Az utóbbi években egyre láthatóbbá és kifejezettebbé válik a perem­helyzetű ifjúsági szubkultúrák erőszakossága. Az erőszak és az ag­resszivitás a legnyilvánvalóbb formában a punk és a skinhead cso­portoknál jelenik meg; ezek a fiatalok nyíltan kifejezik – szóban és cselekedetben – erőszakos, előítéletes és rasszista nézeteiket. Ezek a csoportok gyakran összeverekednek egymással, más csoportokat, illetve külföldi – többnyire színes bőrű – diákokat támadnak meg, tár­gyakat, épületeket rombolnak össze. A fiatalok egy része nyíltan ro­konszenvez a fasizmussal. Az erőszak, az agresszivitás e szubkultú­rák középponti eleme. A tömegkommunikáció időről időre nagy felhá­borodással tudósít e szubkultúrák fenyegető viselkedéséről, félelmet keltő nézeteiről.

Az említett csoportosulásokkal való találkozáskor már első pillan­tásra feltűnő agresszivitásuk: külsejük, megjelenésük, fellépésük fé­lelmet kelt, erő(szakosságo)t sugall. A megjelenésbeli és viselkedés­beli erőszak (viselkedések, tárgyak rongálása) és a nézetekben, a vi­lágképben megjelenő erőszak egymással szorosan összekapcsoló­dik. Az erőszak szubkulturális kontextusban jelenik meg: valakik – megtámadott csoportok tagjai – ellen irányul, mások pedig (a saját csoport tagjai) védettek ellene.

Az is világos, hogy az erőszak, agresszivitás kifejezések csak az első benyomás rögzítésére és megfogalmazására alkalmasak; a ki­fejtés során differenciáltabb fogalomkészletre lesz szükség.

Az interjúk

Egy 1980-ban indult, csövesekkel és más marginális ifjúsági szubkul­túrák tagjaival folytatott interjús és résztvevő megfigyeléses vizsgálat (Rácz, Kéthelyi és Göncz, 1984; Rácz, 1989) folytatásaként 1984-85-ben 60 fiatallal készítettünk félig strukturált interjút. Ezek a fiatalok magukat, illetve kortárscsoportjukat punknak, skinheadnek, oi-nak nevezték. A legtöbb, magát skinheadnek vagy oi-nak nevező fiatal el­mondta, hogy korábban punk volt. A skinheadek és az oi-ok mintegy a punk csoportokból alakultak ki, de közben az eredeti, megmaradó punk csoportok is tovább differenciálódtak; megjelentek az újpunkok, őspunkok, artpunkok.

A fiatalok egymást többnyire öklük és sokszor bakancsuk összeütésével üdvözölték, néha pedig „Sieg Heil!" kiáltással. Punk, illetve skinhead együttesek koncertjeit látogatták. Csoportjaik 8-10 fős, ál­landó jellegű, zárt alakzatok voltak; tagjaik évek óta ismerték egy­mást. A csapattagság feltétele a hasonló identitás (mindenki punknak, skinheadnek stb. tartja magát), a hasonló világkép (egyes csoportok­ban pl. mindenki fasiszta vagy anarchista), a hasonló öltözködés.

(Megjegyzem, hogy a csöves csoportosulásoknál hasonlókat nem tapasztaltunk. A csövesek nagy létszámúak voltak, nyitottak; könnyű volt a be- és kikerülés; a bekerülés feltétele sem az egyforma identitás volt.)

Interjúalanyaink átlagéletkora 17-18 év volt, köztük 51 fiú és mindössze 9 lány (ez tükrözte e csoportok jellemző nemi összetéte­lét). A fiatalok közül 26-an jártak iskolába (középfokú, illetve néhá­nyan felsőoktatási intézménybe), 16-an segéd- vagy betanított mun­kásként dolgoztak. Körükben sok „deviáns" viselkedésforma fordult elő. (Ezekben egyébként a csövesekhez hasonlóak voltak.)

Az interjúkészítés során – az életútjukra vonatkozó rész után – a fiatalabbakat arról kérdeztük, hogyan látják a társadalmat, hol helye­zik el magukat benne, milyen Magyarországon a társadalmi-politikai hatalom, milyen a viszonyuk magyarságukhoz, a kisebbségekhez, a fasizmushoz, az anarchiához.

Az interjúk hólabda-módszerrel készültek, illetve több fiatallal egy nyári közös táborozás (együttéléses résztvevő megfigyelés) során is­merkedtünk meg. Az interjúkat magnóra vettük; a későbbiekben il­lusztrációként ezekből az interjúkból fogok idézni.

1988-ban egy külvárosi művelődési házban készítettünk 20 in­terjút. Ezek a fiatalok a művelődési ház előterébe jártak egymással ta­lálkozni. (Az előző vizsgálat során is készítettünk ugyanennek a mű­velődési háznak a vonzáskörében interjúkat.) A 20 fiatalból 15 fiú és 5 lány volt, életkoruk 17-18 év között mozgott. Közülük tízen dolgoztak szak-, segéd- vagy betanított munkásként, hatan pedig tanultak. A 20 fiatalból kilencnek volt valamilyen „devianciája": kisebb antiszocialitások. Ebből a szempontból ez a második csoport jelentősen különbö­zött az előző interjúalanyoktól, ahol a deviáns viselkedések jóval na­gyobb arányban fordultak elő. A fiatalokat nevezhetjük marginális szubkultúrák tagjainak (találkozási helyük, életstílusuk és a környezet minősítése miatt).

Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy az erőszakosság a marginá­lis fiatalok e két szcénájában hogyan jelenik meg, milyen különböző elemeket egyesít.

Tapasztalatok

Tapasztalataim szerint – ahogy már említettem – a fiatalok viselke­désbeli és a nézetek szintjén megjelenő „erőszakossága" egymással összekapcsolódott. Az erőszakosság szubkulturális kontextusba ágyazottságát is említettem. Egy másik, szembeötlő tapasztalat volt, hogy az „erőszakosságban" nagyon sok jelenség, érzés és vélemény csúszik egybe. Egymáshoz szorosan kapcsolódik az erőszakosság, az agresszivitás és a férfiasság; az erőszakosság és a rombolás, a pusztítás; az erőszakosság és a fasizmus, az anarchia, a rasszizmus, ill. az etnocentrizmus különféle formái.

A fasizmus és az agresszió említésénél rögtön meg kell állnunk.

A fiataloknál a fasizmus és az anarchia sajátos formában egyesült egymással. Sokak számára az anarchia az asszociálódó merényle­tek, terroristák miatt, az erőszakon át a fasizmussal megegyező ér­telmű volt. Mások az akkori (1984-85, ill. 1988) társadalmat tartották anarchikusnak (negatív előjellel) és helyette fasizmust akartak (pozi­tív előjellel), vagy éppen fordítva: a társadalmat tartották fasisztának (negatív előjellel) és anarchiát akartak (pozitív előjellel). A kép azon­ban nem volt konzisztens. A legtöbb esetben a fasizmus mintegy az agresszió szinonimája volt: a társadalomellenes düh, lázadás, ag­resszió egy formája, melynek célja az adott társadalmi berendezke­dés lerombolása. Csak ritkábban folytatódott így a gondolatmenet: új társadalom felépítése a kiválasztottak – a faji alapon felsőbbrendűek – által, vagy pedig „magyar élet magyar földön". Utóbbi esetben a faji-biológiai alap helyét az etnocentrizmus vette át. Ez a gondolat azonban sokszor a fasizmus említése nélkül, sőt annak elutasítása mellett is megjelent. A fasizmus és az anarchia fogalmának néhány szociálpszichológiai vonatkozására még visszatérek.

Az interjúrészletekkel itt az említett összecsúszást szeretném ér­zékeltetni. Célom még a szubkulturális kontextus, a vélemények szo­ciálpszichológiai beágyazottságának bemutatása, a saját és a másik­csoport (in- és out-csoport) közötti viszony jelzése. Természetesen hangsúlyoznom kell, hogy ezek az interjúrészletek önmagukban ke­veset bizonyítanak; célom nem is ez, hanem a szemléletes illusztrá­lás, tipikus példák bemutatása. (Egy-egy összefüggő részlet azonos interjúból származik.)

Interjúrészletek a punk, skinhead csoportból

(A punkokról) – „Emberek vannak, akik felsőbbrendűek."

(Világnézet) – „Materialista, jobboldali. Nem vagyok fasiszta, de bizonyos fokig van ben­nem fajgyűlölet. Magyarságtudatom nincs, a fasizmusnak semmi értelmét nem látom. Anar­chia az igen. Magyarországon nincs jövője semminek."

„A legfontosabb szerintem, hogy erőszakos az ember."

„A punkokkal tartok, ez az egyetlen nyílt válaszadás, nagyon fontos. Nagyon sokat jelent számomra az anarchia. Nekem nincsenek fajelméleteim. Jogot tartok arra, hogy minden em­ber igényelje azt, amit akar. Igényelje, csak ő szerezze meg, és ne adják a kezébe, mert az hülyeség. Különben is kézigránát kell. (Fasizmus, újfasizmus.) – Értékes számomra a fasiz­mus, de most már nem lenne értékes, mert ma már más dolgokkal is el lehetne érni azt, amit a fasizmussal elértek. Egy bármilyen fajta kaotika után, amit a fasizmus is keltett, egy jobb és pozitívabb világ jöhet."

„Káosz kell a világban, hogy abból újra lecsapódhasson valami rend."

„Jogosnak tartjuk az agressziót, mert mosolyogva és szelíden nem lehet érvényesülni ebben a világban. Agresszióra csak agresszióval lehet válaszolni, és a világ ebből áll. Nem hiszünk a jövőben, nem látjuk értelmét semmilyen jövőépítésnek, a jelennek élünk, nem foga­dunk el semmilyen társadalmi szabályt, rendszert és kötöttséget, mindenki úgy ól, ahogy jól­esik neki."

„Éljen az agresszió, agresszió ellen csak agresszióval lehet válaszolni. Ez az ideológiája mindenkinek, így nekem is. A magyarokban van ész meg bátorság, több mint másokban. A zsidókat meg a cigányokat nem szeretem, csak azért, mert zsidók, kész; ez elég ahhoz, hogy ne szeressem őket. Agresszió kell agresszióval szemben, meg kell botránkoztatni azokat, akik nem úgy élnek, ahogy mi, nem kellenek rendőrök a világba, mindenki úgy éljen, ahogy akar, ebbe ne szóljon bele senki. A fasizmusban az volta jó, hogy agresszívebb volt, és nem kiméit senkit, aki másképp viselkedett, csak így lehet jó államot csinálni. Az anarchia is jó, mert az is agresszív, állandóan merényleteket csinálnak, nem?"

„Az én világnézetem egy az egyben a punk világnézet, a cigányokat meg a zsidókat utá­lom, és büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok. Mert sokkal különb és felsőbbrendű emberek a magyarok, mint a környező országok népei, meg a zsidók. Ezt afaj teszi. A fasiszta rendszer nekem tetszett, és örülök, hogy újra elindultak ezek az újfasiszta nézetek Nyugaton. Mert leg­alább eltüntette a sok zsidót, meg a cigányt, meg a többi ilyen undorító poloskát. És erőszak­kal szabadságot adott volna, és hatalmat azoknak, akik felsőbbrendűek és érdemesek erre. Az anarchia annyiból tetszik, hogy a terroristák legalább jól odatesznek a sok konformális gazdag alaknak."

„Sok agresszióval kell ellenállni az agresszív jogtalanságoknak, nem fogadok el semmi­féle rendszert, mert mind elnyomó hatalom."

„Leszarom az egész kommunista bandát. Szeretnék minden kommunistát a falhoz állí­tani és szétloccsantani az agyvelejüket. Vagy inkább valami jó kis fasiszta módszerrel kiherél­ni, megkínozni, feldarabolni őket."

„A politikai hatalom a kommunistáké, a többi hatalom a rendőrségé. Lehet hogy zsidó va­gyok, nem tudom, mindenesetre utálom őket. A cigányokat mindenképpen gyűlölöm."

„Az anarchizmus az én eszmém. Mindenki mindent, mindig, amit akar. Aki nem védi meg magát, az meg is érdemli. Az anarchiánál nincs jobb életforma. De azért bármilyen forrada­lomba beszállnék. Nem az a lényeg, hogy valaki jobb- vagy baloldali, mindkettő egy szar. De a forradalom, az még ha fasiszták vagy kommunisták csinálják is, jó dolog."

„Fasiszta vagyok. Tetszik a szadizmus, a kegyetlenség. Kedvelem Hitlert. Az általam legismertebb ember. Utálom a zsidókat."

„Apám kommunistát akart belőlem nevelni. Régebben ő is utálta a ruszkikat, nemrég be­lépett a pártba. Azóta azt akarja, hogy KISZ-tag legyek. Én nem leszek KISZ-tag. Hazamen­tem és megmondtam neki, hogy én fasiszta vagyok. Levert."

„Minden rendszer a társadalomban rossz, és harcolni kell ellenük, hát úgy, ahogy lehet, minél durvábban, annál több siker, mert csak ezzel lehet bármit elérni. Mert az emberek olya­nok, hogy csak erővel lehet őket meggyőzni mindenről. Meg, hogy jön egy háború, és úgyis világégés lesz."

„A fasiszta ideológiáról az a véleményem, hogy van, ami elfogadható belőle: az erőszak, az erőszakos diktatúra, a fajelmélet."

„Utálom a cigányokat, a zsidókat, a kommunistákat, a románokat, a lengyeleket. Az ara­bokat is utálom. Gyűlölet, az a punk. Az ilyen újfasiszta szarság. A cigányok azok büdösek, a zsidók zsarolnak. A fasizmus az egy jó, az az igazság. Ők is utálják a cigányokat, a zsidókat, hál' istennek. A vérbeli fasiszta, az benne van mindenben; gyilkosság – szóval ilyen szadizásokban. Csinálnám esküszöm, a törvény nem engedi. Valami oka van biztosan, ha valaki így gondolkozik, miket lehet csinálni manapság? – amit a törvény tilt. A punkok azok jó emberek, a csövesek meg szemetek. Negyven évvel ezelőtt az lehetett: akit szeretek, azt nem bántom, akit gyűlölök, azt bántom. Utáltak és gyilkoltak mindenkit, akit szerettek, azt nem bántották."

„Aminket méltó helyei csakúgy kaphatjuk meg, ha a piszkokat elrugdaljuk az útból. Meg­botránkoztatjuk a polgári bolsevikokat, hogy lássák, mi vagyunk a kiválasztottak, ós megen­gedhetjük magunknak, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Nekem, mint tisztafajú árjának, semmi félnivalóm nem lehet tőle, és annak, akit nem küld gázkamrába, meglehetősen jó élet­színvonalat és nyugodt megélhetést biztosít a fasizmus."

Az 1988-as interjúk

„Úgy gondolom, hogy Hitler, amit akart, az jó volt, csak nem a zsidókat kellelt volna, ha­nem a cigányokat, azokat se ilyen haláltáborokba, hanem kitelepíteni."

„A cigányok primitívek, akaratosak, sokkal hamarabb kapnak lakást, mint mi, sokkal több mindenük van. mint a magyaroknak. Hogy őszinte legyek, a fasizmussal egyetértek, mert ők azt akarták, hogy más népek közül kiemelkedjenek. Abban nem érlek egyet, hogy ők azt akar­ták, hogy ők legyenek a világ urai."

„A fiatalokat lenézik, kitagadják, ha tüntetünk, kapunk a fejünkre gumibottal. Sehol nin­csenek a fiatalok! Vigyék ki innen a picsába a ruszki katonákat! Itt magyarok legyenek! Ne arabok, ne cigányok! Utálom ezeket!"

„Ebből az országból akkor lenne ország, ha csak magyarok élnének itt. (Fasizmus) – Ők is valami ilyesmit akartak csinálni, de volt ez a zsidóüldözés, meg ilyesmi, mondjuk az hülye­ség. Amit ezek csináltak, vérengzés, meg az, hogy öltek, ennek semmi értelme. De az, hogy egységes legyen, mint ország, amit ők akartak, az egyértelmű. Igazuk volt! És majdnem meg tudták csinálni. De úgy elítélem például Hitlert is. Szerintem a fasizmus olyan, mint a szocia­lizmus. Majdnem. Mert a fasizmus az volt, hogy Hitler jót akart a népének, ö a világot szipo­lyozta, és a népét jól tartotta."

Az „erőszak" témája

Az erőszak, erőszakosság ezekben a szubkulturális csoportosulások­ban megjelenik úgy is, mint a férfi nemi szerep jellemzője, a férfi, il­letve a felnőtt státusz elérésének kelléke. Az erőszaknak ez a jellem­zője már a klasszikus szubkultúra-tanulmányokban megjelent (Cohen, 1955), csakúgy, mint az a vonása, hogy az erőszak, a kemény­ség valójában minőségileg nem különbözik a környező szociális világ érték- és normarendszerétől (Miller, 1958). Ezekben a csoportosulá­sokban legfeljebb a kifejezés formája más, de nem a tartalma. Utalok arra, hogy interjúalanyaink közül többen elmondták, felnőtt környeze­tük milyen egyetértően fogadta el bizonyos társadalmi csoportokkal kapcsolatos agresszív megnyilvánulásaikat.

