Stephen Castles and Mark J. Miller: The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World; Andrew Geddes: The Politics of Migration and Immigration in Europe; Christina Boswell ed.: European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion

A huszadik századi migráció történetének egyik súlyos kérdése a menekültek problémája, és bár mindhárom elemzett munka a migráció átfogóbb megközelítésére vállalkozik, elemzésemben erre a speciális problémára koncentrálok. Castles és Miller műve, mely a három közül a legalaposabb és a legolvasmányosabb, azzal kezdi az elemzést, hogy elutasítja a marxizmust, noha a szerzőpár egyik tagja egy korábbi elemzésében még ebből indult ki.¹ A szerzők e könyvükben azt állítják, hogy az általuk "történeti-strukturális megközelítésnek" nevezett, a marxista politikai gazdaságtanra alapozott látásmód "a tőke érdekeit tekinti mindent meghatározónak, és nem [fordít] megfelelő figyelmet a folyamatokban részt vevő egyének és csoportok motivációjára és cselekvéseire" (26. old).² Castles és Miller saját elméleti megközelítési alapot alkalmaz, melyet ők "migrációs rendszerelméletnek" neveznek, s mely szerintük "a migrációs tapasztalat minden dimenzióját" átfogja (26. oldal). Ezen azt értik, hogy a migrációt csak sokféle tudományág együttes elemzésével közelíthetjük meg. Véleményük szerint az előbbieken túl az alapos vizsgálódásnak még figyelembe kell vennie az adott államok, a család, a szociális hálózatok és "a tömegkultúra kapcsolatainak" szövevényét is (26. oldal).³

Geddes a II. világháborút követő korszakban a Nyugat-Európába irányuló migrációs mozgások három periódusát különbözteti meg: az első, az 1950-es évek és 1973-1974 közötti időszak az elsődleges munkaerő-vándorlás szakasza, melyet lényegében a nyugat-európai gazdaság helyreállítása igényelt; a második az ún. másodlagos vagy családegyesítő migráció, ami az 1970-es évek közepén erősödött fel; a harmadik pedig a hidegháború véget értével 1989-90-ben kezdődött (17. oldal). Az utolsó korszakban, állítja a szerző, Nagy-Britannia esetében jelentősen megváltozott a bevándorlókról alkotott társadalmi felfogás, melynek okai eleinte az 1970-es és 1980-as évek gazdasági válságaiban, majd az 1990-es évektől a jóléti államra nehezedő nyomásban és a megváltozott állami jóléti politikában keresendők. Fő tézise az, hogy ez az előítéletes képzet sokkal inkább attól függ, hogyan viszonyulnak a bevándorlókhoz a befogadó országok emigránsokkal foglalkozó intézményei és szervezetei, mintsem maguknak a bevándorlóknak a magatartásától (50. oldal).

Ezt a megközelítést más szerzők rasszizálásnak nevezik.⁴ Miles a rasszizálást úgy határozza meg, mint folyamatot, mely együtt jár a munkaerő kizsákmányolásával, mely által az embereket meghatározott "rasszokba" sorolják. Ahogyan Miles írja, a folyamatok nem magyarázhatók a kapitalista fejlődés tényével (a funkcionalista álláspont szerint). Ugyanakkor "nem lehetséges a rasszizálás folyamatát helyesen értelmezni a különböző termelési módok komplex együtthatásának megértése és magyarázata nélkül; különösen pedig azon társadalmi viszonyok elemzése megkerülhetetlen, melyek az anyagi termelés során szükségszerűen alakultak ki".⁵

A rasszizálást az ún. "józan ész", a marxisták számára ez a mélységesen problematikus megközelítés működteti. Bármely kontextus, következésképp a rasszista kontextus is, annak a társadalomnak a terméke, melyben megformálódott. Más szavakkal, "gondolataink a politikai, társadalmi és gazdasági konfliktusaink visszatükröződései".⁶ A "józan ész" általában a földhözragadt "megérzést" jelenti, és a közvélekedés szerint évszázadok gyakorlati tapasztalataiból leszűrt igazságokat foglal össze, úgyhogy ha valaki azt mondja, egy eszme vagy gyakorlat igazolható "a puszta józan ésszel", azzal – mintegy – sikeres ellenérveket állíthat a baloldali értelmiségiek érveivel szembe, és következésképpen le is zárja a további vitát.⁷

E nézet szerint a rasszizmus sokféle, egymástól független formában létező jelenség (a posztmodern és posztstrukturalista álláspont szerint a rasszizmus egyedi jelenség), nem pedig sokarcú, a különböző történelmi korszakokban és földrajzi helyeken eltérő formát öltő folyamat.⁸ Ezen jelenségformák egyikét sem lehet és nem is szabad a gazdasági és politikai tényezőktől elszigetelten vizsgálni, hiszen megérteni és megoldani is csak így, ezeknek a tényezőknek a figyelembe vételével lehet. Egyik tanulmányomban részletesen elemeztem az elsődleges munkaerő-vándorlás és a másodlagos (a családi) migráció korszakaiban tapasztalt rasszizálás folyamatát.⁹ Itt most a menedékesekkel szemben tapasztalható rasszizmussal foglalkozom.

Sivanandan írta le a rasszizmusnak egy új formáját:

Ez a rasszizmus nemcsak a volt gyarmati területekről származó sötétebb bőrű emberekkel szemben érzékelhető, hanem a talajukat vesztettek, a nincstelenek és kitaszítottak új csoportjaival szemben is, akik Nyugat-Európa kapuin kopogtatnak, annak a Nyugat-Európának a kapuin, mely elsődleges szerepet játszott abban, hogy ezeknek a szerencsétleneknek hazájukból menekülniük kelljen. Olyan rasszizmus ez, mely tehát nem a bőrszín alapján működik, hanem mint olyan a nincstelen fehérekkel szemben is megmutatkozik, ezért tehát idegengyűlölet, az idegenekkel szemben érzett "természetes" félelem. Ám az a mód, ahogyan e jelenség lejáratja és tárgyiasítja a menedéket keresőket, még mielőtt szegregálná és/vagy kiűzné őket, nem egyéb, mint olyan idegengyűlölet, mely a régi rasszizmus minden ismérvével rendelkezik. Lényegét tekintve rasszizmus, de formájában idegenellenesség. Olyan rasszizmus ez, amely a nincstelen idegeneket akkor is megtalálja, ha a bőrük fehér. Egyszóval, ez xenorasszizmus.¹⁰

Ezt az új formában jelentkező rasszizmust kísérő folyamatot nevezem én xenorasszizmusnak. Mivel magyarázható tehát az idegenekkel szembeni rasszizmus e folyamata? A 21. század elejének globalizációja a munkaerőpiac nagyfokú rugalmasságát igényli. Ugyanakkor az újjáéledő gazdasági válságok felerősítették az egyes államokban mutatkozó ellentmondásokat.

Ahogyan Gareth Dale világosan kifejti:

Egyfelől a fokozott verseny arra sarkallja a munkaadókat, hogy a munkaerőpiac még rugalmasabbá váljon – s erre a bevándorló munkaerő kiválóan alkalmas. Másfelől az ilyen korszakokban a szociális ellenőrzés kérdései általában még erősebben jelentkeznek. A kormányok arra törekszenek, hogy fenntartsák a "társadalmi szerződés" ideológiáját annak ellenére is, hogy e szerződés tartalmát a munkanélküliség és a gazdasági megszigorítások meglehetősen hiteltelenítették. A logika rendszerint azt diktálja, hogy ha a szerződés tartalmából kevesebb politikai tőkét lehet kicsikarni, akkor kapjon nagyobb hangsúlyt a szerződés exkluzív jellege, és éles határokkal különítsék el azokat, akik kívülről lépnek be a rendszerbe, netán a rendszeren kívül vannak – vagyis a bevándorlókat és a külföldieket.¹¹

Az Observer az idegenekkel szembeni rasszizmus jellemző epizódját közli, amikor bemutatja, e folyamat hogyan vezethet oda, hogy a menedéket kérőket gyakorlatilag (önkényesen) zárt és őrzött helyen, vagyis "börtönben" őrzik, amint az Plymouthban történik. A városban a menedéket kérők elleni támadások rendszeresekké váltak az év eleje óta, amikor egy irakit a városközpontban lévő szupermarket előtt megvertek.¹² "Gyakran előfordul, hogy az utcán az emberek szidalmaznak", mondja az újságírónak egy 20 éves fiatalember, aki három évvel ezelőtt érkezett Nagy-Britanniába. "Szörnyű érzés, mikor az ember rámosolyog valakire és köszön neki, az pedig ezt válaszolja: Húzz a picsába!" A várost többnyire fehérek lakják, és különösen a dokkok környékén főképp katonák és tengerészek élnek. A menedékesek Plymouth 250 000 fős lakosságának elenyésző hányadát teszik ki, mintegy 1000 menekült van a városban – beleértve azokat is, akik már letelepedési engedéllyel rendelkeznek.

A rendőrségi adatok szerint Plymouthban havonta átlagosan 22-30 incidens történik, melyeket többnyire a bevándorlók sérelmére követnek el. A menekültek szószólói úgy vélik, a hivatalosan elismertnél legalább hatszor annyi a ténylegesen megtörtént esetek száma. Annak a tucatnyi menedékesnek, akik Plymouthban hajlandók voltak az Observer riporterének nyilatkozni, többségét már megtámadták, illetve durván szidalmazták.

A riport beszámol arról a Davenportban, a Raglan Roadon található volt haditengerészeti negyedről, amelyet a menedékesek befogadó központjává alakítottak át. A komplexumot a Belügyminisztériummal kötött szerződés alapján az Adelphi Hotels üzemelteti. A biztonsági előírások szigorúak, a komplexumhoz csak egyetlen út vezet, melyet a szállodalánc által alkalmazott 24 órás őrizet felügyel. A Belügyminisztérium annyira érzékeny az itteni ügyekkel kapcsolatban, hogy a személyzetet szigorú szabályok tiltják a sajtónak adott nyilatkozattól. Az Adelphi minden érdeklődőt a Belügyminisztériumhoz irányít, és az Observer tudósítóját is csak a Belügyminisztérium érvényes engedélyével engedték belépni a területre.

A komplexum a város központjától távol, Devon egyik legszegényebb részén helyezkedik el. A jellegzetes szürke betonkocka épületek az 1970-es években épültek. Belül kopottak és rosszul bútorozottak, de tiszták és biztonságosak. Az Observer tudósítójának nyilatkozók többnyire biztonságban érzik itt magukat, ám ha elhagyják a területet, akkor már egészen más a helyzet. "Ez itt egy közösség, egy falu, de ide senki sem teheti be a lábát. Általában itthon vagyok, nem megyek be a város központjába. Szinte soha ki se megyek innen", mondta az újságírónak az egyik bentlakó.

Ám nem mindegyik újság fest ilyen együtt érző képet ezekről a problémákról. Valójában, mint Geddes megjegyzi, (bizonyos) lapok közvetítő szerepet játszanak a kormány által vezényelt kampányban, és segítenek befeketíteni a nyilvánosságnak a menedékkérőkről alkotott képét (40. oldal). Geddes a tengerparti Dover városának egyik lapjából idéz, mely 1998 decemberében a címlapon közölte a szerkesztőség véleményét, ahol többek között ezt írták:

Illegális bevándorlók, menekültek, alkoholcsempészek és drogcsempészek alja népségének célpontja lett szeretett városunk. Az ország emberi salakjának is a legalja zúdult ránk, és egy fillér támogatást se kapunk, hogy a csatornába mossuk ezt a szennyet (43.oldal).

Hogy az idegengyűlölő rasszizmus mint rendszer miképpen működik Nagy-Britanniában, tisztán látható, ha egy hétig figyelmesen olvassuk a legnépszerűbb brit bulvárlapot, a Sunt. Kezdjük, mondjuk, 2004. március 1-jén. Ekkor, tehát az első napon, a vezércikkben arról értesülünk (8. oldal), hogy "az elutasított menedékkérők fellebbezéseinek végtelen áradata már évek óta irritálja a lakosságot". A következő napon arról olvasunk, hogy az emberek "a szerencsejáték-üzlet vezetőit elátkozzák azok miatt az adományok miatt, melyeket az elutasított menedékjog-kérelmezőknek nyújtottak a kitelepítés elleni küzdelmük megsegítésére" (2. oldal). Ugyanebben a számban egy olvasói levél arról tudósítja a többi olvasót, hogy "ez a kormány mindig kesztyűs kézzel fog bánni a menedéket keresőkkel, mert fél attól, hogy szembeszegüljön a baloldaliakkal és a szakszervezetekkel". Mindenkinek, akit ő ismer, folytatja a levélíró, "elege van már a bevándorlók körüli hűhóból" (37. oldal).

A harmadik napon, 2004. március 3-án egy másik olvasó azt kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy "egy menedékes, akit kitoloncoltak az országból, visszatérhetett, és milliós kvázibirodalmat hozhatott létre?" (34. oldal). A negyedik napon az újság politikai tudósítója, Nic Cecil, büszkén bejelentette, hogy "David Blunkett felszólította Nagy-Britannia egyik vezető bíróját tegnap este, hogy ne gúnyolódjon az ő, vagyis Blunkett azon erőfeszítésein, hogy véget vessen a brit befogadási rendszer szidalmazásának" (2. oldal). Cecil kikelt azok ellen a jogi lépések ellen, melyek "meg akarják szüntetni azt a gyakorlatot, hogy az elutasított menedékkérők csak EGYSZER fellebbezhetnek" (kiemelés az eredetiben). Az olvasói levelek közül az egyik úgy fogalmazott, hogy Blunkett javaslata, hogy a menedékkérőknek továbbra is csak egyszeri fellebbezési joga legyen, "a legokosabb ötlet, mellyel a kormány előállt, és ezzel véget vethet annak, hogy a menekültjoggal visszaélőket védelmező pénzéhes ügyvédek zsíros bevételekhez jussanak" (46. oldal).

Az ötödik napon, március 5-én a Sun címoldalán szórt szidalmakat Lord Woolfra, "a föld egyik legbutább és legmakacsabb alakjára", aki "abból csinált karriert, hogy tetszelgett azon liberális sopánkodók előtt, akik olyan nagymértékben felelősek a brit életmód hanyatlásáért", és "aki minden más bírónál erőteljesebben kampányolt amellett, hogy Nagy-Britanniát megbéklyózzák az emberi jogok európai konvenciójának minden fullasztó, káros hatású törvényével" (6. oldal). Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi Lord Woolf legújabb "bűne". Büszkén bemutatta a magánszámát – így a Sun – a cambridge-i egyetemen: azzal fenyegetőzött, hogy a bírók fellázadnak, ha Mr. Blunkett nem vonja vissza (az újság szerint) "ésszerű és tisztességes javaslatát a befogadási fellebbezési eljárás felgyorsítására". Ugyanebben a számban egy másik cikkben a Sun tudósítóinak sikerült találniuk egyvalakit, aki ösztönösen "valahol a kormány és Lord Woolf álláspontja" között áll, ezzel szemben viszont nyolc másik olyan embert, akik Woolf ellen szóltak: "túl sok a kelet-európai", "Lord Woolf idióta", "a honosítási engedélyért folyamodókat ki kéne dobni az országból, ha a hatóságok egyszer már elutasították a kérelmüket" és így tovább (36-37. oldal).

Vajon hogyan zárta le a Sun ezen a héten a bevándorlókról közölt tudósításait? A szombati Sun arról informálta olvasóit, hogy "Ann Winterton konzervatív képviselő bírálta Nagy-Britannia politikailag korrekt kultúráját" (2. oldal). Ez utalás arra a levélre, melyet Winterton küldött az összes konzervatív képviselőnek, s melyben elsiratja a "szabad véleménynyilvánítást". Levele válasz volt azokra a negatív reakciókra, melyek Winterton rasszista "viccét" bírálták – a viccet annak kapcsán eresztette meg a képviselőnő, hogy 2004 februárjában Nagy-Britanniában vízbe fulladt húsz, szörnyű körülmények között dolgozó, vélhetően "illegális bevándorló" (egyeseket közülük a rendőrség menekültként tartott számon).¹³

A recenzens arra számított, hogy populista retorikán túl akadémikus javaslatokat is olvashat a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (Royal Institute of International Affairs) munkatársa könyvében. Christina Boswell könyve, természetesen, nem ragad meg a doveri újságban olvasott "gyűlölködő beszédmód" vagy a Sunban tapasztalt idegenellenesség példáinál.¹⁴ Ugyanakkor azonban nem tartalmaz átgondolt migrációs elméletet, s miközben számos populista kijelentést tesz, melyeket azonban nem magyaráz és nem állít nagyobb összefüggésrendszerbe, az a benyomás keletkezik, hogy az ilyen kijelentések egyfajta akadémikus tisztelet dicsfényét is elnyerik, és a migráció bizonyos formáinak korlátozó modelljével kárpótolnak. Így egyes európai országokra utalva Boswell a "populista űr" kifejezést használja akkor, amikor leírja, mi a különbség aközött, "ami ténylegesen megtehető a liberális demokráciákban a bevándorlás korlátozására, és mi az, ami már a populista politika többnyire irreális és etikailag elfogadhatatlan követeléseinek" minősíthető (4. oldal). Ez viszont azt jelenti, hogy a szerző szerint bizonyos szankciók szükségesek és elkerülhetetlenek is.

Az 1990-es évekre jellemző menekültpolitikát értékelve Boswell utal Franciaország nagylelkű (kiemelés tőlem, M. Cole) befogadói rendszerére, s ez a kijelentés ebben a szövegkörnyezetben úgy értelmezhető, mintha utólag igazolódtak volna a "reformjavaslatok". A kifejtés hiánya jellemzi az Olaszországgal foglalkozó részt is, ahol Boswell utal a "szabálytalan bevándorlás és az illegális munkavállalás körüli megfontolásokra", az "illegális beáramlás és a szabálytalan foglalkoztatás problémáinak" kezelésére és "az illegális bevándorlás súlyosbodó problémájára" (22. oldal). Az 5. fejezetben "a terhek megosztásának" kérdését elemezve utal arra, milyen nehézséget okoz "a nemkívánatos beáramlás" problémája (112. oldal). Mivel ezek egyikét sem veti alá kritikai elemzésnek, az ilyen megközelítések a "józan észen" alapuló álláspontoknak tűnnek.

Mint fentebb már kifejtettem, "a józan észre" hivatkozás egyet jelent azzal, hogy elsiklunk a baloldal érvei felett, és berekesztjük a vitát. A Sun retorikája egyértelműen ilyenfajta reagálásnak tűnik: az olvasók megnevezik "a baloldaliakat és a szakszervezeteket", a lap szerkesztőségi álláspontja pedig a gyűlölet hangján ágál a "liberális sopánkodók" és a törvénykezésben ülő befolyásos liberálisok ellen, akik amellett szólalnak fel, hogy Nagy-Britanniának be kell tartania az emberi jogok európai konvencióját. Az, hogy Boswell nem bírálja a bevándorlást korlátozó modelleket, sajnos, hasonló hatást eredményez.¹⁵ Másfelől Geddes felismeri a "józan ész" ideológiai jelentőségét (36. oldal), és elemzése túlmutat a Sun gyűlölködő beszédmódján és Boswell könyvének értelmezési hiányosságain. Így tehát felismeri, hogy bizonyos, gyakran használt fogalmak, például a "beözönlés, elárasztás és megszállás" ideológiai importból származnak (8. oldal), és hogy a nemzeti közösségek csak "a képzelet szüleményei".¹⁶ A korábban tapasztalt populista elemzésekhez képest pedig előrelépést jelent az, a fentebb már kifejtett álláspontja, mely szerint patologikus jegyeket a befogadó országok intézményei és szervezetei működése mutat, a bajok forrása tehát nem a menedékkérők viselkedésében keresendő.

Szemmel látható, hogy Nagy-Britanniát és Nyugat-Európát "erkölcsi pánikba" taszította a bevándorlók áradata.¹⁷ Mindhárom, cikkünkben elemzett könyv a bevándorlási politika reformját sürgeti, de a globális kapitalizmuson kívül nem lát semmilyen alternatívát. Épp ellenkezőleg, amit szeretnének, nem más, mint egy (érzékelhetően) tisztességesebb világkapitalista rendszer.¹⁸

Boswell is, Geddes is evidenciaként kezeli a további megszorításokat. Ennek megfelelően Boswell arra a következtetésre jut, hogy a bevándorlást korlátozó intézkedésekre koncentráló, rövid távú politika "hozhat választói szavazatokat", ám aligha eredményezi "a menekülők hazájára vagy a tranzit országokra nehezedő nyomást, és nem érinti az illegális bevándorlás vagy a menekültáradat mélyebben fekvő, kiváltó okait" (125. oldal). A legtöbb, amire Boswell számít, az, hogy "a megszorító ellenőrző intézkedéseket a problémák iránti érzékenységgel teszik meg, és a lépéseket irányító elsődleges szempontok a bevándorlók, a menekültek érdekei lesznek mind a kiinduló-, mind a célországokban" (125. oldal). Geddes következtetései pedig meglehetősen kétértelműek:

Míg a bevándorlásról és a menekülőkről kialakult, a jóléti államhoz kapcsolódó nézetek erőteljesen nemzeti meghatározottságúak maradnak, hiszen a jóléti államok nemzeti államok maradnak, és kilátásunk sincs egy nemzetek feletti alternatívára, ezért tehát a gazdaságilag fejlett európai országok perspektívájából szemlélve a nemzetközi migráció és a menekültek kérdését, ennek megértését eddig is, ezután is az európai integráció fejlődése, változása és tartalma fogja meghatározni (200. oldal).

