Az a férfi, aki Hitler birodalmára a legsúlyosabb vereségeket mérte, a világháború legkiemelkedőbb, győztes katonai vezetői közül a legkevésbé ismert figura Nyugaton – és Magyarországon is. A cikk a marsallnak az orosz közvéleményben Szuvorovhoz hasonló népi hőssé szublimálódó alakja – hadvezéri, politikusi és emberi portréja – hiteles(ebb) megrajzolására tesz kísérletet.

Apámnak gyerek- és ifjúkorában rengeteg nélkülözésben és szenvedésben volt része. De ezek a tapasztalatok sok mindenre megtanították, és megedzették. (Marija Zsukova)

Bevezetés

Az igazi Zsukov nyomábanAz a férfi, aki Hitler birodalmára a legsúlyosabb vereségeket mérte, a legkevésbé ismert figura Nyugaton. Elég egy pillantást vetni a könyvtári katalógusokra, hogy erről megbizonyosodjunk: több mint 65 könyv szól Montgomeryről, 190 Eisenhowerról, 79 MacArthurról, húsznál több Alanbrooke-ról, 30 Wavellről és 45 Pattonról. (A németek között például 8 könyv foglalkozott Mansteinnel, 16 Guderiannal és ötvennél is több Rommellel.) Ugyanakkor mindössze három könyv szólt Zsukovról, arról az orosz marsallról, akit Dwight "Ike" Eisenhower amerikai tábornok (későbbi elnök) úgy jellemzett, mint akinek az Egyesült Nemzetek nagyobb hálával tartozik a Wehrmacht legyőzéséért, mint bármely más katonai figurának.

Ki volt ez a férfi, akinek a Nyugat hálával tartozik?

Georgij Zsukovot alig ismerik Nyugaton, de hosszú évekig saját hazájában is persona non grata volt, akinek neve nem hangzott el a médiában, Hitler Németországának legyőzésében játszott szerepét lebecsülte vagy elhallgatta a hivatalos történetírás. Vaszilij Morozov történész azt mondja, hogy Zsukovot ebben az időszakban a hivatalos irány képviselői által elkövetett "szörnyűséges igazságtalanságok érzelmileg összetörték". Egy másik történész, Viktor Anfilov a sztálini és hruscsovi korszak "politikai cenzorainak gonosz céljaira" utal. Mostanában azonban Zsukov (1896-1974) a legjobb úton van ahhoz, hogy "népi hős" legyen, ahogy az orosz folklórban él a 17. századi Minyin és Pozsarzskij, Szuvorov a XVIII. századból és Kutuzov a XIX. századból.

Zsukovot gyakran vádolják azzal, hogy túlzottan szigorú volt… Kétségtelenül az volt. Így ír erről Viktor Anfilov: Valóban szigorú és kemény volt, sokat követelt. Az ellenség legyőzése volt az életcélja, s e cél érdekében a halállal is szembenézett. Gyakran várta el a csapatoktól, hogy tartsák állásaikat, és ezt néha nem szigorú parancsokkal írta elő, hanem kéréssel. [1941.] november 21-én, a Rogacsov városáért folytatott harcok során a következő parancsot küldte a 8. harckocsizó dandár parancsnokának, P. A. Rotmisztrovnak: "Arra kérem, hogy legalább még 24 óráig tartsa Rogacsovot."¹

Talán fölösleges mondani, hogy több volt ez puszta kérésnél. Anfilov azt mondja: "Megtanulhatjuk e példán, hogyan lehet valaki egyszerre parancsnok és empátiával megáldott ember."

Katonai pályafutása során Zsukovot sokszor támadták azért, mert túl sokat követel, mert "túlzottan precíz". Az utóbbi vád arra vonatkozott, hogy Zsukov mindenféle katonai tevékenységben a lehető legmagasabb színvonalat követelte meg. Ám ahogy N. Badjakin történész írja, a marsall önmagával szemben is a legmagasabb követelményeket állította, és "ez adta neki az erkölcsi hitelt, hogy másoktól is sokat követeljen". Badjakin beszél arról is, hogy Zsukov különös figyelmet szentelt a részleteknek. Beszámol saját, háború utáni katonai szolgálatáról, amikor fiatal tisztként rendszeresen éves jelentéseket kellett írnia a hadgyakorlatokról, és a jelentéseket a katonai körzet parancsnokának (Zsukovnak) kellett elküldeni jóváhagyásra. "Általában két hét múlva kaptuk vissza a jelentést. Aki nem látta, el sem tudja képzelni… A papír sűrűn tele volt írva Zsukov megjegyzéseivel, kommentárjaival és utasításaival. És a katonai körzetben természetesen rengeteg hasonló jelentés született." Mint írja, Zsukov semmilyen feladatot nem ruházott át másra. Úgy vélte, ez is "része a munkájának".

Zsukov szinte fanatikusan ügyelt a történelmi igazságra. A Krasznaja Zvezda, a hadsereg újságja hasábjain ezt nyilatkozta: "Az idő mindent a helyére tesz, és mindenki felett ítélkezik… Az ember csak akkor szolgálhatja megfelelően a népét, ha igazat mond neki, és harcol is az igazságért." Anfilov ezt a magyarázatot adja: "Zsukov azt hangoztatta, hogy szembe kell nézni az igazsággal, és nem szabad megrettenni annak beismerésétől [mondjuk], hogy a náci Németországgal vívott háború kezdetén az ellenség sokkal erősebb és sokkal tapasztaltabb volt, mint mi, jobb volt a felszerelésük, jobban képzettek és jobban felkészítettek voltak." És akkor is az igazságot részesítette előnyben, amikor csapataink "gyors visszavonulásáról" beszélt, nem pedig "erőltetett kivonulásukról".

Zsukov nem az az ember volt, akit a megpróbáltatások összetörnek. Legkisebb lánya, Marija Zsukova említi, hogy apja arra tanította lányait, hogy szálljanak szembe a nehézségekkel. "A küzdelmes élet a legjobb iskola. A közömbösség, mondogatta apa, a legijesztőbb dolog. Gyermek- és ifjúkorában rengeteg nélkülözésben és szenvedésben volt része. De ezek a tapasztalatok sok mindenre megtanították, és megedzették."

Zsukovot gyakran vádolják azzal, hogy nem törődött az emberéletekkel… Ezt a kérdést nem könnyű megválaszolni, hiszen a keleti fronton nem voltak érvényben a Queensberry-féle szabályok (azaz az ökölvívás szabályai), és a nácik olyan kíméletlen megszállók voltak, aminek aligha van előzménye a világtörténelemben. (Hitler egyik tábornoka, Franz Halder ezt a cinikus megjegyzést írta naplójába: "A Keleten tanúsított durvaság a jövő iránti szívesség.") Kétségtelenül sok háborús parancsnokot lehet elmarasztalni azért, mert nem számolt eléggé az emberéletekkel. És az az igazság, hogy Zsukovot is érheti ez a vád. De ezzel egyidejűleg voltak olyan helyzetek is, amikor az életek megmentése érdekében minden lehetséges eszközt igénybe vett, amikor vitatkozott Sztálinnal egy hadművelet időzítésén, vagy éppen elhalasztását kérte mondván, csak veszteséget eredményezne. Ehhez tegyük még hozzá az oroszországi frontvonal méreteit. Sztálingrádnál például több millió ember harcolt az összefüggő frontvonalon, melynek hossza megegyezik a New York és Florida közötti távolsággal vagy kétszerese a London-Aberdeen távolságnak.

Zömök alkatú, jóképű férfi, keret nélküli szemüvege mögött világoskék szem villog, kellemes társasági ember, jó táncpartner, és nem dohányzik: Georgij Konsztantyinovics Zsukovot sok munkatársa látta durva, brutális, arrogáns, profán személynek. A későbbi marsall, K. K. Rokosszovszkij, aki jól ismerte Zsukovot, még az 1930-as években úgy jellemezte őt, mint "erős akaratú és határozott", ugyanakkor "sokat követelő" és "érzéketlen" embert. Egy évvel később Zsukovot megvádolták, hogy különösen durván és közönségesen viselkedett egyik felettesével, S. M. Bugyonnijjal, a polgárháború népszerű kozák hősével. Ugyanezt a vádat – a szélsőséges szigort – gyakran hangoztatták vele szemben a nagy honvédő háború (az oroszok így nevezik a II. világháborút) idején. Kétségtelen, hogy Zsukov könyörtelen volt, és gyakorta kegyetlen is. Zsukov elismerte ezeket a hibáit, de azt mondta, hogy a körülmények igazolták őket. Elismerte azt is, hogy időnként keményen beszélt, de azzal magyarázta, hogy amikor ezrek élete a tét, és egy nagy hadművelet zajlik, nincs idő a finomkodásra.

Zsukovnak megvoltak a hibái, és otthon is, külföldön is sokan bírálták könyvekben és cikkekben egyaránt. Azt is állították róla, hogy összeférhetetlen, hiú és arrogáns természetű. Az egyik nyugati író szerint Zsukov "gonosz" és "bosszúálló" volt, de az őt jól ismerő nyugati munkatársai vagy honfitársai között egy sem akadt, aki megerősítette volna ezeket a vádakat.

Egy brit forrás azonban sokkal finomabb kritikával élt. Sir David Kelly, korábban moszkvai nagykövet, így írt Zsukovról: "Ő testesíti meg a Vörös Hadsereg katonai doktrínáját, melyhez elengedhetetlenül szükséges a despotikusan megtervezett gazdaság, az a meggyőződés, hogy a hadtudomány nem több, mint a pártvonal alkalmazása katonai téren, és az a bizonyosság, hogy minden háború osztályok közötti küzdelem eredménye, és ebből következően mindaddig abszolút elkerülhetetlenek, amíg létezik egyetlen kapitalista társadalom is."²

Mindezen bírálattól eltekintve, volt azonban egy másik Georgij Zsukov is, aki sokkal megközelíthetőbb, barátságosabb, emberibb volt. Sir Francis de Guingand brit tábornok, Montgomery vezérkari főnöke Zsukovot így jellemzi: "barátságos és vidám személyiség".³

John Gunther amerikai szerző sokszor találkozott vele a háború utáni időszakban, és azt mondta, hogy Zsukovnak volt "a legbarátságosabb, legszívélyesebb mosolya az összes orosz vezető politikus között, akivel találkoztunk". És Dwight Eisenhower amerikai tábornok fia, John, Zsukovot "eredeti", mi több, "túláradóan temperamentumos" férfinak látta.

A harcmezőtől távol Zsukov gyermekszerető, jó apa volt. Amikor egy-két napra haza tudott menni (rendszerint egy-egy sikeres áttörés után), családi körben pihent, és semmiségekről beszélgetett feleségével és lányaival, vagy komoly képet vágott, és eljátszott egy régi orosz dalt a tangóharmonikán.

Ami Zsukovot sok honfitársától megkülönböztette, az szabad, független szelleme, a történelem iránti érzéke és az a kitartó óhaja, hogy a szövetséges országok a háború után baráti viszonyban, mi több, egységben cselekedjenek, s ezzel hárítsák el az egyetemes békét fenyegető veszélyeket. Zsukov 77 éves korában, 1974-ben halt meg. Oroszország, mint majd szó lesz róla, még sok évig nem vetette le kommunista mezét.

Eisenhower tábornok, aki egy teljes évig működött együtt Zsukovval a háború utáni Németország irányításában, azt mondta, hogy a közöttük lévő világnézeti különbségek – melyekről őszintén beszélgettek, amikor együtt voltak – sosem akadályozták meg eredményes hivatalos együttműködésüket. A háború utáni időszakban gyakorta lehetett hallani azt a véleményt, hogy Zsukov volt "a legjobb ember a Szovjetunióban". Az egyik külföldi diplomata, aki újságírókkal beszélgetett Moszkvában, így magyarázta, hogy mi különbözteti meg Zsukovot a többiektől: "Zsukov az egyetlen olyan vezető, aki megmondja az igazat. Előfordul, hogy egy kérdésre nem ad választ, de sosem hazudik."⁴

De nyugállományba vonulása nehéz éveiben meg kellett küzdenie a Kreml döntéshozóival, hogy ne csonkítsák meg terjedelmes memoárját, melyet mindmáig az ünnepelt tábornokok és marsallok által írt visszaemlékezések között a legjobbnak tartanak. Ha az igazságról volt szó, nem ismert kompromisszumot.

Nem meglepő, hogy Zsukov memoárjának első kiadásait – először a hatvanas évek végén jelent meg Oroszországban – alaposan átszabó pártcenzorok működése láttán sokaknak George Orwell angol író 1984 című regényének egyik szereplője, a Nagy Testvér jutott eszébe. Az analógia jogos. Orwell klasszikus művében van egy Igazságminisztérium, melynek az a feladata, hogy a Nagy Testvérnek tetsző, új, tiszta múltképeket produkáljon, mivel a Nagy Testvérnek nagyszabású cél lebeg a szeme előtt: a hazugságokat igazságoknak nevezve, a történelmet újraírva a Nagy Testvér legalább egy évezredig vissza tudja tartani a történelem folyását.

Ki is volt Georgij Zsukov?

A háború alatt az oroszok napi embervesztesége megközelítette a tízezer főt, és ha ehhez a civil lakosság veszteségét is hozzátesszük, akkor a fenti szám kétszeresével kell számolnunk. Ha a helyzet a front bármely szakaszán kritikussá vált, Zsukovot küldték oda. És különös képessége, hogy a hadseregeket kihúzza a nehéz helyzetekből, újabb meg újabb érmeket hozott neki. Történetek hosszú sora szólt a marsall kifogyhatatlan szókincséről és arról a szokásáról, hogy ultimátumot adott az ellenszegülő parancsnokoknak. Azt beszélik, hogy a frontvonalon harcoló tiszteknek ilyen felszólítást küldött: "Vagy végrehajtja a parancsot holnap reggelig, vagy árulásért agyonlövetem." Zsukovnak az volt a taktikája, hogy telefonon látszólag kivitelezhetetlen parancsot adott, és azonnal megszakította a beszélgetést, hogy a parancsnoknak ne legyen lehetősége a vitára.

Zsukov engesztelhetetlen volt a gyáva és a pánikkeltő katonákkal szemben, és végletes esetekben nem riadt vissza, hogy az illetőket a kivégzőosztag elé állítsa. 1941 szeptemberében, Leningrád ostroma során kiadott egy parancsot, mely szerint bárkit, aki írásos engedély nélkül elhagyja posztját, azonnal agyon kell lőni.

2002-ben óriási könyvsiker volt egy brit szerző, Antony Beevor Londonban megjelent műve, mely az orosz katonáknak 1945-ben Németországban elkövetett gaztetteiről szóló történetekkel van tele. A könyv állításait azonnal megtámadta a londoni orosz nagykövet, Grigorij Karaszin, később pedig az egyik legrangosabb német történész, Joachim Fest professzor. Karaszin úr a könyv kiadását "blaszfémiának" nevezte, "nemcsak Oroszország és népem meggyalázásának, hanem minden olyan ország és mindazon milliók emlékének besározásának is, akik a nácizmust megszenvedték". Fest professzor, aki Hitler és Berlin utolsó háborús korszakának szakértője, a könyvet "fércmunkának" nevezte, mely tényszerű pontatlanságokkal van tele. Sorozatos megerőszakolás és fosztogatás, bosszúállás és atrocitások – ezek állnak Beevor érdeklődésének középpontjában, s a szerző azt is hangsúlyozza, hogy mindezek a szörnyűségek Zsukov marsall szeme láttára mentek végbe, azaz a hitleri rezsim összeomlását követő évben, amikor Zsukov marsall volt a Németországban állomásozó szovjet erők főparancsnoka. A könyv 413. oldalán szerepel egy mondat, miszerint "sokan" úgy gondolják, hogy az orosz csapatok két hetet kaptak arra, hogy kedvük szerint bánjanak a német lakossággal, s csak azután érvényesült újra a katonai fegyelem. A figyelmes olvasó azonban számtalan ponton bukkan hiányokra vagy elhallgatott tényekre a könyvben öt vagy hat jelentős orosz tábornokkal kapcsolatosan (Zsukovot is beleértve), akik 1945 májusában Berlinben voltak a zabolátlan fegyelemsértések, sőt az állítólagos, a náci rezsimmel azonos színvonalú atrocitások megtörténtekor, s ezek a tábornokok közvetlenül is tárgyaltak a német emberekkel a biztonságról és a katonai fegyelemről, és ezeket a megbeszéléseket visszaemlékezéseikben is megörökítették.⁵ (Ami egy megszálló hadsereg valós vagy eltúlzott bűneit illeti, csak utalunk egy másik, jóval korábban – 1958-ban – megjelent könyvre, mely nemcsak érinti a Németország területén elkövetett megerőszakolásokat és szabad rablásokat, hanem azt a hazugságot is leírja, hogy maga Zsukov marsall is érintett volt mindezen bűnökben. A marsall, írja a szerző, "kiadta a parancsot" [sic] a Vörös Hadseregnek, hogy három hétig szabadon garázdálkodhat. A könyv, melyet egy vallásos szervezet jelentetett meg Amerikában, 14 kiadást ért meg.)

Zsukov stratégai tehetsége felkeltette egy amerikai katonai szakértő, Hanson W. Baldwin, a New York Times szerkesztője figyelmét. Baldwin állapította meg, hogy Zsukov első jelentős katonai feladata során – 1939 nyarán Mongóliában csapást kellett mérnie a japán inváziós erőkre – a modern háborúban elsőként sikeresen irányított nagyobb páncélozott egységeket, és ezzel bebizonyította, hogy a régi lovassági taktika gyakorlati eredményeket hoz a páncélozott járművekkel vívott csatákban is: így például sikerrel alkalmazható a tankcsatában is az a taktika, ha mélyen behatolnak az ellenség állásaiba, ha szélesen átkarolva bekerítik; sikeres az ellenség elleni roham; óriási szerepe van a mozgékonyságnak és a tűzerőnek.⁶

1945 júniusában Zsukovnak jutott az a feladat, hogy egy gyönyörű fehér mén nyergében ülve fogadja a moszkvai Vörös téren győzelmi díszszemlén felsorakozott csapatok köszöntését. (Történetileg fehér lovon a hódító szokott bevonulni.) Visszatekintve, Zsukov élete egyik "felejthetetlen napjának" nevezte ezt az eseményt. Zsukov több ezer tisztje, köztük a légierők pilótái és tankegységek parancsnokai, köszöntötték ujjongva a marsallnak azt az utasítását, hogy kardok, sarkantyúk és más kellékek nélkül vonulhatnak el a téren. Akik látták a filmen is megörökített díszszemlét, általában azt mondják, ez volt a történelem legnagyobb szabású parádéja. A díszszemle végén kétszáz, ragyogó új egyenruhát viselő veterán dobpergés közepette a Lenin-mauzóleum előtt az eső áztatta kockakövekre dobta Hitler hadseregének kétszáz zászlaját. Számos brit és amerikai történész (köztük az amerikai William J. Spahr és Otto Preston Chaney, illetve a brit Antony Beevor) ismétli meg azt a történetet, hogy először Sztálin akarta volna a csapatok köszöntését fogadni ugyanezen a fehér arab ménen ülve, de mikor felkapaszkodott a ló hátára, az megbokrosodott, Sztálin a földre esett, és megütötte a fejét és a vállát. Ekkor lemondott tervéről, és így szólt: "Zsukov régi lovas katona, fogadja ő a parádét." Igaz volna ez a történet? Vajon Sztálin (aki akkor 66 éves volt, nem tudott lovagolni, betegeskedett, és segítség nélkül képtelen lett volna egy lóra felülni) megkockáztatta-e, hogy több tízezer katona és még több néző szeme láttára leesik a lóról? A fent említett történészek mind egyetlen forrásra hivatkoznak: Sztálin fiára, Vaszilijra, aki aligha tekinthető megbízható forrásnak. Szergej Rugyenko légimarsall (egy ideig Vaszilij parancsnoka) szerint gyakran volt "merev részeg". Azt is állítja, hogy Vaszilij rendszeresen "ingerült volt az állandó ivászattól és fékezhetetlenül fegyelmezetlen". Roj Medvegyev orosz szakértő még tovább megy, és Vaszilijt "bárdolatlan, félig analfabéta alkoholistának" nevezi. Nem elég, hogy Sztálin fia gyakran felöntött a garatra, hanem erőszakos természetével és kitalált történeteivel (Rugyenko szerint) "sok ember életét tette tönkre". Alkoholizmusa és szétesett élete okozta korai halálát is 1962-ben, 42 éves korában.⁷

A háború után bárhová látogatott el a Szovjetunióban, Georgij Konsztantyinovicsot mindenhol kitörő örömmel fogadták. Sztálin (és később Hruscsov) nem tudta titkolni féltékenységét Zsukov hallatlan népszerűsége miatt. Lehet, hogy okkal tartottak a hadseregben tapasztalható befolyásától. A pártnak az sem tetszett, hogy mélységesen ellenezte annak a rendszernek a kialakítását, hogy a hadsereg minden szintjén politikai tisztek gyakorolják a hatalmat. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságban vele együtt dolgozó brit, amerikai és francia kollégái érzékelték, milyen súlyok nehezednek a vállára; amikor például igyekszik összejárni külföldi barátaival, miközben ezeket az ártatlan kapcsolatokat is jelentették Berijának mint az illojalitás gyanújának lehetséges bizonyítékait.

Miután Zsukovot hazarendelték Berlinből, egy rövid ideig a hadügyminiszter helyettesi tisztét töltötte be, s aztán hamarosan viszonylag jelentéktelen katonai körzetekbe küldték, először Odesszába, aztán az Urálba. Ekkoriban Zsukov ellenségei, akik Sztálin titkosrendőrségében dolgoztak – beleértve Lavrentyij Beriját és Viktor Abakumovot -, megpróbálták belekeverni valamiféle ravasz "hazaáruló" összeesküvés hálójába, aminek bizonyítéka a brit és amerikai barátaival fenntartott kapcsolat lett volna. Zsukov életének utolsó húsz éve gondokkal terhesen és örömökben szegényesen telt. Néhány évre az öreg háborús hős neve csaknem teljesen eltűnt az újságok hasábjairól. A szívével is betegeskedett. Közben elkezdett dolgozni híres visszaemlékezésein (mely Emlékek, gondolatok címmel jelent meg magyarul – a szerk.).

Zsukov neve látványos győzelmekkel forrt össze, és ezek közül fél tucatot a könyvében is felidéz. Zsukov győzelmet győzelemre halmozott; a náci fenevadat a kezdeti óriási előnyt követően alaposan megtépázta vagy feltartóztatta, hogy az csak a sebeit nyalogatta. Ugyanakkor akadt egy termékeny amerikai szakértő, aki kétségbe vonva a józan észt, nekifogott, hogy bebizonyítsa: Zsukov elvesztett egy "jelentős csatát", a Moszkva alatt 1942 őszén vívott Mars-hadműveletet. Ha összevetjük más katonaszakértői és történészi állásponttal, akkor kiderül, hogy a szerző részletesen kifejtett véleménye nem állja meg a helyét (David Glantz: Zhukov's Greatest Defeat, 1999), s az általa használt adatok erősen eltúlzottak. Zsukov maga világosan elmagyarázza azokat a körülményeket, melyek arra késztették, hogy időlegesen átmenjen a sztálingrádi csatamezőről a Moszkva alatti frontra. Két orosz történész (Oleg Rzsesevszkij professzor és Mihail Mjagkov) többek között részletekbe menően felkutatta a tényeket, hogy megcáfolja az amerikai történész állítását. Röviden, a Mars-hadművelet elsősorban elterelő taktika volt, s ebben Zsukovnak az volt a szerepe, hogy megakadályozza a németeket abban, hogy nagy erőket csoportosítsanak át a központi frontról a sztálingrádi frontra, ahol minden idők legnagyobb összecsapása kezdett alakot ölteni. Mindkét fél tökéletesen tisztában volt vele, hogy a sztálingrádi eseményeknek az egész háborúra meghatározó hatása lesz. Zsukov, aki a Mars-hadműveletben két, Moszkvától nyugatra eső front mozgását koordinálta, ezzel egy időben a sztálingrádi ellentámadás tervének kidolgozásával foglalkozott, melynek kialakításában kezdettől szerepe volt.⁸

Nyugati és keleti szakértők egyaránt megkísérelték felmagasztalni Zsukov katonai tehetségét. Így például a brit John Keegan történész azt állítja, hogy Zsukovban minden olyan tulajdonság megvolt, amire egy nagy hadvezérnek szüksége van. Ezek, Keegan szerint, a stratégiai ismeretek és a taktikai zsenialitás, a lehető legnagyobb bátorság, kitűnő vezetési érzék és politikai befolyás. A brit történész ugyancsak utal (más elemzőkhöz hasonlóan) Zsukovnak az emberáldozatok iránt tanúsított "nyilvánvaló érzéketlenségére".

Egy másik szakember, az indiai hadtörténész, A. L. Sethi ezredes azt írja, hogy az 1939 és 1945 között Zsukov által irányított minden ütközet, beleértve a Japán (Mongóliában) elleni harcot, a moszkvai, a sztálingrádi, a kurszki és a berlini csatát, "magán viseli a katonai zsenialitás bélyegét". Zsukov, írja Sethi, nemcsak "kiemelkedő" tehetség volt a maga szakterületén, hanem a huszadik századi, tömegeket megmozgató hadviselés művészetét minden más "katonai vezetőnél" kiválóbban értő és alkalmazó hadvezér is. Sethi elismeri, hogy Oroszország határain túl vannak nála sokkal ismertebb katonai vezetők. (Montgomery, Rommel, Guderian, Eisenhower, MacArthur, Patton, de Gaulle, Giap nevét említi.) Zsukov életpályáját pedig "a legfenomenálisabb felemelkedésnek" nevezi, melyet egy cipész fia a legmagasabb katonai rang eléréséig bejárhatott.⁹

A halhatatlan elődökre utalva az amerikai Phil Grabsky, a The Great Commanders (1993) szerzője azt írja, hogy míg Nagy Sándor alig 100 000 fős hadsereget irányított, Zsukov több milliós haderő mozgását ellenőrizte. Egy "ragyogó tábornoknak", írja, "világos stratégiára, biztos tartalékokra, fanatikus elszántságra és erős jellemre van szüksége". Szerinte Zsukov mindezen feltételeknek tökéletesen a birtokában volt.

Szinte a Vörös Hadsereg kezdeti katasztrofális visszavonulásától kezdve rövid ideig tartott, hogy Zsukov hírneve eljusson a német vonalakba. Orosz tisztek mesélik, hogy amikor német hadifoglyoktól azt kérdezték, szerintük melyek a győzedelmes ellenség legfélelmetesebb tulajdonságai, rendszerint így válaszoltak: az oroszok szívóssága és… Zsukov marsall. Néha a hadifoglyok megemlítették a T-34-es tankot is, mely a szakértők véleménye szerint a háború egyik legjobb páncélosa volt. De az hamarosan egyértelművé vált, hogy a hatalmas győzelmek mögött az egykori lovas parancsnok, Georgij Zsukov áll.

A hitleri rezsim ellen vívott háború radikális jellegét Eisenhower tábornok egyik 1945-ös beszédében elemezte. Arra a következtetésre jutott: "Szent háború volt, és független attól, mekkora árat kell a győzelemért fizetnünk, meg kellett nyernünk." Mivel pedig Hitlert és tábornokait a szláv népek – az oroszokat is beleértve – kiirtásának politikája vezette, Zsukov és fegyvertársai úgy döntöttek, hogy a végsőkig harcolnak, és nem ismernek megalkuvást. De senki sem vonhatja kétségbe Zsukovnak és parancsnokainak őszinteségét, amikor megtiltották katonáiknak, hogy úgy viselkedjenek, ahogy a nácik viselkedtek orosz földön, ahol ezrével égették fel a falvakat, koncentrációs táborokat és krematóriumokat építettek a lakosság megsemmisítésre. Zsukov ezt írja a náci bűntettekről: "Senkinek egyetlen percig sem jutott eszébe, hogy a német dolgozókat büntesse meg azokért a bűnökért, amiket a nácik a mi földünkön elkövettek. Népünk egyhangúan kiállt az átlagos német emberek mellett: segítenünk kell őket abban, hogy felismerjék hibáikat, és a nácizmust teljességgel felszámolják."

Nem meglepő, hogy azalatt, amíg Zsukov a berlini közigazgatás irányításával foglalkozott, a legkülönfélébb dilemmahelyzetek álltak elő, melyek néha személyes jelenlétét is szükségessé tették. Alább leírunk egy ilyen esetet, amikor Zsukov salamoni ítélete mindenki megelégedésére szolgált.

Miközben Berlin külső kerületein hajtott keresztül, a marsall felfigyelt egy szokatlanul tarka tömegre, melyben néhány orosz katona is felbukkant. Sok asszony és gyerek álldogált ott. Zsukov megparancsolta sofőrjének, hogy álljon meg, kiszállt, és odament az emberekhez. Minden bizonnyal azt gondolta, hogy náci koncentrációs táborból szabadult oroszok. De mint kiderült, berlini lakosok voltak.

"Megállok, figyelek, és hallom, hogy egyik katonánk, egy négy év körüli szőke gyereket tartva karjaiban, ezt mondja:

– Elvesztettem feleségemet, kislányomat és kisfiamat, amikor családomat Konotop városából kitelepítették. A vonatban haltak meg, amikor a németek bombázták a szerelvényt. A háború véget ért, hogyan éljek család nélkül? Adják nekem ezt a kisgyereket, hiszen apját, anyját megölték az SS-ek.

Valaki tréfált:

– Ez a gyerek hasonlít is rád…

A mellette álló asszony németül szólt:

– Nem, nem adhatom oda, ez a gyermek a rokonom, magam akarom felnevelni.

Valaki fordított. A katona elszomorodott. Én is közbeszóltam:

– Hallod, barátom, hazatérsz, és találsz ott magadnak gyermeket, hiszen annyi árva van otthon is! Még jobb, ha szerzel egy gyereket az anyjával együtt!

A katonák hangosan nevettek, s ez mosolyt csalt a német kisfiú arcára is. Harcosaink sorban nyitották ki kenyérzsákjaikat. Kenyeret, cukrot, konzerveket, kekszet osztottak a gyermekeknek és az asszonyoknak, sőt a katona karjaiban lévő gyerek még cukorkát is kapott. A katona megcsókolta a kisfiút, és mélyet sóhajtott."

Zsukov odalépett a katonához, és keményen megszorította a kezét. A marsall váll-lapok nélküli bőrkabátot viselt, de hamarosan felismerték, és még vagy egy fél órát ott kellett maradnia és válaszolgatnia a körülötte állók kérdéseire. "Ma már sajnálom, hogy nem jegyeztem fel a katonák nevét. Csak arra emlékszem, hogy Berzarin tábornok 5. csapásmérő hadseregéhez tartoztak." (Berzarin, aki Berlin első parancsnoka volt,a frontvonalban töltött évekről a következőket mondta: "Az alatt a négy év alatt is képtelen voltam hozzászokni a pusztításhoz, a könnyekhez és a holttestekhez akár a saját hazánkban, akár az ellenség földjén.")

A szerző kutatásai során számtalan hasonlóságot fedezett fel Zsukov és az "Oroszország büszkeségének" nevezett Alekszander Szuvorov tizennyolcadik századi tábornagy között. Azt mondják, Szuvorov hatvan csatában harcolt, és hatvan győzelmet aratott. Kétségtelen, hogy senki sem számolta össze, hány kisebb vagy nagyobb csatát nyert meg Zsukov, de a nyugati szakértők, köztük Eisenhower, csodálatukat fejezték ki fontosabb győzelmei iránt.

Amikor egyszer magáról kérdezték, Szuvorov így válaszol: "Katona vagyok. Nem ismerem a származásomat, sem családomat."

Zsukov visszaemlékezéseit a katonáknak dedikálta, azoknak, akik "tudták, hogy kell szembeszállni a halálos veszéllyel, és óriási bátorságról és hősiességről tettek tanúbizonyságot". Zsukov azért is ünnepli katonáit, hogy a béke beköszöntével volt erejük újjáépíteni az ezer meg ezer, földig rombolt várost és falut.

Szuvorov csapatai a gyakorlatban tanulták meg, hogy minél keményebben készültek a hadgyakorlatokon, annál könnyebben ment a harc a csatában. Zsukov sem kímélte a hadgyakorlatokon tisztjeit és embereit, sok-sok napot szánva arra, hogy parancsnokaival és altisztjeivel addig ismételtesse a gyakorlatokat, amíg elégedett nem lett harckészségükkel.

