A náci Németország – rasszista ideológiájának megfelelően – egészen más háborút folytatott keleten, mint nyugaton. A szerző szerint: ez a különbség nem fejeződött ki a háború nyugat-európai képzetében, amely megkísérelte kollektív, nemzeti tapasztalattá tenni azt a szenvedést, amely a valóságban csak a lakosság egyes csoportjainak, elsősorban a zsidó származású állampolgároknak jutott osztályrészül. A közös nemzeti emlékezés így szükségképpen illuzórikus: a második világháború töredékes és széthullott tapasztalatának Nyugat-Európában csak töredékes és széthulló emlékezete lehet.

Írásunkban kísérletet teszünk annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy milyen fogalmakkal jelenítették meg a II. világháború alatt és után a háború természetét Nyugat-Európában – pontosabban a náci Németország által elfoglalt és megszállt nyugat-európai országokban (Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában és Norvégiában) -; hogyan próbálták az I. világháborús, az 1914-1918 között a keleti fronton történt események terminológiájával értelmezni a II. világháborút. Ez az összevetés olyan elemekre világít rá, melyek érhetőbbé teszik, hogy "az 1918 utáni korszakkal ellentétben miért következett be mélyreható és tartós törés a II. világháborút követően a nyelv és képzet funkciójában" (Jay Winter, Sites of Memory, Sites of Mourning, 8. oldal). Először megvizsgáljuk, hogyan éltek tovább Nyugat-Európában a hadviselés hagyományos kódjai a náci Weltanschauungskrieg példátlan borzalmainak megnevezésében. A második kérdéskör azt igyekszik feltárni, hogyan hatott a tömegek halálának korábban soha nem tapasztalt földrajzi szétszórtsága a háború megjelenítésére. Dolgozatunk harmadik része azzal foglalkozik, hogyan vetítették bele az I. világháborús sémákba a II. világháború eseményeit annak ellenére, hogy az I. világháború legfontosabb strukturális elemei, mint például a hadsereg, a katona, a frontvonal, a harcmező és a nemzet fogalmai elvesztették korábbi jelentésüket.

1. A hagyományos háborús kifejezési formák a Weltanschauungskrieg korszakában

Hogy megértsük, hogyan interpretálták a háború eseményeit a nyugati fronton, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a II. világháború – mely a civil lakossággal szembeni kegyetlenségnek a történelemben soha nem tapasztalt formáit és méreteit produkálta – eleinte, tehát az események kezdetén részben visszatért a legális erőszak hagyományos, ám az I. világháború során megsértett keretei közé. Ennek legnyilvánvalóbb példája az az összes harcoló fél által tiszteletben tartott döntés volt, hogy nem vetnek be harci gázokat. Noha a Wehrmacht nagy mennyiségben állított elő és tárolt harci gázt, Adolf Hitler, az első világháború veteránja még a legkritikusabb harci helyzetekben sem volt hajlandó ehhez a fegyverhez folyamodni, jóllehet éppen ezt a fegyvert a történelemben példátlan módon a civil lakosság ellen fenntartások nélkül bevetette – mindez jól tükrözi a náci hadviselés komplexitását, azt, hogy egyszerre lépte át a kegyetlenség korábban elképzelhetetlen határait, s közben újrarajzolt bizonyos határokat. A katonai etika és a lakosság bizonyos csoportjaira vonatkozó másféle etika közötti szakadékot, melyet a fenti példa illusztrál, tovább növelte a különböző harcoló felek által alkalmazott viselkedési normák eltérése. Három példán fogjuk megmutatni, hogyan élt tovább, illetve hogyan támadt fel Nyugat-Európában az "igazságos háború" hagyományos fogalma a totális háború korszakában: első példánk 1940-re, a Nyugat-Európát megszálló német csapatok viselkedésére, illetve az 1914-es magatartásukkal való állandó összehasonlításra vonatkozik; a második arra, hogyan bánt a náci hadsereg és a német állam a hadifoglyokkal, a harmadik pedig arra, hogy a franc tireur (gerilla) figurája hogyan élt tovább egyidejűleg mint követendő példa és mint erkölcsi tilalom a megszállt országok ellenállási mozgalmai számára.

A megszálló német hadsereg az I. világháborúban súlyos atrocitásokat követett el a civil lakosság ellen, s ennek emléke 24 évvel később, 1940 májusában Belgiumban és Észak-Franciaországban tömegpszichózist okozott, és milliók délre menekülését váltotta ki. A civilek félelmét azonban az események nem igazolták. A német csapatok fegyelmezett viselkedése, a civil lakosság iránt tanúsított korrekt, mi több, udvarias magatartása pszichológiailag széles körben elfogadhatóvá tette, leg­alábbis a háború kezdetén, a megszállás tényét. 1940 nyarán a legtöbb menekült visszatért otthonába. A megszállók és a velük együttműködő helyi mozgalmak éltek is a lehetőséggel, és visszájára fordították a vádakat, amikor a helyi hatóságokra mutogattak mondván, hogy pánikot keltettek, a lakosságot az utakra hajtották, pedig a civilek biztonságban otthon maradhattak volna. Azokat a polgármestereket, akik "elhagyták" posztjukat, s ilyenformán magára hagyták a gondjaikra bízott lakosokat is, leváltották, és helyükre újakat neveztek ki. Elsősorban Belgiumban a kollaboráló mozgalmak és a megszállók üldözték azokat az ellenálló csoportokat, amelyek letartóztatták és Dél-Franciaországba hurcolták az ellenség titkos ügynökeit: a háború előtti időszakban is megrögzött nácikat, a németbarát elemeket, a német állampolgárokat, illetve azokat, akik korábban német állampolgárok (azaz javarészt zsidó menekültek) voltak. E letartóztatások önkényes jellege, valamint az a tény, hogy zsidókat és az új rend antiszemita híveit egyazon elvi alapon fogták le, a "deportálások" embertelen körülményei, mi több, az "atrocitások", különösképpen egy epizód, melynek során 21 gyanúsítottat – köztük a flamand fasiszták vezérét, Joris van Severint – végeztek ki az Abbeville-ből visszavonuló, pánikba esett francia csapatok, azzal a következménnyel jártak egyfelől, hogy a kollaboráns hatóságok általuk mintegy igazolni tudták a megszállókkal való együttműködést, másfelől pedig lehetővé tette számukra a régi rend teljes körű elítélését. Ilyenformán ezeket az eseményeket a fegyelmezett, vagyis legitimnek tekintett német megszállásra adott helytelen reakciók kiváltó okának tekintették. Az összeomlással járó pánikot Franciaországban is a harmadik köztársaság erkölcsi bukásaként értékelték. Az atrocitások vádjai itt is arra szolgáltak, hogy a megszállás okozta erőszak erkölcsi felelősségét visszájára fordítsák. Ennek legjellemzőbb példája Jean Moulin öngyilkossági kísérlete, amikor a német megszállók arra próbálták rávenni őt, Chartres rendőrfőnökét, hogy írjon alá egy dokumentumot, mely a francia gyarmati csapatok nyakába akarta varrni a körzetben történt atrocitásokat. A fegyelmezettség és a történelemben nagyra értékelt harci erények újjáéledése állt annak a képnek a középpontjában, amit a nácik magukról kialakítani igyekeztek, és e kép lényeges eleme volt az igazságos megszállók versus bűnös ellenállókról a két világháború között kialakult, a hamis és valós atrocitásokról szóló – beleértve a Schwarze Schmach, azaz a "fekete szégyent" is – tovább élő propagandának. Azok a társadalmak, melyek korábban még nem szereztek tapasztalatot a német megszállásról és a modern hadviselésről, gyakorlatilag még fogékonyabbak voltak a korábban nem tapasztalt német "korrektség" iránt. Dánia ellenállás, illetve egyetlen erőszakos cselekmény nélkül – mind a dánok, mind a németek részéről – engedte át területeit a német csapatoknak (a semleges Belgium kétszer is megtagadta a területén való áthaladást a német csapatoktól). A német katonák jelenlétét – főképp az erőszak hiánya miatt – a dán társadalom gyakorlatilag 1943-ig szó nélkül elviselte. Hollandiában ugyanakkor a lakosságot mélységesen megrázta a német megszállás, melyet ötnapi kíméletlen bombatámadás vezetett be, s ennek során Rotterdam súlyos veszteségeket szenvedett. A megszállás Hollandiát brutálisan szembesítette a modern hadviseléssel s ilyenformán sok szempontból a huszadik századdal. Hogy az események mennyire felfoghatatlanok, érhetetlenek voltak a hollandok számára, mi sem mutathatja jobban, mint a királynőnek a megszállást követő nyilatkozata, melyben "példátlannak" nevezi a történteket – figyelmen kívül hagyva a néhány hónappal korábban Lengyelország és Csehszlovákia ellen elkövetett atrocitásokat, illetve a két évtizeddel korábban Európa nagy részét sújtó háború eseményeit. Ám nem sokkal a légitámadások okozta kezdeti sokkot követően a megszállók jelentősen mérsékelték az erőszak alkalmazását, s ezzel egyidejűleg a lakosság – az ellenállási mozgalmakat is beleértve – sem helyeselte a megszállókkal szembeni erőszakos fellépést az öt évig tartó, a németek kapitulációjával záruló korszakban (erre majd a későbbiekben kitérünk).

A német csapatok "korrekt" viselkedése 1940-ben nem puszta propaganda volt, ahogyan az 1914-es atrocitások java része sem. Mindkét eseménysor a "kegyetlenkedés" fogalmának korábbi jelentését vonta kétségbe – amit 1914-ben a nyugat-európai országok katonái még nem tapasztalhattak meg, a későbbi tapasztalataik viszont azzal a következménnyel jártak, hogy jelentősen meghatározta viselkedésüket 1940-ben. A német csapatok gyakorlatilag a megszállás egész időszakában "korrekt" magatartást tanúsítottak. A nyugat-európai katonai szolgálatot úgy tekintették, mint a frontszolgálat alóli felmentést – hiszen ténylegesen az is volt. Párizs, Amszterdam, Koppenhága vagy Brüsszel turistautakat jelentettek a legtöbb ott állomásozó katonának, és lehetetlen volt akár összevetni is a megszállt nyugati és a megszállt keleti országok lakosságával szemben tanúsított magatartásukat. A harci cselekményeket – jobban mondva a harci cselekmények hiányát – a megszálló apparátusok funkcionálisan is elkülönítették a rendfenntartó vagy megtorló akcióktól. Csak a megszállás huszonnegyedik órájában, amikor a szövetségesek partraszállása visszahelyezte a hadszínteret Nyugat-Európába, fordult elő néhány atrocitás a civil lakosság sérelmére (ez történt Oradourban, Puttenben), illetve a katonákkal szemben, például Bastogne-ban. Ekkor és csakis ekkor, azaz harci helyzetben fordulhatott elő, hogy Nyugat és Kelet összemosódik (legjellemzőbben ez Oradour esetében érhető tetten). A "brutalitáshoz", amely az embertársakkal szembeni viselkedést általában meghatározta, még hozzá kellett járulnia a rasszista hierarchiának, hogy előálljon az a képlet, melynek megfelelően a Wehrmacht katonái gyökeresen eltérő viselkedést tanúsítottak a civilekkel szemben attól függően, hogy melyik földrajzi térségben harcoltak. Magatartásukra keleten a lakosság iránt érzett faji alapú megvetés volt a jellemző, míg a Párizsban állomásozó német katonákat, sőt a pártalkalmazottakat is valamiféle kulturális alsóbbrendűségi érzés fojtogatta. A francia ellenállásról szóló A tenger csendje című regény, amely egy francia családhoz elszállásolt német tiszt története, egyformán sokat mond a német és a francia magatartásról.

A hadifoglyokkal szembeni bánásmód hasonlóan illusztrálja a náci Németország magatartásának kettősségét: az egyik helyszínen szigorúan tiszteletben tartották a nemzetközi megállapodásokat, a másikon pedig szisztematikusan megtizedelték a foglyokat. A villámháború egyik következménye az volt, hogy óriási tömegek estek hadifogságba. Franciaország esetében ez a teljes francia hadsereget jelentette. Az 1940 májusában és júniusában fogságba esett másfél millió francia katonából mintegy egymillió a háború végéig hadifogoly maradt. A fogságban körülbelül húszezren vesztették életüket, s ezt akár természetes halálozási aránynak is tekinthetjük, ha arra gondolunk, milyenek voltak az átlag német civil életkörülményei a háború utolsó időszakában. A háromszázezres holland hadseregből mindössze húszezren estek hadifogságba, a többieket mind szabadon engedték 1940 nyarán. A holland katonák szabadon bocsátását, ami éles ellentétben állt a francia helyzettel, egy eskü tette lehetővé, miszerint a hadifoglyok megfogadták, hogy a továbbiakban tartózkodnak a németekkel szembeni katonai fellépéstől. Mindössze hatvan tiszt tagadta meg az eskü letételét, a többség kötelességének érezte, hogy tartsa magát ehhez az eskühöz. Amikor 1942 májusában lelepleződött egy holland földalatti hadsereg szerveződésének terve, melyben hivatásos tisztek is részt vállaltak – a hadsereget kimondottan háború utáni célokból kívánták létrehozni, nem pedig a megszállókkal szembeni ellenállás érdekében -, akkor a megszállók a holland katonákat újra visszarendelték a fogságba, de önkéntes alapon, és persze ez a lépés csekélyke eredménnyel járt. Belgiumban a hétszázezres hadseregnek mintegy a harmadát vitték hadifogolyként Németországba, de fogságuk első évében a flamand katonákat – akiket nyelvvizsga alapján válogattak ki – szabadon bocsátották, míg francia nyelvű honfitársaik fogságban maradtak. A francia és a holland anyanyelvűek közötti megkülönböztetés mögött – hiszen a nyelv választotta el Franciaországot Hollandiától, és ez osztotta két részre Belgiumot – politikai számítások húzódtak meg, mivel a holland anyanyelvűeket a rokon kulturális gyökerek miatt a németek sokkal fogékonyabbaknak gondolták a németbarát magatartásra, mint a francia anyanyelvűeket. Ezzel együtt is mindkét csoporthoz tartozókat egy reguláris hadsereg katonáinak tekintették, akikre a genfi konvenció megállapításai érvényesek. Itt elég egyetlen statisztikai adat annak a különbségnek az érzékeltetésére, hogyan bántak a német fogságba esett 5,7 millió szovjet hadifogollyal: közülük 3,3 millió röviddel a szovjet területek megszállása után éhen halt, vagy tömeges kivégzések áldozata lett.

A nyugat-európai hadifoglyok a genfi konvenció értelmében jogosultak voltak diplomáciai védelemre (ezt a francia foglyoknak kivételesen a saját, Vichyben székelő kormányuk biztosította), nyilvántartásba vételre és a nemzetközi Vöröskereszt nyújtotta segélyre (mely hatékonyan alkalmazta a nácik által a katonákkal és a civilekkel szemben alkalmazott megkülönböztető szabályokat), a nemzeti tábori lelkészszolgálat nyújtotta lelki támaszra, továbbá levelezhettek, csomagokat kaphattak és élhettek az önszerveződés lehetőségével. A hadifoglyok státusa különlegesen hathatós védelmet jelentett: a náci Európában nem volt biztonságosabb hely a zsidó származásúaknak egy, a németek által irányított hadifogolytábornál. A náci rendszerben a hadifogoly tradicionális státusa (Vichy számára a háborús veterán státusa volt hasonló szentség) volt az egyetlen, védelmet nyújtó állapot, miközben más, jól körülírt státusok, mint például a köztisztviselőké, semmi védelmet nem jelentett. A közkatona és a tiszt, a Stalag (legénységi fogolytábor) és Offlag (tiszti fogolytábor) közötti megkülönböztetés hasonlóképpen szent és sérthetetlen maradt. Amikor a náci hatóságok az egyre súlyosabb következményekkel járó, növekvő munkaerőhiánnyal kerültek szembe, először felajánlották a francia hadifoglyoknak, hogy legyenek civil munkások a német munkásokkal egyenlő bérért, azt remélve, hogy ezzel növelik teljesítményüket. 1944 áprilisában a munkaerőhiány még a népirtás végső ideológiai imperatívuszát is felülírta, amikor a magyar zsidókat a koncentrációs táborokba a puszta megsemmisítés mint fő cél mellett munkavégzés céljából is vitték a koncentrációs táborokba, és a foglyok munkaerejét, amennyire csak gazdaságilag lehetett, kihasználták (a munka nem pusztán büntető eszköz volt). Ám a legnehezebb időszakban sem merült fel egyetlen percre sem annak a lehetősége, hogy a fogoly tiszteket bevonják a munkába. A katonai erények és a hierarchia iránt érzett tisztelet kikezdhetetlen közös alapérték maradt mind az SS-elit, mind a felsőbb katonai körök számára.

A harmadik példa a figyelem középpontjába a megszállók helyett a leigázott országok lakosságát állítja, és azt mutatja meg, hogy a háború idején ők hogyan interiorizálták a törvényes erőszak fogalmát. Az 1914-es atrocitásokról folyó szenvedélyes, hazafias viták egyik legmegdöbbentőbb aspektusa az volt, hogy a helyi civil lakosság, a helyi politikai és vallási intézmények, a háború alatt hatalmon lévő nemzeti kormányok, illetve a háború után színre lépő kormányok, melyek jelentéseket és apologetikus dokumentumokat adtak ki, mind vehemensen tagadták a puszta feltételezést is, hogy gerillák, azaz civilek ellenséges katonákra támadtak volna – azaz ezzel implicite azt állították, hogy ha ilyen gerillák léteztek volna, akkor a német megtorlás törvényesnek tekinthető lett volna. Első pillantásra 1944-ben meglepő irányváltás történt: nem a német megszállók, de áldozataik állították kitartóan, hogy léteztek ellenállók, s ezek a kijelentések rendszeresen túlzóak és bevallottan is csak a képzelet termékei. Maga a gerilla kifejezés a francia kommunista ellenállás brigádjainak önmeghatározását fejezi ki: gerillákról és partizánokról beszélnek (francs tireurs et partisans), de 1940-ben ezzel a címmel jelent meg egy liberális flamand földalatti ellenálló szervezet lapja is. Miután 1940-ben a nemzeti hadsereget a megszállók félresöpörték, forradalmi hadviselésre emlékeztető helyzet állt elő, vagyis nem 1914, hanem inkább 1870 ismétlődött meg, s ez a szituáció általános felkeléssel oldható csak meg, legalábbis a retorika szintjén. Mégis, ez a két világháború között még törvénytelennek tekintett retorikus felhívás éles ellentétben áll azzal a korábbi, vitatható nézettel, amely szerint német katonára csak a rendes harci cselekmények során szabad lőni.

Az oradouri mészárlás túlélőinek kollektív identitása szerint ők ártatlan áldozatok: ennek számukra döntő fontosságú bizonyítéka az a tény, hogy környékükön nem volt semmilyen gerillatevékenység a megszállás idején. Hasonlóképpen az Arezzo mellett fekvő Civitella – a nácik által a civil lakosság ellen Nyugat-Európában elkövetett gaztettek egy másik színhelye – lakóinak emlékezete a helyi partizánmozgalomra hárítja a felelősséget, mondván, hogy felelőtlen magatartásukkal ők idézték elő a lakosság lemészárlását, és kevésbé vádolják a német gonosztevőket. A reguláris hadsereg legitimitása ezek szerint a népi interpretációban még akkor is erősebbnek tűnik, amikor ártatlan civileket gyilkol, mint a gerillák legitimitása, akik pedig a törvényeket kiiktató megszállót vagy brutális elnyomót pusztítatnak el. Az állam által szentesített erőszak monopóliuma megingathatatlan érvényességet élvezett a háborúban álló társadalmakban is. Hollandiában és Dániában, ahol a politikai polarizálódás erőtlen volt, és a modern háború tapasztalatai is hiányoztak, az ellenállási szervezetek bármiféle erőszakos akciója erősen korlátozott volt. Önmagáért beszél a következő epizód: a holland kálvinista ellenállási szervezet titkos megbízottat küldött egy alkotmányjogi professzorhoz azzal a kéréssel, hogy az vizsgálja meg, vajon törvényes-e, ha a földalatti mozgalom aktivistáit erőszakos cselekmények révén látják el dokumentumokkal és élelmiszerjegyekkel.

A nyugat-európai ellenállási mozgalmak történetében csak kivételesen alkalmazták – és máig is vitatják – azt a stratégiát, hogy egyetlen német katonát is lesből lőjenek le. Az első kommunista ellenálló, Fabien ezredes figurája, aki a párizsi metróban agyonlőtt egy német tisztet 1941 augusztusában, sokkal inkább emblematikus, mint reprezentatív. Kommunista körökben egyfelől azért vetették el ezt a stratégiát, mert a német megtorló akciók során a letartóztatott illegális harcosok és ártatlan civilek óriási árat fizettek az ellenség megsemmisítéséért, másrészt pedig e lépés teljességgel népszerűtlen volt. Ráadásul a gerillaharc jogosságát még ideológiai alapon is megkérdőjelezték, mondván, a német hadsereg besorozott katonájára lőttek volna, akinek a politikai nézeteit – eltérően a milicisták (a francia kollaboránsok) vagy a Gestapo alkalmazottainak nézeteit illetően – nem ismerték, így tehát akár elvtársat is elpusztíthattak volna. A vaktában folytatandó lövöldözés ezenkívül összeegyeztethetetlen volt a kommunista párt akciójával: a német katonákat német nyelvű röplapokon szólították fel a dezertálásra és felforgató tevékenységre. A stratégiai opportunizmussal párhuzamosan, ezen érvelés során a kommunista ellenállás egy furcsa bakugrással odáig jutott, hogy a politikai milíciától eltérően a reguláris hadsereget egyfajta legitimációval ruházta fel. A stratégiai vitát még inkább kiélezte az a tény, hogy a legtöbb radikális akciót, mint például Toulouse egyik, német katonák által látogatott színháza ellen elkövetett robbantást, emigránsokból – elsődlegesen kelet-európai zsidókból – álló egységek hajtották végre. Ki nem mondva ezeket a csoportokat azzal vádolták, hogy saját élethalálharcukat összekeverik a francia nép általános érdekeivel, melyeket leginkább az szolgál, ha elkerülik a megszállók politikai radikalizálását. A belga partizánmozgalom csak 1943 első heteiben folyamodott a német katonák elleni fegyveres támadás eszközéhez; stratégiájukat az változtatta meg, hogy a tömeges letartóztatások megtizedelték a párt tagságát, és a németek a kollaboránsok ellen végrehajtott akciók megtorlásaként a letartóztatott kommunistákat kivégezték. A francs tireur– (gerilla-) stratégia öngyilkos következményei hamarosan arra kényszerítették a belga partizánokat, hogy taktikát váltsanak, és ettől kezdve a belga "árulók" megsemmisítése volt a céljuk. A szövetséges partraszállást megelőző hónapokban az emigrációs kormány nyomására a kommunisták vezette Függetlenségi Front még arról a tervéről is lemondott, hogy a szövetséges erők közeledtével általános felkelésre szólítja fel a lakosságot, és ezzel elfogadta, hogy a reguláris hadseregek összecsapása idején a segéderő szerepét játssza.

