Az államszocializmus egyre inkább történelemmé „stilizálódó" világa Kubában még védi állásait az amerikai kapitalizmus vad támadásaival szemben. A kubai rendszer vezető ideológusának írása egyszerre történeti és jelenkori ideológiai dokumentum, amely bepillantást enged a jelenség mai világába.

A szerző az államszocializmus kubai értelmezésének talán leghivatottabb képviselője. A jogász végzettségű A. Hart a Július 26. Mozgalom és a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója, a KKP KB, a Nemzetgyűlés és az Államtanács tagja. Mint a rendszer egyik vezető kultúrpolitikusa és ideológusa reprezentálja egy korszak és egy generáció sajátos felfogását, amely a múlt eszmetörténeti megismeréséhez adalékul, egyfajta forrásként szolgálhat. (A szerkesztőség)

***

A szocializmus Kelet-Európában és a Szovjetunióban bekövetkezett összeomlása után valaki azt mondta nekem: „Hajótöröttek vagytok", amire azonnal válaszoltam: „Mi, hajótöröttek a szárazföld felé úszunk, mi ismerjük legjobban a történtek okait, és nekünk van a legtöbb elmondanivalónk". Pontosan ebből a történelmi tapasztalatból és nemzetünk gazdasági-társadalmi formációjának sajátos vonásaiból kiindulva juthatunk el Marx és Engels nézeteinek dogmáktól mentes és teremtő interpretációjához.

Amikor 1991 decemberében végső szakaszához ért a Szovjetunió szétesésének folyamata, és ezzel együtt az úgynevezett kétpólusú világrend, rámutattam, hogy nem csupán a kelet-európai és szovjetunióbeli szocializmus végéről van szó, hanem a második világháborút követően kialakult politikai egyensúly radikális megbomlásáról is, amely pedig nem volt szocialista jellegű. Ezért tűnt nekem igen találónak Eduardo Galeno megjegyzése, aki a tőle megszokott szellemességgel ezeket a szavakat mondta akkor: „Másik bűnbakot kell keresni". És valóban, a berlini fal leomlásával lezárult az orosz forradalom ciklusa, és egyúttal a fenntarthatatlan fegyverkezési hajszával fémjelzett – úgynevezett hidegháborús – időszak erőinek labilis egyensúlya is felborult. Tulajdonképpen ekkor kezdett radikálisan széthullni a kapitalizmus által elért legmagasabb civilizációs rend.

Tizenöt évvel később, 2006 decemberében, miközben az elsöprő választási győzelmet ünneplő Chávez elnök beszédét hallgattam; amikor is akik rá szavaztak, a szocializmus mellett tették le voksukat; nos, őt hallgatva meggyőződésemmé vált, hogy ki kell dolgozni egy elméletet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy határozott léptekkel haladjunk egy valódi szocialista forradalom – vagy az ő szavaival élve: „a 21. század szocializmusa" – felé. Lenin, a gyakorlati politika egyik géniusza, azt mondta, hogy nem létezik forradalom forradalomelmélet nélkül. És pontosan erről van szó: le kell vonni azokat a filozófiai következtetéseket, amelyek segítenek egy, korunk és népeink realitásain alapuló autochton szocializmus megalapozásában. Azon is elgondolkodtam, hogyan marad hátra végérvényesen az európai 20. század „létező szocializmusa", amely nem is volt az, pontosan azért, mert nem volt szocializmus.

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül e tapasztalat tanulságait.

Marx, Engels és Lenin eredeti társadalmi elgondolásai Lenin halála után egy torzulási folyamaton mentek keresztül, melynek során minden reális értelmüket elvesztették és pontosan önmaguk szöges ellentétévé váltak. Olyan mértékben ferdültek el ezen eszmék megalkotóinak gondolatai, hogy visszamentésükhöz vissza kell nyúlnunk az eredeti szövegekhez. Így a klasszikusok elemzéseit és elképzeléseit útmutatóként használhatjuk majd a cselekvéshez, vagy kutatási módszerként, úgy, ahogy ezt ők maguk tették.

