1990. április 4-én Párizsban beszélgetést folytattunk I. Wallersteinnel Kelet-Európa jelenéről és lehetséges jövőjéről. Szerkesztőségünket Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor és Tót Éva képviselte.

Ma a világban felfokozott érdeklődést tapasztalunk Kelet-Európa és az ott zajló események iránt. Ezek az események ugyanakkor nagyon konfúzussá teszik a helyzetet, s elméletileg is igen sok kérdést vetnek fel. Lázas érdeklődést tapasztalunk annak megértésére, hogy merre is tart ma a világ?

Két elkülöníthető kérdésről van szó. Az egyik: annak elméleti magyarázata, hogy mi is történik, a másik annak előrejelzése, hogy merre is tartunk?

Ugyanakkor azt is meg kell mondani, hogy minden néző­pont ideológia kérdése. A jobboldal számára nincsen szó el­méleti zavarodottságról, ők, a jobboldaliak, mindig is úgy vél­ték, hogy a szocializmus általában, s különösen a kommuniz­mus marxista-leninista (kommunista) verziója nem más, mint teljes aberráció, eltévelyedés. Talán egy kissé meglepte őket ezeknek a rendszereknek az összeomlása, de ezt az egyéni szabadság iránti igények általánossá válásával magyaráz­zák. Beszélhetünk az értelmezésben elkövetett komoly hibák­ról, de a jobboldal esetében nincsen szó zavarodottságról. Ha ilyesmiről lehet beszélni, ez éppenséggel a baloldalnál jelent­kezik. És ez világméretekben tapasztalható.

A baloldal esetében nagy vonalakban három irányzatot lehet elkülöníteni. Először is volt a kommunista mozgalom, Lenin óta, azután a szociáldemokrácia különféle változatai – főleg a nyugati országokban – és végül, harmadszor, a nem­zeti felszabadító mozgalmak a harmadik világban, amelyek magukat szintén baloldalinak tartották, de amelyeknek meg­közelítésmódja azért egy kicsit különbözik az előzőekétől. Ma mindhárom mozgalom a zavarodottság állapotába került.

Ám az egész kérdés vizsgálatát inkább az elején érde­mes elkezdeni, a XIX. század közepén, amikor is létrejön a nemzetközi munkásmozgalom. Egy hosszú, kb. 30 éves pe­rióduson keresztül (mondjuk az 1848-as forradalmaktól kez­dődően) nagy vita folyt, főként az európai baloldalon belül, ar­ról, hogy milyen eszközökkel lehetséges eljutni az utópiához, a kívánatos társadalomhoz. Ekkor éles választóvonal jött létre két tendencia között. Egyfelől voltak, akik – egyfajta anar­chista alapállásból – azt mondták, hogy mindent meg kell ta­gadni, ami addig létezett, le kell rombolni ilyen vagy olyan mó­don, s visszaadni mindent a társadalom kezébe, ám mindezt egy kissé individualista módon képzelték. Másfelől pedig ott volt az a tendencia, amely részben a marxizmushoz kapcsoló­dott, és azt hirdette, hogy ilyen módon sohasem lehetséges megváltoztatni a társadalmat, hanem szisztematikusan szer­vezkedni kell, hogy megszerezzék az államhatalmat, az egyetlen eszközt, amellyel a világot meg lehet változtatni. Azt lehet mondani, hogy ebben a vitában az említett korszakban a marxisták érvei többé-kevésbé győztek. A XIX. század utolsó harmadában mindenki vagy csaknem mindenki egyetér­tett abban, hogy meg kell hódítani az államhatalmat.

Nagyjából hasonló vita folyt le a nemzeti mozgalmakon belül is. Ez a kulturális nacionalizmus és a politikai nacionaliz­mus közötti vita. A kérdés ugyanaz: hogyan tudnánk megvál­toztatni a világot? A kulturális nacionalizmus hívei szerint egy közös nyelv stb., stb. kialakításával, a politikai nacionalizmus képviselői viszont azt mondták, nem, nem, meg kell szerezni az államot. És ebben az esetben is ez utóbbiak győztek.

Tehát a 19. század végén egyetértés volt abban, hogy az államot kell meghódítani, és erre is törekedtek. Ma, száz év­vel később, azt lehet mondani, hogy az összes említett mozgalom eljutott odáig, hogy megszerezte az állami ha­talmat. Egy sor ország marxista-leninista rezsim alá került Kelet-Európában; a másik nagy áramlat, a szociáldemokrácia esetében ugyanez a helyzet: nem ugyanazon a módon, de a szocialista pártok megszerezték a hatalmat Németország­ban, Franciaországban, Angliában, Skandináviában, s még az Egyesült Államokban is, hiszen a Demokrata Pártot többé-kevésbé úgy értékelhetjük, mint szociáldemokrata pártot. A harmadik világban pedig az úgynevezett nemzeti felszabadító mozgalmak a második világháborút követően majdnem min­denhol hatalomra kerültek. A hatvanas években tehát konsta­tálható, hogy közel száz év harcai után ezek a mozgalmak mindenütt megszerezték a hatalmat.

Ebben a pillanatban veszi kezdetét a kiábrándulás. Mert a hatalom megszerzése nem hozta meg azokat az ered­ményeket, amelyeket megelőzően reméltek tőle. A világ­kapitalizmus még mindig létezik, a társadalmi egyenlőtlensé­gek továbbra is fennállnak, s ezekben az országokban erős egyensúlytalansági helyzet tapasztalható, nem egy esetben még erősebben, mint azt megelőzően. És felvetődik az indivi­duális emberi jogok kérdése, amelyeket egyszerűen elsöpör­tek, főként a kelet-európai országokban (noha nem csak ott), és az emberek joggal kérdezhették, hát ezért harcoltunk? Per­sze hogy nem.

Véleményem szerint az utóbbi időben mindennek újraér­tékelése kezdődik, s ebben a kiindulópont 1968. Ez a balol­dali emberek világméretű forradalma volt a baloldali moz­galmakkal szemben. Úgy vélem, így kell értelmezni az 1968-ban az USA-ban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Kí­nában, Indiában, Mexikóban, Szenegálban, Itáliában történ­teket. Mindenütt ugyanaz a tétel: a baloldali pártok megcsal­tak minket.

68 nagy forradalom, de nem azonnali következmények­kel. Ez a nagy tűz lerombolta azt a magabiztosságot, ami korábban a baloldali pártok körében jellemző volt, de nem állított semmit a helyére. 68-ban Csehszlovákia vereséget szenved, és mégis – noha a kelet-európai változások Len­gyelországban, Magyarországon és az NDK-ban jóval ké­sőbb következnek be – 68 a nagy pillanat.

Tény, hogy Brezsnyev csapatai törték le a prágai tavaszt, de azt is át kell látni, hogy az amerikaiak hogyan viszonyultak ehhez. Világosan deklarálták, hogy bármi történik, semmi­képpen nem kell beavatkozni. Itt két szinten kell a dolgot néz­ni. Egyfelől az 1945 óta tartó amerikai hegemónia szemszö­géből. Fennállt a hidegháborús feszültség az USA és a Szov­jetunió között, s mindkettőnek érdeke volt, hogy ezt valami­képpen korlátozza, határok között tartsa. Véleményem szerint az igazi Jaltát az jelentette, hogy az Egyesült Államoknak szüksége volt egy szovjet zónára, és természetesen Sztálin is ezt akarta, így aztán teljes volt az egyetértés. Nem kívántak harcba bocsátkozni emiatt.

Ráadásul az Egyesült Államokat ugyanúgy meglepték a 68-as események, mint a nyugati vezető államférfiakat. Az Egyesült Államokban ugyanúgy reagáltak, mint De Gaulle Pá­rizsban, amikor leverte a diáklázadást, vagy Brezsnyev, ami­kor ugyanezt tette a csehekkel, a lengyelekkel, vagy bárki. Helyreállították a rendet. Az úgynevezett 1989-es forradalom nem más, mint a 21 évvel megkésett 1968. Elkerülhetetlen kö­vetkezménye a struktúra megrendülésének. Fel kell tenni a kérdést, miért éppen 1989? Nem azért, mert a kelet-európai népek hirtelen megszomjazták a változásokat, hiszen ez a szomj már harminc év óta létezik. Nem ez változott. Hát akkor mi? Egy Gorbacsov a hatalomban, aki nem avatkozott közbe. Aki világosan megmutatta, világossá tette, hogy nem avat­kozna be. És nem véletlenszerű, hogy éppen a lengyelek kezdték felbomlasztani ezt a birodalmat, mivel ott volt jelen a legnagyobb kelet-európai tömegmozgalom, népi mozgalom, baloldali mozgalom, munkásmozgalom.

De hogyan lehetséges ez? Hogyan került Gorbacsov a hatalomba? Egyfelől a Szolidaritás megjelenésének követ­keztében. A másik abszolút lényeges faktor viszont, amit telje­sen elhanyagolunk, az Egyesült Államok hanyatlása. Ez a ha­nyatlás azt jelenti, hogy az USA képtelen tovább fenntartani azt a belső struktúrát, amely még a hidegháború korszakáé volt. így meg kell engednie, hogy Gorbacsov kerüljön hata­lomra. Talán őrült dolognak hangzik ilyet mondani, de így van. Gorbacsov a hatalomba kerül; adva van egy Lengyelország, amely olyan, amilyen; szükségképpen dekolonializálni kell a Keletet. Ez sokkal gyorsabban ment végbe, mint gondolták, de a politikai változások gyakran így következnek be.

68 is így esett meg. Két héttel az események előtt 68-ban senki nem gondolta, hogy az fog bekövetkezni, ami bekövet­kezett. Két héttel a 89-es események előtt senki sem várta, hogy ez fog történni.

Itt vagyunk tehát most.

A kelet-európai emberek kiábrándultságában több fontos tényező játszik szerepet, de van egy, amelyik elsőrendűen fontos, s amelyet eddig nem említettem. Mondottam, hogy az egyenlőtlenségek fennmaradtak. De nem csupán a kelet-eu­rópai társadalmakon belül, hanem világméretekben is. Tehát például Magyarország szegény ország maradt. Az volt a kom­munizmus előtt, a kommunizmus alatt, és az marad utána is. Nem olyan mértékben szegény, mint, mondjuk, Nepál, de sok­kal szegényebb, mint Hollandia. Ez minden magyar számára világos, a munkások és értelmiségiek számára egyaránt; min­denki tisztában van vele, hogy a magyar életszínvonal nem éri el, mondjuk, a franciát. A kommunisták azt ígérték, hogy ez meg fog változni. „Kövessetek minket: felfejlesztjük a nehéz­ipart, visszafogjuk a külkereskedelmet, és a fejlődés ezen út­ján elérjük és túlszárnyaljuk a nyugati országok színvonalát" – mondta Hruscsov. És ugyanezek az ígéretek hangzottak el Algériában, Indiában, ezek a mozgalmak mindenütt pontosan ugyanazt ígérték. És a vége ugyanaz a kudarc. Latin-Ameri­kában, Afrikában, Ázsiában, Kelet- vagy Közép-Európában kénytelenek számot vetni azzal, hogy semmi sem változott, ha a világ egészét tekintjük, ha a változásokat nemzetközi mé­retekben értékeljük. Talán még polarizáltabbá is vált a világ, hiszen negyven-ötven évvel ezelőtt is léteztek a különbsé­gek, de talán nem voltak olyan nagyok, mint ma. És ha a jö­vőbe tekintünk, ezek a különbségek esetleg még nagyobbak lesznek.

A hatalom megszerzése révén tehát nem csupán a belső viszonyok nem változtak, de világméretekben sem változott az érintett országok helyzete. Ez a fejlődésre vo­natkozó álmok végét jelenti. Annak az álomnak a végét, hogy a fejlődés a nemzeti konstrukció keretei között lehetséges. Ezt az álmot, persze különféle változatokkal, de valamennyi érin­tett országban osztották. A kommunista, a nemzeti felszaba­dító és a szociáldemokrata változatok között ebben a vonat­kozásban semmi különbség sincsen. A tézis ugyanaz volt, és az eredmény is ugyanaz.

Tehát itt tartunk most. A kelet-európai országokban az idén, illetve a tavalyi évben végbement hirtelen és brutálisnak mondható politikai változások azt a reményt nyújthatják, hogy a dolgok rendeződnek; de a dolgok nem tűnnek egykönnyen rendezhetőnek.

Most vissza kell térni a nemzetközi arénába. Beszéltem az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról. Mit jelent ez a világ­kapitalizmus kebelén belül?

Az Egyesült Államok politikai és gazdasági hanyatlása a nyugat-európai térség és Japán viszonylagos felvirágzásával párhuzamosan zajlik. Ez minden újságban olvasható. Ez a fo­lyamat teljesen normális folyamat, semmiben sem különbözik attól, ami a múltban is sokszor lezajlott már. Meg ítélésem sze­rint még mindig nem jutottunk ki a gazdasági stagnálásnak abból a szakaszából, amely immár legalább húsz éve tart, s még öt-tíz évig is eltart, mire kijutunk belőle, és újabb felvirág­zása következik a kapitalista világnak. Rendkívül kiélezett versengés folyik immár húsz éve az USA és Európa (főként Németország), valamint Japán között, hogy ki szerzi meg a jövő vezető iparágait. És számomra világos, hogy már tíz éve geopolitikai átrendeződés zajlik. Egyfelől az amerikaiak és a japánok egyfajta gazdasági szövetségre fognak lépni, még ha ma vitáznak is a kereskedelem és egyebek kérdésében. A termelés és a finanszírozás (pénzügyek) terén máris komoly megállapodások vannak életben, amelyek csak erősödni fog­nak az elkövetkezendő időkben, és ebben a koalícióban Kína is meg fogja találni a maga sajátos helyét, bár ma még nem vi­lágos, hogy ez mit is jelent majd. Lesz tehát véleményem sze­rint egy ilyen nagy Szövetség, nevezhetjük Csendes Óceániai

Szövetségnek. S ezzel szemben lesz majd Európa, a nyugati és a keleti együtt, természetesen, és mivel ez rendkívül kicsi, mindenképpen szükséges, hogy a Szovjetunió is részét ké­pezze az Európa Háznak. Ennek a legkisebb ára Nyugat-Eu­rópa számára Kelet-Európa liberalizálása, és ezt az árat már megfizették. E felé a koalíció felé haladunk. Ezen az úton ha­ladva persze rengeteg a zátony. Vajon Gorbacsov „túléli-e" Litvániát, Örményországot, vajon …stb., stb. Bizonyos részle­teket nehéz előrelátni, de ezek valóban csak részletek. Hosszú távú tendencia marad, hogy akár egy Gorbacsov utáni másik személlyel is (persze ő a leginkább alkalmas arra, hogy a legelegánsabban hajtsa végre), de bármely más orosz ve­zetővel ennek a szövetségnek létre kell jönnie a Szovjetunió és az NSZK, Franciaország között. Egy gazdasági és politikai stb. szövetségnek.

Két gazdasági óriás lesz tehát, egyfelől Japán és Ameri­ka, másfelől Nagy-Európa. Jó-e ez, vagy rossz? Egyáltalán nem jó a harmadik világ számára. A latin-amerikai, ázsiai és afrikai országok ezen veszíteni fognak. Ez egészen biztos.

Hogy az olyan szegény országok számára, amelyek „északon" helyezkednek el, mit jelent ez, hát ezt nagyon ne­héz részleteiben előrelátni. Vagy létrejön egy olyanfajta gaz­dasági expanzió, amely ezeknek a kis országoknak is egy­fajta kompenzációt nyújt, vagy kialakulhat egy belső harma­dik világ, egy belső terület-kizsákmányolás. Nem tudnám megmondani, hogy melyikre van inkább esély, nem is lehet ilyen általánosságban megmondani. És az is lehetséges, hogy Csehszlovákia kilábal, és ugyanakkor pl. Bulgáriának nem sikerül, és a kettő között Magyarország Portugáliához válik hasonlóvá, vagy Görögország vagy Írország sorsát kö­veti majd stb. Sokféle apró nüansz van itt.

Visszatérve az ideológiai, teoretikus perspektíva kérdé­sére: ami megbukott, az a XIX. századi munkásmozgalom­nak az a tézise, hogy meg kell szerezni a politikai hatalmat egymás után az egyes országokban, és ezen a módon vál­toztatjuk meg a világot. Ez a gondolat, ez a feltevés megbu­kott. Világos, hogy ez nem megy. Új stratégiát kell találni.

Negatív szempontból 1968 nagyon jó volt, hiszen lerom­bolta a régi tételt, ám anélkül, hogy a helyére állított volna egy valóságos és konkrét, reálisnak tűnő másikat, amely a jövőre nézve hatékony lehetett volna. Csak meg kell nézni azokat az újnak nevezett mozgalmakat, mint például a Zöldeké. A „Zöld" mozgalom, amelyek közül talán Németországban ta­láljuk a legerősebbet, szóval ez a Zöld mozgalom megismétli az összes XIX. századi vitát. Száz év alatt ezek a viták egy ta­podtat sem haladtak előbbre. A Zöld „realisták" úgy beszél­nek, mint a marxisták 1880-ban, a „fundamentalisták" pedig mint az 1880-as évek anarchistái. Ugyanazok az érvek és ugyanazok a lehetőségek a nézeteltérések megoldására. Ugyanezt vagy majdnem ugyanezt lehetne elmondani a femi­nista mozgalmakról.

Íme a zavarodottság. De ez nem az önök speciális ma­gyar zavara. Ez a zavar ugyanakkora Franciaországban, az Egyesült Államokban, Indiában és Afrikában.

Ahhoz, hogy ezek a mozgalmak újraszerveződjenek, a kapitalista világ struktúrájának új analízisére, belső fejlődésé­nek új elemzésére, belső ellentmondásainak új föltárására van szükség.

Véleményem szerint a neoliberálisok hihetetlen mérték­ben tévednek. Valami megoldást kell találni erre az évtizedek óta tartó strukturális válságra. A tizenkilencedik század egyik bizonyossága (ami a tizennyolcadik század bizonyossága is volt) a haladás ideológiája. De a kikerülhetetlen és biztos ha­ladás gondolata teljességgel hamis. Semmi sem bizonyos, amikor egy nagy kritikus elágazási ponthoz érkeztünk, nagy történeti döntéseket kell meghozni, és ezt éppen úgy megte­hetjük jól, mint rosszul. Itt megállok, nincsen kész formulám, megoldási javaslatom, amit felkínálhatnék.

Önök idáig úgy vélhették, hogy egy nagyon fojtogató helyzetben, egy zárt épületben élnek, és most lehet beszélni­ük. Nekünk az Egyesült Államokban ugyanilyen élményben volt részünk a hatvanas években. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején egy zárt és fojtogató világban éltünk, nem beszélhettünk, nem gondolkodhattunk, a hatvanas évek végének eseményei hirtelen kinyitottak mindent. Azóta be­szélünk, vitatkozunk. Most Önök utolérnek, követnek minket ebben, semmi más, semmi több nem történik. Követnek min­ket a vitákban, belépnek egy olyan politikai életbe, amely tel­jességgel normálisnak nevezhető, ez se nem látványos, se nem csodálatos, csak egyszerűen lehetséges.

Ön egy Magyarországon néhány hónapja megjelent cikkében azt fej­tette ki, hogy a kapitalizmus terjeszkedése körülbelül a jövő század kö­zepéig lehetséges. Ez történelmileg nagyon rövid idő; és ha egy társa­dalom ilyen késői szakaszában van, akkor azért már általában érzé­kelni lehet, ha pontosan tudni nem is, hogy melyek azok a tendenciák, amelyek szétfeszítik?

Ez a kapitalista rendszerről alkotott felfogásommal függ össze, arra megy vissza. Ez nem egy proletár bázison, hanem egy vegyes munkaerő-struktúrán nyugvó társadalom. Nem proletarizált, de nem is az ellenkezője. Nem szabadpiaci, ha­nem vegyes piacon nyugvó rendszer. Se nem szabad, se nem zárt. Ez egy olyan szisztéma, ahol nem zajlik minden automa­tikusan, csak részben. A rendszer kulcsa abból a tényből szár­mazik, hogy nem is teljesen bürokratikusán szabályozott, de nem is teljesen szabad.

A XIX. században a kapitalizmus liberális jellegét hangsú­lyozták. De a valóságban finom egyensúly jött létre a szabad­ság és a kontroll között. Például a munka esetében. A kapita­listának nem érdeke, hogy proletarizált munkaerő dolgozzon a számára. A valóságban nagy ellenállás van a proletarizációval és a piac liberalizálásával szemben. Kb. két hete az Inter­national Herald Tribune-ban megjelent egy cikk, amit egy nagy amerikai bankár írt, igen neves ember, aki azt mondta, hogy nem hagyhatjuk, hogy a nagy bankok tönkremenjenek. „Nem engedhetjük meg, hogy a piac tönkretegye a nagy bankokat, mert ennek ilyen és ilyen következményei lenné­nek. A kormányzatnak mindenféleképpen be kell avatkoznia" stb. Ez az igazi kapitalista nyelvezete.

Mindezek ellenére van egy hosszú távú tendencia, amely szerint mégis a teoretikus kapitalizmus felé történik haladás; a proletarizálódás, a piac liberalizálása felé, és ezek a tenden­ciák lesznek azok, amelyek majd lerombolják a kapitalizmust. Egy olyan pont felé haladunk, amely már nem teszi vagy nem fogja többé lehetővé tenni a nagy profit létrehozását. Ez struk­turális valami, lassan haladunk egy emelkedőn (ennek a folya­matát leírtam bizonyos írásaimban), és innen nem tudunk újra leereszkedni, visszaereszkedni, tehát elérkezünk egy olyan pillanathoz, ahonnan nincsen további lehetőség. A húsz szá­zalék: O.K., negyven százalék jó, és a nyolcvan is lehetséges. De szerintem a kapitalizmus lassan elérkezik a maga aszimptotájához. És ez létrehozza a nagy válságot, a nagy krízist, amelyet most élünk éppen. Igen, éppen most éljük meg. De itt nem egy néhány hetes vagy éves válságról van szó, hanem egy évszázados léptékű válságról. Erre alapoztam az elkövet­kezendő évszázadra vonatkozó véleményemet. Én így látom a dolgot.

Van egy olyan tézis is, hogy egy olyan állapot felé hala­dunk, amelyben a lineáris fejlődés többé nem lehetséges, egy kettéágazás, azaz két teljesen különböző lehetőség adó­dik, s nem láthatjuk világosan előre a kimenetelt. És megítélé­sem szerint középtávon ez áll előttünk.

Amit igazából hangsúlyozni szeretnék – mivel azt gondo­lom, hogy ez nem eléggé világosa kelet-európaiak számára – az az, hogy Önök egyáltalán nincsenek különleges helyzet­ben. Teljes mértékben normális helyzetben vannak, még a történelmük sem teljesen különleges. Önök úgy gondolják, hogy az, de véleményem szerint mindez csupán egy variánsa annak, amit a többiek már megéltek. És minél előbb bekövet­kezik az az állapot, hogy Önök saját magukat normálisnak íté­lik meg, annál jobb nekünk is és Önöknek is.

