Az ismertetett kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek: a türingiai Elgersburgban 1997. március 6-9. közt tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte.

(Bergmann, Theodor – Hedeler, Wladislaw – Keßler, Mario – Schäfer, Gert (Hrsg.): Der Widerschein der Russischen Revolution. Ein kritischer Rückblick auf 1917 und die Folgen. [Az orosz forradalom visszfénye. Kritikus visszapillantás 1917-re és következményeire.] Hamburg, VSA Verlag, 260.)

A címadáskor a bőség zavarával küszködtem. Többek közt a Nyugalmazott professzorok – nyugalmazott forradalom címváltozat ötlött föl bennem, tekintettel egyrészt a szerzők listáján többször felbukkanó Prof. Emeritus címre, másrészt – főként – a kötetet megkoronázó záró tanulmányokra.

Iróniát (egyelőre) félretéve: az itt ismertetendő kötet azoknak a nemzetközi konferenciáknak egyikén elhangzott előadásokat adja közre, amelyeket az 1917. októberi forradalom 80. évfordulója alkalmából a világ több pontján is rendeztek, nevezetesen a türingiai Elgersburgban 1997. március 6–9. között tartott nemzetközi szimpóziumét, amely Az 1917-es forradalmak címet viselte, és 31 előadója, valamint 20 további résztvevője volt az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból, Kínából, Magyarországból, Nagy-Britanniából, Oroszországból, Svájcból, Svédországból és magából Németországból.

Az októberi forradalmat illetően a “nem kellett volna” és a “nem így kellett volna” az előadások többségének refrénje. E közelítések persze csöppet sem újak, hiszen már a tárgyév óta ismételten körüljárják őket Október jobboldali, félbaloldali vagy akár baloldali bírálói. A Szovjetunió látványos fölrobbanása mindenesetre lehetővé teszi, hogy az ilyen fejtegetések a quod erat demonstrandum diadalmas kadenciájába torkolljanak.

Igazából nem újak a hivatkozott források sem, hiszen többségüket már évtizedekkel ezelőtt publikálták. (Horribile dictu: Rosa Luxemburg Összes Műveinek, illetve Összes Leveleinek gyakran hivatkozott IV., illetve V. kötete éppen az NDK-ban jelent meg 1974-ben, illetve 1984-ben.) Az újat elsősorban a csak most hozzáférhetővé vált szovjet források jelentik.

Az első kérdés persze az, hogy lehet-e elmaradott országban proletárforradalmat csinálni. Fölvetéséhez nem kellett Plehanov vagy Kautsky. Lenin számára éppoly világos volt, hogy a fejlettebb kapitalizmus országaiban a forradalom egészen más arculatot ölt majd. Valamilyen forradalom viszont, akkor és ott, az akkori Oroszország lakóinak hatalmas többsége számára elemi létszükséglet volt. Milyen forradalom? A konferencia előadói (főleg Monty Johnstone, London; Matitiahu Mayzel, Tel Aviv; Sonja Striegnitz, Berlin; Jutta Petersdorf, Berlin; Vladislav Goldin, Arhangelszk; Wladislav Hedeler, Berlin) nagy teret szenteltek annak a kérdésnek, hogy a februártól októberig tartó bolsevizálódásnak volt-e alternatívája. Fenntartható lett volna-e a többpártrendszer és a koalíció? A szerzők fejtegetéseiből közvetve vagy közvetlenül az következik, hogy az Októbert követő polgárháború és külföldi intervenció során a bármily mérsékelt vagy középutas irányzatok is kénytelen-kelletlen a fehérgárdistákhoz sodródtak, s ez utóbbiak azután még el is bánhattak velük (mint a Lenintől eltávolodó zsidó munkásmozgalom képviselőivel Kolcsakék, a potsdami Mario Keßler adatai szerint).

Érdekes tényanyagot mutat be Michael Wegner (Jena), Gorkij versus Lenin témakörben. Gorkij fő ellenvetése az volt, hogy Lenin túlságosan is a szinte ázsiai elmaradottságú tömegekre támaszkodik, elhanyagolva az értelmiséget. Ez az érv mindenesetre a lenini út eléggé széles tömegbázisáról tanúskodnék, szemben a “maroknyi bolsevik vezető puccsa” kedvelt elméletével.

A kötet több előadást is szentel a baloldali Október-kritika egyik pièce de résistance-ának: Rosa Luxemburg publikációinak és levelezésének (Alexander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; Narihiko Ito, Tokió). Luxemburg bírálatának három fő pontja: elítéli a földosztást, helyteleníti a nemzetiségeknek fölajánlott elszakadási lehetőséget, végül a legnevezetesebb pont: elutasítja a “másként gondolkodókkal” szembeni rendszabályokat.

Az első két probléma lenini megoldásmódja éppen az ország elmaradott–paraszti–soknemzetiségű jellegéből fakadt. Elméletileg olyan közvetítést dolgozott ki, amely fokozatosan és az emberek saját tapasztalata alapján vihet közelebb a szocializmushoz. Ez a keleties verzió persze a nyugatias iskolázottságú Rosa Luxemburg számára nehezen volt követhető; annál nagyobb jelentősége lehetett és lehet az elmaradott országok forradalmai szempontjából.

Keményebb dió a “másként gondolkodók” problémája. A marxizmus legszembeötlőbb vonása ugyanis a bátor kritikai szellem, az “emancipatorikus” attitűd, legyen szó akár az ember, akár a gondolat fölszabadításáról. De mit tegyünk olyan történelmi helyzetben, ahol a másként gondolkodók pillanatok alatt másként lövöldözőkké válhatnak? (Allende ragaszkodott a polgári demokrácia játékszabályaihoz, és őt lőtték le.)

Egy polgárin túli forradalmi folyamatban a demokrácia valódi kérdése nem az, hogy mennyiben valósul meg vagy marad fenn a parlamentáris demokrácia, hanem az, hogy mennyiben sikerül meghaladni, több ember számára valódibb lehetőségeket nyújtani a maga és közössége sorsának formálására. Ilyen szempontból a Lenin kidolgozta közvetlen demokrácia nemcsak elméleti jelentőséggel bír, hanem gyakorlatként is megjelent már a forradalom első hónapjaiban, mint azt Krausz Tamás tanulmánya kimutatja. Krausz fontos tétele, hogy ez nem egyszerűen a bolsevik vezetés elképzelése volt, hanem egyidejűleg “lentről” jövő spontán folyamat is. “A bolsevikok szerepét – írja – még konzervatív és liberális történészek is túlbecsülték ezekben a forradalmi eseményekben… A vezető körök szerepének túlhangsúlyozása valójában későbbi eseményeket vetít vissza a történelembe.”

A “későbbi események” módosították–korlátozták Lenin eredeti elképzeléseit a nemzetiségi politika terén is (Ronald Lötsch, Berlin; Karl-Heinz Gräfe, Drezda).

A fejletlen, elszigetelt, sőt fenyegetett országban szükségszerűen merült föl a központi gazdasági tervezés, és vele persze a gyorsított fejlődés igénye. Ezzel kapcsolatban fontos adatokat közöl Francis King (Norwich, Kelet-Anglia).

Mihail Vojejkov (Moszkva) kissé leegyszerűsítő módon közelít ahhoz a problémához, hogy manapság szokás a “sztálinizmus” gyökereit magában a bolsevizmusban keresni. “Ha lemondunk az októberi forradalom szocialistakénti értelmezéséről – írja –, s azt egy polgári demokratikus forradalom zárószakaszának tekintjük, akkor az orosz történelem és jelen sok fontos kérdése megmagyarázhatóvá lesz” – pl. az, hogy újabban egyes szerzők szerint “a Szovjetunióban nem volt a szó szűkebb értelmében vett szocializmus”. Ilyen szempontból Alexander Kan (Uppsala) záró tanulmánya, noha különben nyugdíjba küldi az orosz forradalmat, mint kezdetet s egyben véget, mégis tárgyilagosabb, amikor elismeri, quand même, még a sztálini korszak kétségkívül szocialisztikus elemeit is.

A könyv értéke, hogy foglalkozik az októberi forradalom Európára (Alaxander Vatlin, Moszkva; Theodor Bergmann, Stuttgart; Avgust Lešnik, Ljubljana; Herbert Mayer, Berlin; William A. Pelz, Chicago), továbbá a gyarmati világra (Hans Piazza, Lipcse) tett hatásával. De ez az érték erősen korlátozott: Európa itt elsősorban Németországot jelenti, s ezen belül is főként a szociáldemokráciát, alapvetően a forradalom utáni első években. Még szűkebb és vázlatosabb az Európán kívüli hatással foglalkozó egyetlen, mindössze nyolc oldalnyi referátum.

