Vajon mit fejeznek ki korunkból a József Attila-versekből szétterülő közhelyek, szólások, axiómák és szentenciák? S az életmű vonatkozásában mi a tényleges helyzet az egykor szoborszerűvé merevített, újabban viszont "szemérmesen" elhallgatott rendszerkritikai szocializmussal? A szerző a munkásosztály, az osztályharc és a magasrendű művészet világtörténelmi, "ontológiai" összefüggéseinek József Attila-i felfogását elemzi.

Nem évfordulós cikket tisztel meg figyelmével (ha megtiszteli) az olvasó. Mikor ez az írás megjelenik, 2005 áprilisa már jócskán elmúlt, a centenáriumi megemlékezések nagyobb részén túl vagyunk, az Eszmélet is több írásban reflektált a költő életművére (legutóbb az előző 65. számban). A József Attila-olvasás és -kutatás azonban természetesen és szerencsére nem a naptárhoz igazodik. Az elmúlt években számos monográfia, gyűjteményes kötet és elemző tanulmány látott napvilágot, amelyek a szakma változatlanul intenzív érdeklődéséről tanúskodnak. Elsősorban Beney Zsuzsa, Bókay Antal, N. Horváth Béla, Kulcsár Szabó Ernő, Lengyel András, Péter László, Szigeti Lajos Sándor, Szőke György, Tverdota György, Valachi Anna és Veres András tanulmányaira utalok a közelmúltból (elnézést kérve a méltánytalanul nem említettektől). Persze mint mindig, ezekben az években is piacra kerültek s kerülnek dilettáns, kontár, tudománytalan vagy egyenesen demagóg írások, interjúk, közlések, de indirekt módon ezek ugyancsak arra vallanak: József Attila továbbra is állandó "provokációra" csábítja a szellemi életet, még ha ez az izgalom olykor a leselkedőké és a bulváré is.

Igaz: bőségesen vannak elmaradások, kutatási teendők. Nem készült még el a költő prózája új kritikai és magyarázatos kiadásának nyomtatott folytatása; az 1995-ös első kötetpárt (Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szerkesztette: Horváth Iván. A magyarázatokat írta: Tverdota György) egyelőre nem követte a második. Az örvendetes, hogy a Tanulmányok és cikkek 1930-1937 című rész szövegei, amelyek az első kötetpár dokumentumaihoz képest is roppant szellemi izgalmakat ígérnek, digitálisan már jórészt hozzáférhetőek az ELTE magyar irodalmi honlapján, de még jócskán van rajtuk szerkesztenivaló, a jegyzetek egy része és a magyarázatok pedig egyelőre hiányoznak. Számos további munka is készül a tudományos műhelyekben. Bővített, javított verskritikai kiadáson dolgozik Stoll Béla, az 1984-es kritikai kiadás szerkesztője; levelezéskötet, fénykép- és ikonográfiai gyűjtemény, továbbá sok egyéb munka is a megjelenés küszöbére érkezett. 2004 többszörösen is "pikáns" újdonsága volt Mészáros Istvánnak, Lukács György Angliában élő tanítványának – a nemzetközi baloldali és antiglobalista mozgalmakkal is kapcsolatot tartó nagy tekintélyű, de itthon alig ismert társadalomtudósának – az a könyve, amelyet "mindössze" 40 évvel ezelőtt, 1956 utáni emigrációjában, olaszul írt meg, s amely mind ez idáig nem volt hozzáférhető magyarul (József Attila és a modern művészet, 2004).

Nem évfordulós bibliográfiai szemlét írok, sok új teljesítményről (amelyek egyébként megérdemelnék) nem is teszek említést. Azt azonban feltétlenül rögzíteni kell: izgalmas disputák kellős közepében találhatja magát a József Attila iránt érdeklődő olvasó. E tanulmány nyersszövegének elkészítése után látott napvilágot Lengyel András "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról c. tanulmánykötete, amely a régi és "új" József Attila-írások, illetve -töredékek értelmezésével foglalkozó tanulmányait gyűjti össze. A gazdag kötet számos ponton más értelmezést kínál a költő teoretikus munkásságáról és teljesítményéről, mint amit eddig a kutatók többsége vagy egy része vallott; ezen belül szakszerűen – és tudományetikailag is példaszerűen – vitatkozik például Tverdota György nem egy értelmezésével. Magam is szívesen egyetértenék és vitatkoznék számos kérdésben egyikükkel, másikukkal vagy éppen mindkettőjükkel, de ennek nem itt és most van az ideje.

Egy másik dimenziót képeznek a magyar irodalomtudományban és főleg annak elméleti-módszertani övezetében megújult azon eszmecserék (nevezhetjük őket akár éles polémiáknak), amelyek leginkább a Kulcsár Szabó Ernő nevéhez köthető ún. hermeneutikai iskola hívei és vitapartnerei között izzottak föl az elmúlt években – József Attila értelmezése kapcsán is. Ami a költő "szempontjából" különösen fontos, sőt termékenyítő: ezek az eszmecserék új olvasati, recepciós és értelmezési ajánlatokat provokáltak ki, illetve csalogattak elő a tudós interpretációkból. Ezekre a vitákra is reflektál, sőt aktívan részt is vesz bennük Tverdota György 2004 késő őszén napvilágot látott s alább ismertetendő új monográfiája (Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004). Tverdota kitűnő munkáját egyszerre szintetizáló és innovatív karaktere kiemeli az egyébként is magas színvonalú tudományos termésből, a centenárium egyik, ha nem a legfontosabb szakkötetévé léptetvén elő. Az pedig külön indok is lehet arra, hogy e hasábokon részletesen szóljunk róla, hogy mégiscsak ez a költemény (fogjuk látni: ciklus) e folyóirat címadója.

Magam Tverdota könyvének nem az ezekben a fent említett belső, bennfentes, sőt némileg belterjes szakmai-módszertani vitasorozatokban elfoglalt pozícióját szeretném elsődlegesen mérlegelni; nem is elsősorban ezért tekintem fontos munkának. Inkább abból a szempontból kísérlem meg bemutatni a Tizenkét verset: mit is mond (és mondhat) ez a szakkönyv a szélesebb olvasóközönség, a József Attilát már és még ismerők, az egész nemzeti kultúr- és kultuszközösség számára. Vagyis – a modern hermeneutikai irodalomtudomány által oly sokat emlegetett fogalommal – a tényleges mai magyar befogadói horizont felől szeretném fölhívni a figyelmet erre a briliáns Eszmélet-elemzésre.

 

1. Szállóigék, szentenciák és szlogenek

 

A modern irodalomtudományi iskolák némelyike – a múltbéli szociologizálás, moralizálás, pszichologizálás és átpolitizálás részben érthető reakciójaként is – szeretné kiiktatni a kutatási-értelmezési módszertanból (sőt az irodalmi értékközvetítésből is) a szerző életét, a társadalmi relá­ciókat, a művön kívüli szempontokat és az erkölcsi tanulságokat, olykor ad absurdum vive az önelvűséget és a dekonstrukciót. A magyar társadalom nagyobbik hányada számára eközben "az irodalom" ma egyre inkább néhány panelre, idézetre, klisére, sztorira, életsorsképletre, kultikus narratívára szűkül le. Már akié, hiszen a népszerű olvasmányirodalom zöme kívül esik az esztétikai minőség keretein, miközben hazánkban a – részben az életmód és művelődés gyökeres átalakulása, továbbá a kommercializálódó tömegkultúra "jóvoltából" – általában is romlik a társadalom szövegértésének, olvasás- és íráskészségének foka. Elegendő csak, ha a legutóbbi, 2003-as PISA-jelentés riasztó adataira utalok.

József Attila lírájának ma is sistergő hevére vall ugyanakkor, hogy őt jobbára megkímélték az irodalmi dekonjunktúra és az átértelmezési kampányok negatívumai; ugyan az ő olvasottsága és az iskolákban reá fordított órák száma szintén csökkent az elmúlt évtizedben, de továbbra is a legnépszerűbb XX. századi költő minden korosztályban. Sőt: éppen az elmúlt másfél évtized hazai társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak sodrásában, azokra is reflektáló folyamatos és friss recepcióként – ahogy ezt például az idősebb "hívek" közül Gyertyán Ervin és az irodalomoktatás máris nagy tekintélyű fiatal szakembere, Fenyő D. György, továbbá e sorok írója is bizonyítani igyekezett – József Attilának szinte jót tett a rendszerváltás. A néhány demagóg József Attila-ellenes kirohanás és hamisítás ellenére, sőt talán segítségükkel is.

Mégis: bár sokak számára eleven élmény (nem antológiákba szoruló kötelező olvasmány) József Attila költészete, s talán a centenárium sem fog rontani ezen, sőt – akár szokatlan eszközöket igénybe véve – még növelheti is népszerűségét, azért legyünk reálisak. A tömeges József Attila-ismeret napjainkban elsősorban a kultusszá is rögzült sorsképletre, az életrajzi passióra, valamint idézetekre és ezekből absztrahálódott szállóigékre, szentenciákra és szlogenekre korlátozódik. Ez sem "baj", de azért – túl a hamis tudatok és tudatlanságok, a bulvár-értesülések és kontárkodások zavaró mértékén – ez mégsem az a mély és szenvedélyes József Attila-olvasás, ami az életmű recepciós lehetőségeiben és a nemzeti kultúra modern alakulásának esélyeiben rejlik. Tverdota György könyvének tárgya, az Eszmélet egyébként ebben az utóbbi vonatkozásban, különösen az önállósodott metaforák, sorok és idézetek kínálata, "leszállása", közbeszéddé alakulása szempontjából szintén forrásértékű.

A kultuszképződés és a nyelvi panelesedés, illetve a "szállóigésedés" újabban egyre több szakkutató által művelt mentalitástörténeti, kulturális antropológiai, lingvisztikai, nyelvszociológiai és retorikai stúdium. Jócskán vannak József Attila-vonatkozásaik is. Minden kiemelt, szlogenesített költői idézet, szállóigévé szétrepült, emelkedett vagy lebutított lírikusi sor, metafora "kockázatos", hiszen leegyszerűsít, gyakran agyonvágja a poétikum, a művészi kép vibráló komplexitását, nyitott jelentésauráját, receptív pluralizmusát, sőt esetenként torzít is stb. Ritka, hogy a költői sorok szentenciákká rögzülő változatai megőrizzék az eredeti bensőségességét és erejét. Mégis "kellenek", illetve akár akarja a költő és a szakma, akár nem: mindig is voltak, vannak és lesznek. A maximákká váló költői mondatok ugyanis – koronként persze jelentősen változó összetételben és konnotációval – egy társadalom, egy nemzet, egy közösség erkölcsi paradigmái közé épülhetnek be, mintegy morális kánonná rögzülve. Hogy ezeknek milyenek a veszélyei – főleg a vallási és a politikai képmutatások sok száz éves történetében -, arra aligha kell itt kitérni; a József Attila-i életmű tételmondatainak, toposzainak hazug, dogmatikus államszocialista kanonizációira sem. Az egyik legriasztóbb torzító közhelyesedés az 1926-os "Érted haragszom én, nem ellened" verscímmé is emelkedő szerelmes verssorának átpolitizálása, még ha – jobbik eset – a hétköznapi vitakultúrára vonatkoztatják is. Mindazonáltal – a társadalmi normák mégoly mágikus szabályozásán túl – a szállóigésedésnek, a szentenciákká válásnak lehet járulékos, egyfajta profán bibliai, irodalmi-kulturális haszna is, főleg ha folyamatosan eleven társadalmi-kulturális térben, állandóan újraértelmező közegben hatnak.

A József Attila-szállóigék hálózati katalógusa és szemantikai története még megírásra vár. Azt ugyanakkor több pedagógus és irodalmár is regisztrálta: a rendszerváltozás alatti és utáni évek, az 1989 és 1998 közötti időszak leggyakrabban idézett, morális imperatívusszá emelkedett, emblematikus idézete a híres Két hexameter volt: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is". (Stoll Béla legutóbbi textológiai kutatásai szerint a második úgy is két szóba van írva.) A két sor "népszerűsége" érthető, sőt indokolt volt az elmúlt másfél-két évtized gerincroppantó időszaka morális tapasztalatai okán – bizonyos értelemben függetlenül a közvetlen politikai-világnézeti elkötelezettségektől is. Megvizsgálandó lenne a többi József Attila-szállóige és -szlogen erőtere és sorsa is; erre – akár egy komoly média-, internet- és sajtóanalízisre, egy szakszerű számítógépes tartalomelemzésre – talán "jó" alkalmat szolgáltat majd a centenáriumi közbeszéd is, a maga összes kockázatával, leegyszerűsítéseivel.

Külön érdekes lehet, hogy az elmúlt 15 évben iskolába került és felnőtté vált nemzedékek köznyelvében vajon milyen József Attila-toposzok élnek (akár megzenésítve). Vagyis mi válik beszédpanellé azoknál a fiataloknál, akik többnyire már nem részesültek (hogy az 50-60-as évekről ne beszéljek) a 70-80-as évek mégoly kritikai és reformer szellemű, de szintén leegyszerűsítő "lobogónk: József Attila"-kultuszából sem, de akik többnyire kimaradtak a rendszerváltozás előtti, viszonylag magas óraszámú József Attila-órák (persze szintén tanárfüggő) esztétikai, történelmi és etikai vonzásából is. (Tisztelet az ebbe nem beletörődő pedagógusoknak.)

2004-ben egy viszonylag szűk értelmiségi kör szállóigéket keresett az életmű szövegéből azzal a céllal, hogy ajánlatot tegyen a centenárium szlogenjére. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán van-e értelme az – egyébként helyesen – állami rangra emelt ünnepségsorozatot egyetlen központi szlogennel is felövezni, érdemes ideidézni, mik jöttek össze. Az előválogatás természetesen bekalkulálta a szlogennek a 2005-ös köznyilvánosságot megcélzó funkcióját, tehát például a közvetlenül szocialista hitvallású mondatok, a pokoljáró József Attila legfájdalmasabb kiáltásai, valamint a túlzottan "filozofikusnak" és "freudistának" tűnő sorok – amelyek a közbeszédben azért persze jelen vannak – eleve esélytelenek voltak. Így is tanulságos a gyűjtés:

• "Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom." (Szürkület)

• "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd." (Óda)

• "…énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon!" ([Négykézláb másztam…])

• "…ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg." (Tudod, hogy nincs bocsánat)

• "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica)

• "…édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!" (Hazám)

• "Rám tekint, pártfogón, e század" (Ars poetica)

• A lelkem – közvagyon. Eredetileg: "a lelkem azért közvagyon / s azért szeretlek ily nagyon" (Flórának)

• "Ha féltem is, helyemet megálltam – / születtem, elvegyültem és kiváltam" (Kész a leltár)

• "Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van" (Majd emlékezni jó lesz)

Természetesen legalább hússzor ennyi "élő" idézetet, komplex képet, szólásmondássá, szállóigévé vált vagy azzá tehető sort lehetett volna kiválasztani a verskorpuszból. Talán ki lehetett volna használni a 2004-2005-ös évad nyilvánosságának megannyi újszerűségét és médiumát is, hogy a szlogenekben szintén legyen valami gyökeres, merész originalitás. Mégsem ez történt. Mielőtt azonban kiderül, melyik lett a "győztes", tegyünk még egy kitérőt.

Ha tovább pörgetnénk ugyanis a lehetséges József Attila-i szólás- és közmondásokat, szállóigéket, bőven találhatnánk a rendszerváltozásra, a rekapitalizációra, az újraerősödő társadalmi polarizálódásra, a szegénységre és nyomorra, a kiábrándulásra és a világ brutalizálódására "felelő", az elemi boldogság iránti kétségbeesett vágyat világba kiáltó, esetenként nagyon, sőt túlságosan is durván, olcsón aktualizálható sorokat, képeket. Hadd emlékeztessek néhányra: "Tőke és Fasizmus jegyesek. / Minden külön értesítés helyett" (Farsangi lakodalom); "Bankárok és tábornokok / ideje ez" (Fagy); "Koldulsz? betörsz? … – A rend lecsap rád, – / a tőkéseké a haszon" (A tőkéseké a haszon); "Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat" (Emberek). Idézhetek – tovább haladva az időrendben – a Levegőt-ből: "Óh, én nem így képzeltem a rendet", "És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg". S akkor még nem válogattam a mindenkori szegénység és megalázottság riadt-fájdalmas szállóigéiből, az áldozat- és megváltó-klisékből, amelyekre szintén van, lehet emberi, esztétikai fogékonyság napjainkban. Kemény István költő József Attila lírája lúzer-olvasatának lehetőségét is megpendíti (s persze vitatja) személyes hangú, szép írásában (Magyar Narancs, 2005. március 10., 28-29. p.).

De folytatom a költő utolsó éveiből aktualizálható "pesszimista, radikális" szállóigéket: "Kit anya szült, az mind csalódik végül" (Kései sirató); "Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz" (Irgalom); "s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék" (Thomas Mann üdvözlése); "Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat", "Az elnyomás csapatban károg", "finomul a kín" ([Ős patkány terjeszt kórt…]). A Hazámból: "Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény". S a talán leginkább, a legnyersebben nekünk szóló szentencia: "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). Ám ahogy az államszocialista évtizedekben gyorsan kiürültek, klisékké fakultak a munkásmozgalmi típusú "szállóigék", az eredeti, a poétikai épségű verseket is szinte kompromittálva, hasonlóan járnának a zászlóra írható, emblematikus igazságokként forgatható antikapitalista és anti-irracionalista verssorok is. Még akkor is, ha – túl a költői képek páratlan erején – társadalom-lélektanilag jogosult is a rájuk való rezonálás kusza, félelemkeltő világunkban. Igaz, zömük az 1950-70-es évek csökött antikapitalista propagandájában is használatos volt; érthető módon mégis – s némileg más konnotációval – fel-feltűnnek napjaink közbeszédében és nyilvános fórumain.

Visszatérve a szlogenválasztásra, elgondolkodtató, hogy nem engedve ezeknek a kísértéseknek, ugyanakkor elszalasztva a bátor kommunikációs újítás esélyét is, az egyik "legrégibb", leginkább elkoptatott – jóllehet a költő versében korántsem publicisztikus jelentésű – maxima lett megszavazva a centenárium hivatalos szlogenjeként: "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica). Hogy eredeti helyén mit is jelent ez a költői önmegszólítás, azt számos versértelmezés járta s járja körül. Persze "baj" nem történt ezzel a választással, a felszólítás "jogos" 2005-ben is, de mintha kevés evokatív erőt adna hozzá ez a lehető legegyszerűbb, leginkább kézenfekvő József Attila-szállóige az egyébként új szelleműnek remélt évfordulós közgondolkozáshoz. Igaz: a mai tizen- és huszonévesek, akiknek fülében már nem kong lejáratódva e kanonizált verssor, talán a világra a korábbinál nyitottabb, új "értelmet" is tulajdoníthatnak e mondatnak. Annál inkább, mivel a szlogenekben már nem az eredeti kontextus, illetve az intertextuális művészi üzenet hat, hanem az, amit a közbeszéd belelát, pontosabban belekódol – itt és most, ott és akkor. Mégis meglepetés "A mindenséggel mérd magad!" 2005-ös szlogenesítése, jóllehet e kiválasztódás mögött a mindenkori direkt politikai jelentésadástól való elhatárolódás érthető, sőt jogos szándéka is működhet. Talán azzal is polemizálva, ahogy például újabban a "fasiszta kommunizmus" képét lobogtatva (Világosítsd föl) igyekeznek némelyek a baloldalt, a szocialista tradíciókat és értékelveket lejárató módon visszaélni József Attilával. De túl leszünk ezen is. A mindenség "kényelmes" szlogenválasztásában mindazonáltal a XXI. század eleji ember aggódó, szorongó univerzalizmusa, a veszélyeztetett humanista-felvilágosult szellemi és erkölcsi tradíció vállalásának, kontinuitásának szándéka szintén ott munkál.

Mégsem a mindenségről is valló Ars poetica, hanem az Eszmélet – Tverdota György könyvének tárgya s e folyóirat névadója – az a József Attila-mű, amelyből a legtöbb kép, verssor, szintagma önállósodott az elmúlt 70 év során:

• "vas világ a rend"

• "e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka"

• "ügyeskedhet, nem foghat a macska / egyszerre kint s bent egeret"

• "Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ"

• "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra"

• "Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat"

• "csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke"

• "a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol"

• "nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt -"

• "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!"

• "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja"

Akár szinte mind a 12 verset is idézhetném egészben, annyira beléivódott az Eszmélet a köznyelvbe és az értelmiségi beszédmódba. Arra pedig ki sem térek részletesebben, hány későbbi XX. századi költői ihlet kapott szikrát ezeknél és a nem idézett soroknál Juhász Ferenctől Tandori Dezsőig, Pilinszky Jánostól Orbán Ottóig, Benjámin Lászlótól Utassy Józsefig, Nagy Lászlótól Ladányi Mihályig, Petri Györgytől Veress Miklósig. Mégis – vagy talán éppen ezért – mindmáig titokzatos, "megfejtetlen" lírai remek maradt az Eszmélet, s nem csupán a szállóigéinek többsége, hanem a mű szerkezete, belső kép- és zenei struktúrája is. Pedig talán a legtöbbet analizált lírai remeke ez a költőnek, a nagyszámú elemzés között két önálló könyv is megjelent róla: Szabolcsi Miklósé 1968-ban és Szuromi Lajosé 1977-ben. Tverdota sem először rugaszkodik neki az elemzésnek, több mint húsz évvel ezelőtt írta első kísérletét.

 

2. A "túlértelmezés falláciája" vagy a szaktudomány "számunkra-valósága"?

 

Az Eszmélet szállóigésedésének tömeges jelenségével – bár más munkáiban intenzíven kutatja a kultusz- és kánonképződés tendenciáit – ebben a könyvben alig foglalkozik Tverdota. Kétségtelen: nem tárgya ez a könyvnek, méltatlan is számon kérni rajta, jóllehet a fogalmi-képi-nyelvi folklorizálódás, azaz a popularizálódás (esetenként kommercializálódás és bulvárosodás) trendje maga is felettébb indokolttá teszi az alapos versanalízist és értelmezést. Olyan illúziója persze nem lehet az irodalomtudomány egyetlen művelőjének sem, hogy szakszerű értelmezéseinek "haszna" elérje a mindennapok köznyelvét, hogy a publicisztikai fordulatok, a jelszavak, a mondatpanelek, a hétköznapi retorika, stilisztika és az sms-ek világát is közvetlenül befolyásolni tudja. Örülni kell, ha a verselemzések veleje 5-8 év alatt egyáltalán "lejut" az általános és a középiskolai oktatásba. Remélni lehet csupán, hogy az értelmezési nóvumok vagy akár csak árnyalatok – közvetve – talán mégis hatnak a közgondolkodásban és kultúrában. Ennek az esélye a Tverdota-könyv egyik, a tudományos érdemektől elválaszthatatlan "haszna". Csak ehhez el is kell olvasni.

Tverdota György bevallottan azzal bocsátja útjára könyvét, hogy reméli: új elemzésével "megteremtődik a remekművel kapcsolatos szakmai egyetértés minimuma" (9.). Tekintettel arra, hogy számos eddigi értelmezést "forgat ki sarkaiból" (mindenféle kategorikus fölényeskedés nélkül, de súlyos elvi, módszertani, szemléleti előítéleteket és tételeket "sértve"), a mai irodalomtudományi közéletben erre kevés esélyt látok. Ám talán szükség sincs rá; "éppen elég" most a könyvében testet öltő, reveláló erejű újítás, azután majd elválik a fogadtatás és a szakmai recepció. E sorok íróját mindenesetre meggyőzi a legalapvetőbb kérdésekben.

A szakmai vitakérdések közül az egyik legizgalmasabb maga a műfaj: a 12 versszakból álló egyetlen költemény, avagy a 12 önálló versből álló ciklus-kompozíció dilemmája. Tverdota alapos szerkezeti, poétikai, ritmikai, keletkezéstörténeti s főleg motívumelemzés, valamint egy széles ölelésű, a lírai ciklusokról szóló műfajtörténeti és versesztétikai áttekintés nyomán bizonyítja be az utóbbit: nem szervesen egységes, belső utalásokban fölépülő vers, hanem 12 önálló lírai remekből álló versciklus az Eszmélet. Az egyes verseket, amelyek közül többnek eredetileg önálló címe is volt, külön-külön előzményeiből is kibontja a szerző, miközben természetesen rekonstruálja és fölmutatja a ciklus egészének a poétikai sajátszerűségét, nóvumát és szemléleti üzenetét. Nem szaporítanám a bizonyítékokat a ciklus-álláspont mellett, de egy újabbat azért idézek. Fejtő Ferenc, aki mégiscsak hiteles tanú (kortársi versértő elemző készségének relevanciájáról nem is beszélve), közelmúltbeli írásában így idézi fel az Eszmélet születését (A népnek a fia volt. =Tekintet, 2002, 4-5. sz., 16. p.):

"Egy reggel átmentem hozzá a Korong utcába, és mutatott nekem egy verset, aminek az Eszmélet címet adta. Elolvastatta velem, és szokása szerint megkérdezte:

– Na milyen?

Mondtam: Nagyon jó, csak…

– Mi az, hogy csak?

– Valahogy úgy érzem, hogy ez egy ciklus, és hiányzik még néhány darab.-

Gondolod?

– Nagyon komolyan gondolom.

És így lett a hat strófájúból 12 strófás vers."

A versciklus műfajának és hazai gyakorlatának történeti és poétikai elemzése, az Eszmélet struktúrájának átvilágítása, valamint az eszmélet-fogalom gazdag értelmezése nyomán (de még az egyes versek mikroanalízise előtt) mondja ki Tverdota György: "az Eszmélet nem egységes költemény, hanem tizenkét versből álló versciklus: József Attila legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció fellobbanásának pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre kalapált megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának rögzített pillanatai. Mivel hegycsúcsokként emelkednek ki az egyén belső világának lapályosabb vagy szelídebb domborzatú vidékeiből, nincs közöttük közvetlen folytonosság. A versszakok nem fűződnek föl egy gondolatmenet közös szálára, nem illeszkednek szoros kompozícióba, egymáshoz képest mellérendeltek, laza szerkezetet alkotnak. Az alkotó lelkiállapota, szellemi beállítottsága, az őt ekkoriban foglalkoztató problémák rokonsága teremt az egyes versek között belső, szerves, de nem logikai vagy architektonikus egységet. A 12 rész tehát úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy filozófus, például a Gondolatok Pascalja vagy a Túl jón és rosszon Nietzschéje aforizmagyűjteményének darabjai" (111. p.).

Tverdota minden korábbinál alaposabban veti össze az egyes filozofikus konnotációjú sorokat a lehetséges ihlető forrásokkal, s elveti a korábbi, egyoldalúan vagy marxista, vagy pszichoanalitikus, vagy egzisztencialista kötésű interpretációkat. A legdöntőbb ihletőként, illetve megfelelésként Bergsonnak a költő prózai munkáiban is meghatározó hatását tudja felmutatni anélkül, hogy a lírát a teória szolgálóleányának szerepére fokozná le. Magát a cikluscímadó fogalmat is leginkább a francia filozófus nyomán látja értelmezhetőnek (104-111. p.). Szigorúan számba veszi a Marx-, Pauler Ákos-, Freud-, Heidegger-analógiákat és feltételezett hatásokat is, ugyanakkor – egy kicsit saját elkalandozásai önkorlátozásaként is – deklarálja: "a költészet nem a filozófia illusztrá­ciója, hanem emberlétünk legkomolyabb, legmegrázóbb tapasztalataiba mélyeszti gyökereit"(160-161. p.).

A bevezető fejezetek egyikében kitér "a tiszta költészet" (a poésie pure) francia irodalmi vitájára (91-104. p.), amely József Attila poétikáját és költészetbölcseletét is döntően befolyásolta. A lírikus (illetve az őt interpretáló mai tudós) a "tisztaság"-on nem a valóságreferenciák, adott esetben a társadalmi, világnézeti, netalán politikai elemek versbéli kiiktatását jelenti, hanem éppen hogy ezek maradéktalan "szublimálását". Ennek kapcsán bizonyítja be Tverdota, hogy az 1934-es Eszmélet az 1927-1928-as Medáliák verseszményét folytatja s újítja meg "egy világmodellt alkotó esztétika jegyében" (103. p.), élményanyagában és formateremtő módszerében ugyanakkor Mallarmétól Baudelaire felé lép tovább. Az 1995-ös prózai kritikai kiadás Magyarázatok c. felében, majd 1999-es kismonográfiájában ennél is részletesebben foglalkozik a norma elméleti és költői-gyakorlati esélyeivel. Egy korábbi, 10 évvel ezelőtti tanulmányában Tverdota pedig megkísérli – nem fából vaskarika! – a "szocialista tiszta költészet" fogalmát is bevezetni, interpretálni; a mostani könyv ezt az értelmezési vonulatot is folytatni látszik (József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 179-195. p.).

Lehetetlen ebben az ismertetésben a könyv valamennyi újdonságát bemutatni, s még kevésbé mind a 12 önálló – ciklusba komponált – vers értelmezésének tömör sűrítményét adni. Ugyanakkor feltétlenül említésre méltó, hogy Tverdota György a költemény élményanyagát és szövegét párhuzamba állítja két, nemrég ismertté vált pszichoanalitikus prózai dokumentummal, a Vallomás és az ún. Rapaport-levelek címűekkel. Egy másik, korábbi tanulmányában A Dunánált a Szabad-ötletek jegyzéke párdarabjaként, sőt szimmetrikus ellentéteként mutatta be "megdöbbentő" konklúziókkal (József Attila, 1936. május. =Kortárs, 1994. 7. sz., 78-86. p.), nos itt sem csak a nagyjából egyidejű genezis és a képek egy részének az összehajlása ad alkalmat az összevetésre, hanem a nyers szöveg átpoetizálódásának, a líra önterápikus funkciójának és az élmény közérdekűvé avatásának zsenire valló esztétikai ereje is.

Még a differenciáltabb irodalomértés is hajlamos "magánéleti" és "társadalmi" élményre bontani a lírát, akár egy életművön, akár egyetlen versen belül, kimutatva József Attilánál a termelési erők, illetve a harmónia "odakinti", "jövőbeli" és a szenvedés, az ösztönök "idebenti" (A város peremén; Eszmélet stb.) dialektikáját. Nem mintha nem lenne részlegesen jogosult (főleg a közbeszéd szlogenjeiben) ilyenfajta értelmezés – akár csak viszonylagos kettéválasztás – is. Tverdota György azonban az Eszmélet elemzésében immár meggyőzően érvel a két szféra "szétválaszthatatlansága" mellett, legalábbis poétikailag. S ebből bontja ki fő mondanivalóját, a versciklus létüzenetét: "az Eszmélet világképét sem a termelési erők odakint, sem az ösztönök idebent nem dominálják mértéken felül. A költemény egy harmadik dimenzióban, valahol az előbbi kettő között bontakozik ki. A társadalmi valóság előtérbe kerülése eltörpíthetné az egyén problémáinak jelentőségét. A belső vívódások, bizonytalanságok részletezése egy bonyolultabb pszichológiai valóság játékterévé vagy keretévé tenné az ént. Az Eszmélet a megoldáskeresés verse, a világban immár gyanakodva és védekezve, de helytállni tudó ember nyolcsoros monológjainak sorozata. […] József Attilát Hódmezővásárhelyen különös kettősség, belső törés jellemzi: a Medvetánc-kötet felépítésén gondolkodik, az Eszméleten dolgozik, megpróbálja magánéletét rendbe hozni, s eközben személyiségében lassan előrehalad az a szörnyű folyamat, amely végül öngyilkosságához vezet. A Vallomás és a Rapaport-levelek ebbe a folyamatba engednek bepillantást. E két szomorú dokumentum szemügyre vétele alapján megállapítható, hogy az Eszmélet kívül esik ezen a folyamaton. Másfajta tudattartalmak vannak jelen a prózai és mások a verses szövegben. Másféle dinamika szabályozza a megnyilatkozás módját az egyik és a másik esetben. Másfajta szerepet tölt be a vallomásos írások tanácstalan, esendő, betegségtudattól gyötört, infantilis allűröket fölvevő és a ciklus végső igazságokat leszögező, magabiztos énje" (54-55. p.).

József Attila – tér vissza erre a kettősségre Tverdota többször a könyvméretű elemzés során – nagy verseivel, köztük az Eszmélet-ciklussal mintegy ki akar kerülni és lírailag ki is tud kerülni saját énje pokol felé örvénylő spiráljából. "József Attila sajátos kettőssége, meghasadtsága, amelynek első jelei már korábban, 1933 elején megjelennek (például egyfelől az Elégia vagy A város peremén és másfelől a Reménytelenül párhuzamosságában), a maga drámaiságában akkor tárul elénk, ha a Rapaport-leveleket és az Eszméletet szembesítjük egymással. E kettősség, minden feloldási kísérlet ellenére mindhalálig jellemezni fogja gondolkodását és költészetét" (54-55. p.).

