Áldozatiság és dekolonizáció címen zajlott le egy polémiasorozat – múlt év júliusa és decembere között – a Mércén a holokauszt értelmezési keretéről, amely főként azért ragadott meg, mert szakemberek egy új, fiatal generációja szólalt meg benne. E rövid írásban mindössze egyetlen problémakörhöz szólnék hozzá.
A holokauszt beillesztése a népirtások globális történetébe kétséget kizáróan alapvető fontosságú, és e nézőpont sok újdonság feltárását teszi lehetővé. A feltárásnak azonban van egy fontos feltétele, amely számos hozzászólásból szinte teljesen hiányzott – nevezetesen a történetiség.
A szakszerűség és történetiség érvényesítése érdekében rögtön le kell szögezni: a holokauszt nem önmagában álló jelenség: a konkrét történeti feltételeken kívül érdemben, értelmesen nem magyarázható. A holokauszt a náci Németország Szovjetunió elleni háborújában és annak részeként öltött konkrét történeti formát. A nácik által elpusztított közel 6 millió zsidó majdnem felét (2,7 millió embert) szovjet területen, döntő többségét szovjet állampolgárként pusztították el. Amitől nem lehet eltekinteni, attól nem lehet elvonatkoztatni. A zsidók szisztematikus kiirtása a Szovjetunió megtámadásával egyidejűleg bontakozott ki, mint a szovjet rendszer lerombolásának, lakossága kifosztásának és területi elrablásának fontos része, az általános népirtás különös, kivételes esete.
A náci élettér-„elmélet”, az árja faj világuralma nem egyedül a zsidók kiirtását foglalta magában, hanem egy sokkal nagyobb projekt részeként fogalmazódott meg, illetve realizálódott. A fő ellenség maga a Szovjetunió volt, nem véletlen, hogy Keleten egy másfajta háborút folytatott náci Németország, mint Nyugaton: megsemmisítő (Vernichtungskrieg) háborút. A náci gyarmatosító rablóháború tehát nem önmagában a zsidók ellen irányult, hanem a Szovjetunió népei ellen általában. A Plan Ost már eleve több mint 30 millió szláv ember kiirtását irányozta elő. S ha azt nem is volt képes realizálni, a gyarmati népirtás mégis csak több nem zsidóval végzett, mint zsidóval. Ami a zsidók kiirtását specifikussá teszi (számos, itt ismételten nem kifejtendő okok mellett), az az, hogy a népirtás az ő esetükben az utolsó emberig folytatódott. Kétségtelen, hogy a náci projektben a zsidók kiirtása viszonylag önálló kérdésként merült fel – mint „önálló front” a többi között. Ez volt az egyetlen front, ahol a nácik győzedelmeskedtek, s ezzel magyarázható, hogy a holokauszt még a háború végső fázisában is folytatódott. Ami katonai-stratégiai szempontból irracionális, az a célok tekintetében teljesen a helyén volt.
Ugyanis a náci antiszemitizmus a náci Németország és szövetségesei, illetve kollaboránsai számára egy gazdasági-politikai és pszichológiai motiváló erő volt, pótolta a globális, marxista (antikapitalista-kommunista) rendszerkritikát: a nácizmus a szocializmus helyére állította magát olyképpen, hogy közben megmentette a kapitalizmust, amelyet egy őszinteségi rohamában Hayek is „hálásan megköszönt” Hitlernek – akit egyébként a közgazdász is – a marxistákhoz hasonlóan – a kapitalizmus megmentőjeként aposztrofált. Hogy a holokauszt mennyire leszármazottja a régi kapitalista gyarmatosításnak, abban is kifejeződik, hogy a náci Németország fő ellensége, a Szovjetunió, a „zsidó-bolsevizmus” mint a „szocializmus-kommunizmus” megtestesítője, egyúttal az egyetlen következetesen antikolonialista nagyhatalom is volt.
