A Kiáltvány hatástörténete megmutatja, hogy az nemcsak a marxista gondolkodóknak és a munkásmozgalom radikális irányzatainak volt stratégiai iránytűje, hanem a polgári tudományosság fontos reprezentánsaira is jelentős hatást gyakorolt.¹ Nemcsak a burzsoázia haladó történelmi tetteként értékelt polgári nemzetállam leírásában és termelési módjának megmagyarázásában, hanem éppen a tudományos anticipáció erejével. Miben igazolódott, s mennyiben dőlt meg e mű alaphipotézise az elmúlt másfélszáz évben? Ezt vizsgálva éppúgy szembe kell néznünk a korai, elbukott szocialista kísérletekkel, mint a jelenkori globalizációval és az ennek nyomása alatt degradálódó nyugati jóléti államokkal. Ugyanis a tőkeviszony dinamikája 1848-ban hűbéri, ma nemzetállami korlátokat döntött és dönt le.

A Kiáltvány a modern burzsoáziát egy hosszú fejlődési folyamat, a termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások termékének tekintette. Olyannak, amely megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. “A burzsoázia alig százéves uralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve.” (MEM. 4. k. 446.). A polgári társadalom termelőerőinek kifejlődése azonban a hűbéri társadalomban ment végbe. Ledöntve minden prekapitalista korlátot, termelési formát és közösségi alakzatot, a burzsoázia saját képére formálta a társadalom termelési, érintkezési és tulajdoni viszonyait. Létrehozta a modern osztálytársadalmat, amely a bérmunka és a tőke alapviszonyára épül.

A Kiáltvány gondolatmenete ezután az osztállyá szerveződés és a ciklikus gazdasági válságok problémájával folytatódik, s arra a végső következtetésre jut, hogy miképpen egykor a polgári termelőerők szétfeszítették a feudális termelési viszonyokat s formákat, azonképpen fogják a szocializmus termelő erői meghaladni a polgári társadalom válságokkal terhes termelési viszonyait. “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” (460.)

Eltekintve most a ciklikus gazdasági válságok természetének kérdésétől, elemzésünket korlátozzuk az utolsó két állításra. Nekem úgy tűnik: 1848 óta, a számottevő antikapitalista kísérletek ellenére sem következett be sem az, hogy egy ilyen kísérlet az önmagát túlélt polgári termelési viszonyokkal szembekerülő szocialista termelőerők alapzatán jött volna létre, sem pedig az, hogy ezek a kísérletek eljutottak volna “a szabad egyének szabad szövetsége” társadalomszervező elvéig. (Viszont mivel a második állítás feltételezi az elsőt, ezért azon végképp nem kell csodálkoznunk, hogy a második sehol sem valósult meg). Szögezzük le: a Kiáltvány az ún. egyenlő fejlődés, a termelési módok és formák megváltozása klasszikus magyarázó sémájának álláspontján íródott. Jogos és heves polémiája a reakciós szocializmusok ellen összhangban áll mindezzel. A szöveg csak egyetlen ponton, a IV., “taktikai” fejezetben bújik ki az egyenlő, szinkronban végbemenő fejlődés gondolati keretéből: akkor, amikor feltételezi, hogy a Németországban küszöbön álló polgári forradalmat egy fejlettebb proletariátussal hajtják majd végre, mint a XVII. századi angol és a XVIII. századi francia polgári forradalmakat, amiért a polgári forradalom csak egy proletár forradalom közvetlen előjátéka lehet.

Az egyenlőtlen fejlődés (itt és ekkor) még csak a permanens forradalom gondolati csírájaként jelenik meg, hogy aztán az elbukott 1848-as forradalmak után, az ötvenes évektől – ismert, de itt nem kifejtendő módon – egyre nagyobb súllyal essék a latba. Marxnál és Engelsnél azonban a szocialista áttörés fő szabálya kétségtelenül az egyenlő fejlődésre épült, az egyenlőtlen fejlődés ennek csak komplementere. (Lásd például a Kiáltvány 1882-es orosz kiadásához írt előszó utolsó bekezdését.)

A XX. századi történelem, nem függetlenül a világháborúktól, viszont jórészt ezen utóbbi vonalon – az egyenlőtlen fejlődés vonalán – bomlott ki. A tőkés világgazdaság és a nemzetileg, regionálisan és fejlettségi szintek szerint is differenciált világrendszer ellentmondásainak következtében jöttek létre a korai szocialista kísérletek. Ugyanazon rendszer mozgástörvényei hozták létre őket, mint amelyek hét évtizeddel később megdöntötték.

Lenin marxizmusa és a sztálini korszak marxizmus–leninizmusa mást sem tett, mint a ténylegesen megváltozott történelmi körülmények közepette alkalmazta, s érvényességi körén gyakran túlterjesztette² az egyenlőtlen fejlődés elvét, magyarázatát. A viszonylagos elmaradottság talaján létrejött szocialista kísérletek és az egyenesen elmaradott afrikai és ázsiai országok és térségek önmagukat szocialistának nevező praxisformái úgy fordították meg – esetenként sok csalódást okozva mozgalmaiknak – a termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok közötti ellentmondások feloldására vonatkozó marxi és engelsi felfogást, mintha az ellentmondások “ott és akkor” fellépő politikai formáinak megoldásai maguk lehetnének az elmaradott termelőerők pótlékai: helyettesíthetnék az alacsony gazdasági és kulturális fejlettségi szintet. Röviden: a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának a pótléka. Valójában az államilag szervezett szocializmusokból, melyek de facto nem-kapitalista modernizációs kísérletek voltak, azért lehetett visszamenet, mert – szemben az 1936-os sztálini alkotmánnyal és a fejlett szocializmus erre támaszkodó brezsnyevi ideológiájával – sohasem érték el a gothai program kritikájában körvonalazott alsó fok fejlettségét. (A marxi elmélet kategóriarendszerébe illeszkedő minősítéssel az átmenet fázisáig jutottak, a Gazdasági-filozófiai kéziratok³ nyers, politikai szocializmusáig, amely a magántulajdon negatív megszüntetéséig jut el, politikai természetű és despotikus formában.)

Helyezkedjünk-e ennek következtében a “termelőerők mindenen áttörő, automatikus fejlődésének” kautskyánus álláspontjára? Ennek fényében az orosz forradalom és a “ténylegesen létező szocializmus” a szocialista forradalom előfeltételeinek be nem várásának bűnébe fogant, és olyan kísérletté válik, amelyik önmagában hordozta törvényszerű összeomlását. A korai, korán jött forradalmak lendülete és erőfeszítései csak a késleltetett (és dicstelen) összeomlások változatait produkálhatták. A klasszikus áttörés következetes, egyenlő fejlődésre koncentráló interpretációja szerint a tőkés világpiacon úrrá lenni nem tudó politikai szocializmusok alulfejlett termelőerőikkel a XX. században képviselték azt, amit a Manifest korában a bukásra ítélt prekapitalista formák.⁴

A Kiáltvány legátfogóbb gondolati tartalma – túl az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés dilemmáin – mégiscsak az antikapitalista emancipáció. Amíg az első világháború előtti, a két világháború közötti és a hatvanas évek nemzeti felszabadító mozgalmaiig terjedő időkben sokféle ilyen emancipatorikus szándékú mozgalom létezett, addig az utóbbi húsz évben már csak sporadikusan lehetünk tanúi ilyen törekvéseknek. Amíg a világrendszer domináló tényezőjét jelentő monopol- és szervezett kapitalizmus szituációjában érvényes volt, hogy az imperialista hatalmak közötti ellentétek háborúkhoz vezettek, ezek pedig az egyenlőtlen fejlődés jegyében elősegítették – különösen a vesztes és/vagy alulfejlett országokban – az antiimperialista mozgalmak és a szocialista kísérletek politikai előfeltételeinek megteremtődését, addig a globalizálódó neokapitalista szituációban megváltoztak az erőviszonyok: a centrum a Pax Americana jegyében kiterjesztette befolyását és pacifikálja a korábban fennhatósága alá nem tartozó térségeket.

A centrumban a szervezett kapitalizmus jóléti államának és a félperiférián az államszocialista kísérleteknek a visszaszorítása nyomán egyértelműen a “kapitalizmus kapitalizálása” az uralkodó tendencia. mintha a globalizációval egyenesen a burzsoá internacionalizmus győzedelmeskedett volna a nemzetállami (és regionális) keretekbe szerveződött államszocializmusok és a kispolgári nivellálást és ellenállást képviselő jóléti állami kompenzációk felett. Valóban, a multi- és transznacionalizált dominanciájú tőkés világgazdaság a nemzetközi pénzügyi rendszerrel és a rá jellemző szervezetekkel (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet stb.) a világpiacot már majdnem az egész földtekére kiterjesztette. Ahol még létezik ellenállás, mint a népi Kínában (vagy az iszlám világ elkeseredett, romantikus antikapitalizmusának formájában), ott sem láthatók az ellentársadalom formációváltást hordozó csírái.

Éles ellentmondás, hogy amíg a verseny globális, nem tűr helyi korlátokat, addig a résztvevőknek mindig lokálisan kell megteremteniük versenyképességüket. Ahol a globalizáció liberális felfogása (minimális állam) jegyében nem tesznek semmit a versenyképesség növeléséért, ott helyileg pusztul bele ebbe a népesség. Ugyanis a globalizáció szintje – az ellenállás területeinek kivételével – eltüntetheti azokat a nemzetgazdaságra jellemző szabályozási formákat, melyek korábban a polgári nemzetállamokat és az államszocialista rendszereket egyaránt jellemezték. A deregulációval, a dezetatizációval, a privatizációval és a kormányzati politikáktól függetlenedő, a nemzetközi pénzpiacok valutaversenyéhez igazodó központi banki magatartásokkal az államok gazdasági szuverenitásuk jelentős részét vesztik el. Az ezredvégen a folyamat nyertesei a globális pénztársadalom magántulajdonosai, a világpolgárság; vesztesei azok a helyi munkatársadalmak, amelyeknek reprodukciós színvonalát negatív, alulkínálati versenyre kényszerítik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendszer függési viszonyai. Az osztályellentét a világgazdaság szintjére került. A mai kapitalizmus globálisan erős – helyileg sebezhető természetű. Mindez potenciálisan nem megszünteti, hanem napirenden tartja a Kiáltvány emancipációs üzenetét. Az inga visszalendült, egyrészt mert az államfejlődés huszadik századi íve a minimális, éjjeliőr állam és a keynesi jóléti állam után a dezetatizációnál és a deregulációnál tart a jelenlegi globalizálódó világrendszerben. Másrészt mert politikai tagoltságban is az 1914 előtti helyzetet idézi fel, amelyben döntően nemzeti-konzervatív és liberális erők⁵ versenyeztek. Mégsem ott vagyunk, ahol 150 évvel ezelőtt voltunk. Nem, mert egykor a polgári nemzetállam tört át minden prekapitalista termelési módon, formán és közösségi alakzaton, ma pedig a globális kapitalizmus éppen e nemzeti korlátokat dönti le: a polgári nemzetállam történelmileg legfejlettebb formáját, a szervezett kapitalizmus keynesi jóléti államát. E folyamat megértéséhez a “hosszú távlat” (“longue durée” – F. Brandel) történelmi perspektívájába kell helyeznünk a nemzetállami létmódot, melyben ez ideig a polgári osztályuralom és az államszocialista kísérletek egzisztáltak.

A kapitalizmus Európa-központú világrendszerként keletkezett a XVI. században és a westfaliai béke után államok közötti rendszerként terjedt a XX. század végéig. Így a “világ műhelye”, a XIX. századi Anglia a világpiac önkényura lehetett a szabadkereskedelemmel és a gyarmatai feletti uralommal. Közel sem epizodikus jelentőségű fejleményt, hanem az eszmék társadalmi változásokat előkészítő szerepét kell látnunk abban, hogy David Ricardo tanítása a nemzetközi kereskedelem komparatív előnyeiről ebben az országban született meg.⁶

A XX. században ezt a nemzetállami rendszert két nagy kihívás érte: Európa egyik külső, nyugati peremén emelkedett fel az Egyesült Államok, míg a keletin a Szovjetunió. Az USA a századvégen már egyáltalán nem szabadkereskedelemmel, hanem két és többoldalú irányított kereskedelmi és pénzügyi rendszerrel és amerikai multinacionális vállalatok vertikális szervezeteivel hálózza be a világgazdaságot. Regionális katonai szövetségek sorával együtt: ez voltaképpen az euro-atlanti integráció. Ennek következtében a világgazdasági rendszer hegemón tényezője lett.

Az európai eredetű nemzetállami rendszer másik kihívója a Szovjetunió (1917/24–91) volt, amely a világgazdaság alóli emancipáció nemzetállami keretei között maradva, regionális szövetségeseivel együtt elért modernizációs eredményei ellenére sem élte túl a hidegháború végét, és kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erőinek. A kelet-európai térség és más perifériák eredményes iparosítása és a parasztság össznépességen belüli kisebbségbe kerülésének mély társadalmi változása ellenére a periféria a világrendszerben periférikus maradt. A centrum újabb, 4. technikai forradalma következtében ugyanis a periféria iparosítása az ipar periferizálódásával, azaz leértékelődésével járt (Arrighi).⁷

A tőkés világgazdaság centrumországai – a fogalomhasználat megkerülhetővé teszi a “multinacionális versus transznacionális tőke” vitát – termelési előnyeiket kereskedelmi előnyökké, a kettőt együtt pénzügyi előnyökké fokozták. Így politikai, intézményi–szervezeti és kultúripari–ideológiai összefüggésekben is domináns helyzetet élvezhetnek.

Ezek után alapkérdés: mi szenvedett vereséget és milyen tapasztalatot hagyott maga mögött az 1917–1989/91-ig terjedő időszak?

1. A megtett úttal gazdagabbak lettünk, mert beigazolódott: a köztulajdon alapján is lehet versenyképes gazdaságokat működtetni – szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 előtti feltételezéseivel –, melyek népesség-eltartó képessége, foglalkoztatási, szociális biztonsági és kulturális szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi szinten álló kapitalista országoké. A társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengőő kapitalista árugazdaságok. Lukács György famózus mondása – a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál – igazolódni látszik az utód kelet-európai új rendszerek alulteljesítésében. (Ha tekintetbe veszik, hogy a mondás azonos adottságú országok összevetésére érvényes.)⁸

2. A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen, nem áruviszonyok közvetítette és szervezte társadalmisága – amely a termelői önigazgatás köztulajdoni formái mellett működhet, s végső rendező elve nem a verseny, hanem az emberi szolidaritás társadalmisága, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése – a közepesen fejlett országokban és régiókban nem volt és – a részmunka–összmunka ellentmondásának megszüntetése értelmében – nem lehetett kipróbálva, mert erre a viszonylagos elmaradottság objektíve nem teremtett és teremt lehetőséget.

3. A “direkt irányításos tervgazdálkodás” szovjet típusú gazdaság- és politikaszerveződése nem helyettesítője a Marx által feltételezett kommunizmusnak, és nem is hozzá vezető út, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlőség gondolatának olyan, az orosz kollektivizmus mechanikus sajátosságaival megvalósult összekapcsolása volt, amelynek teljesítménye – a lényegtípus értelmében – alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervező egykori jugoszláv, magyar és a mai kínai gyakorlatnak.

4. Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak arányossági zavaroktól, hanem az akár államilag, akár a termelői önkormányzatok által kezelt tőkekészletek világgazdasági át- és leértékelődésétől sem lehet megvédeni, bár a regionális gazdasági integrációk némi védelmet nyújthatnak a válság pusztító hatásaival szemben.

5. Az átmenet periódusában szükségképpen megjelenhet a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, s a társadalom válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista kezdeményeit, elemeit, mint ez a nyolcvanas évtizedben történt, vagy pedig számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant, az egyenlőtlen fejlődés következtében létrejött antikapitalista kísérletek hosszú távon érvényes átmenetiségével, s a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak erősítésére törekszik, s a néphatalom intézményein keresztül kontrollálja a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő restaurációs hatásokat. (Persze ha Kína is elesik, akkor nehéz lenne továbbra is fenntartani egy ilyen értelmezést.)

6. Az árugazdasági viszonyokra épülő átmenetiség politikai felépítménye hosszú távon nem lehet sem az önmagát lerontó, identitását és cselekvőképességét a gyűjtőpárttá válás és a látens pluralizmus következtében elvesztő egypárti hatalomgyakorlás, sem a polgári parlamentarizmus utánzata, sem a kettő megvalósult kombinációja. A makrogazdasági irányítás demokratikus legitimációja és az üzemen belüli termelői, részvételi, önigazgatói szocializációs formák kibontakoztatása nélkül a társadalomirányítás annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális “elitnek” a kezébe kerül(t), amely az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként túlhatalmat szerzett magának a munkatársadalommal szemben.

