A náci Németország – rasszista ideológiájának megfelelően – egészen más háborút folytatott keleten, mint nyugaton. A szerző szerint: ez a különbség nem fejeződött ki a háború nyugat-európai képzetében, amely megkísérelte kollektív, nemzeti tapasztalattá tenni azt a szenvedést, amely a valóságban csak a lakosság egyes csoportjainak, elsősorban a zsidó származású állampolgároknak jutott osztályrészül. A közös nemzeti emlékezés így szükségképpen illuzórikus: a második világháború töredékes és széthullott tapasztalatának Nyugat-Európában csak töredékes és széthulló emlékezete lehet.

Írásunkban kísérletet teszünk annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy milyen fogalmakkal jelenítették meg a II. világháború alatt és után a háború természetét Nyugat-Európában – pontosabban a náci Németország által elfoglalt és megszállt nyugat-európai országokban (Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában és Norvégiában) -; hogyan próbálták az I. világháborús, az 1914-1918 között a keleti fronton történt események terminológiájával értelmezni a II. világháborút. Ez az összevetés olyan elemekre világít rá, melyek érhetőbbé teszik, hogy "az 1918 utáni korszakkal ellentétben miért következett be mélyreható és tartós törés a II. világháborút követően a nyelv és képzet funkciójában" (Jay Winter, Sites of Memory, Sites of Mourning, 8. oldal). Először megvizsgáljuk, hogyan éltek tovább Nyugat-Európában a hadviselés hagyományos kódjai a náci Weltanschauungskrieg példátlan borzalmainak megnevezésében. A második kérdéskör azt igyekszik feltárni, hogyan hatott a tömegek halálának korábban soha nem tapasztalt földrajzi szétszórtsága a háború megjelenítésére. Dolgozatunk harmadik része azzal foglalkozik, hogyan vetítették bele az I. világháborús sémákba a II. világháború eseményeit annak ellenére, hogy az I. világháború legfontosabb strukturális elemei, mint például a hadsereg, a katona, a frontvonal, a harcmező és a nemzet fogalmai elvesztették korábbi jelentésüket.

1. A hagyományos háborús kifejezési formák a Weltanschauungskrieg korszakában

Hogy megértsük, hogyan interpretálták a háború eseményeit a nyugati fronton, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a II. világháború – mely a civil lakossággal szembeni kegyetlenségnek a történelemben soha nem tapasztalt formáit és méreteit produkálta – eleinte, tehát az események kezdetén részben visszatért a legális erőszak hagyományos, ám az I. világháború során megsértett keretei közé. Ennek legnyilvánvalóbb példája az az összes harcoló fél által tiszteletben tartott döntés volt, hogy nem vetnek be harci gázokat. Noha a Wehrmacht nagy mennyiségben állított elő és tárolt harci gázt, Adolf Hitler, az első világháború veteránja még a legkritikusabb harci helyzetekben sem volt hajlandó ehhez a fegyverhez folyamodni, jóllehet éppen ezt a fegyvert a történelemben példátlan módon a civil lakosság ellen fenntartások nélkül bevetette – mindez jól tükrözi a náci hadviselés komplexitását, azt, hogy egyszerre lépte át a kegyetlenség korábban elképzelhetetlen határait, s közben újrarajzolt bizonyos határokat. A katonai etika és a lakosság bizonyos csoportjaira vonatkozó másféle etika közötti szakadékot, melyet a fenti példa illusztrál, tovább növelte a különböző harcoló felek által alkalmazott viselkedési normák eltérése. Három példán fogjuk megmutatni, hogyan élt tovább, illetve hogyan támadt fel Nyugat-Európában az "igazságos háború" hagyományos fogalma a totális háború korszakában: első példánk 1940-re, a Nyugat-Európát megszálló német csapatok viselkedésére, illetve az 1914-es magatartásukkal való állandó összehasonlításra vonatkozik; a második arra, hogyan bánt a náci hadsereg és a német állam a hadifoglyokkal, a harmadik pedig arra, hogy a franc tireur (gerilla) figurája hogyan élt tovább egyidejűleg mint követendő példa és mint erkölcsi tilalom a megszállt országok ellenállási mozgalmai számára.