Az I. világháborúból való emlékei miatt a gerillaharcok kísértete erősen foglalkoztatta Hitlert, és drákói fellépést követelt a katonái ellen elkövetett merényletek megtorlására, ám ezeket a drákói lépéseket a megszálló hatóságok helyi képviselői általában enyhítették, ők ugyanis tartottak attól, hogy ezzel a lakosságot maguk ellen fordítják, vagyis épp az ellenkező hatást váltják ki. A német megszálló hatóságok helyi alkalmazottai egyre ritkábban alkalmazták a kollaboráns mozgalmak védelmében a tömeges megtorló kivégzéseket, miközben egyre aktívabban támogatták a titkos halálosztagok tevékenységét, melyek ilyen módon az ellenálló és a kollaboráns honfitársak közötti polgárháborúvá "züllesztették" a politikai erőszakot. Ez a stratégia, mely gyakorlatilag kriminalizálta az ellenállási mozgalmat, és elárulta a német segítséggel szerveződött kollaboráns szervezeteket, egyben arra is szolgált, hogy a politikai erőszakot – legyen bár igazságtalan vagy törvényes – leválasztotta a nyugati fronton a Wehrmacht által vívott reguláris katonai összecsapásokról; a németek ezzel a lépéssel is meg kívánták erősíteni, hogy a szövetséges erők tisztességes ellenfeleknek tekintsék őket, akik rászolgálnak a hagyományos hadviselés írott és íratlan szabályainak megfelelő bánásmódra.

Nyugat-Európában a totális hadviselés és a Weltanschauungskrieg nem teljesen mosta el a reguláris hadseregek és a milíciák közötti határokat, a polgárháború és a katonai összecsapás, a hagyomány szentesítette "törvényes erőszak" és a civilek által elkövetett – és esetlegesen a puszta létükért folytatott – "törvénytelen erőszak" közötti különbségeket.

2. Az erőszak formái

A fenti megállapításokat erősen behatárolja a tömegek elpusztításának az I. világháborúban tapasztaltaktól gyökeresen eltérő, új kartográfiája Nyugat-Európában. Miközben a náci megszállók nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy megőrizzék a törvényes katonai magatartás látszatát (ahogy azt fentebb bemutattuk), ezzel egyidejűleg az ideológiai hadviselés radikálisan új módszerét léptették életbe, mely a hagyományos hadviselés egyetlen szabályának sem felelt meg. Részben ennek tulajdonítható, hogy a két háború emberáldozatainak adatai eltérnek mind az abszolút számokban, a veszteségek időbeli és földrajzi megoszlásában és leginkább a háborús halálokok különböző kategóriáit tekintve. A II. világháborús veszteségek abszolút számokban például Franciaországban az I. világháborús veszteségek egynegyedét teszik ki (konkrétan négyszázezret). Hollandiában, melynek lakossága mindössze egyötöde Franciaországénak, s melyet a háború súlyosabban érintett, mint szomszédait, a háborús áldozatok száma nem éri el a kétszázezret. A II. világháború nagyságrendekkel múlta felül az I. világháborús emberveszteségeket, ám Nyugat-Európa megszállt országai kivételt és bizonyos értelemben ellenpéldát jelentenek.

A harci cselekmények csak részben járultak hozzá Nyugat-Európa összes emberveszteségéhez. A Reich szolgálatában harcoló négymillió katonából mindössze 128 000 halt meg a nyugati fronton 1939 szeptembere és 1944 decembere között. Másfelől a megszállás 1940-ben 7500 belga, 2900 holland, 2000 norvég katona életét követelte, Dániában pedig egyetlen katona sem esett el. 1945-ben Norvégia, Dánia és a holland területek javarészt a német csapatok kapitulációja után szabadult fel. Belgiumot és Hollandia déli részét a szövetséges csapatok szabadították fel a Blitzkrieg visszaverése során. Ekkor, 1944 szeptemberében és októberében a németek napok alatt végrehajtották a stratégiai visszavonulást, és ez csekély áldozattal járt. Az összképből részben kilóg Franciaország esete. Az 1940. május-júniusi, hat hétig tartó hadművelet százezer francia katona életét követelte, ez volt a II. világháború legvéresebb epizódja a franciák számára, amikor a halálos áldozatok napi átlagban megközelítették az I. világháború legvéresebb offenzíváiban elpusztultak számát. A többi hadművelet, amiben francia katonák is részt vettek, jóval kevesebb áldozatot kívánt: a nyugati fronton a partraszállás és a győzelem napja közötti időszakban 15 000-en estek el, 8500-an haltak meg Olaszországban és 8000-en az afrikai hadművelet során. Ezen áldozatok közel 60%-a gyarmati, főképpen szenegáli és marokkói katona volt. Ráadásul több francia katona halt meg 1940. június 17. után a Wehrmacht uniformisában, mint a szövetséges hadseregek soraiban összesen; ennek elsődlegesen az volt az oka, hogy a németek által megszállt Elzász-Lotaringiából a Wehrmachtba besorozott és a keleti frontra vezényelt katonák súlyos veszteségeket szenvedtek. A háború során a harci cselekményekben életüket vesztettek száma megközelíti a 150 000-et, ami a teljes francia háborús veszteség egyharmada.

A háborús halottak második legnépesebb csoportját Franciaországban a népirtás zsidó áldozatai alkotják: 75 000 francia zsidó pusztult el, főképpen Auschwitzban. Az áldozatok ezen csoportjának és az 1940-es hadműveletben elhunytaknak van egy közös sajátossága: letartóztatásuk, deportálásuk és meggyilkolásuk jórészt egy rövid periódusra, a zsidók esetében 1942 nyarára koncentrálódik, amikor az összes áldozat kétharmadát fogták el és deportálták. Körülbelül ugyanennyi francia állampolgár vesztette életét Németországban a legkülönbözőbb körülmények között: mint hadifogoly, mint német gyárakban dolgozó kényszermunkás, mint nem zsidó származású koncentrációstábor-lakó. E sokféle kategóriába eső francia állampolgárok, akik Németországban vagy a németek megszállta Lengyelországban nem harci cselekmények közepette, hanem tömeggyilkosságban, rossz bánásmód miatt vagy természetes módon haltak meg, a franciák háborús veszteségeinek másik harmadát alkotják. Az utolsó, kisebb harmadot pedig azok a francia civilek adják, akik Franciaország területén a bombázásokban (kb. 60 000), a harcok során vesztették életüket, illetve akiket a megtorló akciók során a nácik kivégeztek (10 000).

A Nyugat-Európa megszállt országaiból deportált összesen mintegy 200 000 zsidó több mint fele a viszonylag kis létszámú holland közösségből került ki. Az összes holland háborús áldozat 55%-át ők alkotják, a többi holland áldozat a Japán elleni háborúban, a bombázások során (mindkét csoportba kb. 23 000 áldozat tartozik), illetve 1945 telén az éhínség miatt (15 000) pusztult el. Belgiumból 25 000 zsidót deportáltak, kb. 750-et Norvégiából és százat Dániából.

A nyugat-európai háborús veszteségek fenti, futólagos áttekintése is megdöbbentő eltéréseket mutat. A franciaországi háborús áldozatok egyharmada harci cselekmények során pusztult el, míg elhanyagolható a katonai tevékenység során elhunytak száma Dániában és Hollandiában, és gyakorlatilag a nullával egyenlő Norvégiában és Belgiumban. A holland veszteségek javát a genocídium számlájára írhatjuk, Belgiumban ez az áldozatok egynegyede, Franciaországban az egyhatoda, csekély hányad Norvégiában és nagyon kicsi Dániában. A veszteségek az egyes országokon belül is egyenlőtlenül oszlanak meg. A holland zsidó közösség gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Franciaországban a háborús áldozatok aránytalanul nagy részét a zsidó közösség, az annektált területek lakossága, néhány gyarmat, például Szenegál és Marokkó polgárai, a háború előtti kommunista párt tagjai, illetve Normandiának a partraszállás által érintett részein lakók adták.

Ennek ellenére az I. világháborús eseményektől eltérően a megszállt nyugat-európai országok és Franciaország átlagpolgárainak, a családoknak, a szomszédságnak és a munkatársaknak nem volt közvetlen tapasztalata a tömeges halálról és pusztulásról. A csatatéren elszenvedett halál sem vált generációs tapasztalattá. Az I. világháborúban "elveszett egy generáció"; a II. világháború eseményei viszont hadifoglyokra és kényszermunkásokra (mindkét kategóriába kb. egymillió francia tartozik), kollaboránsokra és ellenállókra, száműzöttekre és az üldözések áldozataira szabdalták a kortársak generációját. A "háborús terhek" kiáltóan egyenlőtlenül nehezedtek a besorozottak, az ellenség által üldözöttek és az önkényesen kiszemelt áldozatok vállára. A háború áldozatai között voltak behívottak vagy az önkéntesek azon kis csoportja – számuk eltérő az egyes országokban -, akik valamilyen formában aktívan részt vettek a harcokban, voltak, akik a bombatámadások során vesztették életüket, vagy pedig az ellenség valamiféle külsődleges jegyek alapján azonosította és ölte meg őket. Ám a katonai összecsapások során elszenvedett halál nem volt össznemzeti tapasztalat, és az áldozatok nagy többsége nem is akkor pusztult el, amikor hazafias kötelességét teljesítette.

Hogy a háborús áldozatok értelmet nyerjenek, és a túlélők tiszteleghessenek az áldozatok emléke előtt, szükség lett volna az erőszak és a halál színhelyeinek meghatározására, ám ezeket gyakorlatilag nehezen lehetett körülhatárolni. A megszállás és a felszabadító harcok során nem voltak stabil frontvonalak, s ez egyben azzal a következménnyel járt, hogy katonai temetők szerte Nyugat-Európában találhatók. A kevés kivétel, például a normandiai tengerpart, Arnhem vagy az Ardennek temetői elsődlegesen a szövetséges hadseregek katonáinak sírjait őrzik. A bombázások színhelyei hasonlóképpen távol esnek egymástól; ráadásul a későbbi felszabadítók által elpusztított áldozatok emlékhelyei nem is igazán alkalmasak a közösségi tisztelgésre. Az emigráns kormányok és az emigráns katonai egységek szó szerint a nemzeti határokon túl nyújtották a frontvonalakat, és megszüntették a hátország és a front közötti különbséget.

A deportálás, ez a tagadhatatlanul erőszakos cselekedet porig rombolta a civilek korábbi életformáját, és csak kezdete volt az embertelen bánásmódnak vagy a gyilkosságoknak. Bár a razziák során a zsidó áldozatokkal szemben alkalmazott brutalitás, valamint az a tény, hogy az áldozatok között gyerekek és öregek is voltak, baljós előjeleknek mutatkoztak, de a keletre történő deportálás tudatos kétértelműsége sikeresen egyensúlyban tartotta az áldozatok és a külső szemlélők reményeit és kétségeit. A zsidókkal szembeni brutalitást elítélő tömeges tiltakozás és sztrájk a megszállt Nyugat-Európában csak kivételes esetekben fordult elő, így például az amszterdami gettóban végrehajtott brutális embervadászatot követően. A németek keletre vagy a szemtanúk elől elzárt honi területekre hurcolták el áldozataikat annak érdekében, hogy az üldözés brutalitását csökkentsék, és hogy elkerüljék a megszállók és a megszállt területek lakossága közötti viszony radikalizálódását. Az atrocitások más helyszínen zajlottak, hogy amennyire lehetséges, elrejtsék az eseményeket az avatatlanok elől. A jiddis népmesékben emlegetett képzeletbeli cél, Picsipoj emlegetése a franciaországi Drancy átmeneti táborában megkönnyítette a zsidó gyerekek életben maradását, s ugyanakkor előrevetítette, hogy az utazás végcélja az ismeretlen. A deportálások kétségek és remény közt tartották (szemben a Kelet-Európában az Einsatzgruppen által széles körben alkalmazott helyszíni megsemmisítéssel) az áldozatokat, és egyben a kívülállóknak is lehetőséget adtak arra, hogy elhessegessék legsötétebb sejtelmeiket. Nyugat-Európában a megszálló hatóságok társadalmi értelemben is "átruházták" az atrocitásokat azzal, hogy a megtorló intézkedések vagy a helyi civilek deportálása helyett az idegen (mert menekült) zsidókat végezték ki vagy deportálták; azt remélték, hogy sikerül fenntartani a tisztán katonai, csak törvényes és védekező erőszakot alkalmazó megszállás látszatát. A letartóztatott ellenállókkal szemben foganatosított Nacht und Nebel rendeletnek (a. m. köd előtte, köd utána) döntő szerepe volt abban, hogy az ellenállók interpretációja szerint a deportálás egyfajta eltűnés volt, egy bizonyos halálnem még akkor is, ha jelentőségét a háború után a túlélők a legtöbb esetben eltúlozták. A "terrorista" akciók megtorlására leggyakrabban alkalmazott elrettentő eszköz Nyugat-Európában a deportálás volt, nem pedig a helyszínen való agyonlövés. Szemben a Kelet-Európában gyakorolt módszerrel, a kivégzések rendszerint távoli helyszíneken zajlottak, és csak a megszállás utolsó stádiumában került sor nyilvános akasztásokra vagy kivégzésekre. Ezek a ritka esetek pontosan azért jutottak aránytalanul nagy szerephez a földalatti sajtónak a megszállók kegyetlenkedéseiről szóló beszámolóiban, illetve a felszabadulást követő első visszaemlékezésekben, mert a megszállók is megengedték ezeket az interpretációkat. Miközben a legnagyobb titoktartás közepette a náci elit elképzelhetetlen gaztettek végrehajtásával büszkélkedett, a megszállt Nyugat-Európában még a látszatát is kerülni akarták a brutális fellépésnek. Ennek az lett a következménye, hogy a nyugat-európaiak nehezen tudták elhinni, hogy a megszállt Lengyelországban a németek óriási tömegeket mészároltak le, s még kevésbé a koncentrációs táborok foglyaival szemben alkalmazott szörnyű bánásmódot. Ám ennél fontosabb, hogy ezek a tények ellentmondtak a saját szemükkel látott, a saját bőrükön tapasztalt német magatartásnak. Az I. világháborúban a katonák naponta ezrével adtak hírt a megélt apokalipszisről, esetleg hozzátartozóiktól, ismerőseiktől értesültek a borzalmakról. A II. világháború során a németek által Nyugat-Európában elkövetett gaztettek teljes képe csak 1945 tavaszán vált láthatóvá. Ráadásul a halál továbbra is földrajzilag távol aratott. Az I. világháborúban az a megfogalmazás, hogy valaki "katonai akció során eltűnt", eufemisztikusan a biztos halált jelentette, a felismerhetetlenségig összezúzódott vagy szétszórt testek borzalmát idézte, ezzel szemben a II. világháború befejeztekor az, hogy valaki "eltűnt", nemcsak azt jelentette, hogy nincs sírhelye, ahol a fejfán az ő neve állna, hanem azt is, hogy százezrek halála kétséges volt. Elhurcolt zsidók hozzátartozói, a letartóztatott ellenállók vagy a német ipar szolgálatába állított civilek rokonai csakúgy, mint a szovjet hadifogságba esett elzászi katonák feleségei, az elmenekült kollaboránsok és háborús bűnösök rokonai egyként osztoztak a tragikus és gyászos várakozásban, a remény és kétségbeesés váltakozásában, hiszen a tömeges halált tömeges elhurcolás, a lakóhelytől való elszakadás előzte meg, s ez a gyász folyamatát alaposan késleltette.

3. Metaforikus emlékezet

A megszállt nyugat-európai országokban 1939-1945 között folyó háború különböző okok miatt nehezen talált megfelelő kifejeződési formákat. Elvesztették jelentésüket a háború hagyományosan meghatározó motívumai: a reguláris hadsereg és a háborús erőszak megvalósítója, a katona, akinek erőszakos tetteire az állam adja áldását; a frontvonal és harcmező fogalmai, melyek egyben földrajzilag is körülhatárolják a hősi halált, s melyek lehetővé teszik később a jelentéssel bíró, elvesztett vagy megnyert csatáknak emléket állító emlékművek felállítását. Ezt a helyzetet azonban elsődlegesen nem a totális háború új formái idézték elő, amely elmosta a különbséget a katona és a civil között. Sokkal inkább abból adódott ez az új helyzet, hogy a megszállók egyidejűleg két, egymástól lényegileg különböző háborút folytattak. Egyrészt a katonai megszállás újra visszahozta a legitimált, hagyományos erőszak fogalmát. A megszálló hatóságok politikájának az "együttműködés" volt az elsődleges elve, azaz a megszállt ország lakosságát mint olyant nem tekintették ab ovo a német birodalom ellenségének. Ha a megszállók és a megszálltak egyaránt korrekt és együttműködő magatartást tanúsítanak, akkor – ezen álláspont szerint – megnyílik a német irányítással megvalósítandó új rendhez vezető kölcsönösen előnyös együttélés útja. Másrészt a katonai összecsapásoktól függetlenül a megszállók meghirdették a világnézetek háborúját ideológiai ellenfeleikkel szemben, akiktől mindenfajta emberiességi normát és jogot megtagadtak, legfőképpen azt, hogy katonai ellenfeleikhez hasonlóan a nácik a tisztességes hadviselés szabályait rájuk nézve is érvényesnek tekintsék. Ám ezt a kíméletlen magatartást lényegesen kevesebb ember tapasztalta meg, mint a lövészárokból vívott háborúk kegyetlenségét. Ez az erőszak, mely elsődlegesen a megtizedelt közösségek ellen irányult, a nagy többség számára nem volt a megélt tapasztalat része, mivel az erőszak nem lépte át a kisebb közösségek látóhatárát, illetve általában azt a horizontot, amit a lakosság nagy többsége saját szemével át tudott fogni. Így e kettősség végső soron megnehezítette a nemzet számára a háború jellemzését és megértését. A nemzet a leigázott nyugat-európai országok perspektívájából szemlélve elbukott a háborúban, az áldozatoknak csekély kisebbsége vesztette életét a hazáért vívott harcokban; a tömeges pusztulás nem volt nemzeti, hanem csak erősen részleges, korlátozott tapasztalat.

Az 1914-1918 között zajló "totális" háború és a másik, az 1939-1945 között végbement "totális" háború között fentebb felsorolt különbségek azonban elkerülték az események elszenvedőinek figyelmét, akiket inkább a két összecsapás időbeli közelségéből fakadó folytonosságok megléte foglalkoztatott. A nyugat-európai társadalmak általában, a francia és a belga társadalom pedig egészen konkrétan szörnyű szenvedésekkel, erőszakos cselekményekkel és tengernyi halállal nézett farkasszemet két évtizeddel korábban. A modern háború tapasztalatai áthatották a két világháború közti kultúrát, amint azt Jay Winter meggyőzően bemutatja. Elkerülhetetlen volt az I. világháborúra való hivatkozás – mint azt fentebb példákkal illusztráltuk, az I. világháborús tapasztalatok befolyásolták a negyedszázaddal később történtek értelmezését, és ilyen módon maguknak az eseményeknek a folyamatára is hatással voltak. A II. világháború tapasztalatai, értelmezései szükségképpen a paradigmatikusnak tekintett I. világháború adta keretek között fogalmazódtak meg. Ennek a háborúnak a felidézése, egy erőszakos cselekmény bemutatása jórészt a "nagy háborút" átélt kortársak tapasztalatainak párlata volt, azaz szükségképpen referenciális, mert ugyanazt a nyelvezetet és rituálékat használta, mert integrálódott a társadalmi emlékezet apparátusainak működésébe a közvetlenül a veteránok szervezeteitől egészen a törvénykezésig, az államigazgatásig, sőt a háború áldozatainak emlékére emelt épületekig vagy emlékhelyekig.

A fentiek értelmében Nyugat-Európában az erőszak ténylegesen nem volt "kollektív" tapasztalat, azaz e tapasztalat egyenlőtlenül oszlott meg a lakosság különböző csoportjai között, viszont a későbbiekben nagymértékben "kollektivizálódott" az emlékezetben. Az emlékezés alapjául a tömeges kivégzések és a front metaforája szolgált bizonyos mértékben még azokban az országokban is, amelyek – mint Hollandiában, Dániá­ban vagy Norvégiában – nem vettek részt az I. világháborúban. A II. világháborút követően a társadalmak kollektív emlékezetének nem az elszenvedett erőszak mértéke, hanem annak feltűnően szelektív jellege okozta a legnagyobb bökkenőt. A központi kérdés ennél fogva az lett, hogyan lehet közösségi élményeket találni, hogyan lehet a szétesett múltat közös emlékekkel helyettesíteni. A visszaemlékezők válasza a felettébb szelektív erőszak kérdésére persze az erősen szelektív emlékezés volt, melyben bizonyos tapasztalatok, bizonyos csoportok és bizonyos szimbólumok egy idő után az egész közösség tulajdonává léptek elő, amint az a "nemzeti" emlékezetre általában jellemző. Ez a metaforikus emlékezet – a rész az egész helyett – olyan közös szimbólumokat propagált, melyek a soha meg nem élt közös szenvedést helyettesítik. Szinte a háború befejeztével egy időben a közösség egyetértésével foglalta el helyét az ellenállás emléke a szimbólumok között. A fegyveres összecsapásokra utaló rituálék – zászlók, katonai parádék, az ismeretlen katona emlékét őrző sírhant – és a fegyverrel kivívott győzelem ünneplése az 1945 utáni történelmi kontextusban kevéssé volt meggyőző, és az ellenállási csoportok rövidesen elvesztették azt a szerepüket, hogy nemzeti milieu de mémoire-ként, mintegy megbízásból a nemzeti emlékezet fáklyavivőiként funkcionáljanak. Az 1940-es évek végén és az 1950-es években ettől eltérő és ennél jóval erőteljesebb emlékezet kezdett kibontakozni: a "táborok emléke". Nemcsak arról volt szó ebben az esetben, hogy a felszabadított táborokban a csontvázhoz hasonlatos túlélők és a mészárlás okozta sokk hasonlóan erős hatást gyakorolt a túlélőkre, mint az I. világháborúban a lövészárkokban elpusztultak látványa, hanem arról is, hogy ez a mitológia a hazafias emlékezetet is számításba vette. A koncentrációs táborokból visszatértek között a letartóztatott ellenállók és a nácik politikai ellenfelei a példátlan kegyetlenség és a példátlan hősiesség korábban ismeretlen háborújának új generációs közkatonái voltak. Leírhatatlan tapasztalataik szimbólumai – a szögesdrót, a barakkok, a marhavagonokba zsúfolt emberek, a foglyok ruházata, a leborotvált fej, az SS-börtönőrök, a kutyák és az őrtornyok erőteljes nyelven, érthetően szólaltatták meg a háború kegyetlenségét – beleértve a lakosság azon csoportjainak szenvedéseit is, akik maguk nem járták meg a szenvedések ezen poklát.

