A mai változások közepette szinte már nem is ildomos Kelet-Európát emlegetni, helyette Közép-Európa járja. Ha mégis ezt az elavult kifejezést választottuk címnek, ezt azért tettük, hogy a Szovjetunió és a Balkán is beleférjen vizsgálódásaink­ba. A Közép-Európa-fogalom éppen az ettől a kettőtől való el­határolódást kívánja ugyanis hangsúlyozni. Ennek az elhatá­rolódásnak van is némi alapja, hiszen az az alrégió, amelyet Közép-Kelet-Európának szoktunk nevezni, valóban sok pon­ton különbözik a másik kettőtől. Azt is rögtön bevezetőben le kell szögezni, hogy Kelet-Európa a mi felfogásunkban törté­neti fogalom, amelyet csak a korai középkortól kezdve le­het használni, szemben az időtől független földrajzi fogalom­mal. És ha történeti fogalom, akkor változó is, hiszen a válto­zás a történetiség lényege. És ha változik, az is elképzelhető, hogy idővel eltűnik, ha valóban egyszer valamiféle, legalábbis alapelveiben egységes Európa kialakul. Ausztria egy ideig, a Habsburg-monarchia révén, beletartozott Közép-Kelet-Euró­pába, 1918-tól kezdve már kivált belőle. Ugyanez mondható el Görögországról, ti. hogy mostanra már kivált. Törökország elsősorban súlypontjának eltolódása miatt vált le a régióról. Lehetséges, hogy a közeljövőben néhány más ország is kivá­lik belőle. A történész nem tud jósolni, csak a múlt fejlődési tendenciáit ítéli meg, azt is óhatatlanul saját kora szempontjá­ból. De a történész túl is van azon az illúzión, hogy saját kora a történelmi folyamat végnapja, lezárása. Nem, a történelmi folyamat halad tovább.

Negyvenegynéhány éven keresztül úgy beszéltünk erről a régióról, mint béketáborról, szocialista táborról. Világos, mára ezek a fogalmak megkérdőjeleződtek. Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy eltűntek volna az egész térség sok évszázados fejlődésének nyomai. Ez az elképzelés olyasfajta voluntarizmus volna, amilyet manapság joggal bírá­lunk félmúltunkban. A történeti fejlődés hosszú trendjei sokáig hatnak; ami volt, nem törölhető el pillanatok alatt, legfeljebb erőszakkal elnyomható, ideig-óráig visszaszorítható.

Ennek a régiónak a legsajátosabb jellemvonása tarka és kevert etnikai-nemzeti összetétele. Lehet azt mondani, hogy ez Európa egyéb részeire is érvényes, tehát nem sajátos jel­lemvonás. Ha azonban csak a nemzetek számát tekintjük is, azonnal szembetűnik, hogy itt több van belőlük, mint Nyuga­ton, és biztos, hogy sokkal kevertebben élnek (részben való­ban csak a modernizáció korától kezdve, ám részben már ko­rábban is, ha a középkorban a nyugat felől, aztán a török kor­ban a dél felől végbemenő bevándorlásra gondolunk). Lénye­ges mozzanat a soknemzetűség azért is, mert az egész törté­neti fejlődésnek egyik alapvető mozgatója éppen ez volt. Nemegyszer az államhatárok változása segítette elő egy-egy nemzet megszületését. A szlovákok azért különültek el a cse­hektől mert hosszú ideig a magyar államhoz tartoztak. Ukrá­nok és beloruszok annak köszönhetik nemzeti létüket, hogy az eredetileg egységes keleti szláv tömbből a litván, majd a lengyel állam fennhatósága alá kerültek. Mindez azt jelenti, hogy Kelet-Európában (óvatosságból hozzá kell tenni, hogy máig) a nemzeti mozzanat az uralkodó.

Persze van más fontos tényező is. A Kelet-Európa­szemléletet többnyire azért bírálták és bírálják, mert éppen a szocialista „béketábor" erőszakolt visszavetítésének tekintik. Holott az a szocializmus, az a rendszer, amely itt alakult, éppen azért volt olyan, amilyen, mert Ke­let-Európában jött létre. A terület gazdasági elmaradottsága nálunk régóta emlegetett tény. Sok helyütt ezt nem szerették elismerni, gondoljunk csak a szovjet történetírás erőfeszíté­seire, hogy az orosz fejlődést mindig párhuzamosnak tekintse a nyugat-európaival, a szovjet korszakról szólván pedig már az élenjárást emlegesse, kiáltó ellentétben a valósággal.

Ma már ez túlhaladott álláspontnak tekinthető. A Nyugat­tól való elmaradottságnak évszázados hagyományai vannak. Szinte már a történelmi végzet súlyával nyomasztanak, sors­csapásként jelennek meg ezek az elmaradások az elszenve­dők szemében (bár a történeti elemzés nagy vonásaiban meg tudja őket magyarázni). Kelet-Európa eleve később indult meg a középkori fejlődés útján, mint a Nyugat. Az egykori ke­let-római, vagyis bizánci előnyt az oszmán-török hódítás fel­számolta. Amikor a hosszú XVI. század során megindult a ka­pitalizmus kibontakozása, a kelet-európai területek, sok egyéb európai alrégióval közösen a perifériára szorultak, a vi­lággazdaság az Atlanti-óceán felé fordult, a keleti kapcsolato­kat az Oszmán birodalom tette lehetetlenné. Az elmaradott­ság megint évszázados lett. Földrajzi helyzete is meghatá­rozta Kelet-Európa elmaradását: elzártsága a világtengerek­től, a természeti erőforrások gyengesége, sok országban az északi fekvés hátrányai. A munka hosszú időn keresztül kény­szer volt, erőszak útján behajtott robot, így a munka kultúrája is nehezebben alakult ki.

A társadalmi különbségek a hagyományos társadalom­ban, mint mindenhol, sokáig itt is erősebbek voltak az etnikai kapcsolatoknál. (De fel kell figyelni arra a sajátosságra, hogy jó néhány etnikumnak vagy nemzetnek nem volt saját feudális elitje, nemessége, homogén paraszti tömegnek tűnhetett.) Vi­szont amilyen ütemben kezdett kibontakozni a modernizáció, úgy szorultak a háttérbe ezek a különbségek. A modernizáció­val együtt járt ugyanis a nemzetek kialakulása. És ebben a pillanatban az egy nyelvet beszélők közösségének a meg­valósítása fontosabbnak tűnt a társadalmi különbségek­nél. A nemzeti egység azóta is sokszor emlegetett fogalma ebben a korban született meg, hozzávetőlegesen a XVIII. szá­zad második és a XIX. század első felében, egyes nemzetek esetében még később. A hagyományos társadalomban elő­térben álló különbségek most csak akkor maradtak meg, ha ezeket nemzeti fogalmakban lehetett értelmezni. A magyar földesúr a román paraszt szemében (ahogy a lengyel az ukrá­néban, az orosz a beloruszéban), a német vagy zsidó vagy görög kereskedő a szlovák vagy a bolgár paraszt, az orosz vagy a lengyel földesúr szemében már ellenség lehetett. A társadalmi ellentétet a nemzeti színezet elfedte, a különb­ségek nemzeti kategóriákban tudatosodtak. Az egy nyel­vet beszélők körében ezeket a különbségeket illett elhall­gatni, nem észrevenni, vagy legalábbis csökkenteni a na­gyobb cél, a nemzeti egység érdekében.

Ezzel el is érkeztünk a politika szférájához, ahol még több történeti hagyománnyal (és a fejlődés gátjával) találkozha­tunk. A középkorig itt nem érdemes visszatekinteni, a központi hatalom és a rendek kettőssége Közép-Kelet-Európában megvolt, máshol nem (vagy mert még fejletlenebb volt a terü­let, vagy egyéb konkrét történeti okoknál fogva). Ami már lé­nyeges sajátosság, az egyfajta abszolutizmus, vagyis az ál­lamhatalom túlereje a társadalommal szemben. A társadalom legnagyobb része a maga bőrén érezte az állam, a hatalom súlyát. Az marsokkal kevésbé volt lényeges, vajon a hatalom csakugyan még törvények által sem korlátozott (mint az orosz vagy még inkább a török), vagy a rendek, a feudális elit, a tör­vények ezt a hatalmat mégis valamilyen formában megnyir­bálhatják, csökkenthetik. A nagy többség számára a hata­lom mindenképpen abszolút volt, korláttalan és szinte kiszámíthatatlan. Az Oszmán Birodalom önkénye vagy a Habsburg Birodalom az egyes országokban és tartományok­ban mégiscsak korlátok közé szorított akarata az alul lévők számára nem jelentett lényeges különbséget. A hatalom, az uralkodó személyében megtestesítve, távolinak tűnt, az adó­szedő vagy a zsákmányoló katona személyében annál kéz­zelfoghatóbbnak és félelmetesnek.

Csakhogy ez a hatalom, mindezek ellenére, mindezektől függetlenül tisztelt hatalom is volt. Az uralkodó keresztény vi­lágnézet (a törököknél az iszlám) az isteni elhivatás, elrende­lés varázserejével fonta körül. Nyilván nem az adószedőt, ha­nem a távoli uralkodót. Hiszen hatalma Istentől van, ezért jo­gosult, megkérdőjelezhetetlen. És ebből a dicsfényből valami még az adószedőnek és a katonának is jutott (az ellenség ka­tonájának persze nem).

Csak a lengyel-litván államban nem volt ilyen erős ha­talom, ott a király csak szimbólum volt, gyakorlatilag a főne­messég kezében volt a hatalom. Ez azonban a nemesség for­mális egyenlősége és beleszólási joga révén inkább az anar­chia elemét vitte be az államéletbe. A hatalom nem volt erős, tehát nem is kellett tisztelni. (Miután a belső anarchia révén a lengyel-litván államot felosztották, a logika már megfordult: az államhatalmat nem kell tisztelni, éppen azért, mert erős.)

A modern kor megfosztotta az uralkodókat az elhiva­tottság dicsfényétől, idővel a hatalomtól is. Egyfajta libera­lizálódás ment végbe, előbb-utóbb mindenhol, még a Balká­non is, az államhatalom legalábbis elvileg mindenfelé korlátok közé szorult, a törvény, a jogállamiság korlátai közé. Forma szerint ez a balkáni kis országokban történt meg a leginkább, alkotmányaik, választójogi rendszereik a századfordulón ha­ladóbbak voltak a Habsburg-monarchia intézményeinél, Oroszországról nem is beszélve. A formális szabadságjogok azonban inkább csak papíron voltak meg, a valóságban az ál­lamhatalom (és most már az uralkodó személyétől függetle­nül, személytelenül) sokkal erősebb volt. Az államhatalom tényleges erejét a Balkánon fokozta, hogy a fejlődést az osz­mán uralom itt különösen messzire vetette hátra, tehát a politi­kai játék formái sokkal nyersebbek, mert archaikusabbak vol­tak. A szovjet államban pedig a cári autokrácia szinte csupán egy rövid epizód után átment a sztálini hatalomba. S hogy azt azután törvények és jogállamiság végképp nem korlátozták, azt ma már nagyon jól tudjuk. És ebben a vonatkozásban a régi mechanizmus abban a formában is tovább működött, hogy az állam erős, tehát tisztelni kell. A kortársak már sokat emlegették annak idején, hogy Sztálin voltaképpen a vörös cár. Az isteni elhivatottságot a forradalmi elhivatottság váltotta fel, a kommunizmus messzi, de diadalmas ígére­te. A mechanizmus működése szempontjából valójában semmi sem változott.

Bevezetőben azt említettük, hogy Kelet-Európában a nemzeti mozzanat a legfontosabb. A történelmi fejlődés sajá­tos paradoxona, hogy ebben a Kelet-Európában – legkésőbb a XVI. századtól – hosszú századokon keresztül valójában soknemzetiségű birodalmak álltak fenn. De tulajdonkép­pen maga Bizánc is az volt, a véletlenek sora révén létrejött későbbiek is, a Bizáncot tovább folytató oszmán, vagy a Habsburg, a lengyel-litván, az orosz. Egyébként a középkor­ban sem volt meg minden etnikumnak a saját állama s gondol­junk csak pl. a balti kis népekre. A soknemzetiségű birodal­mak többek között abban is különböztek egymástól, hogy ezt a vegyes összetételüket tudomásul vették-e vagy sem. Az Oszmán Birodalom elismerte egyéb felekezetek lé­tét, s ezzel tulajdonképpen az etnikai különbségeket is, mert hiszen azok is rejlettek mögöttük. A Habsburg Birodalom elis­merte legalábbis azoknak az etnikumoknak a különállását, amelyeknek megvolt a saját rendi szervezetük, a cseheket, magyarokat, horvátokat, később a lengyeleket. A lengyel-lit­ván állam már kevésbé. Csak a nemesség számított a politikai életben (még a városok sem), és ez a nemesség nagyon ha­mar lengyel öntudatúvá lett. Az állam hivatalos neve ekkor már a Rzecz Pospolita volt, ami köztársaságot jelent, etnikai megjelölés nélkül. Az orosz birodalom fölényesen túltette ma­gát a problémán, a balti német bárók különállását elismerte, mert bárók; az ukránokat és a beloruszokat az orosz nemzet részének tekintette, nyelvüket nyelvjárássá deklarálta, a töb­bieket idegen fajúaknak nevezte, alávetésükben és féken tar­tásukban puszta rendészeti kérdést látott.

Kelet-Európa sokkal több nemzetből állt, mint ahány ál­lamból. És mihelyt ezek a nemzetek öntudatra ébredtek, vagyis kialakult a modern értelemben vett nemzet, a francia példa nyomán saját nemzetállamuk létrehozására törekedtek. Elsőként a balkániak, mert a nem-keresztény oszmán uralom felszámolása, a nem-keresztény szultán hatalma alól való fel­szabadulás viszonylag könnyűnek tűnt, s Európa számára is elfogadhatónak, ahogy ez ki is derült. A nem-oroszok viszont Oroszországban önállósulási törekvéseiket még a félalkotmá­nyos időszakban, 1905-17 között sem merték bevallani (leg­feljebb a lengyelek, de azok is csak az emigrációban szólal­hattak meg).

Mint már utaltunk rá, a nemzetállamot a nagy francia for­radalom „hozta divatba", hogy ezt a tisztelettudatlan kifeje­zést használjuk. Európában valóban mindenhol ezt a példát igyekeztek követni. Senki sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Kelet-Európában – éppen a vegyes etnikai összeté­tel miatt – jóformán sehol sem lehet pontos etnikai hatá­rokat meghúzni, tehát a tiszta nemzetállam megvalósítha­tatlan. És szinte már csak napjaink felismerése, hogy a ve­gyes etnikai összetétel, a másság, a másszinűség inkább előnynek, megtartása erénynek tekintendő. A Kelet-Európá­ban létrejött „nemzetállamok" 1918 után is többnemzetiségűek voltak, csak éppen kicsinyben. Az orosz birodalom nem­zetei forma szerint megkapták saját nemzetállamukat, de a nemzetiségi statisztikákból kiderül, hogy összetételük sok­nemzetiségű jellege egyre erősödik.

Az erős, abszolút államhatalommal kapcsolatban már szó volt a hatalom iránti tiszteletről. De vajon a hatalomban mi­féle tisztelet élt a társadalom iránt? A hatalom is úgy érezte, tartozik bizonyos kötelezettségekkel a társadalom iránt. Pon­tosabban: a középkorban a hatalom a kiváltságosokkal szem­ben érezte ezt a kötelezettséget. Ez összeurópai jelenség volt. Az abszolutizmus idején homályosan felvetődött a széle­sebb kötelességtudat is (ti. a társadalom egyre szélesebb rétegei irányában). Összefüggött ez persze azzal az európai fejlődéssel, hogy a személyes függőségek láncolatát a területi alattvalóság váltotta fel; az állam területi kiterjedése, határai pontosabbakká váltak, és ezen a területen belül mindenki egy uralkodó alattvalója volt. Az uralkodónak pedig kötelessége ezekről az alattvalóiról gondoskodni. Nyilván olyan megfonto­lások is szerepet játszottak ebben, hogy az alattvaló csak ak­kor tud adót fizetni, netán idővel katonát állítani, ha valame­lyest maga is megél. Ezért ezt a valamelyes megélhetést biz­tosítani kell. A Habsburg Birodalomban már 1680-ban kiad­nak egy ún. robotpátenst, amely meg kívánta szabni a robot­kötelezettség felső határát. A kétségtelenül meglévő anyagi természetű megfontolások mellett azonban nem szabad meg­feledkezni arról sem, hogy a keresztény világnézet nemcsak az alattvalókra, hanem az uralkodókra is érvényes volt. Az uralkodók pedig ezt általában komolyan is vették, még ha nem is mindig valósították meg.

