Expozíció l.

„…Senki sem hiheti, hogy pár év múltán nem kezd el majd egy új nem­zedék kérdezni. Nem kezd el könyvtárba járni, nem fog naplókat ol­vasni, drámákat fellapozni, archívumokban kutatni, novelláskötete­ket tanulmányozni. S ha azt hazudjuk nekik, hogy a Kádár-korszak iszonyat volt, amelyhez semmi közünk sem volt, ha azt hazudjuk nekik, hogy Aczél nem is élt, vagy ha élt, hát minimum szörnyeteg volt, akkor aztán kínos helyzetbe kerülhetünk. Akkor ugyanis jogos lesz a kérdés, hogy mi is történt. Mert ha mindez olyan borzasztó volt, ha tényleg kibírhatatlan volt minden napja, akkor ki adta ki a könyveket, hogyan is állhatott szóba annyi ember Aczéllal, miért vacsoráztak nála nem kevesen, írtak neki leveleket, miért mentek el a kor nagyságai a pártkongresszusokra, ültek a fényképészek len­cséi előtt nyugodtan Kádár János társaságában. Mert mindez tényle­gesen magyarázatra szorul. De ha most csak csend és némaság a vá­lasz, akkor majd – évek múlva – késő lesz." (György Péter)

Expozíció II.

„Hogy bizonyos politikai erőknek tényleg torkukon akadt a múlt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a »Kádár-rendszerről« szólván ugyan­olyan logikával operálnak, mint 1945 után a bolsevik taktika a »Horthy-fasizmus« szitok-átok szóként való használatával. […] A Kádár-rendszer egyetemes kiátkozása ma éppen azt nem tes^i" vi­lágossá, hogy az emberek hiányérzete főképp nem politikai töl­tésű. Korábbi sorsukat nem hajlandók mindenestől megtagadni, s elfogadni, hogy ők csak károkat okoztak az országnak, mert például elfogadhatatlan termékeket gyártottak. […] A baloldal torkában is ott szorult a múlt. Zavarban van, nem vállalkozik ob­jektív, tárgyilagos történelemértékelésre, mert joggal tart attól, hogy azzal újabb támadásokat hív ki maga ellen." (Pataki Ferenc)

Tárgy és mérték, avagy: módszertani előfeltevések

A szükséges történelmi távlat hiánya, az alapkutatások állapota és a politikai közlevegő miatt egyelőre inkább csak közelítések íród­hatnak a Kádár-korszakról és művelődéspolitikájáról, „végleges" igénnyel fogalmazott tudományos opuszok aligha. E sorok írója is csupán közelítésekre vállalkozik : tárgyilagos szándékú és tárgyias fe­dezetű – a terjedelmi korlátok miatt viszont soványan dokumentált – elemzési, értékelési adalékok megfogalmazására teszek kísérletet.

Másutt, máskor esetleg vállalkozni fogok szubjektívebb hangvé­telű, személyes emlékeket, szituációkat és arcokat felidéző műfajra annál is inkább, mivel 1975-től másfél évtizedig-nem döntéseket ho­zó politikusként, hanem az MSZMP kulturális osztálya beosztott munkatársaként, majd a Magyar Rádió egyik vezetőjeként – magam is részese voltam a kulturális irányításnak, a döntéselőkészítésnek és a végrehajtásnak. Ebben az írásban viszont – ilyen „előélettel" és felelős érintettként is – tárgyilagos műfajra teszek kísérletet

Az objektivitásra törekvés persze „csak" szándék lehet, megvaló­sulásának eredményessége, a relevancia mértéke sok mindenen mú­lik. A szubjektivitás, a tévedés veszélye ellen nemcsak az „egyik", ha­nem a „másik oldal" egykori szereplői és a „tiszta" utódok, a kívül maradottak sincsenek beoltva. Reális, hiteles összkép ugyanis csak a kutatások és értelmezések gazdag, egymással is vitatkozó tudomá­nyos kínálatából bontakozhat ki. Egy lehetséges ajánlat csupán ehhez az alábbi tanulmány; természetesnek, sőt számomra is tanulságos­nak tartok más, ettől gyökeresen eltérő álláspontot is.

De egyáltalán: mi is a tárgya a Kádár-korszak művelődéspolitiká­ját elemző kutatásoknak, értékeléseknek? Egy szűkebben vett politi­katörténeti megközelítés arra is vállalkozni tud majd, hogy a politikai folyamatokon belül elkülönítse, egymásra hatásukban is differenci­álja az ideológia, a belpolitika, a tájékozódáspolitika és a művelődés­politika szektorait, érzékeltetve a köztük meglévő egyenlőtlensége­ket, feszültségeket is. Ugyanennek a megközelítésnek képesnek kell lennie a hasonló ideológiájú, berendezkedésű kelet- ás közép-európai államszocializmusok művelődéspolitikájának összehason­lító elemzésére is. Számos politológiai tanulmány született már ezekről az évtizedekről; a művelődéspolitika szerepe és értéke­lése szempontjából is hasznosíthatók (ha korántsem mindig ta­lálóak) a különböző korszakminősítéseket használó analízisek, legyen szó a „szovjet típusú társadalomról", a „bürokratikus" vagy „racionális redisztribúcióról", „diktatúráról a szükségletek felett", valamiféle „sztálinista-posztsztálinista totalitarizmusról" vagy „a hruscsovizmus mintaállamáról", illetve „felpuhult diktatúráról" stb.

Egy következő – igen termékeny – megközelítés lehet a művelődés­történeti, művelődésszociológiai. Ez a szempont a politikát is a tár­sad almi-kulturális mélyfolyamatok iránya felől ítéli meg, de ko­rántsem csak a politikára figyel. Mindenekelőtt szükséges lenne a kultúra produktumainak és a fogyasztási szokásoknak a sokol­dalú felmérése: csakis erre épülhet a tudományos és művészi al­kotás, a szellemi innováció és a tudás korabeli magyarországi helyzetének, színvonalának nemzeti és egyetemes horizontú mérlegelése. Annál is inkább, mivel egy nép, nemzet, ország kulturális termése még szigorú politikai korlátok, elnyomás kö­zepette sem elsősorban „politikafüggő", nem elsősorban cen­zúra- és mecenatúra-ügy, jóllehet a kulturális termés gyökér­zete mélyen beágyazódik a mindenkori társadalmi-ideológiai­politikai talajba, A legalitás is teret engedhet olykor „ideológia­mentes" művészeti irányzatoknak; a metaforák és metanyelvek kö­zegében helyenként virágozhat egy-egy műnem vagy művészeti ág (lengyel színház, szovjet irodalom, cseh film), s természetesen a „tiltott irodalom", az „ellenkultúra", az underground művészet szűkebb-tágabb körei is a nemzeti művelődések szerves részét ké­pezik – tényleges értékeik, maradandóságuk mértékében.

A művelődés, a kultúra ugyanakkor nem azonosítható az elit pro­dukciójával vagy az értelmiségpolitika mezőjével, sőt magával az al­kotások, értékek teremtett világával sem: a kultúra legalább annyira a rétegzett társadalom „köznapi" dimenziója is, a képességek és a cse­lekvések, a mindennapi érintkezések és szokások, az attitűdök és az élet­mód világa. Egy korszak politikáját is minősíti, hogy milyen irányú s mértékű kulturális folyamatok mentek végbe a társadalomban, milyen természetű s léptékű a kulturális mobilitás, milyen értékek váltak vonzóvá és taszítóvá.

Mindezeknek a szempontoknak a figyelembevétele nélkül nagyon felszínes, nagyon steril, nagyon „túlpolitizált" lenne a szintetikus művelődéspolitika-történet, essék bár az ítélet mérlegének nyelve a megértőbb-pozitívabb vagy a szigorúbb-negatívabb irányba. S egyál­talán: létezik-e olyan egyetemes vagy akár csak európai, közép-euró­pai „etalon", amelyhez mérve a magyar kulturális színvonal, a XX. század második felének műveltségeszménye, az elért civilizációs és modernizációs fokozat és típus mechanikusan minősíthető? Törté­neti mérték persze van, de aligha elszakíthatóan a magyar tradíciók­tól, a történelmi realitásoktól valamint az egyetemes és hazai kulturá­lis progresszió kihívásaitól.

Minden történelmi mérlegelés ugrópontja és metodológiai dilem­mája: honnan, milyen távlatból minősítsünk egy-egy korszakot és irányzatot, hogyan értékeljük egy-egy periódus uralkodó vagy ellenzéki politikáját. Minden ellenzéki mozgalom, minden rend­szerváltozás, de főleg minden új hatalmi berendezkedés (a kádári is) – a politikai harc és az önlegitimáció eszközeként – gyakran él a historizálás, sőt a kriminalizálás eszközével. Az 1956-1988 közötti korszak értékelése szempontjából megkerülhetetlen lesz a posztká­dári időszak, az „utána" tendenciáinak minősítése is. Nem csupán annyiban, hogy a konzervatív jobboldali „nemzeti" kurzus alatt eset­leg „még rosszabb" lett a helyzet, vagy hogy egy sterilen nyugatias, radikálisan „liberális" vadkapitalizmus mit hozna, mit hozott vol­na. Az utóélet ekképpen is értelmezi a múltat: bizony a jelen idő és a Kádár-korszak viszonyára szintén érvényes Marx és Engels hí­res rendszerváltó szállóigéje A német ideológiá-ban: „…és ismét helyreáll az egész régi szemét".

Csakis az 1945 utáni évtizedek világ-és geopolitikai keretei, az oktro­jált politikai formáció, a centrum és a periféria, a „Jalta" és „Lajta" te­remtette közép-európai kisállami alternativitás talaján vizsgálható: mi történt, hogyan történt s miként történhetett volna (?!) másképp. Csak ezen a – ha nem is fatalisztikus, de szükségszerűségekkel terhes – mezőn belül elemezhetők és nevezhetők meg reálisan a Kádár-kor­szak pozitív és negatív folyamatai, a politika kisebb-nagyobb érde­mei, bűnei és vívmányai, modernizációs értékei, dekadenciába sodró pangási tünetei és maradandó értékfelhalmozásai. Mindez – a saját­szerűségeket figyelembe véve – a kulturális folyamatokra, a művelődéspolitikára is áll. Nincs szükség lapos párhuzamokra egy Szuszlov, egy Furceva és egy Gyemicsev képviselte szovjet ideológiai vezetéssel, a román, csehszlovák, NDK-beli, bolgár vagy éppen len­gyel kulturális irányítással. Az azonban tény, hogy a kulturális élet­ben – erős nemzetközi ideológiai érzékenysége folytán – 1956 és 1988 között, ha hullámzóan s többnyire a háttérben is, de igen erősen érvé­nyesült a szocialista országok politikájának külső pressziója, amelyet a kádári centrumpolitika sem tudott (s nem is mindig akart) kivédeni. Elegendő utalni a „liberalizmus" folyamatos ostorozására, a filmát­vételek, a könyvkiadás, a művészeti szövetségek közötti kapcsolatok, a direkt moszkvai a budapesti követségi beavatkozások számtalan „ügyére", különösen 1956 és 1967 között, majd 1972-76 táján.

Hiteles történelmi mértéknek és viszonyító háttérnek a régióit, a nemzetközi, a kelet-európai államszocializmusok kulturális­ideológiai „produktumát", az egyes országok Európa, illetve a világ iránti nyitottságát és belső reformokra való képességét, civilizációs és kulturális érettségét, valamint a hazai előzményt, az 1914 és 1956 kö­zötti négy diktatúrával terhes évtizedet kell tekintenünk, beleértve ebbe néhány históriai pillanat (1918-19; 1945-49; 1953-1954) progresszív kezdeményezéseit, esélyeit.

A köznapi és zsurnalisztikái leegyszerűsítésben lekezelő vagy mentegető felhanggal használt szóképek, az „ahhoz képest Magyarország" vagy a „gulyás-kommunizmus" nem adnak vá­laszt a lényegi kérdésekre. A „kollaboráció és a kompromisszum", a „megvásárolt fogyasztói jólét és kisszabadság" mora­lizáló szempontjai, a politikai aktorok és áldozatok mégoly ille­tékes saját minősítései, a fejlett nyugat-európai tőkés államfor­mák liberális normáinak romantikus, illuzórikus számonkéré­sei sem igazán termékenyek: nem többek, mint a történelmi al­ternativitás leegyszerűsítéséből fakadó jó- és rosszpont-oszto­gatások. Az már azonban értelmes történelmi, politikai és er­kölcsi szempont, hogy vajon az 1956 utáni magyar hatalom, az MSZMP és a kormányzat, ezen belül a művelődéspolitika, kény­szerpályákon haladva is, élt-e az adott s kivívott maximális le­hetőségekkel, tágította-e a kereteket, s végső soron mennyiben segítette vagy gátolta hazánk, népünk és nemzeti kultúránk civilizálódását és demokratikus modernizációját.

Ezekre a kérdésekre persze szintén nem adható egykönnyen válasz. Magam is csak adalékokkal, a horizontális és vertikális le­írás kísérletével igyekszem szolgálni, próbálgatni a lehetséges feleleteket. Teszem ezt egy olyan sajátos megközelítésből, amely a szélesívű művelődéstörténet helyett, előmunkálatok híján, egyelőre csak a szűkebb politika történet terepén mozog, igyekezve ugyanak­kor egyidejűleg figyelembe venni a politikai szándék és következmény,a deklaráció és praxis,az önkép és visszhang szempontjait is.

Folyamatok és szakaszok

A Kádár-korszak egyik – önellentmondásossága miatt – legproble­matikusabb, egyúttal legpikánsabb ideologémája volt a kontinuitás és diszkontinuitás viszonya. Az 1956 utáni évtizedek fő politikájának a valóságosnál is jobban hangsúlyozott (a pozitív és negatív fordula­tokat egyaránt elleplező) folytonossága, valamint a szocializmus építésének – úgymond – első, 1945 (illetve 1948) és 1956 közötti sza­kaszához fűződő viszonya Kádár János beszédeinek is állandó mo­tívuma volt. Ez a doktrína természetesen szervesen összefüggött 1956. okt. 23, nov. 1. és nov. 4. sajátos, változó legitimációs értel­mezésével is.

A különböző politikai alrendszerek, reszortok – különösen a gazdaságpolitika – az ún. politikai fővonalnál persze több diszkon­tinuitást viseltek el (valóságosan vagy deklaráltan), de egyúttal ideológiai magyarázkodásaikkal túl is terhelték a kontinuitás-prob­lémát. Elegendő utalnom az új gazdasági mechanizmus hullámzó ér­telmezési tartományára 1966-tól 1988-ig vagy Lukács György és Aczél György „vitájára" a 60-as évek második feléből (amelynek egyúttal Lukács politikai rehabilitálását szolgáló funkciója is volt). Emlékeztetek a magyar irodalom és a szocialista irodalompolitika belső történetével kapcsolatos – Szerdahelyi István monográfiája ürügyén kirobbant s ma már szinte komikusnak tűnő – „50-es évek" – vitára, illetve Révai József- polémiára, amely – a nemzeti kérdéshez hasonlóan – a 70-80-as évek művelődéspolitikai tanácsadó-köré­nek olyan markáns személyiségeit is szembeállította, mint például Huszár Tibor, Kardos György, Fekete Sándor, Király István, Pándi Pál és Rényi Péter, nem beszélve a tágabb értelmiségi közvéle­ményről.

