Farkas Miklós: A huszadik század, ahogy megéltem. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004.

Farkas Miklós a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritiusa, a matematikai tudomány doktora, több mint száz, nagyobbrészt idegen nyelvű tudományos közlemény, monográfia és egyetemi jegyzet szerzője. Ötven éve védte meg diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem alkalmazott matematika szakán. 45 éven át dolgozott a Budapesti Műszaki Egyetemen, ebből 35 évet egyetemi tanárként és 20 éven át az egyik matematikai tanszék vezetőjeként. Közben vendégprofesszorként működött Irakban, Nigériában, Venezuelában, Kanadában, Ausztriában, Indiában és Kolumbiában. Számos tanítványa ma már egyetemi tanár hazánkban és a világ különböző országaiban. Megkapta a Szent-Györgyi Albert-díjat. 1946-ban, 14 éves korában lépett be a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomba, azóta küzd egy igazságosabb társadalom megteremtéséért. Jelenleg az ATTAC globalizációkritikai mozgalom tudományos tanácsának tagja. 

Jó cím; jelzi, hogy Farkas Miklós két fontos dolgot tud: az egyik, hogy a történelem milliónyi egyéni sors összegződéséből áll össze, a másik, hogy éppen azért, mert a milliónyi más ember életét, véleményét nem ismerjük, mi is csak a saját gondolatrendszerünket tárhatjuk fel – könyve ezért szükségszerűen szubjektív lesz. Farkas ezt nyíltan vállalja, miközben nem hárítja el a mások megértésének követelményét sem. Nem életrajz és nem történelemkönyv, amit ír – mondja -, s ez így igaz: műfajilag talán így tudnám a legjobban megközelíteni: az életrajzba ágyazott történelem.

Az élettörténet sarkalatos pontjai nyilvánvalóan a történelem sorsfordító eseményei. Minthogy azonban a mű nem is napló, hiába halad a könyv menete a kronológia sorrendjében, Farkas kötetszerkesztése egyedi módszert követ. Ez abban áll, hogy elbeszélő modorban és stílusban – olykor igazi szépírói erényekkel – leír egy eseményt, melynek részese volt ő is, tehát a történetben cselekvőként és szenvedőként egyaránt jelen van, majd az esemény lezárása után elkezdi végiggondolni, mi miért történhetett. Ebben a gondolkodási folyamatban saját logikai készségét segíti a hatalmas műveltségi anyag: történelmi munkákat, jeles személyiségek naplóit, életrajzait és önéletrajzait – a lehető legszélesebb skálán – olvassa és gyűjti, szembesíti egymással az ellenfelek véleményeit, majd ezek ütközéséből vonja le a maga számára a következtetéseket, amelyek legtöbbször sem egyik, sem másik vitázó fél álláspontját sem veszik át, hanem saját látlelet megalkotására serkentik.

Farkas életében az első ilyen, személyesen átélt vészkorszak a második világháború, ami gyermekkorát terhelte súlyos tapasztalásokkal. Emlékképei közül az első, szinte novellisztikus epizód a csillagos házba visszaköltöztetés, ahová kedvenc könyveit akarta vinni. "A kapualjban vártam szüleimet, amikor belépett egy fegyveres nyilas fekete egyenruhában, bilgeri csizmában. Látta, hogy ott állok kezemben könyvekkel megrakott kosarammal, gondosan felvarrt csillagommal. Megkérdezi: »Viszed a zsidó könyveket, öcsi?« »Igen, bácsi kérem«, válaszoltam, és feléje nyújtottam a kosarat. A zsidó irodalmat Winnetou, Az utolsó mohikán, Fehér szarvas, vagyis Borvendég – Deszkáss Sándor indián könyvei és néhány tankönyv társaságában kedves Petőfi-kötetem és egy Arany válogatott versek képviselték." (35. o.) Az identitás megvallásának torokszorító pillanata: a zsidóságában már többször megbántott fiú (iskola, lakók stb.) nem szándékosan állította össze így a könyveket, hogy ne legyen ellene terhelő bizonyíték. Ő valóban ezeket a könyveket olvasta, valóban Petőfi a kedvenc költője, bárki ellenőrizheti, aki ezt a könyvet végigolvassa: a legtöbbször az 1848-as szabadságharc költőjét idézi benne.

Tudta, hogy édesapja révén kétszeresen is mentesül bizonyos atrocitások alól, de azt is tudta, hogy ezek a kiváltságok a vészkorszak végső tombolásakor már mit sem értek. Még apjával szemben sem, hiszen: "Ha valaki feljelentette volna, hogy zsidó származású, a nyilasok mindhármunkat elvittek és a Dunába lőttek volna. Márpedig nácikban bővelkedett ez a középosztály által lakott, budai ház." (9. o.)

Farkas a számomra legnormálisabb, legésszerűbb 20. századi zsidó magatartást és életvitelt vállalja: az asszimilációt, amely nem kívánja megtagadni a származást és az ezzel járó közösséget más zsidókkal, viszont a téma ennél tovább nem érdekli. Identitása: magyar értelmiségi. Barátai, kollégái a világ minden tájáról származó feketék, sárgák, rézbőrűek és ki tudja, még hányféle van. Nem a származás érdekli, hanem az emberi lényeg, vagy amiképpen Lukács György mondja: az ember nembelisége: ki mennyit és mit tesz az emberiség előbbre lépéséért, létének jobbításáért.

A háború másik, novellisztikus epizódja az első orosz katona megpillantása 1945. február 11-én délben. Belépése, viselkedése előírásos: minden visszaemlékezésben így olvassuk-látjuk: fegyverét előreszegezve belép, és németeket keres. Valaki – itt történetesen egy asztalos -, aki "házunkban a munkásosztályt képviselte", örömében a nyakába borul. A kisfiú élményét a saját szavaival idézem: "…valami leírhatatlan, zavaros boldogságérzés töltött el, amit akkor, kis, tudatlan gyerekként képtelen lettem volna megfogalmazni, de most, több mint fél évszázad távolából, amikor idős emberként ezeket a sorokat írom, még mindig könnybe lábad a szemem, ha erre a pillanatra gondolok. Sok mindent nem tudtam, nem értettem, nem mérhettem fel, de megéreztem, hogy valami óriási változás történt az életemben, hogy másodrendű páriából, üldözött kis vadból, akit bármikor bárki megölhetett, szabad emberré váltam, olyanná, aki egyenrangúan, bátran szemébe nézet bárkinek." (16. o.)

És a jellegzetes Farkas-módszer: a történeti események elbeszélése után következik a gondolati kísérlet annak megértésére, mi is történt 1944. október 15-én. (E sorokat 2004. szeptember 26-án írom, a fenyegetően bejelentett, október 15-i, Terror Háza előtti tüntetés előszelében. Hát ismét itt tartunk.)

Farkas kérdése a következő: "Tett-e Horthy egyáltalán kísérletet a kiugrásra? …Felmerül a kérdés, mi volt a célja október 15-én és elérte-e célját?" Farkas mély alapossággal vizsgál meg minden apró momentumot, dokumentumot, ismert és általa felfedett adatot, és gondolati végkövetkeztetésében megrendíthetetlen: "Mindezt pedig csupán azért soroltam fel, hogy cáfolhatatlan tényként megállapíthassam: Horthy minden szóba jövő mérce szerint első osztályú háborús bűnös volt, akinek vitathatatlanul osztoznia kellett volna Bárdossy, Imrédy, Szálasi és a többiek sorsában…" (43. o.) Egyenesen következik ebből felháborodása a rendszerváltás utáni újratemetés és a megújuló Horthy-kultusz miatt.

Ugyanilyen kíméletlen következetességgel ítélkezik az egyházak háború alatt tanúsított közömbösségéről: "Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a magyar egyházak siralmasan szerepeltek ezekben a nehéz időkben. Nem emelték fel komoly és határozott formában szavukat ártatlanul üldözött honfitársaik védelmében, még saját híveik megmentéséért sem tettek annyit, amennyi elvárható lett volna. A krisztusi szeretetet hirdető egyházak vezetőiről kiderült, hogy Jézus Krisztus fájdalmasan szép és természetes tanításai csupán csak üres szavakként konganak a szájukból, de nem szerepeltek jobban a zsidóság vezetői sem… Az egyházak mint intézmények közönye és gyávasága különösen kiemeli azoknak a bátor, humánus, a krisztusi tanokat meggyőződéssel valló egyházi férfiaknak a nagyságát, akik több ízben életüket is kockáztatva igyekeztek menteni az üldözötteket. Ilyenek voltak Apor Vilmos, Hamvas Endre, Márton Áron katolikus püspökök, Bereczky Albert református lelkész és sokan mások… "A vidéki zsidóság deportálásának befejezése után több városban azt kérték a nyilasok, hogy celebráljanak a templomokban hálaadó misét azért, mert »sikerült megtisztítani a várost a zsidóktól«. A püspökök általában kitértek ennek engedélyezése elől, egy helyen, Veszprémben azonban tartottak ilyen misét. E város püspökét Mindszenty Józsefnek hívták…" (51-52. o.) Mindszenty további közéleti szereplésének, évtizedek utáni újratemetésének eseményeit Farkas természetesen ezeknek az adatoknak a fényében értékeli.

A háború utáni évek megítélésében – ha nem is elsőként és egyedüliként, de – a számomra is egyedül elfogadható álláspontot képviseli: "Ez a mai rendszert legitimizálni hivatott történetírás egyébként a felszabadulástól az 1990-es fordulatig tartó 45 évet igyekszik egységesen kommunista diktatúrának feltüntetni. Holott 1945-től 1948-ig, a »fordulat évéig« Magyarország többpárti demokratikus ország, 1946-tól köztársaság volt, kisgazda elnökkel, illetve miniszterelnökkel, amelynek címere a köztársasághoz valóban illő Kossuth-címer volt. (A mai köztársaságban – mint tudjuk – nem ez van. Sz. E.) Soha azelőtt nem tartott polgári demokrácia olyan sokáig, több mint három évig ebben a hazában…"

Emlékezetünkbe idézi azt is, hogy 1945-ben a baloldal legnépesebb tábora a szociáldemokrácia volt, amelynek akkori két neves vezetője Marosán György és Justus Pál volt. Marosán neve még él az idősebbek tudatában, ha nem is olyan pozitív megítéléssel, mint Farkasnál: "Amikor úgy látta, hogy pártjának politikája már nem a munkásság érdekeit szolgálja, lemondott és visszavonult a politikától. Nem ismerek más példát az államszocializmus több évtizedes történelme során, hogy valaki a hatalomnak ezen a szintjén lelkiismereti okokból önként távozzék." (Kiem. Sz. E., 55-56. o.) A másik név, Justus Pálé ma már csak az irodalmárok körében ismert – ha egyáltalán. Hogy politikusként mennyire hatásos és tisztességes ember volt, arról Farkas Miklóson kívül ma már senki nem emlékszik szívesen.

A következő nagy gondolatkör – a szocializmus bukása – sok összetevőből álló, bonyolult kérdés. Mi történt hazánkban az 1956-ot megelőző időben, milyen volt a párttagság valódi összetétele, gondolkodásmódja. ("Ezeknek a tagoknak nagy része persze nem volt meggyőződéses kommunista, de sok tízezren voltak, akik készek voltak áldozatot hozni azért az eszményi társadalomért, amelyben senki nem gazdagszik meg a mások zsírján és verítékén, amelyben mindenki »képességei szerint dolgozik és munkája arányában részesül a termelt javakból«… Az a lelkesedés, amelyet ezek a nemes eszmények kiváltottak, eltakarták előlük azt, hogy a háttérben kialakulóban volt egy szűk csoport terrorista diktatúrája… ennek a Rákosi-klikknek egyetlen célja a hatalom megszerzése és megtartása volt mindenáron. Terrorja elsősorban az igazi kommunisták ellen irányult." (63. o.)

A történelem – és ezzel együtt a könyv – fényes lapjai közé tartozik az 1949-es budapesti VIT (a fiatalabbak kedvéért: Világifjúsági Találkozó), amelyen a mindenhonnan idesereglett fiatalok együtt tettek hitvallást a béke és a haladás mellett.

A másik, talán még összetettebb probléma Sztálin alakja a történelemben és a róla gyártott mítoszban. Miképpen történhetett, hogy a Szovjetunióban folyamatosan végbement atrocitások sem tudták a dicsőséges Sztálin-imázst megdönteni? Első, feltételezhető oka a bűnök nem ismerése lehetett. A II. világháború győztesének leleplezése, az igazság felderítése mélységesen megrendítette nemcsak Farkas Miklóst, hanem a világ minden táján sok millió embert. Farkas így vall belső vívódásáról: "1953. március 5-én meghalt Sztálin. Több százmillió embertársammal együtt megrendülten fogadtam a hírt. Másodéves egyetemi hallgató voltam, az általa elkövetett bűnökről semmit sem tudtam, viszont jelentős mértékben az ő érdemének tudtam be a győzelmet a fasizmus felett és azt, hogy a szocializmus eszméje terjedt a világban. Annak érzékeltetésére, hogy milyen nehezen tettem túl magam az iránta érzett csodálaton, idemásolom egy 1956. június 17-én, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Sztálin bűneit leleplező kongresszusa után kelt naplójegyzetemet. Azt is tudni kell, hogy általában nem vezettem naplót, sosem volt erre időm. Csak nagyon ritkán éreztem szükségét annak, hogy feljegyezzem gondolataimat. Minden rossznak Sztálin volt az oka – mondják. Hát akkor, ezek szerint Sztálin valóban emberfeletti képességekkel rendelkezett, csak éppen nem az isten volt, hanem az ördög. Ez utóbbit állítani éppoly badarság, mint az előbbit. Sok minden szükségszerű volt annak idején, sok mindenre a harc belső logikája és dialektikája vezetett. Sztálinok nélkül nem győzhetett volna a forradalom. Az ő baja az volt, hogy talán túlélte korát. A mai kor talán más embereket, Hruscsovokat kíván." (66-67. o.)

Farkas tisztességére, mindent átgondoló, felülbíráló készségére jellemző, hogy ezt a naplóbejegyzést később egészen másképpen értékeli. De hiszen éppen ez az egyik erénye könyvének.

1956-os bejegyzése óta Farkas árnyaltabban látja a képet. Ennek egyik megnyilatkozása, hogy a magyar 1956-os, általa polgárháborúnak mondott eseményeket megindokoló MSZMP-határozat négy pontját ő kiegészíti egy ötödikkel: "A határozattal nagyjából egyetértettem, bár magamban még hozzátettem azt a hebehurgya módot, ahogyan Hruscsov a Szovjetunió Pártjának 20. kongresszusán kezelte a sztálini korszakkal való leszámolás ügyét." (142. o.)

A Sztálin-jelenséggel külön fejezet foglalkozik, amely részletesen tárja fel a "Sztálin bűnei" címen összefoglalható rémtetteket. Kevesebben írnak arról, és Farkas – mint dialektikusan gondolkodó és igazságkereső ember – a Sztálin-mítosz okait a személyiség pozitív jegyeiben is keresi. (73. o.)

Majd felteszi a legfontosabb kérdést, amellyel azt akarja tisztázni, miért fontos a Sztálin-jelenség pontos elemzése a XX. század megértéséhez: "Rehabilitálják-e Sztálin utólag feltárt bűnei a Sztálin vezette Szovjetunió, a szovjet hadsereg, illetve a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom ellen harcolókat? El kell-e ítélnünk azokat a milliókat, akik a Sztálin-mítosz hordozóiként küzdöttek a Szovjetunió fennmaradásáért, a szocialista forradalomért, a munkásosztály felszabadításáért egy egész történelmi korszakon át? E kérdések nem csupán erkölcsi és elméleti szempontból fontosak, és egyáltalán nem akadémikus, hanem, ha tetszik, politikai jellegűek. A történelem süllyesztőjében látszólag eltűnt, de az utóbbi évtizedben ismét virulenssé vált sötét mozgalmak megkísérlik a sztálini önkény bűneit felhasználni a fasizmus bűneinek relativizálásához és a fasiszta célok és törekvések igazolásához." (74. o.) Az eszmefuttatást így zárja le: "A forradalom tragédiája nem igazolja a forradalom ellenségeit." (76. o.)

Farkas Miklós 1956-ban egyetemi aspiráns volt, az október 23-i események idején Szegeden tartózkodott. Hazatérvén nemzetőrnek jelentkezett, belépett a pártba, munkásőr lett. Ezek a lépések egyértelműen jelzik, hogy igazi kommunista meggyőződése nem változott, szemben mindazokkal, akikről így ír: "Véresszájú kommunisták váltak a polgárháború idején véresszájú felkelőkké. Harmincnégy évvel később, az 1990-es fordulat idején ismét megjelentek szép számmal ezek a köpönyegforgatók, pedig ekkor nem életről és halálról volt szó. Úgy látszik, a kaméleonoknak ez a fajtája nem tud kiveszni hazámban, virulens." (139. o.) Idő kellett Farkasnak ahhoz, hogy 1956 megítélése ellenforradalomból valami mássá változzék. "Ma már látom, hogy akkor, november első napjaiban még számos, a Szovjetuniótól független, demokratikus szocializmust vagy polgári demokráciát kívánó honfitársam is küzdött, mert úgy vélte, elérhető a cél. Ezért nem nevezem az 1956-os polgárháborút ma már ellenforradalomnak." (147. o.)

A forradalom terminust azonban nem szándékozik használni. Így indokolja: "1956-ban Magyarországon nem volt forradalom, ha a szót megpróbáljuk értelmes értelemben használni. Társadalmi forradalomnak olyan gyors, erőszakos vagy békés változást nevezünk, amely alapjaiban változtatja meg a társadalom szerkezetét, vagy legalábbis ezt tűzi ki célként… Egy olyan felkelés, amely egy kormány helyébe egy másikat hoz, még nem forradalom. Na mármost, vagy azt mondjuk, hogy a meghatározó erők azok voltak, amelyek szocializmust akartak törvénytelenségek nélkül, akkor ez nem volt forradalom, hiszen nem kívánt a társadalmi berendezkedésben alapvető változást. Vagy azt mondjuk, hogy a meghatározó erők azok voltak, amelyek a kapitalizmus visszaállításáért küzdöttek. Ez esetben alapjaiban akarták megváltoztatni, »visszaváltoztatni« a társadalmi rendszert, és akkor ez ellenforradalom volt. Miután ma úgy vélem, hogy a felkelésben résztvevők célkitűzései a leglényegesebb kérdésekben is eltértek egymástól, a polgárháborút, amelyben magyarok öltek magyarokat, nem nevezhetjük ellenforradalomnak. Az én hibám akkor azt volt, hogy a felkelésben részt vevők között csak a fasisztákat láttam. Sokan mások is hibásan ítélték meg a helyzetet: ők nem láttak fasisztákat."