Az imént azt mondta, hogy a harmadik világ csak vesztese lehet ennek a folyamatnak. Mi lehet a harmadik világszámára a jövő? Mi követke­zik ebből a vesztes helyzetből az elmélet számára?

Számukra csak két változat lehetséges: elviselni vagy megál­lapodásokat kötni. Egy vagy két vagy három ország számára mindig van kiút, megoldás, áthidalás, a többiek pedig elviselik a csapásokat.

Két megoldás van középtávon. Mindkettőt tapasztalhat­juk majd. Az egyik megoldás a nagy lázadás. A nagy lázadá­sok, amelyek megrengetik a világot. Nigéria, India, Brazília, vagy nem tudom hol, vagy mint Vietnam a múltban, ez tehát egyfelől az egyik megoldási mód. A másik pedig a tömeges, északi irányú migráció. Ezt az Észak hatalmai semmilyen mó­don nem tudják megakadályozni. A legutóbbi időkben is sok vita folyt a migrációról. Négy vagy öt éve hatalmas vitánk volt az immigrációról az USA parlamentjében, végül egy nagy kompromisszum született a három erő között, és egy nagyon bonyolult szisztéma alakult ki. És ma arról vitázunk, hogy ez a kialakított rendszer megbukott, nagy politikai erővel lerombol­ták. Találni kell tehát valami mást.

Hatalmas méretű az illegális migráció. A közlekedési és kommunikációs lehetőségek igen könnyen elérhetővé váltak, és nagymértékű az az összejátszás is, amellyel a munkaadók, pl. az Egyesült Államokban, alkalmazzák ezeket az emigrán­sokat. Miért ne? A kisvállalkozók fittyet hánynak a teóriának, a saját hasznukat tartják elsőrendűnek.

A nyugat-európai országokban egyszerűen szembe kell nézni a ténnyel, hogy például Franciaországban a népesség húsz százaléka muzulmán (mohamedán) lesz. S még a telje­sen „zárt" országokban is, mint például Japán, ha odamegy, láthatja, hogy kínaiak, koreaiak, Fülöp-szigetekiek és vietna­miak többnyire illegálisan bevándorolt tömegei élnek ott. Nem látható előre, mi lesz Moszkvában, Stockholmban, Budapes­ten, de egész Európában jellemző a tömeges egyéni invázió, amelynek számtalan politikai, társadalmi, gazdasági követ­kezménye adódik.

Tehát mi következik a harmadik világ számára? Mit tehet­nek? Csinálhatnak forradalmat Nigériában, és/vagy elküldhe­tik a nigériaiakat Magyarországra. Bebörtönözhetnek vagy le is lőhetnek akár százakat, ez nem jelent érdemi különbséget. Az „Északot" nem fogják hagyni pihenni a maga jólétében. Nem fogják hagyni, hogy a világ gazdagjai jó lelkiismerettel élvezzék az életet.

A New Yorkban tapasztalható pszichózis érzékelhető már mindenütt az európai nagyvárosokban is. Az egyéni biz­tonságérzettel kapcsolatos pszichózis. Az utcák nem bizton­ságosak, mindenütt jelen vannak tolvajok, gyilkosok. Ez nem túl szórakoztató. Mindenütt koldusokat látni, hajléktalanokat stb., stb. S ez még tovább romlik majd.

Van más probléma is, például a világ népességének fo­lyamatos növekedése. Talán lassan megáll ez a folyamat, de az nem megy olyan gyorsan. Lelassul, de attól a növekedés még nem áll meg. A földterület nem növekszik. Ma itt Párizs városában jóval több ember él, mint korábban. Ami azt jelenti, hogy a mindennapi élet egyre kevésbé kellemes. Kevesebb a zöldövezet, kevesebb fény süt, mindenből kevesebb van, a la­kás végtelenül drága, a telekárak felszöknek.

Ezen a tényen sokat vitáztak az USA-ban is. Ami a máso­dik világháborút követően biztosította az amerikai középréte­gek jólétét, az az volt, hogy biztosak lehettek benne, harminc­-negyven éves korukra képesek lesznek hozzájutni egy saját otthonhoz. Ez egy mai huszonötéves számára összehasonlít­hatatlanul nehezebb. Szinte biztosra vehető, hogy a gyereke­ink életszínvonala alacsonyabb lesz, mint a miénk; míg az én generációm számára teljesen bizonyos volt, hogy az élet-sztenderdje magasabb lesz, mint az apjáé volt. Mindenki azt várta, hogy a következő generációnak jobb lesz, és ma éppen nem ez a helyzet. És ez így van Európában is.

Azt mondhatjuk, hogy legfeljebb csak egy tízszázaléknyi társadalmi csoport él úgy, hogy nincsenek problémái. A leg­szegényebbek most is a legszegényebbek. A leggazdagab­bak pedig ma gazdagabbak, mint valaha. A középen elhelyez­kedő 30, 40, 50 százalék pedig, tehát a középrétegek ma ha­nyatló, romló helyzetben vannak, aminek igen nagy jelentősé­gűek a politikai következményei. Első számú következménye a jobboldal és a szélsőjobb megerősödése. A második talán egy új baloldal megerősödése. Semmiképpen sem számít­hatunk politikai nyugalomra. Itt Nyugaton ez egyáltalán nem igaz.

Amit tehát Kelet-Európának mondani lehet, az az, hogy ami Nyugaton van, az nem rózsakert. A korábbi, hagyomá­nyos „szocialista" propaganda joggal tekinthető teljes mérték­ben nevetségesnek, ám most éppen egy másik, ugyancsak nevetséges propagandát kell elviselniük. E propagandával szemben látnunk kell a nyugati társadalmak szociológiai való­ságát, hogy megértsük azt, ami történik.

(Ford.: Tót Éva)

Az elmúlt négy évben megsokszorozódtak a leszerelést elősegíteni kívánó kezdeményezések – ezek között a washingtoni INF-szerződés volt a legfontosabb. De nemcsak a stratégiai és geopolitikai ér­dekek állnak szemben azokkal a törekvésekkel, melyek célja egy ke­vésbé felfegyverzett világ létrejötte, hanem a számos hadiipari komp­lexum is, melyek az államhatárokon átnyúlva működnek, s jelenleg a leszerelés legkomolyabb akadályait képezik, hiszen az ő tevékeny­ségük szinte átláthatatlan.

Az évek során, és különösen az első világháború idején létrejött egy olyan ipari szervezet, mely a hadianyaggyártásra szakosodott. Ezen ipari szervezet körül a sajátos érdekek külön hálózata alakult ki, egy valóságos nemzetközi nomenklatúra, a katonai stratégiákat is be­folyásoló rendszer, egy újfajta háborús kultúra, mely az egyre bonyo­lultabb fegyvertechnológiai csodákon alapul.

A legfőbb hatalmak

Napjainkban a különböző hadiipari vállalatok, kutatóbázisaikkal, üzemeikkel, kereskedelmi és pénzügyi hálózatukkal valódi hatalmat képviselnek, jóllehet elméletileg ellenőrzés alatt tartják őket: Francia­országban például a DGA (Délégation Générale pour l'Armement), az Általános Fegyverkezési Bizottság, az Egyesült Államokban pedig a Pentagon látja el ezt a feladatot. Franciaországban az iparban foglal­koztatottak 5,8%-a dolgozik a hadiiparban (6.000 vállalatot jelent ez, melyek közül a 6 legnagyobb teljesíti a nagy gyártási programok 80%-át), melynek költségvetése 108 milliárd frank volt 1988-ban; ez azon­ban csak a legszűkebb értelemben felfogott hadiipar költsége, külön­féle járulékos részei nélkül, s mindezt inkább csak figyelemmel kíséri, de nem kontrollálja az Általános Fegyverkezési Bizottság, mely egyébként a francia kutatási-fejlesztési keret körülbelül 20%-a fölött diszponál. Ez a bizottság valójában nem tud ellenőrzést gyakorolni a hadiipar felett, hiszen számos magas rangú államigazgatási tisztvise­lőből lett vezető e vállalatoknál – és fordítva is -, így aztán olyan kap­csolatrendszer szövődött a felső szinteken, mely nem hivatalos szer­vezeteken keresztül, hanem informálisan működik.¹ Ugyanez a hely­zet az Egyesült Államokban is, ahol 1983-ban 475 milliárd dollárnyi befektetett tőkét, 1982-ben pedig az összes ipari beruházás 40%-át kellett a Pentagonnak „ellenőriznie", jóllehet a Pentagonban egyetlen alosztály („research and engineering") foglalkozik azzal, hogy az or­szág fegyvergyártását koordinálja. Bolygónk vezető ipari hatalmainak fegyverkezési programjait mindig is saját hadseregük irányította, s ezeknek mindig megvolt a maguk saját, testhezálló „bizottságuk"… Ezeket a hadiipari hatalmasságokat úgy integrálták az államhata­lom különböző ágazatai, hogy teljes körű ellenőrzésük lehetőségét el­mulasztották biztosítani. E vállalatok részt kaptak az államhatalom­ból, így aztán saját gyártási profiljuknak és pénzügyi lehetőségeiknek megfelelő fegyverkezési programokat, technikai újításokat, katonai stratégiákat kezdeményeztek,² hogy elébe menjenek a különböző – belföldi vagy külföldi – megrendelők igényeinek. A különféle fegyver­kezési programokkal kapcsolatos igazi döntések gyakran a parlament megkerülésével, annak háta mögött születnek: nem a politikusok, ha­nem sokkal inkább a hadmérnökök hozzák azokat. Jól látható ez az olyan esetekben, mint volt például a neutronbomba-program, vagy a Rafale-program. Az Egyesült Államokban a hatvanas években vég­zett kutatások alapján felmerült annak a lehetősége, hogy olyan atom­fegyvert állítsanak elő, melynek ereje nem a (hagyományos) romboló hatásban, hanem különlegesen pusztító sugárzásában rejlik. Az amerikai fegyvergyárosok, akik egy különösen hatékony lobby támo­gatását élvezik, a szovjet fenyegetésről folytatott sajtókampánnyal megpróbálták megnyerni Carter elnököt annak a tervnek, hogy kezd­jék el e fegyver (a neutronbomba) gyártását.³ Tudjuk, hogy ez alka­lommal nem jártak sikerrel, de vajon hány másik hasonló programot vihettek keresztül diszkréten, anélkül, hogy a közvélemény akárcsak tudomást szerzett volna az ügyről? Franciaországban azoknak a tár­gyalásoknak a kudarca után, melyek az európai együttműködéssel létrehozandó új európai vadászrepülővel kapcsolatban folytak, a Dassault társaságnak sikerült elfogadtatnia saját Rafale-programját an­nak ellenére, hogy az áttekinthetetlen költségek miatt a program ren­tabilitása bizonytalan volt.⁴ Messzire visz ez a logika, hiszen annak ér­dekében, hogy a hagyományos fegyverek újabb típusait eladhassák, az amerikai katonai vezetők például máris arra kényszerültek, hogy felülvizsgálják a NATO katonai doktrínáját, „megállapodásossá" te­gyék azt, vagyis olyan újabb hadműveleti terveket dolgoztak ki – mint az Airland Battle és a FOFA⁵ -, melyekben szerepet kaptak ezen újabb fegyverek is.

A fegyverpiac válsága

A nyolcvanas évek eleje óta a fegyverpiac válságban van: az export­rendelések egyre csökkennek, s még az Egyesült Államokban is – ahol pedig a nagy belső piac miatt könnyebben viselik el a válságot – az a tendencia tapasztalható, hogy minden fegyverkezési program módosul, csökkenteni igyekeznek minden nukleáris vagy hagyomá­nyos fegyverekre vonatkozó tervet.

Ez az értékesítési válság két jól elkülöníthető, mégis egymással összefüggő jelenség következménye. Váratlanul, még az Egyesült Ál­lamok és a Szovjetunió közötti enyhülés korszaka előtt kezdődött e válság, s először csak a hagyományos fegyverekre korlátozódott. Ko­rábban, húsz éven át a harmadik világ országai vásárolták fel a fejlett országok által exportra gyártott fegyverek háromnegyed részét. A leg­főbb megrendelők azonban – Brazília, Észak-Korea, Líbia, Argentí­na, India és Pakisztán – nemcsak fegyvereket, hanem licenceket is vásároltak, hogy hazai gyártmányú hadianyagokkal szerelkezhesse­nek fel. A technológiák megszerzése lehetővé tette ezen országok számára, hogy létrehozzák saját hadiiparukat, melyek ugyan főleg csak az egyszerűbb hadifelszerelések gyártására voltak alkalmasak, de maximálisan alkalmazkodtak az egyes országok sajátos igényei­hez. Önálló hadiiparuk kialakultával ezen országok rögtön export­őrökké léptek elő, s konkurálni kezdtek régi szállítóikkal jó néhány olyan termék gyártásában és értékesítésében, melyek a harmadik vi­lágbeli országok hadseregei számára különösen fontosak voltak. En­nek eredményeként a piac fokozatos beszűkülését tapasztalhatták meg a fejlett országok vállalatai.⁶ A technológia megszerzéséhez szükséges pénz előteremtése a harmadik világ jelenlegi legfőbb fegyverexportőrei, Brazília és India esetében eladósodással járt együtt. 1971 és 1985 között a harmadik világ országai összesen 286 milliárd dollár értékben vásároltak fegyvert: ezzel az összeggel ezen orszá­gok felgyülemlett államadósságának 30%-át ki lehetett volna fizetni. Manapság a harmadik világ országaiban nem ritka az a jelenség, hogy az adósságtörlesztésre és a katonai kiadásokra fordított pénzek összege közel akkora, mint az ország teljes bevétele. Így például Pa­kisztánban az 1987-88-as év költségvetési bevétele 105 millió rúpia volt, míg a katonai kiadások és az adósságtörlesztés összege 88 mil­lió rúpiát tett ki. Ezen országok eladósodása, mely tény részben a ha­diipari komplexumok létrejöttével magyarázható, a fegyverkezéssel kapcsolatos szerződések felülvizsgálatához és újabb tárgyalásokhoz vezetett – vagyis a kifizetések átütemezéséhez, további technológiák átadásához, a kifizetésre kerülő összegek csökkentéséhez, a kama­tok elengedéséhez, s ezzel együtt a megrendelések mennyiségének csökkenéséhez. Az Irak és Irán között folyó háború befejeződése csak még jobban felerősítette ezt a tendenciát, hiszen például 1984 és 1988 között az összes fegyvermegrendelés 30%-a az itteni fron­tokról érkezett.⁷ Mi következett ebből a szituációból? A Dassault és a Thomson cég exportja például akkor nőtt meg újra látványosan a har­madik világ felé, amikor elkezdték elbocsátani munkásaik egy részét (átálltak az olcsóbb, könnyebben kezelhető termékek gyártására, na­gyobb rugalmasságra kényszerültek). Az európai hadiiparnak át kel­lett strukturálódnia ahhoz, hogy a Mátra, a Thomson, a Dassault és egyéb vállalatok bekapcsolódhassanak például a brazil hadiiparba, hogy bezsebelhessék az osztalékot az olyan vállalatok hasznából is, mint az Embraer, a Helibras és a Bernardini (Brazília egyébként ab­szolút értékben a harmadik világ egyik legjobban eladósodott orszá­ga). Ebből következően megszűnt a hadiipar helyhez kötöttsége, olyan újabb ipari komplexumok jöttek létre, melyek a fejlett országok­ban működő társaik függvényei voltak. Bolygónkon végül mindenhol oda vezetett a fejlődés, hogy kialakultak a nagy nemzeti hadiipari komplexumok, melyeknek egymás közötti konkurenciája kihat az összes többi iparágra – az elektronikára, a kohászatra éppen úgy, mint az atomiparra. A brazil hadiipari komplexum a maga körülbelül 350 vállalatával és 100 ezer alkalmazottjával külső függősége dacára is a harmadik világ legnagyobb hatalmú szervezete.

A Kelet és Nyugat közötti kapcsolatok újabb fejleményei nagy ha­tással voltak a különféle hadiipari komplexumok ügyeire.

A két nagyhatalom közötti jelenlegi enyhülés egyik legfőbb oka kétségtelenül az a felismerés, hogy a fegyverkezési verseny költségei a gazdasági fejlődés komoly akadályát jelentik mindkettejük számára. A gorbacsovi vezetés ezt teljesen világosan ki is mondta: állandóan hangoztatták annak szükségességét, hogy a „civil" gazdaságba cso­portosítsák át az erőforrások zömét; ugyanez a gondolat egyre jobban foglalkoztatja az amerikai vezetőket is, akik konstatálták – Zbigniew Brzezinski szavait idézve – „az Egyesült Államok gazdasá­gi előnyének kétségtelen csökkenését" a világban.⁸ Az Egyesült Álla­mok államadósságának felduzzadása már most szükségessé tette a tervbe vett katonai programok költségvetésének némi csökkentését.

1988-ban a katonai kiadásokra előirányzott összeg az Egyesült Államokban 268 milliárd dollárra emelkedett. Ha a hosszabb távú ten­denciát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy e kiadások reálértéke 1969 és 1979 között 34,6%-kal csökkent, majd 1979 és 1989 között, az amerikai konzervatívok előretörése idején 51,9%-kal növekedett. Ez a fejlődés egyre negatívabb kereskedelmi mérlegeket eredményezett: 1982-ben 8,7 milliárd dollár volt a hiány, 1989-ben pedig már 128,7 milliárd dollár.

A Kelet és Nyugat között folyó fegyverkezési verseny 1981 és 1986 között a katonai kiadások 30%-os emelkedését eredményezte. 1988 júliusában az Egyesült Államok államadóssága 421 milliárd dol­lár volt, ugyanakkor a harmadik világbeli országok összadóssága – az IMF szerint – 1.243,5 milliárd dollárra rúgott.

A hadiipari komplexumok átstrukturálódása

Mindkét tábor katonai költségvetésére hatással volt az a tény, hogy a két nagyhatalom kifulladt a fegyverkezési versenyben, s hogy a Kelet és Nyugat közötti kapcsolatokban újabb enyhülési szakasz jött el. Ám a hadiipari komplexumok – a költségvetési deficit és az ezzel össze­függő amerikai gazdasági kapacitás-problémák ellenére is – sikerrel védték meg állásaikat, s az 1989-es védelmi költségek 1988-hoz vi­szonyítva mindössze 0,43%-kal csökkentek, a katonai fejlesztési ku­tatások költsége pedig még nőtt is, 75,5 milliárd dollárról 77,8 milliárd dollárra. Keleten, ahonnan a megújulás szelei fújdolgáltak, a gorba­csovi vezetés leszerelési kezdeményezéseinek számos kézzelfog­ható eredménye volt: félmillió katona és tiszt leszerelése, 10 ezer harckocsi, 8.500 löveg és 800 harci repülőgép leselejtezése. A katonai bürokrácia azonban továbbra is igen erős, s a leszerelési kérdések­nek még az elvi vizsgálatához is csak a nyugati tapasztalatok adhat­nak támpontot. Csak nemrégiben, és akkor is a Külügyminisztérium ösztönzésére – mivel a Tervhivatal, a Honvédelmi Minisztérium és a katonai adminisztráció hallgat az ügyben – kezdhették el például vizs­gálni a második világháború után és a Hruscsov idején végrehajtott haderőcsökkentések körülményeit.

Európában, ahol a válság által leginkább sújtott üzemek és em­berek találhatók, az ellenállás főleg a nagyszabású átstrukturálódás­ban mutatkozik meg.

A különböző hadiipari komplexumok a válság hatására meg­kezdték önmaguk átszervezését, éppen úgy, ahogy a többi iparág is ezt teszi válsághelyzetben. Ezzel az átstrukturálódással alkalmaz­kodnak az új helyzethez, így állnak ellen a leszerelési folyamatnak. Tavaly júniusban a NATO-tagországok hadügyminiszterei a GEIP (Groupe Européen Indépendant de Programme), a Független Euró­pai Programcsoport ülésén elfogadták a katonai EURÉKA, az EUCLID (European Cooperation forthe Long-term In Defense) programját. A nyugat-európai országok célja az, hogy létrehozzanak egy kohe­rens ipari és kutatási komplexumot, mely az EUCUD-program kereté­ben szállítaná a jövő fegyvereihez szükséges technológiai és kutatási eredményeket. Az EUCLID-program megalkotása csak egyike azok­nak a lépéseknek, melyek az európai hadiipar egészére kihatással vannak. Azon túl, hogy sokasodnak a vállalatok közötti kooperációs megállapodások (például a francia MÁTRA és a német MBB egy ra­kétafegyver, a francia SNIAS és az olasz SÉLÉNIA egy légvédelmi fegyver gyártására fogott össze), egész ágazatok is összeszövetkez­nek. Ilyen például az európai elektronikai ipar, melyben 1988 novem­bere óta a német SIEMENS az angol General Electric Companyval működik együtt; ilyen a TRTés a HSA, a Philips francia, illetve holland leányvállalata közötti együttműködés; a Thomson és a British Aerospace közös segítségnyújtása az olasz Ferranti vállalatnak; ilyen az elektromechanikában a francia CGE fúziója a General Electric Company „Power System" részlegével. A következő hónapok során újabb és újabb szövetkezések várhatók, mivel ezek teszik lehetővé az euró­pai hadiipar számára a válságból való kilábalást. Ugyanez a folyamat megy végbe az egyes országokon belül is: az NSZK-ban a Daimler Benz társaságnak ugyanakkora részesedése van az AEG, az MTU, a Dornier és az MBB vállalatokban, mint a francia Renault-nak, Aerospatiale-nak, Thomsonnak, SNECMA-nak. Franciaországban ugyan­ez mutatkozik meg az eddigi vetélytársak, a SNIAS és a Dassault közötti fokozott együttműködésben, az állami kereskedelmi tevékeny­ség felélénkülésében, valamint a szárazföldi fegyvereket gyártó ipari társulás, a GIAT (Groupement Industriel des Armements Terrestres) állami vállalattá történt átalakításában, amit a francia kormány kezde­ményezett. Az ilyesféle manőverek természetesen nem korlátozód­nak csupán az európai kontinensre. Franciaország tavaly júniusban kapott megrendelést két darab 2 ezer tonnás fregatt gyártására Szaúd-Arábiától; a szerződés azonban – mint a mostanában kötöttek mindegyike – lényeges kiegészítő, kompenzációs megállapodásokat is tartalmaz: olyan technológiák átadásáról van benne szó, melyek elősegítik az arab (főleg az egyiptomi és a szaúd-arábiai) fegyver­gyártó ipar fellendülését.

A hadiipar átállítása

Ez a folyamatban lévő átstrukturálódás elvezethet egy egységes, összeurópai hadiipari komplexum kialakulásához, mely sokkal inkább versenyképes lenne az amerikai és a szovjet fegyveriparral ebben a jelenlegi nehéz piaci helyzetben, mely a harmadik világbeli partnerek/ vetélytársak előretörésének következménye. Ez az átalakulás a válla­latok pénzügyi mozgásterének megnövekedésével jár együtt, s így lehetővé teszi a leszerelésre irányuló politikai kezdeményezések ki­védését, megkontrázását. E vállalatok elbocsátásokkal és pénzügyi machinációkkal védekeznek, s mindig inkább a hadiiparon belül ma­radva hajtanak végre profilváltást, mintsem hogy a békés, polgári ipar szférájába próbáljanak átvonulni.