Mára, a rendszerváltozás felől, egyenesen paradoxnak tűnik, hogy a kádári politikai centrumnak – „a szocializmus építésének" általában vett s főleg világ- és geopolitikai szempontokra figyelő deklarálásán túl – egykor milyen kemény vitákat kellett folytatnia az 1956 előtti és utáni kommunista politika közötti diszkontinui­tás balos, dogmatikus „csökkentőivel", korlátozóival, illetve a „megszakítottság" szovjet utat majmoló konzervatív bírálóival szemben. S lám, napjainkban miként kerül következtetéseiben ez utóbbiakkal szinte azonos platformra a baloldal- és szocializmusellenességtól fűtött jobboldali historizálás kontinuitás-mítosza és to­talitarizmus-demagógiája.

A komoly történeti elemzések persze – álljanak bár különböző társadalomelméleti platformokon – az 1956 utáni évtizedeket a mo­dell folyamatos keretein belül sem tekintik egységes ívnek. Bihari Mihály politológiai, Huszár Tibor értelmiségpolitikai, Szoboszlai György alkotmány- és jogtörténeti, valamint Papp Zsolt gazdaság-és társadalomtörténeti szakaszolásaira utalok példaként, amelyek részben egybeesnek egy lehetséges művelődéstörténeti, illetve kul­túrpolitika-történeti periodizálással is. A szakaszolás ugyanakkor még a művelődés egyes szektorain belül is csak viszonylagos lehet, különösen ha figyelembe vesszük a politikai nyilvánosságnak azt a harmonikázó természetét, amelyet Gombár Csaba jellemzett oly plasz­tikusan.

(I.) 1956 novembere – 1958 nyara a szovjet fegyverek árnyékában végrehajtott politikai „rendcsinálás" és megtorlás időszaka, amely­ben a művelődéspolitika teljesen alárendelődött a hatalmi politika belső mozgásainak. Az egypárti hatalomgyakorláson belül ugyanis legalább két markáns irányzat működött: egy reformszocialista és egy sztálinista-restaurációs. E két irányzat belső küzdelme és kifelé mutatott viszonylagos egysége, a véres megtorlások és a fokozatos nyitások kettőssége, a valódi, bár egyelőre nem erős centrum kiépü­lésének üteme döntő mértékben befolyásolta az értelmiség- és kul­túrpolitikát is.

Az egész Kádár-korszakra kivetülő, szinte szimbolikus egyidejűség, hogy amikor a Nagy Imre- és a Bibó-per zajlik, s folynak az értelmi­séget is sújtó kivégzések, letartóztatások, 1958 nyarán lát napvilágot (hosszas belső viták után, „keményítő" hangvételben véglegesítve) „Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei" című központi bi­zottsági határozat. E terjedelmes dokumentum a „rendteremtés" ideológiai fedőszövege mellett egyszersmind számos fordulatér­tékű új hangsúlyt, pozitív elemet is tartalmaz, illetve sejtet.

(II.) 1958 és 1962 között sok ponton visszakeményedés, újradogmatizálódás tapasztalható. Megindul a belsőleg is több ellentmon­dást hordozó, progresszív és megtorló, liberális és konzervatív fel­hangjaik révén némileg egymással is „vitatkozó" elvi dokumentu­mok, kultúrpolitikai munkaközösségi állásfoglalások sorozata. (En­nek az időszaknak a politikai és kulturális eseményeiről, a perekről, a konszolidációs hatalom belső ütközéseiről, nemzetközi feltétele­iről s az irodalmi, művészeti élet „rendbetételéről" elég sok doku­mentum és értelmezés jelent meg az elmúlt 1-2 évben.)

Számos író – önként vállaltan vagy/és a cenzúra miatt – hallgat eb­ben az időszakban; tekintélyes értelmiségiek vannak börtönben. Nyu­gatias ízű lektűrhullám s a Kelet-Európában exportképes magyar „szocialista giccs" igyekszik pótolni a kulturális vákuumot, miközben éles harc folyik a „modernizmus", a „nyugatmajmolás" ellen. A hát­térben ugyanakkor elindul a küzdelem egy nyitottabb, érték érzékenyebb művelődéspolitikáért, a könyvkiadás, a filmgyártás, a szín­házművészet megújításáért, a klasszikus világkultúra hazai ismert­ségében és a nemzeti műveltségben mutatkozó fehér foltok csök­kerítéséért. Mindehhez a kulturális és oktatási beruházások, intézmé­nyépítések viszonylagos dinamizmusa, a televíziózás elterjedése is fedezetet teremt. A megtorlások ki váltotta politikai csöndben, az életszínvonal viszonylag gyors javulásával és az előbbre jutás,a társadal­mi mobilitás családok százezreit érintő élményével egyidejűleg ter­jed a tanulási, önművelődési divat, a „jó szakma" vonzereje.

(III.) 1963-1973 a magyar művelődéspolitika nagy korszaka, Ká­dár János egész politikai szerepének is talán legtermékenyebb, mond­hatni, „klasszikus" periódusa. Az extenzív iparosodás) és a nagy társa­dalmi mobilitású folyamatok lezárulása a 60-as évek közepére művelődéstörténetileg is fordulatot jelez: ugrásszerűen megnőtt például a 8 osztályt végzettek aránya, javultak a családok többségé­nek életmódbeli, fogyasztási, civilizációs körülményei, erősödött a továbbtanulásban való érdekeltség. Igaz: az értelmiségivé válás presztízse és esélyei terén, a társadalmi értékrendben megerősöd­tek régi-új negatívumok is, az igazi demokratizálódás helyett in­kább csak a fogyasztói én autonómiája s egyfajta korlátozott, „érdek­beszámításos" liberalizmus számára nyílt fokozatosan tér. Az 1961-től tapasztalható jelentős politikai változásokkal (Kádár János szál­lóigéje: „aki nincs ellenünk, az velünk van"; a tsz-szervezések lezá­rulása és a háztájik révén a faluval történt kiegyezés; amnesztia stb.) és a viszonylag gyors életszínvonal-emelkedéssel összhang­ban ugyanakkor végbemegy a kulturális élet konszolidációja és re­formja.

E folyamatot eleinte egy kontrakarírozó szerepű vagy látszatú ideologikus közjáték, az ún. „eszmei offenzíva" meghirdetése terheli (1965-66), de a kulturális politika mind szervesebben kapcsolódik össze a gazdasági reform előkészítésével és a nagyobb hatalmi-ágazati érdekszövetségek korlátozott pluralizmusával, alkujával. Megszűnt a felsőfokú beiskolázás származási elvű adminisztratív kontrollja, megkezdődik a művelődés különböző szakterületeinek átgondolása és funkciójuk, irányításuk elvi-politikai korszerűsíté­se. Létrejön az MSZMP (pontosabban: a pártvezetés) és számos te­kintélyes alkotóművész, tudós – a kádári politika valódi társadal­mi-nemzeti eredményeire is támaszkodó – „kiegyezése", „szövet­ségkötése". Mindez nemhogy nem fenyegeti, ellenkezőleg: stabili­zálja és külföldön s itthon egyaránt legitimálja a pártvezetés hatal­mát és a politikai rendszert.

Bár az egypártrendszerből, a Szovjetunió vezette szövetségi rendszerhez tartozásból és a Kádár János személyében is megteste­sülő tekintélyelvű, paternalista politikai struktúrából adódóan megmaradt a hierarchikus berendezkedés, az aufklérista kulturális irányítási mechanizmus centralizmusa, érdemi doktrinális és gyakor­lati változások mentek végbe a kulturális politika és közélet legtöbb síkján. Fokozatosan – a politikai intézményi irányítás legkülön­bözőbb színterein – előtérbe került a szakértelem; a magyar kultúra horizontja kitágult a világra, rengeteg modern tudományos, művé­szeti érték és szórakoztatási divat lelt otthonra hazánkban is. Elmélyültek a nemzetközi kapcsolatok; családok százezrei váltak tu­ristákká; a kulturális civil társadalom és érdekvédelem – helyen­ként a döntési mechanizmus is – „megindult" a lokális demokrati­zálás, a bővülés, a sokszínűbbé válás, és a modernizálás útján.

A csökkenő, de „még" megmaradó korlátokkal, szilenciumokkal, tabukkal együtt is fokozatosan tágult, pluralizálódott a kulturális nyilvánosság politikai mezője, és szűkült a represszió változatos eszköztárának alkalmazási köre. A korábbi túlideologizáltságot egyre inkább a fogyasztásra, az emberek privát életét békén hagyó pragmatizmusra építő – vagy éppen rájátszó – paternalizmus váltot­ta fel. A gazdasági eredmények lehetővé tették – ha nem is a szük­séges mértékben – a kulturális-oktatási intézményrendszer jelentős állami fejlesztését, a művészeti mecenatúra bővítését (ami persze újabb ellentmondásokkal is járt). Létrejött és stabilizálódott a művelődés sokszektorú állami, tanácsi és szakszervezeti hálóza­ta. Ugyanakkor éppen a művelődéspolitika legfontosabb ágaza­tában, az oktatásügyben átgondolatlanul, rövid távban gondol­kodva, a vélt vagy valóságos munkaerő piád és szakmai után­pótlási szempontoknak alárendelve és kapkodóan folyt a szer­vezeti, infrastrukturális és koncepcionális fejlesztés, miközben a gyakorlattól és a financiális realitásoktól mindinkább elszakad­tak a „steril" távlati fejlesztési kutatások és a spekulatív oktatási modell viták. Zavarokkal volt terhes az értelmiségpolitika, a társa­dalmi esélyegyenlőség hirdetése sokhelyütt nivelláláshoz, kont­raszelekcióhoz vezetett. A modernizációból adódóan is növekvő létszámú értelmiségen belül erősödött a marginalizálódás, a lema­radás.

Mindezzel együtt is a műszaki, ökonómiai, mérnöki tudás presztízsének emelkedése, a gazdasági reform tudománypolitikai előkészítése, Lukács György ideológiai-politikai rehabilitálása, a baloldali „marxizmus-reneszánsz", számos társadalmi-kulturális jellegű modernizációs vívmány széleskörű elterjedése, a magyar film, zenekultúra, irodalom, színház- és képzőművészet felívelése, Kurtág György, Szokolay Sándor, Petrovics Emil; Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István, Né­meth László, Pilinszky János, Cseres Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Sánta Ferenc, Mészöly Miklós; Barcsay Jenő, Kerényi Jenő, Somogyi József, Varga Imre; Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Ranódy László, Makk Károly, Kovács András és mások gazdag termése, egy új művésznemzedék indulása jellemzi elsősorban ezt az időszakot.

A folyamat – főleg nemzetközi politikai okokból – 1968-ban megbicsaklik, 1968 és 1974 között ellentmondásosabbá, kétvágá­nyúvá válik. A nyugati és a keleti neokonzervativizmus megerősö­dése, a brezsnyevi poszt-sztálinizmus katonai, politikai, ideológiai nyomása, a hazai gazdasági-politikai reform megtörése érzékel­hetően szűkíti a viszonylagos ideológiai szellemi nyitottságot. Van­nak visszarendeződési tünetek, újra szaporodnak az adminisztratív tilalmak, az ideologikus kiszorítások, de az oktatási, tudományos, közművelődési és művészeti életben s főleg a társadalmi, fogyasztá­si, életmódbeli „mélyfolyamatokban" azért továbbhalad a civilizáci­ós reformok és a kvázi-demokratizálódás tendenciája, a mindennapok depolitizálása.

A nyilvánosság szélesedésével fokozatosan legalitást kapnak ha­zai és külföldi nem marxista, vallásos, irracionális, népnemzeti és polgári liberális nézetek, művek. Az egyéni világnézet egyre in­kább a személyes szabadságjog, a privátlét ügye lesz; szaporodnak s bizonyos fokig intézményesülnek a politikai tabukat nem sértő különböző alternatív kultúrák, főleg az ifjúság és a szórakozás terü­letén. A párton belül is egyre nyilvánvalóbbá válik „több párt", több ideológia létezése. A 60-as évek európai s hazai marxizmus-re­neszánszától ösztönözve teret nyer – szinte félhivatalossá válik – a „nembeli értékekre orientált", az elidegenedést leküzdő demokratizáció és modernizáció szerves egységének korszerű baloldali re­formkoncepciója, vonzó életmódbeli-közművelődési célkitűzések, minták fogalmazódnak meg. E gondolatrendszer számos elméleti képviselőjét és interpretációját, a kritikai marxizmus, a baloldali szellemű rendszerkritika és szépirodalom több irányzatát ugyan­akkor – radikális politikai álláspontjuk miatt – a hatalom kiszorítja a nyilvánosságból. Sőt: Lukács György 1968-ban írott kulcsfontos­ságú művének teljes szövege, a Demokratisierung heute und morgen sem láthat napvilágot; tanítványai egy körének két nemzedéke is külső vagy belső emigrációba kényszerül.

(IV.) 1974-1984 az előző dinamikus fejlődésű szakasz baloldali-közösségi szellemű kulturális és életforma-modelljei, távlatai, re­formkísérletei, demokratikus törekvései jórészt utópiákká, illúzi­ókká fagynak; megtörtek a rebürokratizálódás, a konzervativiz­mus, illetve a felemás liberalizálódás, a fogyasztáscentrikus depolitizálás, a piaci kommercializálódás kettős gátjain.

A hatvanas évtized végére megtörik a kulturális intézményrend­szer és infrastruktúra fejlődésének dinamizmusa. A gazdasági növe­kedés és modernizáció megtorpanása, a belső társadalmi-életmódbeli konfliktusok kiéleződése, a családok tömegessé váló kényszerűen ön­kizsákmányoló életmódja és az értelmiség, köztük a fiatalok romló helyzete objektíve leértékelte a kultúra deklaratíve éppen felértékelt szerepét. A művelődési-olvasási szokások, az önművelődő mozgalmak, a tudományos-műszaki haladás egészében kedvezőtlen alakulásá­nak az illusztrálására elég egyetlen példát idézni: 1984-85-ben a 18-24 éves korosztálynak mindössze 9,4 %-a (az esti és levelező ta­gozatokon tanulókkal együtt 12,1%-a) folytatott felsőfokú tanul­mányokat, amivel az utolsó előtti helyre kerültünk európai viszonylat­ban. Igaz: az általános és középiskolai oktatás átlagszínvonala (pl. a matematikai, az írás-olvasási készség elsajátítása) terén s néhány művészeti ágazatot tekintve a világ élvonalában marad­tunk.

A politikatörténet síkján 1973-74-ben egyértelműen megtörik a – még oly ellentmondásos – reformok íve, ezt egyebek mellett

Nyers Rezsó, Fehér Lajos, Aczél György pártvezetők, majd Fock Jenő miniszterelnök leváltása is jelzi. Az Aczél György nevével fémjelzett kiegyezéses, érték érzékeny és pragmatikus kulturális politika defenzívába került a Szovjetuniótól, NDK-tól is ösztönzött reformellenes, munkás- és nemzeti demagógiával, az apparátusbeli és szindikalista konzervatívok s némely humán értelmiségi csoportok koalíciójával szemben, még ha sikerült is továbbvinnie néhány vívmányát. A hol rugalmas, hol görcsös visszavonulások, az újraideologizálódás és a pragmatizmus, a „húzd meg – ereszd meg", a kisebb-nagyobb, mégis progresszív lé­pések, de egyúttal a távlatvesztés, a stratégiátlanság, a kapkodás és a súlyos engedmények szakasza ez.

