József Attila születésének centenáriuma vezérfonalát adja a 2005-ös év kulturális eseményeinek Magyarországon. Ezért a 65-ös számban közölt összeállításunk után újból foglalkozunk a fiatalon elhunyt szocialista költő szellemi és politikai örökségével. Cikkeink nagyobbik része ezt követően a globális társadalmi feszültségeket elemzi, olyan témákat érintve, mint a migráció, a rasszizmus, a népirtás, az "új ázsianizmus" és a jövedelmi egyenlőtlenségek kérdése. Ezek a tanulmányok jól érzékeltetik a progresszív elemzők egyik alapvető – elméleti és gyakorlati – dilemmáját: hogyan egyeztethető össze az eltérő fejlődésű társadalmak sajátosságainak elismerése az emberi értékek egyetemességének hirdetésével.

Tartalomjegyzék

1. Sziklai László : A reprezentatív költő. József Attila és az elidegenedés
2. Agárdi Péter : Rátekint-e József Attilára pártfogón e század? A XXI. század eleji befogadói horizont és József Attila baloldalisága Tverdota György Eszméletről szóló könyve alkalmából
3. Mike Cole : B*** meg, te csatornatöltelék! Napjaink globalizációs kapitalizmusa és a menekültekkel szemben megnyilvánuló xenofóbia és fajgyűlölet
4. Böröcz József : Gondolatkísérlet a globális elosztásról. Polányi Károly emlékére
5. Wang Hui : Az új ázsianizmus eszméje. A világtörténelem – ázsiai szemmel
6. Rövid Márton László : Culture et conflits
7. Christian Mailhes : Posztkoloniális politika és állami erőszak Dél-Szudánban
8. Roland Lew : Kína dinamikus fejlődésének rejtett mozgatórugói
9. Gyóni Gábor : A csecsen konfliktus
10. Ju. A. Nyikiforov : A preventív háború mítosza. G. K. Zsukov 1941. május 15-i terve: az értelmezés problémái
11. Zsigmond Anna : Két márki: Custine és Tocqueville. Oroszország és Amerika Európából a 19. században
12. Kiss Viktor : A technológiák rendszere. Az érték és fogyasztás problémái a „technokratikus társadalomban”
13. T. Zselenszky Péter : A hajléktalanság apoteózisa. Diogenidész dialógusai – Pro Logosz (részlet)

József Attila szerint "Marx történelemfelfogása négy ténnyel számolt, midőn fellépett. A történelmi fejlődés elvével (Hegel), az új ipari technikával, a terhei alatt nyugtalanul mozgolódó munkássággal és az ún. utópikus szocializmussal, melynek nem harcos, hanem békés, nem proletári, hanem általános emberi jellege volt." A marxizmus szocializmusa, szerinte – humanizmus. "Humanizmus, de éppen a legemberibb jelenséget – az elmebetegséget és a neurózisokat – nem lehet vele megérteni" – vallja. Ezért fordul Freudhoz és a pszichoanlízishez.

Nemrégen bukkant elő az a meghatározás, amelynél pontosabb és időszerűbb elképzelhetetlen: "József Attila a költészet maga. Tragikus sorsa révén éppen a sors iróniája, a Történelem tette azzá, úgyhogy ha egy ma emberének az utcán (történetesen!) a költészetet hozza valami az eszébe, elsőre alighanem az ő nevét fogja társítani hozzá."¹ Lehet, hogy az utca emberének még nem mindig kézenfekvő vagy már nem egészen automatikus ez a társítás. Az viszont bizonyos, hogy időszerű helyére állítani itt és most azt a költőt, aki maga a költészet, mivel ebben aligha lehet váltásról szó. József Attila a költészet maga, akiről a feltehetően Babits ihlette Németh László 1929-ben a Nyugat decemberi számában alpári dühvel azt írta, hogy "Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija szívesen elálldogál a tükör előtt s elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és a kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt verseket". Németh Lászlónak ekkor volt bátorsága arra figyelmeztetni, hogy azt ne higgye "ez a mitugrász önjelölt proliköltőcske, hogy izgága, mocsári széptevésével bárkit megtéveszthet: a Parnasszusnak ma is akad még szakavatott őrző-védelmező embere"² .

Lukács György, akinek esszéi 1908-ban sorra jelentek meg a Nyugatban, mégsem érdemelt ki helyet a magyar Parnasszuson. Babits kitessékelte A lélek és a formák c. esszékötet szerzőjét. Lukácsnak – írta bírálatában – bár vannak "Finom és előkelő gondolatai finom és előkelő lelkek számára", vélhető, "hogy ezek a gondolatok a legteljesebb mértékben németek. Írójuk bámulja azt a ködös és sokszor magvatlan modern metafizikát, amit a legújabb német írók a magas kritikába vittek… Inkább ragaszkodik ahhoz a modern, kissé affektált német terminológiához, amely iránt mi – bevalljuk – leküzdhetetlen ellenszenvvel vagyunk."³

Nem az érdekesség kedvéért idéztem fel ezeket az afférokat, hanem inkább azért, mert Babits véleménye korántsem volt egyedi vagy kivételes, hanem a korabeli magyar értelmiségi elit számottevő és jeles részének jellegzetes beállítottságát reprezentálta. A jelen polgári filozófia, különösen a modern német metafizika képviselői, álláspontjuk szerint, ködös, magvatlan teóriák szerzői voltak. (Vajon kik lehettek ezek? Talán Heidegger és Jaspers, esetleg Wittgenstein vagy Cassirer, netán Adorno, Horkheimer és Marcuse, vajon Bloch és Spengler? Kiknek a kissé affektált német terminológiájáról van szó, mely leküzdhetetlen utálatot váltott ki a magyar Parnasszuson?)

Indokolttá teszi Babits ítéletét idézni az is, hogy a jelenben szintén akad híve Lukács esszékötete megértéstől mentes "leleplező" minősítésének. Somos Róbert írja: "Úgy tűnik, az irodalomkritika szellemi valóság, amely betör a filozófiába ezen mű révén. A kritikus pozícióját stilizálja át Lukács a filozófus pozíciójává. Irodalmi művek szubjektív interpretációja az esszégyűjtemény, amelynek szervező eleme életfilozófiai problematika: élet és mű, kritika és filozófia, a megformált élet és műalkotás viszonya. Lukács persze (sic!) számos gondolatot vesz át a bécsi esztétáktól, Beer-Hofmanntól Schnitzlerig, leginkább Rudolf Kassner hatása érezhető esszéin."⁴

Térjünk vissza a valósághoz! A szappanfőző és a kefés asszony árvája feltehetően már megint harmadnapja nem evett. Milyen irritálóan idegesítő volt ez az ifjú orvos számára, pláne, hogy és ahogy a "törékeny nyeszledék" ezt megírta! Nála az éhezés döbbenetes élmény, életrajzi esemény (!), ami Bécsben is megesett vele. A költő húszévesen került Bécsbe. Leírja: "Beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus-Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, amikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott."⁵

A nem magyar gondolatok írója találkozik a Nincsen apám, se anyám szerzőjével, a proletárköltőcskével, aki éppen Bécsben éhezik, s a takarítás mellett egyetemre jár és szívességből könyveket cipel a hátán Lesznai Annának⁶ . De nem csak éhezett. Lesznai Anna mesélte Vezér Erzsébetnek: "Hatvany Laci küldte hozzánk, és amikor megjelent, akkor még egy vidám, kedves fiú volt, azt mondta, hogy a Hopp bácsi öltöztette föl, és még egy pár barátunk, és nagyon-nagyon meg volt vele elégedve. Próbáltunk segíteni egy kicsit, de nekünk se volt sok gyönyörű férfiruhánk."⁷ Találkozásáról Lukáccsal József Attila vidáman tréfálkozva, ugyanakkor nagyon is komoly büszkeséggel számol be Lucie Asszonynak (József Jolánnak): "Itt említjük meg, hogy Lesznai Anna (Jásziné), Balázs Béla és Lukács György igen nagy költőnek tartanak, különösen az utóbbi – mint az első világirodalmi – nem kozmopolita! – kvalitásokkal rendelkező proletár-lírikust, aki hivatva van mielőbbi nagyobb pénzküldeményedet kézhez venni."⁸ Valamivel később és valamivel – de nem sokkal – komolyabb hangvételben említést tesz Espersit Jánosnak arról, hogy "Életem eddigi folyása nagyjából ugyanaz, ami már előbb is a csavargók védjegye alatt iktattatott. Bécsben hamar megszerettek. Jobb és baloldaliak egyaránt, Lukács György, Ignotus, Balázs Béla, Lesznai Anna, Hatvany Lajos báró az ismertebbek közül"⁹ .

A szeretetre éhes József Attila tudta, hogy a baloldaliak között kicsoda Lukács György, és most azt is megtudta, hogy mire tartja őt a Geschichte und Klassenbewußtsein szerzője. Valószínűleg nem olvasta egészében ezt az 1923-ban Berlinben a Malik Verlagnál megjelent könyvet, amely tanulmányokat tartalmazott a marxista dialektikáról¹⁰ , és a XX. századi filozófiai gondolkodás egyik legvitatottabb, de ugyanakkor egyértelműen egyik alapvetően meghatározó filozófiai műve lett. A könyv tanulmányai közül több már korábban megjelent baloldali folyóiratokban. A Kommunismus 1920-1921-es évfolyamaiban közölte például az Osztálytudat, a Legalitás és illegalitás, a Rosa Luxemburg, a marxista rövidített változatait. Nem állítható, hogy ezek szélesebb értelmiségi körökben Magyarországon ismertté váltak. Magyar szerzőtől magyarul és németül a 20-as években nem túl sok ismertetés született erről a könyvről (Fogarasi Béla, Révai József, Radványi László, Rudas László, Szende Pál írtak róla) a négy vaskos kötetet kitevő recenziók sorában¹¹ .

József Attila nem felejtette el Lukácsot¹² . Pár év elteltével, amikor 1931-ben elvetélt kísérletet tesz folyóirat indítására, a Valóság első számában közzéteszi Laurent György álnéven Lukács Goethe-tanulmányát¹³ .

Radnóti Miklós a 30-as évek elején szerette volna "föltámasztani kevés társammal az új magyar irodalom kritikáját". A kevés társ között ott volt József Attila, aki Forrás a sivatagban c. kritikájában elmarasztalóan szólt Hankiss Jánosnak és Juhász Gézának a magyar irodalomtörténetről franciául kiadott művéről, és hiányolja belőle Lukács Györgyöt, aki szerinte "világszinten magas értékű esztétikai-bölcseleti munkásságot kifejtő" tudós¹⁴ .

A magyarországi marxisták tetszését József Attila Egyéniség és valóság c. írása mellett valószínűleg Lukács Goethe-cikke sem nyerhette el, hiszen az ekkor uralkodó szektás proletárforradalmi állásponttól teljesen idegen volt, hogy Lukács kiemelte Goethe azon nézetét, mely szerint a költőnek a különöst kell megragadnia, s csak azon keresztül az "egészséges" általánost. "Ezen elvek keresztülvitelében van Goethe költői nagysága. Itt a feltörekvő polgárság realista-forradalmi költészetének örököseként lép fel."¹⁵

József Attila és a modern polgári filozófia áramlatainak témája bonyolult, nem teljesen feltárt, ráadásul itt nincs lehetőség arra, hogy kielégítően, minden részletébe bevilágítva átfogó képet nyújtsak arról, hogyan voltak jelen, jelen voltak-e egyáltalán Magyarországon a modern filozófiai áramlatok. (Természetesen jelen voltak. Jelen volt például az a hegeliánus Benedetto Croce, akit Tverdota György József Attila filozófiai forrásai közé sorol¹⁶ , és akinek Esztétikáját – melyet a már negyedik átnézett kiadásból fordított 1911-ben dr. Kiss Jenő – és a hozzá tartozó Az esztétika alapelemeit pedig 1917-ben kiadták magyarul.¹⁷ ) Konkrétabb és egyben tágabb, de talán itt még fontosabb kérdés az, hogy volt-e, s ha igen, milyen volt századunkban az a magyar filozófia, amely magába szívta (szívhatta volna) a kortárs európai filozófiát. A kérdésfeltevéssel rögtön egy vitatott probléma kellős közepén találjuk magunkat, amely elemzésének azonban nem itt a színhelye. Perecz László, A magyar filozófia a XX. században c. kétkötetes mű egyik szerzője nagyon határozott választ ad a kérdésre: "A magyar filozófia – néhány emigrációban született munkásságon kívül – eddig egyetlen nemzetközi mércével is meghatározó teljesítményt mutathat fel, Lukács György (1885-1971) életművét."¹⁸

Csak epizódo(ka)t ragadhatok ki, amelyek egyediek ugyan, de meggyőződésem szerint jellegzetesek. Vitathatatlan, elismert és dokumentált például Nietzsche jelentősnek tartott magyarországi recepciója. Figyelemre méltó azonban, hogy Fülep Lajos, aki 1910-ben lefordítja A tragédia születését, kismonográfia méretű előszavában Nietzsche értékelése helyett előbbre valónak tartotta minél több szövegének idézését.

A különféle erőteljes hatások és értékelések sorából egyet szeretnék kiemelni, Babits 1911-ben írt Nietzsche mint filológus c. írását. A rendkívüli műveltséggel rendelkező költőfejedelem¹⁹ főhajtása Nietzsche előtt azon alapszik, hogy szerinte ő "az egyetlen nagy filozófus, aki valóban szakember volt a filológiában"²⁰ . Feltűnő, hogy Babits számára nem Nietzsche, a német poéta jelentős költői teljesítménye volt fontos és érdekes, de ami még ennél is feltűnőbb, hogy írásában meg sem említi A tragédia születése költőjének Richard Wagnerhez intézett ajánlását. Babits ugyanis mindenekelőtt azt akarja kimutatni, hogy Nietzsche filozófusként is (vagy annak ellenére?) egész életében filológus maradt²¹ .

A nyugati ideológiai tendenciák és filozófiák adaptálása Magyarországon jórészt a konzervatív irányzatok dominanciája közepette ment végbe, ez felelt meg leginkább a Horthy-korszak hivatalos szellemiségének. Babits konzervatív liberalizmusa, melybe "parnasszista" vonások is vegyültek, azonban sok tekintetben szemben állt ezzel a kurzussal, amit világosan mutat Julius Benda az írástudók árulásáról írt művének pozitív értékelése.

Megemlítem, hogy Sigmund Freud pszichoanalízisének közismerten jelentős magyarországi hatása ugyancsak a liberalizmus egyik, a konzervatívtól azonban lényegesen különböző radikális változataként fogható fel és értelmezhető, miközben vitathatatlan (József Attila szempontjából nyilvánvalóan ez a döntő) a freudizmus baloldali hatása is.

Természetesen nem mindegy és nagyon is jellemző, korántsem véletlen, hogy milyen művek, mikor, hogyan és kiben keltenek érdeklődést, váltanak ki azonosulást. Németh László, aki sokat tanult a szellemtörténeti iskolától, tudomásom szerint nem Spengler A nyugat alkonya c. művére figyelt fel, hanem José Ortega y Gasset könyvére. A tömegek lázadásában fedezte fel a modern kapitalizmus lényegbevágó "népi" kritikájának gondolatvilágát.

Németh László múlhatatlan érdeme volt, hogy olvasta és erőteljes kritikával utasította el Sztálin A leninizmus kérdései című brosúráját, és érdeme ez még akkor is, ha bírálata jobboldali szellemiségű. Ismeretes, hogy a magyar kommunista pártban is alapvető, a filozófiai álláspontot is meghatározó műnek számított ez a füzet. A párton belül különböző egymással verekedő frakciók (Kun Béla és Landler Jenő hívei) voltak, valamint jelentős eltérések mutatkoztak a hazai és az emigrációban élő, a budapesti és a "moszkovita" csoportok között. Véráldozatokkal, tragédiákkal terhes történet ez. A párton belül a húszas évek végén színre lépett egy "új marxista nemzedék, melynek első jelentkezése az 1928-ban megjelent Madzsar József és Sándor Pál szerkesztette Társadalmi Lexikon volt, s ez sok szempontból eltért attól az iránytól, melyet a pártban a Kun-frakció határozott meg. Mindenekelőtt visszaállították az elmélet jelentőségének hangsúlyozását, s ebben a tekintetben feltétlenül Lukács György követői voltak. Másrészt… már a Bartha Miklós Társaságban való részvétel mutatta azt, hogy a kommunisták kezdenek többféle legális lehetőséget megragadni az elmélet terjesztésére (pl. József Attila tagja volt ennek a társaságnak). Ez az a korszak, amidőn nem csupán József Attila lép fel – mint költő, és hangsúlyozottan mint elméleti igényekkel rendelkező költő és agitátor -, hanem Bálint György, Molnár Erik, és sokan mások."²²

A Történelem és osztálytudat értékelése rendkívül ellentmondásos folyamat volt a korszak polgári liberális, kommunista és baloldali köreiben, és a mű körüli viták inkább elutasítását, mintsem azonnali befogadását eredményezték.²³ A magyar irodalmi életben egy íróról, Bálint Györgyről tudható biztosan, hogy felismerte jelentőségét. A művet azonban rendkívül aktuálissá tette az, hogy a húszas és harmincas évek fordulóján, 1932-ben jelentős változás következett be a kor Marx-értelmezésében. A változás annak volt köszönhető, hogy a német szociáldemokrata párt segítségével S. Landshut és J. P. Mayer közzétették Marx korai, mondhatni "premarxista" kéziratait.²⁴ (Ez a kiadás egyébként korántsem volt teljes.)

A Kéziratok publikálása a korábban ismeretlen művek felfedezésén messze túlmutató esemény volt. Az európai értelmiség határozottan antikapitalista beállítottságú és a fasizmussal szemben álló része saját politikai hangulatának megfelelő aktuális álláspontja lelhetett Marx antropoló­giájában, melynek perspektívájából (a kommunizmus mint a magántulajdon, az emberi önelidegenülés pozitív megszüntetése, az emberi lényeg ember általi elsajátítása, a kiteljesedett humanizmus), a pozitív humanista kritika rendkívül időszerű üzenetét olvashatta ki. Kézbe vehette az elidegenült munka egyes oldalainak, viszonyainak hallatlanul plasztikus, tömören összefoglalt s ugyanakkor egy logikus gondolatrendszer teljességét nyújtó koncepcióját. A gazdaság és a filozófia összekapcsolása a baloldali politika és világszemlélet alternatívát, elméleti módszertani programot ígért, a marxizmus új értelmezésének lehetőségét.²⁵

Az ekkor meginduló heves viták középpontjában ugyanakkor a szerkesztőknek az a határozott új nézete állt, amely két alapvető tételben foglalható össze: először is, "meghatározott értelemben a hegeli filozófia az egész marxi életmű konstitutív eleme", következésképpen másodszor, Marx elsősorban és mindenekelőtt mindvégig filozófus volt, vagyis a marxi életmű egésze, beleértve gazdaságelméletét is, filozófiai²⁶ .

Korántsem véletlen, hogy Lukács a Szovjetunióba kerülve rögtön a fiatal Marx műveinek kiadásába kapcsolódik be, és azonnal a Marx és Engels esztétikai szövegeinek feltárását végző fiatal kutatóval, M. Lifsiccel kezd együtt dolgozni és köt vele barátságot. Tevékenyen részt vesz abban a kutatásban és szövegrekonstrukcióban, amelyik Rjazanov (és Czóbel Ernő) vezetésével folyik, akik elutasították a Lanshut-Meyer-féle nem teljes összeállítást és Marx "szociáldemokrata" értelmezését. Lukács bekapcsolódik a Marx-összkiadás (MEGA), jelesül éppen az 1944-es párizsi kéziratok szövegrekonstrukciójának munkálataiba²⁷ . Ekkor publikálja tanulmányát a Marx, Engels és Lassalle között lefolyt Sickingen-vitáról, és nagy figyelmet szentel a marxi-engelsi klasszikus hagyaték időszerűségének, a haladás ellentmondásai problémájának²⁸ . A fiatal Marx kéziratainak hatásáról így ír: "Csak amikor – a Blum-tézisek hivatalos elítélése után – a moszkvai Marx-Engels Intézet tudományos munkatársaként megismerkedtem a fiatal Marx Gazdasági-filozófiai kézirataival, lett számomra világos, milyen sok helyen, mennyi döntő kérdésben nem sikerült akkor Marx tanait helyesen felfognom…"²⁹

Anélkül, hogy itt elmerülhetnék a részletekben, szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy Lukács és Lifsic ekkori tevékenysége annak bizonyítását célozta, hogy létezik eredeti, rekonstrukcióra váró, marxi esztétika. Ebből nem csak az következett, hogy a marxista művészetelméletet nem az orosz és a német (Plehanov és Mehring) szociáldemokrácia teoretikusainak esztétika örökségére kell alapozni, hanem az is (bár ezt az ortodox³⁰ nézetet nem lehetett nyíltan hangoztatni és nyilvánossá tenni), hogy a szovjet marxizmus-leninizmus folytatása, továbbfejlesztésének útja nem Sztálinhoz vezet, hanem az elsődleges cél az eredeti marxi örökség, a klasszikusok életművének, elméleti hagyatékának teljes birtokbavétele-elsajátítása.

Részben ez a magyarázata annak, hogy Lukács a harmincas években megtagadta és egyben megőrizte a Történelem és osztálytudat koncep­cióját. A fiatal Marx kéziratai ugyanis egyértelműen igazolták könyve Marx eldologiasodáselméletének értelmezését, s ezen túl is "valójában az ő álláspontját támasztották alá a szovjet marxizmusban egyre inkább eluralkodó lapos pozitivizmussal és vulgáris materializmussal szemben… A Történelem és osztálytudat [ugyanakkor – Sz. L.] – Lukács akkori állításaival ellentétben – nem jelöli meg egyértelműen a kommunista pártban a hozzárendelt osztálytudat képviselőjét: éppen ezért kellett ezt a szerzőnek oly kétségbeesetten bizonygatnia."³¹

Úgy vélem, hogy az elmondottak a lényeget illetően érzékeltetik azokat a szellemi körülményeket, amelyek között József Attila Hegel, Marx, Freud c. írása született és amely a Szép Szó 1938. január-februári számában jelent meg, azzal a jegyzettel, hogy "1936-ban keletkezett, befejezetlenül maradt tanulmány". A befejezetlenségről mindenekelőtt az tanúskodik, hogy a közölt írásban tulajdonképpen még alig esik szó Freudról.

A tanulmány keletkezéséről (az Összes Művek jegyzetében) azt olvassuk, hogy megírásának "gondolata 1936 előtt foglalkoztathatta a költőt. Erre vallanak azok a személyes emlékezések is (Szántó Judit, Sándor Pál), amelyek szerint már 1933-34-ben hangoztatta az itt kifejtetteket, sőt egy vitáról is beszámol evvel kapcsolatban. De világosan tanúskodnak erről JA cikkei s versei is: az »Egyéniség és valóság«-tól, illetőleg A város peremén befejező szakaszától kezdve nyomon követhetjük nála a marxizmus és freudizmus összeegyeztetése gondolatát. Nyilván ennek magasabb fokú, tudományos összefoglalójául készült a »Hegel, Marx, Freud«".³²

A város peremén zárószakasza valóban (természetesen mutatis mutandis, jelképesen szólva) maga a verssé formált hegeli-marxi dialektikatétel. Freudi fordulattal lép elénk a költő, "az adott világ varázsainak mérnöke". Az általa teremtett kettősség egysége, a termelési erők és az ösztönök ellentétének dialektikája:

…gyönyörű
képességünk, a rend
amellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent… ³³

Ami az Egyéniség és valóság c. tanulmányt illeti, melynek kiváló, kimerítő jegyzetanyagát (Szabolcsi Miklós munkája) itt nem kell ugyan részletesen felidézni, kommentárra azonban szükség van. Mindenekelőtt arra térek ki, hogy a kortársak ezt az írást nagyon bonyolultnak, sőt egyenesen érthetetlennek tartották, olyannyira hogy József Attila barátai is rászorultak arra, hogy elmagyarázza gondolatait, ami mutatja az akkori átlagos filozófiai műveltség hiányosságait. Fejtő Ferenc pontosan jellemzi a helyzetet: "József Attila az első folyóirat hasábjain, melyet együtt alapítottunk és szerkesztettünk… egy hegeliánus tanulmányt írt, valamit tényleg értettem belőle, mert Attila jó néhány éjszakán át elmagyarázta és lefordította."³⁴ A történet fontos eleme, hogy Fejtő arra kérte a költőt, tanulmányát "fordítsa le az olvasók részére Hegelből legalábbis Marxra, – de megkötötte magát. Mint ahogy Baudelaire a burzsoákat, úgy akarta ő épatírozni kávéházi vitapartnereit hegeli fejtegetéseivel, amelyekben a tárgyi és alanyi valóság viszonyáról volt szó"³⁵ . Fejtő láthatóan azért nem értette egészen helyesen József Attila makacsságát, mert nem vette számításba azt az új megközelítést, ami Marx fiatalkori kéziratai alapján alakult ki Marxról mint (hegeliánus) filozófusról.

József Attila rekapitulációja már kiindulópontjában eltér Lenin közismert, a marxista kézikönyvekben olvasható álláspontjától, mely szerint a marxizmus három forrásból jött létre és három alkotórészből áll. Szerinte ugyanis Marx történelemfelfogása "négy ténnyel számolt, midőn fellépett. A történelmi fejlődés elvével (Hegel), az új ipari technikával, a terhei alatt nyugtalanul mozgolódó munkássággal és az ún. utópikus szocializmussal, melynek nem harcos, hanem békés, nem proletári, hanem általános emberi jellege volt"³⁶ . Már itt kitűnik az alapvető módosítás: a proletárdiktatúra elve helyett József Attila annak az elvnek híve, mely szerint a marxizmus (szocializmusa) humanizmus. Az elidegenülés és az "általános emberi jelleg" antinomikus szembenállása a kapitalizmusban a fiatal Marx kézirataiban olvasható alapvető mondanivalója, elvontabb filozófiai megfogalmazásban: az elidegenülés nem más, mint az emberi lét és lényeg közötti ellentmondás: a tőkés kisajátítás társadalmában az ember lényegi erői (kibontakozásuk mint cél) az emberi lét puszta fenntartásának eszközévé válnak.

József Attila felteszi a kérdést: "miért nincs még szocializmus?", "hol csúszott hiba a számításba?", "hogy lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi célnak?". Ezekre a pontos kérdésekre a korabeli sztálinista ideológia nem tudott kielégítő választ adni.

A fiatal Marx kutatói szerint a párizsi Gazdasági-filozófiai kéziratok (akárcsak A tőke) valójában nem csupán a hegeli filozófia tanulságaira épülnek, hanem a Marx által a későbbiekben (1844 után) erőteljesen bírált Feuerbachnak nem annyira szavaira, mint inkább a szellemére, a vallási elidegenülés kritikájára, materialista antropológiájára, szeretetfilozófiájára. József Attila erős rokonszenvet érez Feuerbach iránt, úgy látja, hogy "Hegelnél az ész működik – öntudatlanul – a művelődés erkölcseiben, Feuerbachnál az erkölcsiség lép elő tudatosan és teszi ésszerűvé a különböző korok vallásos képzeteit"³⁷ . Tisztában van természetesen a marxi Feuerbach-bírálattal, ám ennek lényegét nem fogadja el. József Attila az embernek mint nembeli lénynek a felszabadulását az elidegenülés alól úgy határozza meg, hogy a Gattungswesen fogalmát faji, nemi lénynek fordítja, s nem társadalmi-gazdasági értelemben vett nembeli lénynek. Ez magyarázza, hogy miközben teljes mértékben elfogadja és osztja a fiatal Marx álláspontját, mely szerint az "embernek az emberhez való közvetlen, természetes viszonya a férfinak a nőhöz való viszonya. Ennek a viszonynak a jellegéből következik, hogy az ember mint faji lény (Gattungswesen) mennyire lett magáé és mennyire fogadta el magát; a férfinak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való legtermészetesebb viszonya"³⁸ , e viszonyt elsődlegesen lelki-érzéki meghatározottságnak tekinti.

Magától értetődik, hogy az emberi lényeg és az elidegenülés értelmezésében fellelhető különbség nem egyszerűen az eltérő szóhasználatból vagy fogalomértelmezésből fakadó különbség. Mindenesetre József Attila úgy látja, hogy Marx és Feuerbach között egyenlőségi viszony áll fenn. "Marx szemére veti Feuerbachnak, hogy a nemiséget »idealizálta«. Feuerbach éppígy felróhatná Marxnak, hogy ő pedig »materializálta« a nemiséget."³⁹ Marx valóban nem pszichologizálta a nemiséget. A döntő különbség hátterében azonban a pszichoanalízis, Sigmund Freud áll. "Egy új természettudomány, a pszichoanalízis azonban azzal a felfedezéssel vált betegségek gyógyító módjává, hogy a tudat képes a lét közvetlen alakítására, ha másként nem, hát úgy, hogy kivet magából, elfolyt oly gondolatokat, amelyeket éppen a természetes lét sugalmaz, s ezzel az elfojtással annyira megváltoztatja a létet, hogy az egészséges ember beteg emberré válik. Az érzékien-ésszerűen gondolkodó lényben létrejön pl. az a vallásos kedély, az a valóságos lelkiállapot, amelynek fogalmát olyan mulatságosnak találta Engels Feuerbachnál."⁴⁰ Nagy veszteség, hogy József Attila tanulmánya ott szakad félbe, ahol még számos részletkérdésre választ várunk és választ kaphatnánk.

Az irónia nem annyira Marxot, mint inkább Engelst veszi célba. József Attila epés megjegyzése ellenére zseniális ösztönnel ráérzett arra, amit valójában Marx vallott és Engels idézett, hogy Feuerbach "nem egy tekintetben összekötő kapocs a hegeli filozófia és a mi felfogásunk között". 1845 tavaszán Brüsszelben Marx, aki materializálta a nemiséget (szerinte ugyanis a lét képes a tudat közvetlen alakítására és nem fordítva), azt írta, amit József Attila nem vett észre⁴¹ , hogy Feuerbach materializmusának fő fogyatékossága, "hogy a tárgyat, a valóságot, érzékiséget csak az objektum vagy a szemlélet formájában fogta fel, nem pedig mint emberi érzéki tevékenységet, gyakorlatot, nem szubjektívan"⁴² .

