Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

A két könyv

 

Az 1990-es években az ún. washingtoni konszenzus doktrínája jelentette a világ gazdaságpolitikusai számára a legfőbb útmutatást. A tíz pontból álló receptcsomagot eredetileg John Williamson fogalmazta meg, bár valójában a "konszenzus" egy szélesebb csoport együttes elemzésének konklúziója volt, és a későbbiekben más, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) körül sürgölődő közgazdászok is ennek népszerűsítőivé váltak. Ilyennek tekinthető Rudiger (gyakran használt szerzői nevén Rudi) Dornbusch, aki a cambridge-i (Massachusetts, USA) MIT professzora volt 2002 nyarán bekövetkezett haláláig, és a megelőző évtizedben a vezető üzleti és közgazdasági lapok (Business Week, Financial Times, Wall Street Journal) számára is írt hosszabb-rövidebb elemzéseket. Ezeket adták ki összegyűjtve 2002-ben, nyolc témakörbe rendezve.

Ugyanekkor jelent meg egy másik tekintélyes közgazdász könyve a kilencvenes évek világgazdasági folyamatairól. Joseph Stiglitz, a 2001-es év közgazdasági Nobel-díjának kitüntetettje jelentetett meg új könyvet, amelynek beharangozása már majdnem egy évvel korábban megkezdődött. A könyv címében jelzett témája a globalizáció, és az azt övező elégedetlenség. Stiglitz magát is az elégedetlenek közé sorolja, ami furcsának hat, ha ismerjük előéletét: a Stanford Egyetem professzoraként lett Clinton elnök közgazdasági tanácsadója, majd a Világbank alelnökeként és vezető közgazdászaként dolgozott. Visszavonulása óta a New York-i Columbia Egyetemen tanít – ott érte a Nobel-díj híre is.

A két könyv összevetése alkalmat ad arra, hogy az ún. globalizáció korszakát eltérő (apologetikus és kritikus) nézőpontokból megvizsgáljuk. A szakértői vélemények ugyanis megoszlanak arról, hogy a piacok nemzetköziesedése és a nemzetgazdaságok liberalizációja a pénzügypolitikai szigorral kombinálva – amit így együtt a washingtoni konszenzus szorgalmazott – jobb, élhetőbb gazdasági rendet eredményezett-e. Különösen éles viták zajlanak az átalakulást vezénylő intézmények, az IMF és a Világbank működéséről. A két washingtoni intézmény között kb. 1995 óta észrevehető nézetkülönbségek is kialakultak, ennek vizsgálata előtt azonban tekintsük át a két közgazdász alapkoncepcióját.

A két koncepció

 

Dornbusch filozófiáját dióhéjba sűríti a könyv alcíme, amely szerint a prosperitás kulcsa nem más, mint a szabad piac, a jó pénz és egy kis szerencse. Mindhárom kulcs magyarázatot kíván külön-külön is, és különösképpen érdekes az őket összefűző logika mibenléte.

A szabadpiaci közgazdaságtant Dornbusch egy 1995-ös írásban fél évszázadnyi kudarcos etatizmus ellenszereként mutatja be. Mint tudjuk, ez visszatérést, restaurációt jelent, hiszen az állami szerepvállalás korszakát megelőző rendszer volt a szabadpiaci (vagy más néven szabadversenyes) kapitalizmus, és ennek válságát kezelendő születtek meg az állami beavatkozás komplex formái, többnyire John Maynard Keynes útmutatásai alapján. A piac nemcsak az áruk (és szolgáltatások) piacát jelenti, hanem a pénz- és tőkepiacok kialakítását, sőt felértékelését is. "A tőkepiac fontos felügyelő funkciót kínál a rossz gazdaságpolitika kísértésével szemben" – írja Dornbusch (83. o.). A "rossz" gazdaságpolitika lényegében a keynesiánus szinonimája; ide tartozik minden, ami a foglalkoztatásra vagy különféle életszínvonal-mutatókra való tekintettel megkérdőjelezi a szabad piac vagy a jó pénz szükségességét.