A "társadalmi és lélektani kettősség-egység" tekintetében talán a VI. vers a legismertebb és a legszemléletesebb:

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
Úgy szabadulsz, ha kényedül
Nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ."

Sejtelmes, szép vers, könyvespolcnyi értelmezés született már róla; materialista, freudista, egzisztencialista stb. tételek igazolásaként, maximákként is (persze egymásnak ellentmondva) szintén gyakran idézett, szállóigésedett sorok. Tverdota nem tart igényt az egyetlen, a végérvényes értelmezésre. Mindazonáltal a szembesítő analízis nyomán olyan olvasási ajánlatot tesz, ami varázsos, publicisztikára és tantételre nem lefordítható költeményként magyarázza a nyolc sort, mintegy bekalkulálva és tudományos-fogalmi szinten interpretálva is a versszeretők ambivalens, sejtelmes alapélményét ezzel az önmegszólító verssel kapcsolatban. "Úgy is föl lehet fogni – írja -, hogy a tanító én a forradalmár, aki tanácsot ad a szenvedő, tapasztalati énnek, a neurotikusnak, hogyan szabadulhat meg neurózisától. Tanácsa kétféleképpen értelmezhető. Úgy is, hogy a neurotikusnak meg kell szabadítania »házát« háziurától, a felettes éntől, a társadalom és az erkölcsiség interiorizált hatalmaitól. Úgy is, hogy otthonát, a társadalmat magát meg kell szabadítania azoktól, akik Tartuffe módjára betelepülnek, s elidegenítik tőle jogos tulajdonát. Bármiként is fordítjuk le a próza nyelvére a költemény hallatlanul gazdag és nyitott jelentésszerkezetét, kétségtelen, hogy van egy közös nevező a két szereplő énrész között. Egyikük a szenvedő, tapasztalati én, a másik pedig a (tovább konkretizálható értelemben) felforgató én. […] A kétféle olvashatóság nem véletlen, hanem tudatos és egyben virtuóz egybedolgozása két eszmerendszernek. Ez a kétféle, egymástól akár függetleníthető, mert egyik irányban szinte nihilista, a másik irányban végsőkig kollektivista, bizonyos értelemben altruista értelmezési irány […] üres formává teszi a VI. vers szövegét […] Az Eszmélet több darabjáról bebizonyosodott, hogy olyan természeti szépségű üres tengeri kagyló, amelyet fülünkhöz illesztve a tenger zúgását véljük hallani" (182. p.).

Ebben az értelmezésben – láttuk – maga a tudós szerző is a metaforák segítségéért folyamodik, s ez mindig jobb, mint az öncélúan tudományoskodó madárnyelv semmitmondó és elidegenítő verdiktje. A metafora találó, hiszen a homokparton megtalált tengeri kagyló varázslatos zúgása a mindenséget idézi, s valóban, kinek-kinek saját archetipikus élményeire rezonál. De ez a plurális nyitottság, sokhangú recepciós ajánlat természetesen nem azt jelenti, hogy bármit bele lehet hallani József Attila verskagylóiba. Éppen az Tverdota elemzésének fő érdeme, hogy a társadalmi-lelki önkeresési, önismereti igény, az egyensúlyteremtés lírai szintéziseként mutatja föl a versciklust.

Sokfelől közelítve, a poétikai, eszmetörténeti, motívum-összehasonlítási, pszichológiai, ismeretelméleti s más megközelítés szintéziséből, a filozófiai, az életrajzi és a kortörténeti élményeket szublimáló metaforák finommechanikai elemzéséből áll össze Tverdota új vers-, illetve immáron ciklusértelmezése. Az egyes lírai toposzok, képek – köztük a később szállóigévé is vált sorok – szinkron és diakron fölfejtésével Tverdota egyúttal egy kibővült metafora-hálózatot és motívum-katalógust is az olvasó elé tár József Attilából, legyen szó az álom, az arany öntudat, a boldogság, a csend, a csillag, a cella, az ég, a farakás, a fény, a hallgatás, a kocka, a lét, a múlt, a rend, a szabadság, a szív, a törvény, a vasút, a világ s más költői elemekről.

Különösen izgalmas a meglett ember értelmezése. Ezt a régies-népies konnotációjú és etimológiájú s mégis roppant modern fogalmat minden felnőtt olvasó igyekszik a saját élettörténeti, gyermekségi, érettségi, komolysági, felelősségi relációjában, a saját "nevelés-lélektani", világnézeti, etikai önismeretébe, normarendszerébe illesztve megélni és értelmezni. Tverdota felfogása, amelynek kialakítása során a szerző kutatótársa és lektora, Veres András dialogikus értelmezéséből is merített, József Attilán túlmutató érvényű: "A meglett ember […] nemcsak a gyermektől különböztethető meg, hanem például a gyermekkorból kinőtt ifjúval vagy a felnőtt korú, könnyelmű emberrel is szembeállítható. A meglettség sokkal inkább a felnőttségen belüli kategória, mintsem a középső életszakasz egészének, a felnőttségnek az egyenértékese. Olyan emberre mondjuk, hogy meglett, aki súlyos csalódásokon, tapasztalatokon van túl, aki feljutott élete valamilyen magaslati pontjára. Aki elbírja a rárótt terheket, s így lehet rá számítani. A meglettség magatartásmód, amely felnőttséget feltételez, de több annál. Más tekintetben azonban redukált fogalom. Nem mond semmit politikai állásfoglalásról, erkölcsi értékről, világnézeti beállítottságról, alkati jellemvonásról. A felnőttség a családért, közösségért, valamilyen ügyért viselt felelősség. A meglettség a felelősséget leszűkíti az egyénre, ugyanakkor roppant intenzívvé fokozza azt" (233-234. p.). Azonosulva ezzel az emberi és versbéli értelmezéssel, még hozzáteszem: a meglettség személyiség-lélektanilag, a "bent" vonatkozásában mintha analóg fogalom lenne a "kint", a társadalmi szférában használatos politikai kultúráéval, ahogy ezt Bibó István használja a nemzetek, a társadalmak, a csoportok, az elitek konfliktusfeldolgozó képességére. A jelleg, a "minéműség" (quidditás) s nem a tartalom (qualitas) kategóriájaként.

Az Eszmélet toposzainak elemzései közül még egyet ki kell emelnem, s ez a vasút-élménytől ihletett XII. vers zárómondata: "Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok." Terjedelmes értelmező, sőt vitairodalma van e négy sornak: vajon a megsokszorozódott én-ről, a szétesettségről, az ontológiai éjszakába vetettségről vagy esetleg valami másról vall ez a bizarr s mégis érzékletes zárókép? Beney Zsuzsa, Bókay Antal, Fejtő Ferenc, Kulcsár Szabó Ernő, Nemes Nagy Ágnes, Odorics Ferenc, Szabolcsi Miklós, Szuromi Lajos, Várady Szabolcs s mások elemzéseit szembesítve Tverdota – az érvelés ismertetésétől el kell tekintenem – arra a meglepő következtetésre jut, hogy a fülkék fényében könyöklő én itt éppen nem a leírás, a referencialitás képe, hanem egy költői hasonlat. Az a mindennapi tapasztalat fogalmazódik meg poetizált módon, amikor múltunk különböző pillanataira emlékezvén az egykori én-ek sorozata idéződik föl a különböző fülkékben, legyenek ezek nappali vagy éjszakai fényben. A "fülke-fény" nem a vonatfülke valódi fénye, hanem a nappali fény metaforája, amely a térbeli sorozattal az idő, életidőnk gyors lefolyását szimbolizálja a mozgókép filmkockáinak "mechanizmusával", persze kétségtelenül a Korong utcai primér vasút-élménytől is ihletve. Az értelmezési viták mögött ugyanakkor nemcsak elemzés-módszertani, poétikai, hanem életfilozófiai különbségek is tetten érhetők: a József Attila-i líra világszemléleti és költészettörténeti megítélése kapcsán Tverdota élénk, sőt centrális szakmai diskurzusba szól bele erőteljesen.

Elutasítja a fülke-fény jelenetezés énsokszorozódásként való interpretációját, illetve azt, hogy a verset "az én késő modern felbomlása"-ként emlegetett posztmodern kánon felől előfutárként értelmezzük (256. p.). Anélkül, hogy magam ehelyütt állást foglalnék a vita elméleti, világszemléleti, módszertani, líratörténeti és recepcióesztétikai dimenziójában, a költeményt illetően meg lettem győzve. A vers elbűvöltjeként s higgadt ra­cionalitással is Tverdota – mindenféle fi­lozofikus túlbonyolítást mellőző – olvasatát érzem a legközelebb a magaméhoz. Megjegyzem: feltűnő, hogy míg a referencialitást, az életvalóság-vonatkoztatást a poétikai értékszempontok (sőt az értelmezés, a megfeleltető elemzés aspektusai) közül kiiktató radikálisok a fülke-fényt nagyon is tárgyiasan, referenciálisan, ugyanakkor nyersen pszichologizálva értelmezik, addig a referencialitás, az élmény-megfeleltetés "konzervatív felfogásában elmarasztalható" Tverdota éppen hogy tisztán poétikailag, azaz teljes hasonlatként fogja föl ezt a képet. Elemzésének summája: "Ahogy az előttem elrobogó vonat fényes ablakaiban könyöklő alakok sora mutatja, úgy zajlik le, gyorsan egymást követő napok sorozatában, amelynek utasa én magam vagyok, az életem. A vers első személye, a jövő-menő vonatokat el-elnézve, önnön sorsán, illetve mindannyiunk sorsán, a condition humaine-en meditál. Az emberi élet az ébrenlétben töltött, sötéttel körülvett és a végső sötétségbe bukó nappalok többé-kevésbé hosszú, de véges és gyorsan lezajló sorozata. E nappalok főhősei, elvégre a saját életidőnkről van szó, mi magunk vagyunk" (266-267. p.). A vita József Attila – no meg az irodalomtudományi iskolák – körül vélhetőleg tovább folytatódik, mindazonáltal gazdagabbak lettünk egy olyan tudományos értelmezéssel, amely a "hétköznapi ember formájú" versbarát naiv olvasatától, mai befogadási horizontjától, életszemléletétől, sokak (sokunk) értelmezői közösségétől is hitelesítést nyerhet.

A versek szakmai értelmezése – főleg aprólékos elemzése – természetesen és szükségképpen tudományon belüli vállalkozás. A tudományosság nem terjedelem, nem szaknyelv, hanem igazságkereső módszertan kérdése. Az irodalomtudománynál is, bár itt különösen zavaró lehet a szakmai gőgtől is fűtött ezotéria – hiszen szándéktalanul is növelheti az olvasó és a mű távolságát -, illetve ahogy Tverdota elnézően emleget egy-egy, általa vitatott interpretációt: "a túlértelmezés falláciája" (azaz hamissága, megtévesztő volta). Olykor persze az ő értelmezése is elnehezül (s helyenként talán túlírt, körkörös), egészében mégsem irodalomellenes, s aligha tudománytalan. Ahol pedig egy-egy értelmezése átütő erejű, s találkozik az olvasói és a pedagógiai élmény "tömegességével", ott van esély arra, hogy "leszálló kultúrjav"-ként az irodalomoktatáson túl megtermékenyítse a mindennapokat, a szállóigék és szlogenek közbeszédét, a tépelődő, az önreflexiókkal és valóságismerettel nap mint nap szembesülő mai és holnapi "meglett emberek"-et.

 

3. Vita és aura

 

Bár nem tudomány-módszertani, de feltétlenül kulturális érdeme egy szakkönyvnek, ha olvasóit tovább értelmezésre, cédulázó kontrollra, a saját olvasattal való alapos szembesülésre s nem utolsósorban az életvilág és önismeret tágabb övezeteibe átvezető asszociatív kalandozásra készteti. Lehet, hogy ez tudománytalan botránynak minősül a céh falai között, annál ígéretesebb viszont a versértő közönség, a társadalmi mentálhigiéné és a nemzeti önismeret szempontjából. E tekintetben még a laikus olvasatok, a tovább asszociálások, a félreértések, a késhegyig menő viták is termékenyek lehetnek, sőt – végül is – hasznára válhatnak az amúgy recepcióesztétikailag "felspannolt" irodalomtudománynak. Ezért is oly hasznos kutatási területek újabban az irodalmi mentalitás-, kánon- és kultusztörténet. E könyvismertetés szerzője az alábbiakban mindazonáltal igyekszik belül maradni a szoros olvasás szakmai kötelezettségének keretein, fenntartva magának a tévedés jogát.

Csak néhányat említek a Tverdota György verselemző könyve által fölkeltett, akár közérdekűvé is avatható személyes reflexióim, margókra írt glosszáim és kisebb-nagyobb értelmezési vitamegjegyzéseim közül. A "tiszta költészet"-tel kapcsolatos, eredetileg a francia irodalomban lezajlott vita – amely más Tverdota-írásokban alaposabb kifejtést is kapott – összekapcsolható lett volna a 30-as évek elejének nemzetközi és hazai baloldalán dúló tendencia-vitával (Lukács György, Kassák Lajos, Fejtő Ferenc, Veres Péter, Bálint György stb.). De a legkevésbé sem úgy, ahogy ezt a tájékozatlan olvasó gondolná: hogy ti. a "tiszta költészet" melletti hitvallás és a "tendencia" bírálata mindenféle poétikailag hitelesített világnézet elutasítását jelentené. Persze Tverdota jól tudja ezt, de talán éppen ezért érdemes lett volna ebbe az irányba is "elágaztatnia" érvelését. Annál is inkább, mert a József Attila által éveken át írt, sokstációjú, számos szövegváltozatú és töredékű költészetbölcselet 1931-es – az Eszmélet időszaka felől némileg "balos" – stádiumában, az Irodalom és szocializmus c. tanulmányban magától értetődően kapcsolódik össze a "tisztaság" poétikai normája, a proletariátus küldetése melletti szenvedélyes hitvallás, illetve a művészetellenes "tendencia" elutasítása.

Számos eszmetörténeti analógiát és forrást vonultat föl Tverdota újszerűen az Eszmélet megértéséhez – nem eleve poétikai értéktényezőként, közvetlen hatásbizonyítékként, de megfelelésként, szellemi háttérként. Amilyen alapos s többnyire meggyőző a bergsoni szellemi erőtér fölvázolása, annyira rövid ugyanakkor az egzisztencializmus és ezen belül a Heidegger-reláció elemzése (233-240. p.). Ez utóbbit illetően talán igaza van, amennyiben nem tartja igazolhatónak a német filozófus közvetlen hatását, és szemléletileg is éles különbséget láttat az autentikus lét kétféle, heideggeri és József Attila-i felfogása között, de kár, hogy nem szembesítette (mégoly tömören) saját felfogását a nemzetközi és hazai Heidegger-interpretációkkal, illetve Bori Imre, Fehér M. István, Lengyel András, Németh G. Béla, Miklós Tamás és mások érveivel. A Marcus Aurelius-analógiát viszont – valószínűsíthető jogossága ellenére – nem tudja alátámasztani annak a kérdésnek a megválaszolásával: ismerte-e költő, s ha igen, pontosan honnan az antik filozófus Elmélkedéseit (228-232. p.).

Folytatva a szerény vitamegjegyzéseket, szóvá kell tennem: az elméleti és módszertani reflexiókban, elágazásokban gazdag verselemző könyv, amely a különböző szövegváltozatokat is bőségesen szembesíti, nem keres választ arra a textológiai dilemmára, hogy vajon mindig az ultima manus, azaz a szerző által jóváhagyott utolsó nyomtatott változat-e a legjobb. Hogy – tiszteletben tartva a lírikus döntését – ezt kell a népszerű és a kritikai szövegkiadások alapjának tekinteni, aligha vitatható. De vajon mindig ez a "legjobb" megoldás, amivel egyébként a leginkább meggyőzően interpretálható a költői szándék és üzenet? Nos, ez korántsem biztos. Még talán József Attilánál sem, sőt talán nem kell szentségtörésnek tartani a "visszafelé korrigálást" egy-egy utókori olvasó, értelmező, kritikus részéről.

Ami az egyes versek analízisét illeti: Tverdota nem egy kiegészítésre és vitára is sarkallja olvasóját. A II. vers 4. sorának ("egy szálló porszem el nem hibbant") értelmezését még jobban erősítené, ha a hangos előadás, illetve olvasás kipróbálásával – erre egyébként érdemes lenne gyakrabban figyelniük a verselemzőknek! – úgy artikulálna, mintha az egy valójában az egyetlen rövid alakja lenne, a nem pedig valójában sem-et jelent: vagyis olyan tökéletes az álombeli rend, hogy még egyetlen porszem sem hibbant el (126. p.). Nem igazán meggyőző a III. versbeli kocka értelmezése (134-136. p.). Az igaz lehet, hogy ez a térbeli alakzat József Attila számára a bizonyosság tökéletes szemléleti képe, s kapcsolatba hozható a költő művészetbölcseletének két fogalmával, a műegész és a világegész kategóriáival, s ha – miként Tverdota írja – a költő bizonyosabbat keres, mint a kocka, akkor a költői hivatás abszolútum-kereséseként is értelmezhető. Csakhogy ezen a ponton a befogadói horizontot roppant erősen determinálja – ahogy ezt fejtegetése előtt Tverdota is számba veszi – a kockához mint a (József Attila által is kedvelt) kockajátékhoz illeszkedő évszázados kulturális kód, azaz a véletlenség, a játéknak való kiszolgáltatottság konnotációja, s ez szinte lehetetlenné teszi az egykori és mai laikus geometriában gyökerező filozofikus olvasatát. (Ami egyébként nincs diametrális ellentétben a költő által talán eredetileg szánt jelentéssel.)

A IV. versnél főleg Pauler Ákos és Bergson determinációs tana nyomán, valamint a költő korábbi farakás-élménybokra övezetében értelmezi Tverdota a halom hasított fa szintagmát, ezen belül – nyelvészetileg is – a halom jelentésvariációit (146. p.). Furcsa ugyanakkor, hogy a lehetséges nyelvi-képi asszociációs körből éppen a sírhalom marad ki, pedig ez is elementáris motívuma a költőnek: 1937 decemberében, utolsónak tekintett versében, az [Ime, hát megleltem hazámat…]-ban már "csak" körülírva, hogy azután szinte önbeteljesítő próféciaként tárgyiasuljon.

Némileg másként értelmezem a szerzőhöz képest a VI. vers 5. sorát (177. p.): a "Rab vagy, amíg a szíved lázad"-ban, főleg, ha hangosan mondjuk és kitesszük az értelmi nyomatékot, szerintem nem az alárendelt tagmondat állítmányán, a lázadáson, hanem az alanyon, a szíven van hangsúly. Azaz az értelmes döntésben realizálódó szabadsággal szemben a pusztán érzelmi forradalom a költői oppozíció, s nem maga a lázadás. A VIII. vers briliáns elemzése során, az önmegszólító lefokozódás, a szabadság pótlékolását kifejező ironikus versépítkezésnél joggal szentel figyelmet Tverdota a sorkezdő "gondoltam" leleplező, a tetté nem válást sugalló igéjére (203-204. p.). Csak éppen arról feledkezik meg (pedig erősítené érveit), hogy az enjambement poétikai játéka tovább csavar az önirónián, a határozószói hát fesztelenül köznapias töltelékszava pedig még inkább.

A X. vers kapcsán igen széles íveléssel rajzolja elénk a szerző a költő szív-képzeteinek az egész életművet benövő motívumbokrát, közötte a [Csak az olvassa…] című vers borzongatóan szép két utolsó sorát: "s szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz". Rejtélyes sorokként interpretálja őket Tverdota (242. p.), "mert a »meg« kötőszó funkciójától függően ábrázolhatják a lelki Édent, amelyben a tigris meg az őz békében együtt élnek, és jelentheti a belső világ legélesebb meghasonlását is, amelyben az én felváltva éli át a békés fűevők szelídségét és a ragadozók agresszivitását". Mindez elvileg igaz lehet, de itt szerintem Tverdota túlinterpretál. A kép – legalábbis bennem – egy "foglalt" bibliai toposzra rezonál: az Ószövetség-beli Ésaiás könyvének 11. része a Messiásról és az ő békeországáról szólván a beteljesülés idilljének képét villantja föl. Károlyi Gáspár fordításában (6. és 7. vers): "És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat; A tehén és medve legelnek, és együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik…". Végül, hogy az állat-képeknél maradjunk: a XI. vers körülírt, boldogság értelmű malac-képe, a göndör mosolygás – amelyet szintén lefegyverző sokoldalúsággal elemez Tverdota – már csak azért sem konkretizálódik megnevezett állatként, mert egy emberi archetípusból, a (Kretschmer szerinti) piknikus alkatból is táplálkozhat, amelyikből, szerencsére, voltak néhányan József Attila baráti körében.

A fenti észrevételek és további asszociációk – amelyeket persze még szaporíthatnék – éppen azt akarták illusztrálni: milyen élménygazdagságba csábítja, milyen intenzív együttolvasásra és tovább értelmezésre készteti olvasóját a tudós verselemző. Szerkesztőként ugyanakkor azt javasoltam volna neki: inkább a verselemzés utánra helyezze a könyv első fejezetét, a születési és életrajzi körülményeket, illetve a hátteret felfejtő (korántsem fölösleges és terhes) negyven oldalt, esetleg még a ciklusossággal, a "tiszta költészet"-tel és az "eszmélet" fogalmával birkózó – egyébként roppant izgalmas, meggyőző és kitűnő – további ötvenet is. Ezáltal az olvasónak, főleg akit elsősorban a 12 vers részletes elemzése érdekel, nem kellett volna "várni"; így még fesztelenebbül tudott volna elvezetni bennünket a szerző a versek, illetve szoros analízisük világában. S még a látszatát is elháríthatta volna annak, hogy prejudikálná az immanensen is kibomló, induktívan is felépíthető, bizonyítható konklúziót. Beleértve a ciklusműfajra vonatkozó álláspontját is. De mindez csupán kiadástechnikai vagy meggyőzéstaktikai vita, nem érinti a könyv lényegi újdonságát és auráját.

Annál is kevésbé, mivel Tverdota nagyon is ért ahhoz, hogy szolid személyességével is ráhangoljon bennünket érvelésére és egyáltalán a komoly verselemzésre. Egyrészt tudálékosságtól mentes hangvételével, stiláris könnyítéseivel és ritkásan, de találóan megszólaló egyes szám első személyes állítmányaival. Önmagáról alig ír, de egy-egy értelmezési analógiája, fájdalmat sóhajtó megfogalmazása mögött fölsejlik az ő személyisége, élettapasztalata, megéltsége is, anélkül hogy betolakodna a vers és olvasói közé. S tud kedves humort is beleoldani az elemzésbe. Egyszer diákkori üzemlátogatási élményként idézi a folyékony oxigén okozta elámulását (171. p.); máskor, az "Anyám szájából édes volt az étel" (A Dunánál) verssora kapcsán – szellemesen – a régi korok szegényeinek mixelési gyakorlatáról ír (239-240. p.), "amikor az anya maga rágta meg, csócsálta meg az ételt, s ezt a pépet adta rágni még nem képes csecsemő szájába táplálékul". Egyáltalán: sok olyan járulékos értéke van Tverdota szövegének, amelyek mind erősítik a tudományos újdonság befogadásának hitelét s vonzó (bár korántsem könnyed) aurát teremtenek a szakmai munka köré. Látszólag csak egyetlen verset, pontosabban versciklust boncolgat, valójában mégis az egész költői életmű és habitus elénk tárul: cseppben a tenger, mikrokozmoszban a makrokozmosz.

 

4. József Attila "problematikus" szocializmusa

 

Tverdota könyve nem csupán szakszerű és nyitott (minden kategorikus végérvényességet elhárító) irodalomelemzés, hanem – bár nem szeretném ezzel "kompromittálni" – emberi hitvallás is. Indirekten, nem ürügyes pedagogizálás, nem katekizmusszerű moralizálás jegyében, de a meglett ember igénye, erkölcsi normája fogalmazódik meg az irodalmi mű szakszerű elemzése révén. De hát – teszem fel bátortalanul az avítt költői kérdést – mi végre is az irodalom?

Ahogy én olvasom ezt a könyvet: az irodalomelemző fokozatosan becsalogat bennünket a költő tépelődő, egyensúlyteremtő meditációinak mágneses lírai erőterébe, beavat a modern személyiség dilemmáiba, tépelődéseibe és autonómia-kereséseibe, s közben az önmagunkért és másokért való felelősségvállalás igényével "terheli meg" olvasóit. Egy versciklus mélyvilágába elvarázsolva minket önképünkkel és a mindenséggel szembesít. Azáltal is, hogy – a "legfilozofikusabb", a X. vers kapcsán – az elkerülhetetlen halálhoz, "a véghez viszonyuló létünk elsődlegességére" (237. p.) döbbent rá: a XX. század borzalmas-szép múltja és a XXI. század sejthető kihívásai felől, de nem az alávetettség és a létbe-vetettség végletes pesszimizmusával. Ellenkezőleg: a belső és a külső szabadság igényének megőrzésével, sőt felfokozásával. "Az Eszmélet – írja – József Attila egyik legmélyebb válságának terméke, de nem a krízis dokumentuma, hanem a belőle való kilábalás, az új egyensúly kiküzdésének bizonyítéka. A strófák hangvétele kifürkészhetetlen, se nem derűs, se nem tragikus. Túl van a harmincas évek elejének közösségi, a társadalmi rend megváltoztatására törő, lendületes költői gyakorlatán, de határozottan innen van azon az 1934 őszén kibontakozó öngyötrő, bűntudattal és fájdalommal teli megnyilatkozási módon, amely a kései korszak líráját jellemzi. Az Eszmélet József Attila legmélyebb költői belátásainak gyűjteménye, a költő kivételes, többé soha meg nem ismételt teljesítménye. A legteljesebb elszigeteltségben élő, súlyos magánéleti kudarcokat elszenvedő, az irodalmi élet perifériájára sodródott fiatalember ezzel a tizenkét remekművel ajándékozta meg a magyar irodalmat" (274. p.).

Életrajzi-politikai tekintetben, továbbá poétikailag, a költői tematizációt, a képeket és a zeneiséget tekintve az Eszmélet idején valóban túl van József Attila a proletárforradalmiságon. Gondolatilag s főleg világnézetileg azonban nem enged gyökeres baloldali rendszerkritikai attitűdjéből és a szocializmus emancipációs távlatának igényéből, képviseletéből, amely lényegében az 1920-as évek második felétől jellemző rá. Az 1933 utáni versek és tanulmányok egyaránt bizonyítékok rá: változó pártmozgalmi, szellemi, politikai és csoportkötődésekkel, megtévedésektől sem mentesen (ide értem A nemzeti szocializmus… kezdetű töredéket is), szinte minden korabeli kihívást megélő s reájuk válaszolni akaró, konfliktusokban és traumákban fokozatosan kihordott, táguló horizontú, ugyanakkor kontinuus baloldali eltökéltség ihleti. Még legutolsó évében, 1937 nyarán is – túl a különböző baloldali csoportokban töltött éveken és konfliktusokon, tragikus kiábrándulásokon, s immár reménytelenül belekerülve a betegség örvényébe – önérzetesen hirdeti, hogy "társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul". A "demokratikus és szociális, ha nem is szocialista" program alapján lát antifasiszta népfront-szövetségesi lehetőséget más, mindenekelőtt a népies író-értelmiségi erőkkel (Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak?).

Tverdota eme könyve nem foglalkozik részletesen – nem is lett volna feladata – József Attila és a szocializmus, a baloldaliság viszonyának szertágazó kérdéseivel, amelyek az életmű kapcsán talán a leginkább ki vannak szolgáltatva a történelmet újraíró rendszerváltozás hisztériáinak, illetve a felelős elméleti-történeti újragondolás kötelezettségének. Éppen tíz éve jelent meg a József Attila szocializmusképe c. kitűnő esszéje. Kár, hogy – talán túlzott szerénységből – mostani könyvében nem hivatkozik erre az írására, pedig ma szinte aktuálisabb, mint egy évtizede. Arra kereste akkor a választ: szocialista volt-e valójában a költő, s ha igen, akkor ez mit jelentett a folytonosság és a változás viszonyában. Hiszen, írja, ha szocialista volt, "akkor teljesítményét mi sem függetleníthetjük a szocializmus ügyének alakulásától, a szocialista eszme megítélésétől" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 180. p.). Végig is pásztázta Tverdota az életmű szocializmus-vonulatát, nem kerülve meg a kényes kérdéseket, a fordulatokat és a váltásokat. Meggyőzően mutatta ki József Attilánál a radikális baloldali meggyőződés demokratikus értékekkel való fokozatos feltöltődését, a szocializmusfelfogás szabadságelvű és humanisztikus átprogramozódását (benne a sajátos freudomarxista szintéziskísérletet is), mindazonáltal a marxi ihletésű tudományos világkép antikapitalista, rendszerkritikai és emancipációs természetének következetes megőrzését – egészen legutolsó nyilvános szavaiig.

Az elmúlt évtized "talált tárgyai", előkerült szövegei és a körülöttük kibontakozott szakmai viták, illetve a múlt folyamatos újraértelmezését is felgyorsító kortárs világtörténelem drámai tapasztalatai tükrében azonban ma már nem tudom maradéktalan egyetértéssel idézni Tverdota egykori – erkölcsileg rokonszenvesen önerősítő, de – némileg teleologikus, lineáris konklúzióját. 1995-ben így fogalmazott: "Annak az embernek a szellemi odisszeáját bolyongta végig a költő, aki igyekszik végire járni mindennek; aki a szirénhangokat képes meghallgatni anélkül, hogy bántódása esnék; aki fölismeri és kikerüli a csapdákat, amelyek a szocializmushoz vezető útján leselkednek; aki képes kicserélni szocializmusképe romlandónak bizonyult elemeit […]" (id. kötet 186. p.). A helyzet és a fejlődéskép ennél azért mára még bonyolultabbnak, szakadékosabbnak, csapdákkal övezettnek tűnik. Ha valaki, ezt Tverdota György tudja a legjobban – nem utolsósorban saját kutatásainak köszönhetően.

Az Eszméletet elemző mostani könyv – ha nem is témája a szocializmus, illetve ez a folytonosság – nem kerüli meg szemérmesen ezt a dilemmát: bár szűkszavúan, de már finomabb és konkrétabb válaszokat fogalmaz. A lényeget, a pályaképet illetően tovább viszi 10 évvel ezelőtti felfogását. Csípős kiszólással írja a ciklus – jelesül a VII. vers – elemzése kapcsán, hogy "újabban szívesen elfeledkezünk a költő marxista orientációjáról, mintha bizony a ciklus írása során már túllépett volna e manapság nem túlságosan divatos világmagyarázó eszmei irányzaton". Láttuk: a korábbi elemzésekhez képest némileg "depolitizálta" Tverdota a 12 verset, de korántsem lúgozta ki belőle a marxi s más ihleteket. "Az Eszméletből a közvetlen politikai mondandó kiszűrődik, de a harmincas évek eleji versek patetikus atmoszférája fürdeti a törvény és a véletlen összjátékaként felvázolt univerzumot" (190. p.). Nem politikai, nem filozófiai, nem pszichológiai forrás- és tézisgyűjtemény, hanem mindenekelőtt az egyéni megoldáskeresés, az élet alapvető dolgaiban való állásfoglalás kialakításának versciklusa. S ettől örökös a varázsa, számunkra-valósága.

Mire az Eszmélet megjelent (a Pesti Naplóban 1934. augusztus 15-én), politikai tekintetben – írja Tverdota – József Attila már kikínlódta új válaszait, korrigálva folytatván korábbi éveinek baloldali útkereséseit. "Kialakította azt az álláspontot, amely ettől kezdve valamilyen formában mindhalálig jellemezni fogja: a humanista, liberális vonásokkal jellemezhető, demokratikus szocializmus álláspontját, amely a korabeli szociáldemokrata felfogás holdudvarában helyezhető el" (60-61. p.). [Kiemelés T. Gy.-től.] Az Eszmélet előzményei között számon tartott [Díványon fekszem…] is ezt bizonyítja. S ez nem az éppen mai, 2004-2005-ös politikatörténeti pillanat vagy egy világnézeti teleológia diktálta historizálás, hanem sokoldalúan bizonyított tény. A korábbi proletárforradalmi kanonizálást, retusálást persze nem kell fölcserélni egy "szociáldemokratizált" József Attilával, kilúgozva alakjából, küzdelmeiből az MSZDP-vel is megélt konfliktusokat, illetve az egyéb politikai vonzásokat és taszításokat. Mindazonáltal az Eszmélettel nagyjából egyidős, 1934-es – először Horváth Iván által publikált – töredékes vallomása arról, hogy a baloldalon, "ha már választania kell", leginkább szociáldemokratának vallja magát, rezignált iróniájával is egyértelmű.