Szuvorov mindig emberséget tanúsított a civil lakosság és a hadifoglyok iránt, és szigorúan megbüntette katonáit, ha fosztogattak. Szerette mondogatni: "Üsd az ellenséget humánus bánásmóddal, de olyan hatékonyan, mint a fegyverekkel." Zsukov is határozottan beszél: "Soha, egy pillanatra sem merült fel, hogy a német dolgozó népet büntessük meg azokért a gaztettekért, melyeket a nácik szülőföldünkön elkövettek."

Még az 1990-es években is akadt arra példa, hogy egyes nyugati megfigyelők Georgij Zsukovot pusztán "papírmasé" hősnek látták, nem pedig hús-vér embernek. Azóta Zsukovról számos újabb anyag látott napvilágot, könyvek, napilap- és folyóiratcikkek, archív anyagok és Zsukov lányainak visszaemlékezései jelentek meg.

A hálás utókor

Meggyőződésem, hogy Zsukov marsall a föld bármelyik országában nagy ember volna. (Walter Bedell Smith amerikai tábornok, később nagykövet)

Nagyon kedveltem Zsukov marsallt. (Kethleen Harriman, a moszkvai amerikai nagykövet lánya)

Ha Zsukovnak módjában állt volna olyan szabadon cselekedni, ahogyan a mi kormányzatunk Eisenhowernek engedte, akkor azt hiszem, hogy minden [a németekkel kapcsolatos] problémánkat könnyedén megoldhattuk volna. (John R. Deane amerikai tábornok)

A világtörténelem legnagyobb konfliktusa lezárult, Hitler, Goebbels meg Himmler öngyilkos lett, így kerülték el az akasztófát (ezt tette később, 1946-ban Goering is, a nürnbergi per fő vádlottja kivégzése előtt néhány órával). Nos, 1945. június 10-én a háború befejeztével Frankfurt-am-Mainban ünnepélyes találkozóra gyűltek össze a győztes szövetséges hadseregek vezetői, Eisenhower, Zsukov és Montgomery. A hangulat emelkedett volt, a kölcsönös elismerés, tisztelet és a természetesség, kedélyesség jellemezte. Mint az illik is olyan kollégákhoz, akik korábban soha nem tapasztalt kegyetlen háborúban vállvetve harcoltak, az elegánsan öltözött parancsnokoknak sok megbeszélnivalójuk akadt. A nyelvi különbségek ellenére egészen különös baráti viszony alakult ki Eisenhower és Zsukov között, gyakran látták őket beszélgetve, tréfálkozva és egymás egészségére poharat ürítve. A megfigyelők úgy vélték, semmi nem állhat a szövetséges erők közé, akik a háború időszakában gyakran osztották meg egymással a legtitkosabb információkat, és összehangolták stratégiájukat. A későbbi memoárok és interjúk tanúsága alapján azok a nyugati diplomaták, tábornokok és újságírók, akik Zsukovval személyesen is találkoztak, egységesen úgy ítélték meg: a marsall nemcsak páratlan katonai vezető volt, hanem az orosz nép kiemelkedő képviselője.

Frankfurt-am-Mainban Zsukovot a legmagasabb politikai méltóságoknak kijáró fogadtatásban részesítették, és Eisenhower tábornok, Montgomery tábornagy és Zsukov marsall találkozója felejthetetlennek ígérkezett. A The Times azt írta, hogy Zsukovot uralkodóknak kijáró tiszteletadásban részesítették Eisenhower főhadiszállásán, melyet az I. G. Farben központjában, kertekkel övezett modern épületben rendeztek be. Egyike volt ez azon kevés építménynek, melyet a bombatámadások Frankfurtban megkíméltek. Zsukov és kísérete érkezett először, nem sokkal később leszállt Monty Dakota típusú repülője is, s a tábornagy az épülethez hajtott. Katonai parádéval üdvözölték Zsukovot és Montgomeryt, voltak üdvlövések és egy, a legjobb brit és amerikai kontingensekből összeállított díszőrség vonult el előttük. Húszfős kíséretén kívül Zsukov társaságában volt mogorva tanácsadója, Andrej Visinszkij, akit Sztálin afféle politikai mentorként rendelt a marsall mellé. Visinszkij volt Sztálin főügyésze a nagy tisztogató perek idején 1937-39-ben – ezt a korszakot szokás a nagy terror időszakának is nevezni az elpusztított áldozatok tömegei miatt. (Egyébként később Visinszkij volt a Szovjetunió első ENSZ-nagykövete is.) De a megfigyelők szerint Visinszkij jelenléte nem változtatott Zsukov magatartásán: baráti beszélgetéseket kezdeményezett, és derűs tósztokat mondott brit és amerikai kollégái egészségére.¹⁰ (Az egyik ilyen beszélgetés során Zsukov elmondta Eisenhowernek, hogy milyen óriási árat fizetett Oroszország a győzelemért. Zsukov azt is megemlítette Ike-nak, hogy Hitler rabló hadserege annyi asszonyt, gyereket és öreget ölt meg, hogy az orosz kormány soha nem fogja tudni, pontosan hányan pusztultak el.

Vendéglátói köszöntése után Zsukov a legeslegmagasabb orosz kitüntetést, a Győzelem-érdemrendet adta át Eisenhowernak és Montgomerynek.¹¹ Miután a három parancsnok kézjegyével látta el a korábban Berlinben lezajlott találkozásukkor készült fotókat, Zsukov a következő egyszerű szavakkal adta át a kitüntetéseket: "Szívből gratulálok önöknek"; majd egy ideig a Távol-Keleten és Ázsiában folyó háborúról beszélgettek, s közben Zsukov felidézte, hogyan mért megsemmisítő csapást 1939 nyarán Mongóliában a jókora japán inváziós erőkre. Sztálin is ekkor, e szédületes győzelem után figyelt fel rá.

Mialatt Zsukov átadta a kitüntetéseket, Ike és Montgomery egymás mellett, vigyázzban álltak. Azután Zsukov beszédet mondott, amiben hangsúlyozta, hogy a háborút követő időszakban milyen nagy fontossága lesz a korábbi szövetségesek együttműködésének. Közel fél évszázaddal azelőtt, hogy világunknak a nemzetközi terrorizmus kihívásaival kell szembenéznie, a marsall kijelentette (és később, az Eisenhowerrel folytatott magánbeszélgetésekben részletesen is kifejtette), hogy véleménye szerint az erőszak újabb kirobbanását csak a nagyhatalmak közötti szolidaritás képes megakadályozni. Figyelemre méltó, hogy a győzelem napján (május 9-én) Moszkvában az orosz elnökök, akik egyben a haderők legfőbb parancsnokai is, beszédeikben változatlanul visszatérnek Zsukov marsallnak az 1945-ben a szövetséges erőknek szánt ajánlásaiban használt kifejezésekhez.

Vlagyimir Putyin elnök például 2002. május 9-én ezt mondta: "A világ megváltozott 1945 óta. De továbbra is végtelenül sebezhető maradt. A gonoszság és az erőszak újra meg újra felüti a fejét. A nevük változik csak, de a természetük a régi maradt… A győzelem napja tanulság és figyelmeztetés… E veszélyeket csak akkor tudjuk leküzdeni, ha csatlakozunk a többi állam erőfeszítéseihez és a nemzetek akaratához. A Hitler-ellenes koalíció meggyőző példája ennek… Napjainkban a terrorizmusnak nevezett veszéllyel szemben kell erőinket egyesíteni."

A pazar Győzelem-érdemrend, melyet Eisenhower és Montgomery a háború győzedelmes befejezésében játszott kiemelkedő szerepükért kaptak meg, egy ötágú, vörös, kék és arany platinacsillag, melyet 135 gyémánt és öt rubinkő ékesít. A csillag középpontjában a Kreml kicsi, zománcozott képe látható. Eisenhower így ír visszaemlékezéseiben: "Ez a rendjel, melyet Montgomery és én kaptam, azon kevesek egyike volt, melyeknek számomra sokkal inkább belső értéke, mintsem érzelmi vagy szimbolikus jelentősége volt." Ebben a kitüntetésben mindössze öt, nem orosz nemzetiségű személyiség részesült: Eisenhower, Montgomery, Joszip Broz Tito marsall, Mihail Rola-Zymierski lengyel marsall és Mihály román király. (A frankfurti találkozó előtt néhány nappal Eisenhower Berlinbe repült, hogy Zsukovnak átadja a legmagasabb amerikai katonai érdemrendet, a Legion of Merit főparancsnoki fokozatát, melyet az USA kormánya adományozott a marsallnak. Montgomery is átadta Zsukovnak a brit kormány kitüntetését, a Bath-rend I. fokozatát a Nagy Lovagkereszttel.)

Miután a marsall átadta Eisenhowernak és Montgomerynek a Győzelem-érdemrendet, a három parancsnok az Egyesült Nemzetek győzelmére ürítette poharát. Gyönyörű nyári nap volt, idézi fel Eisenhower, és az ebéd előtti frissítők és borok iszogatása, majd a díszebéd alatt is egymást követték a felköszöntők. Zsukov rutinos szónok volt, írja Eisenhower, és az ebédnél mondott köszöntőben "magasztalta a szövetségeseket, és reményét fejezte ki, hogy közös céljainkat sikerül megvalósítanunk".

Zsukov szabadon, jegyzetek nélkül beszélt. Lehetséges, hogy ha egy évvel, netán csak néhány hónappal később mondja a fentieket, szigorú megrovásban részesült volna Moszkvától, mondván, túlzottan felmagasztalta a szövetségeseket. Így kezdte: "Mindenki tudja, hogy a háború terhének java a mi népünk vállára nehezedett. A Szovjetunió népei szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket, az ellenség az ő országukat égette fel és rabolta ki leginkább. De népünk abban a hitben harcolt, hogy nincsenek egyedül a küzdelemben és ügyük igazában. Tisztán és őszintén harcoltak, és most szövetségeseik szemébe tudnak nézni."

Ezután Zsukov nyíltan beszélt arról a segítségről, melyet London és Washington nyújtott a háború idején a Szovjetuniónak: "Nagy-Britannia és az Egyesült Államok akkor segített a Szovjetuniónak, amikor az a leginkább rászorult a támogatásra. Népeink soha nem fogják elfelejteni ezt a segítséget. A jövőben mindannyiunknak kötelessége megtenni mindent, hogy megvédjük a világot az ehhez hasonló agressziótól."

Később Zsukov Eisenhowerhez intézett köszöntője megmutatta, hogy elismeréssel adózik kedves barátjának is: "Olyan férfiú ő, akinek katonához méltó szíve és diplomatához illő esze van; képes volt parancsnoksága alatt egyesíteni a sokféle nemzetiségű hadseregeket, és győzelemre vezette őket."

Válaszában Eisenhower hangsúlyozta: "Az alkalomhoz illőnek látom, hogy elmondjam: a két nagy nemzet legtehetségesebb katonái és diplomatái segítettek munkámban. Nekik végtelen hálával tartozom. Itt most nem tudom név szerint is felsorolni őket, mivel igazságtalan volna közülük néhányat kiemelni, de azt jól tudom, mi az ő óhajuk: békét akarnak."

Aztán Ike újra elismételte egyik szellemes mondását: "A szövetségesek nevében elmondhatom, akkor is békét akarunk, ha harcolnunk kell érte."

"A magam nevében pedig kijelenthetem, tette hozzá, azt hiszem, nincs itt senki az asztal körül ülők között, aki ne mondana le könnyedén a dicsőségről, a hírnévről és mindarról, amit ez a háború hozott neki, ha elkerülhető lett volna az a tengernyi borzalom és szenvedés, melyet a háború az emberiségre zúdított. Szent háborút vívtunk, és meg kellett nyernünk, bármekkora áldozatot kívánt is tőlünk."

Eisenhower szavai után következtek azoknak a köszöntőszavai, akik meg akarták osztani a többiekkel érzéseiket, gondolataikat; beszéltek a britek, az amerikaiak, az oroszok és a franciák. Korábban, amikor Zsukov átnyújtotta Montgomerynek a Győzelem-érdemrendet, a tábornagy még emelkedett stílusban válaszolt: "Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy ezt a magas kitüntetést a Szovjetunió híres marsalljától, Zsukov marsalltól vehetem át." Később azonban Monty jóval fesztelenebb stílusban Zsukov hátát veregetve azt ismételgette: "Mindenképp át kell jönnöd hozzánk [a brit főhadiszállásra], öregfiú!"

A frankfurti ünnepség kitűnően sikerült. Zsukov felszabadultan viselkedett, szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát, különösen a díszebédet követő mulatság során, amikor ő és Eisenhower a nyelvi különbségek ellenére együtt énekeltek. (Eisenhowernek később tudomására jutott, hogy Zsukovnak berlini működése idején túlságosan is sokszor kellett utasításokért fordulnia Moszkvához még kisebb részletkérdésekben is, beleértve a személyes látogatásokat vagy a szövetségesek által feltett legegyszerűbb kérdésekre adott választ illetően is. Ugyanakkor Ike megjegyzi, hogy Zsukov sokkal "nagyobb önállóságot tanúsított" a cselekvésben, miután ő egyszer azt mondta neki: "Ha ilyen apró részletekkel állandóan Washingtonhoz fordulnék, engem hamar kirúgnának, és a kormány valaki olyat küldene helyettem, aki maga is meg tudja oldani ezeket a problémákat.")

Eisenhower 1967-ben megjelent At Ease című könyvében érdekes megfigyelést közöl Zsukovról: "A marsallnak nem volt türelme a politikusokhoz. Egyszer azt mondtam neki, hogy katonai ügyekről akarok vele tanácskozni, és nem hozom magammal politikai tanácsadómat [Robert Murphyt], de hozzátettem, hogy ha akarja, őt persze elkísérheti a maga politikai tanácsadója. Nem, felelte, ha ön nem hozza a magáét, akkor én is lerázom az enyémet. Odafordult tanácsadójához, Andrej Visinszkijhez, és azt mondta neki: Menjen ki, nincs szükségem magára."

Stephen Ambrose történész számol be arról, hogyan értékelte Eisenhower Zsukovot mint katonai parancsnokot. Ike Montgomerynek mondta el, hogy az orosz marsall egyedülálló képességekkel rendelkezik; hogy hadműveleteivel kapcsolatos elképzelései (és mindig jelen volt a kritikus pontokon), plusz minden egyes lépésének racionális okai, beleértve a fegyverek használatát, melyben fölénnyel rendelkezett; az időjárásnak mint fontos tényezőnek a figyelembevétele; az az alaposság és gondosság, mellyel biztosította a hadműveletekhez szükséges szervezeti és fegyverzeti felszereléseket: e tulajdonságai mind-mind hozzájárultak kiemelkedő képességeihez.

Az igazsághoz tartozik, hogy az Eisenhower-Zsukov énekespárost fellelkesítette egy fekete muzsikusokból álló amerikai zenekar érkezése, amely önként vállalta, hogy Frankfurtban koncertet ad a szövetségek találkozóján. A jeget Eisenhower törte meg, aki imádta a spirituálékat, és Zsukovval együtt csatlakozott a gitárokon felhangzó dallamokhoz: az Old Black Joe, az Old Folks at Home és az Old Man River előadásához. (Két hónappal később, amikor Eisenhower és vezérkara Harriman nagykövet társaságában Moszkvában vendégeskedett, és bejelentették a japánok feltétel nélküli megadását a kremlbeli Nagypalotában rendezett ünnepi fogadáson, Eisenhower és az összes jelenlévő a spontán jó hangulat hatása alatt újraénekelte A volgai hajóvontatók dalát. A vidámsághoz persze jelentősen hozzájárult, meséli Eisenhower helyettese, Lucius Clay altábornagy és a véget nem érő tósztokat kísérő vodkás poharak koccanásának csengése. A vodkát, mondja Clay, a személyzet szorgalmasan töltögette.)

A frankfurti kitüntetési ceremóniát és a díszebédet katonai parádé és légibemutató követte. Sir Arthur Harris marsallnak, a brit légierők parancsnokának jóváhagyó pillantásától kísérve a vendégek végignézték, amint 1700 angol és amerikai vadászgép és bombázó zárt alakzatban elhúz a fejük felett. Zsukovot, írja Eisenhower, lenyűgözte a látvány. Később Zsukov még további kitüntetéseket nyújtott át: húsz brit és amerikai tiszt kapta meg a Vörös Zászló-érdemrendet vagy a Bátorságért-érmet.

Két hónappal a frankfurti találkozó után Zsukov meghívására Ike Moszkvába érkezett. Truman elnök tanácsadója, Harry Hopkins beszámolt Eisenhowernek arról, hogy Sztálin mindenképpen azt szerette volna, hogy június 24-én jöjjön Moszkvába (ekkor rendezték a győzelmi parádét), illetve ha ez az időpont nem felel meg Eisenhowernek, akkor látogatására a potsdami konferenciát (melyet július 17. és augusztus 2. között tartottak meg) megelőzően vagy közvetlenül azután kerüljön sor. Eisenhower elmondta Hopkinsnak, hogy már valamivel korábban is meghívták Moszkvába, de az USA hadügyminisztériuma nem engedélyezte utazását, pedig ő nagyon szeretett volna menni. Eisenhower úgy vélte, hiba volt, hogy nem ment akkor, amikorra meghívták. Azt is elmondta Hopkinsnak, hogy ha ő ellátogat Moszkvába, akkor Zsukovot meg kellene hívni az Egyesült Államokba. Később Hopkins felvetette ezt a kérdést Truman elnöknek, "aki egészen odáig volt az ötletért".

Ike moszkvai látogatása idején történt, hogy egy futballmeccsen, amit Eisenhower és Zsukov a díszpáholyból néztek végig, bemutatták őket a közönségnek: "Soha életemben nem hallottam ilyen ovációt", mondta Harriman nagykövet. Eisenhowert a szovjet-amerikai együttműködés szimbólumának tekintették, és Harriman szerint szinte kézzel fogható volt az emberek vágya, hogy ez az együttműködés folytatódjék – noha ebben vezetőik korántsem osztoztak.

A futballmeccs közönségének reakciójáról egy másik jelenlévő, az amerikai John R. Deane tábornok is beszámolt; ő említi, hogy a meccs végén, amikor Ike és Zsukov kifelé indult, a nézők egyre erősödő ovációval üdvözölték őket. Végül, a barátság kifejezésére Eisenhower átkarolta Zsukov vállát, s a gesztust Zsukov baráti öleléssel viszonozta. Erre aztán, mondja Deane, pokoli lárma tört ki a lelátókon. Eisenhower és Zsukov integetett a tömegnek, és csak azzal tudtak véget vetni az ünneplésnek, hogy mintegy tízpercnyi ott-tartózkodás után elhagyták a díszpáholyt. Deane szerint a tömeg spontán reakciójáról volt szó, és az érzelmek megnyilvánulásának semmi köze sem volt a politikához, sem az ideológiához. Egyszerűen csak az orosz nép többségének szimpátiája mutatkozott meg spontánul, mert Eisenhower személyében megtestesülni látták az amerikai népet. "Felemelő érzés volt, mondja Deane, és szívet melengető nekünk, jelen lévő amerikaiaknak."

Deane beszámol Ike Sztálinnal való első találkozásáról is, és megemlíti, hogy a tábornagy mély benyomást gyakorolt az orosz diktátorra azzal, hogy keveset beszélt, és kerülte a külföldiek Sztálin fülének megszokott, hízelgő fordulatait. A két férfi öt órán át állt egymás mellett a Lenin-mauzóleum tribünjén (egy sportbemutatót néztek végig), de a nyelvi problémák miatt csak udvariassági gesztusokra került sor közöttük.

Eisenhowert szemmel láthatóan annyira áthatotta azoknak az oroszoknak a vidám, reménykedő lelkiállapota, akikkel moszkvai tartózkodása során találkozott, hogy azt mondta Harrimannek, biztos abban, hogy barátja, Zsukov lép Sztálin helyére, és ezzel új korszak nyílik az orosz-amerikai együttműködés történetében. Azt is megemlítette, hogy a békéért mondott számtalan ünneplő pohárköszöntő során ő és Zsukov gyakran karoltak egymásba. De a nagykövet sietve lehűtötte Ike reményeit, "irreálisnak" nevezte azokat, és megjegyezte, hogy a katonai vezetők veszik észre utolsóként, hogy véget ért a háborús időkben tapasztalt, korábbi együttműködés. Harriman úgy látta, hogy minél nagyobbak a remények, annál nagyobb lesz a végső csalódás. "Mint katonai parancsnok, írta később, Eisenhower csak lassan értette meg a kommunista pártnak a szovjet politika alakításában játszott kivételes szerepét."

Bár Eisenhower a hidegháború idején írta visszaemlékezéseit, meleg hangon beszél Zsukovhoz fűződő barátságáról, s ezzel kapcsolatban elmondja, hogy egészen addig csak erősödött közöttük ez az érzés, amíg ő vissza nem tért Amerikába. Őszintén bevallja: "Sajnos, a barátság személyes és egyéni dolog volt, nem pedig az általános viszony kifejeződése." (A két barát éppen tíz évvel később, a genfi négyhatalmi értekezleten találkozott 1955-ben, de ebben az időszakban a nagypolitikában a személyes barátságok végképp háttérbe szorultak: Eisenhower az Egyesült Államok elnöke volt, Zsukov pedig a Szovjetunió honvédelmi minisztere. Néhány megfigyelő szerint a genfi delegációban Zsukov csak a "látszat kedvéért" vett részt.)

Eisenhower posztját Németországban Lucius Clay vette át, aki némi szomorúsággal jegyezte meg, hogy míg Eisenhower és Zsukov Berlinben dolgoztak, addig jó volt a két ország viszonya; de miután mindketten elmentek onnan, a kapcsolatok kezdtek megkeseredni. Clay azt is megemlíti, hogy ő maga is nagyon jó barátságban volt Zsukovval és Szokolovszkij tábornokkal. "Ez, írja sajnálkozva a hidegháború beköszönte miatt, az egyik oka annak, hogy azt gondolom, elkerülhettük volna a későbbiekben bekövetkezett minden rosszat. Hiszen az elején úgy tűnt, hogy jól kijövünk egymással. Ezért gondolom, hogy a szovjetek magatartása az események következtében alakult így, és nem volt előre elhatározott irányvonal." Alább még hozzáteszi: "Aztán Zsukov elment, és… azon kaptuk magunkat, hogy nem tudunk velük együttműködni."¹²

Később Clay beszámolt Eisenhowernek arról, hogy Zsukovot különösképpen is megviselte, hogy a tábornagy visszatért hazájába Berlinből. Clay azt is elmondja: Eisenhower őszintén hitt abban, hogy lehetséges az együttműködés az oroszokkal. Néhány évvel később ezt írta: "Úgy vélem, Eisenhower valóban barátjának tekintette Zsukovot… Meg vagyok győződve arról is, hogy Zsukov őszintén baráti érzelmeket táplált iránta."¹³

Miután egy évig Berlinben együtt dolgozott az oroszokkal, Walter Bedell Smith amerikai tábornok, aki Eisenhower vezérkari parancsnoka volt (később pedig moszkvai nagykövet), így foglalta össze személyes benyomásait Zsukov marsallról és Zsukov berlini utódjáról, Szokolovszkij tábornokról: "Lényegében Zsukov marsallal és Szokolovszij tábornokkal álltunk közvetlen kapcsolatban; mindkettejüket igen nagyra becsültük, meggyőződésem szerint ők bármely országban kiemelkedő személyiségek lettek volna." Elmondta azt is, hogy a nyelvi korlátok és a két országot egyre jobban megosztó nézeteltérések ellenére "ez a két ember… nemcsak képességeivel nyűgözött le bennünket, hanem őszinteségével és nyíltságával". (Ez a jóindulat láthatóan áthatotta az angol-orosz kapcsolatokat is. Amikor Zsukov a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol tagjával, Ronald Weeksszel találkozott, kijelentette, hogy egyetlen ülés alatt is jelentősen előrehaladtak. Weeks egyetértett Zsukov javaslataival, s ezt a marsall a következőkkel kommentálta: "Úgy vélem, a továbbiakban is jelentős eredményeket érünk el, ha a politikusok is kitartanak.")

1955. április 20-án Zsukov személyes üzenetet juttatott el Eisenhowerhez, és közvetetten arra szólította fel az elnököt, hogy jussanak megállapodásra a hidegháború befejezésének kérdésében. Tíz nappal később az elnöknek küldött újabb személyes üzenetében Zsukov hangsúlyozta: tárgyalásokra van szükség ahhoz, hogy a két nagyhatalom közötti viszályt megoldják. Ike nem tagadta, hogy kapott Zsukovtól üzeneteket, de nem hozta nyilvánosságra tartalmukat. Nem így a New York Times és más napilapok. A napilapokban közölt üzenetek szerint Zsukov azt állította, hogy Washington az atombombát zsarolásra használja. Sürgette továbbá, hogy az Egyesült Államok számolja fel külföldi katonai támaszpontjait, és "hallgattassa el a háború szószólóit". És ilyenekből sajnos túl sok is akadt az Egyesült Államokban.¹⁴

Ám Eisenhower korántsem volt megrögzött héja. 1954 novemberében megbízható források azt az információt szivárogtatták ki, hogy Ike "a Szovjet-Oroszország elleni, döntő csapást, mely milliók pusztulásával járna, erkölcsileg mélységesen iszonytatónak" nevezte.¹⁵

Sok szerző beszámol arról, hogy 1955-ben, a genfi csúcsértekezleten Eisenhower izgatottan várta a Zsukovval való találkozást, és nemcsak azért, hogy megtudja, hogyan alakult az élete, hanem azért is (Stephen Ambrose történész szavaival), hogy feltárja, mekkora lehetősége van annak, hogy helyreállítsák a háború után Németországban kettejük között kialakult munkakapcsolatot. Sok szerző idézi John Eisenhower szavait, miszerint Genfben apja se és ő sem látta már Zsukovot annak a "kis izgága, magabiztos alaknak", akire a háború utáni időkből emlékeztek. Zsukov ekkor sokkal inkább zárkózott, rezignált, emelkedett lelkiállapotú, mi több, csapdába esett ember benyomását keltette. De aligha valószínű, hogy Zsukov, aki a történelem legiszonyatosabb ütközeteiben edződött, mostanra valóban kétségbeesett volna. Sokkal valószínűbb, hogy Zsukovot az 1955-ös csúcsértekezleten a színfalak mögött történtek mélyen elkeserítették; ám ezekről az eseményekről a fenti szerzők nem számolnak be. Csak futólag említem a kor legsúlyosabb konfliktusait: a Koreai-félszigeten elkeseredett háború folyt; a nagyhatalmak távol-keleti versengésének aktuális célpontjai Vietnam és Formosa (Tajvan) voltak; a fegyverkezési verseny, úgy tűnt, végképp ellenőrizhetetlenné válik: 1954 áprilisában bejelentették, hogy az USA a következő évben az eredeti költségvetési tételen felül további 427 millió dollárt fordít "a termonukleáris fegyverek előállításának jelentős felgyorsítására"; az Egyesült Államokban a hajthatatlanul antikommunista törvényhozás legjobb esetben is elhallgattatta a liberális ellenzéket.¹⁶

Charles Bohlen, az Egyesült Államok oroszul kitűnően beszélő moszkvai nagykövete elmondja, hogy a szovjetek ekkor Zsukovot, az "öreg harcost" nyilvánvalóan Eisenhowernek szánt baráti gesztusként vitték magukkal Genfbe. Egyik nap Zsukov és az elnök kettesben ebédelt Eisenhower szállásán. Rajtuk kívül csak az orosz tolmács és Bohlen volt jelen. Bohlen a háború végén találkozott először Zsukovval, amikor Harry Hopkinsszal Moszkvába látogatott. Zsukovnak, írja, katonás megjelenése volt – köpcös, "robusztus, mint egy orosz tölgy", arca kissé pirospozsgás, szeme tiszta kék. Bár Zsukovnak kellemes mosolya volt, nagyon tartózkodóan viselkedett, különösen külföldiekkel. Zsukov bolsevik volt, aki tántoríthatatlanul követte a pártvonalat, de Bohlen ezt a megfigyelését azzal egészíti ki, hogy Zsukov mindenekelőtt orosz hazafi volt. A marsall hitt a hadsereg függetlenségében, és, mondja Bohlen, későbbi háttérbe szorulásának egyik oka kétségkívül az volt, hogy megpróbált megszabadulni a komisszárrendszertől. (A közelmúltban közzétett anyagok arra utalnak, hogy a párt vezetőit nemcsak Zsukov önálló nézetei bosszantották fel, hanem az is, hogy kitartóan állította: a magas beosztású párttagoknak is szerepe volt az 1930-as évek végén lezajlott sztálini terrorban.) Bohlen leírja még, hogy Zsukovra a friss szellem volt jellemző, mely éles ellentétben állt a többi bolsevik vezető óvatos modorával. Ezenkívül toleranciát, mi több, tiszteletet mutatott Amerikával szemben, és Bohlen biztosra vette, hogy Eisenhower iránt tanúsított baráti érzelmei valódiak és nem "afféle alkalmi viselet".

A közös ebéd végén Eisenhower megkérdezte Zsukovot, mit fog csinálni a szabadsága idején. Zsukov elmondta, hogy az európai Oroszország délnyugati részére utazik, pisztrángot akar fogni. A két férfi kicserélte horgászfelszerelésekkel kapcsolatos tapasztalatait, és Eisenhower megígérte Zsukovnak, hogy küld neki Amerikából egy horgászbotot orsóval. Körülbelül egy hónappal azután, hogy Bohlen visszatért Moszkvába, a nagykövetségre a diplomáciai küldemények között egy horgászbot és orsó érkezett, meg egy levél Zsukov marsallnak Eisenhower elnöktől. A levél nem volt leragasztva, valószínűleg a követség iránti szívélyességből. A levél írója baráti üdvözletét küldte a címzettnek, és megemlítette, hogy a botot és az orsót külön-külön csomagolva küldi.

Néhány évvel korábban, amikor Ike a Pentagonban kezdett dolgozni, Zsukov küldött neki néhány ajándéktárgyat, köztük egy nagy fehér medvebőr szőnyeget. Ike akkor azt írta Zsukovnak, hogy a medvebőr az otthoni dolgozószobájának falát díszíti. Azt is megírta még a marsallnak, hogy katonai és filozofikus témákról Berlinben, Frankfurtban és Moszkvában folytatott közös beszélgetéseikre mint élete egyik legemlékezetesebb eseményére gondol vissza.¹⁷

Eisenhower az első, 1945-ös frankfurti találkozásuk alkalmával így értékelte Zsukovnak a háborúban játszott, kiemelkedő szerepét:¹⁸ "Európában [a háborút] megnyertük, és ebben az Egyesült Nemzetek a legtöbbet nem másnak, mint Zsukov marsallnak köszönheti, aki, lévén szerény ember, aláértékeli szívünkben betöltött helyét. Azon a napon, amikor majd mindannyian megtérünk őseinkhez, bizonyosan lesz egy [orosz] érdemrend, a Zsukovról elnevezett érdemrend, melyet minden ember megkaphat, aki nagyra becsüli az olyan katonákat, akik bátrak, előrelátók, tiszta fejűek és mindenre elszántak."

Eisenhower jóslata valóra vált, de csak fél évszázaddal később. 1996-ban, Zsukov születésének századik évfordulója alkalmából ünnepséget rendeztek, és ekkor jelentették be, hogy új orosz kitüntetést alapítottak – a tekintélyes Zsukov-érdemrendet. A napilapok úgy kommentálták az eseményt, hogy ezzel az elismeréssel a nemzet végre méltóképpen rója le tartozását nagy fiának.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Viktor Anfilov a Krasznaja Zvezdában, 2001. december 21-én; Stalin's Generals, fordította Harry Shukman, 1993; W. J. Spahr, Zhukov, The Rise and Fall of a Great Captain, 1993.

² Observer, 1957. július 7.

³ Major-General Sir Francis de Guingand, Generals at War, London, 1972.

⁴ John Gunther, Inside Russia Today, London, 1957.

⁵ Az elhallgatott tényekkel kapcsolatban lásd Beevor könyvének 12. fejezetét. De egy hiányzó tényről hadd ejtsek itt szót: a gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt haláltáborok hálózatáról. Ha valaki a náci bűnökhöz hasonlítva veti fel az 1945 május-júniusában történteket, akkor joggal várható el, hogy részletesen jellemezze Hitler "halálgyárait", a nácizmus lényegének legkézzelfoghatóbb mani­fesztumait. (A főképpen Németországban és Lengyelországban található táborokat 1945 áprilisában szabadították fel.) A legtöbb táborban például speciális olvasztótégelyeik voltak a meggyilkolt foglyok szájából kihúzott aranyfogak beolvasztására. Naponta átlag 12 kiló aranyat termeltek. A krematóriumok padlásain szárították a holtak haját. A hamvakat a mocsarak feltöltésére vagy káposztaföldek trágyázására használták. Némely táborhoz a világon sehol sem látható nagyságú temetők tartoztak.

