy az ő demokratikus szavazással kinyilvánított vágyaikkal összhangban tervezik meg vagy hajtják végre. Az is kétségtelen, hogy a demokratikusan választott parlamentek – de még bármelyik demokratikusan választott elnök, vagy miniszterei is – aligha vannak abban a helyzetben, hogy bármiféle alternatív gazdasági politikát kövessenek.
Azonban a nép a nép által és a népért való demokratikus politikai hatalomgyakorlásának a legkomolyabb strukturális korlátja mégis az illető ország részvétele és helye a világgazdaságban, amely felett a népnek egyszerűen nincs és nem is lehet semmiféle hatalma. Másképpen kifejezve, a valódi demokrácia valójában messzemenően korlátozott akkor, ha csak a relatíve jelentéktelen hazai politikai intézkedésekre terjed ki, és el van zárva annak a lehetőségétől, hogy hatékonyan beavatkozzék a legjelentősebb gazdaságpolitikai döntésekbe, amelyeket „a nép nép általi és népért való” demokráciája hatáskörén kívül hoznak meg. S ami ennél is rosszabb, mások másutt folytatott gazdaságpolitikája nemcsak hogy meghatározza a kormányzat hazai gazdaságpolitikáját, hanem ez a külföldi gazdaságpolitika egyszersmind közvetlenül beavatkozhat a politikai folyamatba és magának a hazai kormányzatnak a jellegébe is.
Itt csak két idevonatkozó példáját tekinthetjük át röviden az olyan amerikai gazdaságpolitikai döntéseknek amelyeknek messzemenő gazdasági és politikai következményei voltak világszerte. Paul Volkernek, az USA szövetségi nemzeti bankja vezetőjének 1979. októberi döntése a kamatláb emeléséről és ezzel a dollár értékének megnöveléséről messze a legjelentősebb oka volt az adósságválságnak, s következésképpen a depressziónak és az 1980-as évek „elveszett évtizedének” a harmadik világ nagy részében. Ugyanez a döntés elősegítette az 1979-ben elkezdődött recessziót, és hozzájárult Ronald Reagan elnökké választásához. Jogilag sem az amerikai választóknak és a kongresszusnak, de még az amerikai elnöknek sem volt, és most sincs joga beleavatkozni a Federal Reserve egy ilyen döntésébe. A jog és a politikai „szuverenitás” éppúgy, mint természetesen az összes gazdasági realitások, megakadályozzák, hogy a harmadik világ bármely részén a nép – a nép által vagy a népért, demokratikus vagy bármilyen más módon – befolyásolja mindazokat a döntéseket, amelyek életbevágó jelentőséggel bírnak a nép gazdasági jólétét és politikai döntési lehetőségeit illetően.
Az 1979-82-es recesszióra az elnök és a kongresszus által adott reaganista válasz tehát előkészítette a talajt a világban az 1980-as években az 1990-es évekbe is átnyúlóan lejátszódó fő események számára. Ellentétben a „dobjuk le a kormányzat terhét a hátunkról” jelszavával operáló, és az amerikai deficit és adósság felszámolását hirdető ideológiával, a reagani hadiipari keynesianizmus növelte az állami költségvetés hiányát, elősegítette a kereskedelmi deficit növekedését, a külföldi amerikai adósságot 3 billió dollárra tornázta fel, és, még 1986-ban, az Egyesült Államokat a világ legnagyobb adós országává tette. De a megnövelt katonai kiadások, és az ugyanerre a célra az USA által felvett hazai és külföldi kölcsönök révén teremtett konjunktúraélénkítő kereslet nemcsak az USA saját gazdaságát tartotta felszínen, hanem ezenfelül az egész Nyugat valamint Délkelet-Ázsia újonnan iparosodott országainak gazdaságait is. A költségeket, tudtukon és akaratukon kívül, többek között a Szovjetunió, Kelet-Európa, a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika viselte. Az 1979 óta tartó világgazdasági recesszió, nemkülönben az amerikai gazdaságpolitika már hozzájárult a Szovjetunió külföldi, olaj- és aranyexportból származó valutabevételeinek csökkenéséhez. Azután Ronald Reagan elnök katonai költekezése a „csillagháború'', meg a regionális, az afganisztáni, az etiópiai, a mozambiki, az angolai, a nicaraguai és más kormányok elleni fegyveres felkelések támogatása kapcsán a Szovjetuniót csődbe és inflációba kergette. A peresztrojka és annak kudarca, éppúgy, mint a hidegháború befejeződése, e folyamat gazdasági és politikai eredménye volt.