Che Guevara rámutatott, utalva pontosan a szocializmus már akkor mutatkozó torzulásaira, hogy amikor egy repülős irányt téveszt, vissza kell térnie a kiindulási pontra, hogy újra megtalálja az útvonalat. Ez a kiindulási pont Marx és Engels eredeti eszméiben rejlik. Helyet adhatnánk a felsorolásban Rosa Luxemburgnak, Antonio Gramscinak, José Carlos Mariáteguinek, Julio Antonio Mellának és Che Guevarának is. És persze a martíi eszmerendszernek és világnézetnek, valamint Fidel Castro és Hugo Chávez ideológiájának, amelyek a Bolivar, San Martín, Sucre, Juárez, Alfaro és a 20. század nagy szocialista gondolkodói által képviselt latin-amerikai és karib-térségbeli eszméken alapulnak. Latin-Amerikában uralkodóvá vált az egységre és a legegyetemesebben értelmezett szabadságra való törekvés, és az igény, hogy ez a földrész egészen más szerepet töltsön be a világban, mint ahogy az a legutóbbi évtizedekben történt.

Ma gyakorlati szükségszerűségként jelentkezik az, hogy a maga teljes gazdagságában szemléljük Marx, Engels és Lenin filozófiáját, illetve arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy a maga teljes gazdagságában, valamint közvetlenül visszanyúlva milyennek kellett volna lennie a szocializmusnak. Vegyük néhány alapvető megállapításukat, és nézzük meg, mint mond például Engels: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."¹

Ezt az eszmét egészíti ki Engels következő felvetése: „Az úgynevezett »szocialista társadalom«, én úgy vélem, nem egy egyszer és mindenkorra megalkotott dolog, hanem úgy kellene tekinteni, minden más történelmi rendszerhez hasonlóan, mint egy állandó változásban és átalakulásban lévő társadalmat. A jelenlegi rendszerhez viszonyítva a kritikai eltérést a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonon alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése jelenti."²

A „szocialista társadalom" kifejezést maga Engels tette idézőjelbe. Mi megengedtük magunknak, hogy aláhúzzuk. Tehát ők nem beszéltek tulajdonképpen szocialista társadalomról, abban az értelemben, ahogy azt a későbbiekben felfogták és jellemezték; hanem a forradalom továbbfejlesztéséről, ami egy igazságosabb társadalomhoz vezet el, és ez lesz majd később a szocialista társadalom. Ennek konkrét körvonalait, amint arra az említett bekezdés rámutat, „a termelésnek valamennyi termelőeszköz közös tulajdonán alapuló – eredetileg egyetlen nemzet általi – megszervezése" adná.

Most nézzük meg a következő bekezdést, amit Marx és Engels fogalmazott meg A német ideológiában, a „Feuerbach. A materialista és az idealista szemlélet ellentéte" című részben: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak."³

Ugyancsak Engels volt az, aki rámutatott, hogy a marxizmus egy kutatási és tanulási módszer, Lenin pedig azt állította, hogy a marxizmus vezérfonal a cselekvéshez.

Ezzel a módszerrel és ezzel a vezérfonallal mélyebbre kell hatolnunk egy filozófiai kulcskérdésben: az objektum és a szubjektum közti kapcsolat kérdésében.

Sajnos a 20. században sokan elfelejtették, hogy az ember anyag is.

A tudomány legújabb eredményei igazolják a José de la Luz y Caballero által a 20. század első felében feltárt filozófiai koncepciók helytállóságát, amelyeknek Medardo Vitier a szintézisét adja, rámutatva, hogy Luz szerint az igazság nem az egyénben keresendő, és nem is a külső világban, hanem a kettő közötti kapcsolatban. Marx ezt a következőképpen fejezi ki: „[…] hogy az embernek önmagához való viszonya csak a másik emberhez való viszonya által lesz számára tárgyi, valóságos. Ha tehát az ember úgy viszonyul munkájának termékéhez, tárgyiasult munkájához, mint egy idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független tárgyhoz, akkor úgy viszonyul hozzá, hogy egy másik, neki idegen, ellenséges, hatalmas, tőle független ember e tárgy ura. Ha saját tevékenységéhez mint nem-szabad tevékenységhez viszonyul, akkor úgy viszonyul hozzá, mint egy másik ember uralma, kényszere és igája alatt folyó tevékenységhez."⁴

Martí a maga részéről rámutat, hogy a humánum titka az emberek egymással való társulásának képességében rejlik, és ezen a ponton egyeznek kettőjük nézetei a szubjektivitás vonatkozásában.