A közgazdászok körében folyó viták során – főleg az Egyesült Ál­lamokban és a Szovjetunióban – kiemelt fontosságot szoktak tulajdo­nítani a fegyverkezési költségeknek mint a gazdasági növekedést fé­kező tényezőknek. Az Egyesült Államokban a gazdasági átalakítás és a leszerelés kérdéseivel foglalkozó állami bizottságban (ECD) tevé­kenykedő politikusok, szakszervezeti vezetők, tudósok (George McGovern volt szenátor, Tedd Welss kongresszusi képviselő, Andrew Young, Atlanta polgármestere, John K. Galbraith professzor, Seymour Melman, a szerkezetváltással kapcsolatos kutatások vezetője) 1988 májusa óta arról próbálják meggyőzni a közvéleményt, hogy a fegyverkezési versenyt le kell állítani, s helyre kell billenteni az ország gazdasági egyensúlyát. E bizottság munkáját nagy figyelemmel kísé­rik Bush elnök tanácsadói, akik maguk is sürgetik a katonai költségve­tés megnyirbálását.

A gazdasági átalakítás már régóta napirenden van. A New York-i Columbia Egyetem tanára, Seymour Melman és köre⁹ szerint vilá­gunk „permanensen hadigazdaságban" él, miközben – relatíve – béke van. A katonai jellegű termelés állandó és fontos tényezője az iparnak, és a vállalkozók a hadianyagokat épp olyan terméknek tekin­tik, mint bármi más árut. így tehát ezek is részét képezik a nemzeti össztermelésnek, ugyanolyan joggal, mint az összes többi termék, annak ellenére, hogy gazdasági szempontból különlegesnek számí­tanak, hiszen a katonai jellegű termékek és szolgáltatások improduk­tívak. Nem járulnak hozzá az életszínvonal növekedéséhez, és nem jelentenek segítséget más áruk előállításához. Nem kapcsolódnak be a fogyasztási javak körforgásába sem.

A hadigazdaság – ezen elemzés szerint – rombolóan hat a gaz­dasági életre, hiszen jelentős inflációt és munkanélküliséget okoz. Ezen amerikai közgazdászok szerint a militarizmus káros a tőkés rendszerre. Úgy vélik, hogy a gazdaság átalakítása lehet a militariz­mus alternatívája, s hogy ez törhetné meg a hadiipari komplexumok hatalmát. Ez az átalakítás tehetné lehetővé, hogy a kapitalizmus (új­ra) olyan rendszerré legyen, amely a lakosság szükségleteit igyekszik kielégíteni.

A szocialista teoretikusok a maguk részéről mindig is hangoztat­ták, hogy nem a piacgazdaság kritériumai (a csereérték), hanem a szükségletek (használati érték) alapján kell a termelést megszervez­ni. A rendszer társadalmi-gazdasági változása nem képzelhető el anélkül, hogy megtörnék a kapitalizmus „kemény magját", a hadiipari komplexumokat.

Átalakítási kísérletek

A gazdasági szakértők elméletei nem csupán a fegyvergyártás okozta károk elemzésén alapulnak, hanem építenek a történelmi tapasztala­tokra is. „Visszaállás"-nak nevezték a hadviselő országokban lezaj­lott nagyszabású folyamatot, a gazdasági élet átalakítását a második világháború befejezését követően. Ötévi háborús erőfeszítés után a fegyvergyártásra beállt gazdaságokat visszaállították a polgári terme­lésre. Leghíresebb az amerikai autóipar esete: az autógyárakban 1941-től kezdve páncélosokat gyártottak, majd 1945-ben visszatértek a személygépkocsik előállítására. Ez a nagy átalakulás nem korláto­zódott pusztán arra, hogy új termék gyártására tértek át, hiszen millió­nyi leszerelő katonát is munkával kellett ellátni, s új alapokra kellett he­lyezni az egész újjáéledő gazdaságot.

Részben az átalakítás alapozta meg az ötvenes és hatvanas évek gazdasági fellendülését is. Ennek az átszervezésnek a sikere azt mutatta, hogy ez technikailag lehetséges, járható út.

Ebből következően számos más fontos kezdeményezés is tör­tént az Egyesült Államokban. Létrehozták például az OEA-t, a Gazda­sági Egyeztető Hivatalt, mely a hatvanas években sok katonai üzem és bázis átállításában vette ki a részét; említhetjük George McGovern szenátor törvényjavaslatait, melyek ugyancsak az átalakítást szolgál­ták, vagy az olyan amerikai szakszervezetek állásfoglalásait, mint az UAW (United Automobile Workers) és az IAM (International Association of Machinists).

A gazdaság átállítása mint a társadalmi átalakulás feltétele

Az amerikai vezetők kezdeményezései kizárólag gazdasági téren je­lentkeznek, s így még meghagyják a katonai termelésre való visszaál­lás lehetőségét. Pedig a most megkezdődött periódus, a két nagyha­talom közötti enyhülés szakasza, a Jalta örökségeként Európára ma­radt régi rend szétesése kedvező lehetőségeket kínál a társadalmi át­alakulásra is – feltéve, hogy sikerül legyőzni a hadiipari komplexumok ellenállását.

Térjünk rá a dolgozók millióinak követeléseire, mozgalmukra, melyet szocialistának vagy kommunistának szoktak nevezni. E moz­galmak a termelés célszerűségének fontosságát hangsúlyozzák, vagyis hogy meg kell haladni azt a felfogást, mely bármiféle ter­melést önmagában véve is hasznosnak tart. E tekintetben már vannak eredmények, abból eredően, hogy a dolgozók maguk is részt vesznek saját vállalatuk gyártási terveinek kidolgozásában. A célsze­rűség jelen esetben azt jelenti, hogy úgy termeljünk, hogy a megmun­kálás során a termék az ember számára értékessé váljék. Ez a célsze­rűség a használati érték, ez az, ami szembeszegezhető a tőkés logi­kával, melyben az értéktöbblet kisajátítása a lényeg, bármiféle ter­mékről legyen is szó, ideértve a fegyvereket is. A dolgozók tehát a vál­lalaton belüli új viszonyrendszerért és a társadalmilag hasznos termé­kek gyártásáért harcolnak.

Példa erre a Lucas Aerospace dolgozóinak kísérlete. Amikor az elbocsátás veszélye fenyegette őket, ők maguk dolgoztak ki egy át­alakítási tervet az angliai fegyveriparra vonatkozóan.¹⁰ Először is lét­rehoztak egy saját szervezetet, az Egyesített Tárgyaló Bizottságot, hogy ez intézze ügyeiket a hagyományos szakszervezeti struktúra in­tézményei helyett, mivel azok tárgyalási pozíciói túlságosan korláto­zottak, gyengék. 180 kutatóközponttal léptek kapcsolatba, de egyik sem vállalkozott arra, hogy akciótervet dolgozzon ki az átalakításhoz. A bizottság végül közvetlenül a dolgozókhoz fordult. A szakszervezeti tisztviselők segítségével minden dolgozóval kitöltettek egy kérdőívet, s ez módot adott arra, hogy megismerjék a termelésben résztvevők összességének véleményét és javaslatait a következő két kérdéssel kapcsolatban:

18 hónapba tellett, amíg feldolgozták a válaszokat, és összeállítottak belőlük egy 1200 oldalas összefoglaló jelentést, amely nemcsak hogy 150 gyártandó terméket sorolt fel, hanem az ezzel kapcsolatos mun­kaszervezési feladatokkal is foglalkozott.

Cél tehát az, hogy változzék meg az a történelmi tendencia, mely a dolgozók képzetlenségében, autonómiájuk elvesztésében nyilvá­nul meg, abban, hogy csupán csavarok a gépezetben, hiszen e té­nyezőkből ered a dolgozók érdektelensége és a termelési struktúrá­tól való elidegenedése.¹¹ Egy relatíve fejlett technológia ezáltal kap­csolódik össze az intenzív kétkezi munka szükségességével. Az el­lenterv lényege, hogy vitatja a tulajdonosok azon jogát, hogy egyma­guk határozhassanak arról, mit fognak termelni. A „management" szerepének újradefiniálását sürgeti, s az azonnali gazdasági renta­bilitás elve helyére a hosszú távú társadalmi hasznosság elvét helyezi.

A leszerelés felé

A „halálgyárak" átállítása kezdetben pacifista, háborúellenes követe­lés volt. Az első világháború után a vita immár kiterjedt a fegyverkeres­kedelemre is, ám a pacifista mozgalmak, melyek nagy társadalmi tá­mogatást élveztek a harmincas években, nemigen mentek messzebb annál, hogy morálisan és általánosságban elítéljék a háborút.¹² A ha­diüzemek átalakításának követelésével csak a második világháború után léptek fel a pacifisták, ekkor vált ez a békemozgalmak fontos ja­vaslatává. A szélesebb értelemben felfogott békemozgalom kezdettől fogva, az első világháború hatására és a különböző Internacionálék tevékenysége nyomán a népek – kormányoktól független – jó kapcso­latainak megteremtésére törekedett, egy alsó szinten történő enyhü­lésre, mely kiegészítője lenne a felső szintű enyhülésnek. A békete­remtésben nagy jelentősége van a népek közötti kapcsolatoknak – és persze annak, hogy mit tudnak tenni saját hadiiparuk üzelmeivel szemben. A fegyverkezéssel szembeni harc frontját azonban szélesí­teni kell: nem elég utcai tüntetéseken követelni a leszerelést. A problé­mák mélyére kell hatolni, fel kell tárni, hogy mily módon tudunk küz­deni e fenyegetés ellen, tudatosítani kell a konfliktusokat, és megke­resni feloldásuk lehetőségét.

A háborús kultúrában lelhetjük fel minden hadiipar közös alapját, s e közös alap minden népnél megtalálható. E háborús kul­túra azon a hiten alapul, hogy a konfliktusokat fegyverrel, erő­szakkal meg lehet oldani. Számos forradalmi mozgalom is bele­esett ebbe a kulturális csapdába, mely a nyugati civilizáció év­százados fejlődésének „eredménye". Most, hogy az egyik ilyen erőszakos forradalom – az 1917-es – pusztításairól lassan elkészül­nek az első mérlegek, most, hogy a történelmi körülmények lehetővé tették az első leszerelési egyezmények aláírását, ideje feltenni a kér­dést magunknak: az erőszakon kívül milyen más módszerek kínál­koznak számunkra a konfliktusok megoldására? Feltétlenül szük­séges, hogy másképpen közelítsük meg a vitás kérdéseket, különben újrakezdődik a fegyverkezési verseny, és ismét megkezdődik a hadi­ipari komplexumok kiépülése.

Ahhoz, hogy az enyhülési folyamat folytatódjék, az átalakításra törekvő erőknek számos nehéz csatát kell megnyerniük. Egykor vilá­gosabb volt a helyzet: harcolni kellett a saját államon belüli kapitaliz­mus ellen, s egyidejűleg meg kellett vívni a harcot nemzetközi szinten is. A küzdelem kereteit a nemzetállamok jelölték ki. Ma azonban a XVIII-XIX. században létrejött nemzetállamok rendszere egyre in­kább felbomlik, s átadja helyét a nemzetközi kapitalizmusnak.

A pénzverésnek, pénzkibocsátásnak, a hadsereg felállításának és a vele való rendelkezésnek a joga korábban sokáig az államhatal­mat illette meg – az erőszak és a pénz monopóliuma volt az államok alapja. De ma, bár a pénzverés még mindig az állam kezében van, a pénzforgalom már ellenőrizhetetlenné vált, és bár a hadsereget to­vábbra is az állam állítja ki, a fegyvergyártás immár nem követi a had­erő fejlődésének mértékét; vagyis a hadiipari komplexumok fejlődési dinamikáját – és pénzügyi tranzakcióik szövevényét – az állam már nem tudja ellenőrizni. Arra a civil társadalomra marad tehát ez a fel­adat, mely – például Németországban a berlini fal áttörésével – meg­mutatta már erejét. A civil társadalmaknak arra kell törekedniük, hogy világossá tegyék: a hadiipari komplexumok legfőbb érve, a védelem szükségessége, immár idejétmúlt dolog.

Az európai katonai rendszer megrendülése Keleten és Nyugaton is azzal a következménnyel járt, hogy a hadiipari komplexumok szere­pével kapcsolatban mindenféle kínos kérdéseket tettek fel a vezérkari tiszteknek. Mindez azt eredményezheti, hogy a vezérkarok felülvizs­gálják a védelmi szükségletekre vonatkozó álláspontjukat, s változ­hatnak a fegyveriparhoz fűződő kapcsolataik is.

A védelem és biztonság új rendszerét kell létrehozni. Egy új szo­cialista utópia születését jelenthetné egy ilyen rendszer, ha az a fegyveripar alkonyát hozná magával.

M, 34. (1990. január)

(Ford.: Takács József)

Jegyzetek

1 Franciaországban a hadmérnökök mind egy iskolában végeznek, ezért a testületi szellem igen erős körükben. Erről győz meg minket a Les Dossiers du Canard 1989 szeptember-ok­tóberi számának cikke: „Le tout Etat dans tous ses Etats".

2 Collectif: Fleuve noir, production de stratégies et production de systèmes d'armes. Cahiers d'Etudes Stratégiques, (CIRPES), 1987. január.

3 Franciaországban a Giraud bányavállalat egyik mérnöke javasolta a tervet 1972-ben.

4 Jean-Paul Hébert: Les Ventes d'armes. 1988. Editions Syros.

5 Joxe, Metge, Santos: Eurostratégies américaines. Cahiers d'Eludes Stratégiques, 1987. április.

6 Gilbert Girondeaux: Nos armes? La crise et le mal-développement, Éditions La Forge, Pa­ris, 1985.

7 SIPRI Yearbook, 1989.

8 Zbigniew Brzezinski: America's New Geostrategy, Foreign Affairs, 1988 tavaszi szám.

9 Seymour Melman: The permanent War Economy capilalism in decline. Simon and Schuster, New York, 1974.

10 Collectif: Concertation Paix et Développement: Le droit au travail utile, contrôle et développement de l'emploi par la reconversion des industries d'armements. Bruxelles, 1978.

11 André Gorz: Adieux au prolétariat. Seuil, Paris, 1981.

12 Antony Sampson: La Foire aux armes, le grand jeu des firmes et des Etats. Robert Laffont, Paris, 1978.

Ceauşescu nem maga találta ki a nemzeti ellentéteket, me­lyekkel a románok és magyarok viszonyát oly sikeresen meg­mérgezte. Ezek az ellentétek nemcsak készen adódtak szá­mára Közép-Európa történelmi előéletéből, hanem végzet­szerű tehetetlenséggel maguk gördültek arrafelé, hogy bénít­sák Románia népeinek cselekvő-, alkotókészségét. Az ártó szándék csak felismerte és agyafúrtan felhasználta ezt a vak erőt; fallá emelte a két nép között.

A temesváriak hősiessége rést ütött ezen a falon. A gyöt­relmes közös szorultság, s az abból felvillanó emberfeletti cél közös cselekvésbe olvasztotta a város, majd az ország min­den nemzetbéli lakóját.

Egy rövid történelmi pillanatra! Ennek mámora nem elég azonban ahhoz, hogy félresöpörje az ellentétek történelmi kö­vületeit: a különbségeket, melyek egymással szembefordítják a népeket. Ezeket csak akkor tudhatjuk megbontani és elhor­dani, ha értelmünk egyszer alapjukig hatolt. A megértést nem helyettesítheti az érzelmek bármily forró lobbanása sem.

Óvatosan hát! Ne rögtön a magunk példáján kezdjük vizsgálni a kényes igazságot. Annak idején a cseh tavasz virá­gainak elfagyasztásában fontos eszközzé vált a szlovák nem­zetiség keserűsége. Az iparosítás addigi menetében az or­szág akkori, zömmel cseh vezetése elhanyagolta a szlovák területeket. Ami kényszerűen vonta maga után Szlovákia hát­ramaradását az élet minden egyéb, ettől függő vonatkozásá­ban is. Szándékosan, tervszerűen-e? Ki tudja! Mindenesetre valóságosan. Így, mikor a Varsói Szerződés erői megszállták az országot, a szlovák pártnak szinte egésze állott készen a sztálinista restauráció végrehajtására. A reform cseh vezetői keservesen megkéstek a szlovák kisebbségi sérelmek orvos­lásával – amíg még lett volna reá idejük.

A délszláv népek ellentétei lassabban érlelődtek. Tito, míg élt, késleltetni tudta az ellentétek felszínre törését. Most viszont a Milosevics által útjára bocsátott szerb nemzeti érdek törekszik maga alá gyűrni a nálánál fejlettebb szlovéneket és horvátokat (ahogy a visszamaradott albánokkal és crnagorácokkal korábban már megtette). A szerb nacionalizmus bel­háborúval és széteséssel fenyegeti a válságban megrekedt Jugoszláviát.

Ugyanezek a nehézségek terhelik Lengyelország életét is, csak nem határain belül elsősorban, hanem azok mentén: német és ukrán szomszédaihoz való viszonyában. A szovjet állam pedig – láthatjuk az utóbbi hónapokban – szinte kilátás­talanul belebonyolódott nemzetiségi ellentéteinek szövevé­nyébe. Bármerre tekintünk Közép- és Kelet-Európában, eze­ket az ellentéteket mindenütt ott találjuk.

Mi mozgatja, fűti mindezeket? Mi indítja a népeket egy­más becsmérlésére, megnyomorítására?

A felszín nem mutat értelemszerű indítékot, hanem indu­latokat csupán. A különbségekhez – kinek-kinek a maga sajá­tosságához – való ragaszkodást, mely esztelenül fajul a mási­kénak lebecsülésévé, majd rombolásává, végül elpusztításá­nak igyekezetévé. Ezen felszínen a népek úgy jelennek meg, mint egyenlők, akik alaptalanul vonják kétségbe egymás ér­tékeit.

A kisebbségi jogok tiszta szándékú harcosai tömegével és önként sétálnak bele ebbe a csapdába: a látszategyenlő­ség elfogadásába. Mélyen emberséges felháborodással uta­sítanak vissza minden értékelő különbségtevést a népek kö­zött. Az egyenlőség erkölcsi követelményéhez így azután in­dokolások, utólagos magyarázatok születtek. Rangos elméle­tek kiváló tudósok fejéből és tollából, melyek ezúton igyekez­nek aláásni az embertelen megkülönböztetéseket, megfosz­tani azokat jogosultságuktól. C. Lévi Strauss, sőt, szinte az egész etnológiai strukturalizmus erre az útra tért, a kultúrák teljes egyenértékűségét hangoztatva próbálják megbecsü­léshez juttatni a fejlődésben hátramaradottakat.

Bármely emelkedett is ez a szándék, a benne rejlő téves, történelmietlen értelmezés keserves eredményre vezet, a ki­tűzött cél szöges ellenkezőjéhez. A nemzetiségi ellentétek oka rejtve marad, s azután szabadabban és vadabbul ér­vényesítheti magát. A különbségtevést ennyivel is könnyeb­ben ragadja magához a zsarnoki romboló szándék.

Az emberiség története nem merő helyben járás. Benne nem semleges egymásmellettiségben, nem véletlen és lé­nyegtelen különbségekkel virágzanak a más-más életformájú társadalmak, hanem gazdálkodásukat építve, műveltségüket felhalmozva. Ráadásul ez az építkezés sem egyenesen halad előre, nem egyszerű mennyiségi növekedés, hanem fejlődés: menetének vonala hurkokat vet, minduntalan csak újabb, ma­gasabb formák – kötések – létrejöttével folytatható. A felhal­mozott értékeket csak fennebb kifejlő összefüggésük szövi át és tartja össze. Eme kötések nélkül a halmozódás meddő, visszahull önmagába az egymásnak közömbös puszta mennyiség.

A fejlődés ilyetén folyamából fakad, abba ágyazódik a nemzetek s nemzetiségek közötti ellentét. Magva az egyen­lőtlen fejlettség: az alacsonyabb és magasabb köttetésű, együtt élő történelmi formák folytonos ütközése. Különböző korszakokban más-más célokért folytak az ütközetek. A nem­zet alakulata a tőke korához és annak formájához tartozik. A tőke keretei közt minden lényeges tevékenység célja-indí­téka az értéktöbblet. Elnyerésére tör a fejlettebb, s megtartá­sáért szegül amazzal szembe a történelmi késésben járó. Az egyenérték szerint való csere kifosztja a visszamaradottat; a fejlettebb technikával és szervezettel folytatott ter­melési piaci konkurenciája öntudatlan természetszerű­séggel elszívja a fejletlenebb értéktermékének egy ré­szét.

Már nem a nyers erőszak, sem a szolgasorba szoríttatás fosztja meg többleteitől a hátramaradottat, hanem a legbéké­sebb kereskedelem, mely a legobjektívebb piaci mechaniz­muson nyugszik, s mely nélkülözhetetlennek bizonyul ahhoz, hogy az elmaradott hozzájuthasson épp azokhoz a fejlett esz­közökhöz, melyekkel hátrányát behozhatná.. . Behozhatná, ha ő maga termelte és alkotta volna azokat. Azonban elmara­dása épp ebben áll, hogy java eszközeit más alkotta, s ő megvenni kényszerül amattól – ámde oly áron, mely magában foglalja épp azokat a többleteket is, amelyek felhalmozásából fakadna az élenjáró eszközök újratermelésének képessége, így az elmaradott nem önmagánál, hanem másnál, fejlet­tebb kereskedelmi partnerénél halmozza fel termelésé­nek legmagasabbrendű feltételeit. Ezúton önmagának a le­maradását termeli újra folyvást. Magát a fejlettebbnek tulajdo­nába adja, annak rendelkezése alá helyezi – nyilvánvalóbb vagy burkoltabb formában. Nyíltabban, ha elveszíti tőkés ön­rendelkezését, és alkalmazottjává válik a fejlettebb működő tőkének; burkoltabban, ha megmarad saját vállalkozása, s a fejlettebb gazdálkodó csak pénzével, a hitelezés formájában van jelen, s szupertöbbleteit kamatként söpri be.

Amikor általában helyezzük egymással szembe a fejlett­séget s az elmaradottságot, úgy tűnhet, mintha a fogalmi el­lentét csak bizonyos szélsőségekre lenne érvényes – mond­juk: a legfejlettebbek (Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Euró­pa; és a legelmaradottabbak (az évi 200 dollár/fő nemzeti jö­vedelem alatti afrikai es ázsiai országok) viszonyára, valójában azonban ez a viszony univerzális. Ugyanúgy érvényes a legfejlettebbek egymás közötti kisebb különbségekre, mint a legelmaradottabbak közöttiekre, vagy a középme­zőnybeliekre.