E másik nézet igazolására a hajdani felkelő, majd börtönviselt köztársasági elnök, Göncz Árpád szavait idézi: "És nem hallgatható el, hogy volt a forradalomnak egy nehezen kitapintható szélsőjobboldali összetevője is, amely leginkább az egységtörekvésekkel szembeni fegyveres megnyilvánulásokban, a kormányhatalom gyengítésének szándékában követhető nyomon… és ekkor lehet, hogy Nagy Imre koalíciós kormánya kénytelen lett volna néhány fegyveres csoportot akár erőszakkal is leszerelni…" (Népszabadság, 1993. X. 22., 148., 149. o.)

A magyarországi konszolidáció évei nem elégítették ki sem politikailag, sem szellemileg a kutatásban és oktatásban szenvedélyesen újat kereső Farkast: éveket tanított külföldön. Számomra az ún. harmadik világbeli élményei voltak a legfontosabbak, beszámolói Nigériáról, Irakról, Egyiptomról, Dél-Afrikáról, amely országokról olyan halvány sejtéseink vannak, hogy elképzelni sem tudjuk: előbb volt számítógép a nigériai egyetemen, mint nálunk.

Külföldi útjai a magyar viszonyok, az ország állapota megítéléséhez szélesebb rálátást eredményeztek. Jövőképe ennek birtokában igencsak komor. "A kelet-európai államszocialista rendszerek bukásával az emberiség sötét alagútba érkezett, amelynek előre nem látni a másik végét. Ma a nemzetközi finánctőke, a nemzetközi monopóliumok, a tőzsdék urai, a Nemzetközi Pénzügyi Alap és a világ legerősebb hatalmának, az Egyesült Államoknak a kormánya azt tehetnek, amit akarnak…"

Nem vigaszként, hanem elérendő célként állítja elénk két fő szellemi támaszának, Marxnak és a kortárs Petőfinek a szavait. Ez utóbbinak híres-szép versével zárja a könyvet, amely vers – még százötven év távolából is – utópiának tűnik: "Ha majd a bőség kosarából…", "Ha majd a szellem napvilága…"

Nem, még mindig nincsen itt a Kánaán. Szívesen mondanám, hogy ha sok olyan tisztességesen gondolkodó értelmiségink, munkásunk volna, mint Farkas Miklós, ha mindenki képes volna önvizsgálatra és önkorrekcióra, mint Farkas Miklós, akkor majd eljön. Sajnos, a fenti nagyhatalmak ismeretében a Kánaánt nem hozhatja meg egy bármily tisztességes könyv sem. De kielégítheti igazságérzetünket, megerősíthet hitünkben. És ez nem is oly kevés.

Mészáros István: József Attila és a modern művészet, Budapest, Argumentum Kiadó, 2004.
Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig, Budapest, Alexandra Kiadó, 2002.

A rendszerváltozás lázában, a neofita őrjöngések csúcspontján a József Attila utca nevét is meg akarták változtatni azok a megszállottak, akik az úgynevezett "kommunizmussal" együtt az egész huszadik századi progressziót ki akarták törölni a nemzet emlékezetéből. Az 1990-ben kibontakozó új kurzusban minden baloldali érték gyanúsnak számított, s ebben nem hozott érdemi változást az 1994-es kormányváltozás sem, hiszen a győztes baloldali párt az oktatást, a kultúrát és általában a szellemi életet készségesen átengedte a liberálisoknak. Azoknak a liberálisoknak, akik nagy elődeikkel szemben nem szövetségest, hanem kiszorítandó ellenfelet látnak a baloldali szellemi körökben. Részint saját ultrabaloldali múltjuk kompenzálása okán, részint a szűkülő értelmiségi piacon való előnyszerzés szándékával.

Ezekben az években valóban félni lehetett attól, hogy József Attilát sikerül kiszorítani a magyar irodalom fősodrából, s a közöny és az ellenpropaganda kettősével karanténba zárják az újkapitalizmusra veszélyes életművét. József Attila kiiktatásával és Ady Endre kétoldali kisajátításával (szabadelvű és antiklerikális publicista a liberális tábornak, a "zsidók" által megrontott, de lelke mélyén igaz magyar és jó keresztény költő a jobboldal számára) a huszadik századi magyar lírából kilúgozható lehetne annak forradalmi politikuma. Ha viszont ez a kísérlet elbukik, s Ady Endre és József Attila a maga eredeti mondanivalójával visszhangra talál a felnövekvő nemzedékekben, akkor egyre nehezebb lesz eltitkolni, hogy a múlt századi magyar költészet csúcsain állók egyszerre utasították el a magyar Ugar nacionalizmusát és a kapitalista társadalmi rendet.

A mai magyar szellemi élet arra a hamis "kánonra" épül, hogy csak két ellenpont létezhet benne: a piac- és Nyugat-barát liberálisok, s az erősen nacionalista jobboldaliak. József Attila egész életműve ennek a hamis alternatívának a tagadása. Ő a befelé zárkózó nacionalizmust és a tőke társadalmi rendjét egyforma következetességgel utasította el. József Attila saját korát, a konszolidált Horthy-rendszert (a fehérterror után és a zsidótörvények előtt) nem nacionalista kurzusként, hanem érett kapitalizmusként láttatja. Olyan rendszerként, amelyről elmondható, hogy "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). A pénz által vezérelt jogállamra áll, hogy benne a szellemi ember "neve, ha van, csak áruvédjegy / mint akármely mosóporé" (Mondd, mit érlel…), itt igaz, hogy "ki szenet árul, ki szerelmet" (Világosítsd föl), a nép fia "hol lehet altiszt, azt kutatja" (Hazám), erre rímel, hogy "a munkabér a munkaerő ára, / cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. / Ujságpapír az asztalon kenyérrel / s az ujságban, hogy szabadok vagyunk" (Munkások). Ezt a rendet jellemzi, hogy a szövőlány (és a Tesco éjszakai pénztárosa) kezében "kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért" (Hazám). A rendszer, amelyről elmondható, hogy "Nem isten, nem is az ész, hanem / a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve" (A város peremén), nem a király nélküli királyság neobarokk díszlete, hanem mögötte a klasszikus kapitalizmus való világa. S nemcsak Magyarországon, hanem a "művelt Nyugaton" is: "élj Párizsban vagy Szatymazon, – / mire a béredet kikapnád, / itt állsz és ott ül a haszon" (Haszon). Ebben a "szörnyű társadalomban" a jogállam és a szabadság is csak üres szó az alulra szorított millióknak. Cserépfalvi összkiadásában, a Horthy-korszak fénykorában bátran megjelenhetett sok ezer példányban, hogy "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött", s még nem fenyegette a vörös csillagot üldöző mai jelképtörvény a következő sorokat: "a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember öntött csillagát" (Munkások). Ez az osztályharcos indulat nem az ellenforradalmi rendszer s nem is a kezdődő fasizmus, hanem a kapitalizmus lényege ellen irányul. Sorai mai világunkban éppoly aktuálisak, éppúgy a tőke és a munka örök konfliktusáról szólnak, mint ama régen eltűnt Magyar Királyságban. A kapitalista rendszer legbelső lényegét megfogalmazó zseniális mondata ("Jogállamban a pénz a fegyver") élete utolsó szakaszában született meg. Nem lázadó kamaszként, hanem érett költőként fogalmazta meg végtelen tömörítőképességével a piaci logikára épülő jogállam belső ellentmondását: azt, hogy alapvető sorskérdéseiben a kapitalista társadalom szükségszerűen csak antidemokratikus lehet.

Szellemét sokak meglepetésére nem tudta kiszorítani a rendszerváltozást kísérő kultúrpolitikai tisztogatás. Rövid bizonytalanság után nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalom iránt érdeklődő fiatalok körében József Attila a leghitelesebb magyar költő, a sorain felnőtt középnemzedékből sokan hűek maradtak hozzá, s az úgynevezett "szellemi élet" fórumain is pezsgő vitákat vált ki személye és életműve. Kezdetben hálás témának bizonyult a Moszkvából vezényelt kommunista törpepártból való kizáratása, s hosszan el lehetett csámcsogni a Világosítsd föl című versben található "fasiszta kommunizmusról". Holott a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy ez egy olyan mese, amelyre annak van szüksége, akinek az a célja, hogy "ne legyen szabad, ami jó". ("Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.") Ebből az ironikus szópárosításból aligha lehet kiolvasni azt, hogy József Attila összemosta volna a nácizmust és a kommunizmust, ahogy azt jelentéktelen szerzőcskék mellett a gazdag és értékes életére méltán büszke Fejtő Ferenc is teszi, többek között A Monarchiától a globalizációig című kötetében (Alexandra, 2002). (Fejtő emlékezete szerint egyébként a kommunisták juttatták hatalomra Hitlert: a valóságban a kommunisták és a szociáldemokraták ellenében a polgári pártok szavaztak bizalmat Hitler kancellári megválasztásához 1933 januárjában, pusztító útjára engedve a náci diktatúrát.) József Attila mai olvasóit azonban nemigen foglalkoztatják az efféle fáradt okoskodások. Verseit azért szeretik, mert szépek, mert igazak, mert könnyen idézhető verssorok vannak bennük, mert személyisége rokonszenves, szelleme pedig azt a lázadó nyugtalanságot sugározza, amely nélkül nem élet, csak vegetáció az emberi és társadalmi lét. Józan és politikai előítéletektől mentes olvasói számára nyilvánvaló, hogy József Attila természetesen, "ahogy a csillag megy az égen", baloldali és forradalmár költő. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy a mindvégig tudatos marxistaként gondolkodó költőt kommunistának vagy szocialistának gondoljuk-e. Egy önmeghatározásában egyszer "liberális kommunistának" nevezte magát, ami talán legközelebb állt egyéniségéhez. De a mai világunkból hiányzik az a szellemi rugalmasság, ami a kifejezés mögött álló, összetett gondolat- és érzésvilág megértéséhez szükségeltetik.

Centenáriuma, születésének századik évfordulója nagy próba a baloldali politikai erőknek és szellemi műhelyeknek. Ha elsumákolják az évfordulót, ha a forradalmi életműről a szocialista lényeget kilúgozó álszakértők mögé bújva mernek csak megemlékezni, ha kényelmetlennek találják az "elvtársat" és "osztályharcot" a verseiben, ha József Attila helyett is mentegetődzni kezdenek a szellemi élet fura urai előtt, akkor sok jót nem várhatunk a centenáriumtól. (S az efféle baloldaltól.) De az elmúlt esztendő politikai történései azt jelzik, hogy a folyamatos szellemi önfeladás véget ért a magyar baloldalon. Ez esetben tiszta szívvel ünnepelhetjük József Attilát. Azt a magyar költőt, gondolkodót, proletárból lett értelmiségit, aki a magyar szocialista szellem mindmáig legtehetségesebb és legtisztább emlékezetű képviselője. Az ünnep sohasem a halottnak, mindig az élőknek szól. 2005-ben a József Attila-centenárium az ünnep méltóságával prezentálhatja, hogy igenis létezik a liberálistól és a jobboldalitól egyaránt különböző, szocialista kultúra. A magyar baloldalnak van korszerű és vállalható antikapitalista hagyománya, van a piaci társadalmon túlmutató, humánus és közösségi világképe. Van olyan szellemi csúcsteljesítménye, amelyhez a huszadik században sem a liberális, sem a népnemzeti és jobboldali alkotók nem értek fel. S igen, a magyar szellemi életben sok évtizedes tradíciója van a dogmamentes baloldaliságnak. Ezt nem kell bizonygatni, elég kinyitni egy József Attila-kötetet. Magyarázkodás helyett magabiztos büszkeséggel kell József Attiláról beszélnünk. Lehet, hogy nem vagyunk méltóak hozzá, lehet, hogy sok mindent elrontottunk és összezavartunk az elmúlt években és évtizedekben. De a sors különös kegyelméből ő akkor is a miénk maradt, s az ünnepen – ahogy az ünneplők általában – nem a rosszról beszélünk, hanem a jóról. József Attila ünnepe a hazai szellemi baloldal számára egyszerre lehet a hagyomány és a megújulás – az önfeladás korszakán való túllépés – kivételes alkalma.

Élete és életműve természetesen messze több, mint politikum. Játékossága, széles körű műveltsége, összetett és némiképp sérült személyisége, kegyetlen gyermekkora és kamaszos fiatalsága (igazi felnőttkora nem is volt) végtelen történetek és legendák témájává lett. Aki életében bármilyen szinten kapcsolatba került vele, az maga is bevonult az irodalomtörténetbe és a köztudatba, hiszen hatvan-hetven esztendővel később is népszerű televíziós sorozatokban, izgalmas dokumentumregényekben és hírlapi polémiákban bukkan fel a neve a nagy költő oldalán. Alighanem József Attiláé a huszadik század legjobban és legrészletesebben dokumentált magyar élettörténete. Már a Cserépfalvi-féle első összkiadás is hosszú és fájdalmasan őszinte önéletrajzával indít. Maga és pszichiáterei jóvoltából nemcsak élete minden részletét ismerjük naptári pontossággal, hanem öngyilkossági kísérleteiről, szexuális gondjairól és álmairól is árnyalt képet kaphatunk. Arcát nagyon széles körben ismerősként azonosítják, egy-két sorát idézve milliók nyugtatják meg magukat, hogy ismernek valamit a magyar lírából, műveltségben fölötte állnak a kereskedelmi tévék villalakó bunkóságának. Mutatis mutandis, József Attila népszerűségét tekintve valamiképp a magyar Che Guevara. Ahogy Che, úgy József Attila mítoszában is fontos része van az emberi tisztességnek és hitelességnek, a naivságig tiszta meggyőződésnek, az arc nemességének és egyszeriségének, s persze a fiatalkori – valamiképp Krisztusra rímelő – halálnak. Aki sokáig él, arról mindenféle fénykép fennmarad, öregkori és nyavalyatörős is, idővel ír hülyeségeket, elvállal rossz tisztségeket, és megfutamodik jó ügyek elől, s a kaján utókor szemében mindez kikezdi, ha nem is a művek minőségét, de a személyiség tisztaságát mindenképp. József Attilának minderre nem volt ideje, s mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy ő személy szerint nem is lett volna képes beleszürkülni a felnőttségbe. Halálának oka minden lélekbúvárkodó okoskodáson túl feltehetően az volt, hogy nem akart rossz felnőtt lenni egy rossz korban.

Egyik legdöbbenetesebb Flóra-versében így ír szerelméről (remélt támaszáról?), a későbbi koszorús állami költő koszorús hitveséről: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak: / mint gyermekeknek játék, oltalom, / mint munkásoknak emberi öntudat." Ilyen "pártosat" a legdogmatikusabb pártköltők sem mertek leírni szerelmes versben. Ilyet csak az ír, akiben már valóban elválaszthatatlan lét-egésszé olvadt össze a szerelem és a világnézet, a magánéleti szenvedély és a közéleti elkötelezettség. Simán szerelmes soraiban ekkorra már meg is bicsaklik az amúgy zseniális költő. "Félek, nem tudod megbocsájtani / eltékozolt, ostoba, könnyű multam", írja egy másik Flóra-versben. Ez Karády Katalinhoz illő slágerszöveg lenne, ha nem éreznénk mögötte a tragikus és megszépítő hazugságot. József Attila múltja minden volt, csak nem eltékozolt, ostoba és könnyű. Önmagát vigasztalva azt hazudja magának, hogy azért nem kell a kedvesének, mert azelőtt léha és felelőtlen életet élt, amivel legalább visszamenőleg színesebbé teszi a múltját. (Karády Katalin, a kor szupersztár dívája a negyvenes évek első felében egy filmjében egyébként valóban elénekelt pár József Attila-sort, a költő népszerűségének biztos jeleként.)

Vannak múltjukkal zsonglőrként játszó, megélhetési értelmiségiek és vannak elveikhez hű, igazi szellemi emberek. József Attila ez utóbbiak csillaga, a "Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." gondolatának szerzője. Jó érzés olyan könyvet olvasni, amelyet egy ilyen ember ír róla. Mészáros István, az 1956-ban Nyugatra távozott és régóta Angliában élő marxista gondolkodó az ötvenes évek végén olasz nyelven írta meg József Attila és a modern művészet című könyvét (nagyesszéjét, ihletett vallomását) a költőről. Az Argumentum Kiadó és a Lukács Archívum jóvoltából most – a szerző bevezetőjével, Andor László és Agárdi Péter utószavával – magyarul is megjelent ez a mű. Olyan szellemi közegben élünk, ahol már az is csodának számít, ha valaki nyíltan vállalja és vállalhatja negyvenöt esztendővel ezelőtti sorait. Mészáros István esetében azonban ennél többről van szó. Számára József Attila életműve "nagy gondolati költészet", "esztétikum és társadalmiság" szerves egysége, a "lelki világrend" lírája. Az időközben kitört posztmodern őrület, az elvont "textus" és "kánon" divatjának félművelt majmolói ezeket a fogalmakat azóta kiirtották a magyar irodalomtörténetből. A negyvenöt évvel ezelőtti könyv a mai olvasó számára ezért szokatlanul frissnek hat, a sok áporodott irodalomtörténeti badarság után élő nyelven és közérthető szavakkal a lényegről beszél. Merész és korszerű könyv, túllép a félmúlt intellektuális kacatján. Olvasása közben időről időre megfeledkezünk arról, hogy közel fél évszázada született, néha úgy hat, mintha – finoman és direkt utalások nélkül – az elmúlt egy-két évtized kötelező torzításaival vitatkozna. Mészáros István számára már 1959-ben is világos volt, hogy az avantgárd éppoly dogmatikus lehet, mint a zsdanovizmus, s az utókor ismeretében ez az avantgárd örökébe lépő posztmodernről még inkább elmondható.