A szocializmussal kapcsolatos koncepciókkal folytatva, máris közreadnánk két definíciót, elsőként Marxét: „A kommunista társadalom egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének mindenirányú fejlődésével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bővebben buzog – csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képessége szerint, mindenki szükséglete szerint."⁵

A továbbiakban pedig Martí és más latin-amerikai szabadsághősök szocializmussal kapcsolatban kifejtett eszméire utalnék, mert úgy vélem, hogy kulcsot adnak a jelen pillanat gyakorlatához. A mi latin-amerikai és karib-térségbeli kultúránk egyik jellemző vonása átvenni az Európából jövő eszméket, és népeink törekvéseihez igazítva újrafogalmazni azokat. Így történt ez a 19. század latin-amerikai liberalizmusával, amely egészen más, mint amit az Egyesült Államokban, illetve Európában illettek ugyanezzel a névvel; és ugyancsak így történt a népeink kulturális gyökereiben jelen lévő szocialista eszmékkel is. Benito Juárez társadalmi eszmerendszerének mélysége ragyogó példa erre az állításra. Juárez ezt mondta: „Mindenkinek képességei szerint, valamint képességeihez mért munkája és képzettsége szerint. Így nem lesznek kiváltságos osztályok és igazságtalan előnyök […] A szocializmus a fizikai és szellemi képességek állapotának, illetve azok szabadon történő fejlesztésének jobbítására irányuló természetes tendencia."⁶

Ami pedig Martít illeti, ő ezeket a szavakat intézi levelében barátjához, Fermín Valdés Dominguezhez: „Van valami, amit nagyra értékelek, mégpedig a szeretetet és emberi tiszteletet, amivel a kubaiak felé fordulsz, hívják őket bárhogy, akik ott őszinte szívvel az e világi dolgaik intézéséhez egy kicsivel több szívélyes rendet és az oly nélkülözhetetlen lelki egyensúlyt keresik. A szándék nemes voltát kell nézni, nem pedig az emberi természet által ráaggatott ilyen vagy olyan csúfító szemölcsöket. Két veszély fenyegeti a szocialista eszméket – mint sok más eszmét is -: az idegenszerű, zavaros és hiányos olvasmányok réme; és a törtetők leplezett gőgje, akik, hogy érvényesüljenek a világban, tettetéshez folyamodnak, csak hogy találjanak vállakat, amelyekre felkapaszkodhatnak, ők, a védtelenek frenetikus védelmezői."⁷

Szeretném felhívni a figyelmet a Martí által jelzett veszélyekre: az egyik az idegenszerű és hiányos olvasmányok veszélye, a másik pedig lényegében az emberi rosszaság és az opportunizmus. Ez nem is igényel részletesebb kifejtést: emiatt futott zátonyra a szocializmus Európában; vétettek az etika ellen, és nem volt meg a szükséges kultúra a helyzet megoldásához. Ebből kiindulva kell megközelíteni, mint ahogy Martí is rámutatott, a helyzet tanulmányozását.

Népünkről is szólt: „De a mi népünk esetében nem olyan nagy a kockázat, mint más, indulatosabb és kevesebb természetes józansággal bíró társadalmakban: Európában kevésbé érvényesült a természetes józanság, és ezt elmagyarázni, egyszerűen és mélyrehatóan, a mi munkánk lesz, amire te minden bizonnyal képes vagy – mondta Fermínnek. – A lényeg az, hogy ne kompromittáljuk a magasságos igazságszolgáltatást azáltal, hogy helytelen vagy túlzott módon kiköveteljük azt." Az Egyesült Államok szélsőségeire utalt. „És mindig szem előtt kell hogy tartsuk az igazságot, te meg én, mert megnyilvánulási formájának hibái nem hatalmazzák fel a nemes lelkű embereket arra, hogy felhagyjanak védelmezésével. Nagyon is jó hát a május elsejei idea. Izgatottan várom beszámolódat."⁸

Az etika és a kulturált politikai gondolkodás segít hozzá a szocializmus új útjának megtalálásához. E tekintetben válik szükségessé a legemelkedettebb nyugat-európai gondolkodás kutatásainak ösztönzése, hogy összekapcsolódjon a mi Amerikánk, vagy Bolivar szavaival élve: a „a mi kis emberi nemünk" ideológiájával.