Mennél közelebb álló fejlettségű két nemzet érintkezésé­ről legyen szó, annál inkább áthághatónak tűnik a határ. Be­hozhatónak a lemaradás, elveszíthetőnek az előny. Ezért a közelállók versenye nekikeseredettébe mint azoké, akik között a távolság nyilván áthághatatlan. A szerbek szá­mára lehetőnek tűnhet, hogy a szlovének ellenében megtart­sák többleteiket (vagy éppenséggel még azokét is megkapa­rintsák az államhatalom eszközeivel), míg Japánnal – de még csak Olaszországgal szemben is – erre semmi esélyük nin­csen. A szomszédos országok többnyire egymáshoz közeli fejlettségi szinten mozognak, mert a társadalmi formák nehe­zen születnek, többnyire egy-egy, vagy éppenséggel (mint például a kapitalizmus) egyetlen gócban. Onnan, keletkezé­sük földrajzi pontjáról terjednek el azután téri folytonossággal, a gazdasági keringés rendszerével utazva.

A kapitalizmus esetében ez a közép- és kiindulópont Anglia volt a XVII-XIX. században. Európában ezért a tőkés fejlődés terjeszkedésének iránya mindmáig nyugat-keleti és másodjára észak-déli. Ezen irányokban haladva egyre ala­csonyabb fejlettségű nemzetekhez – illetve országokba ju­tunk, mindmáig szinte hibátlan következetességgel. A társadalomföldrajzi tér persze nem geometriai tisztaságú, hanem sokrétűen összetett. így aztán már a kezdeti elterjedésben is adódtak kisebb egyenetlenségek (pl. Csehország és Észak-Olaszország kiugró iparosodása), a későbbiekben pedig to­vábbiak és egyre nagyobbak. (Németország, Japán, Finnor­szág .. .)

Nagy egészében mindazonáltal máig is fennáll a kezdeti téri rend. Kelet felé ennek megfelelően sorakoznak egymás után az egyre kevésbé fejlett tőkés nemzetek, el odáig – az Orosz/Szovjet Birodalomig -, ahol már azok a népek követ­keznek, melyek a tőkés fejlődésben el sem érték az önálló nemzetállam megalkotásának lehetőségét. Akik onnantól nyugatabbra vagyunk, mi is csak mostanság és tökéletlenül értük el a határvonalat. Hiszen az Oszmán-Török Birodalom ázsiai despotizmusa csak az első világháború táján szorult ki végre a Balkánról, s csak ugyanakkor sikerült önállósághoz jutniok az új feudális Habsburg-Birodalomban egyesített né­peknek is. Ezekkel együtt esett szét a Magyar Királyság végső maradványa is.

Mondjuk ki végre, ami minket illet ezen a fejlettségi tér­képvázlaton: Magyarország és egészében véve annak állam­alkotó nemzete a magyarság, a történelmi fejlődésben hát­rább van maradva a tőle nyugatra lévőktől (pl. Ausztriától);

Románia és a románság pedig egy lépéssel kelet felé még to­vább következik.

Kínos ez az állítás, alkalmas jogcím a sértődésre. Mégis mindenképpen túl kell esnünk rajta, hogy a továbbhaladásnak – s az ahhoz szükséges gondolati lépéseknek – utat nyissunk.

A román gazdaság összeroppant. Ezért jelenlegi teljesít­ményeiből nehéz volna egyenes következtetéseket levonni fejlettségére – jövőbeni teljesítőképességére – vonatkozólag. Nem elfogadható azonban az sem, ha az ország jelenlegi si­ralmas állapotát fejlettségétől független balvégzetnek tekinte­nénk. Bármilyen elvetemültté váltak is Ceauşescu eszközei, bármennyire eluralkodott felette a dinasztikus önérdek, kiin­dulása és alaptörekvése az ország öröklött elmaradottságá­nak felszámolására irányult. Nem sikerült azonban keresztül­törnie annak korlátain, és bizonyára éppen azért nem, mert el­gondolásai, módszerei is megragadtak e korlátokon belül. Módszereiben nem jutott túl, hanem éppenséggel visszaha­nyatlott az ország sok száz éves despotikus, ázsiai hagyomá­nyaihoz.

Az egész kelet-európai szocializmus mint effajta kitö­rési próbálkozás lépett a történelem színpadára, és jutott mostani válságáig. E kis nemzetállamok közül viszont Ro­mánia jutott a legmélyebbre, s most kilábolása a legküzdelmesebb.

Vajon miért?

Románia polgári, árutermelői hagyományai nem voltak elégségesek ahhoz, hogy alapot adjanak gazdaságának a tő­kés piacon való helytálláshoz, amikor 68 után – szembehe­lyezkedve a szovjet irányvonallal – erre tettek elszánt kísérle­tet. A nyugati tőkés országok minden lehető támogatást meg­adtak ehhez, már csak politikai indíttatásukból is, hiszen Ro­mánia késznek mutatkozott a legmesszebbmenő együttmű­ködésre velük, politikai önállóságának biztosítása érdekében és annak feltétele mellett. A nyugati kapcsolatok kiszélesítése azonban teljes kudarchoz vezetett. A román vállalatok szerző­dött kötelezettségeiknek sorra-rendre nem tudtak eleget tenni – noha a korábbiaknál tágabb lehetőségeket kaptak hozzá. Sikereikkel megalapozhatták volna önállóságuk további nö­vekedését. Kudarcaik nyomán azonban rohamosan nőtt el­adósodásuk, s véget vetett a liberalizálási kísérletnek, az ál­lami gazdaságpolitikát visszavetette a legmerevebb közpon­tosításba és autarkiás elzárkózásba.

Nem a Szovjetunió tiltakozása vetett véget reformtörek­véseiknek – mint a mi esetünkben -, hanem ezen törekvések nyomasztó kudarca. Mekkora része volt ebben a politikái el­gondolás gyengeségének? Úgyszólván egyre megy! Köny­velhetjük mindkettőt ugyanarra a számlára. Románia nem­hogy a tőke működésének elmélyült kritikájához – valódi bal­oldali gondolkozáshoz és szerveződéshez – nem jutott meg­előzőleg el, hanem még a nemzeti tőke teljes kifejlődéséig sem.

A szocialista iparosítás 40 évi felhalmozási erőfeszítése után, még ma is az összes foglalkoztatottak kb. 30%-a dolgo­zik a mezőgazdaságban. Ennél is sokkal magasabb a falun élők részaránya: az össznépesség fele él még falun; a havas­alföldi megyék 1/3-ában még a lakosság 70-80%-a! Pedig az urbanizációt az iparosítással együtt, az ország minden erejé­nek megfeszítésével szorgalmazta a vezetés. Csak hát a pol­gárosodás igen későn, s igen alacsony szintről indult. A török (és orosz) fennhatóság alól csak a múlt század vége felé sza­badultak a román fejedelemségek. Ám ez sem hozta magával a paraszti földmagántulajdon létrejöttét, s így az iparosodás és városiasodás előfeltételeit sem. Ezért a Kárpátokon-túli ré­szek felől nézvést Erdély magyar és szász (zsidó és örmény) városai a jólét vágyott és irigylett túlvilágaként ködlöttek a tá­volban. Azokat – a bennük folyó életet s az ahhoz való jogcí­met – magukévá tenni: ez lett számukra az elérhetőnek tűnő nagy történelmi cél. Ehhez való jogosultságuk igazolását te­remtette meg és szolgáltatja mindmáig a dáko-román mitológia.

A nemzeti tőke erre a mítoszra támaszkodva szervező­dött meg. A bitorló idegenek ellen harcba szólítva egyesítette a különböző – ellentétes érdekű – osztályok törekvéseit. Kia­lakította Erdélyben sajátságos nacionalista pénzintézeteit, melyeknek csak románok lehettek részvényesei, s melyek en­nélfogva célratörően érvényesíthették a nemzeti felemelke­dés érdekeit a többi nemzetek rovására (ezek híres feje volt az Albina bank). A múlt század közepétől kezdve a földrefor­mok sorozatát hajtotta végre, melyek elvezettek az európai ér­telmű föld-magántulajdonig, s amely Erdélyben „mellesleg" hatékonyan átrendezte a földek nemzetiségi hovatartozását is; egyben azonban végre megindította a mezőgazdaság mű­szaki fejlődését, s az ennek folyományaképpen feleslegessé váló agrárnépesség iparba átáramlását. Ennek nevében és harci szellemében hozta létre iskoláit, építette ki oktatási rendszerét.

Ezekre a túloldali összefüggésekre nyitván szemünket, lehetetlen/hogy ne vennénk észre önmagunk rokon vonásait. A közel 400 éves Habsburg-ellenességet, mely csak annyival vált kevésbé mitikussá, amennyivel készebb lehetőségei vol­tak a megvalósulásra, amennyivel történelmileg, földrajzilag közelebb feküdtünk a kapitalista szerveződés kiindulópontjá­hoz, elsajátításának kilátásához. Mindazonáltal a Szent Ko­rona tana; az Árpad-ház szentjei; s a Keresztény Európa vé­dőbástyájának eszméje is épp eléggé mitológiai formák a tör­ténelem modern értelmezése számára.

Hátrább vagyunk a történelmi fejlődésben nyugati szom­szédjainknál, s a románok egy lépéssel hátrább nálunk. Elvi­selhetetlenné akkor válna a gondolat, ha a fejlettségi külön­bség lezárt és változhatatlan végzet lenne, melyet csakis a képzeletben lehetne eltörölni. Nem így azonban akkor, haván valóságos lehetőség a vele szembeszegülésre, rajta túlhaladásra.

Van-e hát?

Kell legyen, hiszen a történelem eddigi menete példákat adott rá – mint már az előzőkben utaltunk is rájuk – de ez sem­miképp nem adódhat a tőke nemzeti elzárkózásában, hanem csakis a széles nemzetközi együttműködésbe csatlakozás útján.

Románia számára nem hozott és nem is hozhat meg­oldást az erdélyi magyarság fejlődési előnyének korlá­tozó intézkedésekkel való hátráltatása. A korlátozás előfel­tételezi az állami hatalom ezt lehetővé tevő túlduzzadását. Ezt pedig már több változatban is zsákutcának bizonyította a tör­ténelem – legutóbb épp a Ceauşescu-féle változatban.

Ez a hatalom – sztálini eredetének megfelelően – a népi­esen naiv egyenlőség ideológiájára épült. Eszerint a nép (a „mi népünk") egyszerű fiai készen hordanak magukban min­den képességet, ami a legfejlettebb emberi teljesítmények­hez – gazdaságiakhoz és művelődésiekhez – szükséges. Csupán az ezekhez nélkülözhetetlen anyagi eszközöket kell megszerezni, illetve felhalmozni életre keltésükhöz. Ennek maga az uralkodó pár és család lett volna élő és megtestesítő bizonysága: Elena tudományos pályafutása, Nicolae gazda­sági-politikai csalhatatlan mindentudása stb. voltak hivatva a mindennapi szemlélet számára érzékletesen igazolni a vágy­álmokat. Ez a populista utópia tudattalanul bár, de áthághatat­lan következetességgel vonta maga után a fejlődés minden reális mozzanatának és forrásának elutasítását; tagadásba helyezését minden, a saját népi-nemzetinél fejlettebb alaku­latnak; az azoktól való elzárkózást, önmagába fordulást: a tel­jes autarkia felé törekvést.

Ma persze – összeomlásának romjai felett – könnyű meg­állapítani e rendszer torz vonásait, életképtelenségét. Nem volt ilyen egyszerű azonban kezdetének idején, mikor eszmei vonásai nem rajzolódtak még ki ilyen élesen, gazdasági erőfe­szítései pedig eredményesek voltak – vagy legalábbis annak látszottak. Nagy iramban épültek a hatalmas, új gyárak s mel­lettük a lakótelepek, ahova özönlött befelé a falvak nyomorú­ságából elvágyódók sokasága, s az új ipart ellátta munkaere­jével; aminek béréből toldozgatta új, városi egzisztenciáját, s kötelességtudóan szülte gyermekeit – az eljövendő évek ugyanilyen további gyárai és lakótelepei számára.

Ez volt a gazdaságfejlesztés extenzív korszaka Romániá­ban, melynek első feladata – a kiterjedt nagyipar megterem­tése s a hozzá tartozó városépítés – nagyjából teljesült. Itt azonban elakadt a dolog, s az egyről a kettőre nem sikerült to­vábbjutnia. A „kettő" ugyanis az előretörő ipar mögött a mező­gazdaság felzárkóztatása lett volna. Ez a feladat azonban már lényegénél fogva nem tűri meg az extenzív, nyers mennyiségi növekedésre alapozott módszereket. A mezőgazdaságban az épülő nagyipar termékeire támaszkodva, nagymérvű és fo­lyamatos termelékenységnövekedésnek kellett volna bein­dulnia, és egyfelől pótolnia az iparba átvándorló munkaerőt, másfelől biztosítania a növekvő népesség megnövekedett igényeinek kielégítését.

Igen ám, de az extenzív felhalmozás eme szocialista út­ján a mezőgazdaság teljesítőképességének végső határáig le van terhelve, hiszen az ipari felhalmozásnak egyedül ő a for­rása. A felhalmozásnak tehát új forrásokra kellene átkapcsol­nia, olyasféleképp, ahogy annak idején a tőkés iparosítás fo­lyamatával történt, melynek súlypontja hamarosan áttolódott az önfelhalmozásra, forrásává az önmaga által termelt többle­tek lettek. Ez a váltás ott természetszerűen bekövetkezett a magántulajdonú tőkék versenyének nyomása alatt. Itt viszont a köztulajdonú tőke felett semmiféle spontán és tárgyi kény­szer nem gyakorolt felügyeletet. Az értékviszonyok ellenőr­zése alól – elszabadult a reprodukció, szemmel követhetet­lenné és betarthatatlanná vált.

Reális értékviszonyok csak a külforgalomban mutatkoz­nak az ilyen osztatlan köztulajdon számára, ezek viszont le­sújtó ítéletet mondanak a termelés költségeiről, s hovatovább abszurd követelményeket támasztanak vele szemben. A ter­mészeti kincsekben gazdag ország kézenfekvő válasza erre az autarkia fokozása, a mindent otthon megtermelés törekvé­se, hogy ne legyen szükség a hazai termék költség alatti áron elkótyavetyélésére.

Ez azonban a fejlesztés terén rövidesen már szabad szemmel is jól látható lemaradáshoz vezet. A rohamosan fej­lődő nyugati technikából ezután amit nem lehet lelopni, lekoppintani, azt meg kell venni – mégpedig gyötrelmesen magas monopolárakon. Így aztán a megépített iparban a felhalmo­zott érték nemhogy bővítené, még fenntartani is alig képes magát. Az értékelv darabjaira hull: az élőmunka értékesülése nincs már biztosítva termelő használata által. A gazdaság minden ízében eluralkodik az archaikus újraelosztás elve ­amely nem önszabályozó, hanem a hatalom önkényén nyug­szik. (Valamilyen mértékben ebbe a csapdába szorult minden kelet-európai ország.) S ennek keretében kap értelmet újból a nemzeti gyűlölködés: a kiszolgáltatott kisebbségeknek az újraelosztásban való megrövidítése révén. Szánalmasan ke­vés ugyan, ami többlethez a többség ezáltal az elosztásban hozzájut (városi lakás, jobban fizetett munkahelyek, maga­sabb iskolai és szakképzés stb.), az általános nélkülözés kö­rülményei között arra mégis elég, hogy érveket adjon a hata­lom önpropagandája számára, és lefoglalja vele az alacsony műveltségű tömegek indulatait.

A hatalom mindig is az újraelosztás szerve. Manapság többnyire a szervezett és rendszeres újraelosztásé, s már csak ritkán az alkalmi kifosztásé (bár az is újraelosztás a maga módján). A nemzeti-nemzetiségi ütközés pedig min­dig ezért az elosztó hatalomért folyik, mert a vitatott több­letek áramlását ennek pozíciójából lehet terelni és meg­szerezni. A kommunista párturalom talán minden eddiginél jobban kiterjesztette az állam újraelosztó hatalmát, minek folytán az egyén s a részközösségek minden eddiginél kiszolgáltatottabbakká lettek vele szemben. Így a magyar kisebb­ség is a romániai párturalom megszerveződését követően. Önvédelmük felmorzsolódott, önigazgatási szerveik s ahhoz való képességeik elsorvadtak, mivel mindezek alapját veszí­tették el: rendelkezésüket termelőeszközeik felett. A szocia­lista elvek örve alatt igyekeztek elvenni tőlük mindazon saját­jukat, melyeken fejlettségi előnyük nyugodott. Nemcsak anyagi eszközeiket, hanem a szellemieket is: nyelvet, lakóhe­lyet, rokoni, baráti kapcsolatokat…

Hasonló függőség elképzelhetetlen bármely magántulaj­doni rendszerben, hisz annak feltételei között a közintézmé­nyek igen tekintélyes részét a magántulajdonok/tulajdonosok hozzák létre és tartják fenn az állami hatalom közbejötte nél­kül, ezzel alkotva a manapság sokat emlegetett civil – tehát nemcsak burzsoá – társadalmat, mely bizonyos fokú védel­met és garanciát jelent az egyén számára a közhatalom őt ve­szélyeztető elburjánzása ellen. így az állam hozhat ugyan a kisebbségeket sújtó kihatású intézkedéseket (amilyen pl. a Román Királyság földbirtokreformja volt a két világháború kö­zött), ennek azonban az állampolgárok – azaz a magántulaj­donosok – elvi jogegyenlősége mégiscsak határokat szab. A magántulajdon általános szabadsága szükségképpen önálló rendelkezést jelent az általa fenntartott intézmények és kö­zösségek felett is. Az osztatlan köztulajdon viszont szükség­képpen vonja maga után a felette gyakorolt rendelkezés teljes központosítását és önkénnyé fajulását. (A kisarjadt önkény pedig alátámasztása végett magától értetődően fordul a ki­sebbségek vádolásához, a velük való ellentét felnagyítá­sához.)

A gazdaság alakulása még ilyen torzultan is elérkezik azonban második nagy határához: a mennyiségi terjeszkedés forrásainak kimerüléséhez, ami a felhalmozás eddigi módon való folytatását lehetetlenné teszi. A pazarlóan megcsapolt természeti kincsek kezdenek elapadni, a szabad munkaerő, ami eddig a mezőgazdaságból áramlott az iparba, kifogy – hi­szen ott nem pótolja technikai fejlődés; az egész társadalom munkaerejének biológiai, erkölcsi képzettségi színvonala kezd süllyedni a fogyasztás s a szolgáltatások elégtelenségét követve. A felhalmozásnak itt rá kellene térnie arra az útra, amit a legfejlettebb iparú tőkés országok már megnyitottak a II. világháborút követő időkben: a befelé irányuló (intenzív) fel­halmozás útjára.

Ez lett volna a szocialista gazdaság fejlődésének harma­dik nagy lépése, ami azonban a zsarnoki módon központosí­tott hatalom és gazdaságirányítás keretei között komoly érte­lemben szóba sem kerülhet. E lépés lényege ugyanis a társa­dalom szellemi erőinek, alkotóképességének a legszélesebb körű működésbe hozatala. Az alkotóképesség pedig az egyén önhatalmának szellemi érvényesülése: az egyének szuvere­nitása, szabadságuk teljesülése. A termelés ezen új módja önállóságot kínál a szellemi cselekvésben s nyitott lehetősé­get, szabad versenyt a társadalmi termelőerők feletti rendel­kezésben.

A Ceauşescu-féle vezetés elfajulása ennek meghiúsulá­sából fakadt: a kilátástalan nemzetközi versenyhelyzetből, mely a hetvenes évek derekától vált egyre élesebbé és látha­tóbbá. A fejlett tőkés országok megújult lendülettel iramodtak előre az úton, mely az intenzív felhalmozásban előttük meg­nyílt: míg a szocializmus felé tapogatózó országok gazdasá­gát egyre jobban megbénította központosított, fejlesztő dina­mizmus nélküli rendszerük. Paradox módon éppen azon esz­közök, amelyeket a lemaradás ellen összpontosítottak, éppen a szándékolt és erőszakolt felgyorsítás eszközei vál­tak a felzárkózás legfőbb akadályaivá. A két rendszer közötti érintkezés nemcsak az értékelő összehasonlítással terhelte a szocialista felet, hanem a csereforgalomban egyre súlyosabb pénzveszteségekkel is: felhalmozandó többleteinek növekvő iramú elszívódásával.

A szocialista forradalomnak párthatalommá torzulása ezen a ponton vált helyrehozhatatlanná Romániában is. A kommunista párt ekkor végképp elejtette annak lehetőségét, hogy a változásokat mélyen elemezve azoknak megfelelő – ­az addigiaknál radikálisabban demokratikus – belső reformo­kat hajtson végre, s maga igazítsa ki tévedéseit. Ehelyett erő­szakos és központosító vonásait erősítette, és további, szom­szédjaihoz képest is szembetűnő teret nyitott a személyi hata­lom kiépülésének és elfajulásának. A személyi hatalom pedig lényegéből fakadóan nem tehetett mást, mint a gazdaság ex­tenzív működéseit igyekezett fenntartani – illetve fokozni – egyre elkeseredettebben, irreálisabban. Ennek a már minden józanságtól elrugaszkodott extenzív felhalmozásnak tartozé­ka, alkateleme volt a soviniszta, asszimilációt erőltető nemze­tiségi politika is.

Mi következik mindebből most, a Ceauşescu bukását kö­vető forradalmi helyzetben a magyar nemzeti kisebbségre nézvést?

A magyar kisebbség számára (is) létkérdés, hogy Ro­mániának sikerüljön minél rövidebb idő alatt rátérni az inten­zív felhalmozás útjára. A gazdaság ilyetén átalakulása ugyan­is – mivel az e gondolkodásmódban meghatározó szerepű al­kotótevékenység lényege szerint önrendelkezés – elkerülhe­tetlenül hozza magával a neki megfelelő liberális és demokra­tikus társadalomszerkezeti elvek érvényesülését.

Annak keretei között a nemzeti sajátosságok fenntartása magától értetődően adódnék, a kisebbségek autonómiája az egyéb autonómiákkal együtt virulna fel.

Ezzel szemben a váltás kudarca, vagy hosszú ideig elhú­zódása elkerülhetetlenül nyitna teret ismét a mennyiségi nö­vekedésre irányuló, extenzív törekvéseknek – s ezzel a hata­lom számára a csekély többletekért folytatott harc kiéleződé­sének, a nemzeti gyűlölködésnek.

Ugyanakkor Románia a csődbe jutott közép-európai szo­cialista országok közül legkevésbé rendelkezik az intenzív át­alakításhoz szükséges emberi adottságokkal. A legkevésbé kapitalizálódott annak idején, a szocializmus torzulásaiban pedig a legmélyebbre süllyedt (mely kettő aligha független egymástól), s ezen történelmi előzmények folytán a vállalko­zói szemléletmód, gazdasági és szervezeti szakértelem és ta­pasztalat, a kapcsolat- és információs rendszer a legelmara­dottabb és zilált állapotban van. Ennek általánosságán belül a magyar kisebbség állapota még viszonylag előnyösebb. Pozi­tív hagyományainak elkeseredett őrzése-ápolása: anyanem­zetének fejlődésével és azon át Európával ahogy-úgy, de mégis fenntartott kapcsolata a kezdeményezés valamivel na­gyobb lehetőségeit kínálja számára. Ezekről a lehetőségekről Románia nem mondhat le, megragadásuk bármennyire ellen­tétes is a polgárosodásért tett nemzeti erőfeszítéseinek ed­digi irányvonalával.