József Attila minden elismerése mellett ugyanakkor úgy érzi, hogy túlhaladta mind Feuerbachot, mind Engelst, amikor elsajátította a pszichoanalízist. 1935-ben már a párizsi kéziratok Marxának humanizmustézisére támaszkodva vallja, hogy "A marxi-elmélet filozófia, de pszichológia is. Humanizmus, de éppen a legemberibb jelenséget – az elmebetegséget és a neurózisokat – nem lehet vele megérteni."⁴³ Ezért követi a tanulmányban Hegelt és Marxot Sigmund Freud.

A klasszikusok "mentségére" azt hozza fel, hogy "Azóta a lélektan az egyénnek, a társadalmi lénynek fejlődésében sok olyan jelenséget derített fel, amelyet a tizenkilencedik századi bölcselő nem ismerhetett. Csak érinthetett kérdéseket, amelyeket ma – éppen saját gondolatrendszere igazolására – világosabban tekinthetne át"⁴⁴ . Ezzel együtt távolt állt tőle az ebben az időszakban elterjedt bernsteini felfogás, amely szerint a marxizmust meghaladta az idő. Úgy véli, hogy a proletárokat az anyagi szükséglet sarkallja a történelmi folyamatban, másokat erkölcsi szükségletük viszi szocialista irányba, míg magát Marxot az elméleti szükségszerűség és "e szükségletek mindegyikében a társadalmi, azaz az emberi lényeg (kiemelés – Sz. L.) jut kifejezésre. Azok a »marxisták«, akik mindenütt és mindenben anyagi érdeket keresnek s az anyagi érdeket teszik elvvé az emberi öntudat mai fokán is a cselekedetek értelmének vizsgálatában, Marx gondolataiból egy kukkot sem értenek"⁴⁵ .

Az eddig elmondottak csupán töredékek, történeti adalékok lehetnek József Attila és az elidegenülés problémájának megértéséhez. Mindez egyetlen szűkre szabott jegyzet volt ahhoz a tágasabb, mára ugyan némiképp háttérbe szorult kérdéshez, hogy milyen színvonalat képviselt József Attila világszemléletében marxizmusa. Ami ugyanakkor ennél talán még fontosabb, hogy melyek voltak a proletárköltő által tudatosított marxi gondolatok, amelyek metaforákká, költészetté váltak, válhattak. Ennek ma is érvényes felmutatásában a fő érdem Mészáros Istváné. Meggyőződése szerint József Attila képes volt a "változót" az Irodalom és szocializmusban kifejtett elvekkel összhangban mint "végső szemléleti egészt" megragadni és eljutni "a legkülönbözőbb embertelen megnyilvánulások gyökeréhez: az emberi eldologiasodáshoz és elidegenedéshez. Így a valóság József Attila-i visszatükrözésében titáni tiltakozás jelenik meg a »merev dolgok« uralma ellen"⁴⁶ .

Teljesen világos, hogy Hegel, Feuerbach és Marx a költő számára, annak ellenére, hogy tizenkilencedik századi bölcselők voltak, elevenen jelenlevők, akik sohasem válhatnak a versben idézetekké⁴⁷ . Igaz ugyanakkor – mint Tverdota György írja – a költő utolsó nagyszabású tanulmányában "a címben foglalt három gondolkodó teóriáit kívánta meghaladni, de úgy, hogy egyben épített rájuk"⁴⁸ . Nézetem szerint mindhárman az emberiség történetében nem átmenetileg, hanem tartósan jelen lévő elidegenülés filozófusai. József Attila erre épített, és metaforáinak különös állandósága "a kor alapvető emberi viszonyainak művészileg adekvát megragadásából következik. A metaforák (amilyen például az »üveg«-é) »két világot« egyesítenek, melyek az elidegenedés és az eldologiasodás miatt a jelenségek szintjén úgy látszanak, mintha semmi közük sem volna egymáshoz, ám valójában az alapvető emberi viszonyok ellentmondásaiban találnak közös nevezőre"⁴⁹ .

Rengeteg új értelmezés született a közelmúlt József Attila-kutatásában⁵⁰ . Reményeim szerint szilárdan tartja magát az az igazság, hogy "csodálatos elme" volt. Korunk "nagy reprezentatív költője".⁵¹

 

Jegyzetek

 

¹ Marno János: A bal flótás – József Attila. Enigma. Művészetelméleti Folyóirat, 42., (Soá) 92. o. (kiemelés: Sz. L.).

² Uo. 99. o.

³ Babits Mihály: A lélek és a formák. Nyugat, 1910. nov. 1. – In: Az ifjú Lukács a kritika tükrében. MTA Filozófiai Intézet – Lukács Archívum, 1988. 69. o.

⁴ Somos Róbert: Magyar filozófusok politikai útkeresése Trianon előtt és után. Kairosz Kiadó, 53. o.

⁵ József Attila: Curriculum vitae. Dokumentumok. József Attila 1905-1937. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest, 1980.

⁶ Lesznai Anna írja: "Bécsben ismertem meg. Hatvany Laci küldte hozzánk. Akkor még vidám, kedves fiú volt. Sokat voltunk együtt. Megkértem, hogy segítsen a könyvtáramat költöztetni. Úgy dolgozott, mint azok a régi emberek, akik a sleppes hajóról lehordták a búzát. Olyan mennyiségű könyvet rakott a hátára, hogy alig bírta." József Attila – József Jolánnak (Bécs, 1926. júl. 1. – lj.). József Attila válogatott levelezése. Akadémiai Kiadó, 1976. 420. o.

⁷ Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2004. 173. o.

⁸ József Attila válogatott levelezése. 108. o.

⁹ József Attila – Espersit Jánosnak. Hatvan, 1926. VIII. hónap 10. Uo. 110. o.

¹⁰ Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewusstsein. Studien über marxisti­sche Dialektik. Kleine revolutionäre Bibliothek, tom. 9, Malik Verlag, Berlin, 1923.

¹¹ A "Történelem és osztálytudat" a 20-as évek vitáiban. Filozófiai Figyelő Évkönyve, szöveggyűjtemény I-IV. FOTIK, 1981.

¹² József Attila és Lukács György kapcsolatáról lásd Mészáros István: József Attila és a modern művészet. Argumentum Kiadó-Lukács Archívum, 2004. 185. és sk. o.

¹³ Laurent György: Goethe világnézete. Valóság, 1932. 1. 7-12. o. – A cikk németül (Illustrierte Neue Welt, 1932. 2.) és oroszul (Oktyabr, 1932. 1.) is napvilágot látott. Lukács György: Esztétikai írások 1930-1945. Szerk. Sziklai László. Kossuth Könyvkiadó, 1982. 262-267. o. – "A megjelent Valóság »hatalmas botrányt okozott« a szocialista ideológusok táborában: »a Valóság« c. szerkesztésemben megjelent budapesti lap 1. számában »Egyéniség és valóság« címmel cikket írtam. Ezt az írásomat a magyarországi marxisták majdnem kivétel nélkül támadták…" – írta maga József Attila a Korunk 1932. szeptemberi számában. Ez pedig azt jelentette, hogy azok fordultak el a laptól, akik erkölcsi-politikai és anyagi támogatásban részesítették, s akikhez szólni akart a lap. Sándor Pál emlékezésében közli, hogy »a pártapparátus megtagadta a terjesztését, állást foglalt ellene, s ezzel a lap további sorsa meg volt pecsételve«." M. Pásztor József: »Az író beleszól…« Baloldali irodalmi folyóiratok az ellenforradalmi Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, 1980, 77. o.

¹⁴ I. m. 199. o.

¹⁵ Lukács György: Esztétikai írások 1930-1945. 267. o.

¹⁶ Fehér M. István szerint "József Attila fő interlokutora… az a Benedetto Croce, aki a neohegelianizmus jelentős képviselője, s akinek gondolkodása kanti és hegeli elemeket ötvöz. A Crocéhoz való kapcsolódás azt eredményezi, hogy Crocén keresztül (akinek filozófiáját idealizmusnak, spiritualizmusnak, szellemfilozófiának szokták nevezni) József Attila átveszi a klasszikus metafizika fő fogalmi kelléktárát – azt az apparátust, melyet Croce maga is használ -, s ezt próbálja Croce nyomán, aki bizonyos nem lényegtelen változtatásokat végrehajtott – második lépésben tovább alakítani, tágítani." József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Kalligram, 2003. 99. o.

¹⁷ József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Magyarázatok. Írta Tverdota György. Osiris Kiadó, 1995, 10. o.

¹⁸ Perecz László, Világosság, 1996/12. 62. o. – Nyíri J. Kristóf ugyanezen az állásponton van. "Lukács munkásságát megelőzően nem volt igazán nagy teljesítmény ezen a téren. Lukács az ő összes gyarlóságával, különböző korszakainak gyengeségeivel együtt korszakos jelentőségű személyiség, akire büszkék lehetünk." Minerva baglya. Beszélgetés Nyíri Kristóffal a magyar filozófia helyzetéről. Társadalmi Szemle, 1996/5. 15. o. – Ezzel ellentétes a véleménye többek mellett Kunszt Györgynek, l. Nihil és Ámen. Nietzsche-reflexiók. Gond-Palatinus, 2002.

¹⁹ József Attila ironikus megjegyzése: "A »poeta doctusnak« (tudós költőnek) csúfolt Babits Mihály írja azt a hülyeséget, hogy: »mi volna más az Intuíció, mint Ösztön?« És írja azt az Írástudók Árulása (!) c. »tanulmányában«!" Ez a lábjegyzet József Attila Croce-kritikájához kapcsolódik: "Croce Benedetto intuicionista esztétikája szerint a költészet nem más mint intuíció. Intuíció? Mindenki ezt mondja, holott idegen szavakat csak akkor szabad használni, ha magunk is értjük. Intuíció ti. magyarul se többet se kevesebbet nem jelent, mint szabatosan annyit, hogy szemlélet." JA, Irodalom és szocializmus. Művészetbölcseleti alapelemek. ÖM III. 85. o.

²⁰ Babits Mihály: Nietzsche mint filológus. Nietzsche-tár. Szemelvények a magyar Nietzsche-irodalomból 1956-ig. Pannon Pantheon, 1992, 294. o.

²¹ "…gondolkodása mindig megtartotta ezt a filológiai alapot: mindig az emberiség szellemi műveire és szellemi történetére (amely a legtágabb értelemben vett filológia tárgya) alapítja ítéleteit és következtetéseit, nagyon eltérően más filozófusoktól." Uo. 298. o. – A Nietzsche mint filológus és Nietzsche mint filozófus kérdés természetesen ennél jóval összetettebb, bonyolultabb probléma. L. ehhez Nietzsche, Gondolatok és vázlatok a Mi, filológusok című korszerűtlen elmélkedéshez. Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Európa Könyvkiadó, 1988.

²² Hermann István: Irányok és áramlatok a magyar filozófiai gondolkodásban a két világháború között. A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Kossuth Könyvkiadó, 1983, 37. o.

²³ Vö. Krausz Tamás-Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas években. Gondolat, 1985.

²⁴ Karl Marx: Der historische Materialismus. Die Frühschriften I-II. Kröner Tasch­ausgabe, Band 91. (1932) Alfred Kröner Verlag, Leipzig.

²⁵ Sziklai László: Lukács és kora. (1930-1945). 305. o. A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. 305. o.

²⁶ Uo. Einleitung der Herausgeber (S. Landshut, J. P. Mayer), Die Bedeutung der Frühschriften von Marx für ein neues Verständnis. XIV. o.

²⁷ K. Marx: Ökonomisch-philosophische Manuscripte (1844). K. Marx-Fr. Engels: Historisch-Kritische Gesamtussgabe. (MEGA) Abt. Bd. 3. Hrsg. Von V. Adoratskij. Marx-Engels-Verlag. Frankfurt-Berlin, 1932.

²⁸ Lukács ebben az időszakban írt kéziratban maradt írásai: Wuzu brauchen wir klassische Erbe?, Die Widersprüche des Fortschritts und die Literatur, Warum haben Marx und Lenin die liberale Ideologie kritisiert?, Marxismus oder Proudhonismus in der Literaturgeschischte? L. magyarul: Lukács György: Esztétikai írások. 1930-1945. Kossuth, 1982. 696-740. o.

²⁹ Lukács György: Úton Marxhoz I. Magvető Könyvkiadó, 1971. 24. o.

³⁰ Vö. Lukács György: Mi az ortodox marxizmus? In: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, 1971.

³¹ Hell Judit-Lendvai L. Ferenc-Perecz László: Magyar filozófia a XX. században. Második rész. Áron Kiadó, 2001. 207. o.

³² József Attila Összes Művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Akadémiai Kiadó, 1958. 455. o. – Sándor Pál, akinél a hangsúly Freudra és nem Marxra esik, szerint "a költő már ekkor azt vallja: a tudat közvetlenül is alakítja létünket". Idézi a tanulmányt Fejtő Ferenc is (JA az útmutató 8 és 15. I.), kiemelve, hogy a tanulmány mélyén rejlő alapkérdés ("hol csúszott hiba a számításba…") az 1933-at követő időkben minden gondolkodó marxista fő problémája volt." Uo.

³³ József Attila: A város peremén. Összes versei és műfordításai. Magyar Helikon, 1963, 496-7. o.

³⁴ József Attila Összes Művei. III. 351. o. – kiemelés Sz. L.

³⁵ Uo.

³⁶ József Attila: Hegel, Marx, Freud. JA Összes Művei, 263. o.

³⁷ I. m. 264. o.

³⁸ Uo. 267. o.

³⁹ Uo.

⁴⁰ Uo. 269. o.

⁴¹ Bizonyosra vehető, hogy József Attila nem a MEGA 1932-ben kiadott köteteiből idézett tanulmányában, hanem a Marx: Der historische Materialismus. Die Früchschriften. I-II. Kröner. kiadványból, melyet J. Landhut és J. P. Mayer szerkesztett. Vö. József Attila Összes Művei. III. 455. o.

⁴² Marx Feuerbachról. (Íródott Brüsszelben, 1845 tavaszán) In: Engels, Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége. Kossuth Könyvkiadó, 1968. 78. o.

⁴³ József Attila: Új szocializmust! Hort Dezső könyve. JA Összes Művei. III. 178. o.

⁴⁴ József Attila: Hegel, Marx, Freud. 269. o.

⁴⁵ Uo. 268. o.

⁴⁶ Mészáros István, i. m. 222. o.

⁴⁷ "Hogy valaki marxista tételeket, filozófiát, alapfokú szemináriumot tudjon versben ilyen esztétikai színvonalon, ilyen szívbemarkolóan és hatásosan megfogalmazni, az, azt hiszem, a világon egyedülálló." Kertész Ákos in: Asztal körül. József Attila – 2003. Eszmélet, 60. 18. o.

⁴⁸ Tverdota György: I. m. 156. o.

⁴⁹ Mészáros István: I. m. 225. o.

⁵⁰ A legújabbak közé tartozik Fehér M. István könyve, mely a hermeneutika körébe kíséreli illeszteni József Attila esztétikáját. (József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája) – Vö. még: (Agárdi Péter) "…most csak fogalmakat, irányzatokat mondok: a bergsoni hatás, Freud, általában freudo-marxizmus jelenléte, az egzisztencializmus és József Attila analógiájának és viszonyának az újraélése, vagy a vallás, az abszolútum problémája…" Asztal körül. József Attila – 2003. Eszmélet, 60. 20. o.

⁵¹ Mészáros István: I. m. 233. o.

Vajon mit fejeznek ki korunkból a József Attila-versekből szétterülő közhelyek, szólások, axiómák és szentenciák? S az életmű vonatkozásában mi a tényleges helyzet az egykor szoborszerűvé merevített, újabban viszont "szemérmesen" elhallgatott rendszerkritikai szocializmussal? A szerző a munkásosztály, az osztályharc és a magasrendű művészet világtörténelmi, "ontológiai" összefüggéseinek József Attila-i felfogását elemzi.

Nem évfordulós cikket tisztel meg figyelmével (ha megtiszteli) az olvasó. Mikor ez az írás megjelenik, 2005 áprilisa már jócskán elmúlt, a centenáriumi megemlékezések nagyobb részén túl vagyunk, az Eszmélet is több írásban reflektált a költő életművére (legutóbb az előző 65. számban). A József Attila-olvasás és -kutatás azonban természetesen és szerencsére nem a naptárhoz igazodik. Az elmúlt években számos monográfia, gyűjteményes kötet és elemző tanulmány látott napvilágot, amelyek a szakma változatlanul intenzív érdeklődéséről tanúskodnak. Elsősorban Beney Zsuzsa, Bókay Antal, N. Horváth Béla, Kulcsár Szabó Ernő, Lengyel András, Péter László, Szigeti Lajos Sándor, Szőke György, Tverdota György, Valachi Anna és Veres András tanulmányaira utalok a közelmúltból (elnézést kérve a méltánytalanul nem említettektől). Persze mint mindig, ezekben az években is piacra kerültek s kerülnek dilettáns, kontár, tudománytalan vagy egyenesen demagóg írások, interjúk, közlések, de indirekt módon ezek ugyancsak arra vallanak: József Attila továbbra is állandó "provokációra" csábítja a szellemi életet, még ha ez az izgalom olykor a leselkedőké és a bulváré is.

Igaz: bőségesen vannak elmaradások, kutatási teendők. Nem készült még el a költő prózája új kritikai és magyarázatos kiadásának nyomtatott folytatása; az 1995-ös első kötetpárt (Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szerkesztette: Horváth Iván. A magyarázatokat írta: Tverdota György) egyelőre nem követte a második. Az örvendetes, hogy a Tanulmányok és cikkek 1930-1937 című rész szövegei, amelyek az első kötetpár dokumentumaihoz képest is roppant szellemi izgalmakat ígérnek, digitálisan már jórészt hozzáférhetőek az ELTE magyar irodalmi honlapján, de még jócskán van rajtuk szerkesztenivaló, a jegyzetek egy része és a magyarázatok pedig egyelőre hiányoznak. Számos további munka is készül a tudományos műhelyekben. Bővített, javított verskritikai kiadáson dolgozik Stoll Béla, az 1984-es kritikai kiadás szerkesztője; levelezéskötet, fénykép- és ikonográfiai gyűjtemény, továbbá sok egyéb munka is a megjelenés küszöbére érkezett. 2004 többszörösen is "pikáns" újdonsága volt Mészáros Istvánnak, Lukács György Angliában élő tanítványának – a nemzetközi baloldali és antiglobalista mozgalmakkal is kapcsolatot tartó nagy tekintélyű, de itthon alig ismert társadalomtudósának – az a könyve, amelyet "mindössze" 40 évvel ezelőtt, 1956 utáni emigrációjában, olaszul írt meg, s amely mind ez idáig nem volt hozzáférhető magyarul (József Attila és a modern művészet, 2004).

Nem évfordulós bibliográfiai szemlét írok, sok új teljesítményről (amelyek egyébként megérdemelnék) nem is teszek említést. Azt azonban feltétlenül rögzíteni kell: izgalmas disputák kellős közepében találhatja magát a József Attila iránt érdeklődő olvasó. E tanulmány nyersszövegének elkészítése után látott napvilágot Lengyel András "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról c. tanulmánykötete, amely a régi és "új" József Attila-írások, illetve -töredékek értelmezésével foglalkozó tanulmányait gyűjti össze. A gazdag kötet számos ponton más értelmezést kínál a költő teoretikus munkásságáról és teljesítményéről, mint amit eddig a kutatók többsége vagy egy része vallott; ezen belül szakszerűen – és tudományetikailag is példaszerűen – vitatkozik például Tverdota György nem egy értelmezésével. Magam is szívesen egyetértenék és vitatkoznék számos kérdésben egyikükkel, másikukkal vagy éppen mindkettőjükkel, de ennek nem itt és most van az ideje.

Egy másik dimenziót képeznek a magyar irodalomtudományban és főleg annak elméleti-módszertani övezetében megújult azon eszmecserék (nevezhetjük őket akár éles polémiáknak), amelyek leginkább a Kulcsár Szabó Ernő nevéhez köthető ún. hermeneutikai iskola hívei és vitapartnerei között izzottak föl az elmúlt években – József Attila értelmezése kapcsán is. Ami a költő "szempontjából" különösen fontos, sőt termékenyítő: ezek az eszmecserék új olvasati, recepciós és értelmezési ajánlatokat provokáltak ki, illetve csalogattak elő a tudós interpretációkból. Ezekre a vitákra is reflektál, sőt aktívan részt is vesz bennük Tverdota György 2004 késő őszén napvilágot látott s alább ismertetendő új monográfiája (Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004). Tverdota kitűnő munkáját egyszerre szintetizáló és innovatív karaktere kiemeli az egyébként is magas színvonalú tudományos termésből, a centenárium egyik, ha nem a legfontosabb szakkötetévé léptetvén elő. Az pedig külön indok is lehet arra, hogy e hasábokon részletesen szóljunk róla, hogy mégiscsak ez a költemény (fogjuk látni: ciklus) e folyóirat címadója.

Magam Tverdota könyvének nem az ezekben a fent említett belső, bennfentes, sőt némileg belterjes szakmai-módszertani vitasorozatokban elfoglalt pozícióját szeretném elsődlegesen mérlegelni; nem is elsősorban ezért tekintem fontos munkának. Inkább abból a szempontból kísérlem meg bemutatni a Tizenkét verset: mit is mond (és mondhat) ez a szakkönyv a szélesebb olvasóközönség, a József Attilát már és még ismerők, az egész nemzeti kultúr- és kultuszközösség számára. Vagyis – a modern hermeneutikai irodalomtudomány által oly sokat emlegetett fogalommal – a tényleges mai magyar befogadói horizont felől szeretném fölhívni a figyelmet erre a briliáns Eszmélet-elemzésre.

 

1. Szállóigék, szentenciák és szlogenek

 

A modern irodalomtudományi iskolák némelyike – a múltbéli szociologizálás, moralizálás, pszichologizálás és átpolitizálás részben érthető reakciójaként is – szeretné kiiktatni a kutatási-értelmezési módszertanból (sőt az irodalmi értékközvetítésből is) a szerző életét, a társadalmi relá­ciókat, a művön kívüli szempontokat és az erkölcsi tanulságokat, olykor ad absurdum vive az önelvűséget és a dekonstrukciót. A magyar társadalom nagyobbik hányada számára eközben "az irodalom" ma egyre inkább néhány panelre, idézetre, klisére, sztorira, életsorsképletre, kultikus narratívára szűkül le. Már akié, hiszen a népszerű olvasmányirodalom zöme kívül esik az esztétikai minőség keretein, miközben hazánkban a – részben az életmód és művelődés gyökeres átalakulása, továbbá a kommercializálódó tömegkultúra "jóvoltából" – általában is romlik a társadalom szövegértésének, olvasás- és íráskészségének foka. Elegendő csak, ha a legutóbbi, 2003-as PISA-jelentés riasztó adataira utalok.

József Attila lírájának ma is sistergő hevére vall ugyanakkor, hogy őt jobbára megkímélték az irodalmi dekonjunktúra és az átértelmezési kampányok negatívumai; ugyan az ő olvasottsága és az iskolákban reá fordított órák száma szintén csökkent az elmúlt évtizedben, de továbbra is a legnépszerűbb XX. századi költő minden korosztályban. Sőt: éppen az elmúlt másfél évtized hazai társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak sodrásában, azokra is reflektáló folyamatos és friss recepcióként – ahogy ezt például az idősebb "hívek" közül Gyertyán Ervin és az irodalomoktatás máris nagy tekintélyű fiatal szakembere, Fenyő D. György, továbbá e sorok írója is bizonyítani igyekezett – József Attilának szinte jót tett a rendszerváltás. A néhány demagóg József Attila-ellenes kirohanás és hamisítás ellenére, sőt talán segítségükkel is.

Mégis: bár sokak számára eleven élmény (nem antológiákba szoruló kötelező olvasmány) József Attila költészete, s talán a centenárium sem fog rontani ezen, sőt – akár szokatlan eszközöket igénybe véve – még növelheti is népszerűségét, azért legyünk reálisak. A tömeges József Attila-ismeret napjainkban elsősorban a kultusszá is rögzült sorsképletre, az életrajzi passióra, valamint idézetekre és ezekből absztrahálódott szállóigékre, szentenciákra és szlogenekre korlátozódik. Ez sem "baj", de azért – túl a hamis tudatok és tudatlanságok, a bulvár-értesülések és kontárkodások zavaró mértékén – ez mégsem az a mély és szenvedélyes József Attila-olvasás, ami az életmű recepciós lehetőségeiben és a nemzeti kultúra modern alakulásának esélyeiben rejlik. Tverdota György könyvének tárgya, az Eszmélet egyébként ebben az utóbbi vonatkozásban, különösen az önállósodott metaforák, sorok és idézetek kínálata, "leszállása", közbeszéddé alakulása szempontjából szintén forrásértékű.

A kultuszképződés és a nyelvi panelesedés, illetve a "szállóigésedés" újabban egyre több szakkutató által művelt mentalitástörténeti, kulturális antropológiai, lingvisztikai, nyelvszociológiai és retorikai stúdium. Jócskán vannak József Attila-vonatkozásaik is. Minden kiemelt, szlogenesített költői idézet, szállóigévé szétrepült, emelkedett vagy lebutított lírikusi sor, metafora "kockázatos", hiszen leegyszerűsít, gyakran agyonvágja a poétikum, a művészi kép vibráló komplexitását, nyitott jelentésauráját, receptív pluralizmusát, sőt esetenként torzít is stb. Ritka, hogy a költői sorok szentenciákká rögzülő változatai megőrizzék az eredeti bensőségességét és erejét. Mégis "kellenek", illetve akár akarja a költő és a szakma, akár nem: mindig is voltak, vannak és lesznek. A maximákká váló költői mondatok ugyanis – koronként persze jelentősen változó összetételben és konnotációval – egy társadalom, egy nemzet, egy közösség erkölcsi paradigmái közé épülhetnek be, mintegy morális kánonná rögzülve. Hogy ezeknek milyenek a veszélyei – főleg a vallási és a politikai képmutatások sok száz éves történetében -, arra aligha kell itt kitérni; a József Attila-i életmű tételmondatainak, toposzainak hazug, dogmatikus államszocialista kanonizációira sem. Az egyik legriasztóbb torzító közhelyesedés az 1926-os "Érted haragszom én, nem ellened" verscímmé is emelkedő szerelmes verssorának átpolitizálása, még ha – jobbik eset – a hétköznapi vitakultúrára vonatkoztatják is. Mindazonáltal – a társadalmi normák mégoly mágikus szabályozásán túl – a szállóigésedésnek, a szentenciákká válásnak lehet járulékos, egyfajta profán bibliai, irodalmi-kulturális haszna is, főleg ha folyamatosan eleven társadalmi-kulturális térben, állandóan újraértelmező közegben hatnak.

A József Attila-szállóigék hálózati katalógusa és szemantikai története még megírásra vár. Azt ugyanakkor több pedagógus és irodalmár is regisztrálta: a rendszerváltozás alatti és utáni évek, az 1989 és 1998 közötti időszak leggyakrabban idézett, morális imperatívusszá emelkedett, emblematikus idézete a híres Két hexameter volt: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is". (Stoll Béla legutóbbi textológiai kutatásai szerint a második úgy is két szóba van írva.) A két sor "népszerűsége" érthető, sőt indokolt volt az elmúlt másfél-két évtized gerincroppantó időszaka morális tapasztalatai okán – bizonyos értelemben függetlenül a közvetlen politikai-világnézeti elkötelezettségektől is. Megvizsgálandó lenne a többi József Attila-szállóige és -szlogen erőtere és sorsa is; erre – akár egy komoly média-, internet- és sajtóanalízisre, egy szakszerű számítógépes tartalomelemzésre – talán "jó" alkalmat szolgáltat majd a centenáriumi közbeszéd is, a maga összes kockázatával, leegyszerűsítéseivel.

Külön érdekes lehet, hogy az elmúlt 15 évben iskolába került és felnőtté vált nemzedékek köznyelvében vajon milyen József Attila-toposzok élnek (akár megzenésítve). Vagyis mi válik beszédpanellé azoknál a fiataloknál, akik többnyire már nem részesültek (hogy az 50-60-as évekről ne beszéljek) a 70-80-as évek mégoly kritikai és reformer szellemű, de szintén leegyszerűsítő "lobogónk: József Attila"-kultuszából sem, de akik többnyire kimaradtak a rendszerváltozás előtti, viszonylag magas óraszámú József Attila-órák (persze szintén tanárfüggő) esztétikai, történelmi és etikai vonzásából is. (Tisztelet az ebbe nem beletörődő pedagógusoknak.)