Marsh és munkatársai (1978) angol futballszurkolók körében végeztek vizsgálatokat. Közismert az angol szurkolók egy részének agresszivi­tása. Megállapításaik szerint az agresszió a legtöbb esetben nagy­mértékben ritualizált, azaz „valódi" sérüléssel járó verekedésre csak ritkán kerül sor. Az agresszió a fiatalok morális karrierjébe illeszkedik. A szerzők a morális karrier fogalmát Goffmantól vették át, és azt a fo­lyamatot jelölik vele, ahogyan egy rajongó a csoport perifériás pozí­ciójából a többiek által megbecsült, saját maga előtt is „méltósággal" rendelkező, centrális tag lesz. A fiataloknak ez az egyetlen lehetősé­ge, hogy megbecsülésre tegyenek szert, mert a környező szociális rend ezt tőlük folyamatosan megtagadja, leértékeli őket.

Az etológiából jól ismert jelenség, hogy bizonyos fajok megvédik fajtársaiktól életterüket. Hasonló tapasztalatokról városi, fiatalokból álló csoportokkal, galerikkal kapcsolatban is beszámoltak. Marshék vizsgálataihoz hasonlóan angol „futballhuligánok" körében folytatott megfigyelésekről számolt be Taylor (1973). Megállapították, hogy a fiatalok erőszakossága összefügg a territóriumukat veszélyeztető ha­tással: a futballversenyek nemzetivé, sőt nemzetközivé válása, televí­ziós közvetítése azzal az érzéssel járt, hogy a fiatalok elvesztik tradi­cionális befolyásukat, ellenőrzésüket a futballpálya, ill. a futballcsa­pat fölött. Az erőszak(oskodás) e kontroll visszaállítását célozta. A realitástól való még további eltávolodásra utalnak Cohen (1980) vizs­gálatai, aki angol skinheadekkel készített interjúkat. Ezek a fiatalok a 60-as években Londonban, az East End-en egy munkásosztálybeli tovatűnt világot próbáltak meg helyreállítani, megvédve azt a közép­osztálybeli „beszennyeződéstől": öltözködésbeli, hajviseletben, visel­kedésbeli divatoktól (melyek megtestesülései számukra a divatosan öltözködő, diszkóba járó mod-ok voltak).

Az erőszak az utóbb bemutatott esetekben egyre absztraktabb szerepet tölt be, egyre inkább elvonatkoztatható a konkrét helyzettől és a konkrét személyektől: a sokszor ritualizált agresszivitás bizonyos érték- és normarendszert véd, sőt alakít ki más érték- és normarend­szerrel szemben. Az erőszak a saját-csoport védelmét szolgálja. A fo­lyamat az egyén szintjén is értelmezhető. Az egyén, ha észlelése sze­rint olyan szociális környezetbe kerül, ahol őt folyamatosan leértéke­lik, pozitív identitása megőrzése érdekében ezt a szociális környeze­tet (illetve annak érték- és normarendszerét) leértékeli, ill. destruálja (például annak tárgyi szimbólumait vagy azokat a személyeket, akik ezt a leginkább képviselik), valamint olyan érték- és normarendszert választ magának, amellyel magát pozitívan értékelheti {Kaplan, 1980). Az erőszak az önvédelem eszköze.

Hebdige (1979) angol punkokkal kapcsolatos vizsgálatai során megállapította, hogy a fiatalok mire használják a horogkeresztét, mely igen nagy megütközést váltott ki Angliában. A fiatalok részben azonosították magukat a rosszal, a gonosszal (a fasisztákkal), rész­ben pedig azt kívánták bizonyítani, hogy társadalmuk mennyire elő­ítéletes, represszív és fasiszta. Fasiszta azért, mert „fasiszta módon" reagál a horogkeresztre, őket úgy kezeli, mint hajdan a fasiszták a ne­kik nem tetsző csoportokat.

Az előző folyamat elemzésekor arra is felfigyelhetünk, nem pusz­tán arról van szó, hogy az egyik csoport erőszakkal védi meg magát egy másik csoporttól, hanem először is létre kell hozni ezt a saját cso­portot. A szociális kategorizáció, a környezet szereplőinek besorolása valamely (önmagában nem jelentős) ismérv alapján saját-csoportba és külső-csoportba (in- és out-csoportba), majd a saját-csoporttal való identifikáció, a külső-csoport egyre nagyobb különbözőségének ész­lelése, végül a személytelenné vált sémás percepció (mind a saját-, mind a külső-csoporttal kapcsolatban) prototípusokat, sztereotípiákat alakít ki. A kognitív identifikáció bemutatott folyamatában (Turner, 1987) alakul ki a csoport. A csoporttagok közötti kapcsolat tehát nem érzelmi természetű, hanem kognitív tényezőkön, a hasonló kategó­ria-tagságon alapul. Az erőszak (az in- és out-csoport közötti kapcso­lat alapvető formája) nem személyek ellen irányul, hanem absztrakt formában egy másik, sztereotip módon észlelt társadalmi csoport ellen. Az előző folyamat vége etnocentrikus világkép kialakulása is lehet.

A bemutatott folyamatban a szociális kategorizáció alapja bármi lehet: a cigány, a zsidó, a kommunista igazából nem valós társadalmi hovatartozást jelent, hanem egy percipiált szociális kategória-tagsá­got, egy prototípus jellemvonását.

A szociális kategorizáción nyugvó, kognitív csoportidentifikációs elméletet kiegészíthetjük Marsh-ék (illetve más, főleg az angol, ún. új­hullám-szubkultúrakutatások szerzőinek) vizsgálataival. A szociális kategorizáció, a csoportképződés, az „etnocentrikus világkép" (le­gyen szó akár etnikumokról, akár más szociális csoportokról) olyan eszköz, mely szinte csak egymagában áll a fiatalok rendelkezésé­re, hogy elhelyezzék magukat a világban, kialakítsák és megóvják személyes identitásukat, maguk számára perspektívát teremtsenek.

Felmerül azért mégis a kérdés, miért „etnikai" hovatartozások je­lennek meg a szociális kategorizáció szempontjaiként? Ismét le kell szögezni, hogy véleményem szerint ezek nem etnikai kategóriák. Több interjúalanyunk úgy beszélt a zsidókról, hogy nem tudja kik azok, vagy mi az, hogy zsidó; lehet, hogy ő is zsidó, de mindenesetre utálja őket. Néha a zsidó, a bolsevik, a kommunista összemosódik egymással. A történelmi előzményekre, a környező társadalom befo­lyására azt hiszem elég csak utalni. Hogy mennyire nem etnikai kate­góriákról van szó, arra utalhat az Erdélyből áttelepülők iránti ellen­szenv. Őket 1988-as interjúalalanyaink szinte mindegyike csak „ro­mánoknak" nevezte. Mindenesetre az etnikainak tűnő kategóriák a környező társadalomban szinte készen adottak a szociális kategori­záció számára.

A magyar punkok és skinheadek kapcsán azt is meg kell jegyez­ni, hogy erőszakosságuk azután jelent meg, hogy látták, az előző ge­neráció csöves típusú – az ő percepciójuk szerint – „szelíd lázadá­sa" nem vezetett eredményre. A punkok és skinheadek rendkívül rossz társadalmi helyzetében, perspektívanélküliségében, ahol a tár­sadalmi-politikai hatalmat fojtogató konrollként, szorító abroncsként élték meg, csak az „erőszakra adott erőszak" maradt mint egyetlen el­lenállási forma, sőt mint egyetlen „létezési forma".

Szó volt arról, hogy a fasizmus sok esetben az erőszakkal szino­nim. Most a fasizmus-kép egy másik aspektusára utalok.

Úgy vélem, hogy a punkok és skinheadek (percipiált és/vagy va­lós) társadalmi pozíciója olyan, hogy a társadalmat rendkívül leegy­szerűsítve szemlélik: a hatalommal rendelkezők elérhetetlen magas­ságokban vannak, hatalmuk nem is társadalmi, hanem biológiai meghatározottságú (mintha egy más emberfaj lennének); ők pedig a társadalom számkivetettjei. Talán ennél is fontosabb, hogy a társada­lom olyan merev, autoriter, totális rendszer, ahol nemhogy előrejutni, de ahova még bekerülni sem lehet – illetve nem szabad, mert ennek ára egyéniségük, személyiségük elvesztése lenne. Fajelmélet-képükben nézetem szerint ez a társadalomszemlélet fordul meg: immár ők a felsőbbrendűek, a kiválasztottak, méghozzá biológiai alapon. Ki­látástalannak észlelt helyzetükből ezzel a kognitív transzformációval tudnak kilépni, magukat így tudják a társadalom előtt megjeleníteni. Ezt olyan mitikus elemek is segítik, mint a közelgő atomháború, a tár­sadalom elpusztulása (elpusztítása) mint egy ősrobbanás bekövet­kezése, vagy a káosz eljövetele, melyből egy új világ születhet.

Csak megjegyzem, hogy a skinheadekkel szemben 1988-as in­terjúalanyaink nem a társadalmon kívül, hanem azon belül (még ha az alján, vagy viszonylag az alján is) helyezték el magukat.

Egyes interjúalanyoknál konkrétabb stratégiák is megjelentek. Ilyen a „magyar élet magyar földön", továbbá a válság helyett rend-te­remtés, az intézmények helyett (például akár a rendőrség helyett is) vállalt rend-csinálás, („cigánykérdés",."arabkérdés"). Ezeket az in­tézményesedé nézeteket – azaz ideológiákat – a tömegkommuniká­ció, a hivatalos szervek (saját érdekeikben való felhasználás miatt is) kívülről tovább strukturálják. Jórészt a tömegkommunikáció hatásá­nak tartom, hogy utóbbi elemek mint egy fasizmuskép részei jelennek meg, holott ezeket a fasizmustól el kell választani.

Az 1988-as húsz interjúalany közül négyen rokonszenveztek a fasizmussal. A fasizmus szerepéi illetően hangsúlyozták, a németek célja az volt, hogy kiemelkedjenek más népek közül, egységbe szer­vezzék országukat, biztosítsák a nép számára a jó életet. Ebből a fa­sizmusképből lényegében hiányzik a fajelmélet, az erőszak, ami a punkok és skinhaedek egy részénél olyan markánsan megjelent.

Előideológiák

Rokeach (1960) az ideológiákat intézményesített nézetrendszerek­nek, vélekedésrendszereknek („belief") nevezi, és ettől elkülöníti a preideológiákat, melyek személyes viszonyulások. Ezek még nem érték el az intézményesedés, az absztrakttá válás, a szituációtól való eltávolodás olyan mértékét, hogy szociálpszichológiai értelemben ideológiákról lehetne beszélni (Biliig, 1982).

Az előideológia kifejezést interjúalanyaink körében az erőszakkal elfedett nézetek és viszonyulások nagy részére érvényesnek találom. Felmerül a kérdés, hogy miért nincsenek ideológiák a marginális fiata­lok között. A válasz részben az, hogy a szocializmus totalitariánus ideológiai és politikai rendszere felszámolta a nem hivatalos ideoló­giákat, megakadályozta ilyenek kialakulását. A megszüntetés persze nem volt teljes, de a marginális fiatalok körében és szűkebb környe­zetében szinte teljesnek nevezhető. Ami mégis megmaradt, az a preideológiák világa; különböző ideológia-forgácsok és személyes vi­szonyulások halmaza.

A megszüntetés mellett egy másfajta folyamat is működött. A po­litikai állam kisajátította, mintegy államosította a pozitív kollektivisztikus célokat. Rajta kívül más szervezet e céloknak nem felelhetett meg (létre sem jöhetett ilyen), viszont ők e céloknak nem tudtak eleget tenni. A politikai intézmények a „pozitív" célokon túl a „pozitív" ideológiákat (intézményesített nézetrendszereket) is magukhoz ra­gadták.

Interjúinkban erre a folyamatra utal (az 1988-as interjúknál), hogy a fiatalok tekintélyes része szerint a hatalmi intézmények (a vizsgálat idején pl. az állam, az MSZMP, a KISZ, a szakszervezet) pozitív célo­kat tűz ki, és szükség van rájuk. Ez azonban csak egy absztrakt, álta­lános deklaratív szinten igaz. Ugyanezek a fiatalok azt is elmondták, hogy mindennapjaikban, a személyes viszonyulásaik szintjén ők el­határolják magukat e szervezetek, illetve intézmények működésétől és tagságától, negatívan viszonyulnak hozzájuk. Ez a kettős kép, ez a sajátos hasadás az ifjúság politikai viszonyulásában a hazai politoló­giai kutatások visszatérő megfigyelése. Én az előzőekben bemutatott folyamatban ennek egyik magyarázatát látom.

A fiatalok tehát ideológiátlanítottak. Ehhez társul rendkívül rossz társadalmi közérzetük, a világgal szembeni ellenséges, bizalmatlan beállítottságuk. Valójában a társadalomból is kiűzettek, illetve így lát­ják magukat. Rokeach szerint ennek egyik jellegzetes következmé­nye a zárt gondolkodás, mely az előítéletes, a szélsőséges, a szek­tás-dogmatikus vagy a fasiszta gondolkodás, illetve viszonyulás alapjává válhat.

Véleményem szerint az ideológiátlanított, a csak pre-ideologikus nézetekkel rendelkező fiatalok olyan problémaértelmezési, konfliktuskezelési módszerektől vannak megfosztva, hogy ez helyze­tüket veszélyeztetetté teszi. Veszélyeztetetté abból a szempontból, hogy fogékonyak lehetnek koherens elemeket (is) tartalmazó szélső­séges ideológiarendszer(ek) iránt (legyenek azok akár „baloldaliak", akár „jobboldaliak"). A veszélyt fokozza, hogy a fiatalok körében bizo­nyos ideológia-elemek ehhez jelen vannak, pl.: az előítéletesség, etnocentrikusság. Az ideológiátlanítás következménye, hogy az ideoló­giaválasztás akárcsak esetleges szimpátia, szituativitás alapján is tör­ténhet, illetve felszíni hasonlóságok alapján lehetségessé válhat ideológiarendszerek összepárosítása is.

A fiatalok marginális, marginalizálódó csoportjaiban többfajta pre-ideologikus nézet, viszonyulás létezik, mint az előítéletesség, etnocentrikusság, nacionalizmus, agresszivitás, intolerancia, elégedet­lenség, „lázadás", de a szolidaritás, kölcsönösség, reménykedés, vallásosság stb. is. Ezeket a nézeteket (pl.: elégedetlenség és nacio­nalizmus) talán nem is lehetne egy sorban említeni. Én mégis rokon vonásnak tartom ezek között azt, hogy ebben a társadalmi szférában mindezek pre-ideologikus vonások, és ebben a körben a bizonytalan­ság, szabály- és rendnélküliség képzetét keltik. Az egyén szinte le­beg „szabadságával" ( = magárahagyatottságával) a civil szférában.

Mivel nincsenek ideológiák, csak előideológiák, ezért a hagyo­mányos ideológiák illetve politikai irányzatok szempontjából össze­egyeztethetetlen elemek is békésen megférhetnek egymással. Egy­más mellett létezhetnek egy demokratikus értékrend számára pozitív és negatív elemek. Ennek az egész konglomerátumnak a „lefasisztázása" ugyanakkor az előítéletes reakciót, az erőszakot növeli („erő­szakra csak erőszakkal lehet válaszolni") és egymáshoz közelíti eze­ket a különböző elemeket, illetve a különféle véleményeket valló fiata­lokat. A tömegkommunikáció képes arra, hogy strukturálja illetve át­strukturálja a pre-ideológiák, az erőszakon is alapuló viszonyulások világát; a fiatalok azonosulni fognak a róluk kialakított képpel – mint ahogy erre már vannak utalások az interjúkban.

A tömegkommunikáció, egyes társadalmi intézmények (pl. rend­őrség) e szubkultúrák szinte teljes nézetrendszerét saját szűk ideoló­giai-politikai szempontjai szerint ítélte meg. Számos jelenség egy­más mellé került „szocializmusellenesség" címszó alatt. Ugyanakkor, a másik oldalon, éppen emiatt más elemek (pl. fasisztoid nézetek) az ellenállás formájaként jelentek meg. A fasizmus tehát nem fasizmust, hanem „tényleg" szocializmusellenességet jelentett. Amit itt hangsú­lyozni szeretnék, az az, hogy a tömegkommunikáció vagy a rendőr­ség reakciója ténylegesen nem reakció, hanem egy konstitutív ter­mészetű aktus volt. Hogy mennyire így van, arra csak utalok az 1960-as évekbeli galerik, vagy a 70-es, 80-as évtizedforduló csöveseinek említésével. Az erőszak, a fasizmus felemlegetése velük kapcsolat­ban is megjelent. A csövesekkel készült interjúkból tudom, hogy ők mennyire nem voltak agresszívek vagy fasiszták. De találkoztunk olyan fiatalokkal is, akik úgy gondolták, ha „lázadásuk" fasizmusnak minősül, akkor legyen; azonosultak a fasizmussal (illetve annak álta­luk percipiált képével, egyes szimbólumaival).