⁶ New York Times, 1974. június 20.

⁷ Interjú Szergej Rugyenko légimarsallal in Soviet Soldier, 1990, No. 6; lásd még A. Axell, Russia's War, 1941-45, London, 2001, melyben olvasható a szerzőnek Rugyenkóval 1985-ben készített interjúja is.

⁸ David Glantz amerikai katonai szakértő érveit végiggondolva, mellyekkel bizonyítani óhajtja, hogy Zsukov 1942 nyarán a Moszkva környéki Mars-hadműveletben súlyos vereséget szenvedett, Rzsesevszkij professzor, a náci-szovjet háború nemzetközileg elismert szakértője, a II. világháborúval foglalkozó történészek szövetségének elnöke, a következőket mondja: "A Mars-hadműveletnek kettős célja volt: az első, hogy megakadályozza a németeket abban, hogy erőiket a központi frontról délre csoportosítsák át, a második pedig, hogy megakadályozzon egy esetleges gyors német csapást a rzsevi kiszögellésből (mely Moszkvától 250 kilométerre volt) a főváros ellen. A két cél egyenlő fontosságú volt, és a prioritások a Mars-hadművelet tervezése és előkészületei során állandóan változtak. 1942-ben Moszkvát már egy percig sem fenyegette az 1941 őszén tapasztalt óriási veszély, és Sztálingrád óriási orosz siker volt." Összegezve, Rzsesevszkij professzor azt mondja, "a könyv (Zhukov's Greatest Defeat, 1999) és a szerző koncepciója kívül esik a józan történettudomány keretein." Dr. Mjagkov rámutat arra, hogy a Mars-hadművelet nemcsak nélkülözhetetlen előfeltétele volt az Uránusz (a sztálingrádi ellencsapás) sikerének, hanem mint önálló akció is óriási eredményekkel járt, hiszen leszerelte az ellenség esetleges Moszkva elleni váratlan csapását. Továbbá, mondja, az Uránusz- és a Mars-hadműveletet egységes egésznek tekintették, mellyel a szovjet-német fronton a helyzetet 1943-ra gyökeresen meg lehet változtatni. Mindkét történésztől kaptam anyagokat is 2002-ben Moszkvában, amikor az Orosz Tudományos Akadémián jártam. Zsukov maga azt a fontos kijelentést teszi a hadművelettel kapcsolatban, hogy 1942 nyarán és őszén a Legfelsőbb Parancsnokságnak az volt a terve, hogy az ellenséget megtévessze, azaz hogy a németek azt gondolják, Moszkva alatt óriási téli hadművelet van előkészületben, melynek során Hitler központi katonai erői ellen intéznek nyugati irányban ellencsapást az orosz seregek. Ezért állt elő az a helyzet, hogy októberben a náci parancsnokság nagy erőket kezdett ebben a térségben összevonni.

⁹ 1987-ben a szerzőnek szerencséje volt Moszkvában tábornokokkal (mindannyian a II. világháború veteránjai) kerekasztal-beszélgetésen találkozni, ahol megkérdezte tőlük, hogyan értékelik Zsukov marsallt. I. G. Pavlovszkij hadseregtábornok a következőket válaszolta: "Zsukov nagy katonai vezető volt, azt mondhatjuk, ő volt közöttünk a legnagyobb." Hozzáfűzte: "A háború végén 12 frontparancsnokunk volt. Mindegyikük kitűnő katonai parancsnok volt. Zsukov azonban közülük is kiemelkedett. Ezt maguk is elismerték." Egy orosz hadtörténész, Mihail Belov tábornok, aki tucatnyi tanulmányt írt Zsukovról, úgy fogalmazott, hogy a marsall katonai parancsnokként "páratlan" volt. Elmondta e sorok szerzőjének, hogy véleménye szerint melyek voltak a Zsukovhoz hasonló kiemelkedő katonai parancsnok különleges képességei: egy nagyszabású hadművelet előkészítésének és – legyenek bár elképesztően nehéz körülmények – megvalósításának képessége, továbbá az ellenség szándékainak megérzése, és e szándékok gyors megakadályozásának képessége, valamint az a képesség, hogy kritikus helyzetekben meg tudja téveszteni az ellenséget.

¹⁰ Eisenhower említi, hogy sorozatos találkozóikon, melyekre rendszerint Berlinben került sor, Zsukov elvetette azt a gyakorlatot, hogy minden esetben politikai tanácsadója társaságában jelenjen meg, és hogy ezért ő és Zsukov időnként ketten, csak egy tolmács jelenlétében tanácskoztak.

¹¹ A legeslegmagasabb kitüntetés kifejezést John Deane tábornok, az USA Katonai Missziójának moszkvai parancsnoka használta.

¹² Természetesen Moszkva éppen az ellenkezőjét állította, és Washingtont okolta minden nehézségért.

¹³ Lucius Clay: Decision in Germany, London, 1950.

¹⁴ Hogy csak néhányat említsünk a hidegháború bajnokai közül: Robert Carney amerikai admirális, a haditengerészet hadműveleti parancsnoka, aki kijelentette: az USA-nak hamarosan meg kell vívnia Oroszországgal a végső harcot (1954. május 29.). James Saliba amerikai vezérőrnagy az amerikai hadtest tanácskozásán azt mondta, hogy Amerika a vörös Oroszországot egyetlen éjszaka alatt el tudná törölni a föld színéről (1954. december 3.). 1954 elmúltával Nagy-Britanniában olyan beszámolók láttak napvilágot, hogy az amerikai tábornokok, tengernagyok és politikusok legprovokatívabb kijelentéseit elborzadva fogadták (The New York Times , 1954. december 6.).

¹⁵ The Nashville Tennesseean, 1954. november 28.

¹⁶ A sok kötetből álló Nagy Szovjet Enciklopédia, bár élesen kritikus Eisenhower elnöki tevékenységének megítélését illetően, azt írta: kormányzata …a nemzetközi kapcsolatok terén tett néhány realisztikus lépést. Eisenhower vetett véget a katonai akcióknak Koreában 1953 júliusában… és 1955-ben részt vett a genfi konferencián, melyen az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői tanácskoztak egymással. Továbbá azt írta: A mccarthyzmussal szembeni egyre erősödő ellenállást figyelembe véve Eisenhower kormánya és a kongresszus elhatárolta magát a mccarthyizmus leggyűlöletesebb módszereitől, melyek az amerikai rendszert az egész világon meglehetősen kedvezőtlen fénybe állították. 1954 decemberében a szenátus elfogadta azt a határozatot, melyben McCarthyt elítélték. Az Enciklopédia még hozzátette: 1959-ben Nyikita Hruscsov főtitkár elfogadta Eisenhower meghívását, és hivatalos látogatást tett az USA-ban.

¹⁷ Az 1955-ös genfi csúcsértekezletnek számos kedvező következménye volt különösen a kulturális kapcsolatok terén. Ennek köszönhető például, hogy a nagy sikerű Porgy és Bess című musicalt egy amerikai társulat Oroszországban is bemutatta; a társulat útjáról igen szórakoztató, eleven részleteséggel számolt be Truman Capote, aki elkísérte a társulatot.

¹⁸ Egy másik magas rangú amerikai tábornok, George C. Marshall hivatalos jelentésében így értékelte a britek és az oroszok háborús tevékenységét: A brit és orosz nép hősies ellenállása megkímélte az Egyesült Államokat attól, hogy a háború amerikai földön folyjék. (The War Report of Marshall, New York, 1947).

Venezuelában ahelyett, hogy frontális támadást intéztek volna a régi közigazgatási és bürokratikus gépezet ellen, inkább párhuzamos struktúrákat építettek ki azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyekre a hagyományos apparátus alkalmatlannak mutatkozott. Így a Chávez-kormányzat elhíresült szociális, egészségügyi és oktatási programjait is nagyrészt ezek az új, jelentős mértékben alulról szerveződő paralel struktúrák működtetik. E paralelek erőforrásai és jogosítványai azonban korlátozottak, ami hátráltatja sok égető probléma megoldását, és megnehezíti a közvetlen demokrácia irányába való továbbhaladást.

I. A párhuzamos forradalom

 

Az elnöki palotához közel, egy párhuzamos utcában található egy foglalt ház, amelyet közösségek szálltak meg és működtetnek. Régi hivatali épület, Caracas belvárosának egyik turisztikailag fontos tere, a Bellas Artes tőszomszédságában s közel az óriási Hilton Szállóhoz, amely jelenleg szintén boliváriánus konferenciáknak és a forradalom barátainak ad otthont. Látogatásom időpontjában, szombat délután, éppen színházi próba zajlik. A legkülönfélébb korú emberek láthatók a földszinten, melyet puccos recepciónak szántak valaha, nem pedig közösségi akciók központjának.

Az épületet egy éve szállták meg. Jó pár elfoglalt épület található még a városközpontban, de nem épült ki köztük kapcsolatháló, amelynek révén további információkhoz lehetne jutni róluk. A szóban forgó központban, amióta az épületet elfoglalták, lázas munka folyik. Az emberek itt élnek, esznek, politikai és kulturális összejöveteleken vesznek részt, s itt szerveződik az elnök által kezdeményezett különféle kampányok nagy része is. A ház az el proceso, “a folyamat” − ahogyan errefelé a forradalmat széles körben emlegetik − egyik csomópontja.

A Venezuelában meghirdetett boliváriánus forradalom párhuzamos struktúrák által zajlik. Egy-egy megnyert választás nem jelenti az államhatalom átvételét; Venezuelában az ellenzék még számos pozíciót birtokol az államigazgatás különféle zugaiban, az állami vállalatokban és a médiában, s a gazdaság jelentős részét is ellenőrzése alatt tartja. A rendkívül körülményes állami bürokrácia, még ha nem is az ellenpárt ellenőrzi, lassítja az előrehaladást, mivel úgy működik, ahogyan mindig is működött; a dolgozók nem estek át új, boliváriánus közigazgatási átképzésen.

Valójában az új Boliváriánus Közigazgatási Iskola nem is létezik. A kormányzók, polgármesterek, miniszterek, tisztviselők, bürokraták, parlamenti képviselők azok, akiknek elvileg végre kellene hajtaniuk az alkotmány rendelkezéseit, tervezniük és szervezniük kellene “a folyamatot”, biztosítaniuk kellene a kitűzött célok teljesülését, ám ez különféle okokból nem működik úgy, ahogyan kellene. E hivatalosságok együtt olyan széles középréteget alkotnak a társadalomban, amely megnehezíti a változások keresztülvitelét. Az elnök válasza erre a paralelizmus – egy eddig nem kategorizált politikai stratégia − lett, amely az elnök és a széles néprétegek által közösen folytatott gyakorlat.

A forradalmi folyamat eddig elért vívmányainak jelentős részét párhuzamos struktúrák kiépítése révén sikerült kivívni. Ha az ország egészségügyi apparátusa nem hajlandó az ország szegény lakosait ellátni, az elnök teremt egy párhuzamos rendszert, százával hív kubai orvosokat az országba, és hagyja őket dolgozni. Ha az oktatási rendszer gyengén teljesít, s szemlátomást nem képes leküzdeni az írástudatlanságot, az elnök párhuzamos intézményeket hoz létre, oktatási programokat dolgoztat ki, s működtetésüket a közösségek kezébe adja. Ha az üzletek nem kínálnak elérhető árú élelmiszereket, az elnök létrehozza az állam által támogatott boltok párhuzamos kiskereskedelmi hálózatát, s ha ez sem elég az alultápláltság leküzdésére, teremt egy újabb párhuzamos ellátási struktúrát, és a közösségeket közvetlenül látja el élelmiszerrel, aminek elosztását szintén a közösségekre bízza.

Ezek a párhuzamos struktúrák − működnek. Az írástudatlanságot hamarosan felszámolják. A párhuzamos központok létrehozásának a régi rendszer megtörését és felszámolását célzó baloldali programja új, meghökkentő fejezetekkel bővül. Chávez elnök nem csupán párhuzamos bankot, párhuzamos egészségügyi és oktatási rendszert vagy a CNN paraleljét, a Telesurt hozta létre. Létezik immár egy igen népszerű szappanopera, az Amores de Barrio Adentro is (a Barrio Adentro a párhuzamos egészségügyi program elnevezése), amelynek témája egy osztályhatárokat átszelő szerelem a mai venezuelai politikai atmoszférába helyezve, amit a többi szappanopera paraleljeként indítottak útjára.

Az elnöki palotával párhuzamos utcában elhelyezkedő foglalt ház a közösség vezérelte forradalom gyújtópontja. “Itt működtetjük a Robinson-missziót és a Ribas-missziót; az emberek idejönnek írni-olvasni tanulni, mi koordináljuk a kubai orvosok munkáját, s mi osztjuk szét az élelmiszert a szegényeknek. Működnek itt boliváriánus körök, zajlanak népoktatási és kulturális tevékenységek, mint az előbb látott színházi produkció is. Magam oktató vagyok, a szövetkezetekről tartok kurzusokat. A politikai pártokkal azonban semmi dolgunk.” A férfi, aki körbevezet engem a közösségi központban, aláhúzza: ők nem valamiféle politikai szerveződés. A falakon Che Guevara-poszterek, Arafat arcképe szabad Palesztinát követelő felirattal, Simon Bolívar, a felszabadító portréja s persze Chávez. Mosolygok, s Che arcképe felé biccentek: “Szóval ti nem politizáltok…” “Nem politizálunk, mert nem kedveljük a politikai pártokat”, erősködik kísérőm.

A 2004. évi népszavazáson a “nem” győzelme után (ti. hogy Chávezt nem mozdítják el az elnöki posztról − a szerk.) Chávez indítványozta, hogy a kampányban részt vett aktivisták váljanak társadalmi aktivistákká. A foglalt ház személyzete sikeresen végrehajtotta az átalakulást. “Sok helyütt ez nem sikerült, a választási egységek feloszlottak, ám mi itt még keményebben dolgozunk”, mondja kísérőm. Nemrégiben a foglalt háznak szembe kellett néznie a kilakoltatás veszélyével. Az önkormányzat más célra akarta igénybe venni az épületet. “Nagygyűlést hívtunk össze, hogy megtárgyaljuk a helyzetet, s úgy döntöttünk: harcolunk az ittmaradásért, s lám, a mai napig itt vagyunk, s csináljuk tovább a forradalmat”, mondja büszkén.

Az elnök által elindított valamennyi párhuzamos programot katonai terminusokkal illették, vagy a felszabadító harc kiemelkedő történelmi személyiségeiről nevezték el őket. Két csoportra oszthatók: választási kampányokra, illetőleg a társadalmi átalakulást célzó mozgalmakra.

Ahhoz, hogy minden választást megnyerjen, Cháveznek bíznia kellett társadalmi bázisában. Párhuzamos akcióegységeket hívott életre, hogy elnyerje azok szavazatát, akik támogatják ugyan a forradalmi folyamatot, ám a hagyományos választási kampányok nem érik el őket, illetve akik esetleg zaklatásnak vannak kitéve Chávez-pártiságuk miatt. Az eredmény minden alkalommal nagy siker lett, s a 2006-os elnökválasztásra Chávez már 10 millió szavazat elérését tűzte ki célul.

A társadalmi missziók (misiones) négy fő terület köré csoportosíthatók: oktatás, szakmai képzés, egészségügy és élelmezés. A Robinson-misszió, amelynek célterülete az alapfokú oktatás, fegyver az írástudatlanság felszámolásáért folytatott küzdelemben. A Ribas-misszió egyetemi előkészítő program középiskolások számára. A Vuelvan Caras-misszió munkások továbbképzését, alkalmazási esélyeinek javítását célozza. A Barrio Adentro-misszió keretében kubai orvosokat hívtak az országba, hogy a nyomornegyedekben (barrios) felépült kis kórházakban egészségügyi ellátást nyújtsanak. A Milagro- (“Csoda”-) misszió szürke- és zöldhályogos betegek számára teszi elérhetővé a látásukat visszaadó műtétet. A támogatott árú élelmiszereket országszerte árusító üzletek programjának neve Mercal. Egy másik élelmiszerprogram ingyenes élelmet nyújt a szegénynegyedeknek; a közösség tagjai készítik el és osztják szét naponta egyszer gyermekek, egyedülálló anyák, várandós nők és idősek számára.

Valamennyi missziót a közösségek működtetik. Ezek megszervezik önmagukat, létrehozzák a kórházakat, kialakítják az oktatási termeket, önkéntes tanárokat toboroznak, tanmenetet készítenek, s megoldást találnak a felmerülő ezernyi problémára. Mindezt önkéntes alapon teszik, s ily módon sokakat elérnek. Az egészségügyi program, a Barrio Adentro I keretében, amelyet 2003 áprilisában indítottak, eddig több mint százezer orvosi konzultációra került sor. Emberek, akiket korábban soha életükben nem látott orvos, most orvosi vizsgálatok során estek át.

A párhuzamos programok és kihatásuk meghatározó szerepet játszik a forradalmi folyamat tömeges népi támogatottságában. A legendás 23 de Enero szegénynegyed egyik közösségi aktivistájával beszélgetve, megkérdeztem, hogy szerinte mi teszi a folyamatot annyira fontossá az emberek számára. “A proceso méltóságot adott az embereknek. Lehetőséget adott számunkra, hogy szégyenkezés nélkül kimondjuk, amit gondolunk. A boliváriánus forradalomnak sikerült a népet mozgósítania, megadta nekünk az érzést, hogy a folyamat a miénk, hogy mi is felelősek vagyunk érte. Ha nem működik, a kudarc az enyém is.”

Az itteniek jól ismerik az elnyomást és a kirekesztettséget; nap mint nap átélték azóta, hogy 1958. január 23-án Pérez Jiménezt, a diktátort elsöpörték. Az az idő a mozgósítás és a népi demokratikus aspirációk időszaka volt, egészen addig, amíg a népet ismét elárulták, s a szegénynegyedekre újból elnyomás várt. Most viszont az árulás nem ismétlődött meg.

A 23 de Eneróban jártamban feltűnt egy nagy, vörös és fekete betűkkel a falra írt jelszó: Al pasado no regresaremos jamás! “Soha nem térünk vissza a múltba!” Ez szemlátomást mélyen meggyökerezett a népi köztudatban. Az emberek tisztában vannak vele, hogy a dolgok jó irányba változtak, ezért dolgoznak a forradalom sikeréért − noha korántsem kritikátlanul.

A venezuelai ellenzéket escuálidosnak, “kövületeknek” nevezik, s ezt a fogalmat alkalmazzák kiterjesztve mindenkire, akik akadályozzák a procesót. Az emberek azt akarják, hogy a választott politikusok − polgármesterek, kormányzók, hivatalnokok − valóban a közjóért dolgozzanak. Ehelyett túlságosan is gyakran tapasztalják, hogy a dolgok a régi rossz módon intéződnek, korrupcióval, helyezkedéssel, értelmetlen hatalmi civakodással. A párhuzamos struktúrákat azért teremtették, hogy a régi utakat megkerülve újakat teremtsenek – a párhuzamosok nem metszik egymást. Ily módon kerülhető el a konfrontáció egy olyan országban, ahol az ellenzék erőszakosan lép fel, s a népnek időre van szüksége ahhoz, hogy építhessen, ne csak konfrontálódjon. Ám az emberek türelmetlenül várják, mikor válnak a párhuzamos utak főútvonalakká…

Hugo Chávez elnök igazi jelenség, nem is annyira nyolcórás beszédei miatt (ez inkább régi vágású vonás), hanem a közvetlen kommuniká­cióra való egyedülálló képessége miatt saját társadalmi bázisával. Képes a széles középrétegeket megkerülve közvetlenül a nép gondolatait, vágyait megfogalmazni. Chávez a proceso kezdeményezője, fejlesztője, ideológusa, de egyidejűleg kemény kritikusa is. Az általa kimondott gondolatok a köznép soraiban formálódnak ki. A puccskísérlet harmadik évfordulóján mondott beszédében Chávez kijelentette: aminek pusztulnia kell, nem tűnt még el, aminek pedig meg kell születnie, egyelőre nincs túl a vajúdás szakaszán.

Ez a venezuelai paralelizmus lényege: az új utakkal párhuzamosan fennmaradtak még a régi utak is. Az átállás nem könnyű, de megvalósítható. A foglalt ház éppoly távol vagy éppoly közel van az elnöki palotához, mint a különféle kormányzati intézmények. Ha az itt lakók azok, akik a folyamatot életben tartják, talán ideje lenne elismerni őket közösségi központként, s felruházni őket a szükséges anyagi forrásokkal, míg másfelől a folyamat útjában álló intézményeket időszerű lenne fogyókúrára fogni…

 

II. Párhuzamos demokrácia?

 

A részvételi demokráciának a képviseleti demokráciával párhuzamos bevezetése Venezuelában egyike a legnehezebb, de egyben a legérdekesebb kihívásoknak, amelyekkel az ország szembesül. Ha sikerrel járnak, ez olyan társadalmat eredményezne, amelynek hatalma nagyobb lenne az államénál. A paralelizmus alapelve, hogy olyan párhuzamos utakat hozzunk létre, amelyek jobbak az eredeti útvonalaknál. A részvételi demokráciának az ország különböző részeiben és szintjein történő bevezetése a demokrácia fejlődését vonná maga után. A részvételi demokrácia egyben a többi párhuzamosság egyenletesebb eloszlásához is a leghatékonyabb eszköz.

A “részvétel” és a “részvételi demokrácia” fogalma több mint negyvenszer kerül említésre a venezuelai alkotmányban, amely egyébként valódi bestseller. Az emberek között gyakori beszédtéma az alkotmány, viták során idézik, hivatkoznak rá. A részvételi demokrácia szempontjából a legfontosabb két paragrafus a 166. és a 184. – ezek rendelkeznek egyrészt a Helyi Lakossági Tervezési Tanácsok létrehozásáról, másrészt a hatalom decentralizációjáról és a népre ruházásáról. Ám az alkotmány végrehajtása lassan halad. A tervezési tanácsok nem mindenütt jöttek még létre, s legtöbbjük csak nemrégiben keletkezett. A tervezési tanácsokról 1999-ben született meg a rendelkezés, ehhez képest Caracas városának Helyi Lakossági Tervezési Tanácsa csupán 2004-ben alakult meg. Habár akadnak olyan rátermett erők, melyek igyekeznek ténylegesen működőképessé tenni a tanácsokat, az emberek korántsem elégedettek azzal, ahogyan a tanácsok működnek. A proceso sokak szerint túl lassan halad előre. Hogyan fordulhat ez elő egy olyan országban, ahol mindenki a részvételi demokráciáról beszél?

A boliváriánus forradalmat a folyamatos konfliktus állapota jellemzi. Az elnök és politikája rémálmokat idézett fel a felsőbb osztályok soraiban. Az ellenzék próbálkozásaira a válasz minden állítással szemben nem az elnyomás volt, hanem a demokrácia elmélyítését célzó újabb intézkedések sora. Chávez hét év alatt nyolcszor írt ki választásokat, amivel helye lehetne a Guiness-rekordok könyvében… Ez azonban nem gátolja meg az ellenzéket abban, hogy a szólásszabadság korlátozásával vádolja Chávezt a magántulajdonú tv-ben és rádiócsatornákban, újságokban. A konfliktusok sora kialakította a népben a mozgósítás egyfajta rituáléját: kampányolnak, mozgósítanak, szavaznak, majd kezdik az egészet elölről újra és újra.

Egyetlen választás megnyeréséhez kell egy politikai párt, tíz választás megnyeréséhez viszont már egy Nagy és Erős Politikai Pártra van szükség. Egy ilyen párt aligha képes a közvetlen demokrácia irányába ható paralel politikai struktúraként működni. Az 1998-as első elnöki választás idejére Chávez életre hívott egy politikai pártot, az MVR-t, az Ötödik Köztársaság Mozgalmat. Az ezt követő választások során aligha tehetett mást, mint hogy ezt a pártot tovább erősítgette. Az MVR-en belül 2005 áprilisában lezajlott, az augusztusi önkormányzati választásokat megelőző saját jelöltállító választásnak egy szemernyi alternatív jellege nem volt egy szokványos helyi választáshoz képest. Szerte Caracasban szép nagy színes plakátok sorjáztak a jelöltek neveivel és képeivel, és a választási jelszavak véletlenül sem olyasféle értelmes üzenetek voltak, hogy “megszervezzük a szemétszállítást”. Hanem a jelöltek azon versengtek inkább, ki hányszor képes belegyömöszölni a “Chávez” nevet a plakátjába anélkül, hogy saját arcképét eltakarná. A plakátokból ítélve a választóknak csak arra volt lehetőségük, hogy döntsenek a “chavistas de verdad”, az “igazi chavisták” és a “chavistas de verdad verdad”, az “igazi-igazi chavisták” között.

A véget nem érő választási sorozat rengeteg olyan helyi vezetőt teremtett, akik szemlátomást leginkább saját hatalmuk elvesztésétől félnek. Habár a nők meghatározó erői a forradalomnak, a parlamenti képviselők, polgármesterek és kormányzók között arányuk rendkívül alacsony. A vezetésben a szegénynegyedek “sokszínűségéhez” képest a fehérbőrűek aránya meghökkentően magas. “Azt hiszem, az MVR-választás nem volt több, mint a rossz, régi vágású politika újabb attrakciója, és sok közös vonása volt az AD-vel (az egyik régi kormányzó párttal) és a negyedik köztársasággal¹” , mondja egy férfi a legközkedveltebb folkénekesről elnevezett Ali Primavera közösségi rádió megviselt mikrofonjába. A vezérlőteremben ülők megéljenzik. Az emberek igen nyersen mondanak ítéletet a választásokról és az MVR “fejlődéséről”. Az MVR valószínűleg a legnagyobb kudarc az ország valamennyi párhuzama közül, egyszerűen azért, mert nem volt képes igazi párhuzammá válni – ellenkezőleg, újratermelte a tradicionális politika jellemzőit. A választásokon továbbra is férfi jelöltek ismétlik ugyanazt, mint régen, marakodnak a hatalomért, igyekeznek pozíciójukat megtartani – mindez az embereket arra emlékezteti, ahova nem akarnak többé visszatérni.

A részvételi demokrácia nem az unalomig ismétlődő szavazásokat jelenti. A részvétel azt jelenti, hogy az emberek kezébe adjuk a politikáról való döntés jogát, beleértve a fiskális és gazdasági döntéshozatalt, egy egyszerű és átlátható folyamat keretében. Az emberek már korábban is ezt követelték. A népszavazás és a 2004-es regionális választások között eltelt három hónap folyamán több közösség követelt változásokat és hatalmat a közösségeknek. A nagygyűléseken, az El Valléhoz, a Petaréhoz és a Catiához hasonló szegénynegyedekben az emberek kiáltványokat szerkesztettek, amelyekben decentralizációt és a hatalomnak a vezetőktől a közösségekhez való átruházását követelték.

A részvételi demokrácia meghonosítása rengeteg erőfeszítést igényel, de az általa nyerhető előnyök is óriásiak. Az észak-brazíliai Belém és más városok példája megmutatja, hogyan teremti meg a népi tervezés lehetőségét egy participatív városi költségvetés. A folyamatok átláthatóvá tételével kiküszöbölték a korrupciót, és a kollektív intelligencia mozgósítása hatékonyan elősegítette a fejlődést. Mindenhol csak a helyileg adott feltételekre alapozva lehet építeni, de Venezuelában ezek a feltételek sok mindenre lehetőséget adnának. Erre gondolok, amikor Iruma Sanchezszel, a száznyolcvan boliváriánus kört magában foglaló, petarebeli Casa Bolivariana koordinátorával beszélek. Az ebben a házban összpontosuló energiákkal nem csupán egy helyi önkormányzatot lehetne átformálni. Akkor hát Sucre polgármestere miért nem ide szervezi a költségvetést megtárgyaló gyűléseket, és teszi lehetővé, hogy az emberek dönthessenek a források egy részének elosztásáról?

Az a tény, hogy elmulasztották a szükséges döntési jogköröknek a népre való átruházását, mostanra jól látható problémákat idézett elő. Venezuelai utazásom során a kudarc leglátványosabban a hulladékkezelési probléma megoldatlanságában mutatkozott meg. Caracas szegénynegyedei adják a legjobb képet erről; e szegénynegyedek legtöbbje domboldalakra épült, amelyek körbeveszik és lenéznek a bevásárlóközpontokra és a középosztályi városnegyedekre. A dombokra felnézve az ember apró, düledező házak ezreit látja, mellettük a lejtős utcákon fekete szemeteszsákok tömegét.

Cuidad Bolívarban, miközben taxival utazom a történelmi negyed felé, megkérdezem a taxisofőrt, elégedett-e a polgármesterrel. “Nem”, mondja, és az utcák oldalában sorakozó szeméthalmok felé biccent. A gyönyörű Mochima Nemzeti Parkban a turisztikailag legfontosabb tengerparti strandok úgy festenek, mint valami szeméttelep, a hulladék bűze miatt kínszenvedés átsétálni az egyik plázstól a másikig. Santa Fé halászfaluban ugyanazt a “nem”-et és ugyanazt a szemét irányába biccentést kapom válaszul, mikor a polgármesterrel való elégedettségről kérdezek.

A részvételi demokrácia segítségével a hulladékkezelés problémája megoldható. A brazíliai Pôrto Alegrében az emberek kollektív folyamattá tették a szemét újrahasznosítását. A Részvételi Költségvetésen keresztül pénzt allokáltak a szövetkezeteknek, amelyek összegyűjtötték, majd üzemekben újrahasznosították a hulladékot, az embereknek munkát, jövedelmet és képzést adva – ott az írás-olvasás tanfolyamok részét képezték a munkarendnek. Egy látogatás alkalmából a szegénynegyedben, fenn a domb tetején, alkalmam volt látni, hogy az emberek igyekeznek közösen megbirkózni azokkal a gondokkal, amelyekkel a Helyi Lakossági Tervezési Tanácsoknak kellene megbirkózniuk, csak éppen párhuzamosan, hatalom és erőforrások nélkül.

Mindezek ellenére a venezuelaiak valóban felnőttek ahhoz a szerephez, amelyre az alkotmány deklarációja szerint hivatottak: a “folyamat” aktív résztvevőinek és fő hajtóerejének a szerepéhez. Megtették azt, amit eddig még senki, szembeszálltak egy puccskísérlettel − és győztek. Amikor az ellenzék offenzívában volt, az emberek elviselték az éhséget, az általános sztrájkot és a megaláztatásokat. Amikor pedig az ellenzék puccsot rendezett és elrabolta Chávez elnököt, az emberek az utcára vonultak és visszakövetelték őt. 2002. április 13-án, a népnek hála, az elnök ismét hivatalában volt. A venezuelaiak türelmesek, de hiba lenne azt hinni, hogy ez a türelem örökké tart. A nép, amely megszállta az utcákat, hogy visszakövetelje az elrabolt elnököt, megteszi újra, ha vészhelyzet áll elő. Közben viszont valódi fejlődést akarnak elérni saját közösségeikben – mondjuk, megkezdeni a szemétgyűjtés megszervezését. Ehhez meg kellene kapniuk a szükséges hatalmat.

 

Jegyzetek

 

¹ A chavisták így nevezik Venezuela 1958 és 1998, azaz a diktatúra megdöntése és Chávez megválasztása közti korszakát (a szerk.).

(A Znet Daily Commentaries felületén közzétett írás rövidített, szerkesztett változatát készítette és fordította: Matheika Zoltán)

Az írás azokat a lépéseket elemzi, amelyeket a venezuelai munkásmozgalom Chávez hatalomrajutása óta tett a munkásönigazgatás felé. Bemutatja a régi szakszervezeti szövetség és az új, spontánabb módon formálódó szakszervezetek küzdelmét, az önigazgatás különféle elképzeléseit és gyakorlati eredményeit. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a folyamat még messze nem ért véget: a venezuelai "forradalom" még tartogathat meglepetéseket.

2003. májusi megalakulása óta a Venezuelai Munkások Nemzeti Uniója (UNT) a venezuelai munkaügyi forradalom körül zajló viták középpontjába került. Ezek a viták alapvetően az üzemek és a szakszervezetek feletti munkásellenőrzés problémáiról folynak. A demokrácia áll a venezuelai munkások küzdelmének homlokterében, amikor a régóta a korrupció és az osztály-együttműködés mocsarába süllyedt munkásmozgalom újraélesztésén igyekeznek.