A megszálló német hadsereg az I. világháborúban súlyos atrocitásokat követett el a civil lakosság ellen, s ennek emléke 24 évvel később, 1940 májusában Belgiumban és Észak-Franciaországban tömegpszichózist okozott, és milliók délre menekülését váltotta ki. A civilek félelmét azonban az események nem igazolták. A német csapatok fegyelmezett viselkedése, a civil lakosság iránt tanúsított korrekt, mi több, udvarias magatartása pszichológiailag széles körben elfogadhatóvá tette, leg­alábbis a háború kezdetén, a megszállás tényét. 1940 nyarán a legtöbb menekült visszatért otthonába. A megszállók és a velük együttműködő helyi mozgalmak éltek is a lehetőséggel, és visszájára fordították a vádakat, amikor a helyi hatóságokra mutogattak mondván, hogy pánikot keltettek, a lakosságot az utakra hajtották, pedig a civilek biztonságban otthon maradhattak volna. Azokat a polgármestereket, akik "elhagyták" posztjukat, s ilyenformán magára hagyták a gondjaikra bízott lakosokat is, leváltották, és helyükre újakat neveztek ki. Elsősorban Belgiumban a kollaboráló mozgalmak és a megszállók üldözték azokat az ellenálló csoportokat, amelyek letartóztatták és Dél-Franciaországba hurcolták az ellenség titkos ügynökeit: a háború előtti időszakban is megrögzött nácikat, a németbarát elemeket, a német állampolgárokat, illetve azokat, akik korábban német állampolgárok (azaz javarészt zsidó menekültek) voltak. E letartóztatások önkényes jellege, valamint az a tény, hogy zsidókat és az új rend antiszemita híveit egyazon elvi alapon fogták le, a "deportálások" embertelen körülményei, mi több, az "atrocitások", különösképpen egy epizód, melynek során 21 gyanúsítottat – köztük a flamand fasiszták vezérét, Joris van Severint – végeztek ki az Abbeville-ből visszavonuló, pánikba esett francia csapatok, azzal a következménnyel jártak egyfelől, hogy a kollaboráns hatóságok általuk mintegy igazolni tudták a megszállókkal való együttműködést, másfelől pedig lehetővé tette számukra a régi rend teljes körű elítélését. Ilyenformán ezeket az eseményeket a fegyelmezett, vagyis legitimnek tekintett német megszállásra adott helytelen reakciók kiváltó okának tekintették. Az összeomlással járó pánikot Franciaországban is a harmadik köztársaság erkölcsi bukásaként értékelték. Az atrocitások vádjai itt is arra szolgáltak, hogy a megszállás okozta erőszak erkölcsi felelősségét visszájára fordítsák. Ennek legjellemzőbb példája Jean Moulin öngyilkossági kísérlete, amikor a német megszállók arra próbálták rávenni őt, Chartres rendőrfőnökét, hogy írjon alá egy dokumentumot, mely a francia gyarmati csapatok nyakába akarta varrni a körzetben történt atrocitásokat. A fegyelmezettség és a történelemben nagyra értékelt harci erények újjáéledése állt annak a képnek a középpontjában, amit a nácik magukról kialakítani igyekeztek, és e kép lényeges eleme volt az igazságos megszállók versus bűnös ellenállókról a két világháború között kialakult, a hamis és valós atrocitásokról szóló – beleértve a Schwarze Schmach, azaz a "fekete szégyent" is – tovább élő propagandának. Azok a társadalmak, melyek korábban még nem szereztek tapasztalatot a német megszállásról és a modern hadviselésről, gyakorlatilag még fogékonyabbak voltak a korábban nem tapasztalt német "korrektség" iránt. Dánia ellenállás, illetve egyetlen erőszakos cselekmény nélkül – mind a dánok, mind a németek részéről – engedte át területeit a német csapatoknak (a semleges Belgium kétszer is megtagadta a területén való áthaladást a német csapatoktól). A német katonák jelenlétét – főképp az erőszak hiánya miatt – a dán társadalom gyakorlatilag 1943-ig szó nélkül elviselte. Hollandiában ugyanakkor a lakosságot mélységesen megrázta a német megszállás, melyet ötnapi kíméletlen bombatámadás vezetett be, s ennek során Rotterdam súlyos veszteségeket szenvedett. A megszállás Hollandiát brutálisan szembesítette a modern hadviseléssel s ilyenformán sok szempontból a huszadik századdal. Hogy az események mennyire felfoghatatlanok, érhetetlenek voltak a hollandok számára, mi sem mutathatja jobban, mint a királynőnek a megszállást követő nyilatkozata, melyben "példátlannak" nevezi a történteket – figyelmen kívül hagyva a néhány hónappal korábban Lengyelország és Csehszlovákia ellen elkövetett atrocitásokat, illetve a két évtizeddel korábban Európa nagy részét sújtó háború eseményeit. Ám nem sokkal a légitámadások okozta kezdeti sokkot követően a megszállók jelentősen mérsékelték az erőszak alkalmazását, s ezzel egyidejűleg a lakosság – az ellenállási mozgalmakat is beleértve – sem helyeselte a megszállókkal szembeni erőszakos fellépést az öt évig tartó, a németek kapitulációjával záruló korszakban (erre majd a későbbiekben kitérünk).

A német csapatok "korrekt" viselkedése 1940-ben nem puszta propaganda volt, ahogyan az 1914-es atrocitások java része sem. Mindkét eseménysor a "kegyetlenkedés" fogalmának korábbi jelentését vonta kétségbe – amit 1914-ben a nyugat-európai országok katonái még nem tapasztalhattak meg, a későbbi tapasztalataik viszont azzal a következménnyel jártak, hogy jelentősen meghatározta viselkedésüket 1940-ben. A német csapatok gyakorlatilag a megszállás egész időszakában "korrekt" magatartást tanúsítottak. A nyugat-európai katonai szolgálatot úgy tekintették, mint a frontszolgálat alóli felmentést – hiszen ténylegesen az is volt. Párizs, Amszterdam, Koppenhága vagy Brüsszel turistautakat jelentettek a legtöbb ott állomásozó katonának, és lehetetlen volt akár összevetni is a megszállt nyugati és a megszállt keleti országok lakosságával szemben tanúsított magatartásukat. A harci cselekményeket – jobban mondva a harci cselekmények hiányát – a megszálló apparátusok funkcionálisan is elkülönítették a rendfenntartó vagy megtorló akcióktól. Csak a megszállás huszonnegyedik órájában, amikor a szövetségesek partraszállása visszahelyezte a hadszínteret Nyugat-Európába, fordult elő néhány atrocitás a civil lakosság sérelmére (ez történt Oradourban, Puttenben), illetve a katonákkal szemben, például Bastogne-ban. Ekkor és csakis ekkor, azaz harci helyzetben fordulhatott elő, hogy Nyugat és Kelet összemosódik (legjellemzőbben ez Oradour esetében érhető tetten). A "brutalitáshoz", amely az embertársakkal szembeni viselkedést általában meghatározta, még hozzá kellett járulnia a rasszista hierarchiának, hogy előálljon az a képlet, melynek megfelelően a Wehrmacht katonái gyökeresen eltérő viselkedést tanúsítottak a civilekkel szemben attól függően, hogy melyik földrajzi térségben harcoltak. Magatartásukra keleten a lakosság iránt érzett faji alapú megvetés volt a jellemző, míg a Párizsban állomásozó német katonákat, sőt a pártalkalmazottakat is valamiféle kulturális alsóbbrendűségi érzés fojtogatta. A francia ellenállásról szóló A tenger csendje című regény, amely egy francia családhoz elszállásolt német tiszt története, egyformán sokat mond a német és a francia magatartásról.