Zárógondolatok

Minél fojtogatóbb a társadalom valós vagy észlelt elnyomása (a kettő közötti különbség ebből a szempontból nem lényeges), minél remény­telenebb egyes csoportok társadalmi perspektívája, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az erőszak kategóriájával elfedetten erőszakos viselkedésformák és nézetrendszerek alakulnak ki. Sőt, valójában nem ^alakulásról van szó, hanem áralakulásról vagy újramegjelenésről, hiszen az erőszak, az agresszivitás, a territóriumért vagy a morális karrier során vívott harc, nemkülönben a „fasizmus" egyes elemei az ifjúsági szubkultúrák egyes köreiben mindig is léteztek. Igazából ne­héz összehasonlításokat tenni, és azt mondani, hogy a skinheadek erőszakosabbak, mint pl. a 60-as évek galerijei.

Mindenesetre ezek az „erőszakos" viselkedés- és nézetformák egyes csoportokban, bizonyos életkori metszetekben jelentősebb mértékben megjelenhetnek. Véleményem szerint azonban ilyenkor is a szűkebb-tágabb szociális környezetük elemeit (viszonyulásait, vé­lekedéseit) tükrözik, vagy pontosabban ezekből az elemekből konst­ruálnak egy többjelentésű szerkezetet. Ez mást jelenthet a fiatalok­nak, mást közvetlen környezetüknek, és mást az erről a sajtóból érte­sülő állampolgárnak.

Ha e szélesebb csoportok reménytelen helyzete megváltozik, re­mény van rá, hogy az erőszak mértéke – és az általa fedett formák ki­terjedtsége – csökken, vagy legalábbis peremhelyzetű csoportokra szorul vissza.

Fontos, hogy az esetleg egyaránt negatív személyes reakciót ki­váltó cselekedetek, viszonyulások között is különbséget tegyünk. Egy-egy erőszakos vagy agresszív, előítéletes viselkedésnek más lehet a szociálpszichológiai jelentése, mintatársadalom felé közvetí­tett, vagy a közvélemény által percipiált értelme. Ha a kedvezőtlen je­lenségek befolyásolására gondolunk, ezt figyelembe kell vennünk. Ugyanúgy azt is számításba kell vennünk, hogy egy adott társa­dalmi kontextusban mely társadalmi-politikai csoportoknak fű­ződik érdekük az „erőszakos" ifjúsági szubkultúrák létéhez. Akár a közösnek vélt etnocentrikusságon, előítéletességen stb. keresztül, akár pedig e szubkultúrák mintegy negatív példaként forgatásával erősítve saját pozíciójukat.

Hivatkozások

Billig M.: Ideology and social psychology. St. Martin's Press, New York, 1982.

Cohen A. K.: Delinquent boys: The culture of the gang. The Free Press, Glencoe, III., 1955.

Cohen P.: Subcultural conflict and working class community. In: Hall S., Critcher C, Jeffer­son T., Clarke J. és Roberts B. (szerk.): Policing the crisis. Macmillan, London, 1980, pp. 78-87.

Hebdige D.: The meaning of style. Methuen, London, 1979.

Kaplan H. B.: Deviant behavior in defense of self. Academic Press, New York, 1980.

Marsh P., Rosser E. és Harré R.: The rules of disorder. Routledge. London, 1978.

Miller W. P.: Lower-class culture as generating milieu of gang delinquency. J. Soc. issues, 1958/14 (Summer): pp. 15-19.

Rácz J.: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori „devianciák". Magyar Pszichiátriai Társaság „Animula Könyvek", Bp., 1989.

Rácz J., Kéthelyi J. és Göncz D.: A Z. téri „csövesek". Egy szociológiai vizsgálat tapasztala­taiból. Világosság, 1984/11: pp. 674-682.

Rokeach M.: The open and the closed mind. Basic Books, New York, 1960.

Taylor I. R.: Soccer consciousness and soccer hooliganism. In: Taylor IR. és Taylor L. (szerk.): Politics and deviance. Penguin, Harmondsworth, 1973.

Turner J. C.: Rediscovering the social group. A self-categorization theory. Basil Blackwell, Oxford. 1987.

Mecseknádasdon születtem, és mikor elvégeztem az egyetemet, fel­ajánlották nekem, hogy maradjak Pesten, az ELTE-n. De kértem, hogy szerezzenek nekem Pécsett egy állást, mivel Mecseknádasdon akartam lakni. így kerültem Pécsre, tanítani a filozófia tanszékre, Pestről ingáztam le egy-két évig. Aztán elmentem gyesre. Vissza­mentem falura. És onnan jártam be Pécsre dolgozni. Házat építettem, mint minden normális falun élő ember, reggeltől estig dolgoztam és közben bejártam az egyetemre. Akkor jöttek a 35-ös választások. És a faluban mindenki sírt, hogy ez rossz, az rossz, amaz rossz. És tény­leg nem sok minden történt a faluban. Ez egy 2 ezer lakosú kis falu. Két másik falu tartozik hozzá. Nagyrészt nemzetiségek lakta telepü­lés. És a tanácselnök természetesen egy odahívott valamikori hentes vagy kocsmáros volt, akit a település egy szűk rétege fogadott csak be. És mindenki panaszkodott, hogy nem megy semmi. Mikor jöttek a választások, azt mondtam, nem kell itt siránkozni. Itt van a választási törvény, lehetőség van bárkit beválasztani. Hát ez nem egészen igaz, mondták. Majd meglátjátok hogy igaz, csak próbáljátok, csináljátok meg, mondtam én. Jó. De ki legyen az elnök? Mondtam, én elvállalom öt évre, és egyszerűen megválasztottak.

Voltak előre kialakított elképzeléseid, vagy akkor alakultak ki, ami­kor megválasztottak?

Azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a falut valamilyen infrastruktu­rális szintre kell hozni. Építeni kell ezt, azt, amazt és egy iskolát. Ezen­kívül nem voltak elképzeléseim. Soha eszembe nem jutott önkor­mányzat vagy ilyesmi. De elkezdtük csinálni. Iskolaépítési bizottsá­got, óvodaépítési bizottságot, egyesületeket, társadalmi bizottságot, független szakértőket. Mindig ahogy a feladatok adták. Tehát nem úgy indultam neki hogy én most egy önkormányzatot fogok létrehoz­ni. Hanem úgy, hogy ezt meg azt a faluban meg kellene csinálni, és én azt akartam megkeresni, hogy hogyan lehet.

Honnan vetődött fel az önkormányzat kérdése?

Ez teljesen automatikus volt. Én meg voltam győződve, hogy sok min­dent meg lehet valósítani egyszerűen összefogással, amit most lehet önkormányzatnak is nevezni, de én úgy fogalmaznám, ha egy falu összefog és bizonyos célokat meg akar oldani, akkor azt meg is tudja oldani. És ehhez nem sok minden kell, csak meg kell fogni az embereket, és meg kell szervezni.

Volt ebben valami tapasztalatod?

Ez volt a gond, hogy nem volt. Semmi. Pontosabban, évtizedekkel ko­rábban, minden faluban megvoltak az ehhez szükséges keretek. De az emberek, ha a tanácsi struktúrán belül próbáltak ezt, azt, amazt csi­nálni, mindig megakadtak ott, hogy a tanácselnök azt mondta, ne csi­nálják, mert úgysincs rá pénz. Mi meg onnan kezdtük, hogy az embe­reket kezdtük rábeszélni arra, hogy fizessenek pénzt az iskolaépítés­hez, jöjjenek el hét végén társadalmi munkában dolgozni. És elkezd­tünk építeni: egy 16 tantermes iskolát, sportcsarnokot, járdát, utat, és mind úgy, hogy az embereket megnyertük. És az volt az első nagy do­log, hogy be lehetett bizonyítani: az embereket meg lehet mozdítani, ha látják, hogy a saját érdekükről van szó. A másik oldala ennek az, hogy a falun belül megindult egyfajta erjedés, mozgolódás, és nem­csak materiális szinten, hanem kulturális szinten is. Egyesületek ala­kultak, kultúrkörök, mindenféle kiadványokat csináltunk. Az utóbbi időben újságokat is társszerkesztettünk. Most éppen falutörténetet adott ki az egyik egyesületünk.

Kik váltak ennek az egész munkának a vezetőivé?

Végül is az a tanácstestület, amelyik újraválasztódott. Olyan embe­rek, akik középvezetői szinten dolgoznak, művezetőként vagy vájár­csapat vezetőjeként. Egyszerű emberek, akik jól tudnak szervezni, akiknek tekintélyük van. És azért van tekintélyük, mert erősek, ők is el tudnak vinni egy cementes zsákot, vagy meg tudnak inni egy pár korsó sört. És akik, ha valamit elhatároznak, azt meg is tudják csinálni. Végig is tudják vinni. Ezek az emberek váltak a motorrá.

Ez olyan falu, ahol eljárók vannak?

Igen. Többnyire eljárók. 75 százaléka, kétharmada a lakosságnak in­gázó. A helyi munkalehetőség minimális. Egy-két kihelyezett részleg van. De különben a faluban tsz sincsen. Visszatérve: a falut viszony­lag gyorsan meg lehetett mozdítani. Akkor derült ki, hogy ugyan na­gyon sok mindent meg lehet önerőből csinálni, de azért mindent nem. És ez a minden rengeteg dolgot jelentett. Egészséges ivóvizet és csa­tornázást, telefont, tisztességes utakat. Mert nincs egyik sem. Meg­próbáltam minél több forrásból pénzt előteremteni. És itt kezdődtek a konfliktusok a felsőbb hatóságokkal. Az alapkonfliktus eleve megvolt azzal, hogy én mint pártonkívüli egy pártjelölttel szemben kerültem oda. Ez egyes embereknél végigkísérte a megítélésemet. De például a megyei vezetés nem teljes egészében képviselte ezt. A másik konf­liktus abból adódott, hogy a meglévő szabályzat nem teszi lehetővé, hogy a helyi pénzeket úgy forgassam, ahogy az a leggazdaságosabb lenne. Hanem, mondjuk, csak az OTP-be helyezhetem el a felesleges pénzeszközeimet, ami 6 százalékot jelent. A másik meg 15, 20 vagy 27 százalékos kamatot jelentene. Még mindig nem lehet azt megcsi­nálni Magyarországon, hogy a pénzeszközökkel a leggazdaságosab­ban bánjunk. De én már három éve csinálom azokat a kiskapus mani­pulációkat, amelyek lehetővé tettek egyfajta mozgásteret és ez évente 2-3 millió forintot hozott a falunak. Miközben a falu fejlesztési lehetőségeire másfél, idén 1,2 millió forint volt biztosítva. Ezt megduplázták ezek a manipulációk. De ennek ellenére fegyelmiket próbáltak osztogatni nekem.

A másik nagy tapasztalatom az ófalusi cirkusz volt. Amikor a ha­tóságokkal kellett az embernek szembetalálkozni. És egyértelműen kiderült, hogy senkit nem érdekel az ember maga, senkit nem érdekel az, aki ott lakik, az hogy a falu milyen helyzetbe jut, ha az atomtemető odakerül. Szóval a tapasztalatok az önkormányzat szilárd korlátaira fi­gyelmeztettek. A deklarációk után sincs meg az önrendelkezés minimális lehetősége sem. Pedig ennek az önkormányzat egyik alapelvének kell lennie. Ezt teljesen a saját tapasztalatomból kellett megtanulnom, a munka mellett. Az önkormányzattal, önigazgatással kapcsolatos elméleti irodalmat nemigen tudtam olvasni. A helyzet ne­vetségesnek tűnik, de egy 2 ezer lakosú falu tanácselnöke egysze­rűen nem ér rá olvasni. Szóval egyszerűen a napi tevékenységem kapcsán jöttem rá, hogy valamin változtatni kell. És ennek lett aztán az az eredménye, hogy összehívtam még 10-15 értelmesebbnek tűnő tanácselnököt a megyéből, és elmondtam nekik a gondjaimat, bajai­mat, mert tisztában voltam vele, hogy nekik ugyanezek a gondjaik, csak nem biztos hogy megfogalmazták maguknak, és ha megfogal­mazták is maguknak, nem biztos hogy lépni tudnak vagy lépni mer­nek. Ez azelőtt történt, hogy a tanácsi önkormányzati szövetséget lét­rehozták. 89 őszén összehívtam őket. Nem volt világos elképzelé­sem, csak egyszerűen izgatott két téma. Az egyik az, hogy a települé­sek (elsősorban gazdasági téren) mennyire kiszolgáltatottak a me­gyei hatalomnak, a megyei vezetésnek. (Mert a politikai kiszolgálta­tottság 89-re elég erősen oldódott ugyan, de azért gazdaságilag egyértelműen jellemző volt.) A megye elosztó szerepe megmaradt. A másik, ami izgatott, hogy magának a tanácselnöknek mint embernek, mint munkavállalónak az érdekvédelme sehol sem volt biztosítva. És így az rúghatott bele, aki csak akart. Az volt az elképzelésem, hogy ezt a két dolgot valahogy próbáljuk megoldani. Egyrészt valamifajta szak­szervezetet létrehozni. A saját érdekünkben. Másrészt a falusiak ér­dekében egy olyan szervezetet, amely ellensúlyozni tudná ezt a me­gyei hatalmat, és el tudná érni, hogy ugyanolyan elbírálásban része­süljenek a falvak a megyén belül, mint amilyenben a városok. Ked­venc példám erre a fejkvóta rendszer Baranya megyében: egy kistele­pülésnek egy lakosra egy évre 450 forintot adott a megye, a nagyköz­ségnek 650 forintot, a városnak 1.100 forintot és Pécs város 1.800 fo­rintot kapott egy főre. Szóval deklaráltan is megvoltak ezek az igen je­lentős különbségek. Összehívtam azt a néhány elnököt, de azonnal elindult egy vizsgálat is, hogy „összeesküvést szövök". Mert a megyei tanács épületébe hívtam össze az embereket, és nem kértem enge­délyt. Egyszerűen csak elkértem valakitől a kulcsot. Akkor onnan ki­rúgtak bennünket. És akkor lépett be a megye, a megyei vezetés, ez­zel az Önkormányzatok Szövetségével, amit közben a belügyminisz­tériumból szorgalmazva létrehoztak.

Azt lehet mondani, hogy az Önkormányzatok Szövetsége tulajdon­képpen a felülről szervezett, hivatalos, megelőző szervezeti lépés volt a tiédhez hasonló kezdeményezésekkel szemben?

Körülbelül párhuzamosan futhatott, bár én nem tudtam róla, hogy ez zajlik. Mi elkezdtük ezt a szervezést 89 őszén és valamikor decem­berre kiemelték azt a 3-4 embert, aki potenciális partner lehetett a he­lyi szervezet létrehozásában. És funkciót kínáltak nekik ebben a fölül­ről kezdeményezett szervezetben. De ebben a szervezetben már az elnevezés nonszensz. Miután nincs önkormányzat, hogy lehet az ön­kormányzatoknak szövetsége? Mindegy. A lényeg az volt, hogy ne­kem újra el kellett kezdenem a szervezést. És akkor lépett be a Haza­fias Népfront ebbe az ügybe, akik közben párhuzamosan kezdték szervezni, szintén felülről, a maguk faluszövetségét. Két szervezés tehát felülről indult, mi meg alulról kezdtük. Végül is a Hazafias Nép­front bennünket is segített annyiban, hogy helyiséget adott, és bizo­nyos minimális infrastrukturális segítséget is. A Hazafias Népfront el­képzelésével azért nem értettem egyet, mert azt is felülről hozták létre és azt gondolták, hogy majd utána csatlakoznak hozzá az emberek. De jellemző, hogy Baranya megyében nekünk, a Faluszövetségnek több a tagja, mint a Népfront Országos Faluszövetségének. Menet közben a másik felülről szervezett szövetségből is elkezdtek vissza­szállingózni az emberek. Azt hiszem rájöttek, hogy nem igazán az ő érdekeiket képviseli ez az úgynevezett Önkormányzati Szövetség.