Az egész szocializmus-problematikának magam az alábbiakban csupán egyetlen metszetét veszem ki. József Attila ebben a töredékében is nekirugaszkodik annak a másutt szintén föltett sorsdöntő kérdésnek, hogy mi az oka a szocialista mozgalom vereségének; ugyanakkor kitér arra: van-e, illetve ha nincs (és szerinte nincs), miért nincs hiteles (s nem proletkultos, nem "tendenciás") művészete a proletariátusnak. Feltűnő e két szempont gyakori és szoros összekapcsolása a költő nyilvános gondolkodásában. Ezt írja: "Mindama okokon kívül, amelyeket a politikusok elmondanak, kifejtenek és rendszereznek is, egy olyan, eddig meg nem fogalmazott és csakis költők által kimondható okra utal, olyan okra, amelynek hatékonyan működő létét az a negatív jel mutatja, hogy a munkásosztálynak, amely pártokkal, szakszervezetekkel, szövetkezetekkel, sakk-körökkel és dalárdákkal rendelkezik, nincs költészete, nincs szépirodalma. Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a mun-" – s itt megszakad a kézirat (idézi Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Miért fáj ma is. 1992, 308. p.). S így felel erre egy másik töredék: "Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára" (In: JAÖM III. 1958, 273. p.). Ez az aforisztikus mondat egyébként erősen rokon a fentiekben idézett 1934-es töredékkel, elképzelhető, hogy akár annak egyik változata.

Álljunk meg itt kitérőként egy kis motívum-elemzésre. Értekező pályájának kezdete óta tépelődik e kérdésen, a szocializmus és a szépirodalom viszonyán a költő; egész – több éven keresztül íródó – társadalom- és költészetbölcseletének ez az egyik alapdilemmája. Persze nem igazán szerencsés mondatokat kiragadni különböző időszakok belsőleg koherens, ám változó érvelésű írásaiból, de csak rövid utalásokat tehetek. Már egyik korai könyvkritikájában, 1928-as Nyugat-recenziójában megfogalmaz József Attila egy, a költészetre és a szociáldemokráciára egyaránt vonatkoztatott szigorú igényt, amely megelőlegezi későbbi művészetbölcseleti eszmélkedéseinek egyik alaptételét. "A formai szempontoktól eltekintve, minden szocialista pretenzióval ['igénnyel'] fellépő költővel kapcsolatban – éppen a szocializmus érdekében – elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust mint költészetet, vagy pontosabban szólván, eszmei tartalmát mennyiben sikerült lelkivé váltania. Ez fontos szocialista szempontból – írja -, mert anélkül még a munkásság osztályharca is válhat szocializmusellenessé, és fontos nem-szocialista szempontból, mert egy tömegmozgalom emberi mélységét méri." (József Attila: Egyszerű énekek. Brichta Cézár versei. In: JAÖM III. 1958, 10-11. p.)

Ugyanez a szempontrendszer az egyik pillére a költő 1931-es – több töredékes változattal kísért – Irodalom és szocializmus című, előadásból lett tanulmányának. Ebben a roppant összetett, vibráló logikájú írásban, amelyet egyébként balos egyoldalúságú, érdes megfogalmazások is jellemeznek, a költészetet szintén egyetemes, ontológiai üggyé emeli József Attila. Bensőségesen érzékletes és vakmerően személyes megfogalmazással teszi egyértelművé a mércét, amelyhez a szocializmus, a világtörténelmivé emelt proletariátus és költészet viszonyát méri: "Nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye" (id. kötet 81. p.). Paradox módon ugyanakkor – proletárforradalmi indulattól is fűtve s egy sajátos, már-már rabulisztikus érveléssel – 1928-cal szemben nem elméleti igényként, illetve hiányként, hanem realitásként aktualizálja a proletariátus és az egyetemes értékű művészet egymásrautaltságát. Élesen polgárellenes kirohanásokkal tarkított fejtegetése arra fut ki, hogy ma, 1931-ben éppen a "proletár művészet" a "tiszta művészet". Itt is folytatódik a korábbról már ismert érvelés a "tiszta költészet"-ről: az 1928-1929-es József Attilával kapcsolatban Tverdota által emlegetett "szocialista tiszta költészet"-paradigmának egy sajátos, némileg a proletkult hatását is sejtető, mégis attól gyökeresen más koncepciójú esztétikai felfogása érhető tetten.

József Attila egyik oldalról társadalombölcseleti szocializmus-értelmezése, másik oldalról marxista, bergsonista, freudista s egyéb ihletéseket is integráló művészetelmélete tehát szervesen (de radikális belső hangsúlyváltozásokkal) ötvöződik egybe felfogásában 1928-tól haláláig. E koncepció bölcseleti és történeti rekonstrukciója, illetve megítélése aligha ennek a cikknek az illetékessége, de hadd engedjek meg azért magamnak még néhány további reflexiót ezzel a "rövidre zárt" szocializmuselméleti és esztétikai gondolatépítménnyel kapcsolatban. Az 1931-es Irodalom és szocializmusban igen széles ölelésű, egyszerre költészetelméleti és társadalombölcseleti megközelítés, illetve összefüggés-teremtés újra-, sőt fölerősödik a költő gondolkodásában 1933 után. De a proletariátus, a szocializmus, illetve az igazi, a tiszta, az egyetemes értékű művészet közötti ontológiai kapcsolat újra s immár tragikusan felfogott negatívba, a hiány érzékelésébe fordul. A fentiekben már idézett 1934-es "szociáldemokrata" töredék keserű bizonyíték erre, nem véletlen a társadalomfilozófiai és a "szépirodalmi" megközelítés feltűnően szoros összekapcsolása.

József Attila egyrészt megrázó tapasztalatok révén, emberként, baloldaliként és teoretikusként közvetlenül is szembekerült a kommunista mozgalom és az államszocialista rendszer korai, brutális formáival, az önmagát bolsevizmusként definiáló sztálinizmussal. Másrészt őt is sokkolja 1933, a náci hatalomátvétel traumája, s túljutva a talán pillanatnyi, de veszélyes jobboldali kísértést jelentő Rátz Kálmán-epizódon, a Hegel, Marx, Freud című, vélhetőleg 1935-ös, töredékesen fönnmaradt írásában filozofikus argumentációval kísérel meg válaszolni arra, hogyan győzhetett Hitler. "Miért nincs még szocializmus", "hol csúszott hiba a számításba; hogy lehet az, hogy az ún. »tárgyi feltételek« megvannak s az alanyiak hiányoznak? Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak – hogy lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?" (In: JAÖM III. 1958, 263. p.). A válasz keresése során – más tanulmányaiban, meglévő, töredékes s feltételezhetően elveszett írásaiban – a teoretizáló költő élesen bírálja mind a forradalmi radikalizmushoz ragaszkodó bolsevikok, mind a békés átalakulás hívei (azaz a szociáldemokraták) dominálta baloldali mozgalmakat. Ebben a tapasztalatában a sztálini totalitarianizmus és a két német munkáspárt önpusztító harca fölött nevető harmadik, a nemzetiszocializmus diadala is ott munkál.

A 30-as évek közepén tehát József Attila már nem vallja a közvetlen proletárforradalmi perspektívát, túl van a proletár osztálytudat egyetemességének messianisztikus fölfogásán, de "nincs túl" – és sohasem kerül túl – a szocializmuson mint világképen és társadalmi perspektíván. Ellenkezőleg: miként – tanulmányai, szerkesztői tevékenységének dokumentumai mellett – költészetének világnézeti aurája, a szabadság és rend, értelem és játék, szép szó és igazság képeinek ekkori dualizmusa is mutatja: az egyetemes emberi fejlődésbe mintegy visszailleszti a szocializmust; a proletariátust pedig az emberi öntudat elsajátító-fölemelésének képessége s nem a nyers anyagi érdekek, s nem is a puszta osztályharc felől ítéli meg.

József Attila kereső-tépelődő elméleti-kultúrfilozófiai munkásságának különösen izgalmas, sokat vitatott ekkori darabja a Mónus Illés folyóiratában 1934-ben publikált A szocializmus bölcselete. Ebben az írásban – a szociáldemokrata párti ideológiai paradigmaváltással ugyan érintkezve, de azt korántsem "kiszolgálva" – a munkásság osztályöntudatának és az emberiség nembeli fejlődésének viszonyáról, az elidegenedés visszavételének esélyeiről értekezik. Itt is szembetűnik a tudat, a kultúra ontológiai értelmezési kísérlete. József Attila így fogalmaz: "A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi lénynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett hogy az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki" (id. kiadás, 147-153., illetve 183-186. p.). Erre a koncepcióra is rímelhet – bár nem szeretek a prózai és a költői sorok között direkt megfeleléseket keresni – az 1934-es Eszmélet IX. versének 7-8. sora: "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!", de talán még inkább az 1937-es Flóra c. ciklus Már két milliárdjának híres vallomása: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat."

Miközben megjárja az én fölbomlásának stációit, fogalmilag (freudomarxizmus) megkísérli értelmezni, költőileg pedig legyőzni azt a borzalmas örvényt, amelybe ő egyénileg s kora világpolitikailag került. Talán a fiatal Marxnak a 30-as években rekonstruált szövegeiből is ismervén néhányat jut el József Attila ahhoz a "humanizáló" szocializmusértelmezéshez, amely ugyanezekben az években az európai baloldal más filozófiai nagyságainak műhelyeiben is kezdett kikristályosodni – persze nagyon is sokféle hangsúllyal s indirekt vagy direkt vitában a sztálinizmus hivatalos szocializmusfelfogásával (Antonio Gramsci, Mihail Lifsic, Lukács György stb.). Elutasítva a "marxizmus" és az ezt többeknél helyettesítő "proletárszocializmus" kifejezésekkel való kérkedést, a fentebb már idézett Hegel, Marx, Freudban így ír: Marx gondolata szerint "mindenki szocialista, aki tudva munkálkodik azon, hogy az ember méltó legyen önmagához, hogy az emberi lényeg kifejlésre jusson, hogy megszűnjenek azok a társadalmi különbségek, amelyek a termelés fejlettebb fokán szükségesek voltak, ma már azonban mind az anyagi termelésnek, mind az erkölcsi jóérzésnek, mind a teljes emberi öntudat kialakulásának akadályai" (id. kötet 267.). Ebből a távlatból kísérli meg újraértelmezni József Attila Marx proletárság-felfogását, illetve az egyes ember, a személyiség társadalmi, kollektív tudati és egyénlélektani "oldalai"-nak összefüggéseit.

A tanulmányom írása közben megjelent alapos, forráskutató tanulmányában (A szocializmus mint "emberi öntudat") Lengyel András is több ponton hasonlóképp értelmezi ezt a nagy jelentőségű bölcseleti tanulmányt. József Attila élesen "elutasítja, bírálja a bolsevizmust, ezt a bírálatot a szociáldemokrata párt folyóiratában gyakorolja, ám igazában nem optál a szociáldemokrácia mellett. A »bölcselet«, amelyet megfogalmaz, bár önmagát szocialistának tekinti, nem azonosítható a szociáldemokrácia álláspontjával; gondolatilag radikálisabb annál" (Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. 212. p.). Nem térek ki most Lengyel néhány – szerintem problematikus – interpretációjára, csak még azt a felismerését idézem egyetértéssel, amely szerint ez a József Attila-tanulmány tudatosan is a költő, az alkotás nevében minősíti a zsarnokságokat, köztük a számára legkiábrándítóbb "bolsevizmust", de egyértelműen antikapitalista előjelű, marxista platformon. S ha a korábban idézett írásokból azt idéztük, miért nincs a költő szerint "szocialista irodalom", illetve hogy mire vall ez a hiány a munkásosztály ontológiája és valóságos története szempontjából, akkor érdemes utalni a másik oldalra, az olvasókéra is. A töredékekből rekonstruálható ún. negyedik költészetbölcselet egyes szövegei különös nyomatékot adnak annak a gondolatnak, hogy a munkásosztály élményei, mondanivalói miért is hiányoznak az irodalomból: azért, mert többnyire nem aktív befogadók.

Egy rövid ízelítő [A művek alkotóinak és kiadóinak…] c. töredékből: "Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Így valamely irodalmi korszak megértéséhöz feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység" (JAÖM III. 1958. 254. p.).

Ez a "tudat-ontológiai" összefüggésbe ágyazott és irodalmilag erősen involvált szocializmusértelmezés adja meg a költő 1936-1937-es eszmélkedéseinek is az alapját. A Barta Istvánnal – név nélkül – folytatott nyílt vitában, a Szép Szó hasábjain publikált Szerkesztői üzenetben ezért is kapcsolja össze a bűn és bűntelenség érvényesülését a társadalmi formációkkal: "A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség" (id. kiadás: 185.). Itt mondja ki József Attila, hogy a valódi "rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát", és itt emeli be a szocializmus tradícióját – a szabadság, egyenlőség, testvériség eszményei révén – az őskereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a francia forradalom progresszív történelmi vonulatába.

Tegyük hozzá: mindez nem tűnik éppen divatosnak, sőt talán szalonképesnek sem a XXI. század elején, főleg nem a posztmodern felfogásnak a történelmi haladás tényét és mértékét vitató, elutasító narratíva-teóriái tükrében. Ma talán utópiának tetszik az írás ama tétele, hogy "az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata". A játék és a racionális gondolkodás József Attila-i összekapcsolása, a szép szó "definíciója" viszont olyan, egyszerre antifasiszta, nemzeti, társadalmi és értelmiségi küldetésnek tekinthető a 30-as évek második felében, amely 70 év múltán is rendelkezik "némi" relevanciával és legitimitással: "A diktatúrák légkörében divat »szép szónak« becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. »Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot" (id. kötet: 186. p.).

Térjünk vissza a költő kiinduló tételéhez, a proletariátus társadalomontológiai és a szocializmus esztétikai-irodalmi megítélésének többszörösen idézett, szinte mechanikus összekapcsolásához. A szocializmus bölcseletének ez az egész emberi öntudat felőli tudati és kulturális újraépítési kísérlete nagy gondolati erőre vall. Abban a vissza-visszatérő állításában ugyanakkor, hogy ti. a munkásságnak nincs hiteles szépirodalma, József Attila téved, s korántsem csak az ő példája cáfol. Nem azért omlott össze a rendszer, nem azért bukott meg a munkásmozgalom, amit ír. Mindazonáltal a magas fokú esztétikai igény, vagyis a művészet mint egy társadalmi képlet, formáció világtörténelmi mértéke, valamint a munkásság olvasottságának, műveltségének lételméleti és szociológiai értelmezése: komoly elméleti tétel és roppant személyes hivatástudatból fakad. A szocializmus, illetve a munkásmozgalom ontológiájának és kultúrájának megfeleltetése, a kettő együttes "nembeli" és tudati funkcionálása valódi és mély kihívásokra keres teoretikus választ. A szocializmus – ahogy ezt Lukács György már az 1923-as Történelem és osztálytudatban kifejtette – csakis a magánvalóból magáértvaló és összemberi küldetést teljesítő, tehát osztályöntudattal és magas fokú kulturáltsággal rendelkező proletariátus révén válhat (válhatott volna) tényleges világtörténelmi realitássá. S ennek lenne mintegy tükre és hitelesítője József Attila szerint a szocialista művészet.

A költői ars poetica, azaz a "saját pozíció" és hivatástudat ilyenféle indirekt filozófiai önkijelölése több mint tiszteletre méltó: teoretikus súlyú és távlatú, ha mechanikusan nem érvényesíthető is. József Attila "megvalósult szépirodalma" mindazonáltal jóval több, mint bizonyíték arra, hogy – legalább – volt szocializmus. Különösen annyiban, amennyiben ő sem zárt politikai rendszerként, hanem mozgalomként, eleven, megújuló társadalmi, világnézeti, politikai és kulturális tradícióként tekintett rá. Ha egyben tanúk is: munkásságának szocialista tematikái, ihletei, fejezetei aligha korlátozódnak pusztán dokumentumértékű szerepre.

Természetesen senki, a baloldal sem sajátíthatja ki József Attilát; de senki ne akarja kétségbe vonni lírájának, írásos örökségének, ennek az egyetemesen nemzeti értékű zseniális életműnek a kreatív (s nem lehúzó, esztétikailag nem fölös terhet jelentő) szocialista természetét. Tíz évvel ezelőtti tanulmányában azt írja Tverdota: "Nagyon jó lenne, ha a történelem a régiek helyébe nem állítana új gátakat! Úgy tűnik azonban, hogy a kor ma sem igazán kedvez az árnyalt elemzéseknek. Olyan szellemi légkörben, amelyben a »szocialista«, »kommunista«, »marxista« jelzők szitokszószámba mennek, József Attila marxizmushoz való viszonyát a vád-védelem, apológia-inkrimináció keretein kívül vizsgálni nem tartozik a legkorszerűbb vállalkozások közé" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 184.). A tíz év alig hozott javulást a szellemi légkör tekintetében. A szitokszavak ma is virulensek és a József Attila-képbe is beivódtak ennek direkt vagy indirekt következményei; nem beszélve néhány durva vádaskodásról, leginkább akként, hogy terjedőben az ilyesféle megítélés: "nagy tehetség volt, zseniális költő, bár szocialista", avagy: "a költői üzenet szempontjából teljesen érdektelen, sőt inkább tehertétel az ő szocializmusa". De a József Attila-tudomány élvonala nem nagyon zavartatta magát ettől, s meggyőző eredményeket, árnyalt elemzéseket és termékeny vitákat produkált az elmúlt évtized során; jelesül Tverdota György műhelyében is.

József Attilától – sem líráját, sem prózáját, sem világnézeti meggyőződését, sem elementáris hatását tekintve – nem lehet elvenni a (mégoly tágan és belsőleg sokhangúan értett) szocializmust. S fordítva: a történelmi, világnézeti és kulturális-értékteremtő jelentésében vett szocializmustól sem lehet elvenni József Attilát. Nem ennek ellenére volt tehetséges, nagy nemzeti költő, hanem ezen – mégoly konfliktusos és veszélyes, de egyúttal röptető, távlatot adó, mobilitást kínáló – kötődés révén. "Ami ingadozásnak tűnt a kortárs szemében – írta Tverdota -, az a kései szemlélő számára lassú tisztázódásként, a korban kialakítható legnemesebb anyagú és legtartósabb szocializmuskép kiküzdésének antitézisekben kibontakozó folyamataként mutatkozik meg" (id. 1995-ös kötet, 186.). Vagy ahogy legújabb, az Eszmélet-könyv óta megjelent 2005-ös tanulmányában fogalmaz a szerző: József Attila költészetében és gondolkodásában – minden belső hangsúlyváltozás, konfliktus ellenére – a kezdetek óta kontinuus a lázadó, a következetesen és radikálisan társadalomkritikus, a felelősségvállaló és szószóló attitűd, "a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája" (Eszmélet, 65. sz. 141-142. p.).

Hasonlóképpen értelmezi a költő baloldaliságát a Tverdotával egyébként több ponton vitatkozó Lengyel András is: "József Attila – időben változó föltételek között, más-más játszmában – ugyan többféle törekvéssel is »harci szövetségre« léphetett, s ez 1934-ben alighanem a szociáldemokrácia volt, ám alkati és gondolkodói radikalitása mindenkor ezeken túlmutató, távolabbi célok felé vitte" (id. kötet 217. p.). Mindehhez hadd tegyem hozzá: a fasizmus európai fenyegetése, illetve egy antifasiszta szellemi és politikai szövetség összekovácsolásának kísérlete idején csak a direkt proletár osztályharcos és pártpolitikai radikalizmust tette zárójelbe a gondolkodó és politizáló költő, de nem a társadalmi perspektíva radikalizmusát. Hiszen az idézett 1934-es bölcseleti tanulmányban sem adja föl az "óhajtott és kikerülhetetlen" "szocialista és társadalmi forradalom" szükségességének tételezését, ha ezt a forradalmat döntően tudati-kulturális forradalomként képzeli is el. A Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című, már idézett 1937-es írásában, amelyben a társadalmi dilemmák megválaszolásában kétszer is a tudományos szocializmus logikája hívének vallja magát, pedig egyenesen szinonimaként kezeli a "forradalmi, vagyis korszerű", illetve a "korszerű, vagyis forradalmi" fogalmakat (JAÖM III. 1958. 192. p.).

A XX. század végén azonban összeomlott a József Attilára is hivatkozó, önmagát a költő proletár utókoraként identifikáló, a forradalmak legitimitását hirdető, magát azokból eredeztető államszocialista rendszer. Hogy ténylegesen milyen rendszer volt amaz, milyen típusai és modelljei voltak, mennyiben valósította meg s mennyiben torzította el s kompromittálta a baloldal emancipációs és rendszerkritikai világképét, gazdasági, politikai vagy tudati értelemben vett forradalmi tradícióját, ehelyütt nem elemezhető volt, van róla vita napjainkban – e folyóirat hasábjain is.

Hetven év telt el József Attila – s a kor más baloldali gondolkodóinak – idézett drámai kérdésfeltevései óta. Világ- és regionális háborúk, éhínségek, rendszerváltozások, környezeti katasztrófák rázták meg az emberiséget s benne a magyarságot. De a kérdés, hogy "hol csúszott hiba a számításba", valamint annak az eltökélt keresése, hogy – még ha finomult is a kín – a tovább polarizálódó és "globalizálódó" társadalmi egyenlőtlenségeket miként lehetne csökkenteni, s a nyomort, a meg­alázottságot, a kizsákmányolást legalább enyhíteni – nos mindez ma is kínzóan időszerű.

Ha ezt felismerjük és be merjük vallani, ha eszerint is olvassuk őt, akkor fog József Attilára pártfogón tekinteni rá e század. S akkor a költő is így tekint majd vissza ránk.

 

Bibliográfia

A hivatkozott szövegkiadások és tanulmányok adatai, továbbá válogatott József Attila-szakirodalom az elmúlt évtizedből

Szövegkiadások

József Attila összes versei. Kritikai kiadás. Szerk.: Stoll Béla. I-II. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1984 [rövidítve: JAÖV 1984].

József Attila összes művei III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Bp., Akadémiai Kiadó, 1958 [rövidítve: JAÖM III. 1958].

József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek – Magyarázatok. Szerkesztette, illetve írta: Horváth Iván és Tverdota György. I-II. kötet. Budapest, Osiris Kiadó, 1995 [rövidítve: JATC I. 1995].

József Attila összes tanulmánya és cikke. Gépeskönyv. [Internetes szövegkiadás.] Főszerk.: Horváth Iván; szerk.: Devescovi Balázs és Golden Dániel. Bp., 1999-2001, ELTE BTK http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/tartalom.htm  [rövidítve: JAÖTC-Int 2001].

Bokor László-Tverdota György (szerk.): Kortársak József Attiláról (1922-1945). I-III. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1987 [rövidítve: Kortársak 1987].

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. [Eredeti szövegközlések is.] Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992 [rövidítve: Miért fáj ma is 1992].

Tverdota György (szerk.): József Attila: Medvetánc -Nagyon fáj. Bp., Raabe Klett Kiadó, 1999.

N. Horváth Béla (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila. [Írások József Attilától és József Attiláról.] Bp., Nap Kiadó, 2004 [rövidítve: In memoriam 2004].

 

Értelmező könyvek, tanulmányok, cikkek

Alföldy Jenő: "Fogj össze, formáló alak." Istenesség és bűntudat József Attila verseiben. =Kortárs, 2005. 1. sz. 8-37. p.

Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetértől. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Bókay Antal: Eszmélet. Tárgyi-poétikai fantázia egy költői életműről. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002.

Bókay Antal: József Attila poétikái. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Farkas János László: Logika, de. =Világosság, 1999. 12. sz. 65-87. p.

Farkas János László: A társadalmi felekezet. József Attila és Mannheim Károly. =Világosság, 2006. 6-7. sz. 61-78. p.

Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Pozsony, Kalligram, 2003.

Fejtő Ferenc: Szép szóval. [Tanulmányok, cikkek a Szép Szó c. folyóiratból; több egykori József Attila-kritikával is.] Szerk.: Széchenyi Ágnes. Bp., Századvég Kiadó, 1992.

Fejtő Ferenc: A népnek a fia volt. [Illyés Gyuláról, de József Attiláról is.] =Tekintet, 2002. 4-5. sz. 5-18. p.

Fejtő Ferenc: József Attila, a Szép és a Jó Szó mestere. [Megjelenés előtt.] Bp., Holnap, 2005.

Fenyő D. György: József Attila tanításának problémái. =Irodalomismeret, 1992. szeptember, 54-57. p.

Földes György: "A hetedik te magad légy!": József Attila és a proletariátus. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 164-179. p.

Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Bp., T-Twins Kiadó, 1993.

Garai László: Arról a bizonyos versről. [Világosítsd föl.] – Szabolcsi Miklós válaszával. =Élet és Irodalom, 1998. október 2. 8. p.

Gyertyán Ervin: József Attila és a rendszerváltás. =Tekintet, 1991. 4. sz. 21-26. p.

Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992. 297-324. p.

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992.

A József Attila-kutatás dilemmái. Tverdota György, Lengyel András, Szigeti Lajos Sándor, Valachi Anna, Szőke György, Beney Zsuzsa, N. Horváth Béla és mások tanulmányai, cikkei. =Forrás, 2003. december.

József Attila – 2003. Kerekasztal-beszélgetés. Résztvevők: Agárdi Péter, Fenyő D. György, Kállai R. Gábor, Kertész Ákos, Mező Ferenc, Szívós Mihály és Tverdota György. =Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 4-33. p.

Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár Szabó Zoltán, Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok József Attiláról. Bp., Anonymus, 2001.

Kemény István: Húsvét, április 11. =Magyar Narancs, 2005. március 10. 28-29. p.

Kenyeres Zoltán-Gintli Tibor (szerk.): Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. [Több tanulmány József Attiláról is.] Bp., Anonymus, 2002.

Krausz Tamás: Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról. [A folyóiratban egy évig folyt eszmecseréről.] =Eszmélet, 64. sz., 2004. tél, 135-155. p.

Krausz Tamás: Évfordulók. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 8. p.

Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Bp., Akadémiai Kiadó, 2000.

Kulcsár Szabó Zoltán: A "lírai én" olvashatóságának kérdése a József Attila-recepcióban. =Irodalomtörténet, 2004. 4. sz. 447-496. p.

Lengyel András: A modernitás antinómiái. Bp., Tekintet, 1996.

Lengyel András: József Attila exisztencia-fogalmáról. =Műhely [Győr], 2000. 1. sz. 50-58. p.

Lengyel András: József Attila önlét terminusáról. =Irodalomtörténet, 2001. 4. sz. 611-623. p.

Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és "A nemzeti szocializmus". =Forrás, 2002. 12. sz. 96-124. p.

Lengyel András: "…s én megkerültem érte a világot". Az abszolútum problémája József Attilánál. =Tiszatáj, 2003. 4. sz. 84-102. p.

Lengyel András: A "narodnyik" József Attila. In: Füzi László, Lengyel András (szerk.): Ilia. Írások 70. születésnapjára. Szeged, Bába Kiadó, 2004. 259-276. p.

Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005.

Lengyel András: A szocializmus mint "emberi öntudat". József Attila kísérlete a szocializmus filozófiai újrafogalmazására. In: Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005. 207-233. p.

Mészáros István: József Attila és a modern művészet. [Eredetileg olaszul: 1964.] Bp., Argumentum Kiadó – MTA Könyvtár Lukács Archívum, 2004.

Mórocz Zsolt: A legenda oda… Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról. =Hitel, 2004. 9. sz. 3-25. p.

Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegsége(i). Bp., Filum Kiadó, 2000.

Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Bp., Tankönyvkiadó, 1982.

N. Horváth Béla (szerk.): József Attila legszebb sorai. [Tanulmányok, esszék.] =Új Dunatáj, 1997. 4. sz.

N. Horváth Béla: A hetedik. József Attila-tanulmányok. Bp., 1999.

N. Horváth Béla: József Attila. Horpács, Mikszáth Kiadó, 2001.

Péter László: József Attila nyomában. Válogatott írások. Bp., Argumentum Kiadó, 2000.

Petri György: A lumpen család. Kisbali László interjúja József Attila Hazám c. verséről. =Beszélő, 1999. 4. sz. 106-113. p.

Simor András: Észrevételek József Attila verseinek közlési módjáról. =Ezredvég, 2004. 4. sz. 63-69. p.

Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez. Bp., Akadémiai Kiadó, 1968.

Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Bp., Akadémiai Kiadó, 1998.

Szigeti Lajos Sándor: A virrasztó költő. Esszék, tanulmányok, kritikák. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2002.

Szőke György: "Az árnyékvilág árkain." Írások József Attiláról és Kosztolányi Dezsőről. Bp., Gondolat Kiadó, 2003.

Szuromi Lajos: Eszmélet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1977.

Tasi József: József Attila és a Bartha Miklós Társaság. Bp., Ecriture-Galéria, 1995.

Tasi József: József Attila könyvtára. Bp., Ecriture, 1996.

Tasi József (szerk.): "A Dunánál". Tanulmányok József Attiláról. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995.

Tverdota György: József Attila, 1936. május. [A Dunánál és a Szabad-ötletek jegyzéke.] =Kortárs, 1994. 7. sz. 78-86. p.

Tverdota György: József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas (szerk.): Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok. Bp., Argumentum Kiadó, 1995. 179-195. p.

Tverdota György: Balról balra. József Attila és a nemzeti kommunizmus. In: Halmos Ferenc (szerk.): Száz rejtély a magyar irodalomból. Bp., Gesta Könyvkiadó Bt., 1996, 172-173. p.

Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Bp., Pannonica Kiadó, 1998.

Tverdota György: József Attila 1933. június. =Irodalomtörténet, 1998. 3. sz. 432-449. p.

Tverdota György: József Attila. Bp., Korona Kiadó, 1999.

Tverdota György: József Attila az Óda és az Eszmélet között. =Literatura, 2001. 1. sz. 97-104. és Irodalomtörténet, 2001. 2. sz. 280-293. p.

Tverdota György: József Attila anti-ars poeticája. =Literatura, 2002. 4. sz. 427-457. p.

Tverdota György: Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Tverdota György: József Attila "múlt századi" lírájának elevensége a XXI. század elején. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz 136-147. p.

Tverdota György-Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Bp., Balassi Kiadó, 2002.

Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Bp., Papirusz Book, 1998.

Valachi Anna: József Attila. Bp., Elektra Kiadóház, 1999.

Valachi Anna: Lányok, asszonyok József Attila körül. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 148-163. p.

Veres András: Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. =Kritika, 1998. 12. sz. 38-40. p.

Veres András: A referencia védelmében. In: Veres András (szerk.): Az irodalomtörténet esélye. Irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Gondolat Kiadó, 2004. 152-160. p.

Veres András: Mindenhová és sehová. Eörsi Sarolta interjúja a József Attila-emlékévről. =Magyar Narancs, 2005. január 27. 8-9. p.

Vitányi Iván: A 21. század szocializmusa. In: Ördögh Szilveszter (szerk.): Magyar jelentés-árnyalatok. Bp., Kossuth Könyvkiadó – XXI. Század Társaság, 2004. 202-215. p.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia a 20. században, vagyis: most és itt. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 307-316. p.

 

A tanulmány szerzőjének a tárgykörbe vágó újabb publikációi

Kortársunk, Mónus Illés. Metszet az 1930-as évek magyar szellemi életéből. Bp., Gondolat Kiadó, 1992.  

József Attila és a rendszerváltás. =Pedagógusok Lapja, 1994. 7. sz., április 13. 8-9. p.

Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

"Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…" Jegyzetek Szabolcsi Miklós József Attila-könyvéhez. =Mozgó Világ, 1998. 11. sz. 87-97. p.

Tasi József két könyve József Attiláról. =Irodalomtörténet, 1997. 1-2. sz. 298-305. p.

Alkalmi írás a szocializmus állásáról. =Eszmélet, 55. sz. (2002. ősz) 4-24. p.

A kultúra mint a szociáldemokrácia posztulátuma. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 245-263. p.

[Az] avantgardista pátriárka. [Fejtő Ferenc 95. születésnapjára.] =Népszava, 2004. augusztus 28. Szép Szó-melléklet. 3. p.

Húsvéti üzenet József Attilától. A költő születésének 100. évfordulójára. =Hét Hárs IV. évf. 1. sz. 2005. húsvét [március 26.], 3-4. p.