Ennek az abszolutizmus korában jelentkező keresztényi kötelességérzetnek egy részben elvilágiasodott változata je­lent meg a felvilágosult abszolutizmus formájában. Az európai periféria általános jelenségéről van persze szó, de Kelet-Európa vonatkozásában úgy tűnik, nagyobb a jelentő­sége. A lényege voltaképpen az, hogy a periféria országai az államhatalom kényszerítő erejével próbáljanak meg fel­zárkózni a nyugati fejlődéshez. Ehhez az uralkodók a felvi­lágosodás különböző áramlatait is felhasználták, okultak, ér­veket válogattak ki belőlük. A meglévő rendszert akarták meg­erősíteni, de gazdasági intézkedéseikkel a modernizációt se­gítették elő, ha nem is döntő mértékben.

Kelet-Európában a felvilágosult abszolutizmus néhány évtizeden át folytatott kormánypolitika volt a Habsburg Biro­dalomban és Oroszországban (a lengyel állam is megpróbál­kozott hasonló intézkedésekkel, csakhogy egészen más poli­tikai körülmények között, tehát reménytelenül). A gazdasági élet fejlesztése állami eszközökkel éppúgy beletartozott ebbe a politikába, mint a társadalmi viszonyokba való beavatkozás (pl. Mária Terézia úrbérrendezése), végső (és meg nem való­sult) formában az egész társadalomnak felülről történő elren­dezése. Lényegéhez tartozik az is, hogy az uralkodó (és taná­csosainak szűkebb köre) meg vannak győződve arról, hogy ők jobban tudják, mi a nép, az alattvalók igazi szükséglete, mint az alattvalók maguk, tehát ezeket meg sem kell kérdezni, hanem felülről boldogítani. Az is biztos, hogy a felvilágosult uralkodókban igen nagy felelősségérzet működött (hogy ke­resztény-vallásos vagy filozofikus-ideológiai alapon, az ebből a szempontból közömbös). Személyes anyagi érdekek nem vezették őket, ez az adott politikai berendezkedésben nem is volt szükséges számukra. A lényeg a felülről boldogítás.

A modernizáció ezt az autoritatív paternalizmust nagyjá­ból felszámolta. Csak nagyjából, mert pl. Ferenc József egész habitusában még sok minden megőrződött ebből, néhány évig kedve szerint tehette is, csak idővel kezdték ebben aka­dályozni mindenféle parlamentek. I. Miklósnak vagy II. Sán­dornak Oroszországban nem kellett ilyen koloncokkal küsz­ködnie.

A két világháború közti kisállamokban sem volt teljesen ismeretlen ez a paternalizmus. Horthy Miklósnak persze, vagy Pilsudskinak megint számolnia kellett a képviseleti szer­vekkel, a balkáni királyi diktatúrák túl tudták magukat tenni ezen. Az autoritatív paternalizmus igazi újjászületését a szocialista rendszerekben élte meg; a Szovjetunióban már Sztálin alatt (persze Lenintől sem volt ez gyökeresen idegen), egyebütt a felszabadulás után. Sztálin legjobb magyar (len­gyel, csehszlovák, bolgár stb.) tanítványai és neosztálinista utódaik mind ugyanezt a paternalizmust képviselték. Titónak nem is volt szüksége a Sztálin-tanítványi szerepkörre, saját tekintélye is elég volt hozzá. A manapság már kérdéses moz­zanat az, mennyi volt a kötelességtudat és a felvilágosodás a népek ezen atyáiban, mennyi az egyéni érdek figyelmen kívül hagyása (vagy éppen elsőrendűsége). Vajon mennyire állják az összevetést a felvilágosult abszolutista uralkodókkal?

Ha így nézzük persze, akkor az egész parlamentariz­mus csak közjátéknak tűnik a felvilágosult abszolutizmus vagy autoritatív paternalizmus két korszaka közt. Orosz­országban valóban csak egy évtizednél alig hosszabb ideig tartott. Könnyebben volt megvalósítható ott, ahol korábban rendi képviseleti testületek működtek, ahol a parlamenti élet­nek – bármennyire korlátozott, de mégis valamelyes – hagyo­mányai voltak. A balkáni országokban, ahol ez hiányzott, a parlamentek szerepe csekélyebb volt. Itt is, vagy egyebütt pl. a Baltikumban is, megint csak autoritatív rendszerek váltották fel a tényleges parlamentarizmust. (Egyedül Csehszlovákia tudott kitartani, amíg az erőszak meg nem törte.)

A történetírás sokat emlegette nálunk is, másutt is a közös ellenségek ellen vívott küzdelmet, vagy még gyakrab­ban azt, hogy erre a küzdelemre szükség volt (lett volna), de nem sikerült az együvé tartozó erőket összefogni. Az össze­fogások hiánya meg kudarca arra a megfontolásra kész­tet, hogy talán nem is volt olyan igazi közös ellenség. Az összefogás virtuális képviselői közül talán nem is egy az ellen­ségben inkább segítőtársra talált saját virtuális vagy illendő szövetségese ellen, elég, ha az 1848-as forradalmak sorára gondolunk a Habsburgok birodalmában.

Amikor az 1860-as évek végén a cseh nemzeti mozga­lom felháborodott a kiegyezésen, és tüntetéseken, tömeggyű­léseken tiltakozott ellene, egy ottani nagybirtokos német her­ceg azt találta mondani: ha a csehek nem akarnak Bécs alá tartozni, nyugodtan menjenek el, de már most gondolkodja­nak azon, hogy Berlin vagy Szentpétervár alá akarnak-e tar­tozni. Az anekdota mögött egy fontos kérdés rejlik: a nagyha­talmak szerepe a kelet-európai nemzetek történetében. Összeurópai jelenség, hogy a kisállamok mindig kénytele­nek engedni a nagyhatalmak befolyásának. Kelet-Európá­ban a helyzet azzal vált bonyolultabbá, hogy a soknemzeti­ségű birodalmak korában a nagyhatalmak „helyben" voltak, a Habsburg, az orosz, a török (a lengyelt kihagyhatjuk, mert nem volt igazi nagyhatalom, aztán meg megszűnt), a német egység létrejötte után, lengyel területei révén, a német. Amíg gyakorlatilag minden terület valamelyik nagyhatalomhoz tar­tozott, a probléma nemzetközi síkon nem jelentkezett, de a balkáni államok felszabadulásával, aztán az első világháború utáni változások révén már előkerült. És teljesen egyértelmű volt, hogy a kisállamoknak már a létrejötte is a nagyhatalmak – és nemcsak a helybeliek – beavatkozásának az eredmé­nye. Ha egy, vagy még inkább ha több nagyhatalom támo­gatta az önállóságot, akkor ez meg is valósult, elsőnek Görög­ország esetében, ahol az utóbbi variáns fordult elő. Bulgária csak az oroszoknak köszönhette felszabadulását, de ez ele­gendő volt a többi nagyhatalom ellenzésének a kivédésére. (1945 után annyiban egyszerűsödött le a helyzet, hogy már csak egy nagyhatalomnak volt beleszólása az itteni kisálla­mok belső ügyeibe, de ez annál egyértelműbb és eldöntőbb volt.)

Ha valóban a nemzeti mozzanat a legfontosabb Kelet-Európában, akkor a nemzeti öntudat és az asszimiláció kér­dését is fel kell vetni. A kettő eléggé szorosan összefügg. A hagyományos társadalomban még egyik sem játszott különö­sebb szerepet. A nemzetek kialakulása párhuzamos volt a ka­pitalizmus fejlődésével, ez utóbbi elősegítette az asszimilá­ciót azzal, hogy lényegesen kibővítette a horizontális mobili­tást (az emberek költözködését az országon belül vagy akár azon kívül), tehát más etnikumú környezetbe kerülésüket. Ez pedig elősegítette az asszimilálódást, az etnikai azonosság felcserélését. A kapitalista viszonyok között ez természetes folyamat volt. Mellette létezett persze mind a mai napig az ál­lamhatalom kísérlete a kényszerített asszimilációra, a nem­zetállam megvalósítására a soknemzetiségű terepen. Magyar vonatkozásban a magyarosodás és magyarosítás fogalom­párjával pontosan el is tudjuk különíteni a kettőt (talán annak jeleként, hogy a történeti Magyarországon mindkettő egy­aránt jelen volt). Azt is hozzátehetjük, hogy a természetes asszimiláció jóval nagyobb tömegeket érintett, mint a kényszerű, ti. Az utóbbi természetesen inkább ellenállást váltott ki.

Az asszimiláció idővel tudatos cserét és új szerepválla­lást jelentett, amit számtalan egyéni tényező is befolyásolt, olyannyira, hogy egy családon belül is különböző utakra térít­hette az egyént. A klasszikus példa három fivér a XX. sz. első évtizedeiből. Az egyik, Iwanowski néven az önálló lengyel ál­lamban miniszteri posztot töltött be. A másik, Ivanauskas, Lit­vániában volt közmegbecsülésnek örvendő tudós, egyetemi tanár. A harmadik pedig, Ivanouszkij, a belorusz burzsoá nemzeti mozgalom egyik vezető egyénisége volt. Ha az ilyen hármas példa bizonyára eléggé ritka, a kettős (hogy testvérek pl. német és magyar vagy német és szlovák nemzetiségűek) már sokkal gyakoribbnak tekinthető.

Ami persze azt is mutatja, hogy az amúgy is nehezen megfogható nemzeti öntudat sok esetben a hagyomány­tól, a családi környezettől is független választás eredmé­nye lehet. A soknemzetiségű Kelet-Európában mindenkép­pen lényeges tényező. Ahogy a kiragadott példák mutatják nyilván az egyén szempontjából is. (De a nemzetek szem­pontjából is, mert létszámuk a természetes demográfiai té­nyezők mellett nemegyszer ilyen faktoroktól is függ.)

A nemzeti öntudat természetesen a saját nemzetről alko­tott, általában pozitív képet is magában foglalja. Ehhez a prob­lémához kapcsolható a más nemzetekről alkotott kép (image) újabban már kutatott problematikája. Más etnikumokról alko­tott sztereotípiák már nagyon régóta ismeretesek, Kelet-Euró­pában azonban zömmel a nemzetek kialakulása óta élnek. Nagyon változatos a soruk, nyilván nem tudjuk itt kimeríteni a változatokat, csak néhányat villanthatunk fel. Általánosság­ban annyit lehet mondani, hogy a másról alkotott kép több­nyire negatív. A feudális elittel nem rendelkező nemzetek esetében a másik típushoz tartozó nemzet a kegyetlen, kizsa­roló földesúr, a másik oldalról: a paraszti nép. A nem-szlávok számára a szlávok tűnnek ellenszenveseknek: alattomosak, lobbanékonyak, akár vadak (pl. a „vad rác" a magyar elképze­lésekben), de persze fordítva is ugyanez a helyzet. A közép­kelet-európaiak megvetik a balkáni nemzeteket, mert azok mindig bajt kevernek, kicsinyesek és elmaradottak. A balká­niak számára már a magyarok vagy a csehek is a Nyugatot je­lentik, és ezért óvakodni kell tőlük. A csehek Kelet-Európa po­roszai, hangzik az egyik nagyon ismert sztereotípia, amely­ben rejtett elismerés keveredik még több irigységgel. A len­gyelek általában mindig rosszul járnak, bárhonnan nézik őket, mert megbízhatatlanok és pontatlanok.

Ezeknek a sztereotípiáknak egy válfaja az „ősellenség­kép", amely a történeti gondolkodásban mindenhol nagy sze­repet játszik. A magyaroknál a németek, azaz a Habsburgok, a szlávok, meg általában a magyarországi nemzetiségek. A cseheknél voltaképpen csak egy az ősellenség, a német, de azt annál hevesebben gyűlölik. A lengyeleknél a német mellett az orosz; az ukránoknál a lengyel és az orosz; a balkániaktól általában a török, meg a közvetlen szomszéd (igaz, zömmel mindig a közvetlen szomszédok kerülnek be ebbe a képbe). A bolgárok esetében a törökök, a görögök és a szerbek. Egé­szen a legújabb időkig ezen az alapon lehetett történetszem­léletet kialakítani.

Hasonló sztereotípiákra vezetett egyébként a vallási, felekezeti különbség is. Itt van mindjárt a nagy vízválasztó a nyugati és a keleti egyház között, ez húzta a legmélyebb árkot Kelet-Európán belül, mert ez választja el valójában – bár az újabb időkben már más formákba is szublimálva – Közép-Ke­let-Európát a régió többi részétől. A latin eretnekség vádja az egyik oldalról, a szakadároknak szóló mély megvetés a má­sikról végigkísérte Kelet-Európát, szinte a hivatalos szakítás előtti időktől kezdve. A másik nagy vízválasztó a keresztények és a muzulmánok („pogány török") közt húzódott (és ugyan­csak kölcsönös volt, hiszen az igazhitű muzulmán meg hitet­len gyaur kutyáknak tekintette a keresztényeket). A nyugati egyház területén a helyzetet azután tovább bonyolította a re­formáció megjelenése. Magyar olvasónak nem kell különösen elmagyarázni a katolikusok és a protestánsok közötti perma­nens viszálykodást. De alapjában véve ez az ellentét okozta a legkevesebb bajt. Hiszen a protestantizmus csak a nyugati egyház területét érintette, az ortodox világban már nem volt érdemleges hatása. A cseheknél és a lengyeleknél meg az el­lenreformáció jórészt, illetve teljesen felszámolta az eleinte többségre jutott protestantizmust, csak a magyaroknál ma­radt fenn a többszínűség (és változott át később Habsburg­pártiság és Habsburg-ellenesség polaritásává és más for­mákká). Ilyen sokszínűséget még az albánoknál találhatunk, ahol a többség muzulmán volt, de egy kisebb rész északon katolikus, délen ortodox. A legtöbb nemzet esetében azért az egy felekezet uralma volt a jellemző. Az ortodoxiát viszont a lengyel és Habsburg-területen megosztotta a papság egy ré­szének az áttérése a nyugati egyházzal való unióra (unitusok vagy görög katolikusok). A szocialista korszak a legtöbb he­lyen felszámolta az unitus egyházakat (Csehszlovákiában és Magyarországon maradt csak fenn). Éppen napjainkban je­lentkezik viszont újra a törekvés az unitus egyházak feltá­masztására is.

A vallási megosztottság a nemzetek közt vagy egy-egy nemzeten belül kétségtelenül elválasztó tényező volt, hozzá­járult az ősellenségkép létrejöttéhez. Viszont a felekezethez való tartozásnak, a kereszténység vállalásának fontos pozitív következményei is voltak. Nyilván nem érdemes különöseb­ben elmélkedni arról, milyen szerepet játszottak az egyházak a középkorban, még a gazdasági életben is, különösen a kul­túra terén, hiszen az írásbeliség, a kulturális tevékenységnek ez az egyik alapvető tényezője, századokon keresztül az egy­házak kezében volt, s már láttuk, az egész gondolkodást is át­hatotta a keresztény tanítás.

De voltaképpen igen jelentős volt az egyházak sze­repe a nemzetek kialakulásában és megtartásában. A Bal­kánon az oszmán uralom idején az ortodox egyház volt az egyetlen, amelyet politikai szereplőként a hatalom is elismert. A kolostorok és iskoláik tartották fenn a nyelv és az etnikai ön­tudat folytonosságát. A lengyelekben a katolikus egyház tar­totta a lelket az orosz pravoszláv elnyomás idején. (Az észtek­ben és a lettekben hasonló körülmények között az evangé­likus egyház). Az egyházak politikai jelentőségét mutatja az is, hogy pl. a bolgárok közt a XVII. század során elterjedt gyakorlat volt az áttérés a katolikus egyházba, abban a reményben, hogy ez nyugati kapcsolatokat és segítséget hoz a felszaba­duláshoz.

Vissza kell térni még a nyugati és keleti egyház különbsé­géhez, mert ez kulturális téren is lényegbevágó különbséget hozott magával. A közösségben és misztikában elmerülő or­todoxiához képest a katolikus egyház a maga skolasztikán edződött racionalizmusával eleve tágabb kulturális lehetősé­get biztosított. Itt korábban köszöntött be a (valójában sehol végbe nem ment) dekrisztianizáció, a gondolkodás világi ele­meinek betörése az emberek tudatába. A reformációval és az ellenreformációnak nevezett katolikus reformmal ezek a moz­zanatok erősödtek. Sok egyéb tényező is hozzájárult persze ahhoz, hogy pl. a Habsburg Birodalom vagy a lengyel terü­let egy sajátos aire culturelle-t, kulturális térséget hozott létre, amelynek bizonyos, többnyire már külsőségekbe átment sajátosságai jóformán napjainkig is érződnek. (Még akkor is, ha pl. Monarchia csupán az étlap bizonyos ele­meiben, pályaudvari épületekben és színházakban maradt fenn, Zágrábtól Lvovig.)