A romániai magyarság nem juthat el lehetőségeinek megvalósulásához úgy, ha megmarad abban az elszigetelt­ségében, melyet az extenzív tőkefelhalmozás időszaka s an­nak nacionalizmusa rákényszerített. Rengeteg fog most múlni azon: hogy él ezzel a lehetőséggel? Magának-e pusz­tán, vagy Románia egészének felemelkedését célozva?

A magyarság történelmi áthidaló szerepe, melyet anya­nemzetünk s annak állama is visel, így teljesülhetne, tovább­szolgálva Kelet felé. Nem csupán közvetítve annak maradé­kát, ami a gazdagok nyugati asztaláról aláhull, hanem új for­mát találva és alkotva, mely asztalhoz segítené a ma szűkölködőit. Ha Romániának nem sikerülne elérnie Európa gazda­ságába és politikai közösségébe való bekapcsolódását, akkor csakis az autarkiás elzárkózás nyomorúságába húzódhatna vissza. Ezzel ugyan eltéphetné a köldökzsinórt, mely a ma­gyar kisebbséget ma anyanemzetéhez fűzi, de egyben még messzebbre szakítaná saját fejlődését is a világ élvonalától.

Ahhoz azonban, hogy az eseményeket a jófelé vivő csa­tornába terelje, a kisebbségi magyarságnak is túl kell jutni a kulturális autonómia leszűkített önvédelmi gondolatán. Fi­gyelmének felül kell emelkednie a nemzettudat önazonossá­gának külső jegyeit őrző törekvésein, és egzisztenciájának egésze, alapvető vonatkozásai felé kell fordulnia és kiterjed­nie. Egész Románia – sőt Közép-Európa – gazdasági-szel­lemi felemelkedésében kell helyet keresnie és szerepét meg­találnia a magyarságnak. Annak javára kell kiaknáznia a maga helyzetének minden lehetőségét, minden sajátos moz­zanatát, a viszonyban lévő előnyeit egész Románia előnyére fordítva. A jelen levő dolgokon túlra tekintve, mert a helyben maradás – az egyszerű reprodukció – nem hozhat megoldást. A régi viszonyok visszaidézése és megőrzése valójában nem is lehetséges. Csakis az előrehaladásban – Romániának az intenzív felhalmozás szintjére eljutása révén – őrizheti meg magát a magyar kisebbség. Ez viszont – tisztán kell látnunk – semmiképp nem lehet a múltbeliek helyreállítása s a változat­lanságban való megnyugvás.

1990. január

(A szerző ezt az írását eredetileg egy erdélyi magyar nyelvű újság szá­mára készítette. A szerk.)

1. A probléma itt

Bár nem értek egyet azzal, hogy napjainkban az utóbbi négy évtized magyar történelmének pozitívumairól és eredményei­ről csak elvétve esik szó, most mégis a sztálini és posztsztálini típusú rendszerek hibáinak, vétkeinek vagy akár bűneinek sorát szeretném egy tényezővel bővíteni. Úgy gondolom, hogy jelenkorunkra, a mai társadalomra és különösen a po­tenciálisan baloldali politikai erőkre nézve úgyszólván végze­tes következményekkel jár, hogy a megelőző tájékoztatás- és művelődéspolitika elmulasztotta megismertetni velünk a mai kapitalizmus valóságos arculatát. Akik maguk is éltek az ötve­nes évek előtti társadalom viszonyai között, már természet­szerűen jócskán megfogyatkoztak, az azóta felnőtt generá­ciókat viszont többnyire csak töredékélmények és különböző indítékokkal és módon manipulált információk érték.

A szocialista vagy népi demokratikus forradalmaknak ne­vezett gyökeres társadalmi-politikai fordulatok során meghir­detett kulturális forradalmakból leginkább csak az általános alapfokú tömegoktatás valósult meg. A Nyugattól való elzáró­dás és elzárkózás valamint a „béketábor" sokoldalú összeko­vácsolása ugyanakkor nagyfokú szellemi provincializmushoz vezetett, ami az országban felhalmozódó tudást objektíve egyoldalúvá, hiányossá tette, sőt helyenként kifejezetten a tu­datlanság előtt nyitotta meg az utat, és hallatlanul megnövelte a társadalom manipulálhatóságát. Ennek következtében a végrehajtó hatalom által szigorúan felügyelt tömegkommunikáció a hatalom jelentős tényezőjévé, a társadalom politikai akaratát formáló „láthatatlan kézzé" vált. Úgy tűnik, hogy e szerep formai oldalát tekintve mindmáig nem következett be lényeges változás. Olyan kardinális tartalmi kérdésekben vi­szont, mint amilyen a kapitalizmus megítélése is, néhány év, a fiatalabb generációk által is érzékelhetően rövid időszak le­forgása alatt gyökeres átalakulást, úgyszólván 180 fokos for­dulatot tapasztalhattunk. Megítélésem szerint ezzel az ilyen jellegű kérdésekben még 1989 végén is egységesnek tekint­hető tömegkommunikáció az egyik végletből a másikba esett, az egyik rossz koncepciót a másik rossz koncepcióval vál­totta fel.

Nem nagy túlzással a húsz-harminc évvel ezelőtti sajtó­ról elmondhatjuk, hogy benne a kapitalizmus mint általános, totális és végső válságát élő formáció jelent meg, kapitalizmu­son értve a fejlett tőkés országok nemzetállami keretben léte­ző rendszereit, és elutasítva azok gyakorlatának csaknem minden elemét. (A hivatalos ideológia szerint lényegében az OECD-országokban volt kapitalizmus, a béketáborban szo­cializmus, a többieknek pedig csak ilyen vagy olyan orientá­ciójuk lehetett.) Ezek az értékelések persze alapvetően valós elemekre épültek, viszont a merev elutasítással a többé-ke­vésbé dogmatikus társadalomvezetés komoly tanulási lehető­ségektől is elzárkózott, sőt lényegében csak igen korlátozott értelemben vett tudomást arról, hogy a kapitalizmus nem mel­lettünk létezik, hanem velünk létezik, és a kelet-európai és más (fél-)perifériákon megindult szocialisztikus rendszerépítő kezdeményezések nagymértékben a világrendszer azonnal kiiktathatatlan aszimmetriáinak, továbbra is létező egyenlőt­lenségeinek termékei. Ez az egydimenziós, fekete-fehér ka­pitalizmuskép természetesen nem volt hiteles a társadalom tömegei előtt, különösen mivel legvérmesebb hirdetésének időszakában a fejlett tőkés országok soha nem tapasztalt fel­lendülést éltek meg, és érdekes az is, hogy a dogmatikus kapi­talizmuskritika éppen a 70-es évek gazdasági válságával egy időben hagyott alább.

Napjaink közgondolkodása a „szocialistának" neve­zett rendszerek bukását látva idealizált képet alkot a kapi­talizmusról, kisajátítva számára a törvényesség, a haté­konyság, a jólét, a szabadság tulajdonságait. Persze gyak­ran már nemkívánatosnak minősül, s így veszít szerepéből a szocializmus-kapitalizmus fogalmi párosa is, és a polgári de­mokrácia próbakövét alkalmazva a fejlett tőkés országok „de­mokráciáknak", a volt béketábor országai pedig ilyen vagy olyan „diktatúráknak" minősülnek. A lényeg azonban a merev és mechanikus elhatárolódás, a két csoport prekoncepciók alapján történő gondolati elkülönítése és szembeállítása. A különbség pusztán annyi, hogy a régi dogma szerint itt jó volt, és ott nem, az új dogma szerint ott jó, itt pedig nem. Az eredmény is ugyanaz: ahogy korábban a nyugati társadalmak pozitívumairól nem vettünk tudomást, és ezáltal egyoldalúvá váltak ismereteink, most – univerzális, tökéletes és korlátlanul adaptálható modellnek tekintve a kapitalizmust – megfosztjuk magunkat, helyesebben megfosztanak bennünket annak le­hetőségétől, hogy a nyugati társadalmak visszásságaiból, tor­zulásaiból tanuljunk, és – gondolati vagy gyakorlati – követ­keztetéseket vonjunk le. Provincializmus, tudatlanság, mani­pulálhatóság ismét.

Ismét előállt tehát az, hogy az egyik létező rendszer kri­tikája a másik létező rendszer apológiájára épül, ami szük­ségszerűen instabillá teszi a logikai építmény alapzatát. S mi­vel a tömegkommunikáció az így kialakított értékrendet a tár­sadalom kötőanyagává teszi, vagy legalábbis akként feltéte­lezi, a megalapozatlan paradigmák váltogatása következté­ben maga a társadalom válik bármikor kiábrándíthatóvá és destabilizálhatóvá. A posztsztálinista közgondolkodás kez­deti sekélyességének legkézzelfoghatóbb következménye, hogy a politikai köznyelv megfosztatik dimenzióitól, s be­záródik a sztálinizmus, illetve ennek mechanikus ellen­tettje, az antisztálinista-utópista liberalizmus hamis al­ternatívájába. Ezt a leszűkítő és minden érintett számára végső soron megalázó »közmegegyezést« az egyik oldalról a hatalom, a másikról pedig az inszinuáció eszközeivel építik.¹ A váltott délibábok kergetésével és szem elől tévesztésével kialakul az illúziók és kiábrándulások ördögi köre, ami periodikusan vezet a tömegek és tömegmozgalmak csalódottságá­hoz, kifáradásához és kifulladásához, újra és újra előkészítve a talajt a „nemzetmentő" tekintélyuralom vagy bonapartizmus számára.

Kellő ismeretek nélkül kivédhetetlenek a manipuláció azon kezdetleges formái is, amikor egy változtatás vagy újítás mellett a legfőbb érv az, hogy „egy demokráciában, egy jogál­lamban ez így van, egy piacgazdaságban ez így működik …" „Egy jogállamban nem a nép, hanem a parlament választja a köztársasági elnököt." „Egy demokráciában nem működhet­nek a munkahelyeken pártszervezetek." Gyakorlatilag utánjá­rásba sem kerül, hogy az ilyen kijelentésekkel szembeállítsuk a tényeket: a jogállamnak és demokráciának tekintett orszá­gok jelentős részében (Svédország, Egyesült Királyság stb.) nincs is köztársasági elnök, de ha van is, Franciaországban például közvetlenül választják, és az Egyesült Államokban sem a parlament (Kongresszus), hanem a speciális elektori testület. A munkahelyi pártszerveződés tilalmának kritériuma alapján pedig nem minősülne demokráciának mondjuk Olasz­ország vagy az Egyesült Királyság!

A gazdasági rendszerek működésével kapcsolatos félre­vezető kinyilatkoztatások cáfolata már bonyolultabb az előb­bieknél, „utolérésük" nehézsége már a közmondásban sze­replő sánta kutyáéval is vetekszik. A gazdasági liberalizmus képviselői körében tipikus érvelés, hogy a piacgazdaságnak nincs ilyen vagy olyan formája, azaz csak jelző nélküli piac­gazdaság van, amely ab ovo a magántulajdon dominanciáját feltételezi. Ezzel szemben, ezen kívül csakis egy teljesen köz­pontosított, államigazgatás útján működtetett, totális állami tulajdont feltételező modell létezhet. „Nincs harmadik út!" (Lásd erről a Szabad Demokraták Szövetségének program­ját, Kornai János: Indulatos röpiratát, vagy a Népszabadság 1989. december 2-i számának tematikus mellékletében Tara­fás Imre, Kraszna Zoltán és Antal László véleményét!)

E nézet hirdetői a tiszta piacgazdaság és a tervutasításos gazdaság weberi értelemben ideáltipikus modelljét állítják szembe egymással. De még a weberi módszer logikájának következetességétől is eltérnek, amikor az ideáltípusokat a valóságban létezőnek tekintik, és nem a valóságban létező számtalan reáltipikus modell megismerését és megértését szolgáló absztrakcióknak. Nem vizsgálják, hogyan, milyen fel­tételek mellett jöttek létre az egyes rendszerek és mechaniz­musok, nem vizsgálják, milyen rendszerek és mechanizmu­sok léteztek a jelenlegieket megelőzően, és ebből követke­zően azt sem, hogy milyen változások, tendenciák vezethet­nek újabbak kialakulásához. Ha megjelenik is időnként ezen irányzatok számára a valóság, az csak mint a meglevő abszt­rakt modellek kombinációja létezhet. S mivel újabb „ideáltípu­sok" megjelenéséről nem lehet szó, számukra a történelem lezárt, „degenerálódott, s mint egy rossz verkli, már csak a régi nótát képes fújni, s új koordinációk létrehozása helyett legfeljebb »kombinálni« képes a régieket."²

Az a hangzatos kijelentés tehát, mely szerint „nincs har­madik út", több értelemben sem igaz. Egyrészt azért, mert a valóságban csak „harmadik utak" vannak. Sehol nincs és soha nem is létezett tiszta piacgazdaság vagy totális állami­gazgatási gazdaság. Ha sorra vesszük a ma tőkés országok­nak tekintett rendszereket is: az Egyesült Államok, Japán, Svédország, Spanyolország, Dél-Korea, Brazília, Chile, Nigé­ria és a többi az adottságoktól és hagyományoktól függően mind más-más képet mutat, ha olyan fontos mutatók kombi­nációjával jellemezzük őket mint, mondjuk, a nemzeti jövede­lem központosítottsága, az állami tulajdon részaránya, a GDP és GNP aránya a nemzeti termelés és a belföldi felhasz­nálás aránya, vagy a munkanélküliség társadalmilag elfoga­dott rátája. Másrészt pedig az ideáltípusok szintjén sem igaz, hogy nincs harmadik út, vagyis csak a piac és az államigazga­tás létezhet mint az újratermelést koordináló mechanizmus, mert – ahogy arra Marxtól Polányin keresztül a nyugatnémet Zöldekig számtalan gondolkodó rámutat – a reciprocitás vagy az önigazgatás nem azonosítható egyikkel sem, sőt bizonyos feltételek között (és a kérdés az, hogy ezek konkrétan milyen feltételek!) ezek válhatnak domináns koordinációs mechanizmussá.

2. A problémák ott

Még csak az sem mondható el általában, hogy minél „piacibb" egy rendszer, vagyis minél zavartalanabbul és erőteljesebben működhetnek a többi mellett a piaci mechanizmusok, annál fejlődőképesebb az adott társadalom, annál jobb teljesít­ményt mutat fel. Ugyanis a gyakorlat azt mutatja, hogy azok az országok, amelyek az utóbbi évtizedben gátat vetettek az állami szerepvállalás és a dolgozói részvétel erősödé­sének, a magánszektor visszaszorulásának, a profithá­nyad csökkenésének (vagyis mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság), ezen lépésekkel csak rela­tív világgazdasági pozíciójuk gyengülését gyorsították fel. A világhírű amerikai menedzser, Lee Iacocca (a Chrysler igazgatótanácsának elnöke, a Ford korábbi vezérigazgatója) nézőpontjából 1984-ben ez így nézett ki: „a szabad kereske­delem nevében tétlenül ücsörgünk, és nézzük, amint Japán módszeresen meghódítja ipari és technológiai bázisunkat. A japánok – egyesítve a kultúrájukban gyökerező adottságo­kat és hatékonyságukat egy sor tisztességtelen gazdasági előnnyel – büntetlenül fosztogatják piacainkat.

Washingtonban ezt laissez faire közgazdaságtannak nevezik, és el vannak ragadtatva tőle. Tokióban más a neve: veni vidi vici közgazdaságtan, s higgyék el, ők még nálunk is jobban el vannak ragadtatva tőle. A japánok jöttek, láttak és győznek. A japánoktól való függőségünk mindaddig növe­kedni fog, amíg valamiféle gyakorlati határt nem szabnak an­nak, hogy elterpeszkedjenek piacainkon."³

„Napjainkban az iparpolitika robbanékony kifejezés. Akárha »Tűz van!«-t kiáltanának egy zsúfolt színházterem­ben. Sok ember pusztán e szó hallatára pánikba esik. Hát nem akarják, hogy Amerika erős és egészséges legyen? Dehogy­nem akarják! De azt szeretnék, ha ez mindennemű tervezés nélkül történnék. Azt szeretnék, ha Amerika véletlenül lenne naggyá.

Az ideológusok azzal érvelnek, hogy valamiféle iparpoli­tika a mi felfogásunk szerinti szabad vállalkozási rendszer vé­gét jelentené. Nos, ez a mi csodálatos szabad vállalkozási rendszerünk jelenleg 200 milliárd dolláros deficittel küzd, köl­tekezése szabályozhatatlanná vált, a kereskedelmi mérleg hiánya pedig elérte a 100 milliárd dollárt. A meztelen igazság az, hogy a piac nem mindig hatékony."⁴

Iacocca indulatos szavai igazolják Almási Miklós azon megállapítását, miszerint „olykor a legváratlanabb területe­ken születnek meg a konzervatív ideológia és politikai gyakor­lat ellenfelei, gondoljunk az amerikai püspöki kar tiltakozó ál­lásfoglalására a »reaganomics« ellen, vagy olyan nagytekin­télyű gazdasági szakember kombattáns cikkeire, mint Lester Turow (helyesen: Lester C. Thurow. A. L), aki a MITI (helye­sen: MIT. A. L.) tanáraként folytat partizánháborút a hivatalos amerikai gazdaság- és szociálpolitika ellen."⁵ Thurow, az Egyesült Államok rangelső műszaki egyetemének (Massachusetts Institute of Technology, Cambridge (Boston), Massachusetts) professzora és dékánja, több kötetben is rende­zett formában fejtette ki a Iacocca által felvetett kérdések elméleti alapjait. 1980-ban megjelent, The Zero-Sum Society [A zéró összegű társadalom] című könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikának épp a termelést illetően passzív állami szerepvállalás következtében strukturális problémák sorával kell szembenéznie. Mégpedig elsősorban a termelé­kenység növekedésének lassúságával, amelynek megol­dása a jelentős gazdasági veszteségeknek a politikailag erős érdekcsoportok közötti elosztását tenné szükségessé. Ahhoz ugyanis, hogy hosszú távon az amerikai (a „legpiacibb") tár­sadalom meg tudja őrizni életszínvonalát és világgazdasági pozícióját – vagyis a következő nemzedék ne egy végzetes hanyatlást éljen majd meg -, ahhoz ma kell kevesebbet fo­gyasztani és többet megtakarítani, és lényegesen többet be­fektetni a modern ipari üzemekbe és berendezésekbe.

A „mi a teendő?" kérdésre tehát már 1980-ban megszületett a válasz, a „hogyan?"-ról pedig 1985-ben adott ki vas­kos kötetet Thurow: The Zero-Sum Solution [A zéró összegű megoldás] címmel. A program négy fő pontja a következő volt. 1. Egy ütőképes csapat kialakítása, ami a kormányzati és vállalati menedzsergárda új generációjának gyors kinevelését jelenti, és feltételezi a vállalkozás új értelmezését, és jobb tár­sadalmi viszonyok kiépítését. Ez alatt értendő a cégen belüli partnerség, a hozzáadottérték-maximalizáló szemlelet, a ré­szesedési rendszer és a részletes szakmafelosztástól való el­távolodás. 2. Magas színvonalú munkaerő megteremtése, ami a felsőoktatásban részt nem vevők felzárkóztatását jelen­ti, egyszerre a hatékonyság és az egyenlőség jegyében. 3. Több beruházás és megtakarítás (társadalmi és magán- egy­aránt), amit átfogó költségvetési reformmal, új adórendszerrel és átstrukturált kiadásokkal, mindenekelőtt a védelmi kiadá­sok csökkentésével és az infrastruktúrára fordítót összegek növelésével lehet elérni. 4. Állami iparpolitika, melyben a pél­dát Japán, az ottani MITI (Ministry of International Trade and Industry, Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium) szolgáltatja.

A piaci tőkés rendszer megváltoztatásának szükséges­ségét illetően még tovább megy Robert L. Heilboner, a New York-i új Társadalomkutató Iskola (New School for Social Re­search) professzora, a legolvasottabb amerikai közgazdasági elmélettörténeti könyv (The Worldly Philosophers) szerzője, Thurow szerzőtársa több könyv megírásában, aki szintén az amerikai, és általában a tőkés gazdaság szervi bajainak tekin­télyes és kitartó elemzője. Róla írta Ripp Géza egyik könyvé­ben a következőket: „A posztkeynesiánusok érvelési logikáját követte a neokonzervatív közgazdászok szemében mindin­kább »fekete báránynak« számító Heilbroner is, aki az infláció Galbraith-féle magyarázatára hivatkozva a „politikai akarat« erősítésének a szükségességét hangoztatta a »gazdasági mechanizmus működésének nem kívánt következményeivel" szemben, ami nála a tervezés kiterjesztésével és a piac visszaszorításával volt egyértelmű. »Ha, amint fenntartom, az infláció mélyen gyökerezik a gazdasági rendszerben, vagy ha az infláció deflációs 'gyógymódja' rosszabb, mint maga a be­tegség, akkor csak a további beavatkozást várhatjuk az álta­lam jelzett irányvonalnak megfelelően.« Majd szinte figyel­meztetésként hangsúlyozta: »De amit a konzervatívok képte­lenek meglátni, az az, hogy a tervezésnek nincs alternatívája, ha a kapitalizmust egyáltalán életben akarjuk tartani.« Sze­rinte a jelenlegi helyzetet az átmenet jellemzi az »üzleti civili­záció" korából a jövőnek az állam által dominált rendszerébe. »Középtávon« a legkívánatosabb megoldásnak azt találná, ha a szocializmus gazdasági rendszerét sikerülne párosítani a polgári demokrácia politikai rendszerével."⁶ – Mindebben nem az állami beavatkozás szükségességét tartjuk a lénye­gesnek, hanem annak a problémának az ismételt felvetését, hogy a „létező kapitalizmus" komoly és saját immanens elvei alapján nem korrigálható működési zavarokkal küzd.

