I.

A „fejlődés" válsága – összhangban a világrendszer általános válságával – újra megkérdőjelezte a nemzetközi munkamegosz­tásban való részvételre alapozott „kifelé nyitás" fejlődési stratégi­áját. Ennek keretében a „lekapcsolódás" szó is átment a köz­nyelvbe, és használata kiterjedt a mindennapokra. A fogalom el­terjedését, mint az esetek többségében, jelentésének tágulása kísérte. Általában a szó majdnem az „autarkia" szinonimájává vált, abszolút vagy relatív értelemben visszavonulást jelent a ke­reskedelemből, a pénzügyből és a külső technológia-cserékből.

Támogattam és még most is támogatom azt az álláspontot, miszerint az „alulfejlettség" (viszony-fogalom) a „fejlődés" másik oldala, vagyis e két fogalom a tőke expanziójának – természeténél fogva egyenlőtlen – két oldala. A világkapita­lista rendszer perifériájához tartozó országok fejlődését kö­vetkezésképpen egy szükségszerű „törés" választja el ettől a világkapitalista rendszertől – s ennek tudatosítása a „le­kapcsolódás", azaz annak visszautasítása, hogy a nemzeti fejlesztési stratégiát a „globalizáció" parancsainak vessék alá. Ám az a jelentés, amit mi tulajdonítunk a „lekapcsolódásnak", egyáltalán nem az autarkia szinonimája. Mi az értéktörvé­nyen alapuló gazdasági döntések racionalitási kritériumrendsze­rének olyan szervezetére gondoltunk, amelynek nemzeti bázisa és népi tartalma van, függetlenítve azt a tőkés termelés értéktör­vényének világméretekben működő gazdasági racionalitási kö­vetelményeitől.

Ennek a rövid jegyzetünknek az a célja, hogy 1. világossá tegye (és összehasonlító táblázattal demonstrálja) ennek a defi­níciónak a jelentését; 2. megmutassa, hogy az értéktörvény kü­lönböző formáin alapuló fejlődési stratégiák teljesen eltérő ered­ményekhez vezetnek; és 3. feltárjon néhány összefüggést az al­ternatívák választéka és a „külső kapcsolatok" (vagy az autarkia) következményei között.

Írásomhoz az inspiráció azokból az elképzelésekből szárma­zik, amelyeket „A maoizmus jövője" Monthly Review Press, 1983, pp. 7-37.) első részében fogalmaztam meg, ahol részlete­iben foglalkoztam ezzel a kérdéssel. E helyt az olvasó csak egy (az érvelés technikai lépcsőfokaitól megfosztott) egyszerűsített vázlatra számíthat.

II.

Ténylegesen két stratégiát kívánok itt összevetni. Az első a nemzeti fejlesztés olyan politikai alternatíváján alapul, amely a földeken és az üzemekben domináló magántulajdon eltörlése köré szerveződött, és a mezőgazdaságot veszi alapul, azaz nem számol az emberek tömegeinek valamiféle erőltetett kiszakításával a parasztság soraiból „az iparosítás felgyorsítása" érdeké­ben, továbbá a bérek legegyenlősítőbb elosztási lehetőségei mellett dönt (különösen a mezőgazdasági bevételek és a mun­kások bére közötti különbségeket illetően). A másik alternatíva a tőkefelhalmozás törvényszerűségein alapszik egy, a nemzetközi munkamegosztásba integrálódó osztálytársadalomban, ahol a gazdasági döntések profitabilitását a globális kapitalista értéktör­vénynek mint a hatékonyság legmagasabb ismérvének alapján mérlegelik.

A két eset összevetésekor feltételeztük, hogy a vizsgált tár­sadalom kezdetben (= nulladik év) ugyanabban a helyzetben van; azaz egy alulfejlett, még jórészt falusi jellegű országról van szó, elmaradott mezőgazdasággal és embrionális állapotban levő iparral (a lakosságnak 80%-a falun él).

III.

A következőkben felvázolom a két szerkezetet, megállapodá­sunk szerint mindkettőt kezdeti állapotában (nulladik év), akár 1. nemzeti alapon és népi tartalommal támaszkodnak az értéktör­vényre, akár 2. a világkapitalista értéktörvény szerint viselked­nek. Elfogadom, hogy szükséges minden terméknél megadni egy „árat" (akár beruházási javakról, akár fogyasztási javakról, akár falun, akár városban, továbbá akár kereskedelmi forgalma­zásra, akár saját fogyasztásra termelt javakról van szó); az érték mérésének alapjául pedig mindig a munkaidő mértékegységét választjuk.