2004-ben egy viszonylag szűk értelmiségi kör szállóigéket keresett az életmű szövegéből azzal a céllal, hogy ajánlatot tegyen a centenárium szlogenjére. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán van-e értelme az – egyébként helyesen – állami rangra emelt ünnepségsorozatot egyetlen központi szlogennel is felövezni, érdemes ideidézni, mik jöttek össze. Az előválogatás természetesen bekalkulálta a szlogennek a 2005-ös köznyilvánosságot megcélzó funkcióját, tehát például a közvetlenül szocialista hitvallású mondatok, a pokoljáró József Attila legfájdalmasabb kiáltásai, valamint a túlzottan "filozofikusnak" és "freudistának" tűnő sorok – amelyek a közbeszédben azért persze jelen vannak – eleve esélytelenek voltak. Így is tanulságos a gyűjtés:

• "Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom." (Szürkület)

• "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd." (Óda)

• "…énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon!" ([Négykézláb másztam…])

• "…ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg." (Tudod, hogy nincs bocsánat)

• "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica)

• "…édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!" (Hazám)

• "Rám tekint, pártfogón, e század" (Ars poetica)

• A lelkem – közvagyon. Eredetileg: "a lelkem azért közvagyon / s azért szeretlek ily nagyon" (Flórának)

• "Ha féltem is, helyemet megálltam – / születtem, elvegyültem és kiváltam" (Kész a leltár)

• "Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van" (Majd emlékezni jó lesz)

Természetesen legalább hússzor ennyi "élő" idézetet, komplex képet, szólásmondássá, szállóigévé vált vagy azzá tehető sort lehetett volna kiválasztani a verskorpuszból. Talán ki lehetett volna használni a 2004-2005-ös évad nyilvánosságának megannyi újszerűségét és médiumát is, hogy a szlogenekben szintén legyen valami gyökeres, merész originalitás. Mégsem ez történt. Mielőtt azonban kiderül, melyik lett a "győztes", tegyünk még egy kitérőt.

Ha tovább pörgetnénk ugyanis a lehetséges József Attila-i szólás- és közmondásokat, szállóigéket, bőven találhatnánk a rendszerváltozásra, a rekapitalizációra, az újraerősödő társadalmi polarizálódásra, a szegénységre és nyomorra, a kiábrándulásra és a világ brutalizálódására "felelő", az elemi boldogság iránti kétségbeesett vágyat világba kiáltó, esetenként nagyon, sőt túlságosan is durván, olcsón aktualizálható sorokat, képeket. Hadd emlékeztessek néhányra: "Tőke és Fasizmus jegyesek. / Minden külön értesítés helyett" (Farsangi lakodalom); "Bankárok és tábornokok / ideje ez" (Fagy); "Koldulsz? betörsz? … – A rend lecsap rád, – / a tőkéseké a haszon" (A tőkéseké a haszon); "Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat" (Emberek). Idézhetek – tovább haladva az időrendben – a Levegőt-ből: "Óh, én nem így képzeltem a rendet", "És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg". S akkor még nem válogattam a mindenkori szegénység és megalázottság riadt-fájdalmas szállóigéiből, az áldozat- és megváltó-klisékből, amelyekre szintén van, lehet emberi, esztétikai fogékonyság napjainkban. Kemény István költő József Attila lírája lúzer-olvasatának lehetőségét is megpendíti (s persze vitatja) személyes hangú, szép írásában (Magyar Narancs, 2005. március 10., 28-29. p.).

De folytatom a költő utolsó éveiből aktualizálható "pesszimista, radikális" szállóigéket: "Kit anya szült, az mind csalódik végül" (Kései sirató); "Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz" (Irgalom); "s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék" (Thomas Mann üdvözlése); "Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat", "Az elnyomás csapatban károg", "finomul a kín" ([Ős patkány terjeszt kórt…]). A Hazámból: "Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény". S a talán leginkább, a legnyersebben nekünk szóló szentencia: "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). Ám ahogy az államszocialista évtizedekben gyorsan kiürültek, klisékké fakultak a munkásmozgalmi típusú "szállóigék", az eredeti, a poétikai épségű verseket is szinte kompromittálva, hasonlóan járnának a zászlóra írható, emblematikus igazságokként forgatható antikapitalista és anti-irracionalista verssorok is. Még akkor is, ha – túl a költői képek páratlan erején – társadalom-lélektanilag jogosult is a rájuk való rezonálás kusza, félelemkeltő világunkban. Igaz, zömük az 1950-70-es évek csökött antikapitalista propagandájában is használatos volt; érthető módon mégis – s némileg más konnotációval – fel-feltűnnek napjaink közbeszédében és nyilvános fórumain.

Visszatérve a szlogenválasztásra, elgondolkodtató, hogy nem engedve ezeknek a kísértéseknek, ugyanakkor elszalasztva a bátor kommunikációs újítás esélyét is, az egyik "legrégibb", leginkább elkoptatott – jóllehet a költő versében korántsem publicisztikus jelentésű – maxima lett megszavazva a centenárium hivatalos szlogenjeként: "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica). Hogy eredeti helyén mit is jelent ez a költői önmegszólítás, azt számos versértelmezés járta s járja körül. Persze "baj" nem történt ezzel a választással, a felszólítás "jogos" 2005-ben is, de mintha kevés evokatív erőt adna hozzá ez a lehető legegyszerűbb, leginkább kézenfekvő József Attila-szállóige az egyébként új szelleműnek remélt évfordulós közgondolkozáshoz. Igaz: a mai tizen- és huszonévesek, akiknek fülében már nem kong lejáratódva e kanonizált verssor, talán a világra a korábbinál nyitottabb, új "értelmet" is tulajdoníthatnak e mondatnak. Annál inkább, mivel a szlogenekben már nem az eredeti kontextus, illetve az intertextuális művészi üzenet hat, hanem az, amit a közbeszéd belelát, pontosabban belekódol – itt és most, ott és akkor. Mégis meglepetés "A mindenséggel mérd magad!" 2005-ös szlogenesítése, jóllehet e kiválasztódás mögött a mindenkori direkt politikai jelentésadástól való elhatárolódás érthető, sőt jogos szándéka is működhet. Talán azzal is polemizálva, ahogy például újabban a "fasiszta kommunizmus" képét lobogtatva (Világosítsd föl) igyekeznek némelyek a baloldalt, a szocialista tradíciókat és értékelveket lejárató módon visszaélni József Attilával. De túl leszünk ezen is. A mindenség "kényelmes" szlogenválasztásában mindazonáltal a XXI. század eleji ember aggódó, szorongó univerzalizmusa, a veszélyeztetett humanista-felvilágosult szellemi és erkölcsi tradíció vállalásának, kontinuitásának szándéka szintén ott munkál.

Mégsem a mindenségről is valló Ars poetica, hanem az Eszmélet – Tverdota György könyvének tárgya s e folyóirat névadója – az a József Attila-mű, amelyből a legtöbb kép, verssor, szintagma önállósodott az elmúlt 70 év során:

• "vas világ a rend"

• "e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka"

• "ügyeskedhet, nem foghat a macska / egyszerre kint s bent egeret"

• "Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ"

• "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra"

• "Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat"

• "csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke"

• "a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol"

• "nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt -"

• "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!"

• "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja"

Akár szinte mind a 12 verset is idézhetném egészben, annyira beléivódott az Eszmélet a köznyelvbe és az értelmiségi beszédmódba. Arra pedig ki sem térek részletesebben, hány későbbi XX. századi költői ihlet kapott szikrát ezeknél és a nem idézett soroknál Juhász Ferenctől Tandori Dezsőig, Pilinszky Jánostól Orbán Ottóig, Benjámin Lászlótól Utassy Józsefig, Nagy Lászlótól Ladányi Mihályig, Petri Györgytől Veress Miklósig. Mégis – vagy talán éppen ezért – mindmáig titokzatos, "megfejtetlen" lírai remek maradt az Eszmélet, s nem csupán a szállóigéinek többsége, hanem a mű szerkezete, belső kép- és zenei struktúrája is. Pedig talán a legtöbbet analizált lírai remeke ez a költőnek, a nagyszámú elemzés között két önálló könyv is megjelent róla: Szabolcsi Miklósé 1968-ban és Szuromi Lajosé 1977-ben. Tverdota sem először rugaszkodik neki az elemzésnek, több mint húsz évvel ezelőtt írta első kísérletét.

 

2. A "túlértelmezés falláciája" vagy a szaktudomány "számunkra-valósága"?

 

Az Eszmélet szállóigésedésének tömeges jelenségével – bár más munkáiban intenzíven kutatja a kultusz- és kánonképződés tendenciáit – ebben a könyvben alig foglalkozik Tverdota. Kétségtelen: nem tárgya ez a könyvnek, méltatlan is számon kérni rajta, jóllehet a fogalmi-képi-nyelvi folklorizálódás, azaz a popularizálódás (esetenként kommercializálódás és bulvárosodás) trendje maga is felettébb indokolttá teszi az alapos versanalízist és értelmezést. Olyan illúziója persze nem lehet az irodalomtudomány egyetlen művelőjének sem, hogy szakszerű értelmezéseinek "haszna" elérje a mindennapok köznyelvét, hogy a publicisztikai fordulatok, a jelszavak, a mondatpanelek, a hétköznapi retorika, stilisztika és az sms-ek világát is közvetlenül befolyásolni tudja. Örülni kell, ha a verselemzések veleje 5-8 év alatt egyáltalán "lejut" az általános és a középiskolai oktatásba. Remélni lehet csupán, hogy az értelmezési nóvumok vagy akár csak árnyalatok – közvetve – talán mégis hatnak a közgondolkodásban és kultúrában. Ennek az esélye a Tverdota-könyv egyik, a tudományos érdemektől elválaszthatatlan "haszna". Csak ehhez el is kell olvasni.

Tverdota György bevallottan azzal bocsátja útjára könyvét, hogy reméli: új elemzésével "megteremtődik a remekművel kapcsolatos szakmai egyetértés minimuma" (9.). Tekintettel arra, hogy számos eddigi értelmezést "forgat ki sarkaiból" (mindenféle kategorikus fölényeskedés nélkül, de súlyos elvi, módszertani, szemléleti előítéleteket és tételeket "sértve"), a mai irodalomtudományi közéletben erre kevés esélyt látok. Ám talán szükség sincs rá; "éppen elég" most a könyvében testet öltő, reveláló erejű újítás, azután majd elválik a fogadtatás és a szakmai recepció. E sorok íróját mindenesetre meggyőzi a legalapvetőbb kérdésekben.

A szakmai vitakérdések közül az egyik legizgalmasabb maga a műfaj: a 12 versszakból álló egyetlen költemény, avagy a 12 önálló versből álló ciklus-kompozíció dilemmája. Tverdota alapos szerkezeti, poétikai, ritmikai, keletkezéstörténeti s főleg motívumelemzés, valamint egy széles ölelésű, a lírai ciklusokról szóló műfajtörténeti és versesztétikai áttekintés nyomán bizonyítja be az utóbbit: nem szervesen egységes, belső utalásokban fölépülő vers, hanem 12 önálló lírai remekből álló versciklus az Eszmélet. Az egyes verseket, amelyek közül többnek eredetileg önálló címe is volt, külön-külön előzményeiből is kibontja a szerző, miközben természetesen rekonstruálja és fölmutatja a ciklus egészének a poétikai sajátszerűségét, nóvumát és szemléleti üzenetét. Nem szaporítanám a bizonyítékokat a ciklus-álláspont mellett, de egy újabbat azért idézek. Fejtő Ferenc, aki mégiscsak hiteles tanú (kortársi versértő elemző készségének relevanciájáról nem is beszélve), közelmúltbeli írásában így idézi fel az Eszmélet születését (A népnek a fia volt. =Tekintet, 2002, 4-5. sz., 16. p.):

"Egy reggel átmentem hozzá a Korong utcába, és mutatott nekem egy verset, aminek az Eszmélet címet adta. Elolvastatta velem, és szokása szerint megkérdezte:

– Na milyen?

Mondtam: Nagyon jó, csak…

– Mi az, hogy csak?

– Valahogy úgy érzem, hogy ez egy ciklus, és hiányzik még néhány darab.-

Gondolod?

– Nagyon komolyan gondolom.

És így lett a hat strófájúból 12 strófás vers."

A versciklus műfajának és hazai gyakorlatának történeti és poétikai elemzése, az Eszmélet struktúrájának átvilágítása, valamint az eszmélet-fogalom gazdag értelmezése nyomán (de még az egyes versek mikroanalízise előtt) mondja ki Tverdota György: "az Eszmélet nem egységes költemény, hanem tizenkét versből álló versciklus: József Attila legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció fellobbanásának pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre kalapált megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának rögzített pillanatai. Mivel hegycsúcsokként emelkednek ki az egyén belső világának lapályosabb vagy szelídebb domborzatú vidékeiből, nincs közöttük közvetlen folytonosság. A versszakok nem fűződnek föl egy gondolatmenet közös szálára, nem illeszkednek szoros kompozícióba, egymáshoz képest mellérendeltek, laza szerkezetet alkotnak. Az alkotó lelkiállapota, szellemi beállítottsága, az őt ekkoriban foglalkoztató problémák rokonsága teremt az egyes versek között belső, szerves, de nem logikai vagy architektonikus egységet. A 12 rész tehát úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy filozófus, például a Gondolatok Pascalja vagy a Túl jón és rosszon Nietzschéje aforizmagyűjteményének darabjai" (111. p.).

Tverdota minden korábbinál alaposabban veti össze az egyes filozofikus konnotációjú sorokat a lehetséges ihlető forrásokkal, s elveti a korábbi, egyoldalúan vagy marxista, vagy pszichoanalitikus, vagy egzisztencialista kötésű interpretációkat. A legdöntőbb ihletőként, illetve megfelelésként Bergsonnak a költő prózai munkáiban is meghatározó hatását tudja felmutatni anélkül, hogy a lírát a teória szolgálóleányának szerepére fokozná le. Magát a cikluscímadó fogalmat is leginkább a francia filozófus nyomán látja értelmezhetőnek (104-111. p.). Szigorúan számba veszi a Marx-, Pauler Ákos-, Freud-, Heidegger-analógiákat és feltételezett hatásokat is, ugyanakkor – egy kicsit saját elkalandozásai önkorlátozásaként is – deklarálja: "a költészet nem a filozófia illusztrá­ciója, hanem emberlétünk legkomolyabb, legmegrázóbb tapasztalataiba mélyeszti gyökereit"(160-161. p.).

A bevezető fejezetek egyikében kitér "a tiszta költészet" (a poésie pure) francia irodalmi vitájára (91-104. p.), amely József Attila poétikáját és költészetbölcseletét is döntően befolyásolta. A lírikus (illetve az őt interpretáló mai tudós) a "tisztaság"-on nem a valóságreferenciák, adott esetben a társadalmi, világnézeti, netalán politikai elemek versbéli kiiktatását jelenti, hanem éppen hogy ezek maradéktalan "szublimálását". Ennek kapcsán bizonyítja be Tverdota, hogy az 1934-es Eszmélet az 1927-1928-as Medáliák verseszményét folytatja s újítja meg "egy világmodellt alkotó esztétika jegyében" (103. p.), élményanyagában és formateremtő módszerében ugyanakkor Mallarmétól Baudelaire felé lép tovább. Az 1995-ös prózai kritikai kiadás Magyarázatok c. felében, majd 1999-es kismonográfiájában ennél is részletesebben foglalkozik a norma elméleti és költői-gyakorlati esélyeivel. Egy korábbi, 10 évvel ezelőtti tanulmányában Tverdota pedig megkísérli – nem fából vaskarika! – a "szocialista tiszta költészet" fogalmát is bevezetni, interpretálni; a mostani könyv ezt az értelmezési vonulatot is folytatni látszik (József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 179-195. p.).

Lehetetlen ebben az ismertetésben a könyv valamennyi újdonságát bemutatni, s még kevésbé mind a 12 önálló – ciklusba komponált – vers értelmezésének tömör sűrítményét adni. Ugyanakkor feltétlenül említésre méltó, hogy Tverdota György a költemény élményanyagát és szövegét párhuzamba állítja két, nemrég ismertté vált pszichoanalitikus prózai dokumentummal, a Vallomás és az ún. Rapaport-levelek címűekkel. Egy másik, korábbi tanulmányában A Dunánált a Szabad-ötletek jegyzéke párdarabjaként, sőt szimmetrikus ellentéteként mutatta be "megdöbbentő" konklúziókkal (József Attila, 1936. május. =Kortárs, 1994. 7. sz., 78-86. p.), nos itt sem csak a nagyjából egyidejű genezis és a képek egy részének az összehajlása ad alkalmat az összevetésre, hanem a nyers szöveg átpoetizálódásának, a líra önterápikus funkciójának és az élmény közérdekűvé avatásának zsenire valló esztétikai ereje is.

Még a differenciáltabb irodalomértés is hajlamos "magánéleti" és "társadalmi" élményre bontani a lírát, akár egy életművön, akár egyetlen versen belül, kimutatva József Attilánál a termelési erők, illetve a harmónia "odakinti", "jövőbeli" és a szenvedés, az ösztönök "idebenti" (A város peremén; Eszmélet stb.) dialektikáját. Nem mintha nem lenne részlegesen jogosult (főleg a közbeszéd szlogenjeiben) ilyenfajta értelmezés – akár csak viszonylagos kettéválasztás – is. Tverdota György azonban az Eszmélet elemzésében immár meggyőzően érvel a két szféra "szétválaszthatatlansága" mellett, legalábbis poétikailag. S ebből bontja ki fő mondanivalóját, a versciklus létüzenetét: "az Eszmélet világképét sem a termelési erők odakint, sem az ösztönök idebent nem dominálják mértéken felül. A költemény egy harmadik dimenzióban, valahol az előbbi kettő között bontakozik ki. A társadalmi valóság előtérbe kerülése eltörpíthetné az egyén problémáinak jelentőségét. A belső vívódások, bizonytalanságok részletezése egy bonyolultabb pszichológiai valóság játékterévé vagy keretévé tenné az ént. Az Eszmélet a megoldáskeresés verse, a világban immár gyanakodva és védekezve, de helytállni tudó ember nyolcsoros monológjainak sorozata. […] József Attilát Hódmezővásárhelyen különös kettősség, belső törés jellemzi: a Medvetánc-kötet felépítésén gondolkodik, az Eszméleten dolgozik, megpróbálja magánéletét rendbe hozni, s eközben személyiségében lassan előrehalad az a szörnyű folyamat, amely végül öngyilkosságához vezet. A Vallomás és a Rapaport-levelek ebbe a folyamatba engednek bepillantást. E két szomorú dokumentum szemügyre vétele alapján megállapítható, hogy az Eszmélet kívül esik ezen a folyamaton. Másfajta tudattartalmak vannak jelen a prózai és mások a verses szövegben. Másféle dinamika szabályozza a megnyilatkozás módját az egyik és a másik esetben. Másfajta szerepet tölt be a vallomásos írások tanácstalan, esendő, betegségtudattól gyötört, infantilis allűröket fölvevő és a ciklus végső igazságokat leszögező, magabiztos énje" (54-55. p.).

József Attila – tér vissza erre a kettősségre Tverdota többször a könyvméretű elemzés során – nagy verseivel, köztük az Eszmélet-ciklussal mintegy ki akar kerülni és lírailag ki is tud kerülni saját énje pokol felé örvénylő spiráljából. "József Attila sajátos kettőssége, meghasadtsága, amelynek első jelei már korábban, 1933 elején megjelennek (például egyfelől az Elégia vagy A város peremén és másfelől a Reménytelenül párhuzamosságában), a maga drámaiságában akkor tárul elénk, ha a Rapaport-leveleket és az Eszméletet szembesítjük egymással. E kettősség, minden feloldási kísérlet ellenére mindhalálig jellemezni fogja gondolkodását és költészetét" (54-55. p.).

A "társadalmi és lélektani kettősség-egység" tekintetében talán a VI. vers a legismertebb és a legszemléletesebb:

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
Úgy szabadulsz, ha kényedül
Nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ."

Sejtelmes, szép vers, könyvespolcnyi értelmezés született már róla; materialista, freudista, egzisztencialista stb. tételek igazolásaként, maximákként is (persze egymásnak ellentmondva) szintén gyakran idézett, szállóigésedett sorok. Tverdota nem tart igényt az egyetlen, a végérvényes értelmezésre. Mindazonáltal a szembesítő analízis nyomán olyan olvasási ajánlatot tesz, ami varázsos, publicisztikára és tantételre nem lefordítható költeményként magyarázza a nyolc sort, mintegy bekalkulálva és tudományos-fogalmi szinten interpretálva is a versszeretők ambivalens, sejtelmes alapélményét ezzel az önmegszólító verssel kapcsolatban. "Úgy is föl lehet fogni – írja -, hogy a tanító én a forradalmár, aki tanácsot ad a szenvedő, tapasztalati énnek, a neurotikusnak, hogyan szabadulhat meg neurózisától. Tanácsa kétféleképpen értelmezhető. Úgy is, hogy a neurotikusnak meg kell szabadítania »házát« háziurától, a felettes éntől, a társadalom és az erkölcsiség interiorizált hatalmaitól. Úgy is, hogy otthonát, a társadalmat magát meg kell szabadítania azoktól, akik Tartuffe módjára betelepülnek, s elidegenítik tőle jogos tulajdonát. Bármiként is fordítjuk le a próza nyelvére a költemény hallatlanul gazdag és nyitott jelentésszerkezetét, kétségtelen, hogy van egy közös nevező a két szereplő énrész között. Egyikük a szenvedő, tapasztalati én, a másik pedig a (tovább konkretizálható értelemben) felforgató én. […] A kétféle olvashatóság nem véletlen, hanem tudatos és egyben virtuóz egybedolgozása két eszmerendszernek. Ez a kétféle, egymástól akár függetleníthető, mert egyik irányban szinte nihilista, a másik irányban végsőkig kollektivista, bizonyos értelemben altruista értelmezési irány […] üres formává teszi a VI. vers szövegét […] Az Eszmélet több darabjáról bebizonyosodott, hogy olyan természeti szépségű üres tengeri kagyló, amelyet fülünkhöz illesztve a tenger zúgását véljük hallani" (182. p.).

Ebben az értelmezésben – láttuk – maga a tudós szerző is a metaforák segítségéért folyamodik, s ez mindig jobb, mint az öncélúan tudományoskodó madárnyelv semmitmondó és elidegenítő verdiktje. A metafora találó, hiszen a homokparton megtalált tengeri kagyló varázslatos zúgása a mindenséget idézi, s valóban, kinek-kinek saját archetipikus élményeire rezonál. De ez a plurális nyitottság, sokhangú recepciós ajánlat természetesen nem azt jelenti, hogy bármit bele lehet hallani József Attila verskagylóiba. Éppen az Tverdota elemzésének fő érdeme, hogy a társadalmi-lelki önkeresési, önismereti igény, az egyensúlyteremtés lírai szintéziseként mutatja föl a versciklust.

Sokfelől közelítve, a poétikai, eszmetörténeti, motívum-összehasonlítási, pszichológiai, ismeretelméleti s más megközelítés szintéziséből, a filozófiai, az életrajzi és a kortörténeti élményeket szublimáló metaforák finommechanikai elemzéséből áll össze Tverdota új vers-, illetve immáron ciklusértelmezése. Az egyes lírai toposzok, képek – köztük a később szállóigévé is vált sorok – szinkron és diakron fölfejtésével Tverdota egyúttal egy kibővült metafora-hálózatot és motívum-katalógust is az olvasó elé tár József Attilából, legyen szó az álom, az arany öntudat, a boldogság, a csend, a csillag, a cella, az ég, a farakás, a fény, a hallgatás, a kocka, a lét, a múlt, a rend, a szabadság, a szív, a törvény, a vasút, a világ s más költői elemekről.

Különösen izgalmas a meglett ember értelmezése. Ezt a régies-népies konnotációjú és etimológiájú s mégis roppant modern fogalmat minden felnőtt olvasó igyekszik a saját élettörténeti, gyermekségi, érettségi, komolysági, felelősségi relációjában, a saját "nevelés-lélektani", világnézeti, etikai önismeretébe, normarendszerébe illesztve megélni és értelmezni. Tverdota felfogása, amelynek kialakítása során a szerző kutatótársa és lektora, Veres András dialogikus értelmezéséből is merített, József Attilán túlmutató érvényű: "A meglett ember […] nemcsak a gyermektől különböztethető meg, hanem például a gyermekkorból kinőtt ifjúval vagy a felnőtt korú, könnyelmű emberrel is szembeállítható. A meglettség sokkal inkább a felnőttségen belüli kategória, mintsem a középső életszakasz egészének, a felnőttségnek az egyenértékese. Olyan emberre mondjuk, hogy meglett, aki súlyos csalódásokon, tapasztalatokon van túl, aki feljutott élete valamilyen magaslati pontjára. Aki elbírja a rárótt terheket, s így lehet rá számítani. A meglettség magatartásmód, amely felnőttséget feltételez, de több annál. Más tekintetben azonban redukált fogalom. Nem mond semmit politikai állásfoglalásról, erkölcsi értékről, világnézeti beállítottságról, alkati jellemvonásról. A felnőttség a családért, közösségért, valamilyen ügyért viselt felelősség. A meglettség a felelősséget leszűkíti az egyénre, ugyanakkor roppant intenzívvé fokozza azt" (233-234. p.). Azonosulva ezzel az emberi és versbéli értelmezéssel, még hozzáteszem: a meglettség személyiség-lélektanilag, a "bent" vonatkozásában mintha analóg fogalom lenne a "kint", a társadalmi szférában használatos politikai kultúráéval, ahogy ezt Bibó István használja a nemzetek, a társadalmak, a csoportok, az elitek konfliktusfeldolgozó képességére. A jelleg, a "minéműség" (quidditás) s nem a tartalom (qualitas) kategóriájaként.

Az Eszmélet toposzainak elemzései közül még egyet ki kell emelnem, s ez a vasút-élménytől ihletett XII. vers zárómondata: "Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok." Terjedelmes értelmező, sőt vitairodalma van e négy sornak: vajon a megsokszorozódott én-ről, a szétesettségről, az ontológiai éjszakába vetettségről vagy esetleg valami másról vall ez a bizarr s mégis érzékletes zárókép? Beney Zsuzsa, Bókay Antal, Fejtő Ferenc, Kulcsár Szabó Ernő, Nemes Nagy Ágnes, Odorics Ferenc, Szabolcsi Miklós, Szuromi Lajos, Várady Szabolcs s mások elemzéseit szembesítve Tverdota – az érvelés ismertetésétől el kell tekintenem – arra a meglepő következtetésre jut, hogy a fülkék fényében könyöklő én itt éppen nem a leírás, a referencialitás képe, hanem egy költői hasonlat. Az a mindennapi tapasztalat fogalmazódik meg poetizált módon, amikor múltunk különböző pillanataira emlékezvén az egykori én-ek sorozata idéződik föl a különböző fülkékben, legyenek ezek nappali vagy éjszakai fényben. A "fülke-fény" nem a vonatfülke valódi fénye, hanem a nappali fény metaforája, amely a térbeli sorozattal az idő, életidőnk gyors lefolyását szimbolizálja a mozgókép filmkockáinak "mechanizmusával", persze kétségtelenül a Korong utcai primér vasút-élménytől is ihletve. Az értelmezési viták mögött ugyanakkor nemcsak elemzés-módszertani, poétikai, hanem életfilozófiai különbségek is tetten érhetők: a József Attila-i líra világszemléleti és költészettörténeti megítélése kapcsán Tverdota élénk, sőt centrális szakmai diskurzusba szól bele erőteljesen.

Elutasítja a fülke-fény jelenetezés énsokszorozódásként való interpretációját, illetve azt, hogy a verset "az én késő modern felbomlása"-ként emlegetett posztmodern kánon felől előfutárként értelmezzük (256. p.). Anélkül, hogy magam ehelyütt állást foglalnék a vita elméleti, világszemléleti, módszertani, líratörténeti és recepcióesztétikai dimenziójában, a költeményt illetően meg lettem győzve. A vers elbűvöltjeként s higgadt ra­cionalitással is Tverdota – mindenféle fi­lozofikus túlbonyolítást mellőző – olvasatát érzem a legközelebb a magaméhoz. Megjegyzem: feltűnő, hogy míg a referencialitást, az életvalóság-vonatkoztatást a poétikai értékszempontok (sőt az értelmezés, a megfeleltető elemzés aspektusai) közül kiiktató radikálisok a fülke-fényt nagyon is tárgyiasan, referenciálisan, ugyanakkor nyersen pszichologizálva értelmezik, addig a referencialitás, az élmény-megfeleltetés "konzervatív felfogásában elmarasztalható" Tverdota éppen hogy tisztán poétikailag, azaz teljes hasonlatként fogja föl ezt a képet. Elemzésének summája: "Ahogy az előttem elrobogó vonat fényes ablakaiban könyöklő alakok sora mutatja, úgy zajlik le, gyorsan egymást követő napok sorozatában, amelynek utasa én magam vagyok, az életem. A vers első személye, a jövő-menő vonatokat el-elnézve, önnön sorsán, illetve mindannyiunk sorsán, a condition humaine-en meditál. Az emberi élet az ébrenlétben töltött, sötéttel körülvett és a végső sötétségbe bukó nappalok többé-kevésbé hosszú, de véges és gyorsan lezajló sorozata. E nappalok főhősei, elvégre a saját életidőnkről van szó, mi magunk vagyunk" (266-267. p.). A vita József Attila – no meg az irodalomtudományi iskolák – körül vélhetőleg tovább folytatódik, mindazonáltal gazdagabbak lettünk egy olyan tudományos értelmezéssel, amely a "hétköznapi ember formájú" versbarát naiv olvasatától, mai befogadási horizontjától, életszemléletétől, sokak (sokunk) értelmezői közösségétől is hitelesítést nyerhet.

A versek szakmai értelmezése – főleg aprólékos elemzése – természetesen és szükségképpen tudományon belüli vállalkozás. A tudományosság nem terjedelem, nem szaknyelv, hanem igazságkereső módszertan kérdése. Az irodalomtudománynál is, bár itt különösen zavaró lehet a szakmai gőgtől is fűtött ezotéria – hiszen szándéktalanul is növelheti az olvasó és a mű távolságát -, illetve ahogy Tverdota elnézően emleget egy-egy, általa vitatott interpretációt: "a túlértelmezés falláciája" (azaz hamissága, megtévesztő volta). Olykor persze az ő értelmezése is elnehezül (s helyenként talán túlírt, körkörös), egészében mégsem irodalomellenes, s aligha tudománytalan. Ahol pedig egy-egy értelmezése átütő erejű, s találkozik az olvasói és a pedagógiai élmény "tömegességével", ott van esély arra, hogy "leszálló kultúrjav"-ként az irodalomoktatáson túl megtermékenyítse a mindennapokat, a szállóigék és szlogenek közbeszédét, a tépelődő, az önreflexiókkal és valóságismerettel nap mint nap szembesülő mai és holnapi "meglett emberek"-et.