A kelet-európai rendszerek bukása láttán úgy tűnhet, mintha Heilbroner gondolatai időközben elvesztették volna relevanciájukat. E jeles nyugati gondolkodók azonban nem követik el azt a hibát, hogy formációelméleti értelem­ben (megvalósult) szocializmusnak nevezzék a sztálini és posztsztálini képződményeket. Különösen távol áll ez Michael Harringtontól, a jeles baloldali amerikai társadalom­tudóstól, aki a 60-as években a Nagy Társadalom koncepció­ját meghirdető Johnson elnök tanácsadója is volt, a 80-as években pedig egy ideig a Szocialista Internacionálé új prog­ramjának előkészítő munkálatait vezette; és utolsó, „Szocia­lizmus: múlt és jövő" című könyvében mint Amerika számára aktuális kérdésről írt a szocializmusról. „Harrington tragikus iróniának nevezi, hogy a szocializmust azonosították azzal, ami a Szovjetunióban fejlődött ki, különösen a sztálini idő­szakban, amit egyébként mind a marxizmus, mind a leniniz­mus reményei, nemkülönben az orosz tömegek ösztönös for­radalmi impulzusai elárulásának tekint."⁷ (Érdekes módon ez: még terminológiájában is megegyezik pl. Trockij elemzésé­vel.) Harrington nemcsak azoktól a rendszerektől hatá­rolja el magát, amelyekhez a világ köztudatában a kom­munista jelző tapadt, hanem attól a szociáldemokratái kompromisszumtól is, amely a kapitalizmus felhasznál­hatóságát és megszelidíthetőségét hirdette, és amelytől a hetvenes évek végén vissza kellett vonulni. „A szocialisták nem tudtak választ adni a gazdasági válság problémáira, s nem tudták kellően mozgásba hozni a társadalmat a maguk vezetési eszközeivel. Harrington szerint éppen ezért vissza kell térni a szocialista hagyomány demokratikus tételeihez. Ezek a következők: a javak újraelosztásának hangsúlyozása; a munkahelyi demokrácia; a társadalmi tulajdon új formáinak keresése, különösen a vállalkozások munkástulajdona; a döntések nyilvánossága; a munkaidő csökkentése és a sza­badidőre orientálás számonkérése az oktatástól."⁸

A laissez faire jelszava alatt folytatott politika ellen nem­csak a „baloldali", demokrata kötődésű közgazdászok és társadalomtudósok lépnek már fel. Így tett Herbert Stein, a washingtoni Amerikai Vállalkozási Intézet (American Enter­prise Institute) nyugalmazott munkatársa is, aki annak idején még a chicagói iskola növendékeként kezdte pályafutását, Nixon és Ford elnöksége alatt a Közgazdasági Tanácsadók Tanácsa (Council of Economic Advisers) elnöke volt, majd pe­dig Reagan elnök gazdaságpolitikai tanácsadó testületének (President Reagan's Economic Policy Advisory Board) tagja lett. Stein – utalva a New Deal keynesiánus fordulatára – 1989-ben megjelent könyvében (Governing the $5 Trillion Economy, azaz Az 5 ezer billió dolláros gazdaság kormányzása) Amerika második költségvetési forradalmának szükségessé­géről ír. Ez azt jelenti, hogy a kormány végső soron nemcsak a szövetségi költségvetés, hanem az egész nemzeti termék allokációjáért felelős. A kiadásokat, az adókat és a deficitet egyre inkább nemzeti célok megvalósításának eszközeiként kell tekinteni. „A játék neve nem a költségvetés kiegyensúlyo­zása. A játék neve a nemzeti termék jó hasznosítása, ami­be a költségvetés kiegyensúlyozása vagy beletartozik, vagy nem"⁹ – írja Stein, amit – néhány kevésbé jelentős nézetelté­rés fenntartása mellett – maga Heilbroner is melegen üdvözölt a Challenge [Kihívás] című közgazdasági folyóirat lapjain.

Stein persze fehér hollónak számít ezzel az állásponttal a republikánusok között. George Bush 1988 őszén még igen sok szavazatot köszönhetett annak, hogy elnökválasztási kampánya során megígérte: nem lesznek új adók. De az a tény, hogy a neoklasszikus nézetekkel szembenálló és a key­nesi hagyományon is túllépő gondolatok az amerikai konzer­vatív körökben is megjelennek, annak az esélyét jelzi, hogy enyhülhet az a diszkrepancia, amely a modern tőke önképe és valóságos természete között fennáll, s amiről 1989. szeptem­ber 20-án a Magyar Tudományos Akadémián „A modern dia­lektika: ideológia és gazdasági valóság" című előadásában John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem (Boston, Massachusetts) professzora, az Amerikai Közgazdasági Társaság (American Economic Association) volt elnöke is beszélt. Galbraith, aki a keynesi és a vebleni hagyomány nyomán szinte egész életművében a valóságos tőkés társadalom és gazdaság anatómiájával foglalkozott, előadásában szellemes példabeszédet mondott arról az üzletemberről, aki Washing­tonba érkezve a repülőtéren hangzatos beszédet mond a sza­bad verseny, a szabad vállalkozás, a tiszta piac előnyeiről és sérthetetlenségéről, majd átkelve a Potomac folyón, segélye­dért és kedvezményekért folyamodik a kongresszus tagjai­hoz. „Az ideológia és a valóság közötti konfliktus a tőkés vi­lágban – az, hogy az ideológia minimalizálja az állam szere­pét, a valóság pedig igényli azt – nagyon határozottan fenn­áll. A fejlesztő és gyógyító tevékenység így ki van zárva. Kivé­tel csak olyan esetekben van, ahol – mint a mezőgazdaság­ban, a csődbe jutó pénzügyi intézményeknél, és mondani se kell: a védelmi kiadásoknál – erős gazdasági és politikai érde­kek vannak jelen. Másutt mindenhol az ideológiáé az ellenőr­zés"¹⁰ – mondta Galbraith, rámutatva ennek már említett ká­ros következményeire.

Szintén a kapitalizmussal kapcsolatos tévhitek eloszla­tása céljából írta „A mai tőkés gazdaságirányítás: mítoszok és valóság"¹¹ című könyvét Ankerl Géza, a több mint negyed­százada Nyugaton élő magyar gazdaságszociológus. Az ál­tala felvonultatott tényanyag szemléletes szembeállítást tesz lehetővé az ideológia és a valóság között.

Mi a mítosz, mit hirdet a neoklasszikus szemfényvesztés?

Tökéletes piacok, egészséges versenyszellem, fősze­repben a vállalkozó mint a fejlődés motorja, a magántulajdon hatékonysági fölénye, általános és növekvő jólét, szabadon mozgó „piaci" árak, alacsony állami részvétel, az egyéni érde­kekből automatikusan összeálló közérdek, „népi kapitaliz­mus", a külföldi tőke fejlesztő hatása, teljes monetarizáltság, decentralizáció, a privatizálás hatékonyságnövelő hatása.

Ezzel szemben milyen valóságos vonások rajzolódnak ki a könyv alapján?

Mindezek mellett olvashatunk a könyvben a katonai-ipari komplexumról, a cserekereskedelem jelentős szerepéről, a jövedelmező állami vállalatok magánkézbe adásáról stb. A kép tehát nem olyan egyszerű, mint amilyennek általában mu­tatják. És nem is olyan kedvező, hiszen egy alulfejlett társada­lom és gazdaság soha nem tudja ugyanazt a teljesítményt hozni, mint az élenjárók.

A szolid institucionalistáknál sokkal keményebb bírálatot adnak a különböző radikális irányzatok, így például a főleg a Harmadik Világban követett „developmentalizmus", melynek egyik kiemelkedő képviselője, Samir Amin, az ENSZ Afrikai Gazdaságfejlesztési és Tervezési Intézetének igazgatója egy vitacikkben a következőket írta a helyenként ma is megváltó­ként kezelt piaci mechanizmusról: „aggodalom fog el, amikor azt hallom, hogy a »piac« szóval visszaélnek mind a Szovjet­unióban, mind Kínában. Személy szerint én nem vagyok a piac ellen, egyáltalán nem. Azt hiszem, szükség van a piacra, vagyis szükség van a piacgazdaság nagy rétegeire, de a pia­cot nem kell megtenni új istenné, és nem szabad arra számí­tani, hogy a piac lehetővé teszi azoknak a problémáknak a megoldását, amelyeket – mint a kapitalizmus sok évszázados gyakorlata tanúsítja – a kapitalizmusnak nem sikerült megol­dania. Vagyis nem szabad az egyik bálványt másik bálván­nyal felcserélni."¹²

A fejlődő országok tapasztalatai alapján Aminnak minden oka megvan arra, hogy kritikus legyen a kapitalizmussal szemben. „Ez a társadalmi rend képtelennek bizonyult arra, hogy megoldja a világfejlődés feladatait. Kérem, ne feledjék el, hogy a valóságban létező kapitalizmus nem csupán az egyes többé-kevésbé virágzó nyugati országokat jelenti, ha­nem az elhagyott afrikai, latin-amerikai gyermekek millióit, a függő államok többségében dühöngő éhínséget is. A kapita­lizmus természetéből következően nem tudja megállítani a vi­lág gazdaságának fokozódó polarizálódását, amikor a kisebb­ség rabló harácsolása lehetetlenné teszi a többség haladá­sát."¹³ A világrendszer-szemlélet és a világkapitalizmus dina­mikus vizsgálata tehát újabb érvet ad az ellen, hogy a jólét és hatékonyság fogalma a tőkés termelési mód számára kisajá­títható legyen, és a kapitalizmus vagy szocializmus kérdése pusztán szubjektív értékválasztás dolgává degradálódjék.

3. Következtetés

A kapitalizmus problémáival, betegségeivel, válságaival fog­lalkozó irodalmat tehát, melynek itt csak néhány kiemelkedő képviselőjére vethettünk pillantást, nem negligálhatjuk egy olyan szemlélet alapján, hogy „ezek az ő gondjaik, eltörpül­nek a mieink mellett, nekünk egész más problémákkal kell szembenéznünk, majd, ha mi is olyan fejlettek leszünk, mint ők, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mit nem old meg a piac, és különben sem lesz jobb nekünk attól, ha bíráljuk őket". Ha abból indulunk ki, hogy itt nem tőlünk elszigetelt or­szágokról, társadalmakról és gazdaságokról van szó, hanem erőteljes kölcsönhatások, függési viszonyok, aszimmetriák állnak fenn köztünk, akkor jelentést kap az a megállapítás, hogy egy egységes világgazdaság részei vagyunk, ha tet­szik: az ő viszonyaik a mi viszonyaink is egyben. Ezért lenne sürgős feladat a formációelméleti elemzés elvégzése (amit itt még igazából el sem tudtunk kezdeni), a mai, „létező" kapita­lizmus felfedezése, mégpedig nemcsak eldugott kutatóműhe­lyekben, hanem a köztudatban is. Nemcsak azt megismerve, hogy mit állít a tőke magáról, hanem azt is, hogy mi valójában, milyen konkrét folyamatok és tendenciák érvényesülnek a tő­kés gazdaságban. Ez azt is feltételezi, hogy a különböző mo­delleket fenntartásokkal kezeljük, korlátaik ismeretében alkal­mazzuk. A többi országot mint ránk ható rendszert, tanul­sággal szolgáló példát kezeljük, és ne mint másolható mintát vagy szubjektív, önkényes elhatározással választ­ható modellt. Hiszen az egyik rendszer másikra cserélése az egyik struktúra másikra váltását is jelenti, s egy merőben más rendszer – legyen bár akármilyen tetszetős – bevezetésének kísérlete nem létező strukturális elemeket feltételez, illetve lé­tezőket tesz fölöslegessé. Ez pedig – mivel a rendszer struktu­rális elemeit a társadalom csoportjai, rétegei, osztályai jelentik – a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendszerváltó egyrészt nem létező vagy ad hoc alapon összehozott csoportokra kíván építeni, másrészt meglévő csoportokat kíván ki­rekeszteni a társadalomból. Az új társadalom alakítása csakis az „itt és most" rendelkezésre álló előfeltételek kö­zött lehetséges. „Az emberek maguk csinálják történel­müket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják."¹⁴ Reális koncepció és stratégia az „itt és most" fennálló rendszer és a külső feltételek együttes tanul­mányozása alapján, a mindkettővel szemben érvényesített kritikai hozzáállás útján alakítható ki. Ez utóbbinak politikai fel­tételei – úgy tűnik – lassan végre megteremtődnek Magyaror­szágon is. És nemcsak a kettős feladat elvégzéséhez, hanem önmagában csak a magyarországi folyamatok helyes értel­mezéséhez is mindenképpen szükséges a létező kapitaliz­mus mikro-, makro- és globális szintű feltárása, ami egyre sür­getőbb feladat, és minden bizonnyal hozzá fog járulni a ma­gyar társadalomnak a 90-es években remélhetőleg bekövet­kező nagy nemzeti detoxikációjához.

Jegyzetek

1 Böröcz József: Két szék között. Valóság 1989/11. p. 72.

2 Banyár József: A reformközgazdaságtan néhány módszertani el­lentmondása. In: Válaszúton. Budapest, 1988. p. 190.

3 Lee Iacocca: Iacocca – Egy menedzser élete. Gondolat, 1988. p. 428.

4 Uo. p.431.

5 Almási Miklós: Az újkonzervativizmus ellenzéke. In: A 80-as évek kapitalizmusa. Kossuth, 1985. p. 268.

6 Ripp Géza: Imperializmus és reformizmus. Kossuth, 1982. p. 369.

7 Varsányi Gyula: Ök nem temetik (Angol és amerikai szerzők a szo­cializmusról). Népszabadság, 1989. december 7. p. 9.

8 Uo.

9 Robert L. Heilbroner: Examining Stein's Proposals. Challenge, 1989/4. p. 10.

10 John Kenneth Galbraith: The Modern Dialectic: Ideology and Economic Reality. kézirat, p. 12.

11 Ankerl Géza: A mai tőkés gazdaságirányítás. Kossuth, 1989.

12 Samir Amin: Nem válság, hanem válságok. Béke és Szocializ­mus, 1989/9. p. 75.

13 Uo. p.74.

14 Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. Kossuth, 1975. p. 15.

A probléma. Baloldal és nacionalizmus

Több mint száz éve esik szó a nemzetek összeolvadásáról, a világpia­con végigfutnak az egységesítő divatok – s a nemzeti indulatok mégis ott vannak a legifjabb, e divatok által is békére, megértésre nevelt nemzedékek között is. Nemcsak a nemzeti létüket most kóstolgató harmadik világbeli népeknél, nemcsak a vallási fanatizmus által is összefogott mohamedán népeknél, de Kelet-Európa évtizedeken át internacionalista zászlók alatt meneteltetett népei között is; s a pilla­natok múlva egyesülő Nyugat-Európában sem kevésbé, ahol a német egységről sokaknak a német fasizmus veszélye jut eszébe, ahonnan kiűzik a törököket, ahol megverik a pakisztániakat, ahol őrjöngve dúlják szét a zsidók sírjait, s ahol angolok és írek, spanyolok és baszkok engesztelhetetlen gyűlölettel néznek egymással farkasszemet.

Ismerjük a történelmi szemlélet igazságait: A „nemzet" törté­nelmi kategória, társadalmi formákhoz kötött, mai formájában a tőkés társadalom terméke. A tőkés társadalomé, de a nemzeti kérdés ter­mészetesen fennmaradt az orosz forradalom után is, hiszen fennma­radt a (tőkés) világ nemzeti tagoltsága, s a magukat szocialistának ne­vezett országok ebbe a világrendbe tagozódtak be, maguk is nemze­tekként. A nemzetek közti gyűlölség egyik táplálója az a verseny, amelyet a világpiac indukál, s az olyan társadalmi szerveződésekben, mint a Szovjetunió, e verseny csak áttevődik a birodalmi elosztó köz­pont kegyeiért folytatott versenybe. De elégséges-e ez a magyará­zat? Vajon csak a (piaci) verseny a felelős? Csak (gazdasági) érdekeit védi, aki önmagát elsősorban egy nemzethez tartozásával definiálja, s kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy e közösség jogait védel­mezze? A gazdasági érdekek elemzése minden esetben segít-e va­jon meghúzni a határvonalakat ott, ahol a hazaszeretet sovinizmusba, a sovinizmus elfojtása a nemzeti öntudat eltiprásába csúszik át?

A baloldal „a proletárnak nincs hazája" tétel dacos hangoztatá­sával, vagy a nemzeti kérdés másodlagosnak tekintésével gyakran mintegy a jobboldal „hatáskörébe" utalta a nemzeti kérdést, de ezzel csak saját lehetséges bázisát gyengítette. Amikor pedig – rendszerint követő helyzetben – a baloldalon is megjelent a nemzeti gondolat (gondoljunk például az első világháborúban a szociáldemokrata moz­galomban is túlsúlyra jutó honvédő irányzatra, a Kelet-Európában és a harmadik világban a baloldalon megjelent népi-nemzeti irányzatok­ra, vagy akár a jelenlegi helyzetre, amikor a mindenkori baloldal vá­lasztói s részben politikai hangadói is leginkább a nemzeti érzelmek által aktivizálódnak)¹ , nehezen találják meg elméleti kezelésének módját, s nehezen igazodnak el nemzeti érzés, nacionalizmus, sovi­nizmus határai között. (Mi az alábbiakban – mellőzve a nemzet-foga­lom kialakulásának, a nemzet-eszme történetének könyvtárnyi iroda­lom által tárgyalt szempontjait, csupán azokat a tudatszociológiai as­pektusokat szeretnénk sorra venni, amelyek a hazafiság, a naciona­lizmus, a sovinizmus jelenségeiben egyaránt szerepet játszanak.)

Nemzet és nacionalizmus

A nemzeti érzés

A nemzeti érzés az emberek többsége számára az élet teljességéhez tartozó érzelem. Létezik persze olyan kozmopolita alapállás, amely­ben ennek látszólag nincsen nyoma, ám a nemzeti érzelemhez ha­sonló azonosulás ez esetben sem hiányzik teljesen. (A világ fejlődési centrumából az egyes országok, mint például Magyarország gondjai rendkívül partikulárisnak tűnhetnek, a kozmopolita ezzel a centrum­nézőponttal igyekszik azonosulni. A gazdasági és politikai hatalom multinacionális szerveződésének korában e fejlődési centrum eleve szupranacionális, a kozmopolita számára ez az idealizált absztrakt centrum helyettesíti a nemzetet.)

A nemzeti érzés által irányított szemlélet számára viszont magá­tól értetődően a nemzet jelenti a centrumot. Ez könnyen vezet arány­tévesztéshez, partikularizmushoz. De a nemzeti elem híján is partiku­láris az álláspont: amióta világtörténelem, világgazdaság van, azóta lényegi nézőpontot csak a világrendszer egészéhez és különösen magjához viszonyítva lehet kialakítani; amíg azonban nemzetek van­nak, addig minden, a világrendszert alakító változás csak nemzetek aktivitásában jön létre. (A két szempont összeegyeztethető: ha egy amerikai űrhajós elsőként a Holdra lép, azt egyszerre teszi az emberi haladás szupranacionális élvonalának és az Egyesült Államoknak, mint nemzetnek a képviselőjeként. Vagy, hogy olyan példát is említ­sünk, amikor az élvonal és a nemzet között konfliktus feszült: mikor Batsányi azt mondja: „Vigyázó szemetek Parisra vessétek", jellegze­tes kozmopolita nézőpontot képvisel, ezt azonban a magyar nemzet felemelkedéséért vívott küzdelem jegyében teszi.) A fentiekből követ­kezik, hogy paradox megfogalmazással élve viszont a nacionalista olyan kozmopolita, aki számára a kozmoszt nemzetének keretei hatá­rolják.

A nacionalizmus a nemzeti érzés uralkodóvá tétele az érzelmek univerzumában. Ennek ősi – és az érzelmek-indulatok mélyén ma is jelen lévő – formája (ami ősi formájában persze még nem „nacionaliz­mus", hanem csak etnocentrizmus) az, amikor egy közös leszármazású, közös ősöktől „nemzett", illetve magát ekként számontartó kö­zösség idegenekkel kerül szembe, és ezek ellenében mozgósítja, összefogja tagjai emocionális energiáit. Ez a védekező jelleg érvé­nyesül akkor is, amikor egy-egy nép nacionalizmusa támadó jellegűvé válik: e támadást is igen gyakran a megtámadott részéről ráható fe­nyegetéssel indokolva. A védekező és támadó nacionalizmus közös eleme a terület kizárólagosságára való törekvés, amelynek nyilván­valóan etológiai alapjai vannak, s amely csak akkor kezd oldódni, ami­kor a hatalom nem területhez kötött forrásai (pl. a tőke főhatalmi lehe­tőségei) kialakulnak.

A nacionalizmus másik ősformája az elsősorban nomád, ván­dorló népeknél kialakult, „választott", uralkodásra hivatott nép eszméje.

E két forma egymásból is kinöveszthető. Míg az utóbbinál a nem­zeti érzés és a sovinizmus egymásba átmenetele magától értődő, a határ az első esetben sem vonható meg éles körvonalakkal, hiszen a fenyegetettség-érzés eleve ellenséges érzelmeket hoz magával a fenyegetőnek érzett erőkkel szemben. A nemzeti érzés azon hétköz­napi formája, amely egyik említett elemet sem tartalmazza, s így lát­szólag minden negativitástól mentes, pusztán azonosuló, nemes, a legtöbbünkben a felnevelő környezet által természetesen kialakított érzés (például a nemzeti közösség sikereire való büszkeség, a nem­zet bajaiban, tragédiáiban való érzelmi érintettség) tulajdonképpen csak leszelidítése e két alapformának. (A nemzeti érzés még olyan bensőséges tényezői is, mint az otthonérzés, a nyelvi-kulturális azo­nosság öröme stb. csak akkor válik nemzeti érzéssé, ha van akitől, amitől elkülönítve az otthon, az azonosság határai a nemzet határai­ként körvonalazhatók. Amit ugyanis ma nemzeti érzésként érzünk át, az eredendően nem a nemzettel, hanem a saját néppel való azonosu­lás érzelme. A népből nemzet attól lesz, hogy a közös eredet, nyelv, kultúra alapján olyan szervezeti egység jön létre, amelyet már nem egyszerűen az eredet, a nyelv, a kultúra spontán önmozgása, hanem a gazdaság, az állami jellegű politika vagy az ideologikusan összefo­gott kultúra kiépült szervezetrendszere foglal egybe. A szervezettség pedig mindig határokat is jelent: [befelé] attól lesz valami egység, hogy [kifelé] körülírt határai vannak.)

Variációk a nemzeti elfogultságra

A nemzeti érzés védekező, támadó, ill. fölényérzet-hordozó ősformái az egyes népcsoportok szembenállásának különféle fajtáihoz kap­csolódnak, minthogy a különféle történelmi körülmények a népek egy­mással való találkozásának többféle variációját hozzák létre.

a)     A szomszéd népekkel való ütközés. Ez történhet birodalmak terjeszkedésének és a velük szembeni ellenállásnak formájában (a magyar történelemben ilyen terjeszkedés elszenvedőiként kerül­tünk szembe a török birodalommal, Ausztria-Németországgal, (szov­jet) Oroszországgal, illetve történelmünk korábbi századaiban ma­gunk is terjeszkedő birodalomként jelentünk meg (pl. az egyes balkáni államok számára); s történhet nagyjából egyenrangú népek rivalizációjaként (így kerültünk szembe az első világháború után a Kisantantot alkotó szomszéd államokkal).

b)     Az uralmi helyzetből fakadó érdekellentétek a valamikori hó­dítással vagy vándorlással az adott nemzeten belülre került, a társa­dalmi hierarchiában alávetett népekkel. (A spártai-helóta, párszi-dravida viszonytól, mondjuk, a tatároknak adózó népek és a tatárok vi­szonyán át a dél-afrikai apartheidig, az előzőleg leigázott dél-afrikai feketék alávetéséig.) Az ilyen viszonyok örökösei a modern társadal­makba páriaként betagolt népek (amerikai négerek, európai cigányok stb.), amelyek ugyan jogilag többé-kevésbé egyenrangúként bevétet­nek egy-egy nemzet testébe, idegenségük azonban szociokulturális kaszthelyzetükben mintegy intézményesítve marad.

c)     Speciális helyzet, és a nemzeti érzés szempontjából a legéle­sebb reakciót váltja ki az, ha egy kasztszerűen a nemzetbe zárt, s egy­szersmind attól elkülönített közösség valamilyen szempontból ha­talmi helyzetre, vagy annak látszatára tesz szert a nemzeten belül. (Akár közvetlen uralmi helyzetre, mint Bánk idején a „gaz merániak", az angolszászok között a normann uralkodó réteg vagy Havasalföld görög uralkodói; akár csak monopóliumokra, előnyökre, arányukat meghaladó befolyásos társadalmi szerepkörre, mint a zsidók, néhol az örmények, Kelet-Ázsiában sokfelé a kínaiak, Észak-Afrikában és másutt az arabok, Afrika és Ázsia egyes országaiban a pakisztániak, indiaiak.)