A szerény (ezúttal 3 és fél oldalnyi) terjedelem viszont az egyetlen előnye Jehuda L. Wallach (Tel Aviv) közhelyeket ismétlő szövegének (Októberi forradalom: a marxizmus “üzemi balesete”); Robert Vincent Daniels (Burlington) az ennél kissé nagyobb terjedelem jó részét önhivatkozásokra használja, egy olyan séma kapcsán, amely a “mérsékelt felkelés – extrémizmus – thermidori reakció – forradalom utáni diktatúra” ciklusát a francia forradalomban és az orosz fejlődésben 1917-től napjainkig, mintegy retour éternel-ként, egyaránt kimutatni véli. Végül Wolfgang Ruge (Potsdam) szalad végig ugyanezen a távon, a forradalom győzelmének és bukásának okát egyaránt az “Elkopott eszmék – megszilárdult hatalom” kettősségében látva – de közben azért adózva a kényszerhelyzeteknek, amelyek az egyensúlyt végleg az utóbbi felé billentették.

És itt mutatkozik meg a legvilágosabban annak a szemléletnek a korlátja, amely a problémát leszűkíti a szovjet fejlődésre da capo al fine, a nemzetközi színteret pedig csak ennek halvány reflexiójaként tekinti. így lesz a fényből visszfény, vagy akár lidércfény.

Hasonló gondolatmenet szerint, Wolfgang Ruge (Prof. Dr. Dr., Emeritus) ötletét kiterjesztve, hiábavalónak tarthatnánk a nagy francia forradalmat, mert 1789-re a jakobinus diktatúra, majd Napóleon császársága, utána a Bourbon restauráció, aztán Lajos Fülöp “juste milieu”-je, erre pedig a Második Császárság következett – nem is beszélve a kapitalizmus olyan gyönyöreiről, amelyek kapcsán G. B. Shaw megkérdezte, hogy vajon ha Robespierre előre látta volna, mi lesz száz év múlva, vérpadra küldött volna-e akár egy egeret is. Mégis: a polgári demokrácia előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de diadalmaskodott, s az ilyen értelemben vett emberi jogok apostolai ma aligha papolhatnának, ha a forradalom nem rombolta volna le a feudál-abszolutizmus Bastille-jait.

Ilyen értelemben pedig Október hatása térben is, időben is egyetemes és dinamikus. “Nyitott forma”, mint Umberto Eco mondaná, szemben Dr. Ruge rövidre zárt ciklusával. Pétervárnak a Vörös Wedding, majd a francia, spanyol, chilei népfrontok, s ezeken is túl, az ázsiai, afrikai, latin-amerikai forradalmak s az 1968 körüli európai és észak-amerikai mozgalmak felelnek, gyakorlatukkal és eközben fölvetődött új elméleti megoldásaikkal, az Új Baloldaltól az OSPAAAL-ig (nem beszélve arról a közvetett pozitív hatásról, amelyet Október és következményei a fejlett tőkés országok munkásainak helyzetére gyakoroltak). Nem kör, hanem szinuszoid görbe, időnkénti mélypontjait követő új meg új csúcsokkal. S ahányszor a mélypontokon sírba teszik Októbert (akárcsak már régebb óta nem egyszer Marxot is), annyiszor fedezik föl újra a csúcspontokon.

Ezeknek az újrafölfedezéseknek része az Októberrel kapcsolatos kultúra is, amely sajnálatos módon ismét kiesik a Widerschein szerzőinek látóköréből. Kár: az Októberrel kapcsolatos avantgarde mozgalmak az egész modern művészetet megtermékenyítették. Tatlin kostrukciói, Rodcsenko ipari formatervei, Eizenstejn filmjei nem pusztán eredetiségükkel hatottak, hanem a forradalmiság olyan értelmezésével, amely – mint a polgári fogyasztói kultúra alternatívája – közvetlen hatóerőként, interaktív szándékkal kívánt megjelenni az emberek mindennapjaiban, beleértve a művészeti életből addig kirekesztetteket. Ezért aratott világsikert az 1925-ös párizsi iparművészeti világkiállítás Rodcsenko tervezte szovjet pavilonja, vagy Prokofjev Gyagilevéknak komponált “bolsevik balettje”, az Acéllépés (Le pas d’acier); ezért folytatódtak a forradalmat követő orosz évtized művészetének gyakori újrafölfedezései az 50-es és 60-as években. Tatlin III. Internacionálénak szentelt emlékműterve a nemzetközi avantgarde művészeti kiállítások parádés darabja lett. Sosztakovics Orr c. operája a 60-as és 70-es években többször is diadallal járta be a világot.

Persze szinuszoid görbénk mostani mélypontja alighanem a legmélyebb valamennyi eddigi közül. A “létező szocializmus” legbaljóslatúbb kihatása alighanem az, hogy elhitette az emberekkel: a kapitalizmus jobb – miközben a szokás szerint kommunistának nevezett főnökök maguk sem a kommunizmus megvalósításán, hanem föladásán fáradoztak. A fejlett tőkés országokból jövő szirénhangok még Gorbacsov formátumú kulturált urakban is vérmes reményeket ébresztettek, míg most – hic Rhodus, hic salta! – a vezető kapitalisták, jelenlegi érdekeiknek megfelelően, félperifériás létbe taszítják a volt szocialista országokat. A tüdővész ismét morbus Hungaricus…

Naivitás lenne azt hinni, hogy a perifériák és félperifériák nyomora csak a centrum hasznára válik. Visszacsap. A centrumban is lenyomja a munkabéreket, fokozza a munkanélküliséget, csökkenti a szociális ráfordításokat – nem szólva a fenyegető betegségekről, a már elfelejtett, de most kiújuló járványokról, amelyeket a volt szocialista országok katasztrofális egészségügyi helyzete immár Európa közepén is lendületesen termel.

Így lehet, hogy a mostani mélypontra minden eddigit túlszárnyaló új forradalmi csúcspont következik.

Modellként szolgálhatott-e 1917 októbere a nyugati marxisták számára? A bolsevik modell nem kisebb támogatója, mint Lenin is kénytelen volt elismerni, hogy ennek a megközelítésnek megvannak a nehézségei. A szovjet vezető elismerte, hogy ésszerű feltételezni, miszerint “az elmaradott Oroszország és a fejlett nyugat-európai országok közötti óriási különbségek következtében a proletariátus forradalma ez utóbbi országokban igen kevéssé fog hasonlítani a miénkre”.¹ Még ha elfogadjuk is az októberi forradalom tanulságainak alapvető voltát, “igen nagy hiba volna, ha túloznánk ezt az igazságot”, mondja Lenin, “és nemcsak forradalmunk egyes alapvető vonásaikra terjesztenők ki érvényességét”.²

Nyilvánvaló forradalompártisága ellenére Lenin túlságosan felkészült marxista volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a fejlett ipari gazdaságok és a saját félfeudális országa közötti döntő különbségeket. Végül is az oroszországi népes parasztság, csekély létszámú proletariátus, alacsony gazdasági fejlettség, tradicionális monarchia és erősen centralizált bürokrácia kevés hasonlóságot mutatott a jól képzett munkásosztály, nagy hagyományokkal bíró munkás önszerveződés és osztályharc, fejlett technológia és széles iskolázottság nyugati világával.³ A forradalom előtti Oroszországnak még a naptára is más volt, így az “októberi forradalom” nyugati szemmel novemberben zajlott le.

reformizmus erHa megvizsgáljuk az 1917 utáni időszak radikális marxista – általában kommunistának nevezett – mozgalmainak eredetét, látható, hogy ezek semmilyen szempontból sem a bolsevik forradalom vagy az ezután alapított Kommunista Internacionálé kreálmányai voltak. Néhány kisebb kivételtől eltekintve ezek a pártok a már meglévő szocialista mozgalmak balszárnyából jöttek létre, a háború elutasítása és a munkásmozgalmon belül egyre inkább megerősödőősítette meg őket. Németországban például a forradalmi mozgalom olyan kaliberű személyekből állt, mint Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Franz Mehring és Clara Zetkin, akik mindannyian a német szociáldemokrácia jelentős vezetői voltak.⁴ Nemcsak nincs bizonyíték a csoportra vagy a német forradalomra gyakorolt direkt orosz befolyásra,⁵ de maga a Spartakusbund tagjai is a bolsevikokkal egyenrangúnak tartották magukat, és előszeretettel kritizálták orosz elvtársaikat. Erre bizonyítékul szolgálhat az, ahogyan a breszt-litovszki békét fogadta a német baloldal. Franz Mehring a békeszerződés bolsevik aláírását “bűnnek” nevezte, míg Rosa Luxemburg szerint a megállapodás a német forradalmárok elárulása, amelynek eredménye “az orosz forradalom minden oldalról való bekerítése, kiéheztetése és elfojtása” lesz.⁶

Weimar alatt a Német Kommunista Párt (KPD) a radikális proletariátus fontos hangadója. Mi több, a Német Köztársaság rövid történelme alatt a KPD-nek nemcsak szándékában állt a társadalmi rend megváltoztatása, de talán esélye is volt erre. Az egész Nyugatra jellemző módon az értelmiségiek által vezetett radikális marxista mozgalmak nem igazán építettek a fiatalokra, képzetlenekre és munkanélküliekre. Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ezeknek a pártoknak mindig volt számos olyan tagjuk, akiknek a marxista képzettsége csekély volt, vagy akik nem illettek ebbe a szociológiai profilba.⁷ Például a Francia Kommunista Párt alapító tagjainak egy jelentős kisebbsége kisparaszt és mezőgazdasági munkás volt.⁸ Szerte az ipari országokban számos új tag vehette át ezeknek a szindikalista, anarchoszindikalista és egyéb nem-bolsevik irányultságát. Néhány helyen egy időben több rivális “kommunista” párt is létezett: 1921-ben Nagy Britanniában négy csoport versengett ezért a címért.⁹ Így hát a nyugati radikális mozgalmaknak mély társadalmi bázisa és változatos ideológiája volt. Mégis, gyakorlatilag valamennyi kommunista párttag forradalmárnak tartotta magát, ami a bevallottan internacionalista nézőponttal együtt egyre nagyobb mértékben jelentette a Szovjetunió támogatását. A fokozatosság elvét valló, így passzivitásra hajló szociáldemokráciával szemben¹⁰ az új kommunista pártok születésüktől fogva a forradalmi cselekvés pártjai kívántak lenni. Ez a stratégia a háború előtti konkrét fejleményekből nőtt ki.¹¹ A harcos proletárpolitika iránti elkötelezettség a radikális marxista mozgalmak egyik legdöntőbb jellemzője a két világháború közötti időszakban.