Szóval nekem meggyőződésem, hogy a falvak alapvetően hátrá­nyos helyzetén csak úgy tudunk változtatni, ha valamilyen önálló szervezetet hozunk létre. Mindenféleképpen kell valami szövetség, és ennek már igazából önkormányzati szövetségnek kell lennie. Hogy a mi szervezetünk át tud-e alakulni falu-önkormányzati szövetséggé, ez kérdéses. Nagy az igény iránta, mindenféle csoportok jelentkez­nek, akik szeretnének hozzánk tagként belépni. Érdekes dolog, hogy általában társközségek jelentkeznek, ahol nincs helyi tanács. Abban várnak segítséget, hogy a helyi közigazgatást segítsünk megterem­teni nekik. És az elszakadásban segítsünk. A kezdeti elképzelésünk az volt, hogy az önkormányzatoknak területi alapon kellene valahogy szerveződni, nem a mostani megyei határokon belül, hanem a valódi gazdasági, politikai és társadalmi vonzáskör, a kisrégiók területén. És ha ezek helyi szinten megszerveződtek, akkor érdemes egyfajta országos, koordinációs szervezetet létrehozni, amely képes lesz majd a mostani Parlamenttel és a mostani kormánnyal szemben egy­fajta ellensúlyt teremteni. Ez a Parlament sajnos nem az a Parlament, amely a plurális érdekeket meg tudja jeleníteni. Ugyanis ez egy pár­tokból összeállt Parlament, és a pártok nem az ország vagy a telepü­lések tényleges érdektagoltsága szerint oszlanak meg. Hogy én benne vagyok a Parlamentben, ez inkább csak unikum, és nem valódi meg­jelenítése a társadalom tényleges érdekpluralitásának. De egy dolog az, hogy mit szeretnénk, és más dolog az, hogy mi annak a realitása. A realitás az, hogy egyik napról a másikra nem lehet Magyarországon önkormányzatot „bevezetni". Akár szétverjük ezt a mostani tanácsi rendszert, akár nem verjük szét, az teljesen egyértelmű, hogy ennek át kell alakulnia. Az is teljesen egyértelmű, hogy minden településnek önálló státuszt kell kapnia, ha élni akar, élhessen vele. A kérdés csak az, hogy ezt milyen gazdasági alapon lehet megteremteni és milyen emberekkel lehet megteremteni? Ebből a szempontból a települések két részre oszlanak. Az egyik részénél meglesz a gazdasági alap. El­sősorban a nagy települések, nagy városok, de sok falu is közéjük tar­tozik. Azok, amelyek jó gazdasági adottságokkal vagy erős termelő­szövetkezettel vagy idegenforgalommal vagy valami olyan bevételi forrással rendelkeznek, ami helyben képződik, és a helyben képződő jövedelmet helyben lehet majd felhasználni. De azért a 3 ezer telepü­lés között nagyon sok olyan van, hogy semmiféle helyben képződő jö­vedelem nincs a kereseteken kívül, és épp azokon a településeken alacsony az egy főre jutó személyi jövedelemadó, ahol nincs munka­hely, ahol az emberek ingáznak, és az ingázás következtében a rosszabbul fizető munkát is kénytelenek elvállalni, csak azért, hogy munkához jussanak. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen különbség van főváros és vidék között. Még az alacsonyabb bérek összehasonlításában is. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a most hát­rányos települések még hátrányosabb helyzetbe kerülnek akkor, ha az önkormányzat gazdasága a nyakukba szakad. Nekünk az az el­képzelésünk, a koncepciónk, hogy az önkormányzati jogokat minden­kinek korlátozás nélkül meg kell kapnia. És az a település, az a leendő önkormányzat aki élni tud vele, az élhessen vele. Viszont azok a tele­pülések, amelyek nem tudnak élni gazdasági problémáik miatt, azok­ról a településekről az államnak nem szabad kivonulnia. Tehát nem szabad megszüntetni az állami finanszírozást. Meg kéne határozni Magyarországon egy állampolgári alapellátási szintet, amibe bele­tartozik a vízellátás, a csatorna, az utak, az orvos és az alapiskola (hogy melyik településen mi van meg, ezt viszonylag egyszerűen, szociológiai felméréssel meg lehet állapítani). És ahol nincs meg, ott a hiányzót állami segítséggel, amilyen gyorsan lehet, létre kéne hozni. Meggyőződésem hogy kulcsprobléma az alap-infrastuktúra hiánya. Mert ahol nincs alap-infrastruktúra, ott nem lehet vállalkozni, nem le­het munkalehetőséget teremteni, ott semmit nem lehet csinálni, csak ingázni. Sem a külföldi tőke, sem a hazai tőke nem fektet be ott, ahol a megtérülés gazdaságtalan. Ahol az infrastruktúrát ki kell építeni egy munkahely megteremtéséhez, ott a beruházás egyértelműen gazda­ságtalanná válik. Ezért kellene ezeket a településeket valamilyen mó­don állami szerepvállalással gyorsan arra a szintre hozni, hogy esé­lyük legyen a felzárkózásra.

A másik probléma: kik lesznek hajlandók arra, hogy az önkor­mányzatot vezessék, irányítsák, hogy az önkormányzatokban szere­pet vállaljanak. Mert az elmúlt 40 évben úgy lejáratódott a tanácsel­nöki pozíció, hogy egyik napról a másikra ez nem lesz azoknak az ál­lásoknak az egyike, amiért kapkodnak az emberek. Egyrészt nem jö­vedelmező, másrészt az ember valóságos megbecsülése nem biztos hogy megváltozik attól, hogy önkormányzati vezetésnek vagy polgár­mesternek fogjuk hívni.

Hogy látod, mennyiben tartják most fontosnak a pártok, az egyes na­gyobb politikai erők az önkormányzatok kérdését?

A pártok természetesen alapkérdésnek tartják az önkormányzatok ki­alakítását. És még inkább az önkormányzati választásokat. Világos, hogy az embereket közvetlenül ez fogja igazán érinteni. Hogy az or­szágban politikai váltás történt, azt az emberek közvetlenül, a saját bőrükön még nem érzik. Hosszabb távon majd fogják. Egyelőre ezt még nem érezni. De hogy a falun belül váltás történik, azt azonnal ér­zékelni és érezni fogják, azonnal szembesülniük kell azokkal az em­berekkel, akik vezetik őket, és azzal is, amit csinálnak. Így ez pillanat­nyilag még fontosabb kérdés, mint a parlamenti választások voltak.

Ma világszerte a nemzeti gondolat újjáéledését, a nemzetek öntudatosodásának egy újabb hullámát éljük. Magyarországon is hosszú idő után egyfajta feltámadása van ennek a gondolatnak. Olyan emberek véleményét kérdeztük – mintegy a lapszám témájának felvezetőjéül, exponálásául – ennek okairól, s általában a nemzeti kérdés természeté­ről, akik saját területükön valamennyien általános tekintélyt szereztek maguknak az erről való gondolkodásban. Mindhárman parlamenti képviselők, különböző pártok tagjai. De most nem egy-egy párt állás­pontjának kifejtését várjuk Für Lajostól, Kása Ferenctől és Szabó Miklóstól, hanem a maguk tudósi, művészi álláspontjának rövid be­mutatását.

*

Az első kérdés az lenne, hogy melyikük miben látja a nem­zeti gondolat mai virágzásának legfőbb okait és összetevőit?

Für Lajos: Úgy szokták mondani, a nemzeti gondolat rene­szánsza van ma, és ez valóban így van. Számos oka van en­nek, ahogy ezt a történészek szociológusok, politológusok próbálják felderíteni. Az egyik talán az, hogy világszerte ez a modern civilizációs, sematizáló világ meglehetősen elfojtja a természetes emberi közösségeket. Szétzilálja, és valójában az ezzel szemben való védekezésnek is egyik módja az, hogy közösségek teremtődnek, születnek újjá, közösségi gondola­tok. És a nemzeti gondolat is, amely nyelvi vagy pedig valami­lyen etnikai jegyek alapján próbál ezzel az elidegenítő civilizá­ciós világgal szemben egyfajta közösséget teremteni.

Van azonban egy másik nagyon fontos ok is, ez az úgy­nevezett neokolonializmus, az imperialista, nagyhatalmi, vi­láguralmi törekvések, amelyek jól láthatóan a második világ­háború után újra kétpólusú rendszerben próbálták a világot maguk alá gyűrni. Ez a kétpólusú nagyhatalmi uralmi rend­szer önmagában véve is kifejlesztette, gerjesztette a nemzeti érzéseket, a nemzeti indulatokat, éppen a velük szemben való védekezés gyanánt. És azt hiszem, hogy azon a második vi­lágháború utáni sokkon, amit éppen a túlfeszített fasiszta, na­cionalista indulat váltott ki (s amelynek következtében feled­tetni gondolták, megszüntetni vélték az eddigi gondolatot), ezen is túljutott az emberiség. És itt szokták még külön emle­getni a harmadik világból kiinduló, minden népnek a saját maga identitását kereső, megtalálni akaró szándékait, ame­lyek ugyancsak hozzájárultak világszerte ahhoz, hogy ma a nemzeti gondolat reneszánszáról beszélhetünk.

Szabó Miklós: Magyarországon a nemzeti gondolatot két do­log állítja középpontba. Az egyik a magyar nemzet még mind a mai napig sem egészen megoldott külpolitikai függetlensé­gének kérdése. Ez a magyar nemzet alapvető problémája, nagyon-nagyon hosszú idő óta, újratermelődve különböző formák között. Másrészt középpontba állítja a nemzeti problé­mát az, hogy a határon túl, a szomszédos országokban több millió magyar él, sokszor méltatlan helyzetben, és ez proble­matikus az egész össznemzet számára. Amit Für Lajos mon­dott a neokolonializmusról, kicsit idegen a számomra. Nem egyszerűen azért, mert az egy elhasznált kifejezés, hanem mert én a nyugati fejlettebb civilizáció hatását minden tekin­tetben kívánatosnak tartom. Kívánatosnak tartom akkor is, ha olyasféle elmaradottságot rombol, ami ebben a pillanatban nemzeti sajátosság. A nemzeti sajátosság történeti és törté­netileg változó jelenség. Változik. És ma a magyarság nem egyszerűen azáltal van egy korforduló határán, hogy most egy politikai rendszerváltás történt, hanem annak a határán van, hogy fel tud-e zárkózni a fejlett országokhoz, vagy leszakad tőlük a harmadik világba, az elmaradott országok körébe. Én úgy gondolom, hogy a fejlett civilizáció hatásaival szemben nyitottnak kell lenni a magyarságnak, és nem szabad romantizálni és poetizálni az elmaradottsággal azonos nemzeti sajá­tosságokat.

Kósa Ferenc: Talán még az első körhöz én is elmondanám, mit gondolok. Szeretném előre bocsátani, hogy a hivatásom­ból, de a személyes meggyőződésemből eredően is, én va­lamiféle tágabb emberképben gondolkodom. A nemzet-fo­galom egy igen fontos közbülső kategória számomra. Soha nem jut eszembe például, ha dolgozom, arra gondolni, hogy én a magyar nemzet része vagyok – noha annak a része va­gyok, és természetesen arra jár az agyam, az idegrendszerem stb. -, de sohasem gondolnám, hogy ez valamilyen olyan kü­lönleges érték, amely alá kellene rendelni például az embert, az emberi értéket, az emberiség különféle értékeit. Ezért te­hát részben tágabban, részben szűkebben gondolkozom a „nemzet" kategóriánál. De ha valaki például elmarasztalna azért, mert nem vagyok eléggé nemzeti jellegű gondolkodó, akkor azt sértésnek venném. A nemzeti gondolat reneszán­szára vonatkozóan azt mondanám, hogy éltünk mi itt az elmúlt évtizedekben egy adott nagyhatalmi függőségben, alávetett­ségben. Amelyiknek nemcsak az volt a jellemzője, hogy el­vonta tőlünk a levegőt, a szabadságjogokat, az emberi jogo­kat és így tovább. Hanem az is jellemzője volt, hogy elvonta tőlünk a nemzeti létezésünk feltételeit és öntudatát. Amikor ez ellen a függőség ellen függetlenségi harcba bocsátkoztunk, vagy pedig egyszerűen csak a belső életünkben vívtuk a ma­gunk hétköznapi szabadságharcát, akkor szinte minden lépé­sünkben benne volt a nemzeti gondolat jogosultságáért folyta­tott becsületes harc, amelyik nem irányult senki ellen, de mint­egy önmagunk védelmére, önmagunk közösségének az ugyanolyan jogosultságára vonatkozott, mint amilyen jo­gosultsága bármelyik közösségnek megvan a világon. Ez a harc tehát lendületet adott a nemzeti gondolatnak. Másik ve­tület, amiről Miklós beszélt, hogy ha már minden harmadik magyar, a magyar nemzet minden harmadik tagja valamilyen más országban él, ráadásul többségükben olyan országok­ban élnek, ahol meg vannak fosztva az emberi és a nemzeti jogaiktól, erkölcsi kötelességünk is volt valamennyiünknek, hogy ezeket a nemzeti gondokat felvállaljuk. Mármost ami az esetleges nyugati alávetettséget illeti, énbennem van ilyen fé­lelem. Én magam sem idegenkedem a gyarmatosítás fogal­mától. És nem politikai értelemben és nem csupán nemzeti ér­telemben. Noha híve lennék az egyetemes emberi értékek terjedésének, arányos terjedésének és kiterjedésének, kitel­jesedésének a világban. Annak már kevésbé, hogyha ez a ki­terjedés nem az értékek mentén, hanem esetleg egy kontra­szelekció jegyében jön létre. Igazságtalanok lennénk, akár hogyha, mondjuk, az egész orosz birodalmat azonosítanánk a gyarmatosítással, hiszen kulturálisan azért nagyon sokat kap­tunk onnan, és ugyanígy a Nyugattól is nagyon sokat kaptunk és kapunk is. Azonban kétarcú ez a dolog. Értékhordozó és valamilyen értéket szétoldó, szétmaszatoló, kioltó jellege is van. És ez az, amitől az ember fél és berzenkedik.

Für Lajos: Miklóssal én abban valóban egyetértek, hogy ne használjuk ezt a „csúnya" neokolonialista szót, mert egy kicsit valóban lejáratott kifejezés. Én nem is a gyarmatosítás értel­mében használtam, hanem körülbelül olyan értelemben, ahogy itt Kósa Feri megpróbálta ezt árnyaltabbá tenni. Hogy van egy ilyen értéktelen, tömegárut hordozó hatalmi kisugár­zása ennek a mostani hatásnak… mint ahogy volt a történe­lem során mindig az ilyen külső hatásoknak. Olyan hagyomá­nyokat, értéktelen, negatív, megcsontosodott, konzervatív, hogy ne használjak csúnyább fogalmakat… merevségeket romboló hatása is, amire valóban szükség van. Mert azzal is egyetértek, hogy a nemzeti ügy, a nemzeti gondolat, a nem­zeti érzület is egy folytonosan változó, átalakuló valami. De azokra az értéktelenségekre gondoltam, amelyek beáramol­hatnak, és amelyek a fejlettebb szint jelszavának ürügye alatt olyan haszontalan limlomot hoznak, amely nem értéktelen dol­gokat, nem rossz értelmű hagyományokat, hanem nagyon is megtartó, együtt tartó erőket is roncsolhat.

Szabó Miklós: Igen, hát az nagyon fontos kérdés, hogy mit tar­tunk egy nemzet sajátos értékeinek, sajátosságának. Az olasz például mint nép, mint karakter a neorealista filmekben úgy jelent meg, mint a hadonászó, gesztikuláló, a külföldi néző számára komikus, hangos olasz. A nemzeti sajátosság ebben az esetben, de a mindennapi tapasztalatok által is visszaiga­zoltan az életvidámság volt. Amely akkor is hatott, amikor na­gyon rossz politikai körülmények ültek rá arra az országra, és túlélésre képes közösséggé tették. Valami ilyesmit kell hogy keressünk a magyarság nemzeti sajátosságai között. Ha a ci­vilizációs hatás odajön a gőzhengerével, hogy ezt is rombolja, akkor ezt nem szabad rombolni. Az ilyet nem szabad rombol­ni. Ezzel szemben azokat az állítólagos olasz nemzeti tulaj­donságokat, amelyeket az olasz jobboldali mozgalmak és a fasizmus akartak a nemzeti karakter jellemzőiként elfogadtat­ni: az állítólagos olasz katonai képességeket, fegyelmezett­séget és egyebeket, azon kívül, hogy ezek természetesen maszlagok voltak, és semmi közük nem volt az olasz nép való­ságos tulajdonságaihoz, hát ezeket csak rombolja is le a gőz­henger.

Kósa Ferenc: Én otthon nagyanyámtól régi pentaton népdalo­kat tanultam, az iskolában pedig valami szovjet silányságot, mű-tömegdalt. És azt kellett nekünk énekelni. Ma a gyereke­ink megint valami másféle benyomást kapnak, és megint nem a legjobbat. Most én csak a kultúráról beszélek. Nem beszélek a politikai vonatkozásokról. De azt hiszem, hogy ami érték a nemzet arculatában vagy lelkületében, azt érdemes védel­mezni. Mert a többi nemzethez való viszonylatunkban jó szív­vel és jó szándékkal akkor állhatunk, ha értékkel állunk oda. Akkor tudjuk megtisztelni más nemzet értékeit, ha a ma­gunkét is megtiszteljük. És akkor ez egy kölcsönös folya­mat, gondolom. Ha mi behódolunk bármiféle silányságnak, akkor elveszítjük az erkölcsi jogosultságunkat, hogy érték­szempontokat védelmezzünk. Tehát én az értékek különbö­zőségében, és mégis valamilyen nagyon magas szintű, titok­zatos egymásrautaltságában próbálok gondolkodni. Nemzeti értékekben és egyszersmind a nemzetek fölötti értékegyesü­lésben is.