Ilyen volt „1989 forradalma” Kelet-Európában. „Szocialista” gazdaságait utolérte ugyanaz az adósságválság, mint Latin-Amerikát és Afrikát, ahogyan fentebb már láttuk. Kelet-Európa komoly recessziót, Afrika és Latin-Amerika komoly gazdasági depressziót élt át az 1980-as években, és mindkettő kifejezett hanyatláson ment át világgazdasági versenyképessége tekintetében, már csak azért is, mert az új technológiákba való beruházást és az emberi tőkét éppúgy, mint a szociális szolgáltatásokat, feláldozták a növekvő külföldi adósságszolgálatnak. Mindhárom régióban az autoriter kormányok és rezsimek, amelyek (hibásan) kezelték ezt a gazdasági és ezért – egyben politikai válságot, teljesen hiteltelenekké váltak. Ezután felváltották vagy most váltják fel őket olyan „demokratikus” kormányok, amelyek kénytelenek továbbra is ugyanezt a gazdasági válságot kezelni. Az 1990-es években már súlyos gazdasági depresszió sújtja a Szovjetuniót és a kelet-európai országokat is, anélkül, hogy ugyanez Afrikában és Latin-Amerikában enyhülne. Kína és India eddig még megmenekült az 1980-as évek válságának számos következményétől, de gazdaságaik azonnal megszenvedték hatásait, mihelyt megnyíltak a világgazdaság felé. Így Kína és India most kritikusabb helyzetben van, és az 1990-es években még komoly recesszió vagy depresszió érheti őket. Ráadásul az 1990-es évek elején kiújult világméretű recesszió még depresszióba fordulhat át Nyugaton is.
A „reaganomics” és a thatcherizmus már nem csak feltételezhetően, hanem ténylegesen is keményen sújtotta a szegényeket és a középosztályok jelentős részét. S a „reaganomics”, a thatcherizmus és másutt létrejött másolataik polarizáló, a gazdagokat gazdagabbá és a szegényeket szegényebbé tévő hatásai persze nem korlátozódtak valamilyen „belföldi” vagy „nemzeti” gazdaságra. A következmények világméretűek voltak.
Már hangsúlyoztuk, hogy az egységes világgazdaságban ezek a következmények azok a költségek, amelyeket a legszegényebbeknek kell viselniük, hogy ezzel támogassák meg a legerősebbek érdekeit és politikáját. Mindeddig semmilyen nemzeti választóközösség (hogy az egész világéról ne is beszéljünk) vagy demokratikusan választott nemzeti, illetve világparlament nem kapott lehetőséget arra, hogy válasszon a világot polarizáló fent jellemzett gazdaság és bármilyen más, ezzel szembeállítható alternatíva között. Nem kaphatott esélyt erre a liberális demokrácia sem számos országban, még kevésbé a demokráciának a világ száz országában létrejött különböző formái.
Hogy a nép a nép által és a népért bárhol a világon bármiféle valóban demokratikus kormányzást gyakorolhasson, ehhez minimum szavazati joggal kellene rendelkeznie az amerikai kongresszus és az amerikai elnök megválasztásánál, akik ugyanis a világ népeinek érdekeit alapvetően érintő gazdasági és politikai döntések nem csekély részéért felelősek. Ennek ellenére még az amerikai választásokon való „külföldi” szavazati jog sem lenne elég ahhoz, hogy lehetővé tegye a világgazdaság feletti demokratikus ellenőrzést. Mert még az amerikai szavazók sem ellenőrizhetik a Szövetségi Bank (Federal Reserve) gazdaságpolitikáját, s ráadásul ennek politikája most még a Japán Nemzeti Bank és a Német Szövetségi Bank (Bundesbank) által megszabott feltételeknek is alá van vetve, amelyeket viszont szintén nem ellenőriz még maguknak ezeknek az országoknak a saját választóközössége sem.