A kötet egyik legizgalmasabb elemzése az 1930-ben született, Nyár című vers utolsó szakaszának a történetéről szól. "Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren jár a szél – / csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." Így jelent meg az 1931-ben elkobzott és zúzdába küldött kötetben. Aligha kell részletesebben magyarázni, hogy a kaszaél Dózsa György (Ady által is megénekelt kaszájának) az éle, a lázadásé és a forradalomé, amelyet a parasztok helyett immár a munkásoknak kell megvívniuk. Igazi, József Attilához méltó befejezése egy természeti idillként induló versnek. A vers ugyanis József Attila – és Mészáros István – értelmezésében nem a szerelemről és nem a természetről, hanem a lelki világrendről szól, amelyben a nyári gólyahír és a társadalmi mondanivaló természetes egységet alkot. 1934-ben a költőnek a megjelenés érdekében meg kellett változtatnia az utolsó sort. Két változatot is kiagyalt az "elvtársaim: a kaszaél" helyett. Az egyik szerint, ami megvillan, az "Kék, tünde fénnyel fönn a tél", a másik szerint "- dől a zápor – a kaszaél". A kötetbe végül az előbbi, az elég abszurd téli kép került be. Egy, Mészáros István szavai szerint "tipikusan kispolgári mentalitású kritikus" 1938-as tanulmányában hosszan megdicsérte a költőt a cenzúra által kikényszerített változtatásért. "Ideológiai túlbuzgalommal", "vezércikkszerű" verseléssel vádolja legjobb verseit, s a fenti sorcsere kapcsán úgy fogalmaz, "félek leírni a régi utolsó sort". Majd hosszan dicséri a kikényszerített új sort mint a költő jó útra térésének biztos jelét. Olvassuk el egészében is a verset.

Nyár

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

 

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög, s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.

 

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

 

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél –
csattan a menny és megvillan
elvtársaim: a kaszaél.

 

A magyar lapály nyarába a vihar olykor lázadást és forradalmat hoz, de többnyire csak a lázadás hamar kihunyó indulatát, látomást és délibábot. De "kék, tünde fénnyel fönn a tél" sohasem jön a nyári viharral a magyar Ugaron. Nemcsak politikailag, hanem meteorológiailag sem létezik ilyesmi a magyar Alföld szárazon izzó nyarában. A Mészáros István által "tipikusan kispolgári mentalitású kritikusnak" nevezett szerző egyébként az a Fejtő Ferenc, aki ezek szerint nem tegnap kezdte el József Attila polgári költővé finomításának folyamatát. Fentebb említett könyvében – és számos előadásában – már azt tartja a legfontosabbnak József Attilában, hogy állítólag ő tett volna először egyenlőségjelet a nácizmus és a kommunizmus között.

Mészáros István már negyvenöt esztendeje világosan látta, hogy a liberálisok "antiideologikus buzgalma" mögött kőkemény ideologikusság rejlik. (Fejtő Ferenc élete minden tiszteletet megérdemel: de József Attila más hitet vallott legjobb lírájában, mint amit a kommunizmussal valóban szakító Fejtő választott magának.)Mészáros István az emigráció szabadságában megengedhette magának, hogy minden dogma és "antiideologikus buzgalom" nélkül írjon József Attiláról. Hosszan idézi Ignotus Pál és József Attila vitáját a szocialista társadalomról. József Attila szerint az ifjabb Ignotus látomása a szocializmusról olyasmi, hogy "Gödöllőn a főszolgabíró egy könyökvédős Lukács Alajos lesz a fürjtollas Endre László helyett, és nagy szociális haladásnak számít, hogy ő is motorkerékpáron vagy egy kis Tátra kocsin közlekedik, nem négyfogatú hintón, mint Endre László, és hogy a parasztnak azt mondja, Szabó úr, ön…, nem pedig Hé, te…, mint Endre László." József Attila (és Marx) szerint ezzel szemben a "kapitalista is rabja a kapitalizmusnak", s a szocializmus azt jelenti majd, hogy minden ember felszabadul a gazdasági kényszer rabságából. Tegyük hozzá tárgyilagosan, hogy a "létező szocializmus" hétköznapi valósága jobban hasonlított Ignotus kispolgári víziójára, mint József Attila álmára. De ezt még tovább írja majd a történelem.

Mészáros István világosan bemutatja, hogy a Tiszta szívvel kamaszos anarchizmusa és a korai évek Juhász Gyulára rímelő elvont szegény-szeretete még messze állt a tudatos szocialista költészettől. Horger Antal nemcsak gonosz, hanem rendkívül ostoba is volt, amikor kiátkozta a költőt a "Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám" jellegű soraiért. Az ilyen sorok tizenkilenc éves szerzőiből idővel könnyen lehet nemcsak gimnáziumi tanár, de konzervatív professzor és jobboldali politikus is. (Azt mindenesetre üdítő olvasni, hogy a mai jobboldal szellemi elődei a "zsidó sajtó exponensének" nevezték a fiatal József Attilát: vannak, akiknek permanens ostobaságában folyamatosan megbízhatunk.) Akkor történt fordulat a költészetében, amikor érett marxista gondolkodó lett, s "egységes áramkör" jelent meg lírájában. Mészáros István soha meg nem tagadott mestere, Lukács György is felbukkan a könyvben. József Attila és Lukács György ismerték és becsülték egymást, s a költő így írt az akkoriban már emigrációban élő nagy filozófusról egy antológia kapcsán. "Miért nézik Lukács Györgyöt levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékű esztétikai-bölcseleti munkássága.)" Hatvan évvel a Horthy-rendszer bukása után akad-e akár csak egyetlen magyar iskola is, ahol József Attila szellemében mernének Lukács Györgyről és Németh Lászlóról tanítani a tanárok?

Úgy hat rám a könyv, mint egy pohár száraz és jóféle fehérbor cukros és összeöntögetett löttyök után. Íze, zamata van, tiszta és áttetsző. Világossá teszi, hogy József Attilára azért van szükségünk, mert eszmevilága "páratlanul időszerű", mert amit a költő meg akart változtatni a világban, az ma is változásra szorul. "Művészetének esztétikai nagysága teljesen egybeforrott nagy gondolati lírájának mélységével." Nem tisztább beszéd ez a "textus" szóhoz hozzáragasztott néhány tucat fél-angol fél-magyar szó-csodabogárhoz képest? A magyarul és angolul író szerző ezt a könyvét, mintegy ujjgyakorlatképpen, eredetileg olaszul írta. Ebben és a versek fordításában nagy segítségére volt olasz felesége, Donatella. Köszönjük nekik, hogy római kitérővel visszaadták nekünk az igazi József Attilát.

Gazdag és szegény országok különbségének egyik oka, hogy nem azonos mértékben zsákmányolták, illetve zsákmányolják ki a Földet. A négy fiktív kiáltvány a környezetrombolás következményeit és annak felelősségét értelmezi eltérő (naiv, demagóg, agresszív elemeket is tartalmazó) nézőpontból.

"Még egy egész társadalom, egy nemzet, sőt az egy időben létező összes társadalmak együttvéve sem tulajdonosai a földnek. Csak birtokosai, haszonélvezői annak, és mint jó családapák kötelesek jobb állapotban hagyni örökül a következő nemzedékeknek."

K. Marx

 

1. Környezetvédő kiáltvány

Veszélyben a Föld!

Veszélyben az emberiség!

A gazdag és az iparosodó országok termelési technikái és fogyasztási szokásai pusztítják a globális természeti környezetet. Olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el, amelyek belátható időn belül alkalmatlanná teszik a Földet az emberi élet számára.

– Az ipari civilizáció mérgezi a folyókat.

A Föld lakóinak egyharmada meg van fosztva az egészséges ivóvíztől. Azért nem még nagyobb része, mert a gazdagabbak át tudtak térni a természetes vizek fogyasztásáról a palackozott ásványvizek fogyasztására.- Az ipari civilizáció mérgezi a talajt.A termés növelésének érdekében egyre több műtrágyát, vegyszeres növényvédő szert használnak. Hatásukra a föld savasodik, kémiai összetétele megváltozik, és a növényekbe egészségkárosító (rákkeltő stb.) anyagok szívódnak fel. Hasonló következményekkel jár az ipari eredetű talajszennyezés.

– Az ipari civilizáció mérgezi a levegőt.

A modernizációs gazdálkodás és életforma hatására fogy az oxigén. Az ipari termelés és a közlekedés növekvő mennyiségben juttat a levegőbe légzőszervi megbetegedéseket okozó és rákkeltő anyagokat.

– Az emberiség fennmaradását leginkább fenyegető támadás a globális felmelegedés, ami az ipari civilizáció által előidézett üvegházhatás miatt egyre gyorsul. Öngyilkosságot követ el az emberiség, ha nem csökkenti radikálisan az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátását.

Ha tovább folytatódik a termelés és közlekedés mostani széndioxid-kibocsátása, akkor belátható időn belül le kell állítani minden áramfejlesztő erőművet. Ha tovább folytatódik az ipari növekedés, teljesen meg kell szüntetni (be kell tiltani!) a kőolaj és földgáz használatát. Két-három évtized múlva nem lesz gáz, nem lesz benzin, nem lesz fűtőolaj, nem lesz elektromos áram. Leállnak a gyárak, megszűnik a modern közlekedés, megbénulnak a háztartások.

Ha nem cselekszünk azonnal, nemsokára már reménytelenül késő lesz.Ha nem sikerül az egész emberiség összefogásával megállítani a bioszféra további felmelegedését, elpusztul az emberiség.

 

 

2. Amerikai kiáltvány

 

Országunkat az ipar (és a vállalkozás szabadsága) tette naggyá. Vállalataink az egész Földön megvetették lábukat. Tőkénk, technológiánk, tudományunk, vállalkozói bátorságunk révén – bárhol is található – megszerezzük a termeléshez szükséges nyersanyagot, a termeléshez szükséges energiaforrásokat, a termeléshez előnyös olcsó munkaerőt. Nemcsak tőkénket, hanem áruinkat is szétterítjük az egész Földön.

Erősek és bátrak vagyunk. Vannak fegyvereink, amelyekkel megvédjük céljainkat, és érvényre juttatjuk akaratunkat. Az emberiség nagyobbik része tőlünk vásárolja, vagy tőlünk kapja fegyvereit.

Újabban egyes környezetvédők korlátozni akarják termelésünket, korlátozni akarják civilizációs küldetésünket. Arra hivatkozva, hogy a modern ipar és közlekedés károsítja a természeti környezetet, meg akarják szabni, hogy gazdaságunk mennyi szén-dioxidot bocsáthat ki. Csökkenteni akarják az emberiség által kibocsátható szén-dioxidot, ezért elő akarják írni nekünk, hogy mennyit termelhetünk, mennyit fogyaszthatunk.

Nem engedünk a demagóg követeléseknek! Elutasítunk és megsemmisítünk minden törekvést, amely szemben áll a vállalkozás korlátlan szabadságával, az áruk és a tőkék szabad áramlásával. Bátran vállaljuk eredményeinket és cselekedeteinket. Büszkék vagyunk mindarra, amit elértünk, és amit teszünk. Gazdagok vagyunk, erősek vagyunk. Nem engedjük akadályozni a verseny és a gazdasági növekedés korlátozatlan szabadságát!

 

 

3. Gyarmati kiáltvány

 

Országainkat a múltban európai hatalmak katonái szállták meg, politikai gyarmattá tették, majd gazdaságilag is gyarmatosították. Népeink megélhetési forrásait megsemmisítették, népeinket megfosztották önfenntartási képességüktől. Hajdani termelési szokásainkat, létfenntartási gyakorlatunkat szétzúzták. Országaink földje már régen nem képes eltartani lakosságát. Népeink nagy része nyomorog, éhezik. Nincs munkalehetősége, nincs megélhetési lehetősége.

Életfeltételeinket a gyarmatosítók elvették, de gyámolításunkról nem gondoskodtak. Ránk maradt annak feladata, hogy megpróbáljunk saját erőnkre hagyatkozva talpra állni.

Munkát kell teremteni, megélhetést kell biztosítani népeinknek, a megszállás és gyarmatosítás áldozatainak. Meg kell teremteni saját iparunkat, hogy népünknek munkát adjunk. Meg kell teremteni saját iparunkat, hogy kereskedhessünk.

Szegények vagyunk, ezért iparosodásunk is szegényes. Kénytelenek vagyunk kezdetleges technikákat alkalmazni.

A gazdag országok szemünkre vetik, hogy iparunk károsítja a természeti környezetet. Szemünkre vetik, hogy gyártási technológiáink a Föld egészére ártalmasak. Szemünkre vetik, hogy iparunk az ő lakosságukat is veszélyezteti. Követelik tőlünk, hogy szüntessük meg környezetszennyező termelésünket, mert amit tönkreteszünk, az nem a mienk, hanem az övék is.

Igazuk van! A Föld minden megszületett és megszülető emberé. Senki sem pusztíthatja, zsákmányolhatja ki a többiek rovására. Az életfeltételek mindenkit egyaránt megilletnek: valamennyi egyén – a múltban, a jelenben és a jövőben – egyaránt jogot formálhat a földi életfeltételekre.

A gazdag országok a múltban visszaéltek ezzel a joggal!

A gazdag országok a jelenben visszaélnek ezzel a joggal!

A gazdag országok a jövőben is vissza akarnak élni ezzel a joggal!

Korlátozatlanul pazarolták és ma is pazarolják a természet nyersanyagait.Korlátozatlanul pazarolták és pazarolják a természeti energiaforrásokat.Kifosztják a természetet és megbontják egyensúlyát.Csak elvesznek a természettől, anélkül hogy adnának neki. Elvettek és elvesznek a Földtől, anélkül hogy gondoskodnának a visszapótlásokról. Környezeti adósságuk egyre nő.

Amikor a Földtől elvesznek valamit, tőlünk is elveszik azt. Amikor a Földnek adósaivá válnak, nekünk is adósainkká lesznek! Nekünk tartoznak azzal, amit előlünk használtak el. Követeljük: adósaink adják vissza azt, amit a ránk eső részből kihasítottak maguknak! Mivel évszázadokig ők fogyasztottak el többet a természetből, a következő évszázadokban nekünk jár több!

 

 

4. Radikális kiáltvány

 

A szegény országok arra kényszerülnek, hogy gazdasági leszakadásukat mérsékeljék, hátrányukat csökkentsék. Mind lakosságuk ellátása, mind a világpiaci verseny miatt arra kényszerülnek, hogy olcsó árukat állítsanak elő és növeljék termelésüket. Arra kényszerülnek, hogy létrehozzák, illetve soha nem látott tempóban fejlesszék nemzeti iparukat. Ezt – szegények lévén – elmaradott, környezetszennyező technológiák alkalmazásával teszik.

A gazdag országok ipara és fogyasztási szokásai pusztítják a természetet. Mérgezik a talajt, a vizeket, a levegőt, az élelmiszereket. Megváltoztatják a klímát, elvékonyítják az ózonréteget, emelik a Föld hőmérsékletét. Bármi áron növelni akarják termelésüket és fogyasztásukat, ezért nincsenek tekintettel a mellékhatásokra, az egész glóbuszt veszélyeztető következményekre.

Néhány gazdag ország – tapasztalva, hogy a környezetrombolás miatt az emberiség végveszélybe került – kezdeményezte, hogy az emberiség életben maradása érdekében mindenki tanúsítson önmérsékletet. Kezdeményezte, hogy minden ország csökkentse jelképes mértékben a globális felmelegedést kiváltó széndioxid-kibocsátását. Kezdeményezte, hogy korlátozzák a szabad versenyt, és állapítsanak meg az egyes országok számára széndioxid-kibocsátási kvótákat. (A szegény országok számára alacsonyakat, a gazdag országok számára magasakat.) Elfogadtatta a kvótakereskedelmet: aki nem éri be a számára megítélt magas kvótával, az – pénze lévén – szabadon vásárolhasson további környezetszennyezési jogokat.

Ez a próbálkozás azért sem jelent tényleges megoldást, mert az egyezményhez – többek között – a legnagyobb széndioxid-kibocsátó Egyesült Államok nem csatlakozott.

A környezetvédők nagy része abban bízik, hogy a végpusztulásba sodródás folyamatát felismerve összefognak a gazdagok: a vezető politikai és gazdasági hatalmak előbb-utóbb felszámolják a környezetszennyezést. Felismerve az emberiség közös érdekét lemondanak kialakult szokásaikról és saját előnyeikről, eltekintenek katonai és gazdasági erejüktől. Belátva a közjó elsőbbségét, önként korlátozzák igényeiket, és a fenntartható élet nevében lemondanak a gazdasági növekedésről, sőt radikálisan csökkentik termelésüket és fogyasztásukat.

A környezetvédők e csoportja az élővilág védelmével, környezettudatos fogyasztással, szelektív hulladékgyűjtéssel, újrahasznosítással, környezetbarát energiák alkalmazásával próbál hozzájárulni a vágyott összefogás sikeréhez.

Reménytelen feladatra vállalkoznak: Erőfeszítéseikkel nemcsak a természeti, hanem – akarva-akaratlan – a környezetromboló társadalmi környezetet is védik. Bízván a rendszer megjavíthatóságában – tudva, nem tudva – igazolják a fennálló gazdasági világrend környezeti terrorizmusát. Elősegítik az elviselhetetlen elviselését, meghosszabbítják egy környezetpusztító rendszer agóniáját.

Tiszteljük az emberiséget és vegyük komolyan céljainkat!Pusztítsuk a környezetet, hogy azok is elviselhetetlennek érezzék, akiknek hatalmukban állna megvédeni! A természet megvédéséhez csak a gazdasági növekedésre alapozott rendszer lerombolásán keresztül vezet út.