Castles és Miller szerint "a migráció globalizálódása optimizmusra ad okot, mert [a kiinduló- és a célországok között] kibontakozó egység reményét villantja fel a migrációs folyamatokat kiváltó kicsi bolygónk életét kedvezőtlenül befolyásoló okok közös megoldásában" (290. oldal). Marxista nézőpontból szemlélve a helyzetet, ilyen egységet csak egy megváltozott világrend teremthet. Ahogy Gareth Dale fogalmaz: "az egyetemes emberi jogok és a mozgás globális szabadságának ragyogó burzsoá ígérete még átmenthető a jövőbe – ám nem magának a burzsoá világrendnek az igenlésével, hanem éppenséggel a tagadásával".¹⁹

 

Stephen Castles and Mark J. Miller (2003): The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World (3rd edn) (Palgrave Macmillan, Basingstoke).

Andrew Geddes (2003): The Politics of Migration and Immigration in Europe (Sage, London).

Christina Boswell ed. (2003): European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion (Blackwell Publishing, Oxford).

 

Jegyzetek

 

¹ S. Castles and G. Kosack: Immigrant Workers and Class Structure in Western Europe. Oxford, 1985.

² Marx-olvasatuk determinista és nem pontos. A marxisták azt állítják, hogy az emberek cselekedeteit és motivációit osztályhelyzetük határozza meg. Az emberek döntéseket hoznak, de ezek a tőkés társadalmakban betöltött történelmi és aktuális helyzetükből adódó kötöttségeik függvényei. Ahogy Marx megfogalmazta, "az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják". Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. In MEM 8, 1962. 105. oldal

³ Nem világos, hogy egy nem determinista marxizmus miért ne tudná ezeket a viszonyrendszereket is egyesíteni.

⁴ Lásd R. Miles: Racism and Migrant Labour. London, 1982; M. Cole, "Brutal and stinking and difficult to handle: the historical and contemporary manifestations of racialisation, institutional racism, and schooling in Britain", Race, Ethinicity and Education, Vol. 7, 2004, pp. 35-56.

⁵ R. Miles: Capitalism and Unfree Labour: Anomality or Necessity? London, 1987, p. 7.

⁶ B. Camara, Ideologies of Race and Racism in P. Zarembka (ed.), Confronting 9-11: Ideologies of Race, and Eminent Economists, Oxford, 2002, p. 88.

⁷ E. Lawrence, Just Plain Common Sense: the "Roots" of Racism, in Empire Strikes Back: Race and Racism in 70s Britain, 1982, p. 48.

⁸ A posztmodern és a posztstrukturalista megközelítés (a kettő közötti elméleti különbségekről folytatott vitát lásd: M. Cole, Might It Be in the Practice that It Fails to Succeed? A Marxist Critique of Claims for Postmodernism and Poststructuralism as Forces for Social Change and Social Justice, British Journal of Sociology of Education, vol. 24, 2003, pp. 487-500) a rasszizmus problémáját a kulturális érintkezés és a különbségekből adódó eltérések közötti súrlódások következményének tekinti, nem pedig a kapitalizmus gazdasági céljaiból szükségszerűen adódó jelenségnek. Ahogy Camara megfogalmazza: a rasszizmussal szembeni kritika jórészt figyelmen kívül hagyja a kapitalista struktúrát, ami pedig a probléma alapvető aspektusa, mert ez tartja fenn a rasszizmust, s ugyanakkor maga is táplálkozik belőle… A kapitalizmus győzelmével a kommunikáció szférája és a kommunikációval foglalkozó társadalomtudományok kitermeltek egy meghatározó diskurzust – a posztmodernizmust – …mely a rasszizmus jelenségét nem a maga totalitásában közelíti meg, hanem csak a rendszer egy újabb aspektusának tekinti, ahogyan teszi azt a gazdasági rendszerrel, az oktatással, a vallással és a művészettel (Ideologies of Race and Racism, p. 90).

A posztmodernizmuson/posztstrukturalizmuson belül megfigyelhető egyrészt, hogy a hangsúly az interpretáció és a dekonstrukció irányába tevődött át a társadalmi változásokkal kapcsolatos gyakorlati megoldások keresése helyett; másrészt a kultúrára és az etnicitásra koncentrálnak inkább, mint a rasszizmus elleni küzdelemre; harmadszor, az elemzés és a cselekvés kikerült az elnyomottak hatásköréből, és az akadémiákra helyeződött át; és negyedszer, új nyelv keletkezett, mely lehetővé teszi, hogy a posztmodernek úgy sajátítsák ki a küzdelmet, hogy ténylegesen nem vesznek részt benne (A. Sivanandan, La Trahison Des Clercs, New Statesman, 1995. július 14., pp. 20-21; lásd még J. Bourne, Racism, Postmodernism and the Flight from Class, in D. Hill, P. McLaren, M. Cole and G. Rikowski (eds.), Marxism Against Postmodernism in Educational Theory, Lanham, nd., pp. 195-210). Ehhez az utolsó ponthoz még hozzáteszem, hogy természetesen egyes posztmodernisták és posztstrukturalisták hatékonyan lépnek fel a rasszizmus elleni harcban, különösen a helyi közösségekben, mint ahogyan láttuk például a kitoloncolás elleni kampány során.

⁹ Cole: Brutal and Stinking. Ebben a tanulmányban kísérletet teszek annak igazolására, hogy az intézményi rasszizmus a birodalomi lét első napjától jelen volt a brit társadalomban. Részletesen vizsgálom a birodalmi időszakban a brit gyarmati alattvalókkal szembeni rasszizmus jelenségeit, a gyarmatokról, illetve a II. világháborút követően a volt gyarmatokról származó bevándorló munkások rasszista megítélését és az ő gyermekeikkel szemben megnyilvánuló rasszizmust, mely részben az iskolarendszer által érvényesült.

¹⁰ A. Sivanandan, idézi L. Fekete, The Emergence of Xeno-racism, Institute of Race Relations, 2001, http://www.irr.org.uk/2001/szeptember/ak000001.htlm

¹¹ G. Dale, Capitalism and Migrant Labour, in G. Dale and M. Cole (eds.), The European Union and Migrant Labour, Oxford, 1997, p. 308.

¹² http://observer.guardian.co.uk/politics/story/0690398727300.html
Plymouth helyőrségi város, az Irakba küldött 40 000 brit rendfenntartóból a 15 000 főt számláló kiszolgáló személyzet innen való. Az ilyen támadások tehát egyúttal az új imperializmus jellemzői is (M. Cole, "Rule Britannia and God Save the Queen": a Marxist analysis of the teaching of imperialism, actual and potential, in the British school curriculum, Policy Futures in Education, vol. 2, 2004.

¹³ A március 1-jével kezdődő hét cseppet sem volt kivételes. 2004. március 6-án a Sun archívumára kattintva a megelőző évben a "menedékesek" keresőszóra meglepően nagy, 629 találat érkezett, a "menekültek" keresőszóra pedig 288: http://www.thesun.newsint-archive.co.uk

¹⁴ S. J. Ball, You've been NERFed! Dumbing down the academy: National Educational Research Forum: A National Strategy – Consultation Paper". A brief and bilious response, Journal of Education Policy, vol. 16, 2001, 265-268. oldal.

¹⁵ Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy Boswell szándékoltan rasszista nyelvet használ.

¹⁶ Lásd B. Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origins and Spread of Nationalism. London, 1983.

¹⁷ Lásd S. Cohen: Folk Devils and Moral Panics. London, 1973.

¹⁸ Természetesen Tony Blairnek is egy szociálisan igazságos világkapitalizmus a deklarált célja. Egy másik cikkemben kifejtettem, mennyire káros az ilyen vízió, és hogy a globális neoliberális kapitalizmust nem lehet megreformálni (M. Cole, New Labour, Globalization and Social Justice: the Role of Education in G. Fischman, P. McLaren, H. Sunker and C. Lankshear (eds.), Critical Theories, Radical Pedagogies and Global Conflicts, Lanham, Maryland, 2004 végén jelenik meg.

¹⁹ G. Dale: Introduction in Dale and Cole (eds.) op. cit., p. 12.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Némileg furcsa, az olvasók számára alighanem szokatlan, az Eszmélet szellemiségével mégis rokon töprengések életről, szeretetről, közösségről – egy öntudatosan hajléktalan, egy mai hippi, egy szelíd lázadó gondolatfüzérének megkapó részletei.

"Jó tíz éve bukkant föl az életemben az a csontvázsovány, kacska kezű-lábú, zászlóhajú férfiú, aki magának a Diogenidész, azaz "Diogenész leszármazottja" nevet választotta gondolkodóként, tudatosan utalva az i. e. IV. század nagy hellén filozófusára s az általa is képviselt (az ő magyarításával élve) "kutyahitű", azaz görögül küníkosz, latinosan cinikus iskolára" – így jellemzi magát Diogenidész dialógusainak hajléktalan szerzője, a készülő vagy inkább csak lejegyzésre váró mű kisebb könyvnyi méretű Pro Logoszának bevezető soraiban.

Hol van már az ókori mester – Diogenész – kortársak által csodált óriás termete? Hol a diszkoszvetői férfierő? Vajon mikor kopott el a zseniális szónoki képesség? A pesti utcán kóborló "leszármazott" szavait már csak logopédus érti, teste önmaga megtartására is csupán korlátozottan alkalmas, s ugyan melyik mai Alexandrosz száján csúszna ki afféle makedón botorság, hogy ha nem az lenne, aki, hát Diogenész, vagy pláne Diogenidész akarna lenni? Ami változatlan, az utca csodálkozó népe s a tanítványok sora. Mert Diogenidészhez ma is tanítványok járnak, ráadásul tanult tanítványok, egyetemi hallgatók meg diplomások, akik egy-egy elcsípett gondolatért vállalják a tudás mai világában már szokatlannak mondható kényelmetlenséget, a par excellence bűzt és a mester öntörvényű helyváltoztatásait, amit vándorlásnak nevezni szintúgy túlzás lenne, miként esetében peripatetikus sétáról sem beszélhetünk már a szó eredeti értelmében.

Igazából azt sem tudjuk, hogy kicsoda valójában Diogenidész. Kármán Irén rendező azonos című, 2004-ben forgatott s a 36. Magyar Filmszemle versenyprogramjában is szerepelt dokumentumfilmjének hajléktalan főszereplője, T. Zselensky Péter ugyan maga is Diogenész követőjének, sőt "leszármazottjának" vallja magát. A testi tünetek leírása is ráillik, ám a ma nála lévő kéziraton szerényen úgy szerepelteti magát, mint aki csak a sajtó alá rendezésért, illetőleg a jegyzetek és a függelék összeállításáért felelős. Magyarán, ő valójában Diogenidész egyik tanítványának, beszélgetőtársának tűnik. Ennek persze ellentmond a Pro Logosz végén egy elejtett utalás, miszerint Szókratész mítoszát Platón is csak önvédelemből nagyította volna fel; ebből akár a szerzőségre is következtethetünk. Mielőtt azonban még jobban beleélnénk magunkat a rejtőzködő szerző teóriájába, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az említett filmben megszólal, sőt a főszereplővel is megismerkedik egy szociális munkás, aki évekkel ezelőtt már találkozott egy másik hajléktalannal, aki nagyon hasonló indíttatással és életfilozófiával, ráadásul egy hasonlóan befejezetlen bölcseleti művel, szintén Diogenidészként közlekedett a világban.

Van tehát egy – vagy talán több – kézirat, s hozzá görögösen titokzatos szerzők. Az utca filozófiája, amihez ki-ki hozzáírja a magáét. Vagy csupán hozzászól, s egyikük egyszer, valahol, ha fedél alá és számítógép elé kerül, lejegyzi az addig mondottakat. Dialógus formájában természetesen. Mert ugyan mit is csinálhat ma Magyarországon néhány hajléktalan, ha összetalálkoznak, s szót értenek egymással – természetesen dialógusba bonyolódnak. Miért gondoljuk, hogy a filozófia a polgári berendezkedésben élők sajátja? Sosem volt csupán az, s lássuk be, ma sem vagyonhoz, házhoz, álláshoz, no és családhoz kötött privilégium. Az iskoláztatáshoz talán igen, mert Diogenész mai követői korántsem iskolázatlanok.

Van köztük egyetemi szinten képzett művészettörténész, esztéta, filozófus, szociológus és pszichológus, sőt könyvtáros is, de olyan is akad, aki ezen diplomákból többet is fel tudna mutatni, amennyiben őrizné iratait. Egyikük sem teszi, ehelyett mint kiöregedett hippik, egykori világcsavargók s persze nyelvi hedonisták, kiknek mára főállásává jegecesedett a hajléktalanság, vagy ahogy a Pro Logoszban is fogalmaznak, a csövesség, és "mindennemű értelemben vett Szabadságukat határtalanul többre tartják bármiféle s bármily bőséges anyagi javaknál", s ebbéli minőségükben gyakorta idézgetik Weöres Sándor háromsorosát:

"Cigarettázom az árokparton.
Húsz fillér az össz vagyonom,
de az egész Föld a hamutartóm."

Faragó József

---

Diogenidész dialógusai – Pro Logosz (részlet)

 

A Szabadság Testvérisége

 

S ezzel el is érkeztünk Diogenidész érzelem-bölcseletének következő központi kategóriájához: a Szabadsághoz.¹ S nem véletlen, hogy épp a Szerelemhez kötődően jutottunk el eddig a pontig. Gondolkodásának ugyanis egyik alaptétele, hogy e kettő nem csupán kölcsönösen feltételezi egymást, de külön-külön véve mindenképp generálják is a másikat: a Szerelem minden esetben felszabadít, hiszen képessé teszi tudatunkat a kötöttségeken túllépő nyitottságra a szeretett(ek), elvben tehát a Mindenség összes értelmes lénye felé; a Szabadság viszont feltétlenül magával hozza a Szerelmet, hisz' ha minden dolog elsősorban önnön döntésünktől függ, akkor kétségtelenül rá kell akadnunk arra a valakire/valamire, akivel/amivel képesek vagyunk fenntartások nélkül azonosulni.

Diogenidész természetesen egy pillanatig sem állítja, hogy ennek az összefüggésnek a megállapítása az ő zseniális felismerése lenne (már csak azért sem, mert élete folyamán találkozott néhány valódi géniusszal, s pontosan tudja, hogy ő mennyivel kevesebb náluk). Sőt! Nemcsak hogy nem köthető hozzá, de olyan ősi gyökerekig nyúlik vissza, melyek elvezetnek bennünket legalább az antikvitásig, hogy azután filozófiatörténetileg Rousseau, Schelling és Schlegel bölcseletében, irodalmilag pedig – sok más mellett – pl. Victor Hugo és Jókai, mi több: Jules Verne prózájában, illetőleg Lamartine, Byron² , Heine, Tyutcsev és Petőfi³ lírájában nyerjen egyértelmű megfogalmazást.

Ő azonban nem náluk találkozott ezzel első ízben (később azután természetesen igen, ám ez már "csupán" megerősítette addigra kialakult véleményében). Saját bevallása szerint azért nem, mert – bár a felsorolt költőket ismerte – túl fiatal volt még ahhoz, hogy a felszínnél mélyebben is megértse verseiket, azok, nyugodtan mondhatni: filozófiai tartalmát, a három említett bölcselővel, illetve műveikkel és nézeteikkel pedig csak jóval később találkozott először. Diogenidész makacsul állítja, hogy ezt a vélekedését a hatvanas évek végének ellenkultúrájával szembesülve alakította ki, s ennek egyik példájaként John Lennon 1970-ben megjelent s már e bevezetőben is idézett "Love" című dalának két sorát említi, melyek így szólnak:

Love is free
Free is Love⁴

Ehhez persze szükséges tudni, hogy Diogenidész akkor tizenhét éves, majd két évvel később, azaz mindenféle vonatkozásban tragikusan korán, leukémiában elhunyt imádott nővére, Kata⁵ révén megdöbbentően hamar, már 1968-ban – azaz tizenhárom (!) évesen – került be a rendkívüli mód kevés számú magyarországi valódi hippi közösségébe, "testvériségébe", s a zászlóhajúak gondolkodása máig kihatóan befolyásolta saját egész bölcseletének további alakulását. A magam részéről még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy e nézetrendszer hatására kell gondolnunk annak megértésekor⁶ , hogy később épp a korának társadalmi hierarchiájából tudatosan kilépő, azt megtagadó Diogenészt választotta szellemi ősének, hiszen egy ilyen filozófiai hozzáállás szinte magától értetődően ízesül az underground egyik legfontosabb tételéhez: az establishment tagadásához, tehát bármiféle, az egyén Szabadságát valamilyen módon korlátozni próbáló (állam)hatalom elutasításához, legyen az akár ilyen-olyan diktatúra, akár pedig a legkülönfélébb eszközökkel szinte "tudatalatti" módon, épp ezért Diogenidész véleménye szerint sokkal aljasabban manipuláló etatista, jobb esetben "csupán" paternalista "demokrácia". ⁷

S itt álljunk meg egy pillanatra! Amikor ugyanis a fentiekről először esett szó közöttünk, én megdöbbenve és felháborodottan kaptam föl a fejemet (és a vizet):

– Ennyire lökött, ennyire mindentől elrugaszkodott még te sem lehetsz! Hát hogy lehet még a legpocsékabbul működő demokráciát is összevetni, mi több: aljasabbnak tekinteni akár a legszebben kicsicsázott diktatúránál is?

– Márpedig egyértelműen az lehet. Nézd! A diktatúrában pontosan megmondják az embernek, hogy mit nem tehet, s ha mégis azt teszi, akkor kap egy jó nagyot, bele neki az ő pofájába. Ez egy borzasztóan durva és fájdalmas módszer, de kétségtelenül nyílt és egyértelmű, mondhatni: őszinte és tisztességes. A ma működő "demokráciákban" pedig áttételesen ugyanez – pontosabban kitaszítottság, nevetségessé tétel, jó esetben "csupán" hülyeségük fölötti sajnálkozás – lesz a sorsa mindazoknak, akik nem hajlandók bedőlni a mindenható médián keresztüli sulykolásnak, vagyis – durva megközelítésben – nem a legdivatosabb márkájú cuccokat viselik, nem a "legüdítőbb" üdítőt nyakalják, nem az adott pillanatban épp legmenőbb mobilon cseverésznek a legnapibb aktualitású, "mindenkit érdeklő és érintő" semmiségekről, avagy horribile dictu!, nemcsak hogy nincsenek tisztában a legfutóbb szappanoperák és valóságshow-k pillanatnyi állásával, illetőleg a legfelkapottabb műnyálas pop-, techno- és/vagy a "legzúzósabb" heavy metal-nótákkal s az azokat elővezető "megasztárok" életével és munkásságával, de nem is azokat nézik/hallgatják. Meg persze – s a Hatalom szempontjából ez a legsúlyosabb bűnük! – nem hisznek el bármit, amit a politikai élet, a gazdaság vagy akár csak a sajtó mindenható nagymoguljai elébük tálalnak. Ez pedig a Szabadság "vérbefojtásának", a független emberi elme megtörésének, az elszürkítésnek, elsekélyesítésnek, tehát az átlagember⁸ "meggyőzésének", az uralkodó elit(ek) elvárásaihoz és követelményeihez (érdekeihez!) történő igazításának talán civilizáltabb, de mindenképp korszerűbb és kevésbé fájdalmas, ám jóval aljasabb eszköze a gumibotnál.

Mielőtt bárki is ezzel ellentétes következtetésre jutna, hangsúlyozottan ki kell jelentenem: Diogenidész a Szabadság rajongó Szerelmeseként, az egykor volt pártállam "büntetés-végrehajtó apparátusával" is szembesült "politikás" lázadóként nem csupán elutasít bármiféle diktatúrát, de a szó legszorosabb értelmében vetten undorodik is azoktól. S éppen erről van szó! Úgy látja ugyanis, hogy napjaink manipulatív befolyásolási rendszere végeredményben ugyanoda vezet, különös tekintettel a mindenekelőtt környezetének visszajelzései által meghatározott, viselkedésformáit, de akár még szexuális szokásait is azokhoz igazító "kívülről irányított ember" mind nagyobb számú megjelenésére.⁹ Mivel pedig az Ortega y Gasset körvonalazta "lágy gépezet", vagyis a tömeg átlagos szellemi színvonala, meggyőződése szerint, feltétlenül alacsonyabb még a legsötétebb agyú uralkodó eliténél is (függetlenül az annak részegységeit jelentő emberek egyénenkénti intellektuális szintjétől!¹⁰ ), hát mindig fennáll a reális veszélye még annak is, hogy azáltal, hogy közvetett nyomásával mindenkit megpróbál magához igazítani, alig érzékelhető, ám mindenre kiható "diktatúrája" előbb-utóbb általános elhülyüléshez vezet(het), ráadásul sokkal hatékonyabban, mint bármiféle Big Brother bármilyen agresszív önkényuralma.¹¹ Ez az igazodási kényszer ugyanis a különféle, főképp mediatikus sulykolás "eredményeként" csaknem mindenhatóvá, korunk társadalmának "istenévé" lett abban az értelemben, ahogy azt John Lennon használta az alábbi két sorban:

God is the concept
With which we measured our plans¹²

Ő pedig makacsul nem hajlandó behódolni az egyre mindenhatóbb "tömegistennek". Nem, mert az az által gerjesztett folyamat az ő szemében nem "csupán" az átlagos szellemi színvonal rohamos csökkenéséhez, ezzel végső soron az emberiség elkerülhetetlen önkiirtásához vezet(het), de – más szempontból figyelve a kérdést – a Szabadság bármiféle diktatúránál hatékonyabb, mert nem tudatosuló korlátozásához is, hiszen ezáltal a sorból valamilyen okból kilógók "devianciáit"¹³ immáron nem (közvetlenül) valamiféle Hatalom, hanem az annak szublimináris befolyása alatt álló közösség nyesegeti le, ezzel kizárva bármilyen magasabb fórumot, melyhez az érintettek fellebbezhetnének. Márpedig az ő felfogása szerint a Szabadság egyedüli korlátozása az lehet, mi több: az kell legyen, hogy nem gátolhatja mások Szabadságának kiteljesedését!

