A tanulmány a csecsen-orosz háború történeti vázlatát nyújtja. E háború – szemben a közvélekedéssel és a mainstream szakirodalommal – gazdasági, politikai-területi és szociális célokért folyik, s eredetét tekintve a rendszerváltás terméke. A nyersanyagok – főként a kőolaj – és a kereskedelmi utak ellenőrzése az oligarchák különböző csoportjait a mai napig izgalomban tartja Csecsenföldön, miközben az emberek azt képzelhetik, valaminő etnikai háború szenvedő részesei vagy tanúi.

Bevezetés

 

A Szovjetunió széthullása kétségtelenül a második világháború utáni történelem legfontosabb eseménye volt. Gyakran hangzik el, hogy a Szovjetunió széthullása vértelenül, békésen ment végbe, szemben a jugoszláv eseményekkel. Valójában nagyon sok áldozata volt (van): a több százezer menekült; azok az emberek, akiket etnikai hovatartozásuk miatt űztek el otthonukból; az állampolgárságuktól, emberi jogaiktól megfosztott százezrek (éppen az EU-n belül); a kibontakozó terrorizmus ártatlan áldozatai; a szociális áldozatok milliói. És a háborúk áldozatai: a posztszovjet térség formálódását nem egy fegyveres konfliktus kísérte: Grúziában (abház-grúz, oszét-grúz, 7000 halott, 200 000 menekült); Azerbajdzsánban (örmény-azerbajdzsán); Moldovában (román-szláv, 800 halott, 120 000 menekült); Tádzsikisztánban (100 000 halálos áldozattal és 600 000 menekülttel járt a polgárháború); és végül az Orosz Föderáció területén (ingus-oszét összecsapás, 600 áldozat, több mint háromezer felgyújtott ház; vagy a moszkvai 1993. őszi események, több száz halott).¹ Ez volt hát a Szovjetunió vértelen, békés felbomlása. Azonban a posztszovjet térségben az egyik legsötétebb ügy a két csecsen háború (1994-1996, 1999-2000) volt.

Úgy véljük, a csecsen konfliktus értelmezése elválaszthatatlan a Szovjetunió széthullásától. A csecsen konfliktusnak geopolitikai eredői is vannak, amelyek végül is hozzájárultak a posztszovjet "új rend" konszolidáláshoz. A csecsen konfliktus története szorosan összefügg az új Oroszország formálódásának történetével, a potenciális veszélyforrásként megjelenő etnikai ellentétekkel, az új elit kialakulásával, a szovjet államvagyon magánkézbe kerülésével (ezek már, mondhatni, kriminalisztikai eredők). Egyszóval: a csecsen konfliktus gyökerei legalább annyira Moszkvában keresendők, mint Groznijban, történeti értelemben a rendszerváltás következménye, öröksége. A csecsen háború egy kegyetlen és paradox politikai játszmának tekinthető. Kegyetlen, mert százezrek szenvedtek miatta, paradox, mert talán éppen ez segített a még nagyobb vérontás elkerülésében.

 

A történelmi múlt – adatokban

 

A csecsenek (a hozzájuk nyelvileg-kulturálisan legközelebb álló ingusokkal együtt) a Kaukázus ősi népei közé tartoznak. Ennek ellenére a XVI-XVII. század előtt alig van róluk írott adat. Önelnevezésük nahcso (t. sz. nahcsij). Az ingusoknak és csecseneknek közös önelnevezésük is van (vajnah). A csecsenek szunnita-muzulmánok, ám nem túl régóta. Első csoportjaik ugyan már a XVI. században felvehették az iszlámot, ám az iszlamizálódás hosszú folyamat volt, amely a XVIII. század egészére kiterjedt. A preiszlám, pogány hitvilág elemei szépen kimutathatóak a csecsen folklórban.² Éppen ezért óvatlanság lenne túlértékelni főként az iszlám fundamentalizmus befolyását a hagyományos csecsen kultúrában. A csecsenek néprajzilag, főként ami az életmódot illeti, megosztottak (ún. "hegyvidéki" és "síksági" csecsenek). A "síksági", azaz a Tyerek völgyében élő csecsenek nagyobb településeken laknak, s hagyományos kapcsolataikban kevésbé elzárkózóak, mint hegyvidéki társaik.³ Csecsenföld csak 1859 óta Oroszország része, azaz ekkor tagolták be az orosz közigazgatásba. 1917 után létrehozták a Csecsen Köztársaságot, ehhez csatolják 1934-ben az Ingus Köztársaság egy részét (a másik Észak-Oszétiához kerül), s így jött létre a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság.

1944. február 23-29. között (tehát nem egészen egy hét alatt!) a Csecsen-Ingus Köztársaság 478 479 lakóját deportálták (91 250 ingust és 387 229 csecsent). A deportálást irányító Lavrentyij Berija jelentése szerint az akció ellenállás nélkül zajlott (közben 2016 embert tartóztattak le szovjetellenes tevékenység miatt). A deportáció célpontjai Kazahsztán és Kirgizisztán voltak. Kazahsztánba 302 526 csecsent és ingust telepítettek, Kirgizisztánba 62 583 csecsent és ingust. Berija jelentése alapján a deportálás során 1272 ember halt meg, 56 csecsemő született, 285 embert kellett kórházba küldeni. A repressziók a Vörös Hadseregben szolgáló csecseneket is érintették, a tiszteket utasították, hogy a csecseneket küldjék az alma-atai deportálóközpontba. Sok tiszt ellenszegült a parancsnak, átírták a katonák nevét vagy nemzetiségét, s így néhányan megmenekültek (pl. M. Viszaitov, a Szovjetunió hőse, felderítő). Lavrentyij Berija a deportálás lebonyolításáért megkapta a Szuvorov-érdemrend I. fokozatát. A deportálás (kollektív büntetés) oka: 1942 őszén, a front közeledtével a német felderítés felvette a kapcsolatot a csecsenekkel. A csecsenek 1942 októberében fegyveres felkelést indítottak a Satojevszki, Cseberloevszki, Itum-Kalinszki, Nedenszki, Galancsozsszkiji kerületekben. Még előzőleg a csecsenek és ingusok közül viszonylag sokan dezertáltak a behívás elől: míg 1941 augusztusában a behívott 8000 ember közül 719-en szöktek meg, 1942 márciusában a behívott 14 576 ember közül már 13 560 nem jelent meg. A dezertálók hegyekbe menekültek, és bandákba tömörültek, ők váltak a fegyveres felkelés "kemény magjává". 1943-ban a Vörös Hadsereg NKVD tisztogató akciója vetett véget a felkelésnek, ennek során több ezer embert állítottak elő, és elfogtak 27, a csecseneknél rejtőző német ejtőernyőst.⁴ 1944. március 7-én felszámolják a Csecsen-Ingus Köztársaságot, területének egy részét Oszétiához csatolják A csecsenek és ingusok 1956-57 folyamán térhettek vissza őseik földjére, helyreállítják a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaságot. A visszatelepülés nem volt konfliktusmentes: 1957-ig összesen 77 000 új telepes (oroszok, ukránok, avarok, vlachok) költözött be a csecsenek házaiba, s mindez súrlódásokhoz vezetett.⁵

A 60-as évektől kezdődő világméretű muzulmán népességrobbanás Csecsenföldet is elérte. Míg 1970-ben 612 674 csecsen élt a Szovjetunióban, 1989-ben már 958 309 (ebből 734 ezer a Csecsen Köztársaság területén).⁶ 1989-ben a Csecsen-Ingus Köztársaság nemzetiségi összetétele a következő volt. A köztársaságnak 1 270 429 lakosából 734 501 csecsen (57,81%), 293 771 orosz (23,12%), 163 762 ingus (12,89%), 14 824 örmény (1,16%).⁷ A csecsenek főként a falusi népességet alkották, az oroszok dominánsan városlakók voltak. Maga a főváros, Groznij is orosz többségű volt, a lakosság 55,8%-a (222 086) orosz volt, ezzel szemben a csecsenek aránya 30,5% (121 350), az ingusoké 5,4% (21 346 fő). Az oroszok főként a nehéziparban dolgoztak, a csecsenek a könnyűiparban és a kereskedelemben. Viszont az értelmiségi elit csecsen volt (szemben a közép-ázsiai fővárosokkal, ahol az "írástudók" jelentős része az oroszok közül került ki). Az oroszok jelentős része 1991 után elhagyta Groznijt.⁸

A csecsenek jellemzése során gyakorta találkozni felettébb romantikus elemekkel. Egyesek a csecsenek állítólagos vérszomjasságát, évszázados sérelmeket vérbosszúval törleszteni akaró lelki alkatát hangsúlyozzák. Mások pozitív értelemben misztifikálnak: kérlelhetetlen, szabadságszerető kis hegyi népként láttatják a csecseneket, amely igazságos harcát vívja elnyomóival. A legtöbben e két megközelítést egyszerre képviselik. Ezek valójában olyan nézetek, amelyeket – Edward Said nyomán – orientalista szemléletmódnak lehet nevezni.

Valójában a csecsenek teljesen normális emberek, akik végre-valahára szeretnének békében élni. A rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkeztethetően a csecsenek többsége mindig is elutasította a konfliktusos politikát, a radikális-militarista iszlámot, a háborút. Ha a '90-es évek elején a csecsen társadalom többségében volt is őszinte akarat a függetlenség kivívására, ezt ma már felülmúlja a normális élet akarásának vágya. A mindenáron (tehát konfliktus árán is) függetlenségpártiak aránya nem lehet több az összlakosságon belül, mint 10%. A csecsenföldi választásokon mindig az a jelölt győzött, aki a Moszkvával való együttműködést szorgalmazta: 1997. januárban Aszlan Maszhadov 60%-ot kapott, 2003 októberében Ahmed Kadirov 81%-ot, 2004 augusztusában Alu Alhanov 73%-ot.

 

A felbomlás eseménye

 

A Szovjetunió széthullásával Csecsenföldön is megkezdődött a függetlenségi mozgalom. Ez lényegét tekintve ekkor még nem különbözött a Szovjetunióban észlelhető más hasonló mozgalmaktól (tatár, abház, oszét, tuvai stb.). A csecsen függetlenségi mozgalom motorja az OKCSN nevű szervezet (Obscsenarodnij Kongressz Csecsenszkogo Naroda, a Csecsen Nép Össznépi Gyűlése) volt. Ennek 1990. november 23-i ülése hitet tesz a Csecsen Köztársaság szuverenitása, a csecsen nyelv, kultúra, történelem ápolása, felélesztése mellett. Az OKCSN programja hangsúlyozottan világi nacionalista. A szervezet elnökévé 1990. december 1-jével Dzsohar Dudajevet választják. Dzsohar Dudajev 1944-ben született kazahsztáni deportációban, családja 1957-ben tért vissza Csecsenföldre. Beszél csecsen, orosz, kazah, üzbég, ukrán, kicsit észt nyelven. A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) tagja. Afganisztáni veterán, I. osztályú pilóta. Afganisztánban szőnyegbombázásokban is részt vett. Elismert tiszt, kiváló katona. A Vörös Zászló és a Vörös Csillag Érdemrend tulajdonosa, a Szovjetunió mellett Afganisztán Népi Demokratikus Kormánya is kitünteti, igazi szovjet karrier az övé. A felesége orosz. A 80-as évek végén Észtországban, Tartuban szolgált. Itt felvette a kapcsolatot az észt szeparatista mozgalmakkal⁹ .

Dudajev 1991 márciusában az OKCSN elnökeként kijelenti, hogy a Csecsen Köztársaság szuverén, és hogy a hatalom az OKCSN kezébe megy át. Mivel ekkor még funkcionált a parlament (Verhovnij Szovjet, VSZ), Dudajev e lépése önkényesnek tekinthető, lényegében puccs­ról van szó. Ezt követően Csecsenföldön kettős hatalom alakult ki, de egyáltalán nem etnikai alapon. Az augusztusi puccs idején Dudajev Jelcint támogatta. Ezt követően Moszkvából megerősítették pozícióját Csecsenföld élén. Ez időben azonban Dudajev bátyja révén már közel került a mohamedán radikális tanokhoz. A puccs idején, már 1991. augusztus 22-én alakult meg a csecsen Nemzeti Gárda, amely elfoglalta Groznij adminisztratív épületeit. Szeptember 7-én Dudajev fegyveresei szétkergetik a köztársasági parlamentet. Ennek során 40 képviselőt megvernek, egy képviselő pedig életét veszti, miután (mintegy a prágai 1618 mintájára) kihajítják az ablakon.¹⁰ Október elején elfoglalják a grozniji KGB-épületet. Moszkva semmit nem reagál, sőt úgy tűnik, Dudajev továbbra is élvezi a bizalmat: pozitív alakként tűnik fel a tv-képernyőkőn, híradókban a jelcini "zavaros időknek" megfelelően.¹¹ Az OKCSN október 9-én kikiáltja Csecsenföld függetlenségét. Október 27-én választásokat tartanak a köztársaságban, amelyen Dudajev győzelmet arat úgy, hogy a szavazatok 85%-át szerzi meg – de 10%-os részvétel mellett. A 360 választókörzet közül mindössze 70-ben zajlottak le a választások. Az ingusok bojkottálják a választásokon való részvételt, és Moszkva sem ismeri el azok eredményét – ez már a visszafordíthatatlan szakadást jelzi előre. Dudajev mégis kap üdvözlő táviratokat – néhány függetlenedni kívánó szovjet tagköztársaságból.¹² Ősszel már a grozniji rendőrség is Dudajev pártjára állt. Dudajev a hozzá közel álló embereket ülteti a kulcspozíciókba (M. Ahmadov lesz a parlament elnöke, Z. Jandarbijev parlamenti bizottsági elnök, Biszlan Gantamirov Groznij polgármestere). Moszkva november 7-ével rendkívüli állapotot hirdetett ki a köztársaság területén. Dudajev ekkor már keményen oroszellenes. November 9-én a Kaukázus népeit Oroszország elleni harcra szólítja fel. Ugyanezen a napon történik az első terrorakció, mintegy előre jelezve a későbbieket. 3 csecsen terrorista eltéríti a Minyeralnije Vodi-Jekatyerinburg között közlekedő TU-154-es repülőgépet, amely végül Ankarában landol. Dudajev november közepén a kormány fejének nyilvánítja magát, és kijelenti, hogy csak azután tárgyal Oroszországgal, miután az elismerte Csecsenföld függetlenségét.

Az eseményekkel párhuzamosan már 1991 őszén megkezdődik a szovjet (orosz) hadsereg csapatainak kivonása Csecsenföldről. Októberben Samil Baszajev emberei – nőket és gyerekeket maguk előtt hajtva – blokád alá veszik a katonai létesítményeket.¹³ Pavel Gracsov védelmi miniszter 1991 decemberében Groznijba érkezett, és négyszemközt tárgyalt Dudajevvel.¹⁴ 1992 márciusában írja alá Gracsov azt a dokumentumot, miszerint a Csecsen Köztársaság területén lévő hadi felszerelés 50%-át át kell adni Dudajevéknek. Az e lépés miatt bírált Gracsov még ezt a megállapodást sem tudja realizálni. A fegyverzet mintegy 30%-a egész egyszerűen "eltűnik".¹⁵ Dudajevéknak összesen a haditechnika mintegy 80%-át sikerült megszerezni, köztük tankokat és nehézfegyverzetet.¹⁶ Dudajevnek a hatalomátvétele után megkezdődik a köztársaság iszlamizálása. Lefejezik a nem radikális iszlám, régi csecsen értelmiséget.

1992 márciusában kihirdetik Csecsenföld (Csecsen Köztársaság Icskéria) alkotmányát. Ez nagyrészt megegyezik Tatarsztán alkotmányával (a Csecsen Köztársaság "szuverén demokratikus állam"). Dudajev puccsal megszerzett hatalma ingatag, és nem terjed ki a köztársaság egész területére. 1992 elején már masszív ellenzéki tüntetések zajlanak Groznijban, ezért március 31-én Dudajev rendkívüli állapotot rendelt el. Az új Icskériában már nem vesznek részt az ingusok, 1992 júniusában a Csecsen-Ingus Köztársaság egykori ingus területeiből ismét megalakul az Ingus Köztársaság (viszont nem kapja vissza az Oszétiához tartozó egykori területeket, és ez későbbi konfliktusok forrása).

A Dudajev-ellenes ellenzék "élcsapata" a helyi orosz lakosság, amely folyamatosan tüntet és sztrájkol: fő követelésük, hogy a Csecsen Köztársaság maradjon az Orosz Föderáció része. A Csecsenföldön élő kozákok megalakítják a Tyereki Kozák Autonóm Körzetet az Orosz Föderáció részeként, és bejelentik, hogy készek fegyvert is fogni ezért.¹⁷ A csecsenföldi orosz lakosság szüntelenül jogsértésekről számol be, az elnökhöz fordulva nyílt levelekkel. 1994 májusában a Szunzsenszki kerület lakói Borisz Jelcinhez írott levelükben zaklatásokról, fegyveres rablásokról (többnyire gépjárműveket és jószágot lopnak), verésekről, gyilkosságokról számolnak be.¹⁸ Az orosz kormány csak 1994. július 29-én reagál, megfenyegetve a Csecsen Köztársaságot, hogy ha bármilyen nemzetiség ellen repressziók lesznek, úgy az Orosz Föderáció az Alkotmány szellemében kénytelen megvédeni az orosz állampolgárok jogait.¹⁹ Októberben a kozák falvak lakói adnak be panasziratot a Groznijban is elkövetett gaztettekről: rablásokról, saját szüleik szeme láttára agyonlőtt emberekről.²⁰ Dudajev alatt az orosz lakosság tömegesen menekült: 1992-1994 között 83 380 ember hagyja el Csecsenföldet, ennek több mint 80%-a (68 073 fő) orosz.²¹ A fenti dokumentumok ugyanakkor nem nyílt etnikai (csecsen-orosz) konfliktusról beszélnek, s az orosz lakosság menekülése mögött egzisztenciális (az oroszok túlnyomó többsége a tönkrement nehéziparban dolgozott), kulturális (az oroszok többsége jövevény volt, és kevéssé integrált) okok keresendők. Csecsenek maguk is menekültek, Moszkvában jelentős csecsen diaszpóra alakult ki. S Dudajev bandái a csecseneket sem kímélik, 1994. szeptember 1-jén úgy feldúlják Urusz-Martan városát, hogy egy helybeli szerint "ezt a nép megbocsátani nem tudja"²² .

Csecsenföld, ahol – látszólag legalábbis – nem érvényesült Moszkva hatalma, a nemzetközi bűnözés, kábítószer- és fegyverkereskedelem egyik központjává vált. A grozniji repülőtér a világ heroinkereskedelmének egyik legnagyobb elosztó központjává lett. Ide érkeztek az "Arany Háromszögből" (a Mekong vidékéről) és az "Arany Félhold" (Afganisztán és Pakisztán) területéről az illegális, kábítószerrel megrakott repülőjáratok.²³ Westernfilmekbe illő vonatrablások zajlanak: 1993-ban 559 vonatot támadnak meg, és 4000 vagonnyi rakományt rabolnak el. 1994 első felében 459 vonatszerelvényt fosztottak ki a köztársaság területén. A hamis pénz előállításának a Csecsen Köztársaság lett a központja, 1991-1994 között 10 trillió hamis rubelt nyomtattak, amit Oroszországban terítettek.²⁴ A Csecsen Köztársaságban fontos olajlelő helyek voltak, ám még ennél is fontosabb, hogy Groznijban van Oroszország egyik legnagyobb olajfinomító központja. Icskéria 1991-92-ben 25 milliárd dollár értékben adott el (nem utolsósorban Oroszországból származó) olajat, ám ez a pénz nyomtalanul eltűnt. A Dudajev-féle csecsen vezetésben tényleges bűnözők is helyet kaptak. Ezek jórészt a 80-as években Moszkvában formálódó (és az 1993-94 folyamán a "nagy bandaháborúban" felőrlődő) csecsen maffiából verbuválódtak. E csecsen maffiacsoport (nemegyszer börtönviselt) tagjai később feltűnnek a Dudajev vezette Csecsen Köztársaság Icskéria adminisztrációjában. Például Mavladi Udugov, későbbi információs miniszter (erőszakos cselekmények miatt elítélt), Juszup Szoszlanbekov későbbi parlamenti elnök (rablásért állt bíróság előtt), Ramadan Nabruzov, későbbi külkereskedelmi miniszter, bűnöző csoportok vezetője.²⁵ Mozs-Ahmed Nuhajev, Dudajev pénzügyeinek koordinátora szintén a 80-as évekbeli moszkvai alvilág nevezetes alakja volt.²⁶

A köztársaságban összeomlik az iskolarendszer, Groznijon kívül nincs oktatás. A csecsenföldi és különösen a grozniji kulturális élet, amely a 70-es, 80-as években híres és virágzó volt (3 színház, 300 művelődési ház, 1000 könyvtár, 18 újság: ebből 8 csecsen, 7 orosz, 3 ingus nyelven), megsemmisül. A köztársaság oktatási minisztériuma minden kapcsolatot megszakít Moszkvával. Dudajev kijelenti, hogy a csecsen lányoknak nem kell iskolába járni, s a fiúknak is bőven elég négy osztály. Szisztematikusan felszámolják az értelmiséget, megszüntetik az ingus színházat, a 300 kultúrházból csak 14-nek engedélyezik a működését, kemény cenzúrát vezetnek be. A tömegkommunikációs eszközök a vallásos propagandát erőltetik.²⁷

A Dudajev-féle Csecsen Köztársaságnak nemcsak az oroszok voltak ellenzői, hanem a csecsenek többsége is: a csecsen gazdaság romokban hever, a munkanélküliség meghaladja az 50%-ot. 1993 tavaszán Dudajev-ellenes tömegmegmozdulásoktól hangos Groznij. Ezek egész április és május folyamán zajlanak. A csecsen elnök áprilisban szétkergeti a parlamentet és a grozniji városi gyűlést. Májusban a köztársaság Alkotmánybírósága törvénytelennek nevezi Dudajev rezsimjét, s kijelenti: "A Csecsen Köztársaság (CSK) elnöke durván megsértette a CSK Alkotmányának alapvető normáit. Önkényes határozatával, amellyel magát ruházta fel korlátlan hatalommal, a CSK elnöke törvénytelenül ragadta magához a törvényhozó hatalmat. A CSK elnöke nyíltan megsérti a CSK alkotmányát."²⁸ Erre válaszul Dudajev feloszlatja az Alkotmánybíróságot. Magában az OKCSN-ben is elégedetlenséget váltott ki a Dudajev által vitt fundamentalista iszlám irányvonal, velük 1993 júniusában számolnak le: az OKCSN nem lojális vezetőit eltávolítják. Dudajev leghűségesebb csapatát az ún. "abházok" alkották, azaz azok a csecsen harcosok, akik Abháziában szereztek harci tapasztalatokat 1992-ben, az abház-grúz konfliktusban (az abházok oldalán a grúzok ellen). 1993. június 5-én népszavazásnak kellett volna lennie Csecsenföldön, az elnök (Dudajev) iránti hűségről, ám az "abházok" a megelőző napokban megszállták az adminisztráció épületeit, feldúlták a szavazóköröket, megöltek 50 embert, 150-et megsebesítettek, és így a népszavazás elmaradt.²⁹ Augusztusban Groznijban már fegyveres összecsapások voltak a dudajevista és csecsen ellenzéki erők között, merényletet is megkíséreltek Dudajev ellen. Az év második felében Csecsenföld a polgárháború posványába sodródott. Dudajev legkomolyabb ellenfele az ellenzéki erőket egyesítő Umar Avturhanov volt. 1993. december 16-án alakul meg a Csecsen Köztársaság Ideiglenes Tanácsa Avturhanov vezetésével. Ugyanezen a napon Borisz Jelcin orosz elnök elrendeli Csecsenföld határainak lezárását. A csecsen ellenzék a köztársaság északi területein rendezkedett be, a Tyerek mentén, ahol a lakosság hagyományosan inkább lojális Moszkvához. Itt formálisan az orosz alkotmány működött. A csecsen ellenzékhez Dudajev régi harcostársai is csatlakoztak, például Ruszlan Labazanov, Dudajev volt személyes testőre (1995 őszén végeznek vele) vagy Gantamirov grozniji polgármester.

Az események 1994 közepén aktivizálódnak ismét. 1994. június elején a tyereki kerületben gyűlést tartottak a csecsen vezetők. A csecsen területek 2/3-ának küldöttsége vesz ezen részt. Dudajev távozását és új választások kiírását követelik. 1994. július 21-én Dudajev totális mozgósítást rendelt el a fennhatósága alá tartozó területeken. 1994 augusztus-szeptemberében már tényleges harcok zajlanak a köztársaság területén. A harcoknak már ártatlan polgárok esnek áldozatul. A Dudajevvel szembeni ellenállás fő fészke Argun város volt, ahol Labazanov keményen tartotta magát. A várost már ekkor teljesen szétlövik.³⁰ Szeptember 30-án Ganatmirov emberei rohamot intéznek a grozniji repülőtér elfoglalására – sikertelenül. Októberben az egyesült ellenzéki erők megkezdik Groznij ostromát, október 15-én elfoglalják a város keleti részeit. Ekkor Jandarbijev tv-nyilatkozatában azt közli, hogy "az oroszok" támadtak a városra. Október 19-én Dudajev nehéztüzérséggel felszerelt erői visszafoglalják Groznij egész területét.³¹ 1994. november végén a csecsen ellenzék ismét sikertelen rohamot intéz Groznij ellen. Bár Labazanovnak sikerül elfoglalni az elnöki palotát, az ostrom végül sikertelenül zárul.

A hivatalos Moszkva álláspontja neutrális. Jelcin elnök november 29-én ultimátumot intéz a felekhez: kössenek fegyverszünetet! Úgy tűnik, a Kreml ekkor kettős játékot űzött. Egyrészt a novemberi grozniji ostromot már az orosz titkosszolgálat és különleges erők támogatták.³² Másrészt a grozniji kriminális kalózállamnak is megvoltak Moszkvában a barátai. Valójában szeptember végén már megkezdődtek az előkészületek a szövetségi erők csecsenföldi beavatkozására³³ . 1994. december 11-én a szövetségi csapatok bevonulnak Csecsenföldre – egy 24 000 fős kontingenssel. Számukat előbb 38 000-re, majd 80 000-re (!) emelik.³⁴ 1994 december 31-én a Groznijba bevonuló szövetségieket a dudajevisták tőrbe csalják, az orosz csapatoknak Groznijt végül csak február 6-án sikerül teljesen kontroll alá vonni. 1995. április elejére Dudajevék kiszorulnak minden városból, partizánháború kezdődik. A szövetségi erők bevonulása a lakosság szenvedéseit növeli. Például 1995. január 3-án a szövetségi erők lebombázzák Sali városát, köztük a piacot és a kórházat. A barbár támadásnak 55 halottja és 186 sebesültje van.³⁵

Borisz Jelcin 1995. május 9-én (a Győzelem napján) deklarálja, hogy Csecsenföldön véget ért a háború. Ekkorra valóban sikerült a szeparatista erőket a grúz-csecsen határvidék járhatatlan hegyeibe üldözni. Ám 1995. június 14-én Samil Baszajev a bugyennovszki kórház (!) elleni terrorakciójával jelezte, hogy még korántsem jött el a nyugalom ideje. Baszajev emberei elképesztő brutalitással 120 embert öltek meg, egy részüket az ablakon dobták ki. Végül Baszajev túszok fedezetével visszatért Csecsenföldre.³⁶ 1996 januárjában Szalman Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Dagesztánba, Kizljar városában 2000 túszt ejtettek. 1996 tavaszán az orosz titkosszolgálat megöli Dzsohar Dudajevet. Majd – az orosz elnökválasztási kampány idején – tűzszünetet kötnek a szeparatistákkal.

Jelcin megválasztása (július 3.) után nem sokkal, augusztus elején ismét aktivizálódnak a szeparatisták. 6-án Baszajev és Maszhadov lecsaptak Groznijra, 500 szövetségi katonát megöltek, 3000-et bekerítettek. Augusztus végén Alekszandr Lebegy védelmi tanácsadó – aki a június 16-i elnökválasztásokon a 3. helyezést érte el – irányításával tető alá hozzák a szeparatistákkal a békét (haszavjurti megállapodás). Ennek értelmében a Csecsen Köztársaságból kivonják a szövetségi erőket, a köztársaság gyakorlatilag függetlenné válik, bár az Orosz Föderáció része marad. A köztársaság jogi státusáról szóló kérdést 2001-re halasztják. Alekszandr Lebegy azt mondta, hogy kénytelen volt megkötni a békét, mert olyan értesülései voltak, hogy a terroristák nukleáris létesítmények ellen készülnek támadásra. Az orosz társadalom is belefásult az eredménytelen háborúba. Lebegy azt is mondta, hogy a Kremlből hivatalosan senki nem adta a nevét ehhez a – nagyhatalom számára óriási presztízsveszteséget jelentő – megállapodáshoz.³⁷ Így viszont végül is az a furcsa helyzet állt elő, hogy a partizánharcot folytató, hegyekbe visszaszorult szeparatisták "legálisan" megszerezték az egész köztársaság feletti ellenőrzést. Az antidudajevista csecsen ellenzék joggal lehetett csalódott.

A háborúnak a hivatalos adatok szerint 4300 halottja volt a szövetségi erők részéről³⁸ . Dudajev halála után Csecsenföld ideiglenes elnöke a radikális Jandarbijev lesz, aki azonnal utasítást ad a saría bevezetésére. Olyan büntetőkódexet vezetnek be, amely az 1983-as szaúdi pontos fordítása.³⁹

Az 1997. januári választások után a de facto független Csecsen Köztársaság elnöke Aszlan Maszhadov lett. Maszhadov szintén a Szovjet Hadseregből jött, 1991. januárban még részt vett a vilniusi vérengzésben. Korábban Magyarországon is szolgált. Maszhadov ugyan függetlenségpárti (részt vett Groznij ostromában Dudajev oldalán), de a Moszkvával való megegyezés híve volt, mint mondta: "Oroszország megvan Csecsenföld nélkül is, de Csecsenföld nincs meg Oroszország nélkül." Maszhadov a szavazatok 59,7%-át kapja, a radikális irányvonalat képviselő Baszajev 23,7%-ot, az ideiglenes, sariát bevezető elnök Jandarbijev mindössze 10,2%-ot szerez az elnökválasztásokon. Maszhadov a Kremlben is szalonképesnek számít. 1997 májusában Maszhadov a Kremlben Jelcinnel alapszerződést köt az Orosz Föderáció és a Csecsen Köztársaság Icskéria jövőbeni kapcsolatairól. Még ugyanebben az évben augusztusban is találkoznak. Maszhadov kijelenti, hogy Csecsenföld és Oroszország stratégiai érdekei egybeesnek. Ugyanakkor a választások után Aszlan Maszhadov miniszterelnökké nevezi Samil Baszajevet, a terroristát, későbbi magyarázata szerint azért, hogy lecsendesítse. Baszajev nemsokára kritizálni kezdi Maszhadovot, és valójában ellenzékiként viselkedik.