Elsőként a hadifoglyok és a kényszermunkások azonosultak ezekkel a koncentrációs táborok világát megidéző szimbólumokkal. Ők arra vágytak, hogy a kifejezhetetlen szenvedés és a hazafiúi áldozat dicsfénye őket is felmagasztalja, akárcsak a táborok hős túlélőit. Legalább olyan hatásosnak bizonyultak a "deportálások" szörnyűségét közvetlenül az I. világháború borzalmaival összekapcsoló megemlékezések, mint azok, melyek az 1918-as győzelmet tekintették az ellenállás 1945-ös "győzelme" közvetlen előzményének. A "deportálás" nyelve és szimbolikája fokozatosan kiszorította az ellenállás tematikája köré szerveződött megemlékezéseket. A politikai viták és az általános szkepticizmus leértékelte az ellenállók mint emberfeletti hősök auráját. Tény, hogy az ellenállás és a deportálás emléke a közösség emlékezetében lassan egybeolvadt. Hiszen egyrészt az ellenállás kétségtelen hősei hazafiúi elkötelezettséget tanúsítottak, és ezért kellett megjárniuk a náci koncentrációs táborokat. Másrészt a táborok minden egyes túlélőjében az ellenállás hőseit látták, akiket a nácik azért deportáltak, mert hazafias, de legalábbis antifasiszta meggyőződésüket hangoztatták, illetve ezt tetteikkel is igazolták. Ez a folyamat egyben a "kevésbé jelentős mártírok" háttérbe szorulását eredményezte, akik korábban a deportáltak univerzumához számították magukat: háttérbe szorultak tehát a hadifoglyok és mindenekelőtt a kényszermunkások. Mindez végül azzal járt, hogy a nácik áldozatainak minden csoportja, elsősorban a genocídium zsidó túlélői, beolvadt az antifasiszták és hazafiak nagy csoportjába (vagy teljességgel kihullott az emlékezetből). Az 1950-es évek elejére már kizárólag a "deportáltak" szervezetei – melyek tagjai magukat a nemzeti ellenállásban megtestesült hősiesség, valamint (lévén a náci üldöztetések áldozatai) a mártírium képviselőinek tekintették – voltak az egyetlen hivatalosan elismert, általános tisztelet övezte II. világháborús milieu de mémoire-ok a felszabadult Nyugat-Európában.

Az 1950-es években a "deportálás" kodifikált szimbolikával rendelkező kulturális ikon lett, s mint ilyen testesült meg az emlékművekben, a rituálékban, a kiállításokban és a kiadványokban. A legtöbb koncentrációs tábori helyszínt az 1950-es évek vége felé és az 1960-as években ennek az "ikonnak" megfelelően alakították emlékhelyekké mind az NDK-ban (Buchenwald, Sachsenhausen, Ravensbrück), mind az NSZK-ban (Dachau), akárcsak az üldöztetések nemzeti emlékhelyeit (a breedonki tábor, illetve a deportálás nemzeti emléknapja). Ezek az emlékhelyek félresikerült történelmi konstrukciók voltak, melyben a nemzeti hősök képei összekeveredtek a náci hentesek által elképzelhetetlen kegyetlenséggel (ideértve a gázkamrákat is) legyilkolt áldozatok emlékével. A hadifoglyokat és a kényszermunkásokat nyíltan is kirekesztették ebből a különleges koncentrációs tábori világegyetemből, a zsidókat pedig, akiknek elpusztítására a gázkamrákat elsődlegesen megépítették, nem expressis verbis, de ugyancsak kiszorították e körből. A metaforát, a részt helyettesítő egészet a nemzeti mártíromság szűk konstrukciójára redukálták, mondhatni, az eltérő háborús tapasztalatok legkisebb közös nevezőjére hozták. Az az axiomatikus kijelentés, hogy a háború kollektív megpróbáltatás volt, a "deportálás" formalizált szimbolizmusában talált kifejezési formára, vagyis abban, hogy a legtöbbet a nemzet legkiválóbb képviselői szenvedték el. Akárcsak az 1918 utáni korszakban, Nyugat-Európa megszállt országai borzalmas körülmények között elpusztult halottaikat gyászolták, azzal a különbséggel, hogy a halottak szenvedéseit a lakosság döntő többsége nem élte át személyesen is. A szavakkal kifejezhetetlen borzalom és a rendíthetetlen heroizmus különös kombinációja, az univers concentrationnaire ködös absztrakció volt, amelyben a kortársak – a nácik legtöbb áldozatát is beleértve – gyakorlatilag nem ismerték fel személyes tapasztalataikat.

Ez a generálisan alkalmatlan kollektív háborús emlékezet a személyes emlékek és a nyilvános diskurzus elidegenedésének kifejeződése volt. A nyilvános emlékezés, melyet az emlékművek, a szervezetek és az emlékezés nyelvezete fejezett ki, rendszerint gyökeresen ellentmondott a személyes emlékeknek, s ilyenformán hitelessége is kétségessé vált. Szemben az 1918 utáni helyzettel, amikor a közösség együtt gyászolta az áldozatokat, s ez minden egyes embernek is megkönnyítette a túlélést és a gyászt, a hősökké stilizált áldozatokra való emlékezés 1945 után általában megnehezítette e folyamatot. Ez arra is magyarázatot ad, miért volt az emlékezésnek ez a módja olyan rövid életű – ismét csak az 1918 után kialakult, számos időtlen rituáléval szemben. Különösen a népirtás emlékezetének kialakulása szorította háttérbe a "közös tapasztalatot", a nemzetet sújtó végzet eszméjét az 1960-as évek elejétől. Hosszabb távon pedig egy olyan töredékes és széthullott tapasztalatnak, mint a náci megszállás nyugat-európai története, csak töredékes és széthulló emlékezet felelhet meg.

(Fordította: Baráth Katalin)

Milyen a gazdasági-társadalmi kontextusa a latin-amerikai baloldal néhány éve tapasztalható előretörésének? Mennyiben újszerűek ezek az "új társadalmi mozgalmak", s mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén?

A baloldali társadalmi-politikai szereplők – régiek és újak – színrelépése és látványos előretörése – aminek Latin-Amerikában immár egy évtizede tanúi vagyunk – változatos formákat ölt, s a földrész egészére kiterjedő, alapvető folyamatokban gyökerezik. […] A tömeges népmozgalmak föllángolása, a kontinentális és világszintű kifejeződési kísérletek, a haladó pártok, koalíciók megjelenése és megerősödése, a baloldali jelöltek sikerei a választásokon, valamint a kormányzás tapasztalatai helyi vagy országos szinten számos kérdést vetnek fel.

Az elsők a latin-amerikai baloldal előretörésének kontextusára: a két évtizedes neoliberális kurzus nyilvánvaló válságára és a földrész “választójogi demokratizálásának” jól látható korlátaira vonatkoznak. Melyek a tiltakozó erők föltűnésének és folytonos jelenlétének politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági okai? Venezuela “boliváriánus forradalma”, Chiapas “zapatista lázadó” önkormányzatai és az argentin állástalanok mozgalma mögött vajon azonos okok állnak? Miféle logikus magyarázat adható a brazil Dolgozók Pártja vagy az uruguayi Frente Amplio hatalomra jutására, Bolívia és Ecuador indián bennszülött parasztmozgalmainak dinamizmusára vagy a régi nicaraguai és salvadori baloldal megnövekedett súlyára a választásokon?

A kérdések másik része a baloldali társadalmi-politikai erők jellemzésével kapcsolatos. Mennyiben újszerűek ezek az “új társadalmi mozgalmak”, mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén? Beilleszthetők-e a hagyományos munkás- és parasztmozgalmak történeti “leszármazási” vonalába? De érdemes rákérdezni az új aktorok politikához való viszonyára csakúgy, mint – másfelől – azon kifejeződési formák társadalmi beágyazottságára, melyek pártok alakját öltik, s a választási küzdelmekben jelennek meg, illetve tágabban a baloldali erők társadalomátalakító és emancipatorikus képességére.

A kontinens történészei szerint Latin-Amerika története folyamán soha nem létezett még egy időben ennyi baloldali párt, ekkora hatalommal s ilyen sok országban. Milyen az első mérlege ezen új, részben ma is tartó kormányzati tapasztalatoknak? S miféle kritériumok alapján kell róluk ítéletet alkotni? Ez idáig egyetlen országnak, egyetlen kormánynak sem sikerült szakítani a neoliberális politika uralmával¹ , ám egyikük-másikuk előre- vagy visszalépései, tényleges belső és külső kapacitásaik, politikai elszántságuk, népszerűségük, döntéseik irányultsága s a hatalomba való visszakerülésük perspektívái jelentős különbségeket mutatnak.

 

 

Az ellenállás és a baloldali fordulat háttere

 

Latin-Amerikában a két évtizednyi politikai és gazdasági liberalizáció mérlege – katasztrofális, még ha a mértékek és a módozatok országonként különbözőek is. Attól függetlenül, hogy a “demokrácia” érvényre jutása néhány esztendővel megelőzte-e a neoliberális ihletésű gazdaságpolitika bevezetését – miként ez Brazíliában vagy Argentínában történt –, vagy pedig a “washingtoni konszenzus” ajánlásai – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – már jóval a diktatórikus rezsimek felszámolása előtt alkalmazásra kerültek (mint Chilében), e kettős, szorosan összefonódó folyamatot² –, amely a baloldalt mint lehetséges alternatívát hosszú időre kizárta a hatalomból – következményei miatt súlyos bírálatok érik, logikáját megkérdőjelezik. A neoliberális kurzus kulturális hegemóniájának, úgy tűnik, befellegzett.

A fiatal latin-amerikai demokráciák lényegi korlátai világosan megfogalmazódnak az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) 2004-es La democracia en América latina c. jelentésében³ , amelyről 2004-ben Latin-Amerikában széles körű vita bontakozott ki, s amit az Európai Uniónak 2005-ben mutattak be. A jelentés szerint, bár a szubkontinens túlnyomó részén a választási rendszerek immár megfelelnek a minimális elvárásoknak, “a demokrácia konszolidációját nagymértékben veszélyezteti a csekély arányú részvétel a választásokon, az alternatív nézeteknek a politikai establishment általi módszeres marginalizálása s a lakosság nyilvánvaló bizalomvesztése a hagyományos politikai pártok iránt”.

Bár a dokumentum szükségképpen az ENSZ-re jellemző stílusban íródott, s az “állampolgárság (citoyenneté) fejlődésére” összpontosít ahelyett, hogy az alapvető problémákra kérdezne rá, a fölsorakoztatott tények rávilágítanak “a politikai és szociális jogok megszilárdítása, illetve a régióban uralkodó példátlan szegénység és egyenlőtlenség között fennálló feszültségre. A szegénység és az egyenlőtlenség – amely korlátozza a politikai részvételt, akadályozza a társadalmi integrációt, s szétroncsolja a társadalom kohézióját – a legsúlyosabb kihívás, amellyel a mai latin-amerikai demokrácia építésének szembe kell nézni”. A latin-amerikai közvéleményben tehát a demokratikus rendszerek legitimációja és a szélsőséges társadalmi polarizáció egyaránt megkérdőjeleződik: a kontinens lakóinak több mint fele kész lenne lemondani a demokráciáról, s elfogadni valamilyen autoriter rendszert, ha ez képesnek bizonyulna a társadalmi-gazdasági problémák megoldására.⁴

Az UNDP vizsgálatának következtetése: sürgősen meg kell erősíteni a demokrácia alapjait az állampolgárság politikai felfogásának gazdasági, szociális és civil dimenziójú kiterjesztésével – az uralkodó gazdasági modell valódi megkérdőjelezése nélkül… Márpedig a népmozgalom Latin-Amerikában a neoliberalizmusra s annak leginkább látható hatásaira is nemet mond. A liberális demokrácia fennállásának 20 éve alatt csupán egyetlen ország, Mexikó javított valamelyest a jövedelmek elosztásán – egy olyan földrészen, ahol a gazdagság és a hatalom koncentrálódása egy kisebbség kezében a legmagasabb szintű a világon. Az egyenlőtlenségek mértékét jelző ún. Gini-mutató 0,55-ről 0,57-re nőtt (ez a mérőszám Európában 0,29, az Egyesült Államokban pedig 0,34). Míg 1980-ban a lakosok leggazdagabb 10%-ának jövedelme 24-szer volt magasabb a legszegényebb tized jövedelménél, jelenleg ez a szorzó 31. 2003-ban 225 millió latin-amerikai élt a szegénységi küszöb alatt, s közülük 100 milliónyian nyomorogtak. Az UNICEF a térségben élő gyermekek 60%-át a szegények közé sorolja.

Ha ma már nemigen van vita arról, hogy az 1980-as éveket (visszatérés a polgári kormányzáshoz súlyos gazdasági válság közepette) mint “elveszett évtizedet” lehet jellemezni, az 1990-es évek megnevezése “aláaknázott” vagy “elpazarolt évtized” lehetne. A Nemzetközi Valutaalap⁵ , a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank által szorgalmazott reformok – az egyes államokra oktrojált struktúraátalakító programok –, bár kétségtelenül lehetővé tették a hiperinfláció megfékezését, s az első időkben sikerült szerény növekedést is elindítaniuk, illetve egyfajta makroökonómiai stabilitást biztosítaniuk, összességében hatalmas zűrzavarhoz vezettek: növekvő pénzügyi és technológiai függőség, a gazdasági növekedés leállása⁶ , az egyenlőtlenségek és kiterjedt társadalmi rétegek sérülékenységének fokozódása, stagnáló vagy súlyosbodó szegénység… A nemzetközi pénzügyi intézmények éltanulóinak meg kellett fizetniük az ortodoxia költségeit. A külső eladósodás soha nem látott méreteket öltött, s a domináns – a külpiacokra nyitott “kaszinógazdaságok” által inspirált – pénzügyi logika az instabil szubkontinenst még törékenyebbé tette.⁷

A költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza folytán az államok visszalépnek alapvető feladataik ellátásától – különös tekintettel az oktatás- és egészségügyre –, miközben a földrész lakosai háromnegyedének nem elegendő a jövedelme ahhoz, hogy tartósan kiemelkedjék az ínségből.

A Nicaraguához vagy Haitihoz hasonló kis országokban, ahol az állam politikai-gazdasági szilárdsága hiányában a transznacionális vállalatoknak szabad kezük van, a helyzet minden képzeletet fölülmúl: hanyag, nepotista, korrupt elitek, szociális és egészségügyi hanyatlás a városi és vidéki lakosság körében egyaránt, növekvő biztonsághiány, az alultápláltság terjedése és súlyosbodása, környezetrombolás…

Ha a földrész merőben formális demokratizálásából való kiábrándulás, a hagyományos politikai képviseleti formák delegitimálódása és a neoliberális receptek kimerülése nem is nyújt teljes körű magyarázatot az okok láncolatára, amely a latin-amerikai lakosság jelentős rétegeit – az utcán vagy a szavazóurnák előtt – a változás érdekében való fellépésre mozgósítja, e tényezők együttese kétségkívül hasonló – gyakorlatilag valamennyi latin-amerikai országra jellemző – helyzetre utal, s kedvez a lázadás különféle formái megjelenésének. Nem árul el viszont sok mindent arról, hogy a tiltakozás milyen formát ölt s milyen irányt követ: a neoliberalizmus társadalmi öröksége a legkülönbözőbb válaszoknak nyit utat, a populizmustól a kulturális ellenállásig, a pacifizmustól a fegyveres harcig, a befelé fordulástól az expanzióig.

 

A tiltakozás új szereplőinek arculata

 

A három évtizednyi recesszió, az intézményesített elnyomás, majd a neoliberális ideológiai offenzíva a hagyományos társadalmi mozgalmakat merőben új utakra térítette. A diktatúrák korszaka előtt e paraszt-, munkás- és diákmozgalmak “népi nemzeti” és “fejlődéspárti” (developmentalista) álláspontra helyezkedtek: az Észak államaitól független – de a kapitalista rendszeren belül maradó – szociális állam megteremtésére törekedtek.⁸ Az utóbbi tizenöt évben azonban – a katonai rezsimek felszámolása nyomán – a társadalmi tiltakozás újfajta erői léptek színre: a szegénynegyedek lakosainak mozgalma, nőmozgalmak, földnélküliek, állástalan őslakosok mozgalma… E mozgalmak olyan új követeléseket tűztek a társadalmi harcok napirendjére, melyek a kapitalizmus újszerű kritikáját jelentették. Paradox módon éppen a kirekesztés új formái miatt – de a politikai játéktér viszonylagos nyitottságának köszönhetően is, amit a szubkontinens liberalizálása, illetve a társadalmi-gazdasági struktúrák fejlődése teremtett meg – ezek az új szereplők szociálisan és kulturálisan a hagyományos képviseleti és közvetítő formákon kívül nyilvánultak meg.⁹

Közülük a leginkább szem előtt lévők az őslakos-mozgalmak Bolíviában, Ecuadorban, Guatemalában, Mexikóban s másutt. Míg a mai globalizációs folyamat sok szempontból pusztítóan hat e marginalizált népcsoportokra, egyidejűleg megteremti annak feltételeit, hogy ezek önazonosságuk megtartásáért síkraszálló társadalmi szereplőkként jelenhessenek meg.¹⁰ A globalizáció felgyorsulása magában rejti a kulturális, lokális vagy regionális identitások újraerősödését. Mint tudjuk, a neoliberális gazdasági logikából következő bomlasztó erők aláássák a nemzeti szolidaritást, ami a főbb társadalmi szereplők és a kollektív identitások szétaprózódását vonja maga után. Ez a tendencia Latin-Amerikában – miként máshol is – a vallási, nemzeti vagy etnikai önazonossági mozgalmak proliferációjához vezetett.

Bár az őslakosság mozgalmai általában sérülékenyek, s ki vannak téve a máshonnan ismert integrista, rasszista vagy reakciós kisiklás veszélyének, a latin-amerikai szerveződések többségének – elsődlegesen politikai jellegű harcuk során – sikerült önmagukat kettős: kulturális és társadalmi dimenzióban megjeleníteniük. A térség őslakosmozgalmaiban az etnikai hovatartozás, a morális tiltakozás, illetve a társadalmi és politikai cselekvés egybefonódik. Követeléseikben az őslakosok emberi jogainak elismerése éppúgy helyet kap, mint az állam mélyreható demokratizálása vagy a neoliberális gazdasági modell bírálata. […] A népi ellenállás és felkelés erősödő társadalmi beágyazottságában a lokális, országos és nemzetközi szint nem kerül ellentmondásba egymással. Ezek a mozgalmak az őslakos népcsoportok egyenjogúságra törekvését s a modernitás elsajátítására és kézbentartására irányuló szándékát fejezik ki. Annak szándékát, hogy a diskurzus éppúgy összpontosuljon a politikai rendszer demokratizálására s az államnak a társadalmi szereplőkkel való kapcsolatára, mint az uralkodó gazdasági berendezkedés megkérdőjelezésére.

Ennyiben ezek a mozgalmak tanultak a parasztszakszervezetek és az őslakos szervezetek korábbi ellenséges viszonyából. Míg az előbbiek elemzéseikben és követeléseikben – osztályszempontokból kiindulva – a társadalmi viszonyokat s tömegbázisuk társadalmi pozícióját részesítették előnyben, az utóbbiak “kulturalizmusuk” alapján az identitás, a hagyományok megtartását hangsúlyozták, sőt olykor a régi társadalmi rend egyes elemeihez való visszatérést hirdették, még ha ezek szociális téren igazságtalanok is voltak. A két irányzat vezetői közötti versengésnek nem kis szerepe volt a népi – paraszti és őslakos – mozgalom megosztottságában, az álláspontok radikalizálódásában és polarizálódásában.

Napjainkban, noha az elérendő fő cél a társadalmi igazságosság megteremtése, ennek kivívása immár a hatalom felelőssé tételén, a különbözőségek elismerésén és a demokrácia újraértelmezésén nyugszik. A chiapasi őslakosok neozapatizmusa ezért kívánja legitimitását a tekintélyelv, az avantgardizmus, a dogmatizmus és a militarizmus meghaladására alapozni. Az identitásukat óvó, lázadó indiánok forradalmárok és demokraták is: a szociális, kulturális és politikai ellenállás összehangolására törekszenek, szemben az egyenlőtlenségeket teremtő, az egyedi önazonosságokat romboló piac mindenhatóságával. Az őslakosok harcában rejlő kihívás – a chilei és argentínai mapucsék mozgalmától az Andok-beli ajmarák és kecsuák küzdelmén át a közép-amerikai maják harcáig – a különbözőség (valamint a politikai és kulturális szintek közötti kölcsönös függés) és az egyenlőség elvének összebékítésében rejlik. A bennszülött mozgalmak autonómiát követelnek különválás, illetve integrációt asszimiláció nélkül. A globalizáció mindent elárasztó uniformizáló hatására s a hatóságok indigenizmusára (asszimilációs politikájára) az indián szervezetek válasza az önazonosságot tiszteletben tartó indianizmus. “Egyenlőnek és különbözőnek, egyenlőnek, mert különbözőnek elismertetni magunkat!” – ahogyan Ana Maria zapatista vezető fogalmazott.