1. Mit is jelent az értéktörvény „nemzeti alapon és népi tarta­lommal" való megválasztása? Ez annyit tesz, mint gondoskodni arról, hogy a társadalom nettó terméke – a hozzáadott érték avagy a felhasznált termékkel csökkentett teljes megtermelt jó­szágtömeg -, amennyiben azt, mondjuk, 100 (milliárd pénzegy­ség) nagyságúnak tekintjük, a munka mennyiségéhez való hoz­zájárulásuk arányában kerüljön elosztásra a mezőgazdasági és a városi lakosság között (azaz, ha ez a hányados megfelel a po­puláció megoszlásának, éppen 80 : 20 arányban). Ebből a po­litikai jellegű döntésből következik aztán az árak rendszere (a búzáé, a pamuttextilé, a műtrágya kilójáé stb.) és az annak meg­felelő (éves) munkabér.

2. Mit jelent „a világkapitalista értéktörvény" választása? Ez azt jelenti, hogy „referenciaárnak" – amelyen aztán a megfelelő fejlesztési stratégia alapul – az „uralkodó árak" rendszerét vá­lasztják, amely a fejlett országok által elért termelékenységi szintet tükrözi. Egy munkás termelékenységét egy ágazatban úgy mérik, hogy az ebben az ágazatban érvényesült hozzáadott értéket elosztják az érintett ágazatban foglalkoztatott munkások számával. így mérve, a fejlett országokhoz viszonyítva a harma­dik világ országainak termelékenysége alacsonyabb a mezőgaz­daságban, nemkülönben az iparban (és a szolgáltatásban) is. De egyenlőtlenül alacsonyabb, vagyis amikor a szóban forgó té­telt (a hozzáadott érték az iparban és a szolgáltatásban) eloszt­juk az ezekben az ágazatokban foglalkoztatott személyek szá­mával, a kapott értéket az OECD országainak egészére nézve 100-nak véve, az index a harmadik világ országainak tömbjében 33-nak adódik. Másrészről a mezőgazdaságban az arányszám 10 (a fejlett országoknál) az 1-hez a (harmadik világ országai­nál). Ezért, ha a fejlett kapitalizmus referencia-árrendszerét vesszük át, az egy főre jutó hozzáadott érték a harmadik világ országaiban a városi szektorban háromszor magasabb lesz, mint falun. Az „ipar és a mezőgazdaság" szavakat itt csak illuszt­ratív jelleggel használjuk. A termelékenység különbségei, ame­lyek nem kevésbé fontosak, elválasztják az „informálisnak" ne­vezett városi termelést is a modern ágazatokétól. Húsz szakágra való felosztás alapján a termelékenységi skálán az átlagos kü­lönbség 1 és 3 között van a fejlett országokban, viszont 1 és 25 között a harmadik világ országaiban.

A bemutatott táblázat összegzi a szerkezetek eltéréseit az érték­törvénnyel kapcsolatos alternatívának megfelelően, ugyanarra az országra vonatkoztatva, a nulladik évben. A fő különbség, amelyet hangsúlyozni szeretnék benne, független az osztály­szerkezettől és az abból származó hozzáadott érték elosztástól.

Természetesen, jelentősebb eltérésekre is rávilágíthat valaki a két modell között, ha beemeli az elemzésbe az osztályszerke­zet vizsgálatának szempontját. A „népi tartalom" az első modell­nél az elosztás lehető legegyenletesebb formáját feltételezi a parasztoknál, az 1,00 nemzeti átlaghoz közel, továbbá a leg­egyenletesebb elosztást feltételezi ugyanolyan átlaggal a városi bérmunkások összességében; az eltérések itt legfeljebb a mun­ka mennyisége és egyenértéke, illetve a szakképzettség alapján indokolhatók. Másfelől, ha valaki a kapitalista harmadik világ realitásait veszi számításba, akkor 1. kiderül, hogy a mezőgaz­dasági nettó termelés kétötödét a földtulajdonosok járadéka viszi el; 2. a városi bevétel három egyenlő hányadra oszlik: egyhar­madot képviselnek a szakképzetlen munkások bevételei és bé­rei, ők maguk egyébként a munkaerő háromnegyedét teszik ki; egyharmad esik a középrétegre (amely a munkaerő egynegye­de); egyharmad pedig a tulajdon és a tőke bevételéből adódik. Ilyen körülmények között – összevetve az 1,00 nemzeti átlaggal – a parasztok átlagos bevétele 0,60-at tesz ki, a városi munká­soké pedig 0,43-at, mígnem a középrétegnél az adat 1,75-re emelkedik. Ezek az utolsó arányszámok igen közel állnak a rea­litásokhoz, amint azt helyenként statisztikailag kimutatták.