Végül is ezen pártok nem vitték véghez, amit terveztek. Természetesen felmerül a kérdés: miért? Erre nem adható egyszerű válasz, de egy pár dolog szembeötlik. Először is, ezek a szervezetek meglehetősen eltávolodtak eredeti marxista vagy egyéb forradalmi gyökereiktől a sztálinizmus irányába, amely folyamat során antidemokratikussá és bürokratikussá váltak. Ez azt jelenti, hogy a leghasznosabb dolgokat a kommunista munkásoknak gyakran vezetőik ellenében kellett megtenniük. A legsúlyosabb vádakat felhozva szociáldemokrata riválisaikkal szemben, a kommunista élet bürokratikus jellege elidegenítette a lehetséges támogatókat és megbénította a hűséges párttagokat.¹²

A munkásmozgalom két kölcsönösen ellenséges és egymással háborúzó táborra bomlásának nagy jelentősége van. Ahhoz, hogy a forradalmi pártok győzedelmeskedjenek, először meg kellett volna nyerniük maguknak a hajdani szociáldemokrata munkásokat. Bár egy-két párt ért el korlátozott sikereket ezen a téren,¹³ az a gyűlölet, amit a kommunisták többsége a szociáldemokraták iránt érzett, gyakran megnehezítette ezt. Nehéz olyanok közül toborozni, akiket inkább leköpne az ember, semmint hogy tárgyaljon velük.¹⁴ Első ránézésre a “szociálfasizmus” elmélete, amelyet a kommunista vezetés moszkvai utasításra fogadott el, abszurdum – egyenlőségjelet tesz a mérsékelt munkások és a fasiszta verőlegények közé. Mégis, az átlagos kommunista párttag hajlott elfogadni ezt az elméletet, hiszen láthatta, hogy kormánypártként a szociáldemokraták nagyon is készek bevetni a rendőri gumibotokat.¹⁵ Ezért aztán amikor a Komintern előállt a népfrontprogrammal, ez számos párton belül ellenállásba ütközött, különösen Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban.¹⁶

Bár jogos az az érvelés, mely szerint a nyugati marxisták kudarca belső okokra vezethető vissza, nem lehet eltekinteni a szovjet modell hatásától sem. A nyugati kommunizmusnak a tőke elleni élethalálharcában nagyon nagy segítséget jelentett volna egy valóban forradalmi kormány keleten. Ehelyett az egyre inkább sztálinista Komintern tettei és utasításai arra szolgálnak iskolapéldaként, hogyan lehet mindent elrontani. Enélkül a legalábbis gyanús befolyás nélkül nem lenne nehéz, és különösebben merész dolog sem a kommunista történetnek más befejezést elképzelni. Ahogy a dolgok valójában álltak, a forradalmároknak egyszerre kellett megküzdeniük saját gondjaikkal és a Kominternnel. Nem meglepő módon ez túl nagy feladatnak bizonyult.

Tanulságos megvizsgálni, mely erők vezették a nyugatiakat oda, hogy vakon kövessék Moszkvát, különösen, mivel 1925 után a Komintern befolyása csöppet sem volt megkérdőjelezetlen.¹⁷ Ezen komplex viszony tisztázása felfedi, milyen okokból hódoltak be a nyugati pártok a szovjet modellnek, és ez a lojalitás hogyan bénította meg őket. Azon tényezők miriádjai között, amelyek a forradalmárokat rávették, hogy a Kominternre hallgassanak, négyet tekinthetünk kritikusnak.¹⁸ Ezek: az októberi forradalom és a Szovjetunió pszichológiai felmagasztalása, a közös ideológiai képzés, a Komintern apparátusának befolyása és a Moszkvától való pénzügyi függőség.

Az első világháborút követő közép-európai forradalmak veresége után a bolsevik kísérlet maradt az egyetlen példa a sikeres forradalmi átalakulásra. Ezért nagyon is természetes volt, hogy a kommunisták tisztelettel és rajongással tekintettek az egyetlen létező munkásállamra. Ez a spontán lelkesedés idővel engedelmességgé vált, ahogyan az internacionalizmus egyre inkább a Szovjetunió kötelességszerű megvédésére korlátozódott.¹⁹ A politika minden komplexitását és finom árnyalatát lenyesték, hogy illeszkedjék a Szovjetunió tévedhetetlenségének öntőformájába. Nem akarván szembenézni a forradalmi mozgalom előtt tornyosuló nehézségekkel, sokan a Szovjetunióba vetett hittel helyettesítették a marxista érvelést.

Amellett, hogy a Szovjetunió volt az egyetlen szocialista ország, a Komintern mindent megtett, hogy egy közös, orosz gyártmányú ideológiát erőltessen a tagpártokra. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a brit Daily Worker, a német Die Rote Fahne és a francia L’Humanité lapjait teletömték olyan cikkekkel, amelyek alig voltak többek, mint egyszerű fordítások oroszból. Minden pártnak le kellett közölnie a határozatokat, és a Komintern döntései kötelezőek voltak. Ez, kombinálva a szabvány Komintern-publikációkkal, mint pl. a Communist International, egyfajta információs monopóliumot eredményezett a mozgalmon belül. Ennélfogva a Komintern által irányított pártvezetők utasításokat bocsátottak ki, ahelyett, hogy meghallgatták volna a párttagokat vagy különösen a párton kívüli munkásokat.²⁰ Ezen közös ideológia meggyökereztetésének eszköze volt a kiválasztott párttagok Szovjetunióbeli képzése is, elsősorban a Lenin Iskolában.

Tovább bonyolította a helyzetet a Komintern-funkcionáriusok szerepe, akiknek a tevékenysége többet ártott, mint használt. A legtöbb esetben a Szovjet-Oroszországon kívüli politikájuknak több köze volt a Kominternen belüli viszonyokhoz, mint a helyi realitáshoz. Már 1923-ban Zinovjev durván beavatkozik a külföldi kommunisták ügyeibe. Például megdorgálja a KPD-t, hogy értsék meg: “A nemzetközi szociáldemokrácia ma a fasizmus egyik szárnya. Ezt világossá kell tenni minden német munkás előtt.”²¹ Az a kijelentés, hogy a Komintern beavatkozása pusztán ostoba és ügyetlen volt, erős alulbecslésnek tűnik.

Végül a Kominterntől kapott pénzügyi támogatás is káros hatást fejtett ki a mozgalom fejlődésére. A Moszkvából folyó pénzek egyre függőbbé tették a pártvezetést Moszkvától, és ugyanakkor egyre kevésbé fogékonnyá saját bázisuk iránt. Ha a nyugati kommunizmus kénytelen lett volna saját forrásokra (tagdíjakra, a kiadványokból befolyó pénzre és adományokra) támaszkodni, sokkal szorosabb lett volna kapcsolata azokkal, akiket vezetni kívánt. A valóságban a vezetők megtehették, hogy irrealisztikus, katasztrofális és rosszul kigondolt kampányokat hajtsanak végre anélkül, hogy megélhetésükre gondolniuk kellett volna. Mi több, a pártok nemzetközi forrásokból fizetett teljes munkaidejű apparátust tartottak fenn, akiknek a fizetése külföldről jött. Ennélfogva a Komintern kedvében járni fontosabbá vált sok funkcionárius számára, mint a munkásokat meggyőzni.

Annak a veszélye, hogy egy külső modellhez kötjük magunkat, felhívhatja a figyelmünket a forradalmi mozgalmakat fenyegető számos csapdára. A nemzetközi szolidaritás elismerésre méltó attitűdje könnyen átfordulhat abba, hogy egy külső hatáshoz igazodunk a történelmileg meghatározott valóság figyelembe vétele helyett. Az a tény, hogy szükség van egy hatékony politikai szervezetre, elkendőzheti a forradalmárok előtt az antidemokratikus bürokrácia veszélyeit. Az elméletet, amely mindig átformálható az új fejlemények tükrében, könnyen felválthatja a dogma, az érvelés helyébe az engedelmesség léphet. Meg kell érteni, hogy “a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia”,²² és fent kell tartani a dialektikus (és demokratikus) kapcsolatot azokkal, akiket a mozgalom meg kíván győzni.

