A Szovjetunióban a 30-as években, illetve az ötvenes évek Kelet-Európájában túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok jöttek létre. A tervutasításos rendszer általánossá válásával a piaci koordinációt fokozatosan perifériára szorította a bürok­ratikus koordináció, a vállalati gazdálkodásban a profitmotí­vumot a központilag előírt tervszámok teljesítése váltotta fel. A piaci versenyt, az eladók és vevők alkuját háttérbe szorította a vállalatoknak a központi irányító szervekkel folytatott terval­kuja. A központi tervutasítások teljesítésére az államigazga­tási típusú állami vállalatok bizonyultak a legalkalmasabbnak.

A tervutasításos rendszer számtalan „előnnyel" is járt a rendkívül elmaradott, világháború sújtotta, polgárháború fenyegette kelet-európai országok számára. Lehetővé vált, hogy a rendkívül szűkös erőforrásokat „központi elvek" alap­ján osszák el. Lehetővé tett nagy strukturális átalakulásokat, a „prioritást" kapott területek (döntően a nehézipar, a honvédel­met szolgáló iparágak) erőltetett ütemű fejlesztését, más terü­letek elhanyagolását, az erőforrások átszivattyúzását a priori­tásokat kapott területekre is. A szabad munkahelyválasztást nélkülöző teljes foglalkoztatást, az alapvető fogyasztói igé­nyek (egészségügyi, oktatási, szociális) minden állampol­gárra kiterjedő kielégítését.

Kérdés, szükségszerű-e a túlcentralizált parancsuralmi gazdaságok létrejötte a magántőke kisajátításának útjára lé­pett országokban? Szükségszerű-e az államigazgatási típusú állami tulajdon csaknem teljessé tétele? Nem inkább a hábo­rú, a polgárháború által fenyegetett, vagy súlyos válságba ju­tott gazdaságok jellemzője ez? Vajon a nagy világválságot kö­vetően, a világháborút megelőzően nem jellemző-e a tőkés országokban is egyes területek erőltetett ütemű fejlesztése, az alapvető élelmiszerek központi elosztása (a jegyrendszer bevezetése), a munkaerő központi vezénylése, a vállalati mozgástér és személyi szuverenitás korlátozása, az állam­igazgatási típusú állami tulajdon gyors előretörése? Szükség­szerű velejárója-e az államigazgatási tulajdon csaknem tel­jessé tétele a szocialista forradalmaknak?

Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés napjainkban, amikor bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes megakadályozni a pazarlást a gazdasági erőforrá­sokkal, a beruházási túlköltekezést, a kihasználatlan kapaci­tások növekedését, a készletek túltartalékolását, a kapun be­lüli munkanélküliséget az egyik oldalon, a beruházási éhsé­get, a kapacitáshiányt, a krónikus anyag-, energia-, alkatrész­hiányt, a munkaerőhiányt a másik oldalon.

Bebizonyosodott, hogy az államigazgatási tulajdonlás nem képes a társadalmi tőkevagyont úgy működtetni, hogy az a leggyorsabb megtérülést, hosszabb távon a legnagyobb jö­vedelmezőséget eredményezze. Vállalatainál nem tudja ér­vényre juttatni a racionális gazdálkodás elvét, mert nem mű­ködik megfelelően a piaci kontroll. Hiányzik a gazdálkodók versenye, legfőképp a gazdálkodók közvetlen érdeke a társa­dalmi tőkevagyon vállalkozásszerű hasznosításában, távlati jövedelemhozó képességének növelésében.

Létezik-e a magántőke kisajátításának másik útja, vagy a válságból való kilábalás egyetlen útja a reprivatizálás, a döntő termelési eszközök visszaadása a magántőke ke­zébe?

Amióta az ipari forradalom, a modern nagyüzemi áruter­melés széttörte a hagyományos kisüzemi kereteket és létre­hozta a modern polgári tulajdont, azóta létezik a korszerű nagyüzemi árutermelésnek egy közösségi tulajdonon alapuló alternatívája, és ez a munkavállalók szövetkezete.