Maszhadov tényleges hatalma csak Groznijra terjedt ki. Csecsenföld többi részén a klánok, hagyományos törzsi formációk és az újonnan szerveződő terroristacsoportok gyakorolják a hatalmat. Csecsenföldön általánossá válik a túszejtés: nyugati újságírókat, humanitárius szervezetek munkatársait, üzletembereket, misszionáriusokat ejtenek foglyul – tekintélyes summát kérve kiszabadulásukért. A fegyver és kábítószer mellett a túsz vált Csecsenföld egyik fő "exportcikkévé". Egészen brutális akciók is előfordulnak. 1996. december 16-án Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Novije Atagi település kórházába, és ott a Vöröskereszt 6 munkatársát, köztük 4 irgalmasnővért mészároltak le. A terror miatt Csecsenföld fokozatosan teljesen elszigetelődik, Groznijt elhagyják a nemzetközi szervezetek munkatársai. Aszlan Maszhadov szerint a csecsen radikálisok mögött valójában a Kreml állt, amely így kívánta diszkreditálni Csecsenföldet.⁴⁰

A csecsen radikálisok belháborút indítottak Maszhadov ellen, Maszhadov nemzeti gárdája és Baszajev, valamint Radujev fegyveresei között fegyveres összetűzések is voltak.⁴¹ 1998 nyarán már ismét a polgárháború küszöbére sodródott Csecsenföld. Június 23-án merényletet kísérelnek meg Aszlan Maszhadov ellen. Szeptemberben Baszajev és Radujev Maszhadov távozását követelik. Október 1-jén meneszti Maszhadov Baszajevet. Maszhadov 1998-99 folyamán kétségbeesetten (és sikertelenül) igyekezett rendezni a viszonyt Moszkvával. A káosz lett úrrá a köztársaságban, Maszhadov nem tudta ellenőrizni a helyzetet, belülről teljesen elszigetelődött, amúgy is gyenge hatalma szétfoszlott. Moszkva ekkor már nem tekintette partnernak Maszhadovot, hanem egész egyszerűen besorolta a "nemzetközi terroristák" közé.

1999 nyarán Baszajev és az arab terrorista al-Hattab emberei megtámadták Dagesztánt. Szeptember 9-én és 13-án Moszkvában lakóházakat robbantanak fel. Vlagyimir Putyin miniszterelnök – aki ekkor már Borisz Jelcin kiszemelt utódának számított – a csecseneket teszi felelőssé az akció miatt. Putyin népszerűsége, amely addig eléggé alacsony volt, a kemény intézkedések hatására megnövekszik. A francia titkosszolgálat információi szerint 1999 nyarán Borisz Berezovszkij szervezésében egy franciaországi üdülőhelyen találkozott az orosz legfelsőbb politikai vezetés néhány alakja a csecsen hadurakkal. Aszlan Maszhadov szerint az 1999 késő nyarán történtek (házrobbantás és a dagesztáni támadás) a Kreml provokációja volt. Ugyanezt erősítette meg Alekszandr Lebegy, aki a Le Figaro 1999. szeptember 29-i számában arra a kérdésre, hogy a házrobbantásokat az orosz titkosszolgálat szervezte-e, ezt válaszolta: "Ebben majdnem biztos vagyok."⁴² Mindez persze, dokumentumok híján nem több, mint feltételezés, amely mögött szintén érdekek húzódnak meg.

1999. október 1-jén indult Oroszország akciója, amely gyors katonai sikert eredményezett, tavaszra a szövetségi csapatok ellenőrzésük alá vonták a köztársaság területének 80%-át. A második háborúnak 2001 februárjáig a szövetségi erők részéről 3000 áldozata volt.⁴³ Maszhadov csecsen elnök bujkálni kényszerült, ezzel véget ért a "csecsen függetlenség". A hadműveletek után Putyin Csecsenföld korábbi főmuftiját, Ahmed Kadirovot nevezi ki a köztársaság élére. Kadirov korábban függetlenségpárti volt, ám szembefordult Dudajev ámokfutásával. Bár a terroristatámadások – amelyeket Nyugat-Európában előszeretettel neveznek "csecsen ellenállásnak" – továbbra sem szűntek, lassan, nagyon lassan megkezdődik a csecsenföldi helyzet konszolidációja. 2003 októberében Kadirovot népszavazáson, 85%-os részvétel mellett, a szavazatok több mint 80%-ával megválasztják. A NATO és EBESZ képviselői szerint (akik egyébként nincsenek jelen) a választás tisztátalan volt, és az erőszak jegyében zajlott (a sokkal rosszabb körülmények között zajló afganisztáni és iraki választásokat a demokrácia diadalaként értékelték). Kadirov meggyilkolása után a 2004. augusztusi választásokon Alu Alhanov szintén 85%-os részvétel mellett a szavazatok több mint 70%-át szerzi – a Nyugat ezt a választást is kétségbe vonja. Úgy látszik, a békevágy nehezen hihető dolog. De hát – hogy Claude Lévi-Strausst idézzük – az a barbár, aki hisz a barbárságban.

 

Érdekek

 

Ahogy ma már látható, a Dudajev-féle csecsen függetlenségi kalózállam egy szűk törzsi-vallási elit és egy nemzetközi maffia- és terrorhálózat frigyéből született. A Dudajev-féle Csecsen Köztársaság Icskéria afféle politikai-gazdasági "fekete lyuk" volt. "Fekete lyuk", ahol a javak más dimenzióba kerülnek, eltűnnek, felszívódnak. "Fekete lyuk", ahol nincs törvény és számonkérés.

Alapos okunk van azt feltételezni, hogy e "fekete lyuk" létrehozásában érdekelt volt az orosz maffia és a posztszovjet (orosz) kleptokrata politikai-gazdasági elit is. Ma már nem titok az a tény, hogy a Kremlhez közel álló (sőt, kremlbeli!) orosz legfelsőbb üzleti-politikai (például Borisz Berezovszkij) és katonai körök "nem formális" kapcsolatokat ápoltak a csecsen vezetéssel, beleértve Dudajevet is.⁴⁴ Az egyik fő orosz oligarcha, Borisz Berezovszkij személyes kapcsolatokat épített ki Samil Baszajevvel, Szalman Radujevvel.⁴⁵ A grozniji KGB főnöke, Igor Kocsubej szerint "a puccs [ti. Dudajev puccsa] Moszkvában volt előkészítve, a Legfelső Szovjet politikusai és az elnök köreinek részvételével"⁴⁶ . Moszkva gyakorlatilag elismerte Dudajevet, és nem vagy csak alig támogatta a csecsen ellenzéket. Az Orosz Föderáció 1992-93-ban 20 millió tonna olajat küldött Groznijba, de egy cseppet sem kapott vissza, egy kopejkát nem látott belőle – ezzel közvetve Dudajevet támogatta. Az olaj külföldre, a pénz Dudajevék zsebébe vándorolt. A vonatok kifosztása ellenére csak 1994 szeptemberében állítják le a vasúti közlekedést.⁴⁷ A szovjet államvagyon "kipumpálása" nem utolsósorban Csecsenföldön keresztül történt. A "fekete lyuk" Csecsenföld a pénzmosás ideális terepévé változott. A 90-es évek elejének orosz politikai elitjének mind az akarata, mind a lehetősége megvolt arra, hogy az eseményeket így alakítsa. Paul Hlebnyikov szavaival, a '90-es évek elején az orosz politikai elit nem volt más, mint maga a szervezett bűnözés.⁴⁸ Az amerikai Kongresszus 1996. áprilisi jelentése szerint Oroszországban a szervezett bűnözés összeforrott a hatalommal: "Az orosz kormány tevékenysége sok tekintetben – tiszta kleptokrácia…"⁴⁹

Az orosz hadseregnek is érdekeltségei lehettek a konfliktusban – tekintettel arra, hogy a 90-es évek elején a korrupció, sőt a szervezett bűnözés a hadsereget is elérte. Még a híres Alfa kommandóban is megmutatkoztak az oszlás jelei: az elitcsoport is beszállt a szervezett bűnözésbe, és maga kezdett védelmi pénzek szedésébe. Borisz Jelcin orosz elnök nem tehetett mást, behunyta a szemét a hadsereg züllése fölött, máskülönben elvesztette volna hatalmának e fontos támaszát. A Groznijba érkező kábítószer-szállítmányok olykor a volt NDK területén lévő orosz katonai támaszpontokra indultak tovább, és onnan "terítették az anyagot" Európába.⁵⁰ A 90-es évek elején nagy tételben folyt az orosz hadsereg készleteinek szétlopása a főparancsnokság tudtával/részvételével. 1991-94 között a németországi kivonulás során a Nyugati Csoport parancsnoksága a feketepiacon értékesítette az orosz haditechnikát – természetesen saját zsebre dolgozva. Mintegy 1000 darab BTR harci járművet sikerült eladni, amelyek egy része a balkáni harci cselekményekben bukkant fel. A dologban érintett volt Pavel Gracsov hadügyminiszter is. 1994-ben már-már úgy tűnt, hogy kipattan az ügy, és botrány lesz. Ám az üggyel foglalkozó újságírót, Dmitrij Holodovot meggyilkolták (akárcsak később Paul Hlebnyikovot). Ezzel csak időt lehetett nyerni, a dolog előbb-utóbb kiderült volna. Ekkor, Alekszandr Lebegy szerint (aki szintén nincs már az élők sorában, 2003-ban helikopter-baleset áldozata lett) az orosz hadvezetés kitalálta, hogy háborút kell indítani valahol, ahol majd veszteség formájában leírható az eltűnt hadianyag. Ez egyben megmagyarázza a váratlanul nagy orosz veszteséget a háborúban. Alekszandr Lebegy szerint az orosz főtisztek úgy irányították a hadműveleteket Csecsenföldön, mint akik a hadviselés legelemibb szabályait sem ismerik. Tankhadoszlopokat vezényeltek Groznij elfoglalására gyalogsági és légi fedezet nélkül – az ellenség számára szerfölött könnyű célpontot nyújtva. Az oroszok nem elit egységeket vetettek be, hanem tapasztalatlan sorkatonákat, frissen sorozott 18-20 éves újoncokat.⁵¹ Az orosz hadsereg első elit egységei csak a második csecsen háborúban jelentek meg a fronton (pl. a Kc-50-es, "Fekete Cápa" harci helikopterek).⁵²

Csecsen harcosok – akiket oroszországi kiképzőtáborokban készítettek fel – 1992-93-ban Grúziában tűntek fel, a grúz-abház konfliktusban.⁵³ A vérszomjas terrorista, Samil Baszajev a 90-es évek elején Abháziában, a 345. orosz légideszant hadosztály laktanyájában kapott kiképzést (előtte harcolt már Karabahban az azerbajdzsánok oldalán), bár ezt Baszajev maga egy interjúban cáfolja.⁵⁴ Baszajev még Abháziában alapította meg az ún. "Halálbrigádot". Ezek 1993 őszén menekülttáborokat támadtak meg, Szuhumiban a nem abház nemzetiségű lakosokat inzultálták. Baszajev csak 1994 év elején tért vissza Groznijba. A grúz sajtóban (Szvobodnaja Gruzija, 1997) dokumentumok jelentek meg, melyek szerint Baszajevet katonaideje alatt beszervezte a KGB. Grúz politikusok szájából napjainkban is vádként elhangzik, hogy Moszkva tartotta pórázon a Baszajev-különítményt. Ugyanakkor Baszajevnek – legalábbis saját vallomása szerint – kapcsolatai vannak a török és pakisztáni titkosszolgálattal is.⁵⁵ A Csecsenföldön hátrahagyott orosz haditechnika az abháziai harcokban is megjelent az abházok oldalán.⁵⁶ Moszkva számára lényegében ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy fegyverhez juttassák az abházokat, s ezzel destabilizálják Grúziát és a Kaukázust, amelyhez az akkori orosz geopolitikának érdekei fűződtek. A csecsen háború orosz belpolitikai érdek volt. Az újszülött Orosz Föderáció képlékeny és sebezhető objektumként még nem szilárdult meg, a nemzeti-függetlenségi mozgalmak potenciális fenyegetést jelentettek a Föderáció stabilitására. A 90-es évek elején különösen Tatarsztán és Tuva bizonyult forró pontnak. Tatarsztánban 1991-92-ben reális veszély volt a háború kitörése.⁵⁷ Tatarsztánnal sikerült megállapodást kötni, 1994. február 15-én elismerték a köztársaság szuverenitását. A csecsen háború – a potenciális háború réme – lehűtötte a forró kedélyeket, üzenet volt Tatarsztán, Baskíria, Jakutföld, Tuva, Csuvasföld, Kalmükia, Burjátia, Karélia (ezek a köztársaságok tiltakoztak a csecsenföldi bevonulás ellen)⁵⁸ esetleges elválási ambíciókat dédelgető vezetői számára. Így a csecsen háború végső soron és paradox módon segített megőrizni a Föderáció egységét.

Van olyan feltételezés, hogy a csecsen konfliktus – szintén csak addig, amíg az "irányítható" – orosz gazdasági érdekként is definiálható. Ugyanis a Kaszpi-tenger térségéből az olajat csak a Baku-Novorosszijszk, illetve Tengiz-Novorosszijszk csővezetéken keresztül lehet a világpiacra kijuttatni, ám a bakui (Groznijon áthaladó) olajvezeték blokkolása orosz érdek volt, amennyiben így jobban kontrollálhatták a világpiacra jutó olajmennyiséget, és szorosabban ellenőrizhették az azerbajdzsáni történéseket. Ugyanakkor Azerbajdzsán, illetve a kaszpi olaj (nyugati) vásárlói számára létérdek a függőség megszakítása és alternatív útvonalak keresése. 1993 márciusában írják alá Ankarában a Baku-Tbiliszi-Dzsejhan olajvezeték megépítéséről szóló tervezetet. 1998 áprilisában török-grúz-azerbajdzsán megállapodás az olajvezeték építéséről, 1998 októberében Ankarában Törökország, Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Üzbegisztán elnökei és az USA energiaügyi minisztere deklarációban állnak ki a Baku-Dzsejhan olajvezeték mellett – ezzel Oroszország térségbeli pozícióit gyengítve.⁵⁹ Ezt követően nem sokkal, tehát 1998 decemberében Grúzia először fordul a NATO-hoz és az USA-hoz, azt kérve, hogy területén amerikai (NATO) katonák jelenjenek meg.⁶⁰

 

Reakciók

 

A Nyugat, főként az EU élénk figyelemmel követte a csecsenföldi eseményeket. Az EU számára a konfliktus lehetőséget jelentett, hogy Oroszországot az emberi jogok, a demokrácia területén pergőtűz alatt tartsa, morálisan megbélyegezze. A csecsen események etnikai-romantikus színezése elterelte a figyelmet, s megkímélte az elemzőket attól, hogy az eseményeket tágabb összefüggésekben (a "posztszovjet diskurzusban", a rendszerváltás következményeként) lássák. Az Európa Parlament már 1995. január 19-én aggodalmát fejezi ki a demokratikus alapok és emberi jogok tekintetében Csecsenföldön. Felhívja az EU lakóit, hogy nyújtsanak humanitárius segítséget a CSK lakóinak.⁶¹ 2000. január 27-én az Európa Tanács Parlamenti Bizottsága elítéli Oroszországot, a csecsenföldi beavatkozást törvénytelennek nevezi, kijelenti, hogy Oroszország megsérti az emberi jogi normákat, és sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a csecsen kormány 1996-99 között "nem volt abban a helyzetben", hogy tiszteletben tartsa a törvényeket.⁶² Az EU számára csak az orosz beavatkozás után, annak árnyékában váltak fontossá a csecsenföldi emberi jogok és demokratikus alapok – a dolog Oroszországról szól, nem pedig Csecsenföldről, a csecsen "nemzeti" erőket saját lakosságukkal szembeni terrorizmusáért nem jutott eszükbe elítélni. A nyugati híradások sok tekintetben féloldalasak maradtak: például a csecsen hadi sikerek mindig nagyobb terjedelmet kaptak. Hangos volt a nyugati sajtó attól, amikor Szalman Radujev 1995 decemberében bevette Gudermesz városát. Az viszont már visszhangtalanul maradt, hogy 10 nappal később az oroszok visszafoglalták a várost.⁶³ A nyugati politikusok egy része (például Margaret Thatcher) nyíltan szimpatizált a "csecsenekkel", beleértve a terrorista vezéreket. Aszlan Maszhadov 1998. márciusi angliai látogatásakor Margaret Thatchernél ebédelt. Nuhajevet is fogadta Thatcher (őt Zbigniew Brzezinski is).⁶⁴

A kelet-európai mainstream értelmiség döntő része ruszofób hangulatában egyértelműen a csecsenekkel szimpatizált. Lengyelországban Csecsen Információs Központ alakult, Krakkóban "Szabad Kaukázus" néven rádióállomás kezdte meg működését (filiáléval Kaunasban, Litvániában). A kavkazcenter.com nevű szeparatista honlap állomáshelye is Litvániában volt. Az is megtörtént, hogy utcákat neveztek el Dzsohar Dudajevről, még Ukrajnában is, Lvovban.⁶⁵ Tallinnban emléktáblát avattak Dudajev, a "szabadságharcos" tiszteletére. Lettországban a csecsenekkel való szolidaritási tüntetéseket rendeztek.⁶⁶ Dudajevék anyagi támogatói mögött ott volt az apartheidpolitikát folyató Észtország és Lettország is. Az OKCSN függetlenségre, szuverenitásra vonatkozó dokumentumai olyan hasonlóságot mutatnak a megfelelő baltikumi dokumentumokkal, hogy még a helyesírási hibák is ismétlődnek. Egyszerűen az észt szót cserélték ki arra, hogy csecsen.⁶⁷

Az Amerikai Egyesült Államok (a Jelcin-rezsim támogatója) kezdetben támogatta a csecsenföldi orosz hadműveletet. Bill Clinton 1995-ben Moszkvában a győzelmi parádén kijelentette, hogy Jelcin tevékenysége a csecsen háborúban csak Abraham Lincoln polgárháborús szerepvállalásához hasonlítható. Az amerikai politika csecsen ügyben csak a Balkán-háborúban kiéleződő orosz-amerikai konfliktus idején vett éles fordulatot: ekkor már egyértelműen Oroszországot bírálva.⁶⁸

Oroszországban igen jelentős muzulmán közösség él (a lakosság több mint 10%-a, legnagyobb a 7 milliós tatárság). Az oroszországi muzulmán szervezetek nem támogatták a szeparatista Csecsenföldet. Az 1999-es hadművelet mellett is egyöntetűen kiállt az oroszországi muzulmán elit – tartva egyebek között a radikális iszlám előretörésétől, amely az ő pozícióikat is fenyegetheti.⁶⁹ A nemzetközi muzulmán közösség viszont támogatta a csecseneket. Adományok, pénzügyi támogatás érkezik Csecsenföldre Szaúd-Arábiából és Katarból.⁷⁰

A csecsen szeparatizmus "hivatalos" támogatója a tálib Afganisztán volt. Kabulban megnyitották Icskéria követségét, csecsen konzulátusok nyíltak Kunduzban, Mazari-Sarifban, Kandahárban. Épp ezért már 2000 májusában az orosz Biztonsági Tanács titkára, Szergej Ivanov, és az elnök tanácsadója, Jasztrzsembszkij megelőző csapással fenyegetik meg Afganisztánt.⁷¹

A posztszovjet térségben merész (pántürk) ambíciókat dédelgető Törökország sem ült ölbe tett kézzel a konfliktus alatt – és a csecseneket támogatta. Törökország mintegy 80 csecsen diaszpóraszervezetnek ad otthont. Csecsen főemberek Törökországban üdültek, kaptak gyógykezelést. Információk vannak arról, hogy Törökországban kiképzőtábor nyílt a csecsenek számára. Orosz titkosszolgálati információk szerint török tisztek adtak instrukciókat a csecsenek számára a hadműveletekben.⁷² Csecsen terroristák Törökország területén hajtottak végre akciókat, ilyen volt 1996-ban az "Avroszija" hajó elfoglalása vagy a 2001-es isztambuli szállodafoglalás. A csecsenek között tartózkodó török titkos ügynököket is elfogtak az oroszok a harcok során.⁷³ A Csecsen Köztársaság függetlenségét – a tálib Afganisztán mellett – egyetlen "állam" ismerte el: a (csak Törökország által elismert) Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amely maga is törvénytelenül, vérben fogant. Törökország politikája azonban később megváltozott: egyrészt Törökország expanzív pántürk ambíciói kifulladtak, másrészt az orosz-török gazdasági kapcsolatok (turizmus) óriási ütemben fejlődtek, harmadrészt mert Törökország maga is harcol a fundamentalizmus ellen.

 

Új, nem várt szereplők

 

Mint mondtuk, a 90-es évek elején a csecsen háború "az orosz politikai establishment manipulációs objektumának" tekinthető⁷⁴ , később azonban kolonccá vált. Ennek egyik oka (a presztízsszempontok mellett) az, hogy új, nem várt szereplők is megjelentek a színen, mindenekelőtt a nemzetközi terrorizmus. A szellem kiszabadult a palackból.

Már a 90-es évek elején, a Szovjetunió széthullása után – nemcsak Csecsenföldön, de mindenütt Oroszország muzulmán köztársaságaiban – egyre-másra nyíltak a Szaúd-Arábia által finanszírozott szervezetek, alapítványok, medreszék, iszlám kulturális központok, táborok. Valójában e táborok egy részében félkatonai jellegű kiképző központok működtek, ahol a jövő iszlám harcosainak kiképzése folyt.⁷⁵ Magában Csecsenföldön már Dudajev alatt, de főként 1996 után erőteljes iszlamizáció figyelhető meg. Radikális iszlám szervezetek jelennek meg – az esetek többségében külföldről importált eszmékkel és vezetőkkel. Megjelenik Csecsenföldön a Muzulmán Testvérek szervezete, a Dzsaimat Iszlamija. Szaúdi és pakisztáni pénzforrások segítik ezek működését.⁷⁶

A nemzetközi terrorizmus megvetette a lábát Csecsenföldön. Kiképzőtáborok létesültek a köztársaság területén, ahol afganisztáni, szaúdi, pakisztáni, sőt török és iráni instruktorok munkálkodtak.⁷⁷ Az al-Kaida és az Iszlám Dzsihád terrorszervezetek nyilvánosan is elismerték, hogy támogatják a csecsenföldi szeparatizmust, és harcosaik vannak Csecsenföldön.⁷⁸ Oszama bin Laden is személyesen bekapcsolódik a csecsenföldi "szervezőmunkába": 1997-ben csecsen küldöttséget fogad Afganisztánban, és odaküldi néhány emberét is (pl. al-Hattabot).⁷⁹ Azt sem lehet kizárni, hogy Oszama bin Laden személyesen is megfordult Csecsenföldön.⁸⁰ Nincsenek pontos információk a Csecsenföldön tartózkodó nemzetközi terroristacsoportok létszámáról, valószínűleg számuk nem lehet több 2000 embernél. Al-Hattab légiója mintegy 300-1000 emberből állhatott, ám ezek többsége is valószínűleg Közép-Ázsiából, főként Üzbegisztánból érkezett muzulmán fanatikus. Viszont néhány száz arab terrorista is bizonyosan megfordult Csecsenföldön (pl. al-Hattab, Abu al-Valid).⁸¹ Samil Baszajev a 90-es években három ízben járt Afganisztánban, ahol a partizán-hadviselés szabályait tanulmányozta.⁸² . Afganisztánban 2001-ben 10 csecsen tábor működött, ezekben mintegy 1500 harcos felkészítése zajlott. A 2001. őszi amerikai Afganisztán elleni hadműveletek során mintegy 100 csecsen terrorista veszítette életét.⁸³ A nemzetközi terrorizmus nem pusztán Csecsenföldön, hanem az egész észak-kaukázusi régióban igyekezett gyökeret ereszteni, annak ellenére, hogy a radikális iszlámnak itt is csekély a társadalmi támogatottsága. Az Észak-Kaukázusban és Dagesztánban számos terrorakció írható a nemzetközi terrorizmus számlájára (pl. Beszlán, 2004).

 

Háború vagy béke?

 

E cikk lezárása idején érkezett a hír, hogy az orosz biztonsági erők megölték Aszlan Maszhadov "nemzetközi terroristát". Ez ismét Csecsenföldre irányította a figyelmet. Az egyik legolvasottabb magyar internetes hírforrás Maszhadov halálának ürügyén a következőképpen kommentálta a csecsenföldi helyzetet: "Oroszország 1998-ban Maszhadovot és a csecsen szakadárokat vádolta meg a moszkvai robbantássorozattal. A retorzióként indított, azóta is tartó háborúban a visszafogottabb becslések szerint is csecsenek tízezrei vesztették életüket.⁸⁴ A környéken ténykedő orosz biztonságiak módszerei nem sokban különböznek a terroristákétól, gyakorta rabolnak el váltságdíj fejében csecseneket."⁸⁵ Azért tartom fontosnak ezt az idézetet, mert tipikus. E rövidke néhány sor tárgyi tévedésekben és megalapozatlan sugalmazásokban bővelkedik. Egyrészt a moszkvai (ház)robbantássorozat nem 1998-ban, hanem 1999-ben volt. Nem említi, hogy a csecsenföldi eseményeknek más nemzetiségű áldozatai is voltak (mindenekelőtt oroszok), és természetesen azt sem, hogy Csecsenföldön a 90-es években polgárháború(k) dúlt(ak), csecsenek öltek csecseneket. Bizonyára azért nem említi, mert nem illik bele a romantikus orosz-csecsen szembenállás képébe. Annak az állításnak, miszerint orosz katonák váltságdíj fejében csecseneket rabolnak (?), csak az a célja, hogy a szerző egyenlőségjelet tehessen a terroristák és az oroszok között, erősítse a ruszofób hangulatokat. Amire mégis leginkább felhívnám a figyelmet, az az a kitétel, miszerint a háború (mármint a csecsenek és az oroszok között) most is tart. Nos, Csecsenföldön a szó hagyományosan vett értelmében már régen nincs háború, sőt abban az értelemben, hogy "az oroszok harcolnak a csecsenek ellen", soha nem is volt – bármennyire is meglepően hangozzék ez.⁸⁶ A Csecsenföldön 2002-2003-ban tapasztalható terrorcselekmények sorát (amely bizonyosan nem élvezi a lakosság többségének támogatását) nyilvánvalóan nem lehet szabadságharcnak nevezni. A terror pedig nem Csecsenföld sajátja: Mahacskala, Nazrany, Nalcsik, Kizljar ugyanúgy a terror célpontjai/forrásai. A Csecsen Köztársaságban nem rosszabb a helyzet, mint Dagesztánban, a Kabard-Balkár Köztársaságban, Észak-Oszétiában. Mahacskala semmivel nem veszélytelenebb város, mint Groznij. A csecsenföldi "ellenállók" létszáma mértékadó becslések szerint 1500-5000 fő között mozog, s a jelek szerint a helyzet örvendetesen konszolidálódik. Ezért véleményem szerint – legalábbis a szó klasszikus értelmében – nem lehet háborúról beszélni. Persze nem a magyar újságírón kell elverni a port, még csak az sem állítható, hogy manipulál, ő is csak nyilván meghatározott kulturális vagy civilizációs "minták" alapján gondolkodik. Mint ahogy azok a (feltehetően igazán jó szándékú) tüntetők is, akik a 2004. év végén berlini látogatásakor azzal fogadták az orosz elnököt, hogy vessen véget a csecsen háborúnak. Persze Vlagyimir Putyin hiába magyarázza, hogy Csecsenföldön már két és fél éve nincs háború. Posztmodern világunkban háború és béke dolgai (is) túlmutatnak a tényeken: a tényként előálló világ nem mindig azonos a tények világával.⁸⁷ Így volt ez már a Szovjetunió "békés" széthullásakor, és így van ez 2005-ben is, a "csecsen háború" idején.

 

Jegyzetek

 

¹ В. Ф. Пряхин: Региональные конфликты на постсоветском пространстве. Москва 2002. 14., 132., 205-206. Gadzsijev 2001. 49-51. К. С. Гаджиев: Геополитика Кавказа. Москва 2001.

² Анна Зелькина: Ислам в Чечне до российского завоевания in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 40-62.

³ Народы России. Энциклопедия. Москва 1994. 399-403. Ян Чеснов: Быть чеченцем: личность и этнические идентификации народа in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 63-101. 68., 85.

⁴ Mihajlov, 2002. Александр Михаилов: Чеченское колесо. Генерал ФСБ свидетельствует. Москва 2002.

⁵ Tyiskov, 2001. 98-99. В. А. Tишков: Общество. Этнография чеченской войны. в вооруженном конфликте. Москва 2001.

⁶ Tyiskov, 2001. 114.

⁷ Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40.

⁸ Piskov. 2001. 122-123.

⁹ CST, 14. Чеченская трагедия. Кто виноват? Москва 1995.

¹⁰ CST, 16.

¹¹ Mihajlov, 2002. 27-28.

¹² Mihajlov, 2002. 26-27.

¹³ Mihajlov, 2002. 35.

¹⁴ CSPSZ, 138. Чечня в пламени сепратизма. (cocт. А. Сурков, А. Турчина) Саратов 1998 (dokumentumgyűjtemény).

¹⁵ CST, 20-21.

¹⁶ CSPSZ, 148.

¹⁷ Mihajlov, 2002. 38.

¹⁸ Mihajlov, 2002. 41-48.

¹⁹ CST, 27.

²⁰ CSPSZ, 170.

²¹ CSPSZ, 177.

²² CSPSZ, 35.

²³ Hlebnyikov, 2004. 18. Павел Хлебников: Павел Хлебников: Крестный отец Кремля Борис Березовский. История разграбления России. Москва 2004

²⁴ Mihajlov, 2002. 58.

²⁵ CST, 32.

²⁶ Hlebnyikov, 2004. 18-26., Hlebnyikov, 2004b. 16. Павел Хлебников: Разговор с варваром. Москва 2004.

²⁷ CSPSZ, 91-93.

²⁸ CSPSZ, 28.

²⁹ CST, 25.

³⁰ CSPSZ, 35-36.

³¹ CSPSZ, 43.

³² Malasenko-Trenyin, 2002. 20. Алексей Малашенко-Дмитрий Тренин: Время юга. Россия в Чечне. Чечня в России. М. 2002.

³³ «Операция планировалась вслепую» Власть, 2004. december 6.

³⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 143.

³⁵ Tyiskov, 363.

³⁶ Hlebnyikov, 2004. 47. Ugyanakkor 1995. június 3-án rakétatámadásban megsemmisítik Baszajev házát. A támadásban Baszajev 12 rokona, köztük 7 gyerek veszíti életét. Valószínűbb, hogy erre adott bosszú volt a bugyennovszki támadás. Mihajlov, 2002. 212.

³⁷ Hlebnyikov, 2004. 252.

³⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 165.

³⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 30.

⁴⁰ Hlebnyikov, 2004. 262.

⁴¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 31.

⁴² Hlebnyikov, 2004. 296-298.

⁴³ Malasenko-Trenyin, 2002. 166.

⁴⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 22.

⁴⁵ Hlebnyikov, 2004. 258.

⁴⁶ CSPSZ, 140.

⁴⁷ CST, 23-24., 31.

⁴⁸ Hlebnyikov, 2004. 10.

⁴⁹ Hlebnyikov, 2004. 314.

⁵⁰ Németországot 1994 nyarán hagyja el az utolsó orosz katona. Hlebnyikov, 2004. 19., 38-39.

⁵¹ Hlebnyikov, 2004. 45-46.

⁵² Malasenko-Trenyin, 2002. 148.

⁵³ Hlebnyikov, 2004. 44.

⁵⁴ Террористы проникают в Россию за деньги. Независимая газета, 1996. március 12.

⁵⁵ Mihajlov, 2002. 211-212., 217.

⁵⁶ CSPSZ, 142.

⁵⁷ Malasenko-Trenyin, 2002. 182.

⁵⁸ Tyiskov, 2001. 233.

⁵⁹ Геополитика Каспийского региона. М. 2003. 113-122. Megjegyzendő, hogy a vezeték építése nem problémamentes. A finanszírozási nehézségeken túl problémát jelent, hogy a vezetéket politikailag instabil vidékeken kell átvezetni: Grúzián, Örményországon vagy Törökország kurd területein. Törökország és Azerbajdzsán kategorikusan tiltakoznak az ellen, hogy Örményországon áthaladjon a cső.

⁶⁰ Геополитика Каспийского региона, 240.