Amikor 1998-ban Hugo Chávezt Venezuela elnökévé választották, olyan radikális politikai és társadalmi változásokat ígért, amelyek úgy tűntek, hogy a munkásmozgalmat is lekörözhetik. A legjelentősebb szakszervezeti szövetség, a Venezuelai Munkásszövetség (CTV) az elnök legelszántabb kritikusai közé tartozott, aki cserébe nem fukarkodott a CTV elleni kirohanásokkal. Ám a mainstream média által kreált kép a “munkásmozgalom és Chávez küzdelméről” tudatosan félrevezető volt: valójában a CTV már az 1970-es évek óta – ha nem még régebben – nemigen képviselte a munkások ügyét. Chávez és a CTV harcának dacára a venezuelai munkások jó része aktívan és lelkesen részt vett az elnök által meghirdetett “bolívari forradalomban”, amely a Latin-Amerika függetlenségéért síkra szálló Simón Bolívar után kapta nevét.

Az Amerikai Birodalom erőszakossága által táplált felpörgő globalizáció légkörében komoly visszhangot keltett Cháveznek a neoliberális modellt elutasító politikája. És hamar bebizonyosodott, hogy ez az elutasítás több, mint puszta retorika. Chávez elnöksége túlélt egy puccsot, valamint az olajvállalkozók bojkottját; legitimálta egy drámai referendum és a helyi választások – most eljött az ideje, mint az Economist újságírója fogalmazott, hogy “szavait tettekre váltsa”. A neoliberális forgatókönyvvel szemben Venezuela egy olyan alternatív fejlődési modellbe fogott bele, amely nyíltan a társadalmi jólét kérdését helyezi a középpontba.

A venezuelai forradalom alapvetően a demokráciáért küzd, de nem azért a “tiszta demokráciáért”, amely oly gyakran blokkolja az északi gondolkodást. Venezuelában ez a terminus társadalmi és gazdasági dimenziókat éppúgy felölel, mint politikai, sőt földrajzi szempontokat. A népi részvétel a helyi tervtanácsok bonyolult fejlődését jelenti, amelyek a közösség költségvetését vitatják meg, de ugyanígy arról is esik szó, hogy a termelés bizonyos területein a világpiaci termelést a venezuelai nép számára folyó termeléssé változtassák. Így a korábbi trend, amelyben Venezuela élelmiszer-szükségletének 70%-át importból volt kénytelen fedezni, az “élelmiszer-szuverenitás” jegyében megfordulóban van. Ám az “élelmiszer-szuverenitás” megkívánja a földtulajdon demokratizálását, a venezuelai vidék tulajdonarányainak megfordítását, hiszen ma a földbirtokosok leggazdagabb 5 százalékáé a magántulajdonú termőterület 75%-a, amelyből a legszegényebb 75% viszont mindösszesen 6%-ot mondhat magáénak.¹

Bolívart az egész régióban tisztelet övezi, és Chávez ezt kihasználva igyekszik erősíteni a szolidaritást a dél-amerikai államok között. A regionális – tulajdonképpen “Dél–Dél közötti – egységet hangsúlyozó retorikája Bolívar nagy álmán, az egyesített Latin-Amerikán alapul. Ám ez sem szimpla retorikai ciráda: Chávez valóban vállalta ezt az üzenetet, és olyan regionális egységet szorgalmaz, amely képes lehet szembeszegülni a globális tőke erőszakos terjeszkedésének.

Január végén, szokásos vasárnapi televíziós interjúműsorában, az Aló Presidentében Chávez bejelentette a gazdaság fejlesztésének új irányvonalát, amelynek középpontjában a “made in Venezuela” szlogen áll. Az elnök új programját abból az óriási papírgyárból (az Invepalból) jelentette be, amelyet 350 munkásának nehéz harcai után a kormány nemrégiben államosított. Chávez felhívása a kétéves UNT csatakiáltását visszhangozza: “Közös irányítás nélkül nincs forradalom!” A venezuelai és más országbeli korábbi önigazgatási fiaskók ismeretében a mostani kísérlet valódi munkás-önigazgatást követel, és elutasítja a munkavállalói résztulajdon vagy éppen egy technokrata munkásmenedzseri osztály kialakításának ötletét.

 

Egy új Venezuela

 

A Chávez 1998-as elnökké választását megelőző négy évtizedben két hagyományos párt osztozott a hatalmon, és küzdött az ország legfontosabb intézményeinek irányításáért. 1958-ban a diktátor Perez Jiménez után jól menő olajgazdaság maradt az ország új vezetőire, és a szociáldemokrata Acción Democrática, valamint a keresztényszociális Copei párt az olajjövedelmeket továbbra is igyekezett az elit körökben tartani, miközben a népet hatásos nacionalista retorikával etették.

A CTV, amely a Jiménez elleni harcokban még progresszív erőként alakult és azokból alaposan ki is vette a részét, hamarosan a pártérdekek kiszolgálójává vált. Sőt, a szervezet hosszú ideig aktív szerepet vállalt az USA dirigálta regionális antikommunista tevékenységből is, ami figyelemre méltó összegeket hozott a CTV konyhájára az American Institute for Free Labor Developement (AIFLD) kasszájából.² Az 1980-as évek neoliberális kormányzása idején azután ezt a munkások keservesen megfizették. Ebben az időszakban születtek meg a mai munkás-önigazgatási elképzelések alapjai, miközben a CTV háromoldalú “társirányítási” bizottságokban vett részt a Kereskedelmi Kamara és a Munkaügyi Minisztérium képviselőivel. Az 1990-es évek közepére a CTV vezetői felmondták megegyezésüket Rafael Caldera elnökkel, akinek privatizációs és reformhadjárata igencsak pusztítónak bizonyult a munkásokra nézve, és tovább csökkentette a CTV hitelét. Ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött a venezuelai munkások ma az irányításban igazi munkásrészvételért szállnak harcba.

Az a változást követelő nemzeti felzúdulás, amely Chávezt 1998-ban a hatalom csúcsára lendítette, nem hagyta érintetlenül a munkásmozgalmat sem. A lusta és korrupt “vezetőikkel” elégedetlen munkások egyre gyakrabban hangoztatták korábbi fenntartásaikat, és számos új kritikát is megfogalmaztak. A nagymértékű szociális változás iránti elkötelezettség, az a cél, hogy növeljék a venezuelai lakosság azon 80%-ának életszínvonalát, amely a szegénységi küszöb alatt él, arra késztette a munkásokat, hogy csatlakozzanak a folyamathoz, és a munkásmozgalom reformját is a célok közé emeljék.³

Mindennek a nettó eredménye a munkásosztály drámai léptékű változása lett: egy egész sor, korábban a CTV-be tartozó szakszervezet és federáció lépett ki a szövetségből. Ezek hozták létre 2003-ban a Venezuelai Nemzeti Munkásszövetséget (UNT), amelynek ideiglenes vezetősége az új szakszervezeti stratégia leghangosabb hirdetője lett. Az UNT még meglehetősen kiforratlan szerveződés, és a hivatalos választásokig – amelyeket vélhetőleg 2005 őszén fognak megtartani – továbbra is nélkülözni fogja a szakszervezetiséghez szükséges belső struktúrákat. Ám a venezuelai társadalom nagy átalakulása arra ösztönözte a munkásokat, hogy relatíve csekély eszközeikkel is meglehetősen messzire jussanak, és az UNT szoros kötődése a kormányzathoz biztosítja, hogy a szervezet az országos színtér fontos szereplője lesz.

Bár egyelőre nem lehet megítélni, hogy melyik szervezet mennyire reprezentatív, az UNT működésének első két éve során meghökkentő mértékben megizmosodott. Az ítéletalkotás egyik módja, hogy az aláírt kollektív szerződések milyen mértékben köthetőek az egyik vagy másik szakszervezeti szövetséghez. A Munkaügyi Minisztérium szerint a 2003–2004 folyamán megkötött kollektív szerződések 76,5%-át az UNT keretébe tartozó szakszervezetek írták alá, míg a CTV tagszervezeteire csupán 20,2% jutott.

Mindazonáltal a társadalmak nem változnak meg egyik napról a másikra egy új korszak, új kormány vagy éppen új szakszervezet bejelentésétől. A szervezett munkásság a régi venezuelai rendszer, a Negyedik Köztársaság (1958–1999) egyik alapvető intézménye volt, és megváltoztatásához konkrét és nagy ívű gazdasági, politikai és társadalmi stratégiára lesz szükség. Ebben a demokrácia hangsúlyozása csupán az első lépést jelentheti.

 

Munkásjogok, emberi jogok: a Coca-Cola Femsa

 

A venezuelai szakszervezetek hagyományosan sokkal inkább üzemek, mintsem ágazatok szerint szerveződtek. Az egyes üzemegységeknek még ugyanazon vállalaton belül is saját szakszervezetei vannak. Így a Coca-Cola Femsa nyolc venezuelai palackozóüzemének is megvannak a különálló szakszervezetei, sőt az egyiknek kettő is. A CTV-hez tartozó régi szakszervezetük tehetetlenségével elégedetlen aktivisták egy része a valenciai gyárban létrehozott egy párhuzamos szakszervezetet, amely gyorsan komoly támogatottságot szerezve a régi szervezet komoly vetélytársává vált.

A Coca-Cola Femsa Coca-Cola termékeket (söröket, ásványvizeket és üdítőitalokat) palackoz, terjeszt és árusít Latin-Amerika-szerte. Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában is vannak érdekeltségei. Bár a forgalomból Venezuela csupán 7,1%-kal részesedik (Mexikó pl. 66,7%-kal), ez árnyalatnyival még mindig több Kolumbia 6,5%-ánál. Ám – mint arról egy nemzetközi civilszervezet, a Campaign to Stop Killer Coke (Kampány a gyilkos kóla megfékezésére) beszámol (http://www.killercoke.org) – Kolumbia csekély részesedése is elég ahhoz, hogy a cég különféle paramilitáris csoportokkal működjön együtt, amelyek nem egy szakszervezeti aktivista zaklatásáért, megkínzásáért vagy éppen meggyilkolásáért felelősek.“

Venezuelában nem szokásuk úgy megölni a szakszervezeti vezetőket, mint Kolumbiában – mutat rá José Cardenal, az új valenciai szakszervezet főtitkára. – De a legális és törvényes keretek között mindent megtesznek, hogy eltiporják azokat a szakszervezeti vezetőket, akik valóban kiállnak a munkások jogaiért. Megtalálják a legális módját annak, hogy megfélemlítsék, fenyegessék azokat a munkásokat, akik szervezkedni próbálnak, vagy törvényadta jogaikat követelik.”

2004 májusában, hónapokig tartó fáradhatatlan szervezőmunkát követően Cardenal és más aktivisták megalapították párhuzamos szakszervezetüket, amely egy üzemi szavazás formájában dobott kesztyűt a régi szakszervezetnek. A valenciai munkafelügyelet által lebonyolított szavazáson, ahol megfigyelőként mindkét szervezet, valamint a cég képviselői is részt vettek, az új szervezet 80%-os részvétel mellett 301:234 arányú győzelmet aratott.“

A Coca-Cola Femsa munkásai sohasem kaptak tisztességes fizetést” – nyilatkozta Freddy Contreras, az új szakszervezet kulturális titkára. “Korábban ha egy munkás a jogait követelte, hamar az utcán találta magát” – tette hozzá dühösen. “A régi szakszervezeti vezetők összeszűrték a levet a céggel, amely megvásárolta őket. A munkások nem merték kritizálni a szakszervezetet, mert tisztában voltak vele, hogy a szakszervezet kirúgathatja őket. A szakszervezeti vezetők a cégtől kapták fizetésüket, irodájukat az üzemben; a cég a markában tartotta őket, biztonságos távolságban a munkásoktól.”

A győztes szakszervezeti választások óta eltelt egy évben az új szervezet elért néhány kisebb, ám mégiscsak fontos eredményt. “Korábban képtelenek voltunk hozzájutni a minket megillető élelmiszertikettekhez – jegyezte meg a palackozószalag mellett dolgozó Julio Llepes – ám amióta új szakszervezetünk van, megkapjuk azokat.” Llepes az új szakszervezetet nyitottabbnak találja, és azt is hozzátette, hogy ha valamilyen baja lesz annak vezetőivel, akkor félelem nélkül ki fog merni állni az igazáért.

A gyárban hét éve dolgozó Luis Ferrero azt hangsúlyozta, hogy az új szakszervezet négy évre visszamenőleges hatályú bért harcolt ki azoknak a dolgozóknak, akik a futószalag mellett kénytelenek ebédjüket elfogyasztani. És végül fontos politikai győzelemként a szakszervezet arra is rákényszerítette a céget, hogy kifizessék a bért arra a két hónapra is, mikor 2002 decembere és 2003 februárja között a Coca-Cola Femsa is bezárta kapuit, hogy így érjék el Chávez megbuktatását. Akkor azt mondták a munkásoknak, hogy megkapják fizetésüket a gyárbezárás idejére is, ám mostanáig egy fillért sem láttak belőle.

A Coca-Cola Femsa csak egy a mind több üzem közül, ahol a munkások harcba kezdtek, hogy visszahódítsák a szakszervezeteket a korrupt, a munkaadókkal igencsak barátságos viszonyt ápolgató vezetőktől. A sort a Ford nyitotta meg 2000-ben, ahol először került sor szakszervezeti referendumra a régióban. Az új szakszervezet sima győzelmet aratott, lökést adva ezzel a szakszervezetek demokratizálására irányuló mozgalmaknak. Az elmúlt évben Valenciában és Maracayban, Venezuela ipari központjaiban összesen nyolc referendumot tartottak, és mindegyikből az új szakszervezetek kerültek ki győztesen.

A szakszervezeti referendumok számának és az új szakszervezetek alakulásának növekvő száma nem kis mértékben az állami befolyásnak is köszönhető. Korábban a Munkaügyi Minisztérium óvakodott állást foglalni a vitákban, ám az alacsony fizetésű munkások elbocsátására kirótt moratórium 2003 áprilisában ezt megváltoztatta. “A cégek az elbocsátási moratórium miatt immár nem rúghatják ki a munkásokat, ha azok új szakszervezetet akarnak alakítani, vagy a jogaikért szervezkednek” – kommentálta az UNT carobói regionális vezetője, José Joaquín Barreto. “A kormánynak köszönhetően ezeknek a munkásoknak most már jut némi mozgástér, hogy új szakszervezetet alakítsanak, referendumot tartsanak, és immár van néhány lap a kezükben hogy a tárgyalóasztalok mellett is konkrét eredményeket érhessenek el.”

 

Három mese a venezuelai közös menedzselésről

 

A lokális szakszervezeti demokrácia szintjén az UNT kulcsszerepet játszott a munkások megszervezésében, az új szakszervezeteknek adott stratégiai és jogi támogatásban és az állammal való kapcsolattartásban. Ám vezetői a munkahelyi demokrácia előmozdításán is iparkodnak, amelynek központi tézise a termelés feletti munkásellenőrzés. Venezuela újszülött új szakszervezeti mozgalma a különféle elképzelések némiképp zűrzavaros elegyén alapul, akárcsak annak idején maga a bolívari forradalom, de ezek közül a legfontosabb a munkások részvétele az igazgatásban. Mind a kormányzati politika szintjén (ez vadonatúj fejlemény), mind pedig az üzemekben, ahol már működik a közös igazgatás, vagy éppen harcolnak érte, három jól elkülöníthető modell jelenik meg: mindháromnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, tanulságai és példái.

 

Villamosipar

“Mi az a közös irányítás?” – mennydörögte Joaquín Osorio az összegyűlt munkásoknak Valenciában. Osorio a Fetraelec nevű villamosipari szakszervezet fegyelmi bizottságának elnöke és egyben a szakszervezet fő ideológusainak egyike. Egy nemzetközi szakszervezeti gyűlésen – ahol az ország minden részéből érkezett munkások és delegátusok mellett a kanadai Vancouveri Munkástanácsok képviselői, valamint az USA-beli Babson College egy közgazdász professzora is megjelentek – Osorio a közös irányításról szervezett workshop előadójaként szólalt fel. “Számunkra a közös irányítás hatalom a munkások kezében – folytatta beszédét. – Annak joga és igénye, hogy a munkások részt vehessenek a cég igazgatásában. Olyan menedzselési és adminisztratív rendszer, amelyben az állam, a munkások és (a mi esetünkben) a fogyasztók is egyenlő feltételek mellett kapnak részt. A közös igazgatás a régi, megbukott vertikális, korrupt és bürokratikus rendszer alternatívája, amely abba a válságba juttatta az állami vállalatokat, amelyben ma vergődnek.”

Az ország villamos energiájának 60%-át biztosító állami vállalat, a Cadafe dolgozói Chávez 1998-as választási győzelme után szinte azonnal szorgalmazni kezdték a közös irányítás bevezetését. 2002-ben, nem sokkal az áprilisi puccskísérletet követően a Cadafe hivatalosan is megkezdte az áttérést a közös irányításra. Ám három év elteltével a munkások beleszólása a döntésekbe még mindig igencsak korlátozott: két hellyel rendelkeznek abban a koordináló bizottságban, amely nem kötelező erejű javaslatokat tehet a vállalat elnökének. Miután adtak egy lehetőséget az állami vezetésnek a valódi közös irányítás bevezetésére, a Fetraelec szakszervezeti szövetségébe tömörült munkások egész sor tiltakozó akcióban fejezték ki türelmetlenségüket. Ez meglehetősen kényes probléma, hiszen a munkások többsége Chávez elnök lelkes támogatója, ám tiltakozásuk szükségszerűen az Energiaügyi Minisztérium, a Cadafe felügyeletét ellátó állami szerv ellen irányul. “

Megértjük, hogy az elmúlt három év sztrájkjai, kizárásai, puccsai, guarimbasai⁴ erőteljesebb fellépésre kényszerítették az államot ezekkel az akciókkal szemben, amelyeknek célja a kormány megbuktatása volt – magyarázza Angel Navas, a Fetraelec elnöke. – Ám ez az időszak immár véget ért, és itt az idő az állam demokratizálásának megkezdésére, mert a munkások és általában az emberek nagyobb beleszólást követelnek a döntéshozatalba.”⁵

“Érezhető egy bizonyos ellenállás a konszolidációval és a forradalmi folyamattal szemben” – jegyezte meg Navas. – Amikor szorgalmazni kezdtük a közös irányítás konkrét kidolgozását a Cadafénál, akkor kiprovokáltuk az állam olyan állítólagos képviselőinek az ellenkezését, akik nem kívánták hatalmukat a munkásokkal megosztani.”

Az egyetlen kivétel a Cadela – a Cadafe andoki részlege –, amely a közös irányítás úttörőjének bizonyult; a munkások és a menedzsment ottani együttműködése az egész szakszervezet számára jövőbe mutató példát jelent. A Cadafe jelenti a közös irányításra irányuló, alulról kiinduló kezdeményezés legszervezettebb formáját Venezuelában.

 

Papíripar

A Venepal papírgyár (ma már Invepal néven állami vállalat) dolgozóinak harca komoly rokonszenvet ébresztett a venezuelai munkások között: a cég csődbe jutva elbocsátotta 900 munkását, arra késztetve őket, hogy a gyárat elfoglalva munkahelyük államosítását követeljék. A cégtulajdonosokkal vívott hosszadalmas csaták és jogi huzavonák után az állam piaci áron felvásárolta a csődbe jutott vállalatot, és felét átadta a munkásoknak, hogy az állammal együttműködve irányítsák. Ám a munkásigazgatás összetett dolog, és országszerte óriási elvárásokat támaszt a munkások között az Invepallal szemben. Bár nem látható tisztán, hogy mi folyik az Invepalnál, a legutóbbi fejlemények mégis arra utalnak, hogy eltértek a munkások eredeti célkitűzéseitől.

Chávez elnök szerint az Invepal hazai alapanyagokból fog jegyzetfüzeteket előállítani. A fővárostól, Caracastól délkeletre eső Monagas és Anzoáteguí államokból származó fát egy új üzem fogja feldolgozni, amelyet az államnak még meg kell vásárolnia. Az ebből származó papírmassza jelenti majd az Invepal teljes mértékben hazai eredetű alapanyagát. Az Invepal szakszervezeti vezetője, Edgar Peña szerint az Invepal jelenleg Chiléből kénytelen importálni a papírmasszát.

Egy munkásgyűlés, jelentette ki Chávez elnök, amely teljes felhatalmazással bír a vállalat irányítására, megszünteti a bürokráciát, és összekapcsolja a termelést az adminisztratív feladatokkal. “Ezt a struktúrát leteszteljük, és ha szükséges, igazítunk rajta, mivel itt a saját modellünk kidolgozásáról van szó” – tette hozzá.

A valenciai üzemben éppen ez történt a közös igazgatás legelső napján. Alexis Ornevo, a Venepal immár megszűnt szakszervezeti végrehajtó bizottságának egykori és az Invepal igazgatóságának jelenlegi tagja kijelentette, hogy mivel nincsenek többé főnökök, így szakszervezetre sincs többé szükség, hiszen a munkások immár kooperatívába tömörülnek (Covimpa), és így irányítják az üzemet. És ez a kooperatíva, sietett rámutatni Ornevo, számos előjogot élvez, így például az adózás alóli alkotmányos felmentést. Ráadásul az 1999-es Bolívari Alkotmánynak köszönhetően a Covimpa – amely ma az Invepal részvényeinek 49%-ával rendelkezik – részesedését akár 95%-ra is növelheti.

Ornevo bejelentése komoly nyugtalanságot keltett hallgatósága körében, akik attól tartottak, hogy a közös igazgatás és a munkásbizottságok egyfajta kapitalista kooperatíva kialakulása felé mutathatnak az országban. “Mint azt tegnap az Invepal bemutatóján láthattuk – mondta Navas egy magánbeszélgetés során –, van néhány komoly problémájuk. Úgy tűnik, menedzserként gondolkodnak. Annak alapján, amit tegnap hallhattunk, meg akarják szerezni a vállalat összes részvényét. Nyolcszáz munkás lesz a vállalat tulajdonosa. És ha az profitot hoz, akkor ezek a munkások gazdagok lesznek? Ez a cég állítólag az egész ország tulajdona; az én vállalatom nemcsak a munkásokhoz tartozik, ha profitot termelünk, az az egész népet illeti. Ez mindannyiunk felelőssége – az olajipari munkásoké, akik a legtöbbet termelik: hogyan terjesszük ezt ki az egész országra? Ez a profit nem az enyém. Semmi értelme, hogy csak mert például az olajiparban dolgozom, 90 millió bolívart (42 000 dollárt) keresek, mikor a minimálbér mindössze 4 millió bolívar (1900 dollár).” Meglátjuk, hogy az Invepal valóban csak a munkások egy kis csoportjának jólétére fókuszál, vagy eredeti célkitűzéseinek megfelelően a közösség, az egész ország érdekében fogja az üzemet működtetni. Az biztos, hogy az ott leszűrt tapasztalatok heves vitákat gerjesztenek még az UNT-ben arról, hogy milyen buktatói vannak a közös igazgatás stratégiájának, ha nem áll mögötte egy nagyobb ívű gazdasági stratégia.

 

Alumíniumipar

Az állami tulajdonú Alcasa alumíniumfeldolgozó vállalat a venezuelai közös igazgatás harmadik példája. Mikor 2005 januárjában Chávez bejelentette, hogy a közös igazgatás kulcsszerepet fog kapni a “belső erőkre támaszkodó” új venezuelai fejlesztési stratégiában, egyben egy szakértői csoportot is kineveztek, hogy meghatározzák a közös igazgatás bevezetésének mikéntjét és hogyanját a teljes állami szektorban. A közös igazgatás lelkes támogatójának számító Victor Alvarez ipari miniszterrel együttműködve a szakértői csoport úgy döntött, hogy az Alcasa legyen a kísérleti nyúl. A cég újonnan kinevezett elnöke, Carlos Lanz egész sor, a demokráciát erősítő intézkedést hozott, hogy bevonja a dolgozókat a cég ügyeit illető döntéshozatalba. Trino Silva, az Alcasa szakszervezetének főtitkára már régóta kárhoztatta azt a tehetetlenséget és korrupciót, amely meggátolta, hogy az Alcasa lehetőségeinek megfelelően jövedelmezővé váljon.

“Egy produktív gyárra van szükségünk – vázolta Silva egy tavaly novemberi interjúban. – Mostanában a cég produktívvá válik, de arra is szükség van, hogy profitot hozzon. Márpedig ha nem hoz profitot, és csődbe jutunk, akkor mit keres még itt a régi menedzsment?” Azóta ezt a menedzsmentet munkások által választott munkások váltották fel, ami mind Lanz, mind pedig Silva szerint valószínűleg fokozni fogja a termelékenységet és csökkenteni a korrupciót – és egyben megteremtik a közös igazgatás országos stratégiájának fő vonalait.

 

A Chávez-féle szakszervezetiség kontra autonómia

 

Az alapítása óta eltelt időben egy vita különösképpen megosztotta az UNT-t: miként találják meg a középutat Chávez támogatása és a kormányzattól való függetlenség között? Ez a vita összekapcsolódott az UNT demokratikus struktúrájának különféle elképzeléseiről szóló polé­miákkal. A Chávez elleni legális és illegális támadások özönében ráadásul mindez a probléma különleges érzelmi felhangokat kapott.

A “Chávez-féle szakszervezetiség” élharcosa a Bolívarista Munkáserő (FBT), a chávezista szakszervezeteknek az UNT-t támogató federációja, Orlando Chirinos vezetésével. Az UNT hét leginkább közismert koordinátora (összesen húszan vannak) közül négyen, köztük Chirinos, az FBT soraiba tartoznak. A Ramón Machuca vezette “autonóm szakszervezetiséget” követő csoporttal, amely a fennmaradó három koordinátort adja, később foglalkozunk.

A vitát tovább bonyolítja, hogy látszólag mindkét fél támogatja a szakszervezeti autonómiát. Az FBT-ről mégis mindenki úgy tudja – és ezt saját forrásaik is alátámasztják –, hogy szoros kötelékek fűzik a Munkaügyi Minisztériumhoz. A Machuca-féle társaságot ugyanakkor azzal vádolják, hogy megvannak a saját kormányzati csatornái, mégpedig Franklin Rondónon, az egyik legnagyobb közalkalmazotti szakszervezet elnökén keresztül. És itt a viták egy szélesebb, nehezebben behatárolható polémiává duzzadnak, amely immár a demokráciáról szól. Az egyik vélemény szerint az adott erőviszonyok között egy új, szilárd federációt kell létrehozni a CTV leváltására, még ha ez némileg beszűkíti is az új szervezet demokratikus mozgásterét. Mások úgy látják, hogy az új federációnak határozottan szakítania kell a régi szakszervezetiséggel, és teljes mértékben demokratikus alapokon kell felépülnie.

Az eltérő nézeteket jól illusztrálja az arról folyó vita, hogy ki kapjon szavazati jogot a közelgő UNT-s szakszervezeti választásokon. Machuca és néhány UNT-koordinátor szerint minden munkásnak biztosítani kell a szavazati jogot, akár az UNT tagjai, akár nem, hiszen az UNT első szavazásának eredménye nagy valószínűséggel az ország minden munkására hatással lesz. Chirinos és társai pedig azt hangoztatják, hogy bár a javaslat szellemével egyetértenek, az mégis szélesre tárná a kaput a lehetséges szabotázsakciók előtt, mert a CTV tagságának is lehetővé tenné a részvételt az UNT választásain. A CTV vezetői elvileg arra késztethetnék tagságukat, hogy olyan jelöltekre adják voksukat, akik sokkal inkább a CTV, mintsem a munkások érdekeit képviselik. Ám egyik oldal sem javasolja a szervezetlen munkások részvételét a szavazásban, annak dacára, hogy az ország munkásságának fele egyéni munkavállaló, vagy éppen a feketegazdaságban dolgozik.⁶

 

Egység az UNT-ben?

 

A helyi szakszervezeteken és az UNT-n belüli ingerült vádaskodások nem csitulnak. Ám ahogy telik-múlik az idő, mindkét oldal egyre inkább érzi a tagság növekvő türelmetlenségét az egység hiánya miatt.

November közepén a Latin-Amerikai Munkásközpont (CLAT) brazíliai tanácskozásán nem hivatalos találkozóra került sor Ramón Machuca és Marcela Maspero (UNT-koordinátor, az FBT tagja) között, ahol jelentős előrelépés történt az UNT két rivális frakciójának összebékítésére. Mind Maspero, mind pedig Machuca úgy nyilatkozott, hogy a brazíliai ad hoc találkozó jelentős áttörést hozott. Eldöntötték, hogy december elejére Caracasba hívják az UNT koordinátorait, hogy kihasználják a két oldal közti “jelentősen megjavult kapcsolatokat”.⁷

Az együttműködés elkerülhetetlen, ha a közelgő választásokon az UNT meg a maga oldalára kívánja állítani azt a rengeteg venezuelai szakszervezetet, amelyek ma még ingadoznak a két rivális szakszervezeti szövetség, a CTV és az UNT között. Ez a még határozatlan szektor nagyon is tisztában van az új federáció potenciális erejével, ám jól ismerik a venezuelai munkásmozgalom erőteljes szektariánus gyökereit is. A politikai nézeteltérések kétségkívül megmaradnak, ám ha Machuca és Chirinos – illetve ami még fontosabb, támogatóik – képesek egyesülni, ami valószínűnek látszik, akkor az UNT a progresszív politika sokszínű és dinamikus bázisává válhat Venezuelában.

 

Konklúzió

 

A venezuelai munkásmozgalom kollaboráns múltjával szakítva, a haladó kormány támogatását élvezve is szükség van mind a munkásvezetők, mind a szervezeti munkások tudatos önképzésére. Idő kell hozzá, hogy a munkások és a szakszervezeti bizalmik egyáltalán el tudjanak képzelni egy újfajta szakszervezetiséget. Ehhez vitákon, konfliktusokon át vezet az út, és mindenekelőtt egyfajta történelmi érzék szükséges hozzá. A munkásoknak ki kell menteniük a harc kultúráját a CTV letargiájának romjai alól, miközben új formákat hoznak létre. Az UNT fennállásának két éve alatt egyes vitákból nyílt konfliktusok lettek. Akárcsak a CTV régi vágású gyakorlatában, a hatalom és az egoizmus is nemritkán kihatott a döntésekre, és akárcsak korábban, a szektarianizmus az egység komoly gátjaként ütötte fel a fejét. Ám az UNT vonzereje, amelynek segítségével két röpke év alatt alapjaiban rengette meg a CTV pozícióit, éppen abban áll, hogy ezek a konfliktusok nem árnyékolták be az alapvető ideológiai vitákat. Miként lehetséges megtalálni a középutat a kormányzattal való együttműködés és a szakszervezeti autonómia között? Hogyan alakítható ki a munkásellenőrzés, amely inkább magukra a munkásokra, mintsem az állam jóindulatára apellál? Miként egyensúlyozhatnak a helyi vezetők a munkások és a helyi közösség érdekei között, illetve a lokális és az országos érdekek útvesztőjében? Ezek a viták folytatódnak – az UNT még távol jár bármiféle konszenzustól. Ám maga a viták léte mutatja, hogy milyen messzire jutott immár az UNT a venezuelai munkásmozgalom autoriter múltjától.

 

Jegyzetek

 

¹ Gregory Wilpert: Collision in Venezuela. New Left Review, 2003. május–június.

² Az Organización Regional Interamericana de Trabajadores (ORIT) központja a CTV irodaházában kapott helyet Caracas belvárosában. Lásd: Steve Ellner: Organised Labor in Venezuela 1958–1991: Behaviour and Concerns in a Democratic Setting. Wilmington. 1993. Annak részleteihez, hogy a CIA miként használta fel a CTV-t és az ORIT-t a nicaraguai sandinista kormány ellen az 1980-as évek végén, lásd: William I. Robinson: A Faustian Bargain: US Intervention in the Nicaraguan Elections and American Foreign Policy in the Post-Cold War Era. Boulder, 1992.