7. Az eddigiekből adódik a következtetés az átmeneti társadalom politikai formájára nézve: annak a többletmunka feletti társadalmi rendelkezés, a felhalmozás és a fogyasztás, az egyéni és a közfogyasztás arányának és szerkezetének a specifikumára kellett volna épülnie. (Ettől lehet a tervezés demokratikus, és egy korai, szocialista orientációjú rendszer legitim.)

A világgazdaság és politika kölcsönös függési rendszerében a globalizációval a nemzetállamok gazdasági önrendelkezésüket jelentős mértékben elvesztették (noha történelmi, nyelvi és kulturális identitásukat megőrizték). Az államok fölötti globális integrációs szint azonban a kizsákmányolás és a nagyburzsoázia új hegemóniáját valósítja meg. A szociálisan, kulturálisan, vertikálisan és horizontálisan egyaránt sokféleképpen tagolt világrendszer különbségei és ellentétei a centrum–félperiféria–periféria függési viszony alapzatán ellentmondásokká alakulhatnak. Ezek feloldása tartósan azonban csak akkor vezethetne átmenethez, majd formációváltáshoz, ha az eddigi mozgásformából való kitörés feltételei radikálisan megváltoznának. Ha a tőke nemzetköziesedésével adekvát formákat tudna kiküzdeni a munkatársadalom nemzetköziesedése.

Jegyzetek

¹ Max Weber – a “polgárság Marxa” – “a legmagasabbrendű tudományos alkotásnak értékelte” a Kiáltványt (Hahn István: Utószó. In: Max Weber: Gazdaságtörténet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979, 549.), de ismeretes, hogy Talcott Parsons is a korszakos gondolkodót megillető tisztelettel kezeli Marxot (Sociological Theory and Modern Society. New York–London, 1967).

² Amikor a “Mi a teendő?” ökonomizmussal szembeni helyes álláspontját, azt, hogy a politikai osztályharcot elsőbbség illeti meg a gazdasági osztályharccal szemben, átértelmezik, s a harci formák viszonyát észrevétlenül már mint a politikum gazdasággal szembeni elsőbbségét tételezik, (N. Hartmann terminusával) ilyen kategóriahibát követnek el. A gazdaság ontológiai elsőbbségét csak a vágyak szintjén lehetett eltüntetni. A kategóriahiba a forradalomelméletbe úgy került át, hogy a szocialista forradalom típussajátosságaként tételezték, hogy itt a politikai forradalom után következik a társadalmi forradalom.

³ Lásd: “Magántulajdon és kommunizmus” szerkesztői címmel ellátott fejezetet, a 3. pontig bezárólag, amely már átvisz a magántulajdon pozitív megszüntetésének fázisába.

⁴ Megjegyzendő, hogy egy ilyen interpretáció – eredményét tekintve – nagyon közel esik a liberális ideológia azon változatáéhoz, amelyik a korai, politikai szocialista rendszereket, tévesen, a refeudalizációval azonosítja.

⁵ A mai, liberalizálódó szociáldemokrácia fő vonalát már ide lehet számítani. A változás létalapja az, hogy a szociáldemokrácia objektíve kiesett a számára oly kedves, a kommunizmus és a polgári liberalizmus közötti harmadik erő szerepéből.

⁶ Hasonlóan ahhoz, ahogyan Hugo Grotius (A háború és a béke joga) című művében (1625) a feltörekvő Hollandiában, a XVII. századi tőkés mintaországban (Marx), a tengeri kereskedelem szabadsága mellett érvelt, a spanyol és a portugál abszolutizmus közötti, a pápa által szentesített tengeri kereskedelem felosztása ellen. Továbbá hasonlóan ahhoz, ahogyan a globalizáció liberális ideológusai ma a centrumkapitalizmus érdekeinek kifejezőiként semmit sem kívánnak és tudnak mondani arról, hogy a helyi társadalmak, közösségek milyen gazdasági, társadalmi és gazdaságpolitikai eszközrendszerrel növelhetnék versenyképességüket. (Vö.: Groupe de Lisbonne: Limites à la compétitivité. Sous la direction de Ricardo Petrella. Édition Labor, 1995. 53.)

⁷ A nemzetállamokra épülő államközi rendszer és módosulása leírását Giovanni Arrighitól vettük át. (Az Amerikai Szociológiai Társaság 90. éves évfordulójára, [Washington, DC., 1995. 09. 19–23.] írt tanulmányból, melynek címe: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. eszmélet, 30. sz. 169–197.)

⁸ A közepes fejlettség (félperiféria) talaján mindkét, a kapitalista és az államszocialista rendszer gazdaságpolitikája számára is felvetődött ugyanaz a dilemma: vagy bezárkóznak, s ezzel lemondanak a technikai és technológiai recepcióról, s ez esetben nem zsákmányolják őket ki a fejlettebbek, de ekkor minden innovációt a saját, korlátozott erejükből fejleszthetnek csak ki, felidézve a további lemaradás veszélyét – vagy pedig nyitnak, bejön a fejlettebb technológia, de ennek ára van: a nyitás, a tőkebehozatal előnyei függő, kizsákmányolt helyzettel járnak együtt.

Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása c. tanulmánya (Marx Centouno, 6. 1991.) azt igazolja, hogy a rendszeridegen és a rendszerkonform félperifériás diktatúrák összehasonlításában, az előző, a volt államszocialista országok mérlege kedvezőbb, mint a velük összehasonlítható dél-európai és latin-amerikai, a világgazdaságba integrálódótt rendszerkonform diktatúráké (Eszmélet, 15–16. sz. 145–180.).

A nemzeti, állami, mozgalmi ünnepeket, emléknapokat a politikai elit jelöli ki legitimációja s politikai céljai szolgálatában. E “kijelölés” akkor sikeres, ha a politikai közvélemény jelentős része támogatja, egyetért vele. Nem véletlen, hogy a nagy néptömegek számára elfogadhatatlan, népszerűtlen dátumokból aligha válnak nemzeti ünnepek, még akkor sem, ha azt számosan szeretnék. Még senkinek sem jutott eszébe pl., hogy az 1514-es magyarországi parasztháború leverését, Dózsa György kivégzésének napját “ünnepnek” nyilvánítsa, jóllehet a magyar nagybirtokosok egyes köreiben lett volna erre hajlandóság. Ami a nagy francia forradalmat illeti: a 200. évfordulón tapasztalhattuk, hogy ez még mindig megosztja a “közvéleményt”; nemcsak Franciaországban, hanem a magyar történészek körében is. (Lásd a “forradalomtalanítás” hazai jelszavát, amely szerint minden forradalom felesleges, kikerülendő és elvetendő.)

1848–49-cel, illetőleg a kezdet napjával, 1848. március 15-ével más a helyzet. Sajátos eseményről van ugyanis szó. A forradalmat a magyar politikai vezetőréteg is indokoltnak tartotta; abban nemesi és polgári elemek jelentős szerepet vállaltak. A forradalom ügye összekapcsolódott nemcsak a feudalizmus felszámolásával, a polgári átalakulással, hanem a nemzeti lét védelmével. (A “forradalom és szabadságharc” meghatározás már a XIX. században megfogalmazódott, és később sem volt jelentős politikai erő, amely ezt kétségbe vonta volna. Mint ahogy azt sem, hogy a magyar 1848 része volt az európai 1848-nak, önmagában is nemzetközi jelentőségű része. Ugyanis több mint egy évig tartó, nagyarányú fegyveres harcba torkollott, amelynek során nemcsak az Osztrák Császárság, hanem a cári Oroszország nagy hadseregeinek inváziójára is sor került.) Azt sem lehetett meggyőzően vitatni, hogy 1848–49 nélkül nem kerülhetett volna sor 1867-re, a kapitalizmus magyarországi kibontakozására, egy ellentmondásokkal terhelt, de alapjában sikerült modernizációs korszak kezdetére. Senki sem tagadhatta azonban, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségeinek jelentős része – külön nemzeti aspirációkkal ötvözve antifeudalizmusát – szembefordult a magyar forradalommal, amely jobbágyfelszabadításra igen, a nagybirtokosrendszer megnyirbálására azonban nem vállalkozott. A forradalomban – ezt minden vele foglalkozó történész mindig kiemelte – több irányzat érvényesült. Így a mérsékelten konzervatív, a liberális és a radikális demokrata, amely utóbbi mögött már szocialista erők is feltűntek. (A magyar szociáldemokraták 1868, azaz a kezdetek óta megemlékeztek 1848-ról, de nem az egész vezetés, hanem a radikális demokraták méltatásával.)

A kérdést még bonyolultabbá tette, hogy Magyarország 1867, “az alkotmányos éra” beköszöntétől 1918-ig, a polgári demokratikus forradalomig az Osztrák–Magyar Monarchia társországa volt; élén a forradalmat leverő Habsburg-dinasztiával; pontosabban Bécs politikai vezető köreivel. Ez a helyzet alkalmat ad arra, hogy a nevezetes nap sorsára legalább utaljunk. Március 15-e megünneplése 1867 után lehetséges volt. (Ezzel a lehetőséggel éltek – többek között – a szociáldemokraták.) A forradalom és kormányának feje, az emigrációs Kossuth azonban Ferenc József Magyarországán hivatalosan nem volt ünnepelhető. A magyar politikai elit egyes képviselői, például a liberális Wekerle Sándor többszörös miniszterelnök, egyik célja éppen az 1848-as és 1867-es hagyomány közelebb hozása volt. A magyar hivatalosság végül is a századfordulón már megemlékezett 1848-ról, de nem március 15-én, hanem április 11-én, amikor V. Ferdinánd jóváhagyta az ún. áprilisi törvényeket (amelyek természetesen máricus 15. nélkül soha sem jöttek volna létre). Ezek a törvények a polgári átalakulás számos fontos elemét foglalták magukban. (Parlamentáris politikai rendszer megszervezése, jobbágyfelszabadítás stb.) Az említett nap már senkinek az érzékenységét sem sértette, hiszen aligha voltak a magyar politikai életnek olyan mérvadó képviselői, akik az említett törvényeket elutasították volna.

Létrejött tehát a “közmegegyezés”. 1848–49 előre vitte az ország ügyét, az 1867-es kiegyezés során sikerült 1848 örökségének jelentős részét megőrizni. Ferenc József alkotmányos uralkodó lett, akinek a forradalmi megtorlások során “in effigie” kivégzett Andrássy Gyula gróf miniszterelnöke, majd külügyminisztere. Az emigráns Kossuth Olaszországban, de egykori híveinek zöme itthon: az ország halad a modern fejlődés útján. Az 1848-as “túlzások és atrocitások” elítélendők, azoknak nem szabad megismétlődni. A jelzett álláspont mutatkozott meg a századforduló magyar történetírásának nagy vállalkozásában, a Szilágyi Sándor által szerkesztett A magyar nemzet története című tízkötetes műben (1895–1898), amelynek vonatkozó részét a nemzeti liberális Beksics Gusztáv írta.

Az első világháború végén 1918 “őszirózsás” forradalma természetesen változtatott ezen a képen. Emberei kiemelték (az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának viszonyai közepette) 1848 függetlenségi örökségét, Kossuth szerepét; az 1919-es Tanácsköztársaság idején pedig a forradalmi balszárny került előtérbe. (Egyik kiemelkedő alakjának, Petőfi Sándornak a képe az új hatalom bélyegeire is felkerült; elvégre a magyar szabadság s egyben a világszabadság költője volt.)

A Horthy-korszakban ismét változott a megítélés. Differenciáltabbakká váltak az álláspontok. A dualizmus-kori konszenzus; a 48 és 67 közelítésére irányuló nézetek – a Monarchia összeomlását követően – anakronisztikussá váltak. A hivatalosság a történeti publicisztikában, évfordulós megemlékezésekben főleg a nemzeti szempontokat emelte ki – jelezve, hogy a legfontosabb kategóriának a nemzetet tekinti. A korszak úgyszólván legjelesebb – egyébként a második világháborúig még nem ellenzéki – történetírója, Szekfű Gyula azonban árnyaltabban fogalmazott. A “konzervatív reformok” híveként nagy művében, a Hóman–Szekfű féle magyar történetben, (amelynek második, “bővített, teljes” kiadása a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában, 1936-ban jelent meg) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc valamennyi aspektusát figyelembe veszi. A balszárny radikalizmusát Szekfű sem helyesli, és kritikával él az általa is karizmatikusnak és nélkülözhetetlennek tartott vezetővel, Kossuthtal szemben is, aki nem vette kellően figyelembe a realitásokat. A republikanizmussal szemben fenntartásait hangoztatja, és láttatja a belső: nemzeti és szociális feszültségeket. A bukást a nemzetözi erőviszonyokkal magyarázza; rokonszenve a “mérsékelteké”. A hősies küzdelem érdemét azonban a forradalom egyetlen vezető emberétől sem tagadja meg. A bécsi abszolutizmust és a “pesti radikalizmust” azonban elmarasztalja, csakúgy, mint a kapitulánsokat. Nem látja problémátlannak a “nemzeti egység” kérdését sem. Rámutat arra, hogy “a szegény nép” zöme eleinte közönyös volt. Csak a császári csapatok dúlásai és a bécsi szolgálatban álló nemzetiségi fegyveresek pusztításai változtattak ezen a helyzeten. Mindezek hatására “a jobbágyság is hirtelen tudatára ébredt magyarságának”. Ez olvasható az idézett mű 395. oldalán. Nem hallgatja el azt sem, hogy a kormány a helyenként megmutatkozó földosztó törekvések ellen karhatalmilag fellépett, tartva az “agrárszocializmustól”. Általában azonban az a véleménye, hogy társadalmi akciókra “ekkor még nemcsak a falusi, hanem a városi munkásság is éretlen volt”. Majd a továbbiakban – némi egyoldalúsággal – a következőket írja: “Negyvennyolc nemzeti mozgalom volt, s városi és falusi szegény nép végső fokon alárendelte magát az intelligens osztály nemzeti vezetésének, amint többé-kevésbbé hasonló történt a nem-magyar nemzetiségek soraiban is.” (396.)

Ilyen előzmények után kellett a magyar baloldalnak az 1945 utáni években 1848-cal kapcsolatos álláspontját kialakítania. A feladatot megnehezítette, hogy itt nem lehetett másolni. A Szovjetunióban hasonló kérdések nem vetődtek fel. Itt a nemzeti ünnep november 7. volt. A szomszédos kisebb országokban is más volt a helyzet. Romániában csak nem sokkal korábban került sor a köztársaság kikiáltására, Csehszlovákiában 1948 februárjában zajlott le a “népi demokratikus” fordulat, a titói Jugoszlávia helyzete pedig a második világháború eseményei folytán egészen más volt. Az ezekben az országokban létező baloldalnak nem kellett a magyar 1848 megítéséséhez, egy sajátos jellegű polgári forradalom értelmezéséhez hasonló, politikai szempontból is jelentős problémával szembenéznie. Érdemes tehát az ötven év előtti Centenáriumot szemügyre venni.

1948 elején a politikai életet domináló Magyar Kommunista Párt – immár a hidegháború ismert viszonyai között – rátért céljai megvalósítására. A Politikai Bizottság 1948 februárjában leszögezte, hogy az országban négyféle gazdasági szektor létezik egymás mellett: 1. egyszerű árutermelő, 2. tőkés, 3. államkapitalista, 4. szocialista, amelybe az államosított és állami kezelésbe vett üzemek, szövetkezetek stb. tartoznak. Megállapította: “súlypontban és jelentőségében legfontosabb a szocialista szektor, amely már rányomja bélyegét az egész nemzetgazdaságra.”¹ Március végén államosították a 100-nál több munkást foglalkoztató üzemeket, és hamarosan feloszlatták a Gyáriparosok Országos Szövetségét. Ugyanakkor gőzerővel folyt a két munkáspárt “egyesülésének” előkészítése. A Szociáldemokrata Párt 1948. március eleji kongresszusán a “munkásegység” hívei győztek, a Magyar Kommunista Párt bejelentette, hogy június elejéig megtörténik az egyesülés. Az 1948. júniusi egyesülő kongresszus programnyilatkozata szerint a népi demokrácia “a népszuverenitáson épülő demokratikus parlamentarizmusra épül”, biztosítja a demokratikus szabadságokat, “de nem ad teret a demokrácia ellenségeinek, nem engedi, hogy a szabadságjogokkal népellenes politikai irányzatok és csoportok visszaéljenek”.² A közvetlen demokrácia kérdése semmilyen vonatkozásban sem vetődött fel.