⁶¹ CSPSZ, 266-268.

⁶² Контртеррористическая операция. Москва 2002. 132-133.

⁶³ Malasenko-Trenyin, 2002. 23.

⁶⁴ Hlebnyikov, 2004b. 16.

⁶⁵ Malasenko-Trenyin, 2002. 214.

⁶⁶ Д. Фурман-Э. Задарожна: Притяжение Балтии (балтийские русские и балтийские культуры) in: Страны Балтии и Россия: общества и государства. М. 2002. 451.

⁶⁷ CST, 15-16.

⁶⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 216.

⁶⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 43., 92.

⁷⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 99.

⁷¹ Laletin, 2003. 266.

⁷² Malasenko-Trenyin, 2002. 202.

⁷³ CSPSZ, 149.

⁷⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 44.

⁷⁵ Gadzsijev, 2001. 258. Ezek működése nem is volt eredménytelen. Például Dagesztánban a 90-es évek elején egészen elenyésző, 2%-os volt a vahabitizmus társadalmi támogatottsága, az évtized végére ez már 10%-osra szökött fel. Nyilván összefüggésben a szociális összeomlással. Gadzsijev, 2001. 268.

⁷⁶ Gadzsijev, 2001. 259.

⁷⁷ Jakubov, 2001. 10. Олег Якубов: По следам Бен Ладена. Террорист № 1: известный и неивестный. М. 2001.

⁷⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 97.

⁷⁹ Jakubov, 2001. 11-12.

⁸⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 208.

⁸¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 103-104.

⁸² Mihajlov, 2002. 212. Laletin, 2003. 266. Ю. П. Лалетин: Ситуация в Афганистане и ее воздействие на южный фланг СНГ in: Южный фланг СНГ. Центральная Азия-Каспий-Кавказ: возможности и вызовы для России. М. 2003. 246-300.

⁸³ Laletin, 2003. 267.

⁸⁴ Csecsenföld az Orosz Föderáció legtermékenyebb régiója. Míg Oroszország egésze súlyos demográfiai krízisben szenved, a Csecsen Köztársaságban kiugróan magas a termékenység. A csecsenek összlétszáma az 1989-es 0,89 millióról 2002-ben 1,36 millióra nőtt. A Csecsen és Ingus Köztársaság területén arányuk az 1989-es 58%-ról 72%-ra növekedett (az oroszoké 23%-ról 3%-ra csökkent), miközben a lakosság száma 1,27 millióról 1,5 millióra nő. Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40., www.perepis2002.ru

⁸⁵ Index, 2005. március 8.

⁸⁶ Oroszországra nem jellemző a modern európai nacionalizmus – sokkal inkább egyfajta birodalmi-territoriális tudat figyelhető meg. Ezért sem szerencsés az európai sémákat ráhúzni Oroszországra.

⁸⁷ Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. Bp., 1999, 22.

A náci Németország Szovjetunió elleni támadását számos történész, mind Oroszországban, mind Magyarországon, a goebbelsi propagandának megfelelően, preventív háborúként határozza meg. A cikk újonnan feltárt dokumentumokra hivatkozó történészek csúsztatásait, hamisításait és félreértelmezéseit mutatja be. Zsukov marsall címben szereplő tervezetének sorsa is demonstrálja a II. vi­lág­háborúval foglalkozó historiográfia szakmai állapotát.

Az 1990-es évek közepén a Vörös Hadsereg Tábornoki karától származó legfontosabb dokumentumok közül, az 1940 ősze és 1941 tavasza közé eső időszakból, néhány kikerült a titkosítás alól, és jelentősen gazdagította a történészek elképzeléseit arról, hogy miként készült a Szovjetunió a küszöbönálló háborúra.

Köztük található a Szovjetunió fegyveres erőinek felfejlesztéséről összeállított terv négy változata, a Védelmi Népbiztosság direktívái a katonai körzetek parancsnokságainak és még néhány írásos anyag¹ .

A kutatók legnagyobb érdeklődését az a dokumentum váltotta ki, amely első megjelenésekor kapta a címet, hogy "Tervezetek a Szovjetunió fegyveres erőinek stratégiai hadrafoghatóságáról a Németországgal és szövetségeseivel való háború esetére"² . A kutatók többsége úgy értelmezte, mint egy preventív (megelőző) csapás tervét, amit a Tábornoki kar állított össze és terjesztett javaslatként I. V. Sztálin elé 1941 májusában. "A tábornoki kar egy megelőző csapás mérését javasolta – írja például P. N. Bobiljov -, vagyis hogy a Szovjetunió vállalja a kezdeményező szerepet a Németországgal való háború kirobbanásában."³ Az efféle értelmezések helyes vagy helytelen voltának a kérdése háttérbe szorult a miatt a körülmény miatt, hogy számos szerző azzal a céllal forgatta a dokumentumot, hogy mindenáron bizonyítsa: 1941 őszén a szovjet vezetés szándéka az volt, hogy a "Európa szovjetizálásának"⁴ tág programjának keretén belül megtámadja Németországot. A kibontakozó vita lényegét elhomályosította a terminológia használata: a tézis hívei, miszerint a Szovjetunió "megelőző csapás"-ra készült, a fogalmat a támadás (agresszió) szinonimájaként értelmezték, ami megnehezítette a vita résztvevőinek kölcsönös megértését, és végső soron megakadályozta konkrét kérdések megoldását. Még azt sem tisztázták, hogy egyáltalán tekinthetők-e a "Tervezetek…" érvényt nyert dokumentumnak, vagy éppen elutasította-e I. V. Sztálin a Tábornoki kar javaslatát, és egyáltalán, nem túlságosan elsietett-e jó pár kutató egyezsége, akik közös nevezőre jutottak abban, hogy a Vörös Hadsereg egységei akarták megnyitni a harci cselekmények sorozatát?

Azok a kutatók, akik a Tábornoki kar májusi "Tervezetei…"-t úgy magyarázzák, mint egy "megelőző csapás" tervét (értve ez alatt a háború kirobbantásának kezdőaktusát), a dokumentumnak azt a két bekezdését veszik alapul, amelyek megelőzik a Vörös Hadsereg csapatai elé tűzött célok és feladatok kifejtését. A két bekezdésben szerepel ugyanis egy következtetés, amely abból a tényből indul ki, hogy Németországnak nincs szüksége mozgósításra: "Tekintettel arra, hogy Németország jelenleg teljes hadseregét készenlétben tartja, szétbontakoztatott támogatóegységekkel, lehetősége van rá, hogy megelőzzenek bennünket a felfejlődésben, és váratlan csapást mérjenek ránk. Hogy ennek elejét vegyük, szükségesnek ítélem, hogy semmilyen körülmények között se engedjük át a kezdeményezést a Német Vezérkarnak, az ellenséget meg kell előznünk a felfejlődésben, és abban a pillanatban kell megtámadnunk a német hadsereget, amikor a felfejlődés szakaszában van, és még nem képes megszervezni a frontot és a fegyvernemek összehangolását." A fronton elhelyezett egységek elé tűzött feladatok előszámlálása után jött a javaslat:

"A fentebb vázolt elképzelés megvalósítása érdekében haladéktalanul meg kell hozni a következő intézkedéseket, amik nélkül nem mérhetünk váratlan csapást az ellenségre sem a levegőből, sem a földön:

1. végre kell hajtani a csapatok titkos mozgósítását a tartalékos egységek elterelő hadgyakorlata révén;
2. a táborba telepítés fedezete alatt csapatokat kell összevonni a nyugati határok közelében, mindenekelőtt a Főparancsnokság különleges egységeit;
3. a légierő egységeit készenléti repülőterekre kell összevonni a távolabbi körzetekből, és neki kell látni a légi fedezet kiépítéséhez;
4. a tartalékos és hadtápállomány fokozatos behívásának és gyakorlatoztatásának leple alatt meg kell szervezni a támogatóegységek szétbontakoztatását és a tábori kórházak kialakítását."⁵

Már most megjegyezzük, hogy e két bekezdésnek a szövegében éppúgy, mint a dokumentum további részében, egyetlen közvetlen utalás sincs arra, hogy a terv készítői harccselekmények indítására gondoltak volna a Vörös Hadsereg egységeivel. Az olyan szavak és kifejezések, mint "megelőzés", "támadás", "megelőző csapás mérése" a köznapi nyelvben is nélkülözik azt a jelentést, amelyet a kutatók magyaráztak beléjük, miközben a szóban forgó részletet mint egészet értelmezték. Legyen szó bármilyen háborúról, annak menetében a felek felváltva mérnek egymásra csapást, ami, ha váratlanul éri az ellenséget, akkor a győzelem legfőbb előfeltétele, a katonai művészet egyik alapvető eleme. 1942 novemberében például csapataink Sztálingrád alatt mértek váratlan csapást a Wehrmachtra. Következésképpen váratlan támadást intézni az ellenség ellen a háború folyamán is lehetséges. Nehézséget itt az a körülmény okoz, hogy a "Tervezetek…" szerzői vajon ennek végrehajtását javasolták-e, megelőzendő az ellenséget a felfejlődésben.

Azok a történészek, akik hozzászoktak, hogy a Németország "hitszegő és orv" támadásáról írnak, nemigen tudják elképzelni, hogy a háború másképp is indulhatott volna. Néhány szerző (és ez mindenekelőtt V. Szuvorov-Rezun – a preventív háború koncepciójának meghirdetője – hazai epigonjaira vonatkozik) nemcsak hogy idézeteket von ki M. N. Tuhacsevszkij munkáiból, amik a támogató egységek támadó feladatairól szólnak, hanem még azt is bizonyítani szeretné, hogy a "szovjet hadtudomány… azzal számolt, hogy napjainkban a háborúkat nem megüzenik, hanem váratlan csapással kezdik"⁶ . Ugyanakkor közismert tény (és ezt a szakirodalom is nemegyszer alátámasztotta már), hogy a szovjet katonateoretikusok tartalmilag eltérő módon határozták meg a háború kezdeti időszakát, és ha kivételes esetekben – Sz. N. Kraszilnyikov, G. Sz. Isszerszon – elhangzottak is helytálló következtetések, akkor azok nem kaptak hivatalos elismerést. A kérdés körül elindult vita a háború előtt korántsem zárult le, amiről az 1941 folyamán megjelent katonai folyóiratokban jó néhány publikáció tanúskodik⁷ . A titkosítás alól feloldott, háború előtti tervek dokumentumai egyedül azt bizonyítják egyértelműen, hogy a szovjet katonai vezetés elképzelése a háború elsői szakaszáról az volt, hogy a háború megkezdése és a szemben álló felek főerőinek színre lépése időben nem esik egybe. Ebben a periódusban a harctevékenység korlátozott erőkre hárul, és az a célja, hogy megzavarja az ellenség főerőinek a szétbontakoztatását⁸ .

Mindezen felül figyelembe kell venni még, hogy a helytálló elméleti következtetések születését jelentős távolság választja el attól, hogy magukévá tegyék vagy akár csak megismerkedjenek velük azok a katonai hivatást gyakorló tömegek, amelyeknek elméleti felkészültsége a háború előtt köztudottan számos kívánnivalót hagyott maga után. A Vörös Hadsereg legfelső parancsnoki állományának 1940. decemberi tanácskozásáról szóló, újabban napvilágra került dokumentumok azt mutatják, hogy a szovjet katonai vezetés nem szentelt kellő figyelmet a háború kezdeti szakaszának a kérdésére. Így történhetett, hogy a Baltikumi különleges katonai körzet parancsnokának, P. Sz. Klenov tábornoknak a kivételével a tanácskozáson beszámolóval fellépő vagy a tábornoki vitába bekapcsolódó számos résztvevő közül senki sem érintette ezt a problémát. P. Sz. Klenov viszont az éppen tárgyalt kérdéstől függetlenül döntött úgy, hogy állást foglal G. Sz. Isszerszon dandárparancsnok éppen csak megjelent, A harc új formái című könyvéről, és megbírálja azokat a tételeit, amelyekben azt állítja, hogy az elkövetkező háború kezdeti periódusa másmilyen lesz, mint amilyennek a múltban valaha is meghatározták. "A háború kezdeti időszakának kérdése – mondta – a különleges támadó hadműveletekre felkészített egységeket érinti. Ilyenek lesznek ugyanis a kezdeti időszak hadműveletei, amikor az ellenség hadserege még nem fejezte be a csapatösszevonásokat és nem lesz kész a felfejlődésre. Ezek a műveletek áttörések lesznek különleges feladatok végrehajtására… Hatásosak pedig akkor lesznek, ha tekintélyes légi és talán gépesített erők végzik őket, mielőtt még az ellenség a döntő lépésre szánná magát, befejezhetné mozgósítását, az összevonásokat és a felfejlődést, a műveletek célja pedig, hogy mindezt akadályozzák, az összevonásokat térben visszaszorítsák és húzzák az időt."⁹ A tény önmagában, hogy P. Sz. Klenov felszólalása nem szolgált alkalomként ennek az alapvető kérdésnek a további megvitatására, hogy a tanácskozás egész ideje alatt egyetlen felszólaló sem tért vissza rá, arról tanúskodik, hogy a Vörös Hadsereg vezetőségében uralkodó hangulat olyan volt, hogy vagy senkinek sem akaródzott kiállni G. Sz. Isszerszon álláspontja mellett, vagy hogy ez a probléma a tanácskozáson részt vett katonai szakemberek érdeklődésének valójában csak a perifériáján mozgott¹⁰ .

Tekintve, hogy G. Sz. Isszerszon könyve 1940-ben jelent meg, még az is igen valószínű, hogy a tanácskozás több résztvevőjének egyszerűen nem volt alkalma megismerkedni vele.

Nincs semmilyen alapja annak, hogy kételkedjünk G. K. Zsukov igazmondásában és őszinteségében, amikor arról beszélt, hogy azokban az években a hadászat elmélete a kor színvonalán állt ugyan, a gyakorlat azonban "elmaradt az elmélet mögött". "1941 tavaszán, a műveleti tervek kidolgozásakor – írta G. K. Zsukov -, gyakorlatilag nem vettük teljességgel figyelembe, hogy a háború kezdeti szakaszában mik a modern hadvezetés sajátosságai. A Védelmi Népbiztosság és a Tábornoki kar azzal számolt, hogy két ilyen nagyhatalom között, mint amilyen Németország és a Szovjetunió, a háború a korábban ismert séma szerint fog kitörni: néhány napos határ menti csatározások után megütköznek a főerők."¹¹ A. M. Vasziljevszkij azt állította, hogy a Tábornoki kar vezetősége a "terv kidolgozásakor… arról a helyes álláspontról" indult ki, hogy a "modern kori háborúkat nem meghirdetik, hanem egyszerűen elkezdődnek az ellenséges erők hadmozdulatainak az előkészületeivel…" Ennek ellenére, írta, "a terv a jó öreg szokások szerint a harccselekmények megkezdésétől az ország főerőinek hadba lépéséig 15-20 napra becsülte a háború úgynevezett kezdeti szakaszát…"¹² Láthatjuk tehát, hogy a terv közvetlen készítői elismerték, még ha csak bizonyos fenntartásokkal is, az általuk elkövetett hibákat.

Milyen tanúsággal szolgálnak erre nézve a tervezések nemrégiben nyilvánosság elé tárt dokumentumai?

Amikor az 1940. szeptember 18-i "Tervezetek…" szerzői azt a feladatot állították a nyugati front csapatai elé, hogy "csapással mérjenek döntő vereséget a Kelet-Poroszország területén összevont német hadseregre", egyenesen kifejtették, hogy "20 nap leforgása alatt, a seregek összevonásától a fegyverbe állításukig [így a szövegben], támaszkodva a megerődített körzetekre, aktív védekezéssel kötelesek szilárdan lezárni határainkat és megakadályozni a németek behatolását területünkre"¹³ . Ennek megfelelően a "csapásmérést" az összevonást követő 20. napra tervezték, amit "aktív védekezéssel"¹⁴ kellett volna fedezni. A Kijevi különleges katonai körzetnél a körzeti egységek 1940-es összevonási tervének összeállítói azzal számoltak, hogy a csapatok a mozgósítás 30. napján lesznek felkészülve a támadásra (l. III. pont), amellett az összevonás és a szétbontakozás is csak a háború megkezdése után ment volna végbe (V. p.). Az első – védekező – szakaszra "a támadó ellenség élőerejének megsemmisítését" irányozták elő (V. p. 1.) és "nagy erejű légi csapások"-at a vasúti csomópontokon azzal a céllal, hogy "akadályozzák és késleltessék a német csapatok összevonását" (V. p. 6.).¹⁵

Újabb bizonyítékokat kínálnak a decemberi tanácskozás után lefolytatott stratégiai hadijátékok. A szemben álló feleknek mindkét játékban oly módon szabtak feladatokat, hogy azok a háború kezdeti szakaszában teljességgel nélkülözték a hadmozdulatokat. A háború első szakaszára hadgyakorlatok sem voltak előírva. A gyakorlatok megszervezői szemlátomást magától értetődőnek találták, hogy a támogató egységek megbirkóznak feladataikkal. Számunkra különösen az a mozzanat figyelemre méltó, hogy a játék feltételei szerint a "nyugatiak" azelőtt támadták meg a "keletieket", mielőtt befejezték volna a felfejlődést.¹⁶

Feltételezzük azonban, hogy 1941 tavaszán a tábornoki kar vezetősége mégiscsak belátta, hogy elképzelései a háború kezdetéről nem felelnek meg a reális körülményeknek, és ez a "Tervezetek…" szövegében is tükröződik. (Hasonló eredményre jutott ezzel kapcsolatban például G. I. Geraszimov is, aki a május 15-i "Tervezetek…"-et a Tábornoki kar egyfajta "válasz"-aként értékeli a G. Sz. Isszerszon által felvetett problémára¹⁷ .) Ebben a tekintetben kétségtelen érdeklődésre tartanak számot azok a dokumentumok is, amelyek 1941 májusához, illetve júniusához kapcsolódnak. Azóta, hogy Ju. A. Gorkov publikálta a Tábornoki kar direktíváit a nyugati határ menti körzetek parancsnoksága számára és a haditerveket, amelyeket a körzetekben dolgoztak ki ezeknek a direktíváknak az alapján, közvetlenül a német támadás előtt, teljes biztonsággal állítható, hogy a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg elavult nézeteit a háború kezdeti időszakáról 1941. június 22-éig semmi sem ingatta meg.

Például azok a védelmi feladatokkal foglalkozó direktívák, amelyeket a Tábornoki kar 1941 májusában írt elő a Kijevi és a Nyugati különleges katonai körzeteknek, a következőképpen fogalmaznak: "Az országhatár menti erődített állások elszánt védelmével kell fedezni a körzeti egységek mozgósítását, összevonását, és felfejlődését. […] Aktív légi tevékenység révén meg kell szerezni az uralmat a levegőben és megrendítő csapásokkal kell meggátolni vagy hátráltatni az ellenség csapatainak összevonását és felfejlődését."¹⁸ Ezután azt a lőszermennyiséget is meghatározták, amelyet a mozgósítás 15. napjáig engedélyeztek felhasználni¹⁹ . Úgy tetszik hát, hogy a direktívák összeállítói abból indultak ki, hogy a harccselekmények már a Vörös Hadsereg főerőinek végleges mozgósítása és összevonása előtt megkezdődnek, és ami nem kevésbé mellékes, hogy a német csapatok szintén csak a harccselekmények megkezdése után fejezik majd be az összevonást és a felfejlődést. Ezeknek a direktíváknak az alapján a Kijevi különleges katonai körzet törzsénél kidolgoztak egy körzeti tervet, amelyben a körzet parancsnoksága a Tábornoki kar direktívájának alapgondolatait ismétli meg: "Częstochowa, Katowice, Krakkó, Kielce vasúti hídjainak és csomópontjainak lerombolásával, továbbá az ellenség csoportosító tevékenységének akadályozásával meg kell hiúsítani vagy feltartóztatni egységeik összevonását és felfejlődését."²⁰ Leszögezhetjük, hogy itt a körzeti egységeknek nem jelöltek meg semmilyen támadó feladatot – csakis védelmieket. Lássuk akkor, hogy D. G. Pavlov és V. Je. Klimovszkij másképp gondolkodott-e erről. A Nyugati különleges katonai körzetben kiadott "Feljegyzés a támogató feladatokat ellátó egységek tevékenységének tervéről" című dokumentum a következő feladatot tűzte a légierő elé: "…meg kell hiúsítani és fel kell tartóztatni az ellenség csapatainak összevonását."²¹ És mi volt a helyzet a Baltikumi különleges katonai körzet parancsnokságánál? Ebben a körzetben a terv összeállítói a felderítés feladatairól szólva ezt írták: "A felderítés célja, hogy a háború első napjától fogva átlássa az ellenség szándékait, a csoportosításukat és hogy milyen határidővel próbálnak felkészülni a támadásra."²² Ebből világosan kiderül, hogy a Baltikumi különleges körzet törzskarában mindenféleképpen el tudták képzelni a háború kitörését, csak úgy nem, hogy a főerők bevetésével kezdődik (nem győzzük hangsúlyozni, hogy a határ teljes kiterjedésében található minden körzet parancsnoksága kivétel nélkül védelmi feladatokat tűzött egységei elé, tehát a kiragadott bekezdések semmi alapot sem adnak arra az interpretációra, hogy a Szovjetunió készült volna elsőként harccselekmények indítására).

Az viszont igenis feltételezhető, hogy a Tábornoki kar vezetősége 1941 tavaszán felismerte a hasonló elgondolások téves voltát, mert a májusi "Tervezetek…" kezdőmondatai pontosan erről árulkodnak²³ . Úgy képzeljük, hogy amikor G. K. Zsukov és A. M. Vasziljevszkij arra a következtetésre jutott, hogy a háború kezdeti szakaszáról nem lehet beszélni a korábbi értelmében, azt javasolta Sztálinnak, hogy elsőként ő indítsa meg a harccselekményeket. Ez ugyan a tábornoki kar vezetőit mint katonai szekértőket némileg kedvező színben tünteti fel, az események alakulásából ítélve azonban Sztálint nemigen sikerült meggyőzniük, arra pedig nem szánták rá magukat, hogy saját "megvilágosodásuk"-at megosszák a körzeti parancsnokságokkal. A helyzet sajnos az, hogy ha tovább szövögetjük a hasonló következtetéseket, akkor azt kockáztatjuk, hogy átlépjük azt a határt, amely a tényekre alapuló hipotéziseket elválasztja az alaptalan találgatásoktól.

Ám ha abból indulunk ki, hogy a szovjet parancsnokság továbbra is elavult nézeteket melengetett a háború kezdeti periódusáról, akkor be kell látnunk, hogy a "felfejlődés megelőzése", a "váratlan csapás" mérése az adott szövegkörnyezetben nem feltétlenül jelenti a "támadás megvalósulásá"-t. Ha azzal számoltak, hogy a csapatok felfejlődése egyik és másik oldalon is igénybe vesz majd bizonyos időt a háború megkezdése után (más szavakkal, a "főcsapás mérése" és a háború kirobbanása időben nem esik egybe), akkor a kifejezés, hogy "a felfejlődés megelőzése" nem érthető másként, csak úgy, mint igyekezet arra, hogy rövidebb idő alatt hajtsák végre, mint az ellenség (lerövidítve ezáltal a nevezetes "kezdeti időszak"-ot), illetve, hogy elsőként mérjenek csapást a másikra.

Megjegyezzük, hogy 1941 májusában-júniusában a szovjet vezetés hozzálátott, hogy intézkedéseket hozzon a második lépcső egységei számára, ezek az intézkedések azonban a hadsereg támogató egységeinek hadrafoghatóságáról felemás és megkésett jelleget mutatnak. Amennyire nyilvánvaló, hogy a támogató egységek erői semmiféle "megelőző csapás"-ra sem készülődtek, mint arról ékesen tanúskodnak a határ menti körzetek Ju. A. Gorkov által publikált tervei, pedig a háború elején elsősorban nekik kellett volna számítani az összecsapásra, annyira kétséges, hogy a "Tervezetek…" szóban forgó részlete alkalmas-e annak értelmezésére, hogy a szovjet parancsnokságnak mi volt a felfogása a küszöbönálló háborús összecsapás jellegéről.

Már csak azért is, mert más dokumentumok arról tanúskodnak tényszerűen, hogy a Vörös Hadsereg parancsnoksága az előkészítő intézkedések készítésekor annak eshetőségét sem zárta ki, hogy 1941 nyarán nem lesz háború. Mi másképpen lehetne ugyanis értékelni a Védelmi Népbiztosság 1941. június 18-i parancsát, amely a határ menti körzetek parancsnokságaitól azt követelte, hogy erőltessék a készenléti repülő­terek építését, és legkésőbb október 1-jére készüljenek el velük?²⁴

Fontos megjegyezni, hogy magában a májusi "Tervezetek…" szövegében is találhatók bizonyítékok arra nézve, hogy a dokumentumot semmilyen körülmények között sem lehet úgy értelmezni, mint a Szovjetunió támadási tervét Németország ellen.

A "Tervezetek…"-et "a Németországgal való háború esetére" állították össze. A Szovjetunió ellen felállított német hadosztályok mennyiségi adtainak ismeretében a terv szerzői egyenesen arról írnak, hogy pontosan abban az "esetben", ha Németország megtámadja a Szovjetuniót, miként zajlik le majd a háború. "Feltételezhető, hogy napjaink politikai helyzetének feltételei között, abban az esetben, ha megtámadnák a Szovjetuniót, akkor képesek kiállítani ellenünk […] akár 180 hadosztályt." Joggal gondolhatjuk, hogy ha a szovjet parancsnokság az események alakulásának egy másik változatára készült volna, akkor arra az esetre veszi számba a német erőket – és a számítás nyilvánvalóan más lett volna. Azonkívül, ha a szovjet parancsnokság azt tervezte volna, hogy elsőként indítja meg a háborút, akkor meg kellett volna határoznia, legalább hozzávetőleges pontossággal, azt a határidőt, amikorra a csapatok felkészülnek a támadásra. Az efféle adatok hiánya már szimptomatikus értékű, ráadásul a "Tervezetek…" szövegében egészen másról esik szó: "Feltétlenül szükséges… – írják a terv összeállítói – teljes erővel folytatni a megerődített körletek építését és felfegyverzését, elkezdeni megerődített körletek építését a front vonalán Osztaskovnál, Pocsepnél és 1942-re előirányozni megerődített körletek építését a magyar határon, valamint folytatni a megerődített körletek építését a régi országhatár mentén." Azoknak a történészeknek, akik hajlamosak úgy olvasni a "Tervezetek…"-et, mint javaslatot a háború megkezdésére 1941-ben (amellett feltételezik, hogy a Vörös Hadsereg lépett fel volna támadólag!), meg kellene magyarázniuk, hogy a tábornoki kar egy évvel a harccselekmények elkezdése után miért akart volna megerődített körleteket telepíteni az Osztaskov-Pocsep frontvonalon vagy a régi országhatár mentén. Nem érthető az sem, hogy egy támadó háború²⁵ indításának (!) tervezése során, miért gondolta volna bárki, hogy megerődített körletekre lenne szükség a magyar határon – hogy azok segítségével védjük magunkat 1943-ban? Különben is, hogy lehetett volna folytatni az építkezést, miközben teljes gőzzel folynak a harccselekmények? Ha a terv szerzői az események efféle alakulásának az eshetőségével állnak I. V. Sztálin elé, akkor azt kockáztatták volna, hogy a defetizmus bűnével vádolják meg őket.

Azonkívül ha a dokumentum fent idézett bekezdéseit váltig úgy értelmezzük, hogy az javaslat volt a háború megkezdésére 1941 nyarán, akkor nem találunk összhangot köztük és a szöveg más részletei között, és végül eljutunk egy alapvető ellentmondáshoz: az 1941. május-júniusi "Tervezetek…" IV. pontjával pontos megfelelésben születtek meg az intézkedések a Vörös Hadsereg csapatainak titkos mozgósításáról és összevonásáról²⁶ , ami aligha történhetett volna meg, ha a dokumentum csak "tervezet" marad. Emellett a határ menti körzeteknek a Tábornoki kar kizárólag védelmi feladatokat adott. Továbbá a Kijevi különleges katonai körzet parancsnoksága a hadszíntér mérnöki előkészítésére adott utasításokat, elsősorban aknamezők és szögesdrót akadályok telepítésére – 1941 júliusára és augusztusára!

Nézetünk szerint ezek az ellentmondások egyértelműen amellett szólnak, hogy a "Tervezetek…" mint javaslat értelmezése a háború elkezdésére nem állja meg a helyét. Az ellentmondások csakis akkor oldhatók fel, ha belátjuk, hogy a dokumentum mondata a "váratlan csapás mérésé"-nek szükségességéről nem azonos azzal, hogy elsőként kell megindítani a harccselekményeket. A terv összeállítói, akik 1941 nyarára várják a háború kitörését, voltaképpen azt javasolják I. V. Sztálinnak, hogy idejében hozza meg azokat a szükséges intézkedéseket, amelyek megengedték volna a Vörös Hadsereg csapatainak, hogy rögtön a háború megkezdése után képesek legyenek "váratlan csapás"-t mérni az ellenségre, mielőtt azok szétbontakoztatnák főerőiket.

A Tábornoki kar vezetősége eleve abból a feltevésből indult ki, hogy a Németországgal való összeütközés csakis a másik kezdeményezésére történhet meg, és miután arról sem volt tökéletesen meggyőződve, hogy a háború mindenképpen ki fog törni, azt tervezte, hogy folytatja a védelmi intézkedéseket arra az esetre is, ha a két ország közt meglévő feszültség valamilyen más módon oldódik fel. Ezzel kapcsolatban érdemes utalnunk O. V. Visljov munkáira, ahol meggyőző érvek találhatók amellett, hogy a szovjet hadvezetés arra számított, hogy a harccselekmények kezdetét megelőzi majd a viszonyok tisztázása diplomáciai szinten, legrosszabb esetben pedig valamilyen provokáció Németország részéről²⁷ . Akárhogy is azonban, a szovjet tábornokok hibát követtek el, amikor úgy kalkuláltak, hogy a szemben álló felek főerőinek összecsapása nem esik egybe időben a harccselekmények kezdetével, és ezért gondolták, hogy csapásmérésben megelőzik az ellenséget (értve alatta a főerők, nem pedig a hadsereg biztosító egységeinek a csapását). Emlékeztetnénk itt G. K. Zsukov egy másik ismert vallomására: "Egy ilyen méretű, váratlan támadást, amely már az első pillanatban mozgósított volna minden felfejlődött és a fő stratégiai irányokba szétküldött erőt, vagyis csapásmérést valamennyi erővel, mi nem javasoltunk. Sem a Népbiztosság, sem én, sem elődeim, B. M. Saposnyikov, K. A. Mereckov, sem a Tábornoki kar állománya nem számított arra, hogy az ellenség ennyi harckocsizó és motorizált egységet von össze, és veti be őket már az első napon egy hatalmas és egységes csoportosításban minden stratégiai irányban, azzal a céllal, hogy megrendítő csapást mérjenek csapatainkra, és elszakítsák őket egymástól."²⁸

Magától értetődő persze, hogy az általunk kifejtett elképzelések sem törekedhetnek a vitathatatlan igazság státusára. Számos történész – különösen V. A. Anfilov, M. A. Garejev, Ju. A. Gorkov – miközben nem veszi át a "revizionista" koncepció híveinek nézőpontját és következtetéseit – megegyezett abban, hogy a műveleti terv májusi változatát úgy vizsgálja, mint egy megelőző csapás tervét, értve ezalatt a nyílt katonai hadmozdulatokra tett javaslatot²⁹ . Adott esetben kiegészítő érvként jöhet számításba a történész V. A. Anfilov és N. A. Szvetlisin tanúságtétele, miszerint G. K. Zsukov a velük folytatott személyes beszélgetések során elismerte annak tényét, hogy a Tábornoki kar javasolta egy "megelőző csapás" mérését, amire I. V. Sztálin reakciója teljesen elutasító volt³⁰ . Ez a verzió azóta igencsak elharapózott a legújabb szakirodalomban. N. M. Ramanyicsev például, aki a "Tervezetek…"-et szintén úgy tekinti, mint javaslatot egy megelőző csapásra, és közben V. A. Anfilov elbeszélésére-visszaemlékezésére támaszkodik, a következőképpen okoskodik: Sz. K. Tyimosenko és G. K. Zsukov, mielőtt a dokumentumot beterjesztették volna I. V. Sztálin elé, "elhatározták, hogy kipuhatolják reakcióját a megelőző csapás gondolatára"; amennyiben ez a reakció elutasító volt, akkor egyértelmű, hogy magát a dokumentumot Sztálin már nem is látta³¹ . Mi mégis leszögeznénk, hogy az effajta tanúságok nem tölthetik be a döntő bizonyíték szerepét. Annál is kevésbé, mert a V. A. Anfilov által (szintén G. K. Zsukov szavait idézve) közölt ismertetés az 1941 januárjában folyt stratégiai hadijátékról, a monográfia következő oldalain, nem teljesen felel meg a valóságnak³² .