[Az előadás a németországi Elgersburgban 1997. III. 7-9-én lezajlott, The Revolution in 1917 in Russia: Their Results, Impacts and Reevaluations After 80 Years c. konferencián hangzott el.]

Jegyzetek

¹ V. I. Lenin: A “baloldaliság”, a kommunizmus gyermekbetegsége. (1920) In: Lenin válogatott művei. III., Kossuth Könyvkiadó, 1980. 167.

² Uo.

³ Lenin maga is beszél az “Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeiről”, szembeállítva ezt a nyugat “nagy műveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeivel”. Uo. 223.

⁴ Ezen csoport mélyebb történelmi elemzése megtalálható a szerző The Spartakusbund and the German Working Class Movement, 1914–1919 c. könyvében. (Lewiston, The Edwin Mellen Press, 1988.).

⁵ Az orosz példa erejének érdekes tárgyalása megtalálható: Robert F. Wheeler: “Ex oriente lux?” The Soviet example and the German Revolution, 1917–1923. In: Charles L. Bertrand (szerk.): Revolutionary situations in Europe, 1917–1922: Germany, Italy, Austria–Hungary. Montréal, Interuniversity Centre for European Studies, 1977. 39–55.

⁶ Rosa Luxemburg, Gesammelte Werke, Vol. 4., Berlin (DDR), Dietz Verlag, 1979. 386–387.

⁷ A KDP szociológiájának mélyebb elemzése: Ben Fowkes: Communism in Germany under the Weimar Republic. New York, St. Martins’s Press, 1984. 172–183. Fowkes idéz egy cikket, amely 1928-ban jelent meg a Die Kommunistische Internationale-ban, amely szerint a párttagok 68 százaléka ipari munkás volt, túlnyomó részük képzett. Még a nagy válság alatt is a munkanélküli KPD-tagok jól képzett munkások voltak. Mi több, a KPD jobb eredményeket ért el a viszonylag jobban fizetett építőipari munkások, bányászok és kohászok között, mint a textiliparban, a mezőgazdaságban és egyebütt dolgozó kis fizetésű proletárok között, akik inkább a szociáldemokráciát támogatták.

⁸ Kevin McDermott – Jeremy Agnew: The Comintern: A History of International Communism from Lenin to Stalin. New York, St. Martins’s Press, 1997. 21.

⁹ Willie Thompson: The Good Old Cause: British Communism. 1920–1991. London, Pluto Press, 1993. 21.

¹⁰ Még egy friss, a SPD-vel szimpatizáló mű és kénytelen ezt a passzivitást elismerni, különösen a fasizmus elleni harccal kapcsolatban. A szerző végkövetkeztetése szerint: “Ahelyett, hogy a maga kezébe vette volna sorsának irányítását, a weimari szociáldemokrácia hagyta, hogy az ‘események kényszere’ diktálja történetét.” Donna Harsch: German Social Democracy and the Rise of Nacism. Chapel Hill, NC, University of North Carolina Press, 1993. 246.

¹¹ Mint egy Németországról szóló, éleslátó cikkben szerepel: “A kommunista politika különös hasonlóságot mutatott a német politikai–gazdasági helyzettel, mivel a birodalmi és weimari időkben alakult ki.” Eric D. Weitz: State Power, Class Fregmentetion and the Shaping of German Communist Politics, 1890–1933. Journal of Modern History, 62. (June 1990), 257.

¹² Bár nyilván nem tekinthető elfogulatlan megfigyelőnek, Trockij nagyon világosan felismerte, hogy “lehetőségük volt élni, gondolkodni és fejlődni, képesek lettek volna kiválasztani saját vezető kádereiket. Ehelyett a bürokrácia olyan rendszert eredményezett, amelyben a kijelölt káderek megválasztása mesterséges szócséplés… A káderek, akiknek a fejlődése megbénult, gyöngítik a pártot. Alkalmatlanságukat elnyomással kendőzik el. A párt habozása és bizonytalansága feltartóztathatatlanul átterjed az egész munkásosztályra. A tömegeket nem lehet cselekvésre bírni, ha magának a pártnak sincs forradalmi elkötelezettsége.” Leon Trotsky: Germany 1931–1932. London, New Park Publications, 1970. 292–293.

¹³ Németországban a KPD 1927-es tagságának 30 százaléka volt korábban SPD-tag (lásd Fowkes, 174). Más országokban ennél sokkal szerényebb volt a siker, különösen az angolszász országokban.

¹⁴ A KPD-tagok szociáldemokraták iránti gyűlöletének átérzéséhez elég, ha átolvassuk ezen időszak irodalmát. Például, egy KPD-regény a késői weimari korszakból kijelenti: “Noske és a Fekete Reichswehr vérbe fojtotta a munkásfelkelést, majd ugyanez az SPD a német ipar újjáépítésének időszakában átvette a rendőrök munkáját a munkástömegek elnyomásában, mivel csak az ő segítségükkel válhatott lehetségessé a tőkések helyzetének stabilizálása… Ebert többet tett a német kapitalizmusért, mint akármelyik császár a háború előtt. Megmentette a létezését! És utána – megválasztottak egy Hindenburgot!” Klaus Neukranz: Barricades in Berlin. Chicago, Banner Press, 1979. 37.

¹⁵ Arról, hogy miért találhatta az átlagkommunista elfogadhatónak a szociálfasizmus elméletét, lásd James Wickham: Social Fascism and the Division of the Working Class Movement: Workers and Political Parties in the Frankfurt Area, 1929/30. Capital and Class, 7. (Spring, 1979) 1–34.

¹⁶ McDermott and Agnew, 32.

¹⁷ Fowkes, 133–134.

¹⁸ Ebben a tekintetben általában egyetértek a korábbi Komintern-diák és későbbi NDK tisztviselő Wolfgang Leonharddal. Lásd W. L.: Eurocommunism: The Challenge for East and West. New York, Holt, Rinehart and Winston, 1978. 31–36.

¹⁹ Vessük ezt össze Lenin 1922. november 13-i megjegyzésével, amellyel a Kominternnek a kommunista pártok szervezeti struktúrájáról szóló határozatát kritizálja: “majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki… Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen küföldi sem képes elolvasni… másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz… teljesen orosz szellem hatja át… ezzel a határozattal nagy hibát követünk el, mert magunk vágtuk el a további siker útját.” V.I.Lenin: Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. In: Lenin összes művei. 45. kötet, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981. 293.

²⁰ Ahogyan Trockij megfogalmazta: “A párt feladata nem lenne más, mint megtanulni az osztályharc tapasztalataiból, hogyan mutassuk meg a proletariátusnak, hogy joga van a vezetéshez. Ehelyett a sztálinista bürokrácia azt tartja, hogy joga van engedelmességet követelni a proletariátustól, pusztán a párttagkönyvön keresztül, amelyben a Komintern pecsétje van.” Trockij, 78.

²¹ Zinovjev elvtárs beszéde a KPD helyzetéről. Die Internationale, VII. (2/3), 1923. III. 28. In: Helmut Gruber (szerk.): International Communism in the Era of Lenin: A Documentary History. New York, Anchor Books, 1972. 396. Ezen beszédet olvasva jól látható, mennyire “el volt tévedve” a Komintern már 1923-ban is. Megfigyelhető továbbá, milyen sok időt szán Zinovjev beszédében arra, hogy pártbéli riválisait (pl. Radek) támadja. Végül, könnyen védhető az az állítás, hogy ez a beszéd ésszerűen tekinthető leereszkedőnek és fennhéjazónak a német elvtársakkal szemben.

²² Karl Marx és Friedrich Engels: A Nemzetközi Munkásszövetség általános szervezeti szabályzata és ügyviteli szabályzata. (1871) In: MEM 17. k., Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 406.

Napjainkban kulcskérdés, hogy az európai baloldal szembenézzen azzal, hogyan erősíthetjük meg a nemzetközi együttműködést a neoliberális irányzattal szemben, amely akaratunk ellenére afelé sodor bennünket, hogy csatlakozzunk az Európai Monetáris Unió és a Nato kelet-európai terjeszkedési szándékához. Tudjuk, hogy a tőke célja ebben a folyamatban a szociális támogatási rendszer s ezen belül a munkavállalói jogok lebontása. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ilyen monetarista politikának milyen végzetes hatása lesz mind Kelet-, mind Nyugat-Európában. Ezért a baloldal számára döntő fontosságú egy egységes megközelítés kialakítása. De mi is ez a “baloldal”, amelyre mi olyannyira könnyedén szoktunk hivatkozni? Milyen bázison lehetséges számunkra egységessé kovácsolódni, szem előtt tartva a múltban bennünket elválasztó különbségeket?

Ebben az írásban megkísérlem feltárni mind a múltbéli, mind a jelenkori nyugat-európai baloldal néhány mozgatórugóját, fölmutatva egy közös alapot és irányvonalat, amelyben együtt dolgozhatunk: hozzájárulva az európai – a nyugati és keleti – baloldal fejlődésének elkerülhetetlen elemzéséhez.