A jó pénz definíciója rögtön fordítási problémát okoz. Ezt ugyanis a kortárs amerikai zsargon a sound szóval jelöli, ami nem szó szerint jelent jót, viszont különböző jelentései alapján mégsincs más választásunk. A sound mint jelző az angolban jelenti azt, hogy ép és egészséges (akár gyümölcs, akár fog), de jelenti azt is, hogy megbízható, logikus, tárgyilagos (például egy érvelés vagy tanács). Sound lehet, aki rátermett és óvatos (pl. egy teniszjátékos), más esetekben pedig a szó azt jelenti, hogy alapos vagy mély (pl. ha valaki mély alvó, vagy valaki kap egy alapos verést). A jó pénz Dornbusch számára nem az, amelynek aranyfedezete van, és nem is az, amelynek mozgását valamiféle nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció tartja mederben. Efféle állami kötelezettségvállalások tőle idegenek (l. 122. o.). Amiben megbízik, az a független (tehát politikai irányítástól vagy befolyásolástól mentes) jegybank – ez képes garantálni a pénz értékállóságát, vagyis az inflációmentes gazdaságot.

Mihez kell ezek után "egy kis szerencse"? Dornbusch nem állítja, hogy könnyű az átmenet a szabad piachoz és a jó pénzhez – a siker egyik feltétele számára a munkaerő-piacok rugalmassá tétele (ellenkező esetben az átalakítás csak tömeges munkanélküliséghez vezet, l. 58. o.). A kis szerencse tehát ahhoz kell, hogy adott esetben mindezt el lehessen fogadtatni a társadalommal, meg lehessen fékezni a munkavállalók törekvéseit és elégedetlenségét. "A jóléti állam felszámolása az a terület, ahol a változások során a legtöbb politikai következménnyel kell számolni. Ezt a harcot, úgymond, utcáról utcára vívják. Ösztönzést meríthetünk abból, hogy Clinton megszüntette a hosszú távú segélyeket, vagy abból, hogy Tony Blair megüzente az európai szocialistáknak: változzatok meg, vagy a napjaitok meg vannak számlálva" (33. o.) – olvashatjuk az elhunyt professzor írásában.

Dornbusch-sal szemben Stiglitz a keynesi koncepciót követi: számára fontosabb a stabil gazdasági teljesítmény, a foglalkoztatás, az életszínvonal és a politikai demokrácia, mint a szabad piac vagy a jó pénz. Bizonyos feltételek mellett persze igaznak tartja, hogy az utóbbi kettő az előbbiek feltétele, de ha netán a két tényezőcsoport között konfliktus alakul ki, akkor az előbbieknek kell elsőbbséget adni az utóbbiak rovására. Nos, Stiglitz szerint az elmúlt húsz évben, de főként a XX. század utolsó évtizedében a világ visszatért a Keynes előtti ortodoxiához, és a szabad piacok s a jó pénz mindenáron történő erőltetése komoly gazdasági, szociális és politikai károkkal járt. Új könyvében ezért elsősorban és alapvetően a Valutaalapot bírálja; ezt az intézményt tekinti a neoliberális globalizáció fő aktorának.

Stiglitz a globalizációt mint a világgazdaság fokozódó integrációját önmagában nem veti el, de keményen bírálja azt az irányt, amely felé a nemzetközi gazdasági folyamatokat meghatározó erők az eseményeket terelték az elmúlt két évtizedben. Ennek az iránynak a filozófiáját az úgynevezett "washingtoni konszenzus" foglalta össze valamikor 1989-ben, és aztán ebből – ennek merev és a helyi viszonyokat tekintetbe nem vevő alkalmazásából – származtak a bajok a 90-es években. Ezek közül is főleg azokkal az esetekkel foglalkozik a szerző, amelyekkel a maga világbanki tevékenysége során az évtized második felében találkozott. Röviden, és talán nem túlozva úgy foglalhatjuk össze mondanivalóját: az IMF gyakorlatilag mindent elrontott, ami a keze ügyébe került. Vonatkozik ez a kelet-ázsiai válságokra, Oroszország átalakulására és pénzügyi összeomlására, de Argentínára és más hasonló esetekre is. A bajok fő forrása a monetarista dogmákhoz való ragaszkodás, az intézmények közgazdasági jelentőségének figyelmen kívül hagyása, illetőleg az IMF vezető köreit átlengő politikai manipuláció, amely annak ellenére érvényesült, hogy a Valutaalap elvileg a legjobb egyetemek legjobb diákjai közül válogatja szakembereit (bár Stiglitz ezt is kétségbe vonja másutt).