Mármost ha egy népnek fontos a maga népként való fennmaradása, te­hát nem csak egyszerűen az, hogy életben maradjon, hanem hogy a maga mivoltában maradjon életben, akkor mivel magyarázható az, hogy azért vannak népek a történelemben, amelyek beolvadtak?

Szabó Miklós: Miért tudott Franciaország minden népet asszi­milálni? Mert franciának lenni nagy dolog! A francia nagyon előkelő státus. Az elzászi németséget mindig Németország­ból emlegették, az elzászi németek franciák akartak lenni. Nem németek. Jobb volt franciának lenni. Nem azért, mert ott magasabb volt az életszínvonal. Nem volt magasabb az élet­színvonal. De franciának lenni, az nagyon magas rangú dolog volt. Ugyanezt Anglia a maga magasabb fejlettségével nem tudta elérni. El tudta viszont érni a maga nagyon nagy fejlett­ségével Amerika. Amelyik azonnal beolvasztotta a népeket. Soha fel sem merült, hogy aki odament, az nem jenki akar len­ni. Aki nem akart, az oda sem ment. És ezért Amerika nem kel­lett hogy ingerlékeny legyen amiatt, hogy privát körökben akármilyen nyelvű iskolákat, akármilyen nyelvű egyházakat, akármilyen nyelvű helyi közigazgatást tartsanak fenn, mert Amerika nem félt attól, hogy ez számára problémát jelent. Hát magyarnak lenni bizony, mondjuk egy román számára, a szá­zadfordulón nem volt olyan rettenetesen előkelő dolog, mint franciának lenni az elzászi németek vagy provence-i olaszok számára.

Kósa Ferenc: Az asszimilációnak az a szép oldala, amit Mik­lós elmondott. De a világban nagyon sok kultúrát fenyeget az erősebb, agresszívebb hatások általi elpusztíttatás veszélye. Az ajnuknál jártam például Hokkaido szigetén, néhány kicsi faluban, Tanimoto professzorral. Ajnu népdalokat gyűjtött ő, és én mentem vele, mert érdekelt ez a régi ajnu kultúra. Ott ta­lálkoztunk egy ajnuval, aki félrehívott engem és nagyon meg­hitten azt mondta, hogy tudom-e, hogy a japánok őket elnyom­ják nemzeti mivoltukban. És hát ő látja, hogy én európai va­gyok. Hátha énnekem módomban áll a világban elmondani az ő panaszukat, hogy a japánok meg akarják szüntetni ott az ajnu vidéken a középfokú oktatást, amelyet pedig az ajnuk a saját pénzükön hoztak létre, és ez aljasság; az ajnuk nem po­litikai tényezők, és miért akar Japán mindenáron egységes nemzetállamot? De nyilván mindannyiótoknak vannak élmé­nyei az örményekről, a grúzokról, a lettekről és így tovább. Nem is kell sorolnom. Nagyon különös és rejtelmes és érde­kes dolog tehát a nemzeti érzékenység. És azt gondolom, hogy el fog jönni az idő, amikor a különféle nemzetekhez tartozók egymás értékeiben nem riválist fognak látni. Ha­nem valamiféle magasabb rendű emberi kíváncsiság, a más­ság iránti készség fogja uralni a kapcsolatainkat. Egy nyomo­rúságos egy vagy két vagy néhány évezred után. De gondol­juk el, hogy Európában a X. századtól hány kis nép tűnt el, és nem is olyan kicsik, tehát jelentős kultúrák tűntek el, birodalmi, hatalmi, hódítási érdekek miatt. Tehát abban a pillanatban, amikor a bírás ösztöne háborúkhoz vezetett, hódításokhoz vezetett, a történelem velejárója lett nemcsak a jószándékú asszimiláció, hanem a vérbefojtott és megalázott nemzeti ér­zés. Számomra az egész emberiség történelmének egyik nagy jelképe az, amikor a spanyolok Mexikóba behatoltak an­nak idején, és összehívták a különféle indián törzsfőnököket. Egy nagy, közös megbeszélésre. A törzsfőnökök elmentek. És mindegyik törzsfőnöknek, állítólag több száz embernek, térdben levágták a lábát. Hogy vigyék hírül, hason csúszva, hogy az indián nemzet elveszett. Hát nem tudom, szabad-e nemzetnek nevezni európai értelemben az indiánokat. De mégiscsak egy sajátos kultúra, és én annak nevezem, ebben az értelemben. Vagyis létezik az emberi életet, az emberi mél­tóságot mélységesen sértő asszimiláció, és létezik egy másik is, a magas kultúra vonzásával ható. Abban a Miklós gondo­latmenetével és Németh László ismert gondolatmenetével is egyetértek, hogy a kárpát-medencei magyarság megtartásá­hoz az első feltétel az, hogy mi itt, az anyaországban, egy magnetikus magyarság-központot tudjunk létrehozni. Ame­lyiknek kulturálisan, gazdaságilag, politikailag, az emberi léte­zés szempontjából vonzereje van. Megtartó ereje. Ilyen érte­lemben van dolgunk a világban, és azt hiszem, hogy most itt, a változások sűrűjében erre nagyon, nagyon oda kell figyelni. Hogy ezt a vonzerőt, ezt az erkölcsi erőt ki tudjuk építeni.

Azt hiszem, hogy most rákanyarodhatnánk a kisebbségi magyar sors kérdésére. A kelet-európai nemzetek az elmúlt évben egyértelmű fel­szabadulás érzést éltek meg. Nem csak mi, hanem mondjuk a románok is, csehek is, szlovákok is. És aztán ez a felszabadulás érzés együtt járt olyan dolgokkal, ami előrevetíti azt, hogy megint olyan korszakok jö­hetnek, amelyek nem lesznek olyan nagyon felszabadítóak…

Für Lajos: Igen. Hát nehéz ügy ez. Mert egyfelől azt látjuk éppen a diktatúrák összeomlása után, hogy hogyan születnek újjá magyar kisebbségi politikai egyesületek, szervezetek. Pártok keletkeznek. Olyasmi történik, ami ezelőtt két évvel el­képzelhetetlen volt, bármelyik országban is. És Romániában az RMDSZ, a romániai magyarok demokratikus szövetsége. Kulturális szövetség Kárpátalján. Szlovákiában három pártja is van már a magyaroknak, egy keresztény párt, egy Együtt­élés Pártja és egy Független Magyar Közösség. De ugyanígy létrejött már egy ellenzéki párt a Vajdaságban is. És születtek kis pártok Horvátországban is, Szlovéniában is. Tehát mindez azt jelenti egyfelől, hogy a demokratizálódás ott is életre hívja azokat a politikai egyesületi kereteket, szervezeteket, ame­lyek képesek kifejezni a magyar kisebbség baját, gondolatát, hordozni ezeket. De másfelől ugyanolyan mértékben felsza­badítja áz ellenünk irányuló indulatokat is. Felszabadítja a so­vén, az alattomos, a gyűlölködő, a nemzetek közötti gyűlölkö­dést szító indulatokat is. Én azt hiszem, hogy ez a demokrácia születésének az első szakaszában lehet, hogy természetes is, s bizonyos mértékig a megelőző időszak folyományaként jön létre, amennyiben a demokratikus erők és intézmények, a gondolkodás demokratizmusa nem járja annyira át az egész ottani és itteni népnek a gondolkodását, hogy le tudná gyűrni az előző diktatúrák alatti leszorítottságban felhalmozott indulatokat, és sokszor éppen a diktatúrák által szított, finoman szított indulatokat. Válságövezetnek nyil­vánítja nagyon sok nyugati elemző ezt a térséget, éppen ezek miatt a felfakadó sebek miatt. És ha ezeket nem tudjuk lokali­zálni, nem tudjuk kezelni, nem tudjuk a demokratikus gondol­kodással, politikával, politikai intézményekkel átalakítani, le­vezetni és átvezetni egy normális európai gondolkodásba, ak­kor itt nagy baj lehet rövid időn belül.

Mitől csap át az egészséges nemzeti identitás-őrzés nacionalizmusba és mások letiprásába?

Szabó Miklós: A nemzeti kisebbségeket azért és azon az alapon akarja mindenáron beolvasztani, megsemmisíteni a türelmetlen többségi hatalom, mert nemzeti identitását abból a fajta közösségi élményből, abból a fajta közösségi otthonos­ságból meríti, ami a 70-es években előtérbe került ún. etnikai reneszánsznak is alapja volt, csak itt politikát csináltak belőle, erőszakos és agresszív állami politikát, amely mint politikai rendszer, szemben áll a politikai demokráciával. A közösségi élmény egy pluralisztikusán felépített demokratikus tár­sadalomnak természetes része, nem épülhet rá politikai autokratizmus, amelyik saját hatalmának igazolását látja ab­ban, hogy akkor ő mondja meg, hogy mi a szlovák, mi a ro­mán, mi a bolgár (egyébként szintén nagyon vad nacionaliz­mus, csak minket nem érint), mi a szerb. Ez a fajta nacionaliz­mus nem fér bele egy demokratikus politikai átalakulásba. De itt valóban veszedelmesen felélednek azok az áramlatok, amelyek a 30-as évek megfelelő politikai kultúrájából építik fel a maguk politikai kultúráját.

Kósa Ferenc: Egyetértek Für Lajossal abban, hogy ez ka­tasztrófaövezet. Nemcsak válságövezet, de ilyen szempont­ból valóban katasztrófaövezetnek nevezhető. Mert olyan fej­lemények lehetségesek, amelyek senki javát, senki érdekeit nem szolgálhatják. Mert bármiféle pogrom jön létre akár a Bal­kánon, akár Erdélyben, bárhol, az rossz a pogromot elszenve­dőknek és a pogromot csinálóknak is mindenféle szempont­ból, nemcsak az európai értékek szempontjából, hanem a jövő szempontjából is. Hogy az utánunk következő nemzedé­kek még tudjanak itt egymás mellett élni. Tehát, vak, végzetes katasztrófa fenyeget. Én is ismerem az ezzel kapcsolatos elemzéseket és megnyilatkozásokat, és a legnagyobb aggo­dalommal figyelem. Egyébként azt is, ami Oroszországban van, mert ne szépítsük meg a dolgot, ott sem kevesebb. És nemcsak arról van szó, hogy a birodalom perifériáján élő népek és az oroszok között, hanem egymás között is. Gondol­jatok az örményekre, és az azerbajdzsánokra és így tovább. Magyarországot e tekintetben sokkal nyugodtabb és reáli­sabb országnak érzékelem. Nekünk nincs erre időnk, ezt mi nem játszhatjuk el még egyszer. Magyarország ilyen szem­pontból túl érzékeny emberek közössége is. Akármelyik etni­kai csoportot nézem, túlérzékeny, és – úgy mondták az én gyerekkoromban, hogy nem fázunk annyira, amennyire resz­ketünk – ez jól fejezi ki azt, hogy ha valahol felvillan az efféle katasztrófának az esélye, akkor azért egy-egy közösség, egy-egy személyiség azonnal reszket és szól, és szót emel, és azért úgy érzi, hogy ezt erkölcsileg el kell hárítani, szóval nem jön létre talán az a vakság, ami a Balkánon, vagy ami sajnos Romániában megtörténik. De mikor láttuk a magyar televízió­ban például azt az ominózus jelenetet Marosvásárhelyen, hogy azt a magyar férfit ütötték egy deszkával, és ott volt már félholtan, ezt a román televízió a román lakosság számára az­zal a kommentárral sugározta, hogy lám, ezt teszik a magya­rok a románokkal. Ugyanahhoz a képhez pontosan fordított kommentárt fűztek. Az igazi veszedelem az, hogy továbbra sem az igazsághoz való közelítésről van szó, mert hiszen ha ők ezt reálisan közlik, nincs pogrom, és folytatódik a temesvári hangulat, magyarok és románok együtt, a forradalom termé­szetes hangulata, az együttérzés és az együttélés normális igénye. De mivel egyetlen információs effektussal az egészet visszájára fordították, ez jól mutatja, hogy milyen mértékben manipulálható ez a térség. És a mi térségünk is ki van téve az ilyen jellegű manipulációknak. A megoldást ilyen szempontból abban látom, hogy a normális és természetes igazság men­tén bontakozzon ki az egész információs rendszer. Ne adjunk terepet se a dolgok kifordítására, se az elferdítésre, a bűnbak­keresésre, és így tovább, és így tovább. Tehát erkölcsileg az információ szilárdságát meghatározónak vélem. Nekünk, ma­gyaroknak az egyetlen esélyünk, hogy az igazság mentén csi­náljuk meg a demokráciát, és lássuk be, hogy miben voltunk mi vétkesek, bűnösök, milyen, miféle rosszat csináltunk, de többet már ne rakjanak ránk, senkire sem, egyik pártra, vagy politikai szervezetre, vagy akármire, de magára a magyarság­ra, mint nemzetre, mint közösségre sem. Mert ha itt arányt té­vesztünk és az igazságtól eltávolodunk, látszólag csak morá­lis vétséget, de szerintem történelmi vétséget követünk el, és nem mások ellen, hanem önmagunk ellen.

Erdélyben a magyarság a domináns románsághoz képest kisebbségben van. Nálunk is vannak nemzetiségi kisebbségek, de a két neuralgikus pont, amellyel kapcsolatban hasonló szélsőséges indulatok mozgósulhatnak még mindig: a zsidókérdés, és – ennél nagyobb tömegeket érintve – a cigánykérdés. Hogyan látják e két kisebbséghez való vi­szony összefüggését a nemzeti kérdéssel?

Für Lajos: Rövid leszek. A zsidókérdés mint etnikai, vagy faji, vagy bármilyen kérdés, szerintem ma Magyarországon abban a formájában, ahogy gyakran emlegetik – nincs. Ez eltúlzott, ez felnagyított, eltorzított. Vannak kérdések, amelyek a zsidó­ság és a magyarság ügyét érintik, ennek egy sereg történelmi vetülete van, amit valóban tisztába kéne tenni, de nem az új­ságírás szintjén, hanem szakembereknek, hozzáértő, a kér­déskörben járatos szakembereknek. Ami a cigánykérdést ille­ti, az viszont súlyos kérdés, és összetetten súlyos. Etnikai és társadalmi kérdés egyszerre, és ezt a kérdést így kell kezelni, ilyen összetetten, nem úgy, ahogy az elmúlt korszakban a to­tális diktatúra kezelte. Nem szociálpolitikai gesztusokkal kell ezt rendezni, ahogy a Kádár-korszak ezt megpróbálta (mert ezzel inkább csak elmélyítette, továbbnövelte a problémát), hanem biztosítani kell olyan jogokat és esélyeket a számukra, amelyek segítségével meg tudják szervezni önmagukat mint etnikai csoportot, és fel tudnak emelkedni, önmaguk erejével, munkájával.

Szabó Miklós: Két olyan kérdésről van szó, ami közül a zsidó­kérdés semmiképpen nem etnikai kérdés, a cigánykérdés pe­dig újkeletűen lett az, tulajdonképpen nem az lett volna. A múlt században a magyar zsidóság teremtette meg egyszerűen ki­fejezve a magyar kapitalizmust. Ez tehát a magyar kapitaliz­mus kérdése, annak a kérdése, hogy a mai magyarság, a maga magyarsága részének akarja-e, tudja-e érezni ezt a ka­pitalizmust? A másik: a cigányságból nemzetiség lett. A ci­gányságnak van egy bizonyos valahai vallási hiedelemrend­szeren felépülő etnikai tudata, és van, ha nem is magaskul­túra-képes, de saját nyelve is, tehát tudhat kisebbség lenni. Nem akart volna. Ahogy a zsidók is magyarok akartak volna lenni, a cigányok is magyarok akartak volna lenni. A magyar társadalom nem akarta, nem akarta őket semmiképpen befo­gadni, most a cigány nemzetiség lesz. Nem nagy öröm egy ekkora országnak, hogy lesz egy ilyen nagy létszámú nemze­tisége, és ezzel járó nemzetiségi problémája, de ez most már így lesz. Ami pedig a cigányok etnikai sajátosságait illeti, ez egy archaikus kultúra, és ennek a megőrzése magyar nemzeti feladat, mert az a világkultúrának elég fontos része. A cigány a maga érvényesülési, érdekérvényesítési stratégiájával va­lami olyasmi, mint mondjuk a székely. A cigány rafináltság az nagyon jól összehasonlítható a székely emberek körülmé­nyeiből következő góbésággal. Hát kérem, ha a góbéságot szeretjük, szeressük ezt a cigány rafináltságot is… ez is egy népi kultúra. Marad a cigány bűnözés, ami ugye: van. Hát ké­rem, a korábbi kommunista baloldal ezt úgy hívta – persze másra vonatkoztatva -, hogy ösztönös osztályharc. Akiket a víz alá nyomnak, akiket alulprivilegizált helyzetbe kényszerít a társadalom, azok ilyen módon védik a maguk érdekeit. Ezt így kell felfogni. Egyes esetekben jogilag és államigazgatásilag ezt nem lehet tekintetbe venni, de politikai gondolkodá­sunkban igen. És hozzátartozik az egész kérdéshez az is, hogy itt van a nyakunkon a mérhetetlenül elmaradott magyar ipar, amelynek elmaradottsága következtében nagy segéd­munkás- és tanulatlanmunkás-igényei voltak mostanáig, és a magyar társadalom hallgatólagosan, államigazgatási és poli­tikai döntésekkel, de körülbelül a cigányokat szemelte ki arra, hogy ők legyenek ezeknek az elmaradott és segédmunkás munkaköröknek a betöltői. Tehát vendégmunkások. Én le is írtam már egy írásomban: olyan vendégmunkások, akik nem fognak „hazamenni". Ez a cigányok helyzete. Ha elkezdődik az ipar korszerűsítése, akkor persze őket fogják leírni. De számolni kell azzal is, hogy ezeknek összetartása van, ezek­nek egyfajta szervezettsége van, ezek nemzetiségként véde­kezni fognak. Tudomásul kell venni, hogy ez így fog történni. Nem lehet egy mérhetetlenül átfogó komplexus következmé­nyeinek áldozatait egyszerűen leírni és beledobni a sodrásba.