A neokonzervatív fordulat a szakmai színvonalat és a baloldali-demokratikus értékek hitelét tekintve is károsan hatott a kulturá­lis és az értelmiség-politikára, ugyanakkor számos – a politikai-társadalmi intézményrendszerből és direkt politikai ideológiából kitessékelt – reformtörekvés a kulturális életbe „települhetett át" s itt nyert bizonyos fokú legalitást; elegendő ebben a vonatkozás­ban Pozsgay Imre és Nyers Rezső pályájára utalni. A kultúra sajá­tos politikai „védettsége", egyúttal az értelmiség helyzetének romlá­sa, jelentős humán rétegek marginalizálódása, a szocialista reformok esélyeiből való kiábrándulása, az értékrendzavar eszkalálódása miatt a művelődéspolitika szférájában jelentkeztek először hangosan és élesen az általános válságtünetek, a kádári politikával szembeni li­berális, népnemzeti és újbaloldali ellenzékiség irányzatai. A kul­turális politikának ugyanakkor paradox módon nemcsak ezek bírá­latának, ideologikus „bűnbak"-kezelésének feladatát „kellett", vál­lalnia, hanem egyúttal – tudatosan vagy kényszerből – lehetőséget teremtett e „válságtünetek" némi humanizálására, sót legitimálásá­ra, az eszmei pluralizmus – mégoly konfliktusos, de – fokozatos ki­építésére.

A kulturális nyilvánosság oly mértékben telítődött nem kultu­rális természetű ideológiai-politikai felhangokkal, sőt közvetlen ambíciókkal, hogy – a belső viták miatt is – elszalasztódott számos valóban fontos művelődéspolitikai reform esélye (oktatásügy, kul­túra gazdaságtan, tudománypolitika, művészet közéleti generáci­óváltás). A hazai szellemi élet és a kulturális politika európaizálódó szemhatárai, kiugró intellektuális teljesítményei, növekvő nemzetközi tekintélye sem tudták leplezni a gyorsuló eróziót. Le­gyünk igazságosak: amit kulturális értékvesztésnek látott a kor­társ, abban a modernizáció, a nemzetközi tömegkommunikációs fejlődés, a televíziózás és az olvasás viszonyának egyetemes trendjei, a műveltségkép „technokratikus" átrendeződése, a kul­turális piacosodás és kommercializálódás „rendszersemleges" törvényszerűségei, a reálértelmiségi hivatás felértékelődése is szerepet játszottak. Az ezen túl is szembetűnő erózióban ugyan­akkor nem csak – nem is elsősorban – az állampárt szűkebben vett művelődéspolitikájának megtorpanása útvesztése érhető tetten, hanem egy általános tudati-kulturális-mentálhigiéniai leépülés is, ami a szélesebb és mélyebb társadalmi-életmódbeli viszonyok­ban, az emberi autonómiáknak (a termelés, a vállalkozás, a civil de­mokrácia helyett is) a fogyasztásra való korlátozódásában, a szaba­didő csökkenésébe az értékdevalvációkban stb. gyökerezik.

Igaznak bizonyult számos művelődési egyesület, fórum, szakmai vita és több kultúrszociológus – például Ágh Attila és Vitányi Iván – előrejelzése: a gazdasági megtorpanás és a stagnálás nyo­mán, de korántsem csupán emiatt, „a kultúra szűkített újratermelé­se" folyt a 80-as évek elején, közepén. S miközben a politikai ha­talom – a hidegháború új szakaszában, szovjet nyomásra – a 80-as évek elején szigorít bel- és tájékoztatáspolitikáján, az ellenzé­kiség terjedése, a második nyilvánosságnak és a kettős beszéd­nek a szélesedő hatása, a valódi pluralizmus torz levezető csator­nákba szorulása következtében a közvéleményformáló értelmi­ség számára gyakorlatilag kettős kulturális hatalom – egy politikai és egy (Csoóri Sándor szavával) „erkölcsi" hatalom – intézmé­nyesült. Ami mögött már ott működött a gazdaság, a társadalom, a kultúra, az erkölcs két-három dimenzióra, nyilvánosságra sza­kadása. Volt persze átjárás a két hatalom között, ugyanakkor nőtt a kölcsönös kiszorítósdi, gettósodás is, amiért az MSZMP politi­káját terheli a fő – bár nem kizárólagos – felelősség.

A politikai hatalmon belül megindult radikális célú reformküz­delmek és a Kádár János pozícióját megcélzó utódlási harcok eseten­ként a kultúrpolitikai koncepciók ütközésének – mint „fő konflik­tusnak" – az álruháját öltötték magukra. A párt- és a kormányza­ti apparátus tehetséges szakemberekkel töltődött fel, de közben a kiegyezéses rendszer látványosan erodálódott. A „perszonifikált határokkal kicövekelt konszenzust" (Gombár Csaba kifejezése) sem a fiatalabb művészgenerációkra, sem a növekvő számú technokra­ta-vállalkozói szakértelmiségre nem tudta továbbvinni a pártve­zetés. Ez az erőtér határozta meg a 80-as évek első felében az el­lenzékiségről szóló párthatározatok, a sajtóirányítás, az értelmiségi-és a médiapolitika, az oktatás és tudománypolitikai küzdelmek, az Aczél György és Pozsgay Imre közötti valóságos és vélt konfliktu­sok, az írószövetségi közgyűlések, a Mozgó Világ és a Tiszatáj c. fo­lyóiratokkal kapcsolatos viták és adminisztratív döntések mezőjét.

A mély, objektív társadalmi és kulturális ellentmondások fel­színén dogmatikus, népnemzeti, technokrata és konzervatív, re­former és öröklési ambíciók furcsa szövetkezéseit és egymásnak feszü­lését mutatja a 80-as évtized. Igazi vesztesként ebből talán nem is az amúgy is súlyos nehézségektől gyötört államszocialista irányítási mechanizmus és ideológia került ki, hanem a demokratikus balol­daliság, a szocialista szellemű rendszerkritika, a marxista tradíciójú kulturális önigazgatási és modernizációs koncepció. Amely – a deklarációk ellenére – egyre kevésbé kellett, mert „kényelmet­len" volt a küzdő felek mindegyike számára; s amelyet akkor már, liberális irányban, azok a társadalomtudósok is elhagytak, akiket a 70-es évek elején éppen radikális reformszocialista szellemiségű, tudományos fedezetű műveik és kiállásaik miatt bélyegeztek meg el­lenségesként. (A 90-es évek elején gyakran viszont éppen azok járnak élen „ellenzékiségük" melldöngető historizálásában, akik a 70-80-as években konzervatív, reformellenes pozícióból támadták az akkori kultúrpolitikát és ideológiai pragmatizmust. Illetve azok, akik annak idején éppen politikai ellenzékiségük buzgó tagadásával, lojalitásuk hirdetésével s „pusztán" a szakmai-irodalmi másság és a nemzeti identitás jogait követelve védekeztek [egzisztenciális okokból persze érthetően] a kádárista ideológiai kritikává], esetenkénti presszióval szemben.) Az MSZMP vezetése a kulturális mezben jelentkező politikai el­lenzékiséget végül is „jól" s joggal ismerte fel – az más kérdés, hogy még a „saját védelme" szempontjából is rossz irányba s rossz szövet­ségeket kötve haladt, elsődlegesnek mindig a rövidtávú stabilitást és a túlélést tekintvén.

(V.) 1984-1988: a Kádár-korszak, egyúttal az Aczél-korszak vége, jóllehet az előbbinek a névadója 1989-ben, az utóbbié 1991-ben hunyt el. A 80-as években egyidejűleg erősödtek fel – s keveredtek is össze – a kádári politikával, illetve annak megmerevedésével, pan­gásával, kiúttalanságával szembeni – nemzetközileg is motivált -re­form-kommunista, önigazgatói-szocialista, népnemzeti, liberális-demokrata, demokratikus ellenzéki és neosztálinista szellemű „ifjútörök" op­pozíciók.

Bár gondolati-ideológiai távlati szempontból viszonylag prog­resszív hangsúlyú új művelődéspolitikai állásfoglalások és koncepci­ók is napvilágot láttak (pl. Lukács Györgyről, illetve a szocializmus ra­dikális reformjának lehetőségeiről, a fiatal értelmiség helyzetéről, a felsőoktatásról, a művészet és társadalom kapcsolatáról, a nemzeti-nemzetiségi kérdésről), hatékony, eredményes stratégiai és gyakorlati válaszok már nem születtek a kiéleződő kulturális ellentmondásokra és a régi-új kihívásokra. Ugyanakkor a kulturális élet és a kulturális politika puffer- és szelep funkciója, eszközszerepe és kiszolgáltatottsága is tovább erősödik. Az 1985-ös pártkongresszusra készülve 1984 vé­gén voluntarista gazdaság- és társadalompolitikai programtervezet, illuzórikus növekedési koncepció kerül nyilvánosságra. Kádár János – a bürokratikus rendteremtő ideológia jegyében – szembefordul Aczél Györggyel, egyik legfőbb reformpárti szövetségesével is, akinek kádá­rista reformersége ugyanakkor állagvédő konzervativizmusnak minősül a párton belül és a párton kívüli radikálisok s főleg a már többpártrendszerben gondolkodó ellenzékiek számára.

Az 1984 végétől 1987-ig érvényesülő kultúrpolitikát az Aczél Györggyel szemben kiharcolt, gyakran neodogmatikus konzervatív és népnemzeti húrokat pengető kurzus vezényli. Ez az adminisztratív irányítási eszközök divatját felmelegítő, az agitációs és propaganda­módszereket a kulturális életbe átemelő, a már fokozatosan intézmé­nyesülő pluralista nyilvánosságot megrendszabályozni akaró politi­kuscsoport mondatta ki s hajtotta végre például a Tiszatáj c. folyóirat felfüggesztését, egyes egyetemeken a „rendcsinálást", Csurka István időleges szilenciumát, az írószövetség 1986 végi közgyűlésének befo­lyásolását és a feloszlatást is kilátásba helyező hatalmi provokálását stb. Ugyanakkor ez az új, fiatalabb – az előző kurzust olykor persze joggal bíráló, de nála jóval merevebb, doktrinerebb, kapkodóbb, szakszerűtlenebb – kultúrpolitikai vezetés sem tudta megakadályoz­ni az általános gazdasági-politikai-bizalmi válság, a kulturális elle­hetetlenülés felgyorsulását. Sót: durva, átgondolatlan, esetenként elv­telenül lobbizó és kompenzáló lépéseivel még „rá is tett egy lapáttal", amit ezen irányzat egyik-másik képviselőjének későbbi fordulatai, kiszólásai sem tudtak feledtetni.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kultúra, az oktatás távlati sors-kérdéseiről való döntések egyre inkább közvetlenül is átcsúsztak a technokrata-liberális szellemű gazdasági szakapparátus kezébe, amely – a restrikciós intézkedéseken túl is – többnyire nem-demokratikus, rö­vidtávú, ökonomista-piacelvű, szociálisan érzéketlen társadalom-és kultúrafelfogást érvényesített. így érkezünk el 1988 májusáig, az MSZMP gyökeres politikai fordulatának kezdetét megtestesítő pártér­tekezletig, a Kádár-korszak végéig.

A kulturális elitértelmiség jelentős része ekkorra már felmondta a korálún hallgatólagos konszenzust az MSZMP politikájával; aktívabb, politizáló szárnyuk a – persze különbözőképpen elképzelt, hirdetett – modell, sőt rendszerváltás elkötelezettje, előkészítője lett. Abban, hogy ennyire literátus- és történész orientációjú, illetve genezisű lett 1990-tól a kormányzati és a liberális ellenzéki elit, a művelődés- és értel­miségpolitikai válság sokkoló mélysége, a kelet-európai küldetéses ér­telmiségi tradíciók újraéledése csakúgy szerepet játszott, mint – para­dox módon – a politikai konfliktusok kihordását átvállaló kulturális nyil­vánosságnak a 60-as évektől fokozatosan (ha visszaesésektől terhelve is) kibontakozó pluralizmusa, növekvő szabadságfoka és relatív védett­sége.

A szocialista értékek és távlatok „rendszerszerű" kompromittálódásán és a demokratikus szocializmus mellett elkötelezett radikális reformerek jelentős részének exkommunikálásán túl az 1980-as-évek derekától érvényesülő kulturális politikák (a kormányzatiak és ellen­zékiek) főszereplőinek öncsalásain, szereptévesztésein, illúzióin is múlott, hogy az évtized végére a magyar kulturális értelmiség többsége számára a romantikus népnemzeti vagy jobboldali kon­zervativizmus, illetve a nyugatias piacelvű, ökonomista liberaliz­mus két pólusú alternatívája vált hitelesnek tűnő vonzóerővé és vá­lasztó vonallá. Ebből a politikai kínálatból 1989-91-re már kimaradt és – önérzetében megtiporván, a kommunistaellenes demagógia, megfélemlítés által szétvervén, s az apparátusbeli technokrata elit gyors kapitalizációs, privatizációs érdekeitől is megzsarolván -„vezeklőként" a szégyenpadra ültettetett a demokratikus és újbaloldali orientáció, az alternatív, a civil társadalmi, a szocialista-szociáldemokrata kulturális koncepciók, művelődéspolitikák „harmadik ereje", irányzata.

„A személyiség szerepe a történelemben "

Az alcímben szereplő marxizmusoktatási és főleg gyorstalpaló párt-iskolai előadástéma s vizsgatétel minden vulgarizálás és torzítás el­lenére valóságos problémára utal. A Kádár-korszak művelődéspoli­tikáját ebből a szempontból érdekes többlépcsősség jellemezte.

Az 1956 és 1988 közötti időszakban objektíve semmi sem kérdője­lezte meg a párt vezető szerepe alkotmányban is rögzített elvének gya­korlati érvényesülését, ami a döntéseknek, az irányításnak egy vi­szonylag szűk körre korlátozódó, tekintélyelvű, centrális és bürok­ratikus alaptermészetében öltött testet. A szakszerűség, a liberaliz­mus és olykor a demokratizmus (a kettő nem ugyanaz!) elemeinek és kísérleteinek szaporodása ellenére alapvetően hierarchikus, pater­nalista természetű volt a politikai berendezkedés; csúcsán Kádár Já­nos állott. A „kollektív vezetés" féligazságával kombinált személyi hatalom az ő esetében kétségkívül külsőségektől mentes, puritán vonásokat hordozott, ami nemcsak politikai magányosságával, ha­nem történelmi és alkati okokkal is összefüggött. Az ország lakossá­gának többsége szemében a 60-as évektől mindez személyes hitelt biztosító szerénységként, egy ideig népszerű plebejus-kisemberi attitűdként tűnt fel. Kádár legtöbb vezetőtársától viszont ez a „kol­lektivizmus" egyéniség- és hitelrontó, szürkítő és középszerűsítő személytelenséget követelt, náluk ilyen ruhát öltött. Ezzel a 60-70-es években uralkodó tendenciával „furcsa" ellentmondásban állt a kultúrpolitika és a gazdaságpolitika reformer exponenseinek, mindenek­előtt Nyers Rezsőnek, Fock Jenőnek és Aczél Györgynek a nagyon is markáns egyénisége; szuverenitásuk és „külön" nemzetközi tekin­télyük miatt egyébként nekik gyakran meg is gyűlt a bajuk a középszerűsödés vagy éppen az arctalanság „hőseivel".