A külpolitikai vezértétel az volt: megbonthatatlan barátság a Szovjetunióval és a szomszédos népi demokráciákkal, melyekben hasonló folyamatok zajlanak le, mint Magyarországon. Föderációról vagy konföderációról, mint a Pravda 1948. január 28-i cikke megállapította: szó sem lehet. Németország kettéosztása ténnyé vált, csakúgy, mint a “titóizmus” megbélyegzése: fennállott annak a veszélye, hogy Berlin helyzetét illetően tényleges konfliktusra kerül sor. A szembenállás szerves része volt, hogy a Szovjetunió a Marshall-tervhez való csatlakozást kategorikusan megtiltotta.

A sztálini hatalomnak a közvélemény álláspontjával kevésbé kellett számolnia, mint a nyugati, parlamentáris rendszereknek. Téves azonban az az elgondolás, hogy az államszocialista renszerekben – azok diktatórikus jellege miatt – a közvéleménynek nem volt jelentősége. Sajátosan, áttételesen volt. Ezzel mind Sztálin, mind utódai számoltak. (Gondoljunk az előbbi kampányaira, Hruscsov politikájára stb.) Az közismert, hogy ezekben a rendszerekben a művészetek – talán elsődlegesen a szépirodalom – milyen, politikai szempontból is nagy szerepet töltöttek be. Másféle diktatúrákban ez nem volt szokásos. Az “új típusú ember” voluntarizmusra mutató jelszavára magunk is emlékezhetünk. Mint ahogyan arra is, hogy Rákosi vagy Kádár milyen – ma már szinte érthetetlenül – kiemelkedő jelentőséget tulajdonított egy-egy vezető író vagy költő állásfoglalásának, sokszor a különböző pártplénumok is bíbelődtek irodalmi – esetenként másodrangú értelmiségi – ügyekkel. A “főideológusnak” a párthierarchiában fontos posztja volt; kivált, mert nemcsak az irodalmi–művészeti kérdések, hanem a tudományos és oktatási szféra is hozzá tartozott.

Magyarországon a főideológusi “beosztást” 1948 tavaszán Révai József töltötte be, akinek műveltségét, irodalmi és történeti érzékét csak kevesen vonták kétségbe. Révainak kétségkívül volt “rálátása” a magyar történelem egészére.³ Hajlamainak a kommunista világmozgalomban 1935 után kibontakozó antifasiszta népfrontpolitika történelmi és irodalmi vetülete kiváltképpen megfelelt. (Elég első kiadásban 1947-ben napvilágot látott Marxizmus, népiesség magyarság című kötetére gondolni, amelyet harmadik kiadásban 1949-ben jelentetett meg a pártkiadó, a Szikra.) Révai már a centenárium előtt kidolgozta 1848–49-ről azt a véleményt, amely később pártálláspontá vált. Amikor a Szikra Könyvkiadó 1949-ben megjelentette az 1918 őszén elhunyt Szabó Ervin munkáját, amelyet először csak a szerző halála után, 1921-ben, Bécsben adtak ki (Társadalmi és pártharcok az 1848–49-es forradalomban), ehhez Révai József írt – részben korábbi művei alapján – bevezető tanulmányt. Ennek a tanulmánynak a funkciója az volt, hogy a magyar baloldal számára a Szabó Ervin féle értékelés helyett újat adjon: az általa kidolgozott álláspontot. Nézzük először az utóbbit. Az elsődlegesen hirdetett és terjesztett írások közül a legjelentősebb a 48 útján című összefoglalás, amelyet az említett kiadó 1948-ban publikált. Az 1947. december 27-én a kommunista pártlapban olvasható és az említett kötetben újra közölt írás az egész téma jelenőségét meghatározta: “A százéves évforduló távlatából sem idealizáljuk 1848-at, szereplőit és vezetőit. Tudjuk, hogy politikájuk sokszor következetlen volt. Tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás dolgában a szabadságharc vezérei – még ha figyelembe vesszük is osztálykorlátaikat – innen maradtak azon a határon, ameddig el kellett volna menniük a nemzeti önvédelmi harc sikere, a forradalmi nemzeti egység megszilárdítása érdekében. Tudjuk, hogy hibák történtek a nemzetiségek jogos kívánságainak teljesítése dolgában is. De e hibák és fogyatékosságok nem homályosíthatják el az alapvető tényt: Az 1848-as szabadságharc vezetői merték vállalni a forradalmi harc kockázatát, mertek cselekedni, nem hátráltak meg, félre tolták azokat, akik rohadt kompromisszumok, a megalkuvás és behódolás útját javasolták a nemzetnek, vállalták a néptömegekkel való szövetkezés politikáját, nem riadtak vissza az európai demokratikus–forradalmi mozgalmakkal való szolidaritástól, és harcoltak még akkor is, amikor Európa újra csendes lett, amikor a demokratikus nemzeti forradalmak lámpafénye már csak Magyarországon világított.” Majd a továbbiakban: “A forradalmi határozottság, a néptömegekre való támaszkodás és a demokratikus népekkel való szolidaritás köti össze elsősorban a száz év előtti magyar átalakulást a három évvel ezelőtt megkezdett magyar átalakulással. Aki a magyar demokrácia politikájának és módszereinek ezekre a jellemvonásaira nemet mond, az nem mondhat igent 1848-ra sem.”⁴

Révai – nevesítve a dolgokat – Kossuth, Petőfi, Táncsics örökségéről ír. (Szabad Nép, 1948. március 14.) Petőfit forradalmi demokratának, Táncsicsot a parasztság képviselőjének, Kossuthot pedig a nemzet “vezérének” tekinti, aki a “nemzeti összefogásnak a megszemélyesítője”. Az országgyűlés 1948. március 15-i ünnepi ülésén elmondott beszédében – óvatosan bár – tovább tágítja a haladó hagyomány körét.⁵ Szól “kalózokról”, “megalkuvókról” – mindazonáltal fejet hajt Nyári Pál, Bezerédj István és mások előtt; megállapítva, hogy Kossuthnak igaza volt Széchenyivel és Deák Ferenccel, Batthyány Lajossal szemben, Petőfinek Vörösmartyval szemben, de – az említettek mellett – Szemere Bertalan és mások is tiszteletet érdemelnek. 48 tanulságát elsősorban abban látja, hogy a nemzetek szabadságának és függetlenségének ügyét a dolgozó nép felszabadulásának ügyével kell összekapcsolni.

Révai értékelése olyan tágkeblű, amilyenre korábban sem a szociáldemokraták, sem a polgári radikálisok körében nem volt példa. Még akkor is az, ha némelykor emlegeti a “korlátokat”, a “habozást”, a “megalkuvást”. Újnak hat, hogy szól a nemzetről, nemcsak a népről, sőt a parlamentarizmusról is; a “népi demokrácia” parlamentarizmusa mellett foglal állást. Nyilvánvaló, hogy a szerző (egyébként akár Lukács György) még mindig nem teljesen biztos abban, hogy ez a népi demokratikus periódus meddig fog tartani, bár azok az elgondolások, hogy a többpártrendszert valamiféle népfront váltja majd fel, arra vallanak, hogy Révai legalábbis a változások irányával és gyorsuló ütemével tisztában volt. Feltűnik a “függetlenség” gyakori emlegetése – a szovjet csapatok markáns jelenléte idején. Révai ezt a következő – később szinte állandóan olvasható – mondattal kívánja feloldani. “Az orosz cárizmus helyébe, amely 48-ban a feudális reakció fő ereje volt, a Szovjetunió lépett, mely a haladó emberiség élcsapata, a demokratikus fejlődés és a nemzeti függetlenség legbiztosabb támasza.”⁶ Tehát a leghatalmasabb nagyhatalom jelenléte nem zavarja, sőt erősíti a kis függetlenek függetlenségét. A Jó birodalma nem veszélyezteti a függetlenséget, csak a Gonoszé. Hozzátehetnénk: Hegel példájára mindenkor meg kell keresni, hogy miben, illetve kiben ölt testet a Világszellem.

Révai persze tudta, hogy a magyar munkásmozgalomban, a szociáldemokraták, a kommunisták, sőt – részben – a polgári radikálisok soraiban a Szabó Ervin-féle nézetek a meghatározó jellegűek. Az egykori tanítvány nem írt “gusztustalan” bevezető tanulmányt. Tudta, hogy szólt ő már elismeréssel is Szabó Ervinről; bírálata tiszteletteljes hangú. Azzal kezdi, hogy “az ősök kegyeletes, de alapos kritikájára” van szükség. Szabó szemére veti, hogy bár – joggal – kritizálja a szociáldemokráciát, végső fokon maga is annak az álláspontjára helyezkedik. A Szabó Ervin-probléma taglalása jelen esetben nem feladatunk. Ez nehéz is lenne, mert felfogása nem egyszer eklektikus jellegű: szociáldemokrata, anarchoszindokalista, sőt liberális elemek is felbukkannak benne. Az kétségtelen, hogy a diktatórikusan megvalósított és irányított szocializmust soha sem fogadta volna el; de a demokratikus centralizmus elvén alapuló munkáspártot sem. Révai természetesen mindezt tudja, és egykori mesterét ennek figyelembevételével bírálja, egyben nem mulasztja el, hogy némi megértéssel a “kispolgári oppoziciót”, Jászi Oszkárt és körét is kritizálja. Némi túlzással azt állítja, hogy a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és persze Szabó Ervin is a “tiszta feudalizmus” elvét vallották, mely szerint Magyarország feudális ország, s mindenekelőtt kapitalista országgá kell átalakítani. Azután kerülhet sor a tőkés rendszer valamilyen meghaladására. Révai szerint: “Ez az elmélet, melynek torz tükrét tartotta Szabó Ervin a 48/49-es forradalom eseményei elé is.”⁷

Mi a különbség Szabó Ervin és Révai József között 48/49 megítélésében? Mindketten nagyra tartják Petőfi, Vasvári és mások radikalizmusát. Szabó azonban elidőz az Egyenlőségi Klub programjánál, melyből kitetszik, hogy Petőfiék sem a polgárságtól, sem annak osztályuralmától, de még tulajdonától sincsenek elragadtatva. Révai a centenáris előkészületek kapcsán elsiklik e téma fölött és a paraszti lázongást is csak érintőlegesen tárgyalja. Ráadásul Szabó zseniális embernek tartja Széchenyit, viszont “csak” politikust lát Kossuthban. Révai ezzel szemben az érdekegyeztetőt, a nemzet karizmatikus vezérét. Nagy különbség, hogy Szabó sem a nemzeti sérelmeknek, sem a függetlenség ügyének nem tulajdonít kiemelten döntő jelentőséget. “A forradalom – írja – külsőleg és lényegében is túlnyomóan politikai természetű volt, az idegen uralom ellen irányult és a fényes nemzeti szabadságharc háttérbe szorította a társadalmit a nézők, sőt sokban a résztvevők szemében is. Tovább élt azonban, hol hamu alatt pislogva, hol lobogó lánggal égve, de tudatosan vagy öntudatlanul mindig befolyással a nemzeti politikai forradalom minden eseményére és fejleményére.” A forradalom és szabadságharc jelentőségét persze Szabó Ervin is látja, a “nemzeti egységet”, az érdekegyeztetést azonban, joggal, bonyolultnak és rövid tartamúnak véli. “Bármennyire csodáljuk is az élet-halál harcát bámulatosan bíró nép hősiességét, a bíráló tekintet mégis kénytelen az union sacrée mögött fenyegető osztály- és pártharcot is észrevenni.”⁸

Szabó Ervin független tudós, Révai viszont pártpolitikus, akinél stratégiai és taktikai megfontolások dominálnak. A manipulatív szándék, a historizálás hiányzik Szabó Ervinnél, Révainál viszont nagyon is jelen van. A tárgyalt kort egyaránt jól ismerve, mindketten szembekerültek a nagy problémával: a kapitalizmus vélhetően “jobb”, mint a feudalizmus, de igazából jobbnak bizonyul-e majd? A reformkor számos nagy alakjának ez a dilemmája: a “várurak” uralmát felváltja majd a “gyárurak”, vagy éppen a “bankurak” hatalma. Ráadásul a kapitalizmus nagyra növeli a rettegett “pauperismust”. (Azzal nem számoltak, hogy a feudalizmus számos eleme szinte halhatatlannak mutatkozik majd.)

Révai – amennyire lehet – átsiklik a probléma felett, bár ő is említést tesz arról, hogy a kapitalizmus sokak számára korábbi helyzetük romlásával jár. A reformkori dilemmát tehát valósnak tartja. Szabó Ervin munkájából kiderül, hogy a céhmunkások körében is éltek bizonyos aggodalmak. Végül is a többség a céhek felszámolását szorgalmazta, de voltak olyanok is, akik csak reformokra törekedtek. Szabó idéz egy kérvényből, amely a céhek megszüntetését követeli, de addig is azt kívánja, hogy a céhmunkások “mestereiknek bizonyos keresetre szerződött társai” legyenek. Sőt, mi több, egy másik követelés így szól: “A segédek belevonása a kiképzési és jóléti institúciók igazgatásába”.⁹ Az iparűzés szabadságáért nem mindegyik céhtag lelkesedett. Általában: a mindennapi élet képe inkább Szabó kevésbé “politikus” írásából bontakozik ki, mint Révai nem egyszer szónoklatként ható szövegeiből.

Táncsicsot mindketten nagyra becsülik, Szabó azonban rámutat arra, hogy 1848 júniusa után már mindinkább elszigetelődött. “A liberális, sőt a radikális sajtó sem lelkesedett többé érte, és nem kívánta a nép megnyugtatásának tisztét reá bízni, legszívesebben hallgatott róla. A mérsékeltebb és a konzervatív sajtó pedig, s főként maga a nemzetgyűlés hangulata egészen ellenségessé vált. Előbb azt mondták róla, hogy korlátolt, hogy bolondos; később a miniszterelnök lapja, a Pester Zeitung egyenesen kiírta róla, hogy bolond.”¹⁰

Révai tudja mindezt, de eddig – politikai okokból – már nem jut el; a súlypontot nem a radikalizmusra, szórványosan jelentkező úgynevezett kommunisztikus eszmékre, hanem az idealizált “nemzeti egység”-re helyezi, ami persze a bécsi udvart szolgálókat, ezt a “maroknyi kisebbséget” nem foglalja magában.

Az MKP tudományos folyóiratának, a Társadalmi Szemlének (1948. január) vezércikkét M. A. (Mód Aladár) írta. Rámutat, hogy 1848 a klasszikus polgári forradalmak utolsó szakaszának, a Kommunista Kiáltvány megjelenésének az éve. A forradalmak bukásáért a nagypolgárságot, a liberalizmust teszi felelőssé. A munkásság harca – úgymond – az egész nép, az egész nemzet harcává szélesedett ki. 1848 művét csak a szocializmus fejezheti be. A cikk gondolatmenete nem különbözik Révai felfogásától. Ugyanebben a számban S. Sándor Pál ír hiteles, tudományos tanulmányt Az agrárkérdés 1848 előtt címmel. Ugyanez mondható el Pach Zsigmond Pálnak a februári számban megjelent tanulmányáról (A tőkés fejlődés feltételei a magyar mezőgazdaságban 1848-ban). A márciusi szám ismét Mód cikkét hozza: A diadalmas 48. A dokumentum: Marx beszéde az 1848-as forradalomról (1856. április 14-én a chartisták ünnepi gyűlésén hangzott el Londonban). Haraszti Sándor ugyanebben a számban az 1848-as parasztmozgalmakról, Nemes Dezső pedig a munkásmozgalmakról értekezik. Nemes kiemeli Vasvári Pál szerepét. (Vasvárit némi anakronizmussal polgári radikálisnak nevezi.) Megemlíti Kecskés Ede ügyvédet (róla szó van Szabó Ervinnél is), aki “Kenyeret a népnek” című plakátján egalitárius nézeteket hirdetett. Táncsicsot bírálja, mert nem követelt általános választójogot, viszont elismeréssel jegyzi meg, hogy lapjában, a Munkások Újságában az időközben bebörtönzött “izgatók” védelmére kelt. (Az utóbbiak a vagyonosok ellen keltek ki, bizonyos értelemben kommunisztikus érveléssel.) Nemes abbeli törekvése, hogy a munkásmozgalomban mintegy mereven elkülönülő mérsékelt és radikális irányzatot mutasson ki, mesterkéltnek tűnik. Haraszti Sándor a legradikálisabb parasztmozgalmakban mutat ki bizonyos “communisticus” irányzatot. Ehhez csatlakozik Nemes a munkásmozgalmat illetően, nem mulasztva el megjegyezni, hogy a kormány ezek ellen az irányzatok ellen csakúgy, mint a földosztó törekvések ellen, karhatalmilag fellépett. (Révai a nemzeti egység kiemelésére törekedve ezekről a “fellépésekről” alig tesz említést.)