Ezek után az én számomra közel sem lenne meglepő, ha Diogenidész számos más alkotó-gondolkodó szellem példáját követve, az "odi profanum vulgus" elvét hangoztatva mintegy "kizárná" magából a külvilágot s visszavonulva egyfajta elefántcsonttoronyba, egyedül önmagára figyelne. De nem! Ő (amennyire ezt fizikai állapota lehetővé teszi) mozog a világban, fennen hirdeti "tanításait", magától értetődőként fogadva a gyakorta rendkívül negatív visszajelzéseket is. Igaz, mind gyakrabban s egyre kilátástalanabbul dünnyögi orra alatt:

There must be some kind of way out of here
Say the joker to the thief¹⁴

S ebben az idézetben nem csupán az a fontos, hogy mit mondanak, de az is, hogy ki mondja! Mert a szöveg a lényeget annak a Bohócnak (az eredetiben, Shakespeare-nél és a népmesékben "udvari bolondnak") a szájába adja, akinek – s egyedül neki! – joga van ugyan, hogy a király szemébe mondja a legkényelmetlenebb, legkellemetlenebb igazságokat is, cserébe viszont el kell viselnie, hogy nem veszik őt komolyan, és nevetnek rajta.

Nos, Diogenidész tudatosan felvállalja a Bohóc meglehetősen hálátlan szerepét. Nem idomul be semmiféle szabványosított keretbe, nem hajol meg a legkülönbözőbb irányokból rázúduló szélrohamok előtt sem.¹⁵ S ebben az sem befolyásolja, hogy időnként a legmélyebb nyomorban, a leglehetetlenebb körülmények között él. Amikor pl. egyik téli, utcán alvós korszakában egy valóban jó szándékú ismerőse azt javasolta neki, hogy ha már nem tud rajta változtatni, hát alkudjék meg végre a helyzetével, s menjen el éjjeliőrnek valahová, ahol a fűtött portásfülkében legalább kialhatja magát, így válaszolt:

– Megalkudni? Azt az egyet soha! Ha bármikor is ezt tettem volna, hát egész életemet egy nyomorékotthonban töltöttem volna magam alá piszkító félanalfabétaként, akinek legfőbb időtöltése, hogy intenzíven utál mindenkit, akinek csak egy parányival is több lehetőség adatott meg, mint neki. Így viszont mégis bejártam a fél világot, már mostanra több élményben volt részem, mint a legtöbb embernek kétszáz év alatt lehetne, ha holnap meg kéne halnom, azt úgy tehetném, hogy elmondhatnám: szép és teljes életet éltem, az agyamat és a megszerzett tudásomat pedig – s hidd el, ezt minden nagyképűség nélkül mondom! – kevés általam ismert emberével cserélném el. Ami pedig a javaslatodat illeti. Hát…? Végül is Leonardo "Lovas"-ával vagy a Durrow-i Kódexszel¹⁶ is be lehet verni egy szöget a falba. De ettől még egyiket sem arra találták ki.

Diogenidész tehát meg nem alkuvón, szóban és – ha teheti – írásban egyaránt kellemetlen dolgokat vagdos a Szabadságot megnyirbálni kívánó Hatalom fejéhez, s nem érdekli, hogy ezért mire számíthat annak részéről. Mint ahogy bizonyos mértékig nem érdekli az sem, hogy külsőségei rendszerint megdöbbentik vagy felháborítják környezetét, esetleg nevetségessé teszik őt annak szemében: mindmáig megmaradt frissen mosottan is szakadtnak, akit sohasem leng körül holmi egzotikus, netán férfias dezodorillat; mindmáig makacsul ragaszkodik gyakorta ki sem fésült, tehát összegubancolódott zászlóhajához; s ha képes rá egyáltalán, mindmáig önnön értékeire büszkén vonszolja végig csontváz-nyomorékságát az utcán, tízméterenként megkapaszkodva valamiben, fel sem véve a felé vetett lesajnáló pillantásokat.¹⁷ Ami nem jelenti azt, hogy nincs tudatában az általa gyakorta keltett ellenérzéseknek.¹⁸ Sőt! Amíg volt olyan szobája, ahol józan emberi számítások szerint évekig megmaradhatott, addig annak falára vastag filctollal felgraffitizve az alábbi négy sor volt olvasható:

Christ, you know it ain't easy
You know how hard it can be
The way things are going
They're goin' to crucify me¹⁹

Küzdelme a dolog természetéből adódóan s csaknem ontológiai szinten borzasztóan magányos. Mert hiába vannak (és mindennemű, olykor kifejezetten zavaró devianciái ellenére is vannak!) mellette "Szerelmetes Barátok", azt egészen bizonyosan tudja, hogy az önnön felvállalt kívülállásából eredő nehézségeket nem, vagy csak egészen csekély mértékig terhelheti rájuk (is), anélkül hogy ezzel bármiképp, akár csak a legparányibban is korlátozná őket saját Szabadságuk maradéktalan megélésében, ami viszont az ő szemében megkerülhetetlen alapkövetelmény.

Elkeserítően és végletesen magányos tehát, pedig legszebb álmai (mármint Katán kívül, természetesen!) egy szerető közösségről szólnak. Egy olyan "kommunáról", melyben bárki addig marad, amíg ez számára öröm forrása, melyet bármelyik tagja bármikor és bármennyi időre elhagyhat, hogy megmártózzék a külvilágban, tudván, hogy amikor majd visszatér oda, a többiek úgy fogadják majd, mintha csak tíz percre ugrott volna ki, meginni egy pofa sört. Egy házról²⁰ , melynek tágas, fedett átriumában összegyűlhet az egész "család", ám amelynek szobáiba vissza is lehet vonulni dolgozni, pihenni, csendben elmélkedni vagy épp hevesen ölelkezni, s ahol ahhoz, hogy ismét a közösség Szerelmének aktív részesei, élvezői lehessünk, csupán ki kell tárnunk az ajtót, s ki kell lépnünk azon.

Mondhatjuk azt, hogy ez egy megveszekedetten idealista, mai világunkban végképp megvalósíthatatlan álom. Valószínűleg tényleg az! Ám Diogenidész megfogalmazásával élve:

– Ha már kívánsz valami nagyot, hát az olyan legyen, hogy még Isten is csak hosszas gondolkodás után teljesítse! S különben is: akinek nincsenek megvalósíthatatlan álmai, az soha nem éri el a megvalósíthatókat sem.

Mondhatjuk azt is, hogy ez pusztán nosztalgiázás, a hatvanas évek mára réges-rég elavult hippi-álmainak értelmetlen és terméketlen visszasírása. Diogenidész azt veti ez ellen, hogy az akkor megfogalmazott "Love and Peace!" jelszó²¹ nemcsak, hogy nem évülhet el akár még évszázadok alatt sem, de tökéletesen egybecseng az emberiség "nagy tanítói", pl. éppenséggel Jézus által meghirdetett alapelvekkel, már csak azért is, mert szerinte az ő legalapvetőbb, máig érvényes tanítása az alábbi mondatban fogalmazódott meg: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást."²² Mivel pedig ez az új parancsolat az ő szemében mindennél előbbre való, hát folyamatosan keresi "Testvéreit a Szabadság Szerelmében", halkan dúdolgatva magában, hogy:

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the World will be this one²³

Ám ilyen elvei, elképzelései fölött nem csupán meditál, de tőle szokatlan aktivitással hirdeti és propagálja is azokat. Jómagam is tanúja voltam pl. annak, amikor évekkel ezelőtt Szekszárdon, egy – s ez ma már biztosan tudható! – soha el nem készülő film²⁴ próbafelvételeinek szünetében, este, egy alternatív kocsmában közel negyven, nagyjából tizenhét-huszonöt év közötti, kifejezetten emiatt odagyűlt fiúnak és lánynak fejtegette az – ahogy ő hívja – neohippizmus mai lehetőségeit, esélyeit, feladatait és felelősségeit. S hogy milyen sikerrel? Ennek érzékeltetésére legyen elég csupán annyi, hogy miközben a srácok – válaszaikból s egyéb reakcióikból nagy biztonsággal megítélhetően – figyelték és értékelték a jófajta szekszárdi vörösbortól némileg kapatos, artikulációs problémái miatt pedig amúgy is nehezen érthető Diogenidész szavait, ő időről időre pajkos fesztelenséggel csúsztatta kezét valamelyik, nála legalább húsz évvel fiatalabb szépség blúza-szoknyája alá. S amin talán épp ő lepődött meg a leginkább: a lányok nem csupán nem rótták meg ezért a nyilvános bizalmaskodásért, de ettől fogva egy hétig, egész ott-tartózkodása mindegyik éjjelén akadt valaki, aki megajándékozta őt a Szerelmével.

S hogy kiket keres? Kikhez próbál szóval és tettel egyaránt eljutni? Kiket remél osztályos társainak megnyerni a Szerelem-Szabadság megvalósíthatatlan álmának valóra váltásához? Azokat a – meggyőződése szerint bizonyosan létező – fiatalokat, akik egyre manipuláltabb, pénzközpontúbb világunk szörnyűségei elől nem valamely egzaltált szektához, nem a tökéletes bezárkózáshoz, nem a drogokhoz (beleértve ebbe természetesen az alkoholt is!) vagy épp a semmivel nem törődéshez és a folyamatos bulizáshoz menekülnek, hanem aktívan keresik annak módját, miképp is térhetnének le ők maguk, s miképp téríthetnének le másokat is erről az előbb-utóbb feltétlenül pusztulásba, azaz szellemi elsivárosodásba, végső soron tehát épp emberi minőségünk elvesztésébe torkolló útról. S azokat az idősebbeket, korábbi nemzedékek – hippik, punkok és a többiek – utolsó mohikánjait:

"kik szégyenkezve figyelik azokat akik nem lévén elég erősek mára sikeres vállalkozók fagylaltzöld zakóban és bunkofonnal s már csak nosztalgiázva megfizethetetlen árú italok s kurvák ölelésében hallgatják olykor egykori himnuszaikat disztingváltan megkönnyezve önnön árulásukat."²⁵

Ez az idézet Diogenidész gondolati szempontból talán legfontosabb majdnem-verse, a mindenféle (tartalmi, "stilisztikai") értelemben egyaránt a tudatosan Allen Ginsberg korszakos jelentőségű remekművének²⁶ gondolatmenetét folytatni kívánó/próbáló²⁷ "Még egy üvöltés" részlete, "…immár Allen Ginsbergért, Jim Morrisonért, Jimi Hendrixért, John Lennonért, Pier Paolo Pasoliniért, Vlagyimir Viszockijért, Endrődi Szabó Ernőért, Nagy Atilla Kristófért… és a többiekért". Figyeljük csak meg, kikért is szól Diogenidész kétségbeesett üvöltése?

Az őt megihlető vers alkotó-zsenije és az ellenkultúra három "mitikus félistene"²⁸ mellett azért a filmrendezőért (tud ugyan írói munkásságáról is, de azt nem ismeri), aki amellett, hogy "Teoréma" című művében az ő elgondolásával igencsak egybehangzó módon a szexualitás értelmében vett Szerelmet használta a megváltás szimbólumaként,²⁹ Máté evangéliuma filmre álmodásával megteremtette a szerinte ma egyedül releváns Jézus-képet;

azért a szovjet-orosz szerző-előadó-színészért, aki az épp regnáló Hatalomnak igencsak nem tetsző gondolatokat fogalmazott dallá:

"bizonyítandó hogy puskin tyutcsev dosztojevszkij vagy épp majakovszkij nyelvét nem sajátíthatja ki semmiféle diktatúra";³⁰

azért a nem egész ötvenévesen elment, a hetvenes-nyolcvanas években aktívan ellenzéki, majd a rendszerváltás utáni történéseket látva a politikától végképp megcsömörlött esszéíró-költőért, a maga választotta, rajongott Mesterért, akitől a jelen kötet mottójának szánt, ám tudomása szerint soha sehol nem publikált kijelentés származik, s aki megerősítette őt abban a meggyőződésében, hogy Don Quijote még véletlenül sem bolond, mert a szélmalmok valóban legyőzhetetlen óriások, s a borbélytányér valóban fénylő vitézi sisakká nemesül, ha megfelelő fejre kerül;

azért a tíz évvel fiatalabb író-költő barátért, aki mindenben csalódva, motorjával frontálisan ütközött egy kamionnal (Diogenidész nem tartja kizártnak, hogy tudatosan!), s aki a nyolcvanas évek közepén megjelent, "Hadikommunikáció" című első kötete mottójává az alábbi, az épatez les bourgeois zamatával bíró, ám a két dolog mellett a maga punkosan pofátlan módján mégis hitet tevő Petőfi-parafrázist tette:

"Szabadság, Szerelem.
Leverik. Kiverem";

és a többiekért, a névtelenségbe burkolózó társakért:

"kik saját kéglijükből kidobva utcák sarában s parkok havában alszanak nem akarván összetűzést azzal állván igazi bosszút gyűlölt ellenségeiken hogy még őket is megértik és megbocsátanak nekik³¹

kik épp ezért senkinek sem kellenek mert abszolút élhetetlenek

kik könyékig a szarban turkálva éttermi kukák félig rothadt maradékain élve is tudják hogy ők a tiszták az ő erejüktől mozdul a föld rajtuk fordul meg a világ sora

s kiknek mindebben igazuk van csak ezt kevesen hiszik el nekik"

Ebből az önéletrajzi elemeket sem nélkülöző néhány sorból, reményeim szerint, kitűnik, hogy Diogenidész nemcsak szavakban hirdeti a Szabadságot, de éli is. Éli azáltal, hogy semmibe vesz minden olyan konvenciók "szentesítette" megkötést, melynek nem az a célja, hogy mások Szabadságát (s ebbe itt és most beleérti például a komfortérzést is) óvja az ő esetleges túlzásaitól, de éli főként azáltal, hogy gondolatait nem hajlandó alárendelni semminő gazdasági, politikai, pláne nem pártérdekeknek, viszont minden erejével és tudásával hajlandó alázattal szolgálni bármely olyan ügyet, melynek igazságáról meg van győződve, s e szolgálat felvállalásakor pillanatig sem fontolgatja, hogy abból neki magának lesz-e bármiféle anyagi vagy egyéb "kézzelfogható" haszna.

 

Jegyzetek

 

¹ Amiért – mint láthattuk egy idézetből – a meggyötretést és a pusztulást sem tekinti túlzott árnak, holmi kis éhezésről vagy térdig érő hóban való csövezésről nem is téve említést.

² Az egyébként súlyosan mozgássérült – paralízisben szenvedő – Byron oly meghatározónak tekintette a maga mindennapi életében is a Szabadságot, hogy beállt a görög szabadságharc katonái közé, s a harcok során el is esett.

³ Petőfi erről írott versére, pontosabban annak egy parafrázisára később még visszatérek.

⁴ Szerelem. Magyarul:

A Love maga
A Szabadság.

⁵ Szinte sorsszerű egybeesés, hogy a tragikusan korán, szinte gyermekként elveszített "Szerelmetes" testvér és az öregedő Diogenidész vélhetőleg utolsó s talán legnagyobb Szerelme ugyanazt a nevet viselte/viseli.

⁶ E nézetek csak tovább erősödtek, amikor 1972 táján egy zseniális gimnáziumi énektanár, a nem annyira trillázást megkövetelő, inkább zeneértést és -szeretetet diákjaiba oltani próbáló Szécsényi Olivér jóvoltából megismerkedett Carl Orff káprázatos remekművével, az akkoriban a magyar közönség által még kevéssé ismert s lemezen alig hozzáférhető Carmina Buranával, azon keresztül pedig a szerinte az ellenkultúra egyik korai megnyilvánulásának tekintett vágáns költészettel.

⁷ Diogenidész ugyan feltétlen híve a valódi demokráciának, s a hetvenes-nyolcvanas években a maga módján s a maga lehetőségeihez képest tett is annak megvalósulásáért, mostanában azonban mind csalódottabban látja, hogy "demokrácia" címszó alatt a politikai s főként a gazdasági elit manipulatív, etatista (rém)uralma alakult ki és erősödik tovább.

⁸ A kifejezést itt nem a megszokott, rejtett (és némileg negatív) értékítéletet is hordozó értelmében használja. Ez esetben az "átlagember" mindazokra vonatkozik, akik nem tartoznak az uralkodó elit(ek)hez, akik tehát nem haszonélvezői, hanem elszenvedő áldozatai az említett manipulációnak. Hogy a kifejezés itteni jelentése mennyire tág, azt jól mutatja, hogy Diogenidész vallja: ebben az értelemben a szellemi elit túlnyomó része is az "átlagember" kategóriájába sorolandó.

⁹ Vö. David Riesman: A magányos tömeg. Polgár Kiadó, Bp., 1997.

¹⁰ S ezzel közel sem áll egyedül. Egyik "Szerelmetes Barátja" pl. szinte minden döntésénél abból az alapfeltevésből indul ki, hogy: "Az emberek hülyék." És ritkán szokott tévedni!

¹¹ Diogenidész a maga részéről borzasztóan jellemzőnek s egyben félelmetesnek is tartja, hogy a magánélet legintimebb szféráiba is belekukkoló (szerinte pszichiátriai értelemben vetten határozottan beteges!) "Big Brother Show" szinte pillanatok alatt a legnézettebb tévéműsorok egyikévé lett.

¹² God (Isten), 1970, Magyarul:

Isten a mérce,
amelyhez mérjük terveink.

¹³ Márpedig nem szabad elfelednünk, hogy a "deviáns" szó igazából csupán az átlagostól "eltérő"-t jelent, egy Einstein kvalitásait felmutató zseni tehát ugyanúgy ebbe a kategóriába sorolandó, mint egy drogos!

¹⁴ Bob Dylan: All Along the Watchtower (Kipillantva az őrtoronyból). Magyarul:

Kell, hogy legyen valahol egy kiút! –
Szól Tolvajhoz a Bohóc.

Az elsősorban Jimi Hendrix 1968-as adaptációja révén ismert, majd a U2 által pontosan húsz év múlva újra feldolgozott kompozíció elfogadott magyar címe, a "Végig az őrtornyok mentén", a szöveg tartalmát figyelmen kívül hagyó tükörfordítás iskolapéldája. Ennek egy másik elrettentő esete Bob Marley klasszikusa, a "No Woman No Cry", melyet a magyar közönség "Nincs nő, nincs sírás" címen ismer, holott a darab – ennek igencsak ellentmondóan – arról szól, hogy egy munka nélküli férfi vigasztalgatja nyomorukon síró feleségét, hogy lesz ez még sokkal jobb is, tehát: "Ne, asszony! Ne sírj!"

¹⁵ Jellemző, hogy amikor 2002 márciusában úgy megverték, hogy ismét eltört egy csigolyája, ezt így kommentálta: "Ez bizonyos szempontból határozottan jó hír! Mert azt jelenti, hogy nekem még van gerincem."

¹⁶ Leonardo "Lovas"-a egy el nem készült gigantikus mű bronzba öntött vázlata, melynek egyik példánya a budapesti Szépművészeti Múzeum büszkesége, a Durrow-i Kódex pedig az ír miniatúrafestészet remeke a VII. századból.

¹⁷ Elvégre:

A Szabadságnak Ára az,
Hogy magad meggyötörd.
A sír magába zárhat így.
És elfogad a Föld.

Crosby, Stills, Nash & Young: The Costs of Freedom (A Szabadság Ára), 1969.

¹⁸ És fájdalmasan érzékeli azokat. Hogy ezen egyáltalán túltehesse magát, ezt mondogatja: "Aki engem a külsőségeim miatt eleve lenéz vagy elutasít, anélkül, hogy akár csak egy szót is váltottunk volna egymással, az meg sem érdemli, hogy szóba álljak vele! Mert az az ember olyan, mint aki anélkül jelenti ki, hogy utálja a spenótot, hogy valaha is kóstolta volna. Az ilyen ember »véleményével« pedig minek törődjek?" S ugyanezt a célt szolgálja az a nézete is, mely szerint: "Nem létezik »pozitív« és »negatív« élmény. Csak »élmény« létezik, mellyel az egyén bizonyosan gazdagabbá lesz." E nézetének egyik, sokakat megdöbbentő következménye, hogy ha megállítják őt az utcán a legkülönfélébb gyülekezetek – nemritkán igencsak tolakodó – tagjai (s ez vele és a hozzá hasonlókkal az átlagosnál jóval gyakrabban megesik, mert a térítők – nem is alaptalanul – abból indulnak ki, hogy a sérült embernek nagyobb szüksége van a támogatásra, így könnyebben vonható befolyásuk alá!), azzal próbálván megtérésre bírni, hogy Isten vagy Krisztus majd elveszi róla a betegségét, rendszerint felháborodottan tiltakozik, mondván: "Kikérem magamnak! Tőlem senki – még Isten sem – veheti el az én nyomorékságomat, mert nem engedem meg! Az is én vagyok. Azzal is én lettem gazdagabb." Ezen elgondolás egy meglehetősen érdekes párhuzamával találkoztam épp a Pro Logosz írása közben az – egyébiránt meglehetősen közepes – "Children of a Lesser God" (Egy kisebb isten gyermekei) című amerikai filmben, melynek gyönyörű siketnéma hősnője – bár fizikailag és mentálisan egyaránt alkalmas, képes lenne rá – egyszerűn nem hajlandó "megtanulni" beszélni (még egy egész lényét átitató Szerelem hatására sem!), mondván: azzal saját identitását veszélyeztetné, abból áldozna föl egy központi jelentőségű elemet, azaz épp a beszéd hiányát.