A hadifoglyokkal szembeni bánásmód hasonlóan illusztrálja a náci Németország magatartásának kettősségét: az egyik helyszínen szigorúan tiszteletben tartották a nemzetközi megállapodásokat, a másikon pedig szisztematikusan megtizedelték a foglyokat. A villámháború egyik következménye az volt, hogy óriási tömegek estek hadifogságba. Franciaország esetében ez a teljes francia hadsereget jelentette. Az 1940 májusában és júniusában fogságba esett másfél millió francia katonából mintegy egymillió a háború végéig hadifogoly maradt. A fogságban körülbelül húszezren vesztették életüket, s ezt akár természetes halálozási aránynak is tekinthetjük, ha arra gondolunk, milyenek voltak az átlag német civil életkörülményei a háború utolsó időszakában. A háromszázezres holland hadseregből mindössze húszezren estek hadifogságba, a többieket mind szabadon engedték 1940 nyarán. A holland katonák szabadon bocsátását, ami éles ellentétben állt a francia helyzettel, egy eskü tette lehetővé, miszerint a hadifoglyok megfogadták, hogy a továbbiakban tartózkodnak a németekkel szembeni katonai fellépéstől. Mindössze hatvan tiszt tagadta meg az eskü letételét, a többség kötelességének érezte, hogy tartsa magát ehhez az eskühöz. Amikor 1942 májusában lelepleződött egy holland földalatti hadsereg szerveződésének terve, melyben hivatásos tisztek is részt vállaltak – a hadsereget kimondottan háború utáni célokból kívánták létrehozni, nem pedig a megszállókkal szembeni ellenállás érdekében -, akkor a megszállók a holland katonákat újra visszarendelték a fogságba, de önkéntes alapon, és persze ez a lépés csekélyke eredménnyel járt. Belgiumban a hétszázezres hadseregnek mintegy a harmadát vitték hadifogolyként Németországba, de fogságuk első évében a flamand katonákat – akiket nyelvvizsga alapján válogattak ki – szabadon bocsátották, míg francia nyelvű honfitársaik fogságban maradtak. A francia és a holland anyanyelvűek közötti megkülönböztetés mögött – hiszen a nyelv választotta el Franciaországot Hollandiától, és ez osztotta két részre Belgiumot – politikai számítások húzódtak meg, mivel a holland anyanyelvűeket a rokon kulturális gyökerek miatt a németek sokkal fogékonyabbaknak gondolták a németbarát magatartásra, mint a francia anyanyelvűeket. Ezzel együtt is mindkét csoporthoz tartozókat egy reguláris hadsereg katonáinak tekintették, akikre a genfi konvenció megállapításai érvényesek. Itt elég egyetlen statisztikai adat annak a különbségnek az érzékeltetésére, hogyan bántak a német fogságba esett 5,7 millió szovjet hadifogollyal: közülük 3,3 millió röviddel a szovjet területek megszállása után éhen halt, vagy tömeges kivégzések áldozata lett.

A nyugat-európai hadifoglyok a genfi konvenció értelmében jogosultak voltak diplomáciai védelemre (ezt a francia foglyoknak kivételesen a saját, Vichyben székelő kormányuk biztosította), nyilvántartásba vételre és a nemzetközi Vöröskereszt nyújtotta segélyre (mely hatékonyan alkalmazta a nácik által a katonákkal és a civilekkel szemben alkalmazott megkülönböztető szabályokat), a nemzeti tábori lelkészszolgálat nyújtotta lelki támaszra, továbbá levelezhettek, csomagokat kaphattak és élhettek az önszerveződés lehetőségével. A hadifoglyok státusa különlegesen hathatós védelmet jelentett: a náci Európában nem volt biztonságosabb hely a zsidó származásúaknak egy, a németek által irányított hadifogolytábornál. A náci rendszerben a hadifogoly tradicionális státusa (Vichy számára a háborús veterán státusa volt hasonló szentség) volt az egyetlen, védelmet nyújtó állapot, miközben más, jól körülírt státusok, mint például a köztisztviselőké, semmi védelmet nem jelentett. A közkatona és a tiszt, a Stalag (legénységi fogolytábor) és Offlag (tiszti fogolytábor) közötti megkülönböztetés hasonlóképpen szent és sérthetetlen maradt. Amikor a náci hatóságok az egyre súlyosabb következményekkel járó, növekvő munkaerőhiánnyal kerültek szembe, először felajánlották a francia hadifoglyoknak, hogy legyenek civil munkások a német munkásokkal egyenlő bérért, azt remélve, hogy ezzel növelik teljesítményüket. 1944 áprilisában a munkaerőhiány még a népirtás végső ideológiai imperatívuszát is felülírta, amikor a magyar zsidókat a koncentrációs táborokba a puszta megsemmisítés mint fő cél mellett munkavégzés céljából is vitték a koncentrációs táborokba, és a foglyok munkaerejét, amennyire csak gazdaságilag lehetett, kihasználták (a munka nem pusztán büntető eszköz volt). Ám a legnehezebb időszakban sem merült fel egyetlen percre sem annak a lehetősége, hogy a fogoly tiszteket bevonják a munkába. A katonai erények és a hierarchia iránt érzett tisztelet kikezdhetetlen közös alapérték maradt mind az SS-elit, mind a felsőbb katonai körök számára.

A harmadik példa a figyelem középpontjába a megszállók helyett a leigázott országok lakosságát állítja, és azt mutatja meg, hogy a háború idején ők hogyan interiorizálták a törvényes erőszak fogalmát. Az 1914-es atrocitásokról folyó szenvedélyes, hazafias viták egyik legmegdöbbentőbb aspektusa az volt, hogy a helyi civil lakosság, a helyi politikai és vallási intézmények, a háború alatt hatalmon lévő nemzeti kormányok, illetve a háború után színre lépő kormányok, melyek jelentéseket és apologetikus dokumentumokat adtak ki, mind vehemensen tagadták a puszta feltételezést is, hogy gerillák, azaz civilek ellenséges katonákra támadtak volna – azaz ezzel implicite azt állították, hogy ha ilyen gerillák léteztek volna, akkor a német megtorlás törvényesnek tekinthető lett volna. Első pillantásra 1944-ben meglepő irányváltás történt: nem a német megszállók, de áldozataik állították kitartóan, hogy léteztek ellenállók, s ezek a kijelentések rendszeresen túlzóak és bevallottan is csak a képzelet termékei. Maga a gerilla kifejezés a francia kommunista ellenállás brigádjainak önmeghatározását fejezi ki: gerillákról és partizánokról beszélnek (francs tireurs et partisans), de 1940-ben ezzel a címmel jelent meg egy liberális flamand földalatti ellenálló szervezet lapja is. Miután 1940-ben a nemzeti hadsereget a megszállók félresöpörték, forradalmi hadviselésre emlékeztető helyzet állt elő, vagyis nem 1914, hanem inkább 1870 ismétlődött meg, s ez a szituáció általános felkeléssel oldható csak meg, legalábbis a retorika szintjén. Mégis, ez a két világháború között még törvénytelennek tekintett retorikus felhívás éles ellentétben áll azzal a korábbi, vitatható nézettel, amely szerint német katonára csak a rendes harci cselekmények során szabad lőni.