Az utolsó óráit élő Szociáldemokrata Párt folyóiratában, a Szocializmusban Szélpál Árpád (1848. március 15. címmel), Szabó Ervin gondolatmenetét követi, de annál szűkkeblűbb. Rokonszenvével Petőfit, Vasvárit és környezetüket tünteti ki. Széchenyi és Kossuth iránt egyaránt bizalmatlan, mert ellenzik, illetve nem kívánják a vagyontalanok forradalmát a vagyonosok ellen. A márius 15-iki Tizenkét ponttal maradéktalanul egyetért. “Ha erre a napra gondolunk – írja –, nem hadvezérek és csataterek jutnak eszünkbe, hanem kávéház, nyomda, múzeumlépcső és ünneplő nép, nem politikusok, hanem költők, nem bullák vagy szerződések, hanem versek és lelkesedés.” A nemzeti egységet Szélpál nem érinti, ez a fogalom általában hiányzott a szociáldemokrata szóhasználatból. A szám vezércikkét Fejtő Ferenc írta a Százéves Kommunista Kiáltvány címmel. Fejtő szerint a két szerző érdeme, hogy a “napirenden lévő forradalom közelségét felismerte”. Majd megállapítja: “Marxtól nem hitigazságokat örököltünk, hanem módszert és irányt.” A Marx és Engels után történtekről Fejtő nem tesz említést, ellentétben Szalai Sándorral, aki ugyanitt a filozófiai “frontról” szóló írásában kritikai észrevételeinek is hangot adva méltatja Lenint. (Szalai – és más szociáldemokraták – kritikai észrevételei elsősorban a demokrácia kérdéseivel kapcsolatosak.) Az ugyancsak baloldali szociáldemokratának számító Horváth Zoltán a Népszava március 15-i számában Márciusi tanulságok címmel írt cikket. Hangúlyozza, hogy a francia 48 antifeudális volt és antikapitalista, a magyar 48 erővonalai viszont nem világosak. A bukás fő oka: a nyugati hatalmak közönye. Azóta megváltozott a helyzet: az angol nagytőke szembe került a labour-kormánnyal – kockáztatja meg a merész állítást. Ezt követően lényegében már csak a XX. századi monopoltőkéről esik szó. Horváth – ez szociáldemokrata újságcikkekben ritka – Petőfi és Táncsics mellett Kossuthot is megemlíti. A szociáldemokrata szerzők azonban éppen arról nem írnak, nem írhattak, hogy Révai és követői a szociáldemokráciát mint olyant egyszerűen kiiktatták a haladó hagyományból. (Révai talán csak a szakszervezet-alapító Teszársz Károlyt és az egykori szociáldemokrata–agrárszocialista Várkonyi Istvánt, Ady Endréről írva pedig Kunfi Zsigmondot akarta vagy merte megemlíteni.) De ne feledjük: a magyar szociáldemokrácia utolsó napjait élte. A Népszava – szinte furcsa búcsúzóul – említett számában közölte a jelszót: “Az 1848–49-es szabadságharc örököse a Szociáldemokrata Párt, csatlakozz hozzá”. A március 18-i számban már az olvasható, hogy “1848 eszméinek örökösei a baloldali pártok. Hatalmas tömegek országszerte a Baloldali Blokk ünnepségein”.

Az időszak hazai szociáldemokráciájának rendhagyó személyisége, Justus Pál, aki – némi tréfás jelleggel “magyar Trockijnak” minősítette magát – Pártunk feladatai címmel szintén cikket írt a Szocializmus már idézett számába. Justus – akárcsak Szalai és Horváth – tartózkodik Lenin kritikátlan dicsőítésétől (ellentétben a párt élén álló Szakasits Árpáddal), és nem hivatkozik közvetlenül 48-ra sem. Ugyanakkor – mintegy történelmi tapasztalatok alapján – erőteljesen radikális hangot üt meg, megállapítva: “Magyarországon még inkább, mint másutt, az antiszocializmus is maga az ellenforradalom.” Állást foglal a két munkáspárt egyesülése mellett, hozzátéve, hogy azt gondosan elő kell készíteni. A szocializmusért, a monopoltőke uralma ellen folyó világtörténelmi küzdelemben a szorosan vett ipari proletáriátusnak szerveznie, nevelnie és vezetnie kell az összes kizsákmányoltakat és elnyomottakat. Nem úgy, hogy “a szocializmus menjen őhozzájuk, hanem úgy, hogy ők jöjjenek a szocializmushoz”. Justus egyébként 1948. március elején a parlamentben meghirdette a kétféle magántulajdon eszméjét. A Világ március 3-i számában arról tudósít, hogy Justus szerint van munkából és van közönséges lopásból származó magántulajdon. A kisemberek magántulajdonát a kapitalisták, nem pedig a szocialisták veszélyeztetik. Az igaz azonban, hogy az utóbbiak a stratégiai ágazatokat (pl. energiaforrások) állami tulajdonba kívánják venni.

Meg kell említeni a Szikra Könyvkiadó által 1948-ban megjelentetett tanulmánykötetet (szerzője Mód Aladár, Ember Győző, Nemes Dezső, Andics Erzsébet, Hanák Péter, Waldapfel József, Kenyeres Júlia.)¹¹ A Centenárium éve természetesen erre a munkára is hatott. A kötet érdekes olvasmány ma is. Általában 1948-ra még nem jellemző az 1949-től 1953-ig tartó évek oly sokat emlegetett “aktualizálása”, az olyannyira elvárt “pártosság”, a “marxista–leninista” történelemszemlélet szigorú megkövetelése.

Lukács György csak ritkán szólt közvetlenül hozzá történeti kérdésekhez. Közvetve azonban gyakorta. 1947–48-ban történeti mondanivalót is tartalmazó tanulmányok sorát írta.¹² Ezek a lényeget tekintve nem térnek el Révai munkáitól, de nélkülözik azok pátoszát és esetenkénti populista felhangjait. 1848-at “demokratikus forradalomnak” minősíti, szót emel a “csak liberális” (ezt maga is idézőjelbe teszi) értékek megbecsüléséért, bár úgy véli, hogy “a magyar irodalomban központi alakjai a nagy forradalmi költők: Petőfi, Ady, József Attila”. (Lukács persze maga is jól tudhatta, hogy ez az állítás történeti szempontból is mennyire vulgarizáló – mindhárom költőt illetően. Petőfi nem akart mindenáron forradalmat, Adynak volt “darabont”-korszaka, nem is szólva József Attila konfliktusairól a KMP-vel, szociáldemokrata-szimpátiájáról stb.) A kor légkörét tekintve Lukács álláspontja mindenesetre mértéktartó.

A Supka Géza által szerkesztett polgári demokrata (sőt szabadkőműves) Világ 1948. március 14-i számában maga a szerkesztő, az említett irányzat közismert személyisége írt szubjektív hangvételű vezércikket Negyvennyolc márciusa – kendőzés nélkül címmel. Ebben a 48-as tragédia lényegét (jókora túlzással) a polgári és a népi szárny, Kossuth és Petőfi ellentétében látja. A március 17-i szám beszámol a március 15-i, Kossuth Lajos téren megtartott ünnepségről és a parlament Nagy Imre elnökségével lezajló ünnepi üléséről, amelyen törvényt hoztak 1848 emlékéről. Supka egyébként igenli a Rákosi által – Révai alapján – megfogalmazott hivatalos megállapítást. “A nemzeti és társadalmi céloknak ez az egybeesése erősítette a magyarság összefogását és adott a szabadságharcnak olyan lendületet, amelyet a többi országok forradalmában hiába keresünk.” A főszerkesztő írásában – és az egész lapban – bizonyos zavartság fedezhető fel. A Polgári Demokrata Párt a baloldalhoz csatlakozott – ugyanakkor vezetői 1948 tavaszán már észrevették, hogy nem az áhított magyar demokrácia, hanem a pártállam van kiépülőben.

A már teljesen az MKP-nak megfelelően működő Nemzeti Parasztpárt lapja, a Darvas József által szerkesztett Szabad Szó a párt szövetségének tartott kommunisták véleményét vette át. Központi helyet foglal el a “törhetetlen nemzeti egység” gondolata. A lap hasábjain megjelenik a “Tiéd az ország, magadnak építed!” jelszava és a környező országokkal való együttműködés eszméje. A lap március 18-i számában részletesen közli Erdei Ferenc ünnepi előadását. A párt főtitkára mondanivalóját a következőkben foglalta össze: “A 48-as jobbágyfelszabadítás megindította a felszabadulás folyamatát, nem számolta fel azonban a feudálizmus rendjét, amely a parasztság szabadságának kifejlődését megakadályozta száz éven át, amíg 1945 márciusában meg nem jelent a nagybirtok megszüntetéséről és a parasztság földhözjuttatásáról szóló törvény. Száz év telt el tehát, amíg a jobbágyfelszabadulás műve teljessé vált, és száz év után megnyílt a népi demokráciában a parasztság gazdasági és kulturális felemelkedésének lehetősége.” Ugyanebből a számból kitűnik, hogy a párt a munkás–paraszt szövetség elmélyítése mellett száll síkra. A március 26-i szám teljes egyetértéssel közli: “Államosítják a legalább száz alkalmazottat foglalkoztató ipari vállalatokat.” (A nagybankokat már 1947 novemberének végén államosították.)

A történésztársadalom folyóiratának, a Századoknak 1948-as, összevont száma már 1949-ben jelent meg: többek között Arató Endre és Vörös Károly 1848-as problémákkal foglalkozó szakmunkáival. A vezértanulmány: Andics Erzsébetnek, a Magyar Történelmi Társulat elnökének az 1949. március 27-i közgyűlésén elhangzott, erősen politikai jellegű székfoglalója. Andics már korábbi írásaiban is méltatta 1848-at és kísérletet tett a nacionalizmus értékelésére is. Szinte a Századok új számával egyidejűleg jelent meg a Munkásosztály és nemzet című munkájának második kiadása, amelyben a következő olvasható: “A nacionalizmus a maga idején szükséges és haladó volt, mert kivezette a társadalmat a feudális zűrzavarból és szétdaraboltságból. A népek nemzeti államokba egyesülése a burzsoázia nagy, történelmi teljesítménye volt.”¹³ Említett előadása ezen a vonalon haladt tovább. Méltatta az 1867-ben alakult Társulat első periódusát, Horváth Mihály, Thaly Kálmán és mások munkásságát, a XX. századi tevékenységről azonban elmarasztalólag szólt. Védelmére kelt – a hivatalos történetírás ellenében – a Dózsa- és Martinovics-tradíciónak, majd megjegyezte: “Az 1848–49-es szabadságharcnak és antifeudális forradalomnak száz év után sem bírjuk teljes és hű történetét, hogy az 1918/19-es forradalmakról ne is beszéljünk.” Főleg a magyar történettudomány feudális nosztalgiáit kárhoztatta. “A magyar nép sorsa azt bizonyította, hogyha idejekorán tértünk volna rá a polgári fejlődés útjára, akkor sok bajtól megmenekült volna az ország.” Kifogásolja, hogy a Századok előző, 1948 tavaszi száma az 1848/49-es szabadságharcról és forradalomról egyáltalán nem emlékezett meg. Nos, az említett szám megemlékezett – főleg gazdaságtörténeti és a szomszédos népek 1848–49-es történetével foglalkozó írásokkal – már akkor jónevű történészek munkáival.

Szekfű 1947-ben megjelent, Forradalom után című művében fenntartja korábbi – az 1867 utáni évtizedekre vonatkozó – liberalizmus-kritikáját. Rokonszenve azoké, akik a negyvenes években a liberális reform képviselői voltak (Szalay, Eötvös, Csengery stb.). Megállapítja: “Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van.” Szekfű konstatálja, hogy a klasszikus magyar liberalizmus visszaszorult, ami utána következett, azt elutasítja mindenfajta reformra való képtelensége és szociális közönye miatt. A nácizmussal rokonszenvező magyar politikát súlyosan kárhoztatja. Így értelemszerűen eljut annak a “forradalomnak” az igenléséig, amely az 1944–45 utáni években bekövetkezett. A különböző politikai pártokat Szekfű nem tartotta sokra, a kommunisták azonban szerinte is jelentős erőt képviselnek, és levonták 1919 tanulságait. Önmagában a parlamentarizmusban nem látván értéket, a történész úgy vélekedett, hogy a szovjet szisztéma valóságos demokratikus tartalommal tölthető meg – automatikusan viszont a parlamentarizmus sem demokratikus. Ez, valamint a geopolitikai megfontolások lehetővé tették Szekfű számára, hogy részben elfogadja, részben legalábbis tolerálja még 1948 tavaszán is Révai és általában a magyar kommunisták történetfelfogását, amelybe 1848–49 kommunista értelmezése is beleilleszkedett.¹⁴

Az aligha vonható kétségbe, hogy Révai (és vele a kommunisták) 48-ról kialakított, Kossuthot “rehabilitáló” álláspontja közelebb állt a hagyományos hazai felfogáshoz, mint a korábbi szociáldemokrata és kommunista nézetek. Így van ez még akkor is, ha a Szovjetunió szerepével való manipulálás gyanút kelthetett csakúgy, mint a jelen tendenciózus múltra vetítése, valamiféle “őskeresés”. Megfigyelhető, hogy lényegében más politikai irányzatok (beleértve a legálisan működő jobboldalt is) hasonló vonásokat mutattak. Különvélemény alig nyilvánult meg. Justus nem szólt a munkásönkormányzatról, annál erősebben hangsúlyozta az államosítás szükségességét, Supka nem beszélt a polgárosodás jelentőségéről, és még sorolhatnánk. Valószínűleg – Szekfűhöz hasonlóan – számosan beletörődtek a megváltoztathatatlanba, igyekezve abban jó vonásokat felfedezni. (Ez megmutatkozik még a konzervatív és kisgazda állásfoglalásokban, sőt a politikai katolicizmus számos képviselőjénél is.) A viszonylagos egyetértés a későbbiek során mind nehezebbé vált. 1949-ben hivatalos emberek már kiemelt formában foglalkoztak az “ellenséges erők” 1849-es elnyomásával, emlegették a terrort. Csakhamar üldözöttekké váltak olyanok is, akik erre korábban aligha gondoltak. A Révai-féle centenáris konstrukció túlhaladottá vált, még mielőtt megszilárdulhatott.

Ha néhány hónappal később kerül sor a centenáriumra, akkor az valószínűleg egysíkúbb és politikai értelemben fenyegetőbb lett volna. Az említett Révai-írásokból az a szándék tűnik ki, hogy az MKP vezetősége hajlandó a “progresszív nemzeti értékek” védelmére, elismeri a korai liberalizmus teljesítményét, s minden értékét mintegy magasabb szinten integrálja. Ezek a megállapítások hamarosan hitelüket vesztették. Már itt voltak az ötvenes évek. “48 ügye” azonban a későbbiekben, az ún. Molnár Erik-vita kapcsán ismét felvetődött.

Molnár, 1948-ban külügyminiszter – aki a centenárium idején meglehetősen passzív volt –, 1960-ban cikket jelentetett meg A nemzeti kérdés címmel a Magyar Tudomány V. kötetében. Ismerteti Marx és Lenin álláspontját és – a magyarországi viszonyokra rátérve – a Habsburg-ellenes felkelések különböző aspektusait. A Történelmi Szemle 1962. V. számában publikált, az SZKP XXII. kongresszusa és a szocialista patriotizmus c. írásában – a szó hagyományos értelmében balról – bírálja Rákosinak és persze Révainak 1848-al kapcsolatos, említett véleményét, a nemzeti egység és a függetlenség kérdésének túlhangsúlyozását – szerinte az osztályálláspont rovására. Az említettek szemére veti az ebből származó torzításokat, amelyek valamiféle “parasztfogó demagógiát” alapozhattak meg. Egyik későbbi írásában (A hazafias nemzeti ideológiáról, 1963.) pedig rámutat: “Az 1848-as magyar nemzeti forradalomban nem folyt önálló és széles tömegmozgalom az agrárdemokráciáért.”¹⁵ (Feltehetjük a kérdést: “széles és önálló” hogyan folyhatott volna?) Molnár Eriknek számos, Marxot vulgarizáló észrevétele csökkentette e baloldalinak szánt érvelés hatását.