Kósa Ferenc: Röviden mondanám, mert ezek olyan kérdések, hogy vagy nagyon hosszan és nagyon alaposan lenne szabad róluk beszélni, vagy pedig csak röviden és jelképesen. Talán egy másik alkalommal kifejezetten csak például a magyaror­szági zsidókérdés pontosításáról, történeti, eseti pontosításá­ról is szót ejthetünk. Miközben hallgattalak benneteket, eszembe jutott az az egyszerű tény, hogy én egy különös há­zasságban élek, mivel a feleségem japán, én magyar vagyok. Úgy is mondhatnám ő erősen japán, és én erősen magyar ér­zelmű nagyok. Született egy gyermekünk. Amikor tízéves lett, akkor már járt magyar iskolába is, japán iskolába is itt, Buda­pesten, és a Kodály-iskolába ellátogatott a televízió, és a gye­rekeknek a nemzethez való kapcsolat, a hazaszeretet kérdé­sét vetették fel a televíziósok. Es azt kérdezték az én kisfiám­tól, hogy Bálint, hát a te édesanyád japán, az édesapád ma­gyar, akkor te félig japán vagy, félig magyar vagy, hát akkor te hogyan gondolkozol erről? Es akkor ő tízévesen maga elé né­zett és azt mondta, igaz, hogy az édesanyám japán, az apám pedig magyar, de én nem félig vagyok japán és félig magyar, hanem egészen vagyok japán és egészen vagyok magyar. A tévések azt mondták, hogy nahát, akkor veled nem beszé­lünk, mert ez egy különleges eset. A tévések butaságot csinál­tak, mert ez lenne az igazi. Én viszont nagyon büszke vagyok erre, mert soha nem neveltük, és soha nem mondtuk ezt neki. De azt gondolnám, visszautalva a magyarországi zsidókér­désre meg cigánykérdésre és bármilyen kisebbség kérdésé­re, hogy a mi családunk egy sokkal távolabbi etnikummal is tudja bizonyítani, hogy lehet valaki kötődésben, lelkületben teljes ember japánként és magyarként anélkül, hogy az egyi­ket a másik ellen ki kellene játszania. Ezáltal merem remélni, hogy emberi szempontból nézve, de akár nemzeti szempont­ból nézve is, nem lesz kevesebb azáltal, hogy egészen japán­nak és egészen magyarnak vallja magát. Én ezt látnám a megoldásnak. De nem látnám megoldásnak, ha ezt mi rápa­rancsolnánk. Ez az ő dolga, ő döntse el. Ha egyszer úgy dönt, hogy mégis inkább japán, ahhoz is joga legyen, ha úgy dönt, hogy mégis inkább magyar, ahhoz is joga legyen, de ha ő úgy érzi, hogy most egyforma e kötődése, és az identitása a japán kultúrához és a japán nemzetfogalomhoz ugyanolyan erejű, mint a magyarhoz, akkor ez lehet számomra példamutató, mondjuk, egy Magyarországon élő zsidó vagy szerb vagy szlovák, német vagy román vagy cigány vagy bármilyen nem­zetiség számára. Tehát azt gondolnám, hogy szabaddá, ön­kéntessé kell tennünk azt, hogy ki mivel azonosítja ma­gát. Ezért számomra ez nem faji kérdés, nem felekezeti kér­dés, és nem is egyszerűen politikai kérdés. A teljes embersé­gével valaki döntse el a kötődését, a vállalását. Miklós arról beszélt, hogy a magyar társadalom nem akarta elfogadni ma­gyarnak a zsidókat vagy cigányokat. Ez nagyon bonyolult kér­dés, de én úgy gondolom, van egy olyan oldala is, hogy ma­gyarnak lenni elsősorban vállalás kérdése. Az a lényeges, hogy ő vállalja-e. Legfeljebb nem kap érte külön elismerést. De én sem kaptam soha külön elismerést azért, hogy magyar vagyok. A másik az, hogy én vállalom, hogy magyar vagyok, de soha eszembe nem jut a gyerekemnek azt mondani, hogy aztán te felejtsd el a japánságod. Természetesen tisztelem benne, hogy ugyanúgy beszél japánul, mint magyarul, és jobban ismeri a japán történelmet és a japán kultúrát, és ír, fa­rigcsál verseket japánul, de a magyar iskolában is elindul a szavalóversenyen, és szépen beszél magyarul. A kulcsszó a szabadság, a szabad választás, a szabad kötődés esélye, akár többszörös kötődésé, és ebben nincs semmiféle huncut­ság, semmiféle kaméleonkodás. Miért is lenne egy olyan tör­ténelemben, ahol mondjuk, volt egy Radnóti Miklós magyar költő, akinek természetes és normális zsidó közösségi kötő­dései is voltak. És sok barátunk van ilyen. Ez a világ legtermé­szetesebb dolga, és hogyha a magyar nemzetre jellemző sok­féleséget nézzük, akkor én azt gondolom, hogy ha ezt nem egymás ellenében műveljük, és a többség jogán sem akarjuk elnyomni, alávalóvá, alattvalóvá degradálni a kisebbségeket – de bármelyik kisebbség sem akarja a többséget vagy más kisebbséget sérteni az emberi és a szabadságjogaiban -, ak­kor természetesen és normálisan, egymást gazdagítva tu­dunk élni. A történelem bűne, hogy erről ilyen felnőtt és nor­mális hangon ahogy egymás közt mindig is beszéltünk, nem lehetett beszélni a nyilvánosság előtt. Ezáltal lefojtottság, ho­mályok keletkeztek, mesterséges homályok, amelyekben a találgatások és a rosszhiszeműségek televénye alakult ki. En­nek a világos megoldása az egyenes beszéd. Feláll valaki, és azt mondja: barátaim, én ilyen és ilyen kötődésekkel rendelke­zem, és így tovább, és így tovább. És ha ehhez a társadalom­hoz eljutunk, akkor eljuthatunk ahhoz a vonzáshoz is, amiről beszéltünk. Példaértékű társadalmat kell nekünk itt csinálni, és ehhez nagy önuralom és igazi arányérzék kell minden ol­dalról.

A kaukázusi kérdést a régi cári birodalomban és a ma Szovjet­uniójában egyaránt az etnikai keveredés rendkívüli összetett­sége jellemzi: több mint húsz etnikum (főként örmények, azerik és grúzok) él egymás mellett. Szinte lehetetlen ponto­san meghúzni közöttük a földrajzi határokat a Kaukázus törté­nelmének bonyolultsága miatt, ahol a századok folyamán számtalan idegen invázió és területhódítás követte egymást, így nem egy, hanem több nemzeti kérdésről van szó.

A Kaukázusnak XIX. század eleji, a cári csapatok által történt elfoglalása új lapot nyitott a térség történelmében és az azeri és örmény emberek életében. A türkmenszaji 1828-as paktum Örményország keleti részét és Azerbajdzsán északi területeit Oroszországnak adta, míg Azerbajdzsán déli része (amely az egész terület kétharmada) Irán kezében maradt. Az azeri népet (síita muzulmánok) így két részre szakították.

A XIX. század vége felé az orosz és külföldi tőke beáram­lása lehetővé tette a terület gazdag föld alatti forrásainak (ne­vezetesen a kőolajnak) kiaknázását, ami bizonyos gazdasági fejlődést eredményezett. Az éppen hogy kialakult helyi bur­zsoázia csakúgy, mint a földtulajdonosok, teljesen a cári rend­szer hívei voltak. De a Kaukázus egy alkirály (a cár nevében a vidék kormányzója) uralma alatt állt, aki területi felosztás sze­rint irányított, s egyáltalán nem törődött az etnikai, vallási vagy regionális sajátságokkal. A helyi lakosság elnyomása csak szította a nemzeti öntudatot.

„Nemzeti ébredés"

A XX. század kezdetén a Transzkaukázus teljesen integráló­dott az orosz birodalomba. Míg politikai szinten oroszországi pártok helyi szervezetei alakultak, addig a kultúra területén újító irányzatok kezdték formálni népeik öntudatát a „nemzeti ébredés" keretei között. De az örmények és azerik közötti an­tagonisztikus ellentét sokszor felülkerekedett az oroszokkal, az uralkodó nemzettel szembeni közös ellentétükön. Így a cá­rizmus elleni „természetes" szolidaritást megelőzték az etni­kumok közötti villongások.

Az Azerbajdzsán északi részét elöntő orosz invázió után a török birodalomban és Perzsiában élő örmények (görög ka­tolikusok, ill. a görögkeleti egyházhoz tartozók) elhagyták e muzulmán országokat, ahol elnyomásban éltek, hogy vissza­térjenek „történelmi" földjeikre (a 750 000 kaukázusi örmény­nek az I. világháború végén csaknem a fele menekült volt). A kereskedelem és a gyáripar fejlődésével párhuzamosan, fő­ként Bakuban és Tbilisziben telepedtek le, amely városok azonban nem tartoztak az örmények történelmi földjeihez.

A keresztény Grúziában csakúgy, mint a muzulmán Azer­bajdzsánban ez a körülmény hasonló örményellenes reakció­kat váltott ki. Az a tény, hogy kívülről jöttek és aktívan tevé­kenykedtek a gyáriparban, kereskedelemben és az oktatás­ban, mélységes nemtetszést váltott ki a helyi burzsoáziából csakúgy, mint a népesség legelmaradottabb rétegeiből. A század elején Bakuban a város 115 vállalkozásának 29%-a az örményeké volt, és csak 18%-a azeriké. Hasonló volt a helyzet a munkaerővel: az összes munkás 17,5%-a és a szakmunkások 25%-a örmény volt. A Kaukázus egészét te­kintve, az örmények 39%-a városi lakos volt, míg ez az arány jóval alacsonyabb volt a többi etnikum esetében. A grúziai helyzet sok hasonlóságot mutatott, és a grúz burzsoázia hiá­nyában uralkodóvá vált örmény burzsoázia terjeszkedése csak növelte az örményellenes gyűlöletet. Sztálin szerint az örményellenes érzület a vidéken megelőzte az oroszellenes érzést.

Pogromok

Következésképpen az örmények helyzete a Kaukázusban leginkább a közép-európai és orosz zsidókéhoz hasonlítha­tó. Súlyos tévedés lenne hát a kaukázusi konfliktust egyszerű vallási összetűzéssé redukálni. Tagadhatatlan, hogy az iga­zolhatatlan mészárlások mindkét oldalról megtörténtek, az örmények részéről ugyanúgy, mint az azerikéról. Nem történ­tek hasonló események Grúziában (ami azt a látszatot kelthe­ti, hogy a vallási szempont volt az uralkodó). Ezt két tényező magyarázza. Az örmények és azerik olyan területeken éltek együtt, amelyeket mindkét fél magának követelte, ezenkívül az azerik kifejezett rokonszenvet mutattak a hozzájuk hason­lóan „török" törzsből származó ottománok iránt, akik nyílt konfliktusban álltak az örményekkel. A vallási, fanatizmus mint erősítő elem, a valóságban mindkét oldalon csak másodlagos szerepet játszott egy reakciós nacionalizmusban. Az örmé­nyeket illetően a Dasnakszutjun (dasnakok) nacionalista szer­vezet megalapításával 1890-től kezdve a nacionalista mozga­lom erősödött, dinamikussá vált. A mozgalom céltáblája kez­detben az ottomán birodalom, s célja azon örmény földek visszanyerése volt, amelyeket az elfoglalt. A későbbiekben az oroszok erőltetett asszimilációs politikája az orosz érdekek el­leni akciókhoz vezetett, nevezetesen egy merénylethez, ami kis híján a Kaukázus prefektusának életébe került.

Az a tény, hogy az első (etnikumok közötti) összetűzések 1905 februárjában voltak, rávilágít ezek politikai dimenzióira. A szikra egy bakui muzulmán meggyilkolása volt, amit egy, a Dasnak nacionalistáival kapcsolatban álló örménynek tulajdo­nítottak. A muzulmán lakosság Baku örmény negyedeit vá­dolta, és az összetűzések a Kaukázus különböző városaira is kiterjedtek Jerevántól Tbilisziig. Különböző becslések szerint a halottak száma három- és tízezer között mozgott.

A rendőrség és a hadsereg nem lépett közbe Bakuban a mészárlások kezdetén. Ez arra engedett következtetni, hogy a cári rezsim nem volt éppen elégedetlen azzal, hogy a mun­kások egy etnikumok közötti harcba merülnek, amely elfor­dítja őket a forradalmi mozgalomtól, és amelyről, következés­képpen nem kizárható, hogy a cári rendőrség szította.

Ennek következményeként az azerik önvédelmi szerve­zetet alapítottak, a Difai-t [Védelem], gencei központtal. Bizo­nyos párhuzamok észlelhetők a Dasnakszutjun, a terület fő politikai ereje, és a Difai tervei között, amennyiben mindkettő a kaukázusi terület etnikai alapon történő felosztását irá­nyozta elő. Első lépés volt ez a transzkaukázusi népek uniója felé a cárizmus ellen.

A forradalom 1907-es eltaposása után a helyzet változat­lan maradt egészen az első világháború kirobbanásáig, ami mélyen felkavarta a terület politikai egyensúlyát.

A világháború

1914-ben, Szevasztopol orosz kikötőjének német páncélosok általi bombázása után, akik az ottomán birodalom hozzájáru­lásával szelték át a Boszporuszt és a Dardanellákat, ez utóbbi a németek oldalán harcba lépett Oroszország ellen. Ez a tény módosította a Kaukázusban az erő- és szövetségi viszonyo­kat csakúgy, mint a nemzeti kérdés természetét. Az örmé­nyek, annak reményében, hogy egyesült Örményországot hozhatnak létre, szövetségre léptek az orosz kormánnyal, el­fordulva így a forradalomtól.

Az örmények ottománok általi mészárlása és likvidálása Anatólia keleti részén¹ ezek tömeges Kaukázusba meneküléséhez vezetett, megváltoztatva így a vidék etnikai összetéte­lét az örmények javára. Természetes, hogy ezek az újonnan jött menekültek nem tápláltak nagy baráti érzelmeket a törö­kök iránt! Hozzá kell tenni azt is, hogy az ottomán állam hivata­los politikája ebben az időben egy muzulmán pán-török állam megalapítása volt, amely egészen Közép-Ázsia határáig ter­jedt volna, még ha a szultán dzsihadot (szent háborút) hirde­tett is, inkább vallási, mint nacionalista színezetet adva így a háborúnak. Ezen összetűzés objektív okainak magyarázatául elég azt tudni, hogy a nem török és nem muzulmán örmények jelenléte azon az ösvényen, amely Közép-Ázsiába vezet, orosz részről csakúgy, mint ottomán részről, e terv kézzelfog­ható akadálya volt.

Török-azeri viszonyok

Azerbajdzsán helyzete más volt. Még ha az azeriknek semmi féltenivalójuk sem volt egy ottomán megszállástól, a XIX. szá­zad végétől kezdve saját nemzeti öntudatuk fejlődött ki, és a terület gazdagabb volt, mint az ottomán birodalom, gazdasági kapcsolataik pedig főként Oroszországhoz kötődtek.

Következésképpen az azerik leginkább Oroszország ke­retein belül keresték a „nemzeti" megoldást. Soha nem adták fel a független Azerbajdzsán gondolatát egy ottomán meg­szállás előnyeiért. így az ottomán csapatok behatolása lerom­bolta a közeledés legkisebb vágyát is azerik és ottománok kö­zött, annál is inkább, mert ez utóbbiak ellene voltak Azerbaj­dzsán függetlenségének.

Mivel a Transzkaukázus muzulmánjai, mint különben minden muzulmán az orosz birodalomban, a katonai szolgálat alól mentességet élveztek, nehéz volt pontosan meghatározni hovatartozásukat a háború alatt. 1916-tól kezdve az ottomán csapatok közeledtére kitörő lázadás valószínűsége az oro­szok sorozatos győzelmei és ottomán földre, Anatóliába tör­tént bevonulásuk hatására elavulttá vált. így az örmények mé­szárlása és a növekvő nemzeti gyűlölet az örmények és törö­kök – nem az azerik – között lehetetlenné tette a konfliktus bármilyen, az orosz körön kívüli megoldását.