Stiglitz nem a hivatali korszakának lezárulása után kezdett el másképp gondolkodni. James Wolfensohn elnökkel együtt úgy látott hozzá a világbanki munkához 1997-ben, hogy az érdemi változások szükségességében mindketten egyetértettek. Wolfensohn a politikai és társadalmi kapcsolatok megújítását menedzselte, Stiglitz a gazdaságpolitikai tartalomét. Ennek filozófiáját foglalta össze 1998-ban az ún. poszt-washingtoni konszenzus koncepciójában (erről közölt rövidített ismertetőt az Eszmélet 51. száma, ford. Morva Tamás). Könyvében azt mutatja be, hogy az elmúlt évtized nagy válságai a korábbi konszenzuson való túllépést, az új megoldások keresését igazolják.

 

Pénzügyi válságok

 

Stiglitz tehát két dolgot állít: 1./ a washingtoni konszenzust követve végrehajtott reformok a világgazdaságot (és főleg annak félperifériáját) válságokra hajlamosabbá és kevésbé fejlődőképessé tették, és 2./ amikor a pénzügyi válságok bekövetkeztek, az IMF elhibázott kezelési módokat kényszerített az érintett országokra, ami helyzetüket inkább súlyosbította. Mindezt azoknak az eseteknek a bemutatásán keresztül igazolja, amelyekkel világbanki alelnökként dolga volt.

Bizonyos értelemben Dornbusch sem idealizálja a világgazdaságot. Nem tagadja a válságok létét, inkább a szükségességüket és hasznosságukat bizonyítja, az osztrák Joseph Schumpeter egykori nézeteiből ("kreatív pusztítás") kiindulva. Tudatában van annak, hogy a mai világgazdaságban a válságok minden korábbinál nagyobb és gyorsabb megrázkódtatással járnak: "az Új Gazdaságban egy bárhol bekövetkező sokk mindenütt sokkot jelent. Jelentős áttételek megléte esetén még a kis sokk is nagy lesz, a nagy sokk pedig egy nukleáris pénzügyi robbanássá válik." (151. o.)

Dornbusch figyel azokra az elemzésekre, amelyek a világgazdaság kilengéseit bírálják, de igyekszik azokat banalizálni. Megtalálható könyvében az a recenzió, amelyet Soros György válságelemző könyvéről (magyarul: A globális kapitalizmus válsága) írt a kilencvenes évek végén. Dornbusch nem titkolja megvetését: szerinte Soros könyve egy nagy katyvasz, amelyből süt a tájékozatlanság és a közgazdasági elméletben való járatlanság, amire ráadásul a nagy tőzsdeguru és filantróp még büszke is. Elismeri azonban, hogy Soros lényegre tapintóan elemzi az 1998-as orosz válságot és annak eredetét: "az IMF-nek át kellett volna strukturálnia az orosz adósságot, ahelyett, hogy elhibázott kölcsönökkel finanszírozta a tőkemenekítést, túl későn döbbenve rá, hogy mindez az adósságok és a valuta egyidejű összeomlásához vezet" (349. o.).

Stiglitz korrekciós javaslatainak egyike a tőkeáramlás korlátozásának lehetővé tétele. Azt gondolhatnánk, hogy egy Dornbusch-féle doktríner elzárkózik ennek minden formájától. Meglepő módon nem ez a helyzet. Amit elutasít, az a tőkemozgás utólagos, ad hoc korlátozása, amely már egy válság bekövetkezte után próbál adminisztratív jellegű stabilizációt megvalósítani. Jobb stratégiának tartja a tőkebeáramlás korlátozását, amely – mint ahogy pl. Chile vagy Dél-Korea tette – kikényszeríti a befektetések hosszabb lejáratát és megadóztatja a rövid távú hitelfelvételt (83. o.).