IV.

Ebből a két kiindulásból extrapolálva írom le az alábbiakban a két – a nemzeti és népi értékek elvére, illetve a világkapitalizmus értékeire alapozott – fejlődési stratégia tíz év elteltével várható eredményeit és tartalmát.

Hogy az összehasonlítás érvényes legyen, a két modell szá­mára közös hipotézisként feltételezem a következőket: 1. a né­pesség évenkénti globális növekedése 2%; 2. a mezőgazdasági termelékenység emelkedése (a mezőgazdasági munkások szá­mával elosztva a nettó terméket) évente 2%; 3. az ipari-szolgál­tatási termelékenység javulása (nettó termék osztva a városi munkások számával) évente 3%; 4) ezek növekedése a terme­lékenységben mindkét modellnél ugyanazt a beruházási erőfe­szítést követeli meg, továbbá hasonló felhasználási növekedést feltételez (ezen belül, következésképpen, mindenekelőtt a tech­nológia hasonló típusát).

1. A nemzeti-népi stratégiánál a különböző termékek relatív árait időről időre módosítják a termelékenység egyenlőtlen növe­kedésére és a termékfelhasználásnak az ebben játszott szere­pére reagálva. De figyelmet fordítanak arra, hogy a parasztok és a munkások bevételei – vagy általánosabban, ahogyan láttuk, a különböző szektorok, vállalkozói csoportok vagy egyenlőtlen ter­melékenységű vállalkozások munkásainak bevételei – az adott csoporton belül egyenlők maradjanak. Általános növekedési szintjüket a szükséges befektetésekkel csökkentett globális nö­vekedésnek megfelelő szintre hozzák. A többletet központilag az állam halmozza fel, és az ágazatok növekedési szükségletei szerint osztja el újra. A munkaerőt szintén a magasabb ipari nö­vekedés által megkívánt abszolút és relatív városi növekedés szerint osztják el.

A mi modellünkben (a részletezett indokokat megtalálhatják a fent említett publikációban) a falusi lakosság aránya 80%-ról 70%-ra csökkent. Számításba véve a befektetés szükségletét és a termékfelhasználás növekedését, a modell a következőket eredményezte: 1. a mezőgazdasági termelés 2,6%-os évenkénti növekedését; 2. a városi termelés évente 10,2%-os növekedé­sét (8,6%-ot a fogyasztási javaknál és 11,0%-ot a beruházási ja­vaknál); 3. a nemzeti jövedelem évente 4,9%-os növekedését; 4. mind a falusi, mind a városi lakosságnál a fogyasztás 4%-os nö­vekedését (2% fejenként), és hasonló eltolódását ennek a fo­gyasztásnak a szerkezetében annak falusi és városi eloszlását tekintve a különböző alkotóelemek szerint (élelmiszerek, más szükségleti cikkek stb).

2. A világkapitalizmus értéktörvényén alapuló stratégia fel­építését illusztráló modellünknél feltételezem a GDP ugyanolyan sebességgel történő növekedését (évente 4,9%). Hasonlókép­pen feltételezem, hogy ez az eredmény ugyanolyan mértékű be­fektetést igényel, és a közbenső fogyasztás ugyanilyen mértékű növekedését. Ebben már benne foglaltatik egy pozitív hipotézis is, hiszen ezt a stratégiát a középosztályok fogyasztása javára történő torzítás jellemzi, következtetésképpen itt nyilván na­gyobb tőkeértékesülésű termelésről van szó.