A kádári politikai mechanizmus keretei között a kultúrpolitikai alrendszer éppen a politikán belüli viszonylagos elkülönültsége, a kultúra és az értelmiségpolitika fokozottabban személyiségcentrikus hatásrendszere, természete miatt – a többi szektorhoz képest eleve inkább magán viselte a vezetők szubjektivitásának nyomait. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Az irányító személyiségek emberi, morális jellemzői, szakmai vonzalmai, erényei és hibái, konstruktív vagy szűkítő elfogultságai, szavaik és tetteik viszonya – a kultúra, az értelmiségpolitika lélektől lélekig ható jellege miatt – talán köz­vetlenebbül meghatározták a politika e szektorát. Ez önmagában nem előny s nem is hátrány (van példa mindkettőre), de reális ténye, jellemzője – és ezért a fogadtatásban, a viszonyulásban, pro-kontra személyes indulati tényezőket is felerősítő specifikuma – az 1956 utáni államszocialista hatalomnak. A politikai személyiségek túlsú­lyos hatalmi szerepe az egypártrendszeres tekintélyelvű államszocia­lizmus modelljének politikai túlsúlyosságából és demokratikus intézményesítetlenségéből, nem pedig a vezetők alkotmányos szerepéből fakad (mint például az amerikai és a francia elnöki rendszerben).

Ugyanakkor – ebben a vonatkozásban – a magyar fejlődésnek számos sajátos pozitívuma is van a többi szocialista országhoz képest.

A történelmi korlátozottságok, a válságot elodázni végül is nem képes modernizációs fejlődés kétarcúsága, a reformok és visszavoná­sok állandó hullámzása ellenére s ezzel együtt releváns lehet egy olyan nézőpont is, mely kitekintve az 1960 utáni két évtized során elsősorban értékteremtő, modernizáló, reform támogató és humanizá­ló módon, tehát pozitívan érvényesültek hazánkban a politikai szub­jektumok túl súlyosságának tünetei. Mind a nagypolitikában, mind a művelődéspolitikában jóval tovább, a kereteket feszegető mértékig mert elmenni a magyar vezetés, mint a többi szocialista országban, vállalva a velük valóburkolt-nyílt feszültségeket és vitákat is, ugyanakkor el­hárítva az újbóli direkt katonai és a totális politikai beavatkozás koc­kázatát. Ezek a veszélyek, beleértve a rákosista restaurációt, vagy egy ahhoz hasonló szellemű vezetés külső erővel történő esetleges hata­lomra segítését, állandóak és egyes történelmi pillanatokban reálisak voltak; Kádár János, Aczél György s mások is ennek a kockázatnak az elhárítását, a koncepciós perek időszaka visszatérésének a megakadá­lyozását tekintették legmélyebb, bevallott – be nem vallott politikusi küldetésüknek. Az már az őszintén hitt antirákosista reformpolitika és az ezt képviselő egyének önáltatása s az egész ország tragédiája, ha ez mégoly reális veszélytudat gyakran egyoldalúvá, erőtlenné tette ma­gukat a reformszándékokat is, ha a Kremlre mutogatás számos öniga­zolásra is adott alibit, ürügyet s ha olykor (például az 1956 utáni bor­zalmas megtorlások vagy a 70-es évek eleji szellemi kiátkozások ese­tén) ezek a félelmek bizony a legyőzöttnek hitt rákosista módszerek túlélését is „legitimálták".

Anélkül, hogy a művelődéspolitika vezetőinek portrészerű jellem­zésére, párt- és állami irányításbeli hierarchikus viszonyuk, önálló döntési, cselekvési esélyeik, formális és informális hatalmuk taglalásá­ra, egymás közötti vitáik leírására és minősítésére vállalkoznék, rövi­den felsorolom az egyes művelődéspolitikai szakaszok markáns, do­mináns személyiségeit. (Zárójelben azt az időszakot nevezem meg, amelyben szerepük meghatározónak tűnt.) A névsor bizonyára bővít­hető vagy éppen szűkíthető is, de talán nem teljesen igazságtalan: Kál­lai Gyula, Benke Valéria, Marosán György, Szigeti József, Szerényi Sándor (1957-1962), Szirmai István (1957-1967), Ilku Pál(1958-1973); Orbán László (1957-1975), Aczél György (1958-1985), Óvári Miklós (1974-1985), Pozsgay Imre (1975-1990), Köpeczi Béla (1964-1988), Kornidesz Mihály (1973-1987), Tóth Dezső (1964-1985); Knopp And­rás (1972-1989), Berecz János (1984-1989), Pál Lénárd (1985-1989).

Az 1956 és 1988 közötti évtizedek ellenfelei szerint is legnagyobb for­mátumú hazai művelődéspolitikusa – különböző párt és állami funkci­ókban – Aczél György volt. Pályájának és munkásságának reális érté­kelése elválaszthatatlan az egész Kádár-korszakétól, az 1945 és 1990 közötti magyar történelem külső feltételeinek, belső alternatíváinak minősítésétől. Mindenesetre azon kis számú magyar politikus közé tartozik, akik az 1970-es évektől itthon és nemzetközileg is joggal ko­moly presztízst vívtak ki. A korból, az MSZMP általános politikájából és az ő személyes-különösen „művészi"-elfogultságaiból fakadó té­vedései, hibái esetenként súlyos felelőssége mellett is: a 60-as évektől Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a kádári politika a többi szo­cialista országéhoz képest viszonylag szuverénné, pragmatikussá, reformérzékennyé, toleránssá, a világra nyitottá formálódott.

Nem feltétlenül a politika valamiféle – úgymond – szocialista vív­mányaként, de tény: a 60-as évek derekától lett tömeges a lakáshoz ju­tás, a vidéki fürdőszobák építése, a mosógép és fridzsider, az autó és a kiskert megszerzésének, birtoklásának esélye. Mindezzel szorosan összefüggött, hogy Magyarország elindult a modernizálódás, és a ré­gióban kezdeményezőén haladt a – mégoly korlátozott – közművelődési demokratizálás, pluralizálás, a politikai, szellemi, kultu­rális liberalizálás útján. Amikor ezek a törekvések vereséget szenvedtek vagy meggyengültek, ennek mintegy „jelképeként Aczélt magát is háttérbe szorították, leváltották (1974,1985); ő viszont – bár kétségte­lenül megalkuvások, a szigorodás vállalása, sőt kockázatos megideologizálása árán, de – ekkor is igyekezett védeni politikai meggyőződésének progresszív oldalait, értékelveit s főleg a magyar kultúra vívmányait.

Aczél György „oldásaiban és kötéseiben", szerepének és személyi­ségének konfliktusaiban, a taktikainak hitt visszavonulások stratégiai deficitjeiben szemléletesen és modellszerűen tetten érhetők az 1956 utáni magyar művelődéspolitika tragikus paradoxonai. Elég csupán három történelmi pillanatot felidézni ennek bemutatására és bizonyí­tására.

Aczél 1956 ősze utáni első politikai megnyilatkozásában, az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának decemberi ülésén (nem úgy, mint egy évvel később) kiáll Nagy Imre, a „szocialista többpárt­rendszer" és a semlegesség mellett, amiért több oldalról támadás is éri. Kádár János mégis – vagy talán éppen ezért -1957 tavaszától rá­bízza a kulturális állami irányítás legkényesebb feladatát, a művé­szekkel, a humánértelmiséggel való kapcsolatok újraélesztését, az „építkezést". 1958-ban, Nagy Imre kivégzésével szinte egyidőben miniszterhelyettesként ő terjeszd a Központi Bizottság elé a korsza­kos jelentőségű, pozitívumokat is tartalmazót megelőlegező művelődéspolitikai állásfoglalást. Drámai szituáció: mintha – az egyéni szándékoktól, helyzetértékeléstől függetlenül – a szellemi-kulturá­lis nyitásnak a véres megtorlás lenne az előfeltétele, együtthatója. (Miként ezt számos korabeli műalkotás bizonyítja: az áldozatokat ekkor a politikai irányításban részt nem vevő értelmiségiek közül is sokan a lehetséges haladás tragikus „árának" érezhették.)

Analóg a helyzet 1968-ban: Csehszlovákja megszállása, az euró­pai neokonzervatív hullám, az SZKP XX. kongresszusától való neosztalinista eltávolodás idején, a hazai reformot is mentendő Aczél György akkor harcolja ki a Tudománypolitikai Irányelveket, amikor -1968-as tiltakozásuk kapcsán is – a marxizmus-reneszánsz társada­lomtudományi értelmiségének radikális szárnya, a Lukács György tanítványai egy részéből alakult Budapesti Iskola szembefordul az MSZMP-vel, s amire már ekkor, majd 1973-tól még súlyosabban, kirekesztő hatalmi választ kapnak. Aczél György a nevét adta eh­hez a hazai szektás és szovjet nyomásra koncipiált „filozófus­perhez", de abban a tudatban tette ezt (nem jogtalanul), hogy az intellektuális autodaféval elejét lehet venni a még rosszabbnak, a tényleges pereknek. Ezzel a veszélyes önigazolással ment bele ab­ba, hogy a Központi Bizottság Titkárságából való leváltása után mégis vállalt állami funkciót, miniszterelnökhelyettességet. Súlyos engedmények árán, de kétségtelenül politikája jó oldalaiból is meg tudott ezáltal menteni nem egy értéket, ahogy ezt történelmi távlat­ból majd reálisan meg lehet ítélni.

A harmadik példa: ugyanazon az 1974. márciusi központi bizott­sági ülésen fogadták el az Aczél György szakértői gárdája által ki­dolgozott és széles körben megvitatott, számos pozitív, stratégiai kezdeményezést felmutató közművelődési előterjesztést, amelyen az ezt a reformszellemet élesen keresztező konzervatív munkásosztály-határozatot is megszavazták, s Aczélt – Nyers Rezsővel és Fehér La­jossal együtt – felmentették tisztségéből. Itt sem egyszerűen a sze­mélyről van szó: a kultúra, a közművelődés 1958 és 1968 után im­már harmadszor válik a politikai visszarendeződés szépségta­paszává, az „előremenekülés", a „kisebbik rossz", a „szükségből erényt", az „inkább én" kockázatos vállalkozásává. Művelődés és politikatörténeti távlatból mégsem intézhetők el ennyivel ezek a paradoxonok.

Éppen a többször nekilendülő kulturális reformok gyen­gültek meg s vesztettek hitelükből ezekkel az „alapozások­kal"; miközben Aczél György, Pozsgay Imre, Óvári Miklós s mások minőségi érzékenységű, személyes és informális poli­tizálása, megannyi taktikai bravúrja nemcsak a visszaren­deződés tényeit fedte el, némileg talán önmaguk előtt is, hanem kétségtelenül „finomította is a kínt", szűkítette a veszteségek körét. Érdemeik azonban ennél sokkal szélesebb körűek; elsősorban mégiscsak az alkotás és művelődés bővülő feltételei­nek biztosításában, az ösztönzésben, a kreativitásban érhetőek tetten. Számos alkotás betiltását, ledorongolását, nem Kevés művész, tudós félreszorítását kötik – hogy okkal-e vagy anélkül, még kikutatandó – Aczél György vagy mások nevéhez, de sze­mélyiségük és politikusi-mecénási munkásságuk mégiscsak in­tenzíven összekapcsolódott a magyar művészet, tudomány, szelle­mi kultúra 60-70-80-as évekbeli gazdagodásával, felívelésével, az or­szág művelődési és civilizációs emelkedésével, némi modern­izációjával.

Általánosíthatóan, egy egész kultúrpolitikai korszakra is igaz, amit Heller Ágnes Aczél György ellentmondásos, kétér­telmű szerepéről, ennek pozitív oldaláról mond: „A rendelke­zésre álló kereteken belül […] – amelyek a nagypolitikai szorítá­sokban nem voltak valami tágak és időnként még szűkültek is ­azért elég sok értéket engedett érvényesülni. Közöttük igazi, maradandó, magas kulturális értékeknek is teret csinált vagy nyitott Magyarországon. Ebben az értelemben korántsem tar­tom olyan iszonyatosnak az ő kultúrpolitikáját, kivált ha össze­hasonlítom a szomszédos országok hatvanas-hetvenes évek alat­ti kultúrpolitikájával. Igenis, azt mondom, hogy a magyar íróknak, költőknek jobb dolguk volt, mint a Csehszlovákiáknak, a romániai­aknak, a szovjeteknek – és ezt többek között Aczél Györgynek is köszönhették. […] A magyar kultúrpolitika az adott körülmények között ennél jobb nem lehetett. Kommunista totalitárius rendszer volt, amelyikben ennél jobb kultúrpolitikát nem lehetett folytatni. Az már túl lett volna a rendszer határain."

Rész és egész

A művelődéspolitika történetének csomópontjai, váltásai, újításai persze nemcsak – nem elsősorban – a vezető személyiségek helyzeté­ben, szerepében, de nem is az MSZMP irányító szerveinek egyébként fontos dokumentumaiban ragadhatok meg. Kétségtelenül meghatá­rozó súlyúak a különböző kultúrpolitikai határozatok, kongresszusi döntések, a nagyobb tanácskozások és elvi jellegű művelődéspolitikai állásfoglalások. A folyamatok igazi természetét azonban a tényleges eredmények és eredménytelenségek, a szavak és a tettek egymáshoz való viszonya, a többnyire nem publikus Politikai Bizottsági, Agitá­ciós és Propaganda Bizottsági határozatok, az írásos állami és a dokumentálhatatlan szóbeli, informális döntések, valamint – elsősorban – a társadalmi kulturális fejlődés objektív (művelődéstörténetileg és szociológiailag értékelhető) tényei világítják meg és minősítik.

Ebben a vonatkozásban nemcsak a művelődéspolitika egyes szek­torai (oktatás-, tudomány-, művészet- és közművelődés-politika) kö­zött nincs teljes szinkron, hanem a művelődéspolitika és az általános politika között sem. Sót olykor egyenesen feltűnő-az aszinkron. Az 1956 utáni államszocializmus tekintélyelvű, hierarchikus – de a ko­rábbi durva sztálini struktúrát, a kemény diktatúrát fokozatosan oldó, átalakító – politikai modelljén belül sajátos alrendszerként funkcionált a művelődéspolitika.

Elvileg természetesen többféle kulturális politikai modell között lehetett választani a XX. század derekán: de – túl abszolút normaként is meg­kérdőjelezhető szerepén – az 1956 utáni magyarországi realitások tala­ján eleve nem hiteles mérték pl. a nyugat-európai liberális állam semle­ges-közszolgáltató kultúrpolitikájával kombinált piacelvű művelődési modell. (Ahogy persze a jobboldali-teokratikus diktatúrák arisztokrati­kus mecenatúrája sem.) Ha szigorúan a centrális pártirányítás keretei között működött is a kulturális intézményrendszer, a 60-as évek elejétől kezdve egyre sokszínűbbé, plurálisabbá vált a művelődés legtöbb szektora – s nemcsak a művészi stílusok tekintetében, hanem bizonyos fokig s egyre inkább eszmei-ideológiai értelemben is. Visszatükrözte, felerősí­tette ez a kulturális folyamat az egypárton belüli „többpárti koalíció" belső játékterét, illetve a fokozatosan az érdekbeszámításos mechaniz­mus felé „harmonikázó" politikai nyilvánosságát.

Ezt a tendenciát fejezte ki, illetve ideologizálta meg a párt művelődéspolitikájának az a hatvanas évek végi jelszava, hogy az MSZMP a marxizmus-leninizmus monopóliuma, ennek adminisztratív biztosítása helyett ezen ideológia hegemoniájáért, ennek is elsősorban eszmei-politikai eszközökkel történő kivívásáért és megőrzéséért küzd. Az 1960-as évektől az 1980-as évek elejéig a párton belül és a többi szocialista ország felől éppen ez az elv (illetve a belőle fakadó gyakorlat) volt kitéve a legtöbb támadásnak neosztálinista, konzerva­tív oldalról, miközben a kortárs humán elitértelmiség jelentős része s az utókor okkal tekintette szűkösnek, korlátozottnak még ezt a vi­szonylagos nyitottságot is.