Az 1917-es februári forradalom ismét napvilágra hozta a nacionalista tendenciák erősödését a Kaukázus népeinél, az 1905-ös forradalom mintájára. De a legfejlettebbektől a legel-maradottabbakig e nemzetek egyike sem volt képes függet­lenségét saját erőből elnyerni, s a problémát nem is „függőség-függetlenségként" vetették fel. A mensevik Grúzia a leg­jobb példa, aki hol a német, hol a brit imperializmus támogatá­sát keresi.

A helyzet zavarosabb már nem is lehetett volna, a köz­ponti politikai erőknek megfelelő területi erők jelenléte mellett a számtalan nacionalista áramlattal. Grúziában a mensevikek, Azerbajdzsánban a musszavatisták² és Örményország­ban a dasnakok voltak az uralkodó erők. De ahelyett, hogy függetlenségük kérdését a többi nemzetek tisztelete mellett oldották volna meg, ezen erők mindegyike kétes és rövid életű szövetségekkel fenyegette szomszédjai életbevágó érdekeit. Az egyetlen politikai erő, amely felülemelkedett a nemzeti ri­valizáláson és minden munkást egyesítve a dasnakok, kánok és bejek vagy a grúz mensevikek ellen, az örmény bolsevik Sztyepan Saumjan³ által kezdeményezett mozgalom volt. De elégséges társadalmi támogatás híján és az idegen beavat­kozások csapásai alatt ez a mozgalom legyőzetett.

Egészén addig a politikai űrig, amit a Kaukázus „szovjetesítésének" esélye teremtett, valójában e nemzetek egyiké­nek sem volt „függetlenségi" terve. Még az örmények sem képzelték el másként nemzeti identitásuk fennmaradását, mint Oroszország kebelén belül és az oroszok támogatásá­val, hogy elkerüljék Anatólia törökjei és az azerik közé való börtönzésüket (ugyanezek az érvek érvényesek ma is). Még a grúzok is (akik e téren a legmesszebbre jutottak) megelég­szenek a kulturális önállóság követelésével egy olyan orosz uralom kebelén belül, amely reményeik szerint liberális irány­ban fejlődik.

Az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt a Kaukázusban

Ami a transzkaukázusi forradalmi szervezeteket illeti, történe­tük legalább ilyen összetett. A legtipikusabb példa az orosz szociáldemokrata munkáspárt (OSZDMP) szervezete. Egé­szen az 1917-es VII. OSZDMP (bolsevik) kongresszusig, a kaukázusi bolsevikok és mensevikek ugyanazokba a szerve­zetekbe tömörültek. A kisebbségben lévő bolsevikok egysé­ges cselekvési lehetőséget láttak benne, a mensevikek pedig úgy gondolták, így ellenőrizhetik a bolsevikokat.

De az etnikai elkülönülések is ránehezedtek a forradalmi szervezetekre, amelyek így sokáig képtelenek voltak közösen cselekedni és egyesülni. 1903-ban a párt megtagadta a Bundtól⁴ a jogot, hogy „külön" szerveződjön, és a zsidó prole­tariátus kizárólagos képviselője legyen. De számot vetve az­zal, hogy lehetetlen muzulmánokat toborozni egy olyan szer­vezetbe, amelyet keresztény származásúak, oroszok, grúzok vagy örmények vezetnek, az orosz szociáldemokrata mun­káspárt 1904-ben engedélyezte a Hümmet [Önsegélyző Egy­let], egy független muzulmán szociáldemokrata szervezet lét­rehozását, amely azért organikus kapcsolatot tartott fenn a központi párttal.

A Hümmet

A Hümmet eredetileg alapvetően a cárizmus kritikájára és a vallási túlélésre irányuló program volt. A bolsevik Nerimanov, aki 1905-ben csatlakozott a Hümmethez, nagy szerepet ját­szott ennek fejlődésében (Azizbekov nevű társával együtt). Szerinte „az azeri munkások nem annyira forradalmárok, mint az oroszok vagy örmények. Ez az elmaradottságnak és tudat­lanságnak köszönhető, de a Hümmet néhány mensevikje so­viniszta attitűdjének is. Ehhez még hozzá kell tenni a nemzeti és vallási előítéleteket".⁵

A Hümmetnek voltak sejtjei a Kaspi-tenger környékén és Dagesztánban is. Képviselőt jelöltetett a Dumába [parlament] 1906-ban. Volt egy két (örmény és azeri) nyelvű, speciálisan a muzulmán munkásoknak szánt kiadványa, a Davet-Koch. Ke­vés pontos információval rendelkezünk az orosz szociálde­mokrata munkáspárthoz fűződő kapcsolatairól. 1906-ban Sztálin sikertelenül próbálta a Hümmetet a központhoz csa­tolni.

Örmény részről, a Hümmethez hasonló okokból, Baku­ban egy, a zsidó Bundéval megegyező típusú független ör­mény szociáldemokrata szervezetet alapítottak. De az ör­mény munkásmozgalmat mindenekelőtt az 1902 októberé­ben, Tbilisziben (Grúzia) alapított örmény szociáldemokraták uniója jellemezte, amit Saumjan irányított. A következő év­ben, 1903 márciusában a kaukázusi szociáldemokraták meg­szervezték első bizottságaikat Tbilisziben, Batumiban és Ba­kuban, és elhatározták, hogy három nyelven (oroszul, örmé­nyül és grúzul) lapot publikálnak: A proletariátus harcát.

Az 1917-es februári orosz forradalommal a Kaukázus tör­ténelme ismét felgyorsul. A kaukázusi alkirályt eltávolítják, és egy transzkaukázusi ideiglenes kormány alakul. A Kaukázus három nagy pártja, a grúz mensevikek, örmény dasnakok és azeri musszavatisták jelen vannak benne. Tbilisziben március 4-én kikiáltják a munkásküldöttek szovjetjét. Március 7-én munkásküldöttek szovjetje alakul Bakuban a dasnakok, musszavatisták és forradalmi szocialisták, mensevikek és bolsevikok részvételével. A szovjet első gyűlésén az 52.000 munkást képviselő 52 küldött Saumjant választja elnöknek.

Pedig a bolsevikoknak csak 9 küldöttjük volt (áprilisban a bol­sevik küldöttek száma 25-re emelkedik majd).

De a kaukázusi erőviszonyok még az októberi forradalom győzelme után sem kedveznek a bolsevikoknak. Az Alkotmányozó gyűlésre való választásokon a Kaukázus egész terüle­tén a szavazatoknak csak 8%-át kapják, a mensevikek 30%-ával, a dasnakok 20%-ával és a musszavatisták 79%-ával szemben. Bakuban viszont a szavazatok 22%-ának elnyeré­sével sikerül relatív többségre szert tenniük. Az alkotmányozó gyűlés 1918 januári feloszlatása Petrográdban arra kénysze­rítette az ellenzéki csoportokat, hogy megalkuvóbb magatar­tást vegyenek fel a bolsevikokkal szemben.

Az idegen beavatkozások

A cárizmus összeomlása után a Kaukázus nemzeti kérdései is nemzetközi méreteket öltöttek, túllépve a vidék népeinek történelmén és sajátosságain. A német imperialisták, csakúgy mint az ottománok, arra törekedtek, hogy betömjék az űrt, amit az oroszok hagytak maguk után, és a terület kontrollálá­sával (értsd ezalatt: annektálásával) kisajátítsák a Kaukázus föld alatti kincseit. A breszt-litovszki szerződés aláírása után a török csapatok gyorsan elárasztották az erősen örménylakta területeket, amelyeket az 1878-as orosz-török háború során vesztettek el, egészen Grúziáig, Batumiig hatoltak előre. Ez az ottomán előrenyomulás világosan tükrözte a pán-török tervvel kapcsolatos annektálási szándékot, annál is inkább, mert a breszt-litovszki szerződés ezt a területet egyáltalán nem adta az ottomán birodalomnak.

1918. április 22-én a Szejm (Transzkaukázus parlament­je, amelyben a mensevikek voltak többségben) kikiáltja a Transzkaukázusi Független Szövetségi Köztársaságot. Reak­cióként április 25-én a bolsevikok bejelentik egy bakui szovjet kormány megalakítását Saumjan vezetésével, Dzsaparidze, a Hümmet-tag azeri bolsevik Nerimanov (Azerbajdzsán jö­vendő államfője) és Azizbekov részvételével. De a török csa­patok, akik egyesítették erőiket a Bakun kívül élő azerikkal, 20.000 főből álló „Iszlám Hadsereget" alakítanak, és folytat­ják az előrenyomulást, szembeszállva az örményekkel.

A Bakui Szovjet

Az ottomán előnyomulással az összetűzések ismét etnikai jel­leget öltöttek. Az örmények az oroszok oldalán álltak, az aze­riek a törökökén. Saumjan elbeszélése szerint: „Egyik oldalon a szovjet vörös őrség, a nemzetközi bolsevik hadsereg és a vörös flotta. A másik oldalon a vad muzulmán divízió, soraiban számos orosz tiszttel és a musszavatisták által vezetett mu­zulmán fegyveres bandákkal. A csata kimenetele számunkra kedvező volt. ( ..) 6.000 harcosunk volt és 3-4.000 körüli férfi a Dasnak alá tartozó örmény csapatokból. Részvételükkel a küzdelem (nemzeti) közösségek közötti jelleget öltött, de ezt lehetetlen volt elkerülni."⁶

Grúzia a maga részéről a németek támogatását kérte, le­hetővé téve ezzel számukra a bakui kőolajszállító vasútvona­lak uralását, és hogy garanciát kapjanak a grúz mangán szál­lítására.

1918 májusában Oroszországban kitört a polgárháború. A Transzkaukázusi szövetséget május 26-án az örmények ellenkezése ellenére a mensevikek és musszavatisták fel­oszlatják. Egy nap eltéréssel Grúzia, Örményország és Azer­bajdzsán – egyik a másik után – bejelentik függetlenségüket. Június 4-én e köztársaságok mindegyike különbékét köt az ot­tomán birodalommal. Az ottomán hadsereg offenzívája Baku ellen irányul. A bolsevikok ellenkezése ellenére a Bakui Szov­jet (a mensevikek, dasnakok és eszerek szavazataival) úgy dönt, hogy a briteket hívja segítségül és beszünteti a bolsevik kormányzást. De a brit intervenció nem volt elégséges, és Ba­kut evakuálni kellett. Saumjant Azizbekovot és még 34 bolse­vik komisszárt az eszerek a britek parancsára kivégezték. 9-10.000 örmény halt kényszerű halált Baku török elfoglalá­sakor.

Az ottomán vereség után az első világháború végén a bri­tek özönlötték el a vidéket, az ő zsoldjukban álló azerbajdzsá­ni kormányt hirdetve. Különösen érdekeltek voltak a bakui kő­olaj megszerzésében. De végül is 1919 májusában vissza kel­lett vonulniuk, Bakut olasz mandátum alatt hagyva. (Az ola­szok elég hamar lemondtak erről.) Az összetűzések egymást követték egészen a polgárháború végéig, amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta a Kaukázust.

A polgárháború paradox módon közelítette a nacionalista irányzatokat Moszkvához. Kezdetben, 1918-19-ben a muzul­mánok szemben álltak a szovjet-hatalommal. Később, a fehé­rek hozzáállását megismerve, (akik távol álltak attól, hogy el­ismerjék függetlenséghez való jogaikat, még a kulturális auto­nómia megadásától is elzárkóztak, és tipikusan soviniszta nagy-orosz politikai elnyomást alkalmaztak), a muzulmán népek 1920-tól kezdve fokozatosan csatlakoztak a bolsevik hatalomhoz.

A fehérek összeomlásával, az angolok visszavonulásával és a Vörös Hadsereg Kaukázusba érkezésével az erővi­szonyok megint egyszer megváltoztak: egy felkelés Samuban 1920. április 27-én megdöntötte az azerbajdzsán kormányt. Örményországban a dasnakok olyan kormányt alakítottak, amely harcban állt a törökökkel. 1920 végén, amikor az ör­mény kormány utolsó tartalékait is kimerítette, egy, a Vörös Hadsereget kísérő forradalmi bizottság kikiáltotta az örmény Szocialista Köztársaságot.

Nemzeti mozgalom Törökországban

A Kaukázus „szovjetesítése" egybeesett az ottomán biroda­lom összeomlásával, elaprózódásával és a szövetséges erők általi elfoglalásával. 1919-től kezdve az ottomán birodalom egyik tábornoka, Musztafa Kemal (Atatürk) átveszi az irányí­tását annak a nemzeti mozgalomnak, amely az ország idege­nek általi elfoglalása ellen küzd. Sikerül egységbe tömörítenie a nacionalista tiszteket, a középburzsoáziát és Anatólia előke­lőségeit, az iszlamistákat (akiktől a győzelem másnapján megszabadul majd) és a parasztságot. Újraszervezi a szabá­lyos hadsereget és összehívja a parlamentet Ankarában, ami az új hatalom központja lesz.

Az azonos ellenség – a brit imperializmus – elleni harc szövetséget teremtett a török nacionalista mozgalom és a bol­sevik kormány között. Ez a szövetség számos elméleti és gya­korlati kérdést vetett fel a nemzeti felszabadító harcok terüle­tén csakúgy, mint az „antiimperialista harc" területén általá­ban. 1920-ban a Kommunista Internacionálé és a bakui Keleti Népek Kongresszusa⁷ erről bőségesen tárgyalt. Nehéz lenne azt mondani, hogy egységes stratégiát alakított ki. A valóság­ban a Kommunista Internacionálé tagjai messze voltak attól, hogy megértsék és kezelni tudják ezeket a problémákat, nem tudtak elmélyülni a kérdésben. De a törökországi helyzet sür­gős választ igényelt. Egyrészről az ottomán hadsereg marad­ványai tovább harcoltak a Kaukázusban, míg az elfoglalt terü­leteken ellenállás formálódott. A török csapatok sikerének az imperializmus (valójában a hódító erők) ellen nagy jelentő­sége volt Szovjet-Oroszország biztonsága szempontjából. S mindez nagy utánpótlási és katonai segítséget jelentett az anatóliai nemzeti mozgalomnak. De politikai szinten az anka­rai kormány minden lehetséges esetben inkább távolodott Moszkvától, és az imperializmus felé közelített. Ezzel szem­ben Moszkva rendkívül békülékeny attitűdöt mutatott, például éppen a Kaukázus határainak kijelölésében.

Kezdetben a népbiztosok külügyekért felelős tanácsa ré­vén Moszkva megpróbált nyomást gyakorolni a török kor­mányra, hogy ez ismerje el a nemzetek önrendelkezési jogát. De ez csak elvi hozzáállás volt, aminek nem lett folytatása. így a Kaukázus ügye a nemzetiségekkel foglalkozó népbiztosok tanácsának kezébe került, amelyet Sztálin irányított… és az ügyet gyorsan elintézték.

Világos volt, hogy Örményország nem nyom a latban Moszkva szemében a Törökországgal való stratégiai kapcso­latok fontosságához és általában a muzulmán népekéhez ké­pest, nem is beszélve az azerbajdzsáni kőolajról. A dasnak ör­mény kormány megadta magát, és annak a szovjet kormány­nak, amely követte, nem volt lehetősége rá, hogy érvényre jut­tassa érdekeit. Ezeknek a diplomáciai viszonyoknak Törökor­szág volt tehát a nagy haszonélvezője, fgy rendezték Kara­bab és Nahicsevan helyzetét is.

Hegyi Karabah és Nahicsevan

Eredetileg arról volt szó, hogy egyesítik Örményországot. En­nek ellenére nemcsak Nyugat-Örményországot hagyták a tö­rököknek, de Kelet-Örményországban is az ő érdekükben hoztak intézkedéseket.

Nahicsevant 1918-ban a britek az örményekre hagyták. De visszavonulásuk után Nahicsevan muzulmánjai megtá­madták az örmény lakosságot és arra kényszerítették őket, hogy ürítsék ki a kerületet. 1921-ben, a szovjet-hatalommal történt tárgyalások folyamán a török kormány diplomáciai és katonai nyomást is latba vetett azért, hogy Nahicsevant Azer­bajdzsánnak tulajdonítsák, és a szovjetek engedtek. Az 1921. március 16-i török-szovjet barátsági szerződés autonómiát adott Nahicsevannak Azerbajdzsán fennhatósága alatt, azzal a feltétellel, hogy ez nem hagyhatja jogait egy harmadik or­szágra.

Ami Karabahot illeti, ebben az időben 165.000 örmény és 59.000 azeri lakta. Azerbajdzsánhoz való csatolását már 1918-ban követelte a török-azerbajdzsán „Iszlám hadsereg". Az azerbajdzsáni közigazgatás – brit támogatással – 1919 nyarán, az örmény lakosság tiltakozása ellenére, uralma alá vetette Karabahot. A vég nélküli harcok után, amikor a föld többször is gazdát cserélt, Karabahot, amely még mindig a tö­rök kormány uralma alatt állt, Azerbajdzsánhoz csatolják. 1923-ban sorsát véglegesen eldöntik, amikor is megalapítják Hegyi (Nagornij) Karabah autonóm területét.