Az oradouri mészárlás túlélőinek kollektív identitása szerint ők ártatlan áldozatok: ennek számukra döntő fontosságú bizonyítéka az a tény, hogy környékükön nem volt semmilyen gerillatevékenység a megszállás idején. Hasonlóképpen az Arezzo mellett fekvő Civitella – a nácik által a civil lakosság ellen Nyugat-Európában elkövetett gaztettek egy másik színhelye – lakóinak emlékezete a helyi partizánmozgalomra hárítja a felelősséget, mondván, hogy felelőtlen magatartásukkal ők idézték elő a lakosság lemészárlását, és kevésbé vádolják a német gonosztevőket. A reguláris hadsereg legitimitása ezek szerint a népi interpretációban még akkor is erősebbnek tűnik, amikor ártatlan civileket gyilkol, mint a gerillák legitimitása, akik pedig a törvényeket kiiktató megszállót vagy brutális elnyomót pusztítatnak el. Az állam által szentesített erőszak monopóliuma megingathatatlan érvényességet élvezett a háborúban álló társadalmakban is. Hollandiában és Dániában, ahol a politikai polarizálódás erőtlen volt, és a modern háború tapasztalatai is hiányoztak, az ellenállási szervezetek bármiféle erőszakos akciója erősen korlátozott volt. Önmagáért beszél a következő epizód: a holland kálvinista ellenállási szervezet titkos megbízottat küldött egy alkotmányjogi professzorhoz azzal a kéréssel, hogy az vizsgálja meg, vajon törvényes-e, ha a földalatti mozgalom aktivistáit erőszakos cselekmények révén látják el dokumentumokkal és élelmiszerjegyekkel.

A nyugat-európai ellenállási mozgalmak történetében csak kivételesen alkalmazták – és máig is vitatják – azt a stratégiát, hogy egyetlen német katonát is lesből lőjenek le. Az első kommunista ellenálló, Fabien ezredes figurája, aki a párizsi metróban agyonlőtt egy német tisztet 1941 augusztusában, sokkal inkább emblematikus, mint reprezentatív. Kommunista körökben egyfelől azért vetették el ezt a stratégiát, mert a német megtorló akciók során a letartóztatott illegális harcosok és ártatlan civilek óriási árat fizettek az ellenség megsemmisítéséért, másrészt pedig e lépés teljességgel népszerűtlen volt. Ráadásul a gerillaharc jogosságát még ideológiai alapon is megkérdőjelezték, mondván, a német hadsereg besorozott katonájára lőttek volna, akinek a politikai nézeteit – eltérően a milicisták (a francia kollaboránsok) vagy a Gestapo alkalmazottainak nézeteit illetően – nem ismerték, így tehát akár elvtársat is elpusztíthattak volna. A vaktában folytatandó lövöldözés ezenkívül összeegyeztethetetlen volt a kommunista párt akciójával: a német katonákat német nyelvű röplapokon szólították fel a dezertálásra és felforgató tevékenységre. A stratégiai opportunizmussal párhuzamosan, ezen érvelés során a kommunista ellenállás egy furcsa bakugrással odáig jutott, hogy a politikai milíciától eltérően a reguláris hadsereget egyfajta legitimációval ruházta fel. A stratégiai vitát még inkább kiélezte az a tény, hogy a legtöbb radikális akciót, mint például Toulouse egyik, német katonák által látogatott színháza ellen elkövetett robbantást, emigránsokból – elsődlegesen kelet-európai zsidókból – álló egységek hajtották végre. Ki nem mondva ezeket a csoportokat azzal vádolták, hogy saját élethalálharcukat összekeverik a francia nép általános érdekeivel, melyeket leginkább az szolgál, ha elkerülik a megszállók politikai radikalizálását. A belga partizánmozgalom csak 1943 első heteiben folyamodott a német katonák elleni fegyveres támadás eszközéhez; stratégiájukat az változtatta meg, hogy a tömeges letartóztatások megtizedelték a párt tagságát, és a németek a kollaboránsok ellen végrehajtott akciók megtorlásaként a letartóztatott kommunistákat kivégezték. A francs tireur– (gerilla-) stratégia öngyilkos következményei hamarosan arra kényszerítették a belga partizánokat, hogy taktikát váltsanak, és ettől kezdve a belga "árulók" megsemmisítése volt a céljuk. A szövetséges partraszállást megelőző hónapokban az emigrációs kormány nyomására a kommunisták vezette Függetlenségi Front még arról a tervéről is lemondott, hogy a szövetséges erők közeledtével általános felkelésre szólítja fel a lakosságot, és ezzel elfogadta, hogy a reguláris hadseregek összecsapása idején a segéderő szerepét játssza.

Az I. világháborúból való emlékei miatt a gerillaharcok kísértete erősen foglalkoztatta Hitlert, és drákói fellépést követelt a katonái ellen elkövetett merényletek megtorlására, ám ezeket a drákói lépéseket a megszálló hatóságok helyi képviselői általában enyhítették, ők ugyanis tartottak attól, hogy ezzel a lakosságot maguk ellen fordítják, vagyis épp az ellenkező hatást váltják ki. A német megszálló hatóságok helyi alkalmazottai egyre ritkábban alkalmazták a kollaboráns mozgalmak védelmében a tömeges megtorló kivégzéseket, miközben egyre aktívabban támogatták a titkos halálosztagok tevékenységét, melyek ilyen módon az ellenálló és a kollaboráns honfitársak közötti polgárháborúvá "züllesztették" a politikai erőszakot. Ez a stratégia, mely gyakorlatilag kriminalizálta az ellenállási mozgalmat, és elárulta a német segítséggel szerveződött kollaboráns szervezeteket, egyben arra is szolgált, hogy a politikai erőszakot – legyen bár igazságtalan vagy törvényes – leválasztotta a nyugati fronton a Wehrmacht által vívott reguláris katonai összecsapásokról; a németek ezzel a lépéssel is meg kívánták erősíteni, hogy a szövetséges erők tisztességes ellenfeleknek tekintsék őket, akik rászolgálnak a hagyományos hadviselés írott és íratlan szabályainak megfelelő bánásmódra.

Nyugat-Európában a totális hadviselés és a Weltanschauungskrieg nem teljesen mosta el a reguláris hadseregek és a milíciák közötti határokat, a polgárháború és a katonai összecsapás, a hagyomány szentesítette "törvényes erőszak" és a civilek által elkövetett – és esetlegesen a puszta létükért folytatott – "törvénytelen erőszak" közötti különbségeket.

2. Az erőszak formái

A fenti megállapításokat erősen behatárolja a tömegek elpusztításának az I. világháborúban tapasztaltaktól gyökeresen eltérő, új kartográfiája Nyugat-Európában. Miközben a náci megszállók nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy megőrizzék a törvényes katonai magatartás látszatát (ahogy azt fentebb bemutattuk), ezzel egyidejűleg az ideológiai hadviselés radikálisan új módszerét léptették életbe, mely a hagyományos hadviselés egyetlen szabályának sem felelt meg. Részben ennek tulajdonítható, hogy a két háború emberáldozatainak adatai eltérnek mind az abszolút számokban, a veszteségek időbeli és földrajzi megoszlásában és leginkább a háborús halálokok különböző kategóriáit tekintve. A II. világháborús veszteségek abszolút számokban például Franciaországban az I. világháborús veszteségek egynegyedét teszik ki (konkrétan négyszázezret). Hollandiában, melynek lakossága mindössze egyötöde Franciaországénak, s melyet a háború súlyosabban érintett, mint szomszédait, a háborús áldozatok száma nem éri el a kétszázezret. A II. világháború nagyságrendekkel múlta felül az I. világháborús emberveszteségeket, ám Nyugat-Európa megszállt országai kivételt és bizonyos értelemben ellenpéldát jelentenek.