³ Fontos rámutatnunk, hogy bár nem túl sok szervezett munkás tartozhat e 80%-ba, ám legtöbbjüknek valószínűleg akad olyan rokona, aki munkanélküli vagy éppen a feketegazdaságban talál magának bizonytalan megélhetést. Sőt az olyan közösségekben, ahol a többség a nyomorküszöb alatt tengődik, gyakran az egész közösség a néhány jobb munkához jutó tagjától leszivárgó jövedelmektől függ. Végül, bár erről nincs túl sok írott forrás, de általában úgy tartják, hogy az informális gazdaságot inkább a nők dominálják. A formális és informális munkások közötti kölcsönös kapcsolatok rendszere időnként olyan erőteljes szolidaritást eredményez, amely túllép az üzemi kereteken.

⁴ A guarimbas erőszakos utcai demonstrációk voltak 2004 februárjának végén és március elején, amelyek során barikádok épültek, és a molotovkoktélokat és köveket hajigáló encapuchados (csuklyások) célzatosan összetűzéseket provokáltak a rendőrséggel és a Nemzeti Gárdával. A tüntetéseket Chávez ellenzéke szervezte, és az encapuchados jó részét az ellenzék pénzelte, hogy támadásaikkal kiprovokálják az államhatalom erőszakos válaszát.

⁵ Valencia, 2005. április 13.

⁶ Interjú Ricardo Dorado munkaügyi miniszterhelyettessel. Caracas, 2004. október 9.

⁷ Caracas, 2004. december 15.

 

(Fordította: Konok Péter)

A húsz éve halott francia filozófus a "fegyelmező társadalom" kritikusaként eredeti gondolkodó volt. Azért, mert újszerű módszereivel sok mindent fel tudott tárni a hatalom mikrovilágában lejátszódó elnyomó folyamatokról. Mai olvasata is egyfajta egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmust indukál., s a modern uralmi-függőségi viszonyok elemzésével emlékeztet a marxi kritikai elméletre is.

I. Foucault szellemi világáról

 

Michel Foucault francia filozófus (1926–1984) nagy hatású életművében számos olyan problémát tárgyalt, amelyek az állam- és politikatudományok művelői számára is rendkívül jelentősek. Hazai terminológiáink szerint igazi állambölcseleti teljesítményről van szó, ahol a filozófiai-módszertani oldal jelentősen befolyásolja, hogy a szerzőnk mit lát meg tárgyában. Foucault természetes beállítódása az volt, hogy a polgári demokratikus felépítésű állami és politikai berendezkedés vizsgálatánál sokkal jelentősebb a hatalom jelenségeinek a mindennapi életet átható s egyben abban gyökerező formáinak tanulmányozása. A társadalmi hatalom formáinak, intézményeinek, mikrofolyamatainak kitüntetett a jelentősége – ennyiben a pluralista elméletekkel azonos a pozíciója – a szervezeti, intézményesült, formalizált államhatalomhoz képest. Elgondolásaihoz ezért olyan témákat választott – a büntetés és a börtön intézményeinek szerepe a társadalom fegyelmező mechanizmusaiban, az elmegyógyintézet, a szexuális érintkezés módjai, a katonaság és az oktatás formáinak hatása az egyének társadalmi viselkedésére –, amelyek a hatalom mikro- és makroszintű jelenségeit együttesen mutatják meg. Leegyszerűsítve: Foucault a modern társadalom fegyelmező mechanizmusait kutatta, amelyek az egyéni szabadság korlátait és keretfeltételeit jelentik. A fegyelmező társadalom ugyanis egy egész korszakot fog át, kb. a XVIII. századtól a XX. század derekáig, végéig terjedően, amelynek intézményes rendje nem merül ki az állami, politikai racionalitás működő formáiban. Foucault arra is kíváncsi, hogyan irányítják az egyéni viselkedést a fegyelmező társadalmakban, mi kondicionálja az emberi magatartásokat és gondolkodásmódokat. Foucault-nál a mikromechanizmusok hatalomtechnológiáinak, azoknak a dresszúráknak, amelyeknek kiteszik és alávetik az egyéneket, legalább akkora szerepe van, mint a formális állami-jogi intézményeknek. A nyelvek, nyelvi gyakorlatok azért elemzendőek, mert nem pusztán beszédmódot, façon de parler-t jelentenek, hanem olyan gyakorlatokról, tudásformákról árulkodnak, melyekben uralmi viszonyok mutatkoznak meg. Például az orvoslásban használt nyelv, diskurzus, tudásformákat és a beteg és orvos közötti uralmi viszonylatokat mutatja fel (tisztelet, szakmailag indokolt rendszabályok, engedelmesség, melyek általában is a tekintélyi viszonyok erősítését kondicionálják egy társadalomban, mert az alá- és fölérendeltség elve szerint klasszifikálnak, ti. a beteg rábízza magát egy szakmai fensőbbségre).

Egy társadalom tagjai számára, akik benne élnek egy adott intézményes rendben, azoknak a fennálló megoldások egyfajta magától értetődőséggel jelennek meg. A kutató feladata, hogy problémaként vesse fel ezeket az evidenciákat, történeti kialakulásukat, aktuális és potenciális funkcióikat megértően leplezze le. A mindennapi gondolkodás előtt rejtve maradó összefüggéseknek a feltárása a tudományos kutatás feladata. A hatalom filozófusa pedig mesteri elemzési módszereket talált ahhoz, hogy kérdéssé tegye mindazt, ami a cselekvő szereplők átélése során – az evidenciák erejénél fogva – eltűnik szemhatárunk előtt.

Lezárt életművének nem törekszünk átfogó feldolgozására, pusztán az állam- és politikaelméletileg releváns metszeteket kívánjuk bemutatni.

 

II. Módszertani elemek (a diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás problémája)

 

Módszertani oldaláról kezdve, néhány jellemző terminusát (diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás) és megfontolását bocsátjuk előre.

A diskurzus nem egyszerűen a beszélgetés szinonimája, hanem az emberi gyakorlatnak egy olyan formája, amely a jelentéseken túlmenő többletet, uralmi viszonyokat hordoz. Az, hogy kik, miről és hogyan beszélgetnek, az társadalmi tudásformákat hordoz, a tudás pedig hatalmi viszonyokat. A tudás ugyanis nemcsak egy fennálló társadalmi gyakorlat kritikai leleplezésére, az egyenlőtlenségek feltárására szolgálhat, ellenkezőleg: a tudásfölény előnyök szerzésére, kihasználásra és mások elnyomásra is alkalmas. Épp ezért tudás és hatalom kölcsönhatásban állnak egymással. A diskurzusokat azért érdemes elemezni, mert felmutatják a tudás megoszlását és intézményes rendjét, egyének és társadalmi csoportok uralmi viszonyait, tehát a szabadság állapotát és határait.

Foucault alapvető különbséget tesz a tudás (savoir) és az ismeret (connaissance) között. A mindennapi életben ismereteket szerzünk és használunk, melyek beágyazódnak életünkbe, azaz evidenciákként hatnak. Ezzel szemben a tudás nem a hétköznapiság helyzeteiben használt gyakorlatias ismeret, hanem elméleti rangja van. Min alapulnak ismereteink, honnan származnak, hol a határ igaz és hamis ismeret között, a megismerhető és a megismerhetetlen között? A tudás behatárolja a lehetséges ismeretek körét, és társadalmilag kondicionálttá teszi az ismeretek alkalmazását¹ . Ahogy a mai politológiában mondjuk: hatalmi kérdés az, hogy ki tematizálja a közéletet, ki uralja a közbeszéd témáit, megközelítésmódjait. A tematizáció tudása pedig, de még inkább “a tudás általában”, kétélű fegyver. Ahogy Szophoklész fogalmazza az Antigonéban: “Ha tud valaki valami mesterit, bölcset, újszerűt, / van ki a jóra, s van ki a gonoszra tör vele.” Ebben az értelemben a tudás nem semleges, csak a bevett gyakorlatok ismeretszintje, rutinjai tüntetik el a tudás hatalmi összefüggéseit.

A diskurzuselemzés ezért a tudás szerveződésmódjának a kulcsát, a hatalmi összefüggések feltárását eredményezheti. “A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani” (1991 b, 869–70.).

A genealógiai korszak – amely az archeológiai után következett – az intézmények és a mindennapi tevékenységi kapcsolatok elemzését pedig egyenesen abból a célból állította előtérbe, hogy hamis világbeli vagy hamis szituációban fogant viselkedéseket leplezzen le. Ez pedig összefügg a hatalom relacionista természetével. “A hatalom mindenütt jelen van, nem azért, mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen előbukkanhat” (1996, 95.). A nyers fizikai erőszak, például pusztán fogvatartás, egyenesen kizárja a hatalmi viszonyt, mert ahol dologszerűvé, fizikaivá degradálás áll fenn, ott nincs és nem is lehet magatartás-irányító befolyásolás, mert eleve kizárt a szabad cselekvés mozzanata. Azzal, hogy a hatalom nem szubsztancia, ami adott, hanem egy súlyponteltolódásokon keresztülmenő összefüggés, emberek, embercsoportok közötti aszimmetrikus, de kölcsönhatásos viszony, ami a viselkedést befolyásolja, koordinálja, kormányozza, azzal Foucault mindig a szabadság aspektusát elemzi a hatalmi viszonyokban. A szexualitás története. I.-ben egy helyütt tömör és szemléletes kifejtését adja felfogásának. Először a hagyományos felfogásoktól határolja el magát, amikor kifejti, mit nem ért hatalmon. “…hatalmon én nem »a Hatalmat« értem, nem azon intézmények és mechanizmusok összességét, amelyek valamely adott államban biztosítják az állampolgárok feletti uralmat. Nem is az uralkodás egyik módját értem hatalmon, azt a módot, amelynek – ellentétben az erőszakkal – jogszabály ad formát. Végül, hatalmon nem is valamilyen általános uralmi rendszert értek, amelyet egy ember vagy egy embercsoport gyakorol a másik ember vagy csoportok felett, és amelynek hatása – a sorozatos irányváltoztatások révén – az egész társadalmon áthullámzik. A hatalom elemzésének ugyanis nem szabad az állami szuverenitás, a törvény formája vagy egy uralkodás globális egységének posztulátumából kiindulnia; ezek legfeljebb olyan formák, amelyeket a hatalom végül magára ölt.” Azon törekvését pedig, hogy pozitív értelemben mit ért hatalmon, a következőképpen fogalmazza meg: “hatalmon, úgy vélem, legelőször is azoknak az erőviszonyoknak a sokasága értendő, amelyek szervesen hozzátartoznak ahhoz a területhez, amelyben kifejtik tevékenységüket, és amelyek alkotórészei e terület szervezettségének; hatalmon az a játék értendő, amely – harcok és szakadatlan összeütközések révén – átalakítja, felerősíti, megfordítja ezeket az erőviszonyokat; hatalmon azok a támpontok értendők, amelyeket ezek az erőviszonyok egymásban találnak, miközben folyamatos láncolatot vagy rendszert alkotnak, vagy pedig éppen ellenkezőleg, azok az eltolódások és ellentmondások, amelyek elszigetelik őket egymástól; a társadalmi hegemóniákban ölt testet… a hatalom gyakorlását… mechanizmusait korántsem valamilyen előzetesen adott középpontban, a szuverenitás egyetlen fókuszában kell keresnünk, amelyből a hatalom származékos vagy lefelé irányuló formái mintegy sugárszerűen áradnak ki; hanem azoknak az erőviszonyoknak az örökösen változó szubsztrátumában, amelyek egyenlőtlenségeikkel újra meg újra létrehozzák, gerjesztik a – mindig helyi és mindig ingatag – hatalmi viszonyokat. A hatalom mindenütt jelenvalósága nem abból ered, hogy mindenre kiterjeszti legyőzhetetlen egységét, hanem abból, hogy nincs olyan pillanat, nincs olyan pont… ahol ne volna jelen, ahol meg ne mutatkozna” (1996, 95–96.).

A normalitás vizsgálata szintén kitüntetett Foucault-nál, modernitás­kritikájának egyik gondolati-módszertani alapja. A többség normativitást képező erejét permanensen és sokoldalúan vitatja el. Felfogásában mindenképpen progresszív, hogy ezzel fenntartja a mindenkori kisebbségek, ízlések, gyakorlatok többséggé válásának demokratizmusát, elvi lehetőségét, ami a toleranciaelvhez köthető másságok és az intézményesített kisebbségvédelem szükségességének is teret nyit. Ennyiben rokona John Stuart Mill szabadságfelfogásának, amely a többség zsarnokságának lehetőségét a kisebbségvédelemmel látta orvosolhatónak. Humánus és hasznos politikai pedagógiai funkciója van itt a filozófus bölcsességének. Az alaptétel – a normalitások visszavétele – azonban kétélű fegyver. Lehet kritikai potenciálok hordozója, de rögvest nehézséget szül, mihelyst érvényességén túlra is kiterjesztjük, így például ha a jogra alkalmazzák. A legalitási szféra nagy átlagában a normalitásnak mértékfunkciója van, aminek visszavétele lehetetlenítené a jogszolgáltatás rendjét. A többség normalitást elfogadó (aktív–passzív) támogatottsága nélkül egy jogrendszer nem működőképes, az állampolgári lojalitás többségi támogatottságának eleste egy jogrendszer aláásódásának, felbomlásának tünete volna. Többségileg elfogadott cselekvési mértékek, magatartásszabályok nélkül egy jogrend nemcsak hogy nem érvényesülhetne, hanem saját érvényességét is aláásná.

Nem feltétlenül ez a helyzet más társadalmi viszonyokkal, főleg nem az összes társadalmi gyakorlattal. A hetero-normativitás szerzőnknél “a jelenlegi nyugati, biológiai/társadalmi nemi hovatartozáson belül az a tendencia, hogy a heteroszexuális viszonyokat a normához tartozónak, a nemi viselkedés bármely ettől eltérő alakzatát pedig az e mércétől való elkanyarodásnak vélik” (idézi Spargo, é. n., 73.). Ez pedig kritizálandó s elvetendő, aminek belátása vitte szerzőnket a nemi identitás szabad megválasztásának álláspontjára.

Mindenesetre a normális–abnormális, többség–kisebbség viszony mértékfunkcióját alaposan analizáló elgondolásokról van szó. A fegyelmező társadalom tárgyalásakor éppen azt fogjuk látni, hogy az éppen a normalitások hatékony bensővé tételén alapul.

 

III. Az állami, politikai racionalitás premodern és modern típusának különbsége

 

Az állami, politikai racionalitás vizsgálatát a premodern és a modern szembeállításában tárgyalhatjuk. A politikai racionalitás genealógiájáról szóló előadásaiban (Foucault, 1979) a premodern viszonyok őstípusaként (arché-típusaként) Foucault a pásztorkodás, pásztorság viszonyrendszereként mutatja fel az emberek kormányzásának évszázadokat átívelő módját. A keresztény középkorban a pásztor tereli a nyáját, egyben tartja és felelős nyájáért. A jóra törekszik, s kerüli a gonoszt. Az emberek kormányzásának egy olyan módja a pásztori, egyházi hatalom, amely isten földi helytartójának képére formálta a közösségi hatalmat. A királynak úgy kell kormányoznia birodalmát, ahogy Isten kormányozza a természetet; vagy a lélek a testet. Aquinói Tamás felidézésével mutat rá, hogy a királynak úgy kell az embereket céljuk felé vezetni, ahogy Isten teszi ezt a természeti lényekkel, ahogy – a középkor teizmusa szerint – a lélek formát ad a testnek. Mi az ember célja? “Ami jó a test számára? Nem; ehhez orvosra van szükség, nem királyra. Gazdagság? Nem, ahhoz elég lenne egy intéző. Igazság? Még az sem, ehhez ugyanis egy tanár kellene. Az embernek szüksége van valakire, aki meg tudja mutatni a túlvilági boldogság felé vezető utat, ami a földön a becsületesség (honestum) megtartásában áll” (Foucault, 1979, 70.).

A jó pásztor-király (ti. államegyház) kormányzási mesterségének modellje Isten, aki törvényeket ír elő a teremtmények számára, melyek megtartására a pásztori-világi hatalom ügyel. Becsületességre neveli, s viselkedésében tereli nyáját, a túlvilági boldogság reményében, kordában tartja az emberek testi kicsapongásra hajlamos természetét. Az ismétlődően fellépő új és új rendek (pl.: domonkosok, ferencesek), az egyház megreformálására irányuló mérsékelt (Luther Márton fellépése) és radikális mozgalmak (valdensek, husziták, Thomas Münzer népi reformációja) mutatják, hogy állandó válságokon keresztül próbálta az egyház elérni-visszanyerni pásztor funkcióját. A kötelezettségeit nem teljesítő egyház reformátor kritikusai visszautasították annak hierarchikus szervezetét, s olyan, többé-kevésbé spontán közösségeket kerestek, ahol a nyáj maga találja meg pásztorát. Az emberek egyházi-világi hatalom általi kormányzása tehát a középkor hosszú évszázadai alatt sem volt a győzedelmes pásztorok időszaka, mert ekkor is szakadatlanul keresték a kormányzás hatékony, gyakorlatias módját. Mégis, az egész középkoron átvonult a vágyódás az emberek közötti pásztori jellegű kapcsolatok létrehozására (1979, 66.).

Ezzel a toposszal éles ellentétben áll a politikai racionalitás újkori fordulata, amelynél már nem a (teremtett) emberi természet törvényeivel foglalkoznak, hanem azzal, hogy mi az állam, mik a követelményei és hogyan bontakoztathatja ki saját racionalitását. Ez pedig szerzőnk szerint két tanban fogalmazódott meg a legvilágosabban: egyfelől az államérdek doktrínájában (raison d’État), másfelől pedig a polícia elméletében. Az államérdek előtérbe kerülése a XVI. és a XVII. században egyben a valláserkölcsi alapú politikafelfogást helyezte hatályon kívül, ami, tegyük hozzá, kétségtelenül a szekularizációs folyamat egyik aspektusa. De korabeli jelentése is ateista kicsengésű volt. Fogalmilag a korabeli szerzők “az államérdeket »mesterségnek« (vagy »művészetnek«, [»art«]) tekintik, vagyis egy technikának, aminek bizonyos szabályokhoz kell alkalmazkodnia. Ezek a szabályok nem pusztán a szokások vagy a hagyományok függvényei, hanem ismeretekre, racionális tudásra vonatkoznak. Napjainkban az »államérdek« kifejezés önkényesség vagy erőszak képzetét kelti. Abban az időben ez sajátos racionalitást jelentett, ami az államok kormányzásának a művészetéhez kapcsolódott” – írja (1979, 69.). Foucault – nem teljesen meggyőzően (1979, 70–71; 1996, 100.) – némiképp távol tartja Machiavelli alapművének mondanivalójától az államérdeket, mondván, ott a fejedelmi hatalom megerősítése a fő vonal, míg az államérdeket teoretikusai az államhoz és annak természetéhez kötötték (függetlenítve attól a kérdéstől, hogy a fejedelemnek hogyan kell megerősítenie hatalmát örökletes vagy szerzett tartományok, területek felett)² . Az államérdek az állam erejével összhangban lévő kormányzást jelent, olyat, amelyiknek célja az állam erejének növelése egy terjeszkedő és kompetitív keretben. Az állam erejének, területének és népességének növelését pedig a (politikai) statisztika és az első államtudomány, a kameralisztika segíthetik elő, számolva egyben a többi állam erejével és képességeivel is, melyekkel szemben külső támadás esetén önvédelemre szorulnak. A kormányzás államérdekként felfogott mesterségéhez tehát nemcsak észre, bölcsességre, óvatosságra van szükség, hanem a dolgok, mennyiségek, erőforrások pontos ismeretére.

A politikai racionalitás újkori típusát a polícia fogalmán keresztül kell még bemutatnunk. Ez a fogalom a vizsgált korszakban nem a mai rendvédelmi szerv, a rendőrség tevékenységét jelentette, amely a közrendet és a közbiztonságot hivatott fenntartani, hanem az állam sajátos kormányzási technológiáját, technikáját, mégpedig azokon a területeken és államcélok jegyében, ahol szükség volt az állam közbeavatkozására. (Első megközelítésben a polícia fogalmát mintegy a mai közigazgatás analógiájára kell tehát elgondolnunk.) Delamare XVIII. század eleji Compendiumából pontos képet kapunk arról, hogy a políciának az államon belül miféle dolgokkal kell foglalkoznia. A feudalizmussal szemben a királyi hatalom a hadseregre támaszkodott, a jogrendszerrel és az adórendszerrel biztosította önmaga hatalomgyakorlását. A polícia ehhez képest valóban új területekre terjeszkedett ki, amelyekre a központosított politikai és adminisztratív hatalom beavatkozhatott. Felsorolásszerűen a polícia tizenegy dologgal kell, hogy törődjön:

1. vallás,
2. erkölcsök,
3. egészség,
4. ellátás,
5. utak, országutak, városi épületek,
6. közbiztonság,
7. bölcsészettudományok (vagyis a művészetek és a tudományok),
8. kereskedelem,
9. üzemek,
10. szolgálók és dolgozók,
11. szegények.

Túlmenve a korszak ezen tipikus osztályozásán, azt mondhatjuk, hogy a polícia az egész életmódra mint olyanra tartott igényt, beleértve az emberek boldogságával és társas kapcsolataik szabályozásával összefüggő kérdéseket. “A polícia egyetlen célja, hogy az embereket az ebben az életben élvezhető legnagyobb boldogság felé vezesse” – idézi Foucault a legsikerültebb összegző megfogalmazást (1979, 79.).

Könnyű észrevennünk, hogy nemcsak rokon, hanem egyenesen azonos gondolattal van itt dolgunk, mint Jeremy Bentham híres Utility principle-je, amely a legnagyobb szám legnagyobb boldogsága maximával fejezte ki az államcélt. A Polizeiwissenschaft német tudománya egy kicsit később jut hasonló megfontolásokra, de mindezek az elgondolások kölcsönösen hatottak is egymásra a kontinentális Európában. Von Justi a polícia sajátos célját a társadalomban élő egyének felügyeleteként határozta meg, nem feledve a materiális, szükségletkielégítő vonatkozásokat sem. Döntőnek azonban az állam területén (városokban, falvakban) élő népességet, annak erőforrásai növelését (emberek száma, egészségi állapota, születés–elhalálozás) tekinti. “A polícia az, ami lehetővé teszi az állam számára, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelje az erejét és gyakorolja a hatalmát. A másik oldalon viszont a políciának őriznie kell az állampolgárok boldogságát – ahol a boldogság alatt a fennmaradást, az életet és a javuló életkörülményeket kell érteni” (1979, 81). A kormányzás modern mesterségének, az állami-politikai racionalitásnak a célja az egyéni élet alapvető elemeinek oly módon történő fejlesztése, hogy az egyben az állam erejét is növelje. A polícia feladata tehát pozitív, az, hogy egyszerre növelje az állampolgárok és az állam erejét. Eltérően ettől, a politika feladata alapvetően negatív: az állam belső és külső ellenségeivel folytatott küzdelem.

Foucault következtetéseiben a nyugati társadalmak egész története a politikai racionalitás növekedését mutatja, a pásztori hatalomtól az államérdeken és a polícia eszméjén keresztül. Az állam az emberek kormányzásának legfigyelemreméltóbb és legfélelmetesebb formája, de éppen nem az instrumentális erőszak okán, hanem mert a diffúz, szétszórt hatalmi viszonyok közepette egyszerre nyugszik az individualizáció és a totalizáció (totalitarianus) elvén. Akik ellenállnak vagy lázadnak egy bizonyos hatalommal szemben, azok nem elégedhetnek meg az erőszak vagy a fennálló intézmények bírálatával. Sikerre csak akkor tarthatnak igényt, ha a politikai racionalitás bírálatát is el tudják végezni, azaz a viszonyokat megváltoztatni. Az egyének és az egész közötti kapcsolatokat. A hatalom ugyanis nem szubsztancia – a jelenség változásaiban és változatos megjelenési formái mellett magánál maradó azonossága –, hanem egy bizonyos fajta viszony az egyének között. A hatalomnak mint sajátos viszonynak nincs semmi köze a cseréhez, a termeléshez vagy a kommunikációhoz, bár összekapcsolódik ezekkel. Sajátos jellemvonása éppen az, ahogy néhány ember képes meghatározni mások viselkedését – de sohasem teljesen és kényszerrel. Akinek “a szabadságát hatalomnak vetették alá, kormányozták (irányították). Ha egy egyén szabad maradhat, akármilyen kicsi is legyen szabadsága, a hatalom kormányzásnak vetheti alá. Nincs hatalom a visszautasítás vagy a lázadás lehetősége nélkül” (1979, 83.). A szabadság csak a politikai racionalitás gyökereinek, az individualizáció és a totalizáció közötti viszonyoknak a megváltoztatásán keresztül lehetséges.

 

IV. A fegyelmező társadalom modernitása (Panoptikum)

 

Foucault-nak, a hatalom filozófusának – talán túlzottan is sokjelentésű “hatalom”-koncepciója – magvát képezi a fegyelmező társadalomról szóló elmélete. Mindenesetre állam- és politikaelméleti szempontból ez a legérdekesebb kutatási iránya, és ezt valóban széleskörűen alapozta meg.

Foucault abból indult ki, hogy a társadalmi gyakorlatok tudásterületek kialakulását idézik elő, amelyek nem csupán új kutatási tárgyak, fogalmak és technikák megjelenéséhez vezetnek, hanem a szubjektumok merőben új formáihoz. “Hogyan formálódhatott ki a XIX. század folyamán egy bizonyos tudástípus az emberről, a szabályokat követő vagy azokat áthágó, vagyis a normális és az abnormális individuumról, a tudás olyan válfaja, mely igazság szerint az ellenőrzés és a felügyelet társadalmi gyakorlatainak köszönheti létrejöttét” (1998, 6.). A fegyelmező társadalom képződménye a középkori büntető társadalmakat váltotta fel, s kapcsolódott a büntetőjog, büntetőbíráskodás és büntetési rendszer XVIII–XIX. század fordulója körüli reformokhoz. Anélkül, hogy végigkövetnénk ennek angliai és franciaországi történetét és Cesare Beccaria fellépésének értékelését, arra kell rámutatnunk, hogy az igazságszolgáltatás képtelen volt megvalósítani az egyéni viselkedésformáknak büntetőjogi ellenőrzését, beleértve a rendőrség, valamint a felügyelettel és korrekcióval foglalkozó intézmények egész hálózatát. “Ez vezetett oda, hogy a bírósági intézményrendszer körül, megkönnyítendő számára az illetékességébe tartozó ellenőrzésfajta, a veszélyesség kontrolljának lebonyolítását, a XIX. században hihetetlenül elszaporodtak azok az intézmények, melyek az egyéni élet teljes tartama számára megadták a létezés kereteit. Nevelési intézményekről van szó, amilyen például az iskola, pszichológiai vagy pszichiátriai intézményekről, amilyen a kórház és az elmegyógyintézet, és persze a rendőrségről. Ennek a jogi gépezeten kívül működtetett hatalmi hálózatnak el kellett látnia az igazságszolgáltatás egyik sajátos feladatát is: nem pusztán büntetnie kellett az egyének által elkövetett törvénysértéseket, de korrigálnia is a magatartás ama lehetőségeit, melyek ilyesmiket eredményezhettek” (utóbbi kiemelés – Sz. P. 1998, 72.). A középkor büntető társadalmait felváltja a szociális ortopédia egy olyan formája, amely a korábbiaktól lényegesen eltérő hatalom- és társadalomtípushoz vezet, s melynek eszmei modelljét a Foucault által felfedezett, Jeremy Bentham-i panoptikum alkotta.“

A panoptikum egy gyűrű alakú építmény, amely egy udvart zár körül. Az udvar közepén egy torony áll. A gyűrű kis méretű cellákra oszlik, ezeknek kifelé és befelé is nyílik ablakuk. Mindegyik cellában egy személy tartózkodik, aki az intézmény céljától függően lehet írni tanuló gyermek, dolgozó munkás, jó útra térítendő fegyenc vagy tébolyától megszállott őrült. A középponti toronyban egy felügyelő foglal helyet. Mivel a cellákban kifelé és befelé egyaránt néznek ablakok, a felügyelők az összes fülkét átláthatják… ő mindent lát, míg őt senki sem láthatja… A panoptikum egy olyan társadalom és hatalmi működés utópiája, melyet jól ismerünk jelenlegi életünkben, végső soron tehát egy valóra vált utópia” (1988, 73–74.).

A panoptikum hatalomtípusa nem nyomozási (enquête) eljáráson alapul, mint ez a büntető hatalom esetében volt. “Nem egy esemény rekonstrukcióját kell elvégezni, hanem teljes és megszakítás nélküli felügyeletet kell gyakorolni valami vagy inkább valakik fölött. A hatalommal rendelkezők – tanítók, munkavezetők, orvosok, pszichiáterek, börtönigazgatók – szüntelen felügyelik az egyének életét, s a felügyelet mellett minden lehetőségük megvan arra, hogy egyfajta tudást állítsanak össze a megfigyelt személyekről… hogy az egyének megfelelően, szabályosan viselkednek-e, s hogy képesek-e fejlődés felmutatására.” Az újfajta tudás “rendező elve” a norma, fő kérdése a normalitásra és a helyességre vonatkozik.

Ellentétben tehát az igazságszolgáltatás középkori államosítása során képződő nyomozati jellegű tudással, mely a tények tanúvallomás általi újraaktualizálását lehetővé tevő eszközök kidolgozását vonta maga után, itt egy új, gyökeresen más típusú tudás jön létre, a felügyeletre és a vizsgálatra (examen) jellemző tudás, mely az egyének élethossziglan tartó ellenőrzése segítségével biztosítja a normák érvényesülését” (kiemelés – Sz. P., 1998, 74.). És ennek a vizsgálaton alapuló tudástípusnak az alapzatán rendezkedtek be az ún. ,embertudományok’: pszichiátria, pszichológia, szociológia. Ahogy ezt szerzőnk a definiálás igényével összefoglalja: “A panoptizmus társadalmunk jellegzetes vonása. Olyan hatalomtípus, mely az egyének fölötti és minden egyes személyre külön is kirótt állandó felügyelet, ellenőrzés, büntetés, jutalmazás formájában korrekciós funkciót lát el, vagyis bizonyos normák érvényesülését szem előtt tartva munkálkodik az egyének átalakításán. A panoptizmus három oldala – felügyelet, ellenőrzés, korrekció – képezi a társadalmunkban működő hatalmi viszonyok alapvető és jellegadó dimenzióját” (1998, 87.).

A fegyelmező társadalomban – ahogy ezt a Felügyelet és büntetés (1990) című művében Foucault tovább konkretizálja – nem a fizikai kényszerítés, hanem a fegyelmező mechanizmusokkal történő rendelkezés (dispositif), koordináció és a normakonform viselkedést biztosítani hivatott kiképzés dominál. A középkor “Isten szeme mindent lát” toposzát, ahol a kárhozat és bűnhődés tartotta sakkban a pásztor terelte emberi magatartásokat, itt felváltotta a panoptizmus. Itt a diszciplinaritás ereje végzi a dolgát, s rendezi az igazság két mozzanata szerint (a tudás és a hatalom – melyek egymásnak nem ellentétei szerint) az erőviszonyokat, a kimondható (diszkurzív) és a nem-diszkurzív, nem elmondható, pusztán csak látható dolgok hálóját. A kiejtett szavak (les mots) és a megtett dolgok (les choses) rendjét – mondhatnánk –, de éppen nem egy adott rendről beszélhetünk, amelynek megvolnának a törvényei, tehát lenne elégséges oka (raison suffisante), hanem esetlegesebb képződményekről, egybeesésekről van szó: olyanokról, amelyeknek a létezés heterogén, konkrét folyamataiban elégséges alkalma van pusztán (occasion suffisante-ja).

A diszciplináris, fegyelmező és osztályozások szerint besoroló intézményeket, a hadsereget, az iskolai fegyelmet, a kórházét, de a nagyüzemi üzemszervezést és parancsnoklást is a fegyelmező hatalom normáinak történő megfelelésként értékeli szerzőnk. A hatalom sokkal mélyebb és hatékonyabb mikrofolyamatai adják meg a létezés karakterisztikumait, nem egyszerűen a formalizált állami-jogi intézményrendszer. “A hatalom panoptikus módozata – elemi, technikai, szerényen fizikai szintjén – nem közvetlenül függ a társadalom nagy, jogi-politikai struktúráitól, s nem is ezek nyúlványa, azonban nem teljesen független tőlük. Az a folyamat, amelynek során a polgárság a XVIII. század folyamán politikailag uralkodó osztály lett, nyilvánvaló, kodifikált, formálisan egyenlőségre törekvő jogi keretek kialakulása mögött húzódott meg történelmileg, s egy parlamentáris típusú, jellegzetes rendszer megszervezésével vált lehetségessé. De a fegyelmező berendezkedések fejlődése és általánossá válása e folyamatok másik, sötét arculatát is megmutatja. Egy lényegében egyenlőségre törekvő jogrendszert garantáló, általános törvénykezési formát a fegyelmezést alkotó, apró, mindennapi és fizikai mechanizmusok tartották alulról, lényegükben egyenlőségellenes és nem szimmetrikus mikrohatalmi rendszerek” (kiemelés – Sz. P., 1990, 301.).