Általános szabálynak tekinthető, hogy az egyes népeken belüli kisebbségekkel szembeni érzések akkor válnak kiélezettekké, amikor az adott nemzetiség vagy egyéb etnikum, kulturális jellegű kisebbség az uralkodó nemzeti közösséghez képest szignifikánsan kedvező vagy szignifikánsan kedvezőtlen helyzetben rögződik. Az idegenség, a társadalmi helyzet kulturálisan is jellemezhető eltérése nemcsak felerősíti, de közvetlen veszélyként, ellenséges fenyegetésként reali­zálja a nemzet egységét gyengítő társadalmi ellentéteket, az „ide­gen" nemzetiséghez való viszonyba transzponálja, illetve erre a vi­szonyra redukálja őket.

De még mikor objektíve nincs is előnyben a kisebbség, a domi­náns nemzet elnyomott, kedvezőtlen helyzetű rétegei akkor is hajla­mosak elnyomatásukat továbbadni valamely kisebbségnek. Mivel az elnyomatást senki sem maga választja, azt mindig hozzá képest ide­gen erők valósítják meg, így a nemzeti azonosulás érzést nem nehéz arra használni, hogy az elnyomatás elleni indulatot – az idegenséget megszemélyesítve – valamely „idegen" csoport ellen fordítsa a domi­náns nemzet tagja. Saját megalázottságát, alávetettségét az „idegen fölébe kerekedésének" tulajdonítsa, s így azt az elnyomást, amit ő kezd gyakorolni az „idegen" fölött, a méltánytalanság elleni lázadás­nak, önmaga felszabadításának fogja fel. (Ne csak az antiszemitiz­mus hagyományos érveire gondoljunk, a cigányellenességnek is je­lentős „érve" a cigányokkal való „igazságtalan kivételezés" meg­szüntetésének követelése, de ugyanezek a vádak hangzanak el pl. az erdélyi magyarsággal szemben is.)

A tolerancia lehetőségei

A nemzeti érzés azonban nem szükségképpen vezet xenofóbiához. A nemzeti közösségbe és kultúrába való belekerülés, belegyökerezés ugyan természetadta viszonyként különíti el a nemzetbe beletartozók és azon kívül állók körét, de minthogy az ember identitásérzését más, hasonlóképpen meghatározó közösségek, kulturális egységek is ma­gukhoz vonják (vallási, kultikus közösségek, ideológiai, politikai kö­zösségek), az, hogy ezek átmetszik a nemzeti közösségek határait, ha nem szünteti is meg, de legalább átértelmezi, relativizálja a nem­zeti hovatartozás természetadta meghatározó jellegét. Ez azt is jelen­ti, hogy a nemzeti azonosulás természetadta voltának fennmaradása mellett a nemzeti elkülönülés ettől eredete szerint elválaszthatatlan természetadta jellege feloldódik, megszűnik. (Mikor a kereszténység a „választott nép" ideológiáján alapuló nemzeti elzárkózást feloldva, a választottságot ideológiai választáshoz köti, ez nemcsak egy inter­nacionális ideológiai közösség megszületését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy a nemzethez, etnikumhoz tartozás vállalása és átélése együtt járhasson a saját nemzeten-etnikumon kívüliek szempontjai­nak belső átélésével (az azonosulás rájuk-kiterjesztésével) is. Ezt a lehetőséget, a nemzeti azonosulás és a nemzeten kívüliekkel való azonosulás egyidejűségét minden internacionális ideológiai közös­ség létrejötte magában hordja, és ez egyáltalán nem azonos a nemze­tek feletti szempontok abszolutizálásával, a nemzeti szempontok leki­csinylésével, a nemzeti azonosulás tagadásával.² A nemzetek külön­bözése, a valahova tartozás, mindenesetre az elkülönülés utáni lé­pésként az azonosulást is lehetővé teszi. A győzelem örömének át­élése képesít mások győzelmének értékelésére, a kisebbségi sors keserveinek átélése képesít mindenféle diszkrimináció elleni tiltako­zásra.

Van tehát egy természetes, a saját közösséggel azonosuló ér­zés, ami nacionalista ütközéssé, másokkal szembeni gyűlölködéssé válhat, de a történelem kitermelte azokat a formákat is, amelyek el­lene hathatnak annak, hogy az önazonosság egyik meghatározója, a saját néphez kötődő, nyelvvel, kultúrával való azonosulás negativitásba, mások elutasításába, kirekesztésébe csapjon át. Ha azonban több lehetőség is van, akkor nem kerülhetjük meg azon tényezők to­vábbi vizsgálatát, amelyek a nemzeti érzést az intoleráns formák vá­lasztása felé mozdítják.

Hatalom és nacionalizmus

Ezen tényezők egy része kétségkívül a hatalommal függ össze. A ha­talom, mióta csak a népek hatalmi helyzetekkel rendelkező or­szág-szervezetekben élnek, legitimitását arra alapozta, hogy ő a nép, a közösség szimbóluma, képviselete. Ez az elfogadtatni kí­vánt azonosság a nép és a hatalom között megkívánja, hogy a nép is a hatalom szimbólumaként, képviseleteként tételezze ma­gát a világban. (Ez az összefüggés pl. a magyar Szentkorona-esz­mében igen tiszta formában tetten érhető.) Könnyen belátható, hogy e szempont érvényesítése eleve más csoportokkal való szembeállí­tást hord magában. Amikor pedig a hatalom nem nemzeti – hanem pl. több nép fölött uralkodik -, akkor természetes érdeke az ellene for­dulni képes erők leszerelése, egymás ellen kijátszása, az „oszd meg és uralkodj" – vagyis megint csak a népeket szembeállító érdek.

A hatalom formái természetesen történetileg változnak, s ezzel együtt változik az is, hogy a patriotizmust miképpen mozgósítják. Van egy olyan álláspont, amely szerint – éppen e jelentős különbségek miatt – a polgári korszakot megelőző formákra nem is jogosult a „nem­zet" vagy a „nemzeti érzés" kifejezések használata. Jóllehet a koráb­bi, főleg a feudális „nemesi nemzet" megjelenése előtti történelmi kor­szakokban valóban nem beszélhetünk modern értelemben vett nem­zetről, s visszafelé haladva az időben, elérünk a pontig, amelyen túl magával az elnevezéssel sem találkozunk, úgy gondoljuk, mégis jo­gosult az egyszerűség kedvéért mindvégig „nemzeti érzés"-ről be­szélni a saját néppel mint gazdasági, politikai, kulturális szervezeti egységgel való azonosulás különböző formáinak jelölésére. (Szűcs Jenő „etnikai csoporttudat"-ként különíti el a nemzet előtti formát, hangsúlyozva, hogy ez még nem etizált és nem politikailag áthatott forma; amiről azonban mi beszélünk, az éppen azon érzelmi sík, amely közös a korai és a mai formákban.)

A polgári uralmi formának egyik sajátossága, hogy a nemzethez való viszony kettős formáját teremti meg. A tőke egyrészt internacio­nális: nemzetközi piacokat és tőkeáramlást teremt, és egy síkon fel­oldja az egyének identitásának népi (nemzeti) rögzítettségét; más­részt nemzeti piacokat és nemzeti tőkecsoportokat, nemzeti tőkeér­dekeket hoz létre, amelyek képviselete – a mindenkori hatalmak mód­ján – érdekeltséget teremt a nemzeti alapon való szembenállásban.

Nemcsak politikai természetű hatalmi érdekekről van persze szó. Ha – mint pl. 5. számunkban tettük – megkülönböztetjük a kultúrnemzet, az államnemzet és a gazdasági nemzet fogalmát, szá­molnunk kell azzal, hogy ezek egybe nem esése eleve minden­kori konfliktusforrás. Ha a gazdasági nemzet szélesebb, mint a poli­tikai, ez nemzeti mozgalmakat indukálhat azon erőkkel szemben, amelyek ellene hatnak a gazdasági nemzet politikai egyesítésének, a politikai nemzet kiterjedésének. (Ilyen erők játszottak pl. szerepet a német vagy olasz egység létrejöttében.) Hasonló mozgás indul be akkor is, ha a kultúrnemzei terjed túl az államnemzet határain. (A né­met és olasz példa ebben az esetben is érvényes, de ez a helyzet, ill. ennek megoldatlansága jellemzi a magyar-román, örmény-török és még sok más viszonyt.) Ha viszont a gazdasági vagy a politikai nem­zet szélesebb, mint a kultúrnemzet (ez a helyzet minden olyan nem­zeti piacon, ahol nemcsak egy nép van jelen), ez asszimilációs nyo­mást hoz magával a domináns kultúrnemzeten kívül eső népességgel szemben. Mivel a tőke internacionális „oldala" következtében a pol­gári társadalomban a gazdasági egységhatárok állandó mozgásban vannak, így a különböző konfliktusformák valamelyike szinte állan­dóan napirendre kerülhet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a „tipikus" megoldási logikákon kívül vannak azoktól egészen eltérő megoldá­sok is, mint pl. Svájc, ahol az államnemzet úgy metszi át az egyes kultúrnemzetek határait, hogy azok harmonizált együttműködését te­remti meg; vagy az USA, ahol a kultúrnemzetek teljes asszimilálása nélkül is lehetséges volt a gazdasági és államnemzet olyan kiterjedé­se, amely végül egy új meta-kultúrnemzet kialakításához vezetett.

A variációk továbbgondolhatok. Mindebből azonban az is követke­zik, hogy a hatalom fogalmát is differenciáltan kell kezelni: a nemzeti érzés ütközésekben való felhasználásában nemcsak a politikai hatalom lehet érdekelt, hanem a gazdaság mozgatói is, s azok is, akiknek helye a munkamegosztásban az adott kultúra őrzése, képviselete, terjesztése.

A tőkés társadalom az első, amely tudatosan törekszik a nemzet három metszetének egyesítésére, politikává, politikai céllá fordítva (ezáltal tudatossá-akaratlagossá téve és igen felerősítve) ezt a törek­vést (a feudális vagy még korábbi uralmi törekvések, a földszerző, rabszolgaszerző háborúk éppen hogy mindjobban összekeverték ezeket a metszeteket).

Ugyanakkor a polgári társadalom belső fejlődése az, amely – mint utaltunk rá – végérvényesen szét is választja egymástól ezeket a szempontokat. A gazdasági folyamatok a nemzeti piacok megszerveződése után véglegesen túllendülnek az államnemzeti határokon, az egységesült világpiactól a tőkés rendszeren belül nem lehet visszahúzódni nemzeti keretek közé. Az államnemzetek fenntartásában viszont a tőke már csak a konkurencia elve miatt is érdekelt, s szük­ségképpen hat ez irányban az az érdekellentét is, amely az egyes tő­kések, tőkéscsoportok és a tőkés világrendszer; a helyi termelés és a világkereskedelem között állandóan fennáll (bár az egységesülés, valamiféle fúzió a politikai nemzetek között is követni látszik a gazda­sági folyamatokat: Egyesült Európa stb., a világ teljes egységesülése az egyenlőtlenségekre épített tőkés rendben nem képzelhető el). A kultúrnemzeteknek semmiképpen, és semmilyen rendszerben sem érdekük a felolvadás.

Kultúrnemzetek önfenntartása azonban önmagában sosem válik ütközések forrásává. Ütközés – mint ez valamilyen formában az e számunkban olvasható kerekasztal-beszélgetésen is el hangzott – ak­kor lesz, amikor a kultúrnemzeti önfenntartó törekvések államnemzeti szempontokhoz kapcsolódnak: vagy úgy, hogy egy kultúrnemzetet az államnemzet el akar nyomni, vagy, a másik oldalról, ha a kultúrnemzet érdekvédelme államhatalmi támogatást kap. Ennek lehető­sége mindig fennáll, nemcsak nemzeti despotikus rendszerekben, de akkor is, ha egy társadalomban a parlamentáris demokrácia több­ségi-elve úgy érvényesül, hogy egyes pártok nemzeti pártként léphet­nek fel (ami magában hordja azt a lehetőséget, hogy más pártokat nemzetietlennek nyilvánítsanak). Ebben az esetben ugyanis nyilván­való, hogy a többségi nemzet eleve képviseleti dominanciába kerül, a kisebbséget pedig az a veszély fenyegeti, hogy „demokratikusan diszkriminálják". Itt az egyik, többek által javasolt megoldás a kisebb­ségi jogok túlvédelme, a pozitív diszkrimináció biztosítása, ennél azonban talán még szerencsésebb annak kizárása, hogy a politikai többség és a nemzeti többség, illetve a politikai kisebbség és nemzeti kisebbség egybeeshessenek.

Persze egy-egy nemzet uralmát mások felett nemcsak nemzeti pártok tudják megvalósítani. A jelenlegi állapotban az állam hatalma – hiszen nemzetállamokról van szó – a domináns nemzetet eleve ural­kodó helyzetbe hozza kisebbségeivel szemben. Ez az uralom lehet ugyan nagyon toleráns is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy – az állam intézményrendszere a domináns kultúrnemzethez kötődvén – a kisebbségnek csupán az élet egyes szeleteiben van módja a saját nemzetiségén, etnikumán át teljes azonosságban lenni a világgal, ott­hon éreznie magát hazájában. A társadalom igen sok viszonyát csak a domináns nemzethez tartozással, kettős és ebből fakadóan gya­korta konfliktusos identitással tudja átélni. (Ez alól csak a teljesen ho­mogén nemzetek, illetve a teljesen egyenrangú nemzetek, nemzeti­ségek, etnikumok Svájc-típusú államszövetségei a kivételek.) A nem­zetállami jelleg mindig magában hódja azt a lehetőséget is, hogy az ál­lamhatalmat soviniszta, intoleráns mozgalom, csoport ragadja meg (akár teljesen demokratikus úton), s ez nyilvánvalóan rendkívül hátrá­nyosan érinti a kisebbségeket. A probléma megoldásához tehát a kulcselemet a nemzeti jellegnek az államhatalomtól való elválá­sában, az állam e tekintetben is teljes szekularizációjában láthat­juk. Mert, ahogy a demokrácia kizárja azt, hogy az állam egyetlen vallás kizárólagos uralma alatt álljon³ (még ha az abszolút domináns is az adott országban, mint Francia-, vagy Olaszországban), ugyan­így kellene érvényesülnie annak a ma még talán szokatlan elvnek is, hogy az állam legyen független a nemzeti szempontoktól, és akkor se legyen egy kultúrnemzet állama, ha polgárai kizárólag az adott kultúrnemzet tagjai. Nem a nemzeti érdekek kifejezését, érvényesítését, ennek jogosságát és szükségességét tagadjuk, hanem azt, hogy en­nek az államhatalomhoz kell kötődnie. E tekintetben az ily módon „szekularizált" állam esetén is felléphetnek érdekütközések az egyes nemzeti-etnikai közösségek között, de egészen más súllyal és ered­ménnyel történik ez, ha egyik nemzeti érdek sem bír állami, hatalmi, politikai, tömegszervezeti erőtámogatással, és annak megszerzésére sincs módja. (Természetesen az államhatalomnak a nemzettől való ilyen szekularizációja csak akkor jelenthet megoldást, ha nem jár együtt azzal, hogy az államhatalom más nemzetek érdekeit szolgálja ki, s nem törekszik valamely fiktív metanemzet szempontjainak uralmi helyzetből való érvényesítésére sem.)

Kelet-európai vagy világprobléma?

Ma a világban éppen ellentétes folyamatoknak lehetünk tanúi: miköz­ben Európa az egységesülés felé tart, egyes államhatalmak nemzet­állami jellege erősödni látszik.

Kelet-Európában évtizedeken át látszólag a nemzeti érdektől szekularizált államok álltak fenn, hiszen az internacionalizmus ezen államok hirdetett ideológiája volt. Jól tudjuk azonban, hogy ez az inter­nacionalizmus ha csak részben is, de jelentős részben egy nemzetál­lam, az orosz birodalom érdekeinek eufemisztikus kifejezése volt. Az államhatalmak valóban elfojtották a nemzeti törekvéseket (az oroszo­két is), de közben mégis egy nemzetállam (az orosz) szempontjait tet­ték uralkodóvá, kísérletet téve egy gazdasági metanemzet kialakítá­sára (és a Szovjetunió határain belül – ill. 56-ig azon kívül is – a kultu­rális-nemzeti egységesítésre is). Az orosz birodalomtól független „szocializmusokban" hasonló volt a helyzet. Mikor 56 után az alávettetés kissé lazult, az egyes államok maguk is mérsékelten nemzeti irányra váltottak a gazdaságban és politikában, jóllehet Szabó Miklós: „Nemzettudat-problémák" című tanulmányának (in: Politikai kultúra Magyarországon, 1896-1986, 1989. Medvetánc Könyvek) teljesen igaza van abban, hogy eközben továbbra is (sőt a manipuláció mód­szereit tekintve a korábbinál erősebben is) gátakat állítottak a spontán nemzeti mozgalmak – vagyis a kulturális nemzet önfenntartási moz­galmai elé (s különösen az elé, hogy a kulturális nemzeti és az állam­nemzeti szempontok összefonódjanak).⁴ A szovjet tömb összeom­lása egyrészt a központi hatalom által elnyomott magántulajdon-elvű és vallási törekvésekkel együtt a – szintén elfojtott – nemzeti szelle­met is felszabadítja, és nem csodálható, ha mindezek a tendenciák úgy süvítenek elő, mint hirtelen kidugaszolt palackból; másrészt (mint erről Krausz Tamás is irt az Eszmélet 5-ös számában) szervesen gyö­kerezhetnek ezek a nemzeti törekvések a nemzeti-állami bürokráciák által évek óta előkészített talajban is.

Kelet-Európa sajátos átalakulásában egyszerre történik kísérlet egy negyven év előtti világállapothoz való visszatérésre, hiszen ha az adott évtizedeket teljességükben kudarcnak nyilvánítják, ebből logi­kusan következik, hogy az általuk megszakított történelmi szálakat: életpályák, intézmények, társadalmi helyzetek (például a középosz­tály-helyzet), ideológiák (például az egyháziasított marxizmus-leni­nizmussal lecserélt vallás) megszakított szálait kell újracsomózni; s egyszersmind folytatódik is a Nyugat-Európában kifejlett nyilvános­ságformákat, civil társadalmi szerveződéseket nélkülöző kelet-euró­pai politikai életforma, amely az embereket elsősorban tömegként ke­zeli, tömegként mozgatja, s ez igen kedvez mindenféle türelmetlen­ségnek, így a nemzeti türelmetlenségnek is.

Kelet-Európa nacionalizmusai többnyire kisnemzeti, a Biroda­lom visszavonulása után részben a volt birodalmi központ, vagyis az oroszok ellen forduló nacionalizmusok, a rend felbomlása azonban versenyt is beindít közöttük. A hegemónia-viszonyok tisztázatlan­sága fellobantja a vetélkedést, s mivel nem lehet tudni, hogy a nagy­nemzeti nyomásból szabaduló kisnemzetek közül melyik képes rela­tíve nagynemzeti helyzetbe kerülni a többiekkel szemben – (a „kis" és a „nagy" itt, nem méretet, hanem geopolitikai szerepet jelent) -, meg­indul a verseny ezért a szerepért is, így a kelet-európai nacionalizmu­sok (újra) kiéleződnek, egymással szemben is. A támadó és véde­kező pozíciók ebben a versenyhelyzetben még nagyon elkentek, bi­zonytalanok, de mivel az erőviszonyok sem rögzítettek, mindegyik fél képes a maga védekező fenyegetettség-érzését különösebb expan­ziós szándék nélkül is támadó agresszivitássá változtatni.

Ugyanakkor egész Kelet-Európa veszélyhelyzetben, a fejlett Nyugathoz képest a pillanatnyilag csak alávettetésre alkalmas provin­cia szerepében van. így az ebből az egyenlőtlen viszonyból származó védekező ösztön is működik: ez részint a nacionalizmus ókonzerva­tív, a prekapitalista hagyományokhoz hátráló antinyugatos formáit hívja életre (s kínálja ezeket furcsa, s persze elfogadhatatlan szövet­ségesül a megalkuvástalanul antikapitalista baloldaliak számára); másrészt transzponálja a Nyugattal szembeni nyomasztó tehetetlen­ségérzést s az ebből a frusztrációból fakadó agressziót saját, frusztrálónak érzett kisebbségeihez fűződő viszonyába. Ezekkel szem­ben biztosan nagynemzetként léphetnek fel a térség államalkotó nemzetei.⁵

Kelet-Európában tehát a nacionalizmus reneszánszának közvet­len, helyi okai is vannak, amelyek közös nevezője az orosz birodalom összeomlásával keletkező új helyzet: a gazdasági és politikai meta-nemzet helyén az egyes kultúrnemzetek gyorsan ki akarják terjesz­teni a maguk gazdasági és politikai nemzeteinek cselekvésterét. De ha ma á nacionalizmus feléledéséről beszélünk, nemcsak erről van szó. A nemzeti gondolatnak valóban világszerte is divatja van. A pán-európaizálódás, amíg csupán csöndes, szerves folyamat volt, ellene hatott a nemzeti partikularitásoknak, mihelyt programmá vált, feléb­resztett ellentendenciákat is. Mint e számunkban többször is szó esik róla, még inkább felébresztették a nemzeti öntudatot a világ globalizá­lódásának olyan következményei, amelyek az életstílus és a körülmé­nyek uniformizációjaként váltak nyilvánvalóvá (kifejezve a gazdasági és kulturális egységek egyre növekvő különbségét), s mivel a világ fe­letti hegemóniát nagyrészben az Egyesült Államok birtokolta, az uniformizációval szembeni tiltakozás mint az amerikanizálódás elutasí­tása fogalmazódhatott meg. (Ezzel az amerikanizálódással szemben még Pán-Európa is egy kitágított keretű, nemzeti jellegű ellenállás „meta-nemzete".)

A globalizálódás másik következménye a bérmunkás-népván­dorlás, a harmadik világ népeinek egyre növekvő jelenléte az „első vi­lág" országaiban. Ez ellen a xenofóbia jegyében ugyancsak mozgósult a nemzeti ellenállás: a németeknek a váratlanul gyors újraegyesítéstől megzavart, de azért jelentős önmaguk felé fordulása, az angliai faji zavargások, Le Pen franciaországi térnyerése juthat eszünkbe, de szinte minden nyugat-európai országban az utóbbi évek nemzeti, ill. partikulárisra, bezárkózó mozgalmak előtérbe kerülését hozták (az osztrák nemzetiek térnyerésétől a svédországi Skone Párt sikereiig). A vándormunkások, bevándorlók elleni fellépés elsősorban réteg-"érdekvédelem": bérmunkások és kistermelők, kiskereskedők és kultúrnemzet-fenntartó szerepükből élő értelmiségiek tiltakozása a be­áramló konkurencia ellen.

A tőke ugyanis nemzetköziesül, a többi társadalmi csoport azon­ban jóval kevésbé: a farm, a bolt helyhez kötött, a munkások túlnyomó többsége is saját hazájában dolgozza végig az életét, s a munkásosz­tály korántsem oly mértékben internacionális, ahogy erre Marxék szá­mítottak. Létrejönnek persze a munkások különböző kultúrnemzeti csoportjainak kapcsolatai; politikailag a különböző Internacionálék szintén megteremtik e kapcsolatot; mindezek azonban nem válnak erősebb tendenciákká mint a nemzetiek, mert ezek a társadalmi moz­galmak – a tőke jelentős részétől eltérően – gazdaságilag elsősorban nemzeti rendszerekhez kötődnek. Igazából csak a munkásmozgalom pártjainak, apparátusainak van bizonyos nemzetközisége, maga a munkásmozgalom egy-egy szolidaritási akción túl csak igen ritkán működik internacionálisan.

De ha már a munkásság szerepéről szó esett, a többi réteg nacio­nalizmusát is érdemes szemügyre venni.

A nemzettudat rétegei, rétegek nemzettudata

Az egyes társadalmi rétegek igencsak eltérő nacionalizmusát már csak azért is el kell különítenünk, mert az egyes nemzetekben létre­jövő szellemi összhatás ezek arányának és viszonyának függvénye. A nemzeti szellem először is mindig és mindenhol nagyon erősen kö­tődik a parasztsághoz. Ahogy a termelési lánc alapjait a mező- és er­dőgazdaság képezi, ahogy az élet legfőbb szükségletei a mezőgaz­daság termékeire épülnek, a térben körülhatárolt letelepedésű nem­zetek is a „földből", illetve a földdel összefonódott népesség otthontu­datából nőnek ki. A paraszti nemzettudatban a természetadta jelleg dominál, számára a nemzethez való viszony nem reflexiós viszony, hanem közvetlen azonosság. A nemzet ebben a rétegtudatban élet­erőt jelent, mely az egyes emberek erejéből táplálkozik, és egyszer­smind azokat feltölti.

Az értelmiségi vagy középosztályi nemzettudatban természet­szerűen a kultúrnemzet-jelleg az uralkodó. A nemzet elsősorban kul­turális hagyományait és aktuális kulturális-szellemi készletét jelenti, a parasztság is kultúráján keresztül, illetve a paraszti nemzettudatra reflektáltan (a romantikus nemzettudatban mint az őserő hordozója) jelenik meg.

Az uralkodó osztályok nemzettudata mindig erő kiáramoltató, ha lehetőség van rá, expanzív jellegű. Az a társadalom jellegétől függ, hogy a dicsőséghez kötődik-e ez, mint a nemesi nemzettudatban, vagy a nemzet sikerességéhez, tőkeerősségéhez, mint a polgári-tő­kés nemzettudat esetében. Minden esetben az alávetett osztályokhoz való viszonyt igyekeznek áttenni a nemzetek közötti viszonyba is, és az valóban mellékes körülmény abból a szempontból, hogy magának a nemzetnek az értelmezése, ezen értelmezés kifejeződése is külön­böző az egyes társadalmi formákban (hiszen egyik esetben a „nem­zet" lényegében a hódítani képes nemesi renddel azonos; a másik esetben a tőkés társadalomban – mivel itt az expanziót a tőke hajtja végre – a „nemzet" kiterjed mindenkire, aki be van kapcsolva a tőke létrehozásának folyamatába).

A nacionalizmus külön formáját képezi az államnacionalizmus. Az államnemzetek kialakulásával önállósul ezen államok irányító (po­litikai, katonai, adminisztratív) apparátusa, amelynek elsődleges funkciója az állami keretekkel meghatározott, az állami szempontok­kal összefont nemzeti érdekek képviselete. A réteg tudatában a nem­zet azonosul az állammal. Ez a gondolkodás érzéketlen a nemzet mo­rális, kulturális, sőt vitális megközelítése iránt, viszont nacionalista­ként léphet fel a nemzetek, illetve államok egymás közti viszonyában.

Van a nacionalizmusnak egy ötödik formája, melyet korábban „kispolgári" nacionalizmusként határoztak meg, mivel azonban jelle­gét korántsem a kistulajdon megléte vagy hiánya befolyásolja dön­tően, pontosabb konzum-, vagy fogyasztói nacionalizmusnak hívni; arról a tömegkommunikációs és egyéb szellemi divatbefolyásoktól irányított rétegről van szó, amelyet elsősorban fogyasztói viszonya határoz meg a társadalomban (legyen bérmunkás, hivatalnok, mun­kanélküli vagy kistulajdonos), s az ideológiákhoz is elsősorban fo­gyasztóként, kurrens hatások befogadójaként viszonyul. Számára a „nemzet" is a fogyasztás tárgya: az ember nemzeti szimbólumok (zászlók, címerek, himnuszok, szertartások, legendák) formájában bekebelezi, magához köti, magánélete rekvizitumai közé rendezi nemzetét.

Mindegyik fajta nemzettudatnak megvan a maga elutasítás-for­mája, intolerancia-formája is. A paraszti nemzettudat ellenségképe az életerő elszívásával fenyeget. Az értelmiségi nemzettudat a nemzeti kultúra sorvadása ellen mozgósul. Az uralmi nemzettudat konkuren­ciát érzékel, és versenytársait igyekszik maga alá helyezni, leminősí­teni. Az állami nacionalizmus (amely maga is egyfajta uralmi naciona­lizmus) szintén konkurenciát lát, de ellenségeit elsősorban mint az ál­lam ellen fellépőket érzékeli, más államok aknamunkáját feltételezi, kémeket, hazaárulókat, államellenes összeesküvőket szimatol. A konzumnacionalizmus az ellenségességet is ott érzékeli, ahol aszó szoros értelmében vett fogyasztásában vagy ideológia-fogyasztásában korlátozzák, valamit elvesznek előle.

*

Ha egy társadalomban eluralkodik a nacionalizmus, mindegyik réte­get a maga alapállásán keresztül mozgósítja. Kelet-Európában ma az értelmiség a politikai folyamatokat uraló erő, ezért a domináns nem­zeti érzésformák is az értelmiség kultúrnemzet-központú megközelí­tésmódjával jellemezhetők, ehhez kapcsolódnak a tömegek elsősor­ban konzum-nacionalizmus formái. Közeljövőnk egyik nagy kérdése, hogy az értelmiség megőrzi-e vezető szerepét, vagy a dominancia egy új (tőkés) uralkodó osztály, esetleg egy erős új államhatalom ke­zébe csúszik át: természetesen mindegyik variáció eltérő konzekven­ciákat jelent a nemzettudat formáinak alakulásában is.

*

Figyelembe kell venni azt is, hogy persze a rétegek sem statikusak. A rétegek közti mozgás, a mobilizáció maga is forrása lehet a naciona­lizmusnak. Az a mobilizációs folyamat például, amely Magyarorszá­gon a 40-es, 50-es években lejátszódott, együtt járt a nemzeti tudat mobilitásával is. A 30-as években a társadalom alávetettjei is a nem­zet tagjai voltak, az ún. „keresztény nemzeti" ideológia ennek hang­súlyozásával, a nemzethez tartozás értékével kompenzálta alávetett­ségüket. Ez a nemzethez tartozás azonban csak passzív státust je­lentett: a felső- és középosztályon kívüli rétegek nem voltak részesei a nemzettudat alakításának. A társadalmi mobilitás a nemzettudatot is aktivizálta a felemelkedő rétegekben. Az így kialakuló friss nemzeti érzés lényege az alakítóhelyzetbe kerülés élménye és igénye volt, az aktív szerep igénye egy olyan közegben, ahol eddig is otthon érezték magukat. Ezt a törekvést csak erősítette, hogy az 50-es, 60-as évek­ben a hatalom többé-kevésbé korlátozta, visszafogta ezeket a törekvéseket. De nemcsak a hatalom által leeresztett sorompókról volt szó. Magyarországon, mint minden félgyarmati helyzetben volt országban, mindig is külön problémát jelentett a világgazdasági cent­rummal kulturálisan közvetlenül érintkező főváros és a vidék törté­nelmi fáziskülönbsége. A paraszti környezetből értelmiségivé váló ré­teg (mint minden értelmiség) saját élménykultúráját igyekezett objektiválni. Mikor azonban azt tapasztalta, hogy ezt az élményanyagot folytonosan leértékelik, ezt – jogosan – a nemzeti teljesítmény leérté­kelésének értelmezte. Mivel azonban a nemzetnek a világgazdaság­ban alárendelt helyzetét nem látták változtathatónak (nem látszott, hogy miképpen lehetne változtatni), ezért a problémát csupán pszichikailag próbálták kezelni, elsősorban a nemzetietlen kulturális hatások (tehát nem annyira a nemzeti teljesítményt leértékelő külső tényezők, mint a leértékelést kifejező, közvetítő kulturális hatások) ellen moz­gósítva. (Annyiban kétségkívül jogosan, hogy a nemzeti lemaradást nem lehet a nemzeti feltételek iránti érzéketlenség mellett felszámolni.)

Más módon kötötte egzisztenciáját a nemzeti érzéshez az a ré­teg, amely deklasszálódott a 45-47-es fordulat után, s szerepe visszaszerzéséhez a partállam által korlátok közé szorított, sok vonásá­ban támadott nemzeti szellem őrzését, az ebben való megkapaszko­dást látta az egyetlen esélynek. (S hogy ez valóban esély volt a lesúj­tott középosztály számára, ez a 80-as évek végére be is bizonyo­sodott.)

Hasonló kapaszkodót jelentett a nemzeti tudat az1 elszegénye­désnek kitett kisemberek számára is: a tömegekben kialakított fo­gyasztói alapállásban (amelyben a fő fenyegetettség a lehetőségek elvesztése) a nemzeti tudat olyan birtok, amelyet nem lehet elvenni, a valóságos lehetőségvesztések, a kialakuló szociális feszültségek vi­szont az idegenekre háríthatók: a „munkalehetőségeket elbitorló és az életkörülmények biztonságát és rendjét veszélyeztető cigányokra", a „tisztességes magyarok elé tolakodó és azokat kiszorító zsidókra", a megszálló oroszokra, az állam tartalékaiból támogatott harmadik vi­lágbeliekre, a fővárost sötét üzleteikkel elárasztó arabokra, a „nem dolgozó, ehelyett nálunk ószereskedő lengyelekre", és persze „a ma­gyarságot sorvasztó románokra" és a többi szomszédra.

Nemzet és baloldal

Itt térhetünk vissza kiindulópontunkhoz: mit kezdhet a baloldal a nem­zeti kérdéssel? E tekintetben nem kapcsolódhat máshoz, mint ahhoz a szellemi vonulathoz, amely a nemzeti kérdést a társadalmi emanci­pációval kapcsolja össze. Bibó István a zsidókérdéssel kapcsolatban igen lényeglátón hangsúlyozta, hogy aki bármilyen asszimiláció szük­ségességéről beszél, ebbe bele kell értenie az alávetett társadalmi ré­tegek asszimilációját is, mert az ugyanolyan nehézséget okoz, mint egy nemzeti kisebbség asszimilációja. Ugyanerről korábban Jászi Oszkár azt emelte ki, hogy aki a zsidók arányszámának visszaszorítá­sát szorgalmazza, annak ehelyett inkább a parasztság érdekérvénye­sítésének (értsd: minden alávetett réteg érdekérvényesítésének) nö­velését kellene előmozdítania. A lényeg az, hogy a nemzeten belüli nemzeti jellegű egyenlőtlenségek, többségi-kisebbségi viszonyok el­választhatatlanok a nemzeten belüli társadalmi egyenlőtlenségektől, hatalmi viszonyoktól, azok kifejeződései, következményei és tovább-fokozói, s a megoldásnak ezekre a társadalmi viszonyokra kell irá­nyulnia. Nem lehet kezelni a zsidó- vagy cigánykérdést vagy bármi más kisebbség kérdését anélkül, hogy azon rétegek sérelmét, ame­lyek e sérelmeket a zsidó- vagy cigányellenesség torz formáiba transzformálják, ne orvosolnák. Ugyanez érvényes a nemzetek kö­zötti viszonyban is: az egyes nemzetek közötti egyenlőtlenségek és ütközések a világrendben érvényesülő – gazdasági, politikai és kulturális egyenlőtlenségekben érvényesített – társadalmi igazságtalanságból és egyenlőtlenségből fakadnak. (Konkrét for­máikban persze ezek sem mindig azok között robbannak ki, akik kö­zött a valóságos érdekellentét van: a divide et impera a hatalmi pozí­ciókban lévők eszközeként majdnem mindig beválik.)

A nemzeti érzés, az otthonérzés átélését, a nemzetek között is érvényesítendő társadalmi igazságosság érzelmi alapjait külön kell választani a politikai nacionalizmustól, amely éppen a nem­zetek közti egyenlőtlenség és igazságtalanság létrehozásának eszköze. A nemzeti érzés csak annak a szabadságigénynek, az em­ber azon természetes törekvésének része, hogy minden, identitását meghatározó minőségében szabadnak és egyenrangúnak, senki által sem korlátozottnak érezhesse magát. Mihelyt a „nemzeti" prog­rammá változik, ez egyrészt konzervativizmus felé visz (s ezért a baloldalnak itt el kell válnia tőle) – konzervativizmus felé, hiszen a nemzeti érzés annyiban természetes, amennyiben adottság, vele-születettség, illetve a valahová tartozás vállalása, s mint ilyen, az elő­feltételekre vonatkozik. Mihelyt programmá válik, ezzel az előfeltéte­leket, ilyen értelemben a múltat tesszük programmá, s ez nem lehet progresszív mozgalom célja. A nemzet, mint cél, jövőbe helyezve csak akkor értelmezhető, ha a nemzet erejének növelésére, expan­zióra irányul. A nemzet felemelkedése ugyan lelkesítő és önmagában pozitív cél, de ha a jelenlegi világrendben, a nemzetek versenyében történik, óhatatlanul más nemzetek rovására mehet csak végbe, s végső soron az imperializmus lehetőségét hordja magában. (Ez még a szabadságharcokra is érvényes, ha nemzetként fordulnak szembe elnyomóikkal, s nem azt támadják elnyomatásukban, ami annak lé­nyege, a társadalmi – gazdasági, politikai stb. – egyenlőtlenséget.) A baloldal álláspontjának egyértelműen minden diszkrimináció ellen kell fordulnia, a saját közösséget sújtó diszkrimináció ellen éppúgy, mint a másokat sújtó ellen. (Vagyis a saját nemzet vagy nemzetiség jogaiért való fellépés nemhogy nem mond ellent az inter­nacionalizmusnak, de egyszerűen kötelessége is következetes balol­dalnak, amelynek mindenféle diszkrimináció ellen fel kell lépnie.)

A nemzet céllá emelése másrészt individualizmust is rejt ma­gában. A nemzet individuumként, önmagáért való egységként felfo­gása a nemzetek közti viszonyt eleve individuumok versenyeként ér­telmezi, s a nemzetek közti egyenlőtlenség kialakítása, a nemzeti ön­zés következménye annak, hogy (mint bármely individualizmus ese­tén) determinált ténynek fogják fel az individualitás (ez esetben a nemzet-individuum) öncélúságát, azzal összefüggésben, hogy az előfeltételeket tekintik a szubsztancia meghatározójának, lényegé­nek, megfeledkezve arról, hogy ezek az előfeltételek is felépítettek.

A nemzet vállalása tehát – baloldali szempontból is – elemi szük­séglet, a nemzet legfőbb meghatározóként szerepeltetése azonban egy nem-individualista szemlélet számára indokolatlan és indokolha­tatlan.

A nemzeti érzés az ember legtermészetesebb, legősibb érzelmei­ben, indulataiban gyökerezik. Ugyanúgy, mint, mondjuk, a szerelem. Nem véletlenül rángatjuk ide ezt a hasonlatot. Miként a szerelemnek vagy más érzelemnek, a nemzeti érzésnek is megvannak az indulati, az emberlét állati előzményeiben gyökerező alapjai. A civilizáció fejlő­dése ezeket a mélytudati elemeket humanizálja, de nem véletlen az sem, hogy a soviniszta szennyirodalom a pornóval vagy a horrorral együtt lesz keresett a legcsupaszabb tudati mélyrétegekre építő, eze­ket a civilizációs gátlások alól feloldó piacon.

A polgári társadalom úgy kezeli ezeket a „természetadta" mély­rétegeket, mint olyan meghatározottságokat, amelyeket a leszelídí­tett formájukat kifejlesztő civilizációs hatások legfeljebb kordában tart­hatnak (mivel a tőke a készen kapott alapokból építkezik, a tőkefelhal­mozás szemlélete mindig túlhangsúlyozza a természetadta, „szer­ves" tényezők szerepét). A marxista felfogás tisztában van azzal, hogy a modern társadalmakban már az is civilizációs hatás, ha (és ahogyan) ezeket a mélytudati elemeket felszínre engedik, felszínre hozzák. Ugyanakkor hajlamos a civilizációs hatások, az ún. társa­dalmi meghatározottság egyoldalú túlbecslésére, és kevéssé áll készen azon pszichikai elemek kezelésére, amelyekre a civilizációs hatások ráépülnek.

A baloldalnak meg kell adnia a helyet gondolkodásában a nem­zeti érzésnek. Látnia kell, hogy a nemzeti érzést nem a konkurens ér­dekek szülik, azok csak felhasználják, építenek rá. Érzékelnie kell, hogy a nemzeti érzés minden sérelme a nembeliségében tekintett ember sérelme, és egyben valamely társadalmi egyenlőtlenség kifejeződése is. Ki kell állnia a kultúrnemzet bármely sérelme, mint elemi emberi jogcsorbítás ellen. Ugyanakkor látnia kell azt is, hogy a nemzeti ideológia, s ami ennek érvényesülésével jár, a nemzeti vi­szonyok kezelésének hatalmi-politikai síkra terelése minden esetben káros következményeket rejt magában, melyek ellen a baloldalnak megint csak fel kell lépnie, akár háborús politikáról, akár politikai, gazdasági vagy kulturális expanziós politikáról, akár nemzeti kisebbségeket korlátozó, támadó, kizáró politikáról, akár faji, nemzeti, etnikai előítéleteket támogató politikáról van szó.

Jegyzetek

1 Az osztály és a nemzet eltérő integrációs és identitásképző elvek, és könnyen adódik az a következtetés, hogy a (XIX. és) XX. század e két nagy eszmekör szinuszgörbeszerű váltako­zásának kora: az osztályharcelv hanyatlása, kudarcai, válságai idején az emberek identitás­igénye, s integrációs törekvése rendre a másik nagy elv felé fordul. Ez a mozgás részben a világtőke ciklusaival is kapcsolatban áll: leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amikor a termelő tőke előnyomulása figyelhető meg, ez kiélezi a termelésen belüli osztályjellegű el­lentéteket, amikor viszont a haszonracionalitás elsősorban nemzetek közötti viszonyokban érvényesül (ilyenkor inkább a finánctőke aktivitása jellemző a termelő tőkével szemben) ak­kor az egyes nemzetek előnyösebb vagy hátrányosabb helyzete a nemzeten belüli közössé­get erősíti (legalábbis a belső ellentétek következő kiéleződéséig), A nemzeti gondolat ilyen felívelése idején hatástalanok az osztályszempontok felsőbbrendűségéről hangoztatott ér­vek, jóllehet valójában bizonyos fokig ilyenkor is osztályszempontokról van szó. A 48-as nemzeti szabadságharcokat Marx proletárnépek küzdelmének minősítette, az őket kizsák­mányoló tőkés nemzetekkel szemben, és Lenin imperializmus-elméletének jegyében sorol­ták később a nemzetközi proletariátus oldalára a harmadik világ megannyi felszabadító moz­galmát. Mindez azonban, ha sok mindent megmagyaráz is, egyúttal le is egyszerűsíti a prob­lémát: a felszabadító mozgalmak győzelme korántsem vezet automatikusan antikapitalista fordulathoz, a nemzetért küzdők gyakran egyáltalán nem mutattak erős affinitást a proletár­érdekek iránt, mint ahogy természetesen olyan mechanikus összefüggést sem lehet feltéte­lezni, hogy az osztály- vagy nemzeti szempontok előtérbe kerülése pusztán a tőkék mozgá­sából levezethető lenne.

2 Az más kérdés, hogy a lehetőség megjelenése nem jelenti a lehetőségek automatikus reali­zálódását. Az internacionalista kereszténységet magát is fel lehetett használni nemzetek közti gyűlölködésben is; az internacionalista kommunista mozgalom sok helyütt államnacionalista diktatúrákba torkollott stb. Mivel a nemzet egységét mindig ideológiai mozzanatok se­gítenek fenntartani, bármely ideológia alkalmazható arra a célra, hogy egy-egy nemzet „hi­vatását" konkretizálja.

3 A vallásnak (vagy bármely hasonlóképpen erős ideologikus közösségnek) egyébként nem­csak az állammal, hanem a nemzettel való összefonódása, a két identitás összemosódása sem igazán egészséges, A legélesebb nemzeti konfliktusokat ott találjuk, ahol a két ütköző nemzet egyúttal eltérő vallási (ill. a vallási hagyományok jellege által meghatározott kulturá­lis) közösséget is jelent (hindu-moszlim, hindu-szikh, zsidó-keresztény, zsidó-arab, ör­mény-török, ír katolikus-brit protestáns ellentét, és pl. Erdélyben sem elhanyagolható a ke­leti és nyugati kereszténység kulturális ütközésének szerepe).

4 Nacionalista érzelmek táplálására egyébként mind a gazdasági, mind a politikai, mind a kul­turális nemzeti törekvések alkalmasak, különösen akkor, ha összefonódnak. Ám az ennek megakadályozására törekedett hatalom nem mérte föl, hogy a kultúrnemzet és politikai nem­zet összefonódása nemcsak a hatalomban jöhet létre, hanem a hatalommal szemben szer­vezett politikai rezisztenciában is!

5 Éppen ezért teljesen elhibázott a kisebbségek azon törekvése, hogy az ellenük fordított indu­latokat egyszerűen az elmaradottság, a provincializmus fentről lefelé irányuló bírálatával ke­zeljék, hiszen ezzel éppen a kiváltó frusztráló hatást erősítik meg.