Az első világháború után az európai történelmet két hatalmas külső erő szembenállása határozta meg: az Egyesült Államoké és az orosz forradalomé. Ennek mélyreható befolyása volt a munkásmozgalomra, kialakítva alapvető politikai körvonalait. 1918-tól a 70-es évek végéig az európai szociáldemokrata irányt egy túlsúlyban levő nyugatiság, illetve amerikai orientáció jellemezte, és gyakran a leginkább amerikabarát trend érvényesült a nyugat-európai társadalmakban. A szociáldemokráciát szembeállították az orosz forradalommal és annak kiterjesztésével. Az amerikai irányvonalnak ez a támogatása materiális alapokon nyugodott – a húszas években a nyugat-európai kapitalista fellendülést az amerikai tőke erősítette meg, s ez megismétlődött az ötvenes és a hatvanas években.

A Szovjetunió befolyása Európára hasonlóképpen mélyreható volt, és a Németország és a Szovjetunió közötti nagy háborús konfliktus idején kulminált. A második világháború után Európa két táborra szakadt, mivel sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem volt elég erős ahhoz, hogy túlsúlyát biztosítsa a másik felett. Európa és a nyugat-európai munkásmozgalom politikai megosztottsága tartóssá vált.

Az európai szociáldemokrácia Amerika-barát orientációja a hetvenes években az Európai Közösség felgyorsult integrálódásának hatására megváltozott. Egy új politikai jelenség jött létre Nyugat-Európában: az euroszocializmus, mely fölényt szerzett a nyugati munkásmozgalmon belül, hatást gyakorolva nemcsak a szociáldemokráciára, hanem a kommunista pártokra is, sőt még az új baloldal jelentős részére is. Az euroszocializmus álláspontja az volt, hogy a további európai gazdasági integráció majd biztosítja a prosperálás és a szociáldemokrata reform gazdasági feltételeit. Olyan vezetők képviselik, illetve képviselték ezt, mint Mitterand Franciaországban, Craxi Olaszországban és Gonzales Spanyolországban. Az euroszocializmus meghatározó tényezővé vált a nyugat-európai szociáldemokráciában.

Ráadásul az is az erősödő integráció hatására történt – s ehhez még a kelet-európai rendszerek legitimitásának gyors ütemű hanyatlása is hozzájárult –, hogy a nyugat-európai kommunista pártokon belül egyidejű váltás következett be. Ez fejeződött ki az eurokommunizmus olaszországi, spanyolországi és egy ideig franciaországi előtérbe kerülésével. Bár a szovjet vezetés politikájától való függetlenség hangsúlyozása az eurokommunizmust részben némileg jobboldalra, a klasszikus szociáldemokrata politika irányába juttatta.

A szocializmus összeomlása 1989-ben azonban teljesen megváltoztatta az egész irányvonalat. Kelet-Európában azok az emberek, akik reménykedtek a fejlődésben és a demokráciában, a neoliberalizmussal találták magukat szemben. De 1989–91 Nyugat-Európában is fordulatot hozott. A tőke megerősödött, és a Maastrichti Egyezmény révén Nyugat-Európában elérte a szociális ellátási rendszer lebontását, a munkavállalási jogok megnyirbálását. Ennek következtében a rendszerváltozás az egykori Szovjetunióban és Kelet-Európában Nyugaton is vízválasztó volt a baloldal számára.

Az első kérdés, amellyel a baloldal valamennyi pártja szembekerült 1989-ben, nem annyira az volt, hogy a kelet-európai társadalmak demokratizálódása kívánatos-e – ez ugyanis nyilvánvaló volt –, inkább az, hogy a korábbi rendszer helyettesítése kapitalizmussal ezeket a társadalmakat előbbre avagy hátrább viszi-e. Ez a kérdés megosztotta a nyugat-európai baloldal korábbi tradícióit, létrehozva a munkásmozgalom balszárnyának újbóli politikai átrendeződését, mely mélyrehatóbb volt, mint bármelyik a második világháború után, vagy talán még az is lehet, hogy 1917 óta ez volt a legmélyebb. Ezt aztán csak megerősítette a neoliberalizmus előretörése, ami 1989 után következett be a kontinens mindkét felén.

Mindenekelőtt vegyük szemügyre ezen események hatását a szociáldemokráciára. Kezdetben a kapitalizmus restaurációja nem jelentett komoly problémát a szociáldemokrácia vezető körei számára. A szociáldemokrácia számára a demokrácia és a kapitalizmus újbóli megjelenése Kelet-Európában az érem két oldala, mely egymástól elválaszthatatlan. A Szocialista Internacionálé teljes támogatást nyújtott a rendszerváltozáshoz, és kevés sikerrel ugyan, de megpróbálta létrehozni az új, nyugat-európai stílusú szociáldemokrata pártokat Kelet-Európában.

De hamarosan fölbukkant egy ellentmondás. 1945 után a választási támogatottság alapjául a jóléti állam kiterjesztése, az állami beavatkozás és munkaalkalmat teremtő köztulajdon szolgált. 1989 után Kelet-Európában a privatizáció “jóvoltából”, mely lebontotta a jóléti társadalom gondoskodását – és deregulációt, valamint munkanélküliséget hozott magával, a politikai folyamatok ellentmondásba kerültek a hivatalos szociáldemokrata ideológiával. Különösen akkor, amikor világossá vált, hogy nem csak az átmenetért rövid távon fizetett költségekről van szó. Ugyanis a kelet-európai kapitalizmus helyzete a nemzetközi tőkés gazdaságban nem tenné lehetővé a reálbérek vagy a jóléti ellátások nyugati szintjét. Sőt, a kelet-európai gazdaságok és emberi erőforrások nyitása Nyugat felé lenyomná a fizetéseket és a jóléti intézményeket Nyugat-Európában is.

A Maastrichti Egyezmény a szociális ellátások és a foglalkoztatottsági szabályok elleni támadások új periódusát kezdeményezte Nyugat-Európában, munkanélküliséget hozva magával, mely napjainkban átlagosan a munkaerő 11%-át érinti az Európai Unió országaiban. Ebben az új helyzetben a szociáldemokrácia jobbszárnyú többsége, mint például Blair, amellett érvelt, hogy a hivatalos szociáldemokrata ideológiának úgy kellene megváltoznia, hogy mondjon le elkötelezettségéről a köztulajdon és a jóléti állam iránt. Ezek a problémák azonban kezdtek meghatározni egy új baloldalt mind a szociáldemokrata pártokon belül, mind – itt még inkább – azokon kívül. Az új irányzat szembehelyezkedett a Kelet-Európára és a Maastrichti Egyezményt követően Nyugat-Európára alkalmazott pénzügyi “gyógymóddal”. Ez felhívta a figyelmet arra, hogy ha a kelet-európai életszínvonal nem emelkedne a nyugati szint fölé, akkor az utóbbit nyomnák alacsonyabbra.

Így a 89–91-es események – azután az Öböl-háború, majd pedig a Maastrichti Egyezmény – új baloldali átrendeződéshez vezettek. Maastricht teljesen aláaknázta azt az elvet, amely korábban a nyugat-európai szociáldemokrácia alapvető programja volt: nevezetesen, hogy a haladás a gazdasági és politikai egyesülés felé az Unió minden részében a szociális ellátások magasabb színvonalát tegye lehetővé. A szociáldemokrácia jobbszárnyú vezetése támogatta a jóléti állam erózióját és lebontását, így hitelét vesztette. Ennek elkerülhetetlen következményeként a politikai szövetségeknek és szerveződéseknek új formái születtek – hiszen abszolút szükségszerűség a neoliberalizmus ellen harcolni. Ezek a felbukkanó új politikai szövetségek semmibe vették a korábbi politikai tradíciókat, és egyesítették nemcsak a baloldali szociáldemokratákat, de másokat is, akik ugyanannak a célnak az elérésére törekedtek. Az irányzatok – mint ahogy majd később kifejtem – a kommunista pártokban és egyéb, új baloldalból jövő erőkben gyökereztek, beleértve például néhány olyan pártot is, melyet Trockij hívei befolyásoltak. Az 1990-es évek közepére ilyen típusú szövetségeket láthattunk együttműködni az SDP-ben Németországban, az Egységes Baloldalban Spanyolországban, az olasz Kommunista Újjászerveződésben, a Brit Baloldali Munkáspártban stb.

Ez az új baloldal időről időre nemzetközi szinten is találkozott, elindulva egy közös álláspont kialakítása felé, főleg a Maastrichti Egyezmény monetáris feltételeiről.

A kommunista pártokat hasonló megosztottság jellemezte. A rendszerváltás hatása ezeken a pártokon is elkerülhetetlenül megmutatkozott. A különböző eurokommunista erők többségükben 1989-től kezdve, majd 1991-ben még többen, arra a megállapításra jutottak, hogy az orosz forradalom és valamennyi következménye tévedésnek bizonyult. Általánosan szólva ez vezetett az eurokommunista pártok felbomlásához vagy radikális átalakulásához szociáldemokrata csoportokká. Következésképpen az eurokommunizmus csupán jelzésszerűen van jelen Európában. Általában véve a jobboldali szociáldemokrácia egyik részévé vált.