Azonban még a vezető hatalmak héttagú, háromtagú vagy „egytagú” csoportjának a gazdaságpolitikája sem önálló, hogy a demokratikus ellenőrzésről ne is beszéljünk. Mert ha az volna vagy az lehetne, ezek az intézkedések megakadályozhatnák és megakadályoznák a visszatérő recessziókat és inflációkat, amelyeket kiküszöbölni vagy legalább enyhíteni „hivatva vannak”. Valójában azonban a világgazdaság fejlődésének menete nincs semmiféle döntéshozónak vagy akár a döntéshozók összességének a hatalmában, akik legtöbbször egyébként is csak kevéssé és túl későn, és/vagy a dolgokat csak még rosszabbá téve reagálnak az eseményekre. (Ezt demonstrálja Bemard Nossiter, a Washington Post korábbi pénzügyi levelezője, Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt [Kövér és sovány esztendők: az amerikai gazdaság Roosevelt óta] c. könyvében, amelyről írt ismertetésemet lásd: Frank, 1991/a.) Ha ilyen gyatra a gazdasági döntéshozók teljesítménye a világgazdaság centrumaiban, a gazdasági döntéshozók a harmadik világ perifériáján – beleértve a (volt) „második” világba tartozó szocialista országokat – még inkább kívül vannak a játszmán, amikor a gazdasági intézkedések meghozatalára és végrehajtására kerül sor.
Így tehát a népeknek vagy akár „demokratikus” kormányaiknak bármelyik harmadik világbeli (és volt második világbeli, jelenleg a harmadik világhoz hasonuló) országban a legcsekélyebb hatalmuk vagy akár befolyásuk sincs a hazai gazdaságra vagy gazdaságpolitikára, nem is beszélve a külföldről, vagy a világgazdaság egészéről. Hát miféle demokrácia az, amely nem teszi lehetővé az embereknek, hogy irányítsák vagy akár befolyásolják a szó szoros értelmében leginkább életbevágó, életüket érintő eseményeket és döntéseket? Az ilyenfajta liberális választási demokrácia a „szuverén” országokban természetesen még mindig jobb, mint a semmilyen; de nem a lincolni értelemben vett valódi, tehát a nép által és a népért működő demokrácia, és nem is lehet azzá. Az ilyetén demokrácia ugyanakkor – különösen amikor egy hosszú diktatúra után újonnan vezetik be – képes megadni egyeseknek a hatalom és az önrendelkezés rövid ideig tartó illúzióját (legalábbis amíg a valóság ki nem józanítja őket, ahogyan ez már folyamatban van Argentínában, Lengyelországban és másutt is).
Részvételen alapuló civil demokrácia
A liberális választási demokrácia tehát nem a csúcsa mindennek, még a demokráciának sem, hogy a történelemről vagy a történelem eszméjéről ne is beszéljünk. A demokráciának egy másik, egyre jelentősebb részét képezik a nem-pártjellegű társadalmi mozgalmak, különösen a civil társadalomban, vagyis az, amit részvételen alapuló „civil demokráciának” nevezhetnénk (Fuentes és Frank, 1990; Frank és Fuentes 1990).
Politikai demokrácia hiányában az emberek Keleten és ugyanígy, bár sokkal kevesebb sikerrel, Délen is, tömegesen fordultak a civil demokratikus társadalmi mozgalmakhoz, hogy lerakják az alapjait mindenekelőtt a választási, pártokon alapuló demokráciának. Az összes „új”, „polgári” és más Fórum-mozgalom az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon arra törekedett, hogy megőrizze saját identitását és függetlenségét az új politikai pártoktól. Mégis, mindezeket a mozgalmakat legyűrték a választási folyamattal és az állam vezetésének parancsoló szükségével kapcsolatos nehézségek.