A művelődéspolitika az MSZMP általános politikájának deklarál­tan s a valóságban is szerves és sajátos része volt. Mint már szó volt erről, ez a szintén évtizedeken át hangoztatott tétel valójában a dog­matikus, konzervatív oldallal szembeni védekezés ideológiája volt s éles belső konfliktusokban érvényesült. Rész és egész, különös és álta­lános sajátos viszonyára vall, hogy a művelődéspolitika, eltérően a po­litika más szektoraitól – a kultúra sajátosságaira is hivatkozva – az elvi orientálást hirdette elsődlegesnek az intézményi-adminisztratív irá­nyításhoz képest. Ennek sok előnye volt; de minden pozitív aszink­ron, a „nagypolitikát" is korrigáló, a falakat kifelé toló kezdemé­nyezőkészség, reformhajlandóság, demokratizálás és decentralizálás ellenére a kultúrpolitika sem bújhatott ki az egypártrendszer paterna­lista centralizmusának bőréből. Számos művelődéspolitikai nyomaté­kú, innovatív társadalomtudományi megrendelés, kutatási eredmény és elvi jellegű progresszív állásfoglalás nem is ment át a politikai gya­korlatba, ami nemcsak a „túlrendelés", hanem az értelmiségi „fölöslegesség"-élmény, a manipuláltság-érzés és kiábrándulás formájában vissza is ütött.

Az a történelmileg pozitív – mert a nyilvánosságot tágító, széles ér­tékkört integráló – elv, amely szerint a „szövetségi politika" és az „elvi-eszmei vita" egymást kiegészíti, hitelesíti, szintén csonkán érvénye­sült. Esetenként még a legliberálisabb periódusokban is – például Konrád György regényei, Petri György versei, Jeles András, Gazdag Gyula filmjei vagy a filozófiai viták kapcsán – éppen nem elvi-eszmei, hanem nagyon is gyakorlati-politikai, sőt hitelrontóan adminisztratív lett a „vita", ami egyébként morálisan nehéz helyzetbe hozta a tisztes­ségesen, jóhiszeműen vitázni szándékozó (nem egy esetben akár meggyőzően érvelő) szocialista elkötelezettségűeket. Súlyos ellent­mondásnak bizonyult továbbá, hogy az az eszmei-történeti-politikai „építmény", az a nyitott, reformorientált szocializmus-kép, amelynek igé­nye, értékrendje, célrendszere e vitákban a marxista szándékú (adott esetben az MSZMP-t képviselő) résztvevők szellemi fedezetét biztosí­totta, a 80-as évtized derekára összeomlott. Miközben még „balról" vi­tatták, már későn jött ahhoz, hogy a válságból eredményes demok­ratikus baloldali kiutat mutasson fel és szervezzen meg.

Finoman szólva nem az elvi-orientáló jelleg tényleges gyakorlati érvényesülését bizonyítja a művelődéspolitikának az a sajátossága sem, hogy az állam – és a pártirányítás – nemcsak az államszocialista szerkezetből adódóan, hanem az erős személyi kötődések és szubjek­tív elfogultságok miatt is – jórészt egyközpontú vagy legjobb esetben dualisztikus volt. A kulturális párt- és állami, valamint a szakszerveze­ti és a helyi tanácsi irányításra a hierarchikusan túlközpontosított, aufklérista és paternalista modell volt a jellemző. A pártirányítás igen gyakran élt az elvi dokumentumok nyilvánosságra hozatala, az írá­sos és előadásszerű tudatformálás, politikacsinálás eszközeivel; oly­kor az indokoltnál is több – más feladatoktól elvont – energiát szen­telte munkának. Igazi „hatékonysággal" azonban a szóbeli döntések és utasítások, az informális és kliensi politizálás működött. Néhány elementáris tehetségen, „nehéz emberen", szuverén egyéniségen kívül bizony szűk, egyoldalúan megbízhatósági, bizalmi elvű volt a ve­zető kiválasztás. Egyes bátortalan kísérletektől eltekintve nem került sor sem a szövetségi politika, sem a káderpolitika folyamatos nemzedéki bővítésére, frissítésre, fiatalítására. Míg a pártvezetés állandóan – és ál­talában joggal – bírálta a minisztériumi, a tanácsi irányítás nehézkes­ségeit, az intézmények működését, gyakran neki is csak tüneti keze­lésre, tűzoltásra futotta erejéből. Nem engedte a bírált intézmények, szervek tényleges, felelős szuverenitásának kibontakozását, még ke­vésbé adott teret, ösztönzést az autonóm civil társadalmi kezdeménye­zéseknek. Valódi demokratizmus helyett (néhány korlátozott hatású kí­sérletet leszámítva) legföljebb paternalisztikus liberalizmus korrigálta a bürokratikus tekintélyelvűséget és a konzervatív dogmatizmust. Így a kultúrpolitikai kézi vezérlés maga is hozzájárult ahhoz, hogy a bírá­latok és a demagóg támadások a kulturális pártirányításnak a tény­leges értékeit is kikezdjék, lejárassák.

Sajátosság és szervesség, rész és egész viszonya talán legszem­léletesebben a művészetpolitikai elvek s főleg a gyakorlat terén vol­tak érzékelhetők. Ha ma az alkotók részéről hangzanak is el a leghangosabb sérelmek (számos esetben joggal); történelmi táv­latból, a korabeli magyar politika más ágazataihoz és a többi ál­lamszocialista ország gyakorlatához képest feltűnő volt itt a po­zitív „elhajlás".

Ha legitimációs és stabilizáló célzattal is, de a kultúrpolitika lényegében csaknem a teljes nemzeti kulturális örökség birtokbavé­telét vallotta és vállalta, gyökeresen szakítva az 1956 előtti durva csonkításokkal. Ez a vállalás persze vitákon, „puha" csonkításo­kon, átideologizálásokon keresztül érvényesült, de mégiscsak beérett a 60-as évek derekára. 1956 után sok értelmiséginek – köztük íróknak és publicistáknak – kellett elszenvednie a megtor­lás különböző formáit. Ezeket a sérelmeket az 1962 utáni kultúrpo­litika sem tudta feledtetni. Voltak megalázó procedúrák, „fölöslege­sen" elnyújtott szilenciumok, de a meggyorsított amnesztiákat kö­vetően mégis fordulat következett be (filmművészeti mecenatúra, Déry Tibor, Illyés Gyula, a Valóság c. folyóirat köre stb.). A magyar tudomány és kultúra idősebb generációjának élvonalával – köztük a nem szocialista világnézetű személyiségek jelentős részével is – „al­kotás-centrikus" együttműködést alakított ki az MSZMP vezetése. Más országoktól eltérően nálunk nem kellett hűségnyilatkozatokat tenni, s a kormányzat, ha nem is mindenkire vonatkozólag (a leg­feltűnőbb kivétel-esetek közül Bibó Istvánt említem), de általában gyakorolta a „felejtést", a „megbocsátást", a „megbékélést". Alap­tétel lett, hogy a mű, az alkotás az elsődleges, s nem a politikai meggyőződés és az elköteleződő megnyilatkozás; ugyanakkor e személyiségek nem érintenek bizonyos-főleg nemzetközi politikai okokból kényes – tabutémákat.

Korántsem csak egy alkotói generáció megnyilatkozási lehetősé­gei kerültek ezáltal a kiegyezés pozitív serpenyőjébe. Néhány tilalom fennmaradásával, nem kevés konfliktussal és fölösleges szubjektiviz­mussal, egyes művek nyilvánosságra hozatalának időleges vagy vég­leges megakadályozásával együtt is kétségtelen a művelődéstörténeti eredmény: a szocialista országok között politikailag is legnyitottabb, értékgazdagságban is a legtermékenyebb, „liberális"-ként dicsért vagy támadott kulturális-tudományos politika, nyilvánosság és lég­kör. Az elvi viták-legyen szó a nemzetről, a múltról, a pszichológiá­ról, az ázsiai termelési módról, az elidegenedésről, Jancsó Miklós filmjeiről vagy a Húsz óráról, a nemzedéki kérdésről, a strukturaliz­musról vagy éppen az „emberi lényeg" fogalmáról, stb. – az esetek je­lentós részében abban a hazai és nemzetközi kontextusban a publi­kációs határok tágítását, az alkotás-központúságot segítették, a „problematikus", új nézetek, álláspontok nyilvánosságát és integrálá­sát, az adminisztratív gátak egy részének lebontását biztosították és eredményezték (még ha mai olvasatban olykor skolasztikusnak tűnik is egyik-másik eszmecsere).

Rész és egész, művelődéspolitika és általános politika sajátos vi­szonyából, a tiltott politikai és a fokozatosan tolerált világnézeti-ízlés­beli pluralizmus „dialektikájából" a kulturális életre sajátos – munka­megosztás diktálta – átvállaló szerep hárult az államszocializmus poli­tikai nyilvánosságában. Az „eredeti helyszínen" vagyis a fwlitikai-é¥3ek-védelmi intézményekben, fórumokon nem megharcolt direkt eszmei-politikai viták, konfliktusok kényszerű kultúrpolitikai átvállalásának, levezetésének megvolt az a pozitívuma, hogy itt – mindkét oldalról – kezelhetőbbé (ha nem is feloldhatóvá) váltak a konfliktusok. A kulturális nyilvánosság – tudo­mányos, művészeti, közművelődési, amatőrmozgalmi mezben, irá­nyítóinak tudatos szándéka szerint is – fokozatosan több toleranciát, szélesebb (látens, majd be is vallott) pluralizmust engedett érvénye­sülni, mint az alapvetően monolit társadalmi-politikai intézmény­rendszer, a tömegkommunikáció és a publicisztika. Mindezzel egyi­dejűleg a kormányzat fokozatosan depolitizálta, sőt dezideologizálta a privát szférát, a szabadidő eltöltésének módozatait és a „kellemes­ség", a szórakozás világát. Az ún. „3 T" később ironikusan emlegetett elve és benne a „támogatás" és a „tiltás" mellett az újdonságnak, a nyitásnak számító középső T, a „tűrés" lehetősége – például Dürrenmatt, a modern polgári filozófia, a rockzene, a szexirodalom és az igé­nyesebb lektűr „beengedése" – éppen ezt a magyar sajátosságot igye­kezett szolgálni és politikailag szalonképesíteni.

Ennek a pozitív aszinkronnak persze megvolt a visszája is. A kulturá­lis politika – éppen vívmányai, művész- és tudós partnerei, személyi­ségei, nyugat-európai megbecsültsége révén is – jobbnak, reformképesebbnek, távlatosabbnak mutatta az MSZMP politikájának egészét, mint amilyen az ténylegesen volt. Nemcsak bővítette a kádári politika pozitív vonásait és gyorsította reformjait, hanem legitimálta annak felemás­ságát is. Olyannyira, hogy 1973-74, majd főleg 1984-85 táján s utána, Aczél Györgynek a kultúrpolitikai vezetésből történt kiszorulásával vált világossá: a Kádár János nevével fémjelzett általános és kulturá­lis politikát évtizedeken át szinte Kádár János – illetve a pártvezetés többségi szárnyának – beidegződéseivel, értelmiségellenességével, konzervatív előítéleteivel szentben kellett s lehetett kiépíteni, intézmé­nyesíteni egy fokozatosan kiharcolt relatív önállóság keretei között.

A művelődéspolitikai nyilvánosság e sajátos védettsége, elkülö­nültsége, paradox és kényes taktikai szerepe nemcsak állandó, több­nyire konzervatív oldalról érkező támadások célpontjává tette a kul­túrpolitikát, de – a pozitív aszinkron további hátrányos kísérőjelensé­geként-paranoid tüneteket is kiváltott rajta. A művelődéspolitika se­bezhetősége és intézményesítetlensége, személyes és hierarchikus jel­lege olykor kompenzálóan önostorozóvá, a kulturális élet esetleg va­lóban vitatható vonásait felnagyítóvá, ideologikusan túlkritizálóvá, az egyéni ízléselfogultságokból, mecénálói vonzalmakból esetenként kultúrpolitikai ügyeket kreálóvá tette a kulturális vezetőket (közért­hetőségi kampányok, „szükségtelen" mértékű képzőművészeti és színházpolitikai beavatkozások, informális „játékok", egyes kulturá­lis lapok szerzői és szerkesztői elleni verbális kirohanások stb.). Egy pontig ezzel a módszerrel ki lehetett védeni – vagy enyhíteni lehetett – a kultúrán kívülről jövő politikai beavatkozásokat, az adminisztra­tív tilalmakat; bizonyos fokig óvni lehetett a megbírált alkotó és mű nyilvánosságát is (pl. Kósa Ferenc Küldetés c. filmjét). De sajnos ez a módszer, ha egyfajta kompromisszumként (a betiltás elodázásaként) szolgált is, túl azon, hogy az ennek „érdekében" alkalmazott durva hangnemével mélységesen megsértette az alkotói érzékenységet, önérzetet, csapda is volt: akaratlanul, ám tovább erősítette a kulturá­lis-művészeti élet bűnbak-szindrómáját, korántsem biztosított teljes vé­delmet a viták hisztérikus és esetenként adminisztratív következmé­nyeivel szemben (1. pl. a „filozófus-per"-t és Haraszti Miklós valódi perét), s elterelte a figyelmet a mélyebb és távlatosabb kulturális di­lemmákról. A társadalom emezeknél „fontosabb" strukturális­művelődési alapkonfliktusairól, a kulturális esélykülönbségek növeke­déséről és azok kezeléséről, a bérmunkás-életforma és tudat, illetve a fogyasztói magatartás kulturális következményeiről művelődés, modernizáció és valódi demokrácia összefüggéseiről, az értelmiségi hivatás leértékelődésének igazi okairól és ennek súlyos nemzeti, társa­dalom-mentálhigiéniai hatásairól stb. alig esett szó.

Az átvállaló művelődéspolitika – az általános politika szerves része­ként-természetesen ellenezte a politikai többpártrendszer – úgymond – kulturális életbéli „előkészítő" intézményesülését. Elvileg vitatta, akadályozta tehát a politikai irányzatok, a politikai alaphang szerinti kulturális szerveződés nyílt meghirdetését, de gyakorlatilag – sőt kimondva is – fokozatosan mégis tolerálta a kulturális műhe­lyek profilbeli, áramlati, stiláris sokszínűségétől elválasztha­tatlan ideológiai-politikai felhangokat. Éles különbséget tettek a publikálás nyilvánossági foka (pl. televízió kontra vidéki folyó­irat) tekintetében. Hasonló „kettősség" jellemezte a tudomány­politikát is a kutatási szabadság és a publikálási felelősség elvá­lasztásának „mozgószabályában".

Persze az említett tolerancia status quo-védő szerepe is vitathatat­lan, amit másként él meg az, aki a toleranciából részesül, aki a tole­ranciából kiszorul és aki a toleranciát gyakorolja. A radikális válto­zások követelői szempontjából így minden „engedmény" magától értetődően csak hatalmi taktika; amely arra kényszeríti őket, hogy mind tovább feszítsék a kimondhatóság határait, hogy próbára te­gyék, mi az, amit már a rendszer nem visel el. Az engedmények gyakorlói és élvezőinek egy része számára viszont a tágítás hatá­sainak radikális kritikája az engedményeket kockáztató szélsőségnek tűnik.