Idézetünk jól mutatja a modernitás ambivalens mivoltát, melyben a formális politikai-jogi egyenlőség mögött vele szemben ható materiális egyenlőtlenségek, fegyelmező mechanizmusok működnek. A magánegyén kanti akaratautonómiáját és szabadságát biztosítani hivatott polgári társadalomban jelen van a panoptizáció, Bentham utópiája is, amely egy láthatatlan hatalom erejével vesz vissza a deklarált szabadságeszményekből. Ha teljesen nem is veszti el eszét az ész, mint a frankfurti iskola kultúrkritikája szerint, a Dialektik der Aufklärungban (1947), de itt is működésbe lép a hegeli ész csele (List der Vernunft): a képzés egyben kiképzés lesz: nemcsak ismeretátadás, hanem fegyelmező dresszúra. A tudás az egyén felemelkedését éppúgy szolgálhatja, ahogy alávetését is. Az állam számára az egyén nem egyéniségként, hanem a klasszifikálandó népességként válik fontossá: a területén élő népesség erőforrásává, amelyet születésszabályozással, egészségének gondozásával, képzésével, tudáshatalmával kíván növelni. A valóságban messze járunk a sokat emlegetett, liberális minimális állam közszabadságok biztosítására vonatkozó projektjétől, a magántulajdon szentségét, a szerződési szabadságot garantáló, továbbá a jog- és a közbiztonság megteremtésére korlátozódó minimális állami szerepvállalástól. Az egykor Comte igényelte pozitív tudás az államapparátus tudása lett, melyet a közrend érdekében, az állami funkciók gyakorlásával hasznosít.

Végül néhány értékelési problémáról. Foucault provokatív szándékokat sem nélkülöző elemzései ma is heves vitákat váltanak ki. Hatalomkoncepciója nemcsak eléggé nehézkes, komplikált, hanem inkoherens, helyenként pedig egyenesen ellentmondásos is. “Az egyik ellenvetés arra mutat rá, hogy ha a hatalom és a tudás rendszerei között szükségszerű összefüggés áll fenn, akkor ennek következményei alól Foucault saját erőfeszítései sem vonhatóak ki (J. Habermas). Erre adott válaszában Foucault nem tagadta, hogy vizsgálódásai a hatalom vonatkozásában nem lehetnek semlegesek, de egy komoly mentséget is felhozott: a törekvése az volt – állította –, hogy felszabadítsa és szóhoz jutassa az “alávetett tudásnak” azokat a változatos formáit, amelyeket az uralkodó diskurzusformák árnyékába szorítanak. Az ezekben rejlő potenciális hatalom mozgósításával igyekezett megtörni bizonyos “diszkurzív szükségszerűségek” hatalmát, hogy előkészítse a talajt a szabadság meghatározatlan munkája számára. Az e tekintetben elért sikerei aligha vitathatóak. Bírálói is elismerik, hogy (a fegyelmezésen keresztül) rámutatott a hatalom kapilláris effektusainak jelentőségére” (Bódig, 1997, 219). Két dolgot mindenesetre állapítsunk meg: egyrészt mindenképpen van valami egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmus Foucault leleplező kritikáiban. Másrészt az uralmi-függőségi viszonyok elemzésében – terminológiai és módszertani mássága ellenére is – emlékeztet a marxi kritikai elméletre.

 

Irodalom

 

Bódig Mátyás (1997): A fegyelmező hatalom, in: Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Prudentia Iuris 8. Miskolc, 213–219. o.

Foucault, Michel (1963): La naissance de la clinique, Gallimard, Párizs

(1966): Les mots et les choses, Gallimard, Párizs

(1969) L’ Archeologie de savoir, Gallimard, Párizs

(1979) Omnes et Singulatim (Mindenkit és egyenként is): a “politikai ész” kritikája felé (Előadások a Stanford Egyetemen, 1979) in: Szakolczay (1991), 43–114.

(1990) Felügyelet és büntetés: a börtön története, Gondolat, Bp.

(1991) A diskurzus rendje, in: Holmi, 7.

(1996) A szexualitás története. A tudás akarása, Atlantisz, Bp.

(1998) Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin betűk, Debrecen

(1999) A szexualitás története. A gyönyörök gyakorlása, Atlantisz, Bp.

(2001) A szexualitás története III. Törődés önmagunkkal, Atlantisz, Bp.

Kiss Balázs (2004): Michel Foucault hatalomfelfogásáról in: Politikatudományi Szemle, 3.

Nagy Frigyes (1991): Anti-Machiavelli, Kossuth, Bp.

Spargo, Tamsin (é. n.): Foucault és a többszörös nemi identitás elmélete, Alexandra Kiadó, Pécs

Szakolczay Árpád (1991): A modernség politikai filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból, Bp.

 

Jegyzetek

¹ Szakolczay Árpád (1991, 22–23.) plasztikus példájával: Az ismeretek szintjén a vírusok felfedezésében a döntő lépést a mikroszkóp felfedezése jelentette, mert lehetővé tette a szabad szemmel nem észlelhető jelenségek megfigyelését. Mégis, a technikai felfedezés csak szükséges, de nem elégséges feltétele az orvostudomány fejlődésének. Ugyanis utóbbihoz az is kell, hogy az orvosok akarják használni a mikroszkópot. (A tudás akarása [le volonté de savoir] pedig éppen azért nem evidens, mert nagyon különböző érdekpályákra tereli az emberi, társadalmi cselekvéseket – Sz. P.) Mindaddig, amíg az orvostársadalom bevett szokása, attitűdje a betegségek szemmel látható, érzékszerveinken keresztül felállítható diagnózisaira korlátozódott, addig sem mikroszkópot nem használtak, sem a boncolás ismeretszerző eszközéhez nem nyúltak. Az orvoslás társadalmi felfogásának, tudásdimenziójának kellett megváltoznia ahhoz, hogy a mikroszkóphasználat alkalmazott ismeretszerzéssé normalizálódjon.

Foucault első korszakában – A klinika születése (1963), A tudás archeológiája (1969) – eredeti felfedezéseket tett az orvostudomány ismeretelméleti alapfeltevéseiről, az ismeretek kialakulásának és alkalmazásának társadalmi kondicionáltságáról.

² Machiavelli államformatana az uralom megszerzéséről és megtartásáról – függetlenül az általa elindított több száz éves vitától, melyet a jezsuita antimachiavellisták és Nagy Frigyes (1991) a machiavellistákkal folytatott – éppen a politika sajátlagos, önálló racionalitásának alkalmazása. Ezért nemcsak Weber uralomtipológiája kapcsolódott hozzá, hanem Friedrich Meinecke klasszikus műve (1924) – közel sem véletlenül – az államérdek kategóriatörténeti megalapozását is A fejedelemtől származtatta. Lásd: Az államrezon fogalma, in Államtan (szerk.: Takács Péter), 2003, 71–90.

A tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül mindenekelőtt a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki.. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való "felkészülés" szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők Lenin ama politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében, gondolkodásában később meghatározó jelentőségre emelkedtek.

Lassan megszokjuk már az új korszak meghatározó szellemiségét, amelyben Lenint még a jobb indulatú gondolkodók, publicisták, “szakemberek” is egy machiavellista, hatalommániás bozótharcossá redukálják. Minden forradalmi gondolatot ördögtől valónak tüntetnek fel. A legújabb oroszországi történeti összefoglaló mű az első orosz forradalom történetét kiforgatja a megszokott történeti kontextusból.¹ A terjedelmes könyv az eseményeket nem a valóságos történeti okai felől közelíti meg, fejti ki, hanem az események “véletlen” burjánzásában. A forradalom bűnügyek történetévé transzformálódik, ahogyan azok a bírósági tárgyalások dokumentumaiban tükröződnek. A forradalmárok jobbára pszichopata, kalandor, amorális terroristákként, titkosrendőrségi ügynökökként, jobb esetben megtévedt, zavaros fejű kóklerekként jelennek meg a monográfia lapjain…

E divatos, az új társadalmi berendezkedés értékvilágának megfelelő megközelítéssel szemben talán ma is érdekes lehet, ha a témakör évszázados historiográfiája alapján jelöljük meg e világtörténelmi eseménysor alapkérdéseit. Érdemes ezek közül néhány fontosabb összefüggést legalább jelzésszerűen felidézni. Ilyen kérdés például az orosz forradalom eredete, okai, jellege; az önkényuralom transzformációja; a demokratikus köztársaság (demokratikus szabadságjogok, az alkotmányozó gyűlés és a 8 órás munkanap) mint cél és realitás; az átmenet problémája a “demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba” (permanens forradalom); a földkérdés megoldása – a földesúri földek elkobzása, illetve felosztása; szociális egyenlőség és jogegyenlőség követelése; önigazgatás vagy forradalmi diktatúra, a politikai erők egymáshoz való viszonya, szövetségi csoportosulásai; a pártok szerepe a forradalomban, a szociáldemokraták és a baloldali blokk (“munkás–paraszt szövetség”) stb.

Jelen írás természetesen nem foghatja át mindezen kérdésekben még Lenin elméleti és politikai nézeteinek fejlődését sem, de számosat közülük érinteni fog. Ugyanakkor e tanulmány más problémakörre is koncentrál. Döntően azt vizsgálja, hogy Lenin, az orosz forradalmárok legjelentősebb alakja, mely elméleti és tudományos elemzés alapján jutott el arra a végkövetkeztetésre, hogy Oroszország elkerülhetetlenül és “törvényszerűen” világtörténelmet formáló forradalmak előtt áll.² Ismert, hogy maga Lenin az első orosz forradalom folyamán inkább a megfigyelő, az elemző, semmint a gyakorlati szervező pozíciójából követte a forradalom eseményeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Lenin először az 1905-ös forradalom teoretikusaként írta be nevét a történelembe, de olyan teoretikusként, akit az elmélet mindig a gyakorlati forradalmi politika lehetőségei felől érdekelt. Talán nem is véletlen, hogy viszonylag későn, csak 1905. november elején tért haza hazájába, aminek okairól csak “találgatni” lehet. Egy dolog azonban bizonyosan állítható: pontosan értette, hogy 1905 a narodnyik-jakobinus-forradalmi demokrata fázis után egy merőben új orosz (és nemzetközi) forradalmi hullám nyitányát jelenti.³

E tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy minden más tényező mellett Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki, ebben az elemzésben gyökereznek. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való “felkészülés” szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők azok a politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében később meghatározó jelentőségre emelkedtek.⁴

Általában is igaz, hogy Oroszországban a forradalmi politika és egyáltalán a forradalmi gondolkodás a 19. század utolsó másfél évtizedében a kapitalizmus elemzésétől indult el, közvetlenül Marx hatása alatt, mégpedig a narodnyikizmussal, majd a liberalizmussal való engesztelhetetlen vitában. A forradalmi politika és ezen keresztül a forradalom sorsa nem kis mértékben ezen elemzés eredményétől függött. A tradicionális terroristaeszközök kimerülése Lenin számára már akkor világos volt, amikor az eszer terroristakülönítmények tevékenységük csúcsán álltak a századelőn. Már a fiatal Lenin levonta azt a következtetést, hogy a hagyományos orosz jakobinizmus és terroristaszervezkedés nem vezet eredményre, az új tőkés rendszer Oroszországban is csak az új, proletár jellegű tömegmozgalomtól fél. De mi ez a rendszer? A válasz egyáltalán nem volt evidencia. Sőt, éppen ellenkezőleg.

Talán bátyja hőstettének (részt vett a cár elleni merénylet előkészítésében) és kivégeztetésének (1887) tanulságai is közrejátszottak abban a felismerésében, hogy nem a cár vagy a tőkés tulajdonos személye az ellenség, hanem a cárizmus, a Rendszer, a kapitalizmus a maga társadalmi állapotaival, kölcsönös kapcsolatban álló társadalmi-gazdasági struktúráival, differenciált viszonyainak összességével. Ennek hangsúlyozását még az I. világháború periódusában is fontosnak tekintette. Az imperializmusról szóló, nem is olyan régen még közismertnek számító brosúrájában a háborús erőszak kérdése kapcsán is a rendszernek ezt a “személytelenségét” hangsúlyozta: “A tőkések nem valami különös gonoszságból osztják fel a világot, hanem azért, mert a koncentráció elért foka kényszeríti rá őket arra, hogy profitszerzés céljából erre az útra lépjenek.” Vagyis a rendszernek le kell rombolnia a tőkefelhalmozás útjában álló akadályokat.⁵ Már a 20 éves fiatalember, Vlagyimir Uljanov fejében megfogant a kérdés: hogyan is lehetne a rendszer ellen sikeresen hadakozni, ha jellemzőit, törvényszerűségeit nem tárják fel, nem értik meg és nem teszik nyilvánossá, ha nem ragadja meg az elnyomottak gondolkodását?… A fiatalember elfogadta Hegel gondolatát, miszerint a rabszolgák már nem rabszolgák, amikor rabszolga voltuk tudatára ébrednek.

 

Az “orosz kapitalizmus” sajátosságai – a vita korai szakasza

 

Uljanovot (1901-től Lenin) már az 1890-es évek elején mint a Harc a Munkásosztály Felszabadításáért pétervári szociáldemokrata szervezet egyik alapítóját mindenekelőtt a Rendszer működésének kérdései foglalkoztatták. Noha a politikai harc szociológiai, szervezeti, szociálpszichológiai feltételeivel ekkor még egyáltalán nem volt tisztában, ám elméleti és tudományos felkészültsége már meglepően magas szinten állt. A tudomány erejébe vetett hite mindenekelőtt a francia felvilágosodás forradalmi hagyományában gyökeredzett, ami akkoriban a cári rezsim ellenzékét képező diákság legbensőbb meggyőződése volt. Lenin még be sem fejezte egyetemi tanulmányait, amikor már túl volt első Marx-stúdiumain, 19-20 éves korában elolvasta a Tőkét,⁶ és 1891-ben kezdte el a tőkés rendszer oroszországi hódító útjának tanulmányozását. Bizton állítható, hogy a 21 éves Vlagyimir Iljics Uljanov felismerte: Oroszország forradalmi átalakítása, amelynek hitét és meggyőződését jórészt a sokszínű orosz forradalmi hagyományból (Nyecsajev, Tkacsov és az orosz jakobinizmus, az ún. “forradalmi demokraták”, Csernisevszkij, Herzen, majd az első orosz marxisták, mindenekelőtt Plehanov) merítette, teljességgel lehetetlen az új tőkés rendszer tudományos vizsgálata és “működésének” megértése, “specifikálása” nélkül. Ettől az elemzéstől tehát sok minden függött, az új forradalmi mozgalom társadalmi alapjainak, lehetséges támogatóinak és perspektíváinak egész problémakomplexuma.

Mi a tőke, miben áll a tőkés rendszer lényege, van-e értelmes alternatívája, van-e bármilyen út visszafelé a hagyományos társadalom restaurálása irányába? Ezt a kérdést kellett feltenni a narodnyikokkal és minden olyan ellenzéki irányzattal szemben, amely a kapitalizmusban valamiféle az orosz néplélektől és az orosz történelmi feltételektől független, idegen dolgot látott, ami persze elkerülhetetlenül a múlt nosztalgikus felfogásával párosult. Ekkoriban tört be Oroszországba a marxizmus, amely az oroszországi tudományos gondolkodás történetében “kopernikuszi” fordulatot idézett elő, főképpen a fiatal generációk gondolkodásában.

Az az irodalmi és historiográfiai hagyaték, amely Lenin forradalmárrá és politikussá válását valamiféle predesztinációval, “megvilágosodással” vagy más efféle pszichologizálással (pl. bátyja kivégzésével stb.) kívánja megvilágítani, az új forráselemzések tükrében még inkább aktualitásukat veszítik, mint korábban. Nem lebecsülve persze a családi háttér erkölcsi-kulturális és világnézeti “útravalóját” és a meghatározó szociális motivációkat, minél közelebb megyünk a forrásokhoz, annál egyértelműbbé válik, hogy Lenin egy módszeres tudományos felkészülés folyamatában, illetve annak nyomán vált szociáldemokrata és marxista meggyőződésű forradalmárrá (majd később politikussá-államférfivá) a 19. század 90-es éveiben.

A 19. század végén az oroszországi értelmiség új generációja számára már egyértelműen a narodnyikizmus volt a múlt és a marxizmus valamely értelmezése volt a jelen. Onnan indult el Lenin későbbi ellenfele, a marxistaként, szociáldemokrataként “kezdő” Pjotr Sztruve, miként a közgazdász Tugan Baranovszkij vagy a filozófus Bergyajev. Igaz ők, mindenekelőtt Sztruve, igen korán a marxizmus bernsteini megrevideált formáját választották Plehanovval, Potreszovval és Kautskyval szemben.⁷ Ez a tendencia a marxizmus oroszországi interpretációjában a “legális marxizmus” néven vált viszonylag önálló irányzattá, befolyásolván az oroszországi értelmiségi gondolkodás differenciálódását, megelőlegezve egyúttal a liberalizmus egyik irányzatának intellektuális megformálódását is.⁸

Nem volt még 23 éves, amikor megírta első vázlatait az oroszországi kapitalizmus fejlődéséről.⁹ Ezek az első írások és más ekkortájt keletkezett cikkek, előadások, sőt 1894-ben megjelent Kik azok a népbarátok… c. híres, a narodnyikizmus gazdasági és politikai felfogásával véglegesen szakító brosúrája – saját későbbi megjegyzése szerint is – előkészületeket jelentettek fő gazdaságtörténeti munkájának megírásához, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című alapvető munkájához. Politikai nézeteinek kikristályosodásában ezek a tudományos vizsgálódások rendkívül fontos szerepet játszottak, aminek jelentőségét a korábbi évtizedekben nem a maga helyén értékelték.¹⁰ Letartóztatása után, a pétervári vizsgálati fogházban írt 1896. január 2-i keltezésű, családjához szóló leveléből kiderül, hogy már egy “régebb óta fontolgatott” és viszonylag kész tervvel rendelkezik az orosz kapitalizmus fejlődésének átfogó ábrázolására vonatkozóan.¹¹

Noha Lenin jogi diplomát szerzett (1891-ben különengedéllyel fejezte be tanulmányait a Pétervári Egyetem jogi fakultásán), komoly agrártörténeti és statisztikai stúdiumok mellett a közgazdasági és történészi ismereteket, illetve e tudományágakra jellemző eszközrendszereket úgyszólván “mellékesen” sajátította el az évek folyamán. Vizsgálódásaiban az agrártörténet, a zemsztvostatisztikai források mellett a témakör legfrissebb hazai kutatásainak kritikai felhasználása is megjelenik. A kutatómunkában tudatosan kapcsolta össze a szaktudományos módszereket és ismereteket Marx közgazdasági és filozófiai módszerével és elméletével. Uljanov Marx elmélete alapján vett búcsút a régi, pozitivista történelem- és tudományfelfogástól, a szubjektivista és moralizáló szociológiától, és személyesen egy teljesen új tudományos és fogalomalkotói korszak kezdetén érezte magát. Erről az alapról bírálta a korszak kutatóinak korlátozottságát, a szűk horizontú, más tudományoktól és az elmélettől izolált empirista megközelítéseket, amelyek figyelmen kívül hagyták a rendszer egészét, abszolutizálva a “részlegességet”, az “egyediséget”. Lenin egy általános gazdaság- és társadalomelmélet körvonalait fedezte fel a marxi örökségben, amelynek összefüggő fogalomrendszerével ragadta meg a modern polgári társadalom alapvető tényeit, egyetemes kifejlődésének tendenciáit. Pétervár értelmiségi szalonjaiban és a forradalmi diákkörökben hamarosan a radikális baloldal, a marxista szociáldemokrácia ifjú titánjaként tűnt föl, akinek jelentőségét csak megnövelte bátyjának, Alekszandrnak a kivégzése néhány évvel korábban.¹²

Vlagyimir Uljanov V. J. Posztnyikov agrártörténeti könyvének szentelt korai feljegyzéseiben már megnyilatkozott a jelzett szemléletmód. Érzékelte, hogy ha “mesterségesen” kiragadnak egy bizonyos kérdést, mondjuk, a parasztkérdést az egész összefüggésrendszeréből, “az ábrázolás teljessége elsikkad”. Ennek érdekében – elismerve Posztnyikov szakmai érdemeit, tanulva is tőle – a gazdaságtörténeti vizsgálódást általános elméleti, politikai-gazdaságtani szemponttal is “kiegészítette”, hogy a paraszti gazdálkodás természetét és kapcsolatrendszerét belehelyezze a kibontakozó tőkerendszer egészébe, a kapitalizmus fogalmába.¹³ Tudatosan törekedett arra, hogy megteremtse a vizsgált kérdések valódi történeti és szociológiai kontextusát. Korai kapitalizmusfogalma is az árutermelés, illetve az azt megalapozó sajátosan differenciálódott munkamegosztás meghatározott történeti formáiból indult ki, és társadalmi rendszerként, “társadalmi gazdaságként” fogta fel a kapitalizmust, amelyben a tőkeviszony, az értéktöbblet termelése, a profitmaximalizálás, tőkefelhalmozás domináns társadalmi viszony. A kapitalizmus alapvető sajátosságaként látta, hogy a piacon zajló verseny mindent, magát az embert, az emberi munkaerőt is közönséges áruvá (“bérmunkás”) alakít át. E szisztémának, amelyet már fiatal éveiben világrendszerként értelmezett, igen különböző történeti formáiról beszélt.¹⁴

Vizsgálódásainak politikai, elméleti-ideológiai éle ekkoriban még a narodnyikok ellen irányult, ami a Kik azok a népbarátok és hogyan harcolnak a szociáldemokraták ellen c. 1894-ben íródott első jelentős munkájában¹⁵ világosan artikulálódott. A kis könyvecske jelentős visszhangot keltett – nemcsak politikai pikantériája miatt. A pozitivista szociológiával szemben hangsúlyozta¹⁶ , hogy a puszta “anyaggyűjtés”, a “jelenségek puszta leírása” a régi tudományfelfogás legrosszabb örökségei közé tartozik (noha Uljanov maga pedáns kutató és a források szakavatott elemzője volt). Az új tudományfelfogás középponti kérdése – Lenin értelmezésében – az volt, hogy miképpen fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miképpen veti a tőkés piac maga alá az oroszországi mezőgazdaságot.

Már maga a “felütés” rendkívül érdekes volt: vajon Marx miért beszél a “modern társadalomról”, amikor előtte minden közgazdász az általában vett társadalomról beszélt? Milyen értelemben szerepel a “modern” fogalma, milyen ismérvek alapján különbözteti meg ezt a modern társadalmat más társadalmaktól? Lenin itt felvázolja a marxi társadalmi forma elméletének (termelési mód, termelési viszonyok stb.) alapfogalmait, hangsúlyozván a társadalmi szerkezet gazdasági meghatározottságát.¹⁷ A kapitalizmus általános jellegzetességei mellett Lenint a hagyományos társadalom kapitalizmussá való konkrét átalakulása érdekelte, különös tekintettel az orosz kapitalista gazdaság áruszervezetére. Lenin a narodnyikokkal szemben azt bizonyította, hogy “Oroszország a kapitalizmus útjára lépett”,¹⁸ de szinte ezzel egy időben megnyitja küzdelmét a “második fronton”, az ekkor még narodnyik mezben jelentkező liberális megközelítéssel (főként Mihajlovszkij) szemben is, amely azzal traktálta a korabeli olvasókat, hogy Oroszországban “nincsen proletariátus”, úgymond, sajátos rendszer van születőben.¹⁹

A legfontosabb társadalmi és gazdasági problémát – mind elméleti, mind szaktudományos szempontból – Lenin is a parasztság gazdasági és szociális differenciálódásában konkretizálta, ami a falun terjedő bérmunkával mutatott közvetlen összefüggést. Felfigyelt arra, hogy az orosz paraszt nagyon gyakran és fontos mezőgazdasági övezetekben az osztásföldet (“saját földjét”, amelyet a faluközösségen belül birtokolt) nem is használja, hanem eszközök hiánya miatt bérbe adja vagy más formában idegenedik el a földtől. A parasztság erős differenciálódásának okát a kapitalista hitelpolitikában, a konkurenciában és általában a termelésben, a gépi technika fejlődésében kereste: “…a gazdálkodást nem folytató porták tömegének megjelenését és számuk növekedését a gazdasági érdekeknek a parasztság soraiban folyó harca határozza meg.” E harcban a fő eszköz a termelési költségek csökkentése, ami nyomon követi a gazdaság méreteinek növekedését.²⁰ A paraszti differenciálódás okait vizsgálva eljut a piacig, a piacgazdaság kérdéséig: “A fő ok, amely a parasztságon belül a gazdasági érdekek harcát előidézi – olyan rend fennállása, amelyben a társadalmi termelés szabályozója a piac.”²¹ A paraszti differenciálódás problémáját és a piac(gazdaság) létrejöttét kapcsolja össze második fennmaradt munkájában, amelynek címe: Az úgynevezett piackérdésről.²² Mielőtt ez az írás tanulmányformát öltött volna, előadás formájában egy önképzőköri vitán (G. B. Kraszinnal) hangzott el.²³

Itt fogalmazta meg először a különös és az általános dialektikájának összefüggésében a kapitalizmus általános és az orosz kapitalizmus különös vonatkozásait. A kérdést így vetette fel: Vajon “szükségszerű-e a kapitalizmus kifejlődése Oroszországban”? A kérdés mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy a narodnyikizmus alól végleg kicsúszott a történelmi talaj, a tradicionális társadalom, és a narodnyikok képtelenek megérteni, hogy vélt társadalmi bázisuk, az orosz parasztság – nyomorúsága ellenére – miért “néma”, miért nem hallgat küldetéses “prédikátoraik” nemzetmegmentő eszméire. Lenin tudományos és politikai szempontból a legártalmasabb és legnaivabb narodnyik előítéletnek azt tartotta, hogy a szegénységet szembeállították a kapitalizmus működésmódjával.²⁴ E tudományos és elméleti probléma politikai jelentősége szembeszökő. Hiszen ha a kapitalizmus talajtalan a cári birodalomban, akkor Marx, a marxizmus, a szociáldemokrácia irreleváns, nem alkalmazható Oroszországra. Lenin tudományos munkássága éppen arra irányult, hogy ezt a tézist megcáfolja. A narodnyikok úgy szemlélték Oroszországot, mintha a kapitalizmussal szemben a régi gazdálkodási szisztéma, a naturális gazdálkodás rendszere még reális alternatíva lett volna. A narodnyikok és az első orosz marxisták fő hibájának azt tartotta, hogy a kapitalizmust, illetve annak lényegi vonatkozását, a cserét valamiféle véletlennek “nem pedig a gazdaság bizonyos meghatározott rendszerének” fogták fel. ²⁵

Lenin szemléletének megfelelően a szegénységet – amelyet a narodnyikok valamiféle kiküszöbölhető “véletlennek” tekintettek – nem a rendszer felszámolható anomáliájaként értelmezte. A piacgazdaság, a tőkefelhalmozás, a tőkekoncentráció, a verseny jelenlétével, illetve hatására, a technikai fejlődéssel stb. a kapitalizmus az elavult munkamegosztási szerkezetet állandóan megújítja, s a régi, a meghaladott munkamegosztási szerkezethez láncolt embermilliók létfeltételeit időről időre aláássa (válságok), éppenséggel a profitmaximalizálástól is hajtva. Ezért a narodnyikoknak az a beállítódása, hogy a kapitalizmus, a piac problematikáját “átmoralizálják”, a rendszer és a perspektívák valóságos kérdéseiről elterelte a figyelmet. Lenin ezzel szemben a társadalom széles tömegeinek proletarizálódására összpontosított, amely folyamat, ma úgy mondanánk, “restructuring” társadalmi előfeltétele az egységes paraszti osztály, a faluközösség, az obscsina felbomlása volt.

De már első írásaiban érzékelte a kapitalizmusba “nem illő” prekapitalista gazdálkodási elemek létét, a később általa is “alapvető problémának tekintett” (többféle termelési mód egymásra rétegződése) kérdését, amire a maga helyén még visszatérünk. A Kik azok a népbarátok…-ban, amely alapvetően politikai célú írás volt, már kimondottan igyekezett specifikálni az orosz kapitalizmus történeti jellegzetességeit. Később A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című könyve III. fejezetének 2. pontjában már teljesen kiérlelt az a rész, amely a robotgazdaság rendszerének a tőkés gazdasági rendszerrel való egyesülését elemzi az 1861-es reformok után, azt a problémakört, ahogyan a különböző termelési módok, a prekapitalista és kapitalista struktúraformák egymásra rétegződnek (“mnogoukladnoszty”)²⁶ . A paraszt úgy válik proletárrá, hogy ott marad a mezőgazdaságban²⁷ , ez valóban orosz specifikumnak bizonyult messze ható következményekkel.

Lenin 1905 előtt feltárta a – napjainkban újraaktualizálódó – fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk “félperiferikus integrációja” – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapitalista formákat mindenütt saját funkciójává tette a mezőgazdaságban, de nem csak ott. Lenin a prekapitalista formák és a tőkés formák keveredését, “egyesülését” szervesen összekapcsolta a cári, “belső gyarmatosítás” fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz “centrum” általi bekebelezésével, az össz-oroszországi piac létrejöttével. Vagyis a “belső gyarmatosítás” (a sztyeppés határvidékek a reform utáni időszakban az európai Oroszország központi, régen benépesült részének “gyarmatai” voltak) tényeinek tükrében egy sajátos “centrum–periféria viszony” jött létre.²⁸ Ezek a gyarmatok szoros gazdasági kapcsolatban voltak egyrészt Közép-Oroszországgal, másrészt a gabonát importáló európai országokkal. Közép-Oroszország iparának fejlődése és a határvidékek árutermelő mezőgazdaságának fejlődése szorosan összefügg egymással; a kettő kölcsönösen piacot teremt egymásnak.²⁹ Magyarán szólva, a tőke felvásárolta a gabona- és a tejpiacokat, maga alá rendelvén az egész orosz mezőgazdaságot, amelyet Lenin – némileg előreszaladva, eltúlozva a kapitalizmus fejlettségi fokát, kiterjedését – egész Oroszországgal azonosított. Lezajlott vagy lezajlóban volt az a folyamat, amelynek végeredményeként a hagyományos társadalom alárendelődött a modern társadalomnak: “Most már a ledolgozási rendszer sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy az amerikai farmer konkurenciájától megmentse Oblomovot, akinek ez a rendszer régebben minden kockázat, minden tőkebefektetés, a termelés ősidők óta megszokott módszereinek bárminemű megváltoztatása nélkül biztos jövedelmet nyújtott.”³⁰

Végül is Lenin a világpiac, ma azt mondanánk, a globalizáció tényeivel, hozza összefüggésbe a hagyományos faluközösségek orosz és indiai formáinak pusztulását, ugyanis az észak-amerikai prérik, az argentínai pampák elárasztották a világpiacot olcsó gabonával. Ezzel a konkurenciával szemben az indiai és az orosz paraszt tehetetlennek bizonyult, így újabb jelentős területekről szorította ki a “gyári gabonatermelés” a patriarchális mezőgazdaságot.³¹ Elemzésének alapvető politikai konzekvenciája, hogy a patriarchális és rabszolgaviszonyok maradványainak leküzdése önmagában is a kapitalizmus kiterjedését “igazolja”; s noha olyan “szükségszerűség” munkál a történelemben, amely lehetetlenné teszi a hagyományos társadalom bármely formájához való visszatérést, a letűnt formák makacs maradványai gyakran szervülnek a modern rendszerben.

A különféle termelési formáknak és a különböző történeti struktúráknak ez az összeötvöződése az a tudományos felismerés, amely Lenint megszilárdította abban a meggyőződésében is, hogy Oroszország a “túldeterminált ellentmondások” régiója, mely ellentmondások csak forradalmi úton szüntethetők meg. Lenin több mint egy évtizedes tudományos kutatás és politikai küzdelem nyomán ismerte fel az összefüggéseknek azt a hálóját, amelyben a kapitalizmus helyi sajátosságai és a cári monarchia lehetséges megdöntésének sajátosságai összekapcsolódtak.³² Mindenekelőtt az obscsina és az állam összeérő kérdéseiről van szó.