 

3. Vita és aura

 

Bár nem tudomány-módszertani, de feltétlenül kulturális érdeme egy szakkönyvnek, ha olvasóit tovább értelmezésre, cédulázó kontrollra, a saját olvasattal való alapos szembesülésre s nem utolsósorban az életvilág és önismeret tágabb övezeteibe átvezető asszociatív kalandozásra készteti. Lehet, hogy ez tudománytalan botránynak minősül a céh falai között, annál ígéretesebb viszont a versértő közönség, a társadalmi mentálhigiéné és a nemzeti önismeret szempontjából. E tekintetben még a laikus olvasatok, a tovább asszociálások, a félreértések, a késhegyig menő viták is termékenyek lehetnek, sőt – végül is – hasznára válhatnak az amúgy recepcióesztétikailag "felspannolt" irodalomtudománynak. Ezért is oly hasznos kutatási területek újabban az irodalmi mentalitás-, kánon- és kultusztörténet. E könyvismertetés szerzője az alábbiakban mindazonáltal igyekszik belül maradni a szoros olvasás szakmai kötelezettségének keretein, fenntartva magának a tévedés jogát.

Csak néhányat említek a Tverdota György verselemző könyve által fölkeltett, akár közérdekűvé is avatható személyes reflexióim, margókra írt glosszáim és kisebb-nagyobb értelmezési vitamegjegyzéseim közül. A "tiszta költészet"-tel kapcsolatos, eredetileg a francia irodalomban lezajlott vita – amely más Tverdota-írásokban alaposabb kifejtést is kapott – összekapcsolható lett volna a 30-as évek elejének nemzetközi és hazai baloldalán dúló tendencia-vitával (Lukács György, Kassák Lajos, Fejtő Ferenc, Veres Péter, Bálint György stb.). De a legkevésbé sem úgy, ahogy ezt a tájékozatlan olvasó gondolná: hogy ti. a "tiszta költészet" melletti hitvallás és a "tendencia" bírálata mindenféle poétikailag hitelesített világnézet elutasítását jelentené. Persze Tverdota jól tudja ezt, de talán éppen ezért érdemes lett volna ebbe az irányba is "elágaztatnia" érvelését. Annál is inkább, mert a József Attila által éveken át írt, sokstációjú, számos szövegváltozatú és töredékű költészetbölcselet 1931-es – az Eszmélet időszaka felől némileg "balos" – stádiumában, az Irodalom és szocializmus c. tanulmányban magától értetődően kapcsolódik össze a "tisztaság" poétikai normája, a proletariátus küldetése melletti szenvedélyes hitvallás, illetve a művészetellenes "tendencia" elutasítása.

Számos eszmetörténeti analógiát és forrást vonultat föl Tverdota újszerűen az Eszmélet megértéséhez – nem eleve poétikai értéktényezőként, közvetlen hatásbizonyítékként, de megfelelésként, szellemi háttérként. Amilyen alapos s többnyire meggyőző a bergsoni szellemi erőtér fölvázolása, annyira rövid ugyanakkor az egzisztencializmus és ezen belül a Heidegger-reláció elemzése (233-240. p.). Ez utóbbit illetően talán igaza van, amennyiben nem tartja igazolhatónak a német filozófus közvetlen hatását, és szemléletileg is éles különbséget láttat az autentikus lét kétféle, heideggeri és József Attila-i felfogása között, de kár, hogy nem szembesítette (mégoly tömören) saját felfogását a nemzetközi és hazai Heidegger-interpretációkkal, illetve Bori Imre, Fehér M. István, Lengyel András, Németh G. Béla, Miklós Tamás és mások érveivel. A Marcus Aurelius-analógiát viszont – valószínűsíthető jogossága ellenére – nem tudja alátámasztani annak a kérdésnek a megválaszolásával: ismerte-e költő, s ha igen, pontosan honnan az antik filozófus Elmélkedéseit (228-232. p.).

Folytatva a szerény vitamegjegyzéseket, szóvá kell tennem: az elméleti és módszertani reflexiókban, elágazásokban gazdag verselemző könyv, amely a különböző szövegváltozatokat is bőségesen szembesíti, nem keres választ arra a textológiai dilemmára, hogy vajon mindig az ultima manus, azaz a szerző által jóváhagyott utolsó nyomtatott változat-e a legjobb. Hogy – tiszteletben tartva a lírikus döntését – ezt kell a népszerű és a kritikai szövegkiadások alapjának tekinteni, aligha vitatható. De vajon mindig ez a "legjobb" megoldás, amivel egyébként a leginkább meggyőzően interpretálható a költői szándék és üzenet? Nos, ez korántsem biztos. Még talán József Attilánál sem, sőt talán nem kell szentségtörésnek tartani a "visszafelé korrigálást" egy-egy utókori olvasó, értelmező, kritikus részéről.

Ami az egyes versek analízisét illeti: Tverdota nem egy kiegészítésre és vitára is sarkallja olvasóját. A II. vers 4. sorának ("egy szálló porszem el nem hibbant") értelmezését még jobban erősítené, ha a hangos előadás, illetve olvasás kipróbálásával – erre egyébként érdemes lenne gyakrabban figyelniük a verselemzőknek! – úgy artikulálna, mintha az egy valójában az egyetlen rövid alakja lenne, a nem pedig valójában sem-et jelent: vagyis olyan tökéletes az álombeli rend, hogy még egyetlen porszem sem hibbant el (126. p.). Nem igazán meggyőző a III. versbeli kocka értelmezése (134-136. p.). Az igaz lehet, hogy ez a térbeli alakzat József Attila számára a bizonyosság tökéletes szemléleti képe, s kapcsolatba hozható a költő művészetbölcseletének két fogalmával, a műegész és a világegész kategóriáival, s ha – miként Tverdota írja – a költő bizonyosabbat keres, mint a kocka, akkor a költői hivatás abszolútum-kereséseként is értelmezhető. Csakhogy ezen a ponton a befogadói horizontot roppant erősen determinálja – ahogy ezt fejtegetése előtt Tverdota is számba veszi – a kockához mint a (József Attila által is kedvelt) kockajátékhoz illeszkedő évszázados kulturális kód, azaz a véletlenség, a játéknak való kiszolgáltatottság konnotációja, s ez szinte lehetetlenné teszi az egykori és mai laikus geometriában gyökerező filozofikus olvasatát. (Ami egyébként nincs diametrális ellentétben a költő által talán eredetileg szánt jelentéssel.)

A IV. versnél főleg Pauler Ákos és Bergson determinációs tana nyomán, valamint a költő korábbi farakás-élménybokra övezetében értelmezi Tverdota a halom hasított fa szintagmát, ezen belül – nyelvészetileg is – a halom jelentésvariációit (146. p.). Furcsa ugyanakkor, hogy a lehetséges nyelvi-képi asszociációs körből éppen a sírhalom marad ki, pedig ez is elementáris motívuma a költőnek: 1937 decemberében, utolsónak tekintett versében, az [Ime, hát megleltem hazámat…]-ban már "csak" körülírva, hogy azután szinte önbeteljesítő próféciaként tárgyiasuljon.

Némileg másként értelmezem a szerzőhöz képest a VI. vers 5. sorát (177. p.): a "Rab vagy, amíg a szíved lázad"-ban, főleg, ha hangosan mondjuk és kitesszük az értelmi nyomatékot, szerintem nem az alárendelt tagmondat állítmányán, a lázadáson, hanem az alanyon, a szíven van hangsúly. Azaz az értelmes döntésben realizálódó szabadsággal szemben a pusztán érzelmi forradalom a költői oppozíció, s nem maga a lázadás. A VIII. vers briliáns elemzése során, az önmegszólító lefokozódás, a szabadság pótlékolását kifejező ironikus versépítkezésnél joggal szentel figyelmet Tverdota a sorkezdő "gondoltam" leleplező, a tetté nem válást sugalló igéjére (203-204. p.). Csak éppen arról feledkezik meg (pedig erősítené érveit), hogy az enjambement poétikai játéka tovább csavar az önirónián, a határozószói hát fesztelenül köznapias töltelékszava pedig még inkább.

A X. vers kapcsán igen széles íveléssel rajzolja elénk a szerző a költő szív-képzeteinek az egész életművet benövő motívumbokrát, közötte a [Csak az olvassa…] című vers borzongatóan szép két utolsó sorát: "s szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz". Rejtélyes sorokként interpretálja őket Tverdota (242. p.), "mert a »meg« kötőszó funkciójától függően ábrázolhatják a lelki Édent, amelyben a tigris meg az őz békében együtt élnek, és jelentheti a belső világ legélesebb meghasonlását is, amelyben az én felváltva éli át a békés fűevők szelídségét és a ragadozók agresszivitását". Mindez elvileg igaz lehet, de itt szerintem Tverdota túlinterpretál. A kép – legalábbis bennem – egy "foglalt" bibliai toposzra rezonál: az Ószövetség-beli Ésaiás könyvének 11. része a Messiásról és az ő békeországáról szólván a beteljesülés idilljének képét villantja föl. Károlyi Gáspár fordításában (6. és 7. vers): "És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat; A tehén és medve legelnek, és együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik…". Végül, hogy az állat-képeknél maradjunk: a XI. vers körülírt, boldogság értelmű malac-képe, a göndör mosolygás – amelyet szintén lefegyverző sokoldalúsággal elemez Tverdota – már csak azért sem konkretizálódik megnevezett állatként, mert egy emberi archetípusból, a (Kretschmer szerinti) piknikus alkatból is táplálkozhat, amelyikből, szerencsére, voltak néhányan József Attila baráti körében.

A fenti észrevételek és további asszociációk – amelyeket persze még szaporíthatnék – éppen azt akarták illusztrálni: milyen élménygazdagságba csábítja, milyen intenzív együttolvasásra és tovább értelmezésre készteti olvasóját a tudós verselemző. Szerkesztőként ugyanakkor azt javasoltam volna neki: inkább a verselemzés utánra helyezze a könyv első fejezetét, a születési és életrajzi körülményeket, illetve a hátteret felfejtő (korántsem fölösleges és terhes) negyven oldalt, esetleg még a ciklusossággal, a "tiszta költészet"-tel és az "eszmélet" fogalmával birkózó – egyébként roppant izgalmas, meggyőző és kitűnő – további ötvenet is. Ezáltal az olvasónak, főleg akit elsősorban a 12 vers részletes elemzése érdekel, nem kellett volna "várni"; így még fesztelenebbül tudott volna elvezetni bennünket a szerző a versek, illetve szoros analízisük világában. S még a látszatát is elháríthatta volna annak, hogy prejudikálná az immanensen is kibomló, induktívan is felépíthető, bizonyítható konklúziót. Beleértve a ciklusműfajra vonatkozó álláspontját is. De mindez csupán kiadástechnikai vagy meggyőzéstaktikai vita, nem érinti a könyv lényegi újdonságát és auráját.

Annál is kevésbé, mivel Tverdota nagyon is ért ahhoz, hogy szolid személyességével is ráhangoljon bennünket érvelésére és egyáltalán a komoly verselemzésre. Egyrészt tudálékosságtól mentes hangvételével, stiláris könnyítéseivel és ritkásan, de találóan megszólaló egyes szám első személyes állítmányaival. Önmagáról alig ír, de egy-egy értelmezési analógiája, fájdalmat sóhajtó megfogalmazása mögött fölsejlik az ő személyisége, élettapasztalata, megéltsége is, anélkül hogy betolakodna a vers és olvasói közé. S tud kedves humort is beleoldani az elemzésbe. Egyszer diákkori üzemlátogatási élményként idézi a folyékony oxigén okozta elámulását (171. p.); máskor, az "Anyám szájából édes volt az étel" (A Dunánál) verssora kapcsán – szellemesen – a régi korok szegényeinek mixelési gyakorlatáról ír (239-240. p.), "amikor az anya maga rágta meg, csócsálta meg az ételt, s ezt a pépet adta rágni még nem képes csecsemő szájába táplálékul". Egyáltalán: sok olyan járulékos értéke van Tverdota szövegének, amelyek mind erősítik a tudományos újdonság befogadásának hitelét s vonzó (bár korántsem könnyed) aurát teremtenek a szakmai munka köré. Látszólag csak egyetlen verset, pontosabban versciklust boncolgat, valójában mégis az egész költői életmű és habitus elénk tárul: cseppben a tenger, mikrokozmoszban a makrokozmosz.

 

4. József Attila "problematikus" szocializmusa

 

Tverdota könyve nem csupán szakszerű és nyitott (minden kategorikus végérvényességet elhárító) irodalomelemzés, hanem – bár nem szeretném ezzel "kompromittálni" – emberi hitvallás is. Indirekten, nem ürügyes pedagogizálás, nem katekizmusszerű moralizálás jegyében, de a meglett ember igénye, erkölcsi normája fogalmazódik meg az irodalmi mű szakszerű elemzése révén. De hát – teszem fel bátortalanul az avítt költői kérdést – mi végre is az irodalom?

Ahogy én olvasom ezt a könyvet: az irodalomelemző fokozatosan becsalogat bennünket a költő tépelődő, egyensúlyteremtő meditációinak mágneses lírai erőterébe, beavat a modern személyiség dilemmáiba, tépelődéseibe és autonómia-kereséseibe, s közben az önmagunkért és másokért való felelősségvállalás igényével "terheli meg" olvasóit. Egy versciklus mélyvilágába elvarázsolva minket önképünkkel és a mindenséggel szembesít. Azáltal is, hogy – a "legfilozofikusabb", a X. vers kapcsán – az elkerülhetetlen halálhoz, "a véghez viszonyuló létünk elsődlegességére" (237. p.) döbbent rá: a XX. század borzalmas-szép múltja és a XXI. század sejthető kihívásai felől, de nem az alávetettség és a létbe-vetettség végletes pesszimizmusával. Ellenkezőleg: a belső és a külső szabadság igényének megőrzésével, sőt felfokozásával. "Az Eszmélet – írja – József Attila egyik legmélyebb válságának terméke, de nem a krízis dokumentuma, hanem a belőle való kilábalás, az új egyensúly kiküzdésének bizonyítéka. A strófák hangvétele kifürkészhetetlen, se nem derűs, se nem tragikus. Túl van a harmincas évek elejének közösségi, a társadalmi rend megváltoztatására törő, lendületes költői gyakorlatán, de határozottan innen van azon az 1934 őszén kibontakozó öngyötrő, bűntudattal és fájdalommal teli megnyilatkozási módon, amely a kései korszak líráját jellemzi. Az Eszmélet József Attila legmélyebb költői belátásainak gyűjteménye, a költő kivételes, többé soha meg nem ismételt teljesítménye. A legteljesebb elszigeteltségben élő, súlyos magánéleti kudarcokat elszenvedő, az irodalmi élet perifériájára sodródott fiatalember ezzel a tizenkét remekművel ajándékozta meg a magyar irodalmat" (274. p.).

Életrajzi-politikai tekintetben, továbbá poétikailag, a költői tematizációt, a képeket és a zeneiséget tekintve az Eszmélet idején valóban túl van József Attila a proletárforradalmiságon. Gondolatilag s főleg világnézetileg azonban nem enged gyökeres baloldali rendszerkritikai attitűdjéből és a szocializmus emancipációs távlatának igényéből, képviseletéből, amely lényegében az 1920-as évek második felétől jellemző rá. Az 1933 utáni versek és tanulmányok egyaránt bizonyítékok rá: változó pártmozgalmi, szellemi, politikai és csoportkötődésekkel, megtévedésektől sem mentesen (ide értem A nemzeti szocializmus… kezdetű töredéket is), szinte minden korabeli kihívást megélő s reájuk válaszolni akaró, konfliktusokban és traumákban fokozatosan kihordott, táguló horizontú, ugyanakkor kontinuus baloldali eltökéltség ihleti. Még legutolsó évében, 1937 nyarán is – túl a különböző baloldali csoportokban töltött éveken és konfliktusokon, tragikus kiábrándulásokon, s immár reménytelenül belekerülve a betegség örvényébe – önérzetesen hirdeti, hogy "társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul". A "demokratikus és szociális, ha nem is szocialista" program alapján lát antifasiszta népfront-szövetségesi lehetőséget más, mindenekelőtt a népies író-értelmiségi erőkkel (Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak?).

Tverdota eme könyve nem foglalkozik részletesen – nem is lett volna feladata – József Attila és a szocializmus, a baloldaliság viszonyának szertágazó kérdéseivel, amelyek az életmű kapcsán talán a leginkább ki vannak szolgáltatva a történelmet újraíró rendszerváltozás hisztériáinak, illetve a felelős elméleti-történeti újragondolás kötelezettségének. Éppen tíz éve jelent meg a József Attila szocializmusképe c. kitűnő esszéje. Kár, hogy – talán túlzott szerénységből – mostani könyvében nem hivatkozik erre az írására, pedig ma szinte aktuálisabb, mint egy évtizede. Arra kereste akkor a választ: szocialista volt-e valójában a költő, s ha igen, akkor ez mit jelentett a folytonosság és a változás viszonyában. Hiszen, írja, ha szocialista volt, "akkor teljesítményét mi sem függetleníthetjük a szocializmus ügyének alakulásától, a szocialista eszme megítélésétől" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 180. p.). Végig is pásztázta Tverdota az életmű szocializmus-vonulatát, nem kerülve meg a kényes kérdéseket, a fordulatokat és a váltásokat. Meggyőzően mutatta ki József Attilánál a radikális baloldali meggyőződés demokratikus értékekkel való fokozatos feltöltődését, a szocializmusfelfogás szabadságelvű és humanisztikus átprogramozódását (benne a sajátos freudomarxista szintéziskísérletet is), mindazonáltal a marxi ihletésű tudományos világkép antikapitalista, rendszerkritikai és emancipációs természetének következetes megőrzését – egészen legutolsó nyilvános szavaiig.

Az elmúlt évtized "talált tárgyai", előkerült szövegei és a körülöttük kibontakozott szakmai viták, illetve a múlt folyamatos újraértelmezését is felgyorsító kortárs világtörténelem drámai tapasztalatai tükrében azonban ma már nem tudom maradéktalan egyetértéssel idézni Tverdota egykori – erkölcsileg rokonszenvesen önerősítő, de – némileg teleologikus, lineáris konklúzióját. 1995-ben így fogalmazott: "Annak az embernek a szellemi odisszeáját bolyongta végig a költő, aki igyekszik végire járni mindennek; aki a szirénhangokat képes meghallgatni anélkül, hogy bántódása esnék; aki fölismeri és kikerüli a csapdákat, amelyek a szocializmushoz vezető útján leselkednek; aki képes kicserélni szocializmusképe romlandónak bizonyult elemeit […]" (id. kötet 186. p.). A helyzet és a fejlődéskép ennél azért mára még bonyolultabbnak, szakadékosabbnak, csapdákkal övezettnek tűnik. Ha valaki, ezt Tverdota György tudja a legjobban – nem utolsósorban saját kutatásainak köszönhetően.

Az Eszméletet elemző mostani könyv – ha nem is témája a szocializmus, illetve ez a folytonosság – nem kerüli meg szemérmesen ezt a dilemmát: bár szűkszavúan, de már finomabb és konkrétabb válaszokat fogalmaz. A lényeget, a pályaképet illetően tovább viszi 10 évvel ezelőtti felfogását. Csípős kiszólással írja a ciklus – jelesül a VII. vers – elemzése kapcsán, hogy "újabban szívesen elfeledkezünk a költő marxista orientációjáról, mintha bizony a ciklus írása során már túllépett volna e manapság nem túlságosan divatos világmagyarázó eszmei irányzaton". Láttuk: a korábbi elemzésekhez képest némileg "depolitizálta" Tverdota a 12 verset, de korántsem lúgozta ki belőle a marxi s más ihleteket. "Az Eszméletből a közvetlen politikai mondandó kiszűrődik, de a harmincas évek eleji versek patetikus atmoszférája fürdeti a törvény és a véletlen összjátékaként felvázolt univerzumot" (190. p.). Nem politikai, nem filozófiai, nem pszichológiai forrás- és tézisgyűjtemény, hanem mindenekelőtt az egyéni megoldáskeresés, az élet alapvető dolgaiban való állásfoglalás kialakításának versciklusa. S ettől örökös a varázsa, számunkra-valósága.

Mire az Eszmélet megjelent (a Pesti Naplóban 1934. augusztus 15-én), politikai tekintetben – írja Tverdota – József Attila már kikínlódta új válaszait, korrigálva folytatván korábbi éveinek baloldali útkereséseit. "Kialakította azt az álláspontot, amely ettől kezdve valamilyen formában mindhalálig jellemezni fogja: a humanista, liberális vonásokkal jellemezhető, demokratikus szocializmus álláspontját, amely a korabeli szociáldemokrata felfogás holdudvarában helyezhető el" (60-61. p.). [Kiemelés T. Gy.-től.] Az Eszmélet előzményei között számon tartott [Díványon fekszem…] is ezt bizonyítja. S ez nem az éppen mai, 2004-2005-ös politikatörténeti pillanat vagy egy világnézeti teleológia diktálta historizálás, hanem sokoldalúan bizonyított tény. A korábbi proletárforradalmi kanonizálást, retusálást persze nem kell fölcserélni egy "szociáldemokratizált" József Attilával, kilúgozva alakjából, küzdelmeiből az MSZDP-vel is megélt konfliktusokat, illetve az egyéb politikai vonzásokat és taszításokat. Mindazonáltal az Eszmélettel nagyjából egyidős, 1934-es – először Horváth Iván által publikált – töredékes vallomása arról, hogy a baloldalon, "ha már választania kell", leginkább szociáldemokratának vallja magát, rezignált iróniájával is egyértelmű.

Az egész szocializmus-problematikának magam az alábbiakban csupán egyetlen metszetét veszem ki. József Attila ebben a töredékében is nekirugaszkodik annak a másutt szintén föltett sorsdöntő kérdésnek, hogy mi az oka a szocialista mozgalom vereségének; ugyanakkor kitér arra: van-e, illetve ha nincs (és szerinte nincs), miért nincs hiteles (s nem proletkultos, nem "tendenciás") művészete a proletariátusnak. Feltűnő e két szempont gyakori és szoros összekapcsolása a költő nyilvános gondolkodásában. Ezt írja: "Mindama okokon kívül, amelyeket a politikusok elmondanak, kifejtenek és rendszereznek is, egy olyan, eddig meg nem fogalmazott és csakis költők által kimondható okra utal, olyan okra, amelynek hatékonyan működő létét az a negatív jel mutatja, hogy a munkásosztálynak, amely pártokkal, szakszervezetekkel, szövetkezetekkel, sakk-körökkel és dalárdákkal rendelkezik, nincs költészete, nincs szépirodalma. Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a mun-" – s itt megszakad a kézirat (idézi Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Miért fáj ma is. 1992, 308. p.). S így felel erre egy másik töredék: "Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára" (In: JAÖM III. 1958, 273. p.). Ez az aforisztikus mondat egyébként erősen rokon a fentiekben idézett 1934-es töredékkel, elképzelhető, hogy akár annak egyik változata.

Álljunk meg itt kitérőként egy kis motívum-elemzésre. Értekező pályájának kezdete óta tépelődik e kérdésen, a szocializmus és a szépirodalom viszonyán a költő; egész – több éven keresztül íródó – társadalom- és költészetbölcseletének ez az egyik alapdilemmája. Persze nem igazán szerencsés mondatokat kiragadni különböző időszakok belsőleg koherens, ám változó érvelésű írásaiból, de csak rövid utalásokat tehetek. Már egyik korai könyvkritikájában, 1928-as Nyugat-recenziójában megfogalmaz József Attila egy, a költészetre és a szociáldemokráciára egyaránt vonatkoztatott szigorú igényt, amely megelőlegezi későbbi művészetbölcseleti eszmélkedéseinek egyik alaptételét. "A formai szempontoktól eltekintve, minden szocialista pretenzióval ['igénnyel'] fellépő költővel kapcsolatban – éppen a szocializmus érdekében – elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust mint költészetet, vagy pontosabban szólván, eszmei tartalmát mennyiben sikerült lelkivé váltania. Ez fontos szocialista szempontból – írja -, mert anélkül még a munkásság osztályharca is válhat szocializmusellenessé, és fontos nem-szocialista szempontból, mert egy tömegmozgalom emberi mélységét méri." (József Attila: Egyszerű énekek. Brichta Cézár versei. In: JAÖM III. 1958, 10-11. p.)

Ugyanez a szempontrendszer az egyik pillére a költő 1931-es – több töredékes változattal kísért – Irodalom és szocializmus című, előadásból lett tanulmányának. Ebben a roppant összetett, vibráló logikájú írásban, amelyet egyébként balos egyoldalúságú, érdes megfogalmazások is jellemeznek, a költészetet szintén egyetemes, ontológiai üggyé emeli József Attila. Bensőségesen érzékletes és vakmerően személyes megfogalmazással teszi egyértelművé a mércét, amelyhez a szocializmus, a világtörténelmivé emelt proletariátus és költészet viszonyát méri: "Nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye" (id. kötet 81. p.). Paradox módon ugyanakkor – proletárforradalmi indulattól is fűtve s egy sajátos, már-már rabulisztikus érveléssel – 1928-cal szemben nem elméleti igényként, illetve hiányként, hanem realitásként aktualizálja a proletariátus és az egyetemes értékű művészet egymásrautaltságát. Élesen polgárellenes kirohanásokkal tarkított fejtegetése arra fut ki, hogy ma, 1931-ben éppen a "proletár művészet" a "tiszta művészet". Itt is folytatódik a korábbról már ismert érvelés a "tiszta költészet"-ről: az 1928-1929-es József Attilával kapcsolatban Tverdota által emlegetett "szocialista tiszta költészet"-paradigmának egy sajátos, némileg a proletkult hatását is sejtető, mégis attól gyökeresen más koncepciójú esztétikai felfogása érhető tetten.

József Attila egyik oldalról társadalombölcseleti szocializmus-értelmezése, másik oldalról marxista, bergsonista, freudista s egyéb ihletéseket is integráló művészetelmélete tehát szervesen (de radikális belső hangsúlyváltozásokkal) ötvöződik egybe felfogásában 1928-tól haláláig. E koncepció bölcseleti és történeti rekonstrukciója, illetve megítélése aligha ennek a cikknek az illetékessége, de hadd engedjek meg azért magamnak még néhány további reflexiót ezzel a "rövidre zárt" szocializmuselméleti és esztétikai gondolatépítménnyel kapcsolatban. Az 1931-es Irodalom és szocializmusban igen széles ölelésű, egyszerre költészetelméleti és társadalombölcseleti megközelítés, illetve összefüggés-teremtés újra-, sőt fölerősödik a költő gondolkodásában 1933 után. De a proletariátus, a szocializmus, illetve az igazi, a tiszta, az egyetemes értékű művészet közötti ontológiai kapcsolat újra s immár tragikusan felfogott negatívba, a hiány érzékelésébe fordul. A fentiekben már idézett 1934-es "szociáldemokrata" töredék keserű bizonyíték erre, nem véletlen a társadalomfilozófiai és a "szépirodalmi" megközelítés feltűnően szoros összekapcsolása.

József Attila egyrészt megrázó tapasztalatok révén, emberként, baloldaliként és teoretikusként közvetlenül is szembekerült a kommunista mozgalom és az államszocialista rendszer korai, brutális formáival, az önmagát bolsevizmusként definiáló sztálinizmussal. Másrészt őt is sokkolja 1933, a náci hatalomátvétel traumája, s túljutva a talán pillanatnyi, de veszélyes jobboldali kísértést jelentő Rátz Kálmán-epizódon, a Hegel, Marx, Freud című, vélhetőleg 1935-ös, töredékesen fönnmaradt írásában filozofikus argumentációval kísérel meg válaszolni arra, hogyan győzhetett Hitler. "Miért nincs még szocializmus", "hol csúszott hiba a számításba; hogy lehet az, hogy az ún. »tárgyi feltételek« megvannak s az alanyiak hiányoznak? Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak – hogy lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?" (In: JAÖM III. 1958, 263. p.). A válasz keresése során – más tanulmányaiban, meglévő, töredékes s feltételezhetően elveszett írásaiban – a teoretizáló költő élesen bírálja mind a forradalmi radikalizmushoz ragaszkodó bolsevikok, mind a békés átalakulás hívei (azaz a szociáldemokraták) dominálta baloldali mozgalmakat. Ebben a tapasztalatában a sztálini totalitarianizmus és a két német munkáspárt önpusztító harca fölött nevető harmadik, a nemzetiszocializmus diadala is ott munkál.

A 30-as évek közepén tehát József Attila már nem vallja a közvetlen proletárforradalmi perspektívát, túl van a proletár osztálytudat egyetemességének messianisztikus fölfogásán, de "nincs túl" – és sohasem kerül túl – a szocializmuson mint világképen és társadalmi perspektíván. Ellenkezőleg: miként – tanulmányai, szerkesztői tevékenységének dokumentumai mellett – költészetének világnézeti aurája, a szabadság és rend, értelem és játék, szép szó és igazság képeinek ekkori dualizmusa is mutatja: az egyetemes emberi fejlődésbe mintegy visszailleszti a szocializmust; a proletariátust pedig az emberi öntudat elsajátító-fölemelésének képessége s nem a nyers anyagi érdekek, s nem is a puszta osztályharc felől ítéli meg.

József Attila kereső-tépelődő elméleti-kultúrfilozófiai munkásságának különösen izgalmas, sokat vitatott ekkori darabja a Mónus Illés folyóiratában 1934-ben publikált A szocializmus bölcselete. Ebben az írásban – a szociáldemokrata párti ideológiai paradigmaváltással ugyan érintkezve, de azt korántsem "kiszolgálva" – a munkásság osztályöntudatának és az emberiség nembeli fejlődésének viszonyáról, az elidegenedés visszavételének esélyeiről értekezik. Itt is szembetűnik a tudat, a kultúra ontológiai értelmezési kísérlete. József Attila így fogalmaz: "A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi lénynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett hogy az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki" (id. kiadás, 147-153., illetve 183-186. p.). Erre a koncepcióra is rímelhet – bár nem szeretek a prózai és a költői sorok között direkt megfeleléseket keresni – az 1934-es Eszmélet IX. versének 7-8. sora: "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!", de talán még inkább az 1937-es Flóra c. ciklus Már két milliárdjának híres vallomása: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat."