¹⁹ Beatles: The Ballad of John and Yoko (John és Yoko balladája), 1968. Magyarul:

Krisztus! Tudod, nem könnyű.
Te tudod, milyen nehéz.
Ahogy a dolgok itt folynak,
Engem megfeszít a nép.

²⁰ Ahogy ő hívja: A Szerelem-Szabadság Szent Háza.

²¹ Szerelmet és Békét!

²² Ján. 13, 34.

²³ John Lennon: Imagine (Képzeld!), 1971. Magyarul:

Mondhatod, ez csak álom.
Lehet. De nem csupán enyém.
Remélem, egyszer eljutsz hozzánk,
S a Világ akkor lesz majd ép, egész.

²⁴ Ebben a Szent Sebestyénről tervezett filmben ő egy olyan remetét alakított volna, aki épp diogenidészi derűjével, Szerelmével és Szabadságával vonz maga köré híveket és tanítványokat, s aki épp kívülállása következtében a többieknél pontosabban tudja értelmezni/értékelni a történéseket.

²⁵ Ez a szövegrészlet azt is megmagyarázza, hogy – míg a csaknem teljes mozgásképtelenség rá nem kényszerítette – miért nem volt Diogenidésznek mobilja. Úgy látja ugyanis, hogy manapság e rendkívül célszerű eszköz nem elsősorban használati tárgyként funkcionál, hanem fitogtatni való státusszimbólummá lett. A mobilt ilyképp "használók" sorába pedig aztán végképp nem akart bekerülni, így inkább elkerülte annak még a lehetőségét is.

²⁶ Allen Ginsberg: Hawl (Üvöltés), 1956.

²⁷ "Minő nagyképű, hiú remény!" – fűzi hozzá ő maga.

²⁸ Köztük természetesen ott van Jim Morrison, akinek sírkövére annak idején ezt írta a több száz hasonló mellé a párizsi Père Lachaise-temetőben: "Hello Jim! We were here in '79! We drank a bottle of Bourbon, we joined in a joint, and we had a good fuck for Your memory. Peter from Hungary & Jeanette from Paris" (Helló Jim! Itt voltunk '79-ben. Megittunk egy üveg Bourbont, közösen elszívtunk egy jointot és dugtunk egy jót a Te emlékezetedre. Péter Magyarországról és Jeanette Párizsból).

²⁹ S Diogenidész szempontjából jelentőséggel bír az is, hogy az öt "megváltott" közül csupán egy jut el a valódi szentségesülésig.

³⁰ Az tehát, hogy tízévnyi tanulás, s egy abból (is) szakfordító apa mellett is csak a felületes megértés szintjén tanult meg oroszul, nem holmi politikai ellenállás eredménye, pláne nem kulturális okokra vezethető vissza, hanem arra, hogy az orosz mint nyelv nem ragadta meg a képzeletét.

³¹ Ez az a fajta bosszú, amelyik igencsak egybecseng Krausz Tivadar azon – Diogenidész vélekedése szerint bármiféle misztikum mibenlétét a lehető legpontosabban definiáló – mondataival, melyek szerint: "Mintha puha szögbe lépne az ember. Nem fáj, de azért szög." S mily meglepő (?): ezek a szavak a minden keresztény miszticizmusok oly gyakran hivatkozott "ősforrására" kellő és illő cinizmussal utaló "Herpesz Triszmegisztosz" című kötetben jelentek meg.

 

(Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: T. Zselensky Péter)

Mi lenne, ha életbe lépne egy egyenlőbb globális elosztási rendszer, s a gazdagabb országok kötelesek lennének több pénzt tenni a közösbe, vagyis több jutna a világ szegény régióinak? Az eredmény, állítja a szerző, meglepő. A gazdag országok életszínvonala nem csökkenne drasztikusan – az így lehetővé váló infrastrukturális fejlesztések nekik is új munkalehetőségeket teremtenének -, a szegények életkörülményei és lehetőségei pedig sokat javulnának.

Alapos tévedés volna megfeledkezni arról, hogy az utóbbi négy-öt évszázad során a kapitalizmus szervezte meg Földünkön a különféle kistérségek, társadalmak, földrészek közötti kapcsolatok rendszerét, s önáltatás volna nem tudomásul venni, hogy e rendszert kezdettől fogva az egyenlőtlen csere és a világméretű hatalmi hierarchiák logikája szervezi. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy a világ társadalmait ma, a maga súlyosan egyenlőtlen és igazságtalan módján összefogó rendszer volna az egyetlen lehetséges szerveződés.

A globális összefüggésekkel foglalkozó társadalomtudósok nagy része lemondó attitűddel viseltetik tárgya iránt. A világrendszer egészének szintjén megfigyelt egyenlőtlenségek makacsul növekvő tendenciája láttán, s a rohanó egyenlőtlenségeket "egyetlen ésszerű" világrendként beállító ideológiák zajában legtöbb kartársam öncenzúrát alkalmaz, s el sem kezd gondolkodni azon, vajon miként festene egy, a globális összekapcsolódások tekintetében a talán mainál is szorosabban összefonódó, ám a jelenleginél igazságosabb elosztási elven működő és egyéb szempontból is emberhez méltóbb, globális rendszer. Mint utópiára legyintünk rá arra a kérdésre, nem volna-e elképzelhető egy olyan globális elosztási mechanizmus, melynek révén hosszú távon, értelmesen szervezett módon jelentős érték áramolhatna a ma "gazdag" régiókból a "szegény" térségek társadalmaiba.

Szerintem is utópikus minden ilyen ötlet. Jelen írásom célja így színtiszta provokáció. Annak végiggondolására szeretném ösztökélni az olvasót, hogy pontosan mi is az, ami utópikus benne. Mintegy a visszájáról közelítem a problémát: megpróbálom azt láttatni, mi az, ami lehetségesnek tűnik – s teszem ezt nyilvános adatok segítségével.

Induljunk ki a legszélsőségesebb elképzelésből. Képzeljük el, mi volna, ha mintegy varázsütésre életbe lépne a világban egy tökéletesen hatékony, radikálisan egyenlőségelvű, globális újraelosztó mechanizmus. Tegyük fel, az emberiség által megtermelt érték összmennyisége nem változna, de ennek elosztása teljesen egalitáriussá válna, azaz a világ minden államában egy csapásra egyazon összegre rúgna az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Hogy e világátlag milyen lehetőségeket nyitna meg és milyen korlátokat támasztana az emberiség számára, azt a nyájas olvasó könnyűszerrel, tapasztalati úton eldöntheti: kéretik egy pillanatra letenni az újságot s kipillantani az utcára. Csehország, Mexikó és Uruguay mellett ugyanis a mai Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme áll legközelebb a világátlaghoz.

A globális jövedelem ilyetén, radikális egyenlőségelven történő elosztása egészen tűrhető körülményeket tenne lehetővé a világ népei részére – főleg akkor persze, ha az így érvényes átlagot még a mai magyarországi gyakorlatnál is felelősebb és hatékonyabb módon költenék el a világ államai. E nemzeti jövedelem teszi lehetővé a magyar társadalom számára például, hogy a korábban Nyugat-Európa-szerte morbus hungaricusként aposztrofált, a tömeges szegénység egyik tüneteként felfogható népbetegséggel való együttélés veszélye nélkül élje mindennapi életét, az ingyenes iskola-, nyugdíj- és egyéb szociális ellátórendszerekről nem is szólva. A globális "közép" joggal irigység tárgya a világ nagy részében.

Mármost, ami a betevő falat elemi kérdéseit illeti, a világátlag körül elhelyezkedő országok, így Magyarország társadalma számára vajmi kevéssé járna közvetlenül érzékelhető változással, ha a globális jövedelemelosztás rendszerét újraelosztó alapokra helyeznék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tágabb összefüggésben ne volnánk alaposan érdekeltek egy ilyen rendszer bevezetésében, sőt. Remélem, az alábbiakból részben kiderül, miért volna nagyon is jól felfogott, hosszú távú érdeke még a politikai világmegváltásba többgenerációs tapasztalatai okán alighanem joggal belefásult kelet-közép-európai világátlag-társadalmaknak is egyfajta, az összemberiség szintjén racionális, globális jövedelem-újraelosztási rendszer megteremtése.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1995-ben tartott, kilencvenhatodik plenáris ülése az 1997 és 2006 közötti időszakot az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizednek" kiáltotta ki. A közgyűlési határozat "felszólítja" nemcsak "az Államokat", hanem "az Egyesült Nemzetek egész rendszerét, a releváns nemzetközi szervezeteket és [a nemzetközi rendszer] minden egyéb érintett résztvevőjét, hogy aktívan vegyenek részt az Évtized pénzügyi és technikai támogatásában s különösképpen abban, hogy a határozat döntései és ajánlásai gyakorlati és konkrét szegénységmegszüntetési programokban és tevékenységekben öltsenek testet".

E rendkívül összetett dokumentum a továbbiakban külön-külön szólítja meg a világ jómódú és szegény államait, és minden egyes államra a világgazdaságban elfoglalt helye szerint különböző feladatokat ró. Ahelyett, hogy siránkozna a globális szegénység mértéke fölött, a felhívás rendkívül fontos politikai lépést tesz tehát: rámutat, hogy a szegénység önmagában nem megszüntethető, s megjelöli a globális egyenlőtlenségeket mint a nyomor fő kiváltó okát.

Mármost, ami a világ üléstermeken túli realitásait illeti, az ENSZ-évtized első öt évében – melyekre nézve már rendelkezésünkre állnak a világ országai által nyújtott gazdasági teljesítményekre vonatkozó becslések – nyomát sem tapasztalni annak, hogy foganatja lett volna az ENSZ-határozatban foglaltaknak. A globális egyenlőtlenségek érzékelhetően nem csökkentek – sőt bizonyos jelzőszámok tanúbizonysága szerint makacsul növekednek. (A globális egyenlőtlenségeknek két fő összetevőjét különböztetik meg: az egyes államok közötti egyenlőtlenségeket és az államokon belüli egyenlőtlenségeket. Jelen írásomban értelemszerűen az előbbivel foglalkozom, de ez korántsem jelenti, hogy az utóbbival kapcsolatban ne volnának fölöttébb nyomós problémák világszerte.)

Az alábbiakban azt vizsgálom meg, mi volna a gazdaságstatisztikai realitása egy, a fent említettnél jóval kevésbé radikális globális egyenlőtlenségcsökkentő intézkedéssorozatnak, amely valami olyasfélével próbálkozna, amit az ENSZ-határozat a maga tapintatos módján pedzeget. Mivel járna, ha az emberiség megpróbálná korlátozni a globális jólét és az ezzel együtt járó, piaci mechanizmusok révén érvényesülő előjogok azon formáját, amit Giovanni Arrighi oligarchikus vagyonként határoz meg? Az oligarchikus vagyon nem más, mint "hosszú távú jövedelem, amelynek semmi köze nincs a kedvezményezettje által tett erőfeszítések intenzitásához, illetve hatékonyságához, s amely soha nem áll mindenki rendelkezésére, függetlenül attól, hogy [a kedvezményezettek körén kívül eső csoportok tagjainak] erőfeszítései mennyire intenzívek vagy hatékonyak". Az oligarchikus vagyonnak – itt – nem az egyéni, hanem az állami változata az, ami engem érdekel. A kérdés tehát ez: merőben számszaki alapon elképzelhető volna-e egy, a jelenleginél kevésbé kiegyensúlyozatlan, kevésbé igazságtalan globális államközi jövedelem-elosztási rendszer?

Két konkrét kérdést próbálok megválaszolni. Ezek:

1. "Mekkora világgazdasági szintű erőforrás-átcsoportosításra volna szükség ahhoz, hogy érzékelhető mértékben csökkenjen a globális egyenlőtlenségek mértéke?"

2. "Milyen hatást gyakorolna a világgazdaság elosztási rendszerére, ha a globális piac mechanizmusai által teremtett egyenlőtlenségek ellensúlyozására létrejönne egy globális újraelosztó rendszer – valahogy úgy, ahogy a jóléti állam kiegészíti, s így részlegesen korrigálja a tőkefelhalmozás folyamatát a saját területén?" Ebben az értelemben a jövedelemelosztás elképzelt, alternatív rendszere nem volna más, mint átmenet a nemzetállami újraelosztásból a globális újraelosztásba, valahogy úgy, ahogy a tőkés piac súlypontja áttevődött a nemzeti gazdaságról a világgazdaságra valamikor a tizenhatodik és a tizenkilencedik század között.

1. tábla Nemzetijövedelem világátlagok 2000, valamint születéskor várható élettartam és írni-olvasni tudás 2001
Becslési módszer	Átlagos nemzeti jövedelem (USD)	Államok a nemezeti jövedelem skálán	Születéskor várható élettartam (év)	Írni-olvasni tudó felnőttek (%)
GNI/cap. Atlas	5.170	Luxemb. 42.060	78.1	99
		Svájc 38.140	79.0	99
		Japán 35.620	81.3	99
		Cseho. 5.250	75.1	99
		Mexikó 5.070	73.1	93
		Sierra Leone 130	34.5	36
		Burundi 110	40.4	49
		Etiópia 100	45.4	40
GNI/cap. PPP	7.410	Luxemb. 45.470	78.1	99
		USA 34.100	76.9	99
		Svájc 30.450	79.0	99
		Belarusz 7.550	69.6	100
		Brazília 7.300	67.8	87
		Kongó 570	40.6	63
		Tanzánia 520	44.0	76
		Sierra Leone 480	34.5	36
GDP/cap. FX	5.634	Luxemb. 56.372	78.1	99
		Svájc 46.737	79.0	99
		Japán 44.830	81.3	99
		Uruguay 6.114	75.0	98
		Magyaro. 5.425	71.5	99
		Sierra Leone 147	34.5	36
		Burundi 141	40.4	49
		Etiópia 116	45.4	40
GDP/cap. PPP	7.115	Luxemb. 50.061	78.1	99
		USA 34.142	76.9	99
		Norvégia 29.948	78.7	99
		Botswana 7.184	44.7	83
		Litvánia 7.106	72.3	100
		Burundi 591	40.4	49
		Tanzánia 523	44.0	76
		Sierra Leone 490	34.5	36
Forrás: Világbank, 2002, World Development Indicators, adat-CD-ROM			Forrás: UNDP, 2003, Human Development Report 2003. New York: ENSZ: 237-40

 

Mint az előbbi táblázat szemlélteti, a világgazdaság egyes résztvevői közötti átlagjövedelem-különbségek mára megdöbbentő méreteket öltöttek. A világgazdaság leggazdagabb államára (mind a négy becslési technika értelmében: Luxemburgra) a nemzeti jövedelem világátlagának hat-tízszerese jut, míg a világ legszegényebb gazdaságaiban az egy főre jutó átlagjövedelem a becslési módszertől függően mindössze az egytizennegyed-egyötvenketted részét, azaz kettő-hét százalékát teszi ki a világátlagnak. Másként fogalmazva, az Atlas-módszerrel számított bruttó nemzeti termékben (GNI/cap) a világ leggazdagabb államai 420-szor akkora átlagjövedelmet (!) biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek. A globális jövedelemegyenlőtlenségek e mértéke akkor is fölfoghatatlan, abszurd, elfogadhatatlan és történelmileg precedens nélküli, ha tekintetbe vesszük, hogy Luxemburg adatát némileg felduzzasztják a közelmúlt magyar gazdasági elitjének történetéből is jól ismert "offshore" befektetések, s hogy a világ legszegényebb országainak belső árarányai némileg eltérnek a világpiaci árarányoktól – így például a legalapvetőbb élelmiszerek vonatkozásában valamivel nagyobb a belső nemzeti jövedelem vásárlóereje, mint amit a nemzetközi pénzpiaci ellenérték tükröz (ezért kisebbek a vásárlóerő-paritáson, azaz PPP-módszerrel mért egyenlőtlenségek, mint a pénzpiaci árfolyamokon számított értékek).

Miféle globális erőfeszítést igényelne tehát, hogy a világ államait közelebb hozzuk a világátlaghoz? Mi volna, ha – a tökéletes világegyenlősdi helyett – megelégednénk azzal, hogy a köztük ma meglevő egyenlőtlenségeket a felére csökkentenénk? Ez igen mérsékelt első lépésnek fogható föl: ha bevezetésre kerülne egy ilyesféle reform, a világ szegény országai továbbra is sokkal, de sokkal szegényebbek maradnának, mint a gazdagok – csak éppen fele olyan mértékben, mint ma. Ez az átalakulás azt jelentené, hogy megfeleződne a világátlag és az adott ország adata közötti távolság: az átlag fölöttiek némileg lecsúsznának, és a korábbi jövedelmi szintjük és a világátlag között "félúton" állnának meg; az átlag alattiak ugyanakkor fölfele kúsznának, hogy aztán pontosan a korábbi adatuk és a világátlag közötti szinten álljanak meg. (Hogy mennyire kevéssé ambiciózus ez a kritérium, azt jól mutatja, hogy az 50%-os csökkentés nagyjából azt jelentené, hogy a globális államközi jövedelmi egyenlőtlenségek mértékét a 19-20. század fordulójának nagyságrendjére, a gyarmati rendszer csúcspontján mérhető mértékre esnének vissza.) A számításaimban használt 50%-os érték persze önkényes: bármely egyéb aránnyal is megismételhető a gyakorlat.

Hol találnák magukat tehát a világ országai, ha az államközi jövedelemelosztásban bevezetnénk egy olyan rendszert, amely épp feleannyira volna egyenlőtlen, mint a jelenlegi? (A továbbiakban az egy főre jutó nemzeti jövedelem Atlas-módszerrel történt becslésének eredményeképpen előállt adatokból számított eredményekről számolok be. A GNI – angolul: Gross National Income – a belföldön előállított értéktöbbletet méri, s nem veszi számításba az adott országban leányvállalatokkal jelen levő külföldi központú multinacionális vállalatok által termelt értéket, viszont beszámítja az adott ország saját multijainak külföldön szerzett jövedelmét. Az Atlas-módszer az adott évben, nemzeti valutában termelt értéktöbbletet az adott év és az azt megelőző két év átlagos hivatalos USD-árfolyamán számítja át dollárra.)

Az államok közötti jövedelmi rangsor értelemszerűen nem változna: a ma leggazdagabbak volnának akkor is a leggazdagabbak, s a legszegényebbek a legszegényebbek. A dollárban számított összegek tekintetében a legnagyobb mértékben a lista élén álló Luxemburg jövedelmi adata csökkenne, Svájcé egy kicsit kevésbé s így tovább, míg el nem érnénk Csehországot (amelynek egy főre jutó nemzeti összjövedelme 5250 dollárról 5120 dollárra csökkenne). Csehország alatt életbe lépne a rendszer újraelosztó mechanizmusa: Mexikó egy főre jutó nemzeti jövedelme már növekedne, ha csak alig kimutathatóan is (5070 dollárról 5120 dollárra). A listán lefelé haladva egyre érzékelhetőbbé válik az egy főre jutó jövedelem növekedése. A Jordánia és Paraguay közötti jövedelemszintű államok nemzeti jövedelme durván megduplázódna; a Szváziföld és Türkmenisztán közöttieké megháromszorozódna s így tovább, míg el nem érnénk a lista végén kullogó Etiópiát, amelynek egy főre jutó nemzeti jövedelme durván a huszonötszörösére növekedne. (Ne feledjük: Etiópia ezzel is csak a felét dolgozná le a világátlagtól számított hátrányának.)

A globális jövedelemelosztás ilyetén reformja valóban jócskán csökkentené a világ leggazdagabb társadalmainak átlagjövedelmét. Luxemburg lakóinak jövedelmi átlaga valahol a mai Franciaország és Írország szintjére süllyedne, Svájc pedig a mai Kanada és Írország között találná magát. Az életminőség némely fontos vonatkozását tekintve azonban jószerével nem is volna érzékelhető a változás: Luxemburg születéskor várható élettartamadata (78,1 év) már ma is pontosan az Írország-Kanada pár vonatkozó adata között található, és az írni-olvasni tudó felnőtt lakosság aránya tekintetében már ma sincs mérhető különbség a globális jövedelmi skála csúcsán található társadalmak között. Ugyanez a helyzet Svájc, illetve az Írország-Kanada pár vonatkozásában, s csak a Japánban becsült születéskor várható élettartam magasabb egy picivel, mint Ausztrália és Kanada jelenlegi adata (melyek "között" Japán találná magát jövedelmi szempontból). A dolog érdemi részét tekintve tehát oly csekélyek a világ leggazdagabb országai között életminőség tekintetében megfigyelhető különbségek, s mint történeti szociológus teszem hozzá: az ide vágó vívmányok oly mélyen beágyazottak a világ centrumországainak társadalmi-történelmi intézményrendszerébe, hogy a globális újraelosztó reform által előidézendő átlagjövedelem-csökkenés aligha okozná az életfeltételek társadalmi szinten kezelhetetlen összeomlását e gazdag társadalmakban.