A harci cselekmények csak részben járultak hozzá Nyugat-Európa összes emberveszteségéhez. A Reich szolgálatában harcoló négymillió katonából mindössze 128 000 halt meg a nyugati fronton 1939 szeptembere és 1944 decembere között. Másfelől a megszállás 1940-ben 7500 belga, 2900 holland, 2000 norvég katona életét követelte, Dániában pedig egyetlen katona sem esett el. 1945-ben Norvégia, Dánia és a holland területek javarészt a német csapatok kapitulációja után szabadult fel. Belgiumot és Hollandia déli részét a szövetséges csapatok szabadították fel a Blitzkrieg visszaverése során. Ekkor, 1944 szeptemberében és októberében a németek napok alatt végrehajtották a stratégiai visszavonulást, és ez csekély áldozattal járt. Az összképből részben kilóg Franciaország esete. Az 1940. május-júniusi, hat hétig tartó hadművelet százezer francia katona életét követelte, ez volt a II. világháború legvéresebb epizódja a franciák számára, amikor a halálos áldozatok napi átlagban megközelítették az I. világháború legvéresebb offenzíváiban elpusztultak számát. A többi hadművelet, amiben francia katonák is részt vettek, jóval kevesebb áldozatot kívánt: a nyugati fronton a partraszállás és a győzelem napja közötti időszakban 15 000-en estek el, 8500-an haltak meg Olaszországban és 8000-en az afrikai hadművelet során. Ezen áldozatok közel 60%-a gyarmati, főképpen szenegáli és marokkói katona volt. Ráadásul több francia katona halt meg 1940. június 17. után a Wehrmacht uniformisában, mint a szövetséges hadseregek soraiban összesen; ennek elsődlegesen az volt az oka, hogy a németek által megszállt Elzász-Lotaringiából a Wehrmachtba besorozott és a keleti frontra vezényelt katonák súlyos veszteségeket szenvedtek. A háború során a harci cselekményekben életüket vesztettek száma megközelíti a 150 000-et, ami a teljes francia háborús veszteség egyharmada.

A háborús halottak második legnépesebb csoportját Franciaországban a népirtás zsidó áldozatai alkotják: 75 000 francia zsidó pusztult el, főképpen Auschwitzban. Az áldozatok ezen csoportjának és az 1940-es hadműveletben elhunytaknak van egy közös sajátossága: letartóztatásuk, deportálásuk és meggyilkolásuk jórészt egy rövid periódusra, a zsidók esetében 1942 nyarára koncentrálódik, amikor az összes áldozat kétharmadát fogták el és deportálták. Körülbelül ugyanennyi francia állampolgár vesztette életét Németországban a legkülönbözőbb körülmények között: mint hadifogoly, mint német gyárakban dolgozó kényszermunkás, mint nem zsidó származású koncentrációstábor-lakó. E sokféle kategóriába eső francia állampolgárok, akik Németországban vagy a németek megszállta Lengyelországban nem harci cselekmények közepette, hanem tömeggyilkosságban, rossz bánásmód miatt vagy természetes módon haltak meg, a franciák háborús veszteségeinek másik harmadát alkotják. Az utolsó, kisebb harmadot pedig azok a francia civilek adják, akik Franciaország területén a bombázásokban (kb. 60 000), a harcok során vesztették életüket, illetve akiket a megtorló akciók során a nácik kivégeztek (10 000).

A Nyugat-Európa megszállt országaiból deportált összesen mintegy 200 000 zsidó több mint fele a viszonylag kis létszámú holland közösségből került ki. Az összes holland háborús áldozat 55%-át ők alkotják, a többi holland áldozat a Japán elleni háborúban, a bombázások során (mindkét csoportba kb. 23 000 áldozat tartozik), illetve 1945 telén az éhínség miatt (15 000) pusztult el. Belgiumból 25 000 zsidót deportáltak, kb. 750-et Norvégiából és százat Dániából.

A nyugat-európai háborús veszteségek fenti, futólagos áttekintése is megdöbbentő eltéréseket mutat. A franciaországi háborús áldozatok egyharmada harci cselekmények során pusztult el, míg elhanyagolható a katonai tevékenység során elhunytak száma Dániában és Hollandiában, és gyakorlatilag a nullával egyenlő Norvégiában és Belgiumban. A holland veszteségek javát a genocídium számlájára írhatjuk, Belgiumban ez az áldozatok egynegyede, Franciaországban az egyhatoda, csekély hányad Norvégiában és nagyon kicsi Dániában. A veszteségek az egyes országokon belül is egyenlőtlenül oszlanak meg. A holland zsidó közösség gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Franciaországban a háborús áldozatok aránytalanul nagy részét a zsidó közösség, az annektált területek lakossága, néhány gyarmat, például Szenegál és Marokkó polgárai, a háború előtti kommunista párt tagjai, illetve Normandiának a partraszállás által érintett részein lakók adták.

Ennek ellenére az I. világháborús eseményektől eltérően a megszállt nyugat-európai országok és Franciaország átlagpolgárainak, a családoknak, a szomszédságnak és a munkatársaknak nem volt közvetlen tapasztalata a tömeges halálról és pusztulásról. A csatatéren elszenvedett halál sem vált generációs tapasztalattá. Az I. világháborúban "elveszett egy generáció"; a II. világháború eseményei viszont hadifoglyokra és kényszermunkásokra (mindkét kategóriába kb. egymillió francia tartozik), kollaboránsokra és ellenállókra, száműzöttekre és az üldözések áldozataira szabdalták a kortársak generációját. A "háborús terhek" kiáltóan egyenlőtlenül nehezedtek a besorozottak, az ellenség által üldözöttek és az önkényesen kiszemelt áldozatok vállára. A háború áldozatai között voltak behívottak vagy az önkéntesek azon kis csoportja – számuk eltérő az egyes országokban -, akik valamilyen formában aktívan részt vettek a harcokban, voltak, akik a bombatámadások során vesztették életüket, vagy pedig az ellenség valamiféle külsődleges jegyek alapján azonosította és ölte meg őket. Ám a katonai összecsapások során elszenvedett halál nem volt össznemzeti tapasztalat, és az áldozatok nagy többsége nem is akkor pusztult el, amikor hazafias kötelességét teljesítette.