Általánosabban, az őslakosság harcán túl: az “új társadalmi mozgalmak”, az “új latin-amerikai politikai radikalizmusok” (Hernan Ouviña kifejezésével) szociális összetételük folytán (heterogénebbek, mint a régebbiek s népibbek, mint európai megfelelőik), szervezeti formáikban (közvetlen demokrácia, horizontalitás), jelszavaikban (autonómia, méltóság, környezet, diverzitás), akcióik repertoárja tekintetében (expresszív, szimbolikus vagy médiaakciók), alternatív gyakorlatuk révén (kísérletezés, kollektív termelésen alapuló önigazgatott körzetek) – ezek a mozgalmak tehát – jelentős kihívást képviselnek a politikai baloldal számára. Újszerűségüket azonban nem kell sem “esszencializálni”, sem idealizálni; inkább viszonylagosnak, vagy a régi formák újfajta kifejeződésének lehet tekinteni, abban az értelemben, hogy e mozgalmakban a vertikális és hierarchikus jellegű vezetés, a hagyományos kifejezésmódok, az anyagi javak újraosztására irányuló egyenlősítő törekvések, a szorosan vett szociális és gazdasági követelések, az államhatalomhoz való vonzódás és az osztályidentitások változatlanul s szembeötlően jelen vannak.

Természetesen a mobilizációnak ez a fajtája és a réginek az újjal való vegyítése; bekapcsolódás a helyi, az országos és a nemzetközi küzdelmekbe, a különböző egyedi követelések (pl. egy duzzasztógát megépítése vagy a közszolgáltatás privatizálása ellen, valamely földdarab vagy munkaalkalom megszerzéséért, kulturális jogokért stb.), illetve az új, alterglobalizációs nemzetköziség – nem a semmiből születik. Egyrészt azokból a sajátos dinamikákból merít, amelyet a modernizáció vált ki – a kibocsátó városi vagy vidéki közösségekből (generációs konfliktusok, fiatal, újat akaró elitek színrelépése, szakítás a megszokott egyhangúsággal…) –, másrészt a kulturális és politikai hatások sokaságából, amely a mobilizáció szereplőit az elmúlt néhány évtizedben érte, mind vallási téren (a felszabadításteológia által inspirált áramlatok révén), mind közvetlenebbül társadalmi-politikai tekintetben (a paraszti szervezetek, a szakszervezetek vagy a korábbi forradalmi mozgalmak részéről).

Anélkül, hogy részleteznénk az érintett államok, hatalmi tényezők válaszait és stratégiáit e mozgalmakkal szemben – ezek hagyományosan a repressziótól a kooptálásig terjednek, beleértve a többé-kevésbé álcázott manővereket, melyek a helyzet “rohasztására”, a mozgalmakban résztvevők fragmentálására, a követelések intézményesítésére stb. irányulnak – két fontos kérdésre kell kitérnünk: a szóban forgó mozgalmak – a brazil földnélküliek, az argentin munkanélküli piqueterók, a mexikói vagy bolíviai őslakosok – politikához fűződő viszonyára és társadalomátalakító képességére. Az ezekről a kérdésekről Latin-Amerika-szerte lefolytatott, heves viták tanulságai hozzásegítenek ezen társadalmi erők valóságos jelentőségének megítéléséhez. E viták a politikai cselekvés és a társadalmi átalakulás útjának két régi hagyományát érintették.

Az első, anarchoszindikalista és anarchista hatást tükröző tradíció, amely szélsőséges válfajaiban – a “tiszta társadalmiság” némileg idealista fetisizálása nevében – a hatalomdelegálás és az intézményes képviselet minden formáját elveti, az önigazgatás fejlesztése és általánossá tétele, az alulról szerveződő, civil ellenhatalom álláspontját képviseli. John Holloway és Change the world without taking power c. műve (2002) – amely azt az anarchista irányt követi, amit Michael Hardt és Antonio Negri opusa, az Empire tűzött ismét napirendre – Chiapas zapatista praxisában vagy az argentin piqueterók mozgalmának néhány mozzanatában egy, a hatalom meghódítása nélküli forradalmi elmélet elemeit véli felfedezni, amit vállaltan a történelemmel és a valósággal szembeni távolságtartással fogalmaz meg…

A második, szociáldemokrata, jakobinus vagy marxista–leninista indíttatású hagyomány, amely központosítóbb, s a “fent” (politikai pártok) és a “lent” (társadalmi mozgalmak) közti hierarchikus viszony reprodukálására hajlik, sokkal kevésbé idegenkedik a társadalmi harcok pártszerű kifejeződésétől s a mozgalom követeléseinek politikai megfogalmazásától. Sőt ezt a társadalmi mobilizáció politikai hatékonyságának feltételeként értelmezi. Hozzátehetjük: az álláspontok mindkét oldalon lehetnek radikálisabbak (rendszertagadók [antisystémiques]) vagy engedékenyebbek (reformpártiak).

A valóságban az ellenállás jelenlegi erői a kétfajta hagyomány (a társadalmi cselekvés versus a politikai cselekvés primátusa) egymást leginkább kiegészítő hangsúlyainak ötvözésére törekszenek, több-kevesebb szerencsével s az egyes országok társadalmi-politikai feltételeitől erősen függő, egyedi módozatok szerint.¹¹ Változatos társadalmi körülmények közepette kell működniük, ahol a “szervezett népi körzetek”, bármekkora is az erejük, gyakran saját társadalmi szegmensükön belül is kisebbségben vannak, s ahol a legerőteljesebb népi mozgalmak nem föltétlenül “baloldaliak” vagy ellenzékiek…¹² A politika színpadán, ha nincs saját jelöltjük vagy pártjuk¹³ , az ellenzéki erők, szervezetek – attól függően, hogy mennyire igazodnak el a választások előtti vagy utáni koalíciókötések útvesztőiben¹⁴ – valamelyik tőlük független párt vagy jelölt mellé állhatnak, illetve megkísérelhetik a hatalomra kényszeríteni saját forgatókönyvüket anélkül, hogy politikailag kompromittálnák magukat.¹⁵

De bármilyenek is a választott vagy a körülmények által kikényszerített stratégiák, a megfontolások centrumában a társadalmi változás elérésére legmegfelelőbb módszerek egyértelműen politikai dilemmája áll. Az elért eredmények […] s a mozgalmak dinamikájára gyakorolt hatások – az autonómia térvesztése vagy megerősödése, belső rivalizálás és differenciálódás, kifulladás… – ugyancsak sokfélék.

 

A baloldali kormányok tapasztalatainak első mérlege

 

Vajon a politikai baloldal választási sikerei, a haladó kormányzatok megalakulása egyes városokban, régiókban, sőt nemzetállamokban (mint Venezuela, Brazília vagy Uruguay), kínálnak-e reális lehetőséget a változásra? Nos, az eddigi eredmények mérlege inkább szerénynek mondható. Ha a néptömegek által az új vezetőkre ruházott mandátumot egyszerűen a szegénység állapotából való kilábolás, az egyenlőtlenségek elutasítása és a bizalommegvonás kifejeződésének tekintjük a hatalomból távozó – “eredménytelennek”, “nyerészkedőnek” vagy “korruptnak” tekintett – politikai gárdával szemben, az új adminisztrációk teljesítménye e tekintetben államonként s hatalmi szintenként eltérő. Függ a tényleges mozgástértől (koalíciós kormányzás vagy sem, az ellenzék lojalitása, az ország külső függése stb.) éppúgy, mint olyan tényezőktől, mint a politikai eltökéltség, a választott irány tisztázottsága, a társadalmi beágyazottság, a nép általi támogatottság stb.

Beatriz Stolowicz mexikói szociológus szerint – aki alaposan tanulmányozta a helyi baloldali hatalom legfrissebb tapasztalatait –, bár a baloldalnak az állampolgári jogok gyakorlása terén kétségtelenül sikerült fölmutatnia újításokat (átláthatóság, új részvételi mechanizmusok a döntések orientálásában, az irányítás ellenőrzése), e lokális szintről kiindulva csak ritkán sikerül(t) megkérdőjelezniük a “demokratikus kormányozhatóság” elveit, amelyek érveket szolgáltatnak az eliteknek a status quo igazolásához. A helyi szintek jelentőségének túlhangsúlyozása – ami az 1990-es évek óta a baloldal egy részét jellemzi – súlyos kétértelműségekkel terhes, mert bár vitathatatlanul megfelel a közügyek decentralizálása demokratikus logikájának, egyben jól illeszkedik a nemzetállamok gyengítésére irányuló, uralkodó neoliberális modellhez is.¹⁶

De mi a helyzet a baloldali kormányzás tapasztalataival országos szinten? A tekintetek főleg Brazília felé fordulnak azóta, hogy 2003 januárjában e hatalmas országban a korábbi szakszervezeti vezető, Luís Inácio “Lula” da Silva, a Dolgozók Pártjának (DP) jelöltje került az elnöki székbe. Hiszen – ahogyan Atilia Boron fogalmaz – “ha Brazíliának nem sikerül (ti. felszámolni az uralkodó logikát), ez melyik más országnak sikerülhet?”¹⁷ “Hozzájárult-e Lula ahhoz, hogy a tegnapi »gyarmat-Brazília« a holnap »nemzet-Brazíliájává« alakuljon át?” – teszi fel a kérdést Plínio Arruda Sampaio, a DP alapítója. Értékelése a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére tett intézkedésekről, a külső gazdasági és politikai befolyással szembeni politikáról s végül a népi mozgalommal való kapcsolatról – ahonnan az elnök származik –, a DP eredeti eszményeivel összevetve meglehetősen kiábrándító mérleget nyújt. Kérdés, hogy Lula változatlan népszerűsége – a közvélemény-kutatások szerint – konjunkturális természetű-e, vagy pedig egy új típusú “populizmus” jelének tekintendő, amely személyes karizmáján alapul, s eredeti, szerves támogatói bázisát hivatott pótolni? Mindenesetre: az eredmények elmaradása a szegénység és az egyenlőtlenségek visszaszorítása terén, illetve a nemzetgazdaság struktúraátalakításának folytatása a neoliberális séma alapján nem teszi lehetővé, hogy a brazíliai népi mozgalmak értékeljék azt a viszonylagos politikai függetlenséget, amit Lula az Északkal szemben latin-amerikai és nemzetközi szinten elért.¹⁸

Akkor hát Venezuela lenne a működő alternatíva? Hugo Chávez kormánya 1999 óta folytatott diskurzusának és uralkodó politikai irányvonalának elemzése fejlődést mutat, még ha nem is mentes improvizációktól, sőt ellentmondásoktól sem – mutat rá Edgardo Lander, a Caracasi Központi Egyetem kutatója. A retorika és a tényleges változások közötti kezdeti meg nem felelés terén¹⁹ az első komoly változás 2001-ben következett be azoknak a törvényeknek az elnöki kihirdetésével, amelyek a tulajdon és a termelés demokratizálásáról, illetve az állami ellenőrzés szigorításáról szóltak – különös tekintettel a kőolajszektorra. Ezt követték – egyfelől – a jobboldal kísérletei a boliváriánus kormány megbukatására, másfelől a népi támogatás megerősödése Chávez elnök személyes vezető szerepe és társadalompolitikája mellett, amely a méltóságot, az integrációt és a társadalmi részvételt állítja előtérbe. Létezik továbbra is jó néhány kihívás: a gazdaság újraélesztése és diverzifikálása, a hatalom decentralizálása, a társadalmi és politikai megbékéltetés…²⁰

Egy olyan kis országban, mint Ecuador, Lucio Gutierrez hatalomra kerülése 2002-ben, a pachacutik, az ecuadori őslakos nemzetiségek konföderációja (CONAIE) “politikai szárnyának” támogatásával, már régen nem kelt illúziót. “Az egykori ezredes, Gutierrez fordulata – aki egyszerre váltott öltözéket, szövetségeseket és eszmét – a neoliberális politika és az Egyesült Államokkal való szövetség irányába, aláaknázta a CONAIE-val való együttműködést.”²¹ 2003. augusztus 6-a óta a szakítás a kormány és az ország legfőbb őslakos mozgalma között befejezett tény. A társadalmi-politikai feszültség és instabilitás ezt követően – 2005 áprilisában – Gutierrez lemondatásához vezetett. Uruguayban, a haladó Frente Amplio hatalomra kerülése egyelőre túlságosan közeli fejlemény ahhoz, hogy ítéletet lehessen alkotni róla. Ahogyan Raul Zibechi megjegyzi: az új kormány lehetőségei e kis, eladósodott ország átalakítására, a belső feltételeken túlmenően sokkal inkább a regionális és kontinentális erőviszonyok alakulásától függ, különös tekintettel a nagy szomszédok – Brazília és Argentína – irányváltó képességére.²²

E vonatkozásban meghatározóak lehetnek azok az erőfeszítések, amelyeket a Mercosur gazdasági és politikai integrációja terén – s azon túl, a Dél-amerikai Nemzetek Közössége keretében – a 12 latin-amerikai állam 2004-ben határozott el. Az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet terve, amelyet Bill Clinton amerikai elnök az 1990-es években harangozott be, s amelynek 2005-ben kellett volna életbe lépnie, láthatóan léket kapott.²³ E tervet, amire a jelenlegi baloldali latin-amerikai kormányok úgy tekintenek, mint olyan integrációs elképzelésre, amely a kontinenst az észak-amerikai érdekeknek rendelné alá – s amely azért is felfüggesztésre került, mert maga az Egyesült Államok is elutasította, hogy mérsékelje kereskedelmi protekcionizmusát – (ideiglenesen?) más, “célzottabb” szabadkereskedelmi szerződések aláírásával váltották fel a Bush-adminisztráció és – egyfelől – Közép-Amerika (CAFTA), másfelől az Andok országai (Ecuador, Kolumbia, Peru) között.

Végső soron az Egyesült Államok hegemóniájával szembeni regionális ellensúlyok életrevalósága és irányultsága a kontinensen kulcsszerepet betöltő három ország (Argentína, Brazília és Venezuela) soron következő államfőinek “profiljától” s a Latin-Amerikában 2006-ban sorra kerülő elnökválasztási hullám kimenetelétől függ.

 

Jegyzetek

 

¹ Emir Sader: “Reflexões sobre a luta antineoliberal”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

² “Démocratie et marché”, Alternative Sud, vol. VI, nº 3, Cetri – L’Harmattan, Louvaine-la-Neuve – Párizs, 1999.

³ La democracia en América latina, PNUD / UNDP, Buenos Aires–New York, 2004.

⁴ Uo.

⁵ 1989 és 2004 között az IMF 170 (alacsony kamatozású, a piaci nyitás előmozdítására szánt) kölcsönt folyósított a latin-amerikai országoknak; The Wall Street Journal, 2005. március.

⁶ 1998 és 2003 között a térségben az egy főre eső GDP – figyelembe véve az inflációt – 0,1%-kal csökkent.

⁷ Bernard Duterme: “Amérique latine: un nouveau ‘miracle’?”, Espaces latinos, 2003/202. április.

⁸ Theotonio Dos Santos: “De la resistencia a la ofensiva: el programa alternativo de los movimientos sociales”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

⁹ Hernan Ouviña: “Zapatistas, piqueteros y sin tierra – Nuevas radicalidades políticas en America latina”, Cuadernos del Sur, 2004/37.

¹⁰ A bennszülött népcsoportok, amelyekre a gyarmati korszaktól egészen a közelmúltig leginkább az uralom, a kizsákmányolás és a diszkrimináció viszonyai voltak jellemzőek, ma – passzív nép-tárgy státusukkal szembefordulva – egy eleddig ismeretlen folyamat cselekvő alanyai, aktorai gyanánt tűnnek fel. Vö.: “L’avenir des peuples autochtones”, Alternative Sud, vol. VII, nº 2, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Párizs, 2000.

¹¹ Isabel Rauber: Quehaceres políticos del tiempo actual – Propuestas concretas, proyecto alternativo y organización política (2005, megjelenés alatt).

¹² Pablo Stefanoni: “Reponer una agenda de cambio” és Marc Saint-Upéry: “La mistificación de ‘lo social’, Barataria, 2004/1., október–december.

¹³ Mint pl. Bolíviában az Evo Morales-féle Mozgalom a szocializmusért, amely a cocalerók mozgalmának politikai kifejeződése.

¹⁴ A brazíliai Dolgozók Pártja például, amely élvezi a Földnélküliek mozgalma és más társadalmi mozgalmak támogatását, a szövetségi kormányba való belépését különféle politikai szövetségeknek köszönheti.

¹⁵ Mint ez az ecuadori őslakosok mozgalma, a Pachakutik esetében történt, amely – miután képtelen volt saját elnökjelöltet állítani a választásokon – 2002-ben Gutierrez támogatása mellett döntött…

¹⁶ Betriz Stolowicz: “Democracia governable: instrumentalismo conservador”, in: Sujetos políticos alternativos en el actual capitalismo, Universidad nacional de Colombia, Bogota, 2004.

¹⁷ Atilio A. Boron: “La izquierda en el siglo XXI: reflexiones, tareas, desafios”, Envio, 2004. július.

¹⁸ Plinio Arruda Sampaio: “O que mudou com o Lula”, Brasil de Fato, 2005/5.

¹⁹ Az új alkotmány demokratikus irányultsága a neoliberális gazdaságpolitika folytatódásával s a nemzeti-konzervatív erők pozícióban maradásával párosult – ami az átfogó, előzetesen végiggondolt tervek hiányát mutatta.

²⁰ Edgardo Lander: La Venezuela à la recherche d’un projet contre-hégémo­nique, www.clasco.org és www.risal.collectifs.net

²¹ Augusto Barrera Guarderas: “El movimiento indígena, entre lo social y lo político”, Barataria, 2004/1., október–december.

²² Raul Zibechi: “La gauche uruguayenne: de l’hégémonie culturelle à l’hégémonie politique, www.alainet.org és www.risal.colectifs.net

²³ “Les dessous de l’ALCA”, Alternative Sud, vol. X, n° 3, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Paris, 2003.

 

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Latin-Amerikában a parasztmozgalmak politikai jelentősége nőtt az elmúlt negyedszázadban – a parasztság számarányának csökkenése ellenére is. E mozgalmak jelenleg nagyobb sikerrel mozgósítják a társadalmat a neoliberális elittel szemben, és gyakran jóval szervezettebb fellépésre és mélyebb szolidaritásra képesek, mint a meggyöngült munkásmozgalom. Ennek egyik oka, hogy a neoliberalizmus hatásait a vidék sokkal jobban megszenvedi, mint a városok. A mozgalmakra szinte minden esetben rombolóan hatott, ha szövetségre léptek a helyi "kormányképes" középbal politikai pártokkal. Ugyanakkor a hatalom önálló megragadására nem állnak készen, a munkássággal való szövetkezés előtt pedig komoly akadályok tornyosulnak.

Közel egy évszázadon át mind a jobb-, mind a baloldali társadalomkutatók a parasztság teljes eltűnésével számoltak a kapitalizmus fejlődésével, terjeszkedésével egyidejűleg. Mi több, napjaink egyik legjelentősebb baloldali történésze, Eric Hobsbawm demográfiai adatokra hivatkozva a parasztság marginalizálódásáról beszél.

A neoliberális jobboldalt képviselő Da Silva brazil elnök és mezőgazdasági minisztere viszont óriási forrásokat biztosított a mezőgazdasági termékek exportját bonyolító szektornak, miközben az ökológiai és emberi jogokat, a kisparasztok, nincstelen mezőgazdasági munkások követeléseit a politikai prioritások sorában a legutolsó helyre sorolta.

Ám a parasztság a tudósok és a politikusok között megnyilvánuló ezen konszenzus ellenére sem akar eltűnni vagy marginális szerepet játszani. Bár a vidéki lakosság arányszáma relatíve csökkent, a parasztság az elmúlt 20 évben történelemalakító tényezőként újra felbukkant, és meghatározó szerepet játszott egyes rendszerek megbuktatásában, nemzeti politikai programok kialakításában, a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokkal (ALCA, azaz Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) szembeni fellépésben, valamint regionális és helyi hatalmi bázisok kialakításában. Sok országban játszottak döntő szerepet a nemzeti küzdelmekben a föld nélküli parasztok, családi kisbirtokosok és kisparasztok alkotta koalíciók, amikor a neoliberális rezsimek és a szabadkereskedelmi politika ellen kellett fellépni. Egyes esetekben a paraszti mozgalmak adtak lökést a társadalom szélesebb köreit érintő megmozdulásoknak, melyek átterjedtek a polgári osztályokra, a szakszervezetekre és az emberjogi csoportokra is.

A latin-amerikai országok döntő többségében az adatok azt mutatják, hogy az elmúlt negyedszázadban a parasztság és általában a vidéki lakosság mozgalmai egyre fontosabb szerephez jutnak a társadalmi változások folyamatában és a neoliberális nyomással szembeni ellenállásban. Paradox módon mindez akkor zajlik, amikor a városi lakosság lélekszáma növekszik, ugyanakkor az osztályalapú szerveződés és az ipari munkásság belső kohéziója gyöngül. Legalábbis az utóbbi időszakban a paraszti–munkás szövetség lehetséges együttműködésének gyenge pontja nem a vidéki szervezetek harcias elszántságának hanyatlása, hanem az ipari szakszervezeti vezetés meggyöngülése.

Annak idején a parasztsággal foglalkozó elemzők hangsúlyozták a parasztság “lakóhelyi”, “lokálpatrióta” vagy “ágazati” szűklátókörűségét, mondván, ez esetükben kizárja a nemzeti, egyetemes és osztályszempontú szemlélet érvényesülését. E felfogás ma is jelen van sok, erre a kérdésre koncentráló szerző, civil szervezeti vezető és újságíró interpretációiban, akik az ún. “mikroérdekekre”, a parasztszervezetek helyi részvételére, tervezeteikre és “identitáspolitikájára” figyelnek csak. Van aztán egy másik, ezzel ellentétes előjelű koncepció is, mely a parasztság forradalmi potenciálját hangsúlyozza, ami a parasztsággal foglalkozó régebbi írásokban jóval gyakrabban szerepelt, mint a mai elemzésekben.

Azonban a fentebb említett “iskolák” egyike sem képes megragadni azokat a komplex, állandóan változó dialektikus küzdelmeket, melyek a parasztmozgalmakat működtetik. Latin-Amerika minden jelentősebb parasztmozgalmáról elmondható, hogy egyaránt jelen van a helyi, a nemzeti és a nemzetközi küzdelmekben és kampányokban. Gyakori eset, hogy aktuális, helyi sérelmek (az emberi jogok megsértése) elleni küzdelem nemzeti, majd nemzetközi szolidaritási kampánnyá terebélyesedik. Másfelől, a mozgalmak java része rendelkezik a politikai hegemóniát biztosító “helyi” bázissal, mely az országos szintű hatalomgyakorlás és az államhatalommal szembeni fellépés kiindulópontját adja, ilyen például a CONAIE (Az Őslakos Nemzetiségek Országos Konföderációja) Ecuadorban és a bolíviai Cocaleros (kokatermelők szövetsége). Harmadrészt, miközben a legtöbb parasztmozgalomnak központi célja az etnikai vagy indián/afrikai-amerikai emberi jogok és autonómia megszerzése, ezek erősen kapcsolódnak az osztályérdekekhez, és a többi kizsákmányolt osztállyal is szövetségben lépnek fel.