Természetesen voltak – az évtizedek során csökkenve azért jócskán maradtak is-politikai, külpolitikai jellegű tabutémák (1956, a Szovjetu­nióhoz való viszony, az egypártrendszer, a szocialista perspektíva), amelyek a művészi és tudományos alkotások egy kisebbik része szá­mára cenzurális, öncenzurális korlátokat jelentettek; a kulturális poli­tika mégiscsak és bevallottan mind szélesebb nyilvánosságot engedett – legalább a kulturális, tudományos, művészeti életben, a művelődési kezdeményezésekben – egyes nem-marxista törekvéseknek, áramla­toknak. Kialakult ugyanakkor – nem feltétlenül az esztétikum rovásá­ra – a metapolitikai nyelvezet, a metaforák és szimbólumok, a művé­szi-újságírói metakommunikáció sajátos beszédmódja és övezete, amely ugyan a cenzorok és éber bürokraták vadászterülete volt, de nem egy rétegében a hatalom és az alkotók közötti termékeny alkuk mozgó övezetévé stilizálódott. Az más kérdés, hogy számos „vad" szélsőjobboldali rasszista nézet és indulat lett feldolgozatlanul, megvitatlanul úgy elásva, elfojtva, mintha már nem is léteznének; ez az­után a 80-as évek végétől tapasztalható jobboldali „reneszánsz­ban" jócskán meg is bosszulta magát.

Az irányítás arra hivatkozva is elutasította a kulturális élet ideo­lógiai és politikai irányzatok szerinti szerveződését, hogy e dezideologizáló pragmatizmus révén a művészet, a tudomány, a művelődés immanens értékeit autonóm folyamatait és személyiségeit megóvja a túlpolitizálással, a klikkesedéssel és a „nyílt sisakos" szektás, illet­ve ellenzéki támadásokkal szemben. Ez a megóvás számos esetben valóban értékmentő, kreatív eredményű is volt, de – ma már látjuk – kiskorúsító paternalizmusán túl több szempontból illúziónak bizo­nyult: végül is nem sikerült, nem is sikerülhetett. Az államszocializ­mus válságát, az elsősorban a gazdasági megtorpanás okozta biza­lomvesztésből és a nemzetközi viszonyok gyökeres átrendeződé­séből fakadó rendszerváltoztatási kihívást „kulturálisan" nem lehe­tett elodázni, az elreteszelést nem lehetett művelődéspolitikailag át­vállalni. Sőt: a kultúra, – a politika finomodása következtében – egyre kevésbé kényszerülvén pusztán az államszocialista ideo­lógia közvetítőjének, „kiszerelőjének" a szerepére s egyre növel­hetvén autonóm, demokratikus, civil társadalmi és esztétikai funkcióját, más oldalról egyre inkább újrapolitizálódott.

A 80-as évtizedre a kulturális élet számos területe – „kormánypárti" és „ellenzéki" oldala egyaránt – oly mértékben túlpolitizálódott, hogy az már új típusú művészi értékrend billenéshez vezetett. A hierarchizált kultúrpolitikai mecenatúra negatív vonásai így összeadódtak az értelmiségi politikai szerepvállalási kényszer „profetikus" meg­ideologizálásának kontraszelekciós következményeivel. Máig, holnapig ható „eredményekkel". Plasztikusan és általánosító módon jellemzi ezt a helyzetet, az intézményes átpolitizáltság művészetellenes ha­tását – egy retrospektív kiállítás ürügyén – Rózsa Gyula:

„A modern művészetek története az Appenninek-Alpok-Rajna-Balti-tenger vonalától nyugatra és északra nem ismer olyan térséget, ahol bizonyos művészeti stílusok államilag preferáltak, más ízlés- és stílustendenciák hivatalból üldözendők lettek volna; Magyarországé csapás sújtotta térség közepén két olyan társadalmi rendszert is meg­élt, amely ezt az expulziót következetesen végrehajtotta. A két politi­kai formációban különböző okok miatt, de egyféle eredménnyel szűntek meg gyakorlatilag azok a […] magánerők és citoyen-magatar­tások, amelyek az előbbit ellensúlyozhatták volna. S minthogy iskola­rendszer, ideológiai minták, állami presztízsforrások és általánosan retardált műveltségállapot határozta meg a passzív közönség és képzőművészet viszonyát is, továbbá ez a viszony […] nemcsak kö­vetkezménye, időnként fenyegetően befolyásoló oka is lett az állam-politikának – a többszörös kölcsönhatás felerősödött. Az intolerancia következtében aztán úgyszólván pillanatokon belül előállt az az ab­szurd helyzet, hogy a kezdetben politizálni egyáltalán nem kívánó avantgárd törekvések akaratuktól függetlenül, a puszta létezésük ál­tal minősültek politikai tényezőnek, és eredetileg programszerűen apolitikusnak született izmusok váltak az import pillanatában ellen­séggé."

A rész és az egész viszonyát, az államszocialista irányítás egyes szektorai közötti szinkront és aszinkront illetően még egy szempontot érdemes megemlíteni. A kulturális politika több területen nemhogy kö­vette, hanem egyenesen ösztönözte is a gazdasági-társadalmi reform­törekvéseket, politikai kísérleteket. Elég csak az 1968-as gazdasági re­form bevezetésének tudománypolitikai, filmművészeti (pl. Kovács András Falak c. alkotása) és irodalom-közéleti előkészítését vagy a poli­tikai pluralizmus 70-80-as évekbeli hallgatólagos művészetpolitikai megelőlegezését említeni. Ugyanakkor ma már tudjuk maga a gaz­dasági reformfolyamat is következetlen s visszarendeződésekkel ter­hes volt, korántsem támogatta egyértelműen a kultúra demokratizá­lását, de hiányzott is mellőle az átfogó társadalompolitikai és jövőalakítási stratégia s főleg az erő.

A politikai maradványelv áldozata – „esztétikai" köntösben

A 70-es években, a felbillenő gazdasági egyensúly védelmére hivat­kozva, a milliárdokat pazarló rossz „termelő" beruházásokhoz a „nem termelő" kultúrától további milliókat vett el a gazdaságpoliti­ka; igaz: volt kulturális pazarlás, felszámolandó konzervativizmus is. A gazdasági reformokért érvelő szakmai elit egy része nem látta be a kultúra átfogó jelentőségét, s teljesen piacosítani akart (neoliberális privatizációs meggondolásokból is), a kulturális reformerek viszont olyasmit is védeni akartak a művelődéspolitikai mechanizmusban, ami védhetetlen volt belőle. A gazdasági válság alagútjába befelé ha­ladva a „restrikció" és a „reform" összekeveredett, ugyanakkor éppen az ezeket az ellentmondásokat föltáró vagy – ha egyoldalúan is, de hangulatilag – jól érzékeltető kulturális nyilvánosságon és irányítá­son cserdült legtöbbször a politikai ostor.

Megbondott a gazdasági és a kulturális reformok szakmai elitje, poli­tikusi élgárdája közötti szövetség; objektív ellentmondások, a fordu­latért vívott küzdelem hevessége és taktikai engedményei miatt is lényegében elengedték egymás kezét. Holott „igazi" szocialista re­form csak a gazdasági, társadalmi, humánpolitikai, kulturális és politikai-intézményi szférák szerves egységében lett volna kiküzdhető és végrehajtható. {Demokrácia, demokratikus szocializmus is – paternalista és technokrata liberalizmus helyett.) Csakhogy ekkor már – burkoltan, nyíltan – egyre többen vették le a napirendről a „szocialista", a „baloldali" jelzőt, mint-úgymond – részben lejára­tott, részben viszont nemzetközi vonatkozásban stratégiailag is ad acta tett perspektívát. Szertefoszlott az a hit is, hogy legalább művelődési vívmányok, a viszonylag olcsó és stabil kulturális szolgáltatások „megmaradhatnak", mintegy a szocializmus elvi fölényét biztosító utolsó mentsvárként.

A politikai fordulatot megelőlegező, manifesztáló és kihordó kulturális krízis létrejöttében az életmódbeli, politikai és a kény­szerítő pénzügyi tényezők mellett a rendszer működéséből és politikai ideológiájából fakadó átfogóbb okok is szerepet ját­szottak. A restrikcióval pótolni vélt „kultúrgazdasági" reform, a szétesés, erodálódás megannyi szervezeti, gazdasági tünete „csak" következménye volt az általános politikában évtizedek óta érvényesülő maradvány-elvnek, a jövő és életmódcentrikus tudományoktatás, tömegkommunikáció, és közművelődéspoli­tikai stratégia gyengeségének, illetve annak a ténynek, hogy a művelődéspolitika mégsem integrálódott teljesen az általános MSZMP-politikába, nem szerzett politikai tömegbázist.

Az államszocializmus, illetve az MSZMP egész politikájának szervi hibájára] van szó, amely egyébként nemcsak a művelődés­politikát, hanem a tágan értett humánerőforrás-politikát, a szociál- és egészségpolitikát, az infrastruktúra és a környezetvéde­lem kezelését, és az egész ún. harmadik szektort is hátrányos hely­zetben tartotta. Miközben ideológiailag túlértékelte, túldimenzio­nálta a kultúrát, a művészetet és az ízlést, egy konzervatív, terme­lés-és fogyasztáscentrikus „materialista" világkép jegyében valójá­ban mélységesen leértékelte, aminek egyáltalán nem mondott ellent valamiféle felületesen és antidemokratikusan értelmezett modernzációs és liberalizációs ökonomizmus. Minden alkotói cenzurális sérelemnél, mecénálói önkénynél, felszíni politikai ügynél súlyo­sabb, mélyebb, eredendőbb „bűnre" vall, hogy az MSZMP – a dekla­rációk, a párt testületeinek, vezetői egy részének s nem utolsósor­ban a „reszort", a művelődéspolitika progresszív exponenseinek és értelmiségi szövetségeseinek szándéka, küzdelme ellenére -1956 után sem volt képes gyökeres fordulatot végrehajtani kultúra, gaz­daság és politika viszonyrendszerének megítélésében és főleg gya­korlatában.

Az államszocialista politikai bürokrácia nem Kari Marx eredeti filozófiája, de nem is az egyetemes modernizációs és demokratizációs követelmények szerint értelmezte a tágan vett kultúra szerepét a társadalomban és a gazdaságban. Nemcsak államháztartási, pénzügyi, hanem politikai értelemben is a maradvány-elv szerint működött, működhetett a kultúra (s az infrastruktúra több ága). A kultúra sokoldalú, egyszerre tradícióteremtő és hagyományba ágyazó szerepét, mobilizációs és szocializációs, életmódalakító és modernizációs funkcióját, egyéni és kollektív innovációs és kreatív természetét s mindenekelőtt eredendő demokratikus, civil társa­dalmi küldetését nem ismerte fel s főleg nem érvényesítette a poli­tikai vezetés. így azt a jövőbe beruházó, jövőt alapozó esélyt, sőt kötelezettséget is elszalasztottá a pártállam, amelyet néhány fejlett ipari állam (Japán, Franciaország, Finnország, Izrael stb.) eredmé­nyesen teljesített azáltal, hogy felismerek: a kultúrába, az oktatásba való beruházás hosszabb távon nagyobb profitot hoz, mint bármely termelési ágazatba fektetett hitel. Pedig ez a felismerés a szocializ­mus autentikus gondolkodóinak nézetrendszeréből is következik.

A kádári politikai hatalom 1958-as megszilárdulása után s főleg a 60-70-es években talán a megvalósultnál több lehetőség lett volna a kulturális forradalom lenini „csak"-jának hazai érvényesítésére, a poli­tikai és kultúra, illetve a gazdaság és kultúra közötti viszony „meg­fordítására". Ez a lehetőség egyrészt a párt általános politikájának dogmatikusan vagy éppen technokrata módon értelmezett gazdaságcentrikussága, másrészt a kultúra még mindig túlideologizált, túl­politizált felfogása, harmadrészt a vezetők jelentős részének konzer­vatív kultúra- és értelmiségfelfogása (sőt: ellenessége) miatt meghiú­sult.

Mindehhez súlyos illúziók, illetve illúziórombolások is hozzájá­rultak. Az 1970-es évek közepének elképzelései az általános művelt­ség és a korszerű életmód esélyeinek lényegi javulását, a szabadidő, az öntevékenység és a kulturális demokrácia kereteinek bővülését il­letően nemhogy nem teljesültek, hanem – az ellenkező irányú, a leépü­lést, kommercializálódást hozó folyamatok miatt – szinte önmaguk el­len fordultak. A nemzeti kulturális intézményrendszert és a művelődési alapellátást veszélybe sodró mértékig csökkent az állam részvállalása a kul­turális alapellátások és fejlesztések finanszírozásában. A konzervatív, „túlelosztó" állami kultúra-finanszírozás, „a kultúra nem áru"-tétel jogos kritikáját nem egy előremutató, offenzív, a kultúra sajátossá­gaira figyelő művelődés gazdasági koncepció és stratégia, hanem a kétségbeesett védekezés, az engedmények, a technokrata piaci illú­ziók, „a kultúra áru"-jelszó ellenpólusa hajtotta végre s vitte tévútra. A magyar társadalom így szellemileg, műveltségileg, tudatilag, ér­zelmileg sem volt felkészülve a 70-80-as évek nagy világgazdasági és politikai kihívásaira, ezen belül a hazai gazdasági-társadalmi­politikai reformokra. Sőt, az elszegényedés riasztó méretei, a művelődési intézmények állagának és teljesítőképességének gyors romlása mellett egyéb súlyos népesedési, modernizációs, kulturáló­dási, szocializációs, mentálhigiéniai, külső és belső nemzetiségi, morális és közérzeti gondok is felhalmozódtak.

Ha egyik oldalról az államszocialista politika – hirdetett világnéze­tétől is elszakadva – nem ismerte fel a kultúra, az ún. humánpolitika átfogó modernizációs és demokratizációs jelentőségét, másik oldalról nem is volt képes integrálni – amúgy szintén problematikus – gazda­ság- és társadalomfejlesztési stratégiáiba az oktatás-, a tudomány-és a közművelődéspolitikát. Egy régies osztályszemlélet következménye­ként az eleve leegyszerűsítő, sok pontján hibás értelmiségpolitika és a szövetségi politika (illetve a vele együttjáró ideológiai vita) szinte azo­nosulta kulturális politikával. Az értelmiségpolitika és az ideológia fel­adatait, kérdéseit az MSZMP vezetése szinte kiosztotta a kulturális szektorra; ráterhelte az elfojtott politikai pluralizmus, az érdekkijárá­sos mechanizmus legtöbb belső feszültségét is. Eszközzé fokozódott így le a kultúra a „nagypolitika" felől; a rövidtávú stabilitás, a hata­lommegőrzés, olykor egyenesen a személyes csatározások játékszeré­vé vált. (Szomorú példa erre az, ami a színházművészetben történt a 60-as évek végétől, beleértve ebbe a Nemzeti Színház körüli viharokat is.) Eközben – igazi tudományos-műszaki forradalom és gazdasági modernizáció híján – nemcsak a humán értelmiség, hanem a technok­rata és közgazdász-intelligencia nagy része is felmondta a pártál­lammal kötött hallgatólagos „kiegyezést", annál is inkább, mert a marginalizálódás az ő soraikból is mind több csoportot sodort táv-lattalanságba és perifériára.