Hogy a háborús áldozatok értelmet nyerjenek, és a túlélők tiszteleghessenek az áldozatok emléke előtt, szükség lett volna az erőszak és a halál színhelyeinek meghatározására, ám ezeket gyakorlatilag nehezen lehetett körülhatárolni. A megszállás és a felszabadító harcok során nem voltak stabil frontvonalak, s ez egyben azzal a következménnyel járt, hogy katonai temetők szerte Nyugat-Európában találhatók. A kevés kivétel, például a normandiai tengerpart, Arnhem vagy az Ardennek temetői elsődlegesen a szövetséges hadseregek katonáinak sírjait őrzik. A bombázások színhelyei hasonlóképpen távol esnek egymástól; ráadásul a későbbi felszabadítók által elpusztított áldozatok emlékhelyei nem is igazán alkalmasak a közösségi tisztelgésre. Az emigráns kormányok és az emigráns katonai egységek szó szerint a nemzeti határokon túl nyújtották a frontvonalakat, és megszüntették a hátország és a front közötti különbséget.

A deportálás, ez a tagadhatatlanul erőszakos cselekedet porig rombolta a civilek korábbi életformáját, és csak kezdete volt az embertelen bánásmódnak vagy a gyilkosságoknak. Bár a razziák során a zsidó áldozatokkal szemben alkalmazott brutalitás, valamint az a tény, hogy az áldozatok között gyerekek és öregek is voltak, baljós előjeleknek mutatkoztak, de a keletre történő deportálás tudatos kétértelműsége sikeresen egyensúlyban tartotta az áldozatok és a külső szemlélők reményeit és kétségeit. A zsidókkal szembeni brutalitást elítélő tömeges tiltakozás és sztrájk a megszállt Nyugat-Európában csak kivételes esetekben fordult elő, így például az amszterdami gettóban végrehajtott brutális embervadászatot követően. A németek keletre vagy a szemtanúk elől elzárt honi területekre hurcolták el áldozataikat annak érdekében, hogy az üldözés brutalitását csökkentsék, és hogy elkerüljék a megszállók és a megszállt területek lakossága közötti viszony radikalizálódását. Az atrocitások más helyszínen zajlottak, hogy amennyire lehetséges, elrejtsék az eseményeket az avatatlanok elől. A jiddis népmesékben emlegetett képzeletbeli cél, Picsipoj emlegetése a franciaországi Drancy átmeneti táborában megkönnyítette a zsidó gyerekek életben maradását, s ugyanakkor előrevetítette, hogy az utazás végcélja az ismeretlen. A deportálások kétségek és remény közt tartották (szemben a Kelet-Európában az Einsatzgruppen által széles körben alkalmazott helyszíni megsemmisítéssel) az áldozatokat, és egyben a kívülállóknak is lehetőséget adtak arra, hogy elhessegessék legsötétebb sejtelmeiket. Nyugat-Európában a megszálló hatóságok társadalmi értelemben is "átruházták" az atrocitásokat azzal, hogy a megtorló intézkedések vagy a helyi civilek deportálása helyett az idegen (mert menekült) zsidókat végezték ki vagy deportálták; azt remélték, hogy sikerül fenntartani a tisztán katonai, csak törvényes és védekező erőszakot alkalmazó megszállás látszatát. A letartóztatott ellenállókkal szemben foganatosított Nacht und Nebel rendeletnek (a. m. köd előtte, köd utána) döntő szerepe volt abban, hogy az ellenállók interpretációja szerint a deportálás egyfajta eltűnés volt, egy bizonyos halálnem még akkor is, ha jelentőségét a háború után a túlélők a legtöbb esetben eltúlozták. A "terrorista" akciók megtorlására leggyakrabban alkalmazott elrettentő eszköz Nyugat-Európában a deportálás volt, nem pedig a helyszínen való agyonlövés. Szemben a Kelet-Európában gyakorolt módszerrel, a kivégzések rendszerint távoli helyszíneken zajlottak, és csak a megszállás utolsó stádiumában került sor nyilvános akasztásokra vagy kivégzésekre. Ezek a ritka esetek pontosan azért jutottak aránytalanul nagy szerephez a földalatti sajtónak a megszállók kegyetlenkedéseiről szóló beszámolóiban, illetve a felszabadulást követő első visszaemlékezésekben, mert a megszállók is megengedték ezeket az interpretációkat. Miközben a legnagyobb titoktartás közepette a náci elit elképzelhetetlen gaztettek végrehajtásával büszkélkedett, a megszállt Nyugat-Európában még a látszatát is kerülni akarták a brutális fellépésnek. Ennek az lett a következménye, hogy a nyugat-európaiak nehezen tudták elhinni, hogy a megszállt Lengyelországban a németek óriási tömegeket mészároltak le, s még kevésbé a koncentrációs táborok foglyaival szemben alkalmazott szörnyű bánásmódot. Ám ennél fontosabb, hogy ezek a tények ellentmondtak a saját szemükkel látott, a saját bőrükön tapasztalt német magatartásnak. Az I. világháborúban a katonák naponta ezrével adtak hírt a megélt apokalipszisről, esetleg hozzátartozóiktól, ismerőseiktől értesültek a borzalmakról. A II. világháború során a németek által Nyugat-Európában elkövetett gaztettek teljes képe csak 1945 tavaszán vált láthatóvá. Ráadásul a halál továbbra is földrajzilag távol aratott. Az I. világháborúban az a megfogalmazás, hogy valaki "katonai akció során eltűnt", eufemisztikusan a biztos halált jelentette, a felismerhetetlenségig összezúzódott vagy szétszórt testek borzalmát idézte, ezzel szemben a II. világháború befejeztekor az, hogy valaki "eltűnt", nemcsak azt jelentette, hogy nincs sírhelye, ahol a fejfán az ő neve állna, hanem azt is, hogy százezrek halála kétséges volt. Elhurcolt zsidók hozzátartozói, a letartóztatott ellenállók vagy a német ipar szolgálatába állított civilek rokonai csakúgy, mint a szovjet hadifogságba esett elzászi katonák feleségei, az elmenekült kollaboránsok és háborús bűnösök rokonai egyként osztoztak a tragikus és gyászos várakozásban, a remény és kétségbeesés váltakozásában, hiszen a tömeges halált tömeges elhurcolás, a lakóhelytől való elszakadás előzte meg, s ez a gyász folyamatát alaposan késleltette.