Ez, szemben a tőkés tulajdonnal, a munkavállalók tulaj­donán alapuló kollektív vállalkozás, ahol minden munkavál­lalónak joga van a képességei szerinti munkához, a végzett munkával arányos bérhez, a tiszta eredményből való részese­déshez. A szövetkezetek vezetésében, ellenőrzésében a ta­gok (munkavállalók) önigazgatása érvényesül.

A munkásmozgalom múlt századbeli vezetői nagyra érté­kelték a munkások termelőszövetkezeti mozgalmát, és arra is rámutattak, miért nem tud uralkodó formává válni a szövetke­zeti tulajdon a tőkés viszonyok között. Marx az I. Internacio­nálé genfi kongresszusán így vélekedik erről: „Elismerjük, hogy a szövetkezeti mozgalom egyike a jelenlegi osztályanta-gonizmuson alapuló társadalmat átalakító erőnek. Nagy érde­me, hogy gyakorlatilag megmutatta, hogy a munka alárende­lését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának rendszerével. De azokra a törpe formákra korlá­tozva, amelyeket az egyéni bérrabszolgák a maguk erejéből tudnak létrehozni, a szövetkezeti mozgalom nem tudja átala­kítani a tőkés társadalmat."(MEM 25. Kossuth, 1975, 249. p.)

A szövetkezeti tulajdon a modern tőkés árutermelés vi­szonyai között életképes formának bizonyult, de elsősorban az alapító vagyonnal rendelkező kistulajdonosok (parasztok, iparosok) körében terjedhetett el.

A századfordulón kibontakozó „második ipari forrada­lom" meggyorsította a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció folyamatát. Ez jelentős változásokat eredményezett a tőkés tulajdonformákban és a tőkés vállalat szervezeti formáiban. A XIX. században uralkodó egyéni tőkés tulajdont uralkodó tí­pusként a társasági tőkés tulajdon, az egyéni tőkés vállalatot a részvénytársaság váltja fel.

A részvénytársaságok kezdettől fogva nem kizárólag a tőkések tulajdonában lévő eszközöket egyesítettek. A kis-részvények kibocsátásával mozgósították a középrétegek, a városi kispolgárok, és a munkavállalók megtakarításait is. Kétségtelen tény, hogy a részvények vásárlásával a munka­vállalók mind nagyobb rétege válik résztulajdonossá, tesz szert tulajdonosi jövedelemre is.

Az 1970-es évekig a munkavállalói tulajdon intézménye kevésbé volt elterjedve a tőkés világban. Az 1970-es évek sú­lyosbodó társadalmi, gazdasági problémái, a nagy világgaz­dasági kihívások (mikroelektronikai forradalom, energiavál­ság, szerkezeti válság) irányítják a figyelmet erre az intéz­ményre. Ettől a teljesítménymotiváció erősödését, a vállalat céljaival való jobb azonosulást, az alkotó energiák felszabadí­tását várják. A munkavállalók munkabérük, jutalmuk, nyere­ségrészesedésük egy részét nem pénzben kapják meg, ha­nem a társaság részvényeiben. Az ún. „Munkavállalói Rész­vényjuttatási Program" – angol rövidítésben ESOP – kereté­ben a munkavállalói részvényesek száma az elmúlt tíz esz­tendőben gyors ütemben növekedett. (L. erről többek között Hoerr-Collingwood írását is az Eszmélet 2. számában.)

1986-ban 8.046 vállalat 7.860.000 munkavállalóval dol­gozik az ESOP-formában, és az ESOP kezelésében lévő vál­lalatok 73%-ában van a munkavállalóknak részvénytulajdo­nosi többségük. A munkavállalói részvények az összes rész­vénytőkének persze nem meghatározó részét alkotják. A Federal Reserve Board adatai szerint az amerikai családoknak 2%-a rendelkezik az összes részvények 50%-ával.