Mentsük meg a Földet! Mentsük meg az emberiséget!

Most, a XXI. században eljött az ideje, hogy amennyire lehet, elfogulatlanul, együtt lássuk József Attila mindegyik arcát, József Attila eddig minden preparátumhoz képest zavarba ejtően bonyolultnak bizonyult. Azért szerethetjük őt akadály nélkül, mert a mi oldalunkon áll, olyan, mint mi vagyunk, azzal az egy kivétellel, hogy ő zseni volt, mi pedig nem vagyunk azok.

A hivatalosan 2005-ben kezdődő József Attila-emlékév első eseményén, a mai előadáson átérzem a felelősség teljes súlyát, amelyet a századik születési évforduló a vállainkra helyez. Sehol sincs megírva, hogy a kerek jubileumon egy, az eddigitől lényeges pontokon eltérő, új József Attila-képpel kell előállnia a kutatásnak. Mégis, a hatodik érzékem arról az igényről ad hírt, s ha ebben az érzékben nem bíznék is, akkor a mai előadás címe arra figyelmeztet, hogy az elkövetkező bő egy esztendőben ne csak elemeiben, hanem egészében véve is próbáljuk megújítani a József Attila-képet, tegyünk kísérletet arra, hogy a nagy költőről való tudásunkat a XXI. század kívánalmainak megfelelővé hangoljuk. Egy ilyen új koncepció kimunkálása sohasem egyetlen személy feladata, hanem számos szakember tevékenységének közös eredménye. Sőt az eredményre csak akkor üthetjük rá az érvényesség pecsétjét, ha a közönség, a közösség szentesíti, elfogadja azt. Mai előadásomban ehhez az új koncepcióhoz szeretnék hozzájárulni néhány személyes javaslattal.

A Születésnapomra című vers utolsó strófáját olvasva: "Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!" eltűnődtem azon, hogy ez a kijelentés nem elhamarkodott lekicsinylése-e a középiskolás korosztálynak. Hiszen, ha József Attila ma is a közönség szívében van, akkor ez nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a nyitott, az értékek iránt még érzékeny középiskolás fiatalság, amelyik még nem fásult bele az élet prózájába, évtizedek óta változatlanul őrzi az iránta való szeretetet, s verseinek élményét legfőbb kincseként továbbviszi a felnőttkorba. Mégis azt gondolom, hogy végső soron a költőnek van igaza. Az életmű ma is számos olyan kérdéssel szembesít bennünket, amelyeket ugyan le lehet és le is kell fordítani az ifjúság nyelvére, de amelyek alkotó, kezdeményező megválaszolása nem történhet meg középiskolás fokon. A feladat szellemileg érett, felnőtt emberfőkre vár.

A felnőttekre méretezett feladatok közül legfontosabbnak azt tartom, hogy végre szakítani kell a József Attila-értelmezés egyoldalúságaival. Volt idő, amikor munkásmozgalmi, proletárforradalmi költészetét állították középpontba. Egyetemistaként nagy, több nemzedékkel közös élményem volt, hogy a kései versek esztétikai magasrendűségére végre fény derülhetett. A francia olvasóval leginkább a pszichoanalitikus József Attilát lehet megkedveltetni. Akad olyan barátom, aki a népies verseit részesíti előnyben, aki költészetét magyaros ízeiért szereti. Szabolcsi Miklós nagy hangsúllyal tárgyalta a költő húszas évek végi teljesítményét, az úgynevezett "Medáliák" korszakot. Még olyan is van, aki a viszonylag korai avantgárd kompozícióit kedveli leginkább. Csupa oldalnézeti kép a költőről. Sokat köszönhetünk ezeknek a profiloknak, hiszen az érdekesnek, vonzónak talált aspektusokból megannyi alapos portré készült így József Attiláról az évtizedek során. A szellemi felnőttség próbája azonban a XXI. század elején mégiscsak az, ha belátjuk, hogy a szónak ez a nagy művésze sohasem csak olyan, amilyennek éppen az adott pillanatban felfogjuk, amilyennek tanították nekünk, amihez hozzászoktunk. Eljött az ideje, hogy végre, amennyire lehet, elfogulatlanul, együtt lássuk a költő mindegyik arcát.

Ő maga is erre bátorít. "Megoszlik, mint az egy-élet / az egy-igazság maga is" – írja egyik fontos töredékében. Ez a jelentéssugallatokban rendkívül gazdag mondat nem lehet nagyon korai, valószínűleg 1934 nyarán született. A benne megfogalmazott felismerés ugyanis feltételezi, hogy leírását szükségképpen megelőzte több olyan igazsággal való azonosulás, amelyek érvényességének korlátozott voltára a velük való együttélés, a rajtuk végzett ellenőrző munka ébresztette rá a költőt. A mondat azonban arról is árulkodik, hogy a csalódások nem vették el igazságkereső kedvét, makacsul tovább nyomozott a helyes megoldás után. Sőt még az a felismerés sem ábrándította ki, hogy az általa megtapasztalt, korlátozott érvényű igazságok kizárják egymást, vagy legalábbis nehezen férnek össze. A "megoszlik, mint az egy-élet / az egy-igazság maga is" mondat ugyanis, a viszonylagossá tevés, korlátozás mozzanatán túl annak tudását is magában rejti, hogy azért ezek az egymást kizáró, egymással nehezen összeférő meggyőződések – talán változó mértékben – egyaránt részesülnek az egy-igazságból. Olyannyira, hogy az igazság nem is lehet osztatlan, hanem csak megosztott módon, igazságok egyessége gyanánt áll fenn. Az idézett töredék tehát arról tanúskodik, hogy az Eszmélet ciklus megírása táján József Attila képes volt minden korábbi meggyőződése fölé emelkedni anélkül, hogy bármelyiket megtagadná.

"Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés" – olvassuk az [Ez éles, tiszta szürkület…] kezdetű töredékében az előbbi gondolat fonákját. Itt is arra figyelmeztet a költő, hogy az igazság keresése során sohasem állhatunk meg, sohasem lehetünk biztosak a dolgunkban, biztonsággal csak arra mutathatunk rá, ami eddigi keresésünkben tévesnek bizonyult. Ezt az igazságkeresésről soha le nem mondó, de a másik ember, akár a vélt vagy valóságos ellenfél igazát belátni képes alapállást társadalmi, sőt személyes konkrétsággal is megfogalmazza Babitshoz írt, életében nem publikált versében: "Pörös felek / szemben álltunk, de te szintén / más ügyben, más talaj felett / tanuskodtál mint én". József Attila és Babits Mihály valóban botrányos perbe keveredett, és haragot táplált egymás iránt, amit nem lehetett utólag meg nem történtté tenni. Igazságukat egységbe forrasztani csak mindkettőjük tanúságtételének meghamisítása árán lehetne. A fiatalabb társ nem is erre vállalkozik versében, hanem a babitsi tanúságtétel létjogosultságának megértésére. "Már értelek" – jelenti ki kétszer is. E mögött az egyszerre megértő és ugyanakkor autonóm álláspont mögött is az "egy-igazság" megoszlásának mély belátása rejlik. Nézzünk néhány kiragadott példát arra, hogyan oszlik meg az egy-igazság József Attila pályája során.

"A békességet szétosztja az este, / meleg kenyeréből egy karaj vagyok": a Megfáradt ember békés, a világba panteisztikus módon beleolvadó lírai énjével nem nehéz közösséget vállalnunk. "Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök": ez a magatartás ellenben sokakat megbotránkoztatott, s ily mérvű agresszivitás előtt még a költő egyik-másik barátja is megtorpant. Az olyan versbeli felszólításokat pedig, mint: "Hol titkolni kell a harcot, / Burzsuj bőrbe kösd be Marxot", a lapszerkesztők még tréfaként is megütközéssel fogadták. A Szabados dal mások élete-halála fölött töprengés nélkül döntő versbeli beszélője nem sokkal ezután még az erkölcsi ítélkezéstől is tartózkodik: "Jóról és rosszról nem gondolkozom, / csak szenvedek én és csak dolgozom." Sőt a Medáliák szerzője egyenesen metafizikai borzongásban részesíti olvasóját: "jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ". A Betlehem című versből a paraszti lázadás dühe csap ki: "Részes-szalmát hajszol / az úri szél és gőzlik a magyar". Két lázadás között a József Attila-vers a szavak mágiájával nyűgöz le: "S ünőszóra fülelek. / Hunyom szemem álomra, / setét eperlevelek / hullanak a vállamra." Mert a parasztlázadásra valóban hamarosan a proletár forradalmiság dübörgő retorikája visszhangzik: "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött." A forradalmi lendület alábbhagy, a vers nyomasztó látleletet nyújt a világról: "Minden nedves, minden nehéz. / A nyomor országairól / térképet rajzol a penész." Közben mégis felszínre tör ennek az elkomorodó költőnek elpusztíthatatlan gyermeki jókedve: "Az én falkám olyan falka, / ondolálva van a farka. / Orrukban csak magyar mód / csillog egy kis aranydrót." Hamarosan aztán a semmivel néz farkasszemet a vers hőse: "A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok." Az otthonra találás reménye a Reménytelenül szerzőjében néhány hónap múlva mégis újra alakot ölt: "Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / sül a hús, enyhitse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad." A világba vetettség kietlen tapasztalata mégis győzedelmeskedni látszik: "Komor ég alatt üldögélek, / mint hajléktalan a híd alatt. / Mindentől fölmentem magamat, / mert nem lesz utolsó ítélet." Az Eszmélet kiküzdött egyensúlya visszabillenti ugyan a mérleget, de 1934 őszétől, nagyjából a Mama című vers megírásától kezdve mintha az előbb idézett Számvetésben megütött hang állandósulna.

Ezt a tragikus tónust mindannyian ismerjük. Csak arra idézek példát, ami a kései költészet egyöntetűen tragikus látszatának látványosan ellentmond. Ilyen a kedves, gyöngéd Altató, amit mindannyian már gyermekkorunkban megtanultunk: "Lábára lehajtja fejét, / alszik a bogár, a darázs, / velealszik a zümmögés – / aludj el szépen, kis Balázs." Ilyen a "történetfilozófiai óda", A Dunánál, s a rákövetkező indiai verses mese, az [Indiában, hol éjjel a vadak…]. A Balatonszárszó ciklus darabjai a Gyömrői Edithez írt diszharmonikus szerelmi versek közé ékelve derűről, felszabadultságról árulkodnak. Kilóg a tragikus sorból a Thomas Mann üdvözlése férfias áhítata, az Ars poetica eltökélt kiegyensúlyozottsága és lendülete, az első Flóra-versek eufóriája is: "Boldog vagyok: gyermek a lelkem; Flóra szeret." És nem illik a paradigmába a Születésnapomra csúfondáros játékossága sem. A Hazám szonettciklus szerzője 1937 májusában még képes fölébe kerülnie súlyosbodó állapotának. Sőt még egyszer, utoljára, közvetlenül a halálhoz vezető utat jelző végső versek előtt, a Siesta szanatóriumban is emberi tartást tud szembeszegezni a nihillel: "énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon".

Mindenkinek szíve joga választani ebből a leegyszerűsített és rövidített változatában is nagyon változatos kínálatból, de azt gondolom, hogy aki a XXI. század elején képes József Attila költői igazságait "nem középiskolás fokon" megfontolni, nem érzi a választás kényszerét. Ugyanis az ilyen olvasó nem a költői üzenet köznyelvi fordításaira figyel, nem azt következteti ki a Tiszta szívvel című versből, hogy a költő hajlandóságot mutat a gyilkosságra, a Szabados dalban nem József Attila szadista hajlamaira keres bizonyítékot, a Munkásokban nem egy lapos osztályharcos ideológia illusztrációját látja, a Ki-be ugrál című verset nem az elmebetegséggel való viaskodás dokumentumaként könyveli el. Az ilyen olvasó felismeri, hogy ezek a megnyilatkozások lényegében ugyanazon a szinten, a legmagasabb költői igazságok szintjén állnak. A költői igazság kritériuma pedig az esztétikai élmény intenzitása, gazdagsága, mélysége, amit a szöveg nyújt vagy nem nyújt. Hogy a legprovokatívabb, az olvasói tűrőképességet leginkább próbára tevő példákkal illusztráljam a költői üzenet minőségének alapvető eltérését a prózai olvasatétól, a Tiszta szívvel, a Szabados dal és a Munkások idézett részleteire utalok vissza. Itt a költő olyannyira végsőkig gondolja végig azokat az igazságokat, amelyekkel az adott pillanatban azonosulni tud, olyan formákba kristályosítja ki ezeket az elgondolásokat, hogy nem lehet őket felülmúlni, jobbra cserélni. Ahogy ő fejezi ki magát: ezek a kijelentések a művek archimedesi pontjaivá válnak. S ezek a művek egészükben a József Attila-életmű archimedesi pontjai. Ha ő maga alakítja át ezeket a verseket, akkor ő az egyetlen, aki a korábbi fogalmazást egy arra érvényes újabb változattal ki tudja cserélni. Az első javaslatomat tehát úgy fogalmazhatom meg, hogy fogadjuk el: József Attila 1927-től 1937-ig egyenletesen nagy költő. Munkásmozgalmi verseiben éppúgy, mint a népi hangú darabjaiban, pszichoanalitikus ihletésű költeményeiben éppúgy, mint történetfilozófiai ódáiban.

A másik pont, amelyen nagyon fontosnak tartom korrigálni József Attila-képünket, a tudatosság szerepének rehabilitálása lírájában. A mélylélektani megközelítés kiátkozása az ötvenes években, majd a pszichoanalízis részleges, felemás és túlságosan lassú rehabilitálása a hatvanas-nyolcvanas években mindannyiunkat arra ösztönzött, hogy egyoldalúan túlhangsúlyozzuk Freud, Adler, Ferenczi, Stekel, Reich szerepét, a lelki terápia jelentőségét, a költő betegségét életműve alakulásában. Ez az egyoldalúság történetileg indokolt volt, a tudattalan, a lelki komplexusok, az álom, a szublimáció és egy sor más pszichoanalitikus vonatkozás nélkülözhetetlen emancipálása nem történt volna meg nélküle. Ez az egyirányú figyelem azonban sajnálatosan háttérbe szorította azt a másik princípiumot, amelynek fontosságáról a költő sohasem feledkezett meg: az értelem, az ész, a tudat, az öntudat, az eszmélet szerepét a művek létrejöttében. József Attila remekműveiben soha nem engedi át magát a tudattalan kénye-kedvének, az ösztönösség szeszélyeinek. Költeményei a tudat cenzori közreműködésével jönnek létre.

Az 1931 őszén megjelent Kassák-kritikájának egy részletét perdöntőnek tekintem ebben a vonatkozásban. "Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen?" – kérdezi ebben az írásában. A kérdésre igennel válaszol: "…az ember értelmes lény, márpedig a költeményt ember alkotja. Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe." Az érett József Attila nem él a formabontás lehetőségével. A versforma, a nyelvi kompozíció, a műfaji meghatározottságok számára a költői megnyilatkozás természetes módjai. Aki pedig a formai szabályokat elfogadja, az számol a műalkotás létrejöttében az értelem közreműködésével. Felfogása szerint a művészet anyaga a tudat mélyéről merül föl: "…a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, a tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő múltjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben." Ez az álomszerű nyersanyag azonban az értelem munkája révén ölt művészi formát: "S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéből felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és a jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze."

A kortársi emlékezések, de a költő levelezése, prózai és lírai megnyilatkozásai is arról tanúskodnak, hogy 1931-től kezdve fokozódó mértékben kerül gondolkodása a pszichoanalízis befolyása alá. Amint ez a befolyás eléri azt a fokot, amelyen már a költeményekben is egyértelműen felismerhető a freudi ihlet, akkor kap kiegyensúlyozó szerepet kompozícióiban a másik oldal: az értelem, a tudat, a szellem princípiuma: "Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz?" – kérdezi magától az 1933 tavaszán született Elégia című versében. "Minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!" – sóhajt föl az Eszmélet IX. versében. Minél mélyebben süllyed bele a betegséggel való viaskodásba, annál erősebben, görcsösebben kapaszkodik bele az értelem mentőkötelébe: "Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!" – írja 1937 elején, Ars poetica című versében s a vers zárlatában a szellemhez fellebbez: "Kisérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!" Legteljesebben, legkiérleltebb formában azonban a Flórához írt sorozat Már kétmilliárd című darabjában egy hasonlat keretébe foglalva fogalmazza meg az eligazító, rendet teremtő tudatosság eszményét: "Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat. / Mint minta, mint az erény a szegénybe, / s ez össze-vissza kusza szövevénybe, / társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe", / mely igazodni magára mutat." Egyik legkiemelkedőbb művére hivatkozva s a mű címét az öntudat szinonimájaként felfogva, tehát József Attila költészete éppúgy megközelíthető az Eszmélet fénye, mint a tudattalan homálya felől. Még a legutolsó verseit is fegyelmezettség, összefogottság, elrendezettség jellemzi.

"Az értelemig és tovább!" – idéztem előbb az Ars poeticából. Tovább, de hová? – vetődik föl a kérdés. Erre azonban nem lehet egyértelmű választ adni, méghozzá azért, mert – mint egy elemzésemben ezt részletesen megindokoltam – a költő a transzcendálás, a túllépés puszta tényét tematizálta, s tudatosan elhallgatta, hogy a továbblépés lehetséges irányai közül melyiket választaná. Tovább, az ész felé, a hegeli megkülönböztetés szellemében, amely – mint erre Farkas János László figyelmeztet – a dialektikus, spekulatív észt a dogmatikus, egyirányú értelem fölébe helyezi? Tovább, az intuíció felé, a bergsoni megkülönböztetés szellemében, aki – mint én magam írtam erről egy tanulmányomban – az eszméleti formák hierarchiájában az értelem fölé az intuíciót, a mély lényeglátás kivételes pillanatait helyezi? Tovább, a cselekvés felé, a Gyertyán Ervin által feltételezett marxi logika értelmében, amely szerint nem elég értelmünkkel belátni az igazságot, hanem az igazság megvalósításáért cselekednünk is kell, ahogy Marx a Feuerbach-tézisek egyikében leszögezi: a filozófusok eddig csak elmélkedtek, a mi dolgunk a világot megváltoztatni?