Lenin Plehanov nyomán a Népbarátokban (1894) az obscsina felbomlásának irreverzibilitásáról írt, s ezzel szakított Marx feltételezésével, miszerint az obscsina egy európai forradalom keretei között progresszív funkciót is betölthet mint a kommunista társadalom egy struktúrája. A marxi gondolattal – a saját világképükre alakítva – a narodnyikok is kacérkodtak. Ám a gyakorlatban, a falura járás során kellett meggyőződniük arról, hogy “a muzsik kommunista ösztöneiről való elképzelések milyen naivak”.³³ Az akkor még csak 24 éves Uljanov a faluközösség felbomlását – ha másképpen is, mint Marx – összefüggésbe hozta a forradalmi átalakulás elkerülhetetlenségével, amennyiben a hagyományos társadalom elnyomó struktúrái mellett, részben azokkal szemben falun is megjelentek a tőkés kizsákmányolás formái. Ezen új formák egy vagy más úton előkészítik, kikényszerítik a rendszerellenes szervezkedéseket. Ám az önkényuralom megdöntésének politikai-stratégiai és szervezeti-taktikai elemei ekkor még csak érlelődnek a gondolkodásában. A Népbarátokban úgy fogalmazott a régi és az új kizsákmányolási formák egymásra rétegződésével kapcsolatban a polgári fejlődés előnyeiről, hogy azok a szociáldemokraták politikai harcához, a szabadabb szervezkedéshez kedvezőbb feltételeket nyújtanak. Ezzel szemben: “A kis falusi kizsákmányolóknak (kupecek – K. T.) e tömege félelmetes erőt képvisel, mert külön-külön, egyenként verik béklyóba a dolgozót, mert magukhoz láncolják és elveszik a szabadulásba vetett minden reménységét, különösen, mert ez a kizsákmányolás a falu primitív viszonyai mellett folyik, melyeket az ismertetett rendszerre jellemző alacsony munkatermelékenység és az érintkezés hiánya szül – nem csupán a munka kizsákmányolását, hanem az egyéniség ázsiai megcsúfolását is jelenti, amivel falun állandóan találkozunk. Ha ezt a valóságos falut összehasonlítják kapitalizmusunkkal, megértik, miért tartják a szociáldemokraták haladónak kapitalizmusunk munkáját, amikor az egyetlen össz-oroszországi piaccá kovácsolja össze ezeket a szétforgácsolt apró piacokat, amikor a töméntelen jó szándékú kis vérszopó helyébe létrehozza a »haza oszlopainak« maroknyi csoportját, amikor társadalmasítja a munkát és fokozza a munka termelékenységét, amikor megszünteti a dolgozók függőségét a helyi piócáktól, és a nagytőkének rendeli alá őket. Ez az alárendeltség – a munka elnyomásának minden szörnyűsége, a pusztulás, az elvadulás, a nők és gyermekek szervezetének elnyomorítása stb. ellenére – haladást jelent az előbbihez képest, mert GONDOLKODÁSRA KÉSZTETI A MUNKÁST, a lappangó és ösztönös elégedetlenséget tudatos tiltakozássá, a szétforgácsolt, kisméretű, értelmetlen lázongásokat a dolgozók összességének felszabadításáért folyó szervezett osztályharccá változtatja át, amely éppen e nagykapitalizmus létezésének feltételeiből meríti erejét, és ezért feltétlenül számíthat a BIZTOS SIKERRE. Parasztságunk és kusztárságunk felbomlása, elparasztalanodása ténybeli bizonyítéka annak, hogy éppen a szociáldemokraták értelmezik helyesen az orosz valóságot, amikor azt mondják, hogy a paraszt és a kusztár a szó »kategorikus« értelmében kistermelő, vagyis kispolgár. Azt mondhatjuk, hogy ez a tétel a MUNKÁSSZOCIALIZMUS elméletének sarkpontja a régi parasztszocializmussal szemben, amely nem értette meg sem az árugazdaság viszonyait, amelyek között ez a kistermelő él, sem azt a tőkés jellegű felbomlást, amely ezen a talajon végbemegy.”³⁴

A marxi “világforradalom” elképzelés úgy kerül már ekkor Uljanovnak a forradalomról való gondolkodásába, mint egyúttal Oroszország forradalmasodása, amely megadhatja a nemzetközi forradalom számára a kezdőlökést, “amikor majd a munkásosztály élenjáró képviselői magukévá teszik a tudományos szocializmus eszméit, az orosz munkás történelmi szerepének eszméjét, amikor majd ezek az eszmék széles körűen elterjednek, és a munkások szilárd szervezeteket teremtenek, amelyek tudatos osztályharccá változtatják a munkások mostani szétforgácsolt gazdasági háborúját, akkor az orosz MUNKÁS, valamennyi demokratikus elem élére állva, megdönti az abszolutizmust, és a nyílt politikai harc egyenes útján elvezeti az OROSZ PROLETARIÁTUST (AZ EGÉSZ VILÁG proletariátusával együtt) a GYŐZELMES KOMMUNISTA FORRADALOMHOZ”.³⁵ Ma már, 2005 perspektívájából nézve világosnak tűnik, hogy Lenin egyfelől szellemileg-intellektuálisan, elméletileg és politikailag előkészítette az 1905-tel kezdődő forradalmak új hullámát, másfelől azonban kétségtelenül túldimenzionálta e forradalmasodás mélységét, egyetemes érettségét, a centrumkapitalizmus sebezhetőségét, integrációs képességének gyenge pontjait.

 

A centrumországok és Oroszország – egy “félreértett” viszony

 

Lenin ugyanebben az 1894-es évben – még baráti hangnemben – indította meg a liberalizmus elleni csaknem három évtizedes vitáját, amelynek első központi figurája az említett “legális marxista”, Pjotr Sztruve volt. E vitában az alapvető elméleti és politikai probléma az új, kapitalista rendszerhez való viszony, illetve részben a kapitalizmushoz való narodnyik viszonyulás kritikai megítélése volt.³⁶

Lenin véleménye szerint a kapitalizmus bármely feltételrendszerben utat tör magának, ám minél kevésbé ütközik a régi formák ellenállásába, minél inkább lerombolja azokat, annál kedvezőbb feltételeket kínál a munkásmozgalom számára. Ám ezen a ponton elvetette azt a kérdésfelvetést, amely a regionális-történeti régiók szempontjai helyett a “jó kapitalizmus (nyugati) és a rossz (kelet, orosz) kapitalizmus” megkülönböztetéséből indul ki, mert ez a tudományos megközelítéssel szemben álló moralizáló rendszer-apologetika. Lenin kigúnyolta az orosz polgárság nevében megszólaló Sztruvét, mert ez utóbbi olyan vonásokkal ruházta fel az orosz polgárságot (a “jövőn tépelődik”), amilyenekkel az nem rendelkezik. Vagyis Sztruve küldetéssel ruházta fel a burzsoáziát. Bár elismerte, hogy “bűzlik a burzsoá társadalom”, de a valóságban a burzsoáziának nem küldetése, hanem érdekei voltak, amelyek forradalmi szerepét nagyon viszonylagossá tették.³⁷ Leninnek Sz. Bulgakov Kapitalizmus és földművelés c., 1900-ban megjelent munkájáról írt jegyzeteiben is hasonló kritika körvonalazódik. Bizonyos szakmai tévedéseken túl, Lenin főleg a kisparaszti gazdálkodással kapcsolatos bulgakovi illúziókat teszi szóvá, mintha az orosz mezőgazdaság fejlődése “elkerülhetné” a kapitalizmust, mintha a válságba jutott kisparaszti gazdálkodás “visszahozható” lenne.³⁸

Lenin érzékelte, hogy a narodnyik érvelés és Sztruve érvelése egy ponton egybevágott: a narodnyik V. V. úr (V.-P. Voroncov) és az “antinarodnyik” Sztruve “az orosz viszonyokat a kapitalizmusnak valamiféle »angol formájával« vetette egybe és ahhoz viszonyította; nem pedig a kapitalizmus fő jellegzetességeiből, »általánosságából« indultak ki, amelyek arculata országonként változik”. Az orosz nemzeti sajátosság olyan különös vonásként elemződik, mintha az a kapitalizmus elkerülésében, illetve eltorzulásában öltene testet. Lenin ezzel szemben aláhúzta, hogy a kapitalizmusnak létezik egy általános elméleti fogalma, amely sem a narodnyik, sem a “liberáliskodó” álláspontban³⁹ nem jelenik meg. Sztruve is csak általában a “cseregazdaság uralmára” mutat rá, de a kapitalizmus másik ismérvét, hogy az értéktöbbletet a pénz, a tőke birtokosa sajátítja el, nem veszi számításba.⁴⁰ Lenin számára e narodnyik-liberális utópiának azért volt oly nagy jelentősége, mert úgy vélte, hogy vitapartnerei, mint Sztruve, az orosz kapitalizmust még valami jövendőbelinek, nem pedig a jelenben meglevőként értelmezte, “nem olyannak tekinti, ami már teljesen és véglegesen kialakult”, márpedig e különböző elméleti megközelítéseknek eltérő politikai implikációk feleltek meg.⁴¹

A tőkés rendszer romantikus, múltba révedő narodnyik felfogásának kritikája mellett, Lenin tehát már igen korán Sztruve “liberális elhajlását” is szóvá tette. Szemére vetette egyebek mellett azt is, hogy Sztruve az államról úgy nyilatkozik, mint “a rend szervezetéről”, noha éppen nem ez a legfontosabb sajátossága az államnak, hanem az, amit Engels hangsúlyozott még annak idején: “a nép zömétől különvált közhatalom”. “Tehát – írta Lenin konkrétabban – az állam ismertetőjele – az olyan személyek külön osztályának fennállása, akiknek kezében a hatalom összpontosul.” Lenin azt mondja, hogy a modern állam Marxnál a bürokrácia: “Az a külön réteg, amelynek kezében a mai társadalomban a hatalom van – a bürokrácia. Ennek a szervnek közvetlen és igen szoros kapcsolata a mai társadalomban uralkodó burzsoá osztállyal kitűnik a történelemből is.” (A francia történelemre hivatkozik példaképpen.)⁴²

Az első orosz forradalom bukását követő években – éppen a politikai tapasztalatok megértése érdekében – Lenin az orosz kapitalizmus sajátságos fejlődésviszonyait fogja aláhúzni, mint az (önkényuralmi) állam szerepének viszonylagos önállósodását az uralkodó osztályoktól (ami lehetetlenné teszi a burzsoáziával való bárminemű együttműködést), az ipari kapitalizmus erős koncentrációját, ami a fő politikai erők koncentrálódásával is együtt járt stb.⁴³

Lenint évtizedek óta bírálják, hogy eltúlozta a kapitalista fejlődés mértékét Oroszországban. Valójában ez a “túlzás” abból következett, hogy Lenin – mint fentebb már jeleztem, A kapitalizmus fejlődésében, melyben mindezeket a gazdasági problémákat differenciáltabban és még inkább történeti és gazdaságtörténeti kontextusban vizsgálta – szakított magával az Európa-centrikus történetfelfogással, amely mechanikusan módon a kapitalizmust a maga “centrumával” azonosította, mintha a kapitalizmus “normális”, “igazi” formája az európai volna.⁴⁴

A centrum–periféria viszony elméleti értelmezése Leninnél mint egy első elméleti kísérlet formaváltozata szintén körvonalazódik 1903-ban, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban előszavában, amelyben egyfelől azt hangsúlyozza, hogy mennyire megragadhatók a kapitalista összfolyamat közös alapvonásai Nyugat-Európában és Oroszországban, “bármilyen lényeges sajátosságai vannak is az utóbbinak mind gazdasági, mind gazdaságon kívüli tekintetben”.⁴⁵ Utalt itt a mezőgazdasági bérmunkára, a gépek megjelenésére, a fokozódó munkamegosztásra, a szabad bérmunka elterjedésére stb., ami nem mond ellent e kapitalizmus fentebb jelzett oroszországi sajátszerűségeinek. Másfelől az egész könyv éppen a kapitalizmus általános fejlődésének különös orosz vonásait tárta fel. Az európai és az orosz fejlődés összehasonlító elemzése alapján jutott el már nagyon korán néhány olyan alapvető politikai természetű tény felismeréséhez, amelyek az orosz forradalom természetének “megsejtéséről” tanúskodnak.

Később az I. világháború idején, amikor Lenin a maga imperializmuselméletét kidolgozta, néhány vonatkozásban megelőlegezte a világrendszer hierarchizálódásának kérdésfelvetését, annak gazdasági és politikai jellemzőit vizsgálódásainak középpontjába állította. Így az eladósodás olyan függési rendszerére mutatott rá, amelynek során Angliát, amely például “kölcsönöket nyújt Egyiptomnak, Japánnak, Kínának, Dél-Amerikának”, katonai-politikai hatalma “megvédi az adósok felzúdulásától”, sőt “szükség esetén hajóhada veszi át a bíróság végrehajtó szerepét”.⁴⁶ Eközben jutott arra – az egész forradalomra vonatkozó álláspontját jellemző – fontos felismerésre, hogy a tőke koncentrációjának új szintjén a finánctőke egyetemes kiterjedése “a függőségi viszonyok sűrű hálójába keríti a mai polgári társadalom minden gazdasági és politikai intézményét”.⁴⁷ Ez a fejlemény kifejeződik a gyarmatosítási politika monopolizálódásában is,⁴⁸ végül is az imperializmusnak mint gazdasági és politikai világrendnek a sajátosságai az I. világháború idején minden összefüggésben egyértelműen megmutatkoztak. 1905 és általában a forradalom perspektívájának, lehetőségeinek megítélése szempontjából (is) alapvető, hogy Lenin egyfelől felismerte az állam rendkívül megnövekedett gazdasági szerepét és a magántőkével, konkrétabban a finánctőkével való összefonódottságát, amely a kapitalista világrendszer hierarchizálódásának és a gyarmati perifériáért folytatott egyetemes harcban is különleges fontosságra tett szert.⁴⁹ Másutt úgy fogalmazott, hogy “ahol a finánctőke nagyon megerősödik, ott az állam is”. Az értékpapírok összegét vizsgálva, amellyel egyes országok rendelkeztek, Lenin egy hierarchiát állított föl, amely a kölcsönös függőség láncolatát létrehozta: Anglia, USA, Franciaország, Németország (1910-es adatokkal vizsgálva) “szemben a világ csaknem egész fennmaradó része, így vagy amúgy, az adós és sarcfizető szerepét játssza. Külön ki kell térni arra, hogy a függőségi viszonyok nemzetközi hálózatának és a finánctőke kapcsolatainak kiépítésében milyen szerep jut a tőkekivitelnek”⁵⁰ . Lenin már akkor érzékelte, hogy a gyarmatok integrálódása a világpolitikába átrendezi majd magának a világrendszernek a jellegét, amennyiben a gyarmatosítás “áldozatai” a munkásmozgalom mellett önálló nemzeti mozgalmakként jönnek létre – ezzel a történelemben a nemzeti kérdés világméretekben tesz szert jelentőségre, messze túlmutatva Európa határain. Oroszország pedig e tekintetben is “köztes” történelmi állapotban leledzik.

Lenin a nemzeti kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának problematikáját vizsgálva a világrendszer hasonló alapstruktúráját vázolta föl: “Téziseinkben (6. ) arról van szó – írta Lenin –, hogy, ha konkrétak akarunk lenni, az országoknak legalább három típusát kell megkülönböztetnünk az önrendelkezés kérdésében. (…) Az első típushoz Nyugat-Európának (és Amerikának) azok a fejlett országai tartoznak, ahol a nemzeti mozgalom a múlté. A második típushoz Kelet-Európa tartozik (lényegében a Habsburg Birodalom és a Balkán egésze), ahol a nemzeti kérdés a jelen kérdése.” Végül a gyarmati országokat különbözteti meg, ahol a nemzetek létrejötte még csak folyamatban van.⁵¹ Az eltérő történelmi korszakok és régiók, az alapjában eltérő termelési formák és gazdálkodási rendszerek egymás mellett élése alapján jutott el az egyenlőtlen fejlődés “törvényének” felismeréséig. E téren szintén Marxot “felülvizsgálva” arra a következtetésre jutott, hogy “…a társadalmi forradalom nem lehet az egész világ proletárjainak egyesült akciója azon egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb ország és a föld lakosságának többsége ez ideig még nem is áll a tőkés fejlődés fokán, vagy pedig csak a tőkés fejlődési fok elején áll… A szocializmusra csak Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országai értek meg”.⁵²

E gondolatkörben nyert tudományos formát az a felismerése is, amelyből a “gyenge láncszem” gondolata kikelt. Vagyis a kapitalizmus oroszországi “különös” formája nem csupán “demokratikus felépítménnyel” és erős polgári hagyományokkal és struktúrákkal nem rendelkezett, hanem a mezőgazdasági munkába való belerögzöttség a tőkés alapon egyre differenciálódó munkamegosztással kiegészülve sokkal több embert rekesztett ki, másképpen fogalmazva, sokkal kevesebb embert integrált szociálisan és gazdaságilag, hiszen a kirekesztést jogi korlátok úgyszólván nem gátolták.

 

Az “orosz kapitalizmus” politikai determinációi

 

Lenin felismerte, hogy az önkényuralom megdöntésére irányuló nem távoli időben elkövetkező forradalom egy centralizált, illegális “élcsapatpárt” létrehozását teszi szükségessé Oroszországban (Mi a teendő, 1902). Már 1901 óta tudatában volt annak, hogy a forradalom vezető osztálya az oroszországi polgári demokratikus forradalomban a proletariátus lesz,⁵³ s a burzsoázia politikai gyengesége, a cárizmustól való függése (“önállótlansága” mind a cárizmussal, mind a külföldi tőkével szemben) a munkásosztály szövetségesévé – éppen a burzsoáziával szemben⁵⁴ – a parasztságnak azokat a rétegeit teszi, amelyek a tőkés fejlődés következtében elveszítik gazdasági létfeltételeiket (a “baloldali blokk” politikája).⁵⁵ Mindez eredeti oroszországi felismerés volt (amelyet sokan valamiféle “leninista eretnekségnek” gondoltak a nyugati marxisták körében is). Ezzel függ össze, hogy Lenin a parasztság érdekeit, a földhöz jutás érdekeit hatalmi és gazdasági kérdésként tekintette egyidejűleg. Elvetette a mensevikek javaslatát, amely a földkérdés megoldását a “municipalizálás” útján, vagyis a helyi önkormányzat tulajdona útján képzelte el, míg Lenin és a bolsevikok a nagybirtokok nacionalizálásának perspektívájában gondolkodtak, mert az lehetett volna elképzelésük szerint a társadalmasítás (nem az államosítás!) előfeltétele.⁵⁶ A kis magántulajdon elutasítása mellett nem egyszerűen valamiféle szociáldemokrata doktrinerség szólt, hanem az a történelmi érvelés, hogy a porosz utas agrárfejlődés nem nyit teret belső sajátosságai következtében a kistulajdon előtt. Más kérdés, hogy a szociáldemokraták a szövetkezeti mezőgazdaság, az önkéntes kooperáció alapján álltak, amely a kapitalista agrárfejlődés egyetlen alternatívájaként jött számításba. De 1905 tapasztalatai differenciálták a képet, mert kiderült: a parasztság a földosztás alapján állt.⁵⁷

A jelzett politikai-taktikai vitákat Lenin A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905 nyarán jelent meg Genfben) folytatta le a mensevikekkel szemben a legrendszeresebben. A bolsevikok egy céljaiban polgári demokratikus forradalom munkásjellegét húzták alá, és a szociáldemokratáknak a kormányhatalomban való részvételét hangsúlyozták, míg a mensevikek a munkásosztálynak a “szélső ellenzék” szerepét szánták. Lenin szerint a győzedelmes forradalom – “a proletariá­tus és a parasztság demokratikus diktatúrájának” rezsimjét hozza létre. Ez egy olyan “diktatúra” lett volna, amely a fejlődést átvezetheti, kedvező belső és külső feltételek között – a forradalom egy újabb, “szocialista szakaszába” – elnyomva az önkényuralmat restaurálni akaró erőket.⁵⁸ Lenin így vetette fel a kérdést: “Hiszen valamennyien szembeállítjuk a polgári forradalmat a szocialista forradalommal, mindannyian feltétlenül ragaszkodunk a kettő szigorú megkülönböztetéséhez, de vajon tagadható-e, hogy a történelemben a két forradalom egyes elemei, részleges elemei összefonódnak?”⁵⁹ Az orosz polgárság azonban nem a forradalom radikalizálásában, végigvitelében volt érdekelt, sokkal inkább annak megzabolázásában reménykedett.

Nem véletlen, hogy Lenin az 1905-ös forradalom idején és főként leverése után a liberálisokat ostorozta, akik “elárulták” a forradalom alapvető követeléseit: “1905 októberéig a liberálisok olykor rokonszenvező semlegességet tanúsítottak a tömegek forradalmi harca iránt, de már akkor is kezdtek fellépni ellene: aljas szónoklatokkal küldöttséget menesztettek a cárhoz, támogatták a Buligin-dumát, nem ostobaságból, hanem azért, mert ellenséges érzülettel viseltettek a forradalom iránt. 1905 októbere után a liberálisok mást sem tettek, mint aljas módon elárulták a nép szabadságát… A forradalom bámulatosan gyorsan leleplezte a liberalizmust, és a gyakorlatban megmutatta ellenforradalmi természetét… Olyan illúziók, hogy az önkényuralmat össze lehet kötni valamelyest is nagy néptömegek valódi képviseletével, nemcsak különféle isten háta mögötti helyek tudatlan és elnyomott lakóiban éltek. Az efféle illúziók nem álltak távol az önkényuralom uralkodó rétegeitől sem.”⁶⁰ A politikai indulat sohasem homályosította el Lenin szemét annyira, hogy megfeledkezett volna az orosz liberalizmus fiziognómiáját végső soron meghatározó orosz burzsoázia sajátos, “oroszországi” természetéről. Lenin az orosz forradalomra vonatkozó átfogó, egész koncepcióját kifejtő legfontosabb, máig érvényes előadásában (“Előadás az 1905-ös forradalomról”, l. Lenin írását e számunkban), amelyet svájci munkásfiatalok előtt mondott el 1917 januárjában, az újabb forradalom előestéjén, az orosz burzsoázia politikai jelentéktelenségét, alávetettségét a cárnak és jelentős mértékben az európai burzsoáziának – egyúttal Max Weberrel vitázott is a forradalom jellegéről: “A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az »orosz szörnyűségekről« szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel,⁶¹ különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával… A burzsoázia szívesen nevezi »mesterséges« dolognak a moszkvai felkelést (1905. december – K. T.) és szeret gúnyt űzni belőle. A német, úgynevezett »tudományos« irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, »puccsnak« nevezte a moszkvai felkelést. »Lenin csoportja – írja ez a ‘nagy tudományú’ professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést… Valójában egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a fegyveres összecsapást.”⁶²

Ugyanakkor saját párttársaival is polemizált, akik közül nem kevesen a rendszer elleni harcból kiindulva értelmetlennek találták a polgári demokratikus követelések puszta megfogalmazását is, mondván, azok megvalósítása lehetetlen a kapitalizmus feltételei között. Lenin azonban éppen az orosz kapitalizmus feltételei között találta fontosnak a polgári demokratikus követeléseket. Nem azért, mert megvalósíthatók a tőkés szisztéma “perifériájának” keretei között, hanem éppen azért, hogy e kereteket felbomlassza. Lenin nemcsak kereste a fogást a rendszeren, hanem meg is találta. Ő maga igazán pontosan tudta, hogy a demokratikus köztársaság “logikailag” ellentmond a kapitalizmusnak, mert hiszen “hivatalosan” egy szintre helyezi a gazdagot és a szegényt, a jogegyenlőség pedig csak eltakarja a valóságban meglévő antagonisztikus gazdasági különbségeket. Ez a gazdasági rend és a politikai felépítmény közötti ellentmondás az imperializmus korában, amikor a szabad konkuren­ciát felváltja a monopóliumok uralma, még jobban “megnehezíti” minden demokratikus szabadságjog megvalósítását. “Hogyan egyeztethető hát össze a kapitalizmus a demokráciával? A tőke mindenhatóságának közvetett megvalósítása útján! Ennek két gazdasági eszköze van:

1. a közvetlen megvesztegetés;

2. a kormány szövetsége a tőzsdével (téziseinkben ezt a következő szavakkal fejeztük ki: a finánctőke »szabadon megvásárol és megveszteget bármely kormányt és minden hivatalnokot« a burzsoá rend idején.)”.

Ha a “vagyon” a megvesztegetés és a tőzsde révén “általában teljes mértékben megvalósíthatja uralmát bármely demokratikus köztársaság felett, azaz politikailag független köztársaság felett” is, nem jelenti azt, hogy a demokráciáért való harcot fel kell adni a szocializmusra hivatkozva.⁶³ Lenin politikai gondolkodásában a tőke elleni bármely sikeres támadás előfeltétele a minél szélesebb tömegbázis (“baloldali blokk”) megteremtése volt. Hosszú oldalakon át érvelt a demokráciáért folytatandó harc fontossága mellett – ami 1905 tapasztalatai nyomán még inkább megszilárdult benne. A munkásforradalom mint a szocialista rendszer előfeltétele egy országban lehetségesnek látszott, de tisztán “orosz alapon” szocialista rendszer nem jöhet létre Lenin számára. Parvussal és Trockijjal való vitája a permanens forradalomról, nagymértékben erről a kérdéskörről is szólt, amennyiben a két forradalom között az “átmenet” problémáját eltérően ítélték meg.⁶⁴

Lenin ugyanakkor tényekkel bizonyíthatta, hogy az 1905-ös forradalom világtörténelmet csinált.⁶⁵ A forradalmi mozgalmak fejlődésének helyi, illetve nemzetközi okait a folyamatban lévő imperialista világháború oly gyorsasággal élezte ki, hogy még Lenin maga sem gondolta 1916–17 fordulóján (itt jelzett előadásának időpontjában), hogy micsoda sebességgel következik be a forradalmak újabb fordulója Oroszországban és végső soron nagy csalódására, csak részlegesen és elvetélve Európában. Lenin, aki Rosa Luxemburg mellett elsőként ismerte fel, hogy 1905-ben egy új típusú forradalom zajlik, amely “eszközeiben, jellegében proletár” (vagyis politikai tömegsztrájk, fegyveres felkelés), céljaiban pedig polgári demokratikus, de “nyitott” a szocialista forradalom irányába, egyúttal pontosan látta korlátozottságát. E korlátozottsága éppen társadalmi hordozóinak “gyengeségében” nyilatkozott meg a legvilágosabban: “hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével” a cárhoz, ám a naiv, írástudatlan oroszországi tömegek viharos gyorsasággal “tanulnak” az eseményekből, “a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra”.⁶⁶ Ám ez a forradalomra “ítélt” oroszországi parasztság és munkásság radikális forradalmisága egy új rendszer berendezése szempontjából nem rendelkezett azzal a kulturális-civilizatorikus feltételrendszerrel, amire pedig éppen az önigazgatási struktúráik (sztrájkbizottságok, szovjetek, munkásbizottságok stb.) huzamosabb ideig való életben tartásához szükség lett volna. Mégis 1905 – mint “új típusú” forradalom – Oroszországot végérvényesen a “modern” történelem színpadára emelte: “a szendergő Oroszország – ahogyan Lenin fogalmazta – a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált”, összefonódott itt a patriarchális viszonyok ellen is lázadó parasztság földfoglaló mozgalma az ipari munkásság forradalmával és Oroszország elnyomott népei között fellángolt nemzeti szabadságmozgalmakkal, ami a maga teljességében 1917 folyamán bontakozott ki, így ellentmondásaik mélységéről nem szerezhetett még kellő tapasztalatot.

Kevésbé érzékelte Lenin a nyugat-európai forradalmi fejlődés, a nyugati munkásság forradalmasodásának nehézségeit. Lenin 1917 januárjában, azokkal vitatkozva, akik a nyugat-európai fejlődést illetően az orosz forradalom irrelevanciáját hangoztatták, arra helyezte a hangsúlyt, hogy az orosz forradalom annak bizonyítéka: Nyugaton a proletárforradalom van napirenden, az orosz forradalom annak első állomása csupán.⁶⁷ A szocialista forradalom és a nemzetek önrendelkezési joga c. téziseiben 1916 elején a nemzetközi forradalom objektív feltételeinek meglétét hangsúlyozta mindjárt a legelső tézisben: “Az imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legfelsőbb foka. A tőke a vezető országokban túlnőtt a nemzeti államok keretein, a monopóliumot állította a konkurencia helyébe, megteremtve a szocializmus megvalósításának minden objektív feltételét. Ezért Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban napirendre került a proletariátus forradalmi harca a kapitalista kormányok megdöntéséért, a burzsoázia kisajátításáért.”⁶⁸ Kétségkívül igaz, ez csupán egy alternatíva felvetése volt, és nem is bizonyult többnek, amennyiben Oroszország forradalmi erőfeszítéseit nem kísérte a nyugat-európai proletariátus hasonló igyekezete, vagy amennyiben kísérte, súlyos vereséget szenvedett. Bár Lenin sok évet élt Nyugat-Európában, éppen az 1905-ös forradalom előtt, sőt a forradalom első évének nagyobb részében is, ám a nyugat-európai munkásság szellemi-politikai evolúciójának mélyebb tanulmányozását elmulasztotta. Ez irányú vizsgálódásait bizonyos sablonosság jellemezte, nem érzékelte, hogy “a szociáldemokrácia árulása” mögött a nyugat-európai munkásság igen jelentős tömegeinek életszemlélete, évszázados beidegződése, pszichológiája rejlik; nem tisztázta az oroszországi és az európai proletariátus magatartása közötti különbségek részleteit. E problémát szőröstül-bőröstül az extraprofitból kitartott “munkásarisztokrácia” létezésében konkretizálta csupán, holott a valóságban ez a jelenség csak a jéghegy csúcsa volt. E bonyolult kérdéscsoport valódi jelentősége azonban csak az októberi proletárforradalom első súlyos nehézségei után kezdett mind nyomasztóbban megmutatkozni. Tehát a két forradalom közötti kapcsolat, összefüggés még Lenin elemzési “tévedésében” is megnyilatkozott.

 

A forradalom végcélja: a munkásönkormányzat

 

Lenin a forradalom periódusában nemcsak a hatalomátvétel elméleti és technikai-szervezeti kérdéseit vizsgálta, hanem a forradalom és a forradalom után összefüggéseiről is megnyilatkozott. A forradalom során létrejött népi önszerveződések “szakmai” jellemzőit és politikai funkcióit részben együttesen szemlélte mint a forradalom problematikáját (gazdaság és politika egyfajta egyesítése), és részben úgy tekintett rájuk, mindenekelőtt persze a szovjetekre, mint amelyek a forradalom önvédelmi szervei, hatalmi struktúrái. Gondoljuk meg, a forradalom csúcspontja az 1905. decemberi moszkvai fegyveres felkelés (“Krasznaja Presznya”) veresége után az önvédelem került előtérbe, s Lenin ehhez alkalmazkodva károsnak tekintette az összmozgalom szempontjából a realitásoktól elrugaszkodó, a forradalom utánra (a jövő társadalmára) vonatkozó “ígérvényeket”, utópisztikus törekvéseket, mert azok elvonják a figyelmet és az energiákat a forradalom önvédelmétől. Korszakadekvát kérdésfelvetései közé tartozik az is, hogy a szovjetek pártok általi, beleértve a szociáldemokraták általi “elfoglalását”, ellenezte. Részben, rövid távon, taktikai síkon azért, mert a szociáldemokraták kisebbségben voltak a szovjetekben, nem volt érdemes izolálódniuk a proletártömegektől, másrészt a szovjetek “szakmai” feladatai nem azonosak pártpolitikai megfontolásokkal, noha a szovjetekben való szociáldemokrata jelenlétnek természetesen nagy fontosságot tulajdonított. A fentebb mondottakat igyekszem bemutatni a konkrét történelmi “anyagon”, mert nem tanulság nélküliek e történelmi tapasztalatok.