A nagy európai szellemi áramlatok hosszú időn ke­resztül csak a nyugati egyház területére jutottak el, annak a határán megtorpantak. A felvilágosodással fordult meg a helyzet, az már Oroszországba és idővel a Balkánra is eljutott, annak a jeleként, hogy a felekezeti különbségek már háttérbe szorulóban vannak egyéb mozzanatok mögött. Persze, a szellemi áramlatok nyugatról jöttek, hatottak, ha sajátos szí­nezetet kaptak is itt a helyi, vagyis nemzeti különbségek ré­vén. Kelet-Európából jóval kevesebb eredeti áramlat került ki. Igaz, akadt azért.

Talán a legfontosabb – aminek persze ugyancsak van nyugati előzménye, mintaképe – a különböző nemzeti hiva­tástudatok ténye. Az időben első a „kereszténység védőbástyája"-eszme, Közép-Kelet-Európában közkedvelt, csak éppen utólag többször emlegették, mint akkor, amikor való­ban volt igazságtartalma. De lengyelek, magyarok és horvá­tok saját nemzeti küldetésüket látták benne, részben már a XVI-XVII. században. Később az oroszok is kezdték emlegetni, hogy századokon keresztül védték a Nyugatot, a balkániak meg, hogy ők szenvedték meg saját testükön a keleti, mármint az oszmán támadást.

A nemzetté válás korában már speciálisabb hivatástudatok alakultak ki. A magyarok esetében az, hogy az ő feladatuk a Kárpát-medence népeinek átvezetése a polgárosodás min­den problémát megoldó birodalmába (de ez természetesen csak magyar vezetés alatt történhet meg, és a terület egysé­gének a fenntartásával). Az államuktól megfosztott lengyelek úgy tekintettek magukra, mint a népek Krisztusára, aki (illetve akik) saját vére hullatásával hozza meg a szabadságot a többi európai elnyomott nemzetnek. A csehek úgy látták (Masaryk oktatta őket erre nagy hatással), hogy a lelkiismereti szabadság védelmezői a huszita korszaktól kezdve, meg a kis népek szabadságának a szószólói. Meg a demokráciáé (ebben volt a legtöbb igazság). A görögök a „nagy eszme" ne­vében a Bizánci Birodalom feltámasztását tűzték ki céljukul, az egész Balkán egyesítését Konstantinápoly fennhatósága alatt, hiszen az itt élő népek mind görögök, hellének, még ak­kor is, ha pillanatnyilag éppen más nyelven beszélnek.

Az oroszoknak, a többi kelet-európai nemzettől eltérően, teljes mértékben megvolt a saját nemzeti államuk, nem kellett nemzeti ideológiát kitalálniuk az államiság létrehozása végett, ezért az emberiség egészében gondolkodtak, elsőrendűen erkölcsi kategóriákban, és abban látták Oroszország küldeté­sét, hogy elvezesse az embereket a tökéletes erkölcsiség vi­lágába, ahol, mint minden utópiában, a problémák egy csa­pásra megoldódnak. (Amikor a marxizmus-leninizmus került uralomra az országban, ennek egy modernizált és mindenféle keresztény hagyománytól és maradványtól a lehetőség sze­rint megtisztított változatát hirdették meg. Először a világforra­dalom formájában, azután egy országra vonatkoztatva, ké­sőbb megint az országhatárokon túl is. Messzire visszanyúló hagyomány volt ez, voltaképpen Bizáncból öröklődött, ahol a hit tisztaságának, egységének a megőrzése volt az eszmei fő cél, ez pedig a XV. század végén örökségként Oroszországra hárult a „harmadik Róma"-elmélet formájában, amelynek lé­nyege röviden az, hogy az első és a második Róma, vagyis Bizánc, egyaránt eretnekségbe esett – mert a bizánciaknál is volt politikai okokból kísérlet az egyházi unióra -, most már Moszkva, a harmadik Róma, az igazi hit egyedüli őrizője, és negyedik Róma nem lesz.)

(Ogonyok)

Tekintettel a paraszti tömegeknek a gazdasági elmara­dottsággal is összefüggő fennmaradására a modernizáció ko­rában is, a nemzeti hivatástudatok mellett még egy másik, univerzálisabb (bár egyúttal mindenütt nemzeti színezetű áramlat is) létrejött, igaz, eléggé későn, a századfordulón (netán csak a két világháború közti korszakban, mint Magyar­országon). A népiességről van szó. Világos, hogy ez az ideo­lógia csak a kapitalista korszakban jöhetett létre, amikor so­kan azt jósolták, hogy a parasztság eltűnik, de Kelet-Európá­ban ez valahogy nem ment. Racionális módon meg lehetett indokolni a népiességet mint harmadik utat a kapitalizmus és a szovjet típusú szocializmus között. (Korábban romantiku­san, azzal, hogy a parasztság az egyetlen dolgozó osztály, tehát a „munkásosztály" maga – ezt vallotta az orosz narodnyikizmus, majd később az eszerek mozgalma, bár az önma­gát marxistának tartotta.) Vagy azzal, hogy a parasztság a legnépesebb osztály, tehát ez hivatott az ország kormányzá­sára – ez volt pl. a bolgár parasztpárt koncepciója. Paraszt­pártok egyébként a többi országban is alakultak, különféle ne­veken (agrárpárt, néppárt). Többnyire azonban hamarosan polgári értelmiségi vezetés alá kerültek, betagolódtak a parla­menti struktúrákba, és az egyik polgári párttá lettek. Sok eset­ben nem is tudták az egész parasztságot átfogni, mert annak tömegei más, polgári pártok mellé csatlakoztak, többnyire nemzeti alapon.

Itt érdemes visszakanyarodni a parlamentarizmus kérdé­séhez, amelyről más vonatkozásban már volt szó. A nyugati klasszikus megoldás a liberális-konzervatív kettősség volt. Amikor a parlamentarizmust átültették ebbe a régióba, való­ban sok helyt megvoltak ennek a kettősségnek a kezdetei, a cseheknél, a románoknál, a szerbeknél, a bolgároknál is. De csupán a kezdetei, mert a klasszikus polgári pártrendszert hamarosan keresztezték (megint nyugati mintára) világné­zeti (keresztény, többnyire katolikus) pártok, vagy a már em­lített parasztpártok (a munkáspártokra később térünk ki), vagy a nemzeti problematika körül szerveződő pártok (melyek célja állami önállóság elnyerése, megtartása, kiter­jesztése a még fel nem szabadított nemzettestvérekre stb.). Tehát megint csak visszajutottunk a nemzeti kérdéshez.

A parlamentarizmus kapcsán még azt is meg kell említe­ni: a pártok általában elitarius pártok voltak, hiszen a vá­lasztójog is általában szűk körű volt (a tömegek értetlensé­gére való hivatkozással). Ahol pedig szélesebb vagy általános volt a férfiak választójoga (pl. Bulgáriában az 1878-as felsza­badulástól kezdve), ott a választói tömegek valóban alacsony kulturális szintje miatt (hiszen még a századfordulón is magas volt az analfabéták aránya), a politikai elit könnyen tudta a választókat saját érdekei szerint manipulálni. Még a vi­szonylag legerősebb bolgár parasztpárt is csak az első világ­háború utáni években kapott egyszer abszolút többséget a vá­lasztásokon.

A munkásmozgalom a társadalmi struktúra (és persze a gazdasági fejlettségi szint) következtében az első világhábo­rúig valójában értelmiségi csoportok marakodását jelentette, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia és a lengyel területek kivételével nagyon csekély volt a munkásság száma, még csekélyebb a társadalmon belüli aránya. Hozzájárult ehhez, hogy nemzeti jelszavakkal még a meglévő munkások egy részét is más pártok mögé lehetett felsorakoztatni. Amíg a munkásmozgalom valójában értelmiségiek ügye volt, ezek a korai szociáldemokrácia absztrakt nemzetközisége alapján álltak, a mozgalmat igyekeztek ugyan a nemzeti történeti fejlő­dés vonalába beágyazni, de azért e munkásmozgalmak gyakorlatában a szociális kérdések tényleges felvetése mögött a nemzeti problematika mindig háttérbe szorult. Ahol viszont valójában viszonylag széles munkástömegek voltak, ott a mozgalmak, illetve pártok kénytelenek voltak a nemzeti kérdést tudomásul venni és valamilyen formában ál­lást foglalni. A Monarchia osztrák területein a szociáldemok­rata párt ténylegesen egymástól független, nemzeti alapon szerveződő pártokra esett szét, a magyarországi szociálde­mokrácia a másik megoldást választotta és valójában türel­mesen várta a munkások természetes elmagyarosodását, ami az adott pillanatban nem is volt olyan illuzórikus. A lengyeleknél a munkások többségét tömörítő szocialista párt pedig az első célként a nemzeti függetlenség visszaszerzését tűzte ki, csak utána volt hajlandó a szocialista átalakulás kérdései­ről tárgyalni.

Amikor az első világháború után bekövetkezett a mun­kásmozgalom nagy szakadása, a kommunisták még harco­sabban helyezkedtek a nemzetközi proletárforradalom állás­pontjára. Viszont (ugyancsak harcosan) ténylegesen nemzeti álláspontokat foglaltak el a fasizmus előretörésének és a má­sodik világháborúnak a korában. Hogy az 1945 után átme­neti internacionalista periódust követően a nemzetközi­ség folytatólagos hangoztatása mellett hogyan álltak át az egyes pártok kisebb vagy nagyobb mértékben a nem­zeti álláspontra, az már szemünk láttára zajlott le az utóbbi évtizedekben.

Eddig általában nemzetekről esett szó, néha még olyan régebbi korok vonatkozásában is, amelyekkel kapcsolatban e kifejezés használata talán még nem indokolt. Ezért is hasz­náltuk olykor óvatosságból az etnikum kifejezést. Másrészt kialakult nemzetekről esett szó, még akkor is, ha ez a kialaku­lás szinte a szemünk láttára megy végbe, mint pl. a macedó­nok esetében. (Kétségtelennek tartjuk, hogy a XX. század ele­jéig – de akár még később is – a macedónok önmagukat bol­gároknak tekintették, az újonnan létrejött Bulgáriához kíván­tak tartozni. Legkésőbb a második világháború idején azon­ban már létrejött egy olyan macedón értelmiség, amely magát a bolgároktól különálló nemzetnek tekintette. Az a folyamat zajlott és zajlik itt le, amelyen a többi kelet-európai nemzet a XVIII. század végétől és a következő század során ment keresz­tül: a modern nemzet létrejötte. Ez mindenütt az értelmiségiek öntudatosodásával indult meg, az ő körükből terjedt tovább egyéb rétegek felé, a közös nyelv, mint integráló tényező se­gítségével. Nem lehet pontosan tudni, hogy a macedónok esetében mennyire jutott el a mai napra ez a folyamat, meny­nyire hatotta már át az egész társadalmat. A kérdés körül a legutóbbi időkig heves polémiák folytak Bulgária és Jugoszlá­via között, a bolgár felfogás szerint a macedónok ma is bolgá­rok. A macedón nyelv egyébként eredetileg a bolgár egyik nyelvjárása volt, mára már elkülönült tőle, önálló irodalmi nyelvvé alakult ki.)

Itt kell felhívni a figyelmet az irodalmi nyelv jelentősé­gére a nemzetek elkülönülésében. Azt lehet mondani, hogy a különböző etnikumokból, feudális nemzetiségekből ab­ban az esetben jött létre a szó modern értelmében vett nemzet, ha elég nagy létszámban voltak, és ha létrehoz­ták saját nemzeti irodalmi nyelvüket. Két ellenpélda is iga­zolja ezt. A ma az NDK-ban élő szorbok nem teremtettek meg egységes irodalmi nyelvet, nem is voltak kellő létszámban, ma is csak egy feudális nemzetiség szintjén élnek. A másik a ruszinok, vagy kárpát-ukránok példája. A múlt században ér­telmiségüknek abban a csekély hányadában, amely nem ma­gyarosodott el, három felfogás is élt. Az egyik szerint ők volta­képpen oroszok, a másik szerint ukránok, a harmadik pedig az, hogy külön etnikumot alkotnak, a ruszint. 1945-ben ha­talmi szóval ukránoknak deklarálták őket, és úgy tűnik, ez az­óta valóban meg is gyökeresedett. Vagyis itt az ukrán irodalmi nyelv átvétele miatt nem alakult ki ruszin nemzet. Viszont a ju­goszláviai ruszinok körében 1945 óta használatos egy ruszin irodalmi nyelv, tehát itt létrejöhetett volna egy ruszin nemzet, ha a létszámuk nem volna olyan csekély.

A macedónok révén eggyel több, a ruszinok és a szorbok esetében pedig kettővel kevesebb a kelet-európai nemzetek száma. Így is elég sok. (Természetesen a Szovjetunió európai területén élő finnugor, török etnikumokat, vagy a grúzokat és az örményeket nem vettük számításba, mert azok vélemé­nyünk szerint soha nem tartoztak bele a kelet-európai fejlő­désbe.)

Még egy közös vonásról kell megemlékezni, és ez a Nyu­gat felé fordulás. Ezt jórészt indokoltnak is kell tekinteni. A kö­zépkorban a feudalizmus fejlettebb, második szakasza innen jutott Kelet-Európa egyes részeibe, a reformáció, a felvilágo­sodás, a kapitalizmus, még a szocializmus is nyugatról jött. Kelet-Európában ezek másodfőzetei keletkeztek (vagy ha speciális, új vegyület, akkor, ma úgy tűnik, nem volt benne sok köszönet).

A Nyugat felé fordulásban is van azonban negatívum. Az a törekvés, hogy „mi" Európához, vagyis a Nyugathoz tarto­zunk, „mások" azonban már nem. A csehek önmagukat min­dig ide számították, legfeljebb inkább Közép-Európáról be­széltek. Ez volt a helyzet a lengyelek esetében is, és ma nálunk. Mindenki mereven nyugatra néz, és a szomszé­dokról szeret megfeledkezni. Az 1989-ben bekövetkezett nagy földcsuszamlás nyomán pillanatnyilag ebben is változás történt, a magyarok most már legalább a csehekre és a len­gyelekre gondolnak (a szlovákokról már kevesebb szó esik). Félő azonban, hogy a merev nyugatra figyelés, a nyugati segítség körül máris kibontakozó tülekedés megint csak a nemzeti elkülönülés felé visz, amelynek oly mélyen gyö­kerező előzményeiről az eddigiekben szó volt. A „csak mi tar­tozunk Európához" szindróma vészesen felsejlik mindenfelé.

És ezzel már el is érkeztünk forrongó jelenünkhöz – és cikkünk bevezető soraihoz. Ma úgy tűnik, a Nyugathoz, Eu­rópához való csatlakozás Kelet-Európa jelentős részében őszinte óhaj, szinte kormányprogram is. (A Szovjetunió­ban a kérdés még nem dőlt el, a nagyhatalmi hagyományok akadályozzák ezt. Állásfoglalása bizonyára fontos, ha nem is annyira, mint egy-két évvel ezelőtt.) Az óhaj tehát bizonyára megvan, talán az esély is. Különösen abban az esetben, ha a megvalósítás valamiféle összefogást is jelentene, nem különálló kisállami törekvéseket. Kelet-Európa felszá­molódása, a régió beolvadása Európába ma legalábbis nem látszik lehetetlennek. De a felsorolt kelet-európai sajátossá­gok tapasztalatait nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezek jele­nünket is nagymértékben meghatározzák.

A kelet-európai fejlődés e néhány tartós hagyományára igyekeztünk rámutatni. A hazai és külföldi pártok tallózhatnak ezekben a hagyományokban. De nem sok örömet lelhetnek bennük.

(Ogonyok)

Különböző jelzőkkel (feudális, kispolgári, burzsoá, mun­kás-, proletár-, utópikus, állam-, nemzeti, keresztény, ag­rár-, stb.) használt kategória, amely jelzős összetételen­ként más-más tartalom kifejezésére szolgál. Ugyanakkor e tartalmak közös vonása, hogy valamilyen formában min­degyikük tagadja a szabadversenyes kapitalizmust: szemben áll annak tőke-logikájával, tisztán profit-motivált piac­gazdaságával.

Az említett szocializmusok több síkon is megjelenhet­nek: létezhetnek elméleti-ideológiai elképzelésként, eb­ből kiinduló társadalmi-politikai mozgalomként, továbbá gyakorlatilag megvalósult társadalmi rendszerként.

Minden szocialista ideológia és mozgalom – az igaz­ságosság, humánum, egyenlőség stb. elveire hivatkozva – a tőkés gazdálkodástól elválaszthatatlan társadalmi konf­liktusok mérséklésére törekszik, de közülük csak a Marx által eredetileg proletárszocializmusnak nevezett típus te­kinti feladatának, hogy a kapitalista rendszert ökonómiailag (ezáltal világtörténelmileg) meghaladja. Nevezetesen, hogy a tőkésnél termelékenyebb gazdálkodási szisztémát, hatékonyabb termelési módot hozzon létre.