A munkavállalói részvények nem változtatják meg az uralkodó tőkés viszonyokat, de bizonyos munkavállalói érdekeltséget teremtenek a tőkemegtérülésben, a tőkefel­halmozásban, a profitráta kedvező alakulásában.

A munkavállalói részvények a tőkések számára is elő­nyösek azáltal is, hogy a munkavállalói jövedelmek egy részét pótlólagos tőkévé változtatják, amelyből a részvénytársasá­gok bővíthetik vállalataikat, fokozhatják gazdasági erejüket, versenyképességüket.

A tapasztalatok azt is mutatják, hogy önmagában a mun­kavállalói részvénytulajdontól nem várhatjuk a teljesítmények jelentős növekedését, az alkotó energiák felszabadítását, a vállalat céljaival való azonosulást. Ezen belül szükséges a tu­lajdonosi döntésekben való tényleges részvétel, a vállalat vezetésében, irányításában, ellenőrzésében való közre­működés, hogy a dolgozók létfeltételeiket maguk alakít­sák, tulajdonosi pozíciójuk alapján ellenőrizzék a me­nedzsert. Ez a feltétel jobban adott a szövetkezetekben, mint a részvénytársaságokban.

Az államigazgatási tulajdonlás anomáliáit próbálták ol­dani azok a reformtörekvések, amelyek Magyarországon és Jugoszláviában a hatvanas években bontakoztak ki.

Magyarországon a vállalati önállóság erősítése, a nyere­ségrészesedési rendszer bevezetése, majd a nyereség töme­gében való érdekeltség a rövid távú folyójövedelem-érdekeltséget erősítette, nem teremtette meg a munkavállalói kollek­tíva hosszú távú vagyonérdekeltségét.

1985-ben történt meg az áttérés az ún. „önigazgató" vál­lalati formákra, a vállalati tanács által irányított, illetve válasz­tott vezetőséggel a dolgozók közgyűlése, küldöttgyűlése által irányított vállalati formára. A vállalati „önkormányzati" szer­vek nagyobb önállóságot kaptak a vállalatnál lévő erőforrások kombinálásában, a tartalékok feltárásában és mozgósításá­ban, a profil módosításában, a változó piaci feltételekhez való alkalmazkodásban. Az intézkedések nyomán elvárható jelen­tős hatékonyságnövekedés mégsem következett be.

Ennek végső okát abban kell keresnünk, hogy a reformin­tézkedések eredményeként sem váltak a munkavállalói kol­lektívák a vállalatuknál lekötött tőke tényleges tulajdonosaivá, sőt résztulajdonosaivá sem. A vállalatnál lekötött tőkével végső soron továbbra is az államigazgatás rendelkezik. Az államigazgatási szervek döntenek a jelentősebb tőkejuttatá­sokról és elvonásokról, olyan adórendszert működtetnek, amely a „tőkehozadék" döntő hányadát elvonja. Így a kollek­tíva nem válhatott érdekeltté a tőke megőrzésében és gyara­pításában, a lekötött tőkével való racionális gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák csaknem kizárólagos érdeke továbbra is a munkaerő jobb értékesítéséhez, a minél na­gyobb bérjövedelem eléréséhez kötődik. Ez a „mindent maga alá gyűrő" érdek motiválja a teljesítmény nélküli bérki­áramlást, a pazarlást minden olyan erőforrással (nyersanyag­gal, gépi kapacitással, energiával, alkatrésszel stb.), amely a munkadíjazás alapjául szolgáló teljesítményt növeli. A tiszta jövedelem túlzott mértékű költségvetési koncentrációja miatt nem áll rendelkezésre a rugalmas szerkezetalakításhoz szük­séges tőke. A vállalatnál maradó szabad rendelkezésű nyere­ség sokkal inkább függ az államigazgatási szervekkel folyta­tott alkupozíciótól, minta piac által visszaigazolt tényleges tel­jesítményektől.