3. Metaforikus emlékezet

A megszállt nyugat-európai országokban 1939-1945 között folyó háború különböző okok miatt nehezen talált megfelelő kifejeződési formákat. Elvesztették jelentésüket a háború hagyományosan meghatározó motívumai: a reguláris hadsereg és a háborús erőszak megvalósítója, a katona, akinek erőszakos tetteire az állam adja áldását; a frontvonal és harcmező fogalmai, melyek egyben földrajzilag is körülhatárolják a hősi halált, s melyek lehetővé teszik később a jelentéssel bíró, elvesztett vagy megnyert csatáknak emléket állító emlékművek felállítását. Ezt a helyzetet azonban elsődlegesen nem a totális háború új formái idézték elő, amely elmosta a különbséget a katona és a civil között. Sokkal inkább abból adódott ez az új helyzet, hogy a megszállók egyidejűleg két, egymástól lényegileg különböző háborút folytattak. Egyrészt a katonai megszállás újra visszahozta a legitimált, hagyományos erőszak fogalmát. A megszálló hatóságok politikájának az "együttműködés" volt az elsődleges elve, azaz a megszállt ország lakosságát mint olyant nem tekintették ab ovo a német birodalom ellenségének. Ha a megszállók és a megszálltak egyaránt korrekt és együttműködő magatartást tanúsítanak, akkor – ezen álláspont szerint – megnyílik a német irányítással megvalósítandó új rendhez vezető kölcsönösen előnyös együttélés útja. Másrészt a katonai összecsapásoktól függetlenül a megszállók meghirdették a világnézetek háborúját ideológiai ellenfeleikkel szemben, akiktől mindenfajta emberiességi normát és jogot megtagadtak, legfőképpen azt, hogy katonai ellenfeleikhez hasonlóan a nácik a tisztességes hadviselés szabályait rájuk nézve is érvényesnek tekintsék. Ám ezt a kíméletlen magatartást lényegesen kevesebb ember tapasztalta meg, mint a lövészárokból vívott háborúk kegyetlenségét. Ez az erőszak, mely elsődlegesen a megtizedelt közösségek ellen irányult, a nagy többség számára nem volt a megélt tapasztalat része, mivel az erőszak nem lépte át a kisebb közösségek látóhatárát, illetve általában azt a horizontot, amit a lakosság nagy többsége saját szemével át tudott fogni. Így e kettősség végső soron megnehezítette a nemzet számára a háború jellemzését és megértését. A nemzet a leigázott nyugat-európai országok perspektívájából szemlélve elbukott a háborúban, az áldozatoknak csekély kisebbsége vesztette életét a hazáért vívott harcokban; a tömeges pusztulás nem volt nemzeti, hanem csak erősen részleges, korlátozott tapasztalat.

Az 1914-1918 között zajló "totális" háború és a másik, az 1939-1945 között végbement "totális" háború között fentebb felsorolt különbségek azonban elkerülték az események elszenvedőinek figyelmét, akiket inkább a két összecsapás időbeli közelségéből fakadó folytonosságok megléte foglalkoztatott. A nyugat-európai társadalmak általában, a francia és a belga társadalom pedig egészen konkrétan szörnyű szenvedésekkel, erőszakos cselekményekkel és tengernyi halállal nézett farkasszemet két évtizeddel korábban. A modern háború tapasztalatai áthatották a két világháború közti kultúrát, amint azt Jay Winter meggyőzően bemutatja. Elkerülhetetlen volt az I. világháborúra való hivatkozás – mint azt fentebb példákkal illusztráltuk, az I. világháborús tapasztalatok befolyásolták a negyedszázaddal később történtek értelmezését, és ilyen módon maguknak az eseményeknek a folyamatára is hatással voltak. A II. világháború tapasztalatai, értelmezései szükségképpen a paradigmatikusnak tekintett I. világháború adta keretek között fogalmazódtak meg. Ennek a háborúnak a felidézése, egy erőszakos cselekmény bemutatása jórészt a "nagy háborút" átélt kortársak tapasztalatainak párlata volt, azaz szükségképpen referenciális, mert ugyanazt a nyelvezetet és rituálékat használta, mert integrálódott a társadalmi emlékezet apparátusainak működésébe a közvetlenül a veteránok szervezeteitől egészen a törvénykezésig, az államigazgatásig, sőt a háború áldozatainak emlékére emelt épületekig vagy emlékhelyekig.

A fentiek értelmében Nyugat-Európában az erőszak ténylegesen nem volt "kollektív" tapasztalat, azaz e tapasztalat egyenlőtlenül oszlott meg a lakosság különböző csoportjai között, viszont a későbbiekben nagymértékben "kollektivizálódott" az emlékezetben. Az emlékezés alapjául a tömeges kivégzések és a front metaforája szolgált bizonyos mértékben még azokban az országokban is, amelyek – mint Hollandiában, Dániá­ban vagy Norvégiában – nem vettek részt az I. világháborúban. A II. világháborút követően a társadalmak kollektív emlékezetének nem az elszenvedett erőszak mértéke, hanem annak feltűnően szelektív jellege okozta a legnagyobb bökkenőt. A központi kérdés ennél fogva az lett, hogyan lehet közösségi élményeket találni, hogyan lehet a szétesett múltat közös emlékekkel helyettesíteni. A visszaemlékezők válasza a felettébb szelektív erőszak kérdésére persze az erősen szelektív emlékezés volt, melyben bizonyos tapasztalatok, bizonyos csoportok és bizonyos szimbólumok egy idő után az egész közösség tulajdonává léptek elő, amint az a "nemzeti" emlékezetre általában jellemző. Ez a metaforikus emlékezet – a rész az egész helyett – olyan közös szimbólumokat propagált, melyek a soha meg nem élt közös szenvedést helyettesítik. Szinte a háború befejeztével egy időben a közösség egyetértésével foglalta el helyét az ellenállás emléke a szimbólumok között. A fegyveres összecsapásokra utaló rituálék – zászlók, katonai parádék, az ismeretlen katona emlékét őrző sírhant – és a fegyverrel kivívott győzelem ünneplése az 1945 utáni történelmi kontextusban kevéssé volt meggyőző, és az ellenállási csoportok rövidesen elvesztették azt a szerepüket, hogy nemzeti milieu de mémoire-ként, mintegy megbízásból a nemzeti emlékezet fáklyavivőiként funkcionáljanak. Az 1940-es évek végén és az 1950-es években ettől eltérő és ennél jóval erőteljesebb emlékezet kezdett kibontakozni: a "táborok emléke". Nemcsak arról volt szó ebben az esetben, hogy a felszabadított táborokban a csontvázhoz hasonlatos túlélők és a mészárlás okozta sokk hasonlóan erős hatást gyakorolt a túlélőkre, mint az I. világháborúban a lövészárkokban elpusztultak látványa, hanem arról is, hogy ez a mitológia a hazafias emlékezetet is számításba vette. A koncentrációs táborokból visszatértek között a letartóztatott ellenállók és a nácik politikai ellenfelei a példátlan kegyetlenség és a példátlan hősiesség korábban ismeretlen háborújának új generációs közkatonái voltak. Leírhatatlan tapasztalataik szimbólumai – a szögesdrót, a barakkok, a marhavagonokba zsúfolt emberek, a foglyok ruházata, a leborotvált fej, az SS-börtönőrök, a kutyák és az őrtornyok erőteljes nyelven, érthetően szólaltatták meg a háború kegyetlenségét – beleértve a lakosság azon csoportjainak szenvedéseit is, akik maguk nem járták meg a szenvedések ezen poklát.