 

A tanulmány hivatkozásait és a bibliográfiát 2005. április 1-jén zártam le. Köszönöm Lengyel András és Sziklai László kritikai észrevételeit, ajánlásait, melyeket írásom véglegesítése során figyelembe vehettem.

Budapest, 2005. április 12.

A cikk a kínai kommunizmust a forradalmi, modernizáló nacionalizmus sajátos megjelenési formájaként értelmezi. Mintája az iparosodott, kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugat, melyet egyszerre támad és utánoz. Mao államszocializmusa nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de már a kezdetektől fogva tudatosan és módszeresen depolitizálta a közéletet, megosztva a társadalmat s különösen a munkásrétegeket. A mai Kínát egyrészt társadalmi dinamizmus; másrészt szélsőséges egyenlőtlenség és politikai tehetetlenség jellemzi.

2004 októberében történt meg először, hogy Kína is részt vett a G7 országok (Japán, Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Kanada, Olaszország, Egyesült Királyság) pénzügyminisztereinek Washingtonban megrendezett konferenciáján. Az ország visszatérésének jele volt ez arra a nemzetközi porondra, ahol a XVI. és a XVIII. század között más ázsiai országokkal együtt Kína uralta a kereskedelmet. Hu Csin-tao elnök, akinek a kezében Csiang Cö-min távoztával összefutnak a hatalmi szálak, megsokszorozta a diplomáciai tárgyalások számát. Ez az újra megerősödött, nacionalizmussal vegyes öntudat is jelentős részben hozzájárult az ország dinamikus fejlődéséhez.

Folyamatosan halljuk, újra és újra: Kína, ez a feltörekvő és egyre erősebb hatalom 2025 tájékára képes lesz egyedül is versenyre kelni az Egyesült Államokkal. Legfeljebb 50 évvel később pedig – egyes szakértők szerint – gazdasági erejét tekintve az ország akár Európa egészét is felülmúlhatja. Az ország gazdasági sikereit világszerte elismerik, azokat tagadni teljesen reménytelen vállalkozás lenne.

El kell ismernünk, hogy a kínai állam, és még inkább a Kínai Kommunista Párt (KKP), melynek neve napról napra mind pontatlanabbnak tűnik, sokkal stabilabbnak bizonyult, mint azt a törékenységre utaló számos jel alapján gondolni lehetett volna. Ahhoz azonban nem kellett kivételes képesség, hogy előre jelezhessük: 1976 után, a Mao Ce-tung utáni korszakban – hasonlóan a Sztálin halálával induló időszakhoz – a "demaoizáció" kora fog eljönni: a rendszer és különösen a kulturális forradalom megfagyásából ezt ki lehetett következtetni. De a tényleges "demaoizáció" egy olyan árok maradt, amelyet az ország szemlátomást nem volt képes átugrani, legalábbis nem a Kínai Kommunista Párt vezetése mellett.

A fordulat kezdetén, 1978-ban, a Teng Hsziao-ping körül csoportosuló reformistáknak¹ sokat kellett manőverezniük a zátonyok és a több helyről érkező támadások között. A mozgalom bizonytalan, néha kaotikus benyomást keltett, és növekvő feszültségekre lehetett számítani, akár a pártban, akár a lakossággal való kapcsolatban. Az országban mindezzel együtt csak egyetlen jelentős, drámai válságidőszak volt, a Tienanmen téri tavasz 1989-ben. Ez legitimitási válság volt: arról tanúskodott, hogy a diákság és a városi lakosság egy része élesen elutasítja a kikezdhetetlen önkényuralmat és a korrupciót.² Egyszerre volt ez a gazdasági reformok nehéz időszaka és az uralkodó rezsim diktatórikus logikájának megerősítése. A hatalom ezt a logikát először könyörtelen erőszakkal, később azonban rugalmasabban és ügyesebben érvényesítette.

Hogy a változtatásokat sikerrel tudja levezényelni, a hatalom úgy döntött, hogy nem változtat az autoriter rezsimen, legelőször is azért, mert a fegyveres erőkre támaszkodva – amelynek monopóliumával továbbra is rendelkezett – éppen fogcsikorgatva küzdött a túléléséért. De a fennmaradásához az is hozzájárult, hogy a távoli múltban gyökerező autoriter politikája támaszra talált a városi népesség egyes rétegeiben. A Tienanmen-válság alatt a hatalom malmára hajtotta a vizet, hogy a paraszti többség semleges maradt, később pedig ellátta a megtorlásokhoz elengedhetetlen milicistákkal. Majd a hatalom fokozatosan megnyerte – visszanyerte – magának a reformokból hasznot húzó városi társadalmi rétegek támogatását. Idővel még az értelmiségi rétegek egy részének kegyeit is visszaszerezte, és ami a legfontosabb: elkezdődött a középosztály és egy vállalkozókból álló új burzsoázia gyarapodása. Olyan rétegek voltak ezek, melyeket bár a maoizmus időszakában eltüntettek, most jelentőségüket felértékelve, a maguk teljességében a pártba integráltak. A rezsimet nem feltétlenül szerették, ám az valódi társadalmi bázisra tett szert velük.

Senki sem számított egy ilyen fejlődési pályára, arra, hogy a KKP képes lesz ilyen új lendületet venni. Mégpedig azért nem számított rá senki, mert félreértelmezték a párt "identitását". A közvélemény ugyanis sokáig alábecsülte a nacionalista dimenziót, sőt a nacionalizmus meghatározó szerepét a pekingi rezsim motivációi között és a kínai kommunizmus történetében. Így volt ez már egészen az 1930-as évektől kezdve. Mindazonáltal az ideológiai álcázásul szolgáló kommunizmussal szemben ez a nacionalista dimenzió ad valódi magyarázatot a KKP által megtett útra. Még várat magára Kínával kapcsolatban annak a munkának az elvégzése, amelyhez hasonlót Moshe Lewin végzett el a sztálinista Szovjetunióval kapcsolatban³ : eltávolodni tőle, vagy akár figyelembe sem venni azt, aminek az új rezsim láttatni akarta magát – szocialista rezsimnek -, nem elfogadni vagy támadni, hanem épp ellenkezőleg: megérteni a maga eredetiségében.

Kína esetében – s ez más országokra, így Vietnamra is igaz – a kommunizmus a forradalmi nacionalizmus megjelenési formája, amely szembeállítható a nacionalizmus más formáival (esetünkben a Kuomintanggal⁴ ). Nacionalista, mivel középpontjában (hogy egy, az 1920-as években gyakran használt jelszót használjunk) a "nemzet megmentése" áll az imperialista rablókkal szemben, az, hogy védje vagy éppen helyreállítsa a nemzet egységét. A leghatékonyabb – egyébként az egyetlen – módja annak, hogy a hatalom ennek a drámai kihívásnak meg tudjon felelni, a nemzet mélyre ható mozgósítása, és ami még fontosabb, a legaktívabb erők támogatásának megszerzése (melyek a városokban, jelentős részben az értelmiségi körökben csoportosultak).

Lehet vitatni, hogy a kínai kommunizmus már a kezdetektől fogva nacionalista lett volna, az azonban tény, hogy különösen 1937-től, a japán betolakodók elleni harctól kezdve a nemzeti függetlenségi küzdelmet zászlajára tűzve bontakozott ki és építette fel magát.

A kínai kommunizmus mindemellett forradalmi, mivel céljának megvalósítása érdekében át kell formálni a nemzetet. Ehhez a mintát az iparosodott Nyugattól veszi, melyet így egyszerre akar támadni és utánozni. Mindennek megvalósításához nélkülözhetetlen a népi rétegek mozgósítása – ez a régivel való forradalmi szakítást, új gondolkodást és gyakorlatot feltételez, az elitek megkövült értékrendjének és viselkedésmódjainak felülvizsgálatát. A társadalmi és gazdasági átalakítást a nagy terv legfontosabb forrásának, az államnak kell végrehajtania. Teszi pedig mindezt egy jól szervezett és centralizált párt által, mely a mozgósítás ideológiájával felvértezve, eltökélt abban a céljában, hogy legyőzi a belső és külső ellenséget. Ez az átfogó program tehát a leninizmus hatása alatt megy végbe, a szovjet tapasztalatokból merít, különös tekintettel a sztálini évekre.⁵

 

A pártvezetők szerepe

 

A nacionalizmus eme kiemelt szerepe – együtt annak antiimperialista vonatkozásaival -, illetve a nyugati modellhez hasonló modernizációra irányuló törekvés a kommunista ideológiától kellően elvonatkoztatott pragmatizmust követelt meg. Kezdetben ez olyan merev álláspontokat eredményezett, mint Külső-Mongólia visszatérésének követelése a későbbi népi Kína kebelébe (ami már 1949 előtt visszautasításra talált Sztálin részéről), és ami ennél is fontosabb, az állandó igény Tajvan szigetének visszacsatolására.⁶

Mindemellett ahhoz, hogy megértsük a kínai "létező szocializmust", figyelembe kell vegyük az új, forradalmi elit fellépését a KKP-ban, amire már jóval 1949 előtt sor került. Ez az elit elkülönült a közemberek széles rétegeitől, és hamar szert tett bizonyos társadalmi előjogokra, még ha eleinte csak szerényebbekre is. A folyamat – szögezzük le – a parasztsággal kezdődött. Nem szabad megfeledkezni az új hierarchiákról, a vezetők szerepéről és a legfőbb vezérnek, Mao Ce-tungnak jutó státuszról sem. Maónál ugyanazt a despotikus logikát ismerhetjük fel, mint amely Sztálint is jellemezte. Cselekedeteik (hogy ne mondjuk: szeszélyeik, néha őrültségeik) motivációi közt ugyan nem vették mindig figyelembe a nemzeti szempontokat, ugyanakkor mindig visszatértek hozzájuk. A zsarnok sok abszurditást megengedhetett magának, sok fájdalmat okozhatott önkényesen, de azt nem tehette meg, hogy folyamatosan megszegje a néppel a nemzet védelméről és modernizálásáról kötött "szerződést", mely utóbbi itt mint a védelem leghatásosabbnak ítélt eszköze jelenik meg.

A többi szempont – köztük a nyugati szocializmusból frissen vett emancipatorikus témák jelentős része (demokrácia, néphatalom stb.) – az idők során másodlagossá vagy kifejezetten terhessé vált; innen ered a nyugati pluralizmus iránt fogékonyabb és a népi emancipáció forradalmi jellegéhez ragaszkodó kisebbségekkel szemben a legkorábbi időszaktól megvalósuló, ismételt és durva irtó hadjárat. Maga Mao is elég gyorsan eltávolodott az 1920-as években vallott – a parasztság egyfajta önfelemelésének követeléseként megfogalmazható – nézeteitől.

A "létező szocializmus" története (a történetírás e találmányáé, mely még akkor is keresi pontos nevét, amikor a szocializmus maga ténylegesen már halott) a Szovjetunióban kezdődik, a bolsevikok hatalomátvételével. Szembesülve a hatalom realitásaival, a bolsevikok gyakorlati fellépése már mérsékeltebb volt, mint az elveikből következett volna. Erről tanúskodik többek között az a gyors ideológiai váltás, amely Lenin híres szövegének, az 1917-es Állam és forradalomnak államellenes lelkesültsége és az 1918 elejétől ennek helyét átvevő, szándékosan autoriter és a tömegekkel szemben bizalmatlan, nyíltan felvállalt etatizmus között zajlott le. És akkor még nem beszéltünk a képzelt és a valós ellenségekkel szembeni erőszakos fellépésről (pedig az utóbbiakból is volt elég). Ez az irányváltás nyit utat a kommunizmus "nacionalizálásához", amit majd Sztálin fog megtestesíteni már hatalomra kerülése előtt, szemben a bolsevizmus internacionalista hagyományával.⁷ A többi "kommunista" kísérletben, amelyek nem külső nyomásra jöttek létre, mint Kelet-Európában, hanem az országon belüli küzdelem eredményeképpen – mint Jugoszláviában, Kínában, Vietnamban vagy Kubában – a nacionalista szempontok már jóval a kommunisták hatalomra kerülése előtt, a hatalomra kerülésnek mintegy feltételeként merülnek fel.

A kínai "létező szocializmus" a nacionalizmus egy sajátos változatának története, a kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugatról származott "modernizáció" új formája. A tömegek ellenőrzésének módszereit éppúgy belőle meríti, mint a nacionalizmus mozgósító erejét. Lényegét tekintve mindkét vonulat a XIX. századra vezethető vissza. E nacionalizmus etatista-autoriter és antidemokratikus is egyben, ami éppúgy következik a korszak háborús viszonyaiból, mint az azt megelőző korok örökségéből, mely csekély teret hagyott pluralista és demokratikus megnyilvánulásoknak.

A népi rétegek emancipációra törekvése nem nyilvánulhat meg másképp, mint a pártállam logikájával és a nemzet hatalmi szükségleteivel összhangban, a forradalmi és nemzeti mozgósításhoz való csatlakozással. A hatalom valódi, ugyanakkor korlátozott, szigorú gyámság alatt végbemenő társadalmi emancipációs folyamatot engedélyez – vagy kényszerít – a társadalomra.

Kína esetében a nacionalizmus parancsa annyira erős volt, a XIX. és XX. század tragédiái oly fájdalmasak voltak, hogy a kommunista elitnek képesnek kellett lennie a rezsim dogmáitól és kinyilatkoztatásaitól megfelelő mértékben elszakadó alkalmazkodásra. Erre bizonyságul vegyük a piacosítás nagyon fontos kérdését, amelyben Sztálin ugyanúgy elutasító álláspontot foglalt el, mint Mao. A gyakorlatban azonban a piacosításról szóló nyílt vagy fű alatti vita végigkísérte a "létező szocializmus" történetét. A két országban, a Kínai Népköztársaságban és a Szovjetunióban a piac – ha eltérő mértékben és a hivatalos tagadások ellenére is – informális, illegális vagy megtűrt formában létezett.

E problematika mindig is jelen volt, és visszatért a "nyilvános", alapvetően a pártban zajló vitákba, mihelyt a körülmények erre lehetőséget nyújtottak. A "piaci szocializmus" tehát nem a Teng Hsziao-ping-korszak "találmánya". Voltak előzményei a Szovjetunióban, Buharintól egészen az 1960-as évek vitáiig, akárcsak Kínában, bár ott kevésbé nyitott módon.

A gyakorlatban tehát ami a KKP modernizáló nacionalizmusának és mobilizáló képességének ereje és sikere volt, az egyben a "létező szocializmus" kisebb-nagyobb sebességgel bekövetkező változásainak is megadta a kezdő lökést, és végül a vele való de facto szakításhoz is elvezetett. A kornak az országgal és az uralkodó elit érdekeivel szemben támasztott kihívásai és fenyegetései ugyanazzal a következménnyel jártak, mint a múltban: változniuk kellett ahhoz, hogy uralkodhassanak a nemzet felett, hogy folytassák az ország hatalmi pozíciójának megerősítését, vagy éppen visszavezessék hatalma gyarapításának útjára. Ez napjainkban a kínai hatalom egyre nyíltabban kimondott célkitűzése.

 

A világkapitalizmus oldalán

 

Teng Hsziao-ping "reformista" céljai – új életerővel tölteni fel a "létező szocializmust" – egy új, korábban sehol meg nem valósított modell kialakulásához vezettek. E modell alapjában véve a győzedelmes globális kapitalizmus oldalán keresi önazonosságát, amit ugyanakkor a környezet szabta határokon belül a nemzeti függetlenség fenntartására irányuló határozott törekvéssel, illetve az állam és az állampárt jelentős szerepének fenntartásával egészít ki. Az elitek átalakulása nem volt mindig könnyű; s ez sok tekintetben megmagyarázza a Teng Hsziao-ping-éra véletlenszerűségeit. De a túlélési reflexek és a káderek jelentős részének az ideológiai dogmáktól eltávolodó, rugalmas hozzáállása a változásokat a vártnál gördülékenyebbé tette.

A második "meglepetés" a társadalmi szférából érkezett. A Mao Ce-tung helyébe lépő vezetők olyan országot örököltek, melyben a kulturális forradalom erőszakossága, elnyomása és gyakran felfoghatatlan céljai által sokkolt társadalom elvesztette tartását; melynek munkásrétegei magukba zárkóztak az ipartelepeken⁸ , a hírhedt munkabrigádokban, amelyek egyfajta kicsinyített társadalomként szolgáltak részükre, és amelyekben szétaprózódtak. Miközben az ország éppen a világ – elsősorban az Egyesült Államok – felé történő nyitással kísérletezett, és megkezdődött a gazdasági nyitás is, a Mao-időszak végétől kezdve egyre több káder érzékelte Kína fokozódó gyengülését potenciális ázsiai vagy nyugati ellenfeleivel szemben. Eljött a változás ideje. Paradox módon a maoista modernizáció vegyes eredményei ezt a feladatot egyszerre tették kényesebbé és a vártnál kevésbé nehézzé, legalábbis ami a vezetőket illeti: az ország megmerevedett, képtelenné vált a változásra, miközben már túl sokat változott (különösen a városokban) ahhoz, hogy megmaradjon korábbi helyzetében.

Túl gyakran hagyják figyelmen kívül a maoizmus első 25-30 évében lezajlott átalakulást, és helyezik a mai sikerek magyarázatának középpontjába az elmúlt 25 évet. A maoizmus évei során a lakosság sokszor követhetetlen és kegyetlen intézkedéseket volt kénytelen elszenvedni – kezdve a "nagy ugrás" (1957-1961) által megkövetelt gazdasági és emberi áldozattal, nem feledve a számos megtorló akciót -, de az időszak társadalmi és gazdasági értelemben mégiscsak megvetette egy modernebb Kína szilárd alapjait, elsősorban a városok esetében. Ebben az összefüggésben Mao Ce-tung (akárcsak közvetlen környezete) ví­ziói túlzottan retrográdnak tűntek, hatalomgyakorlása a modern világgal összeegyeztethetetlen módon önkényuralmi jellegű volt. Egyrészről az ország önmaga utolérésére, másrészről a kádereknek a rendszer stabilabb működésére irányuló törekvése szemben állt az önkényes despotizmussal – a Mao utáni Kína esetében éppúgy, mint a Sztálin utáni Szovjetunió esetében⁹ , sőt kisebb mértékben már a két diktátor életében. A maoizmust felszámoló erők tehát a pártból jöttek, és ahogy a szovjet példa is mutatja, valószínűleg nem is jöhettek máshonnan.

Ami ugyanakkor csupán alig volt látható, az a késői maoizmus túlkapásait gyakran megszenvedő ország társadalmi életképessége. A helyzet a társadalmi ranglétra legaljától a legtetejéig megmerevedettnek tűnt. A valóságban azonban mindegyik szféra a maga útját járta, védte magát és a jobb napokra várt, vagy a maga módján készült egy másfajta jövőre. Ugyanakkor az irdatlan vidéki tömegek, melyeket látszólag annyira gúzsba kötöttek az egymásnak ellentmondó iránymutatások, folytatták útjukat a rezsim mellett, a rezsimtől néha elhúzódva, feltűnő távolságtartással, ami minden adódó alkalommal megfigyelhető volt.

Ez a társadalom – melyet, ne feledjük, a KKP alaposan megdolgozott és szigorúan ellenőrzött – ugyanúgy képes volt magába rejtve védeni ősi értékeit, szemben a rezsim inkább a modernizáció irányába mutató akaratával, mint amennyire hajlamos volt meghonosítani új megközelítéseket a hatalom retrográd elvárásaival szemben. A parasztság így megőrizte családi, nemzetségi értékeit és hagyományait, jórészt tiltott vallásosságát, miközben különösebb feltűnés nélkül folytatta az 1949 előtt elkezdett átalakulást. Mindez pedig előkészítette a vidék gyors átformálódását a Mao-korszak után, ami egyszerre volt visszatérés és eltávolodás a régi Kínától.¹⁰ Ez még inkább igaz a városokra, ahol az emberek látszólagos gondolkodás- és életmódbeli egyformasága mögött jelentős társadalmi különbségek alakultak ki. Új ambíciók fűtötték a társadalmat, ideértve a fiatalokat is: elfogadottá vált az individualizmus, terjedőben voltak a vállalkozói képességek, kialakult egy új családszerkezet és nemi megoszlás, és sok más változás is történt. Mindez a rendszer által és a rendszer ellenében vagy éppen rajta kívül jött létre.

Figyelembe véve döntő szerepüket, ennél is lényegesebb volt a pártkáderek alkalmazkodóképessége. A káderek autonómiája minimális volt, s egy szigorúan hierarchizált, parancsuralmi környezetben működtek, ugyanakkor önmagukban is egy összetett és változó, kis társadalmat alkottak: egy uralkodó osztály ismerkedett a mesterségével.

Csak meglepődni lehet azon az ellentéten, amely a társadalom különböző erőiben meglévő dinamizmus és az elit körein kívül a mai napig tapasztalható politikai tehetetlenség között feszül. Nyilvánvaló, hogy a politikai térbe való beilleszkedés csak egy lassú és minden kétséget kizáróan fájdalmas tanulási folyamat nyomán valósulhat meg. A maoizmus ugyanis nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de tudatosan, módszeresen s már a kezdetektől fogva megosztotta a társadalmi csoportokat és különösen annak munkásrétegeit. A hivatalos kinyilatkoztatásokkal szemben a rendszer, Sztálinéhoz és utódaiéhoz hasonlóan, mélyen depolitizálta a közéletet. Ennek révén állandósította, sőt tovább mélyítette az antidemokratikus tendenciákat, a nép félreállítását, ami hatalomra jutása előtt jellemezte az országot.

Ez egyben az egyik fontos ok arra, hogy ne a hivatalos nyilatkozatokból próbáljuk megérteni "a létező szocializmus" valódi jellemzőit. Nem belőlük kiindulva kell tehát a társadalmi csoportok jórészt saját maguk által meghatározott viselkedésében meglévő ellentmondásokat vizsgálni: egyesek erejét és gyorsaságát az alkalmazkodásban és a többség gyengeségét.

Ennek megfelelően már évek óta parasztok tízmilliói áramlanak a városokba, először még a rezsim tiltása, majd "tűrése" mellett, míg végül összhangban a hatalom új céljaival, amely a vidéki életforma egyfajta meghaladására hívott fel. Városi lakosok milliói keresik saját útjukat, van, aki üzletemberként vagy kisvállalkozás beindításával, van, aki a szabadság kis köreinek kitágításával, van, aki a (film- és képzőművészetben is megjelenő) alkotással, van, aki a filozófiában, de már távol a hivatalos marxista-leninista-maoista dogmáktól, még akkor is, ha néha tekintettel kell rájuk lenni, és a legpontosabban ki kell centizni, mi az, ami még "elmehet". Mindeközben milliók veszhetnek el a munkanélküliségben, új szegénységbe süllyedve, vagy keresnek megoldást az ügyeskedés különböző lehetőségeiben.

Ebben az új, egyszerre kapitalista és aktív, ugyanakkor oly gyorsan és oly mélyen egyenlőtlenné vált Kínában megtaláljuk az első dollármilliárdosokat, a másik végleten pedig a városi új szegények millióit. Néhány félreeső régióban sokan élnek rejtett, sokszor szélsőséges mértékű nélkülözésben, mintha csak az ország nem a gazdasági fellendülés időszakát élné. Egyrészről társadalmi dinamizmus; másrészről társadalmi megosztottság és politikai tehetetlenség jellemzi az országot.

Mindez magyarázatot nyújt arra, hogy – az 1989-eshez hasonló, olykor jelentős lázadások, valamint a városokban és vidéken egyaránt előforduló, általában békés, néha azonban erőszakos rendszerellenes agitáció dacára¹¹ – a rezsim ellent tudott állni, s képes volt folytatni a számára szükségesnek látszó átalakítási folyamatokat. Még jelentősebb teljesítménye, hogy a mai napig kezelni tudta az elindított reformok előre nem látott következményeit, mely reformok olyan eredményeket hoztak, amelyek jelentősen túlléptek a kinyilvánított és kezdetben kétségtelenül óhajtott célokon.

Ebben a helyzetben az állam és a kommunista párt a vártnál sokkal stabilabbnak mutatkozott. Persze, a hatalomnak kezelnie kellett a társadalomból érkező nyomást és a társadalmi várakozásokat, illetve még ennél is jobban kellett figyelnie a helyi és regionális apparátusban ülő káderek mozgásaira és érdekeire, akárcsak az új társadalmi szereplőkre. A gyakorlatban a hatalom lemondott a megvalósíthatatlan totális, ideológiai, társadalmi és gazdasági ellenőrzésről – a "totalitárius" logikáról -, hogy hatékonyabban őrizhesse meg meghatározó szerepét a fejlődés főbb irányai és az ezek eléréséhez használt eszközök megválasztásában, fenntartva természetesen az elnyomó szervezetek feletti abszolút monopóliumát és azok gyakran önkényes használatának gyakorlatát.

A jelen sikerei semmit sem garantálnak a jövőre nézve. Tíz, tizenöt év óta a problémák változatlanok: "a kínai csodából" kimaradt paraszti többség elégedetlensége (eltekintve a szerencsésebb időszakoktól, ami esetükben a reform első éveire tehető); a városok szociális helyzetének súlyossága (a városba felköltözött parasztság, a munka nélküli városi munkásság, a dolgozóknak a nemzetközi vagy az új nemzeti kapitalizmus általi, sokszor határt nem ismerő kizsákmányolása); az ökológiai problémák megoldatlansága (még akkor is, ha a párt és a kormány ma már mintha jobban tisztában lenne velük); az energia- és élelmezési források kérdése; az újgazdagok és az új pártelit egyre fokozódó önteltsége; a még mindig igen elterjedt korrupció stb.

Kína kétségtelenül magabiztosabb ma, mint közelmúltjának bármely más pillanatában. De továbbra sem biztos abban, hogy révbe ér, hogy azzá a stabil és egységes nagyhatalommá válik, melyben annyian reménykednek – és amitől annyian félnek a világban. Olyan cél ez, amelyre a nemzet és különösen társadalmi elitjei úgy tekintenek, mint a nem is oly távoli múlt katasztrófáiért vett elégtételre. Erre a Kínára vár, hogy megmutassa, képes lesz-e arra, hogy a kapitalista nemzetek rangsorában az elsők közé kapaszkodjon fel – azok közé, akik uralják a világot, és akaratukat rákényszerítik a többiekre -, illetve arra, hogy a "másik" szuperhatalommá váljon.

Jegyzetek

¹ Teng Hsziao-ping (1904-1997) sokáig hívő maoista volt, majd a "nagy ugrás" időszakától kezdve kritikusabbá vált, így a kulturális forradalom során Mao Ce-tung félreállította.

2 L. Wang Hui: Aux origines du néolibéralisme en Chine (A kínai neoliberalizmus gyökereiről). Le Monde diplomatique, 2002. április.

3 L. Moshe Lewin: Le siècle soviétique (A szovjet évszázad). Fayard / Le Monde diplomatique, Párizs, 2003.

4 A pártot 1912-ben alapította Szun Jat-szen. Az ő halála után 1925-ben Csang Kaj-sek lesz a vezetője, és fő célkitűzésévé az ország egyesítését teszi, először a japán betolakodókkal, majd a kommunistákkal szemben.

5 A KKP a "nemzeti érdekek" ügyében már 1949-es hatalomra kerülése előtt szemben állt Sztálinnal. Az első időszakban ezt az ellentétet diszkréten kezelték, még mielőtt a Szovjetunióval való hivatalos szakítás az 1960-as évek kezdetén bekövetkezett volna.

6 Tajvant 1683-ban csatolták a kínai birodalomhoz, Japán 1895-ben annektálta, majd 1945-ben adta vissza Kínának. A kommunisták 1949-es győzelme után Csang Kaj-sek nacionalistáinak menedékéül szolgált.

7 Moshe Lewin, i. m. 25. és az azt követő oldalak.

⁸ Lásd Wang Bing csodálatos dokumentumfilmjét: A l'ouest des rails (A sínektől nyugatra), Kína, 2003.

9 Moshe Lewin: La Formation du système soviétique (A szovjet rendszer kialakulása). Gallimard, Párizs, 1987, különösen a XI. és XII. fejezetek, 370. o. és utána, illetve 409. o. és utána.

10 Az 1949 előtti változásokról l. Isabelle Thireau és Mak Gang: Enquête sociologique sur la Chine, 1911-1949 (Kína szociológiai vizsgálata). Párizs, PUF, 1996. Az aktuális időszakról l. uők: Les nouveaux mouvements paysans (Az új paraszti mozgalmak). In. Marie-Claire Bergère (szerk.): Aux origines de la Chine contemporaine: en hommage à Lucien Bianco. L'Harmattan, Párizs, 2002, 229-280. o.

¹¹ L. Marie Holzman: Quand la Chine explosera… (Amikor majd Kína szétrobban…) Politique internationale, 97. szám, Párizs, 2002.

A tanulmány a csecsen-orosz háború történeti vázlatát nyújtja. E háború – szemben a közvélekedéssel és a mainstream szakirodalommal – gazdasági, politikai-területi és szociális célokért folyik, s eredetét tekintve a rendszerváltás terméke. A nyersanyagok – főként a kőolaj – és a kereskedelmi utak ellenőrzése az oligarchák különböző csoportjait a mai napig izgalomban tartja Csecsenföldön, miközben az emberek azt képzelhetik, valaminő etnikai háború szenvedő részesei vagy tanúi.

Bevezetés

 

A Szovjetunió széthullása kétségtelenül a második világháború utáni történelem legfontosabb eseménye volt. Gyakran hangzik el, hogy a Szovjetunió széthullása vértelenül, békésen ment végbe, szemben a jugoszláv eseményekkel. Valójában nagyon sok áldozata volt (van): a több százezer menekült; azok az emberek, akiket etnikai hovatartozásuk miatt űztek el otthonukból; az állampolgárságuktól, emberi jogaiktól megfosztott százezrek (éppen az EU-n belül); a kibontakozó terrorizmus ártatlan áldozatai; a szociális áldozatok milliói. És a háborúk áldozatai: a posztszovjet térség formálódását nem egy fegyveres konfliktus kísérte: Grúziában (abház-grúz, oszét-grúz, 7000 halott, 200 000 menekült); Azerbajdzsánban (örmény-azerbajdzsán); Moldovában (román-szláv, 800 halott, 120 000 menekült); Tádzsikisztánban (100 000 halálos áldozattal és 600 000 menekülttel járt a polgárháború); és végül az Orosz Föderáció területén (ingus-oszét összecsapás, 600 áldozat, több mint háromezer felgyújtott ház; vagy a moszkvai 1993. őszi események, több száz halott).¹ Ez volt hát a Szovjetunió vértelen, békés felbomlása. Azonban a posztszovjet térségben az egyik legsötétebb ügy a két csecsen háború (1994-1996, 1999-2000) volt.

Úgy véljük, a csecsen konfliktus értelmezése elválaszthatatlan a Szovjetunió széthullásától. A csecsen konfliktusnak geopolitikai eredői is vannak, amelyek végül is hozzájárultak a posztszovjet "új rend" konszolidáláshoz. A csecsen konfliktus története szorosan összefügg az új Oroszország formálódásának történetével, a potenciális veszélyforrásként megjelenő etnikai ellentétekkel, az új elit kialakulásával, a szovjet államvagyon magánkézbe kerülésével (ezek már, mondhatni, kriminalisztikai eredők). Egyszóval: a csecsen konfliktus gyökerei legalább annyira Moszkvában keresendők, mint Groznijban, történeti értelemben a rendszerváltás következménye, öröksége. A csecsen háború egy kegyetlen és paradox politikai játszmának tekinthető. Kegyetlen, mert százezrek szenvedtek miatta, paradox, mert talán éppen ez segített a még nagyobb vérontás elkerülésében.

 

A történelmi múlt – adatokban

 

A csecsenek (a hozzájuk nyelvileg-kulturálisan legközelebb álló ingusokkal együtt) a Kaukázus ősi népei közé tartoznak. Ennek ellenére a XVI-XVII. század előtt alig van róluk írott adat. Önelnevezésük nahcso (t. sz. nahcsij). Az ingusoknak és csecseneknek közös önelnevezésük is van (vajnah). A csecsenek szunnita-muzulmánok, ám nem túl régóta. Első csoportjaik ugyan már a XVI. században felvehették az iszlámot, ám az iszlamizálódás hosszú folyamat volt, amely a XVIII. század egészére kiterjedt. A preiszlám, pogány hitvilág elemei szépen kimutathatóak a csecsen folklórban.² Éppen ezért óvatlanság lenne túlértékelni főként az iszlám fundamentalizmus befolyását a hagyományos csecsen kultúrában. A csecsenek néprajzilag, főként ami az életmódot illeti, megosztottak (ún. "hegyvidéki" és "síksági" csecsenek). A "síksági", azaz a Tyerek völgyében élő csecsenek nagyobb településeken laknak, s hagyományos kapcsolataikban kevésbé elzárkózóak, mint hegyvidéki társaik.³ Csecsenföld csak 1859 óta Oroszország része, azaz ekkor tagolták be az orosz közigazgatásba. 1917 után létrehozták a Csecsen Köztársaságot, ehhez csatolják 1934-ben az Ingus Köztársaság egy részét (a másik Észak-Oszétiához kerül), s így jött létre a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság.