Utalnunk kell arra is, hogy a történészek tanúságtételei, amelyek G. K. Zsukov vallomásaira épültek, már V. Szuvorov Ledokol című könyvének a megjelenése után születtek, az említett mű állításai miatt kirobbant heves vita idején és azzal a közvetlen céllal, hogy megcáfolják őket. Csakhogy G. K. Zsukov nyilvánosságra került vallomásaiban nincsenek ilyen érvelések. Ugyanakkor írásban tanúskodott arról (fentebb már idéztünk egyet vallomásai közül), hogy a Tábornoki kar abból indult ki, hogy az ellenséges felek főerői csak néhány nappal a háború megkezdése után kerülnek összeütközésbe: "Sem a Védelmi Népbiztosság, sem én magam, sem az elődeim… nem gondoltuk, hogy az ellenségnek sikerül összevonnia ekkora erőket… és már az első napon beveti őket …" A Vörös Hadsereg vezetősége nem tudta felmérni előre "a német hadsereg csapásképességét… Ez volt az az alapvető körülmény, amely meghatározta veszteségeinket a háború kezdeti időszakában."³³

V. Szuvorov könyvének oroszországi megjelenéséig a történészek semmilyen alapot nem találtak arra, hogy úgy vizsgálják a "Tervezetek…"-et mint javaslatot a harccselekmények indítására. D. A. Volkogonov például a "Tervezetek…"-et a következő kommentárok mellett idézte: "A Tábornoki kar és a Politikai Propaganda Főcsoportfőnöksége (GUPP) azt feltételezte, hogy a védekezés rövid életű lesz: a csapatok támadásra készültek. Visszaverik a támadást és ellentámadásba lendülnek…"³⁴

A. G. Horkov, akinek Zivataros június című könyve 1991-ben jelent meg nyomtatásban, a "megelőző csapás" kifejezést úgy értelmezi, mint "válaszcsapást", ami pontosan beleillik az akkori szovjet hadtudománynak a háború kezdeti periódusáról alkotott felfogásába. "A szovjet vezetés elgondolásai – írta – arra az előfeltevésre alapultak, hogy mindkét háborúba lépő fél csak a már korábban szétbontakoztatott erőit veti be az összecsapásokba, mielőtt befejeződne a főerők mozgósítása és folytatódna összevonásuk az első stratégiai lépcső egységeinek fedezékében. A tervekben található sarkalatos momentum […] a következő kérdés elvi megoldása volt: a háború kezdetekor melyik változat (kiemelés tőlünk – Ju. Ny.) volna jobb – előbb egy ellenség elleni támadást kell-e megvalósítani, vagyis megelőző csapást mérni rá, vagy az ő csapását kell-e elhárítani előbb, és azután lendülni döntő támadásra."³⁵ Később a különböző tudósok – például, a haditengerészeti tudományok doktora, Ju. Sz. Szolniskov – a májusi "Tervezetek…"-ben nem találtak semmilyen javaslatot "az 1941-es csapásmérésre"³⁶ .

Sajnálatos módon, azoknak a kutatóknak a hangja, akik nem törték magukat, hogy a "Tervezetek…"-ben mindenáron felfedezzék a "megelőző csapás" tervét, ami miatt a szovjet-német háború kirobbanásában a Szovjetuniót terhelné a felelősség, nem volt eléggé hangos. Mi több, a történészek zöme valahogy nem vett tudomást az akkori események közvetlen tanújának és résztvevőjének, P. A. Szudoplatovnak a véleményéről sem, aki megélte napjainkat, és sikerült megszólalnia a szovjet háború előtti tervek és közvetlenül az 1941. május "Tervezetek…" kapcsán kirobbant vitában. "Teljes felelősséggel mondhatom azonban – jelentette ki -, hogy az úgynevezett megelőző háború terve Németországgal szemben nem létezett. Zsukov és Vasziljevszkij csak azt javasolta, hogy a németeket meg kell előzni a csapatok stratégiai szétbontakoztatásában arra az esetre, ha Németországgal megkezdődnének a harccselekmények."³⁷

Ezek után úgy gondoljuk, hogy a szakirodalomban lábra kapott vélemény, miszerint a szovjet katonai és politikai vezetés 1941 tavaszán azt a változatot latolgatta volna, hogy Németországra megelőző csapást mér, nélkülözi a kellő alapot. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy e változat híveinek újabb kiegészítő dokumentumokat kellene előásniuk álláspontjuk kellő alátámasztására, máskülönben értelmezésük a májusi "Tervezetek…"-ről nem minősíthető másmilyennek, mint önkényesnek.

(Fordította: Székely Ervin)

 

Jegyzetek

 

¹ L.: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1991, no. 12., 17-20. o.; 1992, no. 1. 24-29. o.; No, 2. 17-22. o.; Gorkov, Ju. A.: Gotovil li Sztalin preventyivnij udar protyiv Gitlera v 1941 g. In Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3.; Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1996, no. 2., 3., 4., 6.; Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5., 108-129. o.; 1941 god. 2 kötetben, szerk.: L. Je. Resin és mások.; V. P. Naumov (szerk.): Mezsdunarodnij fond "Gyemokratyija", Moszkva, 1998.

² Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3. 40-45. o.; Gorkov, Ju. A.: Kreml. Sztavka. Genstab. Tver, 1995, 303-309. o.; 1941 god. 2 kötetben. 2. k., Moszkva, 1998, 215-220. o.; első részpublikációja: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1992, no. 2., 17-19. o.

³ Bobiljov, P. N.: K kakoj vojnye gotovilszja genyeralnij stab RKKA v 1941 godu? In Otyecsesztvennaja isztorija, 1995, no. 5., 16. o.

⁴ L. pl.: Afanaszjev, Ju. A.: Drugaja vojna: isztorija i pamjaty. In Drugaja vojna: 1939-1945. Moszkva, RGGU, 1996, 24. o.; Danyilov, V. D.: Gotovil li Sztalin napagyenyije na Germanyiju? In Poiszk, 1994, no. 24., 15. o.; Meltyuhov, M. I.: "I na vrazsjej zemlje mi vraga razobjom…" (Szovjetszkij szecenarij 41-go goda) In Rogyina, 1995, no. 6., 67-72. o.; Szokolov, V. P.: Pravda o Velikoj Otyecsesztvennoj vojnye. Szentpétervár, "Alejtyeja", 1998, 98-99. o.; és mások.

⁵ 1941 god. 2 kötetben, 2. k., Мoszkva, 1998, 216. o. L. még: Gorkov, Ju. A.: Gotovil li Sztalin uprezsdajuscsij udar protyiv Gitlera v 1941 g. In Novaja i novejsaja isztorija, 1993, no. 3., 43-44. o.; Gorkov, Ju. A.: Kreml. Sztavka. Genstab. Tver, 1995, 304. o.

⁶ L.: Meltyuhov, M. I.: Szovremennaja otyecsesztvennaja isztoriografija predisztorii Velikoj Otyecsesztvennoj vojni (1985-1995): a történelemtudományok kandidátusi tudományos fokozat elnyerésére készített disszertáció (07.00.09). Gosz. akad. szferi bita i uszlug. Moszkva, 1995, 144. o.; Meltyuhov, M. I.: Szovremennaja isztoriografija i polemika vokrug knyigi V. Szuvorova "Ledokol". In Szovjetszkaja isztoriografija, Moszkva, RGGU, 1996, 497. o.

⁷ L. pl.: Anfilov, V. A.: Beszszmertnij podvig. Moszkva, Vojenizdat, 1973, 157. o.

⁸ L.: Velikaja Otyecsesztvennaja vojna. 1941-1945. 1. k. Moszkva, 1998, 153-159. o.

⁹ Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12(1). k., Moszkva, Tyerra, 1993. 153-154. o.

¹⁰ Például V. A. Anfilov éppen így értékeli P. Sz. Klenov felszólalását és azt, hogy elmaradt rá a tanácskozás résztvevőinek reagálása. L. Anfilov, V. A: Nyezabivajemij szorok pervij. Moszkva, 1989. 18. o.; Anfilov, V. A.: Doroga i tragegyija 41-go goda. Moszkva, 1997, 131. o.

¹¹ Zsukov. G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. Moszkva, Vojenizdat,1974, 1. k., 230., 240. o.

¹² Vasziljevszkij, A, M.: Nakanunye 22 ijunyja 1941 goda (A. M. Vasziljevszkijjel, a Szovjetunió marsalljával 1965. augusztus 20-án készült kiadatlan interjú). In Novaja i novejsaja isztorija, 1992, no. 6., 8. o.

¹³ 1941 god. 2 kötetben, 1, k., 247. o.

¹⁴ A szerzők által használt "aktív védelem" kifejezés arról tanúskodik, hogy elképzeléseik szerint a főerők összevonásának idején a harccselekmények már folyamatban lesznek.

¹⁵ Ugyanott, 492-493. o.

¹⁶ L.: Szpravka ob operatyivno-sztratyegicseszkih igrah, provegyennih sz ucsasztnyikami gyekabrszkogo (1940 g.) szovescsanyija viszsego komandnogo szosztava RKKA. In Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12(1). k., Moszkva, Tyerra, 1993, 388-389. o.; L. még: Bobiljov, P. N.: Idézett mű. 7-8. o.

¹⁷ L.: Geraszimov: "Mobilizacija jeszty vojna…": Mobilizacionnaja gotovnoszty RKKA i nacsalnij period Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1999, no. 37. 9-10. o.

¹⁸ 1941 god. 2 kötetben, 2, k., Szerk.: L. Je. Resin és mások, Moszkva,1998. 227. o.; Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 117. o.

¹⁹ Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 120. o.

²⁰ L. Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1996, no. 4., 8. o.

²¹ L.: ugyanott, no. 3., 11. o.

²² Ugyanott, no. 2., 13. A Balti különleges katonai körzet tervének II.b és II.d pontjai ugyanolyan védelmi feladatokat írnak elő, mint a Kijevi és a Nyugati különleges katonai körzetek tervei. Ugyanott, no. 2., 9. o.

²³ Például G. I. Geraszimov úgy tekint a május 15-i "Tervezetek…"-re, mint a Tábornoki kar egyfajta válaszára a G. Isszerszon által felvetett problémára (l. Geraszimov, G. I.: "Mobilizacija jeszty vojna…": Mobilizacionnaja gotovnoszty RKKA i nacsalnij period Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1999, no. 37., 9-10. o.).

²⁴ L.: Mirovije vojni XX veka. 4. k., Moszkva, 2002, 201-202. o.

²⁵ Mi határozottan elutasítjuk a "támadó háború" fogalmának használatát a hódító, agresszív háború szinonimájaként, szemben azzal, ami V. A. Nyevezsin, M. I. Meltyuhov és néhány más szerző munkáiban megfigyelhető. Különösen V. A. Nyevezsinnél van ez így, aki már műveinek címével, mint "Szindrom nasztupatyelnoj vojni", "Igyeja nasztupatyelnoj vojni…", "Sztalinszkij vibor 1941 g. – oborona ili… lozung nasztupatyelnoj vojni?", "Szobiralszja li Sztalin nasztupaty v 1941 g.?", illetve a tanulmánygyűjteménnyel, amelynek részben szerzője, részben összeállítója volt – "Gotovil li Sztalin nasztupatyelnuju vojnu protyiv Gitlera?" -, elárulja magáról, hogy nem érti pontosan, vagy szándékosan nem vesz tudomást arról a különbségről, amely a támadást mint a hadsereg egyik tevékenységi módját elválasztja a támadó háborútól mint a hódító, agresszív háború szinonimájától. Nyilvánvaló, hogy amikor számos szerző a "támadó háború" kifejezést használja, akkor a fegyveres erők egyik ténykedési módozatára gondol, a háború céljainak kérdése pedig külön lapra tartozik náluk. L. pl. Kumanyev, G. A.-Skljar, E. E.: Do i poszle pakta. Szovjetszko-germanszkije otnosenyija v preddverii vojni. In Szvobodnaja miszl, 1995, no. 2.; l. még: Gorogyeckij, G.: Mif "Ledokola": nakanunye vojni. Moszkva, 1995, 293. o.

²⁶ A tény önmagában, bármennyire szíve szerint való volna is V. Szuvorov epigonjainak, nem szolgálhat bizonyítékként arra, hogy a Szovjetunió vezetésének szándékában állt a háború kirobbantása 1941 nyarán.

²⁷ L.: Visljov, O. V.: Pocsemu medlil Sztalin v 1941 g.? In Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no.1. 86-100. o.; no. 2. 70-96. o.; Visljov, Ov. V.: "…Mozset bity, voprosz jescse udalitszja mirnim putyom." In Vtoraja mirovaja vojna: Aktualnije problemi. Moszkva, 1995, 39-53. o.; Visljov, O. V.: Nakanunye 22 ijunyja 1941 goda. Moszkva, 2001; és mások.

²⁸ Zsukov, G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. 2. k. Moszkva, 1990, 29-30. o.

²⁹ L. pl.: Gorkov, Ju. A.-Szemin, Ju. N.: O haraktyere vojenno-operatyivnih planov SZSZSZR nakanunye Velikoj Otyecsesztvennoj vojni. Novije arhivnije dokumenti. In Novaja i novejsaja isztorija, 1997, no. 5. 111. o.; Bobiljov, P. N.: K kakoj vojnye gotovilszja genyeralnij stab RKKA v 1941 godu? In Otyecsesztvennaja isztorija, 1995. no. 5., 13., 16.

³⁰ Anfilov, V. A.: Groznoje leto 41-go. Moszkva, Ankil-voin, 1995, 67. o.; Anfilov, V. A.: Doroga k tragegyii 41-go goda. Moszkva, 1997, 167. o.; Szvetlisin, N. A.: Krutije sztupenyi szugybi. Habarovszk, 1992, 57-58. o.

³¹ Velikaja Otyecsesztvennaja vojna. 1941-1945. Vojenno-isztoricseszkije ocserki. 1. k.: Szurovije Iszpitanyija. Moszkva, Nauka, 1998. 118. o.

³² V. A. Anfilov írja, hogy G. K. Zsukov hosszasan ecsetelte neki az 1941 januárjában folyt háborús-stratégiai játszmát, ő pedig ez alapján fejtette ki monográfiája kéziratában, hogy mit jelentett a "kékek" "halhatatlan hőstette" a "három megsemmisítő csapással", amivel lehetlenné tették a "pirosak" csoportosítását, magát a játszmát pedig úgy jellemezte, mint "a nagy honvédő háború elejének főpróbájá"-t (Anfilov, V. A.: Idézett mű. 55. o.; Anfilov, V. A.: Groznoje leto 41-go goda. Moszkva, 1995, 56-57. o.). Az 1940-es tanácskozásról és a játszma végkimeneteléről napvilágra került dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a játszma menete egészen más volt (l. Szpravka ob operatyivno-sztratyegicseszkih igrah, provegyennih sz ucsasztnyikami gyekabrszkogo [1940 g.] szovescsanyija viszsego komandnogo szosztava RKKA. In Russzkij Arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. 12[1]. k., Moszkva, Tyerra, 1993, 388-390. o.; Bobiljov, P. N.: Idézett mű; Ugyanő: Repetyicija katasztrofi. In Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993, no. 6., 33-34. o.).

³³ Zsukov. G. K.: Voszpominanyija i razmislenyija. Moszkva, 1990, 1. k., 324. o.; Szimonov, K. M.: Zametki k biografii G. K. Zsukova. In: Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1987, no. 9., 53. o.

³⁴ D. Volkogonov: Triumf i tragegyija. 2. k., 1. rész, Moszkva, Izdatyelsztvo APN, 1989, 136. o.

³⁵ Horkov, A, G.: Grozovoj ijuny. Moszkva, Vojenizdat, 1991, 235. o.

³⁶ Szolniskov, Ju. Sz.: Po povodu sztatyji genyeral-polkovnyika Ju. A. Gorkova. In Novaja i novejsaja isztorija, 1994, no. 1., 240. o.

³⁷ Szudoplatov, P. A.: Raznije dnyi tajnoj vojni i gyiplomatyii. 1941 god. Moszkva, OLMA-PRESSZ, 2001, 216. o.

 

A tanulmány kritikailag elemzi két kortárs és hasonló társadalmi környezetből érkezett szerző, Tocqueville és Custine Amerika-, illetve Oroszország-képét. Míg az előbbi – bár osztályhelyzete és mentalitása egyaránt a régi rendhez köti – felismeri az amerikai társadalmi berendezkedés haladó vonásait, az utóbbi nemcsak a cárizmus barbarizmusát ítéli el, hanem barbárnak tartja az egész orosz nemzetet. A tanulmány két idősíkon mozog; s arra is választ keres, mennyiben aktuális ma e szerzőket újraolvasni.

"As a nation, we began by declaring that ‘all men are created equal.' We now practically read it ‘all men are created equal, except Negroes.' When the Know-Nothings get control, it will read ‘all men are created equal, except Negroes and foreigners and Catholics.' When it comes to this, I shall prefer emigrating to some country where they make no pretense of loving liberty – to Russia, for instance, where despotism can be taken pure and without the base alloy of hypocrisy."

Abraham Lincoln, 1855

 

Oroszország és Amerika, e két hatalmas ország történelme, földrajzi nagysága, társadalmi berendezkedése történelmi idők óta óhatatlanul foglalkoztatja az utazókat, történészeket, filozófusokat, írókat, etnográfusokat. A 19. század különösen gazdag útleírásokban és politikai elemzésekben, amelyekre nagy hatással volt a francia forradalom eszmeisége. Ilyen alkotások közé tartozik Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia c. könyve és Astolphe de Custine Oroszországi levelek c. munkája. "…[az orosz] nép utolsónak jelent meg a világ öreg színpadán, s nagyra hivatottsága… nem ment ki a fejemből"¹ – írja Custine. "Ennek az országnak, amely annyira elmaradottnak látszott, hogy modern gondolkodóink hosszú ideig semmibe vették, legalább akkora, ha nem nagyobb jövője van, mint Amerika földjére telepített angol társadalmaknak, melyekkel annyit büszkélkednek a filozófusok…"² A hatás természetesen kölcsönös, hiszen igen sok utazó, politikus, író, diplomata járta Oroszországot és Amerikát, hasonlóképpen sok orosz író, költő, politikus és amerikai politikus-író-pamfletíró-diplomata fordult meg Európában.

Alexis de Tocqueville francia arisztokrata 1831-ben utazott Amerikába. 1835-ben adták ki De la Démocratie en Amérique (Az amerikai demokrácia, Európa, Budapest, 1993) könyvének első részét, majd öt évvel később a másodikat. Astolphe de Custine 1839-ben utazott Oroszországba, és az Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben c. műve 1843-ban jelent meg először Párizsban.³ Nem véletlen, hogy e két művet gyakran egymás mellett említi a történelem és a szociológia.

"Jelenleg két nagy nép él a Földön, melyek, különböző pontokról kiindulva, egyazon cél felé látszanak haladni: az orosz és az amerikai.

Mindkettő a homályban lett naggyá; s amíg az emberek tekintete másfelé irányult, egyszerre a nemzetek első sorába emelkedtek, s a világ szinte egy időben döbbent rá születésükre és nagyságukra.

Az összes többi nép, úgy tűnik, elérte a természet szabta határokat, és már csak őrzi azt, amije van; de ezek növekednek [az Óvilág valamennyi nemzete közül, arányosan számítva, Oroszország lakossága nő a leggyorsabban – Tocqueville lábjegyzete], az összes többi megállt, vagy csak ezer erőfeszítés árán halad előre; csak ők lépkednek könnyedén és gyorsan az úton, melynek végét még nem látja szem. Az amerikai a természet felállította akadályokkal küzd; az orosz az emberekkel. Az egyik a sivataggal és a barbarizmussal harcol, a másik a teljes fegyverzetében fellépő civilizációval: így aztán az amerikaiak az ekevassal hódítanak, míg az oroszok a katonák kardjával. Céljuk elérése érdekében az amerikaiak az egyéni érdekre támaszkodnak, és hagyják, hogy az emberi erő és ész irányítás nélkül működjék. Az utóbbiak egyetlen emberben összpontosítják a társadalom minden hatalmát. Előbbiek fő cselekvési eszköze a szabadság, az utóbbiaké a szolgaság. Kiindulási pontjuk különböző, útjaik eltérnek, és mégis, mintha mindegyiküket a gondviselés titkos szándéka ösztönözné, hogy egy napon a kezében tartsa a világ felének sorsát" – írja Tocqueville.⁴

1831-ben Tocqueville a francia forradalom tükrében vizsgálta a fiatal, független amerikai demokratikus rendszert. A francia forradalmat az Alapító Atyák, így Benjamin Franklin, Thomas Jefferson alaposan tanulmányozták, hiszen gyakran megfordultak Franciaországban, az utóbbi párizsi nagykövetként is. Nyolc évvel később, 1839-ben indult útjára Oroszországba Custine márki. Célja az orosz autokrata rendszer, a francia forradalom utáni oroszországi társadalmi berendezkedés tanulmányozása volt. A két arisztokrata földrajzilag és társadalmilag egyaránt ellentétes irányba indult el szinte egy időben. Ugyanazt a forradalom utáni Franciaországot hagyták maguk mögött, és mind a ketten ahhoz a letűnt világhoz tartoztak, amely a francia forradalom vesztese volt: mind a két család felett a történelem – és a guillotine – ítélkezett. Mind a ketten tudták, hogy a történelemben elkerülhetetlen tény a letűnt világ veresége: az arisztokrata társadalom megbukott. Tocqueville előrenéz, és az foglalkoztatja, hogy milyen következményekkel jár a politikai civilizáció. Custine az autokrata cári birodalom működését, valamint a politikai civilizáció helyzetét tanulmányozza Oroszországban. "…[e]gyáltalán nem éreztem csodálatot, amit elvártak tőlem, mert ez a despotikus rögtönzés megijesztett… eszembe juttatta, mennyi embertelenség lakozott a minden régi és új orosz uralkodó típusát megalkotó Nagy Péter szívében."⁵

A 19. század első felében a világ figyelme a függetlenséget kiharcoló észak-amerikai településekre, a fiatal, független Egyesült Államokra és a régi rendet megdöntő Franciaországra irányult. A kettő közül Franciaországnak jutott a példamutató szerep, nemcsak földrajzi fekvése és európai jellege miatt, hanem az amerikai függetlenségi háborút és a francia forradalmat megelőző, illetve azokat előkészítő eszmei küzdelemben is. Több francia és más nemzetiségű arisztokrata vett részt a függetlenségi háborúban az Egyesült Államok oldalán, így Lafayette, a lengyel Kościuszko Tádé és Custine nagyapja, Adam-Philippe de Custine-Sarreck is. Rousseau tanítása sok francia arisztokratában nem múlt el nyomtalanul, noha a forradalmat sem ő, sem Voltaire nem élte meg.

Tocqueville Az amerikai demokrácia c. munkájában mindent a franciaországi eseményeken keresztül lát. A francia forradalom jelszavai: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség még csak csíráiban voltak jelen Franciaországban a század első felében. A régi és elavult intézmények még működtek, míg Amerikában meg sem alakultak az újak. Amerikában nem volt bürokratikus berendezkedés, nem volt olyan főváros, mint Párizs, nem volt sem parasztság, sem arisztokrácia. Maga a politikai élet is merőben más volt, nem voltak pártok, ideológia, forradalmi hangulat. Franciaország arisztokrata társadalom volt, Amerika nem. Ez az oka annak, hogy Tocqueville beiktat egy harmadik országot, Angliát, amely ugyan arisztokrata, de merőben különbözik Franciaországtól és Amerikától is. "Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban összezúzta a feudalizmust, és a burzsoázia tiszta uralmát oly klasszikus módon honosította meg, mint egyetlen más európai ország sem."⁶

Tocqueville munkája világhírű lett, míg Custine márki oroszországi útleírása nem keltette fel a kortársak figyelmét, és lényegében ismeretlen maradt. Custine nem kapta meg kora kellő irodalmi elismerését annak ellenére, hogy Alexander Herzen (1812-1870) a művet, a valaha is Oroszországról szóló könyvek legjobbikának tartotta.

Oroszország bemutatásával eredetileg Ragyiscsev (1749-1802) útleírása mentén szerettem volna foglalkozni – összehasonlítva Tocqueville Amerikáról szóló munkájával. Itt megjegyezném, hogy a jelenlegi Néva-expressz nyomvonala nagyjából azonos azzal az úttal, amelyre Ragyiscsev, az orosz felvilágosodás egyik "atyja" vállalkozott 1790-ben az Utazás Szentpétervárról Moszkvába c. művében. Leírásában "a rabság züllöttségéről" írt, és csodákról álmodott, amelyeket a jobbágyság megszüntetése hozna magával.⁷ Ragyiscsevnek, mint ismeretes, a viszonyok őszinte feltárásáért a cenzúra, száműzetés, majd végül öngyilkosság lett az osztályrésze. Ezt a befejezetlen utat írta meg a francia arisztokrata Custine, nem csoda, hogy ezzel kiváltotta a cár haragját.

Anka Muhlstein, a Letters from Russia 2002. évi amerikai kiadásának szerkesztője megállapítja, hogy a munka a politikai történetírásban ugyanakkora jelentőséggel bír, mint Tocqueville Az amerikai demokrácia c. műve. Európa üdvözölte a könyv megjelenését, I. Miklós cár azonban betiltatta oroszországi kiadását. Sokan vitatták a munka valós értékét, heves viták kísérték útját. Szerzőjét azzal vádolták, hogy előítéletei vannak Oroszországgal szemben. Ez vezette a szerkesztőt arra, hogy a 21. században újraolvassa Custine-t. A kiadót többek között a szerző élete és munkái motiválták, valamint az újfajta érdeklődés Oroszország múltja és jelene iránt. Muhlstein Custine-ről szóló életrajzában, melynek alcíme Az utolsó francia arisztokrata, félreismert zseninek mutatja be a szerzőt, akinek munkái elévülhetetlen szerepet játszottak a francia történelemben és az európai romanticizmusban. Muhlstein megállapítja, hogy Oroszországot egy felvilágosult, képzett liberális arisztokrata fedezte fel a francia forradalom után. "Megérkeztem egy új országba – vallja Custine – minden előítélet nélkül." Custine könyvének kiváló alcíme lehetne az orosz despotizmus története, hiszen akkor mutatkozna meg érzékelhetően a két úti cél tartalma. Custine munkája a történelem egyik legellentmondásosabb műve, amely Oroszországot, annak kormányzatát vizsgálja, elemzi. "Azért mentem Oroszországba, hogy érveket keressek a képviseleti kormányzás ellen, s az alkotmányok híveként térjek vissza."⁸

A valóságban Custine nem tudta, hová megy, talán kalandvágy is vezérelte. A 19. század cári Oroszországát mutatja be azzal a földrajzi "tévedéssel" – ha ez valóban tévedés -, hogy Oroszország Szibir – nem Szibéria: Szibir a pokol és száműzetés helye. Elképzelt dimenzióként Szibir mindig ott van, ahol az orosz uralom, akárhol is kezdődik az ország földrajzilag. Ahogy Custine írja: "Franciaország és Oroszország között kínai fal van: a szláv nyelv és jellem. Dacára az oroszok elbizakodottságának, amit Nagy Péter ébresztett fel, Szibéria a Visztulánál kezdődik."⁹ Szibir földrajzi határai nem azonosak a termékeny és gazdag Szibéria földjével (l. a Mihalkov rendezte Szibériai borbély c. filmet, ahol szintén a száműzetés helye). Szibir maga Oroszország az autokrata uralommal és az ismeretlenségbe vegyülő félelemmel együtt.

Oroszország kapcsolata a Nyugattal igen lassú fejlődés eredménye volt, és különböző fázisokon ment keresztül.¹⁰ Nagy Péter (1689-1725) uralma alatt tört meg a bizánci és a mongol hatás, amelynek kultúrája alakította az orosz civilizáció alapjait. Nagy Péter reformjai ismertek, azt fontos megemlíteni, hogy nem törölte el a cirill ábécét, csak megreformálta. A nyelv mint a kultúra közvetítője igen fontos minden társadalomban. A modernizált, nyugatosított birodalom megtartotta ázsiai jellegzetességeit is, "tökélyre emelte a despotizmust, és a társadalmi vagy politikai pluralizmusnak még az írmagját is kiirtotta".¹¹ Az orosz nemességnek soha nem volt tényleges hatalma, Nagy Péternek sikerült még tovább csökkenteni befolyásukat, mivel a nemesség az uralkodónál szerzett érdemek alapján nyerte el rangját. Többek közt ez a társadalmi berendezkedés is riasztotta az oda látogató Custine-t. Péter újjászervezte az ortodox egyházat, amely szintén ellenérzést keltett a katolikus látogatóban. A cár mégis Európa részévé tette Oroszországot: a szlavofilek és nyugatosok vitái máig sem csendesedtek el, ahogy ezt Dosztojevszkij vagy Csaadajev érvelése is mutatja. "A mi napunk ugyanaz a nap, ami Nyugatra süt le és ezzel Oroszországnak élnie kell" – vallotta a száműzött költő, Csaadajev (1794-1856). Custine Oroszországa a rendező elvek alapján egy olyan nyugatos-szlavofil kettősséget mutat, amely Oroszország nemzeti tulajdonsága volt és maradt is.

Tocqueville és Custine a francia forradalom eseményeivel, annak történelmi jelentőségével a hátuk mögött arra voltak kíváncsiak, mit is várhat Európa, mennyire kerülhető el az erőszak, összeegyeztethető-e az egyenlőség és az egyén individualizmusa? Mind a két utazás a francia forradalom eseményeit, a személyes traumák feldolgozását, megértését kívánta megvilágítani. Mind a két arisztokrata kívülálló, outsider volt két idegen országban. A forradalom után az arisztokrácia tagjaiként otthon is outsidereknek érezték magukat. Custine könyvében közel száz oldalt szentel családja szenvedéseinek a forradalom alatt, s ez megadja az útleírás keretét is; Tocqueville családja szintén szenvedett, és amerikai munkája felfogható egyben a családja által tapasztaltak feldolgozásának, azaz magyarázatot is vár egyben.

Igen nagy a hasonlóság Tocqueville és Custine könyve között: mind a ketten képesek voltak az adott ország politikai rendszerének megértésére, elemzésére, bemutatására. Még egy nagyon fontos szempont a két írónál, hogy mind a ketten hívő katolikusok és hitükön keresztül szemlélik a két országot. A katolikus tradíciók, illetve azok hiánya Oroszországban igen nagy ellenérzést vált ki Custine-ből az útleírás során. A katolicizmus és kívülállóság érzése, a romantikus életérzés és tragikus konfliktus a szabadság és az egyén sorsa közt, mindez jellemzi a két szerző érzelmi viszonyát témájához.