A nyugat-európai kommunizmus kríziséből felbukkanó erők egy másik csoportja az ellenkező irányba fejlődött, inkább a bal-, mintsem a jobboldal felé. Elterjedt nézet az, hogy bármilyenek voltak is a kelet-európai társadalmak problémái, a rendszerváltás még alacsonyabb szociális és gazdasági szintet eredményezett. Ennek következménye lett például a Kommunista Újjászerveződés Olaszországban, nem is szólva olyanokról, mint a PCF, melyek kitartottak antikapitalista állásfoglalásuk mellett. Ezek most azzal a kérdéssel állnak szemben, hogy milyen kapcsolatot alakítsanak ki a tőlük jobbra álló, náluk sokkal nagyobb szociáldemokrata pártokkal. Főleg akkor, amikor a Maastrichti Egyezmény nyomásának hatására a választók átpártoltak a baloldalhoz, ami a baloldal hatalmi egyensúlyához vezetett egyes országokban. Ezek a baloldali kommunista erők manapság gyakran abban a helyzetben találják magukat, hogy messzemenően több közük van a baloldali szociáldemokráciához, amely szembeszegül a kapitalista restaurációval, a NATO-tagsággal vagy a neoliberális gazdaságpolitikával, mintsem azokhoz a korábbi kommunista pártbéli elvtársakhoz, akik ma már lényegében kapitalisták.

Az 1989–91-es rendszerváltás és ennek elkerülhetetlen következményei megváltoztatták az európai baloldal térképét. A korábbi egyességek szétbomlottak, újabbak bukkantak fel, újfajta politikai arculattal.

az 1989-es összeomlás után bizonyos újfajta nyitottság tanúi vagyunk a különböző baloldali ideák irányában. A német SDP, a kormányon levő utódpárt, a Keletnémet Szocialista Egységpárt saját választási jelölőlistájára befogadja más pártok képviselőit is, mint például Trockij híveit. Más jellegzetes példák is léteznek Nyugat-Európában, például Spanyolországban vagy Olaszországban. Spanyolországban a Kommunista Párt, amelyet most Izquierda Unida – az Egyesült Baloldali Szövetség – vezet, föladva a közeledést az eurokommunizmus felé, Felipe Gonzales szociáldemokrata kormányzásának baloldali ellenzéke lett. Ez magában foglalja a baloldali szociáldemokratákat, a szovjetbarát kommunistákat és a trockistákat.

Olaszországban a Kommunista Újjászerveződés Pártja, az Olasz Kommunista Pártból balra nyitva, csatlakozott a legfőbb baloldali csoportosuláshoz, a Proletárdemokráciához, és megerősödésük, valamint támogatottságuk növekedésével tovább erősítették a hatalmi egyensúlyt a Prodi-kormányban.

Angliában – bár sokkal kisebb arányban – egy hasonló kezdeményezés létezik a Szocialista Fórum körül, mely összekapcsolja a Munkáspárt balszárnyát a Brit Kommunista Párttal.

Ha 1989 elkezdte ezt az újrarendeződést, az folytatódott az Öböl-háború elleni tiltakozással, valamint a neoliberális gazdaságpolitikának, a Nato bővítésének és a fajgyűlölet növekedésének az ellenzésével. Ezeken az alapokon – különösen az általánosan növekvő elégedetlenség fontos itt, meg a szociális harc a jóléti ellátásoknak a Maastrichti Egyezmény sugallta megnyirbálása ellen – a baloldal képes volt a választási mezőnyben komoly előretörést elérni. A munkásosztály ellenállásának e hulláma lehetővé tette az antikapitalista erőknek, hogy komoly kisebbségi pozícióra tegyenek szert a nyugat-európai politika főáramán belül. Folytatnunk kell ezeknek a szövetségeknek a kiépítését. Ami most igazán szükséges, az az, hogy ezeknek az egymástól elszigetelt országokban fellépő különálló baloldali pártoknak és áramlatoknak az erőfeszítései együttesen jelenjenek meg az egész kontinensen. Egy nagy, közös osztályharc lehetőségét kell fontolóra vennünk.

(Ford.: Gimes Katalin)

A nyolcvanas évek eleje óta a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötött feltételekkel nyújtottak hitelt az eladósodott államoknak. Ezek a feltételek gyakran nyíltan is magukba foglalták az emberi jogok érvényesítése terén való előrelépést. Valójában azonban éppen az elvárt gazdasági programok teszik lehetetlenné a politikai, gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülését.

A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő társadalmi-politikai rendben.

Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni lehetett a vitát.

A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi jogok – és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok – alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését, aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.

Atlanti koncepció

Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye – azt a háborúban kialakult erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének, domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó európai országoktól is.

1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték – ahogy akkor már nevezték: – az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik") birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót állíthasson szembe.

Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei – bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére – nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire állam).

Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor – a háború alatt nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében – már egyébként is igen erős volt.

Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30) elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez, amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár- és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).

Az emberi jogok fejlődése

A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.), a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz, jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX. század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága – hasonlóképp a jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez – a háború utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás fogalmi keretét.

Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette, hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan: ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.

A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve (utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg – változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.

A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán – Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig – minden aktív liberális politikus támogatását élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.

Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták, a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított, mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan kiterjedhetett, lehetővé téve számukra – legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.

A feltételesség

A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez. Az elmúlt három évtizedben – az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében – a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő" országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális, környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük helyreállítása érdekében.

Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.

Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani a gazdaságpolitikákat, hanem – ennek következményeként – arról is, hogy bármely kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által – sőt néha még saját maga által is – ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.

Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből való kiközösítés vár.

Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény – szabad versenyt hirdető ideológiájával ellentétben – monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem, vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)

A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség" kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás" (good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor: a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország, Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak, amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat nagyon komolyan felelősségre vonnák.

Az átmenet és az emberi jogok

Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.

Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való viszonyát nézzük.

1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági megállapodás, röviden TGM).

Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség – egy mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva – arra kényszerítette a törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi rendezését, így például – korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére – meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének létrehozása.

Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani. Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták ki.

A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta – részben a Bokros-csomag, részben más okok miatt – valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén – akár mérsékelt, akár militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra – olyan politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is lehetne).

A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a "stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra. Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.

Elhúzódó vita

A hitelek feltételességének romboló hatásait – közgazdasági, szociológiai, jogi és más szempontokból – számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.

A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.

Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz; ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány műkődésének, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetiségét és egyedülállóságát elemzi az írás.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány célkitűzései (programja) megvalósulásának, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetisége és egyedülállósága abban foglalható össze, hogy:

1. a szocializmus felépítését célul kitűző pártok választási győzelemmel először szerezték meg a politikai hatalmat békés körülmények között;
2. elsőként tehettek és tettek kísérletet a szocialista eszmék életbe való átültetésére a polgári demokrácia feltételrendszerében, a képviseleti demokrácia eszköztárának felhasználásával;
3. az SZKP XX. kongresszusa után első ízben kínálkozott alkalom a szocializmushoz vezető békés útról szóló elméletnek a gyakorlati tapasztalatokkal való összevetésére;
4. ez volt az első próbálkozás az eurokommunizmusban fogant demokratikus szocializmus megvalósítására.

Nem célom a népi egység pártjai, illetve a kormány politikájának és tevékenységének bemutatása, eredményeinek méltatása vagy hibáinak elemzése. Inkább az "elsőnek lenni", "elsőként tenni" szituációjával összefüggő elképzeléseket, terveket és a realizált gyakorlatot kívánom ismertetni a Népi Egység választási és kormányzati programja, Allende elnöknek a kongresszushoz intézett éves üzenetei alapján.

Chile társadalmi-politikai rendszere leginkább a nyugat-európai, elsősorban Franciaország, Olaszország és Finnország intézményrendszeréhez volt hasonlatos a többpárti, liberális parlamenti, arányos képviseleti és elnöki berendezkedésével. 1958-tól a baloldal egységesen lépett fel a választásokon. Az egység tengelyét a szocialista és kommunista párt alkotta. A hagyományos jobboldali pártok hitelüket vesztették. Az általános balratolódást a békés forradalmat igérő, a kommunizmus ellenpólusa szerepét betöltő reformista Keresztény Demokrata Párt próbálta megakadályozni. A hat baloldali párt (Chilei Szocialista Párt, Kommunista Párt, Radikális Párt, Szociáldemokrata párt, Egységes Népi Akció Mozgalom és a Független Népi Akció Párt) koalíciójának elnökjelöltje, Salvador Allende negyedik nekifutásra, az 1970. szeptember 4-én tartott elnökválasztáson szerezte meg a győzelmet.