Ami a lista alján elhelyezkedő társadalmakat – azaz az emberiség többségét – illeti ugyanakkor, a jövedelemelosztási reform várható pozitív hatásának leírásához alig találunk megfelelő jelzőket. A skála alján elhelyezkedő, 100 és 270 dollár közötti átlagjövedelmű tizenkilenc ország jövedelme a mai Jamaica és St. Vincent szintjére (azaz a 2610 és 2720 dolláros közötti szintre) emelkedhetne. Eközben Jamaica és St. Vincent valahova a mai Costa Rica és Libanon közé "költözne", miközben az utóbbiak egy szintre kerülnének Chilével és Venezuelával, amelyek viszont Magyarországra és Trinidad/Tobagóra hajaznának. Ami a lista legnagyobb államait illeti, Kína becsült egy főre jutó nemzeti jövedelme elérné a mai Törökországét, míg India valahol a mai St. Vincent és Belorusszia között találná magát. Belorusszia a mai Libanon szintjére emelkedne, Törökország pedig a mostani Lengyelország jövedelemszintjét érné el. Eközben Lengyelország a mai Horvátország és Magyarország jövedelemszintjét tudhatná magáénak, Horvátország pedig utolérné Magyarországot.

Mindez a pénzben kifejezett értékeknél is nagyobb hatást gyakorolna a lista alsó felén elhelyezkedő társadalmak életminőségére, ugrásszerűen javítva a mai perifériák társadalmainak mindennapi életkörülményeit. Mivel az életminőség és a jövedelem közötti összefüggés nem lineáris, a várható előnyök sokkal jelentősebbek, mint a költségek. Minden egyéb tényező változatlanul hagyása mellett a jövedelmi skála alján elhelyezkedő társadalmakban a születéskor várható élettartam a jelenlegi 34,5 és 52,5 évről 70 év körülire, azaz huszonöt-száz százalékkal növekedhetne. Az írni-olvasni tudás tekintetében negyven-kétszáz százalékos volna a növekedés. Talán nem szükséges részletezni, milyen erőforrás-robbanást jelentene az egészséges élettartam hosszabbodása és az elemi kommunikációs készségek elsajátítása (így a képzési és munkavégzési lehetőségek megteremtése) a munkaerőpiacon való részvétel, a vállalkozási készség, a kreativitás, a társadalmi konfliktusok kezelhetősége, a háborúk, az éhínségek és a járványok elkerülése, a társadalmi reprodukció általános folyamata s általában a társadalmi élet normalizálása tekintetében.

Igen ám, de vajon megvalósítható volna-e mindez? Tisztán számszaki értelemben a rendszer csaknem el tudná tartani saját magát. A ki- és befizetések egyenlege negatív volna ugyan, ám az így keletkező deficit mértéke mindössze a világjövedelem 0,93%-ára rúgna. Ez jelentős, de nem szükségszerűen leküzdhetetlen probléma. A legnagyobb globális szubvenciókat a jelen állapot szerint Kína, India, Indonézia, Pakisztán, Banglades, Nigéria, az Orosz Föderáció, Vietnam, Etiópia és a Fülöp-szigetek társadalmai kellene, hogy kapják. A kínai, indiai, indonéz és vietnami gazdaság közelmúltbeli, dinamikus növekedése és Oroszország tartósan erős energiapiaci helyzete azt ígéri, hogy a "fölzárkóztatás" tényleges költségei valószínűleg az általam számítottnál csekélyebbek volnának.

A legnagyobb be- és kifizetések listája némileg átalakul, ha azt vesszük figyelembe, teljes nemzeti jövedelmük mekkora hányadát érintené a reform. E szempontból a rendszer finanszírozásának legnagyobb terhét a legmagasabb egy főre jutó nemzeti jövedelmű gazdaságok viselnék: így Luxemburg nemzeti jövedelme 43,9%-kal kellene, hogy csökkenjen ahhoz, hogy ez a nagyon gazdag, kis ország gazdasági erejének megfelelő mértékben vegye ki a részét az emberiség létfönntartásából. Még a jövedelmi skála harminchetedik helyét elfoglaló Dél-Korea is nemzeti jövedelmének mintegy húsz százalékát kellene, hogy befizesse a globális újraelosztási alapba. A jövedelmek jelenlegi elosztási rendszerének egyenetlensége miatt a befizetés a 42. helyen álló Uruguaynál csökkenne a 10% alá, Csehországnál enyészne el, majd a ma a 44. helyet elfoglaló Mexikónál fordulna szubvencióba. A dollárban számítva legnagyobb befizető – az Egyesült Államok – befizetendő nemzetijövedelem-hányada tekintetében az ötödik helyen áll.

A nemzeti jövedelmének legnagyobb arányát befizetni kényszerülő húsz országból tizenegy az Európai Unió tagja. Az EU mai huszonöt tagországa közül tizenkilenc befizetője volna a rendszernek, s ha az EU-t egyetlen tételként kezeljük, a világ második legnagyobb befizetőjével állunk szemben. Az EU által befizetendő összeg mintegy 80%-át tenné ki az Egyesült Államok összegének.

Hogy az ilyen szintű globális jövedelem-újraelosztással járó teher ésszerűen kezelhető-e, hogy pontosan milyen mechanizmusok volnának alkalmasak egy ekkora összegeket kezelő, globális pénzügyi intézményrendszer bevezetésére és tisztességes, átlátható, megbízható működtetésére, s hogy mik volnának a korrupciómentes, társadalmilag és környezetileg egyaránt hosszú távon fenntartható fejlesztési célok, melyekre ezek az összegek fordítandók volnának – nos, ez természetesen nem derül ki az általam ismertetett számításokból. Ugyancsak nem világos, milyen szervezeti és hatalmi rendszert igényelne egy ekkora, az államok fölött átívelő, globális újraelosztó intézmény, s hogy miként volna biztosítható így ilyen szervezet demokratikus, az összes érintett – az emberiség egésze – érdekeit érdemben szem előtt tartó és bürokráciamentes működése.

Ami a dolog merőben számszaki oldalát illeti azonban, egy efféle reform nem tűnik teljességgel megvalósíthatatlannak. A tíz-negyven százalék körüli újraelosztási ráták nem ismeretlenek a mai világgazdaságban: a mai, leggazdagabb államok esetében az állami költségvetés GDP-hez viszonyított aránya a huszonöt-ötven százalékos tartományban mozog. Az természetesen teljességgel elképzelhetetlen, hogy ekkora összegeket egy csapásra hozzáadjunk a mai állami költségvetésekhez – ugyanakkor érdemes emlékezni arra, hogy a mai "nemzetállami" redisztribúciós ráták ugyancsak teljességgel elképzelhetetlenek lettek volna száz-százhúsz évvel, azaz négy-öt emberöltővel ezelőtt.

A pénzben mérve legnagyobb befizetők listájának élén az Egyesült Államokat, Japánt, Németországot, az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Olaszországot, Kanadát, Spanyolországot, Hollandiát és Ausztráliát találjuk. A tíz legnagyobb leendő befizető közül nyolc tehát NATO-tagország. Mivel a jelenlegi rendszerben a kormányzati költségvetések jelentős része bújtatott vagy nyíltan elismert katonai kiadás, s mivel – a stockholmi Békekutató Intézet szerint – "a katonai kiadások a magas jövedelmű országok körében a legmagasabbak", alighanem a világ számos jómódú államában, a kormánykiadások számos területén volna lehetőség jelentős költségátcsoportosításra.

Egy efféle reform életbe lépése esetén a világ gazdag társadalmaiból a szegény országokba átcsoportosítandó összegek jelentős része alighanem infrastrukturális beruházások és közösségi fogyasztási javak formáját öltené, s így mind a globális "középen", mind pedig a jövedelmi skála élén álló gazdaságok jelentős hasznot húzhatnának az így keletkező keresletből. Mivel e fiskális világreform csak nagyon hosszú távon volna megvalósítható, bőven volna rá mód, hogy fokozatosan bevezetve, ismételt, apró korrekciók révén korlátozzuk a reform hatására várható megrázkódtatásokat.

A globális-monetarista ideológia által javasolt fiskális-restrikciós reformok bevezetését társadalmi közegtől, történelmi háttértől, gazdaságföldrajzi körülményektől, politikai összefüggésektől és piaci realitásoktól függetlenül, világszerte proponáló szervezetek egybehangzóan arra próbálnak bennünket rábeszélni, hogy kizárólag pénzügyi dimenzióban gondolkodjunk a gazdaságról s a világról egyáltalán. Érdemes elgondolkodni azon, mi volna, ha az emberiség mintegy a saját fegyverét fordítaná szembe a globális monetarizmussal, s arra kezdené használni a globális gazdasági intézményeket, hogy az emberiség egészének és az emberiség társadalmi-kulturális sokszínűségének hosszú távú fönntarthatósága érdekében szisztematikusan korlátozza a jelenlegi, obszcén módon elrajzolt jövedelmi egyenlőtlenségeket. Vajon képes vagy inkább hajlandó volna-e a világgazdaság intézményrendszere arra, hogy az egyenlőtlenségek legkülönfélébb, rafinált formáinak létrehozatala, fenntartása és állandó újratermelése helyett ezek hosszú távon átgondolt csökkentésére törekedjen? Elképzelhető-e, hogy a nemzetközi bankrendszer – a kapitalizmus története során először – ne csak a perifériákról a centrumokba szippantsa a gazdasági erőforrásokat, hanem centrifugális áramlások keretéül is szolgáljon? Az ugyanis bizonyos, hogy még egy – talán, eleinte, viszonylag – korlátozott hatékonyságú globális újraelosztási rendszer is a hasznos, tevékeny emberi élet kiteljesítésének olyan lehetőségeit nyitná meg embertársaink túlnyomó többsége előtt, amit ma csak a globális jövedelmi piramis felső harmadát-negyedét elfoglaló szerencsés, érdemtelenül kivételezett, a jelenlegi rendszerben a globális teljhatalmat gyakorló kisebbség ismer.

Noha mindez a "tisztán" számtani kalkuláció szerint, legalábbis elvileg nem tűnik teljesen megvalósíthatatlannak, egy efféle reform bevezetése – csakúgy, mint minden gazdasági intézmény létrehozatala, ahogy ezt nem utolsósorban Polányi Károly munkássága alapján jól tudjuk – megfelelő társadalmi intézmények létrehozatalát igényli. Társadalmi intézményekét, amelyek képesek arra, hogy az emberiség józan és felelősen gondolkodó többségének elgondolásait, jövőképét politikai úton megvalósítsák a globális szinten szervezett ostobaság, önzés, kisszerűség, erőszak és gonoszság politikájával szemben.

Noha a "tisztán" gazdasági természetű eszközök, mint láttuk, nagyjából rendelkezésre állnak, átfogó, globális jövedelem-újraelosztó reformról szó sem esik. Ez pedig arra utal, hogy elképzelhető: a ma létező társadalmi és politikai intézmények nem alkalmasak egy efféle kezdeményezés megvalósítására. Annyi bizonyos, hogy például a Nemzetközi Valutaalapot, a WTO-t, az ENSZ-t, a davosi világgazdasági elitcsúcsot, a Párizsi Klubot, az EU-t, a NAFTA-t, az ASEAN-t, a nemzetközi bankrendszert, illetve a világcsendőrséget nem erre a célra hozták létre. A feladat viszonylag egyszerű: ami átalakítható, annak az átalakítását meg kéne kezdeni; ami akadálya a reformnak, azt le kellene bontani; amely feladatra pedig nincsen jelenleg létező globális intézmény, arra létre kellene hozni azt.

A globális jövedelemegyenlőtlenségek jelenlegi mértékét tekintetbe véve két út áll az emberiség előtt: megteremtjük a globális újraelosztás intézményrendszerét, vagy nem csinálunk semmit. Noha rövid távon jóval egyszerűbbnek és olcsóbbnak tűnik, az utóbbi lényegében nem más, mint annak kinyilvánítása, hogy az emberiség morális egysége, az "ember" mint morális kategória merő fikció, s hogy az emberiség világra, történelemre, társadalmi viszonyokra, alapkérdésekre reflektáló, józan, értelmes, normális része hajlandó együtt élni azzal a történelem utóbbi néhány töredékmásodpercében kialakult válságjelenséggel, mely egymástól földrajzilag, "állampolgársági" alapon szegregált csoportokra tagolja az emberiséget, s az így létrehozott, mesterségesen elkülönített csoportoknak brutálisan eltérő életlehetőségeket kínál. Az utóbbi választás az emberiség ma ismert formájának fennmaradását veszélyeztető felelőtlenség (s egyben az apartheid nevű társadalomszervezési logika alapszerkezete).

Az egyetlen, elfogadhatónak tűnő út – kollektív társadalmi és politikai cselekvés a globális jövedelem-újraelosztás érdekében – gyakorlati megvalósításának feladata alighanem a legnagyobb kihívás a ma élő emberiség, benne a legkülönfélébb közösségek, politikai és társadalmi szervezetek, mozgalmak, államok és államok fölötti hatalmi rendszerek számára egyaránt. Hogy egy efféle reform keresztülvihető-e békés úton, e pillanatban nem eldönthető, hiszen soha, senki nem tett rá kísérletet. Ami az "Első Szegénységellenes ENSZ-évtizedet" illeti – nos, ez legalább abban segít, hogy érzékeljük, milyen távol vagyunk még a megnyugtató megoldásoktól.

 

A cikk angol nyelvű eredeti szövege 2004 novemberében a Budapesten tartott Polányi-emlékkonferencia záró, plenáris ülésén, hangzott el, és az Economic and Political Weekly című folyóiratban jelent meg Indiában. A hivatkozások és a részletes számadatokat tartalmazó táblázatok az angol változatban találhatók.

A náci Németország Szovjetunió elleni támadását számos történész, mind Oroszországban, mind Magyarországon, a goebbelsi propagandának megfelelően, preventív háborúként határozza meg. A cikk újonnan feltárt dokumentumokra hivatkozó történészek csúsztatásait, hamisításait és félreértelmezéseit mutatja be. Zsukov marsall címben szereplő tervezetének sorsa is demonstrálja a II. vi­lág­háborúval foglalkozó historiográfia szakmai állapotát.

Az 1990-es évek közepén a Vörös Hadsereg Tábornoki karától származó legfontosabb dokumentumok közül, az 1940 ősze és 1941 tavasza közé eső időszakból, néhány kikerült a titkosítás alól, és jelentősen gazdagította a történészek elképzeléseit arról, hogy miként készült a Szovjetunió a küszöbönálló háborúra.

Köztük található a Szovjetunió fegyveres erőinek felfejlesztéséről összeállított terv négy változata, a Védelmi Népbiztosság direktívái a katonai körzetek parancsnokságainak és még néhány írásos anyag¹ .

A kutatók legnagyobb érdeklődését az a dokumentum váltotta ki, amely első megjelenésekor kapta a címet, hogy "Tervezetek a Szovjetunió fegyveres erőinek stratégiai hadrafoghatóságáról a Németországgal és szövetségeseivel való háború esetére"² . A kutatók többsége úgy értelmezte, mint egy preventív (megelőző) csapás tervét, amit a Tábornoki kar állított össze és terjesztett javaslatként I. V. Sztálin elé 1941 májusában. "A tábornoki kar egy megelőző csapás mérését javasolta – írja például P. N. Bobiljov -, vagyis hogy a Szovjetunió vállalja a kezdeményező szerepet a Németországgal való háború kirobbanásában."³ Az efféle értelmezések helyes vagy helytelen voltának a kérdése háttérbe szorult a miatt a körülmény miatt, hogy számos szerző azzal a céllal forgatta a dokumentumot, hogy mindenáron bizonyítsa: 1941 őszén a szovjet vezetés szándéka az volt, hogy a "Európa szovjetizálásának"⁴ tág programjának keretén belül megtámadja Németországot. A kibontakozó vita lényegét elhomályosította a terminológia használata: a tézis hívei, miszerint a Szovjetunió "megelőző csapás"-ra készült, a fogalmat a támadás (agresszió) szinonimájaként értelmezték, ami megnehezítette a vita résztvevőinek kölcsönös megértését, és végső soron megakadályozta konkrét kérdések megoldását. Még azt sem tisztázták, hogy egyáltalán tekinthetők-e a "Tervezetek…" érvényt nyert dokumentumnak, vagy éppen elutasította-e I. V. Sztálin a Tábornoki kar javaslatát, és egyáltalán, nem túlságosan elsietett-e jó pár kutató egyezsége, akik közös nevezőre jutottak abban, hogy a Vörös Hadsereg egységei akarták megnyitni a harci cselekmények sorozatát?

Azok a kutatók, akik a Tábornoki kar májusi "Tervezetei…"-t úgy magyarázzák, mint egy "megelőző csapás" tervét (értve ez alatt a háború kirobbantásának kezdőaktusát), a dokumentumnak azt a két bekezdését veszik alapul, amelyek megelőzik a Vörös Hadsereg csapatai elé tűzött célok és feladatok kifejtését. A két bekezdésben szerepel ugyanis egy következtetés, amely abból a tényből indul ki, hogy Németországnak nincs szüksége mozgósításra: "Tekintettel arra, hogy Németország jelenleg teljes hadseregét készenlétben tartja, szétbontakoztatott támogatóegységekkel, lehetősége van rá, hogy megelőzzenek bennünket a felfejlődésben, és váratlan csapást mérjenek ránk. Hogy ennek elejét vegyük, szükségesnek ítélem, hogy semmilyen körülmények között se engedjük át a kezdeményezést a Német Vezérkarnak, az ellenséget meg kell előznünk a felfejlődésben, és abban a pillanatban kell megtámadnunk a német hadsereget, amikor a felfejlődés szakaszában van, és még nem képes megszervezni a frontot és a fegyvernemek összehangolását." A fronton elhelyezett egységek elé tűzött feladatok előszámlálása után jött a javaslat:

"A fentebb vázolt elképzelés megvalósítása érdekében haladéktalanul meg kell hozni a következő intézkedéseket, amik nélkül nem mérhetünk váratlan csapást az ellenségre sem a levegőből, sem a földön:

1. végre kell hajtani a csapatok titkos mozgósítását a tartalékos egységek elterelő hadgyakorlata révén;
2. a táborba telepítés fedezete alatt csapatokat kell összevonni a nyugati határok közelében, mindenekelőtt a Főparancsnokság különleges egységeit;
3. a légierő egységeit készenléti repülőterekre kell összevonni a távolabbi körzetekből, és neki kell látni a légi fedezet kiépítéséhez;
4. a tartalékos és hadtápállomány fokozatos behívásának és gyakorlatoztatásának leple alatt meg kell szervezni a támogatóegységek szétbontakoztatását és a tábori kórházak kialakítását."⁵

Már most megjegyezzük, hogy e két bekezdésnek a szövegében éppúgy, mint a dokumentum további részében, egyetlen közvetlen utalás sincs arra, hogy a terv készítői harccselekmények indítására gondoltak volna a Vörös Hadsereg egységeivel. Az olyan szavak és kifejezések, mint "megelőzés", "támadás", "megelőző csapás mérése" a köznapi nyelvben is nélkülözik azt a jelentést, amelyet a kutatók magyaráztak beléjük, miközben a szóban forgó részletet mint egészet értelmezték. Legyen szó bármilyen háborúról, annak menetében a felek felváltva mérnek egymásra csapást, ami, ha váratlanul éri az ellenséget, akkor a győzelem legfőbb előfeltétele, a katonai művészet egyik alapvető eleme. 1942 novemberében például csapataink Sztálingrád alatt mértek váratlan csapást a Wehrmachtra. Következésképpen váratlan támadást intézni az ellenség ellen a háború folyamán is lehetséges. Nehézséget itt az a körülmény okoz, hogy a "Tervezetek…" szerzői vajon ennek végrehajtását javasolták-e, megelőzendő az ellenséget a felfejlődésben.

Azok a történészek, akik hozzászoktak, hogy a Németország "hitszegő és orv" támadásáról írnak, nemigen tudják elképzelni, hogy a háború másképp is indulhatott volna. Néhány szerző (és ez mindenekelőtt V. Szuvorov-Rezun – a preventív háború koncepciójának meghirdetője – hazai epigonjaira vonatkozik) nemcsak hogy idézeteket von ki M. N. Tuhacsevszkij munkáiból, amik a támogató egységek támadó feladatairól szólnak, hanem még azt is bizonyítani szeretné, hogy a "szovjet hadtudomány… azzal számolt, hogy napjainkban a háborúkat nem megüzenik, hanem váratlan csapással kezdik"⁶ . Ugyanakkor közismert tény (és ezt a szakirodalom is nemegyszer alátámasztotta már), hogy a szovjet katonateoretikusok tartalmilag eltérő módon határozták meg a háború kezdeti időszakát, és ha kivételes esetekben – Sz. N. Kraszilnyikov, G. Sz. Isszerszon – elhangzottak is helytálló következtetések, akkor azok nem kaptak hivatalos elismerést. A kérdés körül elindult vita a háború előtt korántsem zárult le, amiről az 1941 folyamán megjelent katonai folyóiratokban jó néhány publikáció tanúskodik⁷ . A titkosítás alól feloldott, háború előtti tervek dokumentumai egyedül azt bizonyítják egyértelműen, hogy a szovjet katonai vezetés elképzelése a háború elsői szakaszáról az volt, hogy a háború megkezdése és a szemben álló felek főerőinek színre lépése időben nem esik egybe. Ebben a periódusban a harctevékenység korlátozott erőkre hárul, és az a célja, hogy megzavarja az ellenség főerőinek a szétbontakoztatását⁸ .