 

 

Nyugat-Európa

 

Dornbusch személyes és szakmai okoknál fogva érdeklődik az európai, és azon belül főként a német gazdaságpolitika iránt. 1998-ban, amikor Helmut Kohl kormánya tizenhat év folyamatos kormányzás után megbukik a választásokon, Winston Churchillhez hasonlítható nagy politikusként ír a CDU vezéréről. Két fő alkotásának a német egyesítést és az Európai Unió megszervezését tekinti. Vele szemben áll Gerhard Schröder, aki "még mindig egy harmadik úttal flörtöl. Igen, létezik ilyen, de ez egy zsákutca" – mondja Dornbusch (342. o.). Szerinte Európának egy kiemelkedő vezetőre volna szüksége, aki a világgazdaság vezérlésében is aktívan részt tud venni – Schröder pedig erre a szerepre valószínűtlen jelölt. Még rosszabb véleménnyel van Oskar Lafontaine-ről, aki 1998-ban az SPD elnöke és az új kormány pénzügyminisztere lett. "őt nem érintette meg a szabadpiaci közgazdaságtan és a jó pénz bármilyen értelmezése, mintha az elmúlt húsz évet valami távoli gulágon töltötte volna. A puszta közgazdasági gondolkodás és stílus szempontjából Lafontaine azt jelenti Greenspan-nek és Rubinnak, amit Attila hun vezér jelentett a nyugati civilizációnak" (343. o.).

Mint tudjuk, Lafontaine hamar elvérzett a pragmatikus Schröderrel vívott belharcban. Dornbusch ezt előre nem tudhatta, de összefoglalta, mely pontokon támadhatja meg Lafontaine a kialakult európai gazdaságpolitikát. Lelassíthatja a munkaerő-piaci deregulációt, megtámadhatja a Waigel-féle stabilitási paktumot, az üzleti szféra kárára alakíthatja a költségvetési reformot, és az olcsó pénz nevében háborút indíthat az Európai Központi Bank (ECB) ellen. Ha ezeket a programpontokat nézzük, úgy tűnhet, Lafontaine nem tévedett, csak mintegy négy évvel megelőzte korát. Egy újabb recessziónak kellett eljönnie ahhoz, hogy mások is rájöjjenek: a stabilitási paktum nem tartható, és az ECB stratégiáján – ha lehet – módosítani kell. A valutaárfolyamok túlzott kilengéseit 2002 szeptemberében maga Paul Volcker, az Egyesült Államok központi jegybankjának egykori elnöke bírálta és próbált alternatív koncepciót felvázolni – Lafontaine-től ez négy évvel korábban elfogadhatatlan volt. (Más kérdés, hogy Dornbusch valószínűleg Volckertől sem fogadná el ezt a javaslatot.)

Stiglitz nem foglalkozik külön fejezetben az európai integrációval, de nem egy észrevételt tesz az Unióval kapcsolatban, és különösképpen a monetáris unió koncepcióját illetően. Úgy látja, hogy Európa rosszul döntött, amikor az újonnan felállított Európai Központi Bankot nem az amerikai Federal Reserve (a szövetségi jegybank), hanem a német Bundesbank mintájára hozta létre. Az utóbbi ugyanis kizárólag az infláció elleni küzdelmet tekintette célnak, míg a Fed egyenrangú feladatként kezeli a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás előmozdítását is. Nemcsak az intézményt tekinti elhibázottnak, de úgy látja, Wim Duisenberg elnök személy szerint is téves elképzelésekből vezeti le döntéseit; fontosabbak neki az eruóval kapcsolatos presztízsszempontok, mint az európai gazdaság fellendítése.

 

 

Kelet-Európa

 

Stiglitz nincs jó véleménnyel a magyar közgazdászokról sem. Ezt onnan tudhatjuk, hogy immár második könyvében idézi fel illusztrációként azt az esetet, amikor magyar közgazdászok vitatkoztak arról, hogy mennyi idő alatt kell végrehajtani a privatizációt. A gyors átmenet hívei így érveltek: nem lehet elhúzni a folyamatot, kb. öt év alatt le kell zajlania. A fokozatos átalakulás mellett érvelők keményen visszavágtak: nem szabad elkapkodni, kb. öt évre mindenképpen szükség van (l. 162. o.). Valójában tehát a vita a privatizáció módjáról, és nem a sebességéről folyt, csak a vitázó felek nem találták meg (egyik oldalon sem) a megfelelő megfogalmazást, érveket és kifejezési formákat.