Mindennek egyszerre oka és tünete, hogy a nekigyürkőzések, a szubjektív szándékok és részeredmények ellenére az elmúlt 30-35 év során indokolatlanul a háttérben állt, s „lemaradt" az oktatásügy, benne főleg a közép-és felsőfokú képzés stratégiai érvényű fejlesz­tése, a szakemberképzés és értelmiségképzés összekapcsolása. A vi­lágszínvonaltól elválasztó műszaki-innovációs rés riasztó növeke­dése, a többnyire nem hatékony nagyvállalatok-vezényelte gazda­ság elnehezülése, a nemzetközi versenyképesség erőtlensége, a munkaerő olcsósága ( különösen a szakértelmiségé), a vele való pazarlás szintén akadályozta a korszerű értelmiség- és oktatáspoli­tika kihordását. A jövőbe vezető síneket szedte fel vagy mulasztot­ta el lerakni ez a politikai maradványelv.

A tömegkommunikáció, a művelődési infrastruktúra, a rekreá­ció és a nemzeti művelődési közintézmények korszerűsítése, vala­mint a kulturális civil társadalom autonóm kibontakozása is mind jobban elmaradt a kívánatostól, az európai modernizáció lehetősége­itől, eredményeitől. Sőt, a hirdetett szocialista eszményektől is. Erre persze adhattak – s adnak is némi – magyarázatot a visszahúzó re­gionális hagyományok, a mindenkori pénzügyi lehetőségek, rövid távú fejlesztési prioritások, de több évtizedes távlatból mindez már nem mentség: akarva-akaratlanul a gazdasági és politikai innováci­ónak, az ország igazi felemelkedésének, a korszerű nemzeti- morá­lis önérzet erősödésének akadályozójává lett. Az más kérdés, hogy ez sem „menti" azt a demagógiát, amely – erős politikai csúsztatás­sal és bűnbakképzéssel s alapvetően konzervatív-romantikus, sőt mind nyíltabban jobboldali platformról – tudatos nemzetietlenséggel vádolta meg a vezetést, illetve annak liberális-technokrata szár­nyát, amely pedig abban a – persze nem mindig megalapozott – hitben hozta meg döntéseit, hogy ezekkel és éppen ezekkel szolgál­hatja a nemzet felemelkedését.

A társadalom, a munka, az emberi kapcsolatok eldologiasodása, sőt újraelidegnedése miatt, a bérmunkáslét és a „maszekolás" kettősségének kultúra-és demokráciaidegen életmóddá, „életfilo­zófiává" intézményesülése következtében az autonómia fogyasz­tásra korlátozódásának és a különböző „menekülő" életstratégiák általánossá válásának terepén a művelődéspolitika – szándéka elle­nére – nem tudott több sávos stabil hidakat építeni a tömegek és a minőségi kultúra illetve a kulturált szórakozás között. Egyébként is, művelődéstörténetileg konzervatív szemléletre vallóan, a kultu­rális politika – nemcsak az általános politika konzervatív, termeléscentrikus „filozófiája" és struktúrája okán, hanem irányítóinak és tá­mogatóinak beidegződései, tradíciói, szubjektív érdeklődése s elfo­gultsága miatt is-egyoldalúan művészetpolitika-, sőt irodalompolitika központúnak bizonyult. Voltak ennek az egyoldalúságnak pozitív mecénás-hajtásai, de végül is ártott mind magának a művészetnek, mind a művészet és a társadalom kapcsolatának.

Miközben a kultúrpolitika védelmezni igyekezett a művészet és a művészek autonómiáját a merev, ideologikus, bürokratikus „szempontoktól", a művészetcentrikusság tovább örökítette egyes művészeti ágak, különösen az irodalom, a film, a színház politikai­lag túlsúlyos szerepét. A művészetnek a kelet-európai nyomorú­ságból is következő politikahordozó, átvállalós esetenként esztétikai­lag is termékenyítő küldetése nemcsak a nemzeti értékek iránti mél­tó tiszteletet, hanem az ebbe a szerepbe való – korántsem csak „kormánypárti"- belemerevedés kockázatát is hordozta. Túlélve történelmi indokoltságát, ez a váteszszerep – tisztelet a kivételnek – gyakran a politizálgató művész és a művészkedő politikus konzer­vatív, a fejlett demokráciákban már anakronisztikus pózává rög­zült, s a metaforikus, tekintélyelvű, demagóg politikai nyelvet, nem pedig a szociologikus, tárgyias érvelésű érdekérvényesítés po­litikai kultúráját szolgálja. Gátolja ugyanakkor a modern kultúra ágazatai között a huszadik század második felében végbemenő ter­mészetes – a fogalmi és természettudományos kultúra jobb helye­zését kivívó – strukturális átrendeződést is.

Ami pedig – szűkítve a kört – az irodalomcentrikusságot illeti: ez szintén egy, a szükségből erényt kovácsoló hagyomány politika­ilag „igazolt" továbbélésére vall; a politika erős ideológiai érzé­kenysége miatt a művészetértelmezés direkt fogalmi, verbális-te­matikus dogmáit viszi tovább. Igaz: a nem verbális művészeti ágaknak magasabb szabadságfokot „engedélyezve", ám a feléjük irányuló gyengébb politikai, ideológiai figyelem miatt ez talán job­ban ki is szolgáltatja őket a mecénás ízlésének, elfogultságainak; annál inkább, minél „drágább", minél nyersanyag- és megrende­lés- igényesebb művészeti ágról van szó.

A „nemzetietlenség" szindrómája

A művelődéspolitika irodalomközpontúságával összefügg a „nép­nemzeti" problematika, az ún. sorskérdések, a zsidókérdés és antisze­mitizmus, a népi-urbánus vita politikailag szintén túlsúlyos szere­pe a 60-80-as években. Lehetetlen ehelyütt akár csak felületesen is jeleznem e régi témakör továbbélésének objektív és szubjektív oka­it az értelmiségi csoportok tradíció-konfliktusaitól, a különböző ér­dekérvényesítési lobbik „szociológiájától" kezdve a föld-és agrár­kérdés átrendeződésén keresztül, a teljes állami függetlenség hiá­nyára, az „internacionalizmusra", a Trianon-sokkra és a nemzetisé­gi politika passzív, hibás kormányzati kezelésére reagáló jogos fáj­dalmakig, indulatokig, illetve az ezekből fakadó sérelmi politika kirekesztővé, egyoldalúan kisajátítóvá torzulásáig.

Az sem szükséges, hogy részletezzem: ha voltak is eszmetörténeti előzményei és analógiái a 60-70-80-as évek népi-nemzeti hangsúlyú s esetenként az antiszemitizmus kódolt, „kulturális" változatát sem nélkülöző konzervatív jobboldali ideológiáknak, az igazi felelős ér­tük a régió, periféria fejletlensége, a társadalmi, nemzeti, etnikai, poli­tikai, eszmei konfliktusokat kihordani nem képes nemzetközi és hazai államszocialista politikai struktúra. Valamint: az ezeket a „kényes" történeti és kortársi kérdéseket hol elfojtó, szőnyeg alá söprő, hol viszont velük nagyon is visszaélő, őket manipuláló, a hatalmi harcok­ban eszközként is felhasználó uralkodó elit. Anélkül, hogy tagadnám a magyar politikusok felelősségét ez ügyben, furcsa lenne éppen e kérdések kapcsán elfeledkezni a nemzetközi keretekről és kényszerpá­lyákról, az európai régióban egy évezrede elfoglalt történelmi he­lyünkről és a nemzeti szuverenitást korlátozó szovjet függésről, a két világrendszer erőegyensúlyáról, illetve a többi államszocialista ország politikájáról.

Az, amit manapság is leggyakrabban említenek a „hazafiatlan" kul­túrpolitika bírálataként, hogy ti. elfogult lett volna a „népiek"-kel szemben, hogy elhanyagolta volna a „nemzeti" problematikát, még igazságmorzsáiban sem elsősorban a kulturális politika meghatározó személyiségeinek – úgymond – nemzeti közömbösségével, nota bene zsidó származásával, függött össze. Ezeket az – eltúlzott, torzítva ál­talánosított – tüneteket sokkal inkább magyarázzák az általános po­litikának (s benne a munkásszármazású Kádár Jánosnak és hasonló előéletű, „ortodox" neveltetésű társainak) e kérdéskörrel kapcsola­tos – külpolitikai okokkal is összefüggő – defenzív beidegződései, ideologikus görcsei, a patriotizmusnak a függő helyzetű kisállami lét miatt is túlzottan óvatos megélése az internacionalizmus steril és a Szovjetunió nagyhatalmi politizálását igazoló felfogása.

A tradicionális kommunista politikának évtizedeken át jóval erősebb volt az affinitása a népiek, pontosabban a népnemzetiek iránt, mint a liberálisok, a szociáldemokraták vagy a radikálisan önigazgatási elvű reformkommunisták iránt. Ez utóbbiaknak (az előbbiekkel való kommunista szövetségkeresés taktikai következ­ményei miatt is) folyamatosan durva kirekesztésben, elhallgatás­ban volt részük. Minden szövetségkeresés és erősebb affinitás elle­nére ugyanakkor a kommunistáknak a népiekhez fűződő viszonyát is terhelték persze negatív elfogultságok, rágalmak, tilalmak.

Lehetetlen e helyütt árnyaltan és történelmi pontossággal bemu­tatnom ezeknek a szellemi-politikai irányzatoknak az elmúlt félév­században kialakult s állandóan mozgó viszonyrendszerét (amely összefügg az ún. népi-urbánus vitává] is). Mindenesetre a kommu­nisták egy markáns csoportja részéről pozitívum volt a népi-nem­zeti élménykör átélése, a vele való azonosulás készsége, az ebből az élménykörből származó értékek, a nekik elkötelezett személyisé­gek – elvszerű vitával kísért – tisztelete, a föld- és parasztkérdés iránti fogékonyság stb.; a népnemzetiek mégis gyakran illették (s ille­tik ma is) a „nemzetietlenség",a „haza sorsával szembeni érzéketlen­ség" a „nemzeti sorskérdésekkel szembeni közömbösség" vádjával a baloldali, a szocialista, a kommunista oldalt.

A tradicionális kommunistáknak a népiek iránti, olykor túlzott és egyoldalú affinitásában – az elvi engedményeken és a taktikai ravaszságokon túl – a konzervatív tartalmú, modernizáció és individuum-ellenes, tekintélyelvű s populista módon kollektivista szelle­met tartom szerves problémának. A progresszív, reformszellemű baloldaliakat, köztük a művelődéspolitika irányítóit az 50-es évek végétől fogva viszont általában már nem ez jellemezte. Nem is két-, hanem többfrontos harcra kényszerültek. A párton belüli konzer­vatív szektarianizmussal és a jogos kritikákat is megfogalmazó né­piek irreális, olykor demagóg politikai követeléseivel vitatkozva, a reformer szocialistáknak szembesülniük kellett a liberális modern­izáció és technokratizmus olyan normatív nézeteivel is, amelyek mellékesnek tekintették a magyar és kelet-európai történelmi, regi­onális sajátosságokat, kulturális tradíciókat, s legszívesebben valami­féle múzeumba telepítették volna a magyar patriotizmus érzelmi örökségét.

Nem tagadható persze: a kulturális politikában (s egyes képvi­selőiben) olykor szintén volt joggal bírálható elfogultság, bizalmat­lanság a hangsúlyosan nemzeti érzékenységű alkotó értelmiségiekkel szemben. Politikai vakság és kulturális süketség magyarázhatja csak a táncház mozgalommal az új folklórral szembeni ideologikus fenntar­tásokat, a népi irodalom régi és újabb értékeinek szűkkeblű publikálá­sát. Nemzeti múltunk nem egy traumájának kibeszéletlensége és nem egy fájdalmas aktuális sorskérdés doktriner megválaszolása, elhárítása is erősítette a politika, a művelődéspolitika nemzetietlenségénék látszatát, illetve megbélyegzettségét. Nem a vitát hibáztatom, hanem a tájékozat­lanságot, az elfogultságot és a szövetségépítés gyengeségeit, egyoldalú­ságait, illetve azt, hogy túl könnyen kapta meg egy-egy vitapartner, il­letve álláspontja a „nacionalizmus" bélyegét. Ugyanakkor viszont az is kétségtelen, hogy e kultúrpolitikának pufferként kellett elviselnie s ki­védenie az általános és a külpolitikát népi-nemzeti és dogmatikus ol­dalról ért jogos-jogtalan bírálatokat, illetve gőzkiereszfő szelepként kel­lett korrigálnia, tompítania a nemzeties-szindikalista és „munkás"-elfogultságokat is.

Ez a kényszerűen „átvállaló" szerep és helyzet – tetézve a szovjetu­nióbeli és lengyelországi „anticionizmus"-sal; az arab-izraeli konfliktus itthoni lereagálásával – a hazai népesedési, egészségügyi, kulturális fejlődés (nemzetileg különösen érzékeny) súlyos gondjai a modern­izáció deficitjei kapcsán felerősítette, a „népi-urbánus", illetve a „nem­zeti-nemzetietlen" polarizálódás régi, kóros felhangjait is (beleértve ebbe a kulturális élet egyes kulcsszereplői származásának bűnbak­képző, sót kriminalizáló firtatását is). Mindez veszélyesen elterelte a fi­gyelmet a valódi kérdésekről és válaszokról, a reformok igazi társadal­mi és kulturális tétjéről, az uralmi politika valódi hibáiról és a sérelmi politika vészes kockázatairól, s újra felszínre hozta – ha akkor több­nyire még nem is nyíltan és bevallottan – az antiszemitizmus (s időnként az ezt túlreagáló, veszélyeztetettségi, üldözöttségi pszichózis) régi, félresiklató beidegződéseit.

A kulturális nyilvánosság és politika levezető, illetve puffer-szerepéből következően gyakran kulturális mezben kellett megvívni ezeket a par excellence politikai-ideológiai-nemzeti vitákat is, s így az energiák jelentős része nem a kulturális stratégia „kihordására", nem az építkezésre fordítódott. De a leromlás lassítására, az alapvető kulturális vívmá­nyoknak védelmére, a politikai fordulat utáni átmentésére is felettébb kevés energia jutott.

A „nemzeti problematikára" számos esetben válaszolt megkésve, erőtlenül, tévesen az MSZMP politikája, illetve vezetése; olykor még a külpolitikai mozgástéren, a korlátozott szuverenitáson belül is. Ezért történelmi bírálat joggal érheti. Nemzetietlennek és nemzetellenesnek azonban aligha mondható a kádári-aczéli politika: az 1956 és 1988 kö­zötti világ- és geopolitikai helyzetben, a hazai egypártrendszeres állam­szocializmus talaján mégiscsak számos eredményt, sőt vívmányt elérve igyekezett kihasználni az adott lehetőségeket a viszonylagos belső au­tonómia, a sajátos magyar modell, s ezen belül a nemzeti kulturális iden­titás érdekében. Hazánk tekintélye a világban nem utolsósorban éppen emiatt emelkedett folyamatosan a 60-as évektől kezdve.