Mindkét szerző a felvilágosodás eszméjét képviselte: Custine extrovertált romantikus író, aki a romantikus pózolás és magány, az elutasított utazó imázsa mögé bújik, míg Tocqueville intellektuális romantikus szerző, aki briliáns gondolatokkal palástolja a romantikát.

Custine megértette, mit jelent a cári hatalom. Útleírása személyes, érzelmi benyomásokkal teli, anekdotikus. Nyíltan hivatkozik a történelem eseményeire, beszél magáról, érzelmeiről az út során. Bemutatja az autoriter társadalom minden skáláját. Tocqueville leírása egyedülálló betekintés az Újvilágba annak minden intézményével, eszméjével együtt. (Amerika és Európa, az amerikai hit, politika, demokratikus ösztönök, a katolicizmus fejlődése, egyenlőség kérdése, rabszolgaság, amerikai művészetek, az individualizmus, társadalmi berendezkedés, alkotmány, a népfelség elve, a közösségi élet, közigazgatás, feketék-rabszolgaság kérdése, bírói hatalom, választás, elnöki hatalom, sajtószabadság stb.)

Custine kora divatos irodalmi műfaját, a levélformát választja (ti. párizsi barátaihoz intézi leveleit). Custine három hónapot töltött Oroszországban: Szentpétervár, Moszkva, Zagorszk, Jaroszlavl és Nyizsnij Novgorod voltak utazásának helyszínei. Hajóval érkezett Párizsból Szentpétervárra. Utazása során leírja az említett városokat, bemutatja a cári család több tagját, akik készségesen és büszkén fogadták annak reményében, hogy Custine könyve ismertté teszi őket, és sikert hoz az Európában megmutatkozni vágyó Oroszország számára. Utazása során találkozik Csaadajevvel, aki korának "disszidens" költője volt. Az orosz táj, építészet, emberek, szokások, a politikai erő természete, társadalmi felelősség, vallás és a vallás szerepe – Custine-t ezek a témák foglalkoztatják útja során. Maga az útleírás a könyv egyharmadát teszi ki, a többi élő és közvetlen benyomás. Sok nyomtatott forrásanyagot dolgoz fel, köztük interjúkat és személyes benyomásokat. Custine Oroszországa idegen és egyben veszélyes hely.

Az Európai Unió bővítése, a "magára" maradt Oroszország, mely az izoláltság félelmével néz szembe, valamint az Egyesült Államok új hatalmi helyzete, mely szintén hagyományosan az izolációs politikával küzd, és nem utolsósorban az egyre erősödő Amerika-ellenesség vajon milyen gyökerekre tekinthet vissza, amelyek egyben a jövőre nézve is tanulságosak lehetnek?

A felvilágosodás, majd a francia forradalom eszméje, hatása nemcsak az orosz társadalmat érintette, hanem művészetét is; a felvilágosodás Párizsból Berlin és Königsberg felé tört és felpezsdítette az egész kontinenst. A film rendezője arra vállalkozott, hogy az Ermitázs 33 termét és az arisztokrata Custine márkit hívja segítségül a mai Oroszország bemutatáshoz.

A francia forradalom, a hatalmas társadalmi földrengés hatása és a felmérhetetlen európai kultúra találkozása vívja párbaját a filmben. A francia forradalom az arisztokrata írók, Custine és Tocqueville számára egyértelműen világossá tette, hogy a történelem nem fordítható vissza.

A társadalmi földrengés a kor filozófusait is foglalkoztatta, nemhiába nevezte Karl Marx az európai forradalmat "hatodik hatalomnak". A 18. század vége óta a cári Oroszország veszélyes hódító erő volt, amelyet Európa elítélt. Ugyanakkor a konzervatív Európának – és ez egybeesik Custine gondolkodásával – szüksége volt a cárizmusra, mivel éppúgy rettegtek a cárizmus összeomlásának következményeitől, mint a francia forradalom arisztokráciája a Nagy Terrortól. Marx úgy vélte, hogy az európai forradalmak ennek ellenére átterjednek Oroszországra, és a francia forradalom szükségszerűen Pétervárott folytatódik majd. Péter politikájában Marx nemcsak a zsarnokot és a hódítót látta, hanem az orosz állam megreformálását, az ország nyugati integrációját célul kitűző felvilágosult uralkodót is.

Custine útleírása nem egyszerű útikalauz, lehetőséget ad arra, hogy saját társadalmát és az adott országot elemezze, összehasonlítsa. Oroszország bemutatása egyben fájdalmas pillantás a forradalom utáni Franciaország helyzetére is.

Custine Oroszországi levelek c. műve vezette Szokurov rendezőt az Orosz bárka c. film megrendezéséhez, amely éppen olyan otthonos talajt jelentett számára, mint amilyet Tocqueville Amerikai demokrácia c. munkája az Egyesült Államokban jelentene.

Szokurov művészfilmjében új gondolatokat és más szempontokat tárt fel, rávilágítva az Európai Unió, maga az európaiság eszméinek határaira és a történelem, valamint kultúra határok nélküli eszméinek áramlására.

Az Orosz bárka c. koprodukciós film Custine Oroszországát mutatja be, azaz többet, hiszen 300 évet ível át az Ermitázs művészetének, összes termének bemutatásával. Soha nem készült film az Ermitázson belül, ennyiben és sok más mindenben is egyedülálló a rendező munkája. Custine márki kísérője a láthatatlan kamera, illetve a láthatatlan Oroszország. Ez a "kamera" termeken keresztül, a termekben kiállított értékek mentén próbálja megmutatni és megértetni Európával Oroszország szellemi, erkölcsi, történelmi múltját és egyben ezek értékeit, és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Mit jelent ez az út az orosz történelmen keresztül, a múzeumi alkotások mentén? Kik voltak a cárok, hogyan uralkodtak, miképp gondolkodtak? Mind ruszofilek! – hangzik Custine válasza (és nem szlavofilek!).

A francia márki előítéletekkel érkezik Pétervárra, ezt érzékelteti a rendező. Előítélettel tekint az új európai nagyvárosra, Pétervárra, hiszen a hagyományok mind Moszkvában vannak – vallja. Elítéli, sőt barbarizmusnak tartja mindazokat az emberi és anyagi áldozatokat, amelyeket Péter hozott a város felépítéséért. Magát Pétervárt Custine a francia Tuileries-höz hasonlítja, városkörnyék nélkül. Egy birodalom közepe, amely alkalmatlan a tovább élésre. Rövid képek, szinte alig értelmezhetőek, mutatják Péter cár udvarát, ezek gyorsak, pergőek és kegyetlenek. Előítélettel érkezik az utazó: az orosz zenével, az orosz emberrel, az orosz fejlődéssel és az orosz kultúrával, nyelvvel szemben.

Az orosz nyelv és Custine kapcsolata is jól jellemzi a korszakot. A filmben érezhető: a franciák véleménye szerint a nyelv maga a kultúra. 1840-ben a francia képviselőházban vita volt egy szláv nyelvi tanszék felállításáról a Collège de France keretében: Auguis képviselő felszólalásában kifejtette, hogy a szláv nyelv pontatlan, minden, ami nyelvileg eredetinek tekinthető, francia vagy német fordítás. Custine osztja kortársai véleményét, ahogyan a filmben maga is döbbenettel és elégedetlenül tapasztalva mondja: "folyékonyan oroszul beszélek, milyen nyelv is ez?". Custine minden kritikusa azt vallotta, hogy az orosz nyelv faji-kulturális-spirituális keverék. Nincs irodalmi múltja, vallja Custine, ami van, az mind imitáció. Oroszországnak nincs történelme, s mivel nincs történelme, nincs nyelve és művészete sem. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanezek a vádak érték az amerikai angolt is mint az angol nyelv eltorzítását.¹²

A film nevetségessé teszi II. Katalin színházi rendezését, mely színházterem szintén az Ermitázsban található. Bemutatja az orosz cárt, I. Miklóst és az arisztokrácia fenntartás nélküli hajlongásait, míg Custine könnyedén és észrevétlenül suhan el köztük, ezzel is jelezve, hogy valaha (!) ő is ehhez a réteghez tartozott. A cár éppen a perzsa küldöttséget fogadja, ahol az orosz arisztokrácia teljes monumentális nagyságában, közel 2000 szereplővel jelenik meg. Custine márki gúnyos megjegyzései fűszerezik a perzsa diplomáciai fogadást, melynek valódi oka a Perzsiá­ban megölt politikus, irodalmár és diplomata, Gribojedov (Az ész bajjal jár írója) és az ebből fakadó politikai konfliktus elhárítása. Arisztokrata színjáték.

Orosz zene Custine számára nem létezik. Glinkán csodálkozik (egyedülálló a két élő koncert az Ermitázsból). Averzió, gúny érezhető a márki magatartásában hosszú múzeumi útján. Lenézi az orosz kultúrát, és nem érti, hogy mit keres az olasz művészet Oroszországban: Canova szobrai, El Greco Szent Péter és Szent Pál festménye vajon mit keres a barbár, nem katolikus országban? Szerinte Van Dyck festménye is érthetetlen a katolikus hit nélkül. Nem érti, mit keresnek az Ermitázsban a katolikus egyház apostolai, hiszen a katolicizmus hiánya nagy bűn, amiért a márki mélyen lenézi a látogatókat. Arisztokrata felszínességgel és előítélettel nem lát mást, csak barbár és tudatlan, ugyanakkor naiv és érzelgős "bennszülötteket". Nem ismeri, nem is akarja megismerni Cirillt és Metódot, akik közvetíteni próbáltak a 9. században a Kelet és Nyugat között. A raphaeli Loggia ugyan kiváltja csodálatát és egyben haragját, ugyanígy a 20 oszlopos terem, valamint Katalin színházi terme. Katalin eredeti étkészletét is megcsodálhatjuk a filmben. A márki nem érti II. Katalin és a francia felvilágosodás kapcsolatának lényegét. Csodálja a kincseket, elismeri, de nem tartja idevalónak őket. Elítéli azt a hatalmas áldozatot, amely lehetővé tette a Palota felépítését. A Téli Palota építése, befejezése embertelen áldozatot követelt: 6000 embert zártak be, hogy testük melegével szárítsák a falakat, amelyek a nagy fagyban tönkrementek volna. Filmbeli kísérője végig elkíséri, egyben beszélgető partnere is a láthatatlan Oroszország, a kamera, amely, illetve, aki narrátorként magyaráz, de nem dicsekszik, csendes, de magabiztos, büszke és visszafogott, mint maga Oroszország. Utalás a büszke, sokat szenvedett város tragédiájára a második világháborúban: megjelennek a leningrádi blokád megrázó képei. Kik azok a németek? – kérdezi Custine (a 19. században[!]). – Egymillió áldozat egy városért? – teszi fel a kérdést gúnyosan.

Az utolsó cári család, II. Miklós, tragikus sorsú gyerekei és felesége Alekszandra suhannak a képsorokkal együtt, a szőke alacsony Raszputyin útkeresése a már háborút és forradalmat sejtető báli forgatagban (1913-ban vagyunk), valamint a fel-felbukkanó költők és a sztálini idők alatt eltűnt híres művészek kavalkádja, a lehallgatószobák titka és technikai megoldása valóban próbára teszi a nézőt. Orvosok-genetikusok-kutatók, mindazok, akik a sztálini perek alatt eltűntek, mind meg-megjelennek, a történelem figyelmeztető, emlékeztető alakjaiként. Megjelenik egy pillanatra a múzeum napjainkban is aktív igazgatója, akinek apja a sztálini Gulag egyik áldozata volt.

Custine Oroszország jövőjével is foglalkozik. Keresi az ország titkát. Elgondolkodik azon, meddig maradhat fenn ilyen embertelen társadalom. Szerinte egy robbanás rázza fel majd Oroszországot, és az majd az enervált Európára is nagy hatást gyakorol.

Custine és Tocqueville keresztülutaznak a történelmen, oda, ahol vannak még kérdések és magyarázatok. Custine oroszországi útja érdekes képzettársítással mutatja be az öregkort egy fiatal és fejlődő óriásban, az öregkor és a fiatal óriás kettősségét, fejlődését, harcát.

A francia forradalom utáni arisztokráciának nem sok bizalma volt az új renddel szemben, ezért sokan a keleti kultúra felé fordultak, keresték a még élő múltat, a változatlan bibliai földeket, a mozdulatlanul álmodozó keleti életmódot. Ezzel magukat nyugtatták meg, hogy a változó Nyugat mellett még létezik a stabilitás. Részben így tekintett Custine a konzervatív Oroszországra, míg Tocqueville Amerikája a változás elkerülhetetlenségét mutatja be.

A 19. század írói elfogadták a történelmet mint "démoni" társadalmi jelenségek halmazát, sokan kimondottan kedvelték a kegyetlen leírásokat, így pl. Stendhal (Custine barátja), Shelley stb. A Mediciekről szóló kegyetlen történelmi regényeknek is igen nagy sikerük volt. Annak ellenére, hogy Oroszország irodalmilag ismert volt, egyetlen nyugati író sem írt a romantikus orosz hősről, aki az elnyomás ellen harcol. Nem a modell hiányzott, tudjuk a történelemből. A dekabrista mozgalom szereplői sem jelentek meg egy irodalmi műben sem. Magyar irodalmi vonatkozásban igen jelentős Jókai Mór Szabadság a hó alatt avagy a Zöld könyv c. munkája, amely 1860-ban jelent meg. Jókai kiváló történelmi ismerettel ábrázolja a dekabrista mozgalom politikai és irodalmi szereplőit, Oroszország bel- és külpolitikáját. (Megjegyzendő, hogy Jókai Mór ismerte Custine munkáit, és felhasználta azokat a könyv írásakor.) Ami érzelmileg megragadta a nyugat-európai írókat, az csak a szibériai száműzetés és a hű feleség képe, aki követte a száműzött hőst (l. Tolsztoj: Feltámadás, Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés).

Custine Oroszországának helye nem Európa, s ezt a filmben is kifejti. Oroszországot földrajzilag át kell helyezni, vallja a szerző. Mintha azzal, hogy Oroszországot keletre tolja, megszabadítaná Európát a barbarizmustól és erőszaktól is. Mi is Oroszország? Ázsia avagy Európa tagja (Dosztojevszkij: Kell-e nekünk Európa? [1867])? Erre nem ad választ a szerző, de kortársai sem. Tocqueville ezzel szemben úgy véli, hogy Amerika Európa "folytatása". Custine meg volt arról győződve, hogy Oroszország Ázsia része, nem is igen vizsgálta a természeti szépségét, ezzel szemben Tocqueville értékelte a hatalmas, lakatlan és még valóban fel nem tört amerikai tájat. Mellesleg az orosz táj szépsége Custine korában már ismert volt.

Az Oroszország iránti kétségek nem hagyták nyugodni Custine-t. Felteszi magának a kérdést, mit is jelent európainak lenni. Európa és a Nyugat igen sokszínű jelenség, sok minden jelenti az európai létet, de ugyanakkor Európát gyökerestül megváltoztatta a francia forradalom. Mennyire lehet az új, demokratikus, merkantilista Európát meghatározni mint egyben az Oroszországgal való földrajzi határt?

Custine-t Oroszországba a francia forradalom hajtotta, abban az értelemben, hogy az akkori francia arisztokrácia önbizalmát megtörte a forradalmi változás, elmosódott a Civilizáció és a Barbárok közötti határ. A márki mindenáron szeretett volna egy meghatározást találni Oroszországra, amely megfelelne egy örök elképzelésnek: nemzeti is legyen, meg történelmi is. Mint sokan mások, Custine is nehézségekkel találta szemben magát: Oroszország sehogyan sem illett bele a sablonba. Nem volt Ázsia, és nem volt Európa, fiatal, de egyben öreg, civilizált és ugyanakkor primitív, hasonló a rómaiakhoz, a tatárokhoz és a kínaiakhoz, és mégis más. Ez volt az a pillanat, ami az írókat, utazókat egy olyan misztikus Oroszország bemutatására ösztönözte, amely a valóságban nem is létezett. A francia forradalom sokukat elgondolkoztatta, maga Karamzin (1766-1826) orosz író sem volt biztos abban, hogy az értelmet kitisztította a francia forradalom, pedig személyesen tapasztalta az eseményeket, ugyanakkor Montesquieu hitt a forradalom folytonosságában. Amíg Montesquieu számára ez a rendet jelentette, Custine és Tocqueville számára a szorongást. Tocqueville szemében az Egyesült Államok színtiszta demokrácia, és mentes bármiféle arisztokratikus elvtől. "Európában azt hallottam, létezik azért Amerikában is egy arisztokratikus társadalmi irányzat. Pedig dehogy. Ha létezne, én örülnék neki a legjobban…" ¹³

Oroszország ugyanúgy, mint Amerika, a francia emigránsok menedékhelye volt hosszú ideig. Amikor I. Miklós cár fogadta Custine-t, ennek pontosan az volt az oka, hogy a cárban szolidaritás ébredt fel az elüldözött arisztokrata (osztály) iránt. Custine egyértelműen arra volt kíváncsi, hogyan működik az a birodalom, ahol még megtalálható az arisztokrácia, azaz a régi rend. Ezzel egy időben mindez felhatalmazta arra is, hogy a cári hatalmat bírálja, így őrizte meg függetlenségét. Érdekes megemlíteni, hogy Honoré de Balzacot, aki Custine barátja volt, mélységes izgalom fogta el a mű olvasásakor annak bíráló hangnemétől. (Madame Hanska, aki Balzac menyasszonya volt, nagy ukrajnai birtokkal rendelkezett, mely birtok sorsa és házassága Balzackal a cár jóindulatától függött, mivel Madame Hanska cári alattvaló volt, így minden cárellenes megjegyzés veszélyeztette az alig várt esküvőt. Megjegyzem, szegény Balzac igen sokáig várt Madame Hanskára, akit még férjezett korában ismert meg, és beleszeretett, majd a férj halála után még arra kellett várnia, hogy a hölgy leánya férjhez menjen, ahogyan a jog ezt előírta, s csak aztán választhatta Balzacot. Pétervárott az ún. Milliomosok utcájában laktak, majd rövid házasság után Balzac korai halála vetett végett boldogságuknak.)

Custine könyvét igen nagy siker követte, még életében öt alkalommal jelent meg Franciaországban. Balzac bírálta Custine-t, hogy semmibe vette a cári vendéglátást, s bírálatában nem volt egyedül. Custine minden segítséget megkapott a cári udvartól, és a cár dühét váltotta ki a könyv. Valóban megsértette az etikettet, ugyanakkor a lelkiismerete tiszta volt. Megírta, amit látott – kihasználva a lehetőségeket. Custine a nyugati kultúrához fordult, hogy bemutassa Oroszországot, és egyúttal ítélkezzen is a "barbár" hagyományok felett.

Custine oroszországi útja igen érdekes tanulságokkal szolgált. Konzervatív monarchistaként hagyta el Franciaországot, és olyan íróként tért vissza, aki elfogadja a reprezentáns rendszert mint a kormányzás erkölcsi formáját. Úgy véli, ez a forma képes megvédeni polgárait az autokrácia és demokrácia szélsőséges megnyilvánulásaitól. Elítélte Oroszország terjeszkedési vágyait, ugyanakkor Franciaország felsőbbrendűségét vallotta világszerte. Elítélte a vallás szélsőséges megnyilvánulásait, ugyanakkor a katolikus egyházat tartotta a modern világ bűneitől való védelem bástyájának. A személyes szabadság elvét vallotta, mint az Újvilág alapeszméjét együtt egy konzervatív-nosztalgikus életképpel, a tradíciók megtartásával.

Az Orosz bárka című film Custine márki szemével nézi Oroszországot, annak gazdagságát és mindazt a megtett utat, kihívásokat, amelyeket a cári Oroszország és az európai forradalmak jelentettek.

Mind a két ország, Oroszország és Amerika is Európa "szélén" volt, változásokon ment keresztül. A lakatlan föld – Szibéria – olyan, mint Oroszország Amerikája. A 18. század mind a két földrajzi helyen hatalmas változásokat hozott, társadalmi laboratóriumnak is felfoghatjuk óriási területeiket. A péteri reformok és az amerikai forradalom új politikai rendszert hoztak, a rabszolgatartó Amerika és az orosz jobbágyrendszer Európa számára egyaránt visszataszító volt.

A sok hasonlóság és ellentét a két szerzőt arra a következtetésre juttatta, hogy mind a két hatalmas ország nagy hatással lesz Európára. Érzelmileg igen nagy a különbség a két szerzőnek a két országhoz való viszonyában: míg Custine teljesen elutasítja Oroszországot, addig Tocque­ville képes arra, hogy különválassza érzelmeit és politikai nézeteit. Amíg Amerika az indiánok és sikertelen telepesek temetője lesz, de eközben fenntartja a reményt a többiek számára, addig Oroszország, Custine szemével, csak a reménytelenség gigantikus temetője.

Az 1860-as években írta Dosztojevszkij a Kell-e nekünk Európa c. cikkgyűjteményét. "…[I]smét torzsalkodunk Európával, megint terítéken az örök »keleti kérdés«, újfent bizalmatlanul néznek az oroszokra Európában. De hát minek törjük magunkat Európa bizalma után? Nézett-e valaha is Európa bizalommal az oroszokra, néz-e rájuk a jövőben valaha is megértően, ellenséges érzület nélkül? No persze majd egyszer, valamikor megváltozik a szemlélete, akkor majd másként tekint ránk, felfedez bennünket is Európa, és erről a »majd egyszer«-ről nagyon-nagyon is érdemes beszélni… a torzsalkodásunk Európával a vége felé közeledik, az Európára nyitott ablak szerepe is lejárt, most valami más jön, legalább­is másnak kellene jönnie… egyszóval egyre jobban és jobban érezzük, hogy fel kell készülnünk valamire, készen kell állnunk egy újfajta és minden eddiginél sokkal eredetibb találkozásra Európával."¹⁴

Befejezésként ismét Tocqueville-t idézném, aki a következőket vallja:

"A középkor a tagozódás időszaka volt. Minden egyes nép, minden egyes tartomány, város, család erősen igyekezett egyéniesülni. Napjainkban ellentétes mozgás észlelhető, a népek mintha az egység felé haladnának. Szellemi kötelékek egyesítik a földgolyó egymástól legtávolabb eső pártjait, az emberek nem maradnak idegenek egymásnak, tudják, mi történik a világ bármely távoli zugában: így aztán az őket elválasztó óceán ellenére, kevesebb különbséget észlelni az európaiak és újvilági leszármazottaik között, mint egyes XIII. századi városok között, melyeket csak egy folyó választott el egymástól.

Ha ez az asszimilációs folyamat idegen népeket hoz közel egymáshoz, akkor még inkább ellene hat annak, hogy egyazon nép ágai idegenné váljanak egymás számára."¹⁵

 

Jegyzetek

 

¹ Custine, 11. o.

² Uo., 22. o.

³ A mű magyarul 2004-ben jelent meg.

⁴ Tocqueville, 585. o.

⁵ Custine, 36. o.

⁶ Engels 1885-ben írott előszava Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájához, Kossuth, 7. o.

⁷ A jobbágyságot II. Sándor cár törölte el egy évszázaddal később, 1861-ben.

⁸ Custine, 10. o.

⁹ Custine, 91. o.

¹⁰ Huntington, 223. o.

¹¹ Uo. 224. o.

¹² Megjegyzem, hogy Noah Webster nevéhez fűződik az angol nyelv állami szintre emelése a 18. század végén, az első szótár megalkotása. Hosszú ideig sokan a német nyelvet tartották a fiatal nemzet nyelvének…

¹³ Tocqueville, 14. o.

¹⁴ Dosztojevszkij, 41. o.

¹⁵ Tocqueville, 584. o.

 

Felhasznált irodalom

 

Custine, Astolphe (2002): Letters from Russia. Edited and with an introduction by Anka Muhlstein, New York, The New York Review of Books

Custine, Astolphe (2004): Oroszországi levelek, Budapest, Nagyvilág

Dosztojevszkij, F. M. (1999) Kell-e nekünk Európa? Budapest, Kráter Klasszikusok

Engels, Friedrich: Előszó Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája 1885. évi kiadásához. Budapest, Kossuth, é. n.

Gross, Irena Grudzinska (1991): The Scar of Revolution: Custine, Tocqueville and the Romantic Imagination. Berkeley, University of California Press

Gross, Irena Grudzinska (1997): Orosz-lengyel szótár. Magyar Lettre Internationale, 1997. tavasz, 24. szám http://epa.oszk.hu/lettre

Huntington, Samuel P. (2004): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, Európa

Kennan, George F. (1971): The marquis de Custine and his Russia in 1839. Princeton, N. J., Princeton University Press

Marx Károly: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Budapest, Kossuth, é. n.

Tocqueville, Alexis (1993): Az amerikai demokrácia. Budapest, Európa

Saját képükre tudják-e formálni a világot a technokratikus társadalom technológiái, vagy ellenkezőleg, a kapitalizmus újabb válságának megjelenési formájával állunk szemben? A technológiai megváltás képlete szerint ,,ha te más technológiája számára hasznos vagy, olyan esélyekhez jutsz, amelyek konkrét életcélokat és azok elérését is kínálják számodra"

Technológia, recept, licence, szabvány, know-how, ötletgyártás (brainstorming), marketing, menedzselés, imázs, lifestyle – ezek az új korszak hívószavai, s nemcsak hiszünk bennük, de egyre inkább általuk írjuk le világunkat is. Persze nincs mit csodálkozni azon, hogy a technologizmus ezerfelé ágazó ideológiája éppen az információs forradalommal egy időben hatja át a társadalmak mindennapjait. Hiszen éppen a személyi számítógépek tömeges elterjedése hozta az átlagember számára is testközelbe azt a nézőpontot, amely a világot az egyén (user), a technika (hardware) és a kettejük közötti kapcsolatot uraló mechanizmusok (software) hármasságán keresztül szemléli. A technokratikus társadalomban a technológia azt gondolja magáról, hogy a társadalom, a gazdaság, az élet software-évé válhat, azt is meghatározva, hogy ki vagy te, aki használod őt. De miben különbözne a jelen kapitalizmus tendenciái kiteljesedésével (esetlegesen) kiépülő "technokratikus társadalom" a korábbi fogyasztói társadalomtól? – teszi fel a kérdést több szerző.

Pierre-Paul Renders filmjének főszereplője, Thoma Thomas nyolc éve él önkéntes fogságban saját lakásában: azóta nem tette ki a lábát otthonról, s egy lelket sem engedett be magához.¹ Minden pontjában neki tetsző szerelmi életét virtuális partnerével éli egy agystimuláló készülék segítségével, az ételt és használati tárgyait a világhálón rendeli. Egyetlen hús-vér kapcsolata egy pszichológus, aki megpróbálja kigyógyítani a technika rabságából, és beíratja egy "real World" társkereső adatbázisba. Az itt megismert Vanessával való kapcsolata során végül ráébred, hogy őt nem is a cybertechnika, sokkalta inkább saját életvitele, létezéstechnológiája tartja fogságban. A modern világ legnagyobb dilemmája az övé. A film végén persze nem kapunk választ arra, hogy elhagyja-e szerelméért, a számára legértékesebb dologért a lakást. De a mai kapitalizmusnak előbb-utóbb válaszolnia kell arra a kérdésre: hová vezet, ha a technika mindenhatóságának tétele után immár a technológia mindenhatósága válik az új korszak megfellebbezhetetlen credójává?²

A "technokratikus társadalom" problematikája legkevésbé sem új a társadalomtudományi gondolkodásban. Kezdetek óta vizsgálják azt a kérdést, hogy a technológia hogyan vált meghatározóvá, s hogyan változtatja meg a nyugati társadalmakat – nem utolsósorban a hihetetlenül felgyorsult technikai fejlődés következtében. A leginkább elterjedt megközelítés szerint, amely a technika és az azt kontrolláló technológia problémájából született, a "technokratikus társadalom" egészen új korszakot jelent a társadalom célmeghatározó aktusai tekintetében. Ez a megközelítés azonban (amely a hetvenes évek menedzserizmus-, illetve "új osztály"-elméleteiben oly divatossá is vált)³ elfeledkezik arról, hogy a professzionalizmus ethoszában – ahogyan azt Robert McAdams megfogalmazza tanulmányában – minduntalan van valami társadalom- és életellenes, ami lehetetlenné teszi, hogy a technokratizmus a valódi társadalmi kontextustól függetlenül, saját erőből ideológiai primátusra jutva kifejthesse hatását.⁴ Régiónkban ez a paradigma mégis mély gyökerekkel bír, amennyiben "e nemzetek a történelem porondjára elavult technológiai és szociális örökséggel igyekeznek bejutni, s persze igen nagy vonzerőt képvisel számukra a technológiai és tudományos forradalmak, a nyugati minták fénye és hatalma. Nem nehéz belátni, miért is keltenek mély benyomást bennük a technokratikus politikai berendezkedések. Az ilyen politikai berendezkedések esetében a tekintélyelvű bürokrácia van túlsúlyban, s a politikai szervezetek az emberi és a társadalmi manipuláció eszközeiként működnek.⁵ De ha negatív tapasztalatainktól el is tekintünk – amennyiben ezekből kiindulva próbáljuk napjaink legfontosabb "értékkonfliktusait" felszínre hozni, talán túlságosan könnyen eljuthatunk a "technokratikus társadalomnak" valami olyasfajta meghatározásáig, amely szerint annak lényege a "szakértők" szociális, kulturális, gazdasági "hatalomátvétele" és "diktatúrája" volna.

A XXI. század elejének kapitalizmusa a "technokratikus társadalom" kérdéskörének eddig kevéssé a figyelem középpontjában lévő mozzanatára tereli a figyelmet: a technokratikus társadalom nemcsak a szakértők, hanem a technológiák uralmát is elhozza. A polgári átalakulás ezen fázisát úgy határozhatjuk meg, mint amelyben a szociotechnikák és létezéstechnológiák a társadalom valamennyi szférájában (a reprodukciós folyamatoktól az értékképzési mechanizmusokig) döntő jelentőségre tesznek szert. A technológiák azonban nemcsak megnövekedett szerepükkel tűnnek ki, nemcsak azzal, hogy megváltoztatják a világot, hanem azzal, hogy saját képükre formálják azt.

Jelen tanulmányunkban azt a folyamatot szeretnénk bemutatni s következményeire utalni, amely során a technológiai megváltás ideológiájának primátusra jutásának következményeként döntő fordulat áll be a technológia és az értékek viszonyában. A korábbi kapitalizmus egyre burjánzóbb technológiái arra irányultak, hogy általuk a különböző értékek realizációja hatékonyabban menjen végbe, s erre remek alapot teremtett a bipoláris világrend és a jóléti állam emocionálisan és morálisan túltelített légköre, valamint a polgári társadalom alapvető szerkezete. Állításunk szerint napjaink kapitalizmusában egyre inkább megfordul ez a viszonyrendszer, s az bizonyítja valamely fennálló (akár a szubjektum) értékes voltát, ha egy technológia számára hasznosként jelenik meg, értékké az válik, ami összeegyeztethető a technokratikus társadalom valamely valóságkomplexumával. Az értékek a technológiákhoz kötődnek, s értékrendszerek helyett maguk a technológiák rendeződnek vertikális és horizontális rendszerekbe. A "technológia" ideológiái egy túlélésre berendezkedő kapitalizmushoz vezetnek, amely a fogyasztás nevében végzetesen hadat üzen a társadalmiságnak – ma még nem tudhatjuk, hogy megmásíthatatlan tényként vagy csupán apostolaiknak várakozásaiban és reményeiben.⁶

 

A feltérképezhetőség és a kiszámíthatóság világnézetének alakváltozásai

 

Az az érzület, amely lehetővé teszi a "technokratikus társadalom" ideológiai primátusát, nem valamifajta reménykedés szülötte, éppen ellenkezőleg: a mai nyugati társadalmak legfőbb válságtendenciáival áll összefüggésben. Ha a multinacionális cégek reklámkampányait megfigyeljük, rögvest nyilvánvalóvá válik, mi az a "korszükséglet", amelyet ezek kielégíteni igyekszenek. Gondoljunk csak az Old Spice dezodorok reklámfilmjeire: egy veszélyekkel teli, extrém világban, amely akár félelmetes is lehetne, ez az extremitás kívánatos és "vagány", mert a reklámfilm által termelt hamis összefüggések által a kozmetikai szer a biztonságot kínálja. Maga a kozmetikai szer pedig "Bizonyítékká" válik arra, hogy a reklámozók világértelmezése helyes volt. Egy kihívásokkal teli világban pedig éppen erre van szükség: a reklámok értelmezik a világot saját pszeudovalóságuk valódiként való beállításával, azután megoldást kínálnak ennek az álvilágnak az állítólagos legfőbb problémájára.