Miközben megjárja az én fölbomlásának stációit, fogalmilag (freudomarxizmus) megkísérli értelmezni, költőileg pedig legyőzni azt a borzalmas örvényt, amelybe ő egyénileg s kora világpolitikailag került. Talán a fiatal Marxnak a 30-as években rekonstruált szövegeiből is ismervén néhányat jut el József Attila ahhoz a "humanizáló" szocializmusértelmezéshez, amely ugyanezekben az években az európai baloldal más filozófiai nagyságainak műhelyeiben is kezdett kikristályosodni – persze nagyon is sokféle hangsúllyal s indirekt vagy direkt vitában a sztálinizmus hivatalos szocializmusfelfogásával (Antonio Gramsci, Mihail Lifsic, Lukács György stb.). Elutasítva a "marxizmus" és az ezt többeknél helyettesítő "proletárszocializmus" kifejezésekkel való kérkedést, a fentebb már idézett Hegel, Marx, Freudban így ír: Marx gondolata szerint "mindenki szocialista, aki tudva munkálkodik azon, hogy az ember méltó legyen önmagához, hogy az emberi lényeg kifejlésre jusson, hogy megszűnjenek azok a társadalmi különbségek, amelyek a termelés fejlettebb fokán szükségesek voltak, ma már azonban mind az anyagi termelésnek, mind az erkölcsi jóérzésnek, mind a teljes emberi öntudat kialakulásának akadályai" (id. kötet 267.). Ebből a távlatból kísérli meg újraértelmezni József Attila Marx proletárság-felfogását, illetve az egyes ember, a személyiség társadalmi, kollektív tudati és egyénlélektani "oldalai"-nak összefüggéseit.

A tanulmányom írása közben megjelent alapos, forráskutató tanulmányában (A szocializmus mint "emberi öntudat") Lengyel András is több ponton hasonlóképp értelmezi ezt a nagy jelentőségű bölcseleti tanulmányt. József Attila élesen "elutasítja, bírálja a bolsevizmust, ezt a bírálatot a szociáldemokrata párt folyóiratában gyakorolja, ám igazában nem optál a szociáldemokrácia mellett. A »bölcselet«, amelyet megfogalmaz, bár önmagát szocialistának tekinti, nem azonosítható a szociáldemokrácia álláspontjával; gondolatilag radikálisabb annál" (Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. 212. p.). Nem térek ki most Lengyel néhány – szerintem problematikus – interpretációjára, csak még azt a felismerését idézem egyetértéssel, amely szerint ez a József Attila-tanulmány tudatosan is a költő, az alkotás nevében minősíti a zsarnokságokat, köztük a számára legkiábrándítóbb "bolsevizmust", de egyértelműen antikapitalista előjelű, marxista platformon. S ha a korábban idézett írásokból azt idéztük, miért nincs a költő szerint "szocialista irodalom", illetve hogy mire vall ez a hiány a munkásosztály ontológiája és valóságos története szempontjából, akkor érdemes utalni a másik oldalra, az olvasókéra is. A töredékekből rekonstruálható ún. negyedik költészetbölcselet egyes szövegei különös nyomatékot adnak annak a gondolatnak, hogy a munkásosztály élményei, mondanivalói miért is hiányoznak az irodalomból: azért, mert többnyire nem aktív befogadók.

Egy rövid ízelítő [A művek alkotóinak és kiadóinak…] c. töredékből: "Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Így valamely irodalmi korszak megértéséhöz feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység" (JAÖM III. 1958. 254. p.).

Ez a "tudat-ontológiai" összefüggésbe ágyazott és irodalmilag erősen involvált szocializmusértelmezés adja meg a költő 1936-1937-es eszmélkedéseinek is az alapját. A Barta Istvánnal – név nélkül – folytatott nyílt vitában, a Szép Szó hasábjain publikált Szerkesztői üzenetben ezért is kapcsolja össze a bűn és bűntelenség érvényesülését a társadalmi formációkkal: "A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség" (id. kiadás: 185.). Itt mondja ki József Attila, hogy a valódi "rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát", és itt emeli be a szocializmus tradícióját – a szabadság, egyenlőség, testvériség eszményei révén – az őskereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a francia forradalom progresszív történelmi vonulatába.

Tegyük hozzá: mindez nem tűnik éppen divatosnak, sőt talán szalonképesnek sem a XXI. század elején, főleg nem a posztmodern felfogásnak a történelmi haladás tényét és mértékét vitató, elutasító narratíva-teóriái tükrében. Ma talán utópiának tetszik az írás ama tétele, hogy "az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata". A játék és a racionális gondolkodás József Attila-i összekapcsolása, a szép szó "definíciója" viszont olyan, egyszerre antifasiszta, nemzeti, társadalmi és értelmiségi küldetésnek tekinthető a 30-as évek második felében, amely 70 év múltán is rendelkezik "némi" relevanciával és legitimitással: "A diktatúrák légkörében divat »szép szónak« becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. »Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot" (id. kötet: 186. p.).

Térjünk vissza a költő kiinduló tételéhez, a proletariátus társadalomontológiai és a szocializmus esztétikai-irodalmi megítélésének többszörösen idézett, szinte mechanikus összekapcsolásához. A szocializmus bölcseletének ez az egész emberi öntudat felőli tudati és kulturális újraépítési kísérlete nagy gondolati erőre vall. Abban a vissza-visszatérő állításában ugyanakkor, hogy ti. a munkásságnak nincs hiteles szépirodalma, József Attila téved, s korántsem csak az ő példája cáfol. Nem azért omlott össze a rendszer, nem azért bukott meg a munkásmozgalom, amit ír. Mindazonáltal a magas fokú esztétikai igény, vagyis a művészet mint egy társadalmi képlet, formáció világtörténelmi mértéke, valamint a munkásság olvasottságának, műveltségének lételméleti és szociológiai értelmezése: komoly elméleti tétel és roppant személyes hivatástudatból fakad. A szocializmus, illetve a munkásmozgalom ontológiájának és kultúrájának megfeleltetése, a kettő együttes "nembeli" és tudati funkcionálása valódi és mély kihívásokra keres teoretikus választ. A szocializmus – ahogy ezt Lukács György már az 1923-as Történelem és osztálytudatban kifejtette – csakis a magánvalóból magáértvaló és összemberi küldetést teljesítő, tehát osztályöntudattal és magas fokú kulturáltsággal rendelkező proletariátus révén válhat (válhatott volna) tényleges világtörténelmi realitássá. S ennek lenne mintegy tükre és hitelesítője József Attila szerint a szocialista művészet.

A költői ars poetica, azaz a "saját pozíció" és hivatástudat ilyenféle indirekt filozófiai önkijelölése több mint tiszteletre méltó: teoretikus súlyú és távlatú, ha mechanikusan nem érvényesíthető is. József Attila "megvalósult szépirodalma" mindazonáltal jóval több, mint bizonyíték arra, hogy – legalább – volt szocializmus. Különösen annyiban, amennyiben ő sem zárt politikai rendszerként, hanem mozgalomként, eleven, megújuló társadalmi, világnézeti, politikai és kulturális tradícióként tekintett rá. Ha egyben tanúk is: munkásságának szocialista tematikái, ihletei, fejezetei aligha korlátozódnak pusztán dokumentumértékű szerepre.

Természetesen senki, a baloldal sem sajátíthatja ki József Attilát; de senki ne akarja kétségbe vonni lírájának, írásos örökségének, ennek az egyetemesen nemzeti értékű zseniális életműnek a kreatív (s nem lehúzó, esztétikailag nem fölös terhet jelentő) szocialista természetét. Tíz évvel ezelőtti tanulmányában azt írja Tverdota: "Nagyon jó lenne, ha a történelem a régiek helyébe nem állítana új gátakat! Úgy tűnik azonban, hogy a kor ma sem igazán kedvez az árnyalt elemzéseknek. Olyan szellemi légkörben, amelyben a »szocialista«, »kommunista«, »marxista« jelzők szitokszószámba mennek, József Attila marxizmushoz való viszonyát a vád-védelem, apológia-inkrimináció keretein kívül vizsgálni nem tartozik a legkorszerűbb vállalkozások közé" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 184.). A tíz év alig hozott javulást a szellemi légkör tekintetében. A szitokszavak ma is virulensek és a József Attila-képbe is beivódtak ennek direkt vagy indirekt következményei; nem beszélve néhány durva vádaskodásról, leginkább akként, hogy terjedőben az ilyesféle megítélés: "nagy tehetség volt, zseniális költő, bár szocialista", avagy: "a költői üzenet szempontjából teljesen érdektelen, sőt inkább tehertétel az ő szocializmusa". De a József Attila-tudomány élvonala nem nagyon zavartatta magát ettől, s meggyőző eredményeket, árnyalt elemzéseket és termékeny vitákat produkált az elmúlt évtized során; jelesül Tverdota György műhelyében is.

József Attilától – sem líráját, sem prózáját, sem világnézeti meggyőződését, sem elementáris hatását tekintve – nem lehet elvenni a (mégoly tágan és belsőleg sokhangúan értett) szocializmust. S fordítva: a történelmi, világnézeti és kulturális-értékteremtő jelentésében vett szocializmustól sem lehet elvenni József Attilát. Nem ennek ellenére volt tehetséges, nagy nemzeti költő, hanem ezen – mégoly konfliktusos és veszélyes, de egyúttal röptető, távlatot adó, mobilitást kínáló – kötődés révén. "Ami ingadozásnak tűnt a kortárs szemében – írta Tverdota -, az a kései szemlélő számára lassú tisztázódásként, a korban kialakítható legnemesebb anyagú és legtartósabb szocializmuskép kiküzdésének antitézisekben kibontakozó folyamataként mutatkozik meg" (id. 1995-ös kötet, 186.). Vagy ahogy legújabb, az Eszmélet-könyv óta megjelent 2005-ös tanulmányában fogalmaz a szerző: József Attila költészetében és gondolkodásában – minden belső hangsúlyváltozás, konfliktus ellenére – a kezdetek óta kontinuus a lázadó, a következetesen és radikálisan társadalomkritikus, a felelősségvállaló és szószóló attitűd, "a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája" (Eszmélet, 65. sz. 141-142. p.).

Hasonlóképpen értelmezi a költő baloldaliságát a Tverdotával egyébként több ponton vitatkozó Lengyel András is: "József Attila – időben változó föltételek között, más-más játszmában – ugyan többféle törekvéssel is »harci szövetségre« léphetett, s ez 1934-ben alighanem a szociáldemokrácia volt, ám alkati és gondolkodói radikalitása mindenkor ezeken túlmutató, távolabbi célok felé vitte" (id. kötet 217. p.). Mindehhez hadd tegyem hozzá: a fasizmus európai fenyegetése, illetve egy antifasiszta szellemi és politikai szövetség összekovácsolásának kísérlete idején csak a direkt proletár osztályharcos és pártpolitikai radikalizmust tette zárójelbe a gondolkodó és politizáló költő, de nem a társadalmi perspektíva radikalizmusát. Hiszen az idézett 1934-es bölcseleti tanulmányban sem adja föl az "óhajtott és kikerülhetetlen" "szocialista és társadalmi forradalom" szükségességének tételezését, ha ezt a forradalmat döntően tudati-kulturális forradalomként képzeli is el. A Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című, már idézett 1937-es írásában, amelyben a társadalmi dilemmák megválaszolásában kétszer is a tudományos szocializmus logikája hívének vallja magát, pedig egyenesen szinonimaként kezeli a "forradalmi, vagyis korszerű", illetve a "korszerű, vagyis forradalmi" fogalmakat (JAÖM III. 1958. 192. p.).

A XX. század végén azonban összeomlott a József Attilára is hivatkozó, önmagát a költő proletár utókoraként identifikáló, a forradalmak legitimitását hirdető, magát azokból eredeztető államszocialista rendszer. Hogy ténylegesen milyen rendszer volt amaz, milyen típusai és modelljei voltak, mennyiben valósította meg s mennyiben torzította el s kompromittálta a baloldal emancipációs és rendszerkritikai világképét, gazdasági, politikai vagy tudati értelemben vett forradalmi tradícióját, ehelyütt nem elemezhető volt, van róla vita napjainkban – e folyóirat hasábjain is.

Hetven év telt el József Attila – s a kor más baloldali gondolkodóinak – idézett drámai kérdésfeltevései óta. Világ- és regionális háborúk, éhínségek, rendszerváltozások, környezeti katasztrófák rázták meg az emberiséget s benne a magyarságot. De a kérdés, hogy "hol csúszott hiba a számításba", valamint annak az eltökélt keresése, hogy – még ha finomult is a kín – a tovább polarizálódó és "globalizálódó" társadalmi egyenlőtlenségeket miként lehetne csökkenteni, s a nyomort, a meg­alázottságot, a kizsákmányolást legalább enyhíteni – nos mindez ma is kínzóan időszerű.

Ha ezt felismerjük és be merjük vallani, ha eszerint is olvassuk őt, akkor fog József Attilára pártfogón tekinteni rá e század. S akkor a költő is így tekint majd vissza ránk.

 

Bibliográfia

A hivatkozott szövegkiadások és tanulmányok adatai, továbbá válogatott József Attila-szakirodalom az elmúlt évtizedből

Szövegkiadások

József Attila összes versei. Kritikai kiadás. Szerk.: Stoll Béla. I-II. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1984 [rövidítve: JAÖV 1984].

József Attila összes művei III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Bp., Akadémiai Kiadó, 1958 [rövidítve: JAÖM III. 1958].

József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek – Magyarázatok. Szerkesztette, illetve írta: Horváth Iván és Tverdota György. I-II. kötet. Budapest, Osiris Kiadó, 1995 [rövidítve: JATC I. 1995].

József Attila összes tanulmánya és cikke. Gépeskönyv. [Internetes szövegkiadás.] Főszerk.: Horváth Iván; szerk.: Devescovi Balázs és Golden Dániel. Bp., 1999-2001, ELTE BTK http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/tartalom.htm  [rövidítve: JAÖTC-Int 2001].

Bokor László-Tverdota György (szerk.): Kortársak József Attiláról (1922-1945). I-III. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1987 [rövidítve: Kortársak 1987].

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. [Eredeti szövegközlések is.] Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992 [rövidítve: Miért fáj ma is 1992].

Tverdota György (szerk.): József Attila: Medvetánc -Nagyon fáj. Bp., Raabe Klett Kiadó, 1999.

N. Horváth Béla (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila. [Írások József Attilától és József Attiláról.] Bp., Nap Kiadó, 2004 [rövidítve: In memoriam 2004].

 

Értelmező könyvek, tanulmányok, cikkek

Alföldy Jenő: "Fogj össze, formáló alak." Istenesség és bűntudat József Attila verseiben. =Kortárs, 2005. 1. sz. 8-37. p.

Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetértől. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Bókay Antal: Eszmélet. Tárgyi-poétikai fantázia egy költői életműről. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002.

Bókay Antal: József Attila poétikái. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Farkas János László: Logika, de. =Világosság, 1999. 12. sz. 65-87. p.

Farkas János László: A társadalmi felekezet. József Attila és Mannheim Károly. =Világosság, 2006. 6-7. sz. 61-78. p.

Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Pozsony, Kalligram, 2003.

Fejtő Ferenc: Szép szóval. [Tanulmányok, cikkek a Szép Szó c. folyóiratból; több egykori József Attila-kritikával is.] Szerk.: Széchenyi Ágnes. Bp., Századvég Kiadó, 1992.

Fejtő Ferenc: A népnek a fia volt. [Illyés Gyuláról, de József Attiláról is.] =Tekintet, 2002. 4-5. sz. 5-18. p.

Fejtő Ferenc: József Attila, a Szép és a Jó Szó mestere. [Megjelenés előtt.] Bp., Holnap, 2005.

Fenyő D. György: József Attila tanításának problémái. =Irodalomismeret, 1992. szeptember, 54-57. p.

Földes György: "A hetedik te magad légy!": József Attila és a proletariátus. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 164-179. p.

Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Bp., T-Twins Kiadó, 1993.

Garai László: Arról a bizonyos versről. [Világosítsd föl.] – Szabolcsi Miklós válaszával. =Élet és Irodalom, 1998. október 2. 8. p.

Gyertyán Ervin: József Attila és a rendszerváltás. =Tekintet, 1991. 4. sz. 21-26. p.

Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992. 297-324. p.

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992.

A József Attila-kutatás dilemmái. Tverdota György, Lengyel András, Szigeti Lajos Sándor, Valachi Anna, Szőke György, Beney Zsuzsa, N. Horváth Béla és mások tanulmányai, cikkei. =Forrás, 2003. december.

József Attila – 2003. Kerekasztal-beszélgetés. Résztvevők: Agárdi Péter, Fenyő D. György, Kállai R. Gábor, Kertész Ákos, Mező Ferenc, Szívós Mihály és Tverdota György. =Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 4-33. p.

Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár Szabó Zoltán, Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok József Attiláról. Bp., Anonymus, 2001.

Kemény István: Húsvét, április 11. =Magyar Narancs, 2005. március 10. 28-29. p.

Kenyeres Zoltán-Gintli Tibor (szerk.): Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. [Több tanulmány József Attiláról is.] Bp., Anonymus, 2002.

Krausz Tamás: Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról. [A folyóiratban egy évig folyt eszmecseréről.] =Eszmélet, 64. sz., 2004. tél, 135-155. p.

Krausz Tamás: Évfordulók. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 8. p.

Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Bp., Akadémiai Kiadó, 2000.

Kulcsár Szabó Zoltán: A "lírai én" olvashatóságának kérdése a József Attila-recepcióban. =Irodalomtörténet, 2004. 4. sz. 447-496. p.

Lengyel András: A modernitás antinómiái. Bp., Tekintet, 1996.

Lengyel András: József Attila exisztencia-fogalmáról. =Műhely [Győr], 2000. 1. sz. 50-58. p.

Lengyel András: József Attila önlét terminusáról. =Irodalomtörténet, 2001. 4. sz. 611-623. p.

Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és "A nemzeti szocializmus". =Forrás, 2002. 12. sz. 96-124. p.

Lengyel András: "…s én megkerültem érte a világot". Az abszolútum problémája József Attilánál. =Tiszatáj, 2003. 4. sz. 84-102. p.

Lengyel András: A "narodnyik" József Attila. In: Füzi László, Lengyel András (szerk.): Ilia. Írások 70. születésnapjára. Szeged, Bába Kiadó, 2004. 259-276. p.

Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005.

Lengyel András: A szocializmus mint "emberi öntudat". József Attila kísérlete a szocializmus filozófiai újrafogalmazására. In: Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005. 207-233. p.

Mészáros István: József Attila és a modern művészet. [Eredetileg olaszul: 1964.] Bp., Argumentum Kiadó – MTA Könyvtár Lukács Archívum, 2004.

Mórocz Zsolt: A legenda oda… Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról. =Hitel, 2004. 9. sz. 3-25. p.

Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegsége(i). Bp., Filum Kiadó, 2000.

Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Bp., Tankönyvkiadó, 1982.

N. Horváth Béla (szerk.): József Attila legszebb sorai. [Tanulmányok, esszék.] =Új Dunatáj, 1997. 4. sz.

N. Horváth Béla: A hetedik. József Attila-tanulmányok. Bp., 1999.

N. Horváth Béla: József Attila. Horpács, Mikszáth Kiadó, 2001.

Péter László: József Attila nyomában. Válogatott írások. Bp., Argumentum Kiadó, 2000.

Petri György: A lumpen család. Kisbali László interjúja József Attila Hazám c. verséről. =Beszélő, 1999. 4. sz. 106-113. p.

Simor András: Észrevételek József Attila verseinek közlési módjáról. =Ezredvég, 2004. 4. sz. 63-69. p.

Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez. Bp., Akadémiai Kiadó, 1968.

Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Bp., Akadémiai Kiadó, 1998.

Szigeti Lajos Sándor: A virrasztó költő. Esszék, tanulmányok, kritikák. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2002.

Szőke György: "Az árnyékvilág árkain." Írások József Attiláról és Kosztolányi Dezsőről. Bp., Gondolat Kiadó, 2003.

Szuromi Lajos: Eszmélet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1977.

Tasi József: József Attila és a Bartha Miklós Társaság. Bp., Ecriture-Galéria, 1995.

Tasi József: József Attila könyvtára. Bp., Ecriture, 1996.

Tasi József (szerk.): "A Dunánál". Tanulmányok József Attiláról. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995.

Tverdota György: József Attila, 1936. május. [A Dunánál és a Szabad-ötletek jegyzéke.] =Kortárs, 1994. 7. sz. 78-86. p.

Tverdota György: József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas (szerk.): Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok. Bp., Argumentum Kiadó, 1995. 179-195. p.

Tverdota György: Balról balra. József Attila és a nemzeti kommunizmus. In: Halmos Ferenc (szerk.): Száz rejtély a magyar irodalomból. Bp., Gesta Könyvkiadó Bt., 1996, 172-173. p.

Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Bp., Pannonica Kiadó, 1998.

Tverdota György: József Attila 1933. június. =Irodalomtörténet, 1998. 3. sz. 432-449. p.

Tverdota György: József Attila. Bp., Korona Kiadó, 1999.

Tverdota György: József Attila az Óda és az Eszmélet között. =Literatura, 2001. 1. sz. 97-104. és Irodalomtörténet, 2001. 2. sz. 280-293. p.

Tverdota György: József Attila anti-ars poeticája. =Literatura, 2002. 4. sz. 427-457. p.

Tverdota György: Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Tverdota György: József Attila "múlt századi" lírájának elevensége a XXI. század elején. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz 136-147. p.

Tverdota György-Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Bp., Balassi Kiadó, 2002.

Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Bp., Papirusz Book, 1998.

Valachi Anna: József Attila. Bp., Elektra Kiadóház, 1999.

Valachi Anna: Lányok, asszonyok József Attila körül. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 148-163. p.

Veres András: Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. =Kritika, 1998. 12. sz. 38-40. p.

Veres András: A referencia védelmében. In: Veres András (szerk.): Az irodalomtörténet esélye. Irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Gondolat Kiadó, 2004. 152-160. p.

Veres András: Mindenhová és sehová. Eörsi Sarolta interjúja a József Attila-emlékévről. =Magyar Narancs, 2005. január 27. 8-9. p.

Vitányi Iván: A 21. század szocializmusa. In: Ördögh Szilveszter (szerk.): Magyar jelentés-árnyalatok. Bp., Kossuth Könyvkiadó – XXI. Század Társaság, 2004. 202-215. p.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia a 20. században, vagyis: most és itt. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 307-316. p.

 

A tanulmány szerzőjének a tárgykörbe vágó újabb publikációi

Kortársunk, Mónus Illés. Metszet az 1930-as évek magyar szellemi életéből. Bp., Gondolat Kiadó, 1992.  

József Attila és a rendszerváltás. =Pedagógusok Lapja, 1994. 7. sz., április 13. 8-9. p.

Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

"Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…" Jegyzetek Szabolcsi Miklós József Attila-könyvéhez. =Mozgó Világ, 1998. 11. sz. 87-97. p.

Tasi József két könyve József Attiláról. =Irodalomtörténet, 1997. 1-2. sz. 298-305. p.

Alkalmi írás a szocializmus állásáról. =Eszmélet, 55. sz. (2002. ősz) 4-24. p.

A kultúra mint a szociáldemokrácia posztulátuma. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 245-263. p.

[Az] avantgardista pátriárka. [Fejtő Ferenc 95. születésnapjára.] =Népszava, 2004. augusztus 28. Szép Szó-melléklet. 3. p.

Húsvéti üzenet József Attilától. A költő születésének 100. évfordulójára. =Hét Hárs IV. évf. 1. sz. 2005. húsvét [március 26.], 3-4. p.

 

A tanulmány hivatkozásait és a bibliográfiát 2005. április 1-jén zártam le. Köszönöm Lengyel András és Sziklai László kritikai észrevételeit, ajánlásait, melyeket írásom véglegesítése során figyelembe vehettem.

Budapest, 2005. április 12.

A cikk a kínai kommunizmust a forradalmi, modernizáló nacionalizmus sajátos megjelenési formájaként értelmezi. Mintája az iparosodott, kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugat, melyet egyszerre támad és utánoz. Mao államszocializmusa nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de már a kezdetektől fogva tudatosan és módszeresen depolitizálta a közéletet, megosztva a társadalmat s különösen a munkásrétegeket. A mai Kínát egyrészt társadalmi dinamizmus; másrészt szélsőséges egyenlőtlenség és politikai tehetetlenség jellemzi.

2004 októberében történt meg először, hogy Kína is részt vett a G7 országok (Japán, Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Kanada, Olaszország, Egyesült Királyság) pénzügyminisztereinek Washingtonban megrendezett konferenciáján. Az ország visszatérésének jele volt ez arra a nemzetközi porondra, ahol a XVI. és a XVIII. század között más ázsiai országokkal együtt Kína uralta a kereskedelmet. Hu Csin-tao elnök, akinek a kezében Csiang Cö-min távoztával összefutnak a hatalmi szálak, megsokszorozta a diplomáciai tárgyalások számát. Ez az újra megerősödött, nacionalizmussal vegyes öntudat is jelentős részben hozzájárult az ország dinamikus fejlődéséhez.

Folyamatosan halljuk, újra és újra: Kína, ez a feltörekvő és egyre erősebb hatalom 2025 tájékára képes lesz egyedül is versenyre kelni az Egyesült Államokkal. Legfeljebb 50 évvel később pedig – egyes szakértők szerint – gazdasági erejét tekintve az ország akár Európa egészét is felülmúlhatja. Az ország gazdasági sikereit világszerte elismerik, azokat tagadni teljesen reménytelen vállalkozás lenne.

El kell ismernünk, hogy a kínai állam, és még inkább a Kínai Kommunista Párt (KKP), melynek neve napról napra mind pontatlanabbnak tűnik, sokkal stabilabbnak bizonyult, mint azt a törékenységre utaló számos jel alapján gondolni lehetett volna. Ahhoz azonban nem kellett kivételes képesség, hogy előre jelezhessük: 1976 után, a Mao Ce-tung utáni korszakban – hasonlóan a Sztálin halálával induló időszakhoz – a "demaoizáció" kora fog eljönni: a rendszer és különösen a kulturális forradalom megfagyásából ezt ki lehetett következtetni. De a tényleges "demaoizáció" egy olyan árok maradt, amelyet az ország szemlátomást nem volt képes átugrani, legalábbis nem a Kínai Kommunista Párt vezetése mellett.

A fordulat kezdetén, 1978-ban, a Teng Hsziao-ping körül csoportosuló reformistáknak¹ sokat kellett manőverezniük a zátonyok és a több helyről érkező támadások között. A mozgalom bizonytalan, néha kaotikus benyomást keltett, és növekvő feszültségekre lehetett számítani, akár a pártban, akár a lakossággal való kapcsolatban. Az országban mindezzel együtt csak egyetlen jelentős, drámai válságidőszak volt, a Tienanmen téri tavasz 1989-ben. Ez legitimitási válság volt: arról tanúskodott, hogy a diákság és a városi lakosság egy része élesen elutasítja a kikezdhetetlen önkényuralmat és a korrupciót.² Egyszerre volt ez a gazdasági reformok nehéz időszaka és az uralkodó rezsim diktatórikus logikájának megerősítése. A hatalom ezt a logikát először könyörtelen erőszakkal, később azonban rugalmasabban és ügyesebben érvényesítette.

Hogy a változtatásokat sikerrel tudja levezényelni, a hatalom úgy döntött, hogy nem változtat az autoriter rezsimen, legelőször is azért, mert a fegyveres erőkre támaszkodva – amelynek monopóliumával továbbra is rendelkezett – éppen fogcsikorgatva küzdött a túléléséért. De a fennmaradásához az is hozzájárult, hogy a távoli múltban gyökerező autoriter politikája támaszra talált a városi népesség egyes rétegeiben. A Tienanmen-válság alatt a hatalom malmára hajtotta a vizet, hogy a paraszti többség semleges maradt, később pedig ellátta a megtorlásokhoz elengedhetetlen milicistákkal. Majd a hatalom fokozatosan megnyerte – visszanyerte – magának a reformokból hasznot húzó városi társadalmi rétegek támogatását. Idővel még az értelmiségi rétegek egy részének kegyeit is visszaszerezte, és ami a legfontosabb: elkezdődött a középosztály és egy vállalkozókból álló új burzsoázia gyarapodása. Olyan rétegek voltak ezek, melyeket bár a maoizmus időszakában eltüntettek, most jelentőségüket felértékelve, a maguk teljességében a pártba integráltak. A rezsimet nem feltétlenül szerették, ám az valódi társadalmi bázisra tett szert velük.

Senki sem számított egy ilyen fejlődési pályára, arra, hogy a KKP képes lesz ilyen új lendületet venni. Mégpedig azért nem számított rá senki, mert félreértelmezték a párt "identitását". A közvélemény ugyanis sokáig alábecsülte a nacionalista dimenziót, sőt a nacionalizmus meghatározó szerepét a pekingi rezsim motivációi között és a kínai kommunizmus történetében. Így volt ez már egészen az 1930-as évektől kezdve. Mindazonáltal az ideológiai álcázásul szolgáló kommunizmussal szemben ez a nacionalista dimenzió ad valódi magyarázatot a KKP által megtett útra. Még várat magára Kínával kapcsolatban annak a munkának az elvégzése, amelyhez hasonlót Moshe Lewin végzett el a sztálinista Szovjetunióval kapcsolatban³ : eltávolodni tőle, vagy akár figyelembe sem venni azt, aminek az új rezsim láttatni akarta magát – szocialista rezsimnek -, nem elfogadni vagy támadni, hanem épp ellenkezőleg: megérteni a maga eredetiségében.