Az értelemtől való továbblépés eme egyenrangú irányai közül ezúttal a legutóbbit ajánlom figyelmükbe, amely az értelemtől a tett felé vezet tovább. Az értelem, az öntudat, a szellem és a tett között ugyanis szoros és kölcsönös összefüggés alakult ki József Attila gondolkodásában. A költő politikai elkötelezettségét mindeddig meglehetősen korlátoltan, pragmatikusan vizsgálta a szakirodalom, akár pozitívan, akár elítélően viszonyult ehhez a korábban, rövid ideig népi, majd pedig munkásmozgalmi baloldali attitűdhöz. A lapos, távlattalan megközelítési mód, amely csak arra figyelt, hogy mikor lépett be József Attila a kommunista pártba, voltak-e ott konfliktusai, mikor és hogyan szakadt meg kapcsolata a magyar bolsevikekkel, aztán hogy mennyire színvonaltalan, agitatív a harmincas évek elejének lírája, tehát ez az értelmezési gyakorlat eltakarta a lényeget. A lényeg pedig az, hogy József Attila költészetében már nagyon korán megjelenik, s ettől kezdve az utolsó hónapokig fennmarad a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája.

József Attila lázadó indulatú, felforgató alkatú ember és költő volt. A világgal szemben, amelyben élnie adatott, keményen, következetesen, kritikusan és elutasítóan lépett föl. Tudta, hogy mi az, amit nem fogad el, és egész pályája során kereste a kiutakat maga és választott közössége számára, amelyet nem mindig proletariátusként határozott meg. E cselekvési programok változatainak gazdag skáláját nem áll módunkban itt felvonultatni. Figyelmünket arra a következményre szeretném összpontosítani, amit az előbb a "tettrekészség pszichológiájának" neveztem. A tettre kész ember személyisége összefogott, jelleme szilárd, meggyőződése határozott, célratörő. A tettre kész ember közösségi lény. Szövetségesei vannak, vagy szövetségeseket keres. Egy közösség nevében nyilatkozik meg, amelyről feltételezi, hogy figyel a szavára.

Illik-e József Attilára ez a jellemzés? Ha munkásmozgalmi verseit kiiktatjuk költészetéből mint elavult, sőt hovatovább szégyellni való kisiklásokat, ha népi ellenzéki időszakát rövid átmenetté fokozzuk le, ha A város peremén, a Levegőt!, A Dunánál, a Hazám című darabokat és az ehhez hasonló kompozíciókat mint a költői csúcsteljesítmények közé nem tartozó műveket háttérbe szorítjuk, akkor persze egy bűvészmutatvánnyal megszabadultunk a tettrekészség pszichológiájától. Akkor marad a tépelődő, szenvedő, széteső vagy legföljebb a szétesés ellen kétségbeesetten hadakozó, elszigetelt, magányos individuum. Egy preparátum, amely mindenben engedelmeskedik az elemző parancsainak, készséggel szállítja a megfelelő szöveges illusztrációkat a késő modern én decentrálódásáról kiötlött elméleti konstrukciókhoz.

A valóságos József Attila azonban ehhez a preparátumhoz képest zavarba ejtően bonyolult képlet volt. Nem sokkal a Bukj föl az árból kétségbeesetten és hitetlenül istenhez fohászkodó kiáltása után, és a Tudod, hogy nincs bocsánat öngyilkosság felé taszító logikájának végiggondolása előtt, Hazám című szonettciklusában a közösség égetően aktuális kérdései fölött felelősséggel és higgadtan töprengő férfi szerepében fogalmazott. Nem a labilis, idegbeteg, támaszra szoruló ember képét nyújtotta, hanem a közösség olyan szószólójaként mutatkozott be, akire biztonsággal lehet számítani, akinek kritikája és jövőképe egyaránt megalapozott.

Hogy a tettrekészség pszichológiája mögött álló magánszemélyiség miféle dinamikája rejtőzik e szerepek mögött, abba többek között a [Hová forduljon az ember…] kezdetű vers enged némi bepillantást. A versben megrajzolt magányos, tétova, bizonytalan, reménytelen ember modellje valószínűleg a költő barátja, Németh Andor, akit ezúttal meglehetős idegenkedéssel rajzol meg: "Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé, / nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket? / Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé / és nem elégedetlen, bár nem elégedett?" A vers beszélője ekkor még természetesen a harcosok közé tartozik, aki ablakot dob be, "uccaköveket" tép fel, ha szükség van erre, s aki egyértelműen elégedetlen. A bírált magatartás azonban korántsem olyan ismeretlen és idegen tőle: "hűvös szelét már én is érzem s megrendülök. El innen, el" – jelenti ki. Azért is fontos számára elvegyülni a harcosok között, hogy ne kelljen föltennie a "Hová forduljon az ember?" – kérdését.

A dolog lényegén azonban ez a személyiségdinamika nem változtat. József Attila egész pályája során meg-megújuló rohammal kiküzdi a maga számára az állásfoglaló, határozott, lendületes, céltudatos, összefogott személyiség szerepét és pozícióját. Kétségbeesését, magányérzetét, kiüresedettségét épp azért éli meg oly drámaian, erről való beszámolója épp azért tesz ránk olyan katartikus hatást, mert nem egy alkatilag magányos, önmagát eleve feladó, tétova jellem, sorsszerűen magába zárkózó én lamentálásának vagyunk tanúi, hanem egy szeretetre vágyó, a közösségben felolvadni kívánó, szerepre éhes, cselekvési igénnyel megáldott ember szorul újra meg újra az élet margójára. Az elmondottakból elegendő azt a következtetést levonnunk, hogy ha József Attila politikai költészetét, akár a legjobb szándékkal, kihagyjuk a számításból, akkor költői jellemének alapszerkezetét értjük félre. Barátai még jól ismerték azt a szeretetet áhítozó nyitottságot és kiszolgáltatottságot, amely ebben a közösségi lényben lakozott. Nem tudom megrendülés nélkül idézni Ignotus Pál szavait, aki hosszabb elidegenedés után, az Ódát olvasva döbbent rá barátja szeretetéhségére: "Az Óda utolsó soraihoz érve, az oldódó hangulatú sorokhoz, ahol elzsibbasztja tagjait az éberálom, hogy »talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: // Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Íme a kendő, törülközz meg!…« de ráismertem szerencsétlen barátomra! Elborult nézésére, meleget és közelséget szomjazó szikkadtságára! Szerettem volna abban a pillanatban átkarolni keskeny vállát, megropogtatni sovány lapockáit."

Általában nem lehet elköteleződni, elvontan nem lehet egy közösség nevében beszélni, nem lehet megjelöletlen mandátumra hivatkozni. A marxista gondolatiság, az osztályharcos ideológia, a baloldali politikai állásfoglalás – tetszik-nem tetszik – hozzátartozik költői világához. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy József Attila bármikor is pártköltő lett volna, hogy feladta volna gondolkodói és művészi szuverenitását. Mint minden halott költő öröksége, az övé is kisajátítható volt olyan kultúrpolitikai szándékok részéről, amelyek egy adott történelmi pillanatban hegemón szerepben voltak. Életműve azonban hosszabb távon sikeresen ellenáll az ilyen kisajátítási törekvéseknek. Egyrészt azért, amiért már életében is támadták: álláspontjának változékonysága miatt. Töprengő értelmiségi volt, aki nem tudta odaadni magát tartósan egyetlen dogmának sem. Másrészt még elköteleződéseiben is érezzük azt a hajszálnyi distanciát, amit odaadásába is mindig belevisz, s amelyre az engedelmességet igénylő vezetők rendre olyannyira ingerülten reagálnak. Mindig ügyek mellé áll, nem pedig eszmék fanatikusa, folyton ellenőriz, vizsgáztat, szembesíti az eszmét és az ügyet, s ha ezt az ügyet az eszme nem szolgálja, kész mindig továbblépni.

Nem véletlen például, hogy az említett, provokatív Szabados dal egyik változata Marxtól elhatárolódó módon anarchista: "Hol titkolni kell a harcot / burzsibőrbe kösd be Marxot; / de ne Marxot, hanem inkább / Bakunint és Kropotkinkát", majd azon melegében változtat a szövegen, és Marx javára kiejti a strófából kedvenc anarchistáit: "Burzsuj bőrbe kösd be Marxot, / S ahol szabad szép szót szólni / Ütni kell ott, nem okolni." Hasonló jelenségekkel később is lépten-nyomon találkozunk költészetében. A Nyár című vers záró sorai miatt polgári kritikusai csóválták a fejüket: "csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." A Medvetánc kötetben közölt változat fölött pedig volt moszkvai elvtársai szisszentek föl: "csattan a menny és megvillan / kék, tünde fénnyel fönn a tél". Annak a társadalmi rétegnek, amelynek érdekében és amelynek nevében szól, mindig is kemény kritikusa maradt. Pályája egyik fordulóján aztán már e kritikán túl a fogalmi rendszere is átalakul: feladja osztálykötöttségét. Az a költő, aki korábban a proletáröntudatra hivatkozott, előbb idézett Flóra-versében a munkásoktól is emberi öntudatot vár el: "Ugy kellesz nekem Flóra, mint… / munkásoknak emberi öntudat. / Mint minta, mint erény a szegénybe". Ezért nem lehet hallgatólagosan vagy zajos kritikával kimetszeni az életműből a harmincas évek elejének költészetét, ugyanakkor ezért érdemes ma már József Attila költészetének ezt az övezetét tágabb perspektívában, nagyobb távlatból szemügyre venni, s a politikai aktualizálástól, kisajátítástól tartózkodva kitartani a tettrekészség pszichológiája mellett.

Annál inkább, mert ez a költészet két olyan falat is áttör, amelyek manapság szinte hermetikusan kettéválasztják a közönséget. Az egyik fal a politikai oldalakat szigeteli el egymástól. A József Attila-recepcióban ellenben egy olyan különös jelenségre figyelhetünk föl, amelyet talán legcélszerűbb modern folklorizálódásnak nevezni. A hagyományos értelemben vett folklorizálódás legismertebb változata, amikor Petőfi népdalait a nép ajkára vette, s népdalként énekelte anélkül, hogy a vers szerzőjét ismerte volna, hogy ismerték volna politikai nézeteit, republikanizmusát, lelkesedését a francia forradalom eszméi iránt. Kevésbé ismert példa a Balassi-vers szólásokká, nyelvi formulákká darabolódása a XVII. és a XVIII. század kéziratgyűjteményeiben. József Attila költészete ma a politikusok, a közéleti szónokok, az újságírók tollán válik nyelvi közkinccsé. Ha a beszédet mondó vagy cikket író szerző valamilyen kérdésről pontosan, szépen akar nyilatkozni, mint nyelvi közkincshez nyúl a költő verseihez, emlékezetből idézi valamelyik sort vagy részletet, anélkül hogy József Attila nevét leírná, néha anélkül, hogy kitenné az idézőjeleket. Az olvasó nem mindig tudja eldönteni, vajon a közéleti szereplő tudja-e, kinek a szavait, mondatait vette a szájára. Ilyen részletekre gondolok: "Én nem fogom be pörös számat!"; "Édes hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad."; "Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani"; "az én vezérem bensőmből vezérel"; "Harmadnapja nem eszek", "Íme, hát megleltem a hazámat…" és így tovább. Mint minden folklorizálódás esetén, itt is eltűnik a szöveg mögül a szerző, politikai, világnézeti, eszmei elköteleződésével egyetemben. Ilyen jelölt vagy jelöletlen idézetekre ugyanis a politikai mezőny mindkét térfeléről lehet példákat hozni a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Csak a legnagyobb költőkkel fordulhat elő, s azok közül sem mindegyikkel, hogy megfogalmazásaik beleivódnak a köznyelvbe, segítenek megfogalmazni a beszélő vagy író saját gondolatait. József Attilának ezzel az egyetemességével, pártok fölé emelkedő népszerűségével már nagyon korán találkoztam. Első Nyugatra vivő turistautamon, a hetvenes évek elején találkoztam egy 56-os emigránssal, aki dühödten szidta a Kádár-rendszert, ám József Attila [Tehervonatok tolatnak…] kezdetű töredékét kívülről és könnybe lábadt szemekkel mondta fel. Ezzel a jelenséggel azóta is rendszeresen találkozom. Olyan értéke ez az életműnek, amelyre nagyon vigyáznunk kell.

A másik kínai fal a rendszerváltás óta emelkedett föl, legalábbis felépülése azóta gyorsult meg, s a tömegkultúrát választja el az elitkultúrától. József Attila azon kevés modern költőink közé tartozik, akik ezt a megosztottságot nem tartják tiszteletben. A létező szocializmus kultúrpolitikája azt a hazug jelszót hangoztatta, hogy "a kultúra a népé". Tudjuk, hogy ez a szlogen a szőnyeg alá söpörte a kulturális javak és a széles közönség közötti viszony összes problémáját, anomáliáját, feloldatlan és feloldhatatlan feszültségét. Mára azonban átestünk a ló túlsó oldalára. A magas irodalom, a színvonalas művészetek ügye megint túlságosan is egy szűk elit belső ügyévé, a luxusfogyasztás kérdésévé vált. Az olvasás, a befogadás virtuózai mély megvetéssel tekintenek a naiv, felkészületlen közönségre, s úgy vélik, a művek ki vannak szolgáltatva az ő olvasói, befogadói leleményességüknek. A szöveg csak nyersanyag, amelyből az interpretátor, képességeitől függően többet vagy kevesebbet hoz ki. A másik oldalon tehát ott áll a műveletlen vagy félművelt tömeg, amelynek felkínálják a valóságshow-kat, a szappanoperákat és egyéb selejtes tömegtermékeket, a kulturális bóvlit.

József Attila költészete innen van ezen a megosztottságon. Lírája nem könnyű költészet. Az igénytelen olvasót eltaszítja magától. Illyéshez írt Egy költőre című versét így kezdi: "Téged szeretnek: könnyen értenek, / nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e; / én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre." Lírája csakugyan nehéz költészet. Máig megoldhatatlan vagy csak félig megoldható feladatokat ad az ínyenc értőknek, a kifinomult versolvasóknak. A Medáliák ciklus rejtelmeihez például magam is félve közelítek. József Attila alaposan ismerte a költői mesterség csínját-bínját, ezért vonzza kifejezetten az olvasás virtuózait. Ugyanakkor azonban, paradox módon, a legkönnyebben megközelíthető, legkönnyebben szerethető költőnk. Eleven bizonyíték arra a tételre, hogy a verset nem kell megérteni ahhoz, hogy elementáris erővel hasson ránk. Olyan érzésünk van, mintha szánkból venné ki a szót, de ha eltűnődünk azon, mit is mondott, rádöbbenünk, hogy nem vagy csak félig értjük üzenetét. Ilyen élményben épp idén tavasszal, "a mindenséggel mérd magad" sor részesített.

Mi a magyarázata ennek a szerethetőségnek, ennek az egyetemes befogadhatóságnak? Egy lehetséges válasznak csak két elemére szorítkozom most. Az egyik: József Attila mandátumnélkülisége. Beszéltem arról, hogy tettre kész emberről, felforgató alkatról, közösségi lényről van szó költőnk esetében, aki szívesen hivatkozik a proletár utókorra, a paraszti réteg szószólójának tekinti magát, akiből "egy keserű nép sír", vagy pedig egyenesen a nemzet egyetemességéhez, a "mai magyarokhoz" fordul, legszebben, legérvényesebben talán A város peremén című ódájában. Csakhogy amikor ezt a versét postára adja a Korunk című erdélyi folyóirat szerkesztősége számára, akkor jelenik meg a Nyugatban Reménytelenül című verse, amely űrbeli magányról, elszigeteltségről tesz panaszt, arról, hogy nincs kinek szólnia: "Fáj a szívem, a szó kihül. / De hát kinek is szólanék". Nem csoda, az illegális párttal való kapcsolata ekkor szakad meg, magára hagyottsága ekkor teljesedik ki, ekkor kerül először teljesen légüres térbe. A folyamat már 1929-1930 fordulóján, a Babits-pamflet megírásával kezdetét vette. A Nyugat köre szinte egyszer s mindenkorra ejtette őt. Baloldali fordulata miatt elidegenedtek tőle polgári barátai, támogatói, s a népi tábor "szélkakas költőnek" bélyegezte. De a munkásmozgalomban sem talál igaz közösségre. Eleinte azzal vigasztalja magát, hogy "csak egy pillanatra martak ki, csak.", de egyre inkább be kell látnia, hogy eltékozolta bizalmát. Ekkor, a legteljesebb magára hagyottság helyzetében írja a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb teljesítményét, az Eszmélet ciklust.

József Attilát érett korszakában tehát, kivéve az élete utolsó két évében késve érkező védő közösséget, a Szép Szót, a pálya szélére szorított, társadalmi megbízatás nélkül alkotó költőnek kell látnunk, aki "ingyen keres bizonyosabbat, mint a kocka". Ebben a félreállítottságában ránk hasonlít. Pontosabban fogalmazva: benne megtestesül valami, ami kisebb-nagyobb mértékben mindazoknak a sorsa, akiknek nem jut központi szerep, akikre nem hull rivaldafény, akik nincsenek irányító funkcióban, akik nem kapnak kitüntetéseket. Petőfi a Márciusi Ifjak vezére volt. Adyra haraggal vagy imádattal egy egész ország figyelt. Babits a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten Alapítvány főkurátora volt, valóságos irodalmi pápa. Kosztolányi a PEN Klub elnöke, Illyés a népi mozgalom vezére, Babits kedvence. József Attila, ami sorsát, a rendelkezésére álló szereplehetőségeket illeti, egy volt a tömegből, egy volt közülünk. Németh László, hogy költészetünk átlagát jellemezze, 1932-ben a hátsóbb sorok közé nyúlva talált rá József Attila verseire.