Mindezen felül figyelembe kell venni még, hogy a helytálló elméleti következtetések születését jelentős távolság választja el attól, hogy magukévá tegyék vagy akár csak megismerkedjenek velük azok a katonai hivatást gyakorló tömegek, amelyeknek elméleti felkészültsége a háború előtt köztudottan számos kívánnivalót hagyott maga után. A Vörös Hadsereg legfelső parancsnoki állományának 1940. decemberi tanácskozásáról szóló, újabban napvilágra került dokumentumok azt mutatják, hogy a szovjet katonai vezetés nem szentelt kellő figyelmet a háború kezdeti szakaszának a kérdésére. Így történhetett, hogy a Baltikumi különleges katonai körzet parancsnokának, P. Sz. Klenov tábornoknak a kivételével a tanácskozáson beszámolóval fellépő vagy a tábornoki vitába bekapcsolódó számos résztvevő közül senki sem érintette ezt a problémát. P. Sz. Klenov viszont az éppen tárgyalt kérdéstől függetlenül döntött úgy, hogy állást foglal G. Sz. Isszerszon dandárparancsnok éppen csak megjelent, A harc új formái című könyvéről, és megbírálja azokat a tételeit, amelyekben azt állítja, hogy az elkövetkező háború kezdeti periódusa másmilyen lesz, mint amilyennek a múltban valaha is meghatározták. "A háború kezdeti időszakának kérdése – mondta – a különleges támadó hadműveletekre felkészített egységeket érinti. Ilyenek lesznek ugyanis a kezdeti időszak hadműveletei, amikor az ellenség hadserege még nem fejezte be a csapatösszevonásokat és nem lesz kész a felfejlődésre. Ezek a műveletek áttörések lesznek különleges feladatok végrehajtására… Hatásosak pedig akkor lesznek, ha tekintélyes légi és talán gépesített erők végzik őket, mielőtt még az ellenség a döntő lépésre szánná magát, befejezhetné mozgósítását, az összevonásokat és a felfejlődést, a műveletek célja pedig, hogy mindezt akadályozzák, az összevonásokat térben visszaszorítsák és húzzák az időt."⁹ A tény önmagában, hogy P. Sz. Klenov felszólalása nem szolgált alkalomként ennek az alapvető kérdésnek a további megvitatására, hogy a tanácskozás egész ideje alatt egyetlen felszólaló sem tért vissza rá, arról tanúskodik, hogy a Vörös Hadsereg vezetőségében uralkodó hangulat olyan volt, hogy vagy senkinek sem akaródzott kiállni G. Sz. Isszerszon álláspontja mellett, vagy hogy ez a probléma a tanácskozáson részt vett katonai szakemberek érdeklődésének valójában csak a perifériáján mozgott¹⁰ .

Tekintve, hogy G. Sz. Isszerszon könyve 1940-ben jelent meg, még az is igen valószínű, hogy a tanácskozás több résztvevőjének egyszerűen nem volt alkalma megismerkedni vele.

Nincs semmilyen alapja annak, hogy kételkedjünk G. K. Zsukov igazmondásában és őszinteségében, amikor arról beszélt, hogy azokban az években a hadászat elmélete a kor színvonalán állt ugyan, a gyakorlat azonban "elmaradt az elmélet mögött". "1941 tavaszán, a műveleti tervek kidolgozásakor – írta G. K. Zsukov -, gyakorlatilag nem vettük teljességgel figyelembe, hogy a háború kezdeti szakaszában mik a modern hadvezetés sajátosságai. A Védelmi Népbiztosság és a Tábornoki kar azzal számolt, hogy két ilyen nagyhatalom között, mint amilyen Németország és a Szovjetunió, a háború a korábban ismert séma szerint fog kitörni: néhány napos határ menti csatározások után megütköznek a főerők."¹¹ A. M. Vasziljevszkij azt állította, hogy a Tábornoki kar vezetősége a "terv kidolgozásakor… arról a helyes álláspontról" indult ki, hogy a "modern kori háborúkat nem meghirdetik, hanem egyszerűen elkezdődnek az ellenséges erők hadmozdulatainak az előkészületeivel…" Ennek ellenére, írta, "a terv a jó öreg szokások szerint a harccselekmények megkezdésétől az ország főerőinek hadba lépéséig 15-20 napra becsülte a háború úgynevezett kezdeti szakaszát…"¹² Láthatjuk tehát, hogy a terv közvetlen készítői elismerték, még ha csak bizonyos fenntartásokkal is, az általuk elkövetett hibákat.

Milyen tanúsággal szolgálnak erre nézve a tervezések nemrégiben nyilvánosság elé tárt dokumentumai?

Amikor az 1940. szeptember 18-i "Tervezetek…" szerzői azt a feladatot állították a nyugati front csapatai elé, hogy "csapással mérjenek döntő vereséget a Kelet-Poroszország területén összevont német hadseregre", egyenesen kifejtették, hogy "20 nap leforgása alatt, a seregek összevonásától a fegyverbe állításukig [így a szövegben], támaszkodva a megerődített körzetekre, aktív védekezéssel kötelesek szilárdan lezárni határainkat és megakadályozni a németek behatolását területünkre"¹³ . Ennek megfelelően a "csapásmérést" az összevonást követő 20. napra tervezték, amit "aktív védekezéssel"¹⁴ kellett volna fedezni. A Kijevi különleges katonai körzetnél a körzeti egységek 1940-es összevonási tervének összeállítói azzal számoltak, hogy a csapatok a mozgósítás 30. napján lesznek felkészülve a támadásra (l. III. pont), amellett az összevonás és a szétbontakozás is csak a háború megkezdése után ment volna végbe (V. p.). Az első – védekező – szakaszra "a támadó ellenség élőerejének megsemmisítését" irányozták elő (V. p. 1.) és "nagy erejű légi csapások"-at a vasúti csomópontokon azzal a céllal, hogy "akadályozzák és késleltessék a német csapatok összevonását" (V. p. 6.).¹⁵

Újabb bizonyítékokat kínálnak a decemberi tanácskozás után lefolytatott stratégiai hadijátékok. A szemben álló feleknek mindkét játékban oly módon szabtak feladatokat, hogy azok a háború kezdeti szakaszában teljességgel nélkülözték a hadmozdulatokat. A háború első szakaszára hadgyakorlatok sem voltak előírva. A gyakorlatok megszervezői szemlátomást magától értetődőnek találták, hogy a támogató egységek megbirkóznak feladataikkal. Számunkra különösen az a mozzanat figyelemre méltó, hogy a játék feltételei szerint a "nyugatiak" azelőtt támadták meg a "keletieket", mielőtt befejezték volna a felfejlődést.¹⁶

Feltételezzük azonban, hogy 1941 tavaszán a tábornoki kar vezetősége mégiscsak belátta, hogy elképzelései a háború kezdetéről nem felelnek meg a reális körülményeknek, és ez a "Tervezetek…" szövegében is tükröződik. (Hasonló eredményre jutott ezzel kapcsolatban például G. I. Geraszimov is, aki a május 15-i "Tervezetek…"-et a Tábornoki kar egyfajta "válasz"-aként értékeli a G. Sz. Isszerszon által felvetett problémára¹⁷ .) Ebben a tekintetben kétségtelen érdeklődésre tartanak számot azok a dokumentumok is, amelyek 1941 májusához, illetve júniusához kapcsolódnak. Azóta, hogy Ju. A. Gorkov publikálta a Tábornoki kar direktíváit a nyugati határ menti körzetek parancsnoksága számára és a haditerveket, amelyeket a körzetekben dolgoztak ki ezeknek a direktíváknak az alapján, közvetlenül a német támadás előtt, teljes biztonsággal állítható, hogy a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg elavult nézeteit a háború kezdeti időszakáról 1941. június 22-éig semmi sem ingatta meg.

Például azok a védelmi feladatokkal foglalkozó direktívák, amelyeket a Tábornoki kar 1941 májusában írt elő a Kijevi és a Nyugati különleges katonai körzeteknek, a következőképpen fogalmaznak: "Az országhatár menti erődített állások elszánt védelmével kell fedezni a körzeti egységek mozgósítását, összevonását, és felfejlődését. […] Aktív légi tevékenység révén meg kell szerezni az uralmat a levegőben és megrendítő csapásokkal kell meggátolni vagy hátráltatni az ellenség csapatainak összevonását és felfejlődését."¹⁸ Ezután azt a lőszermennyiséget is meghatározták, amelyet a mozgósítás 15. napjáig engedélyeztek felhasználni¹⁹ . Úgy tetszik hát, hogy a direktívák összeállítói abból indultak ki, hogy a harccselekmények már a Vörös Hadsereg főerőinek végleges mozgósítása és összevonása előtt megkezdődnek, és ami nem kevésbé mellékes, hogy a német csapatok szintén csak a harccselekmények megkezdése után fejezik majd be az összevonást és a felfejlődést. Ezeknek a direktíváknak az alapján a Kijevi különleges katonai körzet törzsénél kidolgoztak egy körzeti tervet, amelyben a körzet parancsnoksága a Tábornoki kar direktívájának alapgondolatait ismétli meg: "Częstochowa, Katowice, Krakkó, Kielce vasúti hídjainak és csomópontjainak lerombolásával, továbbá az ellenség csoportosító tevékenységének akadályozásával meg kell hiúsítani vagy feltartóztatni egységeik összevonását és felfejlődését."²⁰ Leszögezhetjük, hogy itt a körzeti egységeknek nem jelöltek meg semmilyen támadó feladatot – csakis védelmieket. Lássuk akkor, hogy D. G. Pavlov és V. Je. Klimovszkij másképp gondolkodott-e erről. A Nyugati különleges katonai körzetben kiadott "Feljegyzés a támogató feladatokat ellátó egységek tevékenységének tervéről" című dokumentum a következő feladatot tűzte a légierő elé: "…meg kell hiúsítani és fel kell tartóztatni az ellenség csapatainak összevonását."²¹ És mi volt a helyzet a Baltikumi különleges katonai körzet parancsnokságánál? Ebben a körzetben a terv összeállítói a felderítés feladatairól szólva ezt írták: "A felderítés célja, hogy a háború első napjától fogva átlássa az ellenség szándékait, a csoportosításukat és hogy milyen határidővel próbálnak felkészülni a támadásra."²² Ebből világosan kiderül, hogy a Baltikumi különleges körzet törzskarában mindenféleképpen el tudták képzelni a háború kitörését, csak úgy nem, hogy a főerők bevetésével kezdődik (nem győzzük hangsúlyozni, hogy a határ teljes kiterjedésében található minden körzet parancsnoksága kivétel nélkül védelmi feladatokat tűzött egységei elé, tehát a kiragadott bekezdések semmi alapot sem adnak arra az interpretációra, hogy a Szovjetunió készült volna elsőként harccselekmények indítására).

Az viszont igenis feltételezhető, hogy a Tábornoki kar vezetősége 1941 tavaszán felismerte a hasonló elgondolások téves voltát, mert a májusi "Tervezetek…" kezdőmondatai pontosan erről árulkodnak²³ . Úgy képzeljük, hogy amikor G. K. Zsukov és A. M. Vasziljevszkij arra a következtetésre jutott, hogy a háború kezdeti szakaszáról nem lehet beszélni a korábbi értelmében, azt javasolta Sztálinnak, hogy elsőként ő indítsa meg a harccselekményeket. Ez ugyan a tábornoki kar vezetőit mint katonai szekértőket némileg kedvező színben tünteti fel, az események alakulásából ítélve azonban Sztálint nemigen sikerült meggyőzniük, arra pedig nem szánták rá magukat, hogy saját "megvilágosodásuk"-at megosszák a körzeti parancsnokságokkal. A helyzet sajnos az, hogy ha tovább szövögetjük a hasonló következtetéseket, akkor azt kockáztatjuk, hogy átlépjük azt a határt, amely a tényekre alapuló hipotéziseket elválasztja az alaptalan találgatásoktól.

Ám ha abból indulunk ki, hogy a szovjet parancsnokság továbbra is elavult nézeteket melengetett a háború kezdeti periódusáról, akkor be kell látnunk, hogy a "felfejlődés megelőzése", a "váratlan csapás" mérése az adott szövegkörnyezetben nem feltétlenül jelenti a "támadás megvalósulásá"-t. Ha azzal számoltak, hogy a csapatok felfejlődése egyik és másik oldalon is igénybe vesz majd bizonyos időt a háború megkezdése után (más szavakkal, a "főcsapás mérése" és a háború kirobbanása időben nem esik egybe), akkor a kifejezés, hogy "a felfejlődés megelőzése" nem érthető másként, csak úgy, mint igyekezet arra, hogy rövidebb idő alatt hajtsák végre, mint az ellenség (lerövidítve ezáltal a nevezetes "kezdeti időszak"-ot), illetve, hogy elsőként mérjenek csapást a másikra.

Megjegyezzük, hogy 1941 májusában-júniusában a szovjet vezetés hozzálátott, hogy intézkedéseket hozzon a második lépcső egységei számára, ezek az intézkedések azonban a hadsereg támogató egységeinek hadrafoghatóságáról felemás és megkésett jelleget mutatnak. Amennyire nyilvánvaló, hogy a támogató egységek erői semmiféle "megelőző csapás"-ra sem készülődtek, mint arról ékesen tanúskodnak a határ menti körzetek Ju. A. Gorkov által publikált tervei, pedig a háború elején elsősorban nekik kellett volna számítani az összecsapásra, annyira kétséges, hogy a "Tervezetek…" szóban forgó részlete alkalmas-e annak értelmezésére, hogy a szovjet parancsnokságnak mi volt a felfogása a küszöbönálló háborús összecsapás jellegéről.

Már csak azért is, mert más dokumentumok arról tanúskodnak tényszerűen, hogy a Vörös Hadsereg parancsnoksága az előkészítő intézkedések készítésekor annak eshetőségét sem zárta ki, hogy 1941 nyarán nem lesz háború. Mi másképpen lehetne ugyanis értékelni a Védelmi Népbiztosság 1941. június 18-i parancsát, amely a határ menti körzetek parancsnokságaitól azt követelte, hogy erőltessék a készenléti repülő­terek építését, és legkésőbb október 1-jére készüljenek el velük?²⁴

Fontos megjegyezni, hogy magában a májusi "Tervezetek…" szövegében is találhatók bizonyítékok arra nézve, hogy a dokumentumot semmilyen körülmények között sem lehet úgy értelmezni, mint a Szovjetunió támadási tervét Németország ellen.

A "Tervezetek…"-et "a Németországgal való háború esetére" állították össze. A Szovjetunió ellen felállított német hadosztályok mennyiségi adtainak ismeretében a terv szerzői egyenesen arról írnak, hogy pontosan abban az "esetben", ha Németország megtámadja a Szovjetuniót, miként zajlik le majd a háború. "Feltételezhető, hogy napjaink politikai helyzetének feltételei között, abban az esetben, ha megtámadnák a Szovjetuniót, akkor képesek kiállítani ellenünk […] akár 180 hadosztályt." Joggal gondolhatjuk, hogy ha a szovjet parancsnokság az események alakulásának egy másik változatára készült volna, akkor arra az esetre veszi számba a német erőket – és a számítás nyilvánvalóan más lett volna. Azonkívül, ha a szovjet parancsnokság azt tervezte volna, hogy elsőként indítja meg a háborút, akkor meg kellett volna határoznia, legalább hozzávetőleges pontossággal, azt a határidőt, amikorra a csapatok felkészülnek a támadásra. Az efféle adatok hiánya már szimptomatikus értékű, ráadásul a "Tervezetek…" szövegében egészen másról esik szó: "Feltétlenül szükséges… – írják a terv összeállítói – teljes erővel folytatni a megerődített körletek építését és felfegyverzését, elkezdeni megerődített körletek építését a front vonalán Osztaskovnál, Pocsepnél és 1942-re előirányozni megerődített körletek építését a magyar határon, valamint folytatni a megerődített körletek építését a régi országhatár mentén." Azoknak a történészeknek, akik hajlamosak úgy olvasni a "Tervezetek…"-et, mint javaslatot a háború megkezdésére 1941-ben (amellett feltételezik, hogy a Vörös Hadsereg lépett fel volna támadólag!), meg kellene magyarázniuk, hogy a tábornoki kar egy évvel a harccselekmények elkezdése után miért akart volna megerődített körleteket telepíteni az Osztaskov-Pocsep frontvonalon vagy a régi országhatár mentén. Nem érthető az sem, hogy egy támadó háború²⁵ indításának (!) tervezése során, miért gondolta volna bárki, hogy megerődített körletekre lenne szükség a magyar határon – hogy azok segítségével védjük magunkat 1943-ban? Különben is, hogy lehetett volna folytatni az építkezést, miközben teljes gőzzel folynak a harccselekmények? Ha a terv szerzői az események efféle alakulásának az eshetőségével állnak I. V. Sztálin elé, akkor azt kockáztatták volna, hogy a defetizmus bűnével vádolják meg őket.

Azonkívül ha a dokumentum fent idézett bekezdéseit váltig úgy értelmezzük, hogy az javaslat volt a háború megkezdésére 1941 nyarán, akkor nem találunk összhangot köztük és a szöveg más részletei között, és végül eljutunk egy alapvető ellentmondáshoz: az 1941. május-júniusi "Tervezetek…" IV. pontjával pontos megfelelésben születtek meg az intézkedések a Vörös Hadsereg csapatainak titkos mozgósításáról és összevonásáról²⁶ , ami aligha történhetett volna meg, ha a dokumentum csak "tervezet" marad. Emellett a határ menti körzeteknek a Tábornoki kar kizárólag védelmi feladatokat adott. Továbbá a Kijevi különleges katonai körzet parancsnoksága a hadszíntér mérnöki előkészítésére adott utasításokat, elsősorban aknamezők és szögesdrót akadályok telepítésére – 1941 júliusára és augusztusára!

Nézetünk szerint ezek az ellentmondások egyértelműen amellett szólnak, hogy a "Tervezetek…" mint javaslat értelmezése a háború elkezdésére nem állja meg a helyét. Az ellentmondások csakis akkor oldhatók fel, ha belátjuk, hogy a dokumentum mondata a "váratlan csapás mérésé"-nek szükségességéről nem azonos azzal, hogy elsőként kell megindítani a harccselekményeket. A terv összeállítói, akik 1941 nyarára várják a háború kitörését, voltaképpen azt javasolják I. V. Sztálinnak, hogy idejében hozza meg azokat a szükséges intézkedéseket, amelyek megengedték volna a Vörös Hadsereg csapatainak, hogy rögtön a háború megkezdése után képesek legyenek "váratlan csapás"-t mérni az ellenségre, mielőtt azok szétbontakoztatnák főerőiket.

A Tábornoki kar vezetősége eleve abból a feltevésből indult ki, hogy a Németországgal való összeütközés csakis a másik kezdeményezésére történhet meg, és miután arról sem volt tökéletesen meggyőződve, hogy a háború mindenképpen ki fog törni, azt tervezte, hogy folytatja a védelmi intézkedéseket arra az esetre is, ha a két ország közt meglévő feszültség valamilyen más módon oldódik fel. Ezzel kapcsolatban érdemes utalnunk O. V. Visljov munkáira, ahol meggyőző érvek találhatók amellett, hogy a szovjet hadvezetés arra számított, hogy a harccselekmények kezdetét megelőzi majd a viszonyok tisztázása diplomáciai szinten, legrosszabb esetben pedig valamilyen provokáció Németország részéről²⁷ . Akárhogy is azonban, a szovjet tábornokok hibát követtek el, amikor úgy kalkuláltak, hogy a szemben álló felek főerőinek összecsapása nem esik egybe időben a harccselekmények kezdetével, és ezért gondolták, hogy csapásmérésben megelőzik az ellenséget (értve alatta a főerők, nem pedig a hadsereg biztosító egységeinek a csapását). Emlékeztetnénk itt G. K. Zsukov egy másik ismert vallomására: "Egy ilyen méretű, váratlan támadást, amely már az első pillanatban mozgósított volna minden felfejlődött és a fő stratégiai irányokba szétküldött erőt, vagyis csapásmérést valamennyi erővel, mi nem javasoltunk. Sem a Népbiztosság, sem én, sem elődeim, B. M. Saposnyikov, K. A. Mereckov, sem a Tábornoki kar állománya nem számított arra, hogy az ellenség ennyi harckocsizó és motorizált egységet von össze, és veti be őket már az első napon egy hatalmas és egységes csoportosításban minden stratégiai irányban, azzal a céllal, hogy megrendítő csapást mérjenek csapatainkra, és elszakítsák őket egymástól."²⁸

Magától értetődő persze, hogy az általunk kifejtett elképzelések sem törekedhetnek a vitathatatlan igazság státusára. Számos történész – különösen V. A. Anfilov, M. A. Garejev, Ju. A. Gorkov – miközben nem veszi át a "revizionista" koncepció híveinek nézőpontját és következtetéseit – megegyezett abban, hogy a műveleti terv májusi változatát úgy vizsgálja, mint egy megelőző csapás tervét, értve ezalatt a nyílt katonai hadmozdulatokra tett javaslatot²⁹ . Adott esetben kiegészítő érvként jöhet számításba a történész V. A. Anfilov és N. A. Szvetlisin tanúságtétele, miszerint G. K. Zsukov a velük folytatott személyes beszélgetések során elismerte annak tényét, hogy a Tábornoki kar javasolta egy "megelőző csapás" mérését, amire I. V. Sztálin reakciója teljesen elutasító volt³⁰ . Ez a verzió azóta igencsak elharapózott a legújabb szakirodalomban. N. M. Ramanyicsev például, aki a "Tervezetek…"-et szintén úgy tekinti, mint javaslatot egy megelőző csapásra, és közben V. A. Anfilov elbeszélésére-visszaemlékezésére támaszkodik, a következőképpen okoskodik: Sz. K. Tyimosenko és G. K. Zsukov, mielőtt a dokumentumot beterjesztették volna I. V. Sztálin elé, "elhatározták, hogy kipuhatolják reakcióját a megelőző csapás gondolatára"; amennyiben ez a reakció elutasító volt, akkor egyértelmű, hogy magát a dokumentumot Sztálin már nem is látta³¹ . Mi mégis leszögeznénk, hogy az effajta tanúságok nem tölthetik be a döntő bizonyíték szerepét. Annál is kevésbé, mert a V. A. Anfilov által (szintén G. K. Zsukov szavait idézve) közölt ismertetés az 1941 januárjában folyt stratégiai hadijátékról, a monográfia következő oldalain, nem teljesen felel meg a valóságnak³² .