A marxi-engelsi elmélet szerint a kapitalizmust világtörténelmi értelemben meghaladó szocialista formáció legfőbb jegyei (alapvető kritériumai) a következők: 1. Osztálynélküli társadalom, amely ezért nem ismer önálló hatalmi-politikai szférát és politikai államot 2 A gazdaság és a társadalom szerveződése önkormányzati alapon megy végbe: maguk az érdekelt egyenek es közösségek döntenek valamennyi gazdálkodásbeli es társadalmi kérdésről. 3. Ennek megfelelően a dolgozók birtokba veszik életük újratermelésének gazdasági feltételeit, vagyis fel­számolják az öntörvényű (ezáltal elidegenült) gazdasági szférát. Helyette szükségleteikből és képességeikből kiinduló termelési módot (társult termelési módot) hoznak létre.

Általában elfogadott nézet, hogy szocialista forradalom (szocialista jellegű forradalom) elvileg egészen különböző gazdasági fejlettségű országokban bekövetkezhet. Ez a forradalom önmagában véve mindössze a politikai hatalom megragadását jelenti valamint azt, hogy az új ha­talom a társadalmi fejlődést – világtörténelmi értelemben vett – szocialista irányba akarja terelni.

A „létező szocializmus" országait sajátos kettősség jellemzi. Ezek az országok radikálisan szembefordultak a tőkés szisztémával. Másreszt viszont nem állt módjukban, hogy kísérletet tegyenek a kapitalizmusénál gazdaságosabban működő termelési rendszer ökonómialiag szerves úton való kialakítására, mivel egyetlen esetben sem gaz­daságilag élenjáróállamban következett be a hatalom megragadása. Társadalmi-politikai gyakorlatuk kezdettől fogva jelentős mertekben inadekvát viszonyban van az ál­taluk irányadónak minősített elmélettel. Olyan bizonyta­lan, eldöntetlen jövőjű társadalmak ezek. amelyek szá­mara továbbra is fennáll a következő alternatíva. 1. telje­sen Integrálodnak a tőkés világrendszerbe; 2. jelenüket a szocializmusba való politikai átmeneti időszak valamelyik – gazdasági, technikai, kulturális fedettségük szerint különböző – szakaszként igazolják. Ezen utólagos igazolódás feltétele azonban: a politikai hatalommal (az állammal) szemben alternatív önkormányzati társadalomszerveződés megteremtése, valamint a tőkésnél termelékenyebb gazdálkodási rendszer kikísérletezése.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Beatrix Campbell feminista és kommunista, Eric Hobsbawm, történész és kommunista, John Lloyd, a Financial Times kelet-európai szerkesztője és a Munkáspárt tagja, valamint Mario Telo, politikai író, pártonkívüli olasz szocialista, az OKP szimpatizánsa. A beszélgetést Martin Jacques, a Marxism Today szerkesztője vezeti.

 *

Martin: Az elmúlt hetekben lélegzetelállítóan rövid idő alatt ta­núi voltunk annak a rendkívüli összeomlásnak, amely lénye­gében az összes régi kelet-európai rendszert érinti, és ugyan­akkor láthatjuk a Szovjetunió nagyon is megoldatlan válságát. Azt mondanák ezek után, hogy ez az általunk ismert kommu­nista rendszer végét mutatja?

John: Bár a kelet-európai mozgalmak minden országban egé­szen mások, úgy látom a közös nevezőjük az, hogy minden országban könnyen lehetett felkelésre bírni a népességet a kommunista párt és az ellen a rendszer ellen, amelyet meg­szállónak tekintettek – miután Gorbacsov megtette a kezdő lépést. Valtr Komárek közgazdász, az ellenzék egyik központi alakja Prágában azt mondta, hogy Csehszlovákiában különös rendszer uralkodott, ahol kb. 300 ezer pártfunkcionárius he­lyezkedett szembe a 15 milliós nemzettel.

Úgy gondolom, hogy a jelentős különbségek ellenére ez valamennyi országban így volt. így aztán, hogy Gorbacsov visszavonta a támogatás szavatolását, a felkelt nép igen gyorsan – Csehszlovákiában mindössze két hét alatt – lerázta és működésképtelenné tette azt az apparátust, amelyet csu­pán rájuk kényszerítettnek tekintettek.

Martin: De a következmények kihatása még nagyobb, ugye? Történetileg?

Eric: Igen, úgy hiszem. Úgy gondolom, hogy az októberi forra­dalom uralta korszak végének vagyunk a tanúi. A változás olyan mérvű, hogy a hatások nyilvánvalóan sokkal hosszabb időre terjednek majd, mint ahogy John véli.

Bea: Szerintem ez a bolsevik típusú forradalmi küzdelemnek és így annak a valaminek a vége is, amit marxizmus-leniniz­musnak hívtak. De nem a marxizmus vége, a két dolog nem egy és ugyanaz. Hogy a kommunizmusnak (kis k-val) és an­nak a forradalmi szellemnek és forradalmi kultúrának is a vé­gét jelenti-e, amely megelőzte a bolsevizmust, másik kérdés.

Hasonlóképpen meg kell fogalmazni egy régebbi forradalmi kultúra és mondjuk, a szociáldemokrácia, valamint a ma új szociális erőknek nevezett irányzat kapcsolatát is.

Eric: Bizonyos értelemben az, ami Kelet-Európában történik, felszabadulás az elviselhetetlen diktatórikus rendszerek, a nem túl hatékony gazdaság és általában – szembefordulva a Szovjetunióval – a nem legitim és népszerűtlen kormányzatok alól. De nem ujjonghatunk minden további nélkül, amikor pél­dául ezek közül az országok közül nem egyben a nacionaliz­mus újraéledése, az idegengyűlölet és más reakciós irányza­tok jelentik az alternatívát, nem is beszélve arról a kockázat­ról, hogy felszámolják ezekben az országokban a 40-50 éves pozitív vívmányokat is – és senki sem tudná megmondani, mi­nek a kedvéért. Tudjuk, minden rendbe fog jönni, de az még nem elég, hogy megszüntetik a központi gazdaságirányítást, így, bár mi valamennyien üdvözöljük a történteket, különösen a csehszlovákiaiakat és az NDK-belieket (nem vagyok benne olyan biztos, hogy hasonlóan fenntartások nélkül köszöntöm a magyarországiakat is), a jövőben még igen komoly problé­mákra lehet számítani.

Mario: Ami az októberi forradalom értékeinek a megvalósítá­sát illeti, ebből nem sokat láthatunk a szovjet birodalomban, különösen az 1920-as évek után. És a kelet-európai kor­mányok egyike sem élvezett demokratikus támogatást. Talán Csehszlovákia, 1948-ban, volt az egyetlen kivétel. Eltekintve ettől és Magyarország 1956-os megújulási kísérletétől vagy az 1968-as prágai tavasztól, ennek a történetnek semmi köze sincs az októberi forradalom értékrendjéhez mint a szabad­ságért és szociális átalakulásért vívott küzdelemhez. Ami ma válságban van, az a diktatórikus rendszer és az állami tulajdo­non alapuló elhibázott gazdasági szervezet.

John: Ami Eric véleményét illeti, hogy ismeretlen vizekre hajó­zunk, nos, ez valóban így van, mint mindig, de nem tudom, sőt egyikünk sem állíthatja, hogy tudja, mi is van a felemelt kő alatt. Természetesen sok minden, így a szabadság is, de visszataszító dolgok is. Elkerülhetetlenül az utóbbiak jutnak nap­világra, mint a nacionalizmus, idegengyűlölet és így tovább. Nem szabad elfelejtenünk, hogy sok párt, talán legnyilvánvalóbban a lengyel kommunisták, az antiszemitizmust is fel­használta, ha ez megfelelt a céljainak, s szerephez juttatta a párt „megtisztításában", és így tovább. (…)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a lengyel prímás anti­szemita beszédével azonnal szembefordult a Szolidaritás-vezette kormány, amelynek miniszterelnöke katolikus értelmisé­gi; szembeszállt vele Lech Wałęsa is, és így tovább. Más szó­val úgy látom, hogy a felszabadulást végrehajtó erők igen nagy része tisztában van vele: fenn kell tartani és tovább kell erősíteni a reakciós tendenciákkal szemben, amelyek persze léteznek a társadalomban, a saját álláspontjukat. És így leg­alábbis kétségbe vonható, megkérdőjelezhető, hogy felemel­vén a követ valóban negyven éves érzések kerülnek-e elő, ősi, konzervált formában, változatlanul.

Fel szeretném vetni azt a kérdést is, hogy mennyire vá­lasztható el a marxi politikai fejlődés iránya a Lenin létrehozta pártétól. Más szóval, van-e marxizmus, politikai marxizmus, amely nem kényszeríti az embert abba a pártba, amely a pro­letárdiktatúrára épül, s mindarra, ami ebből következik vagy legalábbis eddig következett?

Bea: A marxizmusnak van egy szóhasználata, amely hajla­mossá teszi az olyasfajta torzult politikára, mint amit leniniz­musként szoktunk emlegetni; és bizonyos értelemben éppen ezt tartom olyan izgalmasnak jelenleg, amikor mindezek a fej­lemények megkérdőjelezik magát a marxizmust – tehát ami a legérdekesebb, az az, hogy ez nem először fordul elő. Egy sor politikai szerveződés, amelyhez sokunknak köze volt az el­múlt húsz évben, kifejezetten baloldali kihívást jelentett a mar­xizmus számára, és nem véletlen, hogy a baloldal felismerte: a marxizmus, hogy úgy mondjam, csak azután lépett színre, hogy a felemelkedő munkásosztály egy sor nagyon lényeges harcot végigküzdött – például Angliában -, amelyek létrehoz­tak egy munkásmozgalmat és egyfajta antikapitalista szerve­ződést, amit azután a marxizmus figyelembe is vett.

De van valami, ami még a marxizmus belépése előtt jele­nik meg, és amit persze nem kell túlhangsúlyoznunk, de ami mégis lényeges, hiszen a marxizmus bizonyos értelemben megtagadta – tudniillik hogy a marxizmus előtti szocializmus­nak és kommunizmusnak volt egyfajta kultúrája; márpedig ezt sokan fontosnak tartjuk, pontosan azért, mert éppen a politika kultúrája az, ami túlmutat az intézmények és a hatalom kérdé­sén. Nem egyszerűen az osztályharcról van szó, hanem arról, hogy az emberi lények, születésüktől halálukig, hogyan for­málják saját életüket, világukat, kultúráikat. Ezt nevezem én a politika kultúrájának, és egy olyasfajta viszonyulásnak a ter­melés és a reprodukció világához, amely más jellegű, mint az, amely Marxot foglalkoztatta.

Martin: Eric, azt mondtad a beszélgetés elején, hogy ez az ok­tóberi forradalom korszakának a vége. Hogy érted ezt?

Eric: Vissza kell utalnom arra, amit John mond. Azt hiszem, az a baj az ő marxizmus- és marxizmus-leninizmus-bírálatával, hogy egyoldalú, nagyon is egyoldalú. Feltételezi, hogy egy és csak egyetlen egy dolog van a marxizmusban. Világos, hogy ez nem így van. Ezen az alapon azt is mondhatná, hogy a né­met szociáldemokrácia benne van Marx írásaiban. Világos, hogy Lenin Marx-értelmezése a marxizmus sajátos változatát eredményezte- csak emlékeztetőül: olyan országokban jutott szerephez, ahol a) forradalmi vagy potenciálisan forradalmi helyzet volt, b) amelyek elmaradottak voltak és c) ahol nem volt lehetőség annak a tömegmozgalomnak a kiépítésére, amelyre Marx gondolt. Az élcsapat-párt és minden egyéb így aztán óriási hatást tett ezekre az országokra. Bár még ezekben az országokban sem ez volt a marxizmus egyetlen változata. A mensevikek másként vélekedtek, és nyugodtan állítható, hogy éppen olyan jó értelmezői voltak Marxnak, mint Lenin.

Egyébként 1914 előtt a marxizmusról kialakított klasszi­kus nézet éppen az ellenkezője volt; úgy látták, egyenesen olyasmihez vezetett, mint a német szociáldemokrácia. Azt hit­ték, akár Marx, hogy a kapitalizmusban a szociális ellentmon­dások végül is valami módon a rendszer fölé kerekedő leg­felső ülésszakba torkollanak majd, és nem hittek azokban a forradalmi taktikai lépésekben, s még kevésbé abban a forra­dalmi szervezetben, amelynek Lenin volt az úttörője. Nem mondom, hogy ez nem volt marxizmus, mivel teljesen legitim származék. Azt azonban állítom, hogy a marxizmus és a mar­xizmus-leninizmus nem azonosak, s hogy az egyik nem fog­lalja magában kizárólagosan a másikat.

Ami a marxizmus lenini változatát illeti, az kétségtelenül válságban van, s valószínűleg zsákutcába jutott, mivel, ahogy a beszélgetés elején mondtam, véleményem szerint az októ­beri forradalom kora véget ért. Amennyiben a kapitalizmus természetében végbemenő változásokat előre meg tudjuk ítélni, belátható időn belül nem lesz olyan katasztrofális krízis, amelyből csak forradalmi eszközök segítségével lehet kime­nekülni.

Az, hogy Leninnek igaza volt-e vagy sem, más kérdés, de abban már aligha kételkedünk, hogy 1914 és az 1950-es évek eleje között a világkapitalizmus katasztrofális válságperiódust élt át. Senki, de még az USA sem volt védve ellene, különösen nem a 30-as években. Senki sem volt biztos benne, hogy ez az átok rendszer tartós lesz-e, és hogyan. Ha a harmincas évek elejére gondolunk, volt akkoriban egyfajta politikai turiz­mus: nemcsak baloldaliak, hanem liberálisok és konzervatí­vok is elmentek Moszkvába, hogy megértsék, mi a rendszer működésének a titka – bár nem volt igazán hatékony, ahogy ma már tudjuk – sőt még annál is kevésbé. De a lényeg az, hogy akkor mindenki terveket készített. Az 1950-es évekig mindenki, még a kapitalista világban is, kitartott a tervek mel­lett. Amikor az USA segíteni akart a latin-amerikai országok­nak, azok ragaszkodtak a tervezéshez.

Nos, ne áltasd magad, hogy ez a gondolat csak egy lenini kitérő. Volt vagy 40 év, amikor a bizonytalanság és a kapitaliz­mus válsága, valamint a munkásosztálynak az a meggyőző­dése, hogy csak az éles törés, a teljes változtatás segíthet, egymást erősítette.

Tudjuk, hogy ez nem következett be. És az 50-es évektől világossá vált például, hogy az az érv, miszerint a kapitalista út gazdaságilag járhatatlan, eltűnt. Több mint járható.

Világosnak tűnik számomra: a szovjet és a kelet-európai rendszer szétesésének az a kezdeti jelentősége, hogy meg­szűnt a munkásmozgalom megosztottságnak igazolása, ami az 1917-es forradalom után került felszínre. A mozgalom megoszlott, az Internacionálé is megoszlott azzal, hogy csak egy világforradalmi mozgalom felelt meg neki, erről pedig ha­marosan kiderült, hogy hiú remény, miután nem valósult meg egy-két éven belül. Mégis érvelni lehetett azzal, hogy szükség van a katonai típusú pártokon alapuló forradalmi munkásmoz­galomra – hiszen ez az, amit lényegében demokratikus cent­ralizmusnak hívunk.

Nem is volt ez teljesen hibás elképzelés: a leninizmus legfőbb történelmi tette a fasizmus legyőzése volt, ami egy­részt a Szovjetunió, másrészt pedig az ellenállási és partizán­mozgalmak nélkül, amelyeknek a gerincét a kommunisták al­kották, nem jött volna létre. Nem beszélnénk ma arról, hogy fejlett országok liberális demokráciájában élünk: különféle jobboldali diktatúrákban és jobboldali autoritárius rendszerek alatt léteznénk.

Teljesen világos, hogy mindez ma nincs már így, és a kommunista és a szociáldemokrata mozgalom megosztott­sága korszerűtlen. Napirenden van ezeknek a mozgalmaknak valamilyen formában létrejövő egyesítése. (…)

Martin: A berlini fal lebontása körüli események közül az ha­tott rám a legnagyobb mértékben, hogy, bár úgy lehetett értel­mezni, hogy az egyik rendszer győzedelmeskedik a másik fe­lett, valójában elenyészett a győzelemittas hang. Az ideológiai jobboldal majdnem néma maradt. Azt jelenti-e ez, hogy telje­sen új helyzet van kialakulóban, és a baloldal kilátásai némileg biztatóak?