Kína esetében – s ez más országokra, így Vietnamra is igaz – a kommunizmus a forradalmi nacionalizmus megjelenési formája, amely szembeállítható a nacionalizmus más formáival (esetünkben a Kuomintanggal⁴ ). Nacionalista, mivel középpontjában (hogy egy, az 1920-as években gyakran használt jelszót használjunk) a "nemzet megmentése" áll az imperialista rablókkal szemben, az, hogy védje vagy éppen helyreállítsa a nemzet egységét. A leghatékonyabb – egyébként az egyetlen – módja annak, hogy a hatalom ennek a drámai kihívásnak meg tudjon felelni, a nemzet mélyre ható mozgósítása, és ami még fontosabb, a legaktívabb erők támogatásának megszerzése (melyek a városokban, jelentős részben az értelmiségi körökben csoportosultak).

Lehet vitatni, hogy a kínai kommunizmus már a kezdetektől fogva nacionalista lett volna, az azonban tény, hogy különösen 1937-től, a japán betolakodók elleni harctól kezdve a nemzeti függetlenségi küzdelmet zászlajára tűzve bontakozott ki és építette fel magát.

A kínai kommunizmus mindemellett forradalmi, mivel céljának megvalósítása érdekében át kell formálni a nemzetet. Ehhez a mintát az iparosodott Nyugattól veszi, melyet így egyszerre akar támadni és utánozni. Mindennek megvalósításához nélkülözhetetlen a népi rétegek mozgósítása – ez a régivel való forradalmi szakítást, új gondolkodást és gyakorlatot feltételez, az elitek megkövült értékrendjének és viselkedésmódjainak felülvizsgálatát. A társadalmi és gazdasági átalakítást a nagy terv legfontosabb forrásának, az államnak kell végrehajtania. Teszi pedig mindezt egy jól szervezett és centralizált párt által, mely a mozgósítás ideológiájával felvértezve, eltökélt abban a céljában, hogy legyőzi a belső és külső ellenséget. Ez az átfogó program tehát a leninizmus hatása alatt megy végbe, a szovjet tapasztalatokból merít, különös tekintettel a sztálini évekre.⁵

 

A pártvezetők szerepe

 

A nacionalizmus eme kiemelt szerepe – együtt annak antiimperialista vonatkozásaival -, illetve a nyugati modellhez hasonló modernizációra irányuló törekvés a kommunista ideológiától kellően elvonatkoztatott pragmatizmust követelt meg. Kezdetben ez olyan merev álláspontokat eredményezett, mint Külső-Mongólia visszatérésének követelése a későbbi népi Kína kebelébe (ami már 1949 előtt visszautasításra talált Sztálin részéről), és ami ennél is fontosabb, az állandó igény Tajvan szigetének visszacsatolására.⁶

Mindemellett ahhoz, hogy megértsük a kínai "létező szocializmust", figyelembe kell vegyük az új, forradalmi elit fellépését a KKP-ban, amire már jóval 1949 előtt sor került. Ez az elit elkülönült a közemberek széles rétegeitől, és hamar szert tett bizonyos társadalmi előjogokra, még ha eleinte csak szerényebbekre is. A folyamat – szögezzük le – a parasztsággal kezdődött. Nem szabad megfeledkezni az új hierarchiákról, a vezetők szerepéről és a legfőbb vezérnek, Mao Ce-tungnak jutó státuszról sem. Maónál ugyanazt a despotikus logikát ismerhetjük fel, mint amely Sztálint is jellemezte. Cselekedeteik (hogy ne mondjuk: szeszélyeik, néha őrültségeik) motivációi közt ugyan nem vették mindig figyelembe a nemzeti szempontokat, ugyanakkor mindig visszatértek hozzájuk. A zsarnok sok abszurditást megengedhetett magának, sok fájdalmat okozhatott önkényesen, de azt nem tehette meg, hogy folyamatosan megszegje a néppel a nemzet védelméről és modernizálásáról kötött "szerződést", mely utóbbi itt mint a védelem leghatásosabbnak ítélt eszköze jelenik meg.

A többi szempont – köztük a nyugati szocializmusból frissen vett emancipatorikus témák jelentős része (demokrácia, néphatalom stb.) – az idők során másodlagossá vagy kifejezetten terhessé vált; innen ered a nyugati pluralizmus iránt fogékonyabb és a népi emancipáció forradalmi jellegéhez ragaszkodó kisebbségekkel szemben a legkorábbi időszaktól megvalósuló, ismételt és durva irtó hadjárat. Maga Mao is elég gyorsan eltávolodott az 1920-as években vallott – a parasztság egyfajta önfelemelésének követeléseként megfogalmazható – nézeteitől.

A "létező szocializmus" története (a történetírás e találmányáé, mely még akkor is keresi pontos nevét, amikor a szocializmus maga ténylegesen már halott) a Szovjetunióban kezdődik, a bolsevikok hatalomátvételével. Szembesülve a hatalom realitásaival, a bolsevikok gyakorlati fellépése már mérsékeltebb volt, mint az elveikből következett volna. Erről tanúskodik többek között az a gyors ideológiai váltás, amely Lenin híres szövegének, az 1917-es Állam és forradalomnak államellenes lelkesültsége és az 1918 elejétől ennek helyét átvevő, szándékosan autoriter és a tömegekkel szemben bizalmatlan, nyíltan felvállalt etatizmus között zajlott le. És akkor még nem beszéltünk a képzelt és a valós ellenségekkel szembeni erőszakos fellépésről (pedig az utóbbiakból is volt elég). Ez az irányváltás nyit utat a kommunizmus "nacionalizálásához", amit majd Sztálin fog megtestesíteni már hatalomra kerülése előtt, szemben a bolsevizmus internacionalista hagyományával.⁷ A többi "kommunista" kísérletben, amelyek nem külső nyomásra jöttek létre, mint Kelet-Európában, hanem az országon belüli küzdelem eredményeképpen – mint Jugoszláviában, Kínában, Vietnamban vagy Kubában – a nacionalista szempontok már jóval a kommunisták hatalomra kerülése előtt, a hatalomra kerülésnek mintegy feltételeként merülnek fel.

A kínai "létező szocializmus" a nacionalizmus egy sajátos változatának története, a kapitalista, illetve antikapitalista-"szocialista" Nyugatról származott "modernizáció" új formája. A tömegek ellenőrzésének módszereit éppúgy belőle meríti, mint a nacionalizmus mozgósító erejét. Lényegét tekintve mindkét vonulat a XIX. századra vezethető vissza. E nacionalizmus etatista-autoriter és antidemokratikus is egyben, ami éppúgy következik a korszak háborús viszonyaiból, mint az azt megelőző korok örökségéből, mely csekély teret hagyott pluralista és demokratikus megnyilvánulásoknak.

A népi rétegek emancipációra törekvése nem nyilvánulhat meg másképp, mint a pártállam logikájával és a nemzet hatalmi szükségleteivel összhangban, a forradalmi és nemzeti mozgósításhoz való csatlakozással. A hatalom valódi, ugyanakkor korlátozott, szigorú gyámság alatt végbemenő társadalmi emancipációs folyamatot engedélyez – vagy kényszerít – a társadalomra.

Kína esetében a nacionalizmus parancsa annyira erős volt, a XIX. és XX. század tragédiái oly fájdalmasak voltak, hogy a kommunista elitnek képesnek kellett lennie a rezsim dogmáitól és kinyilatkoztatásaitól megfelelő mértékben elszakadó alkalmazkodásra. Erre bizonyságul vegyük a piacosítás nagyon fontos kérdését, amelyben Sztálin ugyanúgy elutasító álláspontot foglalt el, mint Mao. A gyakorlatban azonban a piacosításról szóló nyílt vagy fű alatti vita végigkísérte a "létező szocializmus" történetét. A két országban, a Kínai Népköztársaságban és a Szovjetunióban a piac – ha eltérő mértékben és a hivatalos tagadások ellenére is – informális, illegális vagy megtűrt formában létezett.

E problematika mindig is jelen volt, és visszatért a "nyilvános", alapvetően a pártban zajló vitákba, mihelyt a körülmények erre lehetőséget nyújtottak. A "piaci szocializmus" tehát nem a Teng Hsziao-ping-korszak "találmánya". Voltak előzményei a Szovjetunióban, Buharintól egészen az 1960-as évek vitáiig, akárcsak Kínában, bár ott kevésbé nyitott módon.

A gyakorlatban tehát ami a KKP modernizáló nacionalizmusának és mobilizáló képességének ereje és sikere volt, az egyben a "létező szocializmus" kisebb-nagyobb sebességgel bekövetkező változásainak is megadta a kezdő lökést, és végül a vele való de facto szakításhoz is elvezetett. A kornak az országgal és az uralkodó elit érdekeivel szemben támasztott kihívásai és fenyegetései ugyanazzal a következménnyel jártak, mint a múltban: változniuk kellett ahhoz, hogy uralkodhassanak a nemzet felett, hogy folytassák az ország hatalmi pozíciójának megerősítését, vagy éppen visszavezessék hatalma gyarapításának útjára. Ez napjainkban a kínai hatalom egyre nyíltabban kimondott célkitűzése.

 

A világkapitalizmus oldalán

 

Teng Hsziao-ping "reformista" céljai – új életerővel tölteni fel a "létező szocializmust" – egy új, korábban sehol meg nem valósított modell kialakulásához vezettek. E modell alapjában véve a győzedelmes globális kapitalizmus oldalán keresi önazonosságát, amit ugyanakkor a környezet szabta határokon belül a nemzeti függetlenség fenntartására irányuló határozott törekvéssel, illetve az állam és az állampárt jelentős szerepének fenntartásával egészít ki. Az elitek átalakulása nem volt mindig könnyű; s ez sok tekintetben megmagyarázza a Teng Hsziao-ping-éra véletlenszerűségeit. De a túlélési reflexek és a káderek jelentős részének az ideológiai dogmáktól eltávolodó, rugalmas hozzáállása a változásokat a vártnál gördülékenyebbé tette.

A második "meglepetés" a társadalmi szférából érkezett. A Mao Ce-tung helyébe lépő vezetők olyan országot örököltek, melyben a kulturális forradalom erőszakossága, elnyomása és gyakran felfoghatatlan céljai által sokkolt társadalom elvesztette tartását; melynek munkásrétegei magukba zárkóztak az ipartelepeken⁸ , a hírhedt munkabrigádokban, amelyek egyfajta kicsinyített társadalomként szolgáltak részükre, és amelyekben szétaprózódtak. Miközben az ország éppen a világ – elsősorban az Egyesült Államok – felé történő nyitással kísérletezett, és megkezdődött a gazdasági nyitás is, a Mao-időszak végétől kezdve egyre több káder érzékelte Kína fokozódó gyengülését potenciális ázsiai vagy nyugati ellenfeleivel szemben. Eljött a változás ideje. Paradox módon a maoista modernizáció vegyes eredményei ezt a feladatot egyszerre tették kényesebbé és a vártnál kevésbé nehézzé, legalábbis ami a vezetőket illeti: az ország megmerevedett, képtelenné vált a változásra, miközben már túl sokat változott (különösen a városokban) ahhoz, hogy megmaradjon korábbi helyzetében.

Túl gyakran hagyják figyelmen kívül a maoizmus első 25-30 évében lezajlott átalakulást, és helyezik a mai sikerek magyarázatának középpontjába az elmúlt 25 évet. A maoizmus évei során a lakosság sokszor követhetetlen és kegyetlen intézkedéseket volt kénytelen elszenvedni – kezdve a "nagy ugrás" (1957-1961) által megkövetelt gazdasági és emberi áldozattal, nem feledve a számos megtorló akciót -, de az időszak társadalmi és gazdasági értelemben mégiscsak megvetette egy modernebb Kína szilárd alapjait, elsősorban a városok esetében. Ebben az összefüggésben Mao Ce-tung (akárcsak közvetlen környezete) ví­ziói túlzottan retrográdnak tűntek, hatalomgyakorlása a modern világgal összeegyeztethetetlen módon önkényuralmi jellegű volt. Egyrészről az ország önmaga utolérésére, másrészről a kádereknek a rendszer stabilabb működésére irányuló törekvése szemben állt az önkényes despotizmussal – a Mao utáni Kína esetében éppúgy, mint a Sztálin utáni Szovjetunió esetében⁹ , sőt kisebb mértékben már a két diktátor életében. A maoizmust felszámoló erők tehát a pártból jöttek, és ahogy a szovjet példa is mutatja, valószínűleg nem is jöhettek máshonnan.

Ami ugyanakkor csupán alig volt látható, az a késői maoizmus túlkapásait gyakran megszenvedő ország társadalmi életképessége. A helyzet a társadalmi ranglétra legaljától a legtetejéig megmerevedettnek tűnt. A valóságban azonban mindegyik szféra a maga útját járta, védte magát és a jobb napokra várt, vagy a maga módján készült egy másfajta jövőre. Ugyanakkor az irdatlan vidéki tömegek, melyeket látszólag annyira gúzsba kötöttek az egymásnak ellentmondó iránymutatások, folytatták útjukat a rezsim mellett, a rezsimtől néha elhúzódva, feltűnő távolságtartással, ami minden adódó alkalommal megfigyelhető volt.

Ez a társadalom – melyet, ne feledjük, a KKP alaposan megdolgozott és szigorúan ellenőrzött – ugyanúgy képes volt magába rejtve védeni ősi értékeit, szemben a rezsim inkább a modernizáció irányába mutató akaratával, mint amennyire hajlamos volt meghonosítani új megközelítéseket a hatalom retrográd elvárásaival szemben. A parasztság így megőrizte családi, nemzetségi értékeit és hagyományait, jórészt tiltott vallásosságát, miközben különösebb feltűnés nélkül folytatta az 1949 előtt elkezdett átalakulást. Mindez pedig előkészítette a vidék gyors átformálódását a Mao-korszak után, ami egyszerre volt visszatérés és eltávolodás a régi Kínától.¹⁰ Ez még inkább igaz a városokra, ahol az emberek látszólagos gondolkodás- és életmódbeli egyformasága mögött jelentős társadalmi különbségek alakultak ki. Új ambíciók fűtötték a társadalmat, ideértve a fiatalokat is: elfogadottá vált az individualizmus, terjedőben voltak a vállalkozói képességek, kialakult egy új családszerkezet és nemi megoszlás, és sok más változás is történt. Mindez a rendszer által és a rendszer ellenében vagy éppen rajta kívül jött létre.

Figyelembe véve döntő szerepüket, ennél is lényegesebb volt a pártkáderek alkalmazkodóképessége. A káderek autonómiája minimális volt, s egy szigorúan hierarchizált, parancsuralmi környezetben működtek, ugyanakkor önmagukban is egy összetett és változó, kis társadalmat alkottak: egy uralkodó osztály ismerkedett a mesterségével.

Csak meglepődni lehet azon az ellentéten, amely a társadalom különböző erőiben meglévő dinamizmus és az elit körein kívül a mai napig tapasztalható politikai tehetetlenség között feszül. Nyilvánvaló, hogy a politikai térbe való beilleszkedés csak egy lassú és minden kétséget kizáróan fájdalmas tanulási folyamat nyomán valósulhat meg. A maoizmus ugyanis nemcsak diktatórikus és antidemokratikus volt, de tudatosan, módszeresen s már a kezdetektől fogva megosztotta a társadalmi csoportokat és különösen annak munkásrétegeit. A hivatalos kinyilatkoztatásokkal szemben a rendszer, Sztálinéhoz és utódaiéhoz hasonlóan, mélyen depolitizálta a közéletet. Ennek révén állandósította, sőt tovább mélyítette az antidemokratikus tendenciákat, a nép félreállítását, ami hatalomra jutása előtt jellemezte az országot.

Ez egyben az egyik fontos ok arra, hogy ne a hivatalos nyilatkozatokból próbáljuk megérteni "a létező szocializmus" valódi jellemzőit. Nem belőlük kiindulva kell tehát a társadalmi csoportok jórészt saját maguk által meghatározott viselkedésében meglévő ellentmondásokat vizsgálni: egyesek erejét és gyorsaságát az alkalmazkodásban és a többség gyengeségét.

Ennek megfelelően már évek óta parasztok tízmilliói áramlanak a városokba, először még a rezsim tiltása, majd "tűrése" mellett, míg végül összhangban a hatalom új céljaival, amely a vidéki életforma egyfajta meghaladására hívott fel. Városi lakosok milliói keresik saját útjukat, van, aki üzletemberként vagy kisvállalkozás beindításával, van, aki a szabadság kis köreinek kitágításával, van, aki a (film- és képzőművészetben is megjelenő) alkotással, van, aki a filozófiában, de már távol a hivatalos marxista-leninista-maoista dogmáktól, még akkor is, ha néha tekintettel kell rájuk lenni, és a legpontosabban ki kell centizni, mi az, ami még "elmehet". Mindeközben milliók veszhetnek el a munkanélküliségben, új szegénységbe süllyedve, vagy keresnek megoldást az ügyeskedés különböző lehetőségeiben.

Ebben az új, egyszerre kapitalista és aktív, ugyanakkor oly gyorsan és oly mélyen egyenlőtlenné vált Kínában megtaláljuk az első dollármilliárdosokat, a másik végleten pedig a városi új szegények millióit. Néhány félreeső régióban sokan élnek rejtett, sokszor szélsőséges mértékű nélkülözésben, mintha csak az ország nem a gazdasági fellendülés időszakát élné. Egyrészről társadalmi dinamizmus; másrészről társadalmi megosztottság és politikai tehetetlenség jellemzi az országot.

Mindez magyarázatot nyújt arra, hogy – az 1989-eshez hasonló, olykor jelentős lázadások, valamint a városokban és vidéken egyaránt előforduló, általában békés, néha azonban erőszakos rendszerellenes agitáció dacára¹¹ – a rezsim ellent tudott állni, s képes volt folytatni a számára szükségesnek látszó átalakítási folyamatokat. Még jelentősebb teljesítménye, hogy a mai napig kezelni tudta az elindított reformok előre nem látott következményeit, mely reformok olyan eredményeket hoztak, amelyek jelentősen túlléptek a kinyilvánított és kezdetben kétségtelenül óhajtott célokon.

Ebben a helyzetben az állam és a kommunista párt a vártnál sokkal stabilabbnak mutatkozott. Persze, a hatalomnak kezelnie kellett a társadalomból érkező nyomást és a társadalmi várakozásokat, illetve még ennél is jobban kellett figyelnie a helyi és regionális apparátusban ülő káderek mozgásaira és érdekeire, akárcsak az új társadalmi szereplőkre. A gyakorlatban a hatalom lemondott a megvalósíthatatlan totális, ideológiai, társadalmi és gazdasági ellenőrzésről – a "totalitárius" logikáról -, hogy hatékonyabban őrizhesse meg meghatározó szerepét a fejlődés főbb irányai és az ezek eléréséhez használt eszközök megválasztásában, fenntartva természetesen az elnyomó szervezetek feletti abszolút monopóliumát és azok gyakran önkényes használatának gyakorlatát.

A jelen sikerei semmit sem garantálnak a jövőre nézve. Tíz, tizenöt év óta a problémák változatlanok: "a kínai csodából" kimaradt paraszti többség elégedetlensége (eltekintve a szerencsésebb időszakoktól, ami esetükben a reform első éveire tehető); a városok szociális helyzetének súlyossága (a városba felköltözött parasztság, a munka nélküli városi munkásság, a dolgozóknak a nemzetközi vagy az új nemzeti kapitalizmus általi, sokszor határt nem ismerő kizsákmányolása); az ökológiai problémák megoldatlansága (még akkor is, ha a párt és a kormány ma már mintha jobban tisztában lenne velük); az energia- és élelmezési források kérdése; az újgazdagok és az új pártelit egyre fokozódó önteltsége; a még mindig igen elterjedt korrupció stb.

Kína kétségtelenül magabiztosabb ma, mint közelmúltjának bármely más pillanatában. De továbbra sem biztos abban, hogy révbe ér, hogy azzá a stabil és egységes nagyhatalommá válik, melyben annyian reménykednek – és amitől annyian félnek a világban. Olyan cél ez, amelyre a nemzet és különösen társadalmi elitjei úgy tekintenek, mint a nem is oly távoli múlt katasztrófáiért vett elégtételre. Erre a Kínára vár, hogy megmutassa, képes lesz-e arra, hogy a kapitalista nemzetek rangsorában az elsők közé kapaszkodjon fel – azok közé, akik uralják a világot, és akaratukat rákényszerítik a többiekre -, illetve arra, hogy a "másik" szuperhatalommá váljon.

Jegyzetek

¹ Teng Hsziao-ping (1904-1997) sokáig hívő maoista volt, majd a "nagy ugrás" időszakától kezdve kritikusabbá vált, így a kulturális forradalom során Mao Ce-tung félreállította.

2 L. Wang Hui: Aux origines du néolibéralisme en Chine (A kínai neoliberalizmus gyökereiről). Le Monde diplomatique, 2002. április.

3 L. Moshe Lewin: Le siècle soviétique (A szovjet évszázad). Fayard / Le Monde diplomatique, Párizs, 2003.

4 A pártot 1912-ben alapította Szun Jat-szen. Az ő halála után 1925-ben Csang Kaj-sek lesz a vezetője, és fő célkitűzésévé az ország egyesítését teszi, először a japán betolakodókkal, majd a kommunistákkal szemben.

5 A KKP a "nemzeti érdekek" ügyében már 1949-es hatalomra kerülése előtt szemben állt Sztálinnal. Az első időszakban ezt az ellentétet diszkréten kezelték, még mielőtt a Szovjetunióval való hivatalos szakítás az 1960-as évek kezdetén bekövetkezett volna.

6 Tajvant 1683-ban csatolták a kínai birodalomhoz, Japán 1895-ben annektálta, majd 1945-ben adta vissza Kínának. A kommunisták 1949-es győzelme után Csang Kaj-sek nacionalistáinak menedékéül szolgált.

7 Moshe Lewin, i. m. 25. és az azt követő oldalak.

⁸ Lásd Wang Bing csodálatos dokumentumfilmjét: A l'ouest des rails (A sínektől nyugatra), Kína, 2003.

9 Moshe Lewin: La Formation du système soviétique (A szovjet rendszer kialakulása). Gallimard, Párizs, 1987, különösen a XI. és XII. fejezetek, 370. o. és utána, illetve 409. o. és utána.

10 Az 1949 előtti változásokról l. Isabelle Thireau és Mak Gang: Enquête sociologique sur la Chine, 1911-1949 (Kína szociológiai vizsgálata). Párizs, PUF, 1996. Az aktuális időszakról l. uők: Les nouveaux mouvements paysans (Az új paraszti mozgalmak). In. Marie-Claire Bergère (szerk.): Aux origines de la Chine contemporaine: en hommage à Lucien Bianco. L'Harmattan, Párizs, 2002, 229-280. o.

¹¹ L. Marie Holzman: Quand la Chine explosera… (Amikor majd Kína szétrobban…) Politique internationale, 97. szám, Párizs, 2002.

A tanulmány a csecsen-orosz háború történeti vázlatát nyújtja. E háború – szemben a közvélekedéssel és a mainstream szakirodalommal – gazdasági, politikai-területi és szociális célokért folyik, s eredetét tekintve a rendszerváltás terméke. A nyersanyagok – főként a kőolaj – és a kereskedelmi utak ellenőrzése az oligarchák különböző csoportjait a mai napig izgalomban tartja Csecsenföldön, miközben az emberek azt képzelhetik, valaminő etnikai háború szenvedő részesei vagy tanúi.

Bevezetés

 

A Szovjetunió széthullása kétségtelenül a második világháború utáni történelem legfontosabb eseménye volt. Gyakran hangzik el, hogy a Szovjetunió széthullása vértelenül, békésen ment végbe, szemben a jugoszláv eseményekkel. Valójában nagyon sok áldozata volt (van): a több százezer menekült; azok az emberek, akiket etnikai hovatartozásuk miatt űztek el otthonukból; az állampolgárságuktól, emberi jogaiktól megfosztott százezrek (éppen az EU-n belül); a kibontakozó terrorizmus ártatlan áldozatai; a szociális áldozatok milliói. És a háborúk áldozatai: a posztszovjet térség formálódását nem egy fegyveres konfliktus kísérte: Grúziában (abház-grúz, oszét-grúz, 7000 halott, 200 000 menekült); Azerbajdzsánban (örmény-azerbajdzsán); Moldovában (román-szláv, 800 halott, 120 000 menekült); Tádzsikisztánban (100 000 halálos áldozattal és 600 000 menekülttel járt a polgárháború); és végül az Orosz Föderáció területén (ingus-oszét összecsapás, 600 áldozat, több mint háromezer felgyújtott ház; vagy a moszkvai 1993. őszi események, több száz halott).¹ Ez volt hát a Szovjetunió vértelen, békés felbomlása. Azonban a posztszovjet térségben az egyik legsötétebb ügy a két csecsen háború (1994-1996, 1999-2000) volt.

Úgy véljük, a csecsen konfliktus értelmezése elválaszthatatlan a Szovjetunió széthullásától. A csecsen konfliktusnak geopolitikai eredői is vannak, amelyek végül is hozzájárultak a posztszovjet "új rend" konszolidáláshoz. A csecsen konfliktus története szorosan összefügg az új Oroszország formálódásának történetével, a potenciális veszélyforrásként megjelenő etnikai ellentétekkel, az új elit kialakulásával, a szovjet államvagyon magánkézbe kerülésével (ezek már, mondhatni, kriminalisztikai eredők). Egyszóval: a csecsen konfliktus gyökerei legalább annyira Moszkvában keresendők, mint Groznijban, történeti értelemben a rendszerváltás következménye, öröksége. A csecsen háború egy kegyetlen és paradox politikai játszmának tekinthető. Kegyetlen, mert százezrek szenvedtek miatta, paradox, mert talán éppen ez segített a még nagyobb vérontás elkerülésében.

 

A történelmi múlt – adatokban

 

A csecsenek (a hozzájuk nyelvileg-kulturálisan legközelebb álló ingusokkal együtt) a Kaukázus ősi népei közé tartoznak. Ennek ellenére a XVI-XVII. század előtt alig van róluk írott adat. Önelnevezésük nahcso (t. sz. nahcsij). Az ingusoknak és csecseneknek közös önelnevezésük is van (vajnah). A csecsenek szunnita-muzulmánok, ám nem túl régóta. Első csoportjaik ugyan már a XVI. században felvehették az iszlámot, ám az iszlamizálódás hosszú folyamat volt, amely a XVIII. század egészére kiterjedt. A preiszlám, pogány hitvilág elemei szépen kimutathatóak a csecsen folklórban.² Éppen ezért óvatlanság lenne túlértékelni főként az iszlám fundamentalizmus befolyását a hagyományos csecsen kultúrában. A csecsenek néprajzilag, főként ami az életmódot illeti, megosztottak (ún. "hegyvidéki" és "síksági" csecsenek). A "síksági", azaz a Tyerek völgyében élő csecsenek nagyobb településeken laknak, s hagyományos kapcsolataikban kevésbé elzárkózóak, mint hegyvidéki társaik.³ Csecsenföld csak 1859 óta Oroszország része, azaz ekkor tagolták be az orosz közigazgatásba. 1917 után létrehozták a Csecsen Köztársaságot, ehhez csatolják 1934-ben az Ingus Köztársaság egy részét (a másik Észak-Oszétiához kerül), s így jött létre a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság.

1944. február 23-29. között (tehát nem egészen egy hét alatt!) a Csecsen-Ingus Köztársaság 478 479 lakóját deportálták (91 250 ingust és 387 229 csecsent). A deportálást irányító Lavrentyij Berija jelentése szerint az akció ellenállás nélkül zajlott (közben 2016 embert tartóztattak le szovjetellenes tevékenység miatt). A deportáció célpontjai Kazahsztán és Kirgizisztán voltak. Kazahsztánba 302 526 csecsent és ingust telepítettek, Kirgizisztánba 62 583 csecsent és ingust. Berija jelentése alapján a deportálás során 1272 ember halt meg, 56 csecsemő született, 285 embert kellett kórházba küldeni. A repressziók a Vörös Hadseregben szolgáló csecseneket is érintették, a tiszteket utasították, hogy a csecseneket küldjék az alma-atai deportálóközpontba. Sok tiszt ellenszegült a parancsnak, átírták a katonák nevét vagy nemzetiségét, s így néhányan megmenekültek (pl. M. Viszaitov, a Szovjetunió hőse, felderítő). Lavrentyij Berija a deportálás lebonyolításáért megkapta a Szuvorov-érdemrend I. fokozatát. A deportálás (kollektív büntetés) oka: 1942 őszén, a front közeledtével a német felderítés felvette a kapcsolatot a csecsenekkel. A csecsenek 1942 októberében fegyveres felkelést indítottak a Satojevszki, Cseberloevszki, Itum-Kalinszki, Nedenszki, Galancsozsszkiji kerületekben. Még előzőleg a csecsenek és ingusok közül viszonylag sokan dezertáltak a behívás elől: míg 1941 augusztusában a behívott 8000 ember közül 719-en szöktek meg, 1942 márciusában a behívott 14 576 ember közül már 13 560 nem jelent meg. A dezertálók hegyekbe menekültek, és bandákba tömörültek, ők váltak a fegyveres felkelés "kemény magjává". 1943-ban a Vörös Hadsereg NKVD tisztogató akciója vetett véget a felkelésnek, ennek során több ezer embert állítottak elő, és elfogtak 27, a csecseneknél rejtőző német ejtőernyőst.⁴ 1944. március 7-én felszámolják a Csecsen-Ingus Köztársaságot, területének egy részét Oszétiához csatolják A csecsenek és ingusok 1956-57 folyamán térhettek vissza őseik földjére, helyreállítják a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaságot. A visszatelepülés nem volt konfliktusmentes: 1957-ig összesen 77 000 új telepes (oroszok, ukránok, avarok, vlachok) költözött be a csecsenek házaiba, s mindez súrlódásokhoz vezetett.⁵

A 60-as évektől kezdődő világméretű muzulmán népességrobbanás Csecsenföldet is elérte. Míg 1970-ben 612 674 csecsen élt a Szovjetunióban, 1989-ben már 958 309 (ebből 734 ezer a Csecsen Köztársaság területén).⁶ 1989-ben a Csecsen-Ingus Köztársaság nemzetiségi összetétele a következő volt. A köztársaságnak 1 270 429 lakosából 734 501 csecsen (57,81%), 293 771 orosz (23,12%), 163 762 ingus (12,89%), 14 824 örmény (1,16%).⁷ A csecsenek főként a falusi népességet alkották, az oroszok dominánsan városlakók voltak. Maga a főváros, Groznij is orosz többségű volt, a lakosság 55,8%-a (222 086) orosz volt, ezzel szemben a csecsenek aránya 30,5% (121 350), az ingusoké 5,4% (21 346 fő). Az oroszok főként a nehéziparban dolgoztak, a csecsenek a könnyűiparban és a kereskedelemben. Viszont az értelmiségi elit csecsen volt (szemben a közép-ázsiai fővárosokkal, ahol az "írástudók" jelentős része az oroszok közül került ki). Az oroszok jelentős része 1991 után elhagyta Groznijt.⁸

A csecsenek jellemzése során gyakorta találkozni felettébb romantikus elemekkel. Egyesek a csecsenek állítólagos vérszomjasságát, évszázados sérelmeket vérbosszúval törleszteni akaró lelki alkatát hangsúlyozzák. Mások pozitív értelemben misztifikálnak: kérlelhetetlen, szabadságszerető kis hegyi népként láttatják a csecseneket, amely igazságos harcát vívja elnyomóival. A legtöbben e két megközelítést egyszerre képviselik. Ezek valójában olyan nézetek, amelyeket – Edward Said nyomán – orientalista szemléletmódnak lehet nevezni.