Elsőként a hadifoglyok és a kényszermunkások azonosultak ezekkel a koncentrációs táborok világát megidéző szimbólumokkal. Ők arra vágytak, hogy a kifejezhetetlen szenvedés és a hazafiúi áldozat dicsfénye őket is felmagasztalja, akárcsak a táborok hős túlélőit. Legalább olyan hatásosnak bizonyultak a "deportálások" szörnyűségét közvetlenül az I. világháború borzalmaival összekapcsoló megemlékezések, mint azok, melyek az 1918-as győzelmet tekintették az ellenállás 1945-ös "győzelme" közvetlen előzményének. A "deportálás" nyelve és szimbolikája fokozatosan kiszorította az ellenállás tematikája köré szerveződött megemlékezéseket. A politikai viták és az általános szkepticizmus leértékelte az ellenállók mint emberfeletti hősök auráját. Tény, hogy az ellenállás és a deportálás emléke a közösség emlékezetében lassan egybeolvadt. Hiszen egyrészt az ellenállás kétségtelen hősei hazafiúi elkötelezettséget tanúsítottak, és ezért kellett megjárniuk a náci koncentrációs táborokat. Másrészt a táborok minden egyes túlélőjében az ellenállás hőseit látták, akiket a nácik azért deportáltak, mert hazafias, de legalábbis antifasiszta meggyőződésüket hangoztatták, illetve ezt tetteikkel is igazolták. Ez a folyamat egyben a "kevésbé jelentős mártírok" háttérbe szorulását eredményezte, akik korábban a deportáltak univerzumához számították magukat: háttérbe szorultak tehát a hadifoglyok és mindenekelőtt a kényszermunkások. Mindez végül azzal járt, hogy a nácik áldozatainak minden csoportja, elsősorban a genocídium zsidó túlélői, beolvadt az antifasiszták és hazafiak nagy csoportjába (vagy teljességgel kihullott az emlékezetből). Az 1950-es évek elejére már kizárólag a "deportáltak" szervezetei – melyek tagjai magukat a nemzeti ellenállásban megtestesült hősiesség, valamint (lévén a náci üldöztetések áldozatai) a mártírium képviselőinek tekintették – voltak az egyetlen hivatalosan elismert, általános tisztelet övezte II. világháborús milieu de mémoire-ok a felszabadult Nyugat-Európában.

Az 1950-es években a "deportálás" kodifikált szimbolikával rendelkező kulturális ikon lett, s mint ilyen testesült meg az emlékművekben, a rituálékban, a kiállításokban és a kiadványokban. A legtöbb koncentrációs tábori helyszínt az 1950-es évek vége felé és az 1960-as években ennek az "ikonnak" megfelelően alakították emlékhelyekké mind az NDK-ban (Buchenwald, Sachsenhausen, Ravensbrück), mind az NSZK-ban (Dachau), akárcsak az üldöztetések nemzeti emlékhelyeit (a breedonki tábor, illetve a deportálás nemzeti emléknapja). Ezek az emlékhelyek félresikerült történelmi konstrukciók voltak, melyben a nemzeti hősök képei összekeveredtek a náci hentesek által elképzelhetetlen kegyetlenséggel (ideértve a gázkamrákat is) legyilkolt áldozatok emlékével. A hadifoglyokat és a kényszermunkásokat nyíltan is kirekesztették ebből a különleges koncentrációs tábori világegyetemből, a zsidókat pedig, akiknek elpusztítására a gázkamrákat elsődlegesen megépítették, nem expressis verbis, de ugyancsak kiszorították e körből. A metaforát, a részt helyettesítő egészet a nemzeti mártíromság szűk konstrukciójára redukálták, mondhatni, az eltérő háborús tapasztalatok legkisebb közös nevezőjére hozták. Az az axiomatikus kijelentés, hogy a háború kollektív megpróbáltatás volt, a "deportálás" formalizált szimbolizmusában talált kifejezési formára, vagyis abban, hogy a legtöbbet a nemzet legkiválóbb képviselői szenvedték el. Akárcsak az 1918 utáni korszakban, Nyugat-Európa megszállt országai borzalmas körülmények között elpusztult halottaikat gyászolták, azzal a különbséggel, hogy a halottak szenvedéseit a lakosság döntő többsége nem élte át személyesen is. A szavakkal kifejezhetetlen borzalom és a rendíthetetlen heroizmus különös kombinációja, az univers concentrationnaire ködös absztrakció volt, amelyben a kortársak – a nácik legtöbb áldozatát is beleértve – gyakorlatilag nem ismerték fel személyes tapasztalataikat.

Ez a generálisan alkalmatlan kollektív háborús emlékezet a személyes emlékek és a nyilvános diskurzus elidegenedésének kifejeződése volt. A nyilvános emlékezés, melyet az emlékművek, a szervezetek és az emlékezés nyelvezete fejezett ki, rendszerint gyökeresen ellentmondott a személyes emlékeknek, s ilyenformán hitelessége is kétségessé vált. Szemben az 1918 utáni helyzettel, amikor a közösség együtt gyászolta az áldozatokat, s ez minden egyes embernek is megkönnyítette a túlélést és a gyászt, a hősökké stilizált áldozatokra való emlékezés 1945 után általában megnehezítette e folyamatot. Ez arra is magyarázatot ad, miért volt az emlékezésnek ez a módja olyan rövid életű – ismét csak az 1918 után kialakult, számos időtlen rituáléval szemben. Különösen a népirtás emlékezetének kialakulása szorította háttérbe a "közös tapasztalatot", a nemzetet sújtó végzet eszméjét az 1960-as évek elejétől. Hosszabb távon pedig egy olyan töredékes és széthullott tapasztalatnak, mint a náci megszállás nyugat-európai története, csak töredékes és széthulló emlékezet felelhet meg.

(Fordította: Baráth Katalin)