Bea: Lipcse volt az az első pont, amikor a kelet-európai ese­ményektől izgalomba jöttem. Éreztem a kelet-európai kom­munista pártok összeomlásának elkerülhetetlenségét, s ma­gamban úgy gondoltam, döbbenetes és gyalázatos: lefegyve­rezték és működésképtelenné tették a társadalmat, amelyért felelősek. Örülök, hogy ennek vége. De ez nem okoz örömet, mivel az országok romokban hevernek, és a népek elcsüg­gedtek, s elvesztették kezdeményező kedvüket. De legalább elmondható, hogy az eseményeket ők hozták létre, s ennek így is kell lennie.

De Lipcse mást idézett fel, részben azért, mert úgy gon­dolom, valami volt itt a szocializmusból. A kelet-németországi történésekben az hozott lázba, ami túlmutat a Második és Harmadik Internacionálé újraegyesítésén: ha úgy tetszik, a megőrzésre érdemes kommunista és szociáldemokrata ha­gyomány újraegyesítése. Ez pedig vitába száll azzal az elkép­zeléssel, hogy a kommunizmusnak a szociáldemokráciába való beolvadásáról van szó, s hogy csak a szociáldemokrácia életerős az európai munkás- és szocialista pártokban, ami nyilvánvalóan nincs így.

A kelet-németországi eseményekben számomra első­sorban az a csodálatos, hogy kihívást jelent á valódi pártszer­vezés számára. Olyan kihívás, amely kifejeződését nem ká­oszban, hanem derűs, nyugodt, felnőtt, de igen határozott for­mában találja meg. Nekem ezt jelenti a hétfőn munkájuk vé­geztével blokkoló emberek képe – tudják, hova mennek hét­főnként azokban az utcákban, ahol feltehetően eddig is éltek, de nem találtak egymásra. A tömeg nőttön nőtt, és ellenállha­tatlanná vált. A lipcsei győzelem annak is köszönhető, hogy nem pártpolitika eredménye. Pártok nélkül történt. A Kelet-Németországban történtek jól példázzák egy új politikai forma születését, olyan politikáét, amelyet nem aknáz ki párt, és ezt a leckét még a legtöbb európai szocialista pártnak meg kell ta­nulnia.

Számomra így Lipcse és Drezda mindent megváltozta­tott. Ugyanis ezt megelőzően az autokratikus kommunista tár­sadalmak és kommunista hagyományok szétfoszlását láttuk: ez pedig azt sugallta, hogy a szocializmus tapasztalata olyan szörnyűséges, olyan megalázó, hogy az emberek hallani sem akarnak róla. Ezzel szemben Kelet-Németországban azt mondták: a szocializmus sok szempontból rettenetes volt, de vannak a létező szocializmusban olyan elemek, amelyeket védelmezni és továbbfejleszteni akarunk. Vannak benne olyan tényezők, amelyekkel továbbra is együtt akarunk élni, s azt akarjuk, hogy részesei legyünk saját magunk is a szocia­lizmus felfedezésének. (…)

Mario: A keleti blokk országai rettenetes válságban vannak, de ezt nem a jobboldali, nyugati kapitalisták nyílt győzelme okozta. Az ügy sokkal komplikáltabb. Olyasvalami, ami teljes­séggel váratlan, nemcsak Lipcsében, hanem egész Kelet-Európában, Csehszlovákiában, az NDK-ban stb.

A jövőt illetően optimista vagyok; bízom abban, hogy az európai baloldalt nem gyengítik meg a kelet-európai folyama­tok. Miért? Mert a kelet-európai országok fejlődése a nemzet­közi enyhülés és nem a hidegháború eredménye. Mivel passzivitás helyett fantasztikus és váratlan a tömegek részvétele – a társadalom demokratizálódott. És végül ebben a tömeg­mozgalomban új szocialista áramlatok bukkannak fel. Némely országban fontos szerepet játszanak – Lengyelországban ke­vésbé, Lengyelország valószínűleg még a régi hidegháborús korszak gyermeke. De az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában olyan mozgalmakat látunk, amelyben a baloldal – Bea szavával élve a demokratikus szocialista érté­kek – nagyon fontos szerephez jutottak.

Kelet-Európa szélesebb körű gyarmatosítása természe­tesen valóságos veszély. Ahogy a Neues Forum (Új Fórum) egyik kulcsembere kifejezte: „Nem akarunk Nyugat-Németor­szág Szicíliájává lenni!" Ez bizony valóságos lehetőség. (…)

Marxism Today, 1990. január

(Ford.: Timár Györgyné)

Emberek összetartozásának, együttélésének egyik törté­nelmileg kifejlődött formája. A „nemzet" kategória külön­böző jelentései honosodtak meg.

Az emberek életfolyamatát a gazdasági értelemben vett nemzethez való tartozás (illetve ennek a hiánya) befo­lyásolja a legközvetlenebbül. Gazdasági nemzetről vala­mely állam egységes belső piacának, integrált nemzetgaz­daságának létrejöttétől kezdve indokolt beszélni. A nyu­gat-európai államok többségében a két világháború közöt­ti időszakig, a kelet-európai államok többségében a XX. század hatvanas éveiben bekövetkezett egy ilyen értelem­ben vett nemzet kialakulása. A soknemzetiségű országok közül például Nagy-Britanniában és Svájcban már régeb­ben végbement ez a folyamat, Jugoszláviában vagy a Szovjetunióban viszont mind ez ideig nem jött létre egysé­ges nemzetgazdaság.

A gazdaságilag offenzív helyzetben levő, prosperáló nemzetbe – mint más országokkal szemben gazdasági vé­delmet nyújtó pozitív közösségbe – való integrálódás tár­sadalmi biztonságot jelent, közvetlen előnyöket biztosít a társadalom tagjai számára. Ugyanakkor a gazdasági prob­lémák megjelenésével, illetve a nemzetközi integrációs fo­lyamat megélénkülésével gyengül a nemzet gazdasági tá­maszt nyújtó szerepe, csökken a vele való azonosulás te­hetősége, és bekövetkezik a nemzettudat válsága. Az em­berek jelentős részénél felerősödik a kisközösségek iránti vonzalom, illetve a gazdasági nemzet hitetlenné vált kö­zösségével szemben uralkodóvá válik a kultúrnemzettel való azonosulás, a nemzetiségi tudat.

Kísértet járja be Oroszországot: a polgárháború kísértete. Az országban kialakult kettős hatalom, pontosabban interreg­num – a pártszervek már nem, a szovjetek még nem irányí­tanak – arra ösztönzi a radikálisokat, hogy hatalmi pozícióikat megőrizzék, illetve befolyáshoz jussanak.

Noha egymást érik a felhívások, hogy az erőszakot min­den áron el kell kerülni, napról napra nő az országban a fe­szültség, amit csak súlyosbít a gazdasági, szociális és nem­zeti problémák kiéleződése. Egyre láthatóbban körvonalazó­dik a két tábor: a rendszer ellenfeleinek és védelmezőinek (helyesebben: modernizálására törekvő híveinek) egymással szemben álló tömbje. A világon mindenütt figyelemmel kísérik ezt a szembenállást, és latolgatják, ki lesz a győztes. És ho­gyan végződik: békésen megegyeznek, vagy egymásnak es­nek? Mert az nyilvánvaló, hogy sem ezek, sem azok nem ad­ják fel egykönnyen pozícióikat. Túlságosan sok energiát ru­háztak már be azok is, akik – hogy közelebb jussanak a húsos tálhoz – a rendszert erősítették, és azok is, akik szemben áll­tak vele.

Minden józan ítéletű ember előtt világos, hogy a helyzet kiéleződéséért nem a maszekok [kooperatori] és a sztrájko­lok, nem a tömegtájékoztató eszközök és a szabadkőműve­sek okolhatók, nem is az „informálisok” és valamiféle „sötét, destruktív erők” – akkor sem, ha folyton rájuk hivatkoznak azok, akik valójában csődbe juttatták országunkat. Nem ők, hanem az állami-bürokratikus apparátus és a párt­nomenkla­túra, szinte összenőve az „árnyékgazdasággal és a ke­reskedelmi-közellátási „maffiával”, alkotják azokat a destruktív erőket, amelyek bármikor készek saját népük ellen háborúba kezdeni, pontosabban folytatni ezt a há­borút.

A fennálló rend védelmezői erősek. Hatalmas társadalmi bázisuk a többmilliós bürokrácia, amely a peresztrojkával szemben tanúsított ellenállásában a lumpenek, marginali­záltak népes rétegeire támaszkodik – azokra a tömegekre tehát, amelyek rendkívül fogékonyak a demagógiára, és amelyek készek akár egy életen át szolgálni „szigorú, de igazságos” gazdájukat – valamint a társadalomnak arra a felére, amely gondosan ápolta és nevelte azt, amit a hetvenes évek végén „fejlett szocializmus” névvel illettek…

Tudjuk, a peresztrojka lényege, hogy a hatalom a tőle megválni nem akaró struktúráktól átkerüljön a szovjetekhez – kérve kérjük hát az Istent, hogy ez a váltás gyors és vértelen legyen. De nem elég csak imádkozni és reménykedni, konkrét tettekre is szükség van. A cselekvéshez pedig ismerni kell a helyzetet, látni kell fejlődésének tendenciáit és megérteni a társadalomban végbemenő folyamatok lényegét. Hiszen, hogy válaszolhassunk a kérdésre: hogyan lehet békés úton átruházni a hatalmat a szovjetekre (avagy, a közmondást né­mileg átfogalmazva: úgy elvenni a csontot a kutyától, hogy ne tudjon belénk marni) – nos, ehhez tisztázni kell: mi az oka an­nak, hogy a társadalom két egymással szemben álló táborra szakadt, mely társadalmi rétegek és milyen érdekek állnak azok mögött, akiket – immár elcsépelt és semmitmondó kifeje­zéssel – „demokratáknak”, illetve „konzervatívoknak” neve­zünk? …

Nyilvánvaló, hogy a politikai demokrácia létrejötte éppoly bonyolult, mint amennyire hosszadalmas folyamat, és a társa­dalomnak az egypártrendszertől¹ a többpártrendszerig jó né­hány szakaszon kell átmennie, amelyeket a politikai életben résztvevő társadalmi csoportok érettsége és aktivitása, érde­keik sajátszerűsége különböztet meg egymástól. Ebben az összefüggésben tartjuk fontosnak, hogy nyomon kövessük a jelenlegi politikai mozgalmak fejlődését, új politikai struktúrák létrejöttének és formálódásának folyamatát, a valóságos többpártrendszer kiépülését, amely a demokratikus állam és a jogállamiság egyik lényeges attribútuma.

I. Demokraták és konzervatívok

(A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszáról)²

Hogy megértsük az országban mostanra kialakult politikai helyzetet és különösen a politikai demokrácia létrejöttének első szakaszát, emlékeztetnünk kell arra, mi az, ami „örök­ség” gyanánt maradt ránk a peresztrojka előtti időkből.

A ma élő nemzedékek derékhada az 1985-ig terjedő kor­szakban csak az „olvadás” éveiben szerezhetett némi ta­pasztalatot a politikai demokrácia terén, amikor a különböző demokratikus mozgalmak hullámain, a hivatalos ideológia tobzódása közepette megjelent – még teljesen kezdetleges alakban – három fő politikai áramlat: az „igazi” (nem ortodox) marxizmus-leninizmus, a „keresztény” (orosz) szocializmus, valamint a liberalizmus és a szorosan hozzákötődő polgárjogi mozgalom. A hatvanas évek demokratikus mozgalmainak ezek az áramlatai nem fejlődtek valamennyire is hatékony, szervezetileg megformált politikai struktúrákká; nem annyira az uralkodó osztállyal szembeni politikai ellenzék következe­tes és tudatos megszerveződésének egy állomása volt ez, mint inkább a társadalomban meglevő tájékozódási irányok artikulációja – ahogyan ezeket a politizált (marxizmus-leni­nizmus), az alkotó (keresztény értékek) és a tudományos (li­beralizmus) értelmiség egy része kifejezésre juttatta. A három áramlat mindvégig megőrizte – a társadalomban fellelhető eszmei orientációk koncentrált kifejeződéseként – eredeti jel­legét, egészen 1985-ig, bár az olvadást követő három évtized alatt mutatott némi fejlődést. A rezsim soron következő liberali­zációja (értsd: peresztrojka) és a „felülről” adagolt glasz­noszty kezdetén azután az életben maradt és a szovjet ál­lampolgárságuktól meg nem fosztott „hatvanasok” neki­láttak, hogy behozzák a lemaradást. Eszmei törekvéseik az „informális” mozgalom hullámain kiáradtak az utcára, sőt, még a hivatalos ideológiában is helyet kaptak. Idézzük fel a peresztrojka pártapparátus meghirdette főbb jelszavait: az egyetemes értékek elsőbbsége (a „keresztény” ideológia ha­tása) , a párt és a társadalom megtisztítása a sztálinizmus ma­radványaitól (igazi marxizmus-leninizmus), no meg a „de­mokratizálás” és a „glasznoszty”, amely-abban a formában, ahogyan ezt a pártapparátus és M. Sz. Gorbacsov hangoz­tatja – jóval közelebb áll a liberalizmushoz (akár autoritariánus változatához is), mint a valóságos demokráciához.

Nem kétséges, a pártapparátus elkésett – legalább har­minc évvel. Az, ami időszerű volt a hatvanas évek elején, ne­vetségesen kevés a nyolcvanas évek végén: a józanul gon­dolkodó emberekből már csak elkeseredést és ingerültséget vált ki.

A „hatvanasok” csakúgy, mint a „peresztrojkás” fiatalság – érthetően – elutasították a peresztrojka hatalmi szervek által ajánlott változatát, amellyel a sajátjukat állították szembe: nem a társadalom megújítása, hanem a rendszer leváltása. A peresztrojka első éveinek demokratikus mozgalma ilyenkép­pen szélsőségesen radikális és antitotalitariánus volt³ – mert más nem lehetett. A politikai porondon megjelent mozgalmak és áramlatok spektruma rendkívül széles volt, az alaptónust azonban egyre inkább a liberális demokrata és a polgárjogi csoportok határozták meg – ezek egy része túlélte a hatvanas éveket, más részük a hetvenes években jött létre, amolyan „árnyék”mozgalomként a hivatalos ideológia ellenében -, azért is juthattak a nyolcvanas évek demokratikus mozgalmát képviselő áramlatok körében domináns szerephez, mivel a pártapparátus is, a hivatalos sajtó is a liberálisokat támadta.

Tény, hogy a hivatalos ideológia elutasítása kiterjedt a lakosság valamennyi rétegére, mindegyik társadalmi csoportra. Ismeretes, hogy az „árnyék”autonómia („szabad­idős” és alkotó egyesületek, dialógus-[obscsenyije]-csoportok, érdek-klubok, „hippi” jellegű mozgalmak stb. formáját öltő öntevékenység) a peresztrojka kezdetének idejére sok-sok szovjet ember számára jelentett életformát…

1985 után az „informálisok” tevékenysége legális lett. A korábbi formák-a valóságtól való menekülés, a „hivatalos­sággal” szembeni passzív ellenállás – helyébe az aktív ellen­állás lépett, tehát az „informális” csoportosulások jelentős ré­sze politizálódott, beleértve a szabadidősöket is. Amikor az „informálisok” – köztük elég sokan általános műveltség dol­gában képzetlen emberek, akik azonban mindig készek elhá­rítani és visszautasítani mindazt, amit „fölülről” ajánlanak – bekapcsolódtak az aktív politikai tevékenységbe, igencsak megnőtt a demokratikus mozgalom formájuk szerint radi­kális, tartalmukat tekintve liberális jelszavainak mennyi­sége.

Az ellenállás veteránjai és az „informálisok” fiatalabb nemzedékének legtudatosabb része többször is megpróbál­ták a demokratikus mozgalmat civilizálni, szervezetileg meg­formálni (gondoljunk a Szocialista Egyesülések és Klubok Szövetsége, az Össz-szövetségi Társadalmi-Politikai Klub, a Moszkvai Népi Front, az Oroszországi Népi Front⁴ megalaku­lására és észrevétlen eltűnésére) és pozitív irányba fordítani, de semmire sem jutottak. Egyedül a Demokrata Szövetség vált a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt harcképes po­litizált struktúrává: ez a hatalommal nyíltan szembeszegülő szervezet nem annyira pozitív program kidolgozásával, mint inkább a maga – olykor túlzó – radikalizmusával fogta össze az embereket.