1944. február 23-29. között (tehát nem egészen egy hét alatt!) a Csecsen-Ingus Köztársaság 478 479 lakóját deportálták (91 250 ingust és 387 229 csecsent). A deportálást irányító Lavrentyij Berija jelentése szerint az akció ellenállás nélkül zajlott (közben 2016 embert tartóztattak le szovjetellenes tevékenység miatt). A deportáció célpontjai Kazahsztán és Kirgizisztán voltak. Kazahsztánba 302 526 csecsent és ingust telepítettek, Kirgizisztánba 62 583 csecsent és ingust. Berija jelentése alapján a deportálás során 1272 ember halt meg, 56 csecsemő született, 285 embert kellett kórházba küldeni. A repressziók a Vörös Hadseregben szolgáló csecseneket is érintették, a tiszteket utasították, hogy a csecseneket küldjék az alma-atai deportálóközpontba. Sok tiszt ellenszegült a parancsnak, átírták a katonák nevét vagy nemzetiségét, s így néhányan megmenekültek (pl. M. Viszaitov, a Szovjetunió hőse, felderítő). Lavrentyij Berija a deportálás lebonyolításáért megkapta a Szuvorov-érdemrend I. fokozatát. A deportálás (kollektív büntetés) oka: 1942 őszén, a front közeledtével a német felderítés felvette a kapcsolatot a csecsenekkel. A csecsenek 1942 októberében fegyveres felkelést indítottak a Satojevszki, Cseberloevszki, Itum-Kalinszki, Nedenszki, Galancsozsszkiji kerületekben. Még előzőleg a csecsenek és ingusok közül viszonylag sokan dezertáltak a behívás elől: míg 1941 augusztusában a behívott 8000 ember közül 719-en szöktek meg, 1942 márciusában a behívott 14 576 ember közül már 13 560 nem jelent meg. A dezertálók hegyekbe menekültek, és bandákba tömörültek, ők váltak a fegyveres felkelés "kemény magjává". 1943-ban a Vörös Hadsereg NKVD tisztogató akciója vetett véget a felkelésnek, ennek során több ezer embert állítottak elő, és elfogtak 27, a csecseneknél rejtőző német ejtőernyőst.⁴ 1944. március 7-én felszámolják a Csecsen-Ingus Köztársaságot, területének egy részét Oszétiához csatolják A csecsenek és ingusok 1956-57 folyamán térhettek vissza őseik földjére, helyreállítják a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaságot. A visszatelepülés nem volt konfliktusmentes: 1957-ig összesen 77 000 új telepes (oroszok, ukránok, avarok, vlachok) költözött be a csecsenek házaiba, s mindez súrlódásokhoz vezetett.⁵

A 60-as évektől kezdődő világméretű muzulmán népességrobbanás Csecsenföldet is elérte. Míg 1970-ben 612 674 csecsen élt a Szovjetunióban, 1989-ben már 958 309 (ebből 734 ezer a Csecsen Köztársaság területén).⁶ 1989-ben a Csecsen-Ingus Köztársaság nemzetiségi összetétele a következő volt. A köztársaságnak 1 270 429 lakosából 734 501 csecsen (57,81%), 293 771 orosz (23,12%), 163 762 ingus (12,89%), 14 824 örmény (1,16%).⁷ A csecsenek főként a falusi népességet alkották, az oroszok dominánsan városlakók voltak. Maga a főváros, Groznij is orosz többségű volt, a lakosság 55,8%-a (222 086) orosz volt, ezzel szemben a csecsenek aránya 30,5% (121 350), az ingusoké 5,4% (21 346 fő). Az oroszok főként a nehéziparban dolgoztak, a csecsenek a könnyűiparban és a kereskedelemben. Viszont az értelmiségi elit csecsen volt (szemben a közép-ázsiai fővárosokkal, ahol az "írástudók" jelentős része az oroszok közül került ki). Az oroszok jelentős része 1991 után elhagyta Groznijt.⁸

A csecsenek jellemzése során gyakorta találkozni felettébb romantikus elemekkel. Egyesek a csecsenek állítólagos vérszomjasságát, évszázados sérelmeket vérbosszúval törleszteni akaró lelki alkatát hangsúlyozzák. Mások pozitív értelemben misztifikálnak: kérlelhetetlen, szabadságszerető kis hegyi népként láttatják a csecseneket, amely igazságos harcát vívja elnyomóival. A legtöbben e két megközelítést egyszerre képviselik. Ezek valójában olyan nézetek, amelyeket – Edward Said nyomán – orientalista szemléletmódnak lehet nevezni.

Valójában a csecsenek teljesen normális emberek, akik végre-valahára szeretnének békében élni. A rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkeztethetően a csecsenek többsége mindig is elutasította a konfliktusos politikát, a radikális-militarista iszlámot, a háborút. Ha a '90-es évek elején a csecsen társadalom többségében volt is őszinte akarat a függetlenség kivívására, ezt ma már felülmúlja a normális élet akarásának vágya. A mindenáron (tehát konfliktus árán is) függetlenségpártiak aránya nem lehet több az összlakosságon belül, mint 10%. A csecsenföldi választásokon mindig az a jelölt győzött, aki a Moszkvával való együttműködést szorgalmazta: 1997. januárban Aszlan Maszhadov 60%-ot kapott, 2003 októberében Ahmed Kadirov 81%-ot, 2004 augusztusában Alu Alhanov 73%-ot.

 

A felbomlás eseménye

 

A Szovjetunió széthullásával Csecsenföldön is megkezdődött a függetlenségi mozgalom. Ez lényegét tekintve ekkor még nem különbözött a Szovjetunióban észlelhető más hasonló mozgalmaktól (tatár, abház, oszét, tuvai stb.). A csecsen függetlenségi mozgalom motorja az OKCSN nevű szervezet (Obscsenarodnij Kongressz Csecsenszkogo Naroda, a Csecsen Nép Össznépi Gyűlése) volt. Ennek 1990. november 23-i ülése hitet tesz a Csecsen Köztársaság szuverenitása, a csecsen nyelv, kultúra, történelem ápolása, felélesztése mellett. Az OKCSN programja hangsúlyozottan világi nacionalista. A szervezet elnökévé 1990. december 1-jével Dzsohar Dudajevet választják. Dzsohar Dudajev 1944-ben született kazahsztáni deportációban, családja 1957-ben tért vissza Csecsenföldre. Beszél csecsen, orosz, kazah, üzbég, ukrán, kicsit észt nyelven. A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) tagja. Afganisztáni veterán, I. osztályú pilóta. Afganisztánban szőnyegbombázásokban is részt vett. Elismert tiszt, kiváló katona. A Vörös Zászló és a Vörös Csillag Érdemrend tulajdonosa, a Szovjetunió mellett Afganisztán Népi Demokratikus Kormánya is kitünteti, igazi szovjet karrier az övé. A felesége orosz. A 80-as évek végén Észtországban, Tartuban szolgált. Itt felvette a kapcsolatot az észt szeparatista mozgalmakkal⁹ .

Dudajev 1991 márciusában az OKCSN elnökeként kijelenti, hogy a Csecsen Köztársaság szuverén, és hogy a hatalom az OKCSN kezébe megy át. Mivel ekkor még funkcionált a parlament (Verhovnij Szovjet, VSZ), Dudajev e lépése önkényesnek tekinthető, lényegében puccs­ról van szó. Ezt követően Csecsenföldön kettős hatalom alakult ki, de egyáltalán nem etnikai alapon. Az augusztusi puccs idején Dudajev Jelcint támogatta. Ezt követően Moszkvából megerősítették pozícióját Csecsenföld élén. Ez időben azonban Dudajev bátyja révén már közel került a mohamedán radikális tanokhoz. A puccs idején, már 1991. augusztus 22-én alakult meg a csecsen Nemzeti Gárda, amely elfoglalta Groznij adminisztratív épületeit. Szeptember 7-én Dudajev fegyveresei szétkergetik a köztársasági parlamentet. Ennek során 40 képviselőt megvernek, egy képviselő pedig életét veszti, miután (mintegy a prágai 1618 mintájára) kihajítják az ablakon.¹⁰ Október elején elfoglalják a grozniji KGB-épületet. Moszkva semmit nem reagál, sőt úgy tűnik, Dudajev továbbra is élvezi a bizalmat: pozitív alakként tűnik fel a tv-képernyőkőn, híradókban a jelcini "zavaros időknek" megfelelően.¹¹ Az OKCSN október 9-én kikiáltja Csecsenföld függetlenségét. Október 27-én választásokat tartanak a köztársaságban, amelyen Dudajev győzelmet arat úgy, hogy a szavazatok 85%-át szerzi meg – de 10%-os részvétel mellett. A 360 választókörzet közül mindössze 70-ben zajlottak le a választások. Az ingusok bojkottálják a választásokon való részvételt, és Moszkva sem ismeri el azok eredményét – ez már a visszafordíthatatlan szakadást jelzi előre. Dudajev mégis kap üdvözlő táviratokat – néhány függetlenedni kívánó szovjet tagköztársaságból.¹² Ősszel már a grozniji rendőrség is Dudajev pártjára állt. Dudajev a hozzá közel álló embereket ülteti a kulcspozíciókba (M. Ahmadov lesz a parlament elnöke, Z. Jandarbijev parlamenti bizottsági elnök, Biszlan Gantamirov Groznij polgármestere). Moszkva november 7-ével rendkívüli állapotot hirdetett ki a köztársaság területén. Dudajev ekkor már keményen oroszellenes. November 9-én a Kaukázus népeit Oroszország elleni harcra szólítja fel. Ugyanezen a napon történik az első terrorakció, mintegy előre jelezve a későbbieket. 3 csecsen terrorista eltéríti a Minyeralnije Vodi-Jekatyerinburg között közlekedő TU-154-es repülőgépet, amely végül Ankarában landol. Dudajev november közepén a kormány fejének nyilvánítja magát, és kijelenti, hogy csak azután tárgyal Oroszországgal, miután az elismerte Csecsenföld függetlenségét.

Az eseményekkel párhuzamosan már 1991 őszén megkezdődik a szovjet (orosz) hadsereg csapatainak kivonása Csecsenföldről. Októberben Samil Baszajev emberei – nőket és gyerekeket maguk előtt hajtva – blokád alá veszik a katonai létesítményeket.¹³ Pavel Gracsov védelmi miniszter 1991 decemberében Groznijba érkezett, és négyszemközt tárgyalt Dudajevvel.¹⁴ 1992 márciusában írja alá Gracsov azt a dokumentumot, miszerint a Csecsen Köztársaság területén lévő hadi felszerelés 50%-át át kell adni Dudajevéknek. Az e lépés miatt bírált Gracsov még ezt a megállapodást sem tudja realizálni. A fegyverzet mintegy 30%-a egész egyszerűen "eltűnik".¹⁵ Dudajevéknak összesen a haditechnika mintegy 80%-át sikerült megszerezni, köztük tankokat és nehézfegyverzetet.¹⁶ Dudajevnek a hatalomátvétele után megkezdődik a köztársaság iszlamizálása. Lefejezik a nem radikális iszlám, régi csecsen értelmiséget.

1992 márciusában kihirdetik Csecsenföld (Csecsen Köztársaság Icskéria) alkotmányát. Ez nagyrészt megegyezik Tatarsztán alkotmányával (a Csecsen Köztársaság "szuverén demokratikus állam"). Dudajev puccsal megszerzett hatalma ingatag, és nem terjed ki a köztársaság egész területére. 1992 elején már masszív ellenzéki tüntetések zajlanak Groznijban, ezért március 31-én Dudajev rendkívüli állapotot rendelt el. Az új Icskériában már nem vesznek részt az ingusok, 1992 júniusában a Csecsen-Ingus Köztársaság egykori ingus területeiből ismét megalakul az Ingus Köztársaság (viszont nem kapja vissza az Oszétiához tartozó egykori területeket, és ez későbbi konfliktusok forrása).

A Dudajev-ellenes ellenzék "élcsapata" a helyi orosz lakosság, amely folyamatosan tüntet és sztrájkol: fő követelésük, hogy a Csecsen Köztársaság maradjon az Orosz Föderáció része. A Csecsenföldön élő kozákok megalakítják a Tyereki Kozák Autonóm Körzetet az Orosz Föderáció részeként, és bejelentik, hogy készek fegyvert is fogni ezért.¹⁷ A csecsenföldi orosz lakosság szüntelenül jogsértésekről számol be, az elnökhöz fordulva nyílt levelekkel. 1994 májusában a Szunzsenszki kerület lakói Borisz Jelcinhez írott levelükben zaklatásokról, fegyveres rablásokról (többnyire gépjárműveket és jószágot lopnak), verésekről, gyilkosságokról számolnak be.¹⁸ Az orosz kormány csak 1994. július 29-én reagál, megfenyegetve a Csecsen Köztársaságot, hogy ha bármilyen nemzetiség ellen repressziók lesznek, úgy az Orosz Föderáció az Alkotmány szellemében kénytelen megvédeni az orosz állampolgárok jogait.¹⁹ Októberben a kozák falvak lakói adnak be panasziratot a Groznijban is elkövetett gaztettekről: rablásokról, saját szüleik szeme láttára agyonlőtt emberekről.²⁰ Dudajev alatt az orosz lakosság tömegesen menekült: 1992-1994 között 83 380 ember hagyja el Csecsenföldet, ennek több mint 80%-a (68 073 fő) orosz.²¹ A fenti dokumentumok ugyanakkor nem nyílt etnikai (csecsen-orosz) konfliktusról beszélnek, s az orosz lakosság menekülése mögött egzisztenciális (az oroszok túlnyomó többsége a tönkrement nehéziparban dolgozott), kulturális (az oroszok többsége jövevény volt, és kevéssé integrált) okok keresendők. Csecsenek maguk is menekültek, Moszkvában jelentős csecsen diaszpóra alakult ki. S Dudajev bandái a csecseneket sem kímélik, 1994. szeptember 1-jén úgy feldúlják Urusz-Martan városát, hogy egy helybeli szerint "ezt a nép megbocsátani nem tudja"²² .

Csecsenföld, ahol – látszólag legalábbis – nem érvényesült Moszkva hatalma, a nemzetközi bűnözés, kábítószer- és fegyverkereskedelem egyik központjává vált. A grozniji repülőtér a világ heroinkereskedelmének egyik legnagyobb elosztó központjává lett. Ide érkeztek az "Arany Háromszögből" (a Mekong vidékéről) és az "Arany Félhold" (Afganisztán és Pakisztán) területéről az illegális, kábítószerrel megrakott repülőjáratok.²³ Westernfilmekbe illő vonatrablások zajlanak: 1993-ban 559 vonatot támadnak meg, és 4000 vagonnyi rakományt rabolnak el. 1994 első felében 459 vonatszerelvényt fosztottak ki a köztársaság területén. A hamis pénz előállításának a Csecsen Köztársaság lett a központja, 1991-1994 között 10 trillió hamis rubelt nyomtattak, amit Oroszországban terítettek.²⁴ A Csecsen Köztársaságban fontos olajlelő helyek voltak, ám még ennél is fontosabb, hogy Groznijban van Oroszország egyik legnagyobb olajfinomító központja. Icskéria 1991-92-ben 25 milliárd dollár értékben adott el (nem utolsósorban Oroszországból származó) olajat, ám ez a pénz nyomtalanul eltűnt. A Dudajev-féle csecsen vezetésben tényleges bűnözők is helyet kaptak. Ezek jórészt a 80-as években Moszkvában formálódó (és az 1993-94 folyamán a "nagy bandaháborúban" felőrlődő) csecsen maffiából verbuválódtak. E csecsen maffiacsoport (nemegyszer börtönviselt) tagjai később feltűnnek a Dudajev vezette Csecsen Köztársaság Icskéria adminisztrációjában. Például Mavladi Udugov, későbbi információs miniszter (erőszakos cselekmények miatt elítélt), Juszup Szoszlanbekov későbbi parlamenti elnök (rablásért állt bíróság előtt), Ramadan Nabruzov, későbbi külkereskedelmi miniszter, bűnöző csoportok vezetője.²⁵ Mozs-Ahmed Nuhajev, Dudajev pénzügyeinek koordinátora szintén a 80-as évekbeli moszkvai alvilág nevezetes alakja volt.²⁶

A köztársaságban összeomlik az iskolarendszer, Groznijon kívül nincs oktatás. A csecsenföldi és különösen a grozniji kulturális élet, amely a 70-es, 80-as években híres és virágzó volt (3 színház, 300 művelődési ház, 1000 könyvtár, 18 újság: ebből 8 csecsen, 7 orosz, 3 ingus nyelven), megsemmisül. A köztársaság oktatási minisztériuma minden kapcsolatot megszakít Moszkvával. Dudajev kijelenti, hogy a csecsen lányoknak nem kell iskolába járni, s a fiúknak is bőven elég négy osztály. Szisztematikusan felszámolják az értelmiséget, megszüntetik az ingus színházat, a 300 kultúrházból csak 14-nek engedélyezik a működését, kemény cenzúrát vezetnek be. A tömegkommunikációs eszközök a vallásos propagandát erőltetik.²⁷

A Dudajev-féle Csecsen Köztársaságnak nemcsak az oroszok voltak ellenzői, hanem a csecsenek többsége is: a csecsen gazdaság romokban hever, a munkanélküliség meghaladja az 50%-ot. 1993 tavaszán Dudajev-ellenes tömegmegmozdulásoktól hangos Groznij. Ezek egész április és május folyamán zajlanak. A csecsen elnök áprilisban szétkergeti a parlamentet és a grozniji városi gyűlést. Májusban a köztársaság Alkotmánybírósága törvénytelennek nevezi Dudajev rezsimjét, s kijelenti: "A Csecsen Köztársaság (CSK) elnöke durván megsértette a CSK Alkotmányának alapvető normáit. Önkényes határozatával, amellyel magát ruházta fel korlátlan hatalommal, a CSK elnöke törvénytelenül ragadta magához a törvényhozó hatalmat. A CSK elnöke nyíltan megsérti a CSK alkotmányát."²⁸ Erre válaszul Dudajev feloszlatja az Alkotmánybíróságot. Magában az OKCSN-ben is elégedetlenséget váltott ki a Dudajev által vitt fundamentalista iszlám irányvonal, velük 1993 júniusában számolnak le: az OKCSN nem lojális vezetőit eltávolítják. Dudajev leghűségesebb csapatát az ún. "abházok" alkották, azaz azok a csecsen harcosok, akik Abháziában szereztek harci tapasztalatokat 1992-ben, az abház-grúz konfliktusban (az abházok oldalán a grúzok ellen). 1993. június 5-én népszavazásnak kellett volna lennie Csecsenföldön, az elnök (Dudajev) iránti hűségről, ám az "abházok" a megelőző napokban megszállták az adminisztráció épületeit, feldúlták a szavazóköröket, megöltek 50 embert, 150-et megsebesítettek, és így a népszavazás elmaradt.²⁹ Augusztusban Groznijban már fegyveres összecsapások voltak a dudajevista és csecsen ellenzéki erők között, merényletet is megkíséreltek Dudajev ellen. Az év második felében Csecsenföld a polgárháború posványába sodródott. Dudajev legkomolyabb ellenfele az ellenzéki erőket egyesítő Umar Avturhanov volt. 1993. december 16-án alakul meg a Csecsen Köztársaság Ideiglenes Tanácsa Avturhanov vezetésével. Ugyanezen a napon Borisz Jelcin orosz elnök elrendeli Csecsenföld határainak lezárását. A csecsen ellenzék a köztársaság északi területein rendezkedett be, a Tyerek mentén, ahol a lakosság hagyományosan inkább lojális Moszkvához. Itt formálisan az orosz alkotmány működött. A csecsen ellenzékhez Dudajev régi harcostársai is csatlakoztak, például Ruszlan Labazanov, Dudajev volt személyes testőre (1995 őszén végeznek vele) vagy Gantamirov grozniji polgármester.

Az események 1994 közepén aktivizálódnak ismét. 1994. június elején a tyereki kerületben gyűlést tartottak a csecsen vezetők. A csecsen területek 2/3-ának küldöttsége vesz ezen részt. Dudajev távozását és új választások kiírását követelik. 1994. július 21-én Dudajev totális mozgósítást rendelt el a fennhatósága alá tartozó területeken. 1994 augusztus-szeptemberében már tényleges harcok zajlanak a köztársaság területén. A harcoknak már ártatlan polgárok esnek áldozatul. A Dudajevvel szembeni ellenállás fő fészke Argun város volt, ahol Labazanov keményen tartotta magát. A várost már ekkor teljesen szétlövik.³⁰ Szeptember 30-án Ganatmirov emberei rohamot intéznek a grozniji repülőtér elfoglalására – sikertelenül. Októberben az egyesült ellenzéki erők megkezdik Groznij ostromát, október 15-én elfoglalják a város keleti részeit. Ekkor Jandarbijev tv-nyilatkozatában azt közli, hogy "az oroszok" támadtak a városra. Október 19-én Dudajev nehéztüzérséggel felszerelt erői visszafoglalják Groznij egész területét.³¹ 1994. november végén a csecsen ellenzék ismét sikertelen rohamot intéz Groznij ellen. Bár Labazanovnak sikerül elfoglalni az elnöki palotát, az ostrom végül sikertelenül zárul.

A hivatalos Moszkva álláspontja neutrális. Jelcin elnök november 29-én ultimátumot intéz a felekhez: kössenek fegyverszünetet! Úgy tűnik, a Kreml ekkor kettős játékot űzött. Egyrészt a novemberi grozniji ostromot már az orosz titkosszolgálat és különleges erők támogatták.³² Másrészt a grozniji kriminális kalózállamnak is megvoltak Moszkvában a barátai. Valójában szeptember végén már megkezdődtek az előkészületek a szövetségi erők csecsenföldi beavatkozására³³ . 1994. december 11-én a szövetségi csapatok bevonulnak Csecsenföldre – egy 24 000 fős kontingenssel. Számukat előbb 38 000-re, majd 80 000-re (!) emelik.³⁴ 1994 december 31-én a Groznijba bevonuló szövetségieket a dudajevisták tőrbe csalják, az orosz csapatoknak Groznijt végül csak február 6-án sikerül teljesen kontroll alá vonni. 1995. április elejére Dudajevék kiszorulnak minden városból, partizánháború kezdődik. A szövetségi erők bevonulása a lakosság szenvedéseit növeli. Például 1995. január 3-án a szövetségi erők lebombázzák Sali városát, köztük a piacot és a kórházat. A barbár támadásnak 55 halottja és 186 sebesültje van.³⁵

Borisz Jelcin 1995. május 9-én (a Győzelem napján) deklarálja, hogy Csecsenföldön véget ért a háború. Ekkorra valóban sikerült a szeparatista erőket a grúz-csecsen határvidék járhatatlan hegyeibe üldözni. Ám 1995. június 14-én Samil Baszajev a bugyennovszki kórház (!) elleni terrorakciójával jelezte, hogy még korántsem jött el a nyugalom ideje. Baszajev emberei elképesztő brutalitással 120 embert öltek meg, egy részüket az ablakon dobták ki. Végül Baszajev túszok fedezetével visszatért Csecsenföldre.³⁶ 1996 januárjában Szalman Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Dagesztánba, Kizljar városában 2000 túszt ejtettek. 1996 tavaszán az orosz titkosszolgálat megöli Dzsohar Dudajevet. Majd – az orosz elnökválasztási kampány idején – tűzszünetet kötnek a szeparatistákkal.

Jelcin megválasztása (július 3.) után nem sokkal, augusztus elején ismét aktivizálódnak a szeparatisták. 6-án Baszajev és Maszhadov lecsaptak Groznijra, 500 szövetségi katonát megöltek, 3000-et bekerítettek. Augusztus végén Alekszandr Lebegy védelmi tanácsadó – aki a június 16-i elnökválasztásokon a 3. helyezést érte el – irányításával tető alá hozzák a szeparatistákkal a békét (haszavjurti megállapodás). Ennek értelmében a Csecsen Köztársaságból kivonják a szövetségi erőket, a köztársaság gyakorlatilag függetlenné válik, bár az Orosz Föderáció része marad. A köztársaság jogi státusáról szóló kérdést 2001-re halasztják. Alekszandr Lebegy azt mondta, hogy kénytelen volt megkötni a békét, mert olyan értesülései voltak, hogy a terroristák nukleáris létesítmények ellen készülnek támadásra. Az orosz társadalom is belefásult az eredménytelen háborúba. Lebegy azt is mondta, hogy a Kremlből hivatalosan senki nem adta a nevét ehhez a – nagyhatalom számára óriási presztízsveszteséget jelentő – megállapodáshoz.³⁷ Így viszont végül is az a furcsa helyzet állt elő, hogy a partizánharcot folytató, hegyekbe visszaszorult szeparatisták "legálisan" megszerezték az egész köztársaság feletti ellenőrzést. Az antidudajevista csecsen ellenzék joggal lehetett csalódott.

A háborúnak a hivatalos adatok szerint 4300 halottja volt a szövetségi erők részéről³⁸ . Dudajev halála után Csecsenföld ideiglenes elnöke a radikális Jandarbijev lesz, aki azonnal utasítást ad a saría bevezetésére. Olyan büntetőkódexet vezetnek be, amely az 1983-as szaúdi pontos fordítása.³⁹

Az 1997. januári választások után a de facto független Csecsen Köztársaság elnöke Aszlan Maszhadov lett. Maszhadov szintén a Szovjet Hadseregből jött, 1991. januárban még részt vett a vilniusi vérengzésben. Korábban Magyarországon is szolgált. Maszhadov ugyan függetlenségpárti (részt vett Groznij ostromában Dudajev oldalán), de a Moszkvával való megegyezés híve volt, mint mondta: "Oroszország megvan Csecsenföld nélkül is, de Csecsenföld nincs meg Oroszország nélkül." Maszhadov a szavazatok 59,7%-át kapja, a radikális irányvonalat képviselő Baszajev 23,7%-ot, az ideiglenes, sariát bevezető elnök Jandarbijev mindössze 10,2%-ot szerez az elnökválasztásokon. Maszhadov a Kremlben is szalonképesnek számít. 1997 májusában Maszhadov a Kremlben Jelcinnel alapszerződést köt az Orosz Föderáció és a Csecsen Köztársaság Icskéria jövőbeni kapcsolatairól. Még ugyanebben az évben augusztusban is találkoznak. Maszhadov kijelenti, hogy Csecsenföld és Oroszország stratégiai érdekei egybeesnek. Ugyanakkor a választások után Aszlan Maszhadov miniszterelnökké nevezi Samil Baszajevet, a terroristát, későbbi magyarázata szerint azért, hogy lecsendesítse. Baszajev nemsokára kritizálni kezdi Maszhadovot, és valójában ellenzékiként viselkedik.

Maszhadov tényleges hatalma csak Groznijra terjedt ki. Csecsenföld többi részén a klánok, hagyományos törzsi formációk és az újonnan szerveződő terroristacsoportok gyakorolják a hatalmat. Csecsenföldön általánossá válik a túszejtés: nyugati újságírókat, humanitárius szervezetek munkatársait, üzletembereket, misszionáriusokat ejtenek foglyul – tekintélyes summát kérve kiszabadulásukért. A fegyver és kábítószer mellett a túsz vált Csecsenföld egyik fő "exportcikkévé". Egészen brutális akciók is előfordulnak. 1996. december 16-án Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Novije Atagi település kórházába, és ott a Vöröskereszt 6 munkatársát, köztük 4 irgalmasnővért mészároltak le. A terror miatt Csecsenföld fokozatosan teljesen elszigetelődik, Groznijt elhagyják a nemzetközi szervezetek munkatársai. Aszlan Maszhadov szerint a csecsen radikálisok mögött valójában a Kreml állt, amely így kívánta diszkreditálni Csecsenföldet.⁴⁰

A csecsen radikálisok belháborút indítottak Maszhadov ellen, Maszhadov nemzeti gárdája és Baszajev, valamint Radujev fegyveresei között fegyveres összetűzések is voltak.⁴¹ 1998 nyarán már ismét a polgárháború küszöbére sodródott Csecsenföld. Június 23-án merényletet kísérelnek meg Aszlan Maszhadov ellen. Szeptemberben Baszajev és Radujev Maszhadov távozását követelik. Október 1-jén meneszti Maszhadov Baszajevet. Maszhadov 1998-99 folyamán kétségbeesetten (és sikertelenül) igyekezett rendezni a viszonyt Moszkvával. A káosz lett úrrá a köztársaságban, Maszhadov nem tudta ellenőrizni a helyzetet, belülről teljesen elszigetelődött, amúgy is gyenge hatalma szétfoszlott. Moszkva ekkor már nem tekintette partnernak Maszhadovot, hanem egész egyszerűen besorolta a "nemzetközi terroristák" közé.

1999 nyarán Baszajev és az arab terrorista al-Hattab emberei megtámadták Dagesztánt. Szeptember 9-én és 13-án Moszkvában lakóházakat robbantanak fel. Vlagyimir Putyin miniszterelnök – aki ekkor már Borisz Jelcin kiszemelt utódának számított – a csecseneket teszi felelőssé az akció miatt. Putyin népszerűsége, amely addig eléggé alacsony volt, a kemény intézkedések hatására megnövekszik. A francia titkosszolgálat információi szerint 1999 nyarán Borisz Berezovszkij szervezésében egy franciaországi üdülőhelyen találkozott az orosz legfelsőbb politikai vezetés néhány alakja a csecsen hadurakkal. Aszlan Maszhadov szerint az 1999 késő nyarán történtek (házrobbantás és a dagesztáni támadás) a Kreml provokációja volt. Ugyanezt erősítette meg Alekszandr Lebegy, aki a Le Figaro 1999. szeptember 29-i számában arra a kérdésre, hogy a házrobbantásokat az orosz titkosszolgálat szervezte-e, ezt válaszolta: "Ebben majdnem biztos vagyok."⁴² Mindez persze, dokumentumok híján nem több, mint feltételezés, amely mögött szintén érdekek húzódnak meg.

1999. október 1-jén indult Oroszország akciója, amely gyors katonai sikert eredményezett, tavaszra a szövetségi csapatok ellenőrzésük alá vonták a köztársaság területének 80%-át. A második háborúnak 2001 februárjáig a szövetségi erők részéről 3000 áldozata volt.⁴³ Maszhadov csecsen elnök bujkálni kényszerült, ezzel véget ért a "csecsen függetlenség". A hadműveletek után Putyin Csecsenföld korábbi főmuftiját, Ahmed Kadirovot nevezi ki a köztársaság élére. Kadirov korábban függetlenségpárti volt, ám szembefordult Dudajev ámokfutásával. Bár a terroristatámadások – amelyeket Nyugat-Európában előszeretettel neveznek "csecsen ellenállásnak" – továbbra sem szűntek, lassan, nagyon lassan megkezdődik a csecsenföldi helyzet konszolidációja. 2003 októberében Kadirovot népszavazáson, 85%-os részvétel mellett, a szavazatok több mint 80%-ával megválasztják. A NATO és EBESZ képviselői szerint (akik egyébként nincsenek jelen) a választás tisztátalan volt, és az erőszak jegyében zajlott (a sokkal rosszabb körülmények között zajló afganisztáni és iraki választásokat a demokrácia diadalaként értékelték). Kadirov meggyilkolása után a 2004. augusztusi választásokon Alu Alhanov szintén 85%-os részvétel mellett a szavazatok több mint 70%-át szerzi – a Nyugat ezt a választást is kétségbe vonja. Úgy látszik, a békevágy nehezen hihető dolog. De hát – hogy Claude Lévi-Strausst idézzük – az a barbár, aki hisz a barbárságban.

 

Érdekek

 

Ahogy ma már látható, a Dudajev-féle csecsen függetlenségi kalózállam egy szűk törzsi-vallási elit és egy nemzetközi maffia- és terrorhálózat frigyéből született. A Dudajev-féle Csecsen Köztársaság Icskéria afféle politikai-gazdasági "fekete lyuk" volt. "Fekete lyuk", ahol a javak más dimenzióba kerülnek, eltűnnek, felszívódnak. "Fekete lyuk", ahol nincs törvény és számonkérés.