Érdemes utalni a 48-as forradalom különböző jelzőinek kérdéseire. Ezek a jelzők korábban Révainál, Andicsnál és másoknál is váltogatták egymást – demokratikus, antifeudális, polgári. Van példa jelzők elhagyására is. A korábban a polgári jelzőt használó Molnár Erik most – politikai aspektusból – nemzeti forradalomról írt. Érdekességként említhető meg, hogy a Barankovics István kereszténydemokrata elgondolásaival rokonszenvező neves történészprofesszor, Hajnal István pedig – a jobbágyfelszabadítás okán – egyenesen szociális forradalomról szól. A Molnár- féle megfogalmazások mindenesetre széles körű vitát váltottak ki, az egyik leglényegesebb kérdésről: a historizálásról, manipulálásról, az “előkép” gyártási törekvéseiről, tehát a történelemmel való visszaélésről azonban vajmi kevés szó esett (eshetett). Ahhoz, hogy Molnár véleménye meggyőzőbb legyen Szabóénál is, Révaiénál is, a probléma sokoldalúbb megközelítésére lett volna szükség.

A vita jelentősége az volt, hogy egyáltalában sor kerülhetett rá, és jelezte, hogy már – ha a párton belül is – van lehetőség különböző vélemények hangoztatására. Ez az idők változásának jele volt.

Jegyzetek

¹ L. A magyar népi demokrácia története. Szerk.: Balogh Sándor, Jakab Sándor. Kossuth Könyvkiadó, 1978. 128.

² I. m. 133.

³ L. Révai József: Válogatott Történelmi ìrások I–II. k. Szerk.: F. Majlát Auguszta. Kossuth Könyvkiadó, 1966.; Erényi Tibor: Révai József történelem szemléletéről. Párttörténeti Közlemények, 1962. 2. sz. Révai galileista, majd anarchoszindikalista múlt után vált 1918 őszén a kommunista párt egyik megalapítójává. A Tanácsköztársaság idején elméleti–újságírói munkát végzett, később a párt ún. Landler-frakciójához tartozott, amely a magyarorsági helyzetet viszonylag reálisan látta. 1945 után Rákosi Mátyás teljes bizalmát bírta.

⁴ L. 48 útján, 6–7. Révai szerint 1848 alapozta meg a “polgári demokratikus átalakulás befejezését”. (10.) Ez az 1944 utáni három évben történt meg. Az 1918-as forradalmat vállalja, Károlyit méltányolja, a Tanácsköztársaságot – lényegében az “azonnali szocializmus” célkitűzését – bírálja. Ámde érzékelteti, hogy az említett polgári demokratikusnak minősíthető periódusból elég három év. Kerüljön hatalomra a “parasztok, kisemberek, értelmiség” – a munkásosztály “erőskezű” vezetése mellett. Semmiféle “harmadik utas polgári demokráciára” nincs szükség. Amire szükség van az a “népi demokrácia”. I. m. 14–15.; Szabad Nép, 1947. december 25. Száz esztendő – három év távlatából.

⁵ I. m. 53–53.

⁶ I. m. 75.

⁷ Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Szikra, 1949. A kötet élén Révai bevezető tanulmánya. Az idézet a 18. oldalról való. A feudalizmus–kapitalizmus problémával egyébként már korábban Révai is szembenézett. A marxizmus és népiesség c. műben éles szavakkal helyteleníti a kapitalizmus szerinte történelmietlen és káros, kategorikus elutasítását. “Aki a kapitalizmus történelmi szerepét tagadja, az nem tudja, vagy csak immel-ámmal tudja, ami épp a kapitalizmus haladó korszakában jött létre az emberiség maradandó vívmányaként: a személyes szabadságot, az egyéni méltóságot, a polgári állammal szemben is biztosított polgári jogokat, a polgári demokráciától létrehozottt valamennyi kultúrértéket.” Ezt az egyes népiekhez szóló bírálatot még 1938-ban, Moszkvában írta a szerző. Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Kossuth Könyvkiadó, 1949. 319.

⁸ I. m. 30.

⁹ I. m. 158–159.

¹⁰ I. m. 268.

¹¹ Forradalom és szabadságharc 1848–1849. Szikra, 1948.

¹² Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. Gondolat Könyvkiadó, 1970. 408–409., 458–469.

¹³ Andics Erzsébet: Munkásosztály és nemzet. Kossuth Könyvkiadó, 1948. 31. A szerző hasonló gondolatokat fejezett ki a Hazafiak-e a kommunisták c. írásában. (Szikra, 1946.) Itt azonban hiányolja, hogy a felszabadított jobbágyok jelentős része föld nélkül szabadult fel. (29.)

¹⁴ A kérdésről l. Szekfű Gyula: Forradalom után. (Történetíró, nemzet, társadalom.) Glatz Ferenc bevezetője. Gondolat Könyvkiadó, 1983. 42.

¹⁵ L. Molnár Erik: Válogatott tanulmányok. Szerk.: Ránki György. Akadémiai Kiadó, 1969. 420–437. A kötet szerkesztője összeállította a Molnár-vitával kapcsolatos írások – ma is tanulságos – jegyzékét. I. m. 509., 511.

“Az egykori kommunista rendszereknek nincs hagyatékuk” – írta François Furet már 1991 elején, meglehetősen sietősen megvonva a felbomlott kelet-európai államszocializmusok történeti mérlegét. (Magyarul L. “Miért olyan rejtélyes a kommunizmus összeomlása?” Népszabadság, 1991. márc. 15.) A nagy francia forradalom Michelet-től Jaur?sen ?t Soboulig ívelő, osztályszempontú ábrázolásának revíziójával hírnevet szerzett, 1997-ben elhunyt francia történész utolsó, Egy illúzió múltja c. monográfiáját (Le Passé d’une illusion, Robert Laffont/Calmann-Lévy, Párizs, 1995.) a fenti tézis részletes kifejtésének szentelte. A műnek a Magyar Tudomány 1996/1. számában megjelent fejezete apropóján a lap 6. és 7. számában Krausz Tamás, Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál folytatott vitát. Az itt közölt írás, amely a Mensuel, Marxisme, Mouvement c. folyóirat 1996. január–februári számából való, s amelyet itt jelentősen lerövidítve adunk közre, F. Furet e munkáját bírálja.

***

Furet cáfolja, hogy a kommunizmus történetét kívánta volna megírni: munkájának tárgya “nem a kommunizmus, még kevésbé a Szovjetunió története, hanem a kommunizmus illúziójának a története”. Furet azonban nem elégszik meg azzal, hogy leírja a Szovjetunióval, a kommunizmussal kapcsolatos különböző, sajátos illúziókat: ezeket úgy állítja be, mintha egyazon (alap)illúzió különböző megnyilvánulási formái lennének. De mi is ez az “alapvető illúzió”, amelynek boncolgatására Furet vállalkozik? A kommunizmus “konstitutív” illúziója, Furet szerint, nem más, mint az az “ambíciója, hogy megfeleljen a történelmi Ésszerűség szükségszerű fejlődésének”. Noha a gondolat nem új, a megfogalmazás leegyszerűsítéseivel együtt járó pontatlanságokkal együtt mégis Marx elméletének egyik legkritikusabb pontjára mutat rá, arra a kétértelműségre, amit általában a későbbi marxisták sem tudtak kiküszöbölni: e szerint a kommunizmus szükségessége valójában felfogható lehetősége szükségességeként, illetve effektivitása szükségességeként egyaránt. A második megfogalmazás prófétikus lezárása elméletileg és gyakorlatilag is veszélyezteti az első megfogalmazás utópikus nyitva hagyását.¹ Furet célja azonban nem az, hogy kimutassa vagy feloldja e kétértelműséget: arra törekszik, hogy a kommunizmus egészét egy egyértelmű változatba préselje bele, hogy azután annak történetét fél kézzel elintézhesse, s mint a gyerekmesékben, egyetlen ütéssel a földre küldhesse. Egyébként is miért zavartatná magát bármiféle fenntartásoktól, hiszen szerinte a kommunizmus – a fasizmushoz hasonlóan – nem más, mint “értelmiségi zagyvaság”. Következésképpen felesleges is tételesen végigmenni e “holt eszme-kacatokon”: elég, ha “azokból a szenvedélyekből indulunk ki, amelyek számukra erőt kölcsönöztek”. Az egész illúzió, Furet szerint, a burzsoázia gyűlöletével kevert forradalmi szenvedélyben gyökerezik. Ezzel alapozódik meg a liberális történelemfelfogás…

A történelem – liberális ábrázolásban

Furet értelmezésében a burzsoázia homályos, megfoghatatlan valami, hiszen “politikai kategóriákkal nem definiálható” és “teljes egészében a gazdaságtól függ”. Néhány szóval félresöpri a társadalomtörténetet, elvitatja a szociológia célkitűzéseinek értelmét, hogy ezáltal a liberalizmus az ő általa képviselt felfogásnak megfelelő formát öltsön. A burzsoázia immár nem egy meghatározott osztály, hanem egy, törékenysége miatt veszélyben forgó regényes szereplő.

De ez még nem minden. Ha hihetünk Furet-nek, a társadalmi mozgásokat is csak a burzsoá lét “törékenységével” lehet magyarázni, és mindennek a hiúság és a kitűnni vágyás a mozgatója: “Ebből következően, a társadalmat anyagias nyugtalanság (agitation corpusculaire) vezérli, ez hajtja előre szüntelenül”. Ez az egyetlen mondat – amelyben ott van Tocqueville, megtámogatva Rousseau-val, persze mindkettő leegyszerűsítve – lehetővé teszi, hogy túllépjünk a klasszikus politikai gazdaságtanon, és sejthetően magán Marxon is.² A polgári társadalom dinamikáját a legkevésbé sem a tőkés termelés logikája magyarázza, amely létrehozza a konkurrenciát és annak velejáróit.

Furet néhány oldalon kifejti a lényeget: a burzsoázia egy teljesen alaptalan gyűlölet ártatlan áldozata. Mert hiszen ártatlan. Hogy a burzsoáziát minden felelősség alól felmenthesse, meg kell próbálnia megfosztani ezt az osztályt minden funkciójától, minden megragadható vonásától. Eszerint a burzsoázia, lényéből eredően, csupán egy fantom: ha mégis testet ölt, az puszta akcidencia. Megfoghatatlan, immár nincs semmiféle funkciója; mellékszereplő, csak a statiszta szerepe jut neki, “törékenysége” pedig biztosítja számára az alibit a hitványsághoz. Szuverén, ám óriási szárnyai akadályozzák a járásban: tévedései alkatából következnek. Hogy ezek végzetesek-e? Ezekért az ellene harcoló óriások a felelősek, de ezeket a vele szemben ellenséges óriásokat legkevésbé sem ő hozta létre… Az ártatlan burzsoázia azonban könnyű zsákmány – különösképpen önmaga számára. Márpedig – mint jól tudjuk – egy ártatlan áldozat könnyen bűnbakká válik. Így működik a történelem, Furet szerint…

Kísértet járta be századunkat – vallja Furet –, anélkül, hogy tudtunk volna róla: a liberalizmus kísértete. A liberalizmus kísértetének azonban nem volt meg a maga kiáltványa; ennek megírására most Furet vállalkozik: a liberalizmus lényéből eredően demokratikus, szükségképpen kapitalista, az pedig csupán véletlenszerű, ha megszünteti a szabadságot. A cél filozófiai szinten fogalmazódik meg, megelőzve a történelmi igazolást: a demokrácia csak liberális lehet, másképpen nem is létezhet.

Pedig a valódi történelemben az alapvető demokratikus reformok olyan – a liberalizmustól idegen – mozgalmaknak köszönhetők, amelyek túl akartak lépni a liberalizmus korlátain, és meg akarták semmisíteni a burzsoázia uralmát. Ezért aztán Furet bevezeti az empirikus történelemmel párhuzamosan futó lényegi történelem fogalmát, amely szerinte meghatározza az empirikus történelmet: ez lenne a lényegében demokratikus liberalizmus mesebeli, a valós történelem által azonban felforgatott történelme.

A szerencsétlen demokrácia a fasizmus és a sztálinizmus harapófogójában csak ártatlan áldozata egy olyan konfliktusnak, amelyben semmi része sem volt. Semmi sem könnyebb tehát, mint szembeállítani a demokratikus eszme vitathatatlan erényeit a forradalmi szenvedély szerződésszegő bűneivel.

Hogyan kell értelmezni e szenvedélyt, Furet szerint? A voltaképpeni forradalmi szenvedély – a burzsoá gyűlölete – a modern demokrácia “anya-szenvedélyéből”, az egyenlőség iránti szenvedélyből ered.

Miben is áll ez az egyenlőség iránti szenvedély?³ Milyen szenvedélyről van valójában szó? Miféle egyenlőségre céloz Furet? Nem számít… A lényeg máshol van. “Az egyenlőség – nyilvánvalóan soha el nem érhető – eszméje elvi horizontként szolgál a polgári társadalomban.” A jakobinusok óta – akik a “valódi egyenlőség nevében akarták továbbvinni a Forradalmat”, de aztán “ráébredtek, hogy e zászló mögött végtelen rálicitálási lehetőségek rejtőznek” –, illetve a sans-culotte-ok óta – akiknek “alapbeállítottsága az egyenlőség iránti szenvedély és a megtorlás volt”⁴ – nincs semmi változás: “az egyenlőség iránti – nyilvánvalóan kielégíthetetlen – szenvedély”, “a francia forradalmárok eme egyenlőség-mániája” eluralkodott a demokrácia történetén.

Az egyenlőség fogalmának különböző változatai említést sem érdemelnek. Elég annyi, hogy az egyenlőséget azonosítjuk annak karikatúrájával, vagyis azzal, amit mi magunk állítunk róla, és az máris félelmet keltővé, ijesztővé válik. Mivel az egyenlőség szenvedélye táplálja az egyenlőtlenség iránti gyűlöletet, amelynek koncentrált formája, szubsztanciája, Furet szemében, a burzsoá gyűlölete.

Kezdetben volt tehát a szenvedély. De mit lehet kezdeni egy ily szegényes antropológiai invariánssal? A szenvedély pedig – mint tudjuk – az illúziók szülőanyja. Ám mit lehet kezdeni egy ilyen soványka pszichológiával? Ahhoz, hogy a történelmet a szenvedély által lehessen magyarázni, elkerülhetetlen, hogy a szenvedélyt megtöltsük némi történelemmel. Ha viszont a történelmet mozgató szenvedélyeket egyszer már beillesztettük a polgár létébe és a liberális demokráciába, többé nemigen szükséges a történelemre hivatkoznunk ahhoz, hogy magyarázzuk e szenvedélyeket.

Márpedig a nagy illúzióra vonatkozó nagy szenvedély szinte semmit sem magyaráz meg, sem az “alapvető illúziót”, sem az összes többi egyéb illúziót, amely végigkíséri a századot. Először is azért nem, mert a burzsoázia iránti népi gyűlölet sohasem volt sem kizárólagos, sem egynemű. Másodszor: a burzsoáziának a szellemi megosztottságból következő öngyűlölete voltaképpen csak arra a zavarodottságra mutat rá, ami egyes értelmiségi alakjaira jellemző: a férfiak és nők azon millióinak illúziói, akik ilyen vagy olyan okból szimpátiával tekintettek a Szovjetunióra, nem is létezik Furet számára, vagy azokat csak az elitek illúzióinak prizmáján át láttatja. És végül azért sem, mert a Sztálin korabeli Szovjetunió realitásaival kapcsolatos vakság nem csupán a forradalmi szenvedély áldozatait jellemezte.⁵ Illúziók váltották egymást, egymásra rakódtak, s mindez anélkül, hogy ezeket vissza lehetne vezetni egyetlen forrásra: illúziók a tervgazdálkodás felszabadító jellegéről; antifasiszta illúziók a Szovjetunió demokratikus elkötelezettségéről; antikolonialista illúziók az elnyomott népek egyenjogúsításával kapcsolatban…

A forradalmi szenvedély – jóllehet minden jel arra mutatott, hogy lecsillapodott – csak arra várt, hogy reaktiválják. Hogyan? “Az első világháború által”, amely – Furet szerint – persze szintén teljesen véletlenszerűen következett be: “Senkinek nem sikerült még bebizonyítania, hogy e háború végzetszerűen be lett volna kódolva a nagyhatalmak gazdasági vetélkedésébe.” Furet – szokásos eljárását követve – az általa vitatott interpretációnak csak karikatúraszerű változatáról vesz tudomást, hogy ne kelljen szólnia annak kidolgozottabb variánsairól, vagy egyszerűen, hogy elhallgathassa a tényeket, amelyeket e verziók kimunkálásához felhasználtak. Hogy érveléséből kiküszöbölje az elégtelen magyarázatokat, Furet helyénvalónak látja, ha megszabadul minden felesleges ballaszttól. Mindenekelőtt számára ez a háború lényegében demokratikus természetű; amint a gazdasági tényezőket egyetlen kézmozdulattal félresöpörte, a háború alatt és után megnyilvánuló osztályviszonyok máris figyelmen kívül hagyhatók. Furet azt akarja kimutatni, hogy a háborút hazafias tömegek kezdték el, mert csak ezzel tudja megmagyarázni, hogy belőle az emberek a háború által kondicionált tömegként kerültek ki. Az osztályok korát ezáltal azonnal átalakítja a tömegek korává. Immár kész a díszlet: a háború éleszti fel azokat a francia forradalommal megszülető szenvedélyeket, amelyek meghatározzák a század történelmét. “A XX. századi kommunizmus eszméje” ezáltal kész a színen való megjelenésre.