A paraszti küzdelmek mikro- és makroszintű megközelítése egyaránt mechanikus, egyoldalú, és csak elemeit képviseli azoknak a dialektikus tevékenységeknek, melyek során a paraszti mozgalmak egyaránt fellépnek helyi és országos harcokban, szociális és politikai ügyekben – osztály- és etnikai tudatú nézőpontokat ötvözve. A parasztmozgalmak e jellemzőit azonban nem szabad elvonatkoztatnunk a konkrét helyszínektől és időpontoktól. Például a súlyos politikai megtorlás vagy politikai csalódottság állapotában a paraszti mozgalmak egy időre helyi követeléseket, specifikus célokat és óvintézkedéseket tűzhetnek ki célul. Ezzel szemben olyan időszakban, amikor a tagság létszáma folytonosan gyarapodik, és a szervezetek sikeres küzdelmeket vívnak, akkor a paraszti mozgalmak országos célokat fogalmazhatnak meg, és a központi politikai hatalom autoritását is kikezdhetik. A legtöbb parasztmozgalom közvetlenül is folytat valamilyen szinten politikai akciókat.

Egyetlen jelentős kivételtől eltekintve az ismert parasztvezetők jó része úgy gondolja – és ennek megfelelően is tevékenykedik –, hogy politikai hatalomra kell szert tennie, és át kell alakítania az államhatalmat, esetleg részt kell vennie benne, illetve adott esetben magához kell ragadnia. A paraszti mozgalmak eltérő mértékben alkalmazzák a közvetlen akciók és a választási stratégia eszközeit. Bizonyos esetekben a mozgalmak a külső körülmények vagy a belső változások hatására módosítják stratégiájukat. A parasztmozgalmak általában a “direkt akció” stratégiáját követik, azaz például megszállnak nagybirtokokat, elzárják a forgalmat a főútvonalakon, elfoglalják a közigazgatási központokat stb. A választási stratégiának számos formája van új politikai szervezetek alakításától egy városi “baloldali” vagy “népi” párt támogatásáig.

A különböző politikai stratégiákat követő parasztmozgalmak 25 éves tapasztalatainak alapos elemzése arra a következtetésre vezet, hogy a közvetlen akciók módszere jóval hatékonyabb és pozitívabb volt, mint a választási stratégia alkalmazása a parasztok rövid- és középtávú céljainak megvalósításában – függetlenül a választási párt önmagáról megfogalmazott “formális” identitásától. Ecuadorban például a CONAIE a közvetlen politikai akciók révén megdöntötte két korrupt, neoliberális elnök hatalmát, sikerrel lépett fel pozitív szociális reformok érdekében, és a civil társadalomban megerősítette pozícióját. Amikor a CONAIE a Pachacutic nevű testvérpárt ösztönzésére a választási politikához fordult, és Gutierrez elnököt támogatta, az eredmény lehangoló volt: a szociális kiadások csökkentek, felerősödött a politikai represszió, a mozgalmon belül pedig megosztottság és kiábrándultság mutatkozott. Hasonló tapasztalatok jellemzik a bolíviai, brazil és más mozgalmakat is, ahol a közvetlen cselekvés stratégiáját alkalmazó parasztmozgalmak földfoglalások és útlezárások révén elérték a nagybirtokok kisajátítását (Brazíliában), és elűzték a korrupt, neoliberális elnököket a hatalomból (Bolíviában).

Másfelől pedig, amikor a mozgalmak a “balközép” politikusokra számítottak a választási küzdelemben, az eredmény egyértelműen negatív volt: Brazíliában az MST (A Föld Nélküli Agrárproletárok Mozgalma) Lula kormányzása idején kényszerűen konstatálta, hogy jelentősen lelassult a földek kisajátításának folyamata, miközben felerősödött az agrárexportelitek nyomása és térnyerése, és fokozódott az elnyomás. Bolíviában a cocalerók eredetileg Mesa elnököt támogatták, s aztán az ő hatalomgyakorlása idején sok kokaültetvényt irtottak ki, regresszív olajtörvényt vezettek be, mely csökkentette az agrárfejlesztésre fordítható forrásokat, és a kormány számtalan korábbi megállapodást rúgott fel.

 

Az állam és a mozgalmak

 

A jelenkori történelem azt bizonyítja, hogy a paraszti mozgalmak számottevő erőt képviselnek a civil társadalomban: szervezik, mozgósítják a társadalmat, beavatkozásukkal pozitív változásokat tudnak elérni a földbirtokrendszerben, meg tudják akadályozni a regresszív szabadkereskedelmi politika előretörését, mi több, le tudnak váltani korrupt rendszereket. A legtöbb országban mind a szövetségi, mind a tartományi államszervezet ellenségesen viszonyul a parasztmozgalmakhoz. Mexikóban az állam mindent elkövetett a parasztmozgalmak elfojtására Chiapasban, Guerreróban, Oaxacában és az ország déli területein. Kolumbiában a fegyveres erőkkel szövetkezett félkatonai csoportok több ezer parasztvezetőt gyilkoltak meg, és hárommillió parasztot űztek el lakóhelyéről a felperzselt föld taktikája jegyében. Brazíliában Lula elnökségét megelőzően, illetve az ő elnöksége időszakában helyi fegyveresek számos parasztaktivistát, vallási vagy emberjogi képviselőt gyilkoltak meg, s ebben hallgatólagosan támogatták őket a területi bírók, a rendőrkapitányok, illetve kezükre játszott a szövetségi kormány bűnös hanyagsága. De még Venezuelában is Chávez elnök kormányzása idején több mint 110 parasztvezetőt, a földreform sok haszonélvezőjét mészárolták le 2001 és 2004 között a földbirtokosok “magánhadseregei” a helyi hatóságok tudomásával.

Más szóval, kevés kivételtől eltekintve, a paraszti mozgalmak pozitív változásokat az állam ellenében, nem pedig az állam támogatásával értek el. A változások az állami apparátus szándékai ellenére következtek be. Ez nem jelenti azt, hogy az állam mindig, mindenhol ellensége a parasztoknak. A kubai forradalom szemléletesen illusztrálja a parasztok mozgósításának és a kedvező állami beavatkozás egybeesésének lehetőségeit. Venezuelában fennáll valami ehhez hasonló lehetőség, ha az agrárreform nehézkes és tehetetlen bürokratikus struktúrái működésbe lendülnek.

De még ha az állam első reakciói elutasítóak is, a városi szervezetekkel – az egyházat, az egyetemet, az emberjogi szervezeteket és a szakszervezeteket (és néhány haladó gondolkodású parlamenti képviselőt) is beleértve – szövetkezett paraszti tömegek nyomása rábírhatja a rezsimeket arra, hogy finanszírozzák a földek kisajátítását és a mezőgazdasági szövetkezetek szervezését, ahogyan az Brazíliában történt.

Latin-Amerikában napjainkban a mezőgazdaság fejlődésének két modellje mutatkozik járhatónak: a venezuelai és a brazil. Chávez elnök extenzív földreformprogramot hirdetett meg, a parlagon hagyott nagybirtokok kisajátítását, áttelepítette ide a föld nélküli és a ház körül gazdálkodó parasztokat, valamint a városba vándorolt falusiakat. Ezzel szemben Lula a kisparasztok és a föld nélküli munkások rovására támogatta a nagy agrárexportőr vállalkozások terjeszkedését, a földek koncentrációját, az agráripar finanszírozását.

Az államnak a parasztmozgalmakhoz való viszonyát vizsgálva döntő tényezőnek tekinthető az állam osztályjellege és a végrehajtó hatalom ideológiai orientációja. Ami Venezuelát illeti, Chávez hatalomgyakorlása idején láthatóan kedvező volt a viszony a paraszti aktivisták és az állam között, aminek alapját a populista állami vezetés teremtette meg. A Lula által irányított Brazíliában viszont neoliberális rezsim van hatalmon, melyet az agrobiznisz működtet saját érdekeinek megfelelően.

 

A parasztmozgalmak meghatározó szerepe

 

Latin-Amerika sok (bár nem minden) országában a parasztmozgalmak központi szerepet töltenek be most, a 21. században is az országos politika irányvonalának meghatározásában: Bolíviában, Brazíliában, Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, Közép-Amerikában, Paraguayban és Mexikóban a parasztgazdák és a paraszt-indián szervezetek meghatározó szerepet játszottak az országos politika alakításában. Miközben egyértelműen csökken minden országban a falusi lakosok lélekszáma, sok esetben tapasztaljuk, hogy a szociális szervezetek és a vezetés színvonala javult – legalábbis a városi népi szervezetekkel összevetve.

Számtalan “objektív” és “szubjektív” oka van annak, hogy a paraszti mozgalmak ma újra előtérbe kerülhettek. Mindenekelőtt a “neoliberális” politika gyakorlatilag harapófogóba fogta a parasztokat: egyrészt a jelentősen támogatott élelmiszerek és más mezőgazdasági termékek importjának növelése leszorította az árakat és csődbe vitte a parasztokat; másrészt, a külföldi deviza felhalmozásának igénye a neoliberális rezsimeket arra késztette, hogy támogassák a mezőgazdasági exporttal foglalkozó szektorokat, és ez egyúttal azt jelentette, hogy a paraszttermelőket elűzték a földjeikről. A bankcsőd és a kiűzés nemcsak munkanélküliséget és jövedelemcsökkenést eredményez, hanem a lakóhely, a lakóhelyi közösség és családi kapcsolatok elvesztését is. Minden gyökér elvesztését jelenti tehát, ami mélységesen elidegenítő tapasztalat. A neoliberalizmus okozta fenyegetettség és tényleges veszteség különösen súlyos vidéken, hiszen ott nincs alternatív lakóhely, közösség vagy munkahely. A neoliberalizmus romboló hatásait a vidék sokkal jobban megszenvedi, mint a városok.

Szubjektív megközelítésben pedig új paraszti vezetés lépett színre, mely magasabban képzett, politikusabb és függetlenebb a pártgépezetektől és a városi elittől, valamint aktív részese a “háromoldalú” bizottságoknak; mindezek következtében az új paraszti mozgalmak a független osztály- és etnikai küzdelmek talaján formálódnak, s megkérdőjelezik a helyi uralkodó osztályok és az uralkodó állam közötti kereskedelmi megállapodásokat.

Mind objektív, mind szubjektív okok miatt a paraszti mozgalmak – bizonyos területeken és bizonyos időszakokban – “úttörő” szerepet játszottak: kezdeményezői voltak annak, hogy a neoliberális elit szembesüljön a szélesebb társadalmi felelősségvállalással.

 

A paraszti mozgalmak és küzdelmek fejlődése

 

Általában a parasztmozgalmak és paraszti küzdelmek három különböző szintjét különböztethetjük meg az országos politikára és a szociális és gazdaságpolitikára gyakorolt hatásuk alapján.

A legerőteljesebb befolyást gyakorlók között vannak Brazília, Bolívia és Ecuador mozgalmai; itt a parasztmozgalmak hosszú távú, nagyszabású küzdelmeket folytatnak, melynek eredményeként számtalan nagybirtok kisajátítására és/vagy hatalmi rendszerek megdöntésére is sor került.

A közepesen erőteljes hatású mozgalmak sorában találjuk Guatemala, Mexikó, Kolumbia, Paraguay, Peru és El Salvador militáns és aktív paraszti szervezeteit, melyek regionális hatalommal rendelkeznek, és sokkal erősebbek lehetnének, ha nem szenvednének a folyamatos üldöztetésektől. Például az 1980-as Guatemalában több mint 200 000 parasztot – főként maját – gyilkolt le az Egyesült Államok által támogatott Rios Mont-féle diktatúra. Hasonlóképpen, Kolumbiában az elmúlt három évtizedben több ezer aktivistát gyilkolt meg, illetve legalább hárommillió parasztot üldözött el lakóhelyéről a kormány terrortaktikája.

A legkevésbé hatékonyan paraszti mozgalmak és szervezetek Chilében, Uruguayban, Argentínában és Venezuelában vannak. A fenti felosztást azonban minősítenünk kell. A venezuelai Chávez elnök által képviselt, az agrárreformokat támogató, földreform- és parasztmozgalom-párti politika hatására ebben az országban jelentős parasztmozgalom szerveződött 2000 óta. Másfelől Argentínában, ahol a parasztmozgalmaknak kicsi az országos befolyása, az ország északkeleti régióiban, Santiago de Estero, Formosa és más tartományok területén jelentős szerepre tettek szert.

Az erőteljes parasztmozgalmak és szervezetek jelenléte határozott korrelációt mutat a nagy, összetartó indián közösségekkel (Bolíviában, Ecuadorban és Guatemalában), a lakóhelyükről elűzött agrármunkások (Brazília) és parasztok (Kolumbia) nagyobb csoportjaival; szerepük továbbá ott jelentős, ahol a nagyszabású agrárüzletérdekek tönkretették a kistermelőket (Paraguay), és ahol az egyesült államokbeli imperialista kliensek úgy hajtották végre a kokaültetvények felszámolásának programját, hogy helyette semmilyen épkézláb alternatívát nem teremtettek (Peru, Kolumbia és Bolívia).

Az 1970-es évek végén sok “szakértő” azt hangoztatta, hogy a parasztmozgalmak anakronisztikusak, és elvesztették a társadalmi átalakulások indikálásában játszott pozitív szerepüket. Bizonyos demográfiai adatokat elemezve (a vidéki–városi arány) és a paraszti bázison szerveződött gerillamozgalmak hanyatlását látva, valamint az imperialista ügynökök és a Világbank “modernizációs” retorikájától megtévesztve, ezek az elemzők nem vették észre és nem értették meg, hogy a tömegszervezetekben a parasztvezetők új generációja nőtt fel, s a nagyobb szervezettség és a városi szegények szervezeteivel és a szakszervezetekkel szorosabb kapcsolatra lépve ezen új mozgalmak ellensúlyozni képesek a demográfiai változásokat. A parasztszervezetek a relatív populációs változásokat hatékony szervezeti, vezetési, stratégiai és taktikai minőségi lépésekkel ellensúlyozták.

 

A parasztmozgalmak kialakulása és viszonylagos hanyatlása: 1990–2005

 

Az 1980-as évek közepe és 2000 eleje között erős paraszti mozgalmak 2003 és 2005 között leszálló ágba kerültek. A korábbi megerősödés oka mindenekelőtt az etnikai és osztálytudat elmélyülésének volt köszönhető, különösen az indián közösségek körében, s egyes helyeken ez vezetett felkelésekhez (Ecuadorban a CONAIE), fegyveres ellenálláshoz (Mexikóban az EZLN, a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) és parasztmozgalmakhoz – Guerreróban, illetve a kokatermelők mozgalmaihoz a bolíviai Cochabombában és Alto Planóban, valamint a perui kokafarmerek körében.

Brazíliában 1985 és 2002 között a Falusi Munkanélküli Dolgozók Mozgalma több ezer latifundiumot foglalt el, és mintegy 350 000 vidéki családot telepített le a szövetkezetekben vagy családi kisbirtokokon. A parasztmozgalmak eredményei meglehetően változóak voltak. Guatemalában, Peruban, El Salvadorban és Kolumbiában olyan súlyos megtorlásokkal kellett szembenézniük, hogy a tömegek aktivitása jelentősen megcsappant. Ugyanakkor a parasztmozgalmak jelentősebb sikerei – az indiánok autonómiájának és önigazgatásának kiterjesztése, az agrárreform, az állami támogatások és az ALCA-val szembeni ellenállás kibontakoztatása – minden politikai irányzat figyelmét magukra vonták. Washington neoliberális politikát szorgalmazott mind Bush (apa és fia), mind Clinton elnöksége idején, amit a Kolumbia-terv, az Andino-terv és a “terroristaellenes” politika révén Latin-Amerika militarizálásával kívántak a gyakorlatba átültetni. A neoliberális rezsimek hitelvesztését és szétesését követően az ún. “balközép” politikusai és választási koalíciói léptek színre. Az 1990-es évek végéig a parasztmozgalmak sikerei a közvetlen akción alapuló független osztálypolitika eredményeként születtek, melyet néha más erőkkel kötött taktikai koalíciók erősítettek. Ugyanakkor a “középbal” választási politikusok és azon ígéreteik, hogy “szembeszegülnek” a neoliberalizmussal, a parasztmozgalmakra nézve romboló hatású szövetségeknek bizonyultak.

Ecuadorban, Bolíviában, Brazíliában és egyebütt a parasztmozgalmak olyan elnökökkel és pártokkal léptek szövetségre (Gutierrez, Mesa és Lula), akik/amelyek a választások után nem sokkal neoliberális politikát, agrárüzleti lépéseket és a parasztmozgalmakkal szemben megtorló lépéseket foganatosítottak. A választási szövetségeknek ez a kedvezőtlen fordulata lesújtó hatással járt a parasztmozgalmakra nézve, és szétzilálta szervezeteiket és megtépázta aktivitásukat. Ecuadorban a CONAIE elvesztette támogató bázisának bizalmát, a szervezetben a megosztottság jelentkezett, és meggyengült országos mozgósító hatása is. Bolíviában Evo Morales és kokatermelő társainak szervezete támogatta a neoliberális Carlos Mesa hatalmát, s ez megosztotta a mozgalmat, és egyévnyi időt biztosított a reakciós rezsimnek, hogy hagyományos pártjai is erőre kapjanak. Brazíliában az MST több mint két évig támogatta Lula da Silva neoliberális rendszerét, s ezen időszakban stagnált az agrárreform, a földfoglalásokat szüneteltették, míg a mezőgazdasági üzlet virágzott a földdel nem rendelkező munkások, családi termelők kárára; közben folytatódott az Amazonas menti esőerdők kiirtása, és az agrárexportőrök ellenőrizetlenül tovább bővítették a genetikailag módosított termékek előállítását. 2005-ben a választási politikával folytatott, fentebb jelzett kísérletek következtében a legerősebb paraszti-indián mozgalmak (időleges) három éve tartó hanyatlását tapasztalhatjuk. A tanulság egyértelmű: a választási politika nem képes a mezőgazdaságban szükséges változások megvalósítására – talán Venezuela az egyetlen kivétel.

 

A parlamenten kívüli szövetségek

 

Milyen körülmények között, milyen politikai kontextusban eredményezett a városi és falusi lakosság széles körű szövetsége pozitív fejleményeket a falusi szegényeknek? Az elmúlt negyedszázad történelmi tapasztalatai azt mutatják, hogy a leghatásosabb szövetségek és akciók akkor fordultak elő, amikor a parlamenten kívüli fellépésben a résztvevők “horizontális” koalíciókra lépek. Ennek igazolására számos példa áll rendelkezésünkre, ahogyan számos példa igazolja a választási szövetségek folytonos kudarcait.

Ecuadorban a jelentősebb szakszervezetek (az olajipari, a villamossági, az építőipari és a tanári szervezetek) által támogatott CONAIE két neoliberális rezsimet is meg tudott buktatni (Bucaram és Mahuad rendszereit), sőt időlegesen a neoliberális kormányzat korlátozására is képesek voltak. Ezzel szemben viszont amikor a CONAIE a Lucio Gutierrez vezette választási erőkkel lépett szövetségre, a szervezet társadalmi támogatottsága hamar a mélypontra süllyedt, és regresszív IMF-programok valósultak meg. Hasonlóképpen Bolíviában a parasztmozgalmak, a kokatermelők és az indiánok szervezetei széles, “horizontális” koalíciót alkottak a La Paz-i és cochabambai bányászokkal, városi szegényekkel és szakszervezetekkel, és így sikerült is megbuktatniuk Sanchez de Losada elnyomó neoliberális rezsimjét. Másfelől, a parasztmozgalom súlyosan meggyengült, amikor egyik legjelentősebb vezetője, Evo Morales, parlamenti képviselő kiállt Carlos Mesa neoliberális elnök mellett, hogy segítsen neki elnöki ambíciói beteljesítésében (a 2007-es elnökválasztásban).

Bár a paraszti és városi szervezetek horizontális koalíciói pozitív eredményekkel jártak, csak nehezen hozhatók létre. Brazíliában az MST az elmúlt húsz évben többször is megpróbált a városi szövetségekkel koalíciót kialakítani – meglehetősen változó eredménnyel. Az 1980-as években, amikor megalakult a szakszervezeti konföderáció (CUT, Általános Munkás Konföderáció), és a gyári küldöttségek rendszeresen találkoztak a közgyűléseken, gyakoriak voltak az MST-vel közös nagyszabású megmozdulások. Az 1990-es években és később, amikor a CUT elbürokratizálódott, és tripartit szociális paktumok kötötték meg a kezét, már nem tudta vagy nem akarta mobilizálni bázisát az MST-vel közös akciókban. Bár a CUT arról beszélt, hogy 15 millió alapszerve van, és “radikális” megnyilatkozásokat tett, ténylegesen csak néhány ezer tüntetőt tudott mozgósítani, elsősorban főállású funkcionáriusokat, nem úgy, mint az MST, mely viszont tízezreket tudott az utcára küldeni. Tény, hogy az MST vezetői kijelentették, az egyház (a vidéki lelkészek) sokkal kézzelfoghatóbb szolidaritást tanúsítottak irántuk, mint a CUT!

Venezuela az egyetlen olyan ország, ahol a parasztmozgalmak egyfajta “vertikális” és horizontális szövetséget is ki tudtak építeni. Igaz, a parasztmozgalom fejlődésének és szervezeti kereteinek kiépítése jórészt a Chávez-kormány tevékenységének és agrárreformjainak eredménye. Szemben Latin-Amerika többi országával, ahol az állam a mezőgazdasági üzleti elitet támogatja, és áldását adta az USA imperialistákkal kötött neoliberális kereskedelmi egyezményre, az ALCA-ra, Venezuelában a kormány a szövetkezetek és a családi kisgazdaságok pártjára állt, hogy Venezuela önellátó legyen az élelmiszerek tekintetében. Az állam és parasztság közötti kapcsolat meghatározó eleme az állam és vezetése osztályösszetételében rejlik: Chávez széles nemzeti blokkot hozott létre a vegyes gazdaság megvalósítása érdekében, mely az olajbevételekre alapozott szociális jóléti politikát kíván folytatni.