Alapos okunk van azt feltételezni, hogy e "fekete lyuk" létrehozásában érdekelt volt az orosz maffia és a posztszovjet (orosz) kleptokrata politikai-gazdasági elit is. Ma már nem titok az a tény, hogy a Kremlhez közel álló (sőt, kremlbeli!) orosz legfelsőbb üzleti-politikai (például Borisz Berezovszkij) és katonai körök "nem formális" kapcsolatokat ápoltak a csecsen vezetéssel, beleértve Dudajevet is.⁴⁴ Az egyik fő orosz oligarcha, Borisz Berezovszkij személyes kapcsolatokat épített ki Samil Baszajevvel, Szalman Radujevvel.⁴⁵ A grozniji KGB főnöke, Igor Kocsubej szerint "a puccs [ti. Dudajev puccsa] Moszkvában volt előkészítve, a Legfelső Szovjet politikusai és az elnök köreinek részvételével"⁴⁶ . Moszkva gyakorlatilag elismerte Dudajevet, és nem vagy csak alig támogatta a csecsen ellenzéket. Az Orosz Föderáció 1992-93-ban 20 millió tonna olajat küldött Groznijba, de egy cseppet sem kapott vissza, egy kopejkát nem látott belőle – ezzel közvetve Dudajevet támogatta. Az olaj külföldre, a pénz Dudajevék zsebébe vándorolt. A vonatok kifosztása ellenére csak 1994 szeptemberében állítják le a vasúti közlekedést.⁴⁷ A szovjet államvagyon "kipumpálása" nem utolsósorban Csecsenföldön keresztül történt. A "fekete lyuk" Csecsenföld a pénzmosás ideális terepévé változott. A 90-es évek elejének orosz politikai elitjének mind az akarata, mind a lehetősége megvolt arra, hogy az eseményeket így alakítsa. Paul Hlebnyikov szavaival, a '90-es évek elején az orosz politikai elit nem volt más, mint maga a szervezett bűnözés.⁴⁸ Az amerikai Kongresszus 1996. áprilisi jelentése szerint Oroszországban a szervezett bűnözés összeforrott a hatalommal: "Az orosz kormány tevékenysége sok tekintetben – tiszta kleptokrácia…"⁴⁹

Az orosz hadseregnek is érdekeltségei lehettek a konfliktusban – tekintettel arra, hogy a 90-es évek elején a korrupció, sőt a szervezett bűnözés a hadsereget is elérte. Még a híres Alfa kommandóban is megmutatkoztak az oszlás jelei: az elitcsoport is beszállt a szervezett bűnözésbe, és maga kezdett védelmi pénzek szedésébe. Borisz Jelcin orosz elnök nem tehetett mást, behunyta a szemét a hadsereg züllése fölött, máskülönben elvesztette volna hatalmának e fontos támaszát. A Groznijba érkező kábítószer-szállítmányok olykor a volt NDK területén lévő orosz katonai támaszpontokra indultak tovább, és onnan "terítették az anyagot" Európába.⁵⁰ A 90-es évek elején nagy tételben folyt az orosz hadsereg készleteinek szétlopása a főparancsnokság tudtával/részvételével. 1991-94 között a németországi kivonulás során a Nyugati Csoport parancsnoksága a feketepiacon értékesítette az orosz haditechnikát – természetesen saját zsebre dolgozva. Mintegy 1000 darab BTR harci járművet sikerült eladni, amelyek egy része a balkáni harci cselekményekben bukkant fel. A dologban érintett volt Pavel Gracsov hadügyminiszter is. 1994-ben már-már úgy tűnt, hogy kipattan az ügy, és botrány lesz. Ám az üggyel foglalkozó újságírót, Dmitrij Holodovot meggyilkolták (akárcsak később Paul Hlebnyikovot). Ezzel csak időt lehetett nyerni, a dolog előbb-utóbb kiderült volna. Ekkor, Alekszandr Lebegy szerint (aki szintén nincs már az élők sorában, 2003-ban helikopter-baleset áldozata lett) az orosz hadvezetés kitalálta, hogy háborút kell indítani valahol, ahol majd veszteség formájában leírható az eltűnt hadianyag. Ez egyben megmagyarázza a váratlanul nagy orosz veszteséget a háborúban. Alekszandr Lebegy szerint az orosz főtisztek úgy irányították a hadműveleteket Csecsenföldön, mint akik a hadviselés legelemibb szabályait sem ismerik. Tankhadoszlopokat vezényeltek Groznij elfoglalására gyalogsági és légi fedezet nélkül – az ellenség számára szerfölött könnyű célpontot nyújtva. Az oroszok nem elit egységeket vetettek be, hanem tapasztalatlan sorkatonákat, frissen sorozott 18-20 éves újoncokat.⁵¹ Az orosz hadsereg első elit egységei csak a második csecsen háborúban jelentek meg a fronton (pl. a Kc-50-es, "Fekete Cápa" harci helikopterek).⁵²

Csecsen harcosok – akiket oroszországi kiképzőtáborokban készítettek fel – 1992-93-ban Grúziában tűntek fel, a grúz-abház konfliktusban.⁵³ A vérszomjas terrorista, Samil Baszajev a 90-es évek elején Abháziában, a 345. orosz légideszant hadosztály laktanyájában kapott kiképzést (előtte harcolt már Karabahban az azerbajdzsánok oldalán), bár ezt Baszajev maga egy interjúban cáfolja.⁵⁴ Baszajev még Abháziában alapította meg az ún. "Halálbrigádot". Ezek 1993 őszén menekülttáborokat támadtak meg, Szuhumiban a nem abház nemzetiségű lakosokat inzultálták. Baszajev csak 1994 év elején tért vissza Groznijba. A grúz sajtóban (Szvobodnaja Gruzija, 1997) dokumentumok jelentek meg, melyek szerint Baszajevet katonaideje alatt beszervezte a KGB. Grúz politikusok szájából napjainkban is vádként elhangzik, hogy Moszkva tartotta pórázon a Baszajev-különítményt. Ugyanakkor Baszajevnek – legalábbis saját vallomása szerint – kapcsolatai vannak a török és pakisztáni titkosszolgálattal is.⁵⁵ A Csecsenföldön hátrahagyott orosz haditechnika az abháziai harcokban is megjelent az abházok oldalán.⁵⁶ Moszkva számára lényegében ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy fegyverhez juttassák az abházokat, s ezzel destabilizálják Grúziát és a Kaukázust, amelyhez az akkori orosz geopolitikának érdekei fűződtek. A csecsen háború orosz belpolitikai érdek volt. Az újszülött Orosz Föderáció képlékeny és sebezhető objektumként még nem szilárdult meg, a nemzeti-függetlenségi mozgalmak potenciális fenyegetést jelentettek a Föderáció stabilitására. A 90-es évek elején különösen Tatarsztán és Tuva bizonyult forró pontnak. Tatarsztánban 1991-92-ben reális veszély volt a háború kitörése.⁵⁷ Tatarsztánnal sikerült megállapodást kötni, 1994. február 15-én elismerték a köztársaság szuverenitását. A csecsen háború – a potenciális háború réme – lehűtötte a forró kedélyeket, üzenet volt Tatarsztán, Baskíria, Jakutföld, Tuva, Csuvasföld, Kalmükia, Burjátia, Karélia (ezek a köztársaságok tiltakoztak a csecsenföldi bevonulás ellen)⁵⁸ esetleges elválási ambíciókat dédelgető vezetői számára. Így a csecsen háború végső soron és paradox módon segített megőrizni a Föderáció egységét.

Van olyan feltételezés, hogy a csecsen konfliktus – szintén csak addig, amíg az "irányítható" – orosz gazdasági érdekként is definiálható. Ugyanis a Kaszpi-tenger térségéből az olajat csak a Baku-Novorosszijszk, illetve Tengiz-Novorosszijszk csővezetéken keresztül lehet a világpiacra kijuttatni, ám a bakui (Groznijon áthaladó) olajvezeték blokkolása orosz érdek volt, amennyiben így jobban kontrollálhatták a világpiacra jutó olajmennyiséget, és szorosabban ellenőrizhették az azerbajdzsáni történéseket. Ugyanakkor Azerbajdzsán, illetve a kaszpi olaj (nyugati) vásárlói számára létérdek a függőség megszakítása és alternatív útvonalak keresése. 1993 márciusában írják alá Ankarában a Baku-Tbiliszi-Dzsejhan olajvezeték megépítéséről szóló tervezetet. 1998 áprilisában török-grúz-azerbajdzsán megállapodás az olajvezeték építéséről, 1998 októberében Ankarában Törökország, Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Üzbegisztán elnökei és az USA energiaügyi minisztere deklarációban állnak ki a Baku-Dzsejhan olajvezeték mellett – ezzel Oroszország térségbeli pozícióit gyengítve.⁵⁹ Ezt követően nem sokkal, tehát 1998 decemberében Grúzia először fordul a NATO-hoz és az USA-hoz, azt kérve, hogy területén amerikai (NATO) katonák jelenjenek meg.⁶⁰

 

Reakciók

 

A Nyugat, főként az EU élénk figyelemmel követte a csecsenföldi eseményeket. Az EU számára a konfliktus lehetőséget jelentett, hogy Oroszországot az emberi jogok, a demokrácia területén pergőtűz alatt tartsa, morálisan megbélyegezze. A csecsen események etnikai-romantikus színezése elterelte a figyelmet, s megkímélte az elemzőket attól, hogy az eseményeket tágabb összefüggésekben (a "posztszovjet diskurzusban", a rendszerváltás következményeként) lássák. Az Európa Parlament már 1995. január 19-én aggodalmát fejezi ki a demokratikus alapok és emberi jogok tekintetében Csecsenföldön. Felhívja az EU lakóit, hogy nyújtsanak humanitárius segítséget a CSK lakóinak.⁶¹ 2000. január 27-én az Európa Tanács Parlamenti Bizottsága elítéli Oroszországot, a csecsenföldi beavatkozást törvénytelennek nevezi, kijelenti, hogy Oroszország megsérti az emberi jogi normákat, és sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a csecsen kormány 1996-99 között "nem volt abban a helyzetben", hogy tiszteletben tartsa a törvényeket.⁶² Az EU számára csak az orosz beavatkozás után, annak árnyékában váltak fontossá a csecsenföldi emberi jogok és demokratikus alapok – a dolog Oroszországról szól, nem pedig Csecsenföldről, a csecsen "nemzeti" erőket saját lakosságukkal szembeni terrorizmusáért nem jutott eszükbe elítélni. A nyugati híradások sok tekintetben féloldalasak maradtak: például a csecsen hadi sikerek mindig nagyobb terjedelmet kaptak. Hangos volt a nyugati sajtó attól, amikor Szalman Radujev 1995 decemberében bevette Gudermesz városát. Az viszont már visszhangtalanul maradt, hogy 10 nappal később az oroszok visszafoglalták a várost.⁶³ A nyugati politikusok egy része (például Margaret Thatcher) nyíltan szimpatizált a "csecsenekkel", beleértve a terrorista vezéreket. Aszlan Maszhadov 1998. márciusi angliai látogatásakor Margaret Thatchernél ebédelt. Nuhajevet is fogadta Thatcher (őt Zbigniew Brzezinski is).⁶⁴

A kelet-európai mainstream értelmiség döntő része ruszofób hangulatában egyértelműen a csecsenekkel szimpatizált. Lengyelországban Csecsen Információs Központ alakult, Krakkóban "Szabad Kaukázus" néven rádióállomás kezdte meg működését (filiáléval Kaunasban, Litvániában). A kavkazcenter.com nevű szeparatista honlap állomáshelye is Litvániában volt. Az is megtörtént, hogy utcákat neveztek el Dzsohar Dudajevről, még Ukrajnában is, Lvovban.⁶⁵ Tallinnban emléktáblát avattak Dudajev, a "szabadságharcos" tiszteletére. Lettországban a csecsenekkel való szolidaritási tüntetéseket rendeztek.⁶⁶ Dudajevék anyagi támogatói mögött ott volt az apartheidpolitikát folyató Észtország és Lettország is. Az OKCSN függetlenségre, szuverenitásra vonatkozó dokumentumai olyan hasonlóságot mutatnak a megfelelő baltikumi dokumentumokkal, hogy még a helyesírási hibák is ismétlődnek. Egyszerűen az észt szót cserélték ki arra, hogy csecsen.⁶⁷

Az Amerikai Egyesült Államok (a Jelcin-rezsim támogatója) kezdetben támogatta a csecsenföldi orosz hadműveletet. Bill Clinton 1995-ben Moszkvában a győzelmi parádén kijelentette, hogy Jelcin tevékenysége a csecsen háborúban csak Abraham Lincoln polgárháborús szerepvállalásához hasonlítható. Az amerikai politika csecsen ügyben csak a Balkán-háborúban kiéleződő orosz-amerikai konfliktus idején vett éles fordulatot: ekkor már egyértelműen Oroszországot bírálva.⁶⁸

Oroszországban igen jelentős muzulmán közösség él (a lakosság több mint 10%-a, legnagyobb a 7 milliós tatárság). Az oroszországi muzulmán szervezetek nem támogatták a szeparatista Csecsenföldet. Az 1999-es hadművelet mellett is egyöntetűen kiállt az oroszországi muzulmán elit – tartva egyebek között a radikális iszlám előretörésétől, amely az ő pozícióikat is fenyegetheti.⁶⁹ A nemzetközi muzulmán közösség viszont támogatta a csecseneket. Adományok, pénzügyi támogatás érkezik Csecsenföldre Szaúd-Arábiából és Katarból.⁷⁰

A csecsen szeparatizmus "hivatalos" támogatója a tálib Afganisztán volt. Kabulban megnyitották Icskéria követségét, csecsen konzulátusok nyíltak Kunduzban, Mazari-Sarifban, Kandahárban. Épp ezért már 2000 májusában az orosz Biztonsági Tanács titkára, Szergej Ivanov, és az elnök tanácsadója, Jasztrzsembszkij megelőző csapással fenyegetik meg Afganisztánt.⁷¹

A posztszovjet térségben merész (pántürk) ambíciókat dédelgető Törökország sem ült ölbe tett kézzel a konfliktus alatt – és a csecseneket támogatta. Törökország mintegy 80 csecsen diaszpóraszervezetnek ad otthont. Csecsen főemberek Törökországban üdültek, kaptak gyógykezelést. Információk vannak arról, hogy Törökországban kiképzőtábor nyílt a csecsenek számára. Orosz titkosszolgálati információk szerint török tisztek adtak instrukciókat a csecsenek számára a hadműveletekben.⁷² Csecsen terroristák Törökország területén hajtottak végre akciókat, ilyen volt 1996-ban az "Avroszija" hajó elfoglalása vagy a 2001-es isztambuli szállodafoglalás. A csecsenek között tartózkodó török titkos ügynököket is elfogtak az oroszok a harcok során.⁷³ A Csecsen Köztársaság függetlenségét – a tálib Afganisztán mellett – egyetlen "állam" ismerte el: a (csak Törökország által elismert) Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amely maga is törvénytelenül, vérben fogant. Törökország politikája azonban később megváltozott: egyrészt Törökország expanzív pántürk ambíciói kifulladtak, másrészt az orosz-török gazdasági kapcsolatok (turizmus) óriási ütemben fejlődtek, harmadrészt mert Törökország maga is harcol a fundamentalizmus ellen.

 

Új, nem várt szereplők

 

Mint mondtuk, a 90-es évek elején a csecsen háború "az orosz politikai establishment manipulációs objektumának" tekinthető⁷⁴ , később azonban kolonccá vált. Ennek egyik oka (a presztízsszempontok mellett) az, hogy új, nem várt szereplők is megjelentek a színen, mindenekelőtt a nemzetközi terrorizmus. A szellem kiszabadult a palackból.

Már a 90-es évek elején, a Szovjetunió széthullása után – nemcsak Csecsenföldön, de mindenütt Oroszország muzulmán köztársaságaiban – egyre-másra nyíltak a Szaúd-Arábia által finanszírozott szervezetek, alapítványok, medreszék, iszlám kulturális központok, táborok. Valójában e táborok egy részében félkatonai jellegű kiképző központok működtek, ahol a jövő iszlám harcosainak kiképzése folyt.⁷⁵ Magában Csecsenföldön már Dudajev alatt, de főként 1996 után erőteljes iszlamizáció figyelhető meg. Radikális iszlám szervezetek jelennek meg – az esetek többségében külföldről importált eszmékkel és vezetőkkel. Megjelenik Csecsenföldön a Muzulmán Testvérek szervezete, a Dzsaimat Iszlamija. Szaúdi és pakisztáni pénzforrások segítik ezek működését.⁷⁶

A nemzetközi terrorizmus megvetette a lábát Csecsenföldön. Kiképzőtáborok létesültek a köztársaság területén, ahol afganisztáni, szaúdi, pakisztáni, sőt török és iráni instruktorok munkálkodtak.⁷⁷ Az al-Kaida és az Iszlám Dzsihád terrorszervezetek nyilvánosan is elismerték, hogy támogatják a csecsenföldi szeparatizmust, és harcosaik vannak Csecsenföldön.⁷⁸ Oszama bin Laden is személyesen bekapcsolódik a csecsenföldi "szervezőmunkába": 1997-ben csecsen küldöttséget fogad Afganisztánban, és odaküldi néhány emberét is (pl. al-Hattabot).⁷⁹ Azt sem lehet kizárni, hogy Oszama bin Laden személyesen is megfordult Csecsenföldön.⁸⁰ Nincsenek pontos információk a Csecsenföldön tartózkodó nemzetközi terroristacsoportok létszámáról, valószínűleg számuk nem lehet több 2000 embernél. Al-Hattab légiója mintegy 300-1000 emberből állhatott, ám ezek többsége is valószínűleg Közép-Ázsiából, főként Üzbegisztánból érkezett muzulmán fanatikus. Viszont néhány száz arab terrorista is bizonyosan megfordult Csecsenföldön (pl. al-Hattab, Abu al-Valid).⁸¹ Samil Baszajev a 90-es években három ízben járt Afganisztánban, ahol a partizán-hadviselés szabályait tanulmányozta.⁸² . Afganisztánban 2001-ben 10 csecsen tábor működött, ezekben mintegy 1500 harcos felkészítése zajlott. A 2001. őszi amerikai Afganisztán elleni hadműveletek során mintegy 100 csecsen terrorista veszítette életét.⁸³ A nemzetközi terrorizmus nem pusztán Csecsenföldön, hanem az egész észak-kaukázusi régióban igyekezett gyökeret ereszteni, annak ellenére, hogy a radikális iszlámnak itt is csekély a társadalmi támogatottsága. Az Észak-Kaukázusban és Dagesztánban számos terrorakció írható a nemzetközi terrorizmus számlájára (pl. Beszlán, 2004).

 

Háború vagy béke?

 

E cikk lezárása idején érkezett a hír, hogy az orosz biztonsági erők megölték Aszlan Maszhadov "nemzetközi terroristát". Ez ismét Csecsenföldre irányította a figyelmet. Az egyik legolvasottabb magyar internetes hírforrás Maszhadov halálának ürügyén a következőképpen kommentálta a csecsenföldi helyzetet: "Oroszország 1998-ban Maszhadovot és a csecsen szakadárokat vádolta meg a moszkvai robbantássorozattal. A retorzióként indított, azóta is tartó háborúban a visszafogottabb becslések szerint is csecsenek tízezrei vesztették életüket.⁸⁴ A környéken ténykedő orosz biztonságiak módszerei nem sokban különböznek a terroristákétól, gyakorta rabolnak el váltságdíj fejében csecseneket."⁸⁵ Azért tartom fontosnak ezt az idézetet, mert tipikus. E rövidke néhány sor tárgyi tévedésekben és megalapozatlan sugalmazásokban bővelkedik. Egyrészt a moszkvai (ház)robbantássorozat nem 1998-ban, hanem 1999-ben volt. Nem említi, hogy a csecsenföldi eseményeknek más nemzetiségű áldozatai is voltak (mindenekelőtt oroszok), és természetesen azt sem, hogy Csecsenföldön a 90-es években polgárháború(k) dúlt(ak), csecsenek öltek csecseneket. Bizonyára azért nem említi, mert nem illik bele a romantikus orosz-csecsen szembenállás képébe. Annak az állításnak, miszerint orosz katonák váltságdíj fejében csecseneket rabolnak (?), csak az a célja, hogy a szerző egyenlőségjelet tehessen a terroristák és az oroszok között, erősítse a ruszofób hangulatokat. Amire mégis leginkább felhívnám a figyelmet, az az a kitétel, miszerint a háború (mármint a csecsenek és az oroszok között) most is tart. Nos, Csecsenföldön a szó hagyományosan vett értelmében már régen nincs háború, sőt abban az értelemben, hogy "az oroszok harcolnak a csecsenek ellen", soha nem is volt – bármennyire is meglepően hangozzék ez.⁸⁶ A Csecsenföldön 2002-2003-ban tapasztalható terrorcselekmények sorát (amely bizonyosan nem élvezi a lakosság többségének támogatását) nyilvánvalóan nem lehet szabadságharcnak nevezni. A terror pedig nem Csecsenföld sajátja: Mahacskala, Nazrany, Nalcsik, Kizljar ugyanúgy a terror célpontjai/forrásai. A Csecsen Köztársaságban nem rosszabb a helyzet, mint Dagesztánban, a Kabard-Balkár Köztársaságban, Észak-Oszétiában. Mahacskala semmivel nem veszélytelenebb város, mint Groznij. A csecsenföldi "ellenállók" létszáma mértékadó becslések szerint 1500-5000 fő között mozog, s a jelek szerint a helyzet örvendetesen konszolidálódik. Ezért véleményem szerint – legalábbis a szó klasszikus értelmében – nem lehet háborúról beszélni. Persze nem a magyar újságírón kell elverni a port, még csak az sem állítható, hogy manipulál, ő is csak nyilván meghatározott kulturális vagy civilizációs "minták" alapján gondolkodik. Mint ahogy azok a (feltehetően igazán jó szándékú) tüntetők is, akik a 2004. év végén berlini látogatásakor azzal fogadták az orosz elnököt, hogy vessen véget a csecsen háborúnak. Persze Vlagyimir Putyin hiába magyarázza, hogy Csecsenföldön már két és fél éve nincs háború. Posztmodern világunkban háború és béke dolgai (is) túlmutatnak a tényeken: a tényként előálló világ nem mindig azonos a tények világával.⁸⁷ Így volt ez már a Szovjetunió "békés" széthullásakor, és így van ez 2005-ben is, a "csecsen háború" idején.

 

Jegyzetek

 

¹ В. Ф. Пряхин: Региональные конфликты на постсоветском пространстве. Москва 2002. 14., 132., 205-206. Gadzsijev 2001. 49-51. К. С. Гаджиев: Геополитика Кавказа. Москва 2001.

² Анна Зелькина: Ислам в Чечне до российского завоевания in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 40-62.

³ Народы России. Энциклопедия. Москва 1994. 399-403. Ян Чеснов: Быть чеченцем: личность и этнические идентификации народа in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 63-101. 68., 85.

⁴ Mihajlov, 2002. Александр Михаилов: Чеченское колесо. Генерал ФСБ свидетельствует. Москва 2002.

⁵ Tyiskov, 2001. 98-99. В. А. Tишков: Общество. Этнография чеченской войны. в вооруженном конфликте. Москва 2001.

⁶ Tyiskov, 2001. 114.

⁷ Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40.

⁸ Piskov. 2001. 122-123.

⁹ CST, 14. Чеченская трагедия. Кто виноват? Москва 1995.

¹⁰ CST, 16.

¹¹ Mihajlov, 2002. 27-28.

¹² Mihajlov, 2002. 26-27.

¹³ Mihajlov, 2002. 35.

¹⁴ CSPSZ, 138. Чечня в пламени сепратизма. (cocт. А. Сурков, А. Турчина) Саратов 1998 (dokumentumgyűjtemény).

¹⁵ CST, 20-21.

¹⁶ CSPSZ, 148.

¹⁷ Mihajlov, 2002. 38.

¹⁸ Mihajlov, 2002. 41-48.

¹⁹ CST, 27.

²⁰ CSPSZ, 170.

²¹ CSPSZ, 177.

²² CSPSZ, 35.

²³ Hlebnyikov, 2004. 18. Павел Хлебников: Павел Хлебников: Крестный отец Кремля Борис Березовский. История разграбления России. Москва 2004

²⁴ Mihajlov, 2002. 58.

²⁵ CST, 32.

²⁶ Hlebnyikov, 2004. 18-26., Hlebnyikov, 2004b. 16. Павел Хлебников: Разговор с варваром. Москва 2004.

²⁷ CSPSZ, 91-93.

²⁸ CSPSZ, 28.

²⁹ CST, 25.

³⁰ CSPSZ, 35-36.

³¹ CSPSZ, 43.

³² Malasenko-Trenyin, 2002. 20. Алексей Малашенко-Дмитрий Тренин: Время юга. Россия в Чечне. Чечня в России. М. 2002.

³³ «Операция планировалась вслепую» Власть, 2004. december 6.

³⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 143.

³⁵ Tyiskov, 363.

³⁶ Hlebnyikov, 2004. 47. Ugyanakkor 1995. június 3-án rakétatámadásban megsemmisítik Baszajev házát. A támadásban Baszajev 12 rokona, köztük 7 gyerek veszíti életét. Valószínűbb, hogy erre adott bosszú volt a bugyennovszki támadás. Mihajlov, 2002. 212.

³⁷ Hlebnyikov, 2004. 252.

³⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 165.

³⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 30.

⁴⁰ Hlebnyikov, 2004. 262.

⁴¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 31.

⁴² Hlebnyikov, 2004. 296-298.

⁴³ Malasenko-Trenyin, 2002. 166.

⁴⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 22.

⁴⁵ Hlebnyikov, 2004. 258.

⁴⁶ CSPSZ, 140.

⁴⁷ CST, 23-24., 31.

⁴⁸ Hlebnyikov, 2004. 10.

⁴⁹ Hlebnyikov, 2004. 314.

⁵⁰ Németországot 1994 nyarán hagyja el az utolsó orosz katona. Hlebnyikov, 2004. 19., 38-39.

⁵¹ Hlebnyikov, 2004. 45-46.

⁵² Malasenko-Trenyin, 2002. 148.

⁵³ Hlebnyikov, 2004. 44.

⁵⁴ Террористы проникают в Россию за деньги. Независимая газета, 1996. március 12.

⁵⁵ Mihajlov, 2002. 211-212., 217.

⁵⁶ CSPSZ, 142.

⁵⁷ Malasenko-Trenyin, 2002. 182.

⁵⁸ Tyiskov, 2001. 233.

⁵⁹ Геополитика Каспийского региона. М. 2003. 113-122. Megjegyzendő, hogy a vezeték építése nem problémamentes. A finanszírozási nehézségeken túl problémát jelent, hogy a vezetéket politikailag instabil vidékeken kell átvezetni: Grúzián, Örményországon vagy Törökország kurd területein. Törökország és Azerbajdzsán kategorikusan tiltakoznak az ellen, hogy Örményországon áthaladjon a cső.

⁶⁰ Геополитика Каспийского региона, 240.

⁶¹ CSPSZ, 266-268.

⁶² Контртеррористическая операция. Москва 2002. 132-133.

⁶³ Malasenko-Trenyin, 2002. 23.

⁶⁴ Hlebnyikov, 2004b. 16.

⁶⁵ Malasenko-Trenyin, 2002. 214.

⁶⁶ Д. Фурман-Э. Задарожна: Притяжение Балтии (балтийские русские и балтийские культуры) in: Страны Балтии и Россия: общества и государства. М. 2002. 451.

⁶⁷ CST, 15-16.

⁶⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 216.

⁶⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 43., 92.

⁷⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 99.

⁷¹ Laletin, 2003. 266.

⁷² Malasenko-Trenyin, 2002. 202.

⁷³ CSPSZ, 149.

⁷⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 44.

⁷⁵ Gadzsijev, 2001. 258. Ezek működése nem is volt eredménytelen. Például Dagesztánban a 90-es évek elején egészen elenyésző, 2%-os volt a vahabitizmus társadalmi támogatottsága, az évtized végére ez már 10%-osra szökött fel. Nyilván összefüggésben a szociális összeomlással. Gadzsijev, 2001. 268.

⁷⁶ Gadzsijev, 2001. 259.

⁷⁷ Jakubov, 2001. 10. Олег Якубов: По следам Бен Ладена. Террорист № 1: известный и неивестный. М. 2001.

⁷⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 97.

⁷⁹ Jakubov, 2001. 11-12.

⁸⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 208.

⁸¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 103-104.

⁸² Mihajlov, 2002. 212. Laletin, 2003. 266. Ю. П. Лалетин: Ситуация в Афганистане и ее воздействие на южный фланг СНГ in: Южный фланг СНГ. Центральная Азия-Каспий-Кавказ: возможности и вызовы для России. М. 2003. 246-300.

⁸³ Laletin, 2003. 267.

⁸⁴ Csecsenföld az Orosz Föderáció legtermékenyebb régiója. Míg Oroszország egésze súlyos demográfiai krízisben szenved, a Csecsen Köztársaságban kiugróan magas a termékenység. A csecsenek összlétszáma az 1989-es 0,89 millióról 2002-ben 1,36 millióra nőtt. A Csecsen és Ingus Köztársaság területén arányuk az 1989-es 58%-ról 72%-ra növekedett (az oroszoké 23%-ról 3%-ra csökkent), miközben a lakosság száma 1,27 millióról 1,5 millióra nő. Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40., www.perepis2002.ru

⁸⁵ Index, 2005. március 8.

⁸⁶ Oroszországra nem jellemző a modern európai nacionalizmus – sokkal inkább egyfajta birodalmi-territoriális tudat figyelhető meg. Ezért sem szerencsés az európai sémákat ráhúzni Oroszországra.

⁸⁷ Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. Bp., 1999, 22.

Stephen Castles and Mark J. Miller: The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World; Andrew Geddes: The Politics of Migration and Immigration in Europe; Christina Boswell ed.: European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion

A huszadik századi migráció történetének egyik súlyos kérdése a menekültek problémája, és bár mindhárom elemzett munka a migráció átfogóbb megközelítésére vállalkozik, elemzésemben erre a speciális problémára koncentrálok. Castles és Miller műve, mely a három közül a legalaposabb és a legolvasmányosabb, azzal kezdi az elemzést, hogy elutasítja a marxizmust, noha a szerzőpár egyik tagja egy korábbi elemzésében még ebből indult ki.¹ A szerzők e könyvükben azt állítják, hogy az általuk "történeti-strukturális megközelítésnek" nevezett, a marxista politikai gazdaságtanra alapozott látásmód "a tőke érdekeit tekinti mindent meghatározónak, és nem [fordít] megfelelő figyelmet a folyamatokban részt vevő egyének és csoportok motivációjára és cselekvéseire" (26. old).² Castles és Miller saját elméleti megközelítési alapot alkalmaz, melyet ők "migrációs rendszerelméletnek" neveznek, s mely szerintük "a migrációs tapasztalat minden dimenzióját" átfogja (26. oldal). Ezen azt értik, hogy a migrációt csak sokféle tudományág együttes elemzésével közelíthetjük meg. Véleményük szerint az előbbieken túl az alapos vizsgálódásnak még figyelembe kell vennie az adott államok, a család, a szociális hálózatok és "a tömegkultúra kapcsolatainak" szövevényét is (26. oldal).³

Geddes a II. világháborút követő korszakban a Nyugat-Európába irányuló migrációs mozgások három periódusát különbözteti meg: az első, az 1950-es évek és 1973-1974 közötti időszak az elsődleges munkaerő-vándorlás szakasza, melyet lényegében a nyugat-európai gazdaság helyreállítása igényelt; a második az ún. másodlagos vagy családegyesítő migráció, ami az 1970-es évek közepén erősödött fel; a harmadik pedig a hidegháború véget értével 1989-90-ben kezdődött (17. oldal). Az utolsó korszakban, állítja a szerző, Nagy-Britannia esetében jelentősen megváltozott a bevándorlókról alkotott társadalmi felfogás, melynek okai eleinte az 1970-es és 1980-as évek gazdasági válságaiban, majd az 1990-es évektől a jóléti államra nehezedő nyomásban és a megváltozott állami jóléti politikában keresendők. Fő tézise az, hogy ez az előítéletes képzet sokkal inkább attól függ, hogyan viszonyulnak a bevándorlókhoz a befogadó országok emigránsokkal foglalkozó intézményei és szervezetei, mintsem maguknak a bevándorlóknak a magatartásától (50. oldal).