Utalnunk kell arra is, hogy a történészek tanúságtételei, amelyek G. K. Zsukov vallomásaira épültek, már V. Szuvorov Ledokol című könyvének a megjelenése után születtek, az említett mű állításai miatt kirobbant heves vita idején és azzal a közvetlen céllal, hogy megcáfolják őket. Csakhogy G. K. Zsukov nyilvánosságra került vallomásaiban nincsenek ilyen érvelések. Ugyanakkor írásban tanúskodott arról (fentebb már idéztünk egyet vallomásai közül), hogy a Tábornoki kar abból indult ki, hogy az ellenséges felek főerői csak néhány nappal a háború megkezdése után kerülnek összeütközésbe: "Sem a Védelmi Népbiztosság, sem én magam, sem az elődeim… nem gondoltuk, hogy az ellenségnek sikerül összevonnia ekkora erőket… és már az első napon beveti őket …" A Vörös Hadsereg vezetősége nem tudta felmérni előre "a német hadsereg csapásképességét… Ez volt az az alapvető körülmény, amely meghatározta veszteségeinket a háború kezdeti időszakában."³³

V. Szuvorov könyvének oroszországi megjelenéséig a történészek semmilyen alapot nem találtak arra, hogy úgy vizsgálják a "Tervezetek…"-et mint javaslatot a harccselekmények indítására. D. A. Volkogonov például a "Tervezetek…"-et a következő kommentárok mellett idézte: "A Tábornoki kar és a Politikai Propaganda Főcsoportfőnöksége (GUPP) azt feltételezte, hogy a védekezés rövid életű lesz: a csapatok támadásra készültek. Visszaverik a támadást és ellentámadásba lendülnek…"³⁴

A. G. Horkov, akinek Zivataros június című könyve 1991-ben jelent meg nyomtatásban, a "megelőző csapás" kifejezést úgy értelmezi, mint "válaszcsapást", ami pontosan beleillik az akkori szovjet hadtudománynak a háború kezdeti periódusáról alkotott felfogásába. "A szovjet vezetés elgondolásai – írta – arra az előfeltevésre alapultak, hogy mindkét háborúba lépő fél csak a már korábban szétbontakoztatott erőit veti be az összecsapásokba, mielőtt befejeződne a főerők mozgósítása és folytatódna összevonásuk az első stratégiai lépcső egységeinek fedezékében. A tervekben található sarkalatos momentum […] a következő kérdés elvi megoldása volt: a háború kezdetekor melyik változat (kiemelés tőlünk – Ju. Ny.) volna jobb – előbb egy ellenség elleni támadást kell-e megvalósítani, vagyis megelőző csapást mérni rá, vagy az ő csapását kell-e elhárítani előbb, és azután lendülni döntő támadásra."³⁵ Később a különböző tudósok – például, a haditengerészeti tudományok doktora, Ju. Sz. Szolniskov – a májusi "Tervezetek…"-ben nem találtak semmilyen javaslatot "az 1941-es csapásmérésre"³⁶ .

Sajnálatos módon, azoknak a kutatóknak a hangja, akik nem törték magukat, hogy a "Tervezetek…"-ben mindenáron felfedezzék a "megelőző csapás" tervét, ami miatt a szovjet-német háború kirobbanásában a Szovjetuniót terhelné a felelősség, nem volt eléggé hangos. Mi több, a történészek zöme valahogy nem vett tudomást az akkori események közvetlen tanújának és résztvevőjének, P. A. Szudoplatovnak a véleményéről sem, aki megélte napjainkat, és sikerült megszólalnia a szovjet háború előtti tervek és közvetlenül az 1941. május "Tervezetek…" kapcsán kirobbant vitában. "Teljes felelősséggel mondhatom azonban – jelentette ki -, hogy az úgynevezett megelőző háború terve Németországgal szemben nem létezett. Zsukov és Vasziljevszkij csak azt javasolta, hogy a németeket meg kell előzni a csapatok stratégiai szétbontakoztatásában arra az esetre, ha Németországgal megkezdődnének a harccselekmények."³⁷

Ezek után úgy gondoljuk, hogy a szakirodalomban lábra kapott vélemény, miszerint a szovjet katonai és politikai vezetés 1941 tavaszán azt a változatot latolgatta volna, hogy Németországra megelőző csapást mér, nélkülözi a kellő alapot. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy e változat híveinek újabb kiegészítő dokumentumokat kellene előásniuk álláspontjuk kellő alátámasztására, máskülönben értelmezésük a májusi "Tervezetek…"-ről nem minősíthető másmilyennek, mint önkényesnek.

(Fordította: Székely Ervin)

 

Jegyzetek

 

¹ L.: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1991, no. 12., 17-20. o.; 1992, no. 1. 24-29. o.; No, 2. 17-22. o.; Gorkov, Ju. A.: Gotovil li Sztalin preventyivnij udar protyiv Gitlera v 1941 g. In Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3.; Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1996, no. 2., 3., 4., 6.; Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5., 108-129. o.; 1941 god. 2 kötetben, szerk.: L. Je. Resin és mások.; V. P. Naumov (szerk.): Mezsdunarodnij fond "Gyemokratyija", Moszkva, 1998.

² Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3. 40-45. o.; Gorkov, Ju. A.: Kreml. Sztavka. Genstab. Tver, 1995, 303-309. o.; 1941 god. 2 kötetben. 2. k., Moszkva, 1998, 215-220. o.; első részpublikációja: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1992, no. 2., 17-19. o.

³ Bobiljov, P. N.: K kakoj vojnye gotovilszja genyeralnij stab RKKA v 1941 godu? In Otyecsesztvennaja isztorija, 1995, no. 5., 16. o.

⁴ L. pl.: Afanaszjev, Ju. A.: Drugaja vojna: isztorija i pamjaty. In Drugaja vojna: 1939-1945. Moszkva, RGGU, 1996, 24. o.; Danyilov, V. D.: Gotovil li Sztalin napagyenyije na Germanyiju? In Poiszk, 1994, no. 24., 15. o.; Meltyuhov, M. I.: "I na vrazsjej zemlje mi vraga razobjom…" (Szovjetszkij szecenarij 41-go goda) In Rogyina, 1995, no. 6., 67-72. o.; Szokolov, V. P.: Pravda o Velikoj Otyecsesztvennoj vojnye. Szentpétervár, "Alejtyeja", 1998, 98-99. o.; és mások.

⁵ 1941 god. 2 kötetben, 2. k., Мoszkva, 1998, 216. o. L. még: Gorkov, Ju. A.: Gotovil li Sztalin uprezsdajuscsij udar protyiv Gitlera v 1941 g. In Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3., 43-44. o.; Gorkov, Ju. A.: Kreml. Sztavka. Genstab. Tver, 1995, 304. o.

⁶ L.: Meltyuhov, M. I.: Szovremennaja otyecsesztvennaja isztoriografija predisztorii Velikoj Otyecsesztvennoj vojni (1985-1995): a történelemtudományok kandidátusi tudományos fokozat elnyerésére készített disszertáció (07.00.09). Gosz. akad. szferi bita i uszlug. Moszkva, 1995, 144. o.; Meltyuhov, M. I.: Szovremennaja isztoriografija i polemika vokrug knyigi V. Szuvorova "Ledokol". In Szovjetszkaja isztoriografija, Moszkva, RGGU, 1996, 497. o.

⁷ L. pl.: Anfilov, V. A.: Beszszmertnij podvig. Moszkva, Vojenizdat, 1973, 157. o.

⁸ L.: Velikaja Otyecsesztvennaja vojna. 1941-1945. 1. k. Moszkva, 1998, 153-159. o.

⁹ Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12(1). k., Moszkva, Tyerra, 1993. 153-154. o.

¹⁰ Például V. A. Anfilov éppen így értékeli P. Sz. Klenov felszólalását és azt, hogy elmaradt rá a tanácskozás résztvevőinek reagálása. L. Anfilov, V. A: Nyezabivajemij szorok pervij. Moszkva, 1989. 18. o.; Anfilov, V. A.: Doroga i tragegyija 41-go goda. Moszkva, 1997, 131. o.

¹¹ Zsukov. G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. Moszkva, Vojenizdat,1974, 1. k., 230., 240. o.

¹² Vasziljevszkij, A, M.: Nakanunye 22 ijunyja 1941 goda (A. M. Vasziljevszkijjel, a Szovjetunió marsalljával 1965. augusztus 20-án készült kiadatlan interjú). In Novaja i novejsaja isztorija, 1992, no. 6., 8. o.

¹³ 1941 god. 2 kötetben, 1, k., 247. o.

¹⁴ A szerzők által használt "aktív védelem" kifejezés arról tanúskodik, hogy elképzeléseik szerint a főerők összevonásának idején a harccselekmények már folyamatban lesznek.

¹⁵ Ugyanott, 492-493. o.

¹⁶ L.: Szpravka ob operatyivno-sztratyegicseszkih igrah, provegyennih sz ucsasztnyikami gyekabrszkogo (1940 g.) szovescsanyija viszsego komandnogo szosztava RKKA. In Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12(1). k., Moszkva, Tyerra, 1993, 388-389. o.; L. még: Bobiljov, P. N.: Idézett mű. 7-8. o.

¹⁷ L.: Geraszimov: "Mobilizacija jeszty vojna…": Mobilizacionnaja gotovnoszty RKKA i nacsalnij period Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1999, no. 37. 9-10. o.

¹⁸ 1941 god. 2 kötetben, 2, k., Szerk.: L. Je. Resin és mások, Moszkva,1998. 227. o.; Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 117. o.

¹⁹ Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 120. o.

²⁰ L. Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1996, no. 4., 8. o.

²¹ L.: ugyanott, no. 3., 11. o.

²² Ugyanott, no. 2., 13. A Balti különleges katonai körzet tervének II.b és II.d pontjai ugyanolyan védelmi feladatokat írnak elő, mint a Kijevi és a Nyugati különleges katonai körzetek tervei. Ugyanott, no. 2., 9. o.

²³ Például G. I. Geraszimov úgy tekint a május 15-i "Tervezetek…"-re, mint a Tábornoki kar egyfajta válaszára a G. Isszerszon által felvetett problémára (l. Geraszimov, G. I.: "Mobilizacija jeszty vojna…": Mobilizacionnaja gotovnoszty RKKA i nacsalnij period Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1999, no. 37., 9-10. o.).

²⁴ L.: Mirovije vojni XX veka. 4. k., Moszkva, 2002, 201-202. o.

²⁵ Mi határozottan elutasítjuk a "támadó háború" fogalmának használatát a hódító, agresszív háború szinonimájaként, szemben azzal, ami V. A. Nyevezsin, M. I. Meltyuhov és néhány más szerző munkáiban megfigyelhető. Különösen V. A. Nyevezsinnél van ez így, aki már műveinek címével, mint "Szindrom nasztupatyelnoj vojni", "Igyeja nasztupatyelnoj vojni…", "Sztalinszkij vibor 1941 g. – oborona ili… lozung nasztupatyelnoj vojni?", "Szobiralszja li Sztalin nasztupaty v 1941 g.?", illetve a tanulmánygyűjteménnyel, amelynek részben szerzője, részben összeállítója volt – "Gotovil li Sztalin nasztupatyelnuju vojnu protyiv Gitlera?" -, elárulja magáról, hogy nem érti pontosan, vagy szándékosan nem vesz tudomást arról a különbségről, amely a támadást mint a hadsereg egyik tevékenységi módját elválasztja a támadó háborútól mint a hódító, agresszív háború szinonimájától. Nyilvánvaló, hogy amikor számos szerző a "támadó háború" kifejezést használja, akkor a fegyveres erők egyik ténykedési módozatára gondol, a háború céljainak kérdése pedig külön lapra tartozik náluk. L. pl. Kumanyev, G. A.-Skljar, E. E.: Do i poszle pakta. Szovjetszko-germanszkije otnosenyija v preddverii vojni. In Szvobodnaja miszl, 1995, no. 2.; l. még: Gorogyeckij, G.: Mif "Ledokola": nakanunye vojni. Moszkva, 1995, 293. o.

²⁶ A tény önmagában, bármennyire szíve szerint való volna is V. Szuvorov epigonjainak, nem szolgálhat bizonyítékként arra, hogy a Szovjetunió vezetésének szándékában állt a háború kirobbantása 1941 nyarán.

²⁷ L.: Visljov, O. V.: Pocsemu medlil Sztalin v 1941 g.? In Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no.1. 86-100. o.; no. 2. 70-96. o.; Visljov, Ov. V.: "…Mozset bity, voprosz jescse udalitszja mirnim putyom." In Vtoraja mirovaja vojna: Aktualnije problemi. Moszkva, 1995, 39-53. o.; Visljov, O. V.: Nakanunye 22 ijunyja 1941 goda. Moszkva, 2001; és mások.

²⁸ Zsukov, G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. 2. k. Moszkva, 1990, 29-30. o.

²⁹ L. pl.: Gorkov, Ju. A.-Szemin, Ju. N.: O haraktyere vojenno-operatyivnih planov SZSZSZR nakanunye Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. Novije arhivnije dokumenti. In Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 111. o.; Bobiljov, P. N.: K kakoj vojnye gotovilszja genyeralnij stab RKKA v 1941 godu? In Otyecsesztvennaja isztorija, 1995. no. 5., 13., 16.

³⁰ Anfilov, V. A.: Groznoje leto 41-go. Moszkva, Ankil-voin, 1995, 67. o.; Anfilov, V. A.: Doroga k tragegyii 41-go goda. Moszkva, 1997, 167. o.; Szvetlisin, N. A.: Krutije sztupenyi szugybi. Habarovszk, 1992, 57-58. o.

³¹ Velikaja Otyecsesztvennaja vojna. 1941-1945. Vojenno-isztoricseszkije ocserki. 1. k.: Szurovije Iszpitanyija. Moszkva, Nauka, 1998. 118. o.

³² V. A. Anfilov írja, hogy G. K. Zsukov hosszasan ecsetelte neki az 1941 januárjában folyt háborús-stratégiai játszmát, ő pedig ez alapján fejtette ki monográfiája kéziratában, hogy mit jelentett a "kékek" "halhatatlan hőstette" a "három megsemmisítő csapással", amivel lehetlenné tették a "pirosak" csoportosítását, magát a játszmát pedig úgy jellemezte, mint "a nagy honvédő háború elejének főpróbájá"-t (Anfilov, V. A.: Idézett mű. 55. o.; Anfilov, V. A.: Groznoje leto 41-go goda. Moszkva, 1995, 56-57. o.). Az 1940-es tanácskozásról és a játszma végkimeneteléről napvilágra került dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a játszma menete egészen más volt (l. Szpravka ob operatyivno-sztratyegicseszkih igrah, provegyennih sz ucsasztnyikami gyekabrszkogo [1940 g.] szovescsanyija viszsego komandnogo szosztava RKKA. In Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12[1]. k., Moszkva, Tyerra, 1993, 388-390. o.; Bobiljov, P. N.: Idézett mű; Ugyanő: Repetyicija katasztrofi. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993, no. 6., 33-34. o.).

³³ Zsukov. G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. Moszkva, 1990, 1. k., 324. o.; Szimonov, K. M.: Zametki k biografii G. K. Zsukova. In: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1987, no. 9., 53. o.

³⁴ D. Volkogonov: Triumf i tragegyija. 2. k., 1. rész, Moszkva, Izdatyelsztvo APN, 1989, 136. o.

³⁵ Horkov, A, G.: Grozovoj ijuny. Moszkva, Vojenizdat, 1991, 235. o.

³⁶ Szolniskov, Ju. Sz.: Po povodu sztatyji genyeral-polkovnyika Ju. A. Gorkova. In Novaja i novejsaja isztorija, 1994, no. 1., 240. o.

³⁷ Szudoplatov, P. A.: Raznije dnyi tajnoj vojni i gyiplomatyii. 1941 god. Moszkva, OLMA-PRESSZ, 2001, 216. o.

 

Az ázsiai társadalmakkal kapcsolatos eurocentrikus látásmód meghaladása az európai gondolkodásban mélyen gyökerező esszencialista és expanzionista, uralmi logika elvetését föltételezi. Csakis akkor érthetjük meg az ázsiai modernitást mint a civilizációk interakciójának eredményét, ha feltárjuk a valóságos történeti előfeltételeket és mozgásokat.

Ázsiában – miként Európában is – élénk vita van kibontakozóban az Egyesült Államok hatalmának ellensúlyozására képes regionális entitások kialakítása körül. A liberális globalizáció és az "új birodalmiság" – e két nyilvánvalóan különböző fogalom – immár a katonai szerződések, a gazdasági társulások és a nemzetközi politikai intézmények vezérfonalává vált. Együttesen olyan – a politikai, a gazdasági, a kulturális és a katonai szférát magában foglaló – globális rendszert alkotnak, amit "birodalomnak" vagy "neoliberális imperializmusnak" nevezhetünk.

Ellene az európai társadalmak a regionalizmus segítségével próbálnak védekezni. A német filozófus, Jürgen Habermas "Miért van szüksége Európának alkotmányra" c., cikkében¹ posztnacionális demokrácia megalkotására tesz javaslatot, amely három fő irányt követ: egy európai civil társadalom létrehozása, európai szintű politikai nyilvánosság kialakítása s olyan politikai kultúra megteremtése, amelyet az Európai Unió minden polgára magáénak vallhat.

Ami Kínát illeti, Peking néhány éve felvetette, hogy a "tíz plusz egy" formula jegyében csatlakozna a Délkelet-ázsiai Országok Szervezetéhez (ASEAN² ), amire Japán azonmód rákontrázott, s "tíz plusz hármas" formulára (Kína, Japán és Dél-Korea) tett javaslatot. 2002-ben az egyik japán hírügynökség arra hívta fel a figyelmet, hogy "amennyiben Ázsia egyesítésének üteme felgyorsul (…), a regionális egység keretében a Japán és Kína közti távolság érzete önmagától elhalványul majd. Egy, az ASEAN – Japán, Kína és Dél-Korea – vezetőit közös asztalhoz ültető konferencia, amely először teremt alkalmat regionális tárgyalásokra az Egyesült Államok nélkül, elvezethet a Franciaország és Németország közötti megbékélés ázsiai változatához".³

Amikor a tíz kelet-európai ország 2004. május 1-jén belépett az Európai Unióba, egy japán diplomata és egy indiai politológus kutató javasolta, hogy Kína, Japán és India legyenek a NATO ázsiai megfelelőjének pillérei.

Tisztázni kell azonban, hogy mit is értenek az ázsiaiak Ázsia fogalmán – ami egyszerre három kérdést is felvet. Először is, az "ázsianizmus" egyes aspektusai a XIX. századtól kezdve szorosan összefonódtak a nacionalizmus különféle válfajaival. Másodszor, az Ázsia-gondolat két egymással ellentétes fogalmat takart: a japán, kolonialista jellegű tervet "az ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről", illetve a szocialista és a nemzeti felszabadító mozgalmakon nyugvó, szocialista Ázsia koncepcióját. Kérdés, hogy a szocialista mozgalom összeomlása után s az ázsiaiság mibenlétének újrafogalmazása közepette mit lehet kezdeni ezen örökséggel. Harmadszor: ha meg kívánjuk haladni a nemzetállamiságot, akkor Ázsia újbóli "kitalálása" feltételezi, hogy a szupranacionális állam képzete a XIX. századi Ázsia-felfogás helyébe lépjen.

Ázsia eszméje valójában nem ázsiai, hanem európai fogalom. A XVIII-XIX. századi Európában a társadalomtudományok (a nyelvészet, a történelem, a földrajz, a jogfilozófia, az államelmélet, a fajok eredetének kutatása, a historiográfia és a politikai gazdaságtan) a természettudományokhoz hasonlóan gyors fejlődésen mentek keresztül, s közös eredményeik nyomán új világtérkép rajzolódott ki. Az Európáról és Ázsiáról formált képzetek integrálódtak a "világtörténelem" fogalmába.

Montesquieu, Adam Smith, Hegel és Marx (mások mellett) megalkották az Európával szembeállított Ázsia-képet, amelyet beillesztettek a történelemről formált teleologikus felfogásba⁴ , s amely így foglalható össze: többnemzetiségű ázsiai birodalmak versus európai monarchikus/szuverén államok; ázsiai despotizmus versus európai politikai és jogrendszerek; ázsiai (nomád és földművelő) termelési mód versus európai városi életmód és kereskedelem.