Az első világháborúban megtestesülő véletlenhez még egy akcidencia társul: az októberi forradalom. Ha ez az esemény “valószínűtlen”, akkor újítási törekvéseinek “sincs túl sok valószínűsége”. Ez azt jelenti, hogy az orosz forradalom semmilyen szempontból nem volt sem szükségszerű, sem jövőbe mutató. Hogy a lehető leggyorsabban megközelíthesse magát a “kommunista eszmét”, Furet láthatóan szükségesnek tartja, hogy minden gátlás nélkül átvágja magát a “kommunizmus történetének” sűrűjén. Kiforgatja a történelmet, hogy bemutathassa az eszmét, pontosabban azt, amit ebből az eszméből láttatni akar. Az 1917 februárjában kezdődő folyamat egész társadalmi dimenziója elvész; minden olyan “orosz sajátosság”, mint például a szovjetek formájában megjelenő népi önszerveződés, egy csapásra eltűnik. Az orosz kísérlet radikális újszerűsége megszűnik. Az orosz forradalom elemzésének sematizmusához azután a bolsevik párt tevékenységének karikatúrája társul. Vajon Furet csak azért egyszerűsít, mert az ő témája nem a kommunizmus története? Lássuk csak. Furet értelmezése konzekvens logikán alapul: minél rémisztőbb az orosz forradalom képe, annál jobban kidomborodik annak az illúziónak a jelentősége, amelyet ez a forradalom váltott ki, és annál könnyebb lesz megmagyarázni ezt az illúziót.

Minthogy “Október univerzális bája” nem más, mint “egy univerzális Október illúziója”, elég tudomásul venni ennek meghiúsulását, és máris leleplezhetjük ezt az illúziót, s az egész forradalmi folyamatra ki lehet terjeszteni az e kudarcból kirajzolódó karikatúraszerű képet. A forradalom eme verziójának köszönhetően Furet-nek sikerül rejtélyként beállítania a forradalom szétsugárzását: “Van valami különleges és kissé rejtélyes abban, hogy a szovjet forradalom eszméje ily könnyen univerzálissá válik.” Furet szavaiban itt legalább nincs semmi rendkívüli, sőt állítása teljesen logikus: valóban hogyan lehetne megmagyarázni azt a hatást, amit Október az emberek millióira gyakorolt, ha ezt az eseményt előzőleg pusztán politikai dimenziójára redukáljuk, politikai dimenzióját pedig egy elsietett, elhibázott puccsra korlátozzuk?

Furet, miután a győztesek perspektívájából lehetetlennek nyilvánítja az orosz forradalmat, nem mulasztja el, hogy – történészi leereszkedéssel – visszamenőleg adjon stratégiai tanácsokat Leninnek. Pedig a történészt, a múlt letéteményesét semmi sem kényszeríti arra, hogy úgy viselkedjen, mint egy részvényes: felvegye utólagos tisztánlátásának járadékait anélkül, hogy tudomást akarna venni a tapogatózva előre haladó történelemről. Az orosz forradalom mérlegének megvonására még mindig nem került sor, Furet azonban előre tudja, hogy a forradalomnak mely pillanatban kellett volna befejeződnie: még a kezdete előtt. Február 27-i keretei között a forradalom elérte a történelmileg tolerálható határt: a liberális demokráciát…

Furet nem bonyolítja feleslegesen a dolgát: a szovjet kísérlet egyetlen nagy zárójelbe fogható egység, ahol is a zárójel a Téli Palota ostromával nyílik meg, s a berlini fal lerombolásakor zárul be…

Nem szívesen bár, de Furet kötelességének érzi, hogy “belemenjen annak a kérdésnek a boncolgatásába, hogy mi az, ami Lenint és Sztálint összeköti, s mi választja el őket egymástól”. Egyszerű engedmény, amit aztán gyorsan semmissé tesz, mivel “semmi sem szól az ellen, hogy egyszerre tekintsük őket egyeknek és különbözőknek”, hiszen közöttük – pontosabban az általuk folytatott politika között – csak fokozatbeli különbség létezik. Ezt a szemléletet követeli meg Furet tézise: az orosz forradalom egyetlen egység, amelyet esetleg két szakaszra oszthatunk; ám csak egyetlen kommunizmus létezik, mely az első bolsevizmusból átvezet a másodikba. Lenintől Sztálinig csupán annyi történik, hogy egy hegemonikus pártból totalitárius párt lesz. Sztálin győzelme “megváltoztatja a bolsevizmus és az univerzalitás viszonyát, a hangsúly az internacionalizmusról a nacionalizmusra tevődik át”: egyszerű elhajlás, tartalmi változás nélkül. Az Október univerzalizmusától a “szocializmus egy országban” gondolatáig vezető utat vizsgálva, “ha nem is átalakulást, de elmozdulást megfigyelhetünk”: amiről tehát szó van, egy egyszerű (hangsúly)áthelyeződés. Lenintől Sztálinig mindvégig ugyanarról a folyamatról van szó. A sztálinizmus tehát nem más, mint az orosz forradalom legfelsőbb foka, hogy aztán Furet számára a kommunizmus legfelsőbb fokává váljon.

Senki sem tagadhatja, hogy a bolsevik párt szervezeti alapelvei, a hatalom megszerzésének és gyakorlásának lenini koncepciója közrejátszott a bürokrácia hatalomra jutásában. Hogy a Lenin idején hozott kivételes intézkedések távolról sem voltak vitathatatlanul helyesek, ez annál is inkább nyilvánvaló, mert a kommunisták is (és nem is akárkik) vitatták ezeket és harcoltak ellenük: gondoljunk csak Rosa Luxemburgra vagy a “munkásellenzékre”. Evidencia, hogy ezek az intézkedések vetették meg az alapjait Sztálin hatalmának, aki aztán a maga hasznára fordította azokat. Semmi sem kényelmesebb tehát, mint az, hogy egyetlen – a szándékot és a funkciót, a célszerűséget és az ésszerűtlenséget egybemosó – szóval fejtsük meg Lenin és Sztálin rejtélyes kapcsolatát: Lenin előkészítette Sztálin uralmát. Furet-nek elég annyi, hogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan. Pedig bármi is legyen a felállított hipotézis – hogy Sztálin győzelme szentesítette a forradalom kudarcát már 1929 előtt, vagy hogy ez a győzelem egy ellenforradalmi fordulatot jelentett a Szovjetunióban – a szovjet forradalom egysége visszamenőleges mítosz: egyszerű elismétlése annak a mítosznak, amit éppen a forradalom sírásói: Sztálin és hívei terjesztettek.⁶

Furet – mielőtt végigtekintené a kortársaknak a sztálinizmussal kapcsolatos illúzióit 1932 után – a “testvér-ellenfelek”, a kommunizmus és a fasizmus “összehasonlító történetét” tárja elénk. Ennek magyarázata egyszerű: a kommunista illúzió valódi mibenléte csak a fasizmus és a nácizmus tükrében mutatkozik meg.

Az elemzés célkitűzése azonban szalmaszálként söpri félre az összes módszertani szempontot.

Mindenekelőtt az összehasonlításnál láthatjuk ezt. Ami lényeges Furet számára, az a “kommunista és a fasiszta rezsimek összehasonlíthatósága a liberális demokrácia szemszögéből”. Ez a szempont persze nem illegitim – minden összehasonlítás termékeny lehet –, de természetesen nem csak ez az egyetlen szempont létezik. Még az sem biztos, hogy a hegycsúcsra felérve szabad kilátásunk nyílik, főleg, ha az összehasonlítás kiindulópontja azonos a céllal: a liberális demokrácia a történelem igazsága, ezért minden összehasonlításnak ez a próbaköve; a liberális demokrácia a történelem sója (értelme), ezért hasonlíthatók össze ellenfelei olyannyira, hogy egy ponton azonosaknak tekinthetők: “A szovjet forradalom nem valami jövőbe mutató dolog, hanem egyike az európai történelem nagy reakciós, antiliberális és antidemokratikus kísérleteinek, a másik pedig a fasizmus és annak különböző formái.” Ahhoz azonban, hogy azt állíthassuk: mind a fasizmus, mind a kommunizmus reakciós forradalmak, először ki kell mutatni, hogy itt két forradalomról van szó, azután pedig – minthogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan – rátérhetünk arra, hogy egyetlen forradalomról beszéljünk. Az az érv, amely lehetővé teszi, hogy a kommunista illúzió egységességét végigvigyük a Szovjetunió egész történelmén, most másodszor is jó szolgálatot tesz: fontos újólag leszögezni, hogy csak egyetlen kommunizmus létezik, jellegében ugyanolyan Lenintől Sztálinig, és azután máris kimutatható a kommunizmus és a fasizmus lényegi egysége, azonossága. Hogyan lehet a fasizmust és a kommunizmust antiliberális lényegükre, a kommunista eszmét pedig reakciós lényegére redukálni?

Első lépés: a társadalmi tényezők figyelmen kívül hagyása, illetve töredékeinek félresöprése. Furet elvet minden olyan magyarázatot, amely a társadalmi viszonyokra, illetve ezek átstrukturálódására alapozna: a társadalom atomizált (éppen ez az atomizáltság a definíció lényege), és dinamikája kizárólag a szenvedélyek játékából fakad. Hogy így azután a társadalom végül már csak azoknak a szenvedélyeknek szintjén létezik, amelyek a burzsoá uralom alapvető törékenységéből következnek, nos, ezt már korábban megállapítottuk. A politika maga is e szenvedélyek zsákmányává lesz, így aztán a szenvedélyeknek meghatározó szerep jut a totalitárius katasztrófákban. De így az osztályviszonyok és az erőviszonyok egyre inkább megfoghatatlanná válnak: minthogy a politika nem a társadalomból következik, a politika autonóm magyarázó elvvé válik. Ebben az alapzat nélküli történelemben a kauzalitás a súlytalanság állapotába kerül.

Második lépés: az esetlegességek előtérbe helyezése. Furet számára a bolsevizmus és a fasizmus teljes egészében megmagyarázható két történelmi véletlennel: egy véletlenszerű háborúval és néhány kivételes személyiséggel.

A fasizmus és a sztálinizmus tehát megmagyarázzák egymást, hiszen mindkettő magyarázata a háború. És mi lett közben a liberális demokráciával? Az nem tehet semmiről, hiszen a másik kettő túsza. Furet előkészületeket tett, hogy megválaszoljon egy olyan kérdést, amelyet egyenesen nem mer feltenni, de amely mégis mindig jelen van: hogyan lehetne elkerülni az olyan magyarázatot, amely a kapitalizmusra, a polgári társadalom ellentmondásaira, a társadalom osztályokra tagozódására, a liberális demokrácia misztifikációira teszi a hangsúlyt? A válasz egyszerű: Furet megelégszik azzal, hogy követendőként “a történész klasszikus eljárását” ajánlja: “számba venni az eszméket, a szándékokat és a körülményeket”. Ezzel aztán ez a királyi út egyszerű kerülőúttá válik, hiszen kikerüli a gyökereket éppúgy, mint a struktúrákat, és csak az eseményekkel kapcsolatos okokat vizsgálja. És ha a leltár szelektív, ez nem a helyhiány miatt van, hanem magából az alapelvből következik: Furet megszűri a történelmet, mint ahogy a lencsét válogatják.

Maga a magyarázat már a gyökereknél “rövidre van zárva”. Bár a totalitarizmus elválaszthatatlanul kötődik a múlthoz, az előzményekhez, amelyek ott munkálkodnak a század történelmének mélyrétegeiben, Furet elkeseredett erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a totalitarizmust rövid távú, pillanatnyi okokkal magyarázza.⁷

A liberális történelem csak úgy tudja értelmezni az eseményeket, ha lemond azok magyarázatáról. Ráadásul ez az értelmezés szigorúan retrospektív, vagy mondjuk így: nótáriusi (jegyzői).

A nótáriusi történetírás

Miután tudósított bennünket a francia forradalom végéről, Furet most a kommunizmus eszméjének halotti könyvét nyitja ki.⁸ Jó történészként Furet arra is szakított időt, hogy felállítsa a történelem ítélőszékét. S az ítélet meg is született: a szovjet kísérletből nem maradt fenn semmi.

A hidegháború véget ért, de Furet a maga módján az orosz kölcsön visszafizetését követeli. A sztálinista kommunizmus összeomlása egy ideig még jó alkalmat kínál: lehetővé teszi, hogy a sztálinizmus katasztrófáját, a kapitalizmus kritikáját és a kommunizmus horizontját egyszerre diszkreditálja.

A mű előszava a “tabula rasa” jegyében íródott; az utószóban aztán ugyanez ismétlődik meg. Ami igaz a kelet-európai sztálinista rezsimekre, Furet szerint igaz magára a kommunizmusra is. A tegnapi kommunizmusból – illetve abból, amit annak tekintettek – mára “egyetlen eszme sem maradt”. Vagyis maga a kommunizmus eszméje semmisült meg. A szerényen dicsőített jelennek az a szerepe, hogy megerősítse ezt a végrendelkezést: “a kommunista rezsimek maradványai között semmi mást nem találunk, csak a liberális demokrácia ismerős elemeit”. A konklúzió megerősíti a bevezetés mondandóját: a kommunista rezsimek átadják helyüket “a liberális demokrácia eszköztárának.”

A kommunizmus bukása eltörli múltját, és a nótáriusi történetírás azzal fizeti ki ezért a múltért, hogy megfosztja bármiféle jövőtől. “Egy másfajta társadalom eszméje szinte elgondolhatatlanná vált, és a mai világban egyébként sincs senki, aki egy új koncepciónak akár csak a vázlatát is felvetné. Íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, melyben élünk.” Ha pedig a múltat eltemettük, a jövő pedig elgondolhatatlan, nem marad más hátra, mint felélénkíteni a jelenbe való belenyugvás fakó színeit a kimúlt történelem iránti vezekléssel: derék vallásos hozzáállás ez, amely lehetővé teszi, hogy racionalizáljuk a posztumusz dühöt…

A történész, a befejezett tények nótáriusa, a tények hitelességének ellenőre megfogalmazza tehát a történelem testamentumát. Fő törekvése, hogy felidézze illúzióink útját, s eközben megfoltozza az igazság foszlott szövetét, hogy a szabadság merészségét beburkolja a történelem halotti leplével.

Hogy Furet kénytelen magát történelem végi pozícióba helyezni, nos, ez a történelem miatt van így – legalábbis ő ezt hiszi, vagy úgy tesz, mintha ezt hinné. És ha ennek a végnek bizonyossága még kérdéses, akkor improvizálni kell

Furet egy álmot lát: a mozdulatlan történelem álmát – egy kihűlt, kanalizálható történelmet, hiszen az meghatározható már azelőtt, hogy végbemenne –, egy olyan történelmet, amely a lehetséges határai között marad. Ez a lehetséges azonban csak a valóban megtörténtek sivár ismétlésére korlátozódik.

Furet nem hisz az előre meghatározott, az okság által megszabott történelemben: helyet ad a lehetségesnek, de ez egy megvalósuló lehetséges, amit állandóan szembe állít az absztrakt lehetségesekkel. A valódi, de meg nem valósult lehetségessel nem foglalkozik. Pedig a történelem minden szakaszában több lehetőség is nyitva áll, s ezek mindegyike módosíthatja a történelem menetét. Semmiféle – akár előre tekintő, akár visszamenőleges – tudással nem lehet ezeket teljes bizonyossággal megítélni. A szovjet demokrácia kiszélesítésének perspektívájában például az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása egy merész lépés vagy apró epizód is lehetett volna. Végzetes lépésnek bizonyult, ahogy ezt Rosa Luxemburg is felismerte. De az sehol nem volt megírva, hogy az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásának törvényszerűen minden demokratikus forma elvetése legyen a következménye. A forradalom nemzetközivé szélesedésének perspektívájában a breszt-litovszki béke csak egy átmeneti meghátrálás. Semmiféle csillagállásban nem volt megírva, hogy ez szolgáljon majd kaucióként a “szocializmus egy országban” teóriájához. Ugyanebből a szempontból nézve az orosz forradalom ideiglenes visszavonulásai nem készítették elő sem a vadkapitalizmushoz való visszatérést, sem a gyilkos kollektivizálást. Csak a retrospektív történetírás látja ezt végzetszerűnek, a szemlélő és a történelmi cselekvő szempontjainak felcserélésével.