Ezt a megközelítést más szerzők rasszizálásnak nevezik.⁴ Miles a rasszizálást úgy határozza meg, mint folyamatot, mely együtt jár a munkaerő kizsákmányolásával, mely által az embereket meghatározott "rasszokba" sorolják. Ahogyan Miles írja, a folyamatok nem magyarázhatók a kapitalista fejlődés tényével (a funkcionalista álláspont szerint). Ugyanakkor "nem lehetséges a rasszizálás folyamatát helyesen értelmezni a különböző termelési módok komplex együtthatásának megértése és magyarázata nélkül; különösen pedig azon társadalmi viszonyok elemzése megkerülhetetlen, melyek az anyagi termelés során szükségszerűen alakultak ki".⁵

A rasszizálást az ún. "józan ész", a marxisták számára ez a mélységesen problematikus megközelítés működteti. Bármely kontextus, következésképp a rasszista kontextus is, annak a társadalomnak a terméke, melyben megformálódott. Más szavakkal, "gondolataink a politikai, társadalmi és gazdasági konfliktusaink visszatükröződései".⁶ A "józan ész" általában a földhözragadt "megérzést" jelenti, és a közvélekedés szerint évszázadok gyakorlati tapasztalataiból leszűrt igazságokat foglal össze, úgyhogy ha valaki azt mondja, egy eszme vagy gyakorlat igazolható "a puszta józan ésszel", azzal – mintegy – sikeres ellenérveket állíthat a baloldali értelmiségiek érveivel szembe, és következésképpen le is zárja a további vitát.⁷

E nézet szerint a rasszizmus sokféle, egymástól független formában létező jelenség (a posztmodern és posztstrukturalista álláspont szerint a rasszizmus egyedi jelenség), nem pedig sokarcú, a különböző történelmi korszakokban és földrajzi helyeken eltérő formát öltő folyamat.⁸ Ezen jelenségformák egyikét sem lehet és nem is szabad a gazdasági és politikai tényezőktől elszigetelten vizsgálni, hiszen megérteni és megoldani is csak így, ezeknek a tényezőknek a figyelembe vételével lehet. Egyik tanulmányomban részletesen elemeztem az elsődleges munkaerő-vándorlás és a másodlagos (a családi) migráció korszakaiban tapasztalt rasszizálás folyamatát.⁹ Itt most a menedékesekkel szemben tapasztalható rasszizmussal foglalkozom.

Sivanandan írta le a rasszizmusnak egy új formáját:

Ez a rasszizmus nemcsak a volt gyarmati területekről származó sötétebb bőrű emberekkel szemben érzékelhető, hanem a talajukat vesztettek, a nincstelenek és kitaszítottak új csoportjaival szemben is, akik Nyugat-Európa kapuin kopogtatnak, annak a Nyugat-Európának a kapuin, mely elsődleges szerepet játszott abban, hogy ezeknek a szerencsétleneknek hazájukból menekülniük kelljen. Olyan rasszizmus ez, mely tehát nem a bőrszín alapján működik, hanem mint olyan a nincstelen fehérekkel szemben is megmutatkozik, ezért tehát idegengyűlölet, az idegenekkel szemben érzett "természetes" félelem. Ám az a mód, ahogyan e jelenség lejáratja és tárgyiasítja a menedéket keresőket, még mielőtt szegregálná és/vagy kiűzné őket, nem egyéb, mint olyan idegengyűlölet, mely a régi rasszizmus minden ismérvével rendelkezik. Lényegét tekintve rasszizmus, de formájában idegenellenesség. Olyan rasszizmus ez, amely a nincstelen idegeneket akkor is megtalálja, ha a bőrük fehér. Egyszóval, ez xenorasszizmus.¹⁰

Ezt az új formában jelentkező rasszizmust kísérő folyamatot nevezem én xenorasszizmusnak. Mivel magyarázható tehát az idegenekkel szembeni rasszizmus e folyamata? A 21. század elejének globalizációja a munkaerőpiac nagyfokú rugalmasságát igényli. Ugyanakkor az újjáéledő gazdasági válságok felerősítették az egyes államokban mutatkozó ellentmondásokat.

Ahogyan Gareth Dale világosan kifejti:

Egyfelől a fokozott verseny arra sarkallja a munkaadókat, hogy a munkaerőpiac még rugalmasabbá váljon – s erre a bevándorló munkaerő kiválóan alkalmas. Másfelől az ilyen korszakokban a szociális ellenőrzés kérdései általában még erősebben jelentkeznek. A kormányok arra törekszenek, hogy fenntartsák a "társadalmi szerződés" ideológiáját annak ellenére is, hogy e szerződés tartalmát a munkanélküliség és a gazdasági megszigorítások meglehetősen hiteltelenítették. A logika rendszerint azt diktálja, hogy ha a szerződés tartalmából kevesebb politikai tőkét lehet kicsikarni, akkor kapjon nagyobb hangsúlyt a szerződés exkluzív jellege, és éles határokkal különítsék el azokat, akik kívülről lépnek be a rendszerbe, netán a rendszeren kívül vannak – vagyis a bevándorlókat és a külföldieket.¹¹

Az Observer az idegenekkel szembeni rasszizmus jellemző epizódját közli, amikor bemutatja, e folyamat hogyan vezethet oda, hogy a menedéket kérőket gyakorlatilag (önkényesen) zárt és őrzött helyen, vagyis "börtönben" őrzik, amint az Plymouthban történik. A városban a menedéket kérők elleni támadások rendszeresekké váltak az év eleje óta, amikor egy irakit a városközpontban lévő szupermarket előtt megvertek.¹² "Gyakran előfordul, hogy az utcán az emberek szidalmaznak", mondja az újságírónak egy 20 éves fiatalember, aki három évvel ezelőtt érkezett Nagy-Britanniába. "Szörnyű érzés, mikor az ember rámosolyog valakire és köszön neki, az pedig ezt válaszolja: Húzz a picsába!" A várost többnyire fehérek lakják, és különösen a dokkok környékén főképp katonák és tengerészek élnek. A menedékesek Plymouth 250 000 fős lakosságának elenyésző hányadát teszik ki, mintegy 1000 menekült van a városban – beleértve azokat is, akik már letelepedési engedéllyel rendelkeznek.

A rendőrségi adatok szerint Plymouthban havonta átlagosan 22-30 incidens történik, melyeket többnyire a bevándorlók sérelmére követnek el. A menekültek szószólói úgy vélik, a hivatalosan elismertnél legalább hatszor annyi a ténylegesen megtörtént esetek száma. Annak a tucatnyi menedékesnek, akik Plymouthban hajlandók voltak az Observer riporterének nyilatkozni, többségét már megtámadták, illetve durván szidalmazták.

A riport beszámol arról a Davenportban, a Raglan Roadon található volt haditengerészeti negyedről, amelyet a menedékesek befogadó központjává alakítottak át. A komplexumot a Belügyminisztériummal kötött szerződés alapján az Adelphi Hotels üzemelteti. A biztonsági előírások szigorúak, a komplexumhoz csak egyetlen út vezet, melyet a szállodalánc által alkalmazott 24 órás őrizet felügyel. A Belügyminisztérium annyira érzékeny az itteni ügyekkel kapcsolatban, hogy a személyzetet szigorú szabályok tiltják a sajtónak adott nyilatkozattól. Az Adelphi minden érdeklődőt a Belügyminisztériumhoz irányít, és az Observer tudósítóját is csak a Belügyminisztérium érvényes engedélyével engedték belépni a területre.

A komplexum a város központjától távol, Devon egyik legszegényebb részén helyezkedik el. A jellegzetes szürke betonkocka épületek az 1970-es években épültek. Belül kopottak és rosszul bútorozottak, de tiszták és biztonságosak. Az Observer tudósítójának nyilatkozók többnyire biztonságban érzik itt magukat, ám ha elhagyják a területet, akkor már egészen más a helyzet. "Ez itt egy közösség, egy falu, de ide senki sem teheti be a lábát. Általában itthon vagyok, nem megyek be a város központjába. Szinte soha ki se megyek innen", mondta az újságírónak az egyik bentlakó.

Ám nem mindegyik újság fest ilyen együtt érző képet ezekről a problémákról. Valójában, mint Geddes megjegyzi, (bizonyos) lapok közvetítő szerepet játszanak a kormány által vezényelt kampányban, és segítenek befeketíteni a nyilvánosságnak a menedékkérőkről alkotott képét (40. oldal). Geddes a tengerparti Dover városának egyik lapjából idéz, mely 1998 decemberében a címlapon közölte a szerkesztőség véleményét, ahol többek között ezt írták:

Illegális bevándorlók, menekültek, alkoholcsempészek és drogcsempészek alja népségének célpontja lett szeretett városunk. Az ország emberi salakjának is a legalja zúdult ránk, és egy fillér támogatást se kapunk, hogy a csatornába mossuk ezt a szennyet (43.oldal).

Hogy az idegengyűlölő rasszizmus mint rendszer miképpen működik Nagy-Britanniában, tisztán látható, ha egy hétig figyelmesen olvassuk a legnépszerűbb brit bulvárlapot, a Sunt. Kezdjük, mondjuk, 2004. március 1-jén. Ekkor, tehát az első napon, a vezércikkben arról értesülünk (8. oldal), hogy "az elutasított menedékkérők fellebbezéseinek végtelen áradata már évek óta irritálja a lakosságot". A következő napon arról olvasunk, hogy az emberek "a szerencsejáték-üzlet vezetőit elátkozzák azok miatt az adományok miatt, melyeket az elutasított menedékjog-kérelmezőknek nyújtottak a kitelepítés elleni küzdelmük megsegítésére" (2. oldal). Ugyanebben a számban egy olvasói levél arról tudósítja a többi olvasót, hogy "ez a kormány mindig kesztyűs kézzel fog bánni a menedéket keresőkkel, mert fél attól, hogy szembeszegüljön a baloldaliakkal és a szakszervezetekkel". Mindenkinek, akit ő ismer, folytatja a levélíró, "elege van már a bevándorlók körüli hűhóból" (37. oldal).

A harmadik napon, 2004. március 3-án egy másik olvasó azt kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy "egy menedékes, akit kitoloncoltak az országból, visszatérhetett, és milliós kvázibirodalmat hozhatott létre?" (34. oldal). A negyedik napon az újság politikai tudósítója, Nic Cecil, büszkén bejelentette, hogy "David Blunkett felszólította Nagy-Britannia egyik vezető bíróját tegnap este, hogy ne gúnyolódjon az ő, vagyis Blunkett azon erőfeszítésein, hogy véget vessen a brit befogadási rendszer szidalmazásának" (2. oldal). Cecil kikelt azok ellen a jogi lépések ellen, melyek "meg akarják szüntetni azt a gyakorlatot, hogy az elutasított menedékkérők csak EGYSZER fellebbezhetnek" (kiemelés az eredetiben). Az olvasói levelek közül az egyik úgy fogalmazott, hogy Blunkett javaslata, hogy a menedékkérőknek továbbra is csak egyszeri fellebbezési joga legyen, "a legokosabb ötlet, mellyel a kormány előállt, és ezzel véget vethet annak, hogy a menekültjoggal visszaélőket védelmező pénzéhes ügyvédek zsíros bevételekhez jussanak" (46. oldal).

Az ötödik napon, március 5-én a Sun címoldalán szórt szidalmakat Lord Woolfra, "a föld egyik legbutább és legmakacsabb alakjára", aki "abból csinált karriert, hogy tetszelgett azon liberális sopánkodók előtt, akik olyan nagymértékben felelősek a brit életmód hanyatlásáért", és "aki minden más bírónál erőteljesebben kampányolt amellett, hogy Nagy-Britanniát megbéklyózzák az emberi jogok európai konvenciójának minden fullasztó, káros hatású törvényével" (6. oldal). Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi Lord Woolf legújabb "bűne". Büszkén bemutatta a magánszámát – így a Sun – a cambridge-i egyetemen: azzal fenyegetőzött, hogy a bírók fellázadnak, ha Mr. Blunkett nem vonja vissza (az újság szerint) "ésszerű és tisztességes javaslatát a befogadási fellebbezési eljárás felgyorsítására". Ugyanebben a számban egy másik cikkben a Sun tudósítóinak sikerült találniuk egyvalakit, aki ösztönösen "valahol a kormány és Lord Woolf álláspontja" között áll, ezzel szemben viszont nyolc másik olyan embert, akik Woolf ellen szóltak: "túl sok a kelet-európai", "Lord Woolf idióta", "a honosítási engedélyért folyamodókat ki kéne dobni az országból, ha a hatóságok egyszer már elutasították a kérelmüket" és így tovább (36-37. oldal).

Vajon hogyan zárta le a Sun ezen a héten a bevándorlókról közölt tudósításait? A szombati Sun arról informálta olvasóit, hogy "Ann Winterton konzervatív képviselő bírálta Nagy-Britannia politikailag korrekt kultúráját" (2. oldal). Ez utalás arra a levélre, melyet Winterton küldött az összes konzervatív képviselőnek, s melyben elsiratja a "szabad véleménynyilvánítást". Levele válasz volt azokra a negatív reakciókra, melyek Winterton rasszista "viccét" bírálták – a viccet annak kapcsán eresztette meg a képviselőnő, hogy 2004 februárjában Nagy-Britanniában vízbe fulladt húsz, szörnyű körülmények között dolgozó, vélhetően "illegális bevándorló" (egyeseket közülük a rendőrség menekültként tartott számon).¹³

A recenzens arra számított, hogy populista retorikán túl akadémikus javaslatokat is olvashat a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (Royal Institute of International Affairs) munkatársa könyvében. Christina Boswell könyve, természetesen, nem ragad meg a doveri újságban olvasott "gyűlölködő beszédmód" vagy a Sunban tapasztalt idegenellenesség példáinál.¹⁴ Ugyanakkor azonban nem tartalmaz átgondolt migrációs elméletet, s miközben számos populista kijelentést tesz, melyeket azonban nem magyaráz és nem állít nagyobb összefüggésrendszerbe, az a benyomás keletkezik, hogy az ilyen kijelentések egyfajta akadémikus tisztelet dicsfényét is elnyerik, és a migráció bizonyos formáinak korlátozó modelljével kárpótolnak. Így egyes európai országokra utalva Boswell a "populista űr" kifejezést használja akkor, amikor leírja, mi a különbség aközött, "ami ténylegesen megtehető a liberális demokráciákban a bevándorlás korlátozására, és mi az, ami már a populista politika többnyire irreális és etikailag elfogadhatatlan követeléseinek" minősíthető (4. oldal). Ez viszont azt jelenti, hogy a szerző szerint bizonyos szankciók szükségesek és elkerülhetetlenek is.

Az 1990-es évekre jellemző menekültpolitikát értékelve Boswell utal Franciaország nagylelkű (kiemelés tőlem, M. Cole) befogadói rendszerére, s ez a kijelentés ebben a szövegkörnyezetben úgy értelmezhető, mintha utólag igazolódtak volna a "reformjavaslatok". A kifejtés hiánya jellemzi az Olaszországgal foglalkozó részt is, ahol Boswell utal a "szabálytalan bevándorlás és az illegális munkavállalás körüli megfontolásokra", az "illegális beáramlás és a szabálytalan foglalkoztatás problémáinak" kezelésére és "az illegális bevándorlás súlyosbodó problémájára" (22. oldal). Az 5. fejezetben "a terhek megosztásának" kérdését elemezve utal arra, milyen nehézséget okoz "a nemkívánatos beáramlás" problémája (112. oldal). Mivel ezek egyikét sem veti alá kritikai elemzésnek, az ilyen megközelítések a "józan észen" alapuló álláspontoknak tűnnek.

Mint fentebb már kifejtettem, "a józan észre" hivatkozás egyet jelent azzal, hogy elsiklunk a baloldal érvei felett, és berekesztjük a vitát. A Sun retorikája egyértelműen ilyenfajta reagálásnak tűnik: az olvasók megnevezik "a baloldaliakat és a szakszervezeteket", a lap szerkesztőségi álláspontja pedig a gyűlölet hangján ágál a "liberális sopánkodók" és a törvénykezésben ülő befolyásos liberálisok ellen, akik amellett szólalnak fel, hogy Nagy-Britanniának be kell tartania az emberi jogok európai konvencióját. Az, hogy Boswell nem bírálja a bevándorlást korlátozó modelleket, sajnos, hasonló hatást eredményez.¹⁵ Másfelől Geddes felismeri a "józan ész" ideológiai jelentőségét (36. oldal), és elemzése túlmutat a Sun gyűlölködő beszédmódján és Boswell könyvének értelmezési hiányosságain. Így tehát felismeri, hogy bizonyos, gyakran használt fogalmak, például a "beözönlés, elárasztás és megszállás" ideológiai importból származnak (8. oldal), és hogy a nemzeti közösségek csak "a képzelet szüleményei".¹⁶ A korábban tapasztalt populista elemzésekhez képest pedig előrelépést jelent az, a fentebb már kifejtett álláspontja, mely szerint patologikus jegyeket a befogadó országok intézményei és szervezetei működése mutat, a bajok forrása tehát nem a menedékkérők viselkedésében keresendő.

Szemmel látható, hogy Nagy-Britanniát és Nyugat-Európát "erkölcsi pánikba" taszította a bevándorlók áradata.¹⁷ Mindhárom, cikkünkben elemzett könyv a bevándorlási politika reformját sürgeti, de a globális kapitalizmuson kívül nem lát semmilyen alternatívát. Épp ellenkezőleg, amit szeretnének, nem más, mint egy (érzékelhetően) tisztességesebb világkapitalista rendszer.¹⁸

Boswell is, Geddes is evidenciaként kezeli a további megszorításokat. Ennek megfelelően Boswell arra a következtetésre jut, hogy a bevándorlást korlátozó intézkedésekre koncentráló, rövid távú politika "hozhat választói szavazatokat", ám aligha eredményezi "a menekülők hazájára vagy a tranzit országokra nehezedő nyomást, és nem érinti az illegális bevándorlás vagy a menekültáradat mélyebben fekvő, kiváltó okait" (125. oldal). A legtöbb, amire Boswell számít, az, hogy "a megszorító ellenőrző intézkedéseket a problémák iránti érzékenységgel teszik meg, és a lépéseket irányító elsődleges szempontok a bevándorlók, a menekültek érdekei lesznek mind a kiinduló-, mind a célországokban" (125. oldal). Geddes következtetései pedig meglehetősen kétértelműek:

Míg a bevándorlásról és a menekülőkről kialakult, a jóléti államhoz kapcsolódó nézetek erőteljesen nemzeti meghatározottságúak maradnak, hiszen a jóléti államok nemzeti államok maradnak, és kilátásunk sincs egy nemzetek feletti alternatívára, ezért tehát a gazdaságilag fejlett európai országok perspektívájából szemlélve a nemzetközi migráció és a menekültek kérdését, ennek megértését eddig is, ezután is az európai integráció fejlődése, változása és tartalma fogja meghatározni (200. oldal).

Castles és Miller szerint "a migráció globalizálódása optimizmusra ad okot, mert [a kiinduló- és a célországok között] kibontakozó egység reményét villantja fel a migrációs folyamatokat kiváltó kicsi bolygónk életét kedvezőtlenül befolyásoló okok közös megoldásában" (290. oldal). Marxista nézőpontból szemlélve a helyzetet, ilyen egységet csak egy megváltozott világrend teremthet. Ahogy Gareth Dale fogalmaz: "az egyetemes emberi jogok és a mozgás globális szabadságának ragyogó burzsoá ígérete még átmenthető a jövőbe – ám nem magának a burzsoá világrendnek az igenlésével, hanem éppenséggel a tagadásával".¹⁹

 

Stephen Castles and Mark J. Miller (2003): The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World (3rd edn) (Palgrave Macmillan, Basingstoke).

Andrew Geddes (2003): The Politics of Migration and Immigration in Europe (Sage, London).

Christina Boswell ed. (2003): European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion (Blackwell Publishing, Oxford).

 

Jegyzetek

 

¹ S. Castles and G. Kosack: Immigrant Workers and Class Structure in Western Europe. Oxford, 1985.

² Marx-olvasatuk determinista és nem pontos. A marxisták azt állítják, hogy az emberek cselekedeteit és motivációit osztályhelyzetük határozza meg. Az emberek döntéseket hoznak, de ezek a tőkés társadalmakban betöltött történelmi és aktuális helyzetükből adódó kötöttségeik függvényei. Ahogy Marx megfogalmazta, "az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják". Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. In MEM 8, 1962. 105. oldal

³ Nem világos, hogy egy nem determinista marxizmus miért ne tudná ezeket a viszonyrendszereket is egyesíteni.

⁴ Lásd R. Miles: Racism and Migrant Labour. London, 1982; M. Cole, "Brutal and stinking and difficult to handle: the historical and contemporary manifestations of racialisation, institutional racism, and schooling in Britain", Race, Ethinicity and Education, Vol. 7, 2004, pp. 35-56.

⁵ R. Miles: Capitalism and Unfree Labour: Anomality or Necessity? London, 1987, p. 7.

⁶ B. Camara, Ideologies of Race and Racism in P. Zarembka (ed.), Confronting 9-11: Ideologies of Race, and Eminent Economists, Oxford, 2002, p. 88.

⁷ E. Lawrence, Just Plain Common Sense: the "Roots" of Racism, in Empire Strikes Back: Race and Racism in 70s Britain, 1982, p. 48.

⁸ A posztmodern és a posztstrukturalista megközelítés (a kettő közötti elméleti különbségekről folytatott vitát lásd: M. Cole, Might It Be in the Practice that It Fails to Succeed? A Marxist Critique of Claims for Postmodernism and Poststructuralism as Forces for Social Change and Social Justice, British Journal of Sociology of Education, vol. 24, 2003, pp. 487-500) a rasszizmus problémáját a kulturális érintkezés és a különbségekből adódó eltérések közötti súrlódások következményének tekinti, nem pedig a kapitalizmus gazdasági céljaiból szükségszerűen adódó jelenségnek. Ahogy Camara megfogalmazza: a rasszizmussal szembeni kritika jórészt figyelmen kívül hagyja a kapitalista struktúrát, ami pedig a probléma alapvető aspektusa, mert ez tartja fenn a rasszizmust, s ugyanakkor maga is táplálkozik belőle… A kapitalizmus győzelmével a kommunikáció szférája és a kommunikációval foglalkozó társadalomtudományok kitermeltek egy meghatározó diskurzust – a posztmodernizmust – …mely a rasszizmus jelenségét nem a maga totalitásában közelíti meg, hanem csak a rendszer egy újabb aspektusának tekinti, ahogyan teszi azt a gazdasági rendszerrel, az oktatással, a vallással és a művészettel (Ideologies of Race and Racism, p. 90).

A posztmodernizmuson/posztstrukturalizmuson belül megfigyelhető egyrészt, hogy a hangsúly az interpretáció és a dekonstrukció irányába tevődött át a társadalmi változásokkal kapcsolatos gyakorlati megoldások keresése helyett; másrészt a kultúrára és az etnicitásra koncentrálnak inkább, mint a rasszizmus elleni küzdelemre; harmadszor, az elemzés és a cselekvés kikerült az elnyomottak hatásköréből, és az akadémiákra helyeződött át; és negyedszer, új nyelv keletkezett, mely lehetővé teszi, hogy a posztmodernek úgy sajátítsák ki a küzdelmet, hogy ténylegesen nem vesznek részt benne (A. Sivanandan, La Trahison Des Clercs, New Statesman, 1995. július 14., pp. 20-21; lásd még J. Bourne, Racism, Postmodernism and the Flight from Class, in D. Hill, P. McLaren, M. Cole and G. Rikowski (eds.), Marxism Against Postmodernism in Educational Theory, Lanham, nd., pp. 195-210). Ehhez az utolsó ponthoz még hozzáteszem, hogy természetesen egyes posztmodernisták és posztstrukturalisták hatékonyan lépnek fel a rasszizmus elleni harcban, különösen a helyi közösségekben, mint ahogyan láttuk például a kitoloncolás elleni kampány során.

⁹ Cole: Brutal and Stinking. Ebben a tanulmányban kísérletet teszek annak igazolására, hogy az intézményi rasszizmus a birodalomi lét első napjától jelen volt a brit társadalomban. Részletesen vizsgálom a birodalmi időszakban a brit gyarmati alattvalókkal szembeni rasszizmus jelenségeit, a gyarmatokról, illetve a II. világháborút követően a volt gyarmatokról származó bevándorló munkások rasszista megítélését és az ő gyermekeikkel szemben megnyilvánuló rasszizmust, mely részben az iskolarendszer által érvényesült.

¹⁰ A. Sivanandan, idézi L. Fekete, The Emergence of Xeno-racism, Institute of Race Relations, 2001, http://www.irr.org.uk/2001/szeptember/ak000001.htlm

¹¹ G. Dale, Capitalism and Migrant Labour, in G. Dale and M. Cole (eds.), The European Union and Migrant Labour, Oxford, 1997, p. 308.

¹² http://observer.guardian.co.uk/politics/story/0690398727300.html
Plymouth helyőrségi város, az Irakba küldött 40 000 brit rendfenntartóból a 15 000 főt számláló kiszolgáló személyzet innen való. Az ilyen támadások tehát egyúttal az új imperializmus jellemzői is (M. Cole, "Rule Britannia and God Save the Queen": a Marxist analysis of the teaching of imperialism, actual and potential, in the British school curriculum, Policy Futures in Education, vol. 2, 2004.

¹³ A március 1-jével kezdődő hét cseppet sem volt kivételes. 2004. március 6-án a Sun archívumára kattintva a megelőző évben a "menedékesek" keresőszóra meglepően nagy, 629 találat érkezett, a "menekültek" keresőszóra pedig 288: http://www.thesun.newsint-archive.co.uk

¹⁴ S. J. Ball, You've been NERFed! Dumbing down the academy: National Educational Research Forum: A National Strategy – Consultation Paper". A brief and bilious response, Journal of Education Policy, vol. 16, 2001, 265-268. oldal.

¹⁵ Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy Boswell szándékoltan rasszista nyelvet használ.

¹⁶ Lásd B. Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origins and Spread of Nationalism. London, 1983.

¹⁷ Lásd S. Cohen: Folk Devils and Moral Panics. London, 1973.

¹⁸ Természetesen Tony Blairnek is egy szociálisan igazságos világkapitalizmus a deklarált célja. Egy másik cikkemben kifejtettem, mennyire káros az ilyen vízió, és hogy a globális neoliberális kapitalizmust nem lehet megreformálni (M. Cole, New Labour, Globalization and Social Justice: the Role of Education in G. Fischman, P. McLaren, H. Sunker and C. Lankshear (eds.), Critical Theories, Radical Pedagogies and Global Conflicts, Lanham, Maryland, 2004 végén jelenik meg.

¹⁹ G. Dale: Introduction in Dale and Cole (eds.) op. cit., p. 12.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Némileg furcsa, az olvasók számára alighanem szokatlan, az Eszmélet szellemiségével mégis rokon töprengések életről, szeretetről, közösségről – egy öntudatosan hajléktalan, egy mai hippi, egy szelíd lázadó gondolatfüzérének megkapó részletei.

"Jó tíz éve bukkant föl az életemben az a csontvázsovány, kacska kezű-lábú, zászlóhajú férfiú, aki magának a Diogenidész, azaz "Diogenész leszármazottja" nevet választotta gondolkodóként, tudatosan utalva az i. e. IV. század nagy hellén filozófusára s az általa is képviselt (az ő magyarításával élve) "kutyahitű", azaz görögül küníkosz, latinosan cinikus iskolára" – így jellemzi magát Diogenidész dialógusainak hajléktalan szerzője, a készülő vagy inkább csak lejegyzésre váró mű kisebb könyvnyi méretű Pro Logoszának bevezető soraiban.

Hol van már az ókori mester – Diogenész – kortársak által csodált óriás termete? Hol a diszkoszvetői férfierő? Vajon mikor kopott el a zseniális szónoki képesség? A pesti utcán kóborló "leszármazott" szavait már csak logopédus érti, teste önmaga megtartására is csupán korlátozottan alkalmas, s ugyan melyik mai Alexandrosz száján csúszna ki afféle makedón botorság, hogy ha nem az lenne, aki, hát Diogenész, vagy pláne Diogenidész akarna lenni? Ami változatlan, az utca csodálkozó népe s a tanítványok sora. Mert Diogenidészhez ma is tanítványok járnak, ráadásul tanult tanítványok, egyetemi hallgatók meg diplomások, akik egy-egy elcsípett gondolatért vállalják a tudás mai világában már szokatlannak mondható kényelmetlenséget, a par excellence bűzt és a mester öntörvényű helyváltoztatásait, amit vándorlásnak nevezni szintúgy túlzás lenne, miként esetében peripatetikus sétáról sem beszélhetünk már a szó eredeti értelmében.

Igazából azt sem tudjuk, hogy kicsoda valójában Diogenidész. Kármán Irén rendező azonos című, 2004-ben forgatott s a 36. Magyar Filmszemle versenyprogramjában is szerepelt dokumentumfilmjének hajléktalan főszereplője, T. Zselensky Péter ugyan maga is Diogenész követőjének, sőt "leszármazottjának" vallja magát. A testi tünetek leírása is ráillik, ám a ma nála lévő kéziraton szerényen úgy szerepelteti magát, mint aki csak a sajtó alá rendezésért, illetőleg a jegyzetek és a függelék összeállításáért felelős. Magyarán, ő valójában Diogenidész egyik tanítványának, beszélgetőtársának tűnik. Ennek persze ellentmond a Pro Logosz végén egy elejtett utalás, miszerint Szókratész mítoszát Platón is csak önvédelemből nagyította volna fel; ebből akár a szerzőségre is következtethetünk. Mielőtt azonban még jobban beleélnénk magunkat a rejtőzködő szerző teóriájába, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az említett filmben megszólal, sőt a főszereplővel is megismerkedik egy szociális munkás, aki évekkel ezelőtt már találkozott egy másik hajléktalannal, aki nagyon hasonló indíttatással és életfilozófiával, ráadásul egy hasonlóan befejezetlen bölcseleti művel, szintén Diogenidészként közlekedett a világban.

Van tehát egy – vagy talán több – kézirat, s hozzá görögösen titokzatos szerzők. Az utca filozófiája, amihez ki-ki hozzáírja a magáét. Vagy csupán hozzászól, s egyikük egyszer, valahol, ha fedél alá és számítógép elé kerül, lejegyzi az addig mondottakat. Dialógus formájában természetesen. Mert ugyan mit is csinálhat ma Magyarországon néhány hajléktalan, ha összetalálkoznak, s szót értenek egymással – természetesen dialógusba bonyolódnak. Miért gondoljuk, hogy a filozófia a polgári berendezkedésben élők sajátja? Sosem volt csupán az, s lássuk be, ma sem vagyonhoz, házhoz, álláshoz, no és családhoz kötött privilégium. Az iskoláztatáshoz talán igen, mert Diogenész mai követői korántsem iskolázatlanok.

Van köztük egyetemi szinten képzett művészettörténész, esztéta, filozófus, szociológus és pszichológus, sőt könyvtáros is, de olyan is akad, aki ezen diplomákból többet is fel tudna mutatni, amennyiben őrizné iratait. Egyikük sem teszi, ehelyett mint kiöregedett hippik, egykori világcsavargók s persze nyelvi hedonisták, kiknek mára főállásává jegecesedett a hajléktalanság, vagy ahogy a Pro Logoszban is fogalmaznak, a csövesség, és "mindennemű értelemben vett Szabadságukat határtalanul többre tartják bármiféle s bármily bőséges anyagi javaknál", s ebbéli minőségükben gyakorta idézgetik Weöres Sándor háromsorosát:

"Cigarettázom az árokparton.
Húsz fillér az össz vagyonom,
de az egész Föld a hamutartóm."

Faragó József

---

Diogenidész dialógusai – Pro Logosz (részlet)

 

A Szabadság Testvérisége

 

S ezzel el is érkeztünk Diogenidész érzelem-bölcseletének következő központi kategóriájához: a Szabadsághoz.¹ S nem véletlen, hogy épp a Szerelemhez kötődően jutottunk el eddig a pontig. Gondolkodásának ugyanis egyik alaptétele, hogy e kettő nem csupán kölcsönösen feltételezi egymást, de külön-külön véve mindenképp generálják is a másikat: a Szerelem minden esetben felszabadít, hiszen képessé teszi tudatunkat a kötöttségeken túllépő nyitottságra a szeretett(ek), elvben tehát a Mindenség összes értelmes lénye felé; a Szabadság viszont feltétlenül magával hozza a Szerelmet, hisz' ha minden dolog elsősorban önnön döntésünktől függ, akkor kétségtelenül rá kell akadnunk arra a valakire/valamire, akivel/amivel képesek vagyunk fenntartások nélkül azonosulni.