Grúziát illetően teljesen más volt a helyzet: itt 1921 elején a mensevik kormány népszerűsége rohamosan csökkent, és népi felkelés feltételei érlelődtek. Februárban Sztálin és Ordzsonikidze arra buzdították a Vörös Hadsereget, hogy fog­lalja el Grúziát. A Vörös Hadsereg csak kétheti véres össze­csapások után tudott bejutni Tbiliszibe. A várakozással ellen­tétben a nép sem megkönnyebbülést, sem elragadtatott fo­gadtatást nem mutatott.

A grúz kérdés a következő évben újabb fordulatot vett a helyi Kommunista Párt teljes központi bizottságának lemon­dásával, amely szembehelyezkedett a Transzkaukázusi Szovjet Köztársaság megalakításával, és a Kaukázus min­den köztársasága részére követelte a jogot, hogy közvetlenül léphessen a Szovjetunióba. A grúz kommunisták e „rebellióját" Sztálin és Ordzsonikidze „megfékezte". A grúz kérdés ké­pezi majd Lenin utolsó, halálos ágyán vívott harcának tárgyát, amikor is védelmezte a grúzok megcsúfolt jogait és büszke­ségét.

„A népek börtöne"

Az orosz forradalom új körülményeket teremtett ahhoz, hogy a cári Oroszországnak – az egész világon a „népek legna­gyobb börtönének" – elnyomott nemzetei újraírhassák törté­nelmüket. A forradalmi kormány által néhány nappal a győze­lem után elfogadott deklaráció négy lényeges pontot tartalma­zott: Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását; jogot a különválásra és önmeghatározásra, beleértve a füg­getlen állam megalapításának lehetőségét; a nemzeti és val­lási privilégiumok megszűnését; az orosz területek nemzeti kisebbségeinek szabad kibontakozását.

A bolsevik párt programja 1919-ben szintén a szovjetek modelljére szervezett Szövetségi Államok Unióját javasolta. Hangsúlyozták, mennyire fontos különleges figyelmet fordí­tani a nemzeti érzésekre ahhoz, hogy önkéntes és permanens unió jöjjön létre. Ugyanakkor a cárizmus felbomlása és a pol­gárháború győzelme után a bolsevik irányításnak semmilyen pontos terve nem volt arra vonatkozóan, hogyan rendezzék a Kaukázus vagy Közép-Ázsia muzulmán népeinek kérdését. Néhány év múlva, a „különleges figyelem" elmaradása és előre nem látott problémák felmerülése miatt a nemzeti kér­dés ismét válságforrás lett.

A fiatal szovjet kormány, majd a sztálinizmus elemzése a nemzeti kérdéssel kapcsolatban külön tanulmány tárgya le­hetne. Ugyanakkor világos, hogy a bolsevik forradalom nem hozott megoldást a nemzeti kérdésre, és hogy az önmegha­tározáshoz való jog papíron maradt. A sztálinizmus alatt a „népek börtöne" bezárult. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a bol­sevikok, akik a német forradalom győzelmére számítottak, tá­volról sem tudták megérteni és kezelni azokat a problémákat, amelyek a régi birodalom elnyomott nemzetei előtt álltak, akik még prekapitalista társadalmi formák között éltek. Ami e tár­sadalmak értelmiségiéit illeti, éppen hogy csak megkezdték gondjaik politikai kifejtését. Hangsúlyozni kell azt is, hogy nem lehet egy kalap alá venni e nemzetek sajátos problémáit. A kö­zép-ázsiai helyzet nagyon különbözött a Kaukázusétól, és Uk­rajna is teljesen egyedi esetet jelentett.

De a központból kisugárzó politikai direktívák mindenütt hasonló hatást értek el: hogy palástolják a proletariátus, illetve a helyi kommunista káderek gyengeségét, sokszor hiányát (vagy az irántuk való bizalom hiányát), orosz bevándorló ká­derekkel helyettesítették őket. Így a „szovjetesítés", amely nem a helyi lakosságra épült, az „oroszosítás" szinonimá­ja lett.

Gyarmatosító jellegű proletárdiktatúra

A bolsevik káderek a 20-as évek kezdetétől hangsúlyozták a problémát. Szafarov, Lenin különleges kiküldöttje Közép-Ázsiában, beszámolójában megjegyezte: „a proletárdiktatúra ezen a vidéken gyarmatosító jelleget öltött". Krisztian Rakovszki 1923-ban Ukrajna eloroszosításának hibáira hívja fel a figyelmet és megjegyzi: ez a politika új polgárháborúhoz ve­zethet. A keleti népek bakui kongresszusának folyamán kü­lönböző küldöttek fejtették.ki sérelmeiket, amelyeket a szov­jethatalom politikájának gyengeségei okoztak.

Ahogy a bürokrácia erősödött, úgy változott a nemzeti kérdés egyre inkább véres elnyomássá, amelyet a nagyorosz sovinizmus irányított. A helyi kommunisták véleményét telje­sen figyelmen kívül hagyták és elfojtották, azokkal a bürokra­tikus és adminisztratív módszerekkel, amelyeket Szultán Galijevtől, egy tatár bolseviktól kölcsönöztek, aki magas posztot töltött be a népbiztosok nemzetekkel foglalkozó tanácsában, és különleges elméletet fejlesztett ki a „muzulmán kommuniz­musról" és a „proletár népekről". (1923-ban lemondatták, majd Sztálin 1929-ben internálta. Később Kamenyev meg­jegyzi majd, hogy a sztálini likvidálási módszerek első jelentős példája volt…)

A 30-as évektől kezdve a likvidálások rendszeressé vál­tak, és a helyi kommunisták minden vezetőjét, csakúgy mint az elnyomott népek, jelesül a Kaukázus nemzeti elitjét a sztá­lini bürokrácia kivégeztette.

A sztálinizmus a nemzeti kérdések egyikét sem tudta megoldani a Szovjetunióban, sem a legfejlettebb, sem a legel­maradottabb vidékeken, ellenkezőleg, elmérgesítette azokat. Hogy a nemzeti kérdés ma a Szovjetunióban ilyen robba­násig feszült jelleget öltött, ez ennek az egész történelem­nek az ára, nem pedig „imperialista provokáció" vagy az el­nyomott népek „korlátolt nacionalizmusa". A Kaukázus elnyo­mott népeinek bizalmatlanságával szemben Moszkva a dön­tőbíró szerepét játssza, holott nagy részben ő a felelős a jelen­legi helyzetért. Annál is inkább, mert az évtizedes kriminális gyakorlat által okozott károk nem tehetők jóvá a testvériségre való naiv vagy képmutató hivatkozással.

Egyedül az egyenlő jogok megléte oroszok és nem oro­szok között – nem egyszerű formális egyenlőségé, hanem olyané, amely kompenzálja a korábbi egyenlőtlenségeket – szolgálhatna mozgatóerőként ahhoz, hogy valódi egyenlősé­get biztosítson maguk az elnyomott népek között is.

(Ford.: Takács Ágnes)

Inprecor, 302.1990. február

Jegyzetek

1 A hatalmon lévő Fiatal Törökök ultra-nacionalista szárnya számára a fő akadályt nemzeti céljaik, a közép-ázsiai Türkméniát is magába foglaló „Nagy-Törökország" (Turán) megteremtésében az örmé­nyek jelentették. A háború kezdetétől olyan politikát folytattak, amelynek célja az volt, hogy a „török" burzsoázia megteremtésének érdekében kisajátítsák a nemzeti kisebbségek tulajdonát. 1915-ig a vállalkozások 80%-a a „nemzeti kisebbségek" kezében volt, csak a maradék a muzulmánokéban, de ez az arány ettől kezdve rövid időn belül a visszájára fordult. Ezt a kérdést azonban össze kell kapcsolni az imperialista erők háború alatti sokoldalú céljaival és azzal a ter­vükkel is, hogy védtelenné tegyék az ottomán birodalmat. A szarikamiszi 1915-ös török offenzíva kudarca után a kelet-anatóliai Van-Urmia környéke nagy stratégiai jelentőségre tesz szert. A törökök el­lentámadást terveznek, míg az örmény önkéntesek különítményei Van város lerohanására készülnek. Április 20-án Van város örmény" lakosai fellázadnak. Az ottomán kormány dekrétumot ad ki, amely­ben elrendeli az örmények deportálását és javaik zárolását. A követ­kezmény többé-kevésbé módszeres mészárlás a környéktől füg­gően, fosztogatások, deportáltak konvojai. A rossz körülmények­nek, éhségnek, járványoknak körülbelül 800.000 örmény (a környék örmény lakosságának csaknem a fele) esik áldozatul. Ha nem is a szó szoros értelmében vett nemzetirtásról volt szó, az eredmény nem sokban különbözött. 1927-ben már csak 77.000 örmény volt Törökországban, ma számuk nem több 40.000-nél, s lényegében mind Isztambulban élnek.

2 A musszavat párt (a musszavatisták) a fő azerbajdzsáni politikai erő, 1912-ben alakult a szocializmusból való kiábrándulás hatására. Programja nyíltan pán-iszlamista.

3 Sztyepan Saumjan (1878-1918). Az 1917-es forradalmat irányító bolsevik párt központi bizottságának tagja, Lenin különleges megbí­zottá nevezte ki a Kaukázusban. Az 1917. október 2-7. közötti, a bolsevik párt minden ágát összehívó kongresszuson Saumjan azt az álláspontot védte, hogy a Kaukázust különböző autonóm nem­zeti területekre osszák, de a többség a Kaukázus egységét java­solta az etnikai különbségek figyelembevétele nélkül. Áz elfogadott megoldás kikötötte, hogy számításba véve a vidék népeinek keve­redését, nem lehet kérdés szövetséges államok létrehozása. Utólag megállapítható, hogy ez a „régi bolsevikok", Maharadze, Kavtaradze által védett állásfoglalás a dasnakokra és musszavatistákra hagyta a „nemzeti kérdés" megoldását, hogy csak szociális kérdé­sekkel kelljen foglalkozniuk, és ezzel jelentős károkat okozott a bol­sevikoknak.

4 A Bund, a lengyelországi, litván és orosz zsidó munkások általános szervezete, Vilniusban, 1897-ben alakult, és ebben az időben a cári birodalom zsidó munkásmozgalmának fő erejét jelentette. Eredeti­leg, 1898-ban az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt egyik szer­vezete volt, de ennek II. kongresszusán, 1903-ban különvált. A zsidó nemzeti kulturális önállóság és az orosz szociáldemokrata munkáspárt föderalista irányba való átalakulásának harcosaként a Bund az orosz szociáldemokraták (bolsevikok és mensevikek) kö­zött centralista irányzatot képviselt. Az 1905-ös forradalom után is­mét egyesült az orosz szociáldemokrata munkáspárttal, anélkül, hogy a véleménykülönbségeket rendezték volna.

5 Tadeusz Swictochowski: Russian Azerbaijan 1905-1920. Camb­ridge University Press, 1985. Szociálforradalmárok (eszerek).

6 Serge Afanasyan: L'Arménie, l'Azerbaidjan et la Géorgie. L'Har-mattan, Paris, 1981.

7 A Keleti Népek Kongresszusa 1920. szeptember 7-én ült össze Ba­kuban, a Kommunista Internacionálé égisze alatt. Körülbelül har­minc nemzetiség, főként a cári Oroszország elnyomott népeinek 1891 képviselője vett részt rajta. A kongresszus „Szent háborúba" hívott az imperializmus ellen. A küldöttek élénken kritizálták a „szovjetesítés" módszereit, különösen Közép-Ázsiában. De a kongresszusnak semmi gyakorlati következménye nem lett.

„Keresztény kurzusnak" a Horty-korszak közirodal­mában az 1919 augusztusától, a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormám bukásától 1921-22-ig, a bethleni kor­mányzati rendszer kialakulásáig és megszilárdulásáig tartó mintegy másfél-két esztendőt nevezték. A kifeje­zés érzékeltette, hogy előtérbe kerültek a keresztény partok és a keresztényszocialista szakszervezetek. Ké­sőbbi időszakból visszatekintve a „kurzus" megjelölés már inkább azt fejezte ki, hogy konjunkturális jelenségről volt szó, legalábbis ami az önmagukat keresztényként meghatározó politikai és tömegmozgalmak erejét, befolyását illeti. Maradandó volt viszont a keresztény-nem­zeti ideológia, amely az 1919-1944 közötti negyedszá­zad hivatalos állami eszmei irányzatát jelentette.

„A magyar politikában váltóigazítás történt a forra­dalomból kisarjadzott kommune bukása után… új frontra sorakozott az öntudatra ébredt nemzeti közvéle­mény. Nyíltan kitűzte a keresztény nemzeti politika zászlaját… A nemzeti felbuzdulásból… történelmi prog­ram lett. A politikai élet egész komolysággal a keresztény és nemzeti gondolat vezércsillaga felé fordult." – írta Turi Béla a Nemzeti Újság főszerkesztője 1921-ben. Az idézett (napjainkra is érvényesnek tűnő) sorokból nyilvánvaló, hogy elsősorban ideológiai konfrontációról van szó a magyar társadalom sorsát a dualizmus korá­ban, majd az 1918-19-es forradalmak idején befolyásoló liberalizmussal, polgári radikalizmussal, szociáldemok­ráciával és kommunizmussal egyaránt. E különböző és egymást kizáró eszmekörök egybemosása és együttes el­vetése alapján már az 1900-as évektől kibontakoztak jobboldali áramlatok. Ezeket összefoglalóan Weis István társadalomkutató „Harmadik Magyarországnak" ne­vezte, hivatkozva arra, hogy szemben állottak mind a „kapitalista-feudális alapon álló és a zsidóságnak toko­zott érvényesülést engedő szabadelvű irányzattal", mind pedig „a Jászi-Kúnfi-féle teljesen felforgató törek­vésekkel". Az antiliberális-antiradikális irányzat első reprezentatív orgánuma az 1910-ben indult A Cél című folyóirat volt, munkatársai közé tartoztak Bernát István, Bethlen István, Pekár Gyula, Prohászka Ottokár és Raffay Sándor. A lap hasábjain fogalmazta meg Kis Sándor tanár és újságíró a liberalizmus, a polgári radikalizmus és a szocializmus elvetésének közös indokát – mindegyik a zsidóságnak kedvez, vagy éppen „zsidó találmány". To­vább munkálta ezt a gondolatrendszert Milotay István publicista 1913-tól megjelent Új Nemzedék című heti­lapja.

Az antiszemitizmust Prohászka Ottokár hungarizmusa a populizmussal ötvözte. „Le kell az intelligenciá­nak hajolnia a néphez, s a rendi társadalom nyűgét gaz­dasági elmaradásban hordozó népünket felszabadítani… Ha meghagyjuk gazdasági tehetetlenségében, írott malaszt a politikai szabadság." – írta a katolikus főpap.

Már a forradalmak tanulságait összegezve fogal­mazta meg Bangha Béla jezsuita pap a szabadságjogok, különösen a sajtószabadság erőteljes korlátozását, a de­mokrácia elvetését – a kereszténységre hivatkozva. „A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak … a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt fel­sőbb törvény és jogrend szentesíti… kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjob­bak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén."

Az ideológia nemzeti mozzanatát leghatározottabb formában az 1919 nyarán francia megszállás alatt álló Szegeden gyülekezett ellenforradalmár katonatisztek, közhivatalnokok, publicisták képviseltek. Innen a „sze­gedi gondolat" elnevezés. A „szegediek" – vezetőjük Gömbös Gyula volt, köré csoportosultak többek között Kozma Miklós, Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, Zadravecz István – azt vallottak, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintettek az össze­omlásért és a forradalmakért. A területi integritás helyreállítása és a gazdasági, politikai hatalmi viszonyok átren­dezése, a teljes őrségváltás volt legfőbb célkitűzésük. „A méreg sokkal jobban beette magát az ország szerve­zetébe, semhogy egyszerre kiküszöbölhető lenne. Zajta­lan, szívós munka, új emberek betanítása és fokozatos ki­cserélése, lépésről lépesre való térfoglalás – ez javíthat a helyzeten és semmi egyéb. Mindez… egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, melynek célja… egy nagy, imperialista, gazdag Magyarország megalapítása" – fogalmazta meg Kozma Miklós, az írástudó huszártiszt, a célkitűzések lényegét.

A „szegediek" jelentős része a bethleni konszolidáció időszakában ellenzékbe kényszerült. A Gömbös-csoport 1924-ben megalakította a Magyar Nemzeti Függet­lenségi Pártot, közkeletűen a fajvédő pártot. A fajvédő program egyes elemei, az állam szerepének hangsúlyozása, a faji-nacionalista alap, az 1920-as évek magvar politikai légkörében szokatlan szociális demagógiája jel­legzetesen fasiszta velleitást [tehetetlen akaratot] fejeztek ki. A koncepció erőteljesen befolyásolta az 1930-as években lábra kapó szélsőjobboldali áramlatok gondolkodását. Ez azonban már egy másik történet.