Két ismérv különbözteti meg ezt a stratégiát az előzőtől. Egyrészről a munkaerőt mint árut kezelik, az állam a teljes foglalkoztatást nem garantálja, és a faluról kiinduló elván­dorlást szabadjára engedi. Másrészről kifelé nyitott a gazda­ság, magántőkét hív be, és külső államadósságokba kevere­dik, remélve, hogy ezáltal enyhülhetnek a megtakarításra fordított nemzeti erőfeszítések terhei. De a modell azt is mu­tatja, hogy ez a remény illuzórikus, mivel a profit és a kamat visszaáramlása – a felhalmozott külső tőkével arányosan – nagyobb mértékben növekszik, mint a GDP. Ez az export ki­tartó erőltetését hozza magával, amely – válaszul az úgyneve­zett komparatív előnyök preferálására – magas rátával állandó­sul. Mindazonáltal ismételten jóhiszeműen felteszem, hogy 1. a belépő új tőkeáramlás a kifelé áramlást ellensúlyozza, és ezáltal elkerülhetik a külső egyensúly esetleges válságát; és 2. a külső csere feltételei stabilak maradnak, kizárva ezáltal az egyenlőtlen csere bármely teóriáját és az értékátvitel hangsúlyozását, bele­értve a magában az árszerkezetben rejlő értéktranszfer le­hetőségét. A történeti realitás persze sokkal kevésbé kedvező: 1. a külső egyensúly ilyen válságai valójában rendre megjelen­nek, és leállítják a növekedési folyamatot a periférián (a jelenlegi adósságválság csak a legutóbbi példa), és 2. ezek a válságok és az általuk igényelt alkalmazkodási stratégiák, a nemzetközi munkamegosztásban kedvezőtlen feltételek mellett végbemenő növekvő részvétel által, ténylegesen létrehozzák az egyenlőtlen csere alapjait.

Ez a modell az előzőéitől nagyon is eltérő eredményekre ve­zet: 1. a munkások bevételének gyarapodása – eltekintve attól, ami a népesség növekedéséből adódik – gyakorlatilag ellehetet­lenül; 2. másrészről a középosztályok bevételi növekedése eléri az évi 6,6%-ot. Itt is egy jóhiszemű feltételezésre támaszkodunk, amikor úgy véljük, hogy a spontán magán-megtakarítás – ame­lyet kivontak ebből a bevételek elosztása tekintetében növekvő egyenlőtlenségből – nagymértékben finanszírozza a befektetési erőfeszítéseket, és ellensúlyozza az idegen profit visszaáramlá­sát. A történelem azonban e tekintetben is azt igazolja, hogy az egyenlőtlenség inkább élősdi fogyasztásra bátorít, mintsem ta­karékosságra, és hogy a kollektív takarékosság legmagasabb fokát a kevésbé egyenlőtlen társadalmakban érik el.

A modell tehát pontosan azt a növekvő egyenlőtlenséggel jellemzett fejlődési típust szemlélteti, amely tényekkel bizonyítot­tan az egész harmadik világban érvényesül. Ez az egyenlőtlen­ség viszont, amely benne rejlik a választott útban, nem egyéb mint a tőkefelhalmozás világméretekben működő törvényének visszatükröződése. A fejlődést itt főleg két erő hajtja: 1. külső igény, amely az exportot lehetővé teszi, lévén ez utóbbi a terme­léshez szükséges eszközök importjának és a kölcsönzött tőke visszafizetésének feltétele; 2. a középosztály fogyasztási igé­nye, amely a növekedésből táplálkozik.

V.

A két modell, mint minden modell, illusztratív jellegű. Önmaguk­ban nem szemléltetik, miért éppen egyikükre vagy másikukra esik a választás, vagy hogy mely társadalmi és ideológiai meg­határozók következményei. Alkalmazásukat nem sugalmazzák eleve.