Stiglitz leginkább azt kifogásolja az oroszországi (és tágabb értelemben a kelet-európai) privatizációban, hogy azt lóhalálában, a "minél gyorsabb, annál jobb" elve alapján hajtották végre. Ez pedig nem azt eredményezte, hogy a termelő vagyon hatékonyabban kezdett működni, hanem a korrupciót, a kormánykörökhöz közel állók gyarapodását segítette csak. Különösen rossznak tekinti azt a megoldást, amikor az állami cégek újonnan létesített magánbankoktól vettek fel hiteleket, s miután azokat nem tudták (valami rejtélyes oknál fogva) törleszteni, részvényeik a bank tulajdonába mentek át. Ezeket a korrupt privatizációs formákat csak azért nem nevezi Stiglitz vadnyugatiaknak, mert amikor az Egyesült Államok korai tőkései (az ún. rablóbárók) nagy vagyonaikra szert tettek, közben az amerikai gazdaság is gyarapodott. Az orosz nómenklatúra-burzsoázia megszületése ezzel ellentétben nem az ország virágzásával, hanem elszegényedésével esett egybe. Bár a magyar gazdaság hanyatlása a 90-es évek első felében nem volt az oroszhoz mérhető, elmondható, hogy a privatizáció folyamata nálunk is visszaélésekkel, utólag már nehezen feltárható csalásokkal volt megterhelve.

Becsületünkre legyen mondva, Stiglitz másutt is említi Magyarországot, és a fentinél pozitívabb kicsengéssel. A 151. oldalon Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia mellett Magyarország is szerepel abban a csoportban, amelynek GDP-je (bruttó hazai termék) az ezredfordulóra elérte a rendszerváltás előtti utolsó év szintjét. A 186. oldalon a cseh privatizációval összevetve a magyart minősíti eredményesebbnek: lehet, hogy a magyarok lassabban indítottak, de a cégeket valóban átalakították, és ma már nemzetközileg versenyképesek. Két oldallal később megtaláljuk a dicséret magyarázatát is: "Magyarország, Szlovénia és Lengyelország megmutatta, hogy a gradualista politikák kevesebb fájdalommal, nagyobb társadalmi és politikai stabilitással járnak rövid távon, hosszú távon pedig gyorsabb növekedéssel. A teknősbéka és a nyúl versenyéből ismét a teknősbéka került ki győztesen. A radikális reformerek – legyen szó éltanulókról, mint a Cseh Köztársaság, vagy kissé rendetlenebbekről, mint Oroszország – vesztettek."

Ami tehát az átalakulást illeti, Stiglitz a fokozatosság híve, és nézetét elsősorban nem is a kisebb kelet-közép-európai államok összevetésében, hanem Kína és Oroszország összehasonlításában látja igazoltnak. Az orosz kudarc pedig szorosan összefügg azzal, ahogyan az IMF más földrészeken is a helyi viszonyokra való tekintet nélkül, csakis a nyugati hitelezők érdekét szem előtt tartva osztogatta gazdaságpolitikai tanácsait. Ha pedig azokat önként nem fogadták el, gyakran megtalálta az eszközét annak, hogy a végrehajtást kikényszerítse. A könyvben nem egy példát találunk arra is, hogy az IMF-et esetleg visszautasító országok saját elgondolásaikat követve jobb eredményeket tudtak elérni.

 

 

Az idő próbája

 

Nagy kérdés, hogy a legutóbbi évek fejleményeit hogyan kommentálta volna Dornbusch. Kötetbe gyűjtött írásaiban ugyanis azt olvassuk, az etatista gazdaságokban (Franciaország, Olaszország, Japán) leleplezett nagyszabású korrupciós ügyek is amellett szólnak, hogy a prosperitás forrásának a versenyt, az önerőre támaszkodást és a profitot kell tartani (57. o.). Azután azonban, hogy 2001 őszétől fogva az Egyesült Államok jóval kevésbé etatista gazdaságában az előzőeket messze felülmúló korrupciós ügyek kerültek napvilágra, ez az érv nem igazán fenntartható. Hasonló kételyeket ébreszt bennünk, hogy Dornbusch számára – hiszen írásai 2001 előtt keletkeztek – a gazdaságpolitika egyik mintaországának Argentína számít. Mindez arra utal, hogy a szerző a "nyugtával dicsérd a napot" elvet nem követi, holott a nevezett esetek némelyikében mindenképpen számítani lehetett már arra, hogy a helyzet (a rendszer) ellentmondásokkal terhelt és legalábbis rendellenességeket produkálhat. Sok kérdésben persze helytálló előrejelzést adott, így például 1999-ben azt írta, hogy a világ két ok miatt számíthat gazdasági megrázkódtatásra: az egyik az amerikai részvények, a másik a japán kötvények túlértékeltsége – ez végül is nagyrészt beigazolódott, noha a Bush-recesszióban ennél mélyebb okok is megmutatkoztak.