Az 1969. december 17-én, a Népi Egységben tömörült pártok által elfogadott un. alapvető kormányprogram a következőket tartalmazza:

1. "A forradalmi átalakulások, amelyekre az országnak szüksége van, csak akkor valósulhatnak meg, ha a chilei nép kezébe veszi a hatalmat, és ténylegesen gyakorolja azt."
2. "A népi és foradalmi erők nem azért egyesültek, hogy a jelenlegi köztársasági elnököt újjal váltsák fel, vagy az egyik kormányzó párt helyébe más pártokat jutassanak, hanem azért, hogy a hatalmat a régi uralkodó csoportok kezéből átadják a dolgozóknak, a parasztoknak és a városi, illetve a vidéki középrétegek haladó csoportjainak, és ezen az alapon végrehajtsák azokat az alapvető változásokat, amelyeket az ország helyzete megkövetel. A nép győzelme az ország történetének legdemokratikusabb politikai rendszere előtt nyitja meg az utat."
3. "A politikai struktúra tekintetében a népi kormány előtt a következő kettős feladat áll: megőrizni, hatékonyabbá tenni és elmélyíteni a demokratikus jogokat és a dolgozók vívmányait; átalakítani a jelenlegi intézményeket, egy olyan új államot teremtve, amelyben valóban az összes dolgozó és a nép gyakorolja a hatalmat. A népi kormány garantálni fogja a demokratikus jogok gyakorlását, ennek az egész nép számára szóló egyéni és társadalmi biztosítékait. Ténylegesen érvényben lesz a lelkiismereti, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a magánlak sérthetetlensége és a szakszervezet, illetve a szervezetalakítás joga mindazon megszorítások nélkül, amelyekkel jelenleg az uralkodó osztályok ezeket korlátozzák. Ahhoz, hogy ez valóban megvalósuljon, a munkások, az alkalmazottak, parasztok, telepen lakók, háziasszonyok, diákok, szakemberek, értelmiségiek, kisiparosok, kis- és középvállalkozók, illetve a dolgozók egyéb rétegeinek szakmai és társadalmi szervezetei, az őket megillető szinten megfelelő beleszólási jogot kapnak a hatalmi szervek döntéseibe. A társadalombiztosítási intézmények vezetését például a tagdíjfizetők kezébe fogjuk adni, garantálva számukra az igazgatótanácsok demokratikus és titkos szavazással történő megválasztását. A közszolgáltatási vállalatok irányító tanácsainak és termelési bizottságainak élén saját munkásaik és alkalmazottaik által kijelölt vezetőknek kell állniuk."
4. "Ki fogjuk terjeszteni az összes demokratikus jogokat és biztosítékokat, a társadalmi szervezetek rendelkezésére bocsátjuk e jogok gyakorlásához szökséges hatékony eszközöket, megteremtve azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik az államapparátus különböző szintjein való ténykedésüket. A népi kormány elsősorban a szervezett nép által nyújtott támogatásra fogja alapozni erejét és tekintélyét."
5. "A népi kormány tiszteletben fogja tartani a törvényes keretek között működő ellenzék jogait."
6. "A népi kormány azonnal hozzálát a közigazgatás tényleges decentralizálásához, összekapcsolva ezt a demokratikus és hatékony tervezéssel, ami felszámolja a bürokratikus centralizmust, s valamennyi állami szerv koordinálásával helyettesíti azt."
7. "Minden szintre kiterjedő demokratizálási folyamat és a tömegek szervezett mozgósítása révén a hatalomnak alapvetően új struktúráját fogjuk létrehozni."
8. "A hatalom átvételének napjától kezdve a népi kormány megteremti azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a dolgozók és a nép befolyása társadalmi szervezeteik révén érvényesül a döntések meghozatalában."
9. "Új alkotmány fogja törvényesíteni és szabályozni a néptömegek bekapcsolódását az államhatalomba."
10. "Az egyesült népi erők politikájának fő célkitűzése a jelenlegi gazdasági struktúra megváltoztatása, a hazai és nemzetközi monopoltőke, illetve a nagybirtok hatalmának megszüntetése, hogy megkezdődhessék a szocializmus építése."

Allende a népi egység hatalomra kerülése esetére 40 konkrét szociálpolitikai intézkedés meghozatalát, ezek között minden iskolás gyerek napi fél liter tejjel való ellátását ígérte (és teljesítette).

A baloldal tehát válsztási programjában egyértelműen és világosan megfogalmazta szándékait, a radikális politikai, társadalmi fordulatnak, vagyis a békés rendszerváltásnak a végrehajtását. A választópolgárok többsége a változásokra, erre a programra szavazott. A kongresszus ezt a programot előterjesztő, demokratikusan megválasztott elnököt erősítette meg és iktatta be tisztségébe.

A választási és kormányprogram lényegét tekintve a koalíciós pártoknak a néphatalom megteremtéséről, a gyökeres változások törvényes keretekben való megvalósításáról közösen kialakított koncepcióját tartalmazza.

A népi egység pártjai felvállalták a lakosság 90%-ának, tehát nemcsak a munkásság, a szegényparasztság, a bérből és fizetésből élők, hanem a monopóliumok és a nagybirtokok kiváltságainak megszüntetésével kedvezőbb helyzetbe kerülő városi, falusi középrétegek, vállalkozók, kiskereskedő és parasztgazdák érdekeinek képviseletét, érvényre juttatását.

A chilei baloldal vezetői arra számítottak, hogy a viszonylag fejlett polgári intézményeket felhasználhatják az akut gazdasági és társadalmi problémák gyors megoldására, s ennek sikeres végrehajtásából gerjedő lendülettel pedig úgy alakíthatják a politikai intézményrendszert, hogy az megfeleljen a nép érdekeinek. Abban is bíztak, hogy az egységes baloldali erők képesek lesznek az uralkodó kisebbséget rákényszeríteni a társadalmi többség akaratának tiszteletben tartására, a parlamenti demokrácia játékszabályainak betartására.

Allende elnök tisztában volt azzal, hogy választási győzelemmel a politikai hatalom egyik fontos ágát, csupán a végrehajtó hatalom felső sávját, a kormányzást sikerült megszerezni. Ezért mondhatta beiktatási beszédében, hogy "jelenleg a nép kormányoz, és ez a helyzet lehetővé teszi, hogy hatalomhoz jusson".

A kormányra került baloldali vezetők tisztában voltak azzal is, hogy a kitűzött célok teljesítésének legfőbb biztosítéka a politikai és gazdasági hatalomnak a szervezett nép általi ellenőrzése. Tudták, hogy kizárólag a meglévő hatalmi szervek felhasználásával lehetetlen lesz a tervezett fordulatot végrehajtani. Ezért nagy fontosságot tulajdonítottak a népi öntevékenység kibontakoztatásának, a szervezkedési jog maximális kiszélesítésének. Azt gondolták, hogy a szabadságjogok bővítése, tényleges gyakorlásának biztosítása, a negatív, visszahúzó vonások elhagyása, az előremutató, pozitív tényezők erősítése és szélesítése elősegíti a megígért változások politikai harc útján való végigvitelét.

Chilében rendkívül gazdag hagyományai voltak a helyi, civil, szakmai, érdekvédelmi szervezetek, kulturális, művelődési egyletek, klubok stb. tevékenységének. Közülük kiemelkedtek az ún. lakóhelyi (szomszédsági) bizottságok, amelyek részeseivé váltak a kormányzati mechanizmus helyi ügyintézésének. A bizottságok választott vezetői révén részt vettek a lakóhelyfejlesztési akciókban (bankkölcsönök megszerzése és felhasználása), fogyasztási szövetkezetek szervezésében, a helyi igényt kielégítő kisüzemek létesítésében stb.

A munkásság szervezettsége magas fokú volt. A Chilei Dolgozók Egységközpontja (szakszervezetek) a szervezett dolgozók 90%-át tömörítette magába. A kormánnyal kötött megállapodás alapján az Egységközpont részt vett az állami és vegyesvállalatok irányításában, az ár- és ellátási politika kidolgozásában és végrehajtásának ellenőrzésében. Kritikus helyzetekben Allende elnök a katonák mellett a szakszervezeti vezetőket is bevonta a kormányba.

Az 1970. évi választási kampány idején a népi egységnek 15 ezer helyi bizottsága alakult, melyek az eredeti elképzelések ellenére, önállósult szerepüket felhagyva betagolódtak a nagyobb hagyományokkal rendelkező lakóhelyi bizottságokba.

A növekvő belpolitikai feszültség kedvezett a parlamenten kívüli szélsőséges jobboldali csoportok és a szélsőbaloldali mozgalmak egymást erősítő tevékenységének. Szélsőjobboldali erők terrorakciók elkövetésétől sem rettentek vissza. Az ún. Forradalmi Baloldali Mozgalom kezdettől fogva bírálta a Népi Egység kormányának politikáját, majd szembehelyezkedett vele. Politikai beállítottságukról legjobban jelszavaik árulkodnak: "Szavazás helyett fegyvert!", "Visszalépés helyett előre!". A mozgalom bevallott célja szigetszerűen, ún. "zsebszocializmusok" létrehozásával siettetni a népi hatalomátvételt. A szélsőbaloldali nézetek térnyerése miatt Allende elnök kénytelen volt fellépni ellenük, és arra figyelmeztetett: "Az ország kapitalizmusban él. Kormányom nem szocialista, hanem átmeneti kormány…, amelynek feladata, hogy megnyissa az utat a szocializmushoz. De a szocializmust nem lehet rendeletekkel felépíteni. Nem lehet demagóg kijelentésekkel, jelmondatokkal vagy frázisokkal létrehozni."

A munkásnegyedekben alakult önvédelmi szervezetek, mint az Ipari Védelmi Bizottságok és a Városi Koordinációs Parancsnokságok többsége a szélsőbaloldal bázisává vált.