Valójában a csecsenek teljesen normális emberek, akik végre-valahára szeretnének békében élni. A rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkeztethetően a csecsenek többsége mindig is elutasította a konfliktusos politikát, a radikális-militarista iszlámot, a háborút. Ha a '90-es évek elején a csecsen társadalom többségében volt is őszinte akarat a függetlenség kivívására, ezt ma már felülmúlja a normális élet akarásának vágya. A mindenáron (tehát konfliktus árán is) függetlenségpártiak aránya nem lehet több az összlakosságon belül, mint 10%. A csecsenföldi választásokon mindig az a jelölt győzött, aki a Moszkvával való együttműködést szorgalmazta: 1997. januárban Aszlan Maszhadov 60%-ot kapott, 2003 októberében Ahmed Kadirov 81%-ot, 2004 augusztusában Alu Alhanov 73%-ot.

 

A felbomlás eseménye

 

A Szovjetunió széthullásával Csecsenföldön is megkezdődött a függetlenségi mozgalom. Ez lényegét tekintve ekkor még nem különbözött a Szovjetunióban észlelhető más hasonló mozgalmaktól (tatár, abház, oszét, tuvai stb.). A csecsen függetlenségi mozgalom motorja az OKCSN nevű szervezet (Obscsenarodnij Kongressz Csecsenszkogo Naroda, a Csecsen Nép Össznépi Gyűlése) volt. Ennek 1990. november 23-i ülése hitet tesz a Csecsen Köztársaság szuverenitása, a csecsen nyelv, kultúra, történelem ápolása, felélesztése mellett. Az OKCSN programja hangsúlyozottan világi nacionalista. A szervezet elnökévé 1990. december 1-jével Dzsohar Dudajevet választják. Dzsohar Dudajev 1944-ben született kazahsztáni deportációban, családja 1957-ben tért vissza Csecsenföldre. Beszél csecsen, orosz, kazah, üzbég, ukrán, kicsit észt nyelven. A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) tagja. Afganisztáni veterán, I. osztályú pilóta. Afganisztánban szőnyegbombázásokban is részt vett. Elismert tiszt, kiváló katona. A Vörös Zászló és a Vörös Csillag Érdemrend tulajdonosa, a Szovjetunió mellett Afganisztán Népi Demokratikus Kormánya is kitünteti, igazi szovjet karrier az övé. A felesége orosz. A 80-as évek végén Észtországban, Tartuban szolgált. Itt felvette a kapcsolatot az észt szeparatista mozgalmakkal⁹ .

Dudajev 1991 márciusában az OKCSN elnökeként kijelenti, hogy a Csecsen Köztársaság szuverén, és hogy a hatalom az OKCSN kezébe megy át. Mivel ekkor még funkcionált a parlament (Verhovnij Szovjet, VSZ), Dudajev e lépése önkényesnek tekinthető, lényegében puccs­ról van szó. Ezt követően Csecsenföldön kettős hatalom alakult ki, de egyáltalán nem etnikai alapon. Az augusztusi puccs idején Dudajev Jelcint támogatta. Ezt követően Moszkvából megerősítették pozícióját Csecsenföld élén. Ez időben azonban Dudajev bátyja révén már közel került a mohamedán radikális tanokhoz. A puccs idején, már 1991. augusztus 22-én alakult meg a csecsen Nemzeti Gárda, amely elfoglalta Groznij adminisztratív épületeit. Szeptember 7-én Dudajev fegyveresei szétkergetik a köztársasági parlamentet. Ennek során 40 képviselőt megvernek, egy képviselő pedig életét veszti, miután (mintegy a prágai 1618 mintájára) kihajítják az ablakon.¹⁰ Október elején elfoglalják a grozniji KGB-épületet. Moszkva semmit nem reagál, sőt úgy tűnik, Dudajev továbbra is élvezi a bizalmat: pozitív alakként tűnik fel a tv-képernyőkőn, híradókban a jelcini "zavaros időknek" megfelelően.¹¹ Az OKCSN október 9-én kikiáltja Csecsenföld függetlenségét. Október 27-én választásokat tartanak a köztársaságban, amelyen Dudajev győzelmet arat úgy, hogy a szavazatok 85%-át szerzi meg – de 10%-os részvétel mellett. A 360 választókörzet közül mindössze 70-ben zajlottak le a választások. Az ingusok bojkottálják a választásokon való részvételt, és Moszkva sem ismeri el azok eredményét – ez már a visszafordíthatatlan szakadást jelzi előre. Dudajev mégis kap üdvözlő táviratokat – néhány függetlenedni kívánó szovjet tagköztársaságból.¹² Ősszel már a grozniji rendőrség is Dudajev pártjára állt. Dudajev a hozzá közel álló embereket ülteti a kulcspozíciókba (M. Ahmadov lesz a parlament elnöke, Z. Jandarbijev parlamenti bizottsági elnök, Biszlan Gantamirov Groznij polgármestere). Moszkva november 7-ével rendkívüli állapotot hirdetett ki a köztársaság területén. Dudajev ekkor már keményen oroszellenes. November 9-én a Kaukázus népeit Oroszország elleni harcra szólítja fel. Ugyanezen a napon történik az első terrorakció, mintegy előre jelezve a későbbieket. 3 csecsen terrorista eltéríti a Minyeralnije Vodi-Jekatyerinburg között közlekedő TU-154-es repülőgépet, amely végül Ankarában landol. Dudajev november közepén a kormány fejének nyilvánítja magát, és kijelenti, hogy csak azután tárgyal Oroszországgal, miután az elismerte Csecsenföld függetlenségét.

Az eseményekkel párhuzamosan már 1991 őszén megkezdődik a szovjet (orosz) hadsereg csapatainak kivonása Csecsenföldről. Októberben Samil Baszajev emberei – nőket és gyerekeket maguk előtt hajtva – blokád alá veszik a katonai létesítményeket.¹³ Pavel Gracsov védelmi miniszter 1991 decemberében Groznijba érkezett, és négyszemközt tárgyalt Dudajevvel.¹⁴ 1992 márciusában írja alá Gracsov azt a dokumentumot, miszerint a Csecsen Köztársaság területén lévő hadi felszerelés 50%-át át kell adni Dudajevéknek. Az e lépés miatt bírált Gracsov még ezt a megállapodást sem tudja realizálni. A fegyverzet mintegy 30%-a egész egyszerűen "eltűnik".¹⁵ Dudajevéknak összesen a haditechnika mintegy 80%-át sikerült megszerezni, köztük tankokat és nehézfegyverzetet.¹⁶ Dudajevnek a hatalomátvétele után megkezdődik a köztársaság iszlamizálása. Lefejezik a nem radikális iszlám, régi csecsen értelmiséget.

1992 márciusában kihirdetik Csecsenföld (Csecsen Köztársaság Icskéria) alkotmányát. Ez nagyrészt megegyezik Tatarsztán alkotmányával (a Csecsen Köztársaság "szuverén demokratikus állam"). Dudajev puccsal megszerzett hatalma ingatag, és nem terjed ki a köztársaság egész területére. 1992 elején már masszív ellenzéki tüntetések zajlanak Groznijban, ezért március 31-én Dudajev rendkívüli állapotot rendelt el. Az új Icskériában már nem vesznek részt az ingusok, 1992 júniusában a Csecsen-Ingus Köztársaság egykori ingus területeiből ismét megalakul az Ingus Köztársaság (viszont nem kapja vissza az Oszétiához tartozó egykori területeket, és ez későbbi konfliktusok forrása).

A Dudajev-ellenes ellenzék "élcsapata" a helyi orosz lakosság, amely folyamatosan tüntet és sztrájkol: fő követelésük, hogy a Csecsen Köztársaság maradjon az Orosz Föderáció része. A Csecsenföldön élő kozákok megalakítják a Tyereki Kozák Autonóm Körzetet az Orosz Föderáció részeként, és bejelentik, hogy készek fegyvert is fogni ezért.¹⁷ A csecsenföldi orosz lakosság szüntelenül jogsértésekről számol be, az elnökhöz fordulva nyílt levelekkel. 1994 májusában a Szunzsenszki kerület lakói Borisz Jelcinhez írott levelükben zaklatásokról, fegyveres rablásokról (többnyire gépjárműveket és jószágot lopnak), verésekről, gyilkosságokról számolnak be.¹⁸ Az orosz kormány csak 1994. július 29-én reagál, megfenyegetve a Csecsen Köztársaságot, hogy ha bármilyen nemzetiség ellen repressziók lesznek, úgy az Orosz Föderáció az Alkotmány szellemében kénytelen megvédeni az orosz állampolgárok jogait.¹⁹ Októberben a kozák falvak lakói adnak be panasziratot a Groznijban is elkövetett gaztettekről: rablásokról, saját szüleik szeme láttára agyonlőtt emberekről.²⁰ Dudajev alatt az orosz lakosság tömegesen menekült: 1992-1994 között 83 380 ember hagyja el Csecsenföldet, ennek több mint 80%-a (68 073 fő) orosz.²¹ A fenti dokumentumok ugyanakkor nem nyílt etnikai (csecsen-orosz) konfliktusról beszélnek, s az orosz lakosság menekülése mögött egzisztenciális (az oroszok túlnyomó többsége a tönkrement nehéziparban dolgozott), kulturális (az oroszok többsége jövevény volt, és kevéssé integrált) okok keresendők. Csecsenek maguk is menekültek, Moszkvában jelentős csecsen diaszpóra alakult ki. S Dudajev bandái a csecseneket sem kímélik, 1994. szeptember 1-jén úgy feldúlják Urusz-Martan városát, hogy egy helybeli szerint "ezt a nép megbocsátani nem tudja"²² .

Csecsenföld, ahol – látszólag legalábbis – nem érvényesült Moszkva hatalma, a nemzetközi bűnözés, kábítószer- és fegyverkereskedelem egyik központjává vált. A grozniji repülőtér a világ heroinkereskedelmének egyik legnagyobb elosztó központjává lett. Ide érkeztek az "Arany Háromszögből" (a Mekong vidékéről) és az "Arany Félhold" (Afganisztán és Pakisztán) területéről az illegális, kábítószerrel megrakott repülőjáratok.²³ Westernfilmekbe illő vonatrablások zajlanak: 1993-ban 559 vonatot támadnak meg, és 4000 vagonnyi rakományt rabolnak el. 1994 első felében 459 vonatszerelvényt fosztottak ki a köztársaság területén. A hamis pénz előállításának a Csecsen Köztársaság lett a központja, 1991-1994 között 10 trillió hamis rubelt nyomtattak, amit Oroszországban terítettek.²⁴ A Csecsen Köztársaságban fontos olajlelő helyek voltak, ám még ennél is fontosabb, hogy Groznijban van Oroszország egyik legnagyobb olajfinomító központja. Icskéria 1991-92-ben 25 milliárd dollár értékben adott el (nem utolsósorban Oroszországból származó) olajat, ám ez a pénz nyomtalanul eltűnt. A Dudajev-féle csecsen vezetésben tényleges bűnözők is helyet kaptak. Ezek jórészt a 80-as években Moszkvában formálódó (és az 1993-94 folyamán a "nagy bandaháborúban" felőrlődő) csecsen maffiából verbuválódtak. E csecsen maffiacsoport (nemegyszer börtönviselt) tagjai később feltűnnek a Dudajev vezette Csecsen Köztársaság Icskéria adminisztrációjában. Például Mavladi Udugov, későbbi információs miniszter (erőszakos cselekmények miatt elítélt), Juszup Szoszlanbekov későbbi parlamenti elnök (rablásért állt bíróság előtt), Ramadan Nabruzov, későbbi külkereskedelmi miniszter, bűnöző csoportok vezetője.²⁵ Mozs-Ahmed Nuhajev, Dudajev pénzügyeinek koordinátora szintén a 80-as évekbeli moszkvai alvilág nevezetes alakja volt.²⁶

A köztársaságban összeomlik az iskolarendszer, Groznijon kívül nincs oktatás. A csecsenföldi és különösen a grozniji kulturális élet, amely a 70-es, 80-as években híres és virágzó volt (3 színház, 300 művelődési ház, 1000 könyvtár, 18 újság: ebből 8 csecsen, 7 orosz, 3 ingus nyelven), megsemmisül. A köztársaság oktatási minisztériuma minden kapcsolatot megszakít Moszkvával. Dudajev kijelenti, hogy a csecsen lányoknak nem kell iskolába járni, s a fiúknak is bőven elég négy osztály. Szisztematikusan felszámolják az értelmiséget, megszüntetik az ingus színházat, a 300 kultúrházból csak 14-nek engedélyezik a működését, kemény cenzúrát vezetnek be. A tömegkommunikációs eszközök a vallásos propagandát erőltetik.²⁷

A Dudajev-féle Csecsen Köztársaságnak nemcsak az oroszok voltak ellenzői, hanem a csecsenek többsége is: a csecsen gazdaság romokban hever, a munkanélküliség meghaladja az 50%-ot. 1993 tavaszán Dudajev-ellenes tömegmegmozdulásoktól hangos Groznij. Ezek egész április és május folyamán zajlanak. A csecsen elnök áprilisban szétkergeti a parlamentet és a grozniji városi gyűlést. Májusban a köztársaság Alkotmánybírósága törvénytelennek nevezi Dudajev rezsimjét, s kijelenti: "A Csecsen Köztársaság (CSK) elnöke durván megsértette a CSK Alkotmányának alapvető normáit. Önkényes határozatával, amellyel magát ruházta fel korlátlan hatalommal, a CSK elnöke törvénytelenül ragadta magához a törvényhozó hatalmat. A CSK elnöke nyíltan megsérti a CSK alkotmányát."²⁸ Erre válaszul Dudajev feloszlatja az Alkotmánybíróságot. Magában az OKCSN-ben is elégedetlenséget váltott ki a Dudajev által vitt fundamentalista iszlám irányvonal, velük 1993 júniusában számolnak le: az OKCSN nem lojális vezetőit eltávolítják. Dudajev leghűségesebb csapatát az ún. "abházok" alkották, azaz azok a csecsen harcosok, akik Abháziában szereztek harci tapasztalatokat 1992-ben, az abház-grúz konfliktusban (az abházok oldalán a grúzok ellen). 1993. június 5-én népszavazásnak kellett volna lennie Csecsenföldön, az elnök (Dudajev) iránti hűségről, ám az "abházok" a megelőző napokban megszállták az adminisztráció épületeit, feldúlták a szavazóköröket, megöltek 50 embert, 150-et megsebesítettek, és így a népszavazás elmaradt.²⁹ Augusztusban Groznijban már fegyveres összecsapások voltak a dudajevista és csecsen ellenzéki erők között, merényletet is megkíséreltek Dudajev ellen. Az év második felében Csecsenföld a polgárháború posványába sodródott. Dudajev legkomolyabb ellenfele az ellenzéki erőket egyesítő Umar Avturhanov volt. 1993. december 16-án alakul meg a Csecsen Köztársaság Ideiglenes Tanácsa Avturhanov vezetésével. Ugyanezen a napon Borisz Jelcin orosz elnök elrendeli Csecsenföld határainak lezárását. A csecsen ellenzék a köztársaság északi területein rendezkedett be, a Tyerek mentén, ahol a lakosság hagyományosan inkább lojális Moszkvához. Itt formálisan az orosz alkotmány működött. A csecsen ellenzékhez Dudajev régi harcostársai is csatlakoztak, például Ruszlan Labazanov, Dudajev volt személyes testőre (1995 őszén végeznek vele) vagy Gantamirov grozniji polgármester.

Az események 1994 közepén aktivizálódnak ismét. 1994. június elején a tyereki kerületben gyűlést tartottak a csecsen vezetők. A csecsen területek 2/3-ának küldöttsége vesz ezen részt. Dudajev távozását és új választások kiírását követelik. 1994. július 21-én Dudajev totális mozgósítást rendelt el a fennhatósága alá tartozó területeken. 1994 augusztus-szeptemberében már tényleges harcok zajlanak a köztársaság területén. A harcoknak már ártatlan polgárok esnek áldozatul. A Dudajevvel szembeni ellenállás fő fészke Argun város volt, ahol Labazanov keményen tartotta magát. A várost már ekkor teljesen szétlövik.³⁰ Szeptember 30-án Ganatmirov emberei rohamot intéznek a grozniji repülőtér elfoglalására – sikertelenül. Októberben az egyesült ellenzéki erők megkezdik Groznij ostromát, október 15-én elfoglalják a város keleti részeit. Ekkor Jandarbijev tv-nyilatkozatában azt közli, hogy "az oroszok" támadtak a városra. Október 19-én Dudajev nehéztüzérséggel felszerelt erői visszafoglalják Groznij egész területét.³¹ 1994. november végén a csecsen ellenzék ismét sikertelen rohamot intéz Groznij ellen. Bár Labazanovnak sikerül elfoglalni az elnöki palotát, az ostrom végül sikertelenül zárul.

A hivatalos Moszkva álláspontja neutrális. Jelcin elnök november 29-én ultimátumot intéz a felekhez: kössenek fegyverszünetet! Úgy tűnik, a Kreml ekkor kettős játékot űzött. Egyrészt a novemberi grozniji ostromot már az orosz titkosszolgálat és különleges erők támogatták.³² Másrészt a grozniji kriminális kalózállamnak is megvoltak Moszkvában a barátai. Valójában szeptember végén már megkezdődtek az előkészületek a szövetségi erők csecsenföldi beavatkozására³³ . 1994. december 11-én a szövetségi csapatok bevonulnak Csecsenföldre – egy 24 000 fős kontingenssel. Számukat előbb 38 000-re, majd 80 000-re (!) emelik.³⁴ 1994 december 31-én a Groznijba bevonuló szövetségieket a dudajevisták tőrbe csalják, az orosz csapatoknak Groznijt végül csak február 6-án sikerül teljesen kontroll alá vonni. 1995. április elejére Dudajevék kiszorulnak minden városból, partizánháború kezdődik. A szövetségi erők bevonulása a lakosság szenvedéseit növeli. Például 1995. január 3-án a szövetségi erők lebombázzák Sali városát, köztük a piacot és a kórházat. A barbár támadásnak 55 halottja és 186 sebesültje van.³⁵

Borisz Jelcin 1995. május 9-én (a Győzelem napján) deklarálja, hogy Csecsenföldön véget ért a háború. Ekkorra valóban sikerült a szeparatista erőket a grúz-csecsen határvidék járhatatlan hegyeibe üldözni. Ám 1995. június 14-én Samil Baszajev a bugyennovszki kórház (!) elleni terrorakciójával jelezte, hogy még korántsem jött el a nyugalom ideje. Baszajev emberei elképesztő brutalitással 120 embert öltek meg, egy részüket az ablakon dobták ki. Végül Baszajev túszok fedezetével visszatért Csecsenföldre.³⁶ 1996 januárjában Szalman Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Dagesztánba, Kizljar városában 2000 túszt ejtettek. 1996 tavaszán az orosz titkosszolgálat megöli Dzsohar Dudajevet. Majd – az orosz elnökválasztási kampány idején – tűzszünetet kötnek a szeparatistákkal.

Jelcin megválasztása (július 3.) után nem sokkal, augusztus elején ismét aktivizálódnak a szeparatisták. 6-án Baszajev és Maszhadov lecsaptak Groznijra, 500 szövetségi katonát megöltek, 3000-et bekerítettek. Augusztus végén Alekszandr Lebegy védelmi tanácsadó – aki a június 16-i elnökválasztásokon a 3. helyezést érte el – irányításával tető alá hozzák a szeparatistákkal a békét (haszavjurti megállapodás). Ennek értelmében a Csecsen Köztársaságból kivonják a szövetségi erőket, a köztársaság gyakorlatilag függetlenné válik, bár az Orosz Föderáció része marad. A köztársaság jogi státusáról szóló kérdést 2001-re halasztják. Alekszandr Lebegy azt mondta, hogy kénytelen volt megkötni a békét, mert olyan értesülései voltak, hogy a terroristák nukleáris létesítmények ellen készülnek támadásra. Az orosz társadalom is belefásult az eredménytelen háborúba. Lebegy azt is mondta, hogy a Kremlből hivatalosan senki nem adta a nevét ehhez a – nagyhatalom számára óriási presztízsveszteséget jelentő – megállapodáshoz.³⁷ Így viszont végül is az a furcsa helyzet állt elő, hogy a partizánharcot folytató, hegyekbe visszaszorult szeparatisták "legálisan" megszerezték az egész köztársaság feletti ellenőrzést. Az antidudajevista csecsen ellenzék joggal lehetett csalódott.

A háborúnak a hivatalos adatok szerint 4300 halottja volt a szövetségi erők részéről³⁸ . Dudajev halála után Csecsenföld ideiglenes elnöke a radikális Jandarbijev lesz, aki azonnal utasítást ad a saría bevezetésére. Olyan büntetőkódexet vezetnek be, amely az 1983-as szaúdi pontos fordítása.³⁹

Az 1997. januári választások után a de facto független Csecsen Köztársaság elnöke Aszlan Maszhadov lett. Maszhadov szintén a Szovjet Hadseregből jött, 1991. januárban még részt vett a vilniusi vérengzésben. Korábban Magyarországon is szolgált. Maszhadov ugyan függetlenségpárti (részt vett Groznij ostromában Dudajev oldalán), de a Moszkvával való megegyezés híve volt, mint mondta: "Oroszország megvan Csecsenföld nélkül is, de Csecsenföld nincs meg Oroszország nélkül." Maszhadov a szavazatok 59,7%-át kapja, a radikális irányvonalat képviselő Baszajev 23,7%-ot, az ideiglenes, sariát bevezető elnök Jandarbijev mindössze 10,2%-ot szerez az elnökválasztásokon. Maszhadov a Kremlben is szalonképesnek számít. 1997 májusában Maszhadov a Kremlben Jelcinnel alapszerződést köt az Orosz Föderáció és a Csecsen Köztársaság Icskéria jövőbeni kapcsolatairól. Még ugyanebben az évben augusztusban is találkoznak. Maszhadov kijelenti, hogy Csecsenföld és Oroszország stratégiai érdekei egybeesnek. Ugyanakkor a választások után Aszlan Maszhadov miniszterelnökké nevezi Samil Baszajevet, a terroristát, későbbi magyarázata szerint azért, hogy lecsendesítse. Baszajev nemsokára kritizálni kezdi Maszhadovot, és valójában ellenzékiként viselkedik.

Maszhadov tényleges hatalma csak Groznijra terjedt ki. Csecsenföld többi részén a klánok, hagyományos törzsi formációk és az újonnan szerveződő terroristacsoportok gyakorolják a hatalmat. Csecsenföldön általánossá válik a túszejtés: nyugati újságírókat, humanitárius szervezetek munkatársait, üzletembereket, misszionáriusokat ejtenek foglyul – tekintélyes summát kérve kiszabadulásukért. A fegyver és kábítószer mellett a túsz vált Csecsenföld egyik fő "exportcikkévé". Egészen brutális akciók is előfordulnak. 1996. december 16-án Radujev csecsen hadúr emberei betörtek Novije Atagi település kórházába, és ott a Vöröskereszt 6 munkatársát, köztük 4 irgalmasnővért mészároltak le. A terror miatt Csecsenföld fokozatosan teljesen elszigetelődik, Groznijt elhagyják a nemzetközi szervezetek munkatársai. Aszlan Maszhadov szerint a csecsen radikálisok mögött valójában a Kreml állt, amely így kívánta diszkreditálni Csecsenföldet.⁴⁰

A csecsen radikálisok belháborút indítottak Maszhadov ellen, Maszhadov nemzeti gárdája és Baszajev, valamint Radujev fegyveresei között fegyveres összetűzések is voltak.⁴¹ 1998 nyarán már ismét a polgárháború küszöbére sodródott Csecsenföld. Június 23-án merényletet kísérelnek meg Aszlan Maszhadov ellen. Szeptemberben Baszajev és Radujev Maszhadov távozását követelik. Október 1-jén meneszti Maszhadov Baszajevet. Maszhadov 1998-99 folyamán kétségbeesetten (és sikertelenül) igyekezett rendezni a viszonyt Moszkvával. A káosz lett úrrá a köztársaságban, Maszhadov nem tudta ellenőrizni a helyzetet, belülről teljesen elszigetelődött, amúgy is gyenge hatalma szétfoszlott. Moszkva ekkor már nem tekintette partnernak Maszhadovot, hanem egész egyszerűen besorolta a "nemzetközi terroristák" közé.

1999 nyarán Baszajev és az arab terrorista al-Hattab emberei megtámadták Dagesztánt. Szeptember 9-én és 13-án Moszkvában lakóházakat robbantanak fel. Vlagyimir Putyin miniszterelnök – aki ekkor már Borisz Jelcin kiszemelt utódának számított – a csecseneket teszi felelőssé az akció miatt. Putyin népszerűsége, amely addig eléggé alacsony volt, a kemény intézkedések hatására megnövekszik. A francia titkosszolgálat információi szerint 1999 nyarán Borisz Berezovszkij szervezésében egy franciaországi üdülőhelyen találkozott az orosz legfelsőbb politikai vezetés néhány alakja a csecsen hadurakkal. Aszlan Maszhadov szerint az 1999 késő nyarán történtek (házrobbantás és a dagesztáni támadás) a Kreml provokációja volt. Ugyanezt erősítette meg Alekszandr Lebegy, aki a Le Figaro 1999. szeptember 29-i számában arra a kérdésre, hogy a házrobbantásokat az orosz titkosszolgálat szervezte-e, ezt válaszolta: "Ebben majdnem biztos vagyok."⁴² Mindez persze, dokumentumok híján nem több, mint feltételezés, amely mögött szintén érdekek húzódnak meg.

1999. október 1-jén indult Oroszország akciója, amely gyors katonai sikert eredményezett, tavaszra a szövetségi csapatok ellenőrzésük alá vonták a köztársaság területének 80%-át. A második háborúnak 2001 februárjáig a szövetségi erők részéről 3000 áldozata volt.⁴³ Maszhadov csecsen elnök bujkálni kényszerült, ezzel véget ért a "csecsen függetlenség". A hadműveletek után Putyin Csecsenföld korábbi főmuftiját, Ahmed Kadirovot nevezi ki a köztársaság élére. Kadirov korábban függetlenségpárti volt, ám szembefordult Dudajev ámokfutásával. Bár a terroristatámadások – amelyeket Nyugat-Európában előszeretettel neveznek "csecsen ellenállásnak" – továbbra sem szűntek, lassan, nagyon lassan megkezdődik a csecsenföldi helyzet konszolidációja. 2003 októberében Kadirovot népszavazáson, 85%-os részvétel mellett, a szavazatok több mint 80%-ával megválasztják. A NATO és EBESZ képviselői szerint (akik egyébként nincsenek jelen) a választás tisztátalan volt, és az erőszak jegyében zajlott (a sokkal rosszabb körülmények között zajló afganisztáni és iraki választásokat a demokrácia diadalaként értékelték). Kadirov meggyilkolása után a 2004. augusztusi választásokon Alu Alhanov szintén 85%-os részvétel mellett a szavazatok több mint 70%-át szerzi – a Nyugat ezt a választást is kétségbe vonja. Úgy látszik, a békevágy nehezen hihető dolog. De hát – hogy Claude Lévi-Strausst idézzük – az a barbár, aki hisz a barbárságban.

 

Érdekek

 

Ahogy ma már látható, a Dudajev-féle csecsen függetlenségi kalózállam egy szűk törzsi-vallási elit és egy nemzetközi maffia- és terrorhálózat frigyéből született. A Dudajev-féle Csecsen Köztársaság Icskéria afféle politikai-gazdasági "fekete lyuk" volt. "Fekete lyuk", ahol a javak más dimenzióba kerülnek, eltűnnek, felszívódnak. "Fekete lyuk", ahol nincs törvény és számonkérés.