Számos probléma mutatkozik a “horizontális szövetségek” fejlődésében és a “munkás–paraszt” koalíciók létrehozásában.² A szakszervezeteket és a városi közösségi szervezeteket meggyöngítette a neoliberális politika, és ezáltal tekintélyes méretű, szétforgácsolódott “informális szektor” alakult ki.³ Gyengeségből vagy talán az elbürokratizálódottság következtében (netán mindkettő miatt) a szakszervezetek a legtöbb esetben a közvetlen bér- és munkahelyi problémákra koncentráltak a jelentősebb, országos méretű politikai küzdelmek helyett (ilyen lett volna az agrárreform).⁴ Vannak olyan szakszervezeti vezetők, akiket rasszista előítéleteik akadályoznak abban, hogy indián szervezetekkel és vezetőkkel mint egyenrangúakkal működjenek együtt, vagy hogy beletörődjenek abba, hogy a sokkal erősebb indián parasztmozgalmak álljanak a küzdelmek élére.⁵ A városi szegénynegyedek között sok olyan akad, melyeket a hagyományos politikai pártok tartanak kezükben a támogatói választási mechanizmus révén, s ez persze korlátozza is a parasztmozgalmakkal közös fellépéseik lehetőségét. Időnként ez a felállás a visszájára fordul, mint Bolíviában történt, ahol az El Altó-i városi körzetek vagy barrioszervezetek a parasztmozgalmakkal megosztoztak a vezetésben.

Persze, a “munkás–paraszt” szövetség létrehozásának nem minden akadálya fakad a városi társadalmi erők hibáiból. Egyes esetekben, mint például Peruban és Kolumbiában, a parasztok követelései egyetlen pontra, a koka termesztésére összpontosultak, s ezzel természetesen sok, a kérdésben nem érdekelt agrármunkást is eltávolítottak mozgalmuktól. Más esetekben a paraszti szervezeteket a választási szövetségek osztják meg, amint azt a bolíviai Chapare kokatermelői esetében láthatjuk, és ami aláássa a szakszervezetekkel közös fellépések lehetőségét.

Miközben felismerik a városi–falusi horizontális szövetség előtt tornyosuló akadályokat, a legtöbb harcias parasztvezető tudatában van annak, hogy a városi szervezetekkel való nemzeti koalíció megteremtése döntően szükséges stratégiai eszköz, ha meg akarják dönteni a neoliberalizmus egyeduralmát, és a parasztok érdekeit képviselő politikát kívánnak folytatni.

 

Harci stratégiák

 

Sok baloldali elemző vélte úgy, hogy a parasztság stratégiai szerepe leáldozott, és minimalizálta politikai jelentőségüket, mondván, a paraszti termelés csak csekély százalékát adja a GNP-nek. Elemzéseik a parasztság és a föld nélküli munkások “marginalizálódásáról” vagy “kiszorulásáról” értekeznek annak ellenére, hogy a parasztság jelentős szerepet játszik a kulcsfontosságú agrárexport-ágazatokban, melyek az importhoz és az adósságtörlesztéshez nélkülözhetetlenül fontos keményvalutát hozzák az országnak.

Valójában a parasztmozgalmak és a termelők a külföldi cserekereskedelem közvetlen forrását jelentik ma is a koka és más exportcikkek előállítása révén, és a helyi lakosság ellátására szolgáló élelmiszerek jelentős részét is ők termelik meg.

Mi több, lényegi bizonyítékok vannak arra, hogy még az úgynevezett “marginális” és “háttérbe szorult” paraszti és föld nélküli munkásszervezetek is stratégiai hatással lehetnek az uralkodó osztály kulcsszektoraiban keletkező profit realizálásában.⁶

A marxista teoretikusok az ipari proletariátus központi szerepét hangsúlyozták mondván, ők azok, akik a termelésben döntő szerepet játszanak már csak a gyárrendszerben adott “társadalmi szerveződés” természetéből fakadóan is. A parasztok szerepe viszont – mondták e teoretikusok – a tőke lényegi működése felől nézve “marginális” jelentőségűek, mint egyéni tulajdonosok atomizáltak, és cselekedeteiket az “individualista” viselkedés jellemzi.

A jelenkori parasztmozgalmak elemzése megkérdőjelezi ezeket a feltevéseket. Sok országban a parasztok jóval szervezettebb fellépésre és mélyebb szolidaritásra képesek, mint a legtöbb városi dolgozó, és az általuk szervezett akciók rendszerint sokkal szélesebb, “országos” vagy osztályszintű problémákra irányulnak, mint a szervezetekbe tömörült ipari munkások szűk körű bérkövetelései.

A parasztmozgalmak a közvetlen akciók taktikájának teljes arzenáljával rendelkeznek, bevetik többek között a nemzeti és helyhatósági hivatalok épületeinek elfoglalását, nagyszabású utcai tüntetéseket, termelői sztrájkokat és bojkottokat, útelzárásokat és barikádokat. Sok esetben a parasztmozgalmak a tiltakozás és fellépés számtalan formáját kombinálják a közvetlen akcióktól a tárgyalásokig és a választási politikáig. A paraszti szervezetek “kohéziója” a falusi lakóhely közösségi struktúrájából, a kiterjedt családi kapcsolatok ápolásából, a szabadpiaci politika katasztrófával fenyegető jelenlétéből, az erőszakos kitelepítésekkel és a felszámolási kampányokkal szembeni ellenállásból ered.

A társadalmi cselekvés hasonlóan jelentős, specifikus formái ellensúlyozhatják tehát a parasztság viszonylagos strukturális gyengeségét a neoliberális kapitalista modellben. Még pontosabban, az exportcikkek körforgásának kiterjedt és hosszadalmas folyamatát az agrár termelő és feldolgozó vállalkozások lelassíthatják, és így akadályozhatják a profit realizálását. Más szavakkal, bár a parasztok nem játszanak lényegi szerepet a kapitalista termelésben, lényegi funkciójuk lehet és van is az árucikkek forgalmában és a cserefolyamatokban. A parasztok az árucsere folyamatának megbénításával éppen olyan hatást tudnak kiváltani, mint a gyári munkások azzal, hogy leteszik a szerszámaikat, és felfüggesztik a termelést: mindkét lépés aláássa a kapitalista profit előállítását, akadályozza a felhalmozást, és válságot idéz elő.

A kapitalista újratermelés folyamatába a stratégiai pontokon való politikai beavatkozás lehetősége egyes dinamikus parasztmozgalmaknak stratégiai szerepet biztosít a társadalmi átalakulás folyamata során.⁷

 

Következtetések

 

Monográfiák, beszámolók, helyszíni kutatások és szemtanúk beszámolói gazdag és sokszínű mozaikképet nyújtanak az utóbbi két évtized paraszti tömegmozgalmairól, és egyértelműen bizonyítják azt a dinamikus és döntő jelentőségű szerepet, melyet a vidéki mozgalmak Latin-Amerika minden országában minden időben betöltöttek. Lehetőségünk nyílik tehát arra, hogy megvonjuk a paraszti küzdelmek eredményeinek és korlátainak mérlegét.

Mindenekelőtt, a parasztmozgalmak meghatározó szerepet játszottak számos korrupt vezető lemondatásában, akik felelősök voltak országaik elszegényedéséért, mivel a gazdaság stratégiai szektorait és természeti erőforrásait külföldi multinacionális cégek kezére játszották, és eladósították az országot.

Ecuadorban, Bolíviában és kisebb mértékben Peruban is a parasztmozgalmaknak sikerült rendszerváltozást kicsikarniuk. A parasztmozgalmak vezető szerepet töltöttek be az ALCA-val szembeni küzdelemben Brazíliában, Közép-Amerikában (különösen Guatemalában), Ecuadorban, Paraguayban, Bolíviában, Peruban, Kolumbiában és Mexikóban.

A parasztmozgalmak felléptek a genetikailag módosított és vegyszerekkel kezelt mezőgazdasági termékek előállítása ellen, melyet Monsato próbált bevezetni, s síkraszálltak az ökológiailag megfelelő mezőgazdálkodás mellett. A parasztmozgalmak vették fel a küzdelmet az élelmi termékek vegyszeres rovarirtóval való kezelése ellen is, illetve felléptek a kokaültetvények védelmében – hiszen ezek a családi kisgazdaságok fontos forrásai, melyeknek sokszoros kihatása van az egész gazdaságra.

A parasztvezetők azt követelik, hogy Washington lépjen fel a drogkereskedelemmel szemben; azt követelik, hogy lépjen fel drogcsempész- és drogkereskedő-elitjével szemben, illetve azon USA-bankokkal szemben is, melyek az illegális drogprofitok “tisztára mosásával” foglalkoznak. A parasztmozgalmak részt vállaltak azokban az országos koalíciókban is, melyek a privatizációs törvények életbeléptetése, az USA katonai bázisainak kiterjesztése és az illegális külföldi adósságfizetés ellen tiltakoztak.

A parasztmozgalmak közvetlen akciói hatására egyes kormányok elhalasztották vagy végképp félretették az IMF által előírt “szigorító” programokat. Hasonlóan jelentős szerepük volt azoknak a parasztmozgalmaknak, melyek a nagyobb városokra átterjedve, gyúanyagként szolgáltak például a 2003. októberi bolíviai, az 1994. januári zapatista felkelés kirobbantásában, az ecuadori kongresszus elfoglalásában 2000-ben, illetve az új évezred brazíliai földfoglaló mozgalmaiban.

Egyértelmű, hogy a parasztok földfoglalásai nélkül ma (2005-ben) nem lenne folyamatban az agrárreform, hiszen a bürokratikus változások malmai lassan és bizonytalanul őrölnek. Abból a tényből kiindulva, hogy az utóbbi 20 évben egyetlen progresszív agrártörvény vagy gyakorlati rendelet nem született egyetlen latin-amerikai rezsim regnálása idején sem (Venezuela kivétel Chávez elnökségének időszakában), még inkább kiemeli a parasztmozgalmak jelentőségét, hiszen ezek jelentik az egyetlen eszközt arra, hogy a parasztok megvédjék jogukat a földhöz, a hitelekhez, a piacokhoz, és védelmet találjanak a dömpingárukkal szemben.

A parasztmozgalmak által kivívott eredmények azonban nagy árat követeltek emberi életekben, és erőszakos megtorlást vontak maguk után. Csak Kolumbiában több mint 20 000 parasztvezetőt, aktivistát és emberjogi képviselőt gyilkoltak meg az USA által támogatott terrorista katonai és félkatonai bandák, és több mint hárommillió embert űzött el lakóhelyéről az állami erőszak. Brazíliában 1995 és 2005 között, Cardoso és Lula hatalomgyakorlása idején mintegy ötszáz parasztot, föld nélküli munkást, vezetőt, egyházi aktivistát mészárolt le a katonai rendőrség és a nagybirtokosok által felbérelt bérgyilkosok. A bűncselekményeknek gyakorlatilag 90%-a büntetlen marad.

Az állam és a politikai hatalom, illetve az utóbbi megszerzésére irányuló politikai stratégia lesz továbbra is a parasztmozgalmak legjelentősebb problémája. A parasztok ereje leginkább a fennálló hatalom elleni tiltakozásban jelent meg, és leggyengébb pontja mindig is a hatalom megszerzésére irányuló, azt elősegítő stratégia volt. Még azokban az esetekben is – mint például Ecuadorban (2000-ben) vagy Bolíviában (2003 októberében) –, amikor a parasztmozgalmaknak sikerült egy rezsimet elmozdítaniuk a hatalomból, akkor sem álltak készen a hatalom átvételére, hanem olyan neoliberális demagógok kezére játszották át a hatalmat, mint a bolíviai Carlos Mesa vagy az ecuadori Lucio Gutierrez.

A parasztok sikeresen tiltakoztak, mi több, reformokat is kivívtak, de az államhatalom megragadásának hiányában ezek a reformok elhaltak, amikor a mozgalom hullámai elültek. A küzdelem hevében a balközép vezetők könnyelmű ígéreteket tettek, melyeket aztán sorra megszegtek, és mihelyt a burzsoázia megszilárdította hatalmát, hamarosan ellencsapással válaszolt, mondván, “terrorellenes” stratégiára van szükség. Ha a parasztoknak nincs a hatalom megragadására irányuló stratégiájuk, akkor továbbra is fennáll az a helyzet, hogy még a tehetséges vezetőknek is félre kell állniuk, és át kell a hatalmat adniuk ambiciózus kispolgári politikusoknak, akik – egy rövid, kezdeti demagóg és szimbolikus engedményeket deklaráló periódust követően – tovább haladnak a neoliberális elődeik által kitaposott úton.

Vannak olyan forradalmi teoretikusok, akik szerint az államhatalom megragadásához szükség van az alulról kiépülő tömegmozgalomra, a városi csoportokkal és tömegmozgalmakkal kialakított koalícióra, és olyan konkrét, a reformok kivívására irányuló küzdelmek megvívására, melyek megalapozhatják a “kettős hatalom” megteremtését. Ezek pedig bonyolult és nehéz folyamatok, melyek konkrét megvalósítása a helyi feltételek függvénye. A helyi kormányzati szerep és a tömegmozgalmakban játszott politikai vezető szerep “bizalomerősítő” eszközök: amikor megkérdeztem a parasztvezetőktől, hogy a felkelés csúcsán miért nem “vették át a hatalmat” Bolíviában és Ecuadorban, azt válaszolták, hogy még “nem álltak készen”, és “nem volt elég önbizalmuk a kormányzáshoz”. Ugyanakkor, a parasztvezetők és paraszti aktivisták mindenhol azt hangoztatják, hogy élet-halál, a fennmaradás és fejlődés vagy a kitelepítés és nincstelenség kérdése, hogy a parasztság az imperializmussal szemben megteremtsen egy új politikai rendszert.⁸

 

 

Jegyzetek

 

 

 

E cikk James Petras és Henry Veltmeyer: Social Movements and the State: Brazil, Ecuador, Bolivia and Argentina / Movimientos Sociales y el Estado: Brazil, Ecuador, Bolivia y Argentina c. művének kivonata (Pluto, London, 2005 / Lumen, Buenos Aires, 2005), amely számos helyszíni kutatás – többek között interjúk és a résztvevők megfigyelései – eredményét összegzi az 1992–2005 között zajlott alábbi mozgalmakkal kapcsolatban: CONAIE (Ecuador, 2002, 2003); Cocaleros (Bolívia, 1993, 1996, 2003); EZLN (Mexikó, 1995, 1996); MST (Brazília 1992 és 2005 között minden esztendőben); Federación Nacional Campesino (Paraguay, 1998, 1999); MOCASE (Argentína, 1995); Confederación Campesino (Peru, 2004); Federación Campesino (El Salvador, 1999); Federación Ezequiel Zamora (Venezuela, 2004); Via Campesina (Brazília, 1997).

² James Petras és Henry Veltmeyer: “Are Latin American Peasant Movements Still a Force for Change? Some New Paradigms Revisited”, The Journal of Peasant Studies, vol. 28, #2. January 2001 pp. 83–118.

³ Wilder Robles: “The Landless Rural Workers Movement (MTS) in Brasil”, The Journal of Peasant Studies, vol. 28, #2. January 2001, pp. 146–161.

⁴ Roger Batra: Agrarian Structure and Political Power in Mexico (Baltimore: John Hopkins University, 1993).

⁵ Luis Macas: “Diez Años del levantamiento del Inti Raymi de Junio 1990: un balance preliminary”, Boletin Mensual Instituto Científico de Culturas Indígenas: Quito, 2000

⁶ João Pedro Stadile és Sergo Frei: A luta pela terra no Brasil (São Paulo, Scritta, 1993)

⁷ Tom Brass (ed.) Latin American Peasants (special issue). Journal of Peasant Studies, vol. 29, no. 3 és 4, 2002. április–július

⁸ James Petras és Henry Veltmeyer: The Peasantry and the State in Latin America: A Troubled Past, an Uncertain Future. In Tom Brass (ed.) Latin American Peasants (2002).

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Julian Brookes, a Mother Jones internetes újság munkatársának beszélgetése Richard Gott, ismert Latin-Amerika-tudósítóval.

Chávez legjelentősebb fegyverténye, hogy a demokratizálódás megindulása, amelynek során a lakosság szegény többsége a politikai élet részesévé válik. A szociális és politikai integrációt célzó, folyamatban lévő, nagyszabású programok nyilvánvalóvá tették a tömegek számára, hogy Chávez, elődeitől eltérően, komolyan veszi a népnek tett ígéreteit – ezért tudhatja stabilan maga mögött a társadalom többségének támogatását. Ha a chávezi forradalom sikerrel jár, Venezuela egész Latin-Amerika számára modellként szolgálhat.

Hogyan vélekedjünk Hugo Chávezről? A Bush-adminisztráció szerint a venezuelai elnök Amerika-ellenes uszító, ráadásul a gyűlölt Fidel Castro puszipajtása. Egy "lator államfő", aki politikai játszmái eszközévé teszi az USA nyersolajszükségletének kb. 15%-át fedező venezuelai olajipart. Egyre dühödtebb venezuelai ellenlábasai szemében Chávez baloldali demagóg, aki az osztály- és faji sérelmek felizzításával jutott az elnöki posztra, és aki miután hatalomra került, minden lehetséges alkalmat felhasznál arra, hogy újabb és újabb jogköröket kaparintson magához. Szerintük a legjobb úton van afelé, hogy igazi caudillo váljék belőle. A nemzetközi sajtó egy bizonyos vonulatában, amelyet jól példáz az Economist c. folyóirat, Chávez hagymázas utópiakergetőként jelenik meg, aki ily módon előbb vagy utóbb romba dönti a venezuelai gazdaságot.

Igaz, ami igaz, Chávez szokatlanul tiszteletlenül (és időnként igen szórakoztatóan) képes véleményt nyilvánítani a Bush-adminisztrációról. Parádésan tudja szidalmazni az amerikai "imperializmust", élvezettel csinál bohócot George W. Bushból, és teketória nélkül "terrorista államként" bélyegzi meg az Egyesült Államokat. Jóformán minden áldott nap előáll valahol a médiában azzal a váddal, hogy a Fehér Ház merényletet tervez ellene. (Ez azért némileg túlzásnak tűnik.) Teljes mértékben meg van győződve arról is, hogy a Bush-kormányzat támogatását (vagy legalábbis beleegyezését) adta a 2002-es Chávez-ellenes puccskísérlethez. (Ez viszont határozottan hihető.) Az is tény, hogy Chávez kormányzási stílusa populista, továbbá menetrendszerű kirohanásokat intéz a venezuelai elit ellen, amely uralja a politikai ellenzéket, és amely Chávez felemelkedése előtt az ország politikai életét is uralta. Reformtörvényeinek egy bizonyos hányada – különösen a médiát szabályozó törvény, valamint az, amelyik átszabta a bíróság szervezetét – heves tiltakozást váltott ki a nemzetközi emberi jogi szervezetek körében. És hát igen, la lista: ott van a 2004-es népszavazást követelők aláírásainak az ügye. Ezek az aláírási ívek az ellenzék állítása szerint most feketelistaként funkcionálnak a Chávez-kormányzat kezében, amely elzárja az aláírókat az állami álláslehetőségektől és bizonyos állami szolgáltatásoktól.

Másfelől mi tagadás, Chávez 1998-ban szabályos választás révén, a szavazatok 56%-ával jutott az elnöki székbe, és azóta sikeresen átment számos választási megmérettetésen – nem is beszélve egy általános sztrájkról és egy puccskísérletről -, méghozzá minden alkalommal egyre növekvő népszerűséggel. Az sem tagadható, hogy Venezuela szegényeinek nagy tömegét (ezek legnagyobb része a nagyvárosokat övező ranchókban, nyomornegyedekben él) bevonta a demokratikus politikai folyamatba. Ami Chávez állítólagos osztálygyűlöletét illeti, egy olyan országban, ahol a lakosság mintegy 80%-a szegény, és ahol a jövedelemegyenlőtlenség ilyen ordítóan szélsőséges, a demokratikus politizálás aligha mellőzheti az osztály- vagy épp a faji szempontokat. (Venezuela szegényeinek kiemelkedően nagy hányada fekete vagy őslakos.) A "missziók" sorával a Chávez-kormányzat egészségügyi ellátást és oktatást vitt sok olyan ranchóba és agrárterületre, amelyek eddig egyikből sem részesültek. A missziókat annak a venezuelai olajiparnak a bevételeiből finanszírozzák, amely felett Chávez 2002 után megszerezte az ellenőrzést (újabb fájó pont az ellenzék számára), és amely minden várakozás ellenére mindmáig fennakadás nélkül üzemel.

Nincs okunk sem meglepődni, sem megrémülni azon, hogy Chávez valóban népszerű Venezuelában, és egyre inkább Latin-Amerikában is, állítja Richard Gott, akinek Hugo Chávez és a boliváriánus forradalom című, a Verso-nál megjelent, nemrég felújított és újra kiadott könyve az első kísérlet az angol nyelvű sajtóban, hogy Chávezt történelmi és intellektuális perspektívába helyezze. Gott rokonszenvező bemutatásában Chávez úgy jelenik meg, mint "egy kifejezetten eredeti figura Latin-Amerikában": radikális baloldali nacionalista, kétségkívül, de pragmatikus rögtönző is egyben. Chávez programja nem igazán kristályosodott ki, még maga Chávez számára sem, de az a felelősség, amit az ország szegényei és kizsákmányoltjai iránt érez – Gott szemében -, őszinte és lényegét tekintve demokratikus.

Gott, aki újságíróként négy évtizede Latin-Amerikával foglalkozik, a londoni The Guardian egykori tudósítója és rovatvezetője, s egyebek mellett a Cuba – A New History c. könyv (Yale University Press, 2004) szerzője.

*

Julian Brookes: Chávez tényleg azt hiszi, hogy az Egyesült Államok meg akarja ölni őt?

Richard Gott: Meg kell értenie, hogy ez a félelem minden egyes alkalommal, amikor egy haladó kormány hatalomra kerül, végigsöpör Latin-Amerikán. Cháveznek nagyon is komolyan kell vennie a merénylet lehetőségét. Kifejezte szolidaritását a kubai forradalommal, és azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy amennyiben az Egyesült Államok megtámadná Kubát, Venezuela Kuba oldalán állna. De még így is, elég valószínűtlennek tűnik számomra, hogy az Egyesült Államok Chávez meggyilkolását tervezné. Úgy vélem azonban, hogy ő ezt nagyon reális lehetőségként éli meg.