A hitleri gyarmatosítás és népirtás, amelynek hátországát a müncheni egyezmény rövid távon biztosította, kétségtelenül illeszkedett a nyugati, kapitalista birodalmak 16. századtól tartó gyarmatosító népirtásainak történetébe, ám egyúttal rendelkezett mindazokkal a tapasztalatokkal, gazdasági kapacitásokkal és technológiákkal, amelyeket a modern kapitalista-imperialista kultúra, civilizáció felhalmozott. Tehát a „judeo-bolsevista, plutokrata világösszeesküvés” náci gondolatvilága kiegészült a legmodernebb ipari civilizáció vívmányaival és struktúráival. A svájci bankoktól (a zsidó fogarany „befogadása”) a svéd acélig, az egész modern európai kapitalista centrum – egy vagy más módon – a náci projekt részévé vált, annak hálójába került. S noha a burzsoázia kezdetben még Németországban is csak kelletlenül vett részt a náci programban, ne felejtsük el, a legnagyobb profitokat épp Hitler idején zsebelték be, magának a holokausztnak is köszönhetően.
1945 után a népirtások történetében a nagy változás majd az lesz, amikor a „vonakodó burzsoázia” a népirtás „projektjét” mindenütt polgári demokratikus jelmezbe öltözteti és viszi „sikerre” – ellentétben a náci rezsimmel, amely világtörténeti vereséget szenvedett, mindenekelőtt a szovjet Vörös Hadseregnek köszönhetően. A modern tömeggyilkosságok története Afrikától, a kenyai, majd a délkelet-ázsiai népirtásoktól Irakig és Közép-Afrikáig mindenütt a világ gazdasági és területi újrafelosztásának történeti keretébe illeszkedik. De sem az 1915-ös török népirtás az örmények ellen, sem a II. világháborút követő népirtások egyetlen esetben sem tűzték ki célul, hogy egy népet az utolsó szálig kiirtsanak, ez a modern időben – ismét hangsúlyozom – csak a zsidó népet érintette, amit ma általában holokausztnak neveznek.
Néhány szó az emlékezetpolitikai aspektusról
A modern nyugati hidegháborús propaganda nem sokkal a II. világháború után „kitalálta” a végtelenül leegyszerűsítő ún. totalitarizmus-elméletet, hogy összekapcsolja és azonosítsa a népirtást elszenvedett Szovjetuniót a népirtó náci Németországgal. Ezen ideológia fedezetében „tüntették el” azt a tényt, hogy a „kommunizmus elleni harc” vonzásában az Egyesült Államok nem egyszerűen megmentett sok ezer náci háborús bűnöst, hanem azok egy jelentős részét különféle rendvédelmi és titkosszolgálati struktúrákban (hogy a náci tudósokról itt ne is beszéljünk) harcba is állította – még Németországban is. Maga a holokauszt 1989 után a nyugati, főleg az amerikai polgári propagandában különös geopolitikai csatározások „áldozatává” lett. Ha valahol meg kellett indokolni egy NATO-beavatkozást, a helyi konfliktusok valamelyik oldalát rögtön a népirtás vádjával illették. Még mindenki emlékszik arra, hogy Clinton asszony – holywoodias stílusban – Jugoszlávia szétbombázását azzal indokolta, hogy a szerbek kiirtják az albánokat, vagyis „holokausztot hajtanak végre”. Azt követően Európában is kidolgoztak amerikai mintára egy steril, a történeti feltételektől, a valóságtól eloldott, szublimált „holokauszt-képet”, amellyel mindenekelőtt az új kelet-európai rezsimek adóznak a „világ zsidóságának”, miközben ennek fedezetében rehabilitálják a két világháború közötti antiszemita rendszereket és szervezeteket, illetve a nácikkal kollaboráló rezsimeket és katonai struktúrákat, amelyek részt vettek a holokauszt végrehajtásában (mindenekelőtt Magyarország, Horvátország, Románia, Ukrajna és a balti államok történetére utalok).
A holokauszt valóságos okainak és végrehajtásának igaz története helyett az „emlékezetpolitikákat” szinte mindenütt egy képmutató és absztrakt moralizálás kíséri, sok helyütt egy üzleti alapú intézményrendszer bázisán. Ezáltal végső soron a holokauszt relativizálása zajlik, méghozzá globális méretekben a valóságos történelem feláldozása útján. Kevés kivétellel a cél mindenütt a helyi hatalmi elitek ízlésének és érdekeinek megfelelő „kép” kialakítása.