Így azután 1988-89 fordulójára a populista radikaliz­mus és a liberalizmus vált, mintegy eredőként, a demokra­tikus mozgalmak meghatározó irányzatává. A peresztrojka első három-négy évében a jelszavak uralmában, a deklaratív jellegben mutatkozik meg a demokratikus mozgalom alapmi­nősége, ami, mellesleg, szinte törvényszerű. Egy politikailag elmaradott, tétlen közegben nemigen lehet kiérlelt, civilizált formákban megszervezni a tömegmozgalom politikai tevé­kenységét. A radikális-populista jelszavak – úgy, ahogy – egy­befogták Oroszország jó néhány nagyvárosában a hatalom­mal elégedetlen emberek sokarcú tömegét, és elvezették elő­ször a Szovjetunió népi küldötteinek megválasztásához, majd az 1990. évi választásokhoz…

A politikai demokrácia kialakulása első szakaszának leg­főbb eredménye tehát az, hogy a demokratikus mozgalom a politikai reform szubjektumává, tevőleges formálójává lett. Kétségtelen, a peresztrojka sorsát továbbra is túlnyomórészt azok határozzák meg, akik meghirdették. A demokratikus mozgalmat például a pártapparátus gyakran eszközül hasz­nálja fel saját pozícióinak megerősítésére.⁵ Ennek ellenére ta­gadhatatlan tény, hogy a demokratikus változások már nem férnek meg a „fölülről” szorgalmazott reformok keretei között. A politikai kezdeményezést fokozatosan átveszik azok az em­berek, akik a hatalmat egyre-másra engedményekre kény­szerítő, úgynevezett demokratikus erők tömbjét képviselik.

A politikai rendszer átalakításának első szakasza a de­mokratikus mozgalom extenzív és intenzív növekedését, a demokratikus és féldemokratikus erők kezdeti egyesülését je­lentette. Ez a szakasz 1989 telén zárult, amikor a helyi és köz­társasági szovjetválasztásokon elfogadták a „Demokratikus Oroszország” Platformot, összeállították a platform híveiből a népi küldöttek jelöltlistáját, s a jelöltek egy részét beválasztot­ták az államhatalmi szervekbe, és amikor létrejött a „Polgári Akció” mozgalom, amely kinyilvánította, hogy zászlaja alatt kívánja egyesíteni a fennálló rendszer minden ellenfelét. A demokraták tömbjének legradikálisabb képviselőiből „interregionális küldöttcsoportok” alakultak az oroszországi föderá­ció legfelsőbb tanácsában, a különböző szintű szovjetekben. A demokraták hatalmi pozíciókhoz jutottak – ez volt az alapja a peresztrojka visszafordíthatatlanságáról a sajtóban és a parlamentben elhangzott állításnak.

Nem aludtak természetesen a „konzervatívok” sem, hi­szen a hatalom birtokosai jószántukból sohasem mondtak le pozícióikról. Miután magukhoz tértek a Szovjetunió népi kül­dötteinek választásakor támadt zavarodottságból – amikor „csak” a társadalmi szervezetek számára előírt kvóták, a vá­lasztási bizottságok manipulálása révén, no meg a dolgozók letargikus fásultsága miatt vált lehetővé, hogy a „konzervatí­vok” többségre juthassanak a kongresszuson – a csinovnyikok támadásba lendültek. A helyi és köztársasági szovjetvá­lasztásokon nem a munkásokat állították előtérbe – minek rej­tőznének immár a hátuk mögé, amikor a játék nyílttá vált? A nomenklatúra megérezte a leépítés, a bukás, a kényszerű visszavonulás veszélyét, és a szovjetekbe tódult, arra számítva, hogy itt új minőségben juthat majd hivatalhoz és különleges ellátáshoz. A csinovnyikok 1990 januárjában – nem úgy mint 1989 januárjában – már tudták, mit kell mon­dani választóiknak. Hallhattuk is lépten-nyomon: – szavak­ban – mindegyik hamisítatlan peresztrojkás és demokrata. Szinte káprázott az ember szeme a sok demokratától. A válla­latoknál és intézményeknél hemzsegtek az „altiszti özve­gyek”: a csinovnyikok meakulpáztak, égre-földre esküdtek, hogy csak azt teszik, amire választóik utasítják őket. 1989 de­cemberében, a pártapparátcsikok szerencséjére, megjelent a színen a „Népi Egyetértés és Oroszország Újjászületése” platform. Remek ötlet: a Haza újjászületéséért harcolni, anél­kül, hogy támadni kellene magát a rendszert, azt a rendszert, amely a Föld egyhatodából hatalmas romhalmazt csinált, az „új történelmi közösségből” pedig koldusok társadalmát. Soha nem jöhetett volna jobbkor a hazafias erők platformja. Mint valami varázsvessző, új életre keltette a pártboncokat: született egy eszme, amelyért érdemes harcolni. Nagyszerű: ha a „tömegek” Oroszország nemzeti újjászületéséért harcolnak, akkor nem a demokráciáért fognak harcolni – és láthatóan éppen ez az, amire szükség van.

S hogy mit szóltak ehhez a választók? Ilyen a jámbor és szertelen „orosz lélek”! Mit számít az, hogy meggyötörték a munkásokat és a parasztokat, hogy kifosztották az ország fal­vait és városait? – a csinovnyiknak csak annyit kellett monda­nia: „szánom-bánom”, „megígérem”, és az orosz, a kazah, a belorusz meg a többi együgyű módjára újra rászavazott.

A pártfunkcionáriusok beözönlése a szovjetekbe koránt­sem az egyetlen mód hatalmuk átmentésére. A pártapparátus támogatásával rendre alakulnak olyan új politizált szerveze­tek, mint a Dolgozók Egyesített Frontjai (DEF)⁶ , amelyeket tárt kapukkal várnak a politikai művelődési házak és a pártla­pok szerkesztőségei. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy hasonló struktúrákat (amelyek azt tekintik céljuknak, hogy megvédjék a leninizmust vagy a kommunista eszméket a „szélsőségesek” támadásaitól) nemcsak „fölülről” hoznak létre, hanem hellyel-közzel „alulról” is. így például 1988-ban és 1989-ben „informális” csoportok gyakran tettek kísérletet neokommunista, marxista-leninista, ill. munkásszövetségek, szervezetek alapítására, sőt ilyen pártok szervezésére is.

Vajon mi köti össze a Dolgozók Egyesített Frontjait a neo-sztálinistákkal és azokkal a „hazafiakkal”, akik nem kíván­nak a demokratákkal egy úton haladni? Az, hogy valamennyien a fennálló rendszert akarják korszerűsíteni, azt a rendszert, amely a szocializmus nevet viseli, de a való­ságban semmi köze nincs a szocializmushoz. Ezzel mind­annyian, akarva-akaratlan, a totalitarizmust védelmezik.

Megtörtént tehát a politikailag aktív erők elsődleges elhatárolódása – két táborra, a szokásos megjelölést al­kalmazva: demokratákra és konzervatívokra tagolódtak, egyfajta protopártokká szerveződtek, és ezzel lezárult a politikai rendszer átalakításának első szakasza. A politikai irányelvek fogyasztóinak amorf, egynemű tömegében, amely eddig egyetlen autoritást fogadott el, egyetlen kiindulópontot ismert, kialakult egy új vonzásközpont. A monolitnak látszó tö­meg mozgásba jött és részekre esett szét, amelyek két pólus körül csoportosultak: az ortodox-kommunista és a liberális-demokrata tábor most két hadsereg ütközet előtti feszültségé­vel várja a jelt a rohamra .. .

II. Szocialisták és szociáldemokraták

(A politikai demokrácia kialakulásának második szakaszáról)

„Demokraták” és „konzervatívok” – fölöttébb viszonylagos fogalmak⁷ , és a politikai erők két táborra tagolódása csak el­sődleges elhatárolódást jelent, ami nem sok jót ígérne, ha for­mális ismérvek alapján történt volna – mondjuk, a pártonkívü­lieket demokratáknak minősítik, az SZKP tagjait pedig kon­zervatívoknak, vagy akár fordítva. A demokratikus tömb szín­relépése azonban világnézeti, vagy, még inkább, erkölcsi el­határolódás folyománya volt, ami végbement a társadalmi struktúrák mindegyikében, így a hivatalos struktúrákban is: demokraták adtak hírt létezésükről az SZKP-ban, a Komszomolban, a szakszervezetekben és az alkotó szövetségekben, az államhatalmi szervekben, a dolgozói közösségekben és így tovább.

Kommunisták zendülése a kommunisták ellen! Abszur­dum? Persze hogy az, ha komolyan vesszük, hogy az SZKP párt, és tagjai kommunisták.

Ha összetételének minőségét tekintjük, az SZKP, mint már említettük, nem párt – nem hasonló mentalitású embere­ket tömörítő politikai szervezet -, hanem állami struktúra, amely káderek, ideológia és tömegtájékoztatási eszközök fö­lött diszponál, és a hatalom sok egyéb összetevőjét tartja ke­zében. Tagjai legalább egy tucat pártot alakíthatnának – a szélső „jobboldaliaktól” a szélső „balosokig”. Ennyiben a demokratikus platform (voltaképpen frakció) megjelenése az SZKP-ban azt fejezte ki, hogy a párttagság aktív, politizált ré­sze különvált az amorf tömegtől, a depolitizált többségtől, vagyis kezdetét vette a valóságos politikai szervezetek kiala­kulása, megkezdődött az átmenet a pártnélküli politikai rend­szerről a többpártrendszerre.

A politikai rendszer átalakításának második szaka­szát a politikai erők másodfokú elhatárolódása jellemzi, amikor a különállás alapja már nem ilyen vagy olyan jelszavak mögötti felzárkózás és nem is a rokon- vagy ellenszenv egyik vagy másik politikai vezéralak (például J. Ligacsov, illetve B. Jelcin) iránt.⁸ Ezúttal már tudatos elhatárolódásról van szó, többé-kevésbé kidolgozott koncepciók és politikai programok alapján. Ez a másodfokú elhatárolódás egyszersmind azt is jelenti, hogy az alapvető politikai erők eljutottak az önmegha­tározáshoz, struktúrákba szerveződnek, amelyek kifejezik az értelmiségnek, a műszaki-technikai dolgozóknak, a magasan kvalifikált munkásoknak, vagyis dinamizmus, politikai aktivi­tás és érettség dolgában a legnépesebb társadalmi rétegek­nek az érdekeit.

Ebben a szakaszban kezdeti formát öltve megjelennek a főbb politikai pártok, az „első vonal” pártjai, amelyek elfog­lalják a legfontosabb hadállásokat.

Ez a folyamat voltaképpen már megindult. A párttípusú politikai struktúrák kialakításában – teljesen érthetően – a demokratikus mozgalom liberális szárnyának radikálisai bizonyultak a legmozgékonyabbnak, legsikeresebbnek. A Demokraták Szövetsége szervezete (DSZ) már 1988 máju­sában bejelentette politikai párttá alakulását. Ennek ellenére a politikai rendszer átalakításának második szakasza csak 1990 januárjával kezdődik. A Demokraták Szövetsége pártjá­nak megalakulása ugyanis egyedülálló, precedens értékű esemény volt⁹ , tetejébe – legalábbis én így látom – nem is annyira azért jött létre, mert egy bizonyos társadalmi csoport szükségét érezte volna a szervezeti egyesítésnek és érdekei védelmének, inkább amolyan mesterséges képződmény volt: különböző nézetű és beállítottságú helyi csoportosulásokat egyesített azon az alapon, hogy valamennyi elutasította a to­talitarizmust.

Más a helyzet 1989-1990 fordulóján. A Szovjetunió népi küldötteinek II. kongresszusa, amely ezúttal is az állami és pártapparátus engedelmes eszközének bizonyult, nem ha­gyott kétséget afelől, hogy továbbra is képtelen a választók többségének érdekei szerint cselekedni, és ezzel szinte kikényszerítette a demokratikus erők párt jellegű politikai szer­vezetté való átalakulását. 1989 végén, 1990 elején számos esemény jelezte már: a politikai rendszer átalakításában új szakasz kezdődött.

1989. december 24-én és 25-én Moszkvában megren­dezték az országban működő szocialista csoportok (szo­cialista beállítottságú „informális” szervezetek, a Szovjetunió Szocialista Szakszervezeteihez tartozó független szakszer­vezetek, sztrájkbizottságok stb.) képviselőinek tanácskozá­sát, amelynek eredményeképpen létrejött az Oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért (OBSZP). Március 24-én és 25-én az újszocialisták irkutszki bizottságának kezdeménye­zésére került sor Angarszkban az OBSZP munkaértekezleté­re, amelyen megvitatták az új párt szervezeti kérdéseit, alap­szabály-tervezetét és egyéb kérdéseket.

1990. január 5. és 7. között Tallinnban tartották a Demok­raták Szövetsége III. kongresszusát, amelyen a szervezetben bekövetkezett szakadás nyomán megalakították a Demok­rata Pártot, és még szintén januárban Moszkvában bejelen­tették egy újabb antikommunista és szocialista-ellenes jellegű párt, az Alkotmányos Demokraták Szövetsége megalapí­tását.

1990. január 13-án és 14-én, ugyancsak Tallinnban, meg­tartotta alakuló kongresszusát A Szovjetunió Szociáldemok­rata Társulása, amely a létrehozandó Szociáldemokrata Párt alapja. Február 13-án megalakul Moszkva városának Szoci­áldemokrata Társulása. Folynak az Oroszországi Szociálde­mokrata Párt alakuló kongresszusának előkészületei.

Január 20-án és 21-én rendezték meg Moszkvában az országban működő pártklubok képviselőinek össz-szövetségi konferenciáját, amelyen az immár parlamenti pártként, a de­mokratikus szocializmus pártjaként megújuló SZKP jövőjéről folytattak eszmecserét. A konferencia elfogadta az SZKP De­mokratikus Platformját, és megválasztotta a párton belüli „De­mokratikus Reformokért” Mozgalom Koordinációs Tanácsát.

Március 31-én tartotta alakuló kongresszusát A Szovjet­unió Liberális Demokrata Pártja, és ugyanebben a hónapban tudósított a „Komszomolszkaja Pravda” a Zöldek párttá szer­veződéséről, miután Leningrádban megtartották alakuló kong­resszusukat.

Hasonló folyamatok zajlanak jelenleg az ország ifjúsági mozgalmaiban: egyre-másra alakulnak politikai szervezetek a demokratikus erők megannyi vonzási központjaként. (…)

Teljes ütemben folyik tehát a politikai szervezetek, pár­tok, struktúrák építése. Az újonnan létesült szervezetek pers­pektívája – fejlődésük, társadalmi elismertségük és, követke­zésképpen, befolyásuk a hatalmi struktúrára – a legközvetle­nebbül függ attól, hogy mennyire adekvátan fejezik ki az alap­vető társadalmi csoportok érdekeit, és hogy mennyire ponto­san jelölik ki a maguk helyét az új politikai rendszerben.

A pártok alapítása és a megfelelő politikai pályára állítá­suk idején a demokratikus jelszavaknak már nincs különö­sebb szerepük. Azt mondhatnánk, a pártok kinőtték ezeket, mint valami rövidnadrágot a gyerekek, akik a peresztrojka ter­hei alatt felnőtté érlelődtek. Az alakuló szervezetek politikai irányvonalának minősítésére immár más ismérvek és kategó­riák szolgálnak – ilyen például a „baloldali” és a „jobboldali” megjelölés. Amint ezek az új fogalmak – a „demokrata” ellen­zéket tagolandó – bekerülnek a politikai szóhasználatba, egy­szeriben kitűnik, hogy jónéhányan azok közül, akiket demok­ratának tartottunk és a Demokratikus Oroszország platform hívei közé soroltunk, akikre a mellükön viselt „demokrata” jelvény láttán jó szívvel adtuk szavazatunkat a szovjetválasz­tásokon, hamisítatlan „jobboldaliak”. És ezen nincs mit cso­dálkozni. Idővel a helyükre kerülnek a dolgok. Ha az első szakaszban jobbára hangulati elemek szolgáltak az új politikai struktúrák szerveződésének alapjául, ma sokkal inkább az emberek reális érdekei.

A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszában minden összekeveredett. Nem lehetett tudni, ki a konzervatív, ki a demokrata, ki a „baloldali” és ki a „jobboldali”, vagy ki a hazafi és ki a kozmopolita. (Az volt a fontos, hogy sikerüljön el­hitetni valakiről, hogy demokrata.) A második szakaszban ezek a fogalmak már reális jelentésre tettek szert, minthogy megjelentek a valóságos politikai szubjektumok, és elkezdő­dött közöttük a harc. Márpedig ha így van, akkor minden okunk megvan arra, hogy a jelenlegi politikai helyzet elemzé­sekor igénybe vegyük a klasszikus (nyugati) politológia segít­ségét: értékeit, analógiáit, kritériumait és fogalmait.

A klasszikus politológia álláspontja szerint a pluralista rendszereket alkotó pártok négy típusba sorolhatók, és ezek a típusok rendszerint ki is merítik a lehetséges politikai erők spektrumát: „élcsapat” pártok (kommunisták, forradalmi de­mokraták stb.), „baloldali” pártok (szocialisták, szociálde­mokraták, munkáspártok), „jobboldali” pártok (konzervatí­vok, hazafias-nemzeti érzelműek, polgári demokraták) és vé­gül liberális demokrata pártok.