Talán a többpártrendszer (Magyarországon már 50 párt van!), a választások és parlamentek áldásai tűnnek olyan jelentőseknek a nélkülük átélt oly sok év után, hogy az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni a civil demokrácia ugyanilyen jelentős más eljárásmódjait és intézményeit. Latin-Amerikában a társadalmi mozgalmak kevésbé befolyásolták a választási demokráciára való áttérést. Azonban ezek is nagyobb számban és inkább fennmaradnak a demokratikus kormányok létrejötte óta, mivel a kormányoknál jobban törődnek az emberek gazdasági értelemben vett önfenntartásával, amelynek veszélyeztetettsége nem múlt el, vagy még növekszik is.
A jövő fogja eldönteni, vajon a választási és parlamentáris demokrácia, amelyet most Fukuyama és mások rá akarnak tukmálni a népekre, jobb lehetőségeket kínál-e a népi önrendelkezésre, mint amit ez a civil részvételi demokrácia kínál. A vitában érvként hozható fel, hogy az új, de jure választásokon létrejött és parlamentáris intézmények de facto hatékonyan szolgálják az emberek jogfosztását Kelet-Európában és a harmadik világ egyes részein (mint amilyen a Fülöp-szigetek és Dói-Korea), mégpedig annak ellenére, hogy az emberek tömegesen gyakorolták a részvételi, participációs demokráciát is. Fukuyamával szemben meg kell gondolnunk, mennyi demokratikus önrendelkezést képesek ezek az intézmények biztosítani és lehetővé tenni az embereknek, különösen abban az esetben, ha gazdaságaik a harmadik világbeliekhez válnak hasonlóvá.
Ezért tragikus döntés lenne most feladni ennek a civil demokráciának a megszervezését azoknak az előnyöknek a kedvéért, amelyeket a kizárólag politikai demokráciának a pártok révén történő gyakorlása nyújt, s ahol a pártok a választásokon egy olyan kormányzati hatalomért versengenek, amely legfeljebb működteti az államot – hiszen mi egyébre is lenne képes a külső és belső kényszerek szorításában.
Ugyanis Nyugaton és Délen a civil demokrácia mindenütt egyre inkább kiegészíti a politikai demokráciát, pontosan a politikai pártok elvén szerveződő választási eljárás korlátai miatt. A társadalmi mozgalmak milliónyi olyan gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai okból és népi követelésből keletkeznek, amelyekkel a választási rendszer és a kormányzat nem képes foglalkozni, vagy nem tud rájuk megoldást ajánlani az ezen a civil demokrácián keresztül gyakorolt népi nyomás nélkül. Megint csak a gazdasági válság az, különösen a Délen, ami arra kényszeríti az embereket, hogy igazi társadalmi mozgalmakba szerveződjenek, önmagukat aktivizálják. Ezek a mozgalmak elősegítik a részvételi demokráciát és az alternatív termelési és elosztási módokat, mégpedig annak érdekében, hogy a gazdaság csapásaival és a kormányzat nemtörődömségével vagy uralmi törekvéseivel szemben megvédjék az emberek megélhetési lehetőségeit és identitását. Természetesen, ahogyan fentebb megjegyeztük, elsődlegesen és mindenekelőtt a gazdasági krízis volt Kelet-Európában és a Szovjetunióban az a tényező, amely a társadalmi mozgalmakat abba az irányba hajtotta előre, hogy bizonyos mértékű gazdasági peresztrojkát és politikai glásznosztyot követeljenek és érjenek el. Az igény az ugyanilyen vagy éppen egészen más társadalmi mozgalmakra, amelyek a civil társadalomban és azon keresztül működnek, fennmarad a politikai pártokon alapuló választott kormányok hatalomra lépése után is.