Intellektusa, tudása, képessége a kérdések végiggondolására, költői tehetsége, nyelvi megfogalmazó készsége, látóköre viszont messze meghaladta annak a tömegnek a teljesítményét, amelyhez tartozott. Sőt sokszor azokét is, akiknek megadatott a porondon ágálni. Sorsa és művészete tehát együtt azt üzeni számunkra, hogy nem kell ahhoz Kossuth-díjasnak lenni, nem nélkülözhetetlen feltétel a miniszteri vagy főszerkesztői vagy elnöki funkció ahhoz, hogy valaki autentikus véleményt tudjon formálni a világ dolgairól, hogy örök érvényű módon legyen képes megfogalmazni gondolatait. Mindannyian zsebünkben hordjuk, ha nem is a marsallbotot, de az aranytollat. Mindannyian megpróbálhatunk írni vele. József Attilát tehát azért szerethetjük akadály nélkül, mert a mi oldalunkon áll, olyan, mint mi vagyunk, azzal az egy kivétellel, hogy ő zseni volt, mi pedig nem vagyunk azok.

Egyetemes szerethetőségének másik összetevője felülmúlhatatlan közvetlensége, személyessége. Egyáltalán nem könnyű megmondani, miből adódik ez. A lírikus hagyományosan az a személy, aki vallomást tesz, aki beszél olyasmiről is, szemérmességét, gátlásosságát félre­téve, amiről mindenki más hallgat. Ez a vallomásosság, ez az önfeltárás azonban nemegyszer taszító vagy legalábbis viszolyogtató. S még ha elfogadjuk is, ettől a vallomástevőt nem szeretjük jobban. József Attila vallomásossága, különösen kései korszakában megdöbbentően nyílt, de korántsem bizonyos, hogy ez sodor olyan közel hozzá bennünket. Vannak szeretetre méltó vonásai. Ez a jellemvonása különösen a húszas évek hetyke, fiatalosan bájos, kedves megnyilatkozásaiban tűnik ki, mint a Bevezető, a József Attila című tréfás sírfelirat, a Nemzett József Áron és társai. De az önmagunkról festett kedvező önarckép önmagában senkit sem tesz szeretetre méltóvá. Kérdés, hitelesnek fogadjuk-e el, s még ha igennel válaszolunk is erre a kérdésre, kérdés: az olvasónak feltétlenül szeretetre méltó fickókra van-e szüksége? József Attila közvetlensége, személyesen hozzánk szóló, bennünket megszólító jellege igen gyakran kései, tragikus hangvételű verseiben érvényesül. A gyermek szerepbe történő belehelyezkedése a magyarázat? Kiszolgáltatottságának ellenállhatatlanul erőteljes sugallata? Esendő voltának önismeretünket és önértékelésünket is kihívó érzékeltetése? Mindez csak találgatás, magyarázatkísérlet arra az érzésre, hogy verseinek olvasása megmozdít bennünk valamit olvasói személyiségünknek számunkra is ellenőrizhetetlen, mélyebb rétegéből. Ezzel a rejtéllyel szeretném magukra hagyni kedves hallgatóimat, hogy ők maguk is töprengjenek el ennek miértjén.

 

Jegyzet

Elhangzott a József Attila Szabadegyetem és a József Attila Társaság "Ez a fegyenc kor leigázhat" – József Attila XX. százada mai szemmel c. jubileumi előadás-sorozatának bevezető előadásaként, Kossuth Klub, 2004. október 22.

József Attila számára a világnak női arca volt, de érzelmeit, kapcsolatait szociológiai törvényszerűségek is determinálták. Családot is akart alapítani, a világot is meg akarta változtatni, talán úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy türelmetlen pár- és párt-kereső volt.

József Attila számára a világnak eredendően női arca volt, hiszen lányok, asszonyok vették körül apró gyermekkora óta. Anyja és nővérei mellől fájóan hiányzott a családot biztonságosan összetartó apa, aki szerethető-gyűlölhető, utánozható-legyőzhető férfiminta és tekintélyszemélyiség lehetett volna számára. József Áron azonban 1908 nyarán végleg elhagyta a feleségét, két kislányát és a hároméves Attilát.

A női környezetben nevelkedett fiúcska további fejlődését – sőt költészetét is – messzemenően befolyásolta az a tény, hogy éppen ő, a legkisebb gyermek vált idejekorán a családfenntartó szerep várományosává, holott még maga is törődésre, kényeztetésre szorult. Gyermeki öntudatát megnövelte ugyan a kilátásba helyezett, felelősségteljes feladat, de tisztában lehetett vele, hogy függő élethelyzete miatt nem tölthet be egyhamar irányító szerepet a csonka József családban, ahol mindenekelőtt a Mama és nagyobbik lánya, Jolán viselte a jelképes nadrágot.

A családi "nőuralom" következtében sajátos magatartásforma rögzült a cseperedő fiúban. Érzelmileg alapvetően elfogadásra rendezkedett be; passzívan hagyta, sőt elvárta, hogy szeressék – s a gondoskodást játékos-hízelgő-elragadó gyermek módjára, okosságát-tehetségét fitogtatva hálálta meg. Rendkívüli azonosulási készséggel kapcsolódott a szeretett nőkhöz. Egész életében a figyelmes, érzékeny, művelt, inspiráló lányok, asszonyok társaságát kereste, akiknek bizalmas közelségére akkor is szüksége volt, ha tisztán szellemi kapcsolatot ápolt velük. Mindez költészetének is alapvetően "feminin" jelleget adott: a világ apró szépségei iránti érzékenység, a részek és az egész meghitt viszonyának pontos, megélt ábrázolása eredendően annak következménye, hogy ő maga is ritka empátiával, mondhatni: női szemmel tekintett a világra. De csak addig, amíg el akart vegyülni benne. Legnagyobb szerelmi csalódása után nézőpontot és harcmodort váltott: azontúl kívülről, kritikusan szemlélte korát, környezetét.

Lelki élményei mellett szociológiai törvényszerűségek is determinálták férfi- és nőkapcsolatai alakulását – ezek pedig messzemenően befolyásolták a költészetét.

Első generációs értelmiségiként megadatott számára, hogy mint "az ucca és a föld fia", kora valamennyi társadalmi osztályának életét közelről, belülről ismerhesse; a ferencvárosi munkáskörnyezet és a szabadszállási paraszti világ után a terézvárosi úri negyed, a vidéki értelmiség és a pénzarisztokrácia világába is bejáratos lehessen. Magától értetődik, hogy múzsáit, szerelmeit abból a körből választotta, ahol szellemi igényességétől vezérelve maga is igyekezett otthonra találni. Mindig "fölfelé" udvarolt – nálánál társadalmi rangban feljebb álló lányok, asszonyok izgatták -, s talán éppen elérhetetlenségük tudata serkentette küzdőkedvét.

Bizonyos azonban, hogy soha nem lett volna képes áthidalni ezeket az irdatlan társadalmi távolságokat, ha nincs genetikailag is "kódolva" a határátlépésekre. Márpedig József Áron, a romániai vándormunkás és Pőcze Borbála, az alföldi faluból Pestre szökött cselédlány fia olyasmit is "eltanult" szüleitől, amit azok valójában akaratlanul hagyományoztak rá: a gátakat nem ismerő szabadságvágyat, az öntörvényűséget és a dacos következetességet, amellyel életüket – akár önvesztükre is – alakították.

A Pőcze család sorsa érzékletesen példázza, miként érvényesült a későbbi Mama és gyermekei életében az örökletes családi magatartásminta.

Az ötgyermekes szabadszállási parasztcsalád harmadik gyermekeként született Pőcze Borbála – József Attila édesanyja – nem az első volt a famíliában, akit a szigorú erkölcsű paraszti társadalom "deviánsnak" tekintett. Édesapja, Pőcze Imre törvénytelen gyerekként jött a világra, és szabadságos katonaként ismerte meg későbbi feleségét, Demeter Juliannát, akivel 1870-ben házasodott össze. Az erős akaratú, szigorú asszonytól azonban tizenöt évi házasság után kénytelen volt elköltözni; felesége ugyanis nem tudta megbocsátani kicsapongásait, és még a halálos ágyán sem kívánta látni elűzött urát. József Jolán tanúsága szerint hajlíthatatlan-konok nagyanyjuk azért kergette el a férjét, mert az "valami falusi rosszlánynak hordta a sonkát, szalonnát a padlásról". A "Dörmögőnek" becézett nagyapa a Muszájkert őrzőjeként egy csőszkunyhóban élt a kutyájával, öregségére kegyelemkenyéren tengődött fiainál, végül 1931-ben éhen halt.

Pőcze Borbála tehát akarnok anyja döntése miatt ugyanúgy apa nélkül nőtt fel, mint saját későbbi gyermekei. A falu egyik legszebb lányának tartott Borcsa is kemény akaratú, rátarti teremtés volt. Amikor anyja erőnek erejével férjhez akarta adni, szembeszegült a szülői akarattal; s hiába kapott alapos verést, "egy szál pendelyben" elszökött hazulról, és meg sem állt a fővárosig, ahol cselédnek állt. Nem sokkal később húga, Mari is elhagyta az anyai terror miatt elviselhetetlen családi házat; Pesten férjhez ment Szűcs Vincéhez, majd urával együtt kivándorolt Amerikába. Akkoriban nem a Pőcze nővérek voltak az egyedüliek, akik – akár magántermészetű okok miatt, akár a falusi munkanélküliség elől menekülve – a fővárosban vagy az Újvilágban próbáltak szerencsét. Azonban mindkét Pőcze lány végérvényesnek tekintette a döntését, s tudatosan szakította el gyökereit – akárcsak később a hűtlen József Áron, aki szintén az amerikai kivándorlás gondolatával játszott, mielőtt elhagyta családját. (Szűcs Vincéné azonban Detroitból egészen a harmincas évekig levelezett korán elhalt nővére gyerekeivel, s pénzt is küldött nekik – szemben édesapjukkal, aki Romániában ismét megnősült, s miután egy nyomorék, süketnéma fia született, azt mesélte új asszonyának régi családjáról, hogy kivándoroltak Amerikába – tehát ugyanazt a legendát szőtte alakjuk köré, mint amellyel saját nyomait akarta eltüntetni az utána kutakodók elől.)

Pőcze Borbála tizenöt éves korában érkezett Pestre, és már négy esztendeje a Soroksári út környékén cselédeskedett, amikor egy kifőzdében megismerkedett leendő férjével, aki akkor még szappanossegéd volt, és szintén a Ferencvárosban dolgozott. Miután Josifu Aron letöltötte katonaidejét, hat éven keresztül "vadházasságban" éltek. Ez idő alatt három gyermekük született, de csak 1900 karácsonyán kötöttek házasságot. Pőcze Borbála tehát három "törvénytelen" gyereket hozott a világra azelőtt, hogy a férfi a nevére vette volna. Mivel leányként szülni csak a Rákosi-korszakban volt dicsőség, feltételezhető, hogy Pőcze Borbála szégyellte az emberek előtt társadalmilag kétes helyzetét, mégis kitartott választottja mellett, mert szenvedélyes szerelem fűzte hozzá. Tudhatta, hogy ha fiút szül neki, sikerül maga mellé láncolni emberét, aki annyira vágyott egy gyerekre, aki tovább viszi a nevét. (Kálmán fiuk 1901-ban született, de 1903-ban – éppen a szabadszállási rokonoknál – torokgyíkban meghalt.) Akkor nőtt meg Pőcze Borbála presztízse József Áron szemében, amikor a várva várt trónörökös, József Attila 1905. április 11-én megszületett.

Talán nem is esett volna szét a család, ha Borbálában – aki végre nyeregben érezte magát – nem éled föl az anyjától örökölt rátartiság. A jelek szerint alapvetően hiányzott belőle a realitásérzék – ezért volt képes mindent egy lapra téve föl nekivágni az ismeretlen nagyvárosnak és a korabeli lányok legféltettebb kincsét, a tisztességét is föláldozni egy férfiért, akiről nem tudhatta, vállalja-e mindenestől, vagy sem. Alapjában véve romantikus lélek volt, álomvilágban élt, ügynököktől vásárolt füzetes regényeket bújt naphosszat, a gépírókisasszonyok világa érdekelte, s meg is gyűlt a baja a férjével. Jolán – aki később a család krónikása lett – utólag a házastársi perpatvarokról is beszámolt. Vagy azért veszekedtek a szülők, mert másféle elképzelésük volt gyermekeik jövőjéről, vagy azért, mert a Mama nem úgy viselkedett, mint a többi, "rendes" munkásfeleség, aki tisztán tartja a lakást, süt-főz, trécsel a szomszédasszonyokkal, jóllakatja a férjét és a gyerekeit. Pőcze Borbála néha úgy belemerült az olvasásba, hogy elvesztette az időérzékét, s elfelejtett ebédet főzni, éhesen maradt ura legnagyobb felháborodására. – Ennél súlyosabb mulasztást azonban nemigen lehetett a szemére vetni.

Jóvátehetetlen hibát akkor követett el, amikor rosszul mérte föl a családi erőviszonyokat.

József Áronné ugyanis – idilli családképet sugalló olvasmányai hatására – mindenáron maga mellé akarta láncolni társaságkedvelő férjét, aki azonban ragaszkodott szabadságjogaihoz. A külső megjelenésére, ügyes kezére és csavaros észjárására sokat adó férfi rendszerint nem sietett haza munka után, hanem vidám hangulatban kártyázott-adomázott késő estig a kocsmában. A házaspár sokat veszekedett emiatt. Amikor az is kiderült, hogy József Áron egy vörös hajú kantinosnőnek teszi a szépet, felesége kiadta az útját. Férje pedig szaván fogta, és 1908 nyarán – talán nem is egyedül, hanem a testvérek között később gyakran emlegetett "lánghajú" nő társaságában – végleg odébbállt. Etelka emlékei szerint minden megtakarított pénzüket magával vitte, ez pedig arra vall, hogy valóban elszánta magát a végleges szakításra.

A Mama indulatos döntésében tehát az anyjától öntudatlanul eltanult, konok-önérzetes női magatartásminta érvényesült. Ő sem bocsátotta meg férjének a szerelmi hűtlenséget. Mindketten a lehetséges maximális büntetést rótták ki házastársukra: elzavarták őket hazulról – és József Áron, tudva anyósa és apósa kibékíthetetlen konfliktusáról, bizonyára nem akart "Dörmögő" sorsára jutni. Mentette a bőrét és megbüntette asszonyát – de családja (bal)sorsát is megpecsételte.

Amikor az elhagyott feleség rájött, hogy ő idézte saját fejére a bajt, s miatta maradt kenyérkereső nélkül a család, jogosan érzett lelkifurdalást gyermekeivel szemben. Már nem volt olyan szép, mint amikor urát meghódította, hiszen tizennyolc év alatt – mióta találkoztak, majd elváltak útjaik – hat gyereket szült (közülük hármat eltemetett), és az elhagyatottság nem annyira a külsejét, mint inkább az önértékelését rombolta.

Lehetett volna még egy esélye, ha újra férjhez megy, hiszen maradék szépségével is megdobogtatta a férfiszíveket. Előbb egy kedélyes kocsis, majd egy suszter kerülgette a Mamát, vállalva, hogy eltartja őt három gyermekével – ám a féltékeny testvérek kíméletlenül elüldözték a potenciális mostohaapákat. (József Attila csak felnőtt fejjel látta be, hogy megmenthették volna anyjukat – és magukat is – a további hányattatásoktól, ha akkor kevésbé önzőek; Csoszogi, az öreg suszter című kis elbeszélését a megkésett engesztelés gesztusa is motiválta.)

A Mamának tehát haláláig vezekelnie kellett meggondolatlansága miatt. Összeszorított foggal, testi és lelkiereje végső megfeszítésével igyekezett is helytállni a nehéz férfiszerepben – de a megélhetésért folytatott harc fölemésztette energiáit, önbizalmát és egészségét. A családi trauma pedig szétzilálta a gyerekek és édesanyjuk bensőséges kapcsolatát. Különösen az öcsödi két esztendő hagyott kitörölhetetlen nyomot a lelencsorsra kárhoztatott kisfiúban.

A lelki köldökzsinórt az idegenben Etus, a fiatalabb nővér jelentette ötéves kisöccse számára. Ő életrevalóbb, realistább és alkalmazkodóbb teremtés volt, mint a kisfiú, s korán kialakult anyai ösztöneitől vezérelve igyekezett gondoskodni róla a közös "száműzetés" során. Mindkettejüknek hiányzott a Mama, aki hol volt, hol nem, s ha igen, akkor is kiszámíthatatlanul viselkedett. Huzamos távolléte idején azt sem tudhatták, él-e még. Amikor váratlanul megjelent Öcsödön, úgy érezték, a sírból támadt fel, s amikor újból otthagyta őket, ismét elgyászolták. Az anyja után vágyódó kisfiúban ekkor ingott meg a női nem iránt érzett ősbizalom – melyet aztán a felnőtt kori szerelmi csalódások tovább romboltak.

A halottnak hitt anya váratlan megjelenése és újbóli eltűnése mintegy korai ízelítőt adott József Attila számára a Mama végső elvesztésének traumájából – de abból is, hogyan lehet illuzórikusan eltemetni és feltámasztani valakit a képzelet és a szómágia segítségével. József Attila Mama-versei a pszichoanalízis technikájával elevenné tett, újraélt gyermekkori emlékek intenzitásától kapták indulati energiájukat.

József Áronné labilis kedélyállapota és elhatalmasodó betegsége későbbi kapcsolatukra is rányomta bélyegét. A régi, vidám, nótás kedvű Mama helyett gondoktól gyötört, örökké fáradt, ideges asszony állt a család élén, aki görcsös kötelességtudattól hajtva, elszántan gürcölt élete utolsó tíz esztendejében. Észre sem vette, milyen érzelmi hiánybetegséget idéz elő gyermekeiben, akik az új helyzet elviselésére véd- és dacszövetséget kötöttek, s a nyomasztó valóság elől külön bejáratú képzeletvilágba menekültek: új neveket adtak a tárgyaknak, magukat püngrücöknek nevezték, és titkos nyelven társalogtak, elhatárolódva a többi gyerektől. A fantáziavilág és az életkonfliktusokat megoldó szerepjáték később mindhármuk életében jelentős szerephez jutott – amellett megalapozta a költő bizalmas kapcsolatát nővéreivel, tágabb értelemben pedig a vele szolidáris nőkkel.