Furet felfedezi a XX. század történelmének néhány paradoxonát. De a történészi észjárást megbotránkoztató paradoxonok megfogalmazása általában egész népeket romlásba döntő szerencsétlenségeket takar. Furet paradoxonokról alkotott mondanivalójának megvan a maga – szabadon és egyoldalúan megállapított – súlypontja, mivel szándéka nem az, hogy megmutassa, miként lett tússzá, miként lett semlegesítve, legyőzve – néha a teljes megsemmisülésig – az emancipáció, hanem az, hogyan vált a liberális demokrácia egy kvázi-összeesküvés legfőbb áldozatává. Ezért privilegizálja annak hőseit, a liberális ellenállókat, akik szembeszálltak a kor két szörnyetegével: sem a sztálinizmusból kitörni nem tudó kommunistáknak, sem azoknak a forradalmároknak, akik szakítottak mind a fasizmussal, mind a sztálinizmussal, nem jut más, csak távolságtartó szánalom.

Sok példát lehetne még elősorolni, de Spanyolország – hogy Furet kedvenc kifejezésével éljünk – kitűnő “vizsgálódási terepet” kínál ahhoz, hogy megítélhessük Furet esszéjének értelmét. Művének azok az oldalai, amelyeket a spanyol polgárháborúnak szentel, a legjobbaknak tekinthetők. De miközben megpróbálja elősorolni a demokratikus kormányok be nem avatkozási politikáját magyarázó helyes és helytelen érveket, elmulasztja megemlíteni a spanyol tragédia legfőbb paradoxonát: a be nem avatkozási politika következtében a Köztársaságot a Szovjetunió segítsége nélkül azonnal legyőzték volna, a szovjet beavatkozás következtében viszont a Köztársaság szükségszerűen bukásra volt ítélve. A spanyolországi szovjet beavatkozásból következő szerencsétlenségekkel azonos súllyal esik latba a demokratikus országok kitérő taktikája, akik ezzel szabad folyást hagytak a sztálinista politikának, amit egyébként Furet nagyon jól leír. Furet azonban a be nem avatkozási politikának csak arról a vetületéről vesz tudomást, amellyel a demokráciák arra akarták kényszeríteni a szovjeteket, hogy ők se avatkozzanak be a konfliktusba. Egy olyan műben, amelyet mindvégig az a szándék hat át, hogy bebizonyítsa, nem lehet úgy kommunistának lenni, hogy ne lennénk egyúttal sztálinisták is, Furet-nek nincs sok mondanivalója a spanyol forradalmárok tragikus elszigetelődéséről, akiket a liberális demokráciák elvből nem támogathattak, s akiket Sztálinnak – ugyancsak elvből – támogatnia kellett, s éppen ezzel járult hozzá bukásukhoz.

Furet ékesszólóan írja le annak az antifasizmusnak a paradoxonát, amely nem vonhatja kétségbe a sztálini rendszert, de – legalábbis nyíltan – nem is harcolhat ellene. De Furet csak a liberális antikommunizmus elszigeteltségéről tesz említést, a forradalmi antisztálinizmus jelentőségét elhanyagolhatónak – legfeljebb erkölcsi jelentőségűnek – tekinti. Ugyanilyen szellemben nem tudja és nem akarja a század tragikus–ironikus vonásai közé sorolni azt a körülményt sem, hogy a kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia válságai kezdetben legitimálták a sztálinizmust, hogy aztán majd a sztálinizmus összeomlása legitimálja a kapitalizmust és a parlamenti demokráciát. Furet leírja az első felvonást, amikor megmutatja, hogy az 1929-es válság után hogyan erősíti meg presztízsét a Szovjetunió egy olyan társadalom illúziójával, amelyben a kapitalizmus válságai a tervgazdálkodás csodáinak köszönhetően elkerülhetők, illetve leírja azt is, hogy e “csodák” hogyan tették lehetővé, hogy a sztálinista rendszer elleplezze bűneit. Az utolsó felvonásban azonban Furet egy aszeptikus verziót kínál nekünk: a boldog végkifejlett kedvéért fenntartások nélkül kitart a kapitalizmus visszanyert szűziességének illúziója mellett.

Bárhogy is csavarjuk azonban a történelmet, a tények tények maradnak: a demokraták és a sztálinisták közösen képviselt “antifasizmusa” kétségtelenül vakká tett a Szovjetunió valódi természetével szemben, s az utóbbi számára zálogul szolgált. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a Szovjetunió nagyban hozzájárult Hitler vereségéhez. Bárhogy is értelmezzük a liberális demokráciát, a tények makacs dolgok: egy sztálinizált munkásmozgalom és egy totalitárius állam léte sarkallta arra a demokratikus államokat, hogy bevezessék a nőkre is kiterjesztett általános választójogot, hogy az emberi jogok közé beemeljék a szociális jogokat is, hogy önként vagy kényszer hatására, a “hidegháború” ellenére és miatt, de elfogadják a dekolonizáció tényét. Ezek az érvek elégségesek azok számára, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a sztálinizmusnak pozitív vonásai is vannak, s ezek miatt a sztálinizmus mérlege összességében nem lehet negatív: ezt az ájtatos és botrányos, a “globálisan pozitív mérleg” és a “mindezek ellenére pozitív eredmények” szlogenjeivel operáló szemléletet mi nem osztjuk. A XX. század valóban tragikus évszázad, mert ez a paradoxonok évszázada: egy olyan évszázad, amelyben a sztálinizmus minden veresége azzal fenyegetett, hogy a proletariátus vereségét hozza magával; olyan évszázad, amelyben a nácizmus feletti győzelem a sztálinizmus győzelmével járt együtt. Egy olyan évszázad, melyben a sztálinizmusnak sikerült adósává tennie az ellenfeleit azzal, hogy időnként segítséget nyújtott nekik; ahol a sztálinizmus támogatta a nemzeti felszabadító mozgalmakat – miközben ezzel saját expanzív céljait is szolgálta –, majd utóbb cserben hagyta őket. Ez a század tele van tragikus paradoxonokkal: mivel a demokráciának – legyen az liberális vagy sem – a sztálinizmussal szembeni adósságai csak még hangsúlyosabbá teszik a jóvátehetetlen tényeket.

Furet szerint a történelem tanulsága egy nagy, megkönnyebbült sóhaj: semmiféle jövő nem fenyeget minket. Az egy lehetetlen múlt felé forduló ellenforradalom és az elérhetetlen jövő felé forduló forradalom között csak a meghaladhatatlan jelen marad nekünk: “íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, amelyben élünk”.

(Ford.: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezzel kapcsolatban hadd utaljak Denis Berger-vel közösen írt munkánkra: Convoiter l’imposible. L’utopie avec Marx. Albin Michel, Párizs, 1995.

² Furet itt valóban Rousseau-ra és Tocqueville-ra utal. Először is Tocqueville-ra, aki állandóan hangsúlyozza, hogy “az osztályok nagy összevisszaságában minden osztály valami másnak kíván látszani, mint ami” (De la démocratie en Amérique. Garnier-Flammarion, Párizs, 2. k. 64.), s aki többször is említi a kitűnni vágyást, amely a demokratikus társadalmak polgárait vezérli, illetve az ambíció fontos szerepét. Azután Rousseuau-ra is, legalábbis a második Értekezés Rousseau-jára – pontosítja Furet –, hiszen nem feledkezhet meg arról, hogy A társadalmi szerződés íróját kell felelősnek tartani a (jakobinus) terror ideológiájáért. Rousseau azonban a kitűnni vágyás szenvedélyét az egyenlőtlenségből eredezteti, míg Tocqueville azt az egyenlőségből vezeti le.

³ Ismét egy Tocqueville-re utaló gondolat, mivel szerinte a feltételek egyenlőségéből születik meg az egyenlőség iránti – mind kielégíthetetlenebb – szenvedély (I. m. 2. k. 119. és 122.).

⁴ F. Furet – D. Richet: La Révolution française. Nouvelles Éditions Marabout, Párizs, 1965. 210.

⁵ Ám amikor az efféle megtévedettekről van szó, Furet-nek ismét van egy ad hoc magyarázata: “ennek az elvakultságnak mélyebb alapja van, mint a tradícióhoz való egyszerű kötődés: az emberek képtelenek megítélni azt, ami még nem történt meg”.

⁶ Furet nem habozik kijelenteni, hogy az orosz forradalom 1920–21-ben fejeződött be. És igazat adhatunk neki – még ha a sztálinizmus kommunista bírálói vitatják is ezt –, amikor a kronstadti felkelés leverése pillanatára teszi a forradalom vereségét. Minek kell akkor tekintenünk azt, ami ezután következik? Mert az orosz forradalom eme első halálát legalább még egy második követi: “az első bolsevizmus Sztálin győzelmével ér véget. (…) A forradalom ezzel meghal.” Ugyanaz a forradalom tehát kétszer hal meg, nem is beszélve a végső összeomlásról – ez azért egy kicsit sok.

⁷ Kétségtelen, hogy Hannah Arendt, aki képes volt különbséget tenni az eredet és az okok között (ahogy azt Furet is elismeri), csak a náci rendszernek az imperializmusban és az antiszemitizmusban rejlő eredetét vizsgálta, de ő legalább nem próbálta meg azt (amire Furet utóbb biztatja), hogy ezek jelentőségét tagadja, csak hogy megkönnyítse a nácizmusnak a sztálini rendszerrel való összehasonlítását.

⁸ Ha Furet kijelenti, hogy a francia forradalom véget ért, ezt nem csak azért teszi, mert most, miután minden szenvedély kihunyt, a történész hideg tekintetével végre munkához láthat: hanem azért is, mert jelenünket is ez a vég definiálja. Ezt erősíti meg Furet írása (La France unie), amely a Jacques Juillard-ral és Pierre Rosanvallonnal közösen írott, La République du centre című könyvben jelent meg (Calmann-Lévy, Párizs, 1988).

A nyolcvanas évek eleje óta a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötött feltételekkel nyújtottak hitelt az eladósodott államoknak. Ezek a feltételek gyakran nyíltan is magukba foglalták az emberi jogok érvényesítése terén való előrelépést. Valójában azonban éppen az elvárt gazdasági programok teszik lehetetlenné a politikai, gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülését.

A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő társadalmi-politikai rendben.

Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni lehetett a vitát.

A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi jogok – és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok – alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését, aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.

Atlanti koncepció

Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye – azt a háborúban kialakult erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének, domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó európai országoktól is.

1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték – ahogy akkor már nevezték: – az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik") birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót állíthasson szembe.

Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei – bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére – nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire állam).

Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor – a háború alatt nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében – már egyébként is igen erős volt.

Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30) elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez, amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár- és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).

Az emberi jogok fejlődése

A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.), a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz, jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX. század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága – hasonlóképp a jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez – a háború utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás fogalmi keretét.

Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette, hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan: ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.

A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve (utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg – változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.

A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán – Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig – minden aktív liberális politikus támogatását élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.

Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták, a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított, mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan kiterjedhetett, lehetővé téve számukra – legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.

A feltételesség

A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez. Az elmúlt három évtizedben – az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében – a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő" országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális, környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük helyreállítása érdekében.

Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.

Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani a gazdaságpolitikákat, hanem – ennek következményeként – arról is, hogy bármely kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által – sőt néha még saját maga által is – ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.

Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből való kiközösítés vár.

Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény – szabad versenyt hirdető ideológiájával ellentétben – monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem, vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)

A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség" kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás" (good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor: a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország, Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak, amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat nagyon komolyan felelősségre vonnák.

Az átmenet és az emberi jogok

Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.

Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való viszonyát nézzük.

1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági megállapodás, röviden TGM).

Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség – egy mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva – arra kényszerítette a törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi rendezését, így például – korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére – meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének létrehozása.

Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani. Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták ki.

A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta – részben a Bokros-csomag, részben más okok miatt – valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén – akár mérsékelt, akár militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra – olyan politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is lehetne).

A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a "stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra. Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.

Elhúzódó vita

A hitelek feltételességének romboló hatásait – közgazdasági, szociológiai, jogi és más szempontokból – számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.

A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.

Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz; ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány műkődésének, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetiségét és egyedülállóságát elemzi az írás.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány célkitűzései (programja) megvalósulásának, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetisége és egyedülállósága abban foglalható össze, hogy:

1. a szocializmus felépítését célul kitűző pártok választási győzelemmel először szerezték meg a politikai hatalmat békés körülmények között;
2. elsőként tehettek és tettek kísérletet a szocialista eszmék életbe való átültetésére a polgári demokrácia feltételrendszerében, a képviseleti demokrácia eszköztárának felhasználásával;
3. az SZKP XX. kongresszusa után első ízben kínálkozott alkalom a szocializmushoz vezető békés útról szóló elméletnek a gyakorlati tapasztalatokkal való összevetésére;
4. ez volt az első próbálkozás az eurokommunizmusban fogant demokratikus szocializmus megvalósítására.

Nem célom a népi egység pártjai, illetve a kormány politikájának és tevékenységének bemutatása, eredményeinek méltatása vagy hibáinak elemzése. Inkább az "elsőnek lenni", "elsőként tenni" szituációjával összefüggő elképzeléseket, terveket és a realizált gyakorlatot kívánom ismertetni a Népi Egység választási és kormányzati programja, Allende elnöknek a kongresszushoz intézett éves üzenetei alapján.

Chile társadalmi-politikai rendszere leginkább a nyugat-európai, elsősorban Franciaország, Olaszország és Finnország intézményrendszeréhez volt hasonlatos a többpárti, liberális parlamenti, arányos képviseleti és elnöki berendezkedésével. 1958-tól a baloldal egységesen lépett fel a választásokon. Az egység tengelyét a szocialista és kommunista párt alkotta. A hagyományos jobboldali pártok hitelüket vesztették. Az általános balratolódást a békés forradalmat igérő, a kommunizmus ellenpólusa szerepét betöltő reformista Keresztény Demokrata Párt próbálta megakadályozni. A hat baloldali párt (Chilei Szocialista Párt, Kommunista Párt, Radikális Párt, Szociáldemokrata párt, Egységes Népi Akció Mozgalom és a Független Népi Akció Párt) koalíciójának elnökjelöltje, Salvador Allende negyedik nekifutásra, az 1970. szeptember 4-én tartott elnökválasztáson szerezte meg a győzelmet.

Az 1969. december 17-én, a Népi Egységben tömörült pártok által elfogadott un. alapvető kormányprogram a következőket tartalmazza:

1. "A forradalmi átalakulások, amelyekre az országnak szüksége van, csak akkor valósulhatnak meg, ha a chilei nép kezébe veszi a hatalmat, és ténylegesen gyakorolja azt."
2. "A népi és foradalmi erők nem azért egyesültek, hogy a jelenlegi köztársasági elnököt újjal váltsák fel, vagy az egyik kormányzó párt helyébe más pártokat jutassanak, hanem azért, hogy a hatalmat a régi uralkodó csoportok kezéből átadják a dolgozóknak, a parasztoknak és a városi, illetve a vidéki középrétegek haladó csoportjainak, és ezen az alapon végrehajtsák azokat az alapvető változásokat, amelyeket az ország helyzete megkövetel. A nép győzelme az ország történetének legdemokratikusabb politikai rendszere előtt nyitja meg az utat."
3. "A politikai struktúra tekintetében a népi kormány előtt a következő kettős feladat áll: megőrizni, hatékonyabbá tenni és elmélyíteni a demokratikus jogokat és a dolgozók vívmányait; átalakítani a jelenlegi intézményeket, egy olyan új államot teremtve, amelyben valóban az összes dolgozó és a nép gyakorolja a hatalmat. A népi kormány garantálni fogja a demokratikus jogok gyakorlását, ennek az egész nép számára szóló egyéni és társadalmi biztosítékait. Ténylegesen érvényben lesz a lelkiismereti, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a magánlak sérthetetlensége és a szakszervezet, illetve a szervezetalakítás joga mindazon megszorítások nélkül, amelyekkel jelenleg az uralkodó osztályok ezeket korlátozzák. Ahhoz, hogy ez valóban megvalósuljon, a munkások, az alkalmazottak, parasztok, telepen lakók, háziasszonyok, diákok, szakemberek, értelmiségiek, kisiparosok, kis- és középvállalkozók, illetve a dolgozók egyéb rétegeinek szakmai és társadalmi szervezetei, az őket megillető szinten megfelelő beleszólási jogot kapnak a hatalmi szervek döntéseibe. A társadalombiztosítási intézmények vezetését például a tagdíjfizetők kezébe fogjuk adni, garantálva számukra az igazgatótanácsok demokratikus és titkos szavazással történő megválasztását. A közszolgáltatási vállalatok irányító tanácsainak és termelési bizottságainak élén saját munkásaik és alkalmazottaik által kijelölt vezetőknek kell állniuk."
4. "Ki fogjuk terjeszteni az összes demokratikus jogokat és biztosítékokat, a társadalmi szervezetek rendelkezésére bocsátjuk e jogok gyakorlásához szökséges hatékony eszközöket, megteremtve azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik az államapparátus különböző szintjein való ténykedésüket. A népi kormány elsősorban a szervezett nép által nyújtott támogatásra fogja alapozni erejét és tekintélyét."
5. "A népi kormány tiszteletben fogja tartani a törvényes keretek között működő ellenzék jogait."
6. "A népi kormány azonnal hozzálát a közigazgatás tényleges decentralizálásához, összekapcsolva ezt a demokratikus és hatékony tervezéssel, ami felszámolja a bürokratikus centralizmust, s valamennyi állami szerv koordinálásával helyettesíti azt."
7. "Minden szintre kiterjedő demokratizálási folyamat és a tömegek szervezett mozgósítása révén a hatalomnak alapvetően új struktúráját fogjuk létrehozni."
8. "A hatalom átvételének napjától kezdve a népi kormány megteremti azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a dolgozók és a nép befolyása társadalmi szervezeteik révén érvényesül a döntések meghozatalában."
9. "Új alkotmány fogja törvényesíteni és szabályozni a néptömegek bekapcsolódását az államhatalomba."
10. "Az egyesült népi erők politikájának fő célkitűzése a jelenlegi gazdasági struktúra megváltoztatása, a hazai és nemzetközi monopoltőke, illetve a nagybirtok hatalmának megszüntetése, hogy megkezdődhessék a szocializmus építése."