Alapos okunk van azt feltételezni, hogy e "fekete lyuk" létrehozásában érdekelt volt az orosz maffia és a posztszovjet (orosz) kleptokrata politikai-gazdasági elit is. Ma már nem titok az a tény, hogy a Kremlhez közel álló (sőt, kremlbeli!) orosz legfelsőbb üzleti-politikai (például Borisz Berezovszkij) és katonai körök "nem formális" kapcsolatokat ápoltak a csecsen vezetéssel, beleértve Dudajevet is.⁴⁴ Az egyik fő orosz oligarcha, Borisz Berezovszkij személyes kapcsolatokat épített ki Samil Baszajevvel, Szalman Radujevvel.⁴⁵ A grozniji KGB főnöke, Igor Kocsubej szerint "a puccs [ti. Dudajev puccsa] Moszkvában volt előkészítve, a Legfelső Szovjet politikusai és az elnök köreinek részvételével"⁴⁶ . Moszkva gyakorlatilag elismerte Dudajevet, és nem vagy csak alig támogatta a csecsen ellenzéket. Az Orosz Föderáció 1992-93-ban 20 millió tonna olajat küldött Groznijba, de egy cseppet sem kapott vissza, egy kopejkát nem látott belőle – ezzel közvetve Dudajevet támogatta. Az olaj külföldre, a pénz Dudajevék zsebébe vándorolt. A vonatok kifosztása ellenére csak 1994 szeptemberében állítják le a vasúti közlekedést.⁴⁷ A szovjet államvagyon "kipumpálása" nem utolsósorban Csecsenföldön keresztül történt. A "fekete lyuk" Csecsenföld a pénzmosás ideális terepévé változott. A 90-es évek elejének orosz politikai elitjének mind az akarata, mind a lehetősége megvolt arra, hogy az eseményeket így alakítsa. Paul Hlebnyikov szavaival, a '90-es évek elején az orosz politikai elit nem volt más, mint maga a szervezett bűnözés.⁴⁸ Az amerikai Kongresszus 1996. áprilisi jelentése szerint Oroszországban a szervezett bűnözés összeforrott a hatalommal: "Az orosz kormány tevékenysége sok tekintetben – tiszta kleptokrácia…"⁴⁹

Az orosz hadseregnek is érdekeltségei lehettek a konfliktusban – tekintettel arra, hogy a 90-es évek elején a korrupció, sőt a szervezett bűnözés a hadsereget is elérte. Még a híres Alfa kommandóban is megmutatkoztak az oszlás jelei: az elitcsoport is beszállt a szervezett bűnözésbe, és maga kezdett védelmi pénzek szedésébe. Borisz Jelcin orosz elnök nem tehetett mást, behunyta a szemét a hadsereg züllése fölött, máskülönben elvesztette volna hatalmának e fontos támaszát. A Groznijba érkező kábítószer-szállítmányok olykor a volt NDK területén lévő orosz katonai támaszpontokra indultak tovább, és onnan "terítették az anyagot" Európába.⁵⁰ A 90-es évek elején nagy tételben folyt az orosz hadsereg készleteinek szétlopása a főparancsnokság tudtával/részvételével. 1991-94 között a németországi kivonulás során a Nyugati Csoport parancsnoksága a feketepiacon értékesítette az orosz haditechnikát – természetesen saját zsebre dolgozva. Mintegy 1000 darab BTR harci járművet sikerült eladni, amelyek egy része a balkáni harci cselekményekben bukkant fel. A dologban érintett volt Pavel Gracsov hadügyminiszter is. 1994-ben már-már úgy tűnt, hogy kipattan az ügy, és botrány lesz. Ám az üggyel foglalkozó újságírót, Dmitrij Holodovot meggyilkolták (akárcsak később Paul Hlebnyikovot). Ezzel csak időt lehetett nyerni, a dolog előbb-utóbb kiderült volna. Ekkor, Alekszandr Lebegy szerint (aki szintén nincs már az élők sorában, 2003-ban helikopter-baleset áldozata lett) az orosz hadvezetés kitalálta, hogy háborút kell indítani valahol, ahol majd veszteség formájában leírható az eltűnt hadianyag. Ez egyben megmagyarázza a váratlanul nagy orosz veszteséget a háborúban. Alekszandr Lebegy szerint az orosz főtisztek úgy irányították a hadműveleteket Csecsenföldön, mint akik a hadviselés legelemibb szabályait sem ismerik. Tankhadoszlopokat vezényeltek Groznij elfoglalására gyalogsági és légi fedezet nélkül – az ellenség számára szerfölött könnyű célpontot nyújtva. Az oroszok nem elit egységeket vetettek be, hanem tapasztalatlan sorkatonákat, frissen sorozott 18-20 éves újoncokat.⁵¹ Az orosz hadsereg első elit egységei csak a második csecsen háborúban jelentek meg a fronton (pl. a Kc-50-es, "Fekete Cápa" harci helikopterek).⁵²

Csecsen harcosok – akiket oroszországi kiképzőtáborokban készítettek fel – 1992-93-ban Grúziában tűntek fel, a grúz-abház konfliktusban.⁵³ A vérszomjas terrorista, Samil Baszajev a 90-es évek elején Abháziában, a 345. orosz légideszant hadosztály laktanyájában kapott kiképzést (előtte harcolt már Karabahban az azerbajdzsánok oldalán), bár ezt Baszajev maga egy interjúban cáfolja.⁵⁴ Baszajev még Abháziában alapította meg az ún. "Halálbrigádot". Ezek 1993 őszén menekülttáborokat támadtak meg, Szuhumiban a nem abház nemzetiségű lakosokat inzultálták. Baszajev csak 1994 év elején tért vissza Groznijba. A grúz sajtóban (Szvobodnaja Gruzija, 1997) dokumentumok jelentek meg, melyek szerint Baszajevet katonaideje alatt beszervezte a KGB. Grúz politikusok szájából napjainkban is vádként elhangzik, hogy Moszkva tartotta pórázon a Baszajev-különítményt. Ugyanakkor Baszajevnek – legalábbis saját vallomása szerint – kapcsolatai vannak a török és pakisztáni titkosszolgálattal is.⁵⁵ A Csecsenföldön hátrahagyott orosz haditechnika az abháziai harcokban is megjelent az abházok oldalán.⁵⁶ Moszkva számára lényegében ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy fegyverhez juttassák az abházokat, s ezzel destabilizálják Grúziát és a Kaukázust, amelyhez az akkori orosz geopolitikának érdekei fűződtek. A csecsen háború orosz belpolitikai érdek volt. Az újszülött Orosz Föderáció képlékeny és sebezhető objektumként még nem szilárdult meg, a nemzeti-függetlenségi mozgalmak potenciális fenyegetést jelentettek a Föderáció stabilitására. A 90-es évek elején különösen Tatarsztán és Tuva bizonyult forró pontnak. Tatarsztánban 1991-92-ben reális veszély volt a háború kitörése.⁵⁷ Tatarsztánnal sikerült megállapodást kötni, 1994. február 15-én elismerték a köztársaság szuverenitását. A csecsen háború – a potenciális háború réme – lehűtötte a forró kedélyeket, üzenet volt Tatarsztán, Baskíria, Jakutföld, Tuva, Csuvasföld, Kalmükia, Burjátia, Karélia (ezek a köztársaságok tiltakoztak a csecsenföldi bevonulás ellen)⁵⁸ esetleges elválási ambíciókat dédelgető vezetői számára. Így a csecsen háború végső soron és paradox módon segített megőrizni a Föderáció egységét.

Van olyan feltételezés, hogy a csecsen konfliktus – szintén csak addig, amíg az "irányítható" – orosz gazdasági érdekként is definiálható. Ugyanis a Kaszpi-tenger térségéből az olajat csak a Baku-Novorosszijszk, illetve Tengiz-Novorosszijszk csővezetéken keresztül lehet a világpiacra kijuttatni, ám a bakui (Groznijon áthaladó) olajvezeték blokkolása orosz érdek volt, amennyiben így jobban kontrollálhatták a világpiacra jutó olajmennyiséget, és szorosabban ellenőrizhették az azerbajdzsáni történéseket. Ugyanakkor Azerbajdzsán, illetve a kaszpi olaj (nyugati) vásárlói számára létérdek a függőség megszakítása és alternatív útvonalak keresése. 1993 márciusában írják alá Ankarában a Baku-Tbiliszi-Dzsejhan olajvezeték megépítéséről szóló tervezetet. 1998 áprilisában török-grúz-azerbajdzsán megállapodás az olajvezeték építéséről, 1998 októberében Ankarában Törökország, Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Üzbegisztán elnökei és az USA energiaügyi minisztere deklarációban állnak ki a Baku-Dzsejhan olajvezeték mellett – ezzel Oroszország térségbeli pozícióit gyengítve.⁵⁹ Ezt követően nem sokkal, tehát 1998 decemberében Grúzia először fordul a NATO-hoz és az USA-hoz, azt kérve, hogy területén amerikai (NATO) katonák jelenjenek meg.⁶⁰

 

Reakciók

 

A Nyugat, főként az EU élénk figyelemmel követte a csecsenföldi eseményeket. Az EU számára a konfliktus lehetőséget jelentett, hogy Oroszországot az emberi jogok, a demokrácia területén pergőtűz alatt tartsa, morálisan megbélyegezze. A csecsen események etnikai-romantikus színezése elterelte a figyelmet, s megkímélte az elemzőket attól, hogy az eseményeket tágabb összefüggésekben (a "posztszovjet diskurzusban", a rendszerváltás következményeként) lássák. Az Európa Parlament már 1995. január 19-én aggodalmát fejezi ki a demokratikus alapok és emberi jogok tekintetében Csecsenföldön. Felhívja az EU lakóit, hogy nyújtsanak humanitárius segítséget a CSK lakóinak.⁶¹ 2000. január 27-én az Európa Tanács Parlamenti Bizottsága elítéli Oroszországot, a csecsenföldi beavatkozást törvénytelennek nevezi, kijelenti, hogy Oroszország megsérti az emberi jogi normákat, és sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a csecsen kormány 1996-99 között "nem volt abban a helyzetben", hogy tiszteletben tartsa a törvényeket.⁶² Az EU számára csak az orosz beavatkozás után, annak árnyékában váltak fontossá a csecsenföldi emberi jogok és demokratikus alapok – a dolog Oroszországról szól, nem pedig Csecsenföldről, a csecsen "nemzeti" erőket saját lakosságukkal szembeni terrorizmusáért nem jutott eszükbe elítélni. A nyugati híradások sok tekintetben féloldalasak maradtak: például a csecsen hadi sikerek mindig nagyobb terjedelmet kaptak. Hangos volt a nyugati sajtó attól, amikor Szalman Radujev 1995 decemberében bevette Gudermesz városát. Az viszont már visszhangtalanul maradt, hogy 10 nappal később az oroszok visszafoglalták a várost.⁶³ A nyugati politikusok egy része (például Margaret Thatcher) nyíltan szimpatizált a "csecsenekkel", beleértve a terrorista vezéreket. Aszlan Maszhadov 1998. márciusi angliai látogatásakor Margaret Thatchernél ebédelt. Nuhajevet is fogadta Thatcher (őt Zbigniew Brzezinski is).⁶⁴

A kelet-európai mainstream értelmiség döntő része ruszofób hangulatában egyértelműen a csecsenekkel szimpatizált. Lengyelországban Csecsen Információs Központ alakult, Krakkóban "Szabad Kaukázus" néven rádióállomás kezdte meg működését (filiáléval Kaunasban, Litvániában). A kavkazcenter.com nevű szeparatista honlap állomáshelye is Litvániában volt. Az is megtörtént, hogy utcákat neveztek el Dzsohar Dudajevről, még Ukrajnában is, Lvovban.⁶⁵ Tallinnban emléktáblát avattak Dudajev, a "szabadságharcos" tiszteletére. Lettországban a csecsenekkel való szolidaritási tüntetéseket rendeztek.⁶⁶ Dudajevék anyagi támogatói mögött ott volt az apartheidpolitikát folyató Észtország és Lettország is. Az OKCSN függetlenségre, szuverenitásra vonatkozó dokumentumai olyan hasonlóságot mutatnak a megfelelő baltikumi dokumentumokkal, hogy még a helyesírási hibák is ismétlődnek. Egyszerűen az észt szót cserélték ki arra, hogy csecsen.⁶⁷

Az Amerikai Egyesült Államok (a Jelcin-rezsim támogatója) kezdetben támogatta a csecsenföldi orosz hadműveletet. Bill Clinton 1995-ben Moszkvában a győzelmi parádén kijelentette, hogy Jelcin tevékenysége a csecsen háborúban csak Abraham Lincoln polgárháborús szerepvállalásához hasonlítható. Az amerikai politika csecsen ügyben csak a Balkán-háborúban kiéleződő orosz-amerikai konfliktus idején vett éles fordulatot: ekkor már egyértelműen Oroszországot bírálva.⁶⁸

Oroszországban igen jelentős muzulmán közösség él (a lakosság több mint 10%-a, legnagyobb a 7 milliós tatárság). Az oroszországi muzulmán szervezetek nem támogatták a szeparatista Csecsenföldet. Az 1999-es hadművelet mellett is egyöntetűen kiállt az oroszországi muzulmán elit – tartva egyebek között a radikális iszlám előretörésétől, amely az ő pozícióikat is fenyegetheti.⁶⁹ A nemzetközi muzulmán közösség viszont támogatta a csecseneket. Adományok, pénzügyi támogatás érkezik Csecsenföldre Szaúd-Arábiából és Katarból.⁷⁰

A csecsen szeparatizmus "hivatalos" támogatója a tálib Afganisztán volt. Kabulban megnyitották Icskéria követségét, csecsen konzulátusok nyíltak Kunduzban, Mazari-Sarifban, Kandahárban. Épp ezért már 2000 májusában az orosz Biztonsági Tanács titkára, Szergej Ivanov, és az elnök tanácsadója, Jasztrzsembszkij megelőző csapással fenyegetik meg Afganisztánt.⁷¹

A posztszovjet térségben merész (pántürk) ambíciókat dédelgető Törökország sem ült ölbe tett kézzel a konfliktus alatt – és a csecseneket támogatta. Törökország mintegy 80 csecsen diaszpóraszervezetnek ad otthont. Csecsen főemberek Törökországban üdültek, kaptak gyógykezelést. Információk vannak arról, hogy Törökországban kiképzőtábor nyílt a csecsenek számára. Orosz titkosszolgálati információk szerint török tisztek adtak instrukciókat a csecsenek számára a hadműveletekben.⁷² Csecsen terroristák Törökország területén hajtottak végre akciókat, ilyen volt 1996-ban az "Avroszija" hajó elfoglalása vagy a 2001-es isztambuli szállodafoglalás. A csecsenek között tartózkodó török titkos ügynököket is elfogtak az oroszok a harcok során.⁷³ A Csecsen Köztársaság függetlenségét – a tálib Afganisztán mellett – egyetlen "állam" ismerte el: a (csak Törökország által elismert) Észak-Ciprusi Török Köztársaság, amely maga is törvénytelenül, vérben fogant. Törökország politikája azonban később megváltozott: egyrészt Törökország expanzív pántürk ambíciói kifulladtak, másrészt az orosz-török gazdasági kapcsolatok (turizmus) óriási ütemben fejlődtek, harmadrészt mert Törökország maga is harcol a fundamentalizmus ellen.

 

Új, nem várt szereplők

 

Mint mondtuk, a 90-es évek elején a csecsen háború "az orosz politikai establishment manipulációs objektumának" tekinthető⁷⁴ , később azonban kolonccá vált. Ennek egyik oka (a presztízsszempontok mellett) az, hogy új, nem várt szereplők is megjelentek a színen, mindenekelőtt a nemzetközi terrorizmus. A szellem kiszabadult a palackból.

Már a 90-es évek elején, a Szovjetunió széthullása után – nemcsak Csecsenföldön, de mindenütt Oroszország muzulmán köztársaságaiban – egyre-másra nyíltak a Szaúd-Arábia által finanszírozott szervezetek, alapítványok, medreszék, iszlám kulturális központok, táborok. Valójában e táborok egy részében félkatonai jellegű kiképző központok működtek, ahol a jövő iszlám harcosainak kiképzése folyt.⁷⁵ Magában Csecsenföldön már Dudajev alatt, de főként 1996 után erőteljes iszlamizáció figyelhető meg. Radikális iszlám szervezetek jelennek meg – az esetek többségében külföldről importált eszmékkel és vezetőkkel. Megjelenik Csecsenföldön a Muzulmán Testvérek szervezete, a Dzsaimat Iszlamija. Szaúdi és pakisztáni pénzforrások segítik ezek működését.⁷⁶

A nemzetközi terrorizmus megvetette a lábát Csecsenföldön. Kiképzőtáborok létesültek a köztársaság területén, ahol afganisztáni, szaúdi, pakisztáni, sőt török és iráni instruktorok munkálkodtak.⁷⁷ Az al-Kaida és az Iszlám Dzsihád terrorszervezetek nyilvánosan is elismerték, hogy támogatják a csecsenföldi szeparatizmust, és harcosaik vannak Csecsenföldön.⁷⁸ Oszama bin Laden is személyesen bekapcsolódik a csecsenföldi "szervezőmunkába": 1997-ben csecsen küldöttséget fogad Afganisztánban, és odaküldi néhány emberét is (pl. al-Hattabot).⁷⁹ Azt sem lehet kizárni, hogy Oszama bin Laden személyesen is megfordult Csecsenföldön.⁸⁰ Nincsenek pontos információk a Csecsenföldön tartózkodó nemzetközi terroristacsoportok létszámáról, valószínűleg számuk nem lehet több 2000 embernél. Al-Hattab légiója mintegy 300-1000 emberből állhatott, ám ezek többsége is valószínűleg Közép-Ázsiából, főként Üzbegisztánból érkezett muzulmán fanatikus. Viszont néhány száz arab terrorista is bizonyosan megfordult Csecsenföldön (pl. al-Hattab, Abu al-Valid).⁸¹ Samil Baszajev a 90-es években három ízben járt Afganisztánban, ahol a partizán-hadviselés szabályait tanulmányozta.⁸² . Afganisztánban 2001-ben 10 csecsen tábor működött, ezekben mintegy 1500 harcos felkészítése zajlott. A 2001. őszi amerikai Afganisztán elleni hadműveletek során mintegy 100 csecsen terrorista veszítette életét.⁸³ A nemzetközi terrorizmus nem pusztán Csecsenföldön, hanem az egész észak-kaukázusi régióban igyekezett gyökeret ereszteni, annak ellenére, hogy a radikális iszlámnak itt is csekély a társadalmi támogatottsága. Az Észak-Kaukázusban és Dagesztánban számos terrorakció írható a nemzetközi terrorizmus számlájára (pl. Beszlán, 2004).

 

Háború vagy béke?

 

E cikk lezárása idején érkezett a hír, hogy az orosz biztonsági erők megölték Aszlan Maszhadov "nemzetközi terroristát". Ez ismét Csecsenföldre irányította a figyelmet. Az egyik legolvasottabb magyar internetes hírforrás Maszhadov halálának ürügyén a következőképpen kommentálta a csecsenföldi helyzetet: "Oroszország 1998-ban Maszhadovot és a csecsen szakadárokat vádolta meg a moszkvai robbantássorozattal. A retorzióként indított, azóta is tartó háborúban a visszafogottabb becslések szerint is csecsenek tízezrei vesztették életüket.⁸⁴ A környéken ténykedő orosz biztonságiak módszerei nem sokban különböznek a terroristákétól, gyakorta rabolnak el váltságdíj fejében csecseneket."⁸⁵ Azért tartom fontosnak ezt az idézetet, mert tipikus. E rövidke néhány sor tárgyi tévedésekben és megalapozatlan sugalmazásokban bővelkedik. Egyrészt a moszkvai (ház)robbantássorozat nem 1998-ban, hanem 1999-ben volt. Nem említi, hogy a csecsenföldi eseményeknek más nemzetiségű áldozatai is voltak (mindenekelőtt oroszok), és természetesen azt sem, hogy Csecsenföldön a 90-es években polgárháború(k) dúlt(ak), csecsenek öltek csecseneket. Bizonyára azért nem említi, mert nem illik bele a romantikus orosz-csecsen szembenállás képébe. Annak az állításnak, miszerint orosz katonák váltságdíj fejében csecseneket rabolnak (?), csak az a célja, hogy a szerző egyenlőségjelet tehessen a terroristák és az oroszok között, erősítse a ruszofób hangulatokat. Amire mégis leginkább felhívnám a figyelmet, az az a kitétel, miszerint a háború (mármint a csecsenek és az oroszok között) most is tart. Nos, Csecsenföldön a szó hagyományosan vett értelmében már régen nincs háború, sőt abban az értelemben, hogy "az oroszok harcolnak a csecsenek ellen", soha nem is volt – bármennyire is meglepően hangozzék ez.⁸⁶ A Csecsenföldön 2002-2003-ban tapasztalható terrorcselekmények sorát (amely bizonyosan nem élvezi a lakosság többségének támogatását) nyilvánvalóan nem lehet szabadságharcnak nevezni. A terror pedig nem Csecsenföld sajátja: Mahacskala, Nazrany, Nalcsik, Kizljar ugyanúgy a terror célpontjai/forrásai. A Csecsen Köztársaságban nem rosszabb a helyzet, mint Dagesztánban, a Kabard-Balkár Köztársaságban, Észak-Oszétiában. Mahacskala semmivel nem veszélytelenebb város, mint Groznij. A csecsenföldi "ellenállók" létszáma mértékadó becslések szerint 1500-5000 fő között mozog, s a jelek szerint a helyzet örvendetesen konszolidálódik. Ezért véleményem szerint – legalábbis a szó klasszikus értelmében – nem lehet háborúról beszélni. Persze nem a magyar újságírón kell elverni a port, még csak az sem állítható, hogy manipulál, ő is csak nyilván meghatározott kulturális vagy civilizációs "minták" alapján gondolkodik. Mint ahogy azok a (feltehetően igazán jó szándékú) tüntetők is, akik a 2004. év végén berlini látogatásakor azzal fogadták az orosz elnököt, hogy vessen véget a csecsen háborúnak. Persze Vlagyimir Putyin hiába magyarázza, hogy Csecsenföldön már két és fél éve nincs háború. Posztmodern világunkban háború és béke dolgai (is) túlmutatnak a tényeken: a tényként előálló világ nem mindig azonos a tények világával.⁸⁷ Így volt ez már a Szovjetunió "békés" széthullásakor, és így van ez 2005-ben is, a "csecsen háború" idején.

 

Jegyzetek

 

¹ В. Ф. Пряхин: Региональные конфликты на постсоветском пространстве. Москва 2002. 14., 132., 205-206. Gadzsijev 2001. 49-51. К. С. Гаджиев: Геополитика Кавказа. Москва 2001.

² Анна Зелькина: Ислам в Чечне до российского завоевания in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 40-62.

³ Народы России. Энциклопедия. Москва 1994. 399-403. Ян Чеснов: Быть чеченцем: личность и этнические идентификации народа in: Чечня и Россия: общества и государства (ред. Д. Фурман). Москва 1999. 63-101. 68., 85.

⁴ Mihajlov, 2002. Александр Михаилов: Чеченское колесо. Генерал ФСБ свидетельствует. Москва 2002.

⁵ Tyiskov, 2001. 98-99. В. А. Tишков: Общество. Этнография чеченской войны. в вооруженном конфликте. Москва 2001.

⁶ Tyiskov, 2001. 114.

⁷ Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40.

⁸ Piskov. 2001. 122-123.

⁹ CST, 14. Чеченская трагедия. Кто виноват? Москва 1995.

¹⁰ CST, 16.

¹¹ Mihajlov, 2002. 27-28.

¹² Mihajlov, 2002. 26-27.

¹³ Mihajlov, 2002. 35.

¹⁴ CSPSZ, 138. Чечня в пламени сепратизма. (cocт. А. Сурков, А. Турчина) Саратов 1998 (dokumentumgyűjtemény).

¹⁵ CST, 20-21.

¹⁶ CSPSZ, 148.

¹⁷ Mihajlov, 2002. 38.

¹⁸ Mihajlov, 2002. 41-48.

¹⁹ CST, 27.

²⁰ CSPSZ, 170.

²¹ CSPSZ, 177.

²² CSPSZ, 35.

²³ Hlebnyikov, 2004. 18. Павел Хлебников: Павел Хлебников: Крестный отец Кремля Борис Березовский. История разграбления России. Москва 2004

²⁴ Mihajlov, 2002. 58.

²⁵ CST, 32.

²⁶ Hlebnyikov, 2004. 18-26., Hlebnyikov, 2004b. 16. Павел Хлебников: Разговор с варваром. Москва 2004.

²⁷ CSPSZ, 91-93.

²⁸ CSPSZ, 28.

²⁹ CST, 25.

³⁰ CSPSZ, 35-36.

³¹ CSPSZ, 43.

³² Malasenko-Trenyin, 2002. 20. Алексей Малашенко-Дмитрий Тренин: Время юга. Россия в Чечне. Чечня в России. М. 2002.

³³ «Операция планировалась вслепую» Власть, 2004. december 6.

³⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 143.

³⁵ Tyiskov, 363.

³⁶ Hlebnyikov, 2004. 47. Ugyanakkor 1995. június 3-án rakétatámadásban megsemmisítik Baszajev házát. A támadásban Baszajev 12 rokona, köztük 7 gyerek veszíti életét. Valószínűbb, hogy erre adott bosszú volt a bugyennovszki támadás. Mihajlov, 2002. 212.

³⁷ Hlebnyikov, 2004. 252.

³⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 165.

³⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 30.

⁴⁰ Hlebnyikov, 2004. 262.

⁴¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 31.

⁴² Hlebnyikov, 2004. 296-298.

⁴³ Malasenko-Trenyin, 2002. 166.

⁴⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 22.

⁴⁵ Hlebnyikov, 2004. 258.

⁴⁶ CSPSZ, 140.

⁴⁷ CST, 23-24., 31.

⁴⁸ Hlebnyikov, 2004. 10.

⁴⁹ Hlebnyikov, 2004. 314.

⁵⁰ Németországot 1994 nyarán hagyja el az utolsó orosz katona. Hlebnyikov, 2004. 19., 38-39.

⁵¹ Hlebnyikov, 2004. 45-46.

⁵² Malasenko-Trenyin, 2002. 148.

⁵³ Hlebnyikov, 2004. 44.

⁵⁴ Террористы проникают в Россию за деньги. Независимая газета, 1996. március 12.

⁵⁵ Mihajlov, 2002. 211-212., 217.

⁵⁶ CSPSZ, 142.

⁵⁷ Malasenko-Trenyin, 2002. 182.

⁵⁸ Tyiskov, 2001. 233.

⁵⁹ Геополитика Каспийского региона. М. 2003. 113-122. Megjegyzendő, hogy a vezeték építése nem problémamentes. A finanszírozási nehézségeken túl problémát jelent, hogy a vezetéket politikailag instabil vidékeken kell átvezetni: Grúzián, Örményországon vagy Törökország kurd területein. Törökország és Azerbajdzsán kategorikusan tiltakoznak az ellen, hogy Örményországon áthaladjon a cső.

⁶⁰ Геополитика Каспийского региона, 240.

⁶¹ CSPSZ, 266-268.

⁶² Контртеррористическая операция. Москва 2002. 132-133.

⁶³ Malasenko-Trenyin, 2002. 23.

⁶⁴ Hlebnyikov, 2004b. 16.

⁶⁵ Malasenko-Trenyin, 2002. 214.

⁶⁶ Д. Фурман-Э. Задарожна: Притяжение Балтии (балтийские русские и балтийские культуры) in: Страны Балтии и Россия: общества и государства. М. 2002. 451.

⁶⁷ CST, 15-16.

⁶⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 216.

⁶⁹ Malasenko-Trenyin, 2002. 43., 92.

⁷⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 99.

⁷¹ Laletin, 2003. 266.

⁷² Malasenko-Trenyin, 2002. 202.

⁷³ CSPSZ, 149.

⁷⁴ Malasenko-Trenyin, 2002. 44.

⁷⁵ Gadzsijev, 2001. 258. Ezek működése nem is volt eredménytelen. Például Dagesztánban a 90-es évek elején egészen elenyésző, 2%-os volt a vahabitizmus társadalmi támogatottsága, az évtized végére ez már 10%-osra szökött fel. Nyilván összefüggésben a szociális összeomlással. Gadzsijev, 2001. 268.

⁷⁶ Gadzsijev, 2001. 259.

⁷⁷ Jakubov, 2001. 10. Олег Якубов: По следам Бен Ладена. Террорист № 1: известный и неивестный. М. 2001.

⁷⁸ Malasenko-Trenyin, 2002. 97.

⁷⁹ Jakubov, 2001. 11-12.

⁸⁰ Malasenko-Trenyin, 2002. 208.

⁸¹ Malasenko-Trenyin, 2002. 103-104.

⁸² Mihajlov, 2002. 212. Laletin, 2003. 266. Ю. П. Лалетин: Ситуация в Афганистане и ее воздействие на южный фланг СНГ in: Южный фланг СНГ. Центральная Азия-Каспий-Кавказ: возможности и вызовы для России. М. 2003. 246-300.

⁸³ Laletin, 2003. 267.

⁸⁴ Csecsenföld az Orosz Föderáció legtermékenyebb régiója. Míg Oroszország egésze súlyos demográfiai krízisben szenved, a Csecsen Köztársaságban kiugróan magas a termékenység. A csecsenek összlétszáma az 1989-es 0,89 millióról 2002-ben 1,36 millióra nőtt. A Csecsen és Ingus Köztársaság területén arányuk az 1989-es 58%-ról 72%-ra növekedett (az oroszoké 23%-ról 3%-ra csökkent), miközben a lakosság száma 1,27 millióról 1,5 millióra nő. Национальный состав населения СССР 1989. Москва 1991. 40., www.perepis2002.ru

⁸⁵ Index, 2005. március 8.

⁸⁶ Oroszországra nem jellemző a modern európai nacionalizmus – sokkal inkább egyfajta birodalmi-territoriális tudat figyelhető meg. Ezért sem szerencsés az európai sémákat ráhúzni Oroszországra.

⁸⁷ Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. Bp., 1999, 22.