1905-ben a jövő abból a szempontból is felsejlett tehát, hogy felbukkantak a történelem korábbi időszakaiban nem ismert önigazgatói-önvédelmi munkásszervezetek, a szovjetek, amelyek gazdasági, szociális, hatalmi-politikai, néhol katonai feladatokat láttak el egyidejűleg Pétervártól Ivanovo-Voznyeszenszkig. Lenin még Oroszországba érkezte előtt néhány nappal, 1905. november legelején külön cikket írt “Feladataink és a munkásküldöttek szovjetje” címmel⁶⁹ a forradalom alapvető új intézményéről a “munkásküldöttek szovjetjéről”. Mint “kívülálló” határozta meg saját pozícióját, utalva arra, hogy nem közvetlen részese az eseményeknek, s így fenntartja a lehetőségét annak, hogy politikailag később módosíthassa álláspontját. Ám felfogása mégis olyan módszertani és elméleti mozzanatokat is magában rejtett, amelyek a politikai “véletlenektől” függetlenül “maradandó” elemzési tendenciákat hordoztak a későbbi periódusokra nézve is. Eleve elutasította a “szovjetek vagy párt” kérdésfelvetést, s nyomatékkal úgy foglalt állást, hogy a szovjeteket az egész munkásosztály, sőt a lakosság antimonarchista tömegeinek önszerveződéseként kell felfogni, egyfajta “szakmai szervezeteként” alakultak meg, amelyeket egyetlen párt sem sajátíthat ki. Ugyanis ezen érvelés szerint a munkás- és szocialista pártoknak a szovjetekétől eltérőek a feladataik, funkcióik és a mögöttük álló társadalmi csoportok. “Lehet, hogy tévedek – írta az említett helyen, de szerintem (hiányos és csak »papírokból« merített értesüléseim alapján ítélve) a munkásküldöttek szovjetje politikai szempontból az ideiglenes forradalmi kormány csírájának tekintendő.”⁷⁰ Tehát egy országos, az egész társadalmat átfogó politikai központként fogta fel e népi szervezetet, amelynek “nem hátránya, hanem előnye”, hogy nem csak szociáldemokraták vannak benne.

A szovjetekben éppen annak bizonyítékát látta, hogy a szociáldemokraták nem akarnak semmiféle kísérleti eszméket ráerőszakolni Oroszországra, hanem szerves módon a népi szerveződések kezébe kerüljön az ország irányítása: “Nem erőszakolunk rá a népre semmiféle általunk kieszelt új dolgot, csupán magunkra vállaljuk a kezdeményezést annak a megvalósításában, ami nélkül – mint azt általában és egyöntetűen mindenki elismeri – nem élhetünk tovább Oroszországban… A dolgozó tömegekből kiinduló szabad kezdeményezésre támaszkodunk.”⁷¹ Amikor december 2-án letartóztatták a Petrográdi Szovjet 52 küldöttét (köztük az elnököt, Lev Trockijt), már nyilvánvaló volt, hogy az alapvető vád ellenük az államrend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet lesz. (Azonban tudni illik, hogy az 1905. október 17-i, bizonyos alkotmányos jogokat elismerő cári manifesztumot követően sem lett törvényes a monarchia elleni harc semmilyen formája.)

Lenin később így vélekedett a szovjetek szerepéről: “A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni.⁷² Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.”⁷³ Az 1905-ös forradalom elemzése olyképpen fonódik össze magának az 1917-es forradalomnak a kibontakozásával, történetével, hogy némely összefüggésben az utókor embere azt gondolhatná, bizonyos problémák 1917-ben szinte mechanikusan megismétlődtek. Ezek közé tartozik a paraszti földfoglaló, kúriagyújtogató mozgalmak mellett a munkásönkormányzás problémája, amelynek szervei már 1905-ben – úgy tűnt – világtörténelmet írtak, mindenekelőtt a Pétervári Szovjet alakjában. A mensevik Iszkra a dumaválasztások bojkott-taktikájának részeként “a forradalmi önkormányzatot” mint a felkelés lehetséges előjátékát vetette fel. Lenin azonban pontosan látta, hogy a forradalmi önkormányzás (szakmai, gazdasági-tulajdonosi) problematikája döntően nem a felkelés problematikája, mivel Lenin érvelésében az önkormányzat számára a forradalmi felkelés teremtheti csak meg a megfelelő feltételeket: “A forradalmi önkormányzatnak, a népi megbízottak megválasztásának megszervezése nem előjátéka, hanem utójátéka a felkelésnek… Előbb a felkelésben kell győznünk (még ha csak egy városban is), és meg kell alakítanunk az ideiglenes forradalmi kormányt, hogy ez utóbbi mint a felkelés szerve, mint a forradalmi nép elismert vezére hozzáláthasson a forradalmi önkormányzat megszervezéséhez.”⁷⁴ A munkásönkormányzat – hangsúlyozta Lenin 1905–1906 folyamán többször is – nem létezhet a régi rendszer keretei között, s az ilyen irányú naivitással szemben húzta alá: “A forradalmi önkormányzat a cári hatalom fenntartása mellett a forradalomnak csak egy kis töredéke lehet… Aki ezt teszi meg a forradalmi proletariátus fő jelszavának, az zavart kelt és az oszvobozsgyenyisták (a liberálisok egy frakciója – K. T.) malmára hajtja a vizet… nem szabad összekevernünk a háborúnak a szervezetét, a felkelés szervezetét az önkormányzattal. A fegyveres felkelés szervezete egyáltalán nem hasonlít a forradalmi önkormányzat szervezetéhez sem rendeltetését tekintve, sem kialakulásának módját tekintve, sem jellegét tekintve.” Lenin a forradalmi jelszavakat így kombinálta: “ideiglenes forradalmi kormány, illetve az általa összehívandó össznépi alkotmányozó gyűlés, fegyveres felkelés és forradalmi hadsereg szervezése a cári hatalom megdöntésére”⁷⁵ . Így a bojkott-taktikát is csak addig tartja értelmesnek, amíg a fegyveres felkelés lehetősége fennáll, s a bojkott a forradalmas tömegek számára jelzi, hogy a forradalmi folyamat még nem zárult le, az önkényuralmat fenntartó duma ugyan “egy lépés a burzsoá monarchia irányába”, de semmiképpen nem a népi törekvések megtestesülése. A polgári demokratikus átalakulás ügye elbukott. Ám egyre erőteljesebben merült föl az az elméleti és gyakorlati politikai kérdés, hogy Oroszországban lehetséges-e egyáltalán bármiféle polgári demokrácia meggyökeresedése. A demokratikus polgárság hiánya, Gramsci kifejezésével élve, az orosz társadalom “kocsonyás halmazállapota” napirendre állíthatja a proletárforradalom kérdését. De mi történhet Nyugat-Európában, ahol a polgári társadalom egész “erődrendszerrel” (Gramsci) rendelkezik? Lenin erre a kérdésre nem helyezett olyan hangsúlyt, és adós maradt azokkal a kifinomultabb politikai elemzésekkel, amelyekkel az oroszországi fejlődést nyomon követte. Az I. imperialista világháború az addigi történelemben példátlan vérözönnel olyan töréspontot idézett elő a világtörténelemben, amely az orosz forradalom és egyáltalán a világfejlődés új perspektíváit nyitotta meg. Nemcsak a kapitalizmus addig “liberális” világrendje roppant meg, hanem ennek részeként a cári monarchia a pusztulás szélére jutott. 1905 alapvető célja 1917 februárjában néhány nap alatt megvalósult. Ám csak ezt követően került igazán színre 1905 másik arca, a munkás-, paraszt- és katonaforradalom.

 

Jegyzetek

¹ Gennagyij Golovkov: Bunt po-ruszszki: palacsi i zsertvi. Randevu sz revoljuciej 1905-1907 gg. Moszkva, Detyektivpreszsz, 2005.

² Tudatában vagyok annak, hogy a százados historiográfia számos értéket képvisel, mégis fontosnak tartom, hogy friss szemmel újra tekintsük át Lenin elemzését, amely ilyen vagy olyan formában hét évtizedig különböző erővel és formában erősen befolyásolta az egyetemes történetírás alapvető irányzatait, hogy ne szóljak most külön a legitimációs ideológia evolúciójáról a Szovjetunióban és határain kívül.

³ Kezdetben valószínűleg úgy értékelte a dolgok menetét, hogy ebben a forradalomban a spontán erők “logikája” – éppen a nyugati munkásmozgalom kiterjedt és aktív támogatásának hiánya miatt sem vezethet el közvetlenül a proletárforradalom kirobbanásához. Ám 1905 őszére az események és folyamatok elemzése megmutatta számára a polgári és proletárforradalom egy saját kombinációját, így az események “tanulmányozását”, befolyásolását – vállalva a lebukás közvetlen veszélyét – közvetlen közelről folytatta.

⁴ Lenin halála után, mindjárt 1924 februárjában, Lukács György volt az első, aki az itt jelzett problematikát a maga teljes nagyságában felvetette és megértette híres, Bécsben írt Lenin-tanulmányában. Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről. In Lenin. Bp. Magvető, 1970 (szerk.: Vajda Mihály), 15–17. Lukács pontosan felismerte, hogy Lenin későbbi elemzésének, imperializmuselméletének közgazdasági része nem volt olyan mély, mint Rosa Luxemburgé (a tőkefelhalmozás, a gyarmati piacok, a háborúk eredete stb.); de mégis egy döntő vonatkozásban Lenin “elméleti fölényéről” beszél “az összfolyamat megítélésében”, vagyis egy konkrét világhelyzet konkrét megítélésének tekintetében, abban, hogy az elméleti elemzést és a gyakorlat közötti közvetítéseket is képesnek bizonyult számba venni. Vö. uo. 63–66. o.

⁵ Lenin Összes Művei, 27. köt. Kossuth, 1971. 354. o., 374–376. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… E kérdésre más összefüggésben még visszatérünk.

⁶ Lenin intellektuális fejlődésének e korai szakaszáról l. Robert Service: Lenin. Minszk, Poppuri, 2002. 61–123. o. és főleg Vladlen Loginov: Vlagyimir Lenin. Vibor putyi: biografija. Moszkva, “Reszpublika”, 2005, különösen 179–240. o. és 316–355. o.

⁷ Egy 1899. május 28-i levélben biztosította Bernsteint feltétlen egyetértéséről és támogatásáról. Vö. R. Pipes: Sztruve: levij liberal 1870-1905. I. köt. “Moszkovszkaja skola polityicseszkih iszszledovanyij”, Moszkva, 2001, 306–308. o. Lenin ez időben hároméves szibériai száműzetését töltötte. Sztruve, a későbbi fehérgárdista ideológus, propagandista és politikus egy zaklatott pálya részeként éppenséggel az 1905-ös forradalom veresége nyomán szakított végleg a baloldal minden irányzatával.

⁸ L. Lenin antibernsteiniánus cikkét (recenzió): Karl Kautsky Bernstein und das Sozialdemokratische Program. Eine Antikritik. LÖM 4. Bp., Kossuth, 1964. 187–197. o., amelyben jelzi az irányzatos elhatárolódás szükségességét.

⁹ Vö. LÖM 1. köt., Bp., Kossuth, 1964. Az első négy lenini munka ebben a kötetben található. (Első írása egy recenzió volt: Újabb gazdasági változások a paraszti életben. V. J. Posztnyikov Juzsno-ruszszkoje kresztjanszkoje hozjajsztvo c. könyvéről, 1891.) Lenin megjegyzései 1893 tavaszán íródtak, a cikk először 1923-ban jelent meg.

¹⁰ Magyarországon napjainkban alighanem R. Pipes-i és általában egy “hidegháborús” Lenin-ábrázolásnak a befolyása a jellemző – a Lenin-tematika iránti komolyabb, elmélyültebb érdeklődés csaknem teljes hiánya mellett. L. R. Pipes: Az orosz forradalom története. Bp., Európa, 1997. Pipes: Az ismeretlen Lenin. A titkos archívumból. Bp., 2002. Pipes és A kommunizmus fekete könyvének magyarországi propagandistái (pl. Hahner Péter) általában is kriminalizálják a forradalmak és a Szovjetunió történetét, félretéve mindenfajta szakmai szabályt, amely a történetírás több évszázados történetében megszilárdult. Miközben komoly elméleti gondolkodásnak témakörünkben nagyon is van hagyománya, amelyre ma is támaszkodhatunk: mindenekelőtt Ágh Attila némely vizsgálódására gondolok, amelyekben Lenin elméleti jelentőségét igyekezett körvonalazni éppen A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című műve kapcsán szintén, és joggal támaszkodhatunk rá ma is. Vö. Ágh A.: A politika világa. Kossuth, 1984, 190. o. skk. Más kérdés az, hogy a szerző marxista korszakával szakított a rendszerváltás után.

¹¹ LÖM 55. köt. 13. levél (a börtönből) A. K. Csebotarjovnak, az Uljanov család ismerősének, a család számára, és N. Krupszkajának, 1896. jan. 2. 15. o. “Van egy tervem, amelyen letartóztatásom óta sokat és egyre többet gondolkodom. Már régóta foglalkozom egy közgazdasági kérdéssel (a feldolgozó ipar áruinak az országon belüli piacával), összegyűjtöttem valamelyes irodalmat, összeállítottam a kérdés feldolgozásának tervét, sőt írtam is valamit azzal a szándékkal, hogy munkámat önálló könyv formájában adom ki, ha terjedelme meghaladja egy folyóirat méreteit.” Továbbá a levélben szervezi Lenin Sztruvén és Potreszovon keresztül a kutatás megfelelő könyvtári hátterét. A családjára hárult később a könyvek Lenin száműzetési helyére (Susenszkoje, 1898–1900) való elszállíttatásának terhe.

¹² Loginov, i. m. 160–169. o.

¹³ LÖM 1. köt. 4–5. o.

¹⁴ Uo. 81–82. o.

¹⁵ Kik azok a “népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? Válasz a “Ruszszkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire. LÖM.1. köt. 117–319. o. Megírása ideje 1894. tavasz–nyár, és még ebben az évben meg is jelent. 1892–93-ban kezdett a könyvön dolgozni Szamarában, ahol az ottani marxista körökben tartott e tematikában előadást. 1894 őszén könyvét felolvasta a pétervári marxista körben, l. a könyv terjesztéséről, sorsáról további informácókat az 532–33. oldalakon.

¹⁶ Vö. LÖM I. köt. uo. 121–124. o. “Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, amely szerint a gazdasági társadalomalakulatok fejlődése természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy szociológiának nevezzék.”

¹⁷ Vö. uo. 125–126. o. “Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis az olyan viszonyok, amelyek anélkül alakulnak, hogy az emberek tudatán átmennének; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akár csak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyról van szó), nyomban lehetővé tette, hogy észrevegyék az ismétlődéseket és a szabályszerűségeket, és általánosítsák a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában.”

¹⁸ Uo. 178. o.

¹⁹ Uo. 180. o. “Oroszországban – mondja Lenin Mihajlovszkijjal szemben, aki a proletariátus puszta létezésében is kételkedett –, ahol olyan leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul kizsákmányolják a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és jogosan), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, s emellett például egyre növekszik a gabonakivitel – Oroszországban nincsen proletariátus.”

²⁰ LÖM I. köt. 4–5. o., skk. és 53., 58–59. o.

²¹ Uo. 60. o.

²² LÖM 1. kötet, 67–112. o.

²³ Lenin G. B. Kraszin előadása nyomán fejtette ki nézeteit. 1893 őszén írta Lenin a tanulmányt, amely először 1937-ben jelent meg.

²⁴ Uo. 67. o. “Hiszen a kapitalizmus fejlődéséhez kiterjedt belső piac szükséges, a parasztság tönkremenetele pedig ezt a piacot aláássa, s azt a veszélyt rejti magában, hogy teljesen megszünteti, és a tőkés rendszer megszervezését lehetetlenné teszi. Igaz, azt mondják, a kapitalizmus azzal, hogy árugazdasággá változtatja közvetlen termelőink naturális gazdaságát, piacot teremt magának, de vajon elképzelhető-e, hogy a félig koldus parasztok naturális gazdaságának nyomorúságos maradványai alapján kifejlődhet nálunk az olyan hatalmas tőkés termelés, mint Nyugaton?” 77. o.

²⁵ Uo. vö. Az úgynevezett piackérdésről. 80–81. o.

²⁶ Vö. LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Bp., Kossuth, 1964, 172–178. o.

²⁷ Vö. uo. 173–174. o. “…bármilyen változatosak is a formák…. a mai földesúri gazdaság szervezete két fő rendszernek, nevezetesen a ledolgozási (Lenin jegyzete: Most megváltoztatjuk a terminust és “robot” [barscsina] helyett “ledolgozást” [otrobotok] használunk, mivel ez a kifejezés jobban megfelel a reform utáni viszonyoknak, s irodalmunkban már polgárjogot nyert.) rendszernek és a tőkés rendszernek a legkülönfélébb kombinációiból áll… Az előbbi… a robotgazdaság egyenes folytatása…”

²⁸ L. erről Ágh idézett elemzését uo.

²⁹ LÖM 3. köt. Uo. 237. o.

³⁰ Uo. 289. o. Ezt a fejleményt kiegészítve Lenin lényegében kimondja, hogy a földközösség – a narodnyik állásponttal ellentétben – egyáltalán nem gátolja meg a kapitalizmus térhódítását, csak bonyolultabbá teszi. Marxot idézi: Tőke III. kötetéből (156. o.): “A kialakuló tőkés termelési módnak… nem felel meg a földtulajdon készen talált formája. A neki megfelelő formát ő maga teremti meg azáltal, hogy a földművelést alárendeli a tőkének; ezzel aztán mind a hűbéri földtulajdon, mind a nemzetségi tulajdon vagy a markközösséggel párosuló kisparaszti tulajdon átváltozik a tőkés termelési módnak megfelelő gazdasági formává, bármennyire különbözők is a jogi formái.” 299. o.

³¹ Vö. LÖM I. uo. 304. o.

³² Ezeknek a tudományos és elméleti-politikai vitáknak és küzdelmeknek a történetéről l. bővebben Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az “oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól”, különös tekintettel a 20-as évek vitáira. Bp., Akadémiai Kiadó, 1991.

³³ LÖM I. köt. Kik azok a népbarátok… 220–221., 260–261. o.

³⁴ Uo. 218–221. o.

³⁵ LÖM I. köt. Kik azok a… 285. o.

³⁶ LÖM I. Főleg 388–487. o. P. Sztruve Krityicseszkie zametki k voproszu ob ekonomicseszkom razvityii Rosszii c. (Szentpétervár, 1894) könyvéről írt recenzió­ja (A narodnyikság gazdasági tartalma és bírálata Sztruve úr könyvében. A marxizmus tükröződése a polgári irodalomban) e tekintetben az első fontos elméleti dokumentum. A tanulmány megírásának ideje 1894 vége–1895 eleje. Először a Matyeriali k haraktyerisztyike nasego hozjajsztvennogo razvityija, Sz.-P., 1895., K. Tulin álnéven jelent meg.

³⁷ Vö. I. köt. uo. 335–339. o.

³⁸ Vö. Konszpekt i krityicseszkije zamecsanyija na knyigu Sz. Bulgakova. Lenyinszkij Szbornyik XIX., főleg 119. o. A kötet jegyzetei gazdagon dokumentálják, hogy Lenin a nemzetközi szakirodalmat is milyen magas fokon ismerte. Lenin irodalmi és szakmai vitája igen kiterjedt volt, Kautsky, Hertz, Bulgakov és mások műveit elemezte az agrárkapitalizmus tanulmányozása során, és közben a kapitalizmus általános fejlődési sajátosságait bontja ki e könyvekről készült jegyzeteiben is, melyekben mindig felbukkannak a szocialista perspektíva, az állami és magántulajdon különböző formái között a társadalmi és szövetkezeti tulajdon fogalmai.

³⁹ LÖM 16. köt. Bp., Kossuth, 1968. 88. o. Lenin később, a forradalom után visszatekintve a megtett szellemi útra, a narodnyikizmus elleni harcot – Sztruve, Bulgakov, Tugan-Baranovszkij, Bergyajev és mások teljesítményét – értékelve így vélekedett: “Ezek polgári demokraták voltak, akiknek a narodnyiksággal való szakítás a kispolgári (illetve paraszti) szocializmusról nem a proletár szocializmusra való áttérést jelentette, mint nekünk, hanem a burzsoá liberalizmusra való áttérést.”

⁴⁰ I. köt. Uo., 478–480. o.

⁴¹ Uo. 480. o. “Sztruve úrnak az a nézete, hogy az orosz kapitalizmus valami jövendőbeli, nem pedig jelenlegi dolog, különösen szembetűnően megmutatkozik a következő fejtegetésében: »amíg a mai, törvényben lerögzített és szentesített földközösség fennáll, addig ennek talaján olyan viszonyok fognak kifejlődni, amelyeknek semmi közük sincs a ’népjóléthez’«.”

⁴² Vö. uo. 406–407. o.

⁴³ Lenin 1909–11-ben saját elvbarátaival folytatott vitáiban is aláhúzta, hogy a cári monarchia viszonylagos önállóságra tett szert az uralkodó osztályokkal szemben, s noha 1905 nyomán “a cárizmus egy lépést tett a burzsoá monarchiá­vá fejlődés irányába”, a bürokratikus gépezet megőrizte viszonylag független érdekrendszerét mind a nagybirtokos arisztokráciával, még inkább a burzsoáziával szemben. A cárizmus a XX. század elején a külföldi tőke “becsalogatásával” saját létének meghosszabbítását és a nemzetközi porondon való versenyképességét kívánta megőrizni. 1905-ben azonban kiderült, hogy a cárizmus elveszítette társadalmi hátterét, a parasztságot, és nem olyan, a szakszervezetek által “féken tartott” és “megfegyelmezett” nyugati proletariátussal kell szembenéznie, hanem az orosz viszonyokból kisarjadt lázadó, valóban csak a “láncait veszítő” integrálhatatlan ipari és főként mezőgazdasági proletariátussal kellett volna megbirkóznia. Lenin ezt tudta, hiszen nem véletlenül hangsúlyozta unos-untalan, hogy 1905 csak egy újabb forradalmi hullám “előhírnöke”, “főpróbája” volt. Vö. Krausz T.: Pártviták és történettudomány… i. m., főleg 60–62. o.

⁴⁴ A világrendszer-elmélet művelőinek nagy érdeme, hogy e tekintetben is tovább vitték Lenin alapvető felismeréseit és a tradíciót, amely egyébként Sztálin és utódai idején periferizálódott az utolérés vagy utolérő fejlődés ideologikumának részeként.

⁴⁵ LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Előszó az első kiadáshoz, Kossuth, 1964. 5–8. o.

⁴⁶ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… 378. o.

⁴⁷ Uo. 295. o. “A kistermelő munkáján nyugvó magántulajdon, a szabad konkurencia, a demokrácia – mindezek a jelszavak, amelyekkel a tőkések és sajtójuk becsapják a munkásokat és parasztokat, rég túlhaladott dolgok. A kapitalizmus olyan világrendszerré fejlődött, amelyben maroknyi “vezető” ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét… saját zsákmányuk felosztásáért folyó saját háborújukba belerántják az egész földkerekséget.”

⁴⁸ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. 399. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. “De amikor Afrika 9/10-ed része volt már elfoglalva (1900-ra), amikor már az egész világ fel volt osztva, elkerülhetetlenül beállt a gyarmatok monopolisztikus birtoklásának korszaka, tehát a világ felosztásáért és újrafelosztásáért való különösen kiélezett harc korszaka is.”

⁴⁹ Lenin polemizált az “államszocialisták” ellen, akik “beleszerettek” a monopolista szervezetiségbe. “Lássák be végre államszocialistáink, akik egy szép napon elkápráztatják magukat, hogy Németországban a monopóliumoknak sohasem az volt a céljuk és eredményük, hogy a fogyasztás javát szolgálják, vagy hogy legalább az államnak is átengedjenek egy részt a vállalkozói nyereségből, hanem mindig csak arra szolgáltak, hogy a csőd szélén álló magánipart az állam segítségével szanálják… Itt szemléltetően láthatjuk, hogy a finánctőke korában hogyan fonódnak össze a magán- és állami monopóliumok, és hogyan alkotnak mindezek a monopóliumok csak egyes láncszemeket a legnagyobb monopolisták között a világ felosztásáért folyó imperialista harcban.” LÖM 27. köt. 351–352. o. Lenin elméleti korlátaira utal Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális “szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Bp., Napvilág, 2005. 37. o. Kétségtelenül igaz, hogy Lenin nem látta előre sem a “jóléti kapitalizmus” későbbi kibontakozásának lehetőségét (vagy a kapitalizmus még későbbi fejlődési fázisát) és következményeit, de tegyük hozzá, senki az ő kortársai közül ezeket a fejleményeket elméletileg nem anticipálta. Vagy ha igen, az Bernstein volt, aki a “jó kapitalizmus” lehetőségeit fontolgatta anélkül, hogy annak konkrét formáit előre látta volna. Keynes volt talán az egyetlen (“A béke gazdasági következményei”, 1919), aki éppen a bolsevik-kommunista forradalom közvetlen tapasztalataiból kiindulva e forradalmak európai kiterjedésével szemben idejekorán hangsúlyozta, hogy a bolsevizmus szociális és gazdasági kihívására a tőkés világnak adekvát választ kell adnia, de ennek kibontakozására csak a II. világháború után került sor.

⁵⁰ Uő. uo. 341. o.

⁵¹ L. a téziseket LÖM 27. köt. 251. o.

⁵² Lenin utalt arra, hogy Engels Kautskyhoz írt levelében (Marx és Engels: Válogatott Művei. 20. k., Budapest, Kossuth, 1963, 465–466. o.). P. Kijevszkij (Pjatakov) elolvashatja… hogy “az egész világ proletárjainak egyesült akciójáról ábrándozni annyi, mint a szocializmust ad calendas graecas, vagyis »sohanapjára« elhalasztani…” LÖM. 30. k. Válasz P. Kijevszkijnek (J. Pjatakovnak). A megírás ideje 1916. aug.–szept., 1929-ben publikálták az írást először. 87–88., 108–109. o.

⁵³ Nem véletlen, hogy amikor száműzetése után végre találkozhat Plehanovval, az első politikai természetű nézeteltérés az orosz burzsoáziához való viszony meghatározása során tűnik elő, egyelőre inkább csak hangsúlyeltolódás formájában, mint politikai-stratégiai értelemben. Lenin és Plehanov megismerkedésének és első kapcsolatainak árnyalt elemzését l. V. Loginov idézett munkájában, 356–428. o.

⁵⁴ Az oroszországi kapitalista fejlődés sajátosságainak következtében a munkásosztálynak részben a burzsoázia politikai funkcióját is el kell látnia, amelyet a francia burzsoázia több mint 100 évvel korábban maga képes volt “ellátni”. A liberálisokkal és a mensevikekkel szemben Lenin sokszor hangoztatta ezt a történelmi tényt.

⁵⁵ Ezen politikai kérdések vitáját 1907-ben, a londoni pártkongresszuson vitték végig, amelyen a bolsevikok és a mensevikek végleg szakítottak az orosz forradalom perspektíváit illetően. A mensevikek a burzsoáziával képzelték el továbbra is a forradalmi fejlődés jövőjét, a bolsevikok pedig a parasztsággal. L. erről részletesebben Krausz T.: Pártviták… i. m. 30–37. o., 49–51. o. és uő.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia “második” szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840–870. o.

⁵⁶ 1905 elején párizsi előadásaira (“Marxista nézetek az agrárkérdésre vonatkozóan Európában és Oroszországban”, Párizs, 1905. febr. 25–26.) készülve több konspektust is készített 1905 elején, amelyek e téren is fontos források. Vö. Lenyinszkij Szbornyik XIX. Partizdat, Moszkva, 1932. 225–295. o. L. még Lenin nézeteinek fejlődéséről és az agrárkérdés körüli vitákról, Varga Lajos: Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt első, 1903-as agrárprogramja. Párttörténeti Közlemények, 1978. 3. sz.

⁵⁷ Sokan ma is úgy vélik, hogy a bolsevikok 1917-ben taktikai okokból feladták álláspontjukat és áttértek a földosztásra. Ez csak féligazság, ugyanis Lenin és a bolsevikok a szegényparaszti tömegek nyomására a földosztást nem a föld magántulajdonának megvalósításával azonosították, hanem éppen ellenkezőleg. A 17-es októberi, földről szóló dekrétum kizárta a föld adásvételét, mert a szabad adásvétel a tőkehiány következtében, amint a háború előtti, ún. sztolipini reformok is meggyőzték a parasztokat, nemcsak a föld elveszítésével jár, hanem még a “túlélést” valamiképpen biztosító faluközösségből való kirekesztődést is maga után vonta. Az “egyenlősítő” földosztás lehetett (volna) a szabad mezőgazdasági szövetkezés “előszobája” is. Hogy mégsem lett, annak történelmi okairól nem itt kell értekeznünk.

⁵⁸ Magyar nyelven is született tárgyszerű munka e témakörben sok évvel ezelőtt, l. Kirschner Béla: Lenin a demokratikus és a szocialista forradalomról. Bp., Kossuth, 1971.

⁵⁹ LÖM 11. köt. Kossuth, 1975. 68. o.

⁶⁰ LÖM 16. köt. Kossuth, 1968. Forradalom és ellenforradalom (Proletarij, 1907. október 20.). 111–112. o.

⁶¹ L. Lenin írását e kérdésről az 1905-ös forradalom periódusából: “Oroszország pénzügyei”. 1905. okt. 1. (14.) után. Először Lenyinszkij Szbornyik, XVI. köt. 1931. “Már több ízben rámutattunk arra, hogy az önkényuralmi kormány pénzügyi téren egyre inkább belebonyolódik ügyeibe (vagy helyesebben, üzelmeibe). A pénzügyi csőd elkerülhetetlensége mind nyilvánvalóbbá válik.” 322. o.

⁶² LÖM 30. köt. Előadás az 1905-ös forradalomról. 309. o.

⁶³ LÖM 30. köt. Válasz Kijevszkijnek… 96–97. o.

⁶⁴ A téma nagy irodalma itt nem teszi lehetővé a cizelláltabb állásfoglalást, másutt foglalkoztam a téma irodalmával, itt eltekintek tőle.

⁶⁵ Vö. LÖM 30. Előadás… uo. 310. o. “Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta”, utalt a török, a perzsa és a kínai forradalmi erjedésre. “Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmánykiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.” (Bécsben óriási utcai tüntetések kezdődtek…)

⁶⁶ LÖM 30. Előadás… 297. o.

⁶⁷ Uo. skk. “Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkés iga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.”

⁶⁸ LÖM 27. köt. 243. o.

⁶⁹ LÖM 12. köt. Kossuth, 1972, 55–66. o.

⁷⁰ Uo. 12. köt. 56–57. o.

⁷¹ Uo. 64. o.

⁷² Lenin egy 1906. július 4-i írásában a Petrográdi Szovjet korábbi, akkorra már letartóztatott, sőt száműzött elnökével, Hrusztaljov-Noszarral polemizálva a szovjetek létrehozását nem tekintette időszerűnek. Amikor a forradalom önvédelme folyik, e munkásszervezeteket, az “élcsapatot” kockára tenni, a hatalom önkényének kitenni, hiba volna. Egyetértve Noszarral, aki a szovjetet “a forradalmi proletariátus forradalmi parlamentjének” nevezte, létrehozásukat meghatározott mozgalmi és politikai feltételekhez kötötte. Vö. LÖM 13. köt. 283–286. o.

⁷³ LÖM 27. köt. id. c. 307. o.

⁷⁴ LÖM 11. köt. A Buligin-duma bojkottja és a felkelés. Proletarij, 1905. aug 22. (9.) 161. o. Néhány héttel később egy írásában ismét felvetette ezt a kérdést: Uo. 261. o. A jelenlegi helyzetről. Proletarij, 18. sz. 1905. szept. 26., okt. 3. “Amennyiben a kercsi duma önkényesen túllépi a dumák törvényben megállapított hatáskörét, amennyiben részt vesz az egész ország általános forradalmi életében – annyiban valóban »forradalmi önkormányzat« útjára lép, de hol a biztosíték arra, hogy ez az önkormányzat »népi« önkormányzattá fog válni? S helyes-e, ha mi, forradalmárok, a »forradalomnak ezt a darabkáját« kiemelve megtesszük az agitáció fő jelszavává, vagy pedig a forradalom teljes és döntő győzelmét hirdetjük, amely felkelés nélkül lehetetlen?”Vagyis egyelőre a forradalom fő jelszava nem lehet az önkormányzat, csak a forradalom győzelme után… és ez felkelés nélkül megvalósíthatatlan.

⁷⁵ LÖM 11. köt. A zemsztvokongresszus. Proletarij, 19. sz., 1905. okt. 3. (szept. 20.) 267–268. o.