Édesanyjuk nem tudott gyermekei titkos vágyairól. Jolánt – családi nevén: Jocót – már tizenegy éves korától pénzkereső munkára kényszerítette, s valósággal vetélkedtek, ki bírja jobban a robotot. Etus, a középső gyerek, védett családi helyzetében nem volt annyira sérülékeny, mint a borulékony idegrendszert örökölt Jolán és Attila. A dajkáláshoz, becézgetéshez szokott legkisebb fiú azonban, ahogy kamaszodott, egyre inkább kevesellte a neki jutó kedves szavakat, melengető öleléseket, és folyamatosan szenvedett az érzelmi elhanyagoltságtól. Első öngyilkossági kísérletét, kilencéves korában – amikor lúgkövet akart inni, csak azért, hogy édesanyja újból a karjába vegye, s érezhesse aggódó szeretetét – éppúgy a környezetének szóló néma segélykiáltásnak szánta, mint később, makói gimnazistaként a gyomormosással végződő önmérgezést. Ő az örökké szeretetre szomjas "Szépség-koldus" lett, aki egész életében az anyapótló nők közelségét kereste.

A családi anyahelyettes szerepét a rangidős Jolán töltötte be. Az ő ereiben is nyughatatlan vér csörgedezett, akárcsak a szüleiében, és szinte az összes lehetséges női életszerepet kipróbálta, amelyet kora társadalma és egyéni élethelyzete fölkínált számára. Ő azonban nem vaktában, mindent egy lapra föltéve, irracionálisan lázadt kiszabott sorsa ellen – mint egykor az édesanyja -, hanem praktikus előrelátással, önnön legjobb lehetőségeit számba véve. Két kincse volt: a szépsége és az okossága; ezek révén kívánt előnyösebb társadalmi helyzetbe jutni, akár az aktuális erkölcsi normákat is háttérbe szorítva, egy magasabb morál – szerettei megmentése – jegyében.

A családfenntartók egyéni döntései a függő helyzetben élő családtagok sorsát is szükségszerűen befolyásolják. A csinos, eszes, leleményes, becsvágyó József Jolán valósággal átprogramozta testvérei további életét. Mindent elkövetett, hogy kitörjön a ferencvárosi nyomorból, s amolyan céltudatos "self made woman"-né váljék, aki fejlett gyakorlati érzékkel képes irányítani saját maga és övéi sorsát. Ő testesítette meg a kamasz József Attila számára az otthonteremtésre képes, rendkívül vonzó, szexuális vágyat keltő, de az incesztus ösztönkorlátozó tilalma miatt örökre elérhetetlen nőideált.

Tizenöt éves volt, akárcsak egykor a hazulról megszökött Mama, amikor férjhez ment Magyarország tornászbajnokához, Pászti Elemérhez, aki felesége családját is befogadta Üllői úti lakásába. Az anyagi biztonságra vágyó "Jocó" azt remélte, hogy férje révén elindulhat a társadalmi fölemelkedés útján. 1914 nyarán kereskedelmi szaktanfolyamot végzett, majd Pászti segítségével egy neves orvosprofesszor titkárnője lett, havi száztíz korona fizetéssel. Anyja és testvérei neki köszönhették, hogy a háborús nélkülözések közepette nem kellett nyomorogniuk. 1915-ben Jolánnak kisfia született, s míg férje a fronton szolgált, az akkor tízéves éves Attila a távollevő családfő szerepébe is beleképzelhette magát. De a kisbaba tíz hónapos korában, diftériában meghalt, a házaspár pedig elvált.

Ekkoriban derült ki, hogy a Mama – aki egyre kevésbé bírta a nehéz fizikai munkát – gyógyíthatatlan beteg, Jolán viszont "megfogta az isten lábát", mert egy előkelő terézvárosi ügyvéd, dr. Makai Ödön – akinél gépírói munkát vállalt – beleszeretett a csinos fiatalasszonyba. Az őszirózsás forradalom napjaiban tartották az esküvőt. Úgy tűnhetett mindnyájuk számára, sínen van az életük. Nem így történt. József Áronné 1919 karácsonyán rákban meghalt, s időközben elenyészett a forradalmi hangulat, amely annak idején a "rangon aluli" házasság megkötésére ösztökélte a fiatal ügyvédet. A véres politikai visszarendeződés körülményei között nem vállalhatta a világ előtt a szegény rokonokat – de csak képmutatás árán tudta fenntartani a látszatot. Családtagjai előtt, akik nagy fontosságot tulajdonítottak az előkelő származásnak, Lippe Lucie erdélyi úrhölgy irataival "igazolta" Jolán személyazonosságát.

A finom, előkelő ügyvédfeleség szerepét szívesen játszó Jolán a Mama halála után ragaszkodott hozzá, hogy férje a tizennégy éves Attiláról és a tizenhat esztendős Etusról is gondoskodjék – ő lett a kiskorúak gyámja -, de a Lovag utcai, négyszobás, összkomfortos lakásban élve ők is arra kényszerültek, hogy tagadják le származásukat. Etust szobalányként, Attilát távoli rokonként tüntették föl a vendégek előtt; Jolánt Lucie-nek, a gyámapát pedig "Doktor úrnak" kellett szólítaniuk a testvéreknek.

"Lucie" – noha alapjában véve élvezte új státuszát – a hazug élethelyzet miatt szüntelenül összeütközésbe került a férjével. 1922-ben megkísérelt elszakadni tőle: színésznőként próbált önállósodni, de kudarcot vallott. Rájött: ha segíteni akar testvérein, fenn kell tartani a "fortélyos félelem" diktálta látszatot. Idegei azonban tönkrementek az örökös szerepjáték során: többször kísérelt meg öngyilkosságot. A húszas évek közepén egy svájci idegszanatóriumban, majd a budai Siestában gyógykezelték. Felépülése után pótcselekvésekbe menekült: mohón hajszolta a pénzzel megvásárolható élvezeteket: kártyázott, flörtölt, "mímelt mámorokba" menekült – ám lelki teherbírása egyre gyengébb, labilisabb lett. Nem tudott irányt szabni megnyilatkozási formát kereső tehetségének.

Húga, Etelka, játékosabban fogta fel a furcsa élethelyzeteket. Eleinte a Lovag utcai háztartási cseléd szerepe ellen sem berzenkedett. Tizenhét éves volt már ugyan, amikor a Doktor úrék mint távoli rokont "alkalmazták", de jó ideig élvezte az álarcosdit. Titokban Hamupipőkének képzelte magát takarítás közben: jókedvűen porolta a szőnyegeket, táncolva vikszelte a padlót, énekelve mosott-vasalt-mosogatott. Csak az úrinőként viselkedő Lucie dirigálása bosszantotta néha – valójában azonban tetszett neki a családi szerepjáték az előkelő környezetben. Nővére és gyámapja házassági konfliktusainak szemtanújaként csöppet sem vonzotta a felnőtt életforma – ezért ösztönösen a gyermeki örömökbe menekült. Szenvedélyesen babázott – ugyanakkor művészi tehetségét is kiélhette: táncórákat vett egy neves mozgásművésztől, zongorázni tanult, színházasdit játszott a házbeli fiatalokkal, s rendszeresen operába járt. Wagner muzsikájáért rajongott, akárcsak Lucie.

Amikor József Attila a párizsi Sorbonne-on tanult, az otthoni miliő is megváltozott: a két nővér naponta többször összekülönbözött. Etus kamaszlányi önérzettel lázadozott a házicseléd ráosztott szerepe ellen, és jogait követelte. Attila amolyan világlátott, bölcs férfi módjára – mintha ő volna nővéreinek gyámja – igyekezett összebékíteni a távolból szeretteit. Jolánnak címzett levelei élére ez idő tájt mindig odaírta: "Az Etussal békülj ki!" – s az idegileg kikészült Jolánt alkotó energiái fejlesztésére, írásra buzdította.

Levelezésük alapján nyomon követhető, hogy a tanulmányok finanszírozásán túl mi mindent köszönhetett asszonynővérének a költő: buzdítást, inspirációt, szellemi táplálékot, versenykedvet, lelki gondozást. József Attila nemcsak legelső ismert rigmusát írta Jocónak, hanem később is múzsájának tekintette, s vele bíráltatta el verseit – természetesen azokat is, amelyeket később más nőknek címzett. Elvégre a lánytestvérekről éppúgy le kell érzelmileg válni a felnőtt kor küszöbén, mint az anyáról. Jolán pedig, akit bizalmasának tekintett, ugyanolyan megértően és kritikusan szemlélte öccse szerelmi próbálkozásait, mint költészeti kísérleteit.

A leválás azonban nem sikerült tökéletesen.

József Attila vonzalmaiban nemcsak a családi teljesség iránti vágy fejeződött ki, hanem lelki alkatának kettőssége is megmutatkozott: egyszerre vonzották őt fiatal lányok és idősebb asszonyok. Szegedi éveiben Balogh Vilma irodalmi szalonjában a fruskák iránt éppoly heves érdeklődést tanúsított, mint a védencét rajongva ajnározó háziasszony iránt; később Gyenes Gitta festőnőért és bakfislányáért, Wallesz Lucáért is egyidejűleg hevült; párizsi tanulmányai idején pedig Révai Ilka fotóművésznő és leánya, Éva gyakorolt rá szexuális vonzerőt. Minden bizonnyal a választott nők családi összetartozóságának tudata is táplálhatta benne ezt a furcsa, kétpólusú vágyódást. Még a Vágó Márta iránt érzett szerelem mélyén is fölfedezhetjük az imádott lány anyját mint titkos szerelmi célpontot.

Ezt a furcsa, komplex érzelmi igényt nyilvánvalóan elfojtott gyermekkori vágyak motiválták, amikor még egy ágyban aludt anyjával és nővéreivel – s testvérei az évek során a szeme előtt váltak érett, kívánatos nőkké. Testközeliek voltak, mégis tabuszemélyiségek, szexuálisan elérhetetlenek: az égi szerelem és a "zordon Szépség" sokszor elképzelt, hús-vér ideáljai.

Múzsák és szeretők így különültek el József Attila költészetében és magánéletében. Aki fölgyújtotta a képzeletét, de ellenállt a férfihódításnak – számíthatott rá, hogy neve vagy szépsége időtlen időkig fennmarad a műveiben. A makói diák, aki még Ady mámorittas hangján verselt, így halhatatlanította az internátus igazgatójának lánya, Gebe Márta "bronzhaját" vagy Espersit Caca "lányszépségét". Wallesz Luca iránt érzett pajtási vonzalmát is bűbájos versek sora őrzi. Noha konkrét modellek ihletésében írta szerelmes költeményeit – a múzsák alakja többnyire felismerhetetlen, akár össze is cserélhető. Ugyanazt a verset olykor több címzettnek is ajánlotta. Minden nőben azt az egyet, az "igazit" kereste, aki neki teremtetett, akivel egynek érezheti magát – aki olyan, mintha ikertestvére lenne: lénye másik fele, akit egyre türelmetlenebbül várt, kutatott.

Talán a hiánypótló, sorskompenzáló törekvés a legjellegzetesebb vonása a felnőtt életre készülő József Attilának, hiszen már kamasz korában koravén igyekezettel próbálta korrigálni az örökül kapott hibás családi mintát. A ferencvárosi lakásukban ágybérletben náluk lakó Tittel Margitot – aki a tízéves kisfiút megismertette Ady költészetével – éppúgy feleségül szerette volna venni, mint később azokat a szépségükkel és intellektusukkal egyszerre vonzó lányokat, akiknek versekkel udvarolt. Olyan partner szóba sem jöhetett, aki nem tudta értékelni szellemi kiválóságát és a semmiből szavakkal varázsolt, többnyire névre szóló vers-ajándékait.

Kamaszkorában, amíg anyagilag a családjától függött, a házasság természetesen csak távoli terv lehetett számára. Mégis megható az emlékezések között a visszatérő motívumokat olvasni arról, miként fontolgatta a leánykérést és a közös jövőt már 1924-ben, Makón, Saitos Valériával, majd 1926-ban Hertha Böhmmel, a hatvani kastélyban megismert osztrák nevelőnővel, akivel egy éven át esküvőről, gyerekekről, verseiről levelezett – igaz, a német nyelv gyakorlása is a céljai közt szerepelt.

Versei feminin jellegével szemben nőválasztásaiban határozottan "macho" vonások érvényesültek. Kamaszkori múzsái éppoly ártatlanok voltak abban, hogy a költő képzeletét lángra gyújtották, mint a későbbi szerelmi célpontok, akiket szabályosan üldözött képzelt vagy valódi szerelmével – Gebe Mártától Wallesz Lucáig, Vágó Mártától Szántó Juditig, vagy az Óda hősnőjétől, Marton Mártától Kozmutza Flóráig. Ők mindahányan, kivétel nélkül rokonszenves, szeretni való, tiszta gyermeket láttak a költőben, nem tekintették férfinak. Ez a tapasztalat azonban folyamatosan aláásta a magas intellektusú, ám infantilis érzelmi beállítottságától felnőttként sem szabaduló József Attila önértékelését.

1928 tavaszán-nyarán úgy érezhette, Vágó Márta személyében végre megtalálta az "igazit", hiszen nála érzékenyebb, inspirálóbb és megértőbb intellektuális partnert később sem talált. (Mindaddig Jolán töltötte be ezt a szerepet, aki anyja helyett anyjaként viselkedett, s a költő gyermekkorában róla mintázta az ideális nő álomalakját. Nagypolgári származású szerelmese azonban pallérozottabb agyú, iskolázottabb, kifinomultabb ízlésű volt, mint az autodidakta, kicsit sznob alapon művelődő nővér.)

A vezető értelmiségi körökben forgolódó Márta – noha elragadtatottan fogadta a hozzá írt verseket – egyszersmind szigorú kritikusnak és életreformernek mutatkozott, tehát pontosan azt kínálta a felnőtt személyiségét akkoriban alakító fiúnak, amire annak legnagyobb szüksége volt. Csak a bátorság hiányzott a jómódhoz szokott, elkényeztetett Mártából, hogy vállalja a közös életet a szegény sorsú, jövedelemmel nem rendelkező költővel – s hagyta, hogy szülei és érte aggódó barátai lebeszéljék a házasságról.

Pedig József Attila ekkor már partiképes korban volt: a huszonhárom éves, külföldi egyetemeken tanult, sokféle foglalkozásra alkalmas – és hajlandó – fiatalember már gyámapai hozzájárulás nélkül is megnősülhetett volna, ha a lány szülei is úgy akarják. Vágóék befogadó, magas szintű intellektuális közegében – úgy érezte – nemcsak boldog férj és apa, hanem Márta szüleinek gyermeke is lehetne; a vágyott családi teljesség tehát a legmagasabb szinten valósulhatna meg, szerelmi házasságával pedig révbe juthatna az élete. Joggal föltételezte, hogy a lánnyal egymás között máris "Apának" nevezett Vágó Józsefnek – aki a Pester Lloyd közgazdasági rovatának vezetője volt, s a hazai radikális szabadkőműves értelmiség elitjéhez tartozott – nincsenek társadalmi előítéletei. Nem is voltak – elméletben. De a leánya jövőjéért érzett aggodalom miatt mégiscsak feltételeket szabott a fiataloknak. Az egyévi próbaidő terve pedig fényesen bevált: az angliai tanulmányúton tartózkodó, sikeresen elbizonytalanított Márta 1928 decemberében már meg is írta szakítólevelét.

Ez a szerelmi kudarc – melybe lelkileg belebetegedett a költő – fordulópontot jelentett pszichés és intellektuális fejlődésében. Leszámolt azzal az illúzióval, hogy Jolán társadalmi "asszimilációs" stratégiája célravezető. Ekkoriban csatlakozott a munkásmozgalomhoz, és Mártát már csak egyetlenegy versében említette, nevétől megfosztva, "egy jómódú lány" formulában, akit osztálya elragadott tőle. Igyekezett őt is eltemetni magában, olyan mélyre, amilyenre csak képes volt.

Nagy kérdés persze, hogyan alakult volna József Attila magánélete és költészete, ha ez a házasság mégiscsak létrejön. Meglehet, hogy válással végződik, de a költő akkor is megtapasztalhatta volna mindazt, amiért Petőfit irigyelte: hogy rövid életében a költői sikereken túl a házasság és az apaság öröme is megadatott neki. József Attila is alig várta, hogy verset írhasson fia születése alkalmából. Mártának, nyolc évvel később fölelevenített barátságuk idején, bevallotta: szülei hatévi törvénytelen együttélését mintegy jóváteendő, szabályos házaséletre sóvárgott: azt szerette volna, hogy a felesége neki adja a szüzességét, közös hálószobában aludjon vele, főzzön rá, gyereket szüljön neki, s mindenestől vállalja őt, jóban-rosszban kitartva mellette. Az 1936-37 fordulóján már válófélben levő Márta azonban szerelmük torzóba fúlt reneszánsza idején sem vállalkozott a teljes alárendelődésre.

Nyilván nem véletlen, hogy a Márta-szerelem kudarcától lelki beteggé vált költő a továbbiakban olyan asszonyhoz kívánta kötni az életét, aki öntörvényű, erős, betonbiztosan mellette áll, szabályos házaséletre alkalmas, és társadalmi osztálykülönbségek sem tátongnak köztük. Türelmetlen párkereső volt már ekkor, hiszen ahogy múlt az idő, egyre sürgetőbb volt számára, hogy mamák és lányok kedvencéből végre felnőtté váljon, saját lábára álljon. Családot akart alapítani, költőként és férfiként is meg akarta állni a helyét. Ezért csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, ahol új Petőfiként, a proletárforradalom költőjének közéleti szerepében is hasznossá tehette magát.