A modern manipuláció erejét az adja, hogy a mai ember számára elveszett az a lehetőség, hogy az őt körülvevő világot az eddigi reflexek alapján értelmezze.⁷ A feltérképezhetőség és kiszámíthatóság fogalmai (melyek egészen napjainkig a társadalom tagjainak világértelmezési folyamatának döntő mozzanatai voltak, egyre szélesebb társadalmi rétegek világnézetévé válva) új értelmet nyernek, elszakadnak korábbi társadalmi alapjuktól, így végtelen lehetőségeket látszanak biztosítani azok számára, akik éppen általuk szeretnék a tömegeket befolyásolni. Hogy egy másik reklámpéldával éljünk: a Coca-Cola legújabb kampányában az üdítőital palackjait különböző életszituációkban, különböző érzelmi megnyilvánulások alanyaiként ábrázolja. Talán legeklatánsabb példájaként annak, hogy a modern kapitalizmusban döntő változáson megy keresztül a termékek értékesítése: míg korábban a valóság reprezentálta a terméket (gondoljunk csak az imázsos mellérendelés klasszikus esetére: ha sört veszel, a képen látható szép nőt is megszerezheted), addig napjainkban egyre inkább a termék kezdi reprezentálni a valóságot. A valóság részévé válik, amelyen keresztül szemlélni kell az összefüggéseket. ("A Colán keresztül létezel a valóságban.") S mi bizonyítaná jobban a technológiák világméretű uralmát, mint éppen ez?⁸

A kérdéskör szempontjából legalapvetőbb szituáció lényegét azonban csak akkor érthetjük meg, ha éppen a "feltérképezhetőség" és a "kiszámíthatóság" előzőekben kiemelt sajátos társadalmi összjátékára vetünk néhány pillantást.

1. A korábbi kapitalizmusban – a manchesterizmus korszakától a II. világháborúig – elsősorban csak a társadalmi mobilizáció ideológiáját hordozó osztály, a polgárság különböző rétegei számára a világ adott egyén általi megismerésének hátterét (is) az ember citoyen és burzsoá énjének sajátos összjátéka biztosította. Ahogyan Almási Miklós fogalmaz: "az egész polgári életvitel alapja: a profán polgári életvitel valósága és a közösségi-társadalmi lét idealitása, valótlansága közötti ellentmondás. A kialakuló polgári rend [mindig újra meg újra] profanizálta ezt a kettősséget: a képmutatásban. A látszaterkölcs, a szavalt erkölcs jelensége átlagos ténnyé válik"⁹ . Azonban ennek a mindennapiságnak van egy másik, döntő oldala is: a korai polgári fejlődés "kvázi közösségisége", amely szerint a közember életvitelére vonatkozó normák és szabályok azt is jelentik, hogy nem tehet meg (legalábbis elvileg) büntetlenül bármit saját nyerészkedésének céljából, ha a polgári osztály tagja kíván maradni.

A kapitalista életfilozófia alapja mindenkor az, hogy a polgárság önmegismerése egyben a világ adekvát leképezése is (feltérképezhetőség). Vagyis már ezek a szabályok is rögzítik azt, hogy hogyan is kell "helyesen" nyerészkedni, gazdálkodni és végső soron termelni és fogyasztani, tehát ezeknek az erényeknek a követése a burzsoá lét biztonságát is megadja. Nemhiába gondolta a korai polgári ideológia, hogy a meggazdagodás egy bizonyos távoli határon túl kezdődik, és annak több köze van a szerencséhez, mint a spekulációhoz (kiszámíthatóság).¹⁰ A citoyen és burzsoá szerep történelmi kettészakadása (Hegel) – számtalan negatívumai mellett – kínált egy fontos áldást is: hogy előbbinek a feltérképezése és az abban való konformitás spontán módon garantálni volt képes a másik kiszámíthatóságát, biztonságát.

2. Ez a szerkezet persze minduntalan bomlik, de éppen a kispolgárosuló "dolgozó tömegekben" nyer polgárjogot évszázadnyi időre az alsó osztályokban is valamikor a II. világháború környékén. Hogy azután a "jóléti állam" időszakában az átlagpolgár már azt gondolhassa, hogy amennyiben az elvárások szerint él, tanul, dolgozik stb., az egyben azt is jelenti, hogy mint bérmunkás is "gondtalanul" nyilvánulhat meg, mint a társadalmi test (a fogyasztói társadalom) része, egyszersmind saját előrejutásának kovácsa. A "karrier" kifejezés nyugaton elsősorban azt jelentette, hogy a biztos előrejutás és a váratlan "kiemelkedés" között nincs kirívó ellentmondás, mert az egyik a sors kiszámítható, a másik annak kiszámíthatatlan feléhez tartozik – de hát ugyanarról a sorsról van szó, amely ezáltal már társadalmiasult is. R. Sennett szellemesen jegyzi meg, hogy ennek az ideológiának a nevében olyan színházzá változtatták az életet, amelyet a színészi ethosz tarthatott össze: a szívből eljátszott szerep.

A "fogyasztói paradicsomban" nem kellett racionálisnak lenni, ez a kisember számára nem is vetődött föl mint kérdés. A jóléti állam státusgaranciáinak lényege ugyanis éppen abban rejlett, hogy intézményi közvetítésekkel állították helyre feltérképezhetőség és kiszámíthatóság hagyományos komplexumát, amelyet az osztályantagonizmusok évszázadnyi ideig szétzúzni látszottak. A társadalmi technológiák elsődleges célja az volt, hogy a bomlási folyamatot meggátolják, illetve bizonyossággal szolgáljanak a haladás látszata felől. Az "osztálykonszenzus" annyit jelentett, hogy a polgári társadalom már nemcsak a burzsoázia számára tűnhetett fel ebben az értelemben "természet adtaként", hanem a munkásosztály számára is kvázi természetessé maszkírozták.¹¹ A polgárság reménye a szélesebb tömegek sajátjává válhatott: a technológiák, amelyek segítségével a társadalom szubjektumai (a háziasszonytól a politikusig) leképezik és hatalmukba kerítik a világot, nem módosítják annak alapvető értékstruktúráit és preferenciáit, csak esetleg még hatékonyabbá változtatják az értékek realizálását. A politikus bármilyen kétes eszközökkel is nyerte meg a választásokat, adva volt számára a jóléti modell és az atompatt által megszabott társadalmi keret, amelynek kategóriáit alapjában nem kérdőjelezhette meg. Fel sem merülhetett az a helyzet, amelynek során a technológia "önkényesen" alakítja mind az értékeket, mind pedig a legfőbb értékként határozza meg önmagát. A kapitalizmus és a szocializmus egyaránt azért volt képes alávetni a széles tömegeket saját játékszabályainak, mert a racionalitást a kiszámíthatóság fogalmára cserélhették, így nem állt fenn annak veszélye, hogy azok esetleg túlságosan "végiggondolják" saját helyzetüket. Az ígéret és a remény a fennállón nyugodott anélkül, hogy abból következett volna.

3. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára a polgári ideológiáknak és egyáltalában a "jóléti államnak" szembe kellett néznie azzal, hogy a társadalmi mobilizáció felgyorsultával, a "forgalmi kör" időtartam-rövidülésével, az amortizáció és a technikai megújulás felpörgésével stb. az életvitel mozzanatai mint a konformitás elsődleges tárgyai a konkrét egyének és a gazdasági szereplők számára azonosíthatatlanná váltak. Beck "kockázattársadalom" meghatározása sem utal másra, mint hogy a külvilágot az egyén innentől kezdve olyan kihívásnak és válságforrásnak éli meg, amelyre minduntalan racionális aktusokkal kell reflektálnia.¹² Amint a korábbi kiszámíthatóság elvész, a modern kapitalizmus egy valódi alternatívával néz szembe: a racionalitásra össztársadalmi igény támad, hiszen tovább már semmi sem alkalmazható a régi receptek közül, de erre nincsen meg az egyén korlátlan lehetősége a hagyományos reflexek szerint.¹³ A társadalmi folyamatok olyan flexibilisek és összetettek lettek, hogy azok feltérképezésére nincsen mód, csak a kapitalizmus mint rendszer volna leírható egy azt tagadó perspektíva nevében. Az egyik lehetőség tehát a racionalitás történelmileg kialakult szűkített értelmezésének (amely végezetül a racionalizmus állandó zárójelbe tételét célozza) a leváltása volna, egyben szembenézés a kapitalizmus valódi problémáival. Ezzel szemben áll a "könnyebbik lehetőség", az az alapvető új szituáció, amely életre hívja a technokratikus megoldásokat.

A modern ember (az említett centrumkapitalizmus embere is) egy olyan rengetegben érzi magát, ahol a fák közt számtalan ösvény vezet (Camus járatai?), de ezek az első kanyarulatnál a bozótba vesznek. Az újkapitalizmus legfőbb ideológiai eleme és manipulatív ígérete, hogy a társadalom útjai továbbra is racionálisak, ám ez a racionalitás továbbra már nem az életet behálózó, természetes és "garantált" alkotóelemként van jelen, hanem csupán társadalmi technológiaként, amely saját erőből való felismerésére – az éhenhalás terhe mellett – se energia, se idő. "Egykor a zarándokok olyan problémával szembesültek, amelyet nehezen tudtak volna megoldani: honnan tudhatnák, "hogyan jutnak el odáig"? Ez ma leginkább arra a problémára hasonlít, amellyel a csavargóknak, a hajléktalanoknak, a hivatalos papírokkal nem rendelkezőknek kell nap mint nap megküzdeniük: "Hová mehetnék, hova kellene mennem? És vajon hová vezet ez az út, amelyen elindultam?" A feladat immár nem az, hogy elég erőt és elszántságot gyűjtsünk, s tapogatózva meginduljunk azon az ösvényen, amely a horizont felé visz. A feladat az, hogy a "legközelebbi útkereszteződésben" kiválasszuk a "legkevésbé kockázatos" kanyart, hogy még időben irányt változtassunk, mielőtt az előttünk álló út járhatatlanná válik, mielőtt nyomvonala megváltozna, mielőtt az úti cél, ahová eljutni szeretnénk rajta, megváltozik, vagy teljesen elveszíti a vonzerejét.¹⁴

A technológia egy ilyen helyzetben azt kínálja, hogy nem elsősorban értelmezi, hanem rendezi a világot, méghozzá azt a kényelmességet is ígéri, hogy a kívánatos cél nevében rendezi. A technológia: a világ újraberendezése, azt állítja, hogy ha az egyén véglegesen lemond arról, hogy a világot ő térképezze fel, cserébe a végtelenségig garantálják számára a kiszámíthatóságot. A citoyen és a burzsoá szerep teljes mértékben értelmét veszti, hiszen immár sem az érvényesülés, sem a világértelmezés nem kapcsolódik hozzá. Az egyén nem közember, és a magánember kettőssége szerint "szakad" immár, az új korszak számára a világot behálózó technológiakomplexumban rejtetten és alig észrevehetően a magánember egyre inkább a technológiák alanyává, a közember azok tárgyává, eszközévé változik. A technokratizmus a régi világ restauráció­ját hirdeti, de ideologikus jellegét éppen annak köszönheti, hogy ezzel elleplezni igyekszik, hogy valójában valami egészen újat hozna létre.

 

A "technokratikus társadalom": a ",technológiai megváltás" ígérete

 

A technokratikus társadalom ideológiája a technológia pontosságával és kidolgozottságával élhető élet evangéliumát hirdeti egy válságtársadalomban. A "technokratikus társadalom" ideológiájának középpontjába így a "technológiai megváltás" ígérete kerül. A modern kapitalizmusban több évtizedes fejlődés eredményeként ideológiai primátusra jut az a gondolat, hogy létrehozhatók olyan (szocio)technikák és létezéstechnológiák, amelyek segítségével az egyén újra saját boldogságának és boldogulásának eszközeinek birtokába juthat. Azonban napjainkban ennél minőségileg is többről van szó. A "technokratikus társadalom" – hívei szerint – ugyanis nem jelent mást, mint hogy a modern technika vívmányainak alapzatán, a fejlett tőkés országok erőforrásainak bázisán, a felgyorsuló változások és állandó kihívások világában annak tagjai minden problémájukat előre gyártott technológiák nevében vetik fel és oldják meg, minden céljukat technológiák ígéreteként határozzák meg és azok segítségével érik el. A "technológiai megváltás" ígérete gyakorlatilag annyit jelent, hogy "ha te mások technológiája számára hasznos vagy, olyan létezéstechnológia esélyéhez jutsz, amely konkrét életcélokat és azok elérésének módját is kínálja számodra".

A technológia válik a társadalmi előrejutás legfontosabb ideológiájává, amennyiben a technológiai megváltás világképe szerint a világot is technológiák hozzák létre, saját képükre formálva azt. A "technológiai megváltás" ideológiájának éppen az az attitűd a kulcsa, amely a világ valamennyi jelenségét egy technológia mozzanataként próbálja beazonosítani, amely minden választás mögött választásláncolatok súlyos terhét sejteti. A "technokratikus társadalomban" a felelősség kérdése egészen új megvilágításba kerül, amennyiben a döntések egy szuperracionális közegben fejtik ki hatásukat, tehát elvileg elvárnák a legnagyobb mértékű körültekintést a legkisebb útelágazás esetében is, de eközben még a legközvetlenebb következmények sem ismerhetők fel a "global village" lokális szereplői által. Az egyén elhatározása rendkívül jelentős, mégis egyre jelentéktelenebb.

Mindez – bár napjainkban még csak nyomai vannak jelen és tudatosulnak a társadalom tagjaiban – drasztikusan alakítja át a fiatal generációk értékrendjét, elegendő, ha csak a különböző magazinokban egyre többször emlegetett "kapunyitási pánik" jelenségére gondolunk. "A 25-35 évesek új tömegbetegsége, hogy tanulmányaik befejezte után rájuk tör a szorongás: jó foglalkozást választottak-e, van értelme a munkájuknak? Túl nagyok az elvárások, túl sok a lehetőség és a kétely. A "midlife crisis" (az utolsó lehetőségek elszalasztásától rettegés – K. V.) előtt egy másik, akár kapunyitási pániknak is fordítható válság veszélye lebeg fejünk felett: a "quarterlife crisis". A pszichológusok által nemrégiben leírt jelenség az életük negyedén átjutott fiatalokat fenyegeti. A felnőtté válás, a rengeteg lehetőség terhe és a siker kényszere mellett a fiatalokat egyre inkább az foglalkoztatja, van-e értelme annak, amit csinálnak. Bizonytalanok, nehezen hoznak döntéseket, mert félnek az egész életüket befolyásoló következményektől. A félelem oka éppen a "technológiai megváltás" ideológiájának értékprimátusa: akármit választhatok, de azután kívülről kapott technológiám minden követelményének meg kell feleljek, hogy az saját létezéstechnológiámként értékek és célok sikeres kialakítására tegyen alkalmassá. De megéri-e az energiabefektetést, s ha nem sikerül, lesz-e még energiám máshoz kezdeni? Életem más technológiáival vajon megteremthető-e az összhang: a szerelemtől a szórakozásig. Egy mai pályakezdő (karrier)technológiák között válogatva nem saját életcéljai, hanem saját életesélyei között válogat (melyikre és hányra vagyok én alkalmas?), ez azonban a saját identitás minél sikeresebb leépítése esetén kínálja a legszélesebb választékot. "A kapunyitási pánikban szenvedők tünete ezért nem csak a passzivitás, a döntésképtelenség és a depresszió lehet. A felfokozott, érték nélküli, élvezethajhászó élet is figyelmeztető szimptóma. Az ún. pörgős életmód hátterében gyakran egy bújtatott kapunyitási pánik húzódik meg."¹⁵ Nem is beszélve arról az ellentmondásról, hogy elvileg az új korszellem a technológiák párhuzamosságát, flexibilis váltogatását, mennyiségi korlátlanságát követeli és kínálja, az egyén saját életében mégiscsak keveset választhat, így a technológiák kiválasztásában is technológiákat követne, amely törekvés abszurddá és esélytelenné teszi számára a valódi életet.

Persze az idézetek csak véletlenszerűek, és a "technológiai megváltás" ideológiája sokkal mélyebben gyökerezik, a mai kapitalizmus termelési-értékesítési folyamataiban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kapunyitási pánik fogalmának sikertörténete: "A quarterlife crisis kifejezés egy 2001-es New York Times-bestseller nyomán terjedt el az Egyesült Államokban. A szerzőpáros, Alexandra Robbins és Abby Willmers együtt járt egyetemre, majd amikor pár évvel később találkoztak, észrevették, hogy hasonló problémákkal küzdenek: elégedetlenek az életükkel. Utánagondolva arra is rájöttek, hogy kortársaik jó része sincs ezzel másképp, ekkor született meg a jelenség definiálásának ötlete, majd közös opusuk, a Quarterlife Crisis: The Unique Challenges of Life in Your 20s címmel. Útmutatás tizenöt dollárért."¹⁶

Napjaink változásai minden bizonnyal csak akkor döbbentenek meg bennünket, ha a "technokratikus társadalom" ideológiájának valódi problémáit figyelmen kívül hagyjuk. Jelesül azt, hogy az értékek megsemmisülése és kiüresedésének érzete mögött éppen a technológiába vetett hit húzódik meg, azonban nem közvetlenül, mint ahogyan azt gondolni szokás. Ugyanis nem maga a hívő nivellál minden értékrendet, hanem ez csak a hit szükségszerű következménye. A valódi folyamatokat feltáró gondolatmenet abból a megfigyelésből indul ki, amely szerint a nyugati társadalmak polgárai az elmúlt évtizedekben szinte teljes mértékben hozzászoktak ahhoz, hogy a különböző értékekhez gyakorlatilag technológiákon keresztül kapcsolódnak, esetenként technológiák segítségével termelik őket. A rendszer filozófiája már eleve arra az önigazoló ideológiára épült, hogy a jóléti rendszer "szociomechanizmusai" kaput nyitnak az igazságosság és az egyenlőség irányába. Hogy a rendszer hatalmi struktúrái lényegében a szabadságot szolgálják stb.

Ez a megfontolás egészen a mindennapokig vagy a fogyasztás világáig "leszivárgott", gondoljunk csak a kozmetikai ipar azon ígéreteire, hogy a divat és az arcpakolás együttes kombinációi teremtik meg a szépséget, amelynek így sem az egyén belső értékeihez, sem eredeti adottságaihoz nincsen köze. A technológia ebben az értelemben egyre több területre nyomult előre, s mai szerepe annak köszönhető, hogy ez a mennységi változás nem önmaga hozott létre új minőséget, hanem egy új válságideológiai szituáció hangszerelte át mindazt, ami évtizedek alatt létrejött a nyugati világban. Ha ez másképpen történt volna, bizonyára lelepleződhettek volna ennek a diadalútnak a mellékhatásai, esetenként visszásságai is. Példának okáért az, hogy a szépségipar és a jóléti rendszer eredményei mégsem említhetők egy lapon, hogy a kétféle technológiát genezisük és eredményeik is végzetesen minősítik, és a technokratizmust a priori keverik gyanúba: a technológiák pluralizmusa az értékek szintjén szükségszerűen konfliktust termel – ha persze maradnak még értékek.

A technológiákkal szembeni differenciálatlan és kritikátlan attitűdök lényegében a modern világ legnagyobb hazugságstruktúráját hozzák létre. Hiszen a morált és az ebből következő társadalmi értékstruktúrákat eddig sem a technológia hordozta, hanem a gazdasági-társadalmi viszonyok, amelyek egyáltalában magát a technokratizmust is értékesként definiálták, miközben kijelölték sarokpontjait azáltal, hogy evidensen határozták meg a különböző dolgok és értékek rangját és helyét – amire a korábbiakban láthattunk néhány példát is. Az istenek halnak, a technológia él – kényszerül most mégis megfogalmazni a mai technokrata ideológiák döntő többsége, vagyis nyíltan kimondani, hogy semmi sem marad a régi világból, mint egy tartalmától megfosztott gondolkodási struktúra: a technokratizmus saját ontológiai háttere nélkül. A technológia így – bizonyos közvetítéseken keresztül – a bensőségesség és egyáltalában az antropomorfizáció formáját veszi fel, amennyiben ezt a hátteret csak egy kvázi-utópia formájában termelheti újjá: ez maradt nekünk, ezek vagyunk mi, ebben bízhatunk. Mutatis mutandis már nem önmagunkban, hanem csak önmagunk legfontosabb "felismerésében" – a technológiai megváltásban, egy veszélyekkel teli világban. És ennek nevében az egyén konzervativizmusának, önvédelmi reflexének látszik az, ami valójában éppen ellene dolgozik és éppen oly felforgató, mint ahogy érzése szerint életét nap mint nap felforgatják.

 

A "technológiai megváltás" paradoxona

 

Hogy ezt akárki nem veheti észre, annak oka a mai világ értékparadoxona: minél nagyobb a válság (érzete), annál jobban vágyik az egyén a technológia megváltására, akkor is, ha válsághelyzetét a technológiáknak köszönheti. Innentől pedig már csak egy lépés a "totális technológia", vagyis a "technokratikus társadalom" ideológiája a maga teljességében.¹⁷ Az egyént, akit az elmúlt negyven évben hozzászoktattak ahhoz, hogy minden baj koordinálható a technológia segítségével, most magát is olyan problémának látja, amelyre a technológia jelent megoldást. J. M. Wise Exploring Technology and Social Space című írásában pedig már ennek nevében a technológia "laissez-faire" elméletéről beszél, amelyet az értéksemlegesség és önfejlesztés képessége beavatkozás nélkül is megfelelően működtet. Ez szerinte azt a mindennapi folyamatot jelenti, hogy a technika és a régi technológiák úgy egyesülnek egy új technológiává, hogy az újabb "szituációk" során automatikusan kiküszöbölik a korábbi hibákat, tehát nincsen szükség semmiféle hagyományos értelemben vett társadalmi parancsra. Ez annak köszönhető, hogy a régi technológia sosem felejtődik el teljesen, mindig is önmagát fejlesztette. Az atompatt időszakában például a politikusok inkább fenyegetést, mint megoldást jelentettek, miközben a technokraták mindig rajta tartották az indítógombokon, ha nem is az ujjukat, de a szemüket.¹⁸

Nem nehéz észrevenni ennek az érvelésnek a gyengéit: a technológia sosem volt "semleges" abban az értelemben, hogy mindig működtek a háttérben az adott társadalom morális és ideológiai "normái". Ha pedig napjainkban a kapitalizmus odáig jutott, hogy ezekből már csak a mindenáron történő értékesítés parancsa maradt, abból nem a munkavállaló ennek történő alávetése következnék. Nem az, hogy zsarolják: ha nem leszel flexibilis, állandó megújulásra kész, stresszes, robotoló, önkizsákmányoló, saját mentális és individuális fejlesztésedtől energiákat elvonó, pénzsóvár, tucatfogyasztó, akkor nemcsak a munkahelyeken nem lesz helyed, de a világban sem úgy általában. Napjainkban mégis így tűnik, mert a dolgozóval elhitetik, hogy nemcsak a cégek vannak válságban a globalizálódott piacon, hanem ő maga is krízisben van – persze nem teszik fel a kérdést, hogy mindez nem annak köszönhető-e, amit tőle követelnek és neki kínálnak.

Ezzel nyilvánvalóan egészen új piacok nyílnak, s ez első körben, átmenetileg a tőke oldaláról a terheket és feszítőerőket a bérmunkások térfelére tolja át, amelyet azok fogyasztási cikként (hatékonyságukat növelő technológiáik részeként)¹⁹ meg is vásárolnak. Ezeknek az újólag értékesített technológiáknak egyik legjellemzőbb példái a különböző pszichológiai szolgáltatások és termékek. "Manapság módfelett divatosnak számít pszichológusberkekben az önbecsülést emlegetni mint valami olyat, amiről az amerikaiaknak folyamatosan azt mondják, hogy többre lenne szükségük belőle. A Prozac (és a többi divatosabb antidepresszáns, amelyet jelenleg az amerikaiak 15 százaléka szed – K. V.) …a gazdasági és politikai szempontból leglényegesebb érzelmeket: az önbecsülést és önértékelést képes befolyásolni. Ez azonban egy jelentős pszichológiai aspektussal áll összefüggésben, hogy [a modern társadalomban abszurd módon] a legtöbb ember vágyik az elismerésre."²⁰ Mindezzel nem az a legnagyobb probléma, hogy nyilvánvalóan piaci érdekeket szolgál ezen szerek túlzott alkalmazása, hanem hogy egyre több esetben fordul elő, hogy magát a megváltó technológiát próbálják megoldásként az élet minden bajára alkalmazni. L. Diller írja egy másik szerrel kapcsolatban: "Adott számunkra a lehetőség, hogy a figyelemzavart mint valami minden állapotot magában foglaló kategóriát kezeljük. És belegyömöszöljük a gyerekek legkülönbözőbb viselkedési zavarait. És az a tény, hogy a Ritalin oly sok problémán segít, arra ösztönöz, hogy egyre több esetben alkalmazzuk…"²¹ De mi másért is beszélnének az antidepresszánsok felszabadító hatásáról, ha nem azért, hogy megideologizálják azt a folyamatot, melynek során kitenyésztett lelki zombikat állítsanak elő, akik minden kontroll nélkül visszatérhetnek a gondtalan és gondolattalan fogyasztás világába? A fogyasztás az autonóm egyén szabadon választott preferenciáira építette saját ideológiáját, az új korszak egyéneit azonban magukat is technológiák által termelik.

 

A tömeges technológiától a tömegesen termelt fogyasztóig

 

Ez a rendszer a saját fogyasztóit azonképpen állítja elő, ahogyan saját termelőit hozza létre. Valójában a munkaerőpiac és az önépítés technológiái között válogató munkavállaló saját fejlődése során szükségképpen leépíti identitását, tradicionálisnak és elmaradottnak minősíti saját korábbi értékrendjét. A normalitás és a sikeresség nevében újraépíti értékrendjét, de eközben pszichológiailag az egész individuum jóvátehetetlen sérüléseket szenved. Az egyre több potenciális tudással, egyre szélesebb világképpel és a lehetőségük szerint egyre szélesebb érzelmi behatások által alakított egyének a munkahelyre kerülve alárendelik magukat annak "technológiáinak", s ez saját potenciájuknak önkezű eltorzítását, leépítését követeli meg. A sikeres középmanager elvileg minden korábbi lehetőségnél többel rendelkezik, de gyakorlatilag csak egy lehetőség adott a számára: minél tökéletesebb középmanagerré válni. Az ezzel járó ismeretségek, behatások, anyagi kondíciók stb. adta lehetőségeket érzelmileg és ideológiailag se használhatja ki, hiszen ez egy határon túl saját létezéstechnológiáját veszélyeztetné. A modern kapitalizmus öncsonkításra kényszerít, s ebben a helyzetben az egyén végleg összezavarodik, hiszen minél inkább kiteljesedik, annál kevésbé élhet saját lehetőségeivel. S saját lehetőségei csak azután kezdődnek, hogy teljes mértékben belesimult a munkahely és a karrier technológiá­jába. A "tudatmódosító" és "pszichotechnológiai" szerek alkalmazása példának okáért középtávon az elviselhető szinten túl is lehetővé teszi az alkalmazkodást (gondoljunk a stressz vagy a munkakör ürességének kezelésére), de eközben hosszú távon leépíti az individuumot – amelyet "tulajdonosa" (mert az egyén már csak saját egyéniségének tulajdonosa, nem azonos vele) körömszakadtáig védeni próbál. Egy ilyen helyzetben egyre inkább feltámad az igény az "adott személy lehetőségeihez méltó" élettechnológiákra, amelyeket elsősorban a fogyasztás világában tömegesen kínálnak. A tömegtermelő egyéniségéért vívott harcában egyre inkább tömegfogyasztóvá válik.

A technológiák által kínált megváltásra éppen úgy szüksége van tehát a gazdaság világának, mint a válságtársadalom kétségbeesett polgárainak. Az a tény, hogy a "technokratikus társadalom" nevében létrejövő új konszenzust annyira szorgalmazzák a különböző tőkés körök és politikai érdekcsoportok, éppen arra vezethető vissza, hogy a "jóléti állam" válsága mögött éppen a tőke soha nem látott értékesítési problémái húzódnak meg. Ahogy pedig a tőke saját válságát ilyen egyedülállóan drámainak érzékeli, úgy születik meg az igény egy olyan megoldás iránt, amely végérvényesen megszabadítja a kapitalizmust kríziseitől. Az alapvető ellentmondást Thoma László foglalja össze: "[a kapitalizmus nagy problémája mindenkor abból eredt] hogy csak egy bizonyos fokig fogyaszthatók bizonyos termékek (Marx). A személyi szükségletek mindig használati értékekre vonatkozó, azaz korlátozott szükségletek, s az univerzális termelés feltétele, hogy ezen korlátozott szükségletek zárt körét szétzúzza s egy korlátlanul fizetőképes világpiacot teremtsen. A feladat a többletterméket szükségletté transzformálni."²² Ennek azonban a kapitalizmusban minden időszakban "természetes" korlátai vannak, s a tőke számára történő megváltás, amelyet a technológia kínál, éppen azt jelenti, hogy ezeket a természetes határokat végérvényesen legyőzik.

 

A technokratikus társadalom újdonsága: a vertikálisan és horizontálisan kiépülő technológiai struktúrák

 

Miben különbözik a kapitalizmus jelen tendenciáinak kiteljesedésével kiépülő "technokratikus társadalma" a korábbi, fogyasztói társadalomtól? Elsősorban abban, hogy a modern technológiák már nem közvetlenül használati értékekhez vagy lezárt fogyasztási javakhoz jelentenek kapukat, hanem gyakorta csak újabb technológiák alkalmazásához. A technológia termékké lesz. A "technológiai megváltás" ígérete tehát azt jelenti a modern kapitalizmusban a tőke számára, hogy az értékesítés határai a technológiák által újra korlátlanná váltak.