Nem kedvezőbb a helyzet a „túlállamosított" szövetkeze­tekben sem. A szövetkezeti önállóság korlátozása, a tagság tulajdonosi jogainak megnyirbálása, a tiszta jövedelem döntő hányadának elvonása elidegenítette a vagyont a jogilag tulaj­donos tagságtól. A termelőszövetkezeti kollektívák aktív tag­jai az állami vállalatokéihoz hasonlóan, szinte kizárólag a munkadíjuk növelésében érdekelték.

A jelenlegi vállalati, szövetkezeti önkormányzatok gaz­dálkodási döntései nem felelnek meg a racionális gazdálko­dás követelményeinek, mert gyakran támogatnak indokolat­lan bérnövelési törekvéseket, megalapozatlan beruházáso­kat, túltartalékolást, de nem ritka a folyó jövedelmek növelése érdekében a vagyonfelélés, a vagyonpusztulás eltűrése sem. A vállalati vagyonnal való racionális gazdálkodást csak a vál­lalati vagyon tényleges tulajdonosaitól várhatjuk, akiknek jö­vedelmi helyzete (egzisztenciája) meghatározó mértékben függ a vállalati vagyon hasznosításától, a vagyonhoz viszo­nyított nyereségtől.

Az államigazgatási szervek, legalábbis a versenyszférá­ban, nem tudják a vállalati tőkevagyont a modern termelőerők által diktált hatékonysággal működtetni, ugyanakkor igen szűkre szabták a vállalati kollektívák döntési lehetőségét a leglényegesebb tulajdonosi funkció, „a többlettermék feletti rendelkezés" tekintetében. A vállalati kollektívák által tényle­gesen elsajátított többlettermék sem tulajdonosi jövedelem­ként jelenik meg, hanem mint az államigazgatástól kialkudott adomány.

A ma támogatott reformkoncepciók sem a munkavállalói kollektívákat kívánják tulajdonossá tenni, hanem „külső tulaj­donosokat" keresnek. A javaslatok szerint állami vagyon­kezelő szervezetek, befektető társaságok, biztosító inté­zetek, nyugdíjpénztárak, bankok, községek, városok len­nének a végső tulajdonosok. Ez a megoldás, bár sok szempontból racionálisabban működtetné a társadalmi tőkevagyont, mint az államigazgatási szervek, de az álta­luk képviselt vagyonérdekeltség továbbra is a munkavál­lalói kollektívákra kívülről rákényszerített vagyonérde­keltség volna. A vállalati kollektíva idegenül állna szemben a vállalaton kívüli tőkehatalommal, a külső tőketulajdonos dön­téseire továbbra is tipikus bérmunkásként reagálna.

Ez a megoldás ugyanúgy visszafogna alkotóenergiákat a vállalati vagyonrészek racionális felhasználásában, mint a bérmunkán alapuló magántőkés vállalat vagy az állami válla­lat. Sőt, a társasági forma alkalmassá tehető a munkahelyi de­mokrácia „maradványainak" felszámolására, mivel a kívülről kikényszerített hatékonyság nehezen fér össze a munka­szervezetek demokratikus működésével.

Az államigazgatási bürokrácia uralmát felváltaná a sok kis bürokrácia, a társasági bürokrácia, a községi és városi bü­rokrácia, a bankok, biztosító intézetek, nyugdíjpénztárak bürokráciájának uralma. Ezek a bürokráciák a vállalati me­nedzserréteggel megosztva gyakorolnák a tulajdonosi funk­ciókat. A beosztott dolgozók a menedzseri döntések puszta végrehajtóiként, munkaerejük puszta eladóiként vennének részt a gazdálkodásban.

A munkavállalói kollektívák tulajdonlásával szemben a polgári liberális és az etatista kritika az alábbi bíráló érveket sorakoztatja fel:

Ezek az anomáliák jórészt megszüntethetők, ha a mun­kavállalói kollektívákat a vállalati vagyon legalább egy részé­nek tényleges tulajdonosaivá tesszük, ha a dolgozók rend­szeres bérjövedelmükön felül, éves béralapjukhoz viszo­nyítva jelentős arányú – a vagyonarányos nyereségtől függő – tulajdonosi jövedelmet sajátítanak el.