Szántó Judit – eredeti nevén Ludmann Júlia, akit Czakó, Csont, valamint Pál Judit néven is ismertek a munkásmozgalomban – két évvel volt idősebb a költőnél. A mutatós asszony esernyőgyári munkásnő és szavalóművész volt: baloldali rendezvényeken lépett föl, szavalókórusokat tanított be, és egyedül nevelte kislányát. Elvált férje, az akkor moszkvai emigrációban élt Hidas Antal éppúgy költő volt, mint előző udvarlója, Fenyő László.

Ebben a kapcsolatban – mely csak azért nem lett szabályos házassággá, mert a karakán, erős akaratú nő kezdetben ezt nem igényelte – egyik fél sem lehetett igazán boldog. "Szövetség" volt ez inkább, "nem szerelem". Judit lelkiismeretesen gondoskodott a költőről, otthont teremtett számára, pénzt keresett a gyárban, fáradhatatlanul házalt a verseivel, de nem volt intellektuális partner; ugyanakkor szigorú anyaként viselkedett, és mozgalmi szempontból cenzúrázta a költő verseit. Az élettársak legfeljebb a szegényes, de tiszta közös otthon örömeit élvezhették egymás mellett. Szexuális vonatkozásban sem váltak be várakozásaik. A költő számára ezért vált olyan fontossá a pszichoanalízis: meg akarta érteni, miért kezd már-már félni az őt mindenestől vállaló asszonytól. A kezelést azzal az elhatározással fejezte be, hogy elválik Judittól. De ezt a tervét sem tudta egykönnyen végrehajtani.

A boldogtalan élettársi kapcsolat legárulkodóbb jele az volt, hogy Szántó Judit mellett csak mozgalmi költő lehetett, mert a nyomorúságos körülmények és hétköznapi gondok szorításában képtelen volt szerelmes verset írni hozzá. Nem úgy az először látott szépasszonyhoz, dr. Szöllős Henrikné Marton Mártához Lillafüreden, aki – tudtán kívül – a világirodalom egyik legszebb költeményét, az Ódát ihlette. József Attila lírai képzeletét tehát továbbra is az elérhetetlen, sohasem birtokolható, ismeretlen, "örök nő" hozta működésbe. Gyömrői Edit és Kozmutza Flóra, a két utolsó nagy versciklus múzsái sem érezték később, hogy bármi közük lenne József Attila szerelmes verseihez, noha ők hozták ihletett állapotba a költőt – akárcsak a holtában sosem látott, néhai Mama, akit már csak a teremtő költői képzelet támaszthatott új életre.

Családtagjaihoz azonban utolsó éveiben egyre ellentmondásosabban viszonyult. A pszichoanalitikus kezeléseken felidézett gyermekkori emlékei alapján minduntalan felülbírálta s indulatosan kritizálta szülei és testvérei életstílusát. Bántotta a tudat, hogy apja és anyja csak többévi együttélés után törvényesítette kapcsolatát, elítélte József Áron megbocsáthatatlannak érzett hűtlenségét, és – noha az első gyermekét váró Etusról mintázta 1929-ben a Betlehemi királyok bájos földi Madonnáját – morális szempontból elítélte nővérei férjválasztásait. Jolán fő bűne az volt a szemében, hogy "előnyös" házassága révén kiragadta őket természetes közegükből, a Ferencvárosból, s egyre jobban zavarták nővére infantilis rögzültségei, a püngrüc-korszakban gyökeret vert csodaváró mentalitás felnőttkori megnyilvánulásai. Iszonyat című versében Jolán és csecsemőkori önmaga ambivalens viszonyát jelenítette meg, a rémálmok dramaturgiája alapján, önkényesen illesztve össze az emlékezetéből kihullott, múltbeli történéseket. Etusra viszont azért neheztelt, mert fiatalabb nővére nemcsak kiszolgáltatott bakfisként, hanem huszonéves nagylányként is alárendelte magát Jolán-Lucie akaratának, aki a család egyben tartásának nemes céljára hivatkozva, elvált férjével házasította össze húgát.

Pedig élete utolsó hét esztendejében József Attila szeretetteljes otthonra, igazi menedékre talált a gyerekzsivajtól hangos, hódmezővásárhelyi Makai-házban. Ennek ellenére jobbára csak válságos életszakaszaiban kereste tartósan a társaságukat. Mindenáron a saját életét akarta élni – de az elvesztett édesanya hiányát tudatosító, szintén háromgyermekes Etus (a "boldogságos kismama") és sógora (egykori gyámja) családi harmóniája saját férfiúi kudarcait tudatosította benne. (1934 tavaszán sokat írt akkori lelkiállapotáról első analitikusának, dr. Rapaport Samunak, akivel Hódmezővásárhelyről amolyan "levelező analízist" folytatott.)

Gyömrői Edit, a költő új pszichoterapeutája 1935 közepén, amikor József Attila kezelésére vállalkozott, még nem sejthette, hogy egy éven belül saját látványos szakmai kudarcát éli meg páciensével, aki a lélekelemzés traumatudatosító-tudattalanfaggató módszerével próbálja megérteni a nőkkel szemben érzett bizalmi válságának okait.

Rövid idő leforgása alatt a terapeutanőnek be kellett látnia, hogy tehetetlen a szeretetéhes és a férfiasságát immár vele szemben bizonyítani akaró, mind agresszívabbá váló páciensével szemben, aki – pszichológiai szakkifejezéssel – "regrediált", azaz előszeretettel viselkedett az analitikus órákon gyermek módjára, szerepjátékszerűen újraélve elfojtott-eltemetett emlékeit. József Attila viszont halálos komolyan beleélte magát a személyes emlékidéző játékba, mely költői képzeletének páratlan vizuális nyersanyagot kínált.

Játszani, gyónni, imponálni, fantaziálni – mindig csak nők által tartott tükör előtt érezte érdemesnek és izgalmasnak. Mintha együtt szülték-teremtették volna újra, nyomról nyomra, az eltűnt időt. Szenvedélyesen ragaszkodott a múltjához, amelyet az imádott-gyűlölt analitikusnő óráin élményszerűen újra- meg újraélhetett – s talán úgy gondolta, a visszapergetett filmen látott egykori történésekből sok mindent jóvá is tehet.

Ő is szerepjátékot játszott, de nem kitalált forgatókönyv alapján – mint egykor a Lovag utcában Lucie és a Doktor Úr -, hanem kínos pontossággal ragaszkodott az egykori valósághoz, melyet fáradságos munkával kellett előásni a múltból, megtisztítva az élményt a feledés vastag porától. A kezelés során új életre támadt, ellentmondásos élmények pedig döntően a Mama – illetve az analízisben az őt helyettesítő – Gyömrői Edit személyéhez kötődtek. A pszichoanalitikusnő pontosan értette, mit jelentenek azok a fölkavaró életepizódok a költő számára, amelyek a közös emlékidézések során megelevenedtek, s a létező legintimebb, anya-gyermek kapcsolat újraélésére késztette a költőt, mégsem vehette magára a páciens által ráosztott szerepet, hiszen csak a tudatosítás volt a feladata.

Ezért aztán minduntalan elrontotta a lelki kitárulkozásban mind nagyobb örömét lelő költő játékát. Nem hagyta, hogy beleélje magát fantáziáiba, ha lejárt a kezelési idő, elköszönt tőle, pénzt kért a figyelméért cserébe – minduntalan visszarántotta a valóságba, ez pedig azt jelentette, hogy ismét el kell válniuk; jön az új páciens, akivel az anyját helyettesítő terapeutanő ugyanolyan figyelmesen foglalkozik majd, mint vele. Ez pedig nemcsak hihetetlen, hanem tűrhetetlen is: egyszerűen nem hagyhatja annyiban – így érezte. Bosszút kell rajta állni. Ha a szómágia, az átokvers hatástalan, akkor föl kell jelenteni kuruzslásért, vagy leütni-elijeszteni a vőlegényét, aki az útjában áll. Muszáj magára terelnie a figyelmet valahogy – különben nem bírja ki ezt az emberi méltóságában megalázó, egyoldalú szerelmet.

József Attila szándékoltan gerjesztette – újrateremtve magában – az egykor átélt, zűrzavaros lélektani szituációkat, hogy közben higgadt külső szemlélőként tanulmányozhassa indulatvezérelt önmagát, majd precíz-szabatos, formailag kifogástalan versekben dokumentálja zabolátlan ösztönei működését. Olyasmit akart létrehozni mindenáron a költészetben, ami addig egyetlen más pályatársának sem sikerült (igaz, rajta kívül nem is nagyon próbálkozott ilyesmivel senki). Kortársai közül néhányan pontosan fölismerték az ismeretlen tartományba merészkedő lírai akrobata mutatványainak kockázatát és költészeti forradalmának lényegét. Arthur Koestler "freudi népdalnak" keresztelte el az egyéni és kollektív emlékezetet a "replay" technikájával mozgósító, majd újraalkotó verstípust, mely – József Attila-i fogalmakkal élve: a "szemlélhetetlen világegész" szabad szemmel láthatatlan univerzumtartományát is képes vizuálisan és átélhetően megidézni.

Gyömrői Edit tehát nem tévedett, amikor 1971 nyarán Vezér Erzsébetnek adott interjújában azt állította: "a versek, azok nem én voltam" – lévén "az analitikus egy neutrális senki, olyan, mint egy ruhafogas, amire az összes meglevő kabátokat ráakasztják. Az összes régi érzést az analitikushoz kapcsolják és végigélik. Ezért tudjuk megtanulni, mi történt a beteggel. (…) Az érzelem az anyjához kötődő érzésnek az ismétlése volt. (…) egy állandó szemrehányás, egy ambivalens kötődés az anyjához, akit nagyon szeretett és akit nagyon gyűlölt is."

József Attila – a pszichiátriai szaktudás mai szintjén elmondható – nem elmebeteg módjára viselkedett, amikor szenvedélyesen ragaszkodott a menetrendszerűen bekövetkezhető, önélveboncoláshoz hasonlatos, izgalmas képzeletjátékhoz, csak éppen pszichés terhelhetősége határára érkezett a költői kísérletek során. Az ideg-összeroppanásból néhány hét alatt felgyógyult, Edit-függősége is véget ért, és mintha az analízis sem érdekelte volna tovább, amikor férfi terapeuta vette át a kezelését.

Kilenc hónapig, éppen egy magzat kihordási idejéig tartott József Attila utolsó nagy szerelme a vele egyidős, gyönyörű pszichológusnő, Kozmutza Flóra iránt, akinek a keresztneve a költő utolsó nagy versciklusát ihlette.

Ő volt a legtitokzatosabb múzsa az összes között – és nemcsak azért, mert Flóra szeméremérzésből nem akarta fölfedni kilétét a nyilvánosság előtt, hanem azért is, mert ezek a versek mintha nem is hús-vér nőhöz, hanem egy elképzelt, személytelen szépséghez, testetlen ideálhoz szólnának. Aminthogy tulajdonképpen erről is volt szó: mindvégig volt valami irracionális ebben az érzelmi jellegében egymástól merőben különböző kapcsolatban. A költő szokatlan "rámenőssége" – az, hogy második találkozásukon rögtön feleségül kérte Flórát – megriasztotta lányt, de mint utóbb bevallotta: képtelen volt "ellenállni az ostromnak" – és a versek is meghatották, imponáltak neki, noha úgy érezte, nem neki szólnak; ő csak eszköz ahhoz, hogy ezek a költemények megszülethessenek.

Ha elmélyülten olvassuk Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól szóló emlékiratát – melyben a költővel való levelezésének megmaradt dokumentumait is közreadta -, a költő aktuális lelkiállapotáról és jövőképéről is fogalmat alkothatunk. József Attila szemmel láthatólag belelovallta magát ebbe a szerelembe, mert Flóra szép volt, okos, megértő, egyszersmind erős és határozott – alkalmas arra, hogy mellette maga is "újjászülessék", menedékre leljen -, legbelül mégis úgy érezhette, reménye csak illúzió. És nemcsak a lány kétértelmű viselkedése miatt hihette ezt – hiszen Flóra mindvégig becsületesen, segítő szándékkal állt mellette -, de vonakodásából arra következtetett, hogy más iránt elkötelezett. Ami így is volt: Flóra megírta a könyvében, hogy 1936 decemberében ismerte meg Illyés Gyulát – József Attila egykori barátját, akkori riválisát -, aki azonnal megdobogtatta a szívét, de Illyés nős volt, ezért eltemette magában az iránta támadt vonzalmat. (Illyés pedig naplójában írta meg, hogy Flórába az első látásra beleszeretett, de tudta, hogy házasemberként a legkisebb esélye sem lehet az erkölcsös úrilánynál.)

József Attila – hallatlan intuíciós és kombinációs készséggel – megérezte, mintegy "kisakkozta" ezt az érzelmi háromszög-kombinációt, és – noha Flóra végül, a Siesta Szanatóriumban ápolt költő sürgetésére, igent mondott tervezett házasságukra – utolsó versében és a halála napján írt búcsúlevélben maga mondott le az elképzelt családi teljességről – átengedve választottját annak, "ki méltóbb lesz hozzá". Ő pedig az első nőt: az égi Mamát választotta.

A lányok, asszonyok a költő utóéletében is nagy szerepet játszottak, mint emlékének és kultuszának ápolói, esendő-szeretni való lényének ábrázolói. József Jolán írta az első életrajzot öccséről (József Attila élete, 1940) – mintegy megalapozva a költőről való közgondolkodás jellegét, hiszen ő a közös gyermekkor és az utolsó hónapok közvetlen tanújaként rendkívül érzékletes leírást adhatott élményeiről, és ez a fajta, anyai-nővéri nézőpont maradt a meghatározó aspektus később is, amikor mások is fölidézték a költő életútját.

József Attila fiatalabb nővére írásban kevesebbet emlékezett, mint újságíróvá lett nővére – aki A város peremén című, szocialista-realista szellemű ifjúsági regényével búcsúzott 1950-ben az élettől – de élőszóban, majd később videokamera előtt is szívesen mesélt az érdeklődőknek közös gyermekkorukról és személyes emlékeiről. (Vele kegyesebben bánt a sors, mint fiatalon meghalt anyjával, öccsével és nővérével, hiszen az emberi kor végső határáig, 101 éves koráig élt, s megteremtette maga körül mindazt, amire boldogtalan fivére hiába vágyott: a tűzhelyet, az összetartó, szeretetteljes, népes családot.

Később szinte valamennyi múzsa – Gebe Márta, Espersit Caca, Saitos Valéria, Wallesz Luca, Szántó Judit, Vágó Márta, Illyés Gyuláné – közreadta élményeit arról a férfiról, akinek valójában ők tartoztak köszönettel, hiszen József Attila tette őket halhatatlanná.

 

Irodalom

 

Bányai László (1943): Négyszemközt József Attilával. Körmendy Könyvkiadó, Budapest.

Beney Zsuzsa (1999): A gondolat metaforái. Argumentum Kiadó, Budapest.

Brabant, Éva (1985): A bűntelen bűnös. József Attila és a pszichoanalízis. Új Írás, 8. sz. 95-103.

Enyedi Sándor (1998): Tegnapelőttől tegnapig. Művelődéstörténeti töprengések. Kolozsvár.

Fedor Ágnes (1972): Lucy és Jolán. Magyar Nemzet, január 30. 12.

Fejtő Ferenc (1989): Flóra, József Attila és Illyés Gyula között. Irodalomtörténet, 3. szám, 535-545.

Gyertyán Ervin (1985): Vád és valóság. A József Attila-dráma néhány szereplőjéről. In Gy. E.: Tisztán meglátni csúcsainkat. Tanulmányok József Attiláról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 249-276.

Hét év József Attila közelében. Dokumentumok Bányai László hagyatékából (1995): Horváth Jenő kézirat- és levélgyűjteményét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Valachi Anna. Magvető Könyvkiadó, Budapest

Horváth Iván-Tverdota György szerk. (1992): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Illyés Gyuláné (1987): József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

József Attila válogatott levelezése (1976): Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Fehér Erzsébet. Akadémiai, Budapest.

József Jolán (1940): József Attila élete. Cserépfalvi, Budapest.

Kovács Ákos: Bécs után – Párizs előtt. József Attila Hatvanban. Hatvany Lajos Múzeum füzetei No. 5. é. n.

Levendel Júlia-Horgas Béla (1970): A szellem és a szerelem. Gondolat, Budapest.

Nemes Lívia (1992): József Attila tárgykapcsolatai. In "Miért fáj ma is", 163-188.

Németh Attila (2000): József Attila pszichiátriai betegségei. Filum Kiadó, Budapest.

Németh Andor (1989): József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat, Budapest.

Szabad-ötletek jegyzéke (1990): Közzéteszi: Stoll Béla. Atlantisz Kiadó-Medvetánc. Budapest.

Szabolcsi Miklós (1963): Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Akadémiai Kiadó-MTA Irodalomtörténeti Intézet. Budapest. Irodalomtörténeti Könyvtár 11.

Szabolcsi Miklós szerk. (1957): József Attila Emlékkönyv. Szépirodalmi, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1977): Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927. Akadémiai, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1992): "Kemény a menny". József Attila élete és pályája 1927-1930. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1998): Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szántó Judit (1997): Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket készítette Murányi Gábor. Második javított és bővített kiadás. Argumentum, Budapest.

Szőke György (1982): József Attila anyaképének formálódásai. Kortárs, 9. sz. 1451-1454.

Vágó Márta (1975): József Attila. Sajtó alá rendezte: Takács Márta. Szépirodalmi, Budapest.

Valachi Anna (1987-88): Egy pszichoanalitikus orvos-beteg kapcsolat rekonstrukciója. Dr. Rapaport Samu és József Attila. Irodalomtörténeti Közlemények, 5-6. sz., 581-616.

Valachi Anna (1998): József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében. Papirusz Book, Budapest.

Valachi Anna (2003): József Attila "freudi népdalai". Thalassa, 2-3. sz., 57-67.

Vezér Erzsébet (1971): Ismeretlen József Attila-kéziratok. Irodalomtörténet, 3. sz., 620-633., illetve in V. E. (2004): Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 181-192.

 

Jegyzet

 

Elhangzott a József Attila Szabadegyetem jubileumi előadás-sorozatában, Kossuth Klub, 2005. január 7.