Diogenidész természetesen egy pillanatig sem állítja, hogy ennek az összefüggésnek a megállapítása az ő zseniális felismerése lenne (már csak azért sem, mert élete folyamán találkozott néhány valódi géniusszal, s pontosan tudja, hogy ő mennyivel kevesebb náluk). Sőt! Nemcsak hogy nem köthető hozzá, de olyan ősi gyökerekig nyúlik vissza, melyek elvezetnek bennünket legalább az antikvitásig, hogy azután filozófiatörténetileg Rousseau, Schelling és Schlegel bölcseletében, irodalmilag pedig – sok más mellett – pl. Victor Hugo és Jókai, mi több: Jules Verne prózájában, illetőleg Lamartine, Byron² , Heine, Tyutcsev és Petőfi³ lírájában nyerjen egyértelmű megfogalmazást.

Ő azonban nem náluk találkozott ezzel első ízben (később azután természetesen igen, ám ez már "csupán" megerősítette addigra kialakult véleményében). Saját bevallása szerint azért nem, mert – bár a felsorolt költőket ismerte – túl fiatal volt még ahhoz, hogy a felszínnél mélyebben is megértse verseiket, azok, nyugodtan mondhatni: filozófiai tartalmát, a három említett bölcselővel, illetve műveikkel és nézeteikkel pedig csak jóval később találkozott először. Diogenidész makacsul állítja, hogy ezt a vélekedését a hatvanas évek végének ellenkultúrájával szembesülve alakította ki, s ennek egyik példájaként John Lennon 1970-ben megjelent s már e bevezetőben is idézett "Love" című dalának két sorát említi, melyek így szólnak:

Love is free
Free is Love⁴

Ehhez persze szükséges tudni, hogy Diogenidész akkor tizenhét éves, majd két évvel később, azaz mindenféle vonatkozásban tragikusan korán, leukémiában elhunyt imádott nővére, Kata⁵ révén megdöbbentően hamar, már 1968-ban – azaz tizenhárom (!) évesen – került be a rendkívüli mód kevés számú magyarországi valódi hippi közösségébe, "testvériségébe", s a zászlóhajúak gondolkodása máig kihatóan befolyásolta saját egész bölcseletének további alakulását. A magam részéről még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy e nézetrendszer hatására kell gondolnunk annak megértésekor⁶ , hogy később épp a korának társadalmi hierarchiájából tudatosan kilépő, azt megtagadó Diogenészt választotta szellemi ősének, hiszen egy ilyen filozófiai hozzáállás szinte magától értetődően ízesül az underground egyik legfontosabb tételéhez: az establishment tagadásához, tehát bármiféle, az egyén Szabadságát valamilyen módon korlátozni próbáló (állam)hatalom elutasításához, legyen az akár ilyen-olyan diktatúra, akár pedig a legkülönfélébb eszközökkel szinte "tudatalatti" módon, épp ezért Diogenidész véleménye szerint sokkal aljasabban manipuláló etatista, jobb esetben "csupán" paternalista "demokrácia". ⁷

S itt álljunk meg egy pillanatra! Amikor ugyanis a fentiekről először esett szó közöttünk, én megdöbbenve és felháborodottan kaptam föl a fejemet (és a vizet):

– Ennyire lökött, ennyire mindentől elrugaszkodott még te sem lehetsz! Hát hogy lehet még a legpocsékabbul működő demokráciát is összevetni, mi több: aljasabbnak tekinteni akár a legszebben kicsicsázott diktatúránál is?

– Márpedig egyértelműen az lehet. Nézd! A diktatúrában pontosan megmondják az embernek, hogy mit nem tehet, s ha mégis azt teszi, akkor kap egy jó nagyot, bele neki az ő pofájába. Ez egy borzasztóan durva és fájdalmas módszer, de kétségtelenül nyílt és egyértelmű, mondhatni: őszinte és tisztességes. A ma működő "demokráciákban" pedig áttételesen ugyanez – pontosabban kitaszítottság, nevetségessé tétel, jó esetben "csupán" hülyeségük fölötti sajnálkozás – lesz a sorsa mindazoknak, akik nem hajlandók bedőlni a mindenható médián keresztüli sulykolásnak, vagyis – durva megközelítésben – nem a legdivatosabb márkájú cuccokat viselik, nem a "legüdítőbb" üdítőt nyakalják, nem az adott pillanatban épp legmenőbb mobilon cseverésznek a legnapibb aktualitású, "mindenkit érdeklő és érintő" semmiségekről, avagy horribile dictu!, nemcsak hogy nincsenek tisztában a legfutóbb szappanoperák és valóságshow-k pillanatnyi állásával, illetőleg a legfelkapottabb műnyálas pop-, techno- és/vagy a "legzúzósabb" heavy metal-nótákkal s az azokat elővezető "megasztárok" életével és munkásságával, de nem is azokat nézik/hallgatják. Meg persze – s a Hatalom szempontjából ez a legsúlyosabb bűnük! – nem hisznek el bármit, amit a politikai élet, a gazdaság vagy akár csak a sajtó mindenható nagymoguljai elébük tálalnak. Ez pedig a Szabadság "vérbefojtásának", a független emberi elme megtörésének, az elszürkítésnek, elsekélyesítésnek, tehát az átlagember⁸ "meggyőzésének", az uralkodó elit(ek) elvárásaihoz és követelményeihez (érdekeihez!) történő igazításának talán civilizáltabb, de mindenképp korszerűbb és kevésbé fájdalmas, ám jóval aljasabb eszköze a gumibotnál.

Mielőtt bárki is ezzel ellentétes következtetésre jutna, hangsúlyozottan ki kell jelentenem: Diogenidész a Szabadság rajongó Szerelmeseként, az egykor volt pártállam "büntetés-végrehajtó apparátusával" is szembesült "politikás" lázadóként nem csupán elutasít bármiféle diktatúrát, de a szó legszorosabb értelmében vetten undorodik is azoktól. S éppen erről van szó! Úgy látja ugyanis, hogy napjaink manipulatív befolyásolási rendszere végeredményben ugyanoda vezet, különös tekintettel a mindenekelőtt környezetének visszajelzései által meghatározott, viselkedésformáit, de akár még szexuális szokásait is azokhoz igazító "kívülről irányított ember" mind nagyobb számú megjelenésére.⁹ Mivel pedig az Ortega y Gasset körvonalazta "lágy gépezet", vagyis a tömeg átlagos szellemi színvonala, meggyőződése szerint, feltétlenül alacsonyabb még a legsötétebb agyú uralkodó eliténél is (függetlenül az annak részegységeit jelentő emberek egyénenkénti intellektuális szintjétől!¹⁰ ), hát mindig fennáll a reális veszélye még annak is, hogy azáltal, hogy közvetett nyomásával mindenkit megpróbál magához igazítani, alig érzékelhető, ám mindenre kiható "diktatúrája" előbb-utóbb általános elhülyüléshez vezet(het), ráadásul sokkal hatékonyabban, mint bármiféle Big Brother bármilyen agresszív önkényuralma.¹¹ Ez az igazodási kényszer ugyanis a különféle, főképp mediatikus sulykolás "eredményeként" csaknem mindenhatóvá, korunk társadalmának "istenévé" lett abban az értelemben, ahogy azt John Lennon használta az alábbi két sorban:

God is the concept
With which we measured our plans¹²

Ő pedig makacsul nem hajlandó behódolni az egyre mindenhatóbb "tömegistennek". Nem, mert az az által gerjesztett folyamat az ő szemében nem "csupán" az átlagos szellemi színvonal rohamos csökkenéséhez, ezzel végső soron az emberiség elkerülhetetlen önkiirtásához vezet(het), de – más szempontból figyelve a kérdést – a Szabadság bármiféle diktatúránál hatékonyabb, mert nem tudatosuló korlátozásához is, hiszen ezáltal a sorból valamilyen okból kilógók "devianciáit"¹³ immáron nem (közvetlenül) valamiféle Hatalom, hanem az annak szublimináris befolyása alatt álló közösség nyesegeti le, ezzel kizárva bármilyen magasabb fórumot, melyhez az érintettek fellebbezhetnének. Márpedig az ő felfogása szerint a Szabadság egyedüli korlátozása az lehet, mi több: az kell legyen, hogy nem gátolhatja mások Szabadságának kiteljesedését!

Ezek után az én számomra közel sem lenne meglepő, ha Diogenidész számos más alkotó-gondolkodó szellem példáját követve, az "odi profanum vulgus" elvét hangoztatva mintegy "kizárná" magából a külvilágot s visszavonulva egyfajta elefántcsonttoronyba, egyedül önmagára figyelne. De nem! Ő (amennyire ezt fizikai állapota lehetővé teszi) mozog a világban, fennen hirdeti "tanításait", magától értetődőként fogadva a gyakorta rendkívül negatív visszajelzéseket is. Igaz, mind gyakrabban s egyre kilátástalanabbul dünnyögi orra alatt:

There must be some kind of way out of here
Say the joker to the thief¹⁴

S ebben az idézetben nem csupán az a fontos, hogy mit mondanak, de az is, hogy ki mondja! Mert a szöveg a lényeget annak a Bohócnak (az eredetiben, Shakespeare-nél és a népmesékben "udvari bolondnak") a szájába adja, akinek – s egyedül neki! – joga van ugyan, hogy a király szemébe mondja a legkényelmetlenebb, legkellemetlenebb igazságokat is, cserébe viszont el kell viselnie, hogy nem veszik őt komolyan, és nevetnek rajta.

Nos, Diogenidész tudatosan felvállalja a Bohóc meglehetősen hálátlan szerepét. Nem idomul be semmiféle szabványosított keretbe, nem hajol meg a legkülönbözőbb irányokból rázúduló szélrohamok előtt sem.¹⁵ S ebben az sem befolyásolja, hogy időnként a legmélyebb nyomorban, a leglehetetlenebb körülmények között él. Amikor pl. egyik téli, utcán alvós korszakában egy valóban jó szándékú ismerőse azt javasolta neki, hogy ha már nem tud rajta változtatni, hát alkudjék meg végre a helyzetével, s menjen el éjjeliőrnek valahová, ahol a fűtött portásfülkében legalább kialhatja magát, így válaszolt:

– Megalkudni? Azt az egyet soha! Ha bármikor is ezt tettem volna, hát egész életemet egy nyomorékotthonban töltöttem volna magam alá piszkító félanalfabétaként, akinek legfőbb időtöltése, hogy intenzíven utál mindenkit, akinek csak egy parányival is több lehetőség adatott meg, mint neki. Így viszont mégis bejártam a fél világot, már mostanra több élményben volt részem, mint a legtöbb embernek kétszáz év alatt lehetne, ha holnap meg kéne halnom, azt úgy tehetném, hogy elmondhatnám: szép és teljes életet éltem, az agyamat és a megszerzett tudásomat pedig – s hidd el, ezt minden nagyképűség nélkül mondom! – kevés általam ismert emberével cserélném el. Ami pedig a javaslatodat illeti. Hát…? Végül is Leonardo "Lovas"-ával vagy a Durrow-i Kódexszel¹⁶ is be lehet verni egy szöget a falba. De ettől még egyiket sem arra találták ki.

Diogenidész tehát meg nem alkuvón, szóban és – ha teheti – írásban egyaránt kellemetlen dolgokat vagdos a Szabadságot megnyirbálni kívánó Hatalom fejéhez, s nem érdekli, hogy ezért mire számíthat annak részéről. Mint ahogy bizonyos mértékig nem érdekli az sem, hogy külsőségei rendszerint megdöbbentik vagy felháborítják környezetét, esetleg nevetségessé teszik őt annak szemében: mindmáig megmaradt frissen mosottan is szakadtnak, akit sohasem leng körül holmi egzotikus, netán férfias dezodorillat; mindmáig makacsul ragaszkodik gyakorta ki sem fésült, tehát összegubancolódott zászlóhajához; s ha képes rá egyáltalán, mindmáig önnön értékeire büszkén vonszolja végig csontváz-nyomorékságát az utcán, tízméterenként megkapaszkodva valamiben, fel sem véve a felé vetett lesajnáló pillantásokat.¹⁷ Ami nem jelenti azt, hogy nincs tudatában az általa gyakorta keltett ellenérzéseknek.¹⁸ Sőt! Amíg volt olyan szobája, ahol józan emberi számítások szerint évekig megmaradhatott, addig annak falára vastag filctollal felgraffitizve az alábbi négy sor volt olvasható:

Christ, you know it ain't easy
You know how hard it can be
The way things are going
They're goin' to crucify me¹⁹

Küzdelme a dolog természetéből adódóan s csaknem ontológiai szinten borzasztóan magányos. Mert hiába vannak (és mindennemű, olykor kifejezetten zavaró devianciái ellenére is vannak!) mellette "Szerelmetes Barátok", azt egészen bizonyosan tudja, hogy az önnön felvállalt kívülállásából eredő nehézségeket nem, vagy csak egészen csekély mértékig terhelheti rájuk (is), anélkül hogy ezzel bármiképp, akár csak a legparányibban is korlátozná őket saját Szabadságuk maradéktalan megélésében, ami viszont az ő szemében megkerülhetetlen alapkövetelmény.

Elkeserítően és végletesen magányos tehát, pedig legszebb álmai (mármint Katán kívül, természetesen!) egy szerető közösségről szólnak. Egy olyan "kommunáról", melyben bárki addig marad, amíg ez számára öröm forrása, melyet bármelyik tagja bármikor és bármennyi időre elhagyhat, hogy megmártózzék a külvilágban, tudván, hogy amikor majd visszatér oda, a többiek úgy fogadják majd, mintha csak tíz percre ugrott volna ki, meginni egy pofa sört. Egy házról²⁰ , melynek tágas, fedett átriumában összegyűlhet az egész "család", ám amelynek szobáiba vissza is lehet vonulni dolgozni, pihenni, csendben elmélkedni vagy épp hevesen ölelkezni, s ahol ahhoz, hogy ismét a közösség Szerelmének aktív részesei, élvezői lehessünk, csupán ki kell tárnunk az ajtót, s ki kell lépnünk azon.

Mondhatjuk azt, hogy ez egy megveszekedetten idealista, mai világunkban végképp megvalósíthatatlan álom. Valószínűleg tényleg az! Ám Diogenidész megfogalmazásával élve:

– Ha már kívánsz valami nagyot, hát az olyan legyen, hogy még Isten is csak hosszas gondolkodás után teljesítse! S különben is: akinek nincsenek megvalósíthatatlan álmai, az soha nem éri el a megvalósíthatókat sem.

Mondhatjuk azt is, hogy ez pusztán nosztalgiázás, a hatvanas évek mára réges-rég elavult hippi-álmainak értelmetlen és terméketlen visszasírása. Diogenidész azt veti ez ellen, hogy az akkor megfogalmazott "Love and Peace!" jelszó²¹ nemcsak, hogy nem évülhet el akár még évszázadok alatt sem, de tökéletesen egybecseng az emberiség "nagy tanítói", pl. éppenséggel Jézus által meghirdetett alapelvekkel, már csak azért is, mert szerinte az ő legalapvetőbb, máig érvényes tanítása az alábbi mondatban fogalmazódott meg: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást."²² Mivel pedig ez az új parancsolat az ő szemében mindennél előbbre való, hát folyamatosan keresi "Testvéreit a Szabadság Szerelmében", halkan dúdolgatva magában, hogy:

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the World will be this one²³

Ám ilyen elvei, elképzelései fölött nem csupán meditál, de tőle szokatlan aktivitással hirdeti és propagálja is azokat. Jómagam is tanúja voltam pl. annak, amikor évekkel ezelőtt Szekszárdon, egy – s ez ma már biztosan tudható! – soha el nem készülő film²⁴ próbafelvételeinek szünetében, este, egy alternatív kocsmában közel negyven, nagyjából tizenhét-huszonöt év közötti, kifejezetten emiatt odagyűlt fiúnak és lánynak fejtegette az – ahogy ő hívja – neohippizmus mai lehetőségeit, esélyeit, feladatait és felelősségeit. S hogy milyen sikerrel? Ennek érzékeltetésére legyen elég csupán annyi, hogy miközben a srácok – válaszaikból s egyéb reakcióikból nagy biztonsággal megítélhetően – figyelték és értékelték a jófajta szekszárdi vörösbortól némileg kapatos, artikulációs problémái miatt pedig amúgy is nehezen érthető Diogenidész szavait, ő időről időre pajkos fesztelenséggel csúsztatta kezét valamelyik, nála legalább húsz évvel fiatalabb szépség blúza-szoknyája alá. S amin talán épp ő lepődött meg a leginkább: a lányok nem csupán nem rótták meg ezért a nyilvános bizalmaskodásért, de ettől fogva egy hétig, egész ott-tartózkodása mindegyik éjjelén akadt valaki, aki megajándékozta őt a Szerelmével.

S hogy kiket keres? Kikhez próbál szóval és tettel egyaránt eljutni? Kiket remél osztályos társainak megnyerni a Szerelem-Szabadság megvalósíthatatlan álmának valóra váltásához? Azokat a – meggyőződése szerint bizonyosan létező – fiatalokat, akik egyre manipuláltabb, pénzközpontúbb világunk szörnyűségei elől nem valamely egzaltált szektához, nem a tökéletes bezárkózáshoz, nem a drogokhoz (beleértve ebbe természetesen az alkoholt is!) vagy épp a semmivel nem törődéshez és a folyamatos bulizáshoz menekülnek, hanem aktívan keresik annak módját, miképp is térhetnének le ők maguk, s miképp téríthetnének le másokat is erről az előbb-utóbb feltétlenül pusztulásba, azaz szellemi elsivárosodásba, végső soron tehát épp emberi minőségünk elvesztésébe torkolló útról. S azokat az idősebbeket, korábbi nemzedékek – hippik, punkok és a többiek – utolsó mohikánjait:

"kik szégyenkezve figyelik azokat akik nem lévén elég erősek mára sikeres vállalkozók fagylaltzöld zakóban és bunkofonnal s már csak nosztalgiázva megfizethetetlen árú italok s kurvák ölelésében hallgatják olykor egykori himnuszaikat disztingváltan megkönnyezve önnön árulásukat."²⁵

Ez az idézet Diogenidész gondolati szempontból talán legfontosabb majdnem-verse, a mindenféle (tartalmi, "stilisztikai") értelemben egyaránt a tudatosan Allen Ginsberg korszakos jelentőségű remekművének²⁶ gondolatmenetét folytatni kívánó/próbáló²⁷ "Még egy üvöltés" részlete, "…immár Allen Ginsbergért, Jim Morrisonért, Jimi Hendrixért, John Lennonért, Pier Paolo Pasoliniért, Vlagyimir Viszockijért, Endrődi Szabó Ernőért, Nagy Atilla Kristófért… és a többiekért". Figyeljük csak meg, kikért is szól Diogenidész kétségbeesett üvöltése?

Az őt megihlető vers alkotó-zsenije és az ellenkultúra három "mitikus félistene"²⁸ mellett azért a filmrendezőért (tud ugyan írói munkásságáról is, de azt nem ismeri), aki amellett, hogy "Teoréma" című művében az ő elgondolásával igencsak egybehangzó módon a szexualitás értelmében vett Szerelmet használta a megváltás szimbólumaként,²⁹ Máté evangéliuma filmre álmodásával megteremtette a szerinte ma egyedül releváns Jézus-képet;

azért a szovjet-orosz szerző-előadó-színészért, aki az épp regnáló Hatalomnak igencsak nem tetsző gondolatokat fogalmazott dallá:

"bizonyítandó hogy puskin tyutcsev dosztojevszkij vagy épp majakovszkij nyelvét nem sajátíthatja ki semmiféle diktatúra";³⁰

azért a nem egész ötvenévesen elment, a hetvenes-nyolcvanas években aktívan ellenzéki, majd a rendszerváltás utáni történéseket látva a politikától végképp megcsömörlött esszéíró-költőért, a maga választotta, rajongott Mesterért, akitől a jelen kötet mottójának szánt, ám tudomása szerint soha sehol nem publikált kijelentés származik, s aki megerősítette őt abban a meggyőződésében, hogy Don Quijote még véletlenül sem bolond, mert a szélmalmok valóban legyőzhetetlen óriások, s a borbélytányér valóban fénylő vitézi sisakká nemesül, ha megfelelő fejre kerül;

azért a tíz évvel fiatalabb író-költő barátért, aki mindenben csalódva, motorjával frontálisan ütközött egy kamionnal (Diogenidész nem tartja kizártnak, hogy tudatosan!), s aki a nyolcvanas évek közepén megjelent, "Hadikommunikáció" című első kötete mottójává az alábbi, az épatez les bourgeois zamatával bíró, ám a két dolog mellett a maga punkosan pofátlan módján mégis hitet tevő Petőfi-parafrázist tette:

"Szabadság, Szerelem.
Leverik. Kiverem";

és a többiekért, a névtelenségbe burkolózó társakért:

"kik saját kéglijükből kidobva utcák sarában s parkok havában alszanak nem akarván összetűzést azzal állván igazi bosszút gyűlölt ellenségeiken hogy még őket is megértik és megbocsátanak nekik³¹

kik épp ezért senkinek sem kellenek mert abszolút élhetetlenek

kik könyékig a szarban turkálva éttermi kukák félig rothadt maradékain élve is tudják hogy ők a tiszták az ő erejüktől mozdul a föld rajtuk fordul meg a világ sora

s kiknek mindebben igazuk van csak ezt kevesen hiszik el nekik"

Ebből az önéletrajzi elemeket sem nélkülöző néhány sorból, reményeim szerint, kitűnik, hogy Diogenidész nemcsak szavakban hirdeti a Szabadságot, de éli is. Éli azáltal, hogy semmibe vesz minden olyan konvenciók "szentesítette" megkötést, melynek nem az a célja, hogy mások Szabadságát (s ebbe itt és most beleérti például a komfortérzést is) óvja az ő esetleges túlzásaitól, de éli főként azáltal, hogy gondolatait nem hajlandó alárendelni semminő gazdasági, politikai, pláne nem pártérdekeknek, viszont minden erejével és tudásával hajlandó alázattal szolgálni bármely olyan ügyet, melynek igazságáról meg van győződve, s e szolgálat felvállalásakor pillanatig sem fontolgatja, hogy abból neki magának lesz-e bármiféle anyagi vagy egyéb "kézzelfogható" haszna.

 

Jegyzetek

 

¹ Amiért – mint láthattuk egy idézetből – a meggyötretést és a pusztulást sem tekinti túlzott árnak, holmi kis éhezésről vagy térdig érő hóban való csövezésről nem is téve említést.

² Az egyébként súlyosan mozgássérült – paralízisben szenvedő – Byron oly meghatározónak tekintette a maga mindennapi életében is a Szabadságot, hogy beállt a görög szabadságharc katonái közé, s a harcok során el is esett.

³ Petőfi erről írott versére, pontosabban annak egy parafrázisára később még visszatérek.

⁴ Szerelem. Magyarul:

A Love maga
A Szabadság.

⁵ Szinte sorsszerű egybeesés, hogy a tragikusan korán, szinte gyermekként elveszített "Szerelmetes" testvér és az öregedő Diogenidész vélhetőleg utolsó s talán legnagyobb Szerelme ugyanazt a nevet viselte/viseli.

⁶ E nézetek csak tovább erősödtek, amikor 1972 táján egy zseniális gimnáziumi énektanár, a nem annyira trillázást megkövetelő, inkább zeneértést és -szeretetet diákjaiba oltani próbáló Szécsényi Olivér jóvoltából megismerkedett Carl Orff káprázatos remekművével, az akkoriban a magyar közönség által még kevéssé ismert s lemezen alig hozzáférhető Carmina Buranával, azon keresztül pedig a szerinte az ellenkultúra egyik korai megnyilvánulásának tekintett vágáns költészettel.

⁷ Diogenidész ugyan feltétlen híve a valódi demokráciának, s a hetvenes-nyolcvanas években a maga módján s a maga lehetőségeihez képest tett is annak megvalósulásáért, mostanában azonban mind csalódottabban látja, hogy "demokrácia" címszó alatt a politikai s főként a gazdasági elit manipulatív, etatista (rém)uralma alakult ki és erősödik tovább.

⁸ A kifejezést itt nem a megszokott, rejtett (és némileg negatív) értékítéletet is hordozó értelmében használja. Ez esetben az "átlagember" mindazokra vonatkozik, akik nem tartoznak az uralkodó elit(ek)hez, akik tehát nem haszonélvezői, hanem elszenvedő áldozatai az említett manipulációnak. Hogy a kifejezés itteni jelentése mennyire tág, azt jól mutatja, hogy Diogenidész vallja: ebben az értelemben a szellemi elit túlnyomó része is az "átlagember" kategóriájába sorolandó.

⁹ Vö. David Riesman: A magányos tömeg. Polgár Kiadó, Bp., 1997.

¹⁰ S ezzel közel sem áll egyedül. Egyik "Szerelmetes Barátja" pl. szinte minden döntésénél abból az alapfeltevésből indul ki, hogy: "Az emberek hülyék." És ritkán szokott tévedni!

¹¹ Diogenidész a maga részéről borzasztóan jellemzőnek s egyben félelmetesnek is tartja, hogy a magánélet legintimebb szféráiba is belekukkoló (szerinte pszichiátriai értelemben vetten határozottan beteges!) "Big Brother Show" szinte pillanatok alatt a legnézettebb tévéműsorok egyikévé lett.

¹² God (Isten), 1970, Magyarul:

Isten a mérce,
amelyhez mérjük terveink.

¹³ Márpedig nem szabad elfelednünk, hogy a "deviáns" szó igazából csupán az átlagostól "eltérő"-t jelent, egy Einstein kvalitásait felmutató zseni tehát ugyanúgy ebbe a kategóriába sorolandó, mint egy drogos!

¹⁴ Bob Dylan: All Along the Watchtower (Kipillantva az őrtoronyból). Magyarul:

Kell, hogy legyen valahol egy kiút! –
Szól Tolvajhoz a Bohóc.

Az elsősorban Jimi Hendrix 1968-as adaptációja révén ismert, majd a U2 által pontosan húsz év múlva újra feldolgozott kompozíció elfogadott magyar címe, a "Végig az őrtornyok mentén", a szöveg tartalmát figyelmen kívül hagyó tükörfordítás iskolapéldája. Ennek egy másik elrettentő esete Bob Marley klasszikusa, a "No Woman No Cry", melyet a magyar közönség "Nincs nő, nincs sírás" címen ismer, holott a darab – ennek igencsak ellentmondóan – arról szól, hogy egy munka nélküli férfi vigasztalgatja nyomorukon síró feleségét, hogy lesz ez még sokkal jobb is, tehát: "Ne, asszony! Ne sírj!"

¹⁵ Jellemző, hogy amikor 2002 márciusában úgy megverték, hogy ismét eltört egy csigolyája, ezt így kommentálta: "Ez bizonyos szempontból határozottan jó hír! Mert azt jelenti, hogy nekem még van gerincem."

¹⁶ Leonardo "Lovas"-a egy el nem készült gigantikus mű bronzba öntött vázlata, melynek egyik példánya a budapesti Szépművészeti Múzeum büszkesége, a Durrow-i Kódex pedig az ír miniatúrafestészet remeke a VII. századból.

¹⁷ Elvégre:

A Szabadságnak Ára az,
Hogy magad meggyötörd.
A sír magába zárhat így.
És elfogad a Föld.

Crosby, Stills, Nash & Young: The Costs of Freedom (A Szabadság Ára), 1969.

¹⁸ És fájdalmasan érzékeli azokat. Hogy ezen egyáltalán túltehesse magát, ezt mondogatja: "Aki engem a külsőségeim miatt eleve lenéz vagy elutasít, anélkül, hogy akár csak egy szót is váltottunk volna egymással, az meg sem érdemli, hogy szóba álljak vele! Mert az az ember olyan, mint aki anélkül jelenti ki, hogy utálja a spenótot, hogy valaha is kóstolta volna. Az ilyen ember »véleményével« pedig minek törődjek?" S ugyanezt a célt szolgálja az a nézete is, mely szerint: "Nem létezik »pozitív« és »negatív« élmény. Csak »élmény« létezik, mellyel az egyén bizonyosan gazdagabbá lesz." E nézetének egyik, sokakat megdöbbentő következménye, hogy ha megállítják őt az utcán a legkülönfélébb gyülekezetek – nemritkán igencsak tolakodó – tagjai (s ez vele és a hozzá hasonlókkal az átlagosnál jóval gyakrabban megesik, mert a térítők – nem is alaptalanul – abból indulnak ki, hogy a sérült embernek nagyobb szüksége van a támogatásra, így könnyebben vonható befolyásuk alá!), azzal próbálván megtérésre bírni, hogy Isten vagy Krisztus majd elveszi róla a betegségét, rendszerint felháborodottan tiltakozik, mondván: "Kikérem magamnak! Tőlem senki – még Isten sem – veheti el az én nyomorékságomat, mert nem engedem meg! Az is én vagyok. Azzal is én lettem gazdagabb." Ezen elgondolás egy meglehetősen érdekes párhuzamával találkoztam épp a Pro Logosz írása közben az – egyébiránt meglehetősen közepes – "Children of a Lesser God" (Egy kisebb isten gyermekei) című amerikai filmben, melynek gyönyörű siketnéma hősnője – bár fizikailag és mentálisan egyaránt alkalmas, képes lenne rá – egyszerűn nem hajlandó "megtanulni" beszélni (még egy egész lényét átitató Szerelem hatására sem!), mondván: azzal saját identitását veszélyeztetné, abból áldozna föl egy központi jelentőségű elemet, azaz épp a beszéd hiányát.

¹⁹ Beatles: The Ballad of John and Yoko (John és Yoko balladája), 1968. Magyarul:

Krisztus! Tudod, nem könnyű.
Te tudod, milyen nehéz.
Ahogy a dolgok itt folynak,
Engem megfeszít a nép.

²⁰ Ahogy ő hívja: A Szerelem-Szabadság Szent Háza.

²¹ Szerelmet és Békét!

²² Ján. 13, 34.

²³ John Lennon: Imagine (Képzeld!), 1971. Magyarul:

Mondhatod, ez csak álom.
Lehet. De nem csupán enyém.
Remélem, egyszer eljutsz hozzánk,
S a Világ akkor lesz majd ép, egész.

²⁴ Ebben a Szent Sebestyénről tervezett filmben ő egy olyan remetét alakított volna, aki épp diogenidészi derűjével, Szerelmével és Szabadságával vonz maga köré híveket és tanítványokat, s aki épp kívülállása következtében a többieknél pontosabban tudja értelmezni/értékelni a történéseket.

²⁵ Ez a szövegrészlet azt is megmagyarázza, hogy – míg a csaknem teljes mozgásképtelenség rá nem kényszerítette – miért nem volt Diogenidésznek mobilja. Úgy látja ugyanis, hogy manapság e rendkívül célszerű eszköz nem elsősorban használati tárgyként funkcionál, hanem fitogtatni való státusszimbólummá lett. A mobilt ilyképp "használók" sorába pedig aztán végképp nem akart bekerülni, így inkább elkerülte annak még a lehetőségét is.

²⁶ Allen Ginsberg: Hawl (Üvöltés), 1956.

²⁷ "Minő nagyképű, hiú remény!" – fűzi hozzá ő maga.

²⁸ Köztük természetesen ott van Jim Morrison, akinek sírkövére annak idején ezt írta a több száz hasonló mellé a párizsi Père Lachaise-temetőben: "Hello Jim! We were here in '79! We drank a bottle of Bourbon, we joined in a joint, and we had a good fuck for Your memory. Peter from Hungary & Jeanette from Paris" (Helló Jim! Itt voltunk '79-ben. Megittunk egy üveg Bourbont, közösen elszívtunk egy jointot és dugtunk egy jót a Te emlékezetedre. Péter Magyarországról és Jeanette Párizsból).

²⁹ S Diogenidész szempontjából jelentőséggel bír az is, hogy az öt "megváltott" közül csupán egy jut el a valódi szentségesülésig.

³⁰ Az tehát, hogy tízévnyi tanulás, s egy abból (is) szakfordító apa mellett is csak a felületes megértés szintjén tanult meg oroszul, nem holmi politikai ellenállás eredménye, pláne nem kulturális okokra vezethető vissza, hanem arra, hogy az orosz mint nyelv nem ragadta meg a képzeletét.

³¹ Ez az a fajta bosszú, amelyik igencsak egybecseng Krausz Tivadar azon – Diogenidész vélekedése szerint bármiféle misztikum mibenlétét a lehető legpontosabban definiáló – mondataival, melyek szerint: "Mintha puha szögbe lépne az ember. Nem fáj, de azért szög." S mily meglepő (?): ezek a szavak a minden keresztény miszticizmusok oly gyakran hivatkozott "ősforrására" kellő és illő cinizmussal utaló "Herpesz Triszmegisztosz" című kötetben jelentek meg.

 

(Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: T. Zselensky Péter)