Ami az egyes típusok általános jellemzőit illeti, néhány elemi összefüggés jól felismerhető. így például az, hogy a szocialisták mindig „baloldaliak” voltak,¹⁰ és mindig a le­hető legnagyobb többség számára elérhető demokráciát szorgalmazták, ezzel szemben a liberálisok mindig más­ként, a szocialistáktól eltérően értelmezték a demokráci­át; főbb jelszavaik pedig – a gazdaság privatizálása, átté­rés a szabad piacra stb. – megegyeznek a „jobboldal” ha­gyományos jelszavaival. Azt is érdemes megemlíteni – mert lényeges összefüggés -, hogy a totalitárius rendszerek vol­taképpen sohasem voltak sem „jobboldaliak”, sem „bal­oldaliak”. Minthogy az „egész nép érdekeinek” kifejezésére tartottak igényi, állandóan elhajlásokat produkáltak – hol „jobbra”, hol „balra” – a „fő” irányvonaltól. Ennek megfele­lően egyaránt használtak „jobboldali” és „baloldali” fra­zeológiát, attól függően, melyik ideológia bizonyult alkal­mas eszköznek demagógiájuk számára. Így a sztálinizmus, amely a lényeget tekintve kevéssé különbözött a hitlerizmus­tól, „baloldali” frazeológiával élt, mivel alapvetően a lumpe­nekre épített, illetve általánosságban a dolgozókra apellált. A hitlerizmus túlnyomórészt a kistulajdonosokra, szatócsokra, a kis- és középvállalkozókra, a „középrétegekre” támaszko­dott. Innen a „jobboldali” frazeológia túlsúlya a fasiszta ideoló­giában és propagandában…

Oroszországban a sokirányú politikai mozgás megnehe­zíti az esélyek latolgatását, a várható vagy kívánatos tenden­ciák realitásának megítélését. Elvben lehetséges lenne pél­dául, hogy a politikai rendszer detotalizálása és a gazdaság demonopolizálása valamint a társadalmi, területi és termelői önigazgatás kifejlesztése stb. útján a hatalmi struktúrák, a hi­vatalos ideológiával egyetemben „balra” mozdulnak el. Erre azonban, sajnos, sem az SZKP vezetői, sem a velük ellenzék­ként szembenálló liberálisok nem sok hajlandóságot mutat­nak. Ugyanakkor a pozíciók megmerevedése felidézi azt a ve­szélyt, hogy az SZKP funkcionáriusai, akarva-akaratlan, el­tolódnak a totalitarianizmus újabb formája irányában. (…)

Az igazi harc a demokráciáért még előttünk van. A fő és döntő ütközet – erre rövidesen sor kerül – nem a liberális (a Legfelsőbb Szovjetet, a kormányt és az SZKP-t napjainkban irányító) apparatcsikok és a másik oldalon álló – csak éppen demokrata – liberálisok között zajlik majd. Oroszország végte­len térségein más erők érlelődnek, amelyek viszolyogva for­dulnak el a nyálkás liberálisoktól; az egykori „Oroszhon új életre kelt keménykötésű harcosai”, a pravoszláv-birodalmi múltat idézők, a kispolgári Oroszország ébredő erői, amelyek hadseregért kiáltanak, és „vaskézzel” akarnak rendet terem­teni. Ki tarthatja vissza ezeket az erőket a dúlástól? Talán a pártapparátcsikok, akik az SZKP-t „a társadalom egyetlen konszolidáló erejének” nevezik, de amint megszólal egy igazi népfelkelés harci kürtje, az első hangra szétszaladnak? Per­sze hogy nem ők, de nem is a liberálisok, akik mihelyt hozzá­jutottak ahhoz, amit akartak, kiadják a jelszót: „Emberek, él­jünk együtt békességben!”

Az egyetlen erő, amely a fenyegető kataklizmát elhárít­hatja, a dolgozók tömegmozgalma. Igen, a dolgozók mozgal­ma, azoké, akiket nem méltatnak figyelemre sem az ország régi, sem mai urai, mondván: „elegünk van belőlük”.¹¹ Egye­dül a jogaiért harcoló új ipari osztály, az értelmiség, a diákság mozgalma, egy szóval a „baloldaliak” mozgalma tudja útját állni a reakciónak, bármilyen – akár álszocialista, akár álhazafias – öltözetben parádézzon is. (…)

Ha egy pillantást vetünk az országban működő jelentő­sebb politikai mozgalmakra, azt látjuk, hogy az SZKP-nak nincs helye az új politikai rendszerben. Az eddig uralkodó párt most szó szerint felszívódik a többi struktúrában: nincs egyetlen politikai mozgalom, amelyben jelen ne lenné­nek az SZKP tagjai. (Ez újfent megerősíti azt az állításunkat, hogy az SZKP nem párt.) Az is látnivaló, hogy a formálódó Szocialista Párt igényt tart a „baloldali” erők tömörülésében a centrum szerepére, a Szovjetunió Szociáldemokrata Társu­lása pedig nem annyira a klasszikus értelemben vett szociál­demokráciát jeleníti meg, inkább amolyan keverék; szocialis­tákból és liberálisokból álló vegyes képződmény – ezért aztán óhatatlan, hogy fejlődése folyamán vagy „balra” tolódjon, a szocialisták irányába (esetleg kiszorítva a Szocialista Pártot már elfoglalt politikai állásaiból), vagy pedig „jobbra”, és akkor a Liberális Demokrata Pártot szorítja vissza.

A szocialistákkal és a többi „baloldali” demokratával a jobboldali-konzervatív erők állnak szemben, amelyek minde­nütt és mindenkor a nemzeti-állami eszmére alapozták a kon­szolidációt. (…)

A helyzet tehát többé-kevésbé áttekinthető. De egyva­lami nem egészen világos: vajon merre, milyen irányban moz­dul el az a gépezet, amelynek a neve SZKP? „Balra”, avagy „jobbra”? Egyébként abban, hogy az SZKP részeinek ellenté­tes irányú elmozdulásával elkerülhetetlenné válik a pártsza­kadás, senki nem kételkedik. Az is nyilvánvaló, hogy a pártokrácia képviselőinek, tehát a főfoglalkozású pártmun­kásoknak, a kerületi és ennél magasabb szintű pártbizott­ságok munkatársainak jelentős része beözönlik a jobbol­dali radikálisok táborába (egyébként az átáramlás már rég megkezdődött), az SZKP egyszerű tagjai pedig szétszóród­nak a többi politikai struktúrákba. E feltételezés mellett több mint elégséges érv szól, ez azonban már egy másik, önálló fejtegetés témája lehetne. (…)

A különböző politikai erők között természetesen nincse­nek éles határvonalak, ezek összemosódnak. Több politikai mozgalom, mint valami rétegezett tömb, egymásra épül, mi­közben a politikai mezők egy része egyelőre üres maradt. Így, mivel hiányzik a nagytőke (pontosabban legális változata), érthetően még nem adott jelt magáról a konzervatív párt szo­ciális bázisa sem, márpedig ennek a pártnak kell betöltenie a liberálisok és az etatisták között szabadon hagyott helyet. ..

Eszerint feltételezhető, hogy az „első vonalat” (elméleti­leg) azok a pártok alkotják majd, amelyek a tágabb politikai mezőt jellemző irányzatokon belül a középső terepet, a köz­ponti helyet foglalják el: egy szocialista vagy szociáldemok­rata párt („baloldaliak”), egy liberális-demokrata párt, egy nemzeti-állami (konzervatív) párt és egy élcsapat-típusú párt.

A mi országunkban, sajnos, semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene. Élcsapat-párt nincs (minthogy az SZKP nem párt), és ezért adjunk hálát az istennek. Konzervatív párt egyelőre nincs, és, mint mondják, ne is adja az isten, hogy legyen. Ami a liberálisokat illeti, nem kevesebb, mint öt (!) párt (mindenesetre azok közül, amelyek mégiscsak pártnak tekin­tendők) törekszik arra, hogy a liberális-demokrata erők „magja” legyen. Jelenleg a „baloldaliakat” legkövetkezete­sebben az egyelőre még alakuló Szocialista Párt Összoroszországi Bizottsága képviseli.

Egyszóval ha nem az elmélet felől, hanem az életből kiin­dulva tekintjük a dolgokat, az alábbi eredményre jutunk, amely egyszersmind prognózis gyanánt is szolgálhat:

Az „első vonal” pártja lesz

a)      a Szovjetunió Szociáldemokrata Pártja (a liberális-de­mokrata értelmiség érdekeit kifejező politikai szervezetek kö­zött ez a legnagyobb létszámú és legdinamikusabb),

b)      a Szocialista Párt (a „baloldali” erők formálódó tömb­jének pártja, amely a szakképzett munkások, a műszaki-tech­nikai dolgozók és a nem-elit értelmiség érdekeinek szószólója).

Feltételezésünk szerint leginkább a szocialisták és a szociáldemokraták számára adottak a szükséges feltételek ahhoz, hogy valóban tekintélyes tömegpártokat hozzanak lét­re, magukhoz vonzzák a lakosság legkülönbözőbb rétegeit, amelyek egyaránt elutasítják a totalitarianizmust és a reakci­ót, minden megnyilvánulási formájában. E két párt megalaku­lásával azután a politikai rendszer átalakításának második szakasza is lezárul.

A szociáldemokrata párt várhatóan a tudományos és az alkotó értelmiség pártjává formálódik. Kezdetben támogatják majd a tisztviselők, a szövetkezetiek, a diákság és a közigaz­gatási hivatalnokok. Az újságíró-társadalom, amely okkal te­kintheti az SZDP-t sajátjának, az SZKP-val szemben alterna­tív pártként fogja népszerűsíteni, megteremtve ezzel, akarva-akaratlanul, a szociáldemokrácia kultuszát. (…) Ide, a szoci­áldemokrata pártba, a totális uralom híveinek talán újabb gyűjtőhelyére igyekeznek majd – ahogyan ez a történelemben lenni szokott – a karrieristák, a konjunktúralovagok és a zug­politikusok. Frakciók szervezése és „árnyékkabinetek” felállí­tása a szovjetekben és a végrehajtó bizottságokban, a fontosabb állami döntések meghozatalára alkalmas parlamentfe­letti és parlamenten kívüli formák kialakítása, a közvélemény manipulálása „kerekasztal-tárgyalások” látványával és „Pol­gári Akció” típusú szervezetekkel (a Csehszlovákiában életre hívott Polgári Fórum, a romániai Nemzeti Egyetértés Bizott­sága stb. mintájára) – mindez alkalmasint megtalálható lesz a szociáldemokraták eszköztárában, és felhasználásuk egyet­len célt szolgál majd: biztosítani az SZDP vezetőinek helyét a megalakítandó új kormányban…

Ami a formálódóban lévő Szocialista Pártot illeti, ma ez az egyetlen olyan politikai struktúra, amely következetesen, jóllehet korántsem elég hatékonyan, képviseli a „baloldali” erők érdekeit. A szocialisták a „hatalom tortájának” elosztása körüli általános marakodás idején árnyékba húzódtak, és a Bi­zottság a Szocialista Pártért csak az 1989 nyarán és őszén szervezett bányász-sztrájkok után alakult meg. Nem az „infor­málisok”, hanem a sztrájkbizottságok és a független szak­szervezetek vezetői adtak hangot elsőként a követelésnek: „Szocialista Pártot!” Ezért, ha a szocialisták mégis rászánják magukat az önszerveződésre, és nagypolitikai játékokba kez­denek, nehéz sors vár rájuk. Nemkívánatosnak tekintik őket az ortodoxok (mivel a szocialisták a fennálló rend legelszán­tabb kritikusai), csakúgy, mint a liberálisok.¹² A szocialistákat igyekszik majd lejáratni – mint ahogy már teszi is – a liberális sajtó, azzal, hogy a Dolgozók Egyesített Frontjainak eszméit és jelszavait tulajdonítja nekik. A hatalom szervei sztrájkok szervezésével fogják vádolni a szocialistákat, és az sem ki­zárt, hogy őket tekintik majd az első számú ellenségüknek. Már csak azért is, mert a sztrájk az egyetlen dolog, amitől a kormány fél, és nem ok nélkül, hiszen ő a ludas benne. A maxi­mális „segítség”, amit a kormány a gazdasági reform folya­matában az úgynevezett szocialista vállalatok dolgozóinak nyújthat, további lezüllesztésük, tudniillik azzal, hogy lehetővé teszi a munkabér növelését változatlan – ha nem rosszabb – teljesítmény mellett…

Egyszóval, akarjuk vagy sem, előbb-utóbb Oroszország­ban is megjelenik egy a lengyel „Szolidaritáshoz” hasonló mozgalom, és a szocialisták e mozgalom szervező erejévé válhatnak. Kérdés persze, hogy a szocialista párt tömeges szervezetté válik-e, amely hatékonyan tudja képviselni a „bal­oldali” mozgalom eszméit, „baloldali” reformokra még sok te­kintetben felkészületlen országunkban. Lehet, hogy ugyanazt az utat járja be, mint a „Szolidaritás”, és a két alternatíva – ha­talom vagy szocializmus – közül az elsőt választja? A választ ezekre a kérdésekre csak az idő adhatja meg…

III. A „második vonal” pártjai

(A politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszáról)

(…) Mire jutottunk a peresztrojka öt évének elteltével? Új ar­cok a szovjetekben és új pártok, független szakszervezetek és szólásszabadság, amely útszéli gyalázkodássá és a bul­vársajtót megszégyenítő pocskondiázássá fajul, sztrájkbizott­ságok és pártszakadás az SZKP-ban – változtatott-e mindez bármit is az életünkön? Esetleg csak arról van szó, hogy az, ami ma végbemegy, nem egyéb, mint az esedékessé vált eny­hülés, és az újsütetű elnöki tanács valójában már azt fontol­gatja, hogy ideje elővenni a kulcsot és meghúzni a meglazult csavarokat? Lehet, hogy csak látszat, csak mi hisszük úgy, hogy a politikai szférában nagy és visszafordíthatatlan válto­zások mennek végbe?

Valóban, a politikai folyamatok mozgalmassága, az ala­kuló szervezetek tarka sokasága és az általános megillető­döttség attól, hogy a „mieink” végre bejutottak a Kremlbe-va­lahogy feledtette velünk, hogy a felszín, a látszat még nem a lényeg. (…)

A mostani helyzetnek továbbá az is jellemző vonása, hogy eltérően a köztársaságoktól, ahol a tömegmozgalmak jelentik a meghatározó politikai erőt (Népi Front, Mozgalom a Peresztrojkáért stb.), Oroszországban ma nincsenek meg egy valóban tömegméretű demokratikus mozgalom felté­telei (és ennélfogva nincsenek meg a valóban forradalmi re­formok, a hatalomváltás feltételei). A köztársaságokban a kü­lönböző politikai erők által kitűzött célok vektorai sok tekintet­ben egybeesnek: azok, akik a nemzeti függetlenséget köve­telik, Moszkvát, a központot tartják ellenségüknek; akik a rendszer ellen harcolnak, ugyancsak a központtal társítják a rosszat. Persze semmi sem képes úgy összeforrasztani az embereket, mint egy közös ellenség. Egyébként Kelet-Európa országaira is jellemző volt, hogy a totalitárius-autoritariánus rezsimek széthullásának időszakában egybeestek a különböző politikai erők céljainak vektorai, ami csaknem szavatolta a népi tömegmozgalmak sikerét…

Oroszországban minden sokkal bonyolultabb. A nemzeti eszme előtérbe állítása most, vagyis az általános demok­ratikus jellegű feladatok megoldása előtt, nem annyira összekovácsolja, sokkal inkább megosztja a nemzetet. Kinek előnyös az, ha a társadalom demokratizálásának fel­adatát háttérbe szorítják? Persze hogy a hatalom birtokosai­nak. (…)

Nem tudtak tömegméretű, általános népmozgalommá válni az 1988-ban alakult népi frontok. Az oroszországi, a moszkvai, a leningrádi Népi Front egyaránt foglya maradt a helyi érdekeknek. Röviddel a szovjetek népi küldötteinek vá­lasztása előtt Oroszország demokratái még egy kísérletet tet­tek arra, hogy megszervezzék a népmozgalmat – ezúttal a vá­lasztási klubok és társaságok mozgalmát. De ez a mozgalom sem vált – mindenekelőtt szűkre szabott funkciója miatt – tö­megméretűvé.