A helyi szervezetekre a kormány kevés figyelmet fordított, s csak akkor szólította meg őket, amikor erre szüksége volt. Az államigazgatás irányításában nem történt lényeges változás, mivel a kormány törvényben kötelezte el magát, hogy az előző kereszténydemokrata kormány által kinevezett állami tisztviselők a helyükön maradhatnak. A kormánynak végül is nem sikerült az államhatalmi szervek és apparátus zárt rendszerét feltörnie és az újonnan alakult szervezeteket az államigazgatás mechanizmusába bekapcsolnia.

A kormány hozzálátott a monopol-tulajdonok felszámolásához. A kongresszus egyhangú jóváhagyásával államosította a rézbányákat. A bankok és az ipari üzemek részvényvásárlás és tőzsdei ügyletek révén kerültek állami tulajdonba.

Az előző kormány által meghirdetett földreformot a Népi Egység kormánya habozás nélkül, radikális módon végrehajtotta.

Allende elnök döntései elsősorban az amerikai üzleti-pénzügyi körök ellenintézkedéseit váltotta ki, de a kormányzatiakét is. Ma is időszerűek az elnöknek, 1972 októberében, az ENSZ közgyűlésén elhangzott szavai:

"Szemtanúi vagyunk annak, hogy valóságos frontális konfliktus alakult ki a nemzetek feletti korporációk és az államok között. Az államok alapvető politikai, gazdasági és katonai döntéseibe beavatkoznak olyan nemzetközi intézmények, amelyek tevékenységét nem ellenőrzi egyetlen parlament, egyetlen kollektív érdekeket képviselő intézmény sem. Egyszóval, aláássák a világ politikai struktúrájának az egészét. Ezeknek a kalmároknak nincs hazájuk. A terület, ahol működnek, nem jelent számukra semmilyen gyökeret, csak az érdekli őket, hol érnek el nagyobb hasznot. Ezt a mondatot nem én találtam ki, hanem Jefferson."

Tagadhatatlan, hogy Allende elnöksége idején, különösen annak második felében valóban voltak nagyszabású utcai tüntetések, az ország működését időről időre megbénító sztájkok. De nem felel meg a valóságnak, hogy az elnök és a Népi Egység kormánya elvesztette volna a nép, a szavazópolgárok támogatását. Allende 1970-ben a leadott szavazatok 36,3%-ával győzött az elnökválasztásokon. Az 1971 áprilisában tartott helyhatósági választásokon a népi egység pártjai a szavazatoknak több mint 50%-át szerezték meg. Az 1973 márciusában megrendezett kongresszusi választásokon pedig 43,39%-ot kaptak.

Szembeötlő s egyben árulkodó is, hogy a hatalmat kíméletlen erőszakkal megszerző tábornoki junta demagóg módon, de kénytelen volt a rézbányák államosítását elismerni, és kezdeti közleményeiben az ország népét arról biztosítani, hogy tiszteletben fogják tartani a dolgozók jogait, gazdasági és szociális vívmányait, a nagyvállalatok igazgatásában való részvételüket. Azt hangoztatták, hogy a dolgozók részesedni fognak a vállalati nyereségből, a hazafiatlanul elmenekülő tulajdonosok nem kapják vissza lefoglalt gyáraikat, a parasztok maradnak a föld urai, és minden chilei számára megkülönböztetés nélkül élelmiszert biztosítanak.

Chilében senki sem gondolta, hogy egy olyan katonai hatalomátvételre kerülhet sor, amely nemcsak a baloldalra mér csapást, hanem 17 éven keresztül betiltja a pártok tevékenységét, és hatályon kívül helyezi a polgári demokratikus intézményeket is.

Allende abban bízott, hogy a demokratikus hagyományokkal büszkélkedő Chilében nincs és nem lehet talaja az államcsínynek. A politikai ellenzék pedig arra számított, hogy a tábornokok a véres tisztogatás után önként visszaadják a hatalmat a politikusoknak. A tábornokok azonban elhatározták, hogy végérvényesen felszámolják mindazokat a feltételeket – azaz a demokráciát -, amelyek lehetővé tehetnék egy új Allende-féle kísérlet megismétlődését.

A kommunizmust, a szocializmust és a marxizmust olyan vehemenciával akarták betiltani, hogy a katonai cenzúra például a sajtóra vonatkozó 34/73. számú utasításában elrendelte: "A munkás szó minden szövegben kézműves alkalmazottal helyettesítendő. Az elvtárs szó a szókincsből törlendő."

A baloldali pártok elméletileg is igyekeztek szembenézni azzal a kihívással, hogy a történelmileg példa nélküli, Allende szavaival élve, "mindeddig egyetlen esetben sem konkretizált úton kell végigmenni".

Allende elnökként is többször hangsúlyozta, hogy "bármilyen tisztelettel tekint a kubai tapasztalatokra, a szocializmus felépítését célul kitűző két latin-amerikai ország között számos tekintetben megnyilvánuló különbségek a kubaitól eltérő megoldásokat igényelnek". 1970 októberében a New York Timesnak adott nyilatkozatában pedig arról beszélt: "Nem szándékozunk sem a Szovjetuniót, sem Kubát, sem Kínát utánozni. Meg akarjuk keresni saját utunkat, amely megfelel reális viszonyainknak és lehetőségeinknek."

1971. május 21-i, a kongresszushoz intézett első elnöki üzenetében leszögezte: "Chile népe anélkül szerzi meg a politikai hatalmat, hogy a fegyverek használatára kényszerülne. Népünk a törvények adta keretek között valósítja meg a szocializmushoz vezető átmeneti szakaszt anélkül, hogy a kormányzás parancsuralmi formáit igénybe venné." Allende egyúttal szükségesnek tartotta "egy új szocialista modell kidolgozását, melyhez az Olasz és a Francia Kommunista Párt elméleti munkássága adott ösztönzést, de a történelem úgy hozta, hogy a gyakorlati alkalmazásának feladata Chilére hárul".

Erre utalva Kisinger kertelés nélkül fogalmazta meg később az amerikai kormány álláspontját: "A chilei átalakulás sérti az Egyesült Államok érdekeit. Nemcsak közvetlenül, nemcsak Latin-Amerika, hanem Nyugat-Európa miatt is." (Le Monde Diplomatique, 1973. november 28.)

Salvador Allende elnök és a Népi Egység kormánya soha, semmivel sem sértette meg a chilei alkotmányt, az ország törvényeit. A kongresszus által elfogadott programját demokráciában, szabadságban, a pluralista viszonyok fenntartásával, a sajtószabadság, az ellenzék jogainak szigorú tiszteletben tartásával, a tulajdonviszonyoknak a törvényes keretek között történő megváltoztatásával hajtotta végre a megdöntéséig tartó közel hároméves időszakban.

Az Egyesült Államok kormánya – amely Chilét saját érdek- és biztonsági övezetéhez tartozónak tartotta – ugyanúgy, mint a külföldi üzleti-pénzügyi körökkel összefonódott hazai gazdasági és politikai elit kilátástalannak ítélte a politikai hatalom visszaszerzését a parlamenti demokrácia elveinek s játékszabályainak tiszteletben tartásával. Nem vállalta a politikai harc törvényes keretek közötti megvívását, a választási megmérettetést: zöld utat adott a tábornokoknak a demokrácia felszámolására.

Allendének és kormányának sorsa tehát menthetetlenül megpecsételődött. Mai szemmel nézve a chilei kísérlet keresztülvihetetlen volt. Az emlékezet szelektívvé vált. Demokraták inkább a pinocheti diktatúra szörnyű tetteiről beszélnek, de nem felejtkeznek el megdicsérni az 5 milliós szegénységet "produkáló" katonai rezsim sikeres neoliberális gazdaságpolitikáját. A piaci kultúra kizárólagosságának behódoló baloldal sem tud mit kezdeni a chilei esettel. Megfeledkeznek róla.

A chilei példa nem egyszerűen hasznosítható és pozitív múlt, vagy haszontalan nosztalgia, hanem előremutató, tanulságos hagyomány. A chilei kísérlet többek között azt bizonyítja és tanúsítja, hogy amikor a tőke életbevágó érdekei kerülnek veszélybe, vagy működőképességének lényeges elemei sérülnek, az uralkodó kisebbségnek soha nem voltak aggályai, elvei, sőt korlátai sem. Nem válogatott az eszközökben. Miért lenne másként ez a jövőben? Chile esete arra is emlékeztet, hogy a tőkés viszonyok önmagukban nem azonosíthatók a demokráciával, ahogy a szocialista eszmék megvalósítása sem jelenti automatikusan a totalitarizmust.

Irodalom:

Kerekes György: Kubától Chiléig. Forradalmak és ellenforradalmak Latin-Amerikában. Kossuth Könyvkiadó, 1974.

Vályi Zsuzsa: Forradalom és ellenforradalom Chilében. Magvető Kiadó, 1974.

Aniceto Rordriguez: Entre miedo y la esperanza. Historia Social de Chile (Félelem és remény között. A chilei társadalom története.) Universidad Central de Venezuela, Editorial Andres Bello, Santiago de Chile,1975.