A kapitalizmus a fogyasztói társadalom megszületése óta szembesül azzal a problémával, hogy egyre nehezebb és nehezebb meggyőzni a vásárlókat arról, hogy egy újabb és újabb termékre is szükségük van. A használati értékek megújítása ezért egyre költségesebb és nehezebb, s érthető, hogy a maihoz hasonló időszakokban mindig újra feltámad az igény a használati érték kiküszöbölésére, arra, hogy azt "feloldják a csereértékben" (Marx). Ami korábban lehetetlennek látszott, az a technológia primátusának köszönhetően ma lehetségessé válhat. Baudrillard már a hatvanas években A tárgyak rendszere című munkájában így ír: "A legjobb megoldásnak azonban egy olyan tárgyrendszer látszik, amely képzeletbeli feloldásként lép közbe a legkülönbözőbb ellentmondásokba, rövidre zárja a kört a technika és a szükségletek között. Mint alibi a konfliktusok megoldásában ez a tárgyrendszer csak a konfliktusok elutasításának jegyeit viselheti magán." Ezek készítik elő a nihilista talajt a fogyasztói társadalom számára: "A hagyományos tárgyat nem fogyasztjuk, hanem használjuk. Ahhoz, hogy fogyasztás tárgyává váljék, az szükséges, hogy a tárgyból jel legyen, vagyis valamilyen módon kilépjen egy kapcsolatból – tehát önkényes legyen, ne pedig koherens, tehát jelentését is egy az összes többi tárggyal való elvont és rendszeres kapcsolatából nyerje."²³ A technokratikus társadalom ideológiája a fogyasztásnak ezt az "ürességét" tölti fel tartalommal, fordítja át pozitívvá, és ebben rejlik hihetetlen szuggesztív ereje. A tárgy ebben a környezetben azt ígéri, hogy maga is egy technológia része, tehát megvásárlása esetén megkapjuk az adott technológia áldásait is, kaput nyitunk más mozzanatai felé. A "megvásárolható technológia" ígérete minden tekintetben hozzáláncolja az egyént a fennállóhoz, amennyiben a megoldáshoz való hozzájutás előfeltétele a normalitás lesz. Ha nem vagy "normális", bizonyára baj van veled, és ez lehetetlenné teszi számodra, hogy a felkínált technológiákat alkalmazd. A különlegességtől való abnormális félelem ezért maga is technológiává válik: ahogyan a fogyasztás a boldogság elérésének technológiája, úgy egymás ilyetén tesztelése a társas kapcsolatok belépési mutatója, technológiája lesz. Az "akarsz-e majd gyereket?" kérdés a fiatal szerelmeseknél immár nem arra vonatkozik, hogy hajlandó-e holnaptól mindent ennek alárendelni, hanem arra, hogy normális-e, és amikor eljön az ideje, nem lesz-e vele probléma. A reklámújságok böngészése közben a "szeretnél-e…?" felszólító kérdés a fogyasztásra így már nem is kell, hogy közvetlen a vásárlás aktusához vezessen, elég, ha csak kaput nyit annak elméleti korlátlansága felé: amikor elmegyünk a Tescóba, nem kell győzködni, hogy úgy vásárolj, ahogyan azt szokás.

Az "életstratégiák" más szempontból sem az egyén alkotásai, öntevékenységei a technokratikus társadalomban, hanem minden pillanatban (látens) technológiaként kínálják őket – tárgyiasultan a fogyasztás részcéljaiban. Elegendő, ha csak Naomi Klein könyvére vetünk néhány pillantást, amelyben leírja azt a folyamatot, melynek során a különböző multinacionális cégek létrehozzák saját pszeudovilágukat.²⁴ A "használati érték" helyét átveszi az a törekvés, hogy egyáltalán "jogunk legyen" arra, hogy valamire szükségünk legyen. Ez pedig leépít minden hagyományos célokra orientáló értékrendszert.

A manipuláció és a technológiák értékesítésének köszönhetően lehetőség kínálkozik arra, hogy a különböző technológiákat ne csak egymás mellett, hanem egymás fölé, tehát ne csak horizontálisan, hanem vertikálisan is rendszerbe szervezzék. Erre pedig éppen az nyújt lehetőséget, hogy a döntő kérdéssé az egyénnek a technológiához fűződő kapcsolata válik. Létrejön egy olyan imaginárius szférakomplexum, amelyet igazán csak mesterségesen lehet elemekre bontani, hiszen az egyéni élet "egységes" – de az új ideológia megkísérli úgy értelmezni az egyént, mint aki egymás mellett létező technológiákban él, és egymásra rakódó technológiák által fejlődik. Így válik ideológiailag a szerelem menedzselése, a munkahelyi konfliktuskezelés vagy az angol nyelvtanulás módszere egy mesterségesen összerakott, tökéletességet kínáló élet részletévé, elfeledkezve arról, hogy egy valóságos életnek minduntalan vannak spontán vagy tökéletlen mozzanatai is.

 

A technológiák rendszere

 

Valójában nem történik itt más, mint hogy a gazdasági élet "technológiai vívmányait" alkalmazzák az egyéni életre, hogy az értékesítés szempontjából hatékonynak bizonyuló technológiák nevében kísérlik meg újjászervezni a mindennapi életet – a technológiai megváltás ígéretének bűvöletében. Ennek az exportnak talán legeklatánsabb példája a mcdonaldizációnak nevezett folyamat, amelyet Ritzer, a jelenség első teoretikusa úgy ábrázol, mint a szabványosítás és a technológiai élet tendenciáját. "Ha nyilvánvaló problémákkal jár a mcdonaldizáció, milyen erők tartják mégis mozgásban a folyamatot? A szerző három ilyen tényezőt emel ki. Az első egy teljesen magától értetődő tényező: anyagi, gazdasági érdekek állnak a folyamat hátterében, vagyis a racionalizáció csak eszköz a költségek csökkentésére és a profit növelésére. Kevésbé nyilvánvaló a második érdek: a mcdonaldizáció kulturális szempontból kívánatos, önmagáért szeretjük. Végül nem elhanyagolható, hogy a mcdonaldizáció folyamata azért maradhat fenn, mert a társadalmi változásokra ez adott adekvát választ (technológiai változások, személygépkocsik elterjedése, nők munkavállalása stb.)."²⁵ Ebben az értelemben pedig a humán élet "human projectté" alakítása nemcsak lehetséges, de maga is adekvát reakció. A mai kapitalizmusban ugyanis azt láthatjuk, hogy legalább három típusú technológia már eddig is kialakult. S ezek csak szaporodni fognak a későbbiekben, amennyiben a "használati érték" felszámolásának ez a módja látszólag a végtelenségig növelheti a tőke értékesítési lehetőséget, miközben az egyén számára a tartalmas élet lehetőségét kínálja anélkül, hogy ennek realizálódását bármikor is számon kérhetné (1. táblázat).

1. táblázat A kapitalizmus technológiái
Neve	Leírása	Főbb területei a gazdaságban	és a mindennapi életben
Genetikus	A normális, abnormális dimenzióiban a szubjektum alkalmassá tétele a technológiai környezet elsajátítására.	Cégalapítási technológiák, logók, vállalati alapok, badget stb.	Szociális beilleszkedés, szépségipar, általános tájékozódást segítő technológiák stb.,történelmileg pedig a géntechnológia.
Megalapozó	A szubjektum kvalitásainak felhalmozása, amelyek alkalmassá teszik, hogy célokat és értékeket realizálhason.	Válallatszervezési, irányítási, HR, innovációs, ipari kémkedési, K+F technológiák.	Oktatás, kapcsolati és kulturális tőkefelhalmozás, tájékozódás, pszichológiai és életviteli technológiák stb.
Termelői-fogyasztói	A megalapozó technológiák által kínált tökéletes szubjektum elérhetelen, így a célok realizációja is azzá válik. Ellenben a lehetséges termelésnek és fogyasztásnak megjelennek párhuzamos technológiái, ideológiai értelemben átmenetijelleggel.	Marketing, értékesítés, piaci tevékenység stb. laza viszonyban a megalapozó technológiákkal.	A mindennapi fogyasztás és életvitel technikái virtuális viszonyban a megalapozó technológiákkal.

 

Nézzük a táblázatba foglalt áttekintés magyarázatát.

(1) Genetikus technológiák: ebbe a körbe azok a fogyasztási javak és eszközcsoportok tartoznak, amelyek segítségével az egyén megszerzi azokat a képességeket, amelyek segítségével egyáltalán beléphet a valódi technológiák világába. Ez ideológiailag minduntalan arra a dualitásra épül, hogy a világ "normálisokra" és "nem normálisokra" osztható. Számtalan jelenlegi marketingkampány már ezzel az eszközzel él. Egészen a szájillatosító cukorka reklámjától ("egyszerűen kell ahhoz, hogy embernek tartsanak" – mondja egy leterhelt manager hölgy, ráadásul nem is hizlal) a legújabb multimédiás mobiltelefonig. A státusszimbólumok technológiává szervezésének folyamatával útjára indult tendencia azonban mindig új területeket és célcsoportokat kínál. A technika fejlődésével ebben vannak a modern kapitalizmus legnagyobb lehetőségei. A "használati érték" ebben a formában olyan speciálisan eltorzult vagy nem létező módon van csak jelen, amelyet történelmileg nivellálni képes a technológia sajátossága: az egyén antropológiai, genetikai kreálásának szándéka s ennek technológiájának piacra dobása. Ha, ahogyan Fukuyama Poszthumán jövendők című könyvében ezt megírta, mindennapossá válnék a születendő gyermek külső jegyeinek meghatározása génsebészet útján, nyilvánvaló, hogy ezt a szolgáltatást minden szülőnek meg kellene vásárolnia, hiszen ellenkező esetben még a társadalomba illeszkedésre sem lenne esélye a születő csecsemőnek felcseperedése során. A fogyatékosok világon kívülisége és a génmanipuláció etikai következményei: ezek jelentik a "genetikus technológiák" paradigmájának értékproblémáit. Példának okáért a genetika, amely elvileg azt ígéri, hogy megszünteti a fogyatékosság biológiai adottságát. De eközben technológiai elvárásként újratermeli azt, hiszen egy jövő társadalomban majd az számít fogyatékosnak, aki nem hasonlít a jelenkor legmenőbb modelljeihez vagy filmszínészeihez. Az érték kategóriája így történelmileg hozzáláncolódik a technológiai folyamathoz.

(2) Megalapozó technológiák: Itt elsősorban azokról a folyamatokról van szó, amelyek az első újítást jelenthetik a "technokratikus társadalom" kiépülése során. A gazdag nyugati társadalmakban a hagyományos fogyasztás tárgyai és annak lehetősége tulajdonképpen még a jóléti állam lebontásának időszakában sem szenvedtek döntően csorbát. A mai válságideológiát ebből a szempontból úgy kell elképzelni, hogy a hagyományos fogyasztással párhuzamosan épít ki egy új fogyasztási rendszert, amelybe azután igyekszik minél többet a korábbiból is bevonni anélkül, hogy azt felszámolná. Ez úgy érthető meg legegyszerűbben, ha figyelmet fordítunk azokra a szociológiai vizsgálatokra, amelyek a "menedzsercsalád" modelljének megjelenését mutatják ki a nyugati társadalmakban.

Elizabeth Vivin tanulmánya nagyszerűen mutatja be azt a megdöbbenést, amelyet ez még a tudósok közt is keltett. Elmondása szerint ők tulajdonképpen azt kezdték vizsgálni, hogy a hagyományos értékek, mint az autoriter férfiszerepek hogyan változnak a családban, hogy a fogyasztásról és az értékrendről vallott nézetek hogyan alakulnak át, érintik-e őket az általános demokratizálódási és emancipációs tendenciák, mint a feminizmus előretörése. Ennek kapcsán azonban azt találták, hogy a családokban ezek a kérdések "zárójelbe tevődtek", s ehelyett a harminc éven aluliak azt kezdték vallani, hogy a család egy olyan menedzselésre szoruló egység, amely mindenki számára kijelöli betöltött feladatát, s amelyet a szereplők teljes autonómiája és a közös feladatok teljesítése együttesen határoz meg. Ha fogyasztási cikkeiket hitelre veszik, akkor evidens, hogy annak törlesztése lesz az elsődleges kérdés, és ennek rendelődnek alá a szociális és fogyasztói szerepek is. A "menedzsercsaládban" a sikeres élet ténye – a résztvevők szerint – először valósulhat meg történelmileg, szemben például szüleik és nagyszüleik kozmikus boldogtalanságával. A "menedzsercsaládban" ugyanis a boldogság alapjainak megteremtése folyik, azért veszünk hűtőt hitelre, mert a majdani teljes élethez kell ez is – s ez az alap azt ígéri, hogy utána realizálható lesz maga a boldogság is, mint immár a résztvevők "öntevékenysége". A kispolgári családi ethosz végérvényesen átalakul: a család autonóm, saját karrierjüket és boldogságukat építő egyének létezéstechnológiája lesz.²⁶

(3) Fogyasztási technológiák: elsősorban azokat a technológiákat jelentené, amelyeket az egyén saját végcéljainak elérése és elfogyasztása során alkalmazna. A "megalapozó technológiák" kimerítése után – az anyagi javaktól az oktatásig – az egyén számára elvileg lehetőség kínálkozna arra, hogy megteremtse valódi boldogságát a kialkudott és felhalmozott egyéni kvalitások és kapacitások bázisán. Azt azonban látni kell, hogy a kapitalizmusban nem ez a szféra a leghangsúlyosabb, hiszen csupán a középső technológiai szint látens ígéretéről van szó, amit az egyén valójában nem érhet el. Igazából a modern értékesítési folyamatban a "megalapozó technológiákhoz" kapcsolva alkalmazzák, de sokkalta inkább azok átmeneti hiányosságának, mint megvalósulásának nevében.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a modern fogyasztás azoknak, akik a "megalapozó technológiák" elfogyasztásában jeleskednek – például életvitelüket az anyagi felhalmozásnak rendelik alá – felkínálja azt, hogy a végcél világából egyes, de csak egyes termékekhez hozzájusson, mégpedig saját választás eredményeként. A modern "fogyasztói technológiák" erejét éppen az adja, hogy az egyén az "ismeretlen végcél világában" éppen úgy nem igazodhat ki, mint saját világában, így külső segítségre van szüksége ahhoz, hogy kiválassza: voltaképpen lehetőségeihez képest mire is van leginkább szüksége. A "fogyasztói technológiák" arra vonatkoznak, hogy az éppen rendelkezésre álló idő és kapacitások leghatékonyabb elfogyasztása hogyan is menjen végbe. A joghallgató azért fogyasztja saját előrejutásának technológiáját, hogy előbb-utóbb eljusson az ügyvédek világának prototípusához, így a technológia által kínált emberi és materiális értékeket realizálhassa. Azonban ugyanez a jogászjelölt már jelenleg is szembetalálja magát egy hatalmas, számára is elfogyasztható potenciális árutömeggel, amely nincs fedésben sem az ügyvédi világéval, sem saját létezéstechnológiájával (megalapozó technológiájával), ezért technológiák után kiált ebben a megelőlegezett fogyasztásban is. Így a fogyasztói technológiák az egyén számára alternatív megoldásként jelennek meg: ha nem tudsz alkalmazkodni a technológiai környezethez, vagy még nem jutottál a technológiai folyamat realizálásának végére, átmenetileg egy olyan "teljes" életet is kínálnak, amelyben a technológia alkalmazkodik a fogyasztóhoz.²⁷ Ennek egyik eklatáns példája a Consumer Digital Technology Handbook, amely arra épít, hogy a különböző fizetési és vásárlási szisztémák között már eleve úgy választ a fogyasztó, hogy a megvásárlandó, jellemző termékek körül világképet kreál: ha ilyesmivel akarod boldoggá tenni magad, ezt a fizetési metódust használd.

Nem részletezhetjük a "vertikálisan szervezett" technológiai világ következményeinek tárgyalását. Azonban vegyük ennek egyik további értékvetületét. Ha otthoni tárgyaink marketingesei a belsőségesség, családiasság, munkahelyi öltözékünk gyártói a rámenősség, erőszakosság, az általunk nézett tévéműsorok kiötlői a megalázás, a gyilkosság elemeit tekintik megfelelőnek, azzal végérvényesen kialakítják az egyénben az "erkölcsi relativizmus" gyakorlatát. Vagyis nem kell immár egységes morállal rendelkezned, hanem csak mindenhol megfelelő morállal vagy éppen moráltalansággal. A morál értelmét veszti a normalitás és a hatékonyság mátrixában való vergődésben. Remek érzékkel emeli ki J. Naisbitt könyvében azt az esetet, amikor a Doom nevű számítógépes gyilkolójátékon nevelkedett iskolások fegyvert ragadtak, és lemészárolták saját iskolatársaikat az Egyesült Államokban néhány esztendeje. A szerző megdöbbenésének ad hangot, amiért a pszichológusok médiaszerte azon kezdtek vitatkozni, hogy milyen veszélyesek ezek a játékok, mert a gyerekek még nem tudnak különbséget tenni játék és valóság között. Ezzel ugyanis senki nem kérdőjelezte meg, hogy a számítógép előtt szabad gyilkolászni, de az iskolában ez nem szép dolog.²⁸

Természetesen nem arról van szó, hogy a tradicionális társadalmakra vagy a diktatúrákra jellemző előre gyártott értékrendek és kötelező értékelések világát idealizálnánk. Éppen ellenkezőleg: a felvilágosodás egyik legfőbb ígérete az volt, hogy az autonóm egyén minden életszituációját egyedi morális döntések hatáskörébe vonhatja. Azonban minden dolog egyedi morális megítélését csak a "technokratikus társadalom" elkötelezett hívei próbálják összemosni azzal, hogy az egyén életét számtalan párhuzamos létszférára bontják, amelyekben ellentétes erkölcsi normák és törekvések léteznek – lesznek működőképessé. Az "erkölcsi relativizmus" lényege éppen ez: azt, hogy mit szabad, nem egy morális mérce, hanem az adott "alrendszernek" legmegfelelőbb technológia dönti el. Ebben a helyzetben pedig nincs felelet arra a problémára, hogy ha a használati értékek közül egyre többet számolnak fel, szakítanak ki közösségi gyökereiből, azzal egyre több morális rendszert is széttörnek, s bár az értékesítés feltételei ezzel javulnak, a nyugati társadalmakat destabilizáló tényezők a végtelenségig erősödhetnek. Míg ezen új fejlemények azután az autoriter-rendőri technológiáknak szerezhetnek csak polgárjogot. A technológiai megváltás ideológiája – félő – teljes mértékben alárendelődik a tőke gátlástalanságának, s így még alapvetően kétes ígéreteit sem válthatja be. Ha pedig ez így van, a "technokratikus társadalom" ideológiája nem más, mint a kapitalizmus évszázados projektjének újrafogalmazása: hogyan teremthető valamiképpen egyensúly az értékesítés és az érték között?

 

Jegyzetek

 

¹ A szerelmes Thomas (Thomas est amoureux), rendező: Pierre-Paul Renders, forgatókönyvíró: Philippe Blasband, 2000, www.port.hu

² A technológia meghatározása alig egy évtizedre tekint vissza, és elsősorban annak köszönhető, hogy a korábbi jelentések számtalan olyan többlettartalommal telítődtek, amelyek az új társadalmi szituáció eredményeként láttak napvilágot. John Naisbitt klasszikussá vált "új" definíciója szerint: "A technológia immár nemcsak olyan tárgyat, terméket, dolgot jelent, amely teljesen elkülönül az emberi tulajdonságoktól, de a társadalmiság környezetében kell működnie, hanem immár kölcsönhatásban az emberrel, a társadalommal, a természettel. Annak részévé kell válnia, megszüntetve azt a vákuumot, amely korábban szükségszerűen elválasztotta ezektől." John Naisbitt: High tech hihg touch. NB Publishing, London, 2004/1999, xviii. P. Ezt azért fontos kiemelni, mert a hazai tudományban általában a technika és a technológia fogalmak szinonimaként szerepelnek, miközben a magyar nyelvben nagyon is eltér a jelentésük, ahogyan ennek összefoglalását adja: Dessewffy Tibor: Mindennap új varázslat!, Kritika, 2001/7. szám,

³ Az új osztály elméletek három hulláma, in: Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika., Budapest, Európa Kiadó, 1990.

⁴ Robert McAdams: Social Contexts of Techology. Social Research, vol. 64. no. 3., 1997.

⁵ Gabriel A. Almond-Sidney Verba: The civic culture: political attitudes and democracy in five nations. H. n. , 1965.

⁶ A "technokratikus társadalom" kifejezést abban az értelemben, ahogyan jelen tanulmányunkban tesszük, Z. Brzezinski használta először a hatvanas években megjelent Between Two Ages című könyvében, tíz pontban foglalva össze az átmenet legfontosabb sajátosságait azon az "úton", amely – elsősorban Amerikában – az ipari társadalomból a technokratikus (technikai és technokrata alapú: "technetronic") társadalomba vezet. Erre a következtetésre jut Ágh Attila: Tudományos-technikai forradalom és művelődés: filozófiai tanulmányok. Budapest, Magvető Kiadó, 1977.

⁷ Ehhez a kérdéshez lásd még Schulze, Gerhard: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális alakulása. In A kultúra szociológiája. Wessely Anna szerk., Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 286-304. o.

⁸ Vö.: Reich Orsolya: A politika mint fogyasztás. Budapest, kézirat 2004. Ezúton mondok köszönetet a tanulmány elkészítése során nyújtott hasznos tanácsaiért Berg Krisztiánnak is.

⁹ Almási Miklós: A látszat valósága. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 360. o.

¹⁰ Karikó Sándor: A társadalmi-politikai megalkuvás. Budapest, Gondolat Kiadó, 1995. Ahogyan a korai proletárlétben ez a kérdés valójában föl sem vetődhetett, az élet kiszámíthatóságát a megnyomorító kényszermunka ritmusa adta, amelynek időegységét nem az óra, hanem a gyári mechanika periódusaihoz igazították. Aki bérmunkásnak született, az is maradt, a kiszámíthatóság identitáskérdés nélkül is tény volt, erre épülhetett a korai munkásmozgalom stratégiája is.

¹¹ R. Sennett: A közéleti ember bukása. Helikon Kiadó, Budapest, 1998.

¹² Beck: A kockázat-társadalom. Budapest, Századvég Kiadó, 2003.

¹³ Ezt nevezi az új revizionizmus szociáldemokráciája a modernitás "reflexiv" szakaszának. Vö: Giddens: Reflexive Modernisation. Stanford, Stanford University Press, 1994

¹⁴ Bauman, Zygmunt: Identitás és globalizáció. Lettre Internationale, 2001. 42. szám

¹⁵ Kapunyitási pánik a fiatal pályakezdőknél, M. ZS. J, Figyelőnet, 2004. október 3. Ugyanebben a témában köszönet Reich Orsolyának a szóbeli konzultációkért.

¹⁶ R. Andróczy Orsolya: Kapunyitási pánik: mint a bárányhimlő. MaNcs, XVI. évf. 42. szám, 2004. 10. 14.

¹⁷ Lásd még két további, a témát érintő írásunkat: Kiss Viktor: A baloldaliság "kísértetei". Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2004, illetve Kiss Viktor: Válság a válságért. Ezredvég, 2004. április.

¹⁸ Wise: Exploring technology and social space. London, Sage Publications, cop. 1997

¹⁹ Közismert, hogy az Egyesült Államokban nem azért sportolnak többet a polgárok, mert eleve elkötelezettek az egészség iránt, hanem mert a sport része annak, hogy sikeres munkavállalókat építsenek magukból, ellenkező esetben nemcsak karrierjüket, de munkahelyüket is elvesztik. Maróczy Magda: Korszakváltás küszöbén (Hidasi Judit: Vissza Japánba), Ezredvég, 2004. augusztus.

²⁰ Fukuyama: Poszthumán jövendőnk: a biotechnológiai forradalom következményei. Budapest, Európa, 2003.

²¹ Vö.: A Mozgó Világ érdekes vitaindítójával. Szendi Gábor: A depresszióipar. Mozgó Világ, 2004. október. "A helyzet azonban még ennél is rosszabb. A gyógyszergyárak igen sok negatív eredményű vizsgálatot eltitkolnak, jóllehet elvileg törvény kötelezi őket minden vizsgálat regisztrálására. Sorra derülnek ki újabb és újabb elsunnyogott vagy a negatív eredmények láttán időnek előtte félbeszakított vizsgálatok. (Hallgatásra kötelezett, megfenyegetett kutatók tárják őket a világ elé.) Sok vizsgálat független újraelemzése ellentétes – negatív – eredményt hoz ki a nyers adatokból, mint amit a gyógyszergyári szakemberek produkáltak."

²² Thoma László: A szabadidő marxi elmélete. Budapest, Kossuth Kiadó, 1986.

²³ Baudrillard: A tárgyak rendszere. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1987.

²⁴ Klein: No logo: márkák, multik, monstrumok. Budapest, AMF: TVE, 2004.

²⁵ Remák Edit: A társadalom mcdonaldizációja (George Ritzer: The McDonaldization of Society), in Eszmélet.

²⁶ Vivin, Elizabeth: Maneging money, maneging coupledom. Sociological Review, vol. 49., no. 3., 2001.

²⁷ Kotler híres marketingkönyvében éppen ezt jelöli meg a tudományág alkalmazásának kitörési pontjaként. Marketing menedzsment: elemzés, tervezés, végrehajtás, és ellenőrzés. Budapest, KJK-Kerszöv, 2004.

²⁸ Naisbitt: i. m.

Némileg furcsa, az olvasók számára alighanem szokatlan, az Eszmélet szellemiségével mégis rokon töprengések életről, szeretetről, közösségről – egy öntudatosan hajléktalan, egy mai hippi, egy szelíd lázadó gondolatfüzérének megkapó részletei.

"Jó tíz éve bukkant föl az életemben az a csontvázsovány, kacska kezű-lábú, zászlóhajú férfiú, aki magának a Diogenidész, azaz "Diogenész leszármazottja" nevet választotta gondolkodóként, tudatosan utalva az i. e. IV. század nagy hellén filozófusára s az általa is képviselt (az ő magyarításával élve) "kutyahitű", azaz görögül küníkosz, latinosan cinikus iskolára" – így jellemzi magát Diogenidész dialógusainak hajléktalan szerzője, a készülő vagy inkább csak lejegyzésre váró mű kisebb könyvnyi méretű Pro Logoszának bevezető soraiban.

Hol van már az ókori mester – Diogenész – kortársak által csodált óriás termete? Hol a diszkoszvetői férfierő? Vajon mikor kopott el a zseniális szónoki képesség? A pesti utcán kóborló "leszármazott" szavait már csak logopédus érti, teste önmaga megtartására is csupán korlátozottan alkalmas, s ugyan melyik mai Alexandrosz száján csúszna ki afféle makedón botorság, hogy ha nem az lenne, aki, hát Diogenész, vagy pláne Diogenidész akarna lenni? Ami változatlan, az utca csodálkozó népe s a tanítványok sora. Mert Diogenidészhez ma is tanítványok járnak, ráadásul tanult tanítványok, egyetemi hallgatók meg diplomások, akik egy-egy elcsípett gondolatért vállalják a tudás mai világában már szokatlannak mondható kényelmetlenséget, a par excellence bűzt és a mester öntörvényű helyváltoztatásait, amit vándorlásnak nevezni szintúgy túlzás lenne, miként esetében peripatetikus sétáról sem beszélhetünk már a szó eredeti értelmében.

Igazából azt sem tudjuk, hogy kicsoda valójában Diogenidész. Kármán Irén rendező azonos című, 2004-ben forgatott s a 36. Magyar Filmszemle versenyprogramjában is szerepelt dokumentumfilmjének hajléktalan főszereplője, T. Zselensky Péter ugyan maga is Diogenész követőjének, sőt "leszármazottjának" vallja magát. A testi tünetek leírása is ráillik, ám a ma nála lévő kéziraton szerényen úgy szerepelteti magát, mint aki csak a sajtó alá rendezésért, illetőleg a jegyzetek és a függelék összeállításáért felelős. Magyarán, ő valójában Diogenidész egyik tanítványának, beszélgetőtársának tűnik. Ennek persze ellentmond a Pro Logosz végén egy elejtett utalás, miszerint Szókratész mítoszát Platón is csak önvédelemből nagyította volna fel; ebből akár a szerzőségre is következtethetünk. Mielőtt azonban még jobban beleélnénk magunkat a rejtőzködő szerző teóriájába, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az említett filmben megszólal, sőt a főszereplővel is megismerkedik egy szociális munkás, aki évekkel ezelőtt már találkozott egy másik hajléktalannal, aki nagyon hasonló indíttatással és életfilozófiával, ráadásul egy hasonlóan befejezetlen bölcseleti művel, szintén Diogenidészként közlekedett a világban.

Van tehát egy – vagy talán több – kézirat, s hozzá görögösen titokzatos szerzők. Az utca filozófiája, amihez ki-ki hozzáírja a magáét. Vagy csupán hozzászól, s egyikük egyszer, valahol, ha fedél alá és számítógép elé kerül, lejegyzi az addig mondottakat. Dialógus formájában természetesen. Mert ugyan mit is csinálhat ma Magyarországon néhány hajléktalan, ha összetalálkoznak, s szót értenek egymással – természetesen dialógusba bonyolódnak. Miért gondoljuk, hogy a filozófia a polgári berendezkedésben élők sajátja? Sosem volt csupán az, s lássuk be, ma sem vagyonhoz, házhoz, álláshoz, no és családhoz kötött privilégium. Az iskoláztatáshoz talán igen, mert Diogenész mai követői korántsem iskolázatlanok.

Van köztük egyetemi szinten képzett művészettörténész, esztéta, filozófus, szociológus és pszichológus, sőt könyvtáros is, de olyan is akad, aki ezen diplomákból többet is fel tudna mutatni, amennyiben őrizné iratait. Egyikük sem teszi, ehelyett mint kiöregedett hippik, egykori világcsavargók s persze nyelvi hedonisták, kiknek mára főállásává jegecesedett a hajléktalanság, vagy ahogy a Pro Logoszban is fogalmaznak, a csövesség, és "mindennemű értelemben vett Szabadságukat határtalanul többre tartják bármiféle s bármily bőséges anyagi javaknál", s ebbéli minőségükben gyakorta idézgetik Weöres Sándor háromsorosát:

"Cigarettázom az árokparton.
Húsz fillér az össz vagyonom,
de az egész Föld a hamutartóm."

Faragó József

---

Diogenidész dialógusai – Pro Logosz (részlet)

 

A Szabadság Testvérisége

 

S ezzel el is érkeztünk Diogenidész érzelem-bölcseletének következő központi kategóriájához: a Szabadsághoz.¹ S nem véletlen, hogy épp a Szerelemhez kötődően jutottunk el eddig a pontig. Gondolkodásának ugyanis egyik alaptétele, hogy e kettő nem csupán kölcsönösen feltételezi egymást, de külön-külön véve mindenképp generálják is a másikat: a Szerelem minden esetben felszabadít, hiszen képessé teszi tudatunkat a kötöttségeken túllépő nyitottságra a szeretett(ek), elvben tehát a Mindenség összes értelmes lénye felé; a Szabadság viszont feltétlenül magával hozza a Szerelmet, hisz' ha minden dolog elsősorban önnön döntésünktől függ, akkor kétségtelenül rá kell akadnunk arra a valakire/valamire, akivel/amivel képesek vagyunk fenntartások nélkül azonosulni.

Diogenidész természetesen egy pillanatig sem állítja, hogy ennek az összefüggésnek a megállapítása az ő zseniális felismerése lenne (már csak azért sem, mert élete folyamán találkozott néhány valódi géniusszal, s pontosan tudja, hogy ő mennyivel kevesebb náluk). Sőt! Nemcsak hogy nem köthető hozzá, de olyan ősi gyökerekig nyúlik vissza, melyek elvezetnek bennünket legalább az antikvitásig, hogy azután filozófiatörténetileg Rousseau, Schelling és Schlegel bölcseletében, irodalmilag pedig – sok más mellett – pl. Victor Hugo és Jókai, mi több: Jules Verne prózájában, illetőleg Lamartine, Byron² , Heine, Tyutcsev és Petőfi³ lírájában nyerjen egyértelmű megfogalmazást.