Stiglitz könyvét nehezebb a valóságon tesztelni, hiszen ő éppen az uralkodó irányzatoknak próbál alternatívát állítani. Ebből a szempontból összehasonlíthatjuk könyvét Keynes 1919-ben írott művével, amelynek címe: A békeszerződés gazdasági következményei (két kiadást ért meg Magyarországon az 1990-es években). Szintén tudományos memoár, bár kétségtelen, hogy tudományos értéke és világtörténelmi jelentősége egy klasszissal a Stiglitz-könyv fölött áll. Mindkettő a szakmai ortodoxiával való szakítás dokumentuma, Kasszandra-jóslatokra kifuttatva (mint tudjuk, Keynes esetében ez beigazolódott). Mindkettő tartalmazza a progresszív alternatíva vázlatát. Különbség, hogy Keynes 36 évesen írta könyvét, Stiglitz viszont 60 éves korában. Keynes ezután látott hozzá az alternatív elmélet kidolgozásához, Stiglitz elméleti munkássága viszont többé-kevésbé lezártnak tekinthető. Mindkét közgazdász esetében az intuíció és a tapasztalat összekapcsolódása tette lehetővé, hogy a korábbi domináns nézetekkel, és saját korábbi nézeteikkel is szakítsanak.

Sokan úgy tekintik az IMF és a Világbank körüli konfliktusokat, mintha azok a legutóbbi évek nagy demonstrációival kezdődtek volna (Seattle stb.), és csak ezeket követte volna a tudományos szintű bírálat (emiatt tekinthetnénk úttörő jelentőségűnek Stiglitz új könyvét). Valójában a sorrend ennek fordítottja. Az IMF és a Világbank válságmenedzselő tevékenységét a kezdetektől fogva (vagyis kb. 1982-től) igen komoly szakmai vita kísérte, olyan kritikusokkal, mint Carlos Diaz-Alejandro vagy Frances Stewart, John Weeks és Lance Taylor, majd Jan Kregel és még sokan mások. Tudományos szempontból Stiglitz könyve nem sok újdonságot tartalmaz, inkább összegez és aktualizál. Jelentősége legfőképpen abban áll, hogy a bennfentes információival és közvetlenségével hitelesíti a két washingtoni intézménnyel összefüggő bírálatok nagy részét.

A civil szervezetek tömeges demonstrációi – időrend és tartalom szempontjából – a tudományos kritikát követve fejlődtek ki. Politikailag akkor váltak számottevővé, amikor 1999-ben összekapcsolódott az IMF-fel és a WTO-val szembeni elégedetlenség, és a neoliberális globalizáció legnagyobb haszonélvezőjének tekintett Egyesült Államokban robbant ki utcai megmozdulásokban. Ez utóbbi körülmény azonban nem változtat azon, hogy itt egy legalább húsz éves problémával állunk szemben. Ha lenne "bűnlajstroma" az IMF-nek, akkor az nemcsak a kilencvenes évekre (és annak Stiglitz által elemzett második felére) koncentrálna, hanem a "fejlődő világ" két évtizedes pénzügyi válságára, vagy még hosszabb időszakra (lásd például az Ötven év elég volt című kampányt). A nyolcvanas években az volt a fő probléma, hogy az IMF-terápiák túl nagy költségek árán vezethettek csak stabilizációhoz. A kilencvenes években már a stabilitás megvalósulása is kérdésessé vált.

Bírálata miatt Stiglitz-et ma már elsőszámú közellenségnek tekintik az IMF köreiben, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Magyarországon sem népszerű. A vezető sajtótermékek megfelelő rovataiban az ügyeletes szellemóriások mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észrevenni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézetei érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt. Az új Stiglitz-könyv mégis megkerülhetetlennek látszik: vitát kezdeményezett róla az Élet és Irodalom, és kiadásának előkészületei megkezdődtek a Napvilág Kiadónál. Dornbusch a nyolcvanas-kilencvenes évtized nagy teoretikusa volt – kérdés, hogy tíz-húsz év elteltével hányan emlékeznek majd még rá.

***

 

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

Andor László