A latin-amerikai liberális mozgalom, valamint Marx, Engels és Lenin eredeti szocialista ideálja segíthet megválaszolni a kérdést, hogy milyen úton kell járnia a 21. századi szocializmusnak.

És ezekkel a gondolatokkal fejezném be, ismételten ráirányítva a figyelmet arra, hogy tanulmányozzuk Marx és Engels írásainak eredeti szövegét, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ránk hagyott örökségük érvényességét a maga teljes értékében visszaállítsuk.

Ha félremagyarázásokat és elhallgatásokat kiiktatva tanulmányozzuk ideáikat, elősegítjük, hogy a szocialista eszmék visszanyerjék elvesztett hitelüket. Olyan hitelvesztés és zavarodottság tapasztalható, amihez hasonló a fizikában, illetve általában a természettudományokban keletkezne, ha figyelmen kívül hagynánk Newtont, Einsteint, Mengyelejevet vagy Pasteurt, hogy csak néhány nevet említsünk. Marx, Engels és Lenin a nyugat-európai gondolkodás csúcsán állnak a filozófia, valamint a világszerte elterjedt társadalomtudományok és humán tudományok terén, és ránk hagyott örökségük nélkülözhetetlen része az ilyen irányú akadémikus diszciplínáknak. Ezek nélkül nem tudnánk túljutni a humán ágazatok világméretű, súlyos kihatással járó összeomlásán.

Lépjünk túl véglegesen a megosztó izmusokon, és gyűjtsük egybe, egyetemes szellemben, a történelem során élt azon gondolkodók – kezdve a mitikus Prométheusztól Che Guevaráig – legnemesebb elgondolásait, akik magasra emelték a humanizmus eszméjét és az ember egyetemes utópiáját, és mutassuk fel, szembeállítva az otromba vulgáris materializmussal, azokat az etikai értékeket, amelyekre ma szüksége van az emberiségnek: csak így, ezzel a válogatással találjuk meg azt a társadalmi és filozófiai ideológiát, amelyre Amerikának szüksége van. Soha nem juthatunk el ide a különböző, kívülről jött filozófiai és politikai rendszerekről folytatott akadémikus viták révén, arról, hogy mit is neveztek baloldalnak, illetve mit jobboldalnak.

Most e témák tanulmányozóira és kutatóira hárul a feladat, hogy megvizsgálják a szocialista eszmék nagy megalkotóinak nyomdokain járva ezen ideológiák kulcspontjait, és ennek alapja egy autochtónia kell hogy legyen, amelyben együtt léteznek és egymást gazdagítják a különböző tapasztalatok, a legtökéletesebben tiszteletben tartva az identitást, kezdve a közösségtől a régión és az országon át egészen világszintig.

Ezen – a 21. század számára oly fontos – területen a latin-amerikai és karibi eszmevilág a kiemelkedő ideológiák élvonalában áll. Ez az örökség nélkülözhetetlen annak a jobb és elérhető világnak megvalósításához, amelyre valamennyien törekszünk.

Üdvözöljük, hogy letűnt az elhibázott, középszerű, a legnemesebb értelemben vett egyetemes kultúra lényegétől idegen, Marxtól, Engelstől és Lenintől igen távol álló „szocializmus". Ahhoz, hogy megtaláljuk a szocializmus valódi útját, Martí kultúrájából kiindulva adjunk teret az etikának.

Előre hát a 21. század szocializmusa felé!

Jegyzetek

¹ K. Marx – F. Engels: A német ideológia. „Történelem" fejezet. MEM 3. kötet, Budapest, 1960, 35.

² Engels levele Otto von Boenigkhez, 1890. aug. 21. MEM 37. kötet, Budapest, 1977, 437.

³ Lásd az első jegyzetet.

⁴ K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42. kötet, Budapest, 1981.

⁵ K. Marx – F. Engels: A gothai program kritikája. MEM 19. kötet, Budapest, 1969, 19.

⁶ Benito Juárez, documentos, discursos y correspondencia. Obra en 15 tomos, compilada por Jorge L. Tamayo, editada por Presidencia de la Rapública Mexicana entre 1972 y 1975.

⁷ J. Martí: O.C. Carta a Fermín Valdés Dominguez, Nueva York, mayo de 1894, t. 3., 166.

⁸ J. Martí: O.C. t. p, 168.