Allende a népi egység hatalomra kerülése esetére 40 konkrét szociálpolitikai intézkedés meghozatalát, ezek között minden iskolás gyerek napi fél liter tejjel való ellátását ígérte (és teljesítette).

A baloldal tehát válsztási programjában egyértelműen és világosan megfogalmazta szándékait, a radikális politikai, társadalmi fordulatnak, vagyis a békés rendszerváltásnak a végrehajtását. A választópolgárok többsége a változásokra, erre a programra szavazott. A kongresszus ezt a programot előterjesztő, demokratikusan megválasztott elnököt erősítette meg és iktatta be tisztségébe.

A választási és kormányprogram lényegét tekintve a koalíciós pártoknak a néphatalom megteremtéséről, a gyökeres változások törvényes keretekben való megvalósításáról közösen kialakított koncepcióját tartalmazza.

A népi egység pártjai felvállalták a lakosság 90%-ának, tehát nemcsak a munkásság, a szegényparasztság, a bérből és fizetésből élők, hanem a monopóliumok és a nagybirtokok kiváltságainak megszüntetésével kedvezőbb helyzetbe kerülő városi, falusi középrétegek, vállalkozók, kiskereskedő és parasztgazdák érdekeinek képviseletét, érvényre juttatását.

A chilei baloldal vezetői arra számítottak, hogy a viszonylag fejlett polgári intézményeket felhasználhatják az akut gazdasági és társadalmi problémák gyors megoldására, s ennek sikeres végrehajtásából gerjedő lendülettel pedig úgy alakíthatják a politikai intézményrendszert, hogy az megfeleljen a nép érdekeinek. Abban is bíztak, hogy az egységes baloldali erők képesek lesznek az uralkodó kisebbséget rákényszeríteni a társadalmi többség akaratának tiszteletben tartására, a parlamenti demokrácia játékszabályainak betartására.

Allende elnök tisztában volt azzal, hogy választási győzelemmel a politikai hatalom egyik fontos ágát, csupán a végrehajtó hatalom felső sávját, a kormányzást sikerült megszerezni. Ezért mondhatta beiktatási beszédében, hogy "jelenleg a nép kormányoz, és ez a helyzet lehetővé teszi, hogy hatalomhoz jusson".

A kormányra került baloldali vezetők tisztában voltak azzal is, hogy a kitűzött célok teljesítésének legfőbb biztosítéka a politikai és gazdasági hatalomnak a szervezett nép általi ellenőrzése. Tudták, hogy kizárólag a meglévő hatalmi szervek felhasználásával lehetetlen lesz a tervezett fordulatot végrehajtani. Ezért nagy fontosságot tulajdonítottak a népi öntevékenység kibontakoztatásának, a szervezkedési jog maximális kiszélesítésének. Azt gondolták, hogy a szabadságjogok bővítése, tényleges gyakorlásának biztosítása, a negatív, visszahúzó vonások elhagyása, az előremutató, pozitív tényezők erősítése és szélesítése elősegíti a megígért változások politikai harc útján való végigvitelét.

Chilében rendkívül gazdag hagyományai voltak a helyi, civil, szakmai, érdekvédelmi szervezetek, kulturális, művelődési egyletek, klubok stb. tevékenységének. Közülük kiemelkedtek az ún. lakóhelyi (szomszédsági) bizottságok, amelyek részeseivé váltak a kormányzati mechanizmus helyi ügyintézésének. A bizottságok választott vezetői révén részt vettek a lakóhelyfejlesztési akciókban (bankkölcsönök megszerzése és felhasználása), fogyasztási szövetkezetek szervezésében, a helyi igényt kielégítő kisüzemek létesítésében stb.

A munkásság szervezettsége magas fokú volt. A Chilei Dolgozók Egységközpontja (szakszervezetek) a szervezett dolgozók 90%-át tömörítette magába. A kormánnyal kötött megállapodás alapján az Egységközpont részt vett az állami és vegyesvállalatok irányításában, az ár- és ellátási politika kidolgozásában és végrehajtásának ellenőrzésében. Kritikus helyzetekben Allende elnök a katonák mellett a szakszervezeti vezetőket is bevonta a kormányba.

Az 1970. évi választási kampány idején a népi egységnek 15 ezer helyi bizottsága alakult, melyek az eredeti elképzelések ellenére, önállósult szerepüket felhagyva betagolódtak a nagyobb hagyományokkal rendelkező lakóhelyi bizottságokba.

A növekvő belpolitikai feszültség kedvezett a parlamenten kívüli szélsőséges jobboldali csoportok és a szélsőbaloldali mozgalmak egymást erősítő tevékenységének. Szélsőjobboldali erők terrorakciók elkövetésétől sem rettentek vissza. Az ún. Forradalmi Baloldali Mozgalom kezdettől fogva bírálta a Népi Egység kormányának politikáját, majd szembehelyezkedett vele. Politikai beállítottságukról legjobban jelszavaik árulkodnak: "Szavazás helyett fegyvert!", "Visszalépés helyett előre!". A mozgalom bevallott célja szigetszerűen, ún. "zsebszocializmusok" létrehozásával siettetni a népi hatalomátvételt. A szélsőbaloldali nézetek térnyerése miatt Allende elnök kénytelen volt fellépni ellenük, és arra figyelmeztetett: "Az ország kapitalizmusban él. Kormányom nem szocialista, hanem átmeneti kormány…, amelynek feladata, hogy megnyissa az utat a szocializmushoz. De a szocializmust nem lehet rendeletekkel felépíteni. Nem lehet demagóg kijelentésekkel, jelmondatokkal vagy frázisokkal létrehozni."

A munkásnegyedekben alakult önvédelmi szervezetek, mint az Ipari Védelmi Bizottságok és a Városi Koordinációs Parancsnokságok többsége a szélsőbaloldal bázisává vált.

A helyi szervezetekre a kormány kevés figyelmet fordított, s csak akkor szólította meg őket, amikor erre szüksége volt. Az államigazgatás irányításában nem történt lényeges változás, mivel a kormány törvényben kötelezte el magát, hogy az előző kereszténydemokrata kormány által kinevezett állami tisztviselők a helyükön maradhatnak. A kormánynak végül is nem sikerült az államhatalmi szervek és apparátus zárt rendszerét feltörnie és az újonnan alakult szervezeteket az államigazgatás mechanizmusába bekapcsolnia.

A kormány hozzálátott a monopol-tulajdonok felszámolásához. A kongresszus egyhangú jóváhagyásával államosította a rézbányákat. A bankok és az ipari üzemek részvényvásárlás és tőzsdei ügyletek révén kerültek állami tulajdonba.

Az előző kormány által meghirdetett földreformot a Népi Egység kormánya habozás nélkül, radikális módon végrehajtotta.

Allende elnök döntései elsősorban az amerikai üzleti-pénzügyi körök ellenintézkedéseit váltotta ki, de a kormányzatiakét is. Ma is időszerűek az elnöknek, 1972 októberében, az ENSZ közgyűlésén elhangzott szavai:

"Szemtanúi vagyunk annak, hogy valóságos frontális konfliktus alakult ki a nemzetek feletti korporációk és az államok között. Az államok alapvető politikai, gazdasági és katonai döntéseibe beavatkoznak olyan nemzetközi intézmények, amelyek tevékenységét nem ellenőrzi egyetlen parlament, egyetlen kollektív érdekeket képviselő intézmény sem. Egyszóval, aláássák a világ politikai struktúrájának az egészét. Ezeknek a kalmároknak nincs hazájuk. A terület, ahol működnek, nem jelent számukra semmilyen gyökeret, csak az érdekli őket, hol érnek el nagyobb hasznot. Ezt a mondatot nem én találtam ki, hanem Jefferson."

Tagadhatatlan, hogy Allende elnöksége idején, különösen annak második felében valóban voltak nagyszabású utcai tüntetések, az ország működését időről időre megbénító sztájkok. De nem felel meg a valóságnak, hogy az elnök és a Népi Egység kormánya elvesztette volna a nép, a szavazópolgárok támogatását. Allende 1970-ben a leadott szavazatok 36,3%-ával győzött az elnökválasztásokon. Az 1971 áprilisában tartott helyhatósági választásokon a népi egység pártjai a szavazatoknak több mint 50%-át szerezték meg. Az 1973 márciusában megrendezett kongresszusi választásokon pedig 43,39%-ot kaptak.

Szembeötlő s egyben árulkodó is, hogy a hatalmat kíméletlen erőszakkal megszerző tábornoki junta demagóg módon, de kénytelen volt a rézbányák államosítását elismerni, és kezdeti közleményeiben az ország népét arról biztosítani, hogy tiszteletben fogják tartani a dolgozók jogait, gazdasági és szociális vívmányait, a nagyvállalatok igazgatásában való részvételüket. Azt hangoztatták, hogy a dolgozók részesedni fognak a vállalati nyereségből, a hazafiatlanul elmenekülő tulajdonosok nem kapják vissza lefoglalt gyáraikat, a parasztok maradnak a föld urai, és minden chilei számára megkülönböztetés nélkül élelmiszert biztosítanak.

Chilében senki sem gondolta, hogy egy olyan katonai hatalomátvételre kerülhet sor, amely nemcsak a baloldalra mér csapást, hanem 17 éven keresztül betiltja a pártok tevékenységét, és hatályon kívül helyezi a polgári demokratikus intézményeket is.

Allende abban bízott, hogy a demokratikus hagyományokkal büszkélkedő Chilében nincs és nem lehet talaja az államcsínynek. A politikai ellenzék pedig arra számított, hogy a tábornokok a véres tisztogatás után önként visszaadják a hatalmat a politikusoknak. A tábornokok azonban elhatározták, hogy végérvényesen felszámolják mindazokat a feltételeket – azaz a demokráciát -, amelyek lehetővé tehetnék egy új Allende-féle kísérlet megismétlődését.

A kommunizmust, a szocializmust és a marxizmust olyan vehemenciával akarták betiltani, hogy a katonai cenzúra például a sajtóra vonatkozó 34/73. számú utasításában elrendelte: "A munkás szó minden szövegben kézműves alkalmazottal helyettesítendő. Az elvtárs szó a szókincsből törlendő."

A baloldali pártok elméletileg is igyekeztek szembenézni azzal a kihívással, hogy a történelmileg példa nélküli, Allende szavaival élve, "mindeddig egyetlen esetben sem konkretizált úton kell végigmenni".

Allende elnökként is többször hangsúlyozta, hogy "bármilyen tisztelettel tekint a kubai tapasztalatokra, a szocializmus felépítését célul kitűző két latin-amerikai ország között számos tekintetben megnyilvánuló különbségek a kubaitól eltérő megoldásokat igényelnek". 1970 októberében a New York Timesnak adott nyilatkozatában pedig arról beszélt: "Nem szándékozunk sem a Szovjetuniót, sem Kubát, sem Kínát utánozni. Meg akarjuk keresni saját utunkat, amely megfelel reális viszonyainknak és lehetőségeinknek."

1971. május 21-i, a kongresszushoz intézett első elnöki üzenetében leszögezte: "Chile népe anélkül szerzi meg a politikai hatalmat, hogy a fegyverek használatára kényszerülne. Népünk a törvények adta keretek között valósítja meg a szocializmushoz vezető átmeneti szakaszt anélkül, hogy a kormányzás parancsuralmi formáit igénybe venné." Allende egyúttal szükségesnek tartotta "egy új szocialista modell kidolgozását, melyhez az Olasz és a Francia Kommunista Párt elméleti munkássága adott ösztönzést, de a történelem úgy hozta, hogy a gyakorlati alkalmazásának feladata Chilére hárul".

Erre utalva Kisinger kertelés nélkül fogalmazta meg később az amerikai kormány álláspontját: "A chilei átalakulás sérti az Egyesült Államok érdekeit. Nemcsak közvetlenül, nemcsak Latin-Amerika, hanem Nyugat-Európa miatt is." (Le Monde Diplomatique, 1973. november 28.)

Salvador Allende elnök és a Népi Egység kormánya soha, semmivel sem sértette meg a chilei alkotmányt, az ország törvényeit. A kongresszus által elfogadott programját demokráciában, szabadságban, a pluralista viszonyok fenntartásával, a sajtószabadság, az ellenzék jogainak szigorú tiszteletben tartásával, a tulajdonviszonyoknak a törvényes keretek között történő megváltoztatásával hajtotta végre a megdöntéséig tartó közel hároméves időszakban.

Az Egyesült Államok kormánya – amely Chilét saját érdek- és biztonsági övezetéhez tartozónak tartotta – ugyanúgy, mint a külföldi üzleti-pénzügyi körökkel összefonódott hazai gazdasági és politikai elit kilátástalannak ítélte a politikai hatalom visszaszerzését a parlamenti demokrácia elveinek s játékszabályainak tiszteletben tartásával. Nem vállalta a politikai harc törvényes keretek közötti megvívását, a választási megmérettetést: zöld utat adott a tábornokoknak a demokrácia felszámolására.

Allendének és kormányának sorsa tehát menthetetlenül megpecsételődött. Mai szemmel nézve a chilei kísérlet keresztülvihetetlen volt. Az emlékezet szelektívvé vált. Demokraták inkább a pinocheti diktatúra szörnyű tetteiről beszélnek, de nem felejtkeznek el megdicsérni az 5 milliós szegénységet "produkáló" katonai rezsim sikeres neoliberális gazdaságpolitikáját. A piaci kultúra kizárólagosságának behódoló baloldal sem tud mit kezdeni a chilei esettel. Megfeledkeznek róla.

A chilei példa nem egyszerűen hasznosítható és pozitív múlt, vagy haszontalan nosztalgia, hanem előremutató, tanulságos hagyomány. A chilei kísérlet többek között azt bizonyítja és tanúsítja, hogy amikor a tőke életbevágó érdekei kerülnek veszélybe, vagy működőképességének lényeges elemei sérülnek, az uralkodó kisebbségnek soha nem voltak aggályai, elvei, sőt korlátai sem. Nem válogatott az eszközökben. Miért lenne másként ez a jövőben? Chile esete arra is emlékeztet, hogy a tőkés viszonyok önmagukban nem azonosíthatók a demokráciával, ahogy a szocialista eszmék megvalósítása sem jelenti automatikusan a totalitarizmust.

Irodalom:

Kerekes György: Kubától Chiléig. Forradalmak és ellenforradalmak Latin-Amerikában. Kossuth Könyvkiadó, 1974.

Vályi Zsuzsa: Forradalom és ellenforradalom Chilében. Magvető Kiadó, 1974.

Aniceto Rordriguez: Entre miedo y la esperanza. Historia Social de Chile (Félelem és remény között. A chilei társadalom története.) Universidad Central de Venezuela, Editorial Andres Bello, Santiago de Chile,1975.