Minthogy az európai nemzetállam és a kapitalista világpiac expanziója a világtörténelem fejlettebb lépcsőfokának minősült, Ázsia a fejlődés alacsonyabb fokára soroltatott be. Az európai gondolkodásban Ázsia nem csupán földrajzi térség volt, hanem civilizáció, sajátos, az európai nemzetállammal szembeállított politikai, illetve az európai kapitalizmustól különböző társadalmi formával; átmeneti fázis a történelem nélküli és a történelmi állapot között. E szemlélet szabott keretet mind az európai értelmiségiek, mind az ázsiai reformerek és forradalmárok számára a világtörténelemről és az ázsiai társadalmakról való felfogásuk kialakításához, a követendő forradalmi vagy reformpolitika meghatározásához, illetve az ázsiai múlt és jövő értelmezéséhez. A XIX-XX. századi Ázsia-szemlélet része volt ama gondolkodásmódnak, amely egyetemessé emelte az európai modernizációt, s azonos narratív keretet nyújtott gyarmatosítóknak és forradalmároknak egyaránt.

Az európai beszédmód Ázsiát mint a világtörténet "kiindulópontját" mutatta be. Georg Wilhelm Friedrich Hegel például így írt: "A világtörténet keletről nyugatra megy: mert Európa teljességgel vége a világtörténetnek, Ázsia a kezdete." ⁵ "[…] a keletiek csak azt tudták, hogy egy ember szabad, a görög és a római világ, hogy néhány ember szabad, mi pedig azt, hogy minden ember magánvalósága szerint szabad…"⁶ A történelem első politikai formája – Hegel szerint – a despotizmus, a második a demokrácia és az arisztokrácia, a harmadik pedig a monarchia.

E felfogás a kérdéssel kapcsolatos európai megnyilatkozások filozófiai sűrítménye. Adam Smith a Nemzetek gazdagságában a mezőgazdaság és az öntözés közötti összefüggést elemezve Kínában és más ázsiai országokban, hangsúlyozza a kontrasztot a nyugat-európai várossal szemben, amelyet a manufaktúra és a kereskedelem jellemez. Smithnek a négy történeti stádiumról való meghatározása – vadászat, nomadizmus, földművelés és kereskedelem – megfelel a régiókról és a fajokról adott definíciójának. A skót közgazdász "az észak-amerikai bennszülött törzsek"-ről mint a "legalacsonyabb szinten, a legkezdetlegesebb viszonyok között élő vadász nemzetek" példájáról, a tatárokról és az arabokról mint "pásztorkodó, fejlettebb társadalmi állapotú nemzetek"-ről, illetve a régi görögökről és rómaiakról mint "még fejlettebb társadalmi állapotot" képviselő, földművelő nemzetekről ír.⁷ Hegel szemléletében mindezek a kérdések a politika és az állam kialakulásának szférájába tartoznak: a legalsó fokon a vadászó "fajok" helyezkednek el, minthogy a vadászatból és gyűjtögetésből élő közösségek oly kicsiny méretűek, ami a munka állam által megkövetelt specializációját lehetetlenné teszi. A világtörténelem leírásából Hegel egyértelműen kizárja (a vadászatból és gyűjtögetésből élő) Észak-Amerikát, s a történelem kezdetét Ázsiához köti. A történelmet Adam Smith a gazdasági vagy termelési sémák alapján, Hegel pedig a vallás, a civilizáció és az állam struktúrája szerint osztja fel. A politikai vagy a termelési rendszereket mindketten meghatározott térségekkel: Ázsiával, Amerikával, Afrikával, illetve Európával kapcsolják össze, s a történeti korszakolás viszonylatában helyezik el.

Amikor Marx kifejti a társadalmi-gazdasági rendszerek fejlődésének kérdését, négy történelmi lépcsőfokot különböztet meg (ázsiai, primitív⁸ , feudális és kapitalista). Az ázsiai termelési mód fogalom nála a hegeli és az Adam Smith-i történelemfelfogás szintézisének terméke. Perry Anderson szerint⁹ Marx az ázsiai termelési mód fogalmát olyan, az európai eszmetörténetben a XV. századtól kezdve jelen lévő, Ázsiával kapcsolatos általánosításokból merítette, mint a föld köz-, illetve állami tulajdona (Harrington, François Bernier, Charles de Montesquieu), a legitim kényszer hiánya (Jean Bodin, Montesquieu, Bernier), a jogrendszereket helyettesítő vallás (Montesquieu), az örökletes arisztokrácia hiánya (Machiavelli, Francis Bacon, Montesquieu), a rabszolgasághoz közeli társadalmi egyenlőség (Montesquieu, Hegel), az elszigetelt faluközösségek (Hegel), a mezőgazdaság iparhoz viszonyított túlsúlya (John Stuart Mill, Bernier), a történelem stagnálása (Montesquieu, Hegel, Mill) stb. Mindezeket az állítólagos ázsiai jellegzetességeket a keleti despotizmus inherens velejáróinak tekintették. E képzetek együttese az antik görög gondolkodás Ázsiáról folytatott vitáiban is megtalálható.¹⁰

Az ázsiaiak szemében a modern nacionalizmus az Ázsia-gondolat továbbra is meghatározó mozzanata maradt. A különféle nacionalista diskurzusok – a japán "hagyjuk el Ázsiát, s csatlakozzunk Európához" jelszó, az orosz forradalmárok "nemzeti autonómiája" vagy a kínai forradalmárok "pánázsianizmusa" – történeti szembenállásuk ellenére valamennyien a nemzetállam és a birodalom oppozícióján alapultak.

A japán nacionalista szlogen eredete Fukuzava Jukicsi (1835-1901) egyik rövid, 1885-ben megjelent értekezésére megy vissza. "Hagyjuk el Ázsiát!", hangzik a Kína-központú világgal s a konfuciánus politikával és ideológiával szakítani kívánó felszólítás. "Csatlakozzunk Európához!" – folytatódik: Japánt európai mintájú nemzetállammá kell tenni. […]

Másként fogalmazva: Japán azáltal, hogy leválik Ázsiáról, s a térségen belül újrateremti a civilizált és a barbár, a Nyugat és a Kelet dichotó­miáját, tudatára ébred nemzetállami mivoltának. Fukuzava kijelenti, hogy Japánnak nem csupán szembe kell fordulnia régi önmagával, hanem egy újfajta tengelyt is létre kell hoznia Ázsiában.

Ám a nemzetállam felé vezető út Japán számára valójában nem Ázsia "elhagyását" s az Európához csatlakozást jelentette, hanem az Ázsiába való belépést – az Európával történő konfrontálódás érdekében. A XX. század elején meghirdetett jelszó a "kelet-ázsiai térség közös gazdasági fellendítéséről" az ázsiai japán expanzió legitimálására szolgált. E gyarmati kontextus a magyarázata annak, hogy a legtöbb kínai értelmiségi miért viseltetik fenntartással ezzel a jelszóval szemben, s miért nem hivatkozik rá szívesen.

A nemzeti felszabadító mozgalmak – az orosz forradalom által képviselt szocialista eszmeiség visszhangjaként – egy új Ázsia-koncepciót munkáltak ki, amely mint a burzsoá nemzetállam ellen is harcot folytató, antikapitalista társadalmi mozgalom kezdettől fogva az internacionalizmushoz és az antiimperializmushoz vonzódott. Ugyanakkor a japán "hagyjuk el Ázsiát" teóriához hasonlóan, a nemzeti önrendelkezési jog eszméje is a nemzetállam versus birodalom kettősségében fogalmazódott meg.

Húsz esztendővel Fukuzava Jukicsi írásának megjelenése s nem sokkal a republikánus forradalom és a Kínai Köztársaság ideiglenes kormányának megalakulása (1912. január-február) után Lenin cikksorozatot közölt Ázsiáról.¹¹ A mai "Kína – írja – olyan ország, amely a politikai cselekvés lázában ég, heves társadalmi mozgalom és demokratikus felkelés színtere"¹² , s elítéli, hogy a civilizált, haladó Európa "a maga fejlett gépiparával, sokszínű kultúrájának gazdagságával és alkotmányaival" a burzsoázia szolgálatában "támogatja mindazt, ami ósdi, halálra szánt és középkorias". Lenin és Fukuzava ellentétes látásmódja valójában azon a közös gondolaton alapszik, hogy az ázsiai modernitás az európaiból fakad; jelentősége csakis az Európával való kapcsolatban – Ázsia státusától és sorsától függetlenül – nyer értelmet.

Történeti-ismeretelméleti értelemben nincs alapvető különbség Lenin forradalmi nézetei, illetve Smith vagy Hegel felfogása között. A kapitalizmus történetét egyik is, másik is az ősi Kelettől vagy Ázsiától a modern Európáig, a vadászattól, a nomadizmustól és a földműveléstől a kereskedelemig és az iparig ívelő, evolutív folyamatnak tekinti. Lenin Ázsiával kapcsolatos nézetei a világtörténelem hegeli felfogásából, a középkori, barbár és történelem nélküli Ázsiáról adott jellemzéséből fakadnak. Ez a gondolat – Hegel plusz a forradalom – találkozik a háromfokozatú: antik, középkori és modern történelmi fejlődés sémájával (feudalizmus, kapitalizmus és proletárforradalom vagy szocializmus), s nyújt a kapitalista korszakban egyfajta keretet – az időbeliséggel és a korszakolással kiegészülve – a világ más régiói történelmének megértéséhez.

Lenin érvelése – különös tekintettel a nacionalizmus és a kapitalizmus elválaszthatatlanságára – vezérfonal gyanánt szolgál a modern kínai nacionalizmus és az Ázsia-eszme közti kapcsolat megértéséhez. Szun Jat-szen¹³ a "nagy ázsianizmus" eszméjéről – 1924-es kobéi látogatása során – elmondott híres beszédében¹⁴ két Ázsiát különböztet meg: az egyik, amely a legrégebbi civilizáció megteremtője, s nem ismer független államokat, a másik pedig, amely most készül arra, hogy újjászülessen. Szerinte e megújulásnak Japán a kiindulópontja, amely felmondta az Európa által rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, s az első független ázsiai állammá vált. Szun Jat-szen üdvözli az orosz-japán háborúban aratott japán győzelmet: "Az oroszokkal szembeni japán diadal évszázadok óta az első győzelem, amit egy ázsiai nemzet egy európaival szemben elért […]. Valamennyi ázsiai nemzet ujjong, s kezd bizakodva tekinteni a jövőbe […]. Remélik, hogy legyőzik Európát, s függetlenségi mozgalmakat tudnak életre hívni […]. A nemzeti függetlenség reménysége megszületett Ázsiában."¹⁵

Immár nem csupán a konfuciánus kultúrkörhöz tartozó Kelet-Ázsiáról van szó, hanem a multikulturális Ázsiáról, amelynek egysége a szuverén államok függetlenségén alapul. "Valamennyi ázsiai nemzet": erre az együttesre törekszenek a nemzeti függetlenségi mozgalmak, s nem az európai nemzetállamok puszta utánzására. Szun Jat-szen meggyőződése, hogy Ázsia saját kultúrával és saját elvekkel bír, amit a "királyi út kultúrájának" nevez, s szembeállítja vele az európai nemzetállamok által követett "hegemón kultúra útját". Felfogása szerint Ázsia természetes egységét nem a konfucianizmus vagy bármely más homogén kultúra jelenti, hanem egy olyan politikai kultúra, amely különböző vallásokat, hiteket, nemzeteket és társadalmakat egyesít. A "nagy ázsianizmusról" vagy "pánázsianizmusról" vallott felfogása ellentétes a modern japán nacionalizmus "nagy kelet-ázsianizmus" eszméjével. Szocialista dinamikát rejt, amely szemben áll a kapitalizmussal és az imperializmussal, s új típusú internacionalizmus felé mutat.

A szocialista értékek és a kínai hagyományok közötti kapcsolat néhány kortárs kutatót az Ázsia-gondolat újraalkotására késztetett. Így Mizogucsi Juzo szerint az olyan kategóriák, mint az "égi princípiumok" (tianli) és a "köz/magán" (gong/szi) jelen volt Kína szellem- és társadalomtörténetében, a Szung-dinasztia uralkodásától (960-1279) egészen a Csing- (Mandzsu-) ház bukásáig (1911), s ez folyamatosságot teremt a modern kínai forradalom némely gondolata és a mezőgazdasági szabályozás elvei között. Az ázsiai kultúra ezen értékek mentén történő meghatározási kísérlete ellenállást és kritikát fejez ki a modern kapitalizmussal és kolonializmussal szemben.¹⁶ Mijazaki Icsiszada, a kyotói császári iskolához tartozó, kitűnő történész már az 1940-es években hozzálátott "a Szong-kori kapitalizmus kezdeteinek" tanulmányozásához, különös tekintettel a különböző régiókon belüli, nagy távolságú összeköttetések történetére. Szerinte azok, "aki a történelmet a Szong-dinasztiától kezdve a modernitás nekilendüléseként értelmezik, eljutott ahhoz, hogy a modern nyugati történelmet a modern kelet-ázsiai történeti fejlődés fényében vizsgálja"¹⁷ . A kelet-ázsiai modernitásról vallott elmélete egybecseng a japán "nagy kelet-ázsiai térség" eszmével, ez azonban nem csökkenti elemzésének éleselméjűségét. Mint világtörténelemben gondolkodó kutató, Mijazaki rámutat, hogy a Nagy-csatorna megépítése, a nagyvárosok fellendülése és egyes árucikkek – mint a fűszerek vagy a tea – teremtették meg a kapcsolatot az európai és az ázsiai kereskedelmi hálózatok között. A mongol birodalom terjeszkedése, amely elősegítette az európai és ázsiai művészet és kultúra közti kapcsolatokat, nemcsak a kínai és az ázsiai társadalmak belső viszonyait módosította, hanem szárazföldi és tengeri összeköttetést is teremtett Európa és Ázsia között.¹⁸

Amennyiben az "ázsiai modernitás" politikai, gazdasági és kulturális jellegzetességei már a X. vagy a XI. században megjelentek – három-négy évszázaddal azelőtt tehát, hogy hasonló jegyek Európában megfigyelhetők lettek volna -, kérdés, vajon a két "világ" történeti fejlődése párhuzamosan vagy egymással összekapcsolódva ment-e végbe. Mijazaki úgy véli, hogy Kelet-Ázsia s főként Kína nemcsak piacot és eszközöket nyújtott az ipari forradalom számára, hanem a francia forradalomban testet öltött humanizmus előmenetelét is táplálta. "Az európai ipari forradalom – fejti ki – egyáltalán nem csupán Európát érintő történelmi fejlemény volt, amennyiben nemcsak gépesítésről volt szó, hanem a társadalomszerkezet egészére kiható változásról. Hogy [az ipari forradalom] végbemehessen, ehhez a burzsoázia megerősödésére volt szükség, s ehhez nélkülözhetetlen volt a Kelet-Ázsiával folytatott kereskedelemből származó tőkefelhalmozás. A gépek működtetéséhez nemcsak energiára volt szükség, hanem nyersanyagra – gyapotra is. A nyersanyagot és a piacot valójában Ázsia biztosította. Ha nem létezett volna összeköttetés Kelet-Ázsiával, az ipari forradalomra aligha kerülhetett volna sor."¹⁹

A világmozgás az a folyamat, ahogyan a sokféle "világ" kommunikál és harcol egymással, egymásba hatol, s alakítja egyik a másikat. Ezért amikor a[z említett ázsiai] történészek Ázsiát a világméretű érintkezésben elhelyezték, ráébredtek, hogy a modernitás az egyes társadalmak viszonylatában nem határozható meg, hanem csakis úgy, mint a különböző régiók és civilizációk interakciójának eredménye. Ebben az értelemben a [hagyományos] Ázsia-gondolat érvényét veszti, mert nem valamilyen független entitásról, s nem is kapcsolatok együtteséről van szó. Ázsia ilyen újrameghatározása, ahol tehát a földrész nem a lineáris[an felfogott] világtörténelem kezdete, s nem is a vége, nem autark alanya, s nem is alárendelt tárgya, lehetőséget kínál a világtörténelem újradefiniálására. Ez pedig el kell vezessen az Európa-eszme felülvizsgálatához is, minthogy Európa [eddigi] önképe alapján immár nem lehetséges képet alkotni Ázsiáról.

Az Ázsiára vonatkozó, már említett képzetek feltárják a [hagyományos] Ázsia-gondolat kétértelműségét és ellentmondásosságát. E szemlélet egyszerre kolonialista és antikolonialista, konzervatív és forradalmi, nacionalista és internacionalista. Európai gyökerű, s maga is alakítja Európa önmagáról alkotott képét. Szorosan összefonódik a nemzetállam kérdésével, és egybeesik a birodalmi látásmóddal. Ez egy Európával szembeállított civilizációfogalom s meghatározott geopolitikai viszonylatokba ágyazott földrajzi kategória. Amikor a mai Ázsia politikai, gazdasági és kulturális függetlenségét vizsgáljuk, komolyan számot kell vetnünk azzal, hogy az Ázsia-kép csúsztatások, kétértelműségek és ellentmondások közepette fogant. Másként nem tudunk túllépni e csúsztatásokon s meghaladni ezeket az ellentmondásokat, csak ha megragadjuk az őket életre hívó, sajátos történeti viszonyokat.

Az eurocentrikus látásmód kritikája nem valamiféle Ázsia-központúságot, hanem az uralom egocentrikus, kizárólagos és expanzionista logikájának elvetését kell jelentse. Nem érthetjük meg az ázsiai modernitás jelentőségét, ha elfeledkezünk az említett történeti előfeltételekről és mozgásokról. Az Ázsiával kapcsolatos újfajta képzeteknek túl kell lépniük a XX. századi szocialista és nemzeti felszabadító mozgalmak céljain és elgondolásain. A jelen történelmi feltételek közepette e reprezentációk azokra a történeti célkitűzésekre kell irányuljanak, amelyeket ezen mozgalmak nem valósítottak meg. A cél nem egy új hidegháború életre hívása, hanem a régi felszámolása, annak egész örökségével egyetemben. A feladat nem a gyarmati viszonyok visszaállítása, hanem a kolonializmus maradványainak felszámolása, illetve az, hogy megakadályozzuk születőfélben lévő formáinak kifejlődését.

Ázsia kérdése ilyenformán nem csupán a földrajzi értelemben vett Ázsiát érinti, hanem a "világtörténelem" egészét. Az "ázsiai történelem" újragondolása a "világtörténelem" újrafogalmazásának követelményét is felveti, és azt, hogy túllépjünk a XIX. századi "új birodalom" rendjén s annak logikáján.

 

Jegyzetek

 

¹ "Why Europe Needs a Constitution", New Left Review, nº 11, 2001.

² Az ASEAN-t 1967-ben öt állam: Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld alapította, majd hozzájuk később másik öt állam csatlakozott: Kambodzsa, Laosz, Vietnam, Brunei és Myanmar.

³ Busho Nishikyo: "A Japán, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország közti kapcsolatok a XXI. századi kínai stratégia felől nézve" (japánul), Seikai Shuho, Tokió, 2002. február 12.

⁴ Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai előszavában úgy vélekedett, hogy "a modern polgári termelési mód […] a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszaka". MEM 13. k. 7. o. Az előszót Marx életében azután nem adták ki újra. Marx 1877-ben megjegyezte: nem kellett "történelmi vázlatomat a kapitalizmus nyugat-európai keletkezéséről […] átalakítani valami történelemfilozófiai elméletté a fejlődés általános útjáról, amelyet végzetszerűen meg kell tennie minden népnek, bármilyen történelmi viszonyok között éljen is […] MEM 19. k. 112. o.

⁵ G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 192. o.

⁶ Uo. 43. o.

⁷ Adam Smith: …(magyar nyelven: A nemzetek gazdagságáról, Budapest, 1959.)

⁸ Sic! Marxnál valójában ázsiai, antik, germán és kapitalista formákról van szó (a ford.).

⁹ Perry Anderson: Lineage of the Absolute State, Verso, London, 1979, 472. o.

¹⁰ Számot ad Smithnek és a skót közgazdasági iskolának Hegelre és Marxra gyakorolt jelentős hatásáról Ázsiával kapcsolatban.

¹¹ "Demokrácia és narodnyikság Kínában" (1912), LÖM 21. k. 384-390. o., "Ázsia ébredése" (1913), LÖM 23. k. 145. o., "A maradi Európa és a haladó Ázsia" (1913), LÖM 23. k. 167. o.

¹² "Ázsia ébredése", LÖM 23. k. 145. o.

¹³ Szun Jat-szen (1866-1925) az I. Kínai Köztársaság elnöke.

¹⁴ Szun Jat-szen összes művei (kínaiul), Peking, 1986. 401-409. o.

¹⁵ Uo. 402.

¹⁶ Vö. Mizogucsi Juzo: A kínai gondolkodás (japánul). Tokió, 1991; uő: Fordulópontok és megrázkódtatások a premodern kínai gondolkodásban (japánul). Tokió, 1980.

¹⁷ Mijazaki Icsiszada: Kelet-Ázsia modern korszaka (japánul), Oszaka, 240. o.

¹⁸ Uo. 151-157. o.

¹⁹ Uo. 238. L. még Philipp S. Golub: "Retour de l'Asie sur la scène mondiale". Le Monde diplomatique, 2004. október.

 

(Fordította: Lugosi Győző)