Ő azonban nem náluk találkozott ezzel első ízben (később azután természetesen igen, ám ez már "csupán" megerősítette addigra kialakult véleményében). Saját bevallása szerint azért nem, mert – bár a felsorolt költőket ismerte – túl fiatal volt még ahhoz, hogy a felszínnél mélyebben is megértse verseiket, azok, nyugodtan mondhatni: filozófiai tartalmát, a három említett bölcselővel, illetve műveikkel és nézeteikkel pedig csak jóval később találkozott először. Diogenidész makacsul állítja, hogy ezt a vélekedését a hatvanas évek végének ellenkultúrájával szembesülve alakította ki, s ennek egyik példájaként John Lennon 1970-ben megjelent s már e bevezetőben is idézett "Love" című dalának két sorát említi, melyek így szólnak:

Love is free
Free is Love⁴

Ehhez persze szükséges tudni, hogy Diogenidész akkor tizenhét éves, majd két évvel később, azaz mindenféle vonatkozásban tragikusan korán, leukémiában elhunyt imádott nővére, Kata⁵ révén megdöbbentően hamar, már 1968-ban – azaz tizenhárom (!) évesen – került be a rendkívüli mód kevés számú magyarországi valódi hippi közösségébe, "testvériségébe", s a zászlóhajúak gondolkodása máig kihatóan befolyásolta saját egész bölcseletének további alakulását. A magam részéről még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy e nézetrendszer hatására kell gondolnunk annak megértésekor⁶ , hogy később épp a korának társadalmi hierarchiájából tudatosan kilépő, azt megtagadó Diogenészt választotta szellemi ősének, hiszen egy ilyen filozófiai hozzáállás szinte magától értetődően ízesül az underground egyik legfontosabb tételéhez: az establishment tagadásához, tehát bármiféle, az egyén Szabadságát valamilyen módon korlátozni próbáló (állam)hatalom elutasításához, legyen az akár ilyen-olyan diktatúra, akár pedig a legkülönfélébb eszközökkel szinte "tudatalatti" módon, épp ezért Diogenidész véleménye szerint sokkal aljasabban manipuláló etatista, jobb esetben "csupán" paternalista "demokrácia". ⁷

S itt álljunk meg egy pillanatra! Amikor ugyanis a fentiekről először esett szó közöttünk, én megdöbbenve és felháborodottan kaptam föl a fejemet (és a vizet):

– Ennyire lökött, ennyire mindentől elrugaszkodott még te sem lehetsz! Hát hogy lehet még a legpocsékabbul működő demokráciát is összevetni, mi több: aljasabbnak tekinteni akár a legszebben kicsicsázott diktatúránál is?

– Márpedig egyértelműen az lehet. Nézd! A diktatúrában pontosan megmondják az embernek, hogy mit nem tehet, s ha mégis azt teszi, akkor kap egy jó nagyot, bele neki az ő pofájába. Ez egy borzasztóan durva és fájdalmas módszer, de kétségtelenül nyílt és egyértelmű, mondhatni: őszinte és tisztességes. A ma működő "demokráciákban" pedig áttételesen ugyanez – pontosabban kitaszítottság, nevetségessé tétel, jó esetben "csupán" hülyeségük fölötti sajnálkozás – lesz a sorsa mindazoknak, akik nem hajlandók bedőlni a mindenható médián keresztüli sulykolásnak, vagyis – durva megközelítésben – nem a legdivatosabb márkájú cuccokat viselik, nem a "legüdítőbb" üdítőt nyakalják, nem az adott pillanatban épp legmenőbb mobilon cseverésznek a legnapibb aktualitású, "mindenkit érdeklő és érintő" semmiségekről, avagy horribile dictu!, nemcsak hogy nincsenek tisztában a legfutóbb szappanoperák és valóságshow-k pillanatnyi állásával, illetőleg a legfelkapottabb műnyálas pop-, techno- és/vagy a "legzúzósabb" heavy metal-nótákkal s az azokat elővezető "megasztárok" életével és munkásságával, de nem is azokat nézik/hallgatják. Meg persze – s a Hatalom szempontjából ez a legsúlyosabb bűnük! – nem hisznek el bármit, amit a politikai élet, a gazdaság vagy akár csak a sajtó mindenható nagymoguljai elébük tálalnak. Ez pedig a Szabadság "vérbefojtásának", a független emberi elme megtörésének, az elszürkítésnek, elsekélyesítésnek, tehát az átlagember⁸ "meggyőzésének", az uralkodó elit(ek) elvárásaihoz és követelményeihez (érdekeihez!) történő igazításának talán civilizáltabb, de mindenképp korszerűbb és kevésbé fájdalmas, ám jóval aljasabb eszköze a gumibotnál.

Mielőtt bárki is ezzel ellentétes következtetésre jutna, hangsúlyozottan ki kell jelentenem: Diogenidész a Szabadság rajongó Szerelmeseként, az egykor volt pártállam "büntetés-végrehajtó apparátusával" is szembesült "politikás" lázadóként nem csupán elutasít bármiféle diktatúrát, de a szó legszorosabb értelmében vetten undorodik is azoktól. S éppen erről van szó! Úgy látja ugyanis, hogy napjaink manipulatív befolyásolási rendszere végeredményben ugyanoda vezet, különös tekintettel a mindenekelőtt környezetének visszajelzései által meghatározott, viselkedésformáit, de akár még szexuális szokásait is azokhoz igazító "kívülről irányított ember" mind nagyobb számú megjelenésére.⁹ Mivel pedig az Ortega y Gasset körvonalazta "lágy gépezet", vagyis a tömeg átlagos szellemi színvonala, meggyőződése szerint, feltétlenül alacsonyabb még a legsötétebb agyú uralkodó eliténél is (függetlenül az annak részegységeit jelentő emberek egyénenkénti intellektuális szintjétől!¹⁰ ), hát mindig fennáll a reális veszélye még annak is, hogy azáltal, hogy közvetett nyomásával mindenkit megpróbál magához igazítani, alig érzékelhető, ám mindenre kiható "diktatúrája" előbb-utóbb általános elhülyüléshez vezet(het), ráadásul sokkal hatékonyabban, mint bármiféle Big Brother bármilyen agresszív önkényuralma.¹¹ Ez az igazodási kényszer ugyanis a különféle, főképp mediatikus sulykolás "eredményeként" csaknem mindenhatóvá, korunk társadalmának "istenévé" lett abban az értelemben, ahogy azt John Lennon használta az alábbi két sorban:

God is the concept
With which we measured our plans¹²

Ő pedig makacsul nem hajlandó behódolni az egyre mindenhatóbb "tömegistennek". Nem, mert az az által gerjesztett folyamat az ő szemében nem "csupán" az átlagos szellemi színvonal rohamos csökkenéséhez, ezzel végső soron az emberiség elkerülhetetlen önkiirtásához vezet(het), de – más szempontból figyelve a kérdést – a Szabadság bármiféle diktatúránál hatékonyabb, mert nem tudatosuló korlátozásához is, hiszen ezáltal a sorból valamilyen okból kilógók "devianciáit"¹³ immáron nem (közvetlenül) valamiféle Hatalom, hanem az annak szublimináris befolyása alatt álló közösség nyesegeti le, ezzel kizárva bármilyen magasabb fórumot, melyhez az érintettek fellebbezhetnének. Márpedig az ő felfogása szerint a Szabadság egyedüli korlátozása az lehet, mi több: az kell legyen, hogy nem gátolhatja mások Szabadságának kiteljesedését!

Ezek után az én számomra közel sem lenne meglepő, ha Diogenidész számos más alkotó-gondolkodó szellem példáját követve, az "odi profanum vulgus" elvét hangoztatva mintegy "kizárná" magából a külvilágot s visszavonulva egyfajta elefántcsonttoronyba, egyedül önmagára figyelne. De nem! Ő (amennyire ezt fizikai állapota lehetővé teszi) mozog a világban, fennen hirdeti "tanításait", magától értetődőként fogadva a gyakorta rendkívül negatív visszajelzéseket is. Igaz, mind gyakrabban s egyre kilátástalanabbul dünnyögi orra alatt:

There must be some kind of way out of here
Say the joker to the thief¹⁴

S ebben az idézetben nem csupán az a fontos, hogy mit mondanak, de az is, hogy ki mondja! Mert a szöveg a lényeget annak a Bohócnak (az eredetiben, Shakespeare-nél és a népmesékben "udvari bolondnak") a szájába adja, akinek – s egyedül neki! – joga van ugyan, hogy a király szemébe mondja a legkényelmetlenebb, legkellemetlenebb igazságokat is, cserébe viszont el kell viselnie, hogy nem veszik őt komolyan, és nevetnek rajta.

Nos, Diogenidész tudatosan felvállalja a Bohóc meglehetősen hálátlan szerepét. Nem idomul be semmiféle szabványosított keretbe, nem hajol meg a legkülönbözőbb irányokból rázúduló szélrohamok előtt sem.¹⁵ S ebben az sem befolyásolja, hogy időnként a legmélyebb nyomorban, a leglehetetlenebb körülmények között él. Amikor pl. egyik téli, utcán alvós korszakában egy valóban jó szándékú ismerőse azt javasolta neki, hogy ha már nem tud rajta változtatni, hát alkudjék meg végre a helyzetével, s menjen el éjjeliőrnek valahová, ahol a fűtött portásfülkében legalább kialhatja magát, így válaszolt:

– Megalkudni? Azt az egyet soha! Ha bármikor is ezt tettem volna, hát egész életemet egy nyomorékotthonban töltöttem volna magam alá piszkító félanalfabétaként, akinek legfőbb időtöltése, hogy intenzíven utál mindenkit, akinek csak egy parányival is több lehetőség adatott meg, mint neki. Így viszont mégis bejártam a fél világot, már mostanra több élményben volt részem, mint a legtöbb embernek kétszáz év alatt lehetne, ha holnap meg kéne halnom, azt úgy tehetném, hogy elmondhatnám: szép és teljes életet éltem, az agyamat és a megszerzett tudásomat pedig – s hidd el, ezt minden nagyképűség nélkül mondom! – kevés általam ismert emberével cserélném el. Ami pedig a javaslatodat illeti. Hát…? Végül is Leonardo "Lovas"-ával vagy a Durrow-i Kódexszel¹⁶ is be lehet verni egy szöget a falba. De ettől még egyiket sem arra találták ki.

Diogenidész tehát meg nem alkuvón, szóban és – ha teheti – írásban egyaránt kellemetlen dolgokat vagdos a Szabadságot megnyirbálni kívánó Hatalom fejéhez, s nem érdekli, hogy ezért mire számíthat annak részéről. Mint ahogy bizonyos mértékig nem érdekli az sem, hogy külsőségei rendszerint megdöbbentik vagy felháborítják környezetét, esetleg nevetségessé teszik őt annak szemében: mindmáig megmaradt frissen mosottan is szakadtnak, akit sohasem leng körül holmi egzotikus, netán férfias dezodorillat; mindmáig makacsul ragaszkodik gyakorta ki sem fésült, tehát összegubancolódott zászlóhajához; s ha képes rá egyáltalán, mindmáig önnön értékeire büszkén vonszolja végig csontváz-nyomorékságát az utcán, tízméterenként megkapaszkodva valamiben, fel sem véve a felé vetett lesajnáló pillantásokat.¹⁷ Ami nem jelenti azt, hogy nincs tudatában az általa gyakorta keltett ellenérzéseknek.¹⁸ Sőt! Amíg volt olyan szobája, ahol józan emberi számítások szerint évekig megmaradhatott, addig annak falára vastag filctollal felgraffitizve az alábbi négy sor volt olvasható:

Christ, you know it ain't easy
You know how hard it can be
The way things are going
They're goin' to crucify me¹⁹

Küzdelme a dolog természetéből adódóan s csaknem ontológiai szinten borzasztóan magányos. Mert hiába vannak (és mindennemű, olykor kifejezetten zavaró devianciái ellenére is vannak!) mellette "Szerelmetes Barátok", azt egészen bizonyosan tudja, hogy az önnön felvállalt kívülállásából eredő nehézségeket nem, vagy csak egészen csekély mértékig terhelheti rájuk (is), anélkül hogy ezzel bármiképp, akár csak a legparányibban is korlátozná őket saját Szabadságuk maradéktalan megélésében, ami viszont az ő szemében megkerülhetetlen alapkövetelmény.

Elkeserítően és végletesen magányos tehát, pedig legszebb álmai (mármint Katán kívül, természetesen!) egy szerető közösségről szólnak. Egy olyan "kommunáról", melyben bárki addig marad, amíg ez számára öröm forrása, melyet bármelyik tagja bármikor és bármennyi időre elhagyhat, hogy megmártózzék a külvilágban, tudván, hogy amikor majd visszatér oda, a többiek úgy fogadják majd, mintha csak tíz percre ugrott volna ki, meginni egy pofa sört. Egy házról²⁰ , melynek tágas, fedett átriumában összegyűlhet az egész "család", ám amelynek szobáiba vissza is lehet vonulni dolgozni, pihenni, csendben elmélkedni vagy épp hevesen ölelkezni, s ahol ahhoz, hogy ismét a közösség Szerelmének aktív részesei, élvezői lehessünk, csupán ki kell tárnunk az ajtót, s ki kell lépnünk azon.

Mondhatjuk azt, hogy ez egy megveszekedetten idealista, mai világunkban végképp megvalósíthatatlan álom. Valószínűleg tényleg az! Ám Diogenidész megfogalmazásával élve:

– Ha már kívánsz valami nagyot, hát az olyan legyen, hogy még Isten is csak hosszas gondolkodás után teljesítse! S különben is: akinek nincsenek megvalósíthatatlan álmai, az soha nem éri el a megvalósíthatókat sem.

Mondhatjuk azt is, hogy ez pusztán nosztalgiázás, a hatvanas évek mára réges-rég elavult hippi-álmainak értelmetlen és terméketlen visszasírása. Diogenidész azt veti ez ellen, hogy az akkor megfogalmazott "Love and Peace!" jelszó²¹ nemcsak, hogy nem évülhet el akár még évszázadok alatt sem, de tökéletesen egybecseng az emberiség "nagy tanítói", pl. éppenséggel Jézus által meghirdetett alapelvekkel, már csak azért is, mert szerinte az ő legalapvetőbb, máig érvényes tanítása az alábbi mondatban fogalmazódott meg: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást."²² Mivel pedig ez az új parancsolat az ő szemében mindennél előbbre való, hát folyamatosan keresi "Testvéreit a Szabadság Szerelmében", halkan dúdolgatva magában, hogy:

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the World will be this one²³

Ám ilyen elvei, elképzelései fölött nem csupán meditál, de tőle szokatlan aktivitással hirdeti és propagálja is azokat. Jómagam is tanúja voltam pl. annak, amikor évekkel ezelőtt Szekszárdon, egy – s ez ma már biztosan tudható! – soha el nem készülő film²⁴ próbafelvételeinek szünetében, este, egy alternatív kocsmában közel negyven, nagyjából tizenhét-huszonöt év közötti, kifejezetten emiatt odagyűlt fiúnak és lánynak fejtegette az – ahogy ő hívja – neohippizmus mai lehetőségeit, esélyeit, feladatait és felelősségeit. S hogy milyen sikerrel? Ennek érzékeltetésére legyen elég csupán annyi, hogy miközben a srácok – válaszaikból s egyéb reakcióikból nagy biztonsággal megítélhetően – figyelték és értékelték a jófajta szekszárdi vörösbortól némileg kapatos, artikulációs problémái miatt pedig amúgy is nehezen érthető Diogenidész szavait, ő időről időre pajkos fesztelenséggel csúsztatta kezét valamelyik, nála legalább húsz évvel fiatalabb szépség blúza-szoknyája alá. S amin talán épp ő lepődött meg a leginkább: a lányok nem csupán nem rótták meg ezért a nyilvános bizalmaskodásért, de ettől fogva egy hétig, egész ott-tartózkodása mindegyik éjjelén akadt valaki, aki megajándékozta őt a Szerelmével.

S hogy kiket keres? Kikhez próbál szóval és tettel egyaránt eljutni? Kiket remél osztályos társainak megnyerni a Szerelem-Szabadság megvalósíthatatlan álmának valóra váltásához? Azokat a – meggyőződése szerint bizonyosan létező – fiatalokat, akik egyre manipuláltabb, pénzközpontúbb világunk szörnyűségei elől nem valamely egzaltált szektához, nem a tökéletes bezárkózáshoz, nem a drogokhoz (beleértve ebbe természetesen az alkoholt is!) vagy épp a semmivel nem törődéshez és a folyamatos bulizáshoz menekülnek, hanem aktívan keresik annak módját, miképp is térhetnének le ők maguk, s miképp téríthetnének le másokat is erről az előbb-utóbb feltétlenül pusztulásba, azaz szellemi elsivárosodásba, végső soron tehát épp emberi minőségünk elvesztésébe torkolló útról. S azokat az idősebbeket, korábbi nemzedékek – hippik, punkok és a többiek – utolsó mohikánjait:

"kik szégyenkezve figyelik azokat akik nem lévén elég erősek mára sikeres vállalkozók fagylaltzöld zakóban és bunkofonnal s már csak nosztalgiázva megfizethetetlen árú italok s kurvák ölelésében hallgatják olykor egykori himnuszaikat disztingváltan megkönnyezve önnön árulásukat."²⁵

Ez az idézet Diogenidész gondolati szempontból talán legfontosabb majdnem-verse, a mindenféle (tartalmi, "stilisztikai") értelemben egyaránt a tudatosan Allen Ginsberg korszakos jelentőségű remekművének²⁶ gondolatmenetét folytatni kívánó/próbáló²⁷ "Még egy üvöltés" részlete, "…immár Allen Ginsbergért, Jim Morrisonért, Jimi Hendrixért, John Lennonért, Pier Paolo Pasoliniért, Vlagyimir Viszockijért, Endrődi Szabó Ernőért, Nagy Atilla Kristófért… és a többiekért". Figyeljük csak meg, kikért is szól Diogenidész kétségbeesett üvöltése?

Az őt megihlető vers alkotó-zsenije és az ellenkultúra három "mitikus félistene"²⁸ mellett azért a filmrendezőért (tud ugyan írói munkásságáról is, de azt nem ismeri), aki amellett, hogy "Teoréma" című művében az ő elgondolásával igencsak egybehangzó módon a szexualitás értelmében vett Szerelmet használta a megváltás szimbólumaként,²⁹ Máté evangéliuma filmre álmodásával megteremtette a szerinte ma egyedül releváns Jézus-képet;

azért a szovjet-orosz szerző-előadó-színészért, aki az épp regnáló Hatalomnak igencsak nem tetsző gondolatokat fogalmazott dallá:

"bizonyítandó hogy puskin tyutcsev dosztojevszkij vagy épp majakovszkij nyelvét nem sajátíthatja ki semmiféle diktatúra";³⁰

azért a nem egész ötvenévesen elment, a hetvenes-nyolcvanas években aktívan ellenzéki, majd a rendszerváltás utáni történéseket látva a politikától végképp megcsömörlött esszéíró-költőért, a maga választotta, rajongott Mesterért, akitől a jelen kötet mottójának szánt, ám tudomása szerint soha sehol nem publikált kijelentés származik, s aki megerősítette őt abban a meggyőződésében, hogy Don Quijote még véletlenül sem bolond, mert a szélmalmok valóban legyőzhetetlen óriások, s a borbélytányér valóban fénylő vitézi sisakká nemesül, ha megfelelő fejre kerül;

azért a tíz évvel fiatalabb író-költő barátért, aki mindenben csalódva, motorjával frontálisan ütközött egy kamionnal (Diogenidész nem tartja kizártnak, hogy tudatosan!), s aki a nyolcvanas évek közepén megjelent, "Hadikommunikáció" című első kötete mottójává az alábbi, az épatez les bourgeois zamatával bíró, ám a két dolog mellett a maga punkosan pofátlan módján mégis hitet tevő Petőfi-parafrázist tette:

"Szabadság, Szerelem.
Leverik. Kiverem";

és a többiekért, a névtelenségbe burkolózó társakért:

"kik saját kéglijükből kidobva utcák sarában s parkok havában alszanak nem akarván összetűzést azzal állván igazi bosszút gyűlölt ellenségeiken hogy még őket is megértik és megbocsátanak nekik³¹

kik épp ezért senkinek sem kellenek mert abszolút élhetetlenek

kik könyékig a szarban turkálva éttermi kukák félig rothadt maradékain élve is tudják hogy ők a tiszták az ő erejüktől mozdul a föld rajtuk fordul meg a világ sora

s kiknek mindebben igazuk van csak ezt kevesen hiszik el nekik"

Ebből az önéletrajzi elemeket sem nélkülöző néhány sorból, reményeim szerint, kitűnik, hogy Diogenidész nemcsak szavakban hirdeti a Szabadságot, de éli is. Éli azáltal, hogy semmibe vesz minden olyan konvenciók "szentesítette" megkötést, melynek nem az a célja, hogy mások Szabadságát (s ebbe itt és most beleérti például a komfortérzést is) óvja az ő esetleges túlzásaitól, de éli főként azáltal, hogy gondolatait nem hajlandó alárendelni semminő gazdasági, politikai, pláne nem pártérdekeknek, viszont minden erejével és tudásával hajlandó alázattal szolgálni bármely olyan ügyet, melynek igazságáról meg van győződve, s e szolgálat felvállalásakor pillanatig sem fontolgatja, hogy abból neki magának lesz-e bármiféle anyagi vagy egyéb "kézzelfogható" haszna.

 

Jegyzetek

 

¹ Amiért – mint láthattuk egy idézetből – a meggyötretést és a pusztulást sem tekinti túlzott árnak, holmi kis éhezésről vagy térdig érő hóban való csövezésről nem is téve említést.

² Az egyébként súlyosan mozgássérült – paralízisben szenvedő – Byron oly meghatározónak tekintette a maga mindennapi életében is a Szabadságot, hogy beállt a görög szabadságharc katonái közé, s a harcok során el is esett.

³ Petőfi erről írott versére, pontosabban annak egy parafrázisára később még visszatérek.

⁴ Szerelem. Magyarul:

A Love maga
A Szabadság.

⁵ Szinte sorsszerű egybeesés, hogy a tragikusan korán, szinte gyermekként elveszített "Szerelmetes" testvér és az öregedő Diogenidész vélhetőleg utolsó s talán legnagyobb Szerelme ugyanazt a nevet viselte/viseli.

⁶ E nézetek csak tovább erősödtek, amikor 1972 táján egy zseniális gimnáziumi énektanár, a nem annyira trillázást megkövetelő, inkább zeneértést és -szeretetet diákjaiba oltani próbáló Szécsényi Olivér jóvoltából megismerkedett Carl Orff káprázatos remekművével, az akkoriban a magyar közönség által még kevéssé ismert s lemezen alig hozzáférhető Carmina Buranával, azon keresztül pedig a szerinte az ellenkultúra egyik korai megnyilvánulásának tekintett vágáns költészettel.

⁷ Diogenidész ugyan feltétlen híve a valódi demokráciának, s a hetvenes-nyolcvanas években a maga módján s a maga lehetőségeihez képest tett is annak megvalósulásáért, mostanában azonban mind csalódottabban látja, hogy "demokrácia" címszó alatt a politikai s főként a gazdasági elit manipulatív, etatista (rém)uralma alakult ki és erősödik tovább.

⁸ A kifejezést itt nem a megszokott, rejtett (és némileg negatív) értékítéletet is hordozó értelmében használja. Ez esetben az "átlagember" mindazokra vonatkozik, akik nem tartoznak az uralkodó elit(ek)hez, akik tehát nem haszonélvezői, hanem elszenvedő áldozatai az említett manipulációnak. Hogy a kifejezés itteni jelentése mennyire tág, azt jól mutatja, hogy Diogenidész vallja: ebben az értelemben a szellemi elit túlnyomó része is az "átlagember" kategóriájába sorolandó.

⁹ Vö. David Riesman: A magányos tömeg. Polgár Kiadó, Bp., 1997.

¹⁰ S ezzel közel sem áll egyedül. Egyik "Szerelmetes Barátja" pl. szinte minden döntésénél abból az alapfeltevésből indul ki, hogy: "Az emberek hülyék." És ritkán szokott tévedni!

¹¹ Diogenidész a maga részéről borzasztóan jellemzőnek s egyben félelmetesnek is tartja, hogy a magánélet legintimebb szféráiba is belekukkoló (szerinte pszichiátriai értelemben vetten határozottan beteges!) "Big Brother Show" szinte pillanatok alatt a legnézettebb tévéműsorok egyikévé lett.

¹² God (Isten), 1970, Magyarul:

Isten a mérce,
amelyhez mérjük terveink.

¹³ Márpedig nem szabad elfelednünk, hogy a "deviáns" szó igazából csupán az átlagostól "eltérő"-t jelent, egy Einstein kvalitásait felmutató zseni tehát ugyanúgy ebbe a kategóriába sorolandó, mint egy drogos!

¹⁴ Bob Dylan: All Along the Watchtower (Kipillantva az őrtoronyból). Magyarul:

Kell, hogy legyen valahol egy kiút! –
Szól Tolvajhoz a Bohóc.

Az elsősorban Jimi Hendrix 1968-as adaptációja révén ismert, majd a U2 által pontosan húsz év múlva újra feldolgozott kompozíció elfogadott magyar címe, a "Végig az őrtornyok mentén", a szöveg tartalmát figyelmen kívül hagyó tükörfordítás iskolapéldája. Ennek egy másik elrettentő esete Bob Marley klasszikusa, a "No Woman No Cry", melyet a magyar közönség "Nincs nő, nincs sírás" címen ismer, holott a darab – ennek igencsak ellentmondóan – arról szól, hogy egy munka nélküli férfi vigasztalgatja nyomorukon síró feleségét, hogy lesz ez még sokkal jobb is, tehát: "Ne, asszony! Ne sírj!"

¹⁵ Jellemző, hogy amikor 2002 márciusában úgy megverték, hogy ismét eltört egy csigolyája, ezt így kommentálta: "Ez bizonyos szempontból határozottan jó hír! Mert azt jelenti, hogy nekem még van gerincem."

¹⁶ Leonardo "Lovas"-a egy el nem készült gigantikus mű bronzba öntött vázlata, melynek egyik példánya a budapesti Szépművészeti Múzeum büszkesége, a Durrow-i Kódex pedig az ír miniatúrafestészet remeke a VII. századból.

¹⁷ Elvégre:

A Szabadságnak Ára az,
Hogy magad meggyötörd.
A sír magába zárhat így.
És elfogad a Föld.

Crosby, Stills, Nash & Young: The Costs of Freedom (A Szabadság Ára), 1969.

¹⁸ És fájdalmasan érzékeli azokat. Hogy ezen egyáltalán túltehesse magát, ezt mondogatja: "Aki engem a külsőségeim miatt eleve lenéz vagy elutasít, anélkül, hogy akár csak egy szót is váltottunk volna egymással, az meg sem érdemli, hogy szóba álljak vele! Mert az az ember olyan, mint aki anélkül jelenti ki, hogy utálja a spenótot, hogy valaha is kóstolta volna. Az ilyen ember »véleményével« pedig minek törődjek?" S ugyanezt a célt szolgálja az a nézete is, mely szerint: "Nem létezik »pozitív« és »negatív« élmény. Csak »élmény« létezik, mellyel az egyén bizonyosan gazdagabbá lesz." E nézetének egyik, sokakat megdöbbentő következménye, hogy ha megállítják őt az utcán a legkülönfélébb gyülekezetek – nemritkán igencsak tolakodó – tagjai (s ez vele és a hozzá hasonlókkal az átlagosnál jóval gyakrabban megesik, mert a térítők – nem is alaptalanul – abból indulnak ki, hogy a sérült embernek nagyobb szüksége van a támogatásra, így könnyebben vonható befolyásuk alá!), azzal próbálván megtérésre bírni, hogy Isten vagy Krisztus majd elveszi róla a betegségét, rendszerint felháborodottan tiltakozik, mondván: "Kikérem magamnak! Tőlem senki – még Isten sem – veheti el az én nyomorékságomat, mert nem engedem meg! Az is én vagyok. Azzal is én lettem gazdagabb." Ezen elgondolás egy meglehetősen érdekes párhuzamával találkoztam épp a Pro Logosz írása közben az – egyébiránt meglehetősen közepes – "Children of a Lesser God" (Egy kisebb isten gyermekei) című amerikai filmben, melynek gyönyörű siketnéma hősnője – bár fizikailag és mentálisan egyaránt alkalmas, képes lenne rá – egyszerűn nem hajlandó "megtanulni" beszélni (még egy egész lényét átitató Szerelem hatására sem!), mondván: azzal saját identitását veszélyeztetné, abból áldozna föl egy központi jelentőségű elemet, azaz épp a beszéd hiányát.

¹⁹ Beatles: The Ballad of John and Yoko (John és Yoko balladája), 1968. Magyarul:

Krisztus! Tudod, nem könnyű.
Te tudod, milyen nehéz.
Ahogy a dolgok itt folynak,
Engem megfeszít a nép.

²⁰ Ahogy ő hívja: A Szerelem-Szabadság Szent Háza.

²¹ Szerelmet és Békét!

²² Ján. 13, 34.

²³ John Lennon: Imagine (Képzeld!), 1971. Magyarul:

Mondhatod, ez csak álom.
Lehet. De nem csupán enyém.
Remélem, egyszer eljutsz hozzánk,
S a Világ akkor lesz majd ép, egész.

²⁴ Ebben a Szent Sebestyénről tervezett filmben ő egy olyan remetét alakított volna, aki épp diogenidészi derűjével, Szerelmével és Szabadságával vonz maga köré híveket és tanítványokat, s aki épp kívülállása következtében a többieknél pontosabban tudja értelmezni/értékelni a történéseket.

²⁵ Ez a szövegrészlet azt is megmagyarázza, hogy – míg a csaknem teljes mozgásképtelenség rá nem kényszerítette – miért nem volt Diogenidésznek mobilja. Úgy látja ugyanis, hogy manapság e rendkívül célszerű eszköz nem elsősorban használati tárgyként funkcionál, hanem fitogtatni való státusszimbólummá lett. A mobilt ilyképp "használók" sorába pedig aztán végképp nem akart bekerülni, így inkább elkerülte annak még a lehetőségét is.

²⁶ Allen Ginsberg: Hawl (Üvöltés), 1956.

²⁷ "Minő nagyképű, hiú remény!" – fűzi hozzá ő maga.

²⁸ Köztük természetesen ott van Jim Morrison, akinek sírkövére annak idején ezt írta a több száz hasonló mellé a párizsi Père Lachaise-temetőben: "Hello Jim! We were here in '79! We drank a bottle of Bourbon, we joined in a joint, and we had a good fuck for Your memory. Peter from Hungary & Jeanette from Paris" (Helló Jim! Itt voltunk '79-ben. Megittunk egy üveg Bourbont, közösen elszívtunk egy jointot és dugtunk egy jót a Te emlékezetedre. Péter Magyarországról és Jeanette Párizsból).

²⁹ S Diogenidész szempontjából jelentőséggel bír az is, hogy az öt "megváltott" közül csupán egy jut el a valódi szentségesülésig.

³⁰ Az tehát, hogy tízévnyi tanulás, s egy abból (is) szakfordító apa mellett is csak a felületes megértés szintjén tanult meg oroszul, nem holmi politikai ellenállás eredménye, pláne nem kulturális okokra vezethető vissza, hanem arra, hogy az orosz mint nyelv nem ragadta meg a képzeletét.

³¹ Ez az a fajta bosszú, amelyik igencsak egybecseng Krausz Tivadar azon – Diogenidész vélekedése szerint bármiféle misztikum mibenlétét a lehető legpontosabban definiáló – mondataival, melyek szerint: "Mintha puha szögbe lépne az ember. Nem fáj, de azért szög." S mily meglepő (?): ezek a szavak a minden keresztény miszticizmusok oly gyakran hivatkozott "ősforrására" kellő és illő cinizmussal utaló "Herpesz Triszmegisztosz" című kötetben jelentek meg.

 

(Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: T. Zselensky Péter)