1. Az első modell a nemzeti és népi értékekre alapozott ön-központú fejlődést szemlélteti. Ez nem jelenti minden külső kap­csolat elutasítását, de a külső viszonyokat itt alávetik a belső fejlődés amazoktól független logikájának. Ez a választás tényle­gesen azt eredményezi, hogy sokkal kevésbé döntő jelentőséget tulajdonítanak a látszólagos „komparatív előnyöknek", és ily mó­don, ceteris paribus, csökkenteni próbálják a kereskedelmi csere volumenét. Az az igyekezet, hogy a különböző, különösen az ipari és mezőgazdasági termékek egyensúlyát biztosítsák, csök­kenti a hiány kockázatát (például az élelmiszerek esetében). Ez az, amiért a „lekapcsolódást" oly gyakran az autarkiával azono­sítják. Azonban a természeti erőforrások elégtelensége – külö­nösen az érceké a kis és közepes méretű országokban -, a technológiai lemaradás és a bonyolultabb tőkejavak termelésé­nek nehézsége kikényszeríti az importot, és következésképpen az exportot is, amellyel fizetnek érte. Azonban ez a stratégia mindezt „szükséges rossznak" tekinti, és arra törekszik, hogy csökkentse ennek következményeit és súlyát.

A második modell, ellenkezőleg, azt a kapcsolatot teszi jól láthatóvá, amely az osztályszerkezet és a kifelé orientált fejlesz­tés preferálása kőzött fennáll. A középosztályok húznak hasznot ebből a választásból, miközben fejlődésük külső sebezhetőségét hajlandók óhatatlan korlátként elfogadni.

2. Az első út, fogják mondani egyesek, a szocializmusé; a második a kapitalizmusé. Nekünk árnyaltabban kell látnunk a kérdést. Az első út a nemzeti és népi értékekre alapozott fejlődésé, amely a szocializmushoz vezethet De az út itt is nyit­va marad az ebbe az irányba mutató fejlődés, illetve egy új osz­tályhatalom kikristályosodása felé. Nem kétséges, egy utóbbi tí­pusú torzulás ténylegesen fokozódó egyenlőtlenséget eredmé­nyez a jövedelem elosztásában, még ha nem jelent is visszaté­rést a termelőeszközök magántulajdonához. Másfelől azonban az „egyenlőség" sem elegendő feltétel a szocialista fejlődéshez. A tényleges munkáshatalom kérdése a termelés területein és a politikai társadalomban ugyanis messze túllép a „bevételek el­osztásán". Ámde még ha egy új uralkodó osztály kialakulásával és megszilárdulásával kapcsolatos megrekedés következnék is be – mint azt lehetségesnek mondtuk -, a torzulások a fejlődés­ben várhatóan sokkal kisebbek maradnak, mint a kapitalista mo­dellnél, legalábbis amíg a döntések kritériumai megmaradnak nemzetinek (nemzeti értéktörvény), és nem hajlandók ezeket a „nemzetközi értékekre" alapozni. Ugyanis – hadd hívjam fel még egyszer a figyelmet – a torzulás elsődleges alapja, fő dimenziója itt éppen abból a távolságból ered, amely elválasztja a nemzeti értékek rendszerét a „nemzetközi értékektől", még ha ez utóbbi­ak csak a középosztályra jellemző preferált életformán keresztül érvényesülnek is a kapitalista világban.

3. A technológia kérdését ezen változatok keretében kell megvizsgálni. A lekapcsolódásból nem következik bármely kül­földi technológia elutasítása – valamely kulturális nacionalizmus nevében – pusztán azért, mert ez a technológia idegen. De bi­zonyosan következik belőle, hogy tudatosítsuk: a technológia nem semleges sem a termelés társadalmi viszonyait, sem az élet- és fogyasztási mintákat tekintve. Az az igyekezet, hogy az egész országot, az egész népet hozzászoktassák a változások folyamatához, (esetleg importált) modern technológiáknak és a hagyományos technológiák felújításának és tökéletesítésének elegyítését követeli meg. Másrészről az „extrovertált" út válasz­tása egész biztosan a teljes elidegenedést fogja megerősíteni a fejlett kapitalizmus technológiájában.

4. Végül, a lekapcsolódás egyáltalán nem a világ tudomá­nyos és ideológiai áramlataiban való részvétel visszautasításá­nak szinonimája. A múltnak hódoló kulturális nacionalizmus a válság egy tünete, nem pedig válasz arra. A társadalmak tehe­tetlenségét mutatja ez, egy zsákutcában, amelyből nem találják még a kiútjukat. Egy olyan kiutat, amely összekapcsolná a törté­nelmi folytonosságot a hatékony megújulással.

(Ford.: Jánoska Péter)

Review, 1987. 3. pp. 435-444.