J. B.: Akárhogyan is, Chávez és az Egyesült Államok nyilvánvalóan kölcsönösen nem szívelik egymást. Miért okoz Cháveznek ekkora élvezetet Amerika folytonos provokálása?

R. G: Azt hiszem, ez igen jót tesz az otthoni népszerűségének. Az Egyesült Államok polgárai egyszerűen nem érzékelik, hogy országuk történeti okokból milyen hihetetlen közutálatnak örvend a világ nagy részén és különösen Latin-Amerikában. Az Egyesült Államok az elmúlt több mint száz évben intervenciók sorát hajtotta végre szerte Latin-Amerikában. Kubában, a guantanamói katonai bázison, egészen 1898 óta jelen vannak. Szóval az Amerika-ellenességnek nagyon mély gyökerei vannak, amit bármelyik progresszív rezsim könnyedén kihasználhat.

J. B: És Pat Robertson kijelentései – miszerint az Egyesült Államoknak végre lépnie kellene és kiiktatnia Chávezt – minden bizonnyal rátettek egy lapáttal erre az ellenséges érzületre.

R. G: Hát igen, nyilvánvalóan nagyon jól jön, amikor az Egyesült Államok elkezd pont úgy viselkedni, ahogy az a beavatkozásra bármikor kész Nagy Testvér sztereotípiájához illik. De amikor Chávez hat-hét évvel ezelőtt megkezdte működését, még nem operált ezzel az Amerika-ellenes retorikával. Csak mostanra melegedett bele igazán, mégpedig azért, mert jó okkal hiszi, hogy az amerikaiak tudtak a 2002-es puccs előkészületeiről, mégsem próbálták azt megakadályozni, és nem is figyelmeztették őt rá. Vagyis sokszorosan megvan az oka erre az erősen Amerika-ellenes, illetőleg specifikusan Bush-ellenes, neokonzervatív-ellenes vonalvezetésre. Ugyanakkor Chávez jól kijön Jimmy Carterral és Clintonnal – nyilván, mivel ők kevésbé szélsőséges politikusok.

J. B.: Különösen irritálja persze az Egyesült Államokat Chávez közeli barátsága Fidel Castróval. Hogyan vélekedjünk erről a kapcsolatról?

R. G: Az Egyesült Államokban vagy Európában hajlamosak elfeledkezni arról, hogy Castro mennyire népszerű és jelentős személyiség Latin-Amerikában. Ma is az Egyesült Államokkal szembeni védőbástyaként és a legnagyobb huszadik századi latin-amerikaiként tartják számon. Chávez pedig egy nacionalizmust és szocializmust sajátosan ötvöző venezuelai, illetőleg latin-amerikai irányzat követője, és soha nem is csinált titkot ebből. Természetesen esze ágában sincs átvenni sem a kubai gazdaság speciális szovjet típusú szerveződését, sem a kubai politikai berendezkedést, amely jórészt az embargó és a bizonyos értelemben folyamatos hadiállapot következtében alakult ki. Valóban nagyra becsüli ugyanakkor Castro tanácsait, akivel minden éjjel beszélnek telefonon. Tényleg nagyon közel állnak egymáshoz.

J. B.: Márpedig ezt a kubai emigránsok lobbija nem veszi jó néven

R. G: Hát nem. Bárki, aki baráti kapcsolatokat ápol Kubával, ellenséggé válik a miami kubai maffia szemében, és hát ez a csoport mozgatja az egész Latin-Amerikával szembeni amerikai politikát. Chávez sok kérdésben felsorakozott Castro mellé, tehát ugyancsak ellenség. De ha közelebbről megnézzük: kisajátított Chávez amerikai vállalatokat? Nem. Sértett-e amerikai üzleti érdekeket? Nem. A McDonalds is ott van még Caracasban, és nyugodtan lehetsz amerikai üzletember Venezuelában.

J. B.: Azért nem csak a Miamiban élő kubaiak utálják Chávezt. Az egész angolszász sajtó meglehetősen ellenséges vele szemben.

R. G: Így igaz. Az Economist és a Financial Times caracasi tudósítói például – ugyanaz a két pasas az egész Chávez-éra alatt – lényegében kiábrándult egykori baloldaliak, akik időközben jobbra tolódtak. Elfogadták az ellenzék érveit, és végtelenül kritikusan írtak Chávezről a kezdetektől fogva, de mindig az épp aktuális ellenzéki irányvonalnak megfelelően. És az ellenzék, amely lényegében a venezuelai elit, most azt állítja, hogy Chávez balra tart, és csak idő kérdése, mikor mutatkozik meg igazi szocialista mivoltában. Jó, az igaz, hogy Chávez újabban használja a "szocializmus" szót – a "XXI. századi szocializmus"-ról beszél -, de abszolúte semmiféle jelét nem adta annak, hogy át akarná venni a szovjet típusú szocializmust, a kubai szocializmust vagy akár azt a fajta jóléti államkapitalizmust, amely Európában a XX. század második felének nagy részében létezett.

J. B.: Van önnek – vagy éppenséggel, magának Cháveznek – sejtése arról, hogy mit is ért "XXI. századi szocializmuson"?

R. G: Nem, nem hiszem, hogy neki erről kikristályosodott elképzelése volna. Imád olyan varázsszavakat használni, mint "részvétel", rengeteget beszél a "részvételi demokráciáról", de nem igazán gondolta végig ezeket az ötleteket. Tetszik neki az a gondolat, hogy a munkásképviseletek benne legyenek a vállalati igazgatóságokban, ami elég régi, érdekes elgondolás. Viszont nem különösen érdekli őt, hogy maguk a szakszervezetek jelentős erővé váljanak. Chávezt – baloldalitól felettébb szokatlan módon – nem nagyon érdeklik sem a szakszervezetek, sem a politikai pártok.

J. B.: Könyve eleje táján azt írja Chávezről, hogy "kifejezetten eredeti figura" Latin-Amerikában. Milyen értelemben eredeti?

R. G: Az biztos, hogy nem szokványos történet az övé. A progresszív katonai személyiség nem megszokott típus, habár akadt belőlük vagy fél tucat a huszadik század folyamán – [Omar] Torrijos például, Panamában -, akik a hadseregből emelkedtek ki, és progresszív katonai rezsimeket hoztak létre. Számomra a nyitottsága és a kísérletezőkedve érdekes. Mindenféle dogmatikus eszmerendszer nélkül lépett a színre. Fő példaképeinek egyike Simón Rodríguez, ez a rendkívüli XIX. századi személyiség, Simón Bolívar tanára. Az ő csodálatos jelszava volt, hogy Latin-Amerikának "eredeti"-nek kell lennie. Vitázott is Bolívarral, aki az európai felvilágosodás gyermeke volt, akit a francia forradalom eszméi vezéreltek, és aki ezeknek az eszméknek a nagy részét importálni szerette volna Latin-Amerikába. Simon Rodríguez viszont azt mondta: nem, nem importálhatjuk ezeket az eszméket nagy tételben Latin-Amerikába, meg kell találnunk saját megoldásainkat földrészünk problémáira. Azt hiszem, Chávez komolyan veszi ezt. Újra és újra körülnéz új gondolatokat keresve. Egyike a legnyitottabb latin-amerikai vezetőknek, akiket valaha láttam.

J. B.: Mégis, nagyon tudatosan Simón Bolívarnak, a latin-amerikai függetlenség XIX. századi hősének örököseként állítja be önmagát. Milyen értelemben mondható Chávezről és projektjéről, hogy "boliváriánus"?

R. G: Azt hiszem, ő még képes felismerni Bolívar eszméinek jelentőségét. Jobban érdekli őt a kultúra, mint a közgazdasági kérdések. Minden korábbi baloldali forradalom a társadalom gazdasági átalakítására alapozta önmagát. Chávezt ez kevésbé foglalkoztatja, viszont határozottan megragadta a képzeletét a latin-amerikai kulturális identitás újrafogalmazásának a feladata. Ennek az amerikai kulturális imperializmus territóriumán kívül kell megvalósulnia. Ma mindenki amerikai tévéműsorokat és amerikai filmeket néz. Chávez erre azt mondja, hogy nem, nekünk Latin-Amerikáról, a mi saját kultúránkról kell elgondolkodnunk. Felállított egy televíziós csatornát Vive néven, amelynek célja a venezuelai kultúra elemeinek képernyőre vitele. A sajátosan latin-amerikai nézőpont megjelenítése érdekében szorgalmazta továbbá a Telesur tévécsatorna felállítását. Ezenkívül szerződést kötött Iránnal, amelynek keretében venezuelaiak irániaktól tanulnak rajzfilmkészítést, hogy megszabaduljanak a Walt Disney-féle paradigmától.

J. B.: Chávez Venezuelában tehát továbbra is népszerű. Hogyan tekintenek rá Latin-Amerikában?

R. G: Azt hiszem, e téren jelentős változások mentek végbe, amióta Chávez hatalmon van. Kezdetben nem nagyon tudták, mire véljék őt, és jó sok időnek kellett eltelnie, míg világossá vált, hogy nagyon komoly és intelligens politikusról van szó. Emellett azt hiszem, hogy egy idő után már a politikai túlélési képessége önmagában is imponálóvá vált. Ráadásul az, hogy nem csupán talpon marad, de változatlanul népszerű, választást választás után nyer meg, még hitelesebbé teszi a latin-amerikaiak szemében.

J. B.: Ahogy mondja, tényleg rendkívül sikeresen vette az akadályokat. Hogy volt képes mindent túlélni – sőt mindent a maga javára fordítani?

R. G: Két dolognak van itt döntő jelentősége. Az egyik, hogy őt támogatják a nép széles tömegei, vagyis a többnyire fekete és indián szegények. A venezuelai, illetve általában a latin-amerikai politikának valóban van egy rasszista beütése. Szóval Cháveznek óriási a népszerűsége a szegények körében, és ráadásul ő szemmel láthatóan teljesíti is az ígéreteit. Amikor meg történetesen mégsem, akkor is elhiszik neki, hogy majd idővel teljesíteni fogja. A másik fontos tényező természetesen a fegyveres erők abszolút szilárd támogatása. A 2002-es puccs alkalmat adott számára, hogy kirúgjon hatvan tábornokot, és megszabaduljon a fegyveres erők egész felső rétegétől. Így a hadsereg jelenlegi irányítói teljes mértékben, feltétel nélkül Chávez mögött állnak. Sőt mi több, rendkívül népszerű a csapatok körében, mivel ők is a nép szegény és elfeledett rétegeiből jöttek, Chávez pedig mindig nagyon ügyel arra, hogy nyilvánvalóvá tegye, nem csupán a tábornokok, hanem a csapatok számára is van mondanivalója.

J. B.: Chávez maga is katona volt egykor. Milyen mértékben magyarázza ez meg, hogy honnan jött, és mivé vált?

R. G: Azt hiszem, nagyon nagy mértékben. A venezuelai hadsereg más, mint a latin-amerikai hadseregek általában. A venezuelai katonaságnak gyakori kapcsolatai voltak a baloldallal. Ezek egyszerűen nem azok a fajta sötét szemüveges tábornokok, akik mondjuk Chilével vagy Argentínával kapcsolatban eszünkbe jutnak, és a venezuelai katonai vezetők igen gyakran nem is a felsőbb társadalmi rétegekből, hanem a vidéki tartományokból jönnek. Ez egy viszonylag demokratikus hadsereg volt. Ezenkívül a 70-es és 80-as években elkezdtek egyetemeken és főiskolákon tanulni, és így bizonyos fokig integrálódtak a civil életbe.Azt se felejtsük el, hogy Venezuela egész politikai felépítménye összeomlott, a régi politikai pártok eltűntek, feloszlottak. Chávez nem igazán teremtette meg ezek helyén a saját szervezett politikai mozgalmát. A bürokrácia a középosztályi ellenzék kezén van, és nagyon nehéz bármiféle reformot keresztülverni a létező kormányzati apparátuson. Chávez ezért tervei megvalósításában inkább a hadseregre támaszkodik.

J. B.: A hadseregtől eltekintve, szervezett politikai mozgalom hiányában láthatóan inkább saját rendkívüli karizmájára támaszkodik. Nincs-e olyan veszély, hogy mikor majd önként vagy kényszerűen lelép a színről, vele együtt eltűnnek reformjai és az elért vívmányok is?

R. G: Ez nagyon is indokolt kérdés. A helyzet ebből a szempontból jobb ma, mint négy-öt évvel ezelőtt volt. Azt hiszem, ha Chávez két vagy három évvel ezelőtt eltűnik, akkor ezzel a dolog véget is ért volna. Mostanra viszont szerintem a folyamatok szervezettebbé váltak, az új rezsim stabilnak tűnik. Mivel az emberek immár a változások folytatódására számítanak, elkezdtek alkalmazkodni az új helyzethez. Az ellenzék sokáig azt hajtogatta, hogy már holnap megszabadulunk Cháveztől, így hát az emberek várták, mikor jön el ez a holnap. De nem jött el, és azt hiszem, sokan, akik nem voltak különösebben elragadtatva Cháveztől, lassan ráébrednek, hogy ez lesz az a kormányzat, amellyel az elkövetkező tíz évben számolniuk kell. Úgy vélem, hogy ha Chávez holnap eltűnik, lesz helyette elég felkészült, kompetens ember, így az új rezsim elég stabil, és képes lesz fennmaradni. Lényeges, hogy itt valóban egy forradalom ment végbe, az ancien régime összeomlott, és lehetetlennek tűnik, hogy visszatérjen a korábbi rendszer.

J. B.: Nem utolsósorban azért, mert Chávez bevonta a politikába a korábban kívül rekedt többséget – a szegényeket.

R. G: Igen, azt hiszem, végül ez bizonyul majd Chávez legjelentősebb fegyvertényének. Végső soron ez az, ami annyira dühíti az elitista ellenzéket – az országnak ez a demokratizálása, amely révén bevonta az alsóbb osztályokat, még a lumpenrétegeket is, a politikai életbe. Az általa elindított programok – nemcsak az egészségügyi program, hanem az oktatási program is – igazából a 16-25 éves korosztályt célozzák meg, a fiatalokat, akik korábban nem részesülhettek középiskolai képzésben vagy szakoktatásban. Chávez tesz róla, hogy töméntelen pénzt fordítsanak erre az egy korosztályra, hogy oktatáshoz, munkához juttassák, valamint politikailag aktivizálják őket, mert ők azok, akik végső soron dönteni fognak majd a rendszer jellegéről.

J. B.: Csakhogy Chávez azért képes ilyen sokat költeni erre a célra, mert Venezuelát elárasztják az olajbevételek. Mi történik majd, ha jelentősen lelassul az olajjövedelmeknek ez a beözönlése?

R. G: Nem hinném, hogy az olajár a belátható jövőben jelentősen csökkenne, de amúgy is, Chávez ezt kampányjellegű programnak szánja, amely egyetlen generációra vonatkozik. Ezt követően a venezuelaiaknak dönteniük kell, merre tovább. Ám akkorra elkötelezett embereknek egy sokkal népesebb csoportja lesz a színen, mint bármikor a XX. században.

J. B.: Ön Chávez "új olajpolitikájáról" beszél. Mi az újdonság ebben a politikában?

R. G: A jelenlegi események előzménye az a 80-as években jött felfedezés volt, hogy pusztán az olajipar államosítása nem generálja a várt hatalmas fejlesztési forrást, mégpedig abból az egyszerű okból, mert azok az emberek, akik átvették az olajipart, ugyanolyan módon működtették tovább, mint ahogyan az a Shell és az Exxon idejében működött, amikor az olajbevétel elfolyt a menedzsment kezében. Chávez teljesen megváltoztatta az olajipar irányítási rendszerét, kikötötte, hogy a pénzt Venezuelában kell befektetni.

J. B.: Sosem egészséges, ha egy gazdaság túlzottan függ egy iparágtól, mint pl. Venezuela az olajipartól. Tesz-e erőfeszítéseket a Chávez-kormányzat a gazdaság diverzifikálására?

R. G: Nagyon is. Rengeteg múlik a most felnövő új generáción és azon, hogy később milyen lehetőségei lesznek az új beruházásoknak. Cháveznek megvan az az ódivatú, XIX. századi meggyőződése, hogy szerte az országban fejleszteni kell az infrastruktúrát, és hogy meg kell fordítani az embereknek a vidékről a városba való áramlását. Azt hiszem, Chávez célja a helyi gazdaság felélesztése, a vidék fejlesztési pólussá alakítása, szeretné elérni, hogy véget érjen az a szakadatlan vándorlás a városok felé, amely persze nem csupán a venezuelai, hanem az egész latin-amerikai fejlődésnek is a rákfenéje.

J. B.: Összegezve, Chávez a radikális reform – a boliváriánus forradalom – ígéretével lépett hivatalba. Teljesült-e az ígéret?

R. G: Azt hiszem, korai lenne még erről végső ítéletet mondani. A chávezi program sorsa még korántsem dőlt el, és biztos vagyok benne, hogy a fejlődés iránya még alakulni és változni fog az idő előrehaladtával. Chávez igen pragmatikus vezető, aki sok fronton, fokozatosan halad előre, de nem rendelkezik kész tervvel a venezuelai társadalmi berendezkedést illetően. Például két-három esetben sor került gyárkisajátításokra, miután a gyár csődbe ment, és a munkások követelték az állami kisajátítást. Nem hinném, hogy ez modellértékű, de előfordul ez is. Vagyis felfedezhető a programoknak egyfajta pluralizmusa, néhány szövetkezeti, néhány állami üzemi, néhány magángazdasági projekt. Ez történik jelenleg, és arra számítok, hogy ez a pluralizmus folytatódni fog. Oly nagy mértékben függnek az olajtól, és oly sok időbe telik az alternatív gazdasági tevékenységek kifejlődése, hogy még jó darabig várni kell, mire kiderül, melyik irány mennyire bizonyul ígéretesnek.

J. B.: Történt-e valódi javulás Chávez alatt a szegények és a történelmileg jogfosztottak helyzetében?

R. G.: A szegénynegyedek lakossága nagymértékű javulást élt át az egészségügyi ellátásban és az oktatás terén. Ez látványos és rendkívüli eredmény. És akikhez még nem jutott el, azok is tudnak róla, és várják, sürgetik, hogy ők is részesedjenek belőle. Jártam például egy Caracashoz közeli nyomornegyedben két-három hónappal ezelőtt, és még semmi sem történt, de az ott lakók hihetetlenül várták, hogy történjen. Tiltakozó gyűléseket tartottak a helyi polgármesteri hivatal előtt, tudakolva, hogy mikor érkeznek már meg a kubai orvosok, és mikor jut el az oktatási projekt az ő falujukba is. Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy küszöbönáll a változás, és az ő helyzetük is javulni fog, habár erre még nyilvánvalóan nem került sor. A foglalkoztatási program még gyerekcipőben jár, és ez jó darabig így is marad.

J. B.: A standard amerikai álláspont úgy szól, hogy Chávez lényegében autokratikus hajlamú vezető. Mit gondol erről?

R. G: Szerintem ez totális kitaláció. Az igaz, hogy Chávez katona, aki elvárja, hogy teljesítsék a parancsait. Az ellenzék által felkapott két intézkedése a médiareform és a bírói testület reformja. A bíróság valami hihetetlen szemétdomb volt az ancien régime idejében. Megreformálták, felügyelet alá helyezték, és azt hiszem, bármelyik kormánynak ezt kell tennie, amelyik ilyen romhalmazt örököl. Ilyenkor mindenki el akarja kerülni, hogy a megelőző korszak korrupt bírái befolyással lehessenek a rendszer működésére. Nevezze államrezonnak, ha úgy tetszik; én úgy látom, hogy az adott helyzetben ez egy tökéletesen érthető intézkedés volt a kormány részéről. Ami azt illeti, nekem úgy rémlik, hogy Franklin D. Roosevelt valami hasonlót csinált a 30-as években.A médiatörvénnyel kapcsolatos siránkozás pedig teljesen nevetséges figyelemelterelő manőver. A kormány mindössze annyit tett, hogy életbe léptetett néhány szabályt, amely valószínűleg kevésbé korlátozó jellegű, mint a nyugat-európai szabályozás. És valójában bárki, aki volt Venezuelában, tudja, hogy a 80%-ban Chávez-ellenes sajtó él és virul. Úgyhogy nincs sok oka panaszra.

J. B.: Ha Chávez sikerre viszi forradalmát, mit gondol, hogyan fest majd Venezuela tíz év múlva?

R. G: Azt hiszem, Venezuela modellként szolgál majd a többi latin-amerikai ország számára. Venezuela olyan társadalom, amely képes volt kiegyezni fekete és őslakos, nyomor sújtotta néprétegeivel, és ahol ezek a néprétegek teljes mértékben részt vesznek a demokratikus közéletben. Mivel ennek elérése az új generáció feladata lesz, a dolog kimenetele nyitott, de Chávez tisztában van ezzel. Azt mondja: "hagyjuk, hogy a nép döntsön", s szerintem ezt komolyan is gondolja.

 

(Fordította: Matheika Zoltán)

Venezuelában ahelyett, hogy frontális támadást intéztek volna a régi közigazgatási és bürokratikus gépezet ellen, inkább párhuzamos struktúrákat építettek ki azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyekre a hagyományos apparátus alkalmatlannak mutatkozott. Így a Chávez-kormányzat elhíresült szociális, egészségügyi és oktatási programjait is nagyrészt ezek az új, jelentős mértékben alulról szerveződő paralel struktúrák működtetik. E paralelek erőforrásai és jogosítványai azonban korlátozottak, ami hátráltatja sok égető probléma megoldását, és megnehezíti a közvetlen demokrácia irányába való továbbhaladást.

I. A párhuzamos forradalom

 

Az elnöki palotához közel, egy párhuzamos utcában található egy foglalt ház, amelyet közösségek szálltak meg és működtetnek. Régi hivatali épület, Caracas belvárosának egyik turisztikailag fontos tere, a Bellas Artes tőszomszédságában s közel az óriási Hilton Szállóhoz, amely jelenleg szintén boliváriánus konferenciáknak és a forradalom barátainak ad otthont. Látogatásom időpontjában, szombat délután, éppen színházi próba zajlik. A legkülönfélébb korú emberek láthatók a földszinten, melyet puccos recepciónak szántak valaha, nem pedig közösségi akciók központjának.

Az épületet egy éve szállták meg. Jó pár elfoglalt épület található még a városközpontban, de nem épült ki köztük kapcsolatháló, amelynek révén további információkhoz lehetne jutni róluk. A szóban forgó központban, amióta az épületet elfoglalták, lázas munka folyik. Az emberek itt élnek, esznek, politikai és kulturális összejöveteleken vesznek részt, s itt szerveződik az elnök által kezdeményezett különféle kampányok nagy része is. A ház az el proceso, “a folyamat” − ahogyan errefelé a forradalmat széles körben emlegetik − egyik csomópontja.