A Kádár-korszak művelődéspolitikája – minden súlyos korlátja, bü­rokratikus és szubjektivista önkénye ellenére – hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kultúra, ezen belül az oktatási színvonal, egyes tudományá­gak és művészeti ágak, számos művelődési formáció a 60-70-es években,korlátozódott modernizációra, nemzeti művelődéstörténeti je­lentőségű (olykor egyetemes szintű) teljesítményekre, a polgárosodást, a művelődést és a társadalmi demokratizálás kölcsönhatását segítő fo­lyamatok generálására lettek képesek. Családok százezreit hatotta át a műveltség, az önművelődés, az akár kényszerű szakmai tovább­képzés szükséglete s igénye, a kulturális javak megszerzésének és bir­toklásának öröme, s tudatosította bennük a társadalmi emelkedés esélyét és élményét. Értékek, progresszív folyamatok természetesen nem csupán a művelődéspolitika „jóvoltából", engedményeivel bon­takoztak ki, hanem olykor éppen a vele szembeni küzdelemben, elle­nállásban vagy éppen tőle teljesen függetlenül. Bármilyen relatív s korlátozott volt a társadalmi igény és megrendelés, a politikai le­hetőség és a szabadságfok ugrásszerű változás, gyökeres, művelődéstörténeti léptékű fordulat volt ez az 1920-30-40-50-es évti­zedek uralkodó magyar kultúrájához képest.

A Kádár-korszak művelődéstörténeti és kultúrpolitika-történeti meg­ítélésében tehát reális történelmi mértéket kell alkalmazni. Ahogy Szoboszlai György fogalmaz: az 1956 utáni évtizedekben nem „a polgári al­kotmányosság vagy kommunista diktatúra" volt az alternatíva, hanem a szocialista ideológiát hirdető világhatalmi berendezkedés regionális kere­tein belül a „radikálisabb vagy mérsékeltebb reformok a demokratizálás", a civilizál ódás felé. Posztumusz megjelent, ma is friss szellemű 1988-as ta­nulmányában Papp Zsolt pedig így mérlegel: „a magyar szocialista út specifikuma, hogy […] a vertikális túlközpontosítás »árnyékában« megjelenik a gazdálkodás, az igazgatás és a kulturális élet decentrali­zációja, megerősödnek a helyi autonómiák, teret kap – máig sem kellő mértékben – a gazdaság és a társadalom önszerveződése. A hi­erarchikus és pozicionális gazdaság- és társadalomszervezés mellé kéredzkedik a teljesítmény-elv, a vállalkozás, a verseny, a tárgyi szak­szerűség. A nagyra nőtt szervezetek mellett megjelennek a «közepesek» és a «kiesik» – máig nem kellő súllyal. Megszűnik az állami tulajdon ki­zárólagossága, elmozdultunk a heterogén tulajdonformák és azok kombinációi felé. […] A magatartás, gondolkodás, fogyasztás uniformizáltsága felszakadt, és egy összetett sokféleségnek adott helyet. Kiala­kult egy újfajta társadalomszerkezet, amely az elmúlt másfél évtized­ben további átalakulásokon ment át.

Röviden: az államnak alávetett bérmunkásból szuverén és érdekelt termelőt, az igazgatás »alattvalóiból« állampolgárt akartunk és akarunk csinálni." Papp Zsolt gondolkodása és habitusa szellemében tehetjük ehhez hozzá: a magyar társadalomnak ebben a felemás, nehézkes, paternalisztikus, de mégiscsak végbemenő modernizációjában, szerkezeti és civilizatórikus átalakulásában okként, együtthatóként és következ­ményként egyaránt szerepet játszott a kultúra. S „közreműködött" ben­ne a kulturális lélegzés, működés és innováció számos feltételét megte­remtő, biztosító, tágító művelődéspolitika is.

De igaz ez az összefüggés „fordítva" is, amiről viszont Szoboszlai György ír: „A kádárizmus működési mechanizmusa következetes rendszer. Alapeleme a stabilitás, a konfliktuskerülés, a pragmatikus re­formok sora, társadalmi békén nyugvó, a polgár javuló materiális hely­zetén alapuló passzív legitimáció. És a rendszer ellentmondása is adott: mi­nél hatékonyabban sikerül konszolidálnia, annál inkább kialakul az a civil társa­dalom, amely előbb gazdaságilag, majd politikailag akarja megszervezni magát, megsemmisítve ezáltal a rendszer lényegét, a felülről megteremtett és egy köz­vontból garantált integrációt." Nos, a kultúrának és a művelődéspolitiká­nak – akarva-akaratlanul – ebben is megvolt a maga szerves és sajátos része.

Egymásba torlódva volt s lett így a magyar művelődéspolitikának hármas politikai küldetése:: az államszocialista, tekintélyelvű Kádár-rend­szer legitimáló, felpuhító, korszerűsítő és értékelvűén humanizáló, ugyanakkor a struktúra „pszichés" zavarait szervi betegségekké szomatizáló, a rendszer konfliktusait kihordó s végül az egészet felbom­lasztó, de az átmenet, a rendszerváltozás viszonylag kulturált, menetét is megalapozó, biztosító szerepe.

A nemzeti és egyetemes művelődéstörténet ennél persze nagyobb távlatból fog „ítélkezni".

Budapest, 1993. február 15.

Tanulmányom véglegesítésében sokat köszönhetek azoknak a baráti beszélgetések­nek, amelyeket az Eszmélet szerkesztőin túl Bánfalvi Istvánnal, Fekete Sándorral, Földes Györggyel, Rózsa Gyulával és Sziklai Lászlóval folytattam.

Irodalom:

Aczél György: Elvtársunk, Lukács György. Bp. 1987.

Aczél György vacsoravendégei. Kéri Lászlóval beszélget Szénási Sándor. 168 óra,

1991. dec. 17.

Agárdi Péter: Az érzéki csábítás vége? (Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája.) BUKSZ, 1992.4. sz.

Agárdi Péter: A három részre szakadó ország. Rendszerváltás és kultúra (1990­1991). Bp. 1991.

Ágh Attila: A kultúra „szűkített újratermelése". Kritika, 1988.3. sz.

„.., Ahogyan az ember forgószélben viselkedik…" Tamás Gáspár Miklóssal beszél­get Széchenyi Ágnes. Valóság, 1992.10. sz.

Bánlaky Pál: Társadalmunk szerkezetének alakulása a nyolcvanas évtizedben. Bp. 1990.

Bayer József: Nemzeti kérdés és alkotmányos patriotizmus. Kritika, 1991.6. sz.

Bayer József. Tudományos vitaszabadság vagy politikai tilalomfák. Megjegyzések a 73-as állásfoglalásról és hatásáról a szellemi életre. Kritika, 1989.6. sz.

(Bencze György-Kis János) Marc Rakovski: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (1975.) Párizs, 1983. (Magyar Füzetek)

Berend T. Iván: Öt előadás gazdaságról és oktatásról. Bp. 1978.

Berend T. Iván: Szocializmus és reform. Bp. 1986.

Bihari Mihály: Demokratikus út a szabadsághoz Tanulmányok. Bp. 1990.

Bihari Mihály: Kádár-rendszer-kádárizmus. Kritika, 1991.2. sz.

Bogácsi Erzsébet: Rivalda-zárlal. (Interjúk, dokumentumok a színházpolitikáról.) Bp. 1991.

„Egyezzünk ki…".Eörsi István, Mihancsik Zsófia, Tamás Gáspár Mi klós és Vitányi Iván kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992. 6. sz.

Fehér Ferenc-Heller Ágnes: A kádárista Magyarország a „hruscsovizmus" minta­állama. In: Uők: Jalta után. Bp. 1990.

Fehér Ferenc-HellerÁgnes-Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. (1981.) Bp. 1991.

Felszabadult-e a magyar irodalom? Az 1991. nov. 7-8-án rendezett debreceni iro­dalmi napok tanácskozásánakszerkesztett szövege. Összeállította: Simon Zoltán. Al­föld, 1922. 2. sz. (Az előadók és hozzászólók közül különösen Réz Pál, Imre László, Radnóti Sándor álláspontját érzem a magaméhoz közelinek.)

Filozófus-per 1973. (Tanulmányok, dokumentumok és kerekasztal-beszélgetés.) Világosság, különszám. 1989. május.

Földes György: Hatalom és mozgalom. Bp. 1989.

Gereben Ferenc: Az olvasási és olvasmánybeszerzési szokások változásai Ma­gyarországon. A könyv, 1989.4. sz.; Olvasás és könyv a családban Stádium, 1990.3. sz.

Gombár Csaba: Velleitásaink. (1986) Századvég, 4-5. sz. Bp. 1987.

György Péter: Egy halott emléke. (Aczél György.) Magyar Hírlap, 1991. dec. 18.

György Péter: Mostantól fogva ez lesz a múlt. (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Holmi, 1991.6. sz.

Hankiss Elemér Kelet-európai alternatívák. Bp. 1989.

Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája (1980.) Bp. 1991.

Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 1991. márc. 14.-június 30. A műtárgylistát összeállította és a kiál­lítást rendezte: Beke László, Dévényi István, Horváth György. A dokumentumfotókat válogatta és a katalógust szerkesztette Nagy Ildikó.

Hegyi Gyula: A küldetéses állam és a baloldal kultúrája. Kritika, 1992.9. sz.

Heleszta Sándor: A műveltség és művelődés társadalmi megítélése. Jel-kép, 1988. l.sz.

A helyzet. Merre menjünk? (Összeállítás a magyarországi válságról.) Mozgó Világ, 1988. l.sz.

HuszárTibor Mit ér a szellem, ha… Értelmiség, politika, értelmiség politika (1957­1987). (Dokumentumokkal.) Szerk.: Nácsa Klára. Bp. 1990.

Ilyen a történelem… Heller Ágnessel beszélget Könczöl Csaba. Társadalmi Szemle, 1992. l.sz.

„A Jó és a Gonosz párviadala". Mihancsik Zsófia, Orbán Viktor, Szabó Zoltán és Szilágyi Á kos kerekasztal-beszélgetése. Mozgó Világ, 1992.8. sz.

Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: Értékrendszereink. Bp. 1983.

Kardos András: Vizsgálat egy minden gyanú felett álló rendszer ügyében, iskolák után (Almási Miklós 60. születésnapjára). Bp. 1992.

A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. (Előadások, viták.) Szerk.: Hárs Gábor. Bp. 1992.

Király István: Kultúra és politika. Bp. 1987.

Kolosi Tamás: A „reális" szocializmus összeomlásának társadalmi okai. Valóság, 1991.9. sz.

Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. (1974.) Bp. 19892.

Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja (1945-1985). (Részletes bibliográfiával.)Bp. 1986.

KrauszTamás: Kelet-Európa konzervatív forradalma; A rendszerváltás és a balol­dal. In: Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.

A kultúra és a kulturális fejlődés feltételeinek hosszú távú koncepciója. Összeállí­totta: Fodor Péter és Hidy Péter. Bp. 1988.

Leveles könyv. Egy korszak töredékei (1956-1988). Vál és összeállította: Horgas Béla és Levendel Júlia. Bp. (1989.)

Lukács György: A demokratizálás jelene és jövője. (1968.) Bp. 1988.

Az MSZMP az ellenzékről 1980-ban. Közzéteszi: Sipos Levente. Társadalmi Szemle, 1992. 5. sz.

Magyarország művelődési viszonyai 1960-1982. Szerk.: Barta Barnabás. Bp. 1984. Mi maradt Aczél után? Győrffy Miklós beszélgetése Fekete Sándorral. 168 óra, 1992 7. sz.

Művelődéspolitikánk 25 éve. (Előadások, tanulmányok.) Szerk.: Tóth István. [Bib­liográfiával.] Bp. 1984.

Németh László: Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz. [1962.] In: Uő: Életmű szilánkokban. Bp. 1989. U. kötet. 199-281.

Népiek és urbánusok-egy mítosz vége? [Tematikus összeállítás] Századvég, 1990. 2. sz.

Nyíri Kristóf: Bölcselet és rendszerváltás. Európai utas, 1992.2. sz.

Az óvatos duhaj. Csizmadia Ervin beszélgetése Pozsgay Imrével. Mozgó Világ, 1992.10. sz.

Pándi Pál: Tavaszi tél. Új tükör, 1984. 33. sz.

Papp Zsolt: 40év – avagy a szocialista magyar út néhány sajátossága (a szaktudo­mányi irodalom alapján). (1983.) Bevezeti: Balogh István. Szociológiai Szemle, 1992. 3. sz.

A piaccsináló antikapitalista. Nyers Rezsővel beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1992.9. sz.

Pomogáts Béla: Kontinuitás és diszkontinuitás. (Az 1956 és 1988 közötti kultúrpo­litikáról.) Tiszatáj, 1990.5. sz.

Rózsa Gyula: Új törekvések a hatvanas évek magyar képzőművészetében. (A Ma­gyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.)Mozgó Világ, 1991.7. sz.

P. Szűcs Julianna: Cipzár. (A 80-as évek ideológiai folyamatairól és a Mozgó Világ­ügyről.) Mozgó Világ, 1992.6. sz.

P. Szűcs Julianna: Kárpótlási jegy a képzőművészetben? (A „Hatvanas évek" című, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításról.) Névszabadság, 1991. május 4.

Rendszerváltás történész szemmel. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende János. Bp. 1992.

Rejtőzködő legendárium. Fejezetek egy kultúrpolitikus sorstörténetéből. (Interjúk Pándi Pálról, illetve az 1945 utáni évtizedek művelődéspolitikájáról.) Szerk.: Csáki Judit, Kovács Győző. Bp. 1990.

A szelep és tisztálkodási vágy. Pozsgay Imrével Aczél Györgyről beszélget Pogo-nyi Lajos. Népszabadság, 1992. jún. 13.

Szerdahelyi István: A magyar esztétika története (1945-1975). Bp. 1976.

Sziklai László: Az eszme logikája. (Bevezető az 1973-as „filozófus-per" dokumen­tumaihoz.) Hiány, 1993. január.

Szilágyi Ákos: Lajtán innen, Jaltán túl. Fehér Ferenc – Heller Ágnes Jalta után. Bp. 1990. Holmi, 1991. 8. sz.

Szoboszlai György: Alkotmányos átalakulás Magyarországon. Eszmélet, 13-14.SZ. (1992.szept.)

Torkunkon akadt a múlt. Pataki Ferenccel beszélget Fábián Péter. Népszabadság, 1992.okt.31.

Tökei Ferenc: Lenin és a kulturális forradalom. In: Uő: A szocializmus dialektikájá­hoz. Bp. 1974.

Történelmi utunk. Az MSzMP munkabizottságának állásfoglalása a jelen helyzet kialakulásának történeti okairól. (A munkabizottság vezetője: Berend. T. Iván, tagjai: Horn Gyula, Ormos Mária, Tőkei Ferenc; szakértők: Balogh Sándor, Bayer József, Föl­des György, Hajdú Tibor.) A Társadalmi Szemle különszáma 1989. (márc.)

Tütő László: A létező szocializmus alapstruktúrájáról. Politikatudomány, 1987. 2. sz. és Válaszúton. Szerk.: Krausz Tamás és Tütő László. Bp. 1988.

Tütő László: Gazdaságosság és humánum. Gazdaság és Társadalom, 1991.1. sz.

Ungvári Tamás: A parvenü és a pária. A kulturális antiszemitizmus arcai. Világos­ság, 1991.7-8. sz.

Vajda Mihály: Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista? Bp. 1990.

Vajda Mihály: Orosz szocializmus Közép-Európában. Bp. 1989. Vitányi Iván: A művelődéspolitika esélyei. Valóság, 1988.6. sz. Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp. 1983.

Wiener György: Világtörténeti korszakváltás és kelet-európai változások. Magyar Politikatudomámyi Évkönyv, 1991. Bp. 1992 és Rendszerváltás történész szemmel. Bp. 1992.

Zsidóság, identitás, történelem. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kovács M. Mária, Yitzhak M. Kashli, Erős Ferenc. Bp. 1992.

Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. (Tanulmánykötet.) Szerk.: Kende Péter. Párizs, 1984.