Ugyanakkor az ilyen civil társadalmi mozgalmak – nem kevésbé, sőt gyakran még inkább, mint a kormányzásban résztvevő politikai pártok – regionális és etnikai vagy nacionalista érdekeket és követeléseket is képviselni fognak. A legjobb, amit remélhetünk, hogy előbb-utóbb mindegyikük fel fogja ismerni a többiek egyenlő jogát a létezésre az állam politikai intézményein és az államok nemzetközi közösségén belül. A legrosszabb, amitől félhetünk, hogy az etnikai, nacionalista és soviniszta csoportok megújuló fegyveres harcokba kezdenek egymással, egy újabb, mindannyiunkat fenyegető balkanizálódási és fasisztoid autoritarianizálódási folyamat során. Azonban a nacionalista és etnikai autoritarianizmusnak ez az újjáéledése ugyanazon – a világgazdaságot és különösen annak déli és keleti részelt sújtó – válság súlyosbodásának az eredménye lenne, amely miatt jelenleg az ideológiai piacon a gazdasági privatizálást és politikai demokráciát mint végső, csalhatatlan csodagyógyszert adják el és veszik meg, holott a valóságban a történelemnek még koránt sincs vége.
Összefoglaló következtetések
Éppúgy tehát, mint a pénz, a demokrácia is nagyon kívánatos, különösen, ha nem rendelkezünk vele. Azonban, a pénzhez hasonlóan, az olyan demokratikus döntések, amelyek csak az „ő kezükben” vannak és nem a „mienkben”, felhasználhatók az elnyomás és kizsákmányolás eszközeiként is. Bizonyos, hogy így áll a helyzet, ha a folyamatok feletti valóságos demokratikus ellenőrzést a kevesek monopolizálják a nagy többséggel szemben. Ámde pontosan ez az, amit a piac – a világpiac pedig a fortiori – tesz. A (világ)piac mind a pénzt, mind a döntéshozói hatalmat, demokratikusan vagy másképpen, a kevesek kezében koncentrálja, a sokak rovására. A politikai demokrácia elterjedése Délen és Keleten, bármilyen örvendetes is egyéb szempontokból, nem elég erős tényező ahhoz, hogy a világgazdaságban működő gazdasági erőket akadályozza, hatásukat felfüggessze vagy közömbösítse, megszüntetésükről nem is beszélve.' Ezek a gazdasági erők sokkal meghatározóbbak a népek jólétét illetően, mint saját döntéseik vagy demokratikusan megválasztott kormányaikéi. Ezenfelül e világgazdasági erők nagy része fölött senki sem képes kontrollt gyakorolni. Bizonyos esetekben a politikai demokráciához fordulás csak elfedi a saját ügyek kezelésében való tehetetlenséget, amelynek az emberek e demokráciákban ki vannak téve. A civil részvételi demokrácia a népek válasza és alternatív harci eszköze a civil társadalomban.
(Ford.: Szalai Miklós)
Hivatkozott irodalom
Amin, Samir 19?? La Desconnection. Paris, La Découverte.
Bello, W. és ? Rosenfeld 1990.?
Frank, Andre Gunder 1967. Capitalism and Underdevelopment in Latin America. New York: Monthly Review Press.
— 1988. American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today. In: Research in Political Economy, Paul Zarembka, Ed. Greenwich, JAI Press, pp. 3-43.
— 1990/a Revolution in Eastern Europe, Lessons for Democratic Socialist Movements (and Socialists). In: The Future of Socialism: Perspectives from the Left. William K. Tabb. Ed. New York; Monthly Review Press, 1990. pp. 87-105.
— 1990/b No End to History/ History to No End? Social Justice, San Francisco, Vol. 17, No. 4. 1990. dec. lásd még: ENDpapers 21, Nottingham, No. 21. Autumn 1990.
—1991/a. Ismertetés Bernard Nossiter: Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt c. könyvéről (publikálatlan).
—1991/b. The Underdevelopment of Development. Scandinavian Journal of Development Alternatives, jún. Spanyolul megjelent bővített változata: El Subdesarrollo del Desarrollo: Ensayo Autobiografico con una Bibliográfia de sus Publicaciones. Caracas, Editorial Nueva Sociedad, 1991.
—1991/c. The Centrality of Central Asia. Studies in History, New Delhi, előkészületben. Lásd még: Comparative Asian Studies, Free University Press for Center for Asian Studies. Amsterdam, előkészületben.
Frank A. G. és Fuentes, M. 1990: Social Movements in World History. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank és I. Wallerstein: Transforming the Revolution. Social Movements and the World System.
Fuentes, M. és Frank, A. G. 1989. Ten Theses on Social Movements. World Development, XVII., febr. 2.