Ezért azután a politikai csoportosulások 1989-1990 for­dulóján megegyeztek abban, hogy a politikai tevékenység szervezésében vissza kell térni a régi, bevált formákhoz, a pártszerű struktúrákhoz. Új pártok alapítása, amelyek a kü­lönböző mozgalmak szervező erejévé válhatnak: ennél jobbat – mit lehet tenni – még nem sikerült kitalálni.

Igen, de mikor látják ezt be azok, akiknek az érdekében alakulnak az új politikai pártok? Mikor jutnak el oda a munká­sok, az értelmiségiek, a parasztok és a többiek, hogy a gyűlésezések, a kormányhoz intézett beadványok helyett rászán­ják magukat a cselekvésre: a minisztériumok és a hatóságok leépítésére, és arra, hogy saját kezükbe vegyék a termelés eszközeit? Láthatóan majd csak a kormány reformjainak bu­kása után…

Egyelőre az ígéretek, hogy az ezredfordulóra átalakul az életünk, megtették hatásukat: a tömegek immár sokadszor (és talán nem is utoljára?) beérték a reménnyel, bíztak a cso­dában. Közben valódi reformokat nem hajtottak végre. Ennek az a következménye, hogy a régi hivatalos struktúrák összeomlása és tekintélyük hanyatlása sokkal gyorsab­ban megy végbe, mint az újak kialakulása. Hogy mivel fenyeget a politikai szférában keletkező űr, a hatalmi vákuum, az autoritás hiánya, már tudjuk: az önmagukat diszkreditált ósdi hatalmi struktúrák csődje nyomán és új, hatékony és konstruktív szervek hiányában az irányító posztokat a legfürgébb, és, mint lenni szokott, a legelvtelenebb politi­kai vezetők foglalják el.

A politikai változások ingája balról jobbra mozdult el (vagy jobbról balra?): a rendszer totalitarizmusától totális tagadásá­ig. Ha a társadalomban végbemenő folyamatok megítélésé­ben hiányzik a józan, a „liberális-demokrata skizofréniától” mentes helyzetfelmérés, ha figyelmen kívül hagyják a külön­böző társadalmi helyzetű csoportok valóságos érdekeit – köz­tük annak a munkásosztálynak az érdekeit, amely 1988 nya­rán kellően tanúsította képességét arra, hogy a politika önálló szubjektuma legyen -, akkor csaknem hiábavaló az erőfeszí­tés: legfeljebb a totalitarizmus formaváltozását, nem pedig teljes felszámolását eredményezi. De mi lehetne az „arany közép” e két pólus között, pontosabban az, ami mindkettővel szemben alternatívát jelent?

Csak a demokrácia fejlett, hatékony intézményei jelent­hetik a totális uralom meghaladásának garanciáit. A demok­ratikus mechanizmusoknak, a jogi, szociális és politikai biztosítékok kifejlett rendszerének megléte hagyomá­nyosan feltételezi a „baloldali”, szocialista erők tömbjé­nek jelenlétét a társadalomban. Vannak-e nálunk „baloldali­ak”? Sajnos, a „baloldali” erők blokkja, mint már megjegyez­tük, egyelőre csak alakulóban van. Ide tartoznak ma az „Össz-oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért” és az újszocialisták bizottságai – ezek a jövendő Szocialista Párt szekciói – a Szovjetunió Szociáldemokráciájának egy része, A Szovjet Szocialista Szakszervezetek Egyesülésében tömörülő füg­getlen szakszervezetek közül jónéhány, a munkásmozgalom (sztrájkbizottságok és munkásbizottságok), a társadalmi, te­rületi és termelési önkormányzat fejlesztésére szerveződött mozgalom, az Oroszországi Demokratikus Szocialista Társu­lás, a Szocialista Ifjúsági Föderáció, potenciálisan ide tartozik az SZKP-ban alakult Demokratikus Platform támogatóinak egy része és sok más szocialista irányultságú klub, egyesülés és szervezet.¹³ Ahogy mondani szokás, nem sok …

Ha ma a „baloldali” erők szervezettségi szintje ala­csony – kis számú és szétszórt csoportok együttesét al­kotják, és nem szerveződtek hatalmas, a politikai refor­mok menetét komolyan befolyásolni képes tömegmozga­lommá -, akkor ez ugyancsak a totalitarizmus következ­ménye.

A totalitariánus rezsimek a hatalom megtartása érde­kében – és számukra ez a legfőbb – esetenként „átalakul­nak” totalitariánus-liberális rendszerekké. Válságok ide­jén az uralkodó osztály hajlandó előjogainak – sőt, akár hatalmának is – egy részét megosztani az őt kiszolgáló tu­dományos, alkotó értelmiségi és technokrata elittel (volta­képpen ez történik most is), amely közismerten a liberaliz­mus társadalmi bázisát alkotja; de soha nem osztja meg azokkal, akik egyedül munkájukból élnek és nem jövede­lemből. Jószántából persze még soha egyetlen totalitariánus rezsim sem tért át a kormányzás demokratikus formájára.

Mindig elfojtotta a valódi néphatalom megteremtésére tett kí­sérleteket és elsősorban a munkásmozgalmat, a független szakszervezeteket, a belőlük kifejlődő pártokat, egyszóval mindazt, amit a klasszikus politológia a „baloldali” erők között tart számon.

Oroszországban ma életbevágóan nagy szükség van olyan politikai struktúrákra, amelyek képesek megteremteni a „baloldali” erők tömbjét, mivel csak egy ilyen tömb megléte, a „baloldali” mozgalom széleskörű támogatottsága, a népes­ség legkülönbözőbb rétegeiben kivívott tekintélyének növe­kedése lehet a garancia a társadalom valóságos demokrati­zálására, forradalmi átalakításának visszafordíthatatlansá­gára.

A politikai rendszer demokratizálásának harmadik szakasza a meglevő pártok közötti viszonyok tisztázásá­nak, kapcsolataik meghatározásának és a politikai erők blokkokba tömörülésének szakasza lesz. Az „első vonal” pártjai között üresen hagyott politikai mezőt a „kis” pártok töl­tik majd be, amelyek azután blokkokba tömörülnek. Ebben a szakaszban számítani kell gyakorlatilag a legkülönbözőbb pártok alakulására, amelyek a társadalom jelenlegi struktú­rája mellett egyáltalán lehetségesek: ilyen lehet egy paraszt­párt, amely a szövetkezetieket és a kisebb parasztgazdasá­gok tulajdonosait fogja képviselni, valamiféle Szabad Munka Pártja (a közép- és nagyvállalkozók érdekeinek védelmére), egy munkáspárt (ez mintegy kiegészíti a Szocialista Pártot, amely természetszerűleg nem tudja és nem is akarja majd az egész munkásosztály érdekeit képviselni). Nem marad párt nélkül persze az egyház sem, és teljes hangerővel meg fog­nak szólalni a Zöldek, a kommunista párt átalakul a „demok­ratikus szocializmus” pártjává, az SZKP „balratolódására” pedig válaszképpen létrejön egyfajta oroszországi nemzeti, illetve néppárt. Az ötletekben oly gazdag oroszországi értel­miség bizonyára nem éri be a meglevő másfél tucatnyi párttal, és újabbakat fog kitalálni…

A már létező és ezután alakuló pártok nagy része igényt támaszt majd arra, hogy a különböző – „baloldali”, „jobboldali”, demokrata vagy hazafias – tömbök valame­lyikének a „magja” legyen. Ami a „baloldaliakat” illeti, kívá­natos lenne, hogy ebben a tömbben találják meg helyüket a szocialisták mellett a parasztpárt, a „Zöldek”, a „demokra­tikus kommunisták” – ha lesznek ilyenek -, az anarchisták, a „szövetkezeti szocialisták”, a neomarxisták, a neotrockisták és mindazok az egyéb szervezetek, amelyek kedvező irányú politikai fejlődésük révén valóban „baloldaliakká” válhatnak.

A „baloldali” pártok nem létezhetnek a munkások, a mű­szaki-technikai dolgozók, a diákság, az értelmiség stb. tö­megmozgalmának támogatása nélkül. (Gondoljunk az „új baloldal” mozgalmára, a lengyel „Szolidaritásra”…) A „balol­daliak” a szó szoros értelmében csak akkor válhatnak ütőké­pes erővé, amikor a tömegek már kezdik felismerni érdekei­ket, követelik kielég ítésüket a hatalomtól: kimennek az utcára, sztrájkokat szerveznek (ha más eszközük már nincs), bojkot­tálják a kormányzat döntéseit és így tovább. Kérdés, hogy az 1989 nyarán tapasztalt helyi fellobbanások kiterebélyesednek-e szervezett mozgalommá, s ha igen, mikor. Hiszen az egész oroszországi munkásosztály – az a mindössze 1-2 százalék -, amelynek nevében az 1917-es szocialisták fellép­tek, a húszas években eltűnt. A lumpenek – paraszti jövevé­nyek-akik az iparosítást végrehajtották, tulajdonképpen nem tekinthetők munkásosztálynak. Az államilag adományozott fi­zetés, a gyötrelmek, amelyeket a rendőrhatóságok módjára működő szakszervezetek és hivatalok okoztak, megtették ha­tásukat: ezek az emberek a valódi munkássá, a „magáért való osztállyá” váláshoz vezető útnak egyelőre csak a kezdetén vannak.

Hasonló metamorfózison ment és megy át az orosz értel­miség is, amely annak idején a nomenklatúrát alkotó osztály kiszolgálója lett. Megértjük-e valaha is, hogy a tanítók, az or­vosok, az egyetemi tanárok sztrájkba lépnek? Nincs kizár­va…

Összegezve tehát, a politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszában, miután megjelentek a „második vo­nal” pártjai és elfoglalták a „nagy” pártok közötti politikai teret, a politikai erők blokkokba tömörülnek. Feltehetőleg négy ilyen tömb szerveződik majd, vagyis nem több és nem kevesebb, mint amennyinek lennie kell. Fölösleges lenne itt újra ismétel­getni, hogy miféle blokkok ezek, és milyen pártok és politikai struktúrák alkotják majd. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a politikai helyzet további alakulását nem az „élcsapat” és a liberálisok szembenállása fogja meghatározni, ahogyan ez a politikai demokrácia kialakulásának első és második szakaszában történt, hanem egyre inkább a „baloldali” de­mokraták és a „jobboldali” autoriterek szembenállása.

„Kétpártrendszer” – a két legerősebb és egymással ver­sengő párt dominanciája, a „köréjük települt”, hozzájuk csat­lakozó kisebb politikai struktúrákkal – jellemzi ma a legtöbb fejlett országot, amelyek bejárták a polgári társadalom és a politikai demokrácia hosszú útját: az Egyesült Államokban a demokraták és a republikánusok, Angliában a konzervatívok és labouristák, az NSZK-ban az SPD és a CDU-CSU stb. Oroszországban a polgári társadalom kiépülésének a job­bágyfelszabadítástól 1917-ig terjedő története ugyancsak két politikai erőcsoport szembenállását mutatja. „Nyugatosok­nak” és „szlavofileknek” hívták őket. Hét évtized múltával Oroszország visszatér egykori önmagához. Új „nyugato­sok” és új „szlavofilek” – azt hiszem, nemsokára e szerint az elv szerint fogják osztályozni az Oroszországban lé­tező politikai mozgalmakat és struktúrákat; annak ellené­re, hogy a politikai lexikonokban bizonyára más – nem nem­zeti-állami, hanem politikai alapon megalkotott – fogalmak kapnak elsőbbséget, amilyen pl. a „baloldali” és a „jobbol­dali”. Várható-e, hogy országunkban a „baloldaliak” vala­ha is fölébe kerekedjenek a „jobboldaliaknak”, vagy pedig Oroszországnak az a sorsa, hogy mozgása felfelé haladó spi­rál helyett zárt körpályán mozogjon: a totalitarizmus rendsze­rétől a rendszer tagadásának totalitásáig, a totális önkénytől a totális liberalizmusig, amelyet azután rövidesen felvált a totá­lis uralomnak egy újabb formája? Az embert akaratlanul is le­nyűgözi A. I. Herzen jóslata, aki 150 évvel ezelőtt megmondta: „A szocializmus valamennyi fázisában ki fogja fejleszteni ön­nön végleteit, a badarságokat. És akkor a forradalmi ki­sebbség titáni kebléből újra feltör majd a tagadás kiáltása, és újra elkezdődik a halálos küzdelem, amelyben a szocializmus a mai konzervativizmus helyét foglalja el, és győzelmet arat felette az eljövendő, előttünk ma még ismeretlen forradalom.” (Epilógus, 1849.)

(Ford.: Tomori Lajos)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. A szerk.

Jegyzetek

1 Helyesebb volna párt nélküli rendszerről beszélni, mivel az SZKP nem tekinthető a szó klasszikus értelmében pártnak, még csak politi­kai szervezetnek sem. Az SZKP az állami, pontosabban az államfe­letti struktúra része.

2 Nem vizsgáljuk itt a szövetséges köztársaságokban működő politi­kai mozgalmakat. Az elemzés az oroszországi föderációra, illetve az egész Szovjetunió területén működő politikai szervezetekre, moz­galmakra és áramlatokra szorítkozik.

3 Itt a totális hatalom adott intézményéről, az SZKP-ról van szó, nem valamilyen általános értelemben vett totalitarizmusról.

4 Federacija szocialisztyicseszkih objegyinyenyij i klubov (FSZOK) – 1987 januárjában alakult; Vszeszojuznij szocialno-polityicseszkij klub (VSZPK) – 1987-ben alakult; Moszkovszkij Narodnij Front (MNF): Rosszijszkij Narodnij Front (RNF).

5 Persze két lábon állni könnyebb, mint egy lábon… Igaz, az ilyen két lábon állást (a „jobboldaliak” és a „baloldaliak” érdekeinek manipu­lálását) némelyek centrizmusnak nevezik, mások szerint ez „két széken ülés”, ismét mások azt mondják: elvtelenség …

6 Mihail Maljutyin a Marxizmus-Leninizmus-Oktatók Egyesített Frontjaként aposztrofálta a szervezetet, ami nézetem szerint igen­csak közel jár az igazsághoz.

7 Például a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listáin szép számban találhatók a nomenklatúra tagjai, akik egyelőre (a vá­lasztási kampány idejére) színt váltottak. Moszkvában a Komszomol Kirov-kerületi bizottságának derekas erőfeszítései nyomán felkerült a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listájára Sz. Szmirnov – az a Komszomol kb-titkár, aki annyi mindent megtett az ifjúsági szervezetben a demokrácia elfojtására, hogy felkerülése erre a listára nem egyéb, mint a Demokratikus Platform lejáratása.

8 Gondoljunk arra, hogy például a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsá­ban milyen alapon sorolnak valakit a demokraták közé: aki az alkot­mány 6. cikkelyének eltörlése mellett szavaz, demokrata, aki ellene, konzervatív; aki a piacra és a magántulajdonra voksol, az demokra­ta, aki ellene, az konzervatív – és így tovább.

9 Azok a 10-15 (maximum 50) főből álló csoportosulások, amelyek 1988-ban és 1989-ben pártnak nevezték magukat, valójában nem­igen tekinthetők annak. Véleményük szerint az olyan szervezetek minősíthetők pártnak, amelyek meghatározott társadalmi csopor­toknak abból a szükségletéből alakulnak, hogy szervezetileg egy­ségbe tömörüljenek érdekeik érvényesítésére. Azokat a csoporto­sulásokat, amelyek jószerével semmit és senkit sem képviselnek önmagukon kívül, indokolatlan lenne a pártok közé sorolni.

10 Kivéve azokat az eseteket, amikor a „szocializmus” kifejezést a tö­megmozgalmak hullámain hatalomra jutott diktatórikus rezsimek éppen e tömegek félrevezetésére használták fel. így volt ez a nem­zeti-szocialista Németországban, így történt nálunk is.

11 „ A „dolgozók” kifejezést annyira lejáratták a sztálinizmus ideológu­sai – most még tetejébe a „Dolgozók Egyesített Frontjai” szervezet is a cégtáblájára írta – hogy sokakban émelygést kelt. Dehátmitte-gyünk, ha azoknak a megnevezésére, akik munkából, nem pedig jövedelemből élnek, egyszerűen nincs más szó.

12 „Önöknek hatalmas megrázkódtatások kellenek, nekünk hatalmas Oroszország” – ismétlik némelyek P. Sztolipin szavait; „elegünk van a kisajátításokból” – mondják mások. De végtére is mindaz, ami országunkkal 50-70 évvel ezelőtt történt (hatalmas megráz­kódtatások, kisajátítások stb.), nem a munkásmozgalom miatt történt, hanem éppenséggel a hiánya miatt, Oroszország mun­kásosztályának számbeli gyengesége, megfélemlítettsége és el­szigeteltsége miatt.

13 Itt csak azokat a struktúrákat soroljuk fel, amelyek nemcsak frazeo­lógiájukban, hanem lényegük vagy legalábbis tendenciájuk szerint „baloldaliak”.