A Venezuelában meghirdetett boliváriánus forradalom párhuzamos struktúrák által zajlik. Egy-egy megnyert választás nem jelenti az államhatalom átvételét; Venezuelában az ellenzék még számos pozíciót birtokol az államigazgatás különféle zugaiban, az állami vállalatokban és a médiában, s a gazdaság jelentős részét is ellenőrzése alatt tartja. A rendkívül körülményes állami bürokrácia, még ha nem is az ellenpárt ellenőrzi, lassítja az előrehaladást, mivel úgy működik, ahogyan mindig is működött; a dolgozók nem estek át új, boliváriánus közigazgatási átképzésen.

Valójában az új Boliváriánus Közigazgatási Iskola nem is létezik. A kormányzók, polgármesterek, miniszterek, tisztviselők, bürokraták, parlamenti képviselők azok, akiknek elvileg végre kellene hajtaniuk az alkotmány rendelkezéseit, tervezniük és szervezniük kellene “a folyamatot”, biztosítaniuk kellene a kitűzött célok teljesülését, ám ez különféle okokból nem működik úgy, ahogyan kellene. E hivatalosságok együtt olyan széles középréteget alkotnak a társadalomban, amely megnehezíti a változások keresztülvitelét. Az elnök válasza erre a paralelizmus – egy eddig nem kategorizált politikai stratégia − lett, amely az elnök és a széles néprétegek által közösen folytatott gyakorlat.

A forradalmi folyamat eddig elért vívmányainak jelentős részét párhuzamos struktúrák kiépítése révén sikerült kivívni. Ha az ország egészségügyi apparátusa nem hajlandó az ország szegény lakosait ellátni, az elnök teremt egy párhuzamos rendszert, százával hív kubai orvosokat az országba, és hagyja őket dolgozni. Ha az oktatási rendszer gyengén teljesít, s szemlátomást nem képes leküzdeni az írástudatlanságot, az elnök párhuzamos intézményeket hoz létre, oktatási programokat dolgoztat ki, s működtetésüket a közösségek kezébe adja. Ha az üzletek nem kínálnak elérhető árú élelmiszereket, az elnök létrehozza az állam által támogatott boltok párhuzamos kiskereskedelmi hálózatát, s ha ez sem elég az alultápláltság leküzdésére, teremt egy újabb párhuzamos ellátási struktúrát, és a közösségeket közvetlenül látja el élelmiszerrel, aminek elosztását szintén a közösségekre bízza.

Ezek a párhuzamos struktúrák − működnek. Az írástudatlanságot hamarosan felszámolják. A párhuzamos központok létrehozásának a régi rendszer megtörését és felszámolását célzó baloldali programja új, meghökkentő fejezetekkel bővül. Chávez elnök nem csupán párhuzamos bankot, párhuzamos egészségügyi és oktatási rendszert vagy a CNN paraleljét, a Telesurt hozta létre. Létezik immár egy igen népszerű szappanopera, az Amores de Barrio Adentro is (a Barrio Adentro a párhuzamos egészségügyi program elnevezése), amelynek témája egy osztályhatárokat átszelő szerelem a mai venezuelai politikai atmoszférába helyezve, amit a többi szappanopera paraleljeként indítottak útjára.

Az elnöki palotával párhuzamos utcában elhelyezkedő foglalt ház a közösség vezérelte forradalom gyújtópontja. “Itt működtetjük a Robinson-missziót és a Ribas-missziót; az emberek idejönnek írni-olvasni tanulni, mi koordináljuk a kubai orvosok munkáját, s mi osztjuk szét az élelmiszert a szegényeknek. Működnek itt boliváriánus körök, zajlanak népoktatási és kulturális tevékenységek, mint az előbb látott színházi produkció is. Magam oktató vagyok, a szövetkezetekről tartok kurzusokat. A politikai pártokkal azonban semmi dolgunk.” A férfi, aki körbevezet engem a közösségi központban, aláhúzza: ők nem valamiféle politikai szerveződés. A falakon Che Guevara-poszterek, Arafat arcképe szabad Palesztinát követelő felirattal, Simon Bolívar, a felszabadító portréja s persze Chávez. Mosolygok, s Che arcképe felé biccentek: “Szóval ti nem politizáltok…” “Nem politizálunk, mert nem kedveljük a politikai pártokat”, erősködik kísérőm.

A 2004. évi népszavazáson a “nem” győzelme után (ti. hogy Chávezt nem mozdítják el az elnöki posztról − a szerk.) Chávez indítványozta, hogy a kampányban részt vett aktivisták váljanak társadalmi aktivistákká. A foglalt ház személyzete sikeresen végrehajtotta az átalakulást. “Sok helyütt ez nem sikerült, a választási egységek feloszlottak, ám mi itt még keményebben dolgozunk”, mondja kísérőm. Nemrégiben a foglalt háznak szembe kellett néznie a kilakoltatás veszélyével. Az önkormányzat más célra akarta igénybe venni az épületet. “Nagygyűlést hívtunk össze, hogy megtárgyaljuk a helyzetet, s úgy döntöttünk: harcolunk az ittmaradásért, s lám, a mai napig itt vagyunk, s csináljuk tovább a forradalmat”, mondja büszkén.

Az elnök által elindított valamennyi párhuzamos programot katonai terminusokkal illették, vagy a felszabadító harc kiemelkedő történelmi személyiségeiről nevezték el őket. Két csoportra oszthatók: választási kampányokra, illetőleg a társadalmi átalakulást célzó mozgalmakra.

Ahhoz, hogy minden választást megnyerjen, Cháveznek bíznia kellett társadalmi bázisában. Párhuzamos akcióegységeket hívott életre, hogy elnyerje azok szavazatát, akik támogatják ugyan a forradalmi folyamatot, ám a hagyományos választási kampányok nem érik el őket, illetve akik esetleg zaklatásnak vannak kitéve Chávez-pártiságuk miatt. Az eredmény minden alkalommal nagy siker lett, s a 2006-os elnökválasztásra Chávez már 10 millió szavazat elérését tűzte ki célul.

A társadalmi missziók (misiones) négy fő terület köré csoportosíthatók: oktatás, szakmai képzés, egészségügy és élelmezés. A Robinson-misszió, amelynek célterülete az alapfokú oktatás, fegyver az írástudatlanság felszámolásáért folytatott küzdelemben. A Ribas-misszió egyetemi előkészítő program középiskolások számára. A Vuelvan Caras-misszió munkások továbbképzését, alkalmazási esélyeinek javítását célozza. A Barrio Adentro-misszió keretében kubai orvosokat hívtak az országba, hogy a nyomornegyedekben (barrios) felépült kis kórházakban egészségügyi ellátást nyújtsanak. A Milagro- (“Csoda”-) misszió szürke- és zöldhályogos betegek számára teszi elérhetővé a látásukat visszaadó műtétet. A támogatott árú élelmiszereket országszerte árusító üzletek programjának neve Mercal. Egy másik élelmiszerprogram ingyenes élelmet nyújt a szegénynegyedeknek; a közösség tagjai készítik el és osztják szét naponta egyszer gyermekek, egyedülálló anyák, várandós nők és idősek számára.

Valamennyi missziót a közösségek működtetik. Ezek megszervezik önmagukat, létrehozzák a kórházakat, kialakítják az oktatási termeket, önkéntes tanárokat toboroznak, tanmenetet készítenek, s megoldást találnak a felmerülő ezernyi problémára. Mindezt önkéntes alapon teszik, s ily módon sokakat elérnek. Az egészségügyi program, a Barrio Adentro I keretében, amelyet 2003 áprilisában indítottak, eddig több mint százezer orvosi konzultációra került sor. Emberek, akiket korábban soha életükben nem látott orvos, most orvosi vizsgálatok során estek át.

A párhuzamos programok és kihatásuk meghatározó szerepet játszik a forradalmi folyamat tömeges népi támogatottságában. A legendás 23 de Enero szegénynegyed egyik közösségi aktivistájával beszélgetve, megkérdeztem, hogy szerinte mi teszi a folyamatot annyira fontossá az emberek számára. “A proceso méltóságot adott az embereknek. Lehetőséget adott számunkra, hogy szégyenkezés nélkül kimondjuk, amit gondolunk. A boliváriánus forradalomnak sikerült a népet mozgósítania, megadta nekünk az érzést, hogy a folyamat a miénk, hogy mi is felelősek vagyunk érte. Ha nem működik, a kudarc az enyém is.”

Az itteniek jól ismerik az elnyomást és a kirekesztettséget; nap mint nap átélték azóta, hogy 1958. január 23-án Pérez Jiménezt, a diktátort elsöpörték. Az az idő a mozgósítás és a népi demokratikus aspirációk időszaka volt, egészen addig, amíg a népet ismét elárulták, s a szegénynegyedekre újból elnyomás várt. Most viszont az árulás nem ismétlődött meg.

A 23 de Eneróban jártamban feltűnt egy nagy, vörös és fekete betűkkel a falra írt jelszó: Al pasado no regresaremos jamás! “Soha nem térünk vissza a múltba!” Ez szemlátomást mélyen meggyökerezett a népi köztudatban. Az emberek tisztában vannak vele, hogy a dolgok jó irányba változtak, ezért dolgoznak a forradalom sikeréért − noha korántsem kritikátlanul.

A venezuelai ellenzéket escuálidosnak, “kövületeknek” nevezik, s ezt a fogalmat alkalmazzák kiterjesztve mindenkire, akik akadályozzák a procesót. Az emberek azt akarják, hogy a választott politikusok − polgármesterek, kormányzók, hivatalnokok − valóban a közjóért dolgozzanak. Ehelyett túlságosan is gyakran tapasztalják, hogy a dolgok a régi rossz módon intéződnek, korrupcióval, helyezkedéssel, értelmetlen hatalmi civakodással. A párhuzamos struktúrákat azért teremtették, hogy a régi utakat megkerülve újakat teremtsenek – a párhuzamosok nem metszik egymást. Ily módon kerülhető el a konfrontáció egy olyan országban, ahol az ellenzék erőszakosan lép fel, s a népnek időre van szüksége ahhoz, hogy építhessen, ne csak konfrontálódjon. Ám az emberek türelmetlenül várják, mikor válnak a párhuzamos utak főútvonalakká…

Hugo Chávez elnök igazi jelenség, nem is annyira nyolcórás beszédei miatt (ez inkább régi vágású vonás), hanem a közvetlen kommuniká­cióra való egyedülálló képessége miatt saját társadalmi bázisával. Képes a széles középrétegeket megkerülve közvetlenül a nép gondolatait, vágyait megfogalmazni. Chávez a proceso kezdeményezője, fejlesztője, ideológusa, de egyidejűleg kemény kritikusa is. Az általa kimondott gondolatok a köznép soraiban formálódnak ki. A puccskísérlet harmadik évfordulóján mondott beszédében Chávez kijelentette: aminek pusztulnia kell, nem tűnt még el, aminek pedig meg kell születnie, egyelőre nincs túl a vajúdás szakaszán.

Ez a venezuelai paralelizmus lényege: az új utakkal párhuzamosan fennmaradtak még a régi utak is. Az átállás nem könnyű, de megvalósítható. A foglalt ház éppoly távol vagy éppoly közel van az elnöki palotához, mint a különféle kormányzati intézmények. Ha az itt lakók azok, akik a folyamatot életben tartják, talán ideje lenne elismerni őket közösségi központként, s felruházni őket a szükséges anyagi forrásokkal, míg másfelől a folyamat útjában álló intézményeket időszerű lenne fogyókúrára fogni…

 

II. Párhuzamos demokrácia?

 

A részvételi demokráciának a képviseleti demokráciával párhuzamos bevezetése Venezuelában egyike a legnehezebb, de egyben a legérdekesebb kihívásoknak, amelyekkel az ország szembesül. Ha sikerrel járnak, ez olyan társadalmat eredményezne, amelynek hatalma nagyobb lenne az államénál. A paralelizmus alapelve, hogy olyan párhuzamos utakat hozzunk létre, amelyek jobbak az eredeti útvonalaknál. A részvételi demokráciának az ország különböző részeiben és szintjein történő bevezetése a demokrácia fejlődését vonná maga után. A részvételi demokrácia egyben a többi párhuzamosság egyenletesebb eloszlásához is a leghatékonyabb eszköz.

A “részvétel” és a “részvételi demokrácia” fogalma több mint negyvenszer kerül említésre a venezuelai alkotmányban, amely egyébként valódi bestseller. Az emberek között gyakori beszédtéma az alkotmány, viták során idézik, hivatkoznak rá. A részvételi demokrácia szempontjából a legfontosabb két paragrafus a 166. és a 184. – ezek rendelkeznek egyrészt a Helyi Lakossági Tervezési Tanácsok létrehozásáról, másrészt a hatalom decentralizációjáról és a népre ruházásáról. Ám az alkotmány végrehajtása lassan halad. A tervezési tanácsok nem mindenütt jöttek még létre, s legtöbbjük csak nemrégiben keletkezett. A tervezési tanácsokról 1999-ben született meg a rendelkezés, ehhez képest Caracas városának Helyi Lakossági Tervezési Tanácsa csupán 2004-ben alakult meg. Habár akadnak olyan rátermett erők, melyek igyekeznek ténylegesen működőképessé tenni a tanácsokat, az emberek korántsem elégedettek azzal, ahogyan a tanácsok működnek. A proceso sokak szerint túl lassan halad előre. Hogyan fordulhat ez elő egy olyan országban, ahol mindenki a részvételi demokráciáról beszél?

A boliváriánus forradalmat a folyamatos konfliktus állapota jellemzi. Az elnök és politikája rémálmokat idézett fel a felsőbb osztályok soraiban. Az ellenzék próbálkozásaira a válasz minden állítással szemben nem az elnyomás volt, hanem a demokrácia elmélyítését célzó újabb intézkedések sora. Chávez hét év alatt nyolcszor írt ki választásokat, amivel helye lehetne a Guiness-rekordok könyvében… Ez azonban nem gátolja meg az ellenzéket abban, hogy a szólásszabadság korlátozásával vádolja Chávezt a magántulajdonú tv-ben és rádiócsatornákban, újságokban. A konfliktusok sora kialakította a népben a mozgósítás egyfajta rituáléját: kampányolnak, mozgósítanak, szavaznak, majd kezdik az egészet elölről újra és újra.

Egyetlen választás megnyeréséhez kell egy politikai párt, tíz választás megnyeréséhez viszont már egy Nagy és Erős Politikai Pártra van szükség. Egy ilyen párt aligha képes a közvetlen demokrácia irányába ható paralel politikai struktúraként működni. Az 1998-as első elnöki választás idejére Chávez életre hívott egy politikai pártot, az MVR-t, az Ötödik Köztársaság Mozgalmat. Az ezt követő választások során aligha tehetett mást, mint hogy ezt a pártot tovább erősítgette. Az MVR-en belül 2005 áprilisában lezajlott, az augusztusi önkormányzati választásokat megelőző saját jelöltállító választásnak egy szemernyi alternatív jellege nem volt egy szokványos helyi választáshoz képest. Szerte Caracasban szép nagy színes plakátok sorjáztak a jelöltek neveivel és képeivel, és a választási jelszavak véletlenül sem olyasféle értelmes üzenetek voltak, hogy “megszervezzük a szemétszállítást”. Hanem a jelöltek azon versengtek inkább, ki hányszor képes belegyömöszölni a “Chávez” nevet a plakátjába anélkül, hogy saját arcképét eltakarná. A plakátokból ítélve a választóknak csak arra volt lehetőségük, hogy döntsenek a “chavistas de verdad”, az “igazi chavisták” és a “chavistas de verdad verdad”, az “igazi-igazi chavisták” között.

A véget nem érő választási sorozat rengeteg olyan helyi vezetőt teremtett, akik szemlátomást leginkább saját hatalmuk elvesztésétől félnek. Habár a nők meghatározó erői a forradalomnak, a parlamenti képviselők, polgármesterek és kormányzók között arányuk rendkívül alacsony. A vezetésben a szegénynegyedek “sokszínűségéhez” képest a fehérbőrűek aránya meghökkentően magas. “Azt hiszem, az MVR-választás nem volt több, mint a rossz, régi vágású politika újabb attrakciója, és sok közös vonása volt az AD-vel (az egyik régi kormányzó párttal) és a negyedik köztársasággal¹” , mondja egy férfi a legközkedveltebb folkénekesről elnevezett Ali Primavera közösségi rádió megviselt mikrofonjába. A vezérlőteremben ülők megéljenzik. Az emberek igen nyersen mondanak ítéletet a választásokról és az MVR “fejlődéséről”. Az MVR valószínűleg a legnagyobb kudarc az ország valamennyi párhuzama közül, egyszerűen azért, mert nem volt képes igazi párhuzammá válni – ellenkezőleg, újratermelte a tradicionális politika jellemzőit. A választásokon továbbra is férfi jelöltek ismétlik ugyanazt, mint régen, marakodnak a hatalomért, igyekeznek pozíciójukat megtartani – mindez az embereket arra emlékezteti, ahova nem akarnak többé visszatérni.

A részvételi demokrácia nem az unalomig ismétlődő szavazásokat jelenti. A részvétel azt jelenti, hogy az emberek kezébe adjuk a politikáról való döntés jogát, beleértve a fiskális és gazdasági döntéshozatalt, egy egyszerű és átlátható folyamat keretében. Az emberek már korábban is ezt követelték. A népszavazás és a 2004-es regionális választások között eltelt három hónap folyamán több közösség követelt változásokat és hatalmat a közösségeknek. A nagygyűléseken, az El Valléhoz, a Petaréhoz és a Catiához hasonló szegénynegyedekben az emberek kiáltványokat szerkesztettek, amelyekben decentralizációt és a hatalomnak a vezetőktől a közösségekhez való átruházását követelték.

A részvételi demokrácia meghonosítása rengeteg erőfeszítést igényel, de az általa nyerhető előnyök is óriásiak. Az észak-brazíliai Belém és más városok példája megmutatja, hogyan teremti meg a népi tervezés lehetőségét egy participatív városi költségvetés. A folyamatok átláthatóvá tételével kiküszöbölték a korrupciót, és a kollektív intelligencia mozgósítása hatékonyan elősegítette a fejlődést. Mindenhol csak a helyileg adott feltételekre alapozva lehet építeni, de Venezuelában ezek a feltételek sok mindenre lehetőséget adnának. Erre gondolok, amikor Iruma Sanchezszel, a száznyolcvan boliváriánus kört magában foglaló, petarebeli Casa Bolivariana koordinátorával beszélek. Az ebben a házban összpontosuló energiákkal nem csupán egy helyi önkormányzatot lehetne átformálni. Akkor hát Sucre polgármestere miért nem ide szervezi a költségvetést megtárgyaló gyűléseket, és teszi lehetővé, hogy az emberek dönthessenek a források egy részének elosztásáról?

Az a tény, hogy elmulasztották a szükséges döntési jogköröknek a népre való átruházását, mostanra jól látható problémákat idézett elő. Venezuelai utazásom során a kudarc leglátványosabban a hulladékkezelési probléma megoldatlanságában mutatkozott meg. Caracas szegénynegyedei adják a legjobb képet erről; e szegénynegyedek legtöbbje domboldalakra épült, amelyek körbeveszik és lenéznek a bevásárlóközpontokra és a középosztályi városnegyedekre. A dombokra felnézve az ember apró, düledező házak ezreit látja, mellettük a lejtős utcákon fekete szemeteszsákok tömegét.

Cuidad Bolívarban, miközben taxival utazom a történelmi negyed felé, megkérdezem a taxisofőrt, elégedett-e a polgármesterrel. “Nem”, mondja, és az utcák oldalában sorakozó szeméthalmok felé biccent. A gyönyörű Mochima Nemzeti Parkban a turisztikailag legfontosabb tengerparti strandok úgy festenek, mint valami szeméttelep, a hulladék bűze miatt kínszenvedés átsétálni az egyik plázstól a másikig. Santa Fé halászfaluban ugyanazt a “nem”-et és ugyanazt a szemét irányába biccentést kapom válaszul, mikor a polgármesterrel való elégedettségről kérdezek.

A részvételi demokrácia segítségével a hulladékkezelés problémája megoldható. A brazíliai Pôrto Alegrében az emberek kollektív folyamattá tették a szemét újrahasznosítását. A Részvételi Költségvetésen keresztül pénzt allokáltak a szövetkezeteknek, amelyek összegyűjtötték, majd üzemekben újrahasznosították a hulladékot, az embereknek munkát, jövedelmet és képzést adva – ott az írás-olvasás tanfolyamok részét képezték a munkarendnek. Egy látogatás alkalmából a szegénynegyedben, fenn a domb tetején, alkalmam volt látni, hogy az emberek igyekeznek közösen megbirkózni azokkal a gondokkal, amelyekkel a Helyi Lakossági Tervezési Tanácsoknak kellene megbirkózniuk, csak éppen párhuzamosan, hatalom és erőforrások nélkül.

Mindezek ellenére a venezuelaiak valóban felnőttek ahhoz a szerephez, amelyre az alkotmány deklarációja szerint hivatottak: a “folyamat” aktív résztvevőinek és fő hajtóerejének a szerepéhez. Megtették azt, amit eddig még senki, szembeszálltak egy puccskísérlettel − és győztek. Amikor az ellenzék offenzívában volt, az emberek elviselték az éhséget, az általános sztrájkot és a megaláztatásokat. Amikor pedig az ellenzék puccsot rendezett és elrabolta Chávez elnököt, az emberek az utcára vonultak és visszakövetelték őt. 2002. április 13-án, a népnek hála, az elnök ismét hivatalában volt. A venezuelaiak türelmesek, de hiba lenne azt hinni, hogy ez a türelem örökké tart. A nép, amely megszállta az utcákat, hogy visszakövetelje az elrabolt elnököt, megteszi újra, ha vészhelyzet áll elő. Közben viszont valódi fejlődést akarnak elérni saját közösségeikben – mondjuk, megkezdeni a szemétgyűjtés megszervezését. Ehhez meg kellene kapniuk a szükséges hatalmat.

 

Jegyzetek

 

¹ A chavisták így nevezik Venezuela 1958 és 1998, azaz a diktatúra megdöntése és Chávez megválasztása közti korszakát (a szerk.).

(A Znet Daily Commentaries felületén közzétett írás rövidített, szerkesztett változatát készítette és fordította: Matheika Zoltán)