Hogyan különíthető el a munkavállalói kollektívát megille­tő vagyonrész az egész társadalmat megillető vagyonrésztől? Ki adja vállalkozásba, kik és hogyan ellenőriznék az egész tár­sadalom által birtokolt vagyonrészt, hogy annak működése megfeleljen a racionális gazdálkodás követelményeinek?

Minden vállalati kollektíva saját többletmunkájával ter­meli újra, illetve saját többletmunkájával gyarapítja a vállalati vagyont. Az aktív dolgozók többletmunkájának egy része rendszeresen a vállalati vagyonban materializálódik.

A vállalat vagyona két jól elkülöníthető részre osztható:

A saját felhalmozásból eredő saját vagyonrész a vállalati kol­lektíva elkülönült csoporttulajdonát alkotná, melynek felhasz­nálásáról a munkavállalói kollektíva döntene. A munkavállalói kollektíva tagjait a csoportvagyonrész alapján a vagyonará­nyos nyereségtől függő járadékjellegű jövedelem illetné meg.

A vállalati kollektíva csoportvagyona meghatározó sze­repet játszik a valóságos vállalati önállóság létrejöttében, a vagyonérdekeltség megteremtődésében, a tulajdonosi-gaz­dálkodói döntésekben való munkavállalói részvétel reális alapjának megteremtődésében.

A vállalat vezetésében a munkavállalói kollektíva önigaz­gatása érvényesülne. A menedzsment a tulajdonos kollektíva ellenőrzése alá kerülne. A vállalkozás sikerkritériuma a hosszú távú jövedelmezőség lenne, ennek alapján dönt a tulajdo­nosok kollektívája a menedzserek további megbízatásáról, ettől függően juttatja a kollektíva a menedzsert vállalkozói nyereséghez.

A vállalkozásba adott társadalmi vagyonrész „mozgatá­sa" kizárólag a tőkemegtérülésben érdekelt és a társadalom által sokoldalúan ellenőrzött állami vagyonkezelő szervezetek feladata lenne. A vagyonkezelő szervezetek munkavállaló kollektíváját is közvetlenül érdekeltté kell tenni a vállalko­zásba adott tőkevagyon megtérülésében és gyarapodá­sában.

A vállalati kollektívák az alapító vagyonhoz és annak je­lentős bővítéséhez az állami vagyonkezelő szervezeteken keresztül, vállalkozási verseny útján jutnának. Az állami va­gyonkezelők nem államigazgatási szervek, hanem nyereség­érdekelt üzleti vállalkozások lennének.

A vállalkozók a munkavállalói kollektíva demokratikusan választott és bármikor visszahívható képviselői. A vállalko­zási versenytárgyaláson ők vállalnák a vállalkozásba vett va­gyonérték gyarapítását, a vagyonarányos nyereség megha­tározott mértékét, az ezzel járó járadékfizetési kötelezett­séget.

Nagyon lényeges kérdés az állami vagyonkezelő szerve­zetek társadalmi ellenőrzése a termelők országos érdekkép­viselete által, az ellenőrzésben a szakértelem és a teljes nyilvánosság biztosítása.

A vagyonérdekelt vállalkozókként működő állami va­gyonkezelő szervezetek, mivel az iparág szakmai, területi ér­dekektől függetlenek, kizárólag a tőkemegtérülésben, a tőke­gyarapításban érdekeltek, képesek megvalósítani a tőkeallo­káció társadalmilag leghatékonyabb formáit.

E tulajdoni rendszert jól egészítenék ki a munkavállalók vásárolt vagy jutalomként kapott személyi tulajdonú részvé­nyei, amelyek tovább növelnék a személyes érdekeltséget a vállalati tőkevagyon megőrzésében és gyarapításában.

Az így felépülő tulajdoni rendszerben érvényesíthető a racionális gazdálkodás követelménye: