A szerző 1917-es írása az 1905-ös forradalomról szóló történetírás alapvető paradigmájává vált, noha ennek csak kevesen vannak tudatában. A feledés homályából kiemelni e "historiográfiai ősforrást" igen aktuális és tanulságos a forradalom 100. évfordulóján.

Ifjú barátaim, elvtársak és elvtársnők!

Ma van tizenkettedik évfordulója a “Véres Vasárnapnak”, amelyet joggal tekintenek az orosz forradalom kezdetének.

A munkások ezrei, mégpedig nem szociáldemokraták, hanem hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével a város minden részéből a főváros központja felé, a Téli Palota előtti tér felé, hogy a cárnak átadják petíciójukat. A munkások szentképekkel vonulnak, s akkori vezérük, Gapon, írásban biztosította a cárt arról, hogy kezeskedik személyi biztonságáért, és kérte, jelenjen meg a nép előtt.

Katonaságot rendelnek ki. Ulánusok meg kozákok kivont karddal a tömegre vetik magukat, a fegyvertelen munkások közé lőnek, akik térdre hullva könyörögtek a kozákoknak, hogy engedjék őket a cárhoz. Rendőri jelentések szerint a halottak száma akkor több mint ezerre, a sebesülteké több mint kétezerre rúgott. A munkások elkeseredése leírhatatlan volt.

Nagy vonásokban így zajlott le 1905. január 22-e, a “Véres Vasárnap”.Hogy ennek az eseménynek történelmi jelentőségét szemléletesebbé tegyem önök előtt, felolvasok néhány részletet a munkások petíciójából. A petíció a következőképpen kezdődik:

“Mi, munkások, pétervári lakosok, eljöttünk Hozzád. Szerencsétlen, megalázott rabszolgák vagyunk, a zsarnokság és az önkény fojtogat bennünket. Amikor csordultig telt a türelem pohara, abbahagytuk a munkát, és arra kértük gazdáinkat, hogy legalább azt adják meg nekünk, ami nélkül az élet csak gyötrelem. De mindezt elutasították, mindez törvénytelen volt a gyárosok szemében. Mi, akik itt vagyunk, sok ezren, semmiféle emberi joggal nem rendelkezünk, akárcsak az egész orosz nép. Hivatalnokaid rabszolgákká tettek bennünket.”

A petíció a következő követeléseket sorolja fel: amnesztia, szabadságjogok, rendes munkabér, a föld fokozatos átadása a népnek, alkotmányozó gyűlés összehívása az általános és egyenlő választójog alapján, és ezekkel a szavakkal végződik:

“Uralkodónk! Ne tagadd meg a segítséget a Te népedtől! Döntsd le a Te közéd és a Te néped közé emelt válaszfalat! Esküdj meg, hogy teljesülni fognak kéréseink – és boldoggá teszed Oroszországot; ha nem, akkor inkább itt halunk meg ezen a helyen. Csak két utunk van: szabadság és boldogság, vagy a sír.”

Különös érzés vesz erőt rajtunk, amikor most elolvassuk az iskolázatlan, írástudatlan munkásoknak ezt a petícióját, akiket egy patriarchális pap vezetett. Önkéntelenül is párhuzamot vonunk e naiv petíció és a szociálpacifistáknak, vagyis azoknak az embereknek jelenlegi békehatározatai között, akik szocialisták akarnak lenni, de a valóságban csupán burzsoá frázishősök. A forradalom előtti Oroszország öntudatlan munkásai nem tudták, hogy a cár az uralkodó osztálynak, nevezetesen, a nagybirtokosok osztályának feje, akiket már ezer szál fűz a nagyburzsoáziához, és akik készek a legerőszakosabb eszközökkel is megvédeni monopóliumukat, kiváltságaikat és nyereségeiket. A jelenlegi szociálpacifisták, akik – ez nem tréfa! – “nagy műveltségű” embereknek akarnak feltűnni, nem tudják, hogy “demokratikus” békét várni az imperialista rablóháborút viselő burzsoá kormányoktól ugyanolyan ostoba dolog, amilyen ostoba az a gondolat, hogy a véres kezű cárt békés petíciókkal rá lehet venni demokratikus reformokra.

De mindezek mellett az a nagy különbség közöttük, hogy a jelenlegi szociálpacifisták nagymértékben képmutatók, akik szelíd intelmekkel igyekeznek elvonni a népet a forradalmi harctól, ezzel szemben a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra.

És éppen ebben, a hatalmas néptömegek politikai tudatra és forradalmi harcra ébredésében rejlik 1905. január 22. történelmi jelentősége.

“Oroszországban még nincs forradalmi nép” – ezt írta két nappal a “Véres Vasárnap” előtt Pjotr Sztruve úr, az orosz liberálisok akkori vezére, aki abban az időben illegális, szabad, külföldi lapot adott ki. A burzsoá reformistáknak ez a “nagy műveltségű”, dölyfös és rendkívül ostoba vezére ilyen képtelennek látta azt az eszmét, hogy egy írástudatlan paraszti ország forradalmi népet szülhet! Ilyen mélyen meg voltak győződve az akkori reformisták – akárcsak a maiak – arról, hogy igazi forradalom lehetetlen!

1905. január 22. (a régi naptár szerint 9.) előtt a forradalmi pártok Oroszországban maroknyi csoport volt: az akkori reformisták (hajszálra úgy, mint a mostaniak) gúnyolódva “szektának” neveztek bennünket. Néhány száz forradalmi szervező, néhány ezer tag a helyi szervezetekben, fél tucat, legfeljebb havonta egyszer megjelenő forradalmi röpirat, amelyet túlnyomórészt külföldön adtak ki és hihetetlen nehézségek és sok áldozat árán csempésztek Oroszországba – így festettek Oroszországban a forradalmi pártok és élükön a forradalmi szociáldemokrácia 1905. január 22. előtt. Ez a körülmény látszólag jogot adott a korlátolt és fennhéjázó reformistáknak arra az állításra, hogy Oroszországban még nincs forradalmi nép.

Néhány hónap leforgása alatt azonban tökéletesen megváltozott a kép. A forradalmi szociáldemokraták százai “hirtelen” ezrekre nőttek, az ezrek két-hárommillió proletár vezéreivé lettek. A proletárharc nagy erjedést, helyenként forradalmi mozgalmat indított meg az 50–100 milliós paraszti tömeg mélyében, a parasztmozgalom visszhangra lelt a hadseregben, és katonafelkelésekhez, a hadsereg egyik részének a másikkal való fegyveres összetűzéséhez vezetett. Ily módon a 130 milliós óriási ország belépett a forradalomba, ily módon a szendergő Oroszország a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált.

Ezt az átmenetet tanulmányozni kell, meg kell érteni, miért vált lehetővé, meg kell érteni, hogy úgy mondjuk, ennek az átmenetnek módszereit és útjait.

Ennek az átmenetnek legfontosabb eszköze a tömegsztrájk volt. Az orosz forradalom sajátossága éppen az, hogy társadalmi tartalmát tekintve polgári demokratikus forradalom, de a harci eszközöket tekintve proletárforradalom volt. Polgári demokratikus forradalom volt, mert a cél, amelyre közvetlenül törekedett és amelyet közvetlenül a maga erejéből elérhetett, a demokratikus köztársaság, a nyolcórás munkanap, az óriási nemesi nagybirtokok elkobzása volt – mind olyan rendszabályok, amelyeket a franciaországi polgári forradalom 1792-ben és 1793-ban csaknem teljes egészében megvalósított.

Az orosz forradalom ugyanakkor proletárforradalom is volt, nemcsak abban az értelemben, hogy a proletariátus volt a mozgalom vezető ereje, élcsapata, hanem abban az értelemben is, hogy egy sajátos proletár harci eszköz, nevezetesen: a sztrájk volt a tömegek felrázásának fő eszköze és a legjellegzetesebb jelenség a döntő események hullámszerű folyamatában. Az orosz forradalom a világtörténelemben az első olyan nagy forradalom – de kétségkívül, nem lesz az utolsó –, amelyben a politikai tömegsztrájk rendkívül nagy szerepet játszott. Sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy az orosz forradalom eseményeit és politikai formáinak váltakozását nem lehet megérteni, ha a sztrájkstatisztika alapján nem tanulmányozzuk ezeknek az eseményeknek és a formák e váltakozásának alapjait.

Nagyon jól tudom, mennyire nem helyénvalók egy előadásban a száraz statisztikai adatok, mennyire elriaszthatják a hallgatókat. Mégis kénytelen vagyok ismertetni néhány kikerekített számadatot, hogy módjukban legyen a mozgalom valóságos objektív alapjának értékelése. Oroszországban a forradalmat megelőző tíz év folyamán a sztrájkolók évi átlaga 43 000 volt. Tehát a forradalom előtti tíz évben összesen 430 000-en sztrájkoltak. 1905 januárjában, a forradalom első hónapjában, a sztrájkolók száma 440 000-re rúgott. Tehát egyetlen hónap alatt nagyobb, mint azt megelőzőleg egy egész évtizedben!

A világ egyetlen kapitalista országában, még az Angliához, az Amerikai Egyesült Államokhoz és Németországhoz hasonló, igen fejlett országokban sem látott a világ olyan hatalmas sztrájkmozgalmat, mint Oroszországban 1905-ben. A sztrájkolók száma összesen 2 millió 800 ezer volt, kétszer annyi, mint a gyári munkások száma együttesen véve! Ez, persze, nem azt bizonyítja, hogy a városi gyári munkások Oroszországban képzettebbek vagy erősebbek vagy harcképesebbek voltak, mint nyugat-európai testvéreik. Ennek éppen az ellenkezője igaz. De megmutatja, milyen nagy lehet a proletariátus szunnyadó energiája. Arról tanúskodik, hogy forradalmi korszakban – minden túlzás nélkül állítom ezt, az orosz történelem legpontosabb adatainak alapján – a proletariátus százszorta nagyobb harci energiát fejtett ki, mint a megszokott, nyugodt időkben. Arról tanúskodik, hogy az emberiség egészen 1905-ig még nem tudta, milyen hatalmas, milyen nagyszabású lehet és lesz a proletariátus erőfeszítése, ha arról van szó, hogy valóban nagy célokért kell harcolnia, valóban forradalmi módon kell harcolnia!

Az orosz forradalom története azt mutatja, hogy éppen az élcsapat, a bérmunkások színe-java harcolt roppant kitartóan és roppant önfeláldozóan. Minél nagyobbak voltak a gyárak, annál szívósabban folytak sztrájkok, annál gyakrabban ismétlődtek meg ugyanabban az évben.

Minél nagyobb volt a város, annál nagyobb volt a proletariátus szerepe a harcban. Abban a három nagyvárosban, amelyben a legöntudatosabb, legnagyobb számú munkásság él, Pétervárott, Rigában és Varsóban, hasonlíthatatlanul több munkás sztrájkolt az egész munkáslétszámához viszonyítva, mint valamennyi többi városban, a falvakról nem is szólva. A vasmunkásság Oroszországban – mint valószínűleg más tőkésországokban is – a proletariátus élenjáró osztaga. És itt a következő tanulságos tényt figyelhetjük meg: 1905-ben Oroszország minden 100 gyári munkására általában 160 sztrájkoló jutott. Ugyanakkor minden 100 vasmunkásra ugyanebben az évben 320 sztrájkoló jutott! Kiszámították, hogy 1905-ben minden egyes orosz gyári munkás a sztrájkok következtében átlag 10 rubelt – a háború előtti árfolyamon mintegy 26 frankot – vesztett, hogy úgy mondjuk, ennyit áldozott a harcra. Ha viszont csak a vasmunkásokat vesszük, ennél háromszor nagyobb összeget kapunk! A munkásosztály legjobb elemei haladtak legelöl, s magukkal vonták az ingadozókat, felébresztették az alvókat és bátorították a gyöngéket.

Rendkívül sajátos volt a gazdasági és politikai sztrájkok összefonódása a forradalom idején. Nem kétséges, hogy csakis a sztrájkok e két formájának legszorosabb egybekapcsolódása biztosította a mozgalom nagy erejét. A kizsákmányoltak nagy tömegeit semmiképpen sem lehetett volna bevonni forradalmi mozgalomba, ha ezek a tömegek nem láttak volna naponta maguk előtt olyan példákat, hogy a különböző iparágak bérmunkásai a tőkéseket helyzetük közvetlen, haladéktalan megjavítására kényszerítették. Ennek a harcnak eredményeképpen új szellem kezdett behatolni az orosz nép egész tömegébe. A téli álmát alvó, patriarchális, istenfélő és alázatos jobbágyi Oroszország csak ekkor vetette észre vízözön előtti elmaradottságát; az orosz nép csak ekkor kapott valóban demokratikus, valóban forradalmi nevelést.

Amikor a burzsoá urak és kritikátlan uszályhordozóik, a szocialista reformisták olyan gőgösen beszélnek a tömegek “neveléséről”, akkor nevelésen rendszerint valami iskolás, pedáns dolgot értenek, ami demoralizálja a tömegeket, burzsoá előítéleteket olt beléjük.

A tömegek valóságos nevelése sohasem választható el magának a tömegnek önálló politikai és különösen forradalmi harcától. Csakis a harc neveli a kizsákmányolt osztályt, csakis a harc tárja fel előtte erejének nagyságát, bővíti látókörét, fokozza képességeit, világosítja meg elméjét, kovácsolja ki akaratát. És ezért még a reakciósok is kénytelenek voltak beismerni, hogy 1905, a harc éve, az “eszeveszett év”, végérvényesen sírba vitte a patriarchális Oroszországot.

Vegyük közelebbről szemügyre az Oroszországi vasmunkások és textilmunkások közötti viszonyt az 1905-ös sztrájkharcok idején. A vasmunkások a legjobban fizetett, legöntudatosabb, legkulturáltabb proletárok. A textilmunkások, akiknek száma Oroszországban 1905-ben több mint két és félszerese volt a vasmunkások számának, a legelmaradottabb, legrosszabbul fizetett tömeg, amely gyakran még nem szakította meg véglegesen kapcsolatait falun élő paraszti rokonságával. És itt a következő, igen fontos körülményt látjuk.

A vasmunkások sztrájkjainál 1905-hen végig a politikai sztrájk van túlsúlyban a gazdasági sztrájkkal szemben, bár az év elején ez a túlsúly még korántsem olyan nagy, mint az év végén. Ezzel ellentétben a textilmunkásoknál 1905 elején a gazdasági sztrájkok hatalmas túlsúlyát figyelhetjük meg, amit csak az év végén vált fel a politikai sztrájk túlsúlya. Ebből teljesen világosan következik, hogy csakis a gazdasági harc, csak­is a helyzetük haladéktalan, közvetlen megjavításáért vívott harc képes felrázni a kizsákmányolt tömeg legelmaradottabb rétegeit, csakis ez nyújt nekik valódi nevelést és teszi őket – forradalmi korszakban – néhány hónap leforgása alatt a politikai harcosok hadseregévé.

Persze, ehhez az is szükséges volt, hogy a munkások élcsapata osztályharcon ne a vékony felső réteg érdekeiért folyó harcot értse, amire a reformisták túlontúl gyakran igyekeztek rávenni a munkásokat, hanem hogy a proletariátus valóban a kizsákmányoltak többségének élcsapataként lépjen fel, vonja be ezt a többséget a harcba, ahogyan 1905-ben Oroszországban történt, és ahogyan történnie kell és minden kétséget kizáróan történni fog a közelgő európai proletárforradalomban.

1905 eleje az egész országban meghozta a sztrájkmozgalom első nagy hullámát. Már ez év tavaszán észleljük, hogy ébredezőben van Oroszország első nagy parasztmozgalma, amely nemcsak gazdasági, hanem politikai mozgalom is. Hogy ez milyen történelmi fordulat, azt csak az értheti meg, aki figyelembe veszi, hogy Oroszországban a parasztság csak 1861-ben szabadult fel a legsúlyosabb jobbágyi függőség alól, hogy a parasztok többsége írástudatlan, leírhatatlan nyomorban él, a földesurak elnyomják, papok butítják őket, az óriási távolságok és az utak csaknem teljes hiánya folytán el vannak szigetelve egymástól.

Oroszország először 1825-ben látott a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalmat, s ebben a mozgalomban csaknem kizárólag nemesek vettek részt. Ettől az időtől kezdve egészen 1881-ig, amikor II. Sándort a terroristák meggyilkolták, a középső rendből származó értelmiségiek állottak a mozgalom élén. Roppant önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot és hősies terrorista harci módszerükkel bámulatba ejtették az egész világot. Kétségtelen, hogy ezek az áldozatok nem voltak hiábavalók, kétségtelen, hogy – közvetlenül vagy közvetve – hozzájárultak az orosz nép későbbi forradalmi neveléséhez. De közvetlen céljukat a népi forradalom kirobbantását, nem érték és nem is érhették el. Ez csak a proletariátus forradalmi harcának sikerült. Csakis az egész országon végighömpölygő tömegsztrájkok hullámai, az orosz–japán imperialista háború kemény leckéivel párosulva, rázták fel a parasztság nagy tömegeit letargikus álmaikból. A “sztrájkoló” szó egészen új jelentőségre tett szert a parasztok körében: valami lázadó, forradalmárfélét jelentett, mint régebben a “diák” szó. De mivel a “diák” a középső rendhez, a “tanultakhoz”, az “urakhoz” tartozott, idegen volt a néptől. A “sztrájkoló” viszont a népből került ki, maga is a kizsákmányoltak közé tartozott; ha kiutasították Pétervárról, igen gyakran visszatért falujába és beszélt falusi társainak arról a tűzvészről, amely lángba borította a városokat és amelynek mind a tőkéseket, mind a nemeseket meg kell semmisítenie. Az orosz faluban új embertípus jelent meg: az öntudatos fiatal paraszt. Érintkezésben állt a “sztrájkolókkal”, újságot olvasott a parasztoknak a városi eseményekről, megmagyarázta falusi társainak a politikai követelések jelentőségét, harcra buzdította őket a nemesi nagybirtokosok, a papok és a hivatalnokok ellen.

A parasztok csoportokba gyűltek, megvitatták helyzetüket, és lassanként bekapcsolódtak a harcba: tömegesen vonultak a nagybirtokosok ellen, felgyújtották kastélyaikat és majorjaikat, vagy elvették készleteiket, elvitték gabonájukat és más élelmiszereiket, rendőröket kergettek el, s azt követelték, hogy adják át a népnek az óriási nemesi földbirtokokat.

1905 tavaszán a parasztmozgalom csak csírájában volt meg, a kerületeknek csak kisebb részét, körülbelül egyhetedét ragadta magával.

De a városok proletár tömegsztrájkjának és a falvak parasztmozgalmának egyesülése elég volt ahhoz, hogy megingassa a cárizmus “legszilárdabb” és utolsó támaszát. A hadseregre gondolok.

Megkezdődik a hajóhadban és a hadseregben a katonafelkelések időszaka.

A forradalom idején a sztrájkmozgalom és a parasztmozgalom minden felcsapó hullámát Oroszország minden sarkában katonai felkelések kísérik. A legismertebb ezek közül a “Potyomkin herceg” nevű fekete-tengeri páncéloson lezajlott felkelés; és ez a hajó, amely a felkelők kezére jutott, Odesszában részt vett a forradalomban, s a forradalom veresége és más kikötők (például Feodoszija a Krím-félszigeten) elfoglalásának kudarcba fulladt kísérletei után Konstanzban megadta magát a román hatóságoknak.

Engedjék meg, hogy részletesen elmondjam a Fekete-tengeri Flotta e felkelésének egy epizódját, hogy konkrét képet nyerjenek az eseményekről kibontakozásuk tetőfokán:

“A forradalmi munkások és matrózok gyűléseket rendeztek; ezek a gyűlések egyre gyakoribbakká lettek. Mivel a katonákat nem engedték munkásgyűlésekre, a munkások tömegesen kezdték látogatni a katonagyűléseket. Több ezren gyűltek össze. A közös megmozdulások eszméje élénk visszhangra talált. Az öntudatosabb századokban küldötteket választottak.

A katonai parancsnokság ekkor elhatározta, hogy közbelép. Egyes tisztek olyan próbálkozásai, hogy hazafias beszédeket mondjanak a gyűléseken, a legsiralmasabb eredménnyel jártak: a vitákhoz szokott matrózok szégyenletesen megfutamították parancsnokaikat. E kudarcok láttán elhatározták, hogy általában betiltják a heti gyűléseket. 1905. november 24-én reggel a haditengerészeti laktanyák kapujába harci századokat állítottak, teljes harci felszerelésben. Piszarevszkij ellentengernagy mindenki füle hallatára kiadta a parancsot: »Senkit sem szabad kiengedni a laktanyákból! Engedetlenség esetén lőni!« Abból a századból, amelynek ezt a parancsot kiadták, előlépett Petrov tengerész, mindenki szeme láttára megtöltötte puskáját, egy lövéssel leterítette Steint, a belosztoki ezred törzskapitányát, egy második lövéssel pedig megsebesítette Piszarevszkij ellentengernagyot. Felhangzott egy tiszt parancsa: »Tartóztassátok le!« Senki sem mozdult. Petrov a földre dobta puskáját. »Miért álltok? Fogjatok el!« Letartóztatták. A mindenfelől odasereglő matrózok viharosan követelték szabadon bocsátását, és kijelentették, hogy kezességet vállalnak érte. Az izgalom tetőpontjára hágott.

– Petrov, ugyebár, a lövés véletlen volt? − kérdezte a tiszt, hogy kivezető utat találjon.

− Hogy lehetett volna véletlen? Előreléptem, töltöttem és céloztam, hol itt a véletlenség?

− Szabadon bocsátásodat követelik…

És Petrovot szabadon engedték. De a matrózok nem elégedtek meg ezzel, valamennyi ügyeletes tisztet letartóztatták, lefegyverezték, és az irodába vitték. A matrózok küldöttei, körülbelül negyvenen, egész éjjel tanácskoztak. Elhatározták, hogy a tiszteket szabadon bocsátják, de nem engedik be őket többé a kaszárnyákba…”

Ez a kis jelenet szemléltetően mutatja, hogyan játszódtak le az események a legtöbb katonai felkelésben. A nép forradalmi forrongásának szükségképpen ki kellett terjednie a katonaságra is. Jellemző, hogy a mozgalom vezéreit a hajóhadnak és a hadseregnek olyan elemei adták, akik főként az ipari munkások közül kerültek ki és akiktől a legnagyobb technikai felkészültséget követelték meg, például az utászok. De a nagy tömegek még túlságosan naivak voltak, túlságosan el voltak telve békés szándékokkal, jóindulattal, keresztényi érzésekkel. Elég könnyen lángra lobbantak, bármilyen igazságtalanság, a tisztek túlságosan durva bánásmódja, a rossz élelmezés stb. felháborodást tudott kelteni. De nem volt bennük kitartás, hiányzott a feladat tiszta felismerése: nem értették meg eléggé, hogy csakis a fegyveres harc legerélyesebb folytatása, csakis valamennyi katonai és polgári hatóság legyőzése, csakis a kormány megdöntése és az egész államhatalom megragadása lehet a forradalom sikerének egyetlen biztosítéka.

A matrózok és a katonák nagy tömegei igen könnyen kezdtek lázadást, de ugyanilyen könnyen követték el azt a naiv ostobaságot, hogy szabadon bocsátották a letartóztatott tiszteket, hagyták magukat megnyugtatni a felettesek ígéreteivel és rábeszéléseivel; ily módon a felettesek értékes időt nyertek, erősítést kaptak, megosztották a felkelők erőit, s ezután a felkelés legkegyetlenebb elfojtása és a vezetők kivégzése következett. Különösen érdekes az 1905-ös oroszországi katonai felkeléseket összehasonlítani a dekabristák 1825-ös katonai felkelésével. Akkor a politikai mozgalom vezetése csaknem kizárólag tisztek, mégpedig nemesi tisztek kezében volt; “megfertőzte” őket az európai demokratikus eszmékkel való érintkezés a napóleoni háborúk idején. A katonák tömege, amely akkor még jobbágyparasztokból állt, passzívan viselkedett.

1905 története ezzel teljesen ellentétes képet mutat. A tisztek, kevés kivétellel, vagy burzsoá liberális, reformista, vagy éppenséggel ellenforradalmi gondolkodásúak voltak. Az egyenruhába bújtatott munkások és parasztok voltak a forradalom lelke; a mozgalom népi mozgalommá lett. Oroszország történetében először fogta át a mozgalom a kizsákmányoltak többségét. Ami hiányzott belőle, az egyrészt a tömegek állhatatossága, határozottsága volt, mert túlságosan erőt vett rajtuk a hiszékenység betegsége, másrészt hiányzott a katonai mundérba bújtatott forradalmi szociáldemokrata munkások szervezete: ezek nem voltak képesek a vezetést a kezükbe venni, a forradalmi hadsereg élére állni és támadásba átmenni a kormányhatalom ellen.

Mellesleg szólva, ezt a két fogyatékosságot – talán lassabban, mint szeretnénk, de biztosan – nemcsak a kapitalizmus általános fejlődése küszöböli ki, hanem a mostani háború is.

Mindenesetre, az orosz forradalom története, akárcsak az 1871-es Párizsi Kommün története, azt a vitathatatlan tanulságot szolgáltatja, hogy a militarizmust soha és egyetlen esetben sem lehet legyőzni és megsemmisíteni másként, mint a népi hadsereg egyik részének a másik része elleni győzelmes harcával. Nem elég csak a militarizmust támadni, átkozni, “tagadni”, bírálni és ártalmasságát bizonygatni, ostoba dolog békésen megtagadni a katonai szolgálatot – a feladat az, hogy ébren tartsuk a proletariátus forradalmi tudatát, mégpedig nemcsak általánosságban, hanem legjobb elemeit konkrétan előkészítve arra, hogy a népben végbemenő erjedés tetőfokának pillanatában a forradalom hadseregének élére álljanak.

Ugyanerre tanít bennünket akármelyik tőkésállam mindennapos tapasztalata. Az ilyen államban lejátszódó minden egyes “kis” válság kicsiben megmutatja nekünk azoknak a harcoknak elemeit és csíráit, amelyeknek egy nagy válság idején elkerülhetetlenül nagy méretekben kell megismétlődniük. És mi más, például, bármely sztrájk, mint a tőkéstársadalom kis válsága? Vajon nem volt-e igaza von Puttkamer úrnak, a porosz belügyminiszternek, amikor híres kijelentését tette: “Minden egyes sztrájkban a forradalom hidrája rejtőzik.” Nem mutatja-e meg nekünk az, hogy sztrájkok idején minden tőkésországban, még a – tisztesség ne essék szólván – legbékésebb, “legdemokratikusabb” tőkésországban is katonaságot rendelnek ki, milyen lesz a helyzet a valóban nagy válságok idején?

De visszatérek az orosz forradalom történetére.

Megpróbáltam felvázolni önöknek, hogyan rázták fel a munkássztrájkok az egész országot és a kizsákmányoltak legszélesebb, legelmaradottabb rétegeit, hogyan indult meg a parasztmozgalom, hogyan kísérték katonai felkelések.

1905 őszén a mozgalom elérte csúcspontját. Augusztus 19-én (6-án) cári kiáltvány jelent meg egy képviseleti intézmény létesítéséről. Az úgynevezett Buligin-dumát olyan választási törvény alapján kellett megválasztani, amely nevetségesen kevés választót vett alapul, és semmiféle törvényhozói jogot sem adott ennek a sajátságos “parlamentnek”, hanem csupán tanácskozási, véleményező jogot biztosított neki!

A burzsoázia, a liberálisok és az opportunisták kapva kaptak a megrémült cárnak ezen az “ajándékán”. A többi reformistához hasonlóan a mi 1905-ös reformistáink sem tudták megérteni, hogy vannak olyan történelmi helyzetek, amikor a reformoknak, különösen pedig a reformok ígérgetésének, kizárólag egy célja van: megállítani a nép forrongását, arra bírni a forradalmi osztályt, hogy abbahagyja vagy legalább mérsékelje a harcot.

Az oroszországi forradalmi szociáldemokrácia jól megértette az 1905. augusztusi látszatalkotmány oktrojálásának, adományozásának igazi jellegét. Ezért, percnyi késlekedés nélkül, kiadta a jelszót: le a tanácskozó dumával! Bojkottáljuk a dumát! Le a cári kormánnyal! Folytassuk a forradalmi harcot ennek a kormánynak a megdöntéséért! Nem a cárnak, hanem az ideiglenes Forradalmi Kormánynak kell egybehívnia Oroszország első igazi népképviseletét!

A történelem bebizonyította, hogy a forradalmi szociáldemokratáknak igazuk volt: a Buligin-dumát sohasem hívták össze. Elsöpörte a forradalmi vihar, még mielőtt összehívhatták volna; ez a vihar arra kényszerítette a cárt, hogy a választók számát jelentősen megnövelő új választási törvényt adjon ki, és elismerje a duma törvényhozó jellegét.

1905 októbere és decembere az oroszországi forradalom felfelé ívelő vonalának legmagasabb pontja. A nép forradalmi erejének minden forrása még bővebben buzogott, mint korábban. A sztrájkolók száma, amely 1905 januárjában, mint már közöltem önökkel, 440 000-re rúgott, 1905 októberében meghaladta a félmilliót (figyeljék meg, egyetlen hónap alatt!). De ehhez a számhoz, amely csak a gyári munkásokat öleli fel, hozzá kell még adni néhány százezer vasúti munkást, postai alkalmazottat stb.

Az oroszországi általános vasutassztrájk megállította a vasúti közlekedést, és tökéletesen megbénította a kormány erejét. Megnyíltak az egyetemek kapui, s az előadótermek, amelyek békeidőben kizárólag azt a célt szolgálták, hogy ott a professzorok katedrabölcsességgel butítsák a fiatal fejeket és a burzsoázia meg a cárizmus hűséges szolgáivá változtassák az ifjúságot, most gyülekezőhelyekké lettek száz- meg százezer munkás, kisiparos és alkalmazott számára, akik nyíltan és szabadon megvitatták a politikai kérdéseket.

Kivívták a sajtószabadságot. A cenzúrát egyszerűen megszüntették. Egyetlen kiadó sem merte bemutatni a hatóságoknak a kötelező példányt, a hatóságok pedig semmit sem mertek tenni ez ellen. Az orosz történelem során először jelentek meg nyíltan Pétervárott és más városokban forradalmi újságok. Csak Pétervárott három szociáldemokrata napilap jelent meg 50–100 000-es példányszámban.

A proletariátus a mozgalom élén haladt. Feladatául tűzte ki a nyolcórás munkanap forradalmi úton való kivívását. A pétervári proletariátus harci jelszava akkor ez volt: “nyolcórás munkanapot és fegyvert”. Egyre nagyobb munkástömegek előtt vált nyilvánvalóvá, hogy a forradalom sorsát csak fegyveres harc döntheti és dönti el.

A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni. Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek szovjetjeinek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.

Oroszország néhány városa ezekben a napokban a különböző kis helyi “köztársaságok” időszakát élte át, amikor elmozdították a kormányhatalmat, és a munkásküldöttek szovjetje ténylegesen új államhatalomként működött. Sajnos, ezek az időszakok túlságosan rövidek, a győzelmek túlságosan kis méretűek, túlságosan elszigeteltek voltak.

A parasztmozgalom 1905 őszén még nagyobb méreteket öltött. Az ország kerületeinek több mint harmadrészére terjedtek ki akkor az úgynevezett “parasztzavargások” és igazi parasztfelkelések. A parasztok vagy 200 majort gyújtottak fel, és szétosztották maguk között a létfenntartási eszközöket, melyeket a nemesi ragadozók a néptől raboltak el.

Sajnos, ez a munka nem volt elég alapos! Sajnos, a parasztok a nemesi majoroknak akkor csak tizenötöd részét semmisítették meg, csak tizenötöd részét annak, amit meg kellett volna semmisíteniük, hogy teljesen elsöpörjék az orosz föld színéről a feudális nagybirtok gyalázatát. Sajnos, a parasztok túlságosan szétforgácsoltan, szervezetlenül, nem eléggé támadóan léptek fel, és ebben rejlik a forradalom vereségének egyik fő oka.

Oroszország elnyomott népei között fellángolt a nemzeti szabadságmozgalom. Oroszországban a lakosságnak több mint a fele, csaknem három ötöde (pontosan 57%-a) nemzetileg el van nyomva, még anyanyelvüket sem használhatják szabadon, erőszakosan oroszosítják őket. A muzulmánok például, akiknek a száma Oroszországban tízmillióra rúg, csodálatos gyorsasággal szervezték meg akkor – ez a kor általában a különböző szervezetek óriási arányú növekedésének kora volt – a muzulmán szövetséget.

Hogy e gyűlés résztvevőinek, különösen az ifjúságnak, egy példát hozzak fel arra, miként lendült fel az akkori Oroszországban a munkásmozgalommal kapcsolatban a nemzeti szabadságmozgalom, elmondok önöknek egy kis esetet.

1905 decemberében a lengyel diákok több száz iskolában elégették az orosz könyveket, képeket és cári arcképeket, megverték és “Takarodjatok Oroszországba!” kiáltásokkal kikergették az iskolából az orosz tanítókat és orosz iskolatársaikat. Követeléseik többek között ezek voltak:

1) valamennyi középiskolát a munkásküldöttek szovjetjének kell alárendelni;

2) az iskolai tantermekben közös diák- és munkásgyűléseket kell egybehívni;

3) meg kell engedni, hogy a gimnáziumokban vörös blúzt viseljenek a közelgő proletár-köztársasághoz tartozás jeléül” stb.

Minél magasabbra csaptak a mozgalom hullámai, annál nagyobb erővel és elszántabban fegyverkezett a reakció a forradalom elleni harcra. 1905-ben az oroszországi forradalomban beigazolódott az, amit K. Kautsky 1902-ben, “A szociális forradalom” című könyvében írt (mellesleg szólva, Kautsky akkor még forradalmi marxista volt, nem pedig a szociálpatrióták és az opportunisták védelmezője, mint ma). A következőket írta:

“A közelgő forradalom… nem annyira a kormány elleni hirtelen felkeléshez, mint inkább elhúzódó polgárháborúhoz fog hasonlítani.”

Így is történt! Kétségkívül így lesz ez a közelgő európai forradalomban is!

A cárizmus gyűlölete különösen a zsidók ellen fordult. Egyrészt, a zsidók közül különösen nagy százalékban kerültek ki (a zsidó lakosság összlétszámához képest) a forradalmi mozgalom vezetői. És, mellesleg megjegyezve, a zsidóknak most is megvan az az érdemük, hogy más népekhez képest az internacionalista irányzat képviselőinek viszonylag magas százaléka kerül ki közülük. Másrészt, a cárizmus kitűnően fel tudta használni a zsidók ellen a lakosság legtudatlanabb rétegeinek legvisszataszítóbb előítéleteit. Így jöttek létre a pogromok, melyeket a rendőrség a legtöbb esetben támogatott, ha ugyan nem vezetett közvetlenül – ez alatt az idő alatt 100 városban több mint 4000 embert gyilkoltak meg és több mint 10 000-et tettek nyomorékká – békés zsidóknak, asszonyoknak és gyermekeknek ezzel a szörnyű mészárlásával a véres cárizmus az egész civilizált világban undort keltett. Persze, a civilizált világ valóban demokratikus elemeinek undorára gondolok, márpedig ilyeneknek kizárólag a szocialista munkásokat, proletárokat lehet tekinteni.

A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az “orosz szörnyűségekről” szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel, különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával.

Az 1905-ös forradalom a moszkvai decemberi felkelésben érte el tetőpontját. A felkelő, szervezett és felfegyverzett munkások maroknyi csapata – nem voltak többen, mint nyolcezren – kilenc napig állt ellen a cári kormánynak, amely nem bízhatott meg a moszkvai helyőrségben, sőt kénytelen volt lakat alatt tartani, s csak a pétervári szemjonovi ezred megérkezésének köszönhette, hogy el tudta fojtani a felkelést.

A burzsoázia szívesen nevezi “mesterséges” dolognak a moszkvai felkelést és szeret gúnyt űzni belőle. A német úgynevezett “tudományos” irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, “puccsnak” nevezte a moszkvai felkelést. “Lenin csoportja – írja ez a nagy tudományos professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést.”

Ahhoz, hogy a burzsoá gyávaságnak ezt a professzori bölcsességét érdeme szerint értékelhessük, elég felfrissíteni emlékezetünkben a sztrájkstatisztika száraz adatait. 1905 januárjában Oroszországban a tisztán politikai sztrájkok résztvevőinek száma csak 123 000 volt, októberben – 330 000, decemberben elérte a maximumot, nevezetesen ebben az egy hónapban 370 000 volt a tisztán politikai sztrájkok résztvevőinek száma! Gondoljunk a forradalom növekedésére, a parasztok és a katonák felkeléseire, s nyomban arra a meggyőződésre jutunk, hogy a burzsoá “tudomány” ítélete a decemberi felkelésről nemcsak nevetséges, hanem egyben mellébeszélés a gyáva burzsoázia részéről, amely a proletariátusban a legveszélyesebb osztályellenségét látja.

Valójában az orosz forradalom egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a cári kormány és az osztálytudatos proletariátus élcsapata közötti fegyveres, döntő összecsapást.

A fentebb elmondottakban már rámutattam arra, miben rejlett az orosz forradalom gyengesége, amely átmeneti vereségét előidézte.

A decemberi felkelés elfojtásával megkezdődik a forradalom lefelé menő vonala. Ebben az időszakban is találunk rendkívül érdekes mozzanatokat, gondoljunk csak arra, hogy a munkásosztály legharcosabb elemei kétszer is kísérletet tettek a forradalom visszavonulásának megszakítására és egy újabb támadás előkészítésére.

De időm már csaknem lejárt, s nem akarok visszaélni hallgatóim türelmével. Az orosz forradalom megértéséhez a legfontosabbat: osztályjellegét és hajtóerejét, harci eszközeit – azt hiszem – már felvázoltam, amennyire ilyen hatalmas témát egy rövid előadásban egyáltalán ki lehet meríteni.

Még csak néhány rövid megjegyzést az orosz forradalom világjelentőségéről.

Oroszország földrajzilag, gazdaságilag és történelmileg nemcsak Európához tartozik, hanem Ázsiához is. És ezzel magyarázható, hogy az oroszországi forradalom nemcsak azt érte el, hogy végérvényesen felébresztette álmából Európa legnagyobb és legelmaradottabb országát, megteremtette a forradalmi proletariátus vezette forradalmi népet.

Nem csak ezt érte el. Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta. A törökországi, perzsiai és kínai forradalom azt bizonyítja, hogy az 1905-ös hatalmas felkelés mély nyomokat hagyott, és hatását, amely száz- és százmilliók haladó mozgalmában nyilvánul meg, nem lehet megsemmisíteni.

Az orosz forradalom közvetve a nyugati országokra is hatással volt. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmány kiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.

Az osztrák szociáldemokrácia kongresszusának ülésén, mialatt Ellenbogen elvtárs – akkor még nem volt szociálpatrióta, akkor még elvtárs volt – beszédet mondott a politikai sztrájkról, letették eléje az asztalra ezt a táviratot. A kongresszus tárgyalását azonnal félbeszakították.

Az utcán a helyünk! – ez a kiáltás hömpölygött végig az osztrák szociáldemokrácia küldötteinek üléstermén. És a rákövetkező napok Bécsben óriási utcai tüntetéseknek, Prágában pedig barikádoknak lettek a tanúi.

Az általános választójog győzelme Ausztriában eldőlt.

Igen gyakran akadnak olyan nyugat-európaiak, akik az orosz forradalomról úgy vélekednek, hogy ennek az elmaradott országnak eseményei és harci eszközei igen kevéssé hasonlíthatók össze a nyugat-európai viszonyokkal, és ezért aligha lehet bármiféle gyakorlati jelentőségük.

Nincs tévesebb ennél a véleménynél.

Kétségtelen, hogy a közelgő európai forradalom közelgő harcainak formái és indítóokai sok tekintetben különbözni fognak az orosz forradalom formáitól.

Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig ennek a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkésiga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.

Ne tévesszen meg bennünket az a síri csend, amely most Európában honol. Európa forradalommal terhes. Az imperialista háború szörnyű borzalmai, a drágaság által előidézett szenvedések mindenütt forradalmi hangulatot keltenek, s az uralkodó osztályok, a burzsoázia és lakájai – a kormányok egyre inkább zsákutcába kerülnek, amelyből óriási megrázkódtatások nélkül egyáltalán nem találhatnak kivezető utat.

Ahogyan Oroszországban 1905-ben a proletariátus vezetésével népi felkelés kezdődött a cári kormány ellen a demokratikus köztársaság kivívása céljából, ugyanúgy a legközelebbi évek Európában, éppen ezzel a rablóháborúval kapcsolatban, meghozzák majd a proletariátus vezette népi felkelést a finánctőke hatalma, a nagybankok, a tőkések ellen s ezek a megrázkódtatások csak a burzsoázia kisajátításával, a szocializmus győzelmével végződhetnek.

Mi, öregek, talán nem érjük meg ennek a közelgő forradalomnak döntő ütközeteit. De azt hiszem, mély meggyőződéssel fejezhetem ki azt a reményemet, hogy az ifjúságnak, amely olyan nagyszerű munkát végez Svájc és az egész világ szocialista mozgalmában, megadatik majd a szerencse, hogy nemcsak harcolni, hanem győzni is fog a közelgő proletárforradalomban.

Mi jut eszünkbe a szkinhedekről? A szerző bebizonyítja, hogy nem voltak mindig fasisztoid hordák, sőt ma sem szükségképpen azok. Eredetileg lázadó prolifiatalok voltak, inkább balos elképzelésekkel. A valódi szkinhedek utódai ma is élesen elutasítják a rasszizmust és a fasizmust, kitartanak kezdeti, anarchista vagy kommunista elképzeléseik mellett.

A szkinhed a közbeszédben és a sajtóban a fasiszta szinonimája. A bőrfejűeket a legtöbb ember náci huligánoknak tartja. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki ez a vélemény, és mennyire megalapozott!

A szkinhedtörténetet hamisítások, torzítások kísérik végig, melyeket gyakran maguk a szereplők erősítettek fel. Ennek oka az, hogy a szkinhedmozgalom sokszínű (éppen ezért kérdéses, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egyetlen mozgalomról), és több alapvető szakításon ment át.

A szkinhedek története mintegy negyven évvel ezelőtt, az 1960-as évek második felében indult. (Ifjúsági szubkultúraként elég szép életkort ért meg, és még ma sem látszanak rajta az öregedés jelei.) A mozgalom szülőhelye – mint oly sok más szubkultúra esetében − Anglia. Ezt az országot, a kapitalista osztálytársadalom kialakulásának talán legfontosabb helyszínét ma is éles osztálykülönbségek jellemzik. Ha esetleg az öltözködés nem árulná el, akkor megszólalás után rögtön eldönthető mindenkiről, hogy milyen helyet foglal el a társadalmi ranglétrán. Az osztályviszonyok jelentősen meghatározzák a szubkultúrához való tartozást is. Az 1960-as évek közepén az egyik legjelentősebb ifjúsági divat a mod stílus volt. A modok robogóval közlekedtek, laza eleganciával öltözködtek, és szívesen buliztak fekete zenére (soul, rock, steady). (Zenei szempontból kissé torzított – mert az olyan fehér zenekarokat, mint a The Who, csak a modok egy része kedvelte −, de azért szemléletes képet ábrázol a stílusról a Quadrophonia című film.) Az évek során a modmozgalom szakadásához, és a szkinhedstílus megszületéséhez vezetett két dolog. Egyrészt az osztálykülönbségek: a munkásosztálybeli fiatalok egyre kevésbé győzték anyagiakkal középosztálybeli társaik elegáns stílusát követni. A proli kölyköknek két cipőjük volt, az egyikben dolgoztak, a másikban focizni jártak. Nem tudtak maguknak elegáns cipőt vásárolni a bulizáshoz, így nem volt más lehetőségük, mint hogy a munkásbakancsukat szép fényesre pucolják, és abban vágjanak neki a hétvégének. A zakót is lecserélték farmerdzsekire, valamint a modok által is kedvelt katonai kabát rövidebb verziójára, a bomberdzsekire.

Egy jamaicai énekes, Desmond Dekker egy inchcsel rövidebb szárú nadrágot kezdett hordani, ezután a fiatalok is felhajtották a nadrágjuk szárát.

A szkinhedstílus megszületéséhez másrészről nagyban hozzájárult a hippivilág megerősödése. A nagyvárosok tereit elárasztották a tarka ruhás, hosszú hajú fiatalok, akik látványos naplopással kérdőjelezték meg a társadalmi viszonyokat. A hippizmus kétségtelenül lázadás – de individualista lázadás, mert az egyéni felszabadulást tűzi zászlajára (pedig kapitalista viszonyok között nem lehetséges szabad egyéni lét). A hippidivat csak a fiatalok egy része számára nyújtott a rendszerrel szembeni alternatívát. Csak azok tehették meg, hogy kerüljék a munkát és hosszú hajat növesszenek, akik mögött biztos anyagi háttér állt – vagyis a középosztálybeliek. Akinek a puszta létfenntartás érdekében robotolnia kell, az nem engedheti meg magának, hogy naphosszat a virágok között heverészik. A szkinhedek egycentisre nyíratták a hajukat, ezzel is kifejezve, hogy számukra nem a peace-love álmodozás jelenti a kiutat. A nagyvárosi gengek világában élő tizenévesek számára a szkinhedstílus jelenítette meg a valódi világot: ez a stílus harciasságot, osztálytudatot fejezett ki, lázadást a rendszer képviselői (rendőrök, főnökök, tanárok, gazdagok stb.) ellen. A szkinhedbandák főleg területi alapon szerveződtek, megvolt a saját területük, focicsapatuk, melyekért készen álltak bármikor megverekedni. A bőrszínnek semmilyen jelentősége nem volt. Nem is lehetett, hiszen a zene minden szkinhed számára fontos volt, és az első hullám zenéje a reggae volt – melynek legfontosabb előadói színes bőrű jamaicai zenészek voltak. A szkinhedvilágra nagyon nagy hatást gyakorolt a jamaicai kultúra: a zene és a gengszter-vagány jamaicai fiatalok divatja, a rude-boy stílus. A reggae – mely a skából kialakuló rock-steadyből született 1968-ban – eredetileg durva, gyorsabb ritmusú tánczene volt. Angliában a stílust skinhead-reggae néven ismerték, és ez elég egyértelműen mutatja, ki hallgatott ilyen zenét.

1969-re teljesen kialakult a szkinhedstílus saját öltözködéssel, saját zenével, osztálytudattal és rengeteg követővel. Ezt jelenti 1969 szelleme – amelyre azóta is hivatkoznak a szkinhedek.

A fénykor nem tartott sokáig. 1972-re jelentősen megcsappant a szkinhedek száma. A fiatalok hosszabbra növesztették a hajukat, számtalan új, rövid életű stílus született. A zene is megváltozott: a reggae lelassult, és egyre inkább rastafari irányba ment el. Márpedig egy angol munkásfiatal nem sokat tud kezdeni a “Vissza Afrikába!” jelszavával. A szkinhedutódok inkább rockzenét hallgattak.

Már azt lehetett hinni, hogy végleg eltűnik az irányzat, amikor a 70-es évek közepén megjelent a punkmozgalom, és ez feltámasztotta a szkinhedeket is. A lázadás szelleme elárasztotta az utcákat, és a punk szellemiség teljesen megfelelt a szkinhedeknek is. Az első szkingeneráció a jamaicai rude-boyokat, a második pedig a punkokat tekintette a testvérének. Punkok és szkinhedek együtt buliztak, együtt balhéztak, együtt pukkasztották a polgárokat.

1978–80 körül már volt némi távolság a két irányzat között. Kialakult a saját szkinhed zenei stílus, az Oi, ami tulajdonképpen dallamos, dübörgő ritmusú punkzene. A szkinhedek másik nagy kedvence a modern formában újjászületett ska muzsika volt, ami a 80-as évek kezdetén Anglia-szerte nagy népszerűségnek örvendett. A szkinhedmozgalom tömegméretűvé szélesedett, és ez felkeltette a fasiszta csoportok figyelmét is. A különböző, magukat nemzetinek nevező szervezetek szociális demagógiával és a bulvársajtó hathatós támogatásával sok szkinhedet maguk mögé állítottak. A lejtőn nem volt megállás. A sajtó állandóan rasszista, nacionalista mozgalomnak állította be a szkinhedeket. Sok szkinnek elege lett ebből, és inkább kiszállt. Jöttek helyettük a fasiszták, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna levágatni a hajukat. A kapitalista társadalom nagyon kifinomult módszerekkel képes befogni bármiféle lázadást, itt is ez történt. A rendszer ellen lázadó munkásfiatalok divatját kisajátították, és csináltak belőle egy fasiszta szubkultúrát. A média és a politikusok kéz a kézben hamis irányba terelték, saját céljaik érdekében befogták a lázadó energiákat. A punkmozgalom esetében ezt a befogást elsősorban az üzlet intézte el, a punkból árucikket, jól eladható, felszínes műlázadást csináltak.

Az 1980-as évek elején a szkinheddivat világszerte elterjedt, de ekkorra már rasszista, nacionalista ideológiák foglya volt a mozgalom. Nagyon sokan azért lettek szkinhedek, mert fasiszták voltak, és ez tovább csökkentette a színvonalat. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy a szkinhedek körében tömegessé váljon az igény a mozgalom megtisztítására. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sok szkinhed nem volt fasiszta, és olyanok is sokan voltak a szkinek között, akik aktív antifasiszta tevékenységet folytattak – verték a nácikat.)

1988-ban elindult a SHARP-mozgalom (Skinheads Against Racial Prejudice – szkinhedek a faji megkülönböztetés ellen). A mozgalom célul tűzte ki, hogy a szkinhedstílust visszavezeti a mozgalom gyökereihez és megtisztítja a rasszista mocsoktól. A SHARP rövid idő alatt elterjedt a mozgalomban, és ha világméretekben szemléljük, akkor a 90-es évektől már teljesen egyértelműen az antirasszista szkinhedeké a meghatározó erő. Ez persze nem olyan érdekes a média számára, ritkán találkozunk ilyen szalagcímmel: A valódi szkinhedek nem fasiszták! Pedig ez a helyzet.

A szkinhedmozgalmat politikai szempontból egy érdekes kettősség jellemzi. Egyfelől ez nem politikai mozgalom. Nincsenek nagy társadalmi célok, politikai hatalom megszerzésére pedig végképp nincs törekvés. Van ugyan markáns osztálytudat, és a kizsákmányoló rend (és annak képviselői) elleni ösztönös lázadás, de ez a stílus tagjainak osztályhelyzetéből adódik, és semmiképp sem tekinthető politikai állásfoglalásnak. Mindezek ellenére a mozgalmon belüli szakítások mindig politikai különbségek miatt robbantak ki. A tudatos elhatárolódás a rasszizmustól és a különböző fasisztoid megnyilvánulásoktól – ami a legfontosabb szakítás a mozgalom történetében – fejlett politikai érzékről tanúskodik. E kettősség magyarázata valószínűleg a sokat emlegetett osztálytudatból fakad. Aki tisztában van vele, hogy az osztályok közötti nagy küzdelemben a barikád melyik oldalán áll, azt nem lehet munkásellenes ideológiákkal meghülyíteni. A fasizmus mai időkben tapasztalható erőteljes offenzívájával szemben ez a tény némi reményt adhat számunkra.

Magyarország a szubkultúrák tekintetében is periferikus helyet foglal el a világtérképen. A legtöbb dolog késve, torz formában jut el hozzánk. Amikor zászlót bontott a SHARP, nálunk virágkorát élte a fasisztoid csontfejűek mozgalma (a rasszista rövid hajúak olyan távol állnak a szkinhedmozgalom gyökereitől, hogy nem érdemlik meg ezt a nevet, ezért szokás őket boneheadként emlegetni). A rendszerváltás időszakában művelődési intézmények, majd politikai pártok aktív támogatásával sokezresre duzzadt a csontfejű tábor. Amikor elapadtak az anyagi források, és a szalonképes politikai erők sem álltak mögöttük, jelentősen visszaesett az irányzat, de el kellett telnie néhány évnek, hogy a valódi szkinhedstílus mozgalommá szélesedjen. Napjainkra fesztiválok, zenekarok, kiadványok jelzik a szkinhedmozgalom erősödését. A fasiszta szubkultúra természetesen nem akar lemondani “védjegyéről”, ebben nagy segítségükre van a média, amely még mindig “szkinhed fasisztákról” ad hírt. Pedig ha pusztán a számarányokat nézzük, a különböző rockercsoportok között sokkal több a fasiszta, mint a szkinhed szubkultúrában, ahol a mozgalom eltorzítói és lejáratói kezdenek kisebbségbe kerülni. A csontfejűek a szkinhed stílusjegyeket sem hordozzák, megjelenésükre a militarystílus jellemző, kiegészítve különböző idétlen magyarkodó és neonáci felvarrókkal, kitűzőkkel. Egyfajta szkinhedparódiák ők. Zenében sincs sok közük a mozgalom gyökereihez, nem véletlen hogy koncertjeiket is “nemzeti rock” stílusmegjelöléssel illetik. A valódi Oi és ska bandák semmiféle közösséget nem vállalnak bonehead csoportokkal.

A szkinhed Magyarországon is kezdi visszanyerni eredeti jelentését, de az általános elhülyülés időszakában, a “látvány társadalmában”, amiben most élünk, szinte semmi sincs a valódi nevén nevezve. Harcot kell folytatni a fogalmak letisztázásáért, a torzítások, hamisítások ellen. Ezt a célt szolgálja ez az írás is.

Milyen a gazdasági-társadalmi kontextusa a latin-amerikai baloldal néhány éve tapasztalható előretörésének? Mennyiben újszerűek ezek az "új társadalmi mozgalmak", s mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén?

A baloldali társadalmi-politikai szereplők – régiek és újak – színrelépése és látványos előretörése – aminek Latin-Amerikában immár egy évtizede tanúi vagyunk – változatos formákat ölt, s a földrész egészére kiterjedő, alapvető folyamatokban gyökerezik. […] A tömeges népmozgalmak föllángolása, a kontinentális és világszintű kifejeződési kísérletek, a haladó pártok, koalíciók megjelenése és megerősödése, a baloldali jelöltek sikerei a választásokon, valamint a kormányzás tapasztalatai helyi vagy országos szinten számos kérdést vetnek fel.

Az elsők a latin-amerikai baloldal előretörésének kontextusára: a két évtizedes neoliberális kurzus nyilvánvaló válságára és a földrész “választójogi demokratizálásának” jól látható korlátaira vonatkoznak. Melyek a tiltakozó erők föltűnésének és folytonos jelenlétének politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági okai? Venezuela “boliváriánus forradalma”, Chiapas “zapatista lázadó” önkormányzatai és az argentin állástalanok mozgalma mögött vajon azonos okok állnak? Miféle logikus magyarázat adható a brazil Dolgozók Pártja vagy az uruguayi Frente Amplio hatalomra jutására, Bolívia és Ecuador indián bennszülött parasztmozgalmainak dinamizmusára vagy a régi nicaraguai és salvadori baloldal megnövekedett súlyára a választásokon?

A kérdések másik része a baloldali társadalmi-politikai erők jellemzésével kapcsolatos. Mennyiben újszerűek ezek az “új társadalmi mozgalmak”, mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén? Beilleszthetők-e a hagyományos munkás- és parasztmozgalmak történeti “leszármazási” vonalába? De érdemes rákérdezni az új aktorok politikához való viszonyára csakúgy, mint – másfelől – azon kifejeződési formák társadalmi beágyazottságára, melyek pártok alakját öltik, s a választási küzdelmekben jelennek meg, illetve tágabban a baloldali erők társadalomátalakító és emancipatorikus képességére.

A kontinens történészei szerint Latin-Amerika története folyamán soha nem létezett még egy időben ennyi baloldali párt, ekkora hatalommal s ilyen sok országban. Milyen az első mérlege ezen új, részben ma is tartó kormányzati tapasztalatoknak? S miféle kritériumok alapján kell róluk ítéletet alkotni? Ez idáig egyetlen országnak, egyetlen kormánynak sem sikerült szakítani a neoliberális politika uralmával¹ , ám egyikük-másikuk előre- vagy visszalépései, tényleges belső és külső kapacitásaik, politikai elszántságuk, népszerűségük, döntéseik irányultsága s a hatalomba való visszakerülésük perspektívái jelentős különbségeket mutatnak.

Az ellenállás és a baloldali fordulat háttere

Latin-Amerikában a két évtizednyi politikai és gazdasági liberalizáció mérlege – katasztrofális, még ha a mértékek és a módozatok országonként különbözőek is. Attól függetlenül, hogy a “demokrácia” érvényre jutása néhány esztendővel megelőzte-e a neoliberális ihletésű gazdaságpolitika bevezetését – miként ez Brazíliában vagy Argentínában történt –, vagy pedig a “washingtoni konszenzus” ajánlásai – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – már jóval a diktatórikus rezsimek felszámolása előtt alkalmazásra kerültek (mint Chilében), e kettős, szorosan összefonódó folyamatot² –, amely a baloldalt mint lehetséges alternatívát hosszú időre kizárta a hatalomból – következményei miatt súlyos bírálatok érik, logikáját megkérdőjelezik. A neoliberális kurzus kulturális hegemóniájának, úgy tűnik, befellegzett.

A fiatal latin-amerikai demokráciák lényegi korlátai világosan megfogalmazódnak az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) 2004-es La democracia en América latina c. jelentésében³ , amelyről 2004-ben Latin-Amerikában széles körű vita bontakozott ki, s amit az Európai Uniónak 2005-ben mutattak be. A jelentés szerint, bár a szubkontinens túlnyomó részén a választási rendszerek immár megfelelnek a minimális elvárásoknak, “a demokrácia konszolidációját nagymértékben veszélyezteti a csekély arányú részvétel a választásokon, az alternatív nézeteknek a politikai establishment általi módszeres marginalizálása s a lakosság nyilvánvaló bizalomvesztése a hagyományos politikai pártok iránt”.

Bár a dokumentum szükségképpen az ENSZ-re jellemző stílusban íródott, s az “állampolgárság (citoyenneté) fejlődésére” összpontosít ahelyett, hogy az alapvető problémákra kérdezne rá, a fölsorakoztatott tények rávilágítanak “a politikai és szociális jogok megszilárdítása, illetve a régióban uralkodó példátlan szegénység és egyenlőtlenség között fennálló feszültségre. A szegénység és az egyenlőtlenség – amely korlátozza a politikai részvételt, akadályozza a társadalmi integrációt, s szétroncsolja a társadalom kohézióját – a legsúlyosabb kihívás, amellyel a mai latin-amerikai demokrácia építésének szembe kell nézni”. A latin-amerikai közvéleményben tehát a demokratikus rendszerek legitimációja és a szélsőséges társadalmi polarizáció egyaránt megkérdőjeleződik: a kontinens lakóinak több mint fele kész lenne lemondani a demokráciáról, s elfogadni valamilyen autoriter rendszert, ha ez képesnek bizonyulna a társadalmi-gazdasági problémák megoldására.⁴

Az UNDP vizsgálatának következtetése: sürgősen meg kell erősíteni a demokrácia alapjait az állampolgárság politikai felfogásának gazdasági, szociális és civil dimenziójú kiterjesztésével – az uralkodó gazdasági modell valódi megkérdőjelezése nélkül… Márpedig a népmozgalom Latin-Amerikában a neoliberalizmusra s annak leginkább látható hatásaira is nemet mond. A liberális demokrácia fennállásának 20 éve alatt csupán egyetlen ország, Mexikó javított valamelyest a jövedelmek elosztásán – egy olyan földrészen, ahol a gazdagság és a hatalom koncentrálódása egy kisebbség kezében a legmagasabb szintű a világon. Az egyenlőtlenségek mértékét jelző ún. Gini-mutató 0,55-ről 0,57-re nőtt (ez a mérőszám Európában 0,29, az Egyesült Államokban pedig 0,34). Míg 1980-ban a lakosok leggazdagabb 10%-ának jövedelme 24-szer volt magasabb a legszegényebb tized jövedelménél, jelenleg ez a szorzó 31. 2003-ban 225 millió latin-amerikai élt a szegénységi küszöb alatt, s közülük 100 milliónyian nyomorogtak. Az UNICEF a térségben élő gyermekek 60%-át a szegények közé sorolja.

Ha ma már nemigen van vita arról, hogy az 1980-as éveket (visszatérés a polgári kormányzáshoz súlyos gazdasági válság közepette) mint “elveszett évtizedet” lehet jellemezni, az 1990-es évek megnevezése “aláaknázott” vagy “elpazarolt évtized” lehetne. A Nemzetközi Valutaalap⁵ , a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank által szorgalmazott reformok – az egyes államokra oktrojált struktúraátalakító programok –, bár kétségtelenül lehetővé tették a hiperinfláció megfékezését, s az első időkben sikerült szerény növekedést is elindítaniuk, illetve egyfajta makroökonómiai stabilitást biztosítaniuk, összességében hatalmas zűrzavarhoz vezettek: növekvő pénzügyi és technológiai függőség, a gazdasági növekedés leállása⁶ , az egyenlőtlenségek és kiterjedt társadalmi rétegek sérülékenységének fokozódása, stagnáló vagy súlyosbodó szegénység… A nemzetközi pénzügyi intézmények éltanulóinak meg kellett fizetniük az ortodoxia költségeit. A külső eladósodás soha nem látott méreteket öltött, s a domináns – a külpiacokra nyitott “kaszinógazdaságok” által inspirált – pénzügyi logika az instabil szubkontinenst még törékenyebbé tette.⁷

A költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza folytán az államok visszalépnek alapvető feladataik ellátásától – különös tekintettel az oktatás- és egészségügyre –, miközben a földrész lakosai háromnegyedének nem elegendő a jövedelme ahhoz, hogy tartósan kiemelkedjék az ínségből.

A Nicaraguához vagy Haitihoz hasonló kis országokban, ahol az állam politikai-gazdasági szilárdsága hiányában a transznacionális vállalatoknak szabad kezük van, a helyzet minden képzeletet fölülmúl: hanyag, nepotista, korrupt elitek, szociális és egészségügyi hanyatlás a városi és vidéki lakosság körében egyaránt, növekvő biztonsághiány, az alultápláltság terjedése és súlyosbodása, környezetrombolás…

Ha a földrész merőben formális demokratizálásából való kiábrándulás, a hagyományos politikai képviseleti formák delegitimálódása és a neoliberális receptek kimerülése nem is nyújt teljes körű magyarázatot az okok láncolatára, amely a latin-amerikai lakosság jelentős rétegeit – az utcán vagy a szavazóurnák előtt – a változás érdekében való fellépésre mozgósítja, e tényezők együttese kétségkívül hasonló – gyakorlatilag valamennyi latin-amerikai országra jellemző – helyzetre utal, s kedvez a lázadás különféle formái megjelenésének. Nem árul el viszont sok mindent arról, hogy a tiltakozás milyen formát ölt s milyen irányt követ: a neoliberalizmus társadalmi öröksége a legkülönbözőbb válaszoknak nyit utat, a populizmustól a kulturális ellenállásig, a pacifizmustól a fegyveres harcig, a befelé fordulástól az expanzióig.

A tiltakozás új szereplőinek arculata

A három évtizednyi recesszió, az intézményesített elnyomás, majd a neoliberális ideológiai offenzíva a hagyományos társadalmi mozgalmakat merőben új utakra térítette. A diktatúrák korszaka előtt e paraszt-, munkás- és diákmozgalmak “népi nemzeti” és “fejlődéspárti” (developmentalista) álláspontra helyezkedtek: az Észak államaitól független – de a kapitalista rendszeren belül maradó – szociális állam megteremtésére törekedtek.⁸ Az utóbbi tizenöt évben azonban – a katonai rezsimek felszámolása nyomán – a társadalmi tiltakozás újfajta erői léptek színre: a szegénynegyedek lakosainak mozgalma, nőmozgalmak, földnélküliek, állástalan őslakosok mozgalma… E mozgalmak olyan új követeléseket tűztek a társadalmi harcok napirendjére, melyek a kapitalizmus újszerű kritikáját jelentették. Paradox módon éppen a kirekesztés új formái miatt – de a politikai játéktér viszonylagos nyitottságának köszönhetően is, amit a szubkontinens liberalizálása, illetve a társadalmi-gazdasági struktúrák fejlődése teremtett meg – ezek az új szereplők szociálisan és kulturálisan a hagyományos képviseleti és közvetítő formákon kívül nyilvánultak meg.⁹

Közülük a leginkább szem előtt lévők az őslakos-mozgalmak Bolíviában, Ecuadorban, Guatemalában, Mexikóban s másutt. Míg a mai globalizációs folyamat sok szempontból pusztítóan hat e marginalizált népcsoportokra, egyidejűleg megteremti annak feltételeit, hogy ezek önazonosságuk megtartásáért síkraszálló társadalmi szereplőkként jelenhessenek meg.¹⁰ A globalizáció felgyorsulása magában rejti a kulturális, lokális vagy regionális identitások újraerősödését. Mint tudjuk, a neoliberális gazdasági logikából következő bomlasztó erők aláássák a nemzeti szolidaritást, ami a főbb társadalmi szereplők és a kollektív identitások szétaprózódását vonja maga után. Ez a tendencia Latin-Amerikában – miként máshol is – a vallási, nemzeti vagy etnikai önazonossági mozgalmak proliferációjához vezetett.

Bár az őslakosság mozgalmai általában sérülékenyek, s ki vannak téve a máshonnan ismert integrista, rasszista vagy reakciós kisiklás veszélyének, a latin-amerikai szerveződések többségének – elsődlegesen politikai jellegű harcuk során – sikerült önmagukat kettős: kulturális és társadalmi dimenzióban megjeleníteniük. A térség őslakosmozgalmaiban az etnikai hovatartozás, a morális tiltakozás, illetve a társadalmi és politikai cselekvés egybefonódik. Követeléseikben az őslakosok emberi jogainak elismerése éppúgy helyet kap, mint az állam mélyreható demokratizálása vagy a neoliberális gazdasági modell bírálata. […] A népi ellenállás és felkelés erősödő társadalmi beágyazottságában a lokális, országos és nemzetközi szint nem kerül ellentmondásba egymással. Ezek a mozgalmak az őslakos népcsoportok egyenjogúságra törekvését s a modernitás elsajátítására és kézbentartására irányuló szándékát fejezik ki. Annak szándékát, hogy a diskurzus éppúgy összpontosuljon a politikai rendszer demokratizálására s az államnak a társadalmi szereplőkkel való kapcsolatára, mint az uralkodó gazdasági berendezkedés megkérdőjelezésére.

Ennyiben ezek a mozgalmak tanultak a parasztszakszervezetek és az őslakos szervezetek korábbi ellenséges viszonyából. Míg az előbbiek elemzéseikben és követeléseikben – osztályszempontokból kiindulva – a társadalmi viszonyokat s tömegbázisuk társadalmi pozícióját részesítették előnyben, az utóbbiak “kulturalizmusuk” alapján az identitás, a hagyományok megtartását hangsúlyozták, sőt olykor a régi társadalmi rend egyes elemeihez való visszatérést hirdették, még ha ezek szociális téren igazságtalanok is voltak. A két irányzat vezetői közötti versengésnek nem kis szerepe volt a népi – paraszti és őslakos – mozgalom megosztottságában, az álláspontok radikalizálódásában és polarizálódásában.

Napjainkban, noha az elérendő fő cél a társadalmi igazságosság megteremtése, ennek kivívása immár a hatalom felelőssé tételén, a különbözőségek elismerésén és a demokrácia újraértelmezésén nyugszik. A chiapasi őslakosok neozapatizmusa ezért kívánja legitimitását a tekintélyelv, az avantgardizmus, a dogmatizmus és a militarizmus meghaladására alapozni. Az identitásukat óvó, lázadó indiánok forradalmárok és demokraták is: a szociális, kulturális és politikai ellenállás összehangolására törekszenek, szemben az egyenlőtlenségeket teremtő, az egyedi önazonosságokat romboló piac mindenhatóságával. Az őslakosok harcában rejlő kihívás – a chilei és argentínai mapucsék mozgalmától az Andok-beli ajmarák és kecsuák küzdelmén át a közép-amerikai maják harcáig – a különbözőség (valamint a politikai és kulturális szintek közötti kölcsönös függés) és az egyenlőség elvének összebékítésében rejlik. A bennszülött mozgalmak autonómiát követelnek különválás, illetve integrációt asszimiláció nélkül. A globalizáció mindent elárasztó uniformizáló hatására s a hatóságok indigenizmusára (asszimilációs politikájára) az indián szervezetek válasza az önazonosságot tiszteletben tartó indianizmus. “Egyenlőnek és különbözőnek, egyenlőnek, mert különbözőnek elismertetni magunkat!” – ahogyan Ana Maria zapatista vezető fogalmazott.

Általánosabban, az őslakosság harcán túl: az “új társadalmi mozgalmak”, az “új latin-amerikai politikai radikalizmusok” (Hernan Ouviña kifejezésével) szociális összetételük folytán (heterogénebbek, mint a régebbiek s népibbek, mint európai megfelelőik), szervezeti formáikban (közvetlen demokrácia, horizontalitás), jelszavaikban (autonómia, méltóság, környezet, diverzitás), akcióik repertoárja tekintetében (expresszív, szimbolikus vagy médiaakciók), alternatív gyakorlatuk révén (kísérletezés, kollektív termelésen alapuló önigazgatott körzetek) – ezek a mozgalmak tehát – jelentős kihívást képviselnek a politikai baloldal számára. Újszerűségüket azonban nem kell sem “esszencializálni”, sem idealizálni; inkább viszonylagosnak, vagy a régi formák újfajta kifejeződésének lehet tekinteni, abban az értelemben, hogy e mozgalmakban a vertikális és hierarchikus jellegű vezetés, a hagyományos kifejezésmódok, az anyagi javak újraosztására irányuló egyenlősítő törekvések, a szorosan vett szociális és gazdasági követelések, az államhatalomhoz való vonzódás és az osztályidentitások változatlanul s szembeötlően jelen vannak.

Természetesen a mobilizációnak ez a fajtája és a réginek az újjal való vegyítése; bekapcsolódás a helyi, az országos és a nemzetközi küzdelmekbe, a különböző egyedi követelések (pl. egy duzzasztógát megépítése vagy a közszolgáltatás privatizálása ellen, valamely földdarab vagy munkaalkalom megszerzéséért, kulturális jogokért stb.), illetve az új, alterglobalizációs nemzetköziség – nem a semmiből születik. Egyrészt azokból a sajátos dinamikákból merít, amelyet a modernizáció vált ki – a kibocsátó városi vagy vidéki közösségekből (generációs konfliktusok, fiatal, újat akaró elitek színrelépése, szakítás a megszokott egyhangúsággal…) –, másrészt a kulturális és politikai hatások sokaságából, amely a mobilizáció szereplőit az elmúlt néhány évtizedben érte, mind vallási téren (a felszabadításteológia által inspirált áramlatok révén), mind közvetlenebbül társadalmi-politikai tekintetben (a paraszti szervezetek, a szakszervezetek vagy a korábbi forradalmi mozgalmak részéről).

Anélkül, hogy részleteznénk az érintett államok, hatalmi tényezők válaszait és stratégiáit e mozgalmakkal szemben – ezek hagyományosan a repressziótól a kooptálásig terjednek, beleértve a többé-kevésbé álcázott manővereket, melyek a helyzet “rohasztására”, a mozgalmakban résztvevők fragmentálására, a követelések intézményesítésére stb. irányulnak – két fontos kérdésre kell kitérnünk: a szóban forgó mozgalmak – a brazil földnélküliek, az argentin munkanélküli piqueterók, a mexikói vagy bolíviai őslakosok – politikához fűződő viszonyára és társadalomátalakító képességére. Az ezekről a kérdésekről Latin-Amerika-szerte lefolytatott, heves viták tanulságai hozzásegítenek ezen társadalmi erők valóságos jelentőségének megítéléséhez. E viták a politikai cselekvés és a társadalmi átalakulás útjának két régi hagyományát érintették.

Az első, anarchoszindikalista és anarchista hatást tükröző tradíció, amely szélsőséges válfajaiban – a “tiszta társadalmiság” némileg idealista fetisizálása nevében – a hatalomdelegálás és az intézményes képviselet minden formáját elveti, az önigazgatás fejlesztése és általánossá tétele, az alulról szerveződő, civil ellenhatalom álláspontját képviseli. John Holloway és Change the world without taking power c. műve (2002) – amely azt az anarchista irányt követi, amit Michael Hardt és Antonio Negri opusa, az Empire tűzött ismét napirendre – Chiapas zapatista praxisában vagy az argentin piqueterók mozgalmának néhány mozzanatában egy, a hatalom meghódítása nélküli forradalmi elmélet elemeit véli felfedezni, amit vállaltan a történelemmel és a valósággal szembeni távolságtartással fogalmaz meg…

A második, szociáldemokrata, jakobinus vagy marxista–leninista indíttatású hagyomány, amely központosítóbb, s a “fent” (politikai pártok) és a “lent” (társadalmi mozgalmak) közti hierarchikus viszony reprodukálására hajlik, sokkal kevésbé idegenkedik a társadalmi harcok pártszerű kifejeződésétől s a mozgalom követeléseinek politikai megfogalmazásától. Sőt ezt a társadalmi mobilizáció politikai hatékonyságának feltételeként értelmezi. Hozzátehetjük: az álláspontok mindkét oldalon lehetnek radikálisabbak (rendszertagadók [antisystémiques]) vagy engedékenyebbek (reformpártiak).

A valóságban az ellenállás jelenlegi erői a kétfajta hagyomány (a társadalmi cselekvés versus a politikai cselekvés primátusa) egymást leginkább kiegészítő hangsúlyainak ötvözésére törekszenek, több-kevesebb szerencsével s az egyes országok társadalmi-politikai feltételeitől erősen függő, egyedi módozatok szerint.¹¹ Változatos társadalmi körülmények közepette kell működniük, ahol a “szervezett népi körzetek”, bármekkora is az erejük, gyakran saját társadalmi szegmensükön belül is kisebbségben vannak, s ahol a legerőteljesebb népi mozgalmak nem föltétlenül “baloldaliak” vagy ellenzékiek…¹² A politika színpadán, ha nincs saját jelöltjük vagy pártjuk¹³ , az ellenzéki erők, szervezetek – attól függően, hogy mennyire igazodnak el a választások előtti vagy utáni koalíciókötések útvesztőiben¹⁴ – valamelyik tőlük független párt vagy jelölt mellé állhatnak, illetve megkísérelhetik a hatalomra kényszeríteni saját forgatókönyvüket anélkül, hogy politikailag kompromittálnák magukat.¹⁵

De bármilyenek is a választott vagy a körülmények által kikényszerített stratégiák, a megfontolások centrumában a társadalmi változás elérésére legmegfelelőbb módszerek egyértelműen politikai dilemmája áll. Az elért eredmények […] s a mozgalmak dinamikájára gyakorolt hatások – az autonómia térvesztése vagy megerősödése, belső rivalizálás és differenciálódás, kifulladás… – ugyancsak sokfélék.

A baloldali kormányok tapasztalatainak első mérlege

Vajon a politikai baloldal választási sikerei, a haladó kormányzatok megalakulása egyes városokban, régiókban, sőt nemzetállamokban (mint Venezuela, Brazília vagy Uruguay), kínálnak-e reális lehetőséget a változásra? Nos, az eddigi eredmények mérlege inkább szerénynek mondható. Ha a néptömegek által az új vezetőkre ruházott mandátumot egyszerűen a szegénység állapotából való kilábolás, az egyenlőtlenségek elutasítása és a bizalommegvonás kifejeződésének tekintjük a hatalomból távozó – “eredménytelennek”, “nyerészkedőnek” vagy “korruptnak” tekintett – politikai gárdával szemben, az új adminisztrációk teljesítménye e tekintetben államonként s hatalmi szintenként eltérő. Függ a tényleges mozgástértől (koalíciós kormányzás vagy sem, az ellenzék lojalitása, az ország külső függése stb.) éppúgy, mint olyan tényezőktől, mint a politikai eltökéltség, a választott irány tisztázottsága, a társadalmi beágyazottság, a nép általi támogatottság stb.

Beatriz Stolowicz mexikói szociológus szerint – aki alaposan tanulmányozta a helyi baloldali hatalom legfrissebb tapasztalatait –, bár a baloldalnak az állampolgári jogok gyakorlása terén kétségtelenül sikerült fölmutatnia újításokat (átláthatóság, új részvételi mechanizmusok a döntések orientálásában, az irányítás ellenőrzése), e lokális szintről kiindulva csak ritkán sikerül(t) megkérdőjelezniük a “demokratikus kormányozhatóság” elveit, amelyek érveket szolgáltatnak az eliteknek a status quo igazolásához. A helyi szintek jelentőségének túlhangsúlyozása – ami az 1990-es évek óta a baloldal egy részét jellemzi – súlyos kétértelműségekkel terhes, mert bár vitathatatlanul megfelel a közügyek decentralizálása demokratikus logikájának, egyben jól illeszkedik a nemzetállamok gyengítésére irányuló, uralkodó neoliberális modellhez is.¹⁶

De mi a helyzet a baloldali kormányzás tapasztalataival országos szinten? A tekintetek főleg Brazília felé fordulnak azóta, hogy 2003 januárjában e hatalmas országban a korábbi szakszervezeti vezető, Luís Inácio “Lula” da Silva, a Dolgozók Pártjának (DP) jelöltje került az elnöki székbe. Hiszen – ahogyan Atilia Boron fogalmaz – “ha Brazíliának nem sikerül (ti. felszámolni az uralkodó logikát), ez melyik más országnak sikerülhet?”¹⁷ “Hozzájárult-e Lula ahhoz, hogy a tegnapi »gyarmat-Brazília« a holnap »nemzet-Brazíliájává« alakuljon át?” – teszi fel a kérdést Plínio Arruda Sampaio, a DP alapítója. Értékelése a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére tett intézkedésekről, a külső gazdasági és politikai befolyással szembeni politikáról s végül a népi mozgalommal való kapcsolatról – ahonnan az elnök származik –, a DP eredeti eszményeivel összevetve meglehetősen kiábrándító mérleget nyújt. Kérdés, hogy Lula változatlan népszerűsége – a közvélemény-kutatások szerint – konjunkturális természetű-e, vagy pedig egy új típusú “populizmus” jelének tekintendő, amely személyes karizmáján alapul, s eredeti, szerves támogatói bázisát hivatott pótolni? Mindenesetre: az eredmények elmaradása a szegénység és az egyenlőtlenségek visszaszorítása terén, illetve a nemzetgazdaság struktúraátalakításának folytatása a neoliberális séma alapján nem teszi lehetővé, hogy a brazíliai népi mozgalmak értékeljék azt a viszonylagos politikai függetlenséget, amit Lula az Északkal szemben latin-amerikai és nemzetközi szinten elért.¹⁸

Akkor hát Venezuela lenne a működő alternatíva? Hugo Chávez kormánya 1999 óta folytatott diskurzusának és uralkodó politikai irányvonalának elemzése fejlődést mutat, még ha nem is mentes improvizációktól, sőt ellentmondásoktól sem – mutat rá Edgardo Lander, a Caracasi Központi Egyetem kutatója. A retorika és a tényleges változások közötti kezdeti meg nem felelés terén¹⁹ az első komoly változás 2001-ben következett be azoknak a törvényeknek az elnöki kihirdetésével, amelyek a tulajdon és a termelés demokratizálásáról, illetve az állami ellenőrzés szigorításáról szóltak – különös tekintettel a kőolajszektorra. Ezt követték – egyfelől – a jobboldal kísérletei a boliváriánus kormány megbukatására, másfelől a népi támogatás megerősödése Chávez elnök személyes vezető szerepe és társadalompolitikája mellett, amely a méltóságot, az integrációt és a társadalmi részvételt állítja előtérbe. Létezik továbbra is jó néhány kihívás: a gazdaság újraélesztése és diverzifikálása, a hatalom decentralizálása, a társadalmi és politikai megbékéltetés…²⁰

Egy olyan kis országban, mint Ecuador, Lucio Gutierrez hatalomra kerülése 2002-ben, a pachacutik, az ecuadori őslakos nemzetiségek konföderációja (CONAIE) “politikai szárnyának” támogatásával, már régen nem kelt illúziót. “Az egykori ezredes, Gutierrez fordulata – aki egyszerre váltott öltözéket, szövetségeseket és eszmét – a neoliberális politika és az Egyesült Államokkal való szövetség irányába, aláaknázta a CONAIE-val való együttműködést.”²¹ 2003. augusztus 6-a óta a szakítás a kormány és az ország legfőbb őslakos mozgalma között befejezett tény. A társadalmi-politikai feszültség és instabilitás ezt követően – 2005 áprilisában – Gutierrez lemondatásához vezetett. Uruguayban, a haladó Frente Amplio hatalomra kerülése egyelőre túlságosan közeli fejlemény ahhoz, hogy ítéletet lehessen alkotni róla. Ahogyan Raul Zibechi megjegyzi: az új kormány lehetőségei e kis, eladósodott ország átalakítására, a belső feltételeken túlmenően sokkal inkább a regionális és kontinentális erőviszonyok alakulásától függ, különös tekintettel a nagy szomszédok – Brazília és Argentína – irányváltó képességére.²²

E vonatkozásban meghatározóak lehetnek azok az erőfeszítések, amelyeket a Mercosur gazdasági és politikai integrációja terén – s azon túl, a Dél-amerikai Nemzetek Közössége keretében – a 12 latin-amerikai állam 2004-ben határozott el. Az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet terve, amelyet Bill Clinton amerikai elnök az 1990-es években harangozott be, s amelynek 2005-ben kellett volna életbe lépnie, láthatóan léket kapott.²³ E tervet, amire a jelenlegi baloldali latin-amerikai kormányok úgy tekintenek, mint olyan integrációs elképzelésre, amely a kontinenst az észak-amerikai érdekeknek rendelné alá – s amely azért is felfüggesztésre került, mert maga az Egyesült Államok is elutasította, hogy mérsékelje kereskedelmi protekcionizmusát – (ideiglenesen?) más, “célzottabb” szabadkereskedelmi szerződések aláírásával váltották fel a Bush-adminisztráció és – egyfelől – Közép-Amerika (CAFTA), másfelől az Andok országai (Ecuador, Kolumbia, Peru) között.

Végső soron az Egyesült Államok hegemóniájával szembeni regionális ellensúlyok életrevalósága és irányultsága a kontinensen kulcsszerepet betöltő három ország (Argentína, Brazília és Venezuela) soron következő államfőinek “profiljától” s a Latin-Amerikában 2006-ban sorra kerülő elnökválasztási hullám kimenetelétől függ.

Jegyzetek

¹ Emir Sader: “Reflexões sobre a luta antineoliberal”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

² “Démocratie et marché”, Alternative Sud, vol. VI, nº 3, Cetri – L’Harmattan, Louvaine-la-Neuve – Párizs, 1999.

³ La democracia en América latina, PNUD / UNDP, Buenos Aires–New York, 2004.

⁴ Uo.

⁵ 1989 és 2004 között az IMF 170 (alacsony kamatozású, a piaci nyitás előmozdítására szánt) kölcsönt folyósított a latin-amerikai országoknak; The Wall Street Journal, 2005. március.

⁶ 1998 és 2003 között a térségben az egy főre eső GDP – figyelembe véve az inflációt – 0,1%-kal csökkent.

⁷ Bernard Duterme: “Amérique latine: un nouveau ‘miracle’?”, Espaces latinos, 2003/202. április.

⁸ Theotonio Dos Santos: “De la resistencia a la ofensiva: el programa alternativo de los movimientos sociales”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

⁹ Hernan Ouviña: “Zapatistas, piqueteros y sin tierra – Nuevas radicalidades políticas en America latina”, Cuadernos del Sur, 2004/37.

¹⁰ A bennszülött népcsoportok, amelyekre a gyarmati korszaktól egészen a közelmúltig leginkább az uralom, a kizsákmányolás és a diszkrimináció viszonyai voltak jellemzőek, ma – passzív nép-tárgy státusukkal szembefordulva – egy eleddig ismeretlen folyamat cselekvő alanyai, aktorai gyanánt tűnnek fel. Vö.: “L’avenir des peuples autochtones”, Alternative Sud, vol. VII, nº 2, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Párizs, 2000.

¹¹ Isabel Rauber: Quehaceres políticos del tiempo actual – Propuestas concretas, proyecto alternativo y organización política (2005, megjelenés alatt).

¹² Pablo Stefanoni: “Reponer una agenda de cambio” és Marc Saint-Upéry: “La mistificación de ‘lo social’, Barataria, 2004/1., október–december.

¹³ Mint pl. Bolíviában az Evo Morales-féle Mozgalom a szocializmusért, amely a cocalerók mozgalmának politikai kifejeződése.

¹⁴ A brazíliai Dolgozók Pártja például, amely élvezi a Földnélküliek mozgalma és más társadalmi mozgalmak támogatását, a szövetségi kormányba való belépését különféle politikai szövetségeknek köszönheti.

¹⁵ Mint ez az ecuadori őslakosok mozgalma, a Pachakutik esetében történt, amely – miután képtelen volt saját elnökjelöltet állítani a választásokon – 2002-ben Gutierrez támogatása mellett döntött…

¹⁶ Betriz Stolowicz: “Democracia governable: instrumentalismo conservador”, in: Sujetos políticos alternativos en el actual capitalismo, Universidad nacional de Colombia, Bogota, 2004.

¹⁷ Atilio A. Boron: “La izquierda en el siglo XXI: reflexiones, tareas, desafios”, Envio, 2004. július.

¹⁸ Plinio Arruda Sampaio: “O que mudou com o Lula”, Brasil de Fato, 2005/5.

¹⁹ Az új alkotmány demokratikus irányultsága a neoliberális gazdaságpolitika folytatódásával s a nemzeti-konzervatív erők pozícióban maradásával párosult – ami az átfogó, előzetesen végiggondolt tervek hiányát mutatta.

²⁰ Edgardo Lander: La Venezuela à la recherche d’un projet contre-hégémo­nique, www.clasco.org és www.risal.collectifs.net

²¹ Augusto Barrera Guarderas: “El movimiento indígena, entre lo social y lo político”, Barataria, 2004/1., október–december.

²² Raul Zibechi: “La gauche uruguayenne: de l’hégémonie culturelle à l’hégémonie politique, www.alainet.org és www.risal.colectifs.net

²³ “Les dessous de l’ALCA”, Alternative Sud, vol. X, n° 3, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Paris, 2003.

(Fordította: Lugosi Győző)

A tanulmány áttekintést nyújt a posztindusztriális társadalmak szociológiai elméleteiről, arról, hogy milyen kategóriákban ragadhatók meg az új egyenlőtlenségek, hogyan történik ezek reprodukciója, és mennyiben változtak meg ebben a struktúrában a szocializáció, a munka világába való beilleszkedés és az egyéni életút kialakításának feltételei. A meghosszabbodott ifjúsági életszakasz magával hozza a család, az otthoni nevelés, fegyelmezés szerepének átértékelését, de ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukciójának más formáit is. Egyre hangsúlyosabbá válnak a címek, diplomák, amelyek már nemcsak a tudományos-kulturális presztízst jelentik, hanem a rugalmas munkaerőpiacon is előnyt biztosítanak.

1. A “posztindusztriális társadalmak” korszaka

A fejlett nyugati társadalmak elmúlt fél évszázados átalakulása egész sor egymással összefüggő elemből áll.¹ A társadalom strukturális változásának négy, szociológiai szempontból meghatározó jelentőségű tendenciáját emeljük ki:

1. a fejlettebb társadalmak gazdasága a magas termelékenység bázisán tovább fejlődik, és kiterjed “az intenzív tömegfogyasztás társadalma” (Zinnecker, 1992);
2. a szolgáltatói szektor erősödésével kialakul a “szolgáltatói társadalom” és a “szabadidő-ipar” (Gershuny, 1981);
3. zsugorodik és gyökeresen átrendeződik a történelmileg kialakult keresői tevékenység intézményesült rendszere, “flexibilis alulfoglalkoztatottság” figyelhető meg: sokan kiszorulnak a munka társadalmilag szervezett világából, új – kevéssé formalizált – kereső tevékenységi formák alakulnak ki (Beck, 1983);
4. ezzel szoros összefüggésbe hozható a felsőoktatás expanziója, vagyis a főiskolai, egyetemi hallgatók létszámának drasztikus emelkedésével; a munka és a tanulás két “életvilága közötti lavírozás” tölti ki az emberek jelentős részének életét (Beck, 1983).

A hatvanas évektől beállott változások – Gerhard Schulze² szerint – olyan jelentősek voltak a fejlettebb nyugati társadalmakban, hogy a történetileg kialakult hagyományos vertikális rétegződési sémákkal már nem voltak leírhatóak (csak azt voltak képesek megragadni, aminek valami köze volt a termelési folyamatokban elfoglalt helyhez). Az új feltételek között rendre elveszítették jelentőségüket a korábbi “rétegképző tényezők”. Egy új strukturális indikátor jelent meg: az életkor, amely összekapcsolódik azzal, hogy a fő létprobléma immáron nem a megélhetéshez, hanem az “élményszerzéshez” fűződik. A fiatalabb nemzedékek nyitottak az új tájékozódási pontokra: “…a gazdasági szemantika elhalványuló kategóriái mögött kirajzolódtak a pszichofiziológiai szemantika körvonalai”³ . Az egyre inkább strukturális jellemzővé váló korcsoport szerinti tagozódás azonban nem váltotta fel a hagyományos gazdasági differenciálódást, csak “rátelepedett”, elmozdulásokat idézett elő. Az egyenlőtlenségek definíciójában egyre fontosabbá vált a szubjektivitás, a spontaneitás kategóriája, ahol az életkor különös jelentőséggel bír. Az alapvető társadalmi konfliktusok színtere áttevődött az “önmegvalósításért” küzdő fiatalabb és a “fennálló rendszert” képviselő idősebb korcsoportok összetűzéseire (zene, hajviselet, viselkedési formák konfliktusai a 60-as évek közepétől).

A fejlett nyugati társadalmakban a 80-as évek kezdetétől – a felnőtté váló fiatalok “élményre orientáltságának” tömegessé válásával – az emberek mindinkább önmagukkal kezdtek el foglalkozni (“individualizálódó kultúra”). A valóságmodellekből kiveszett a “kollektív” jelleg, fokozatosan elhalványulnak a társadalmi nagycsoportok hagyományos szociológiai kategóriái, és átadják helyüket egyfajta “miliő-etnocentrizmusnak”. Egyre inkább a közvetlen jövő “élménytartalmai” – a nyaralás, a hétvége, a ruhatár, az autó, a televíziós műsorkínálat, a képes újságok, az étlapok – kezdték foglalkoztatni az embereket. Látszólag a korábbi társadalmi csoportok egyre kisebb kulturális egységekre bomlanak, egyre áttekinthetetlenebbé válik a társadalom tagozódása. Valójában – Gerhard Schulze szerint legalábbis – éppen fordítva alakulnak a dolgok: a nyolcvanas évek végétől “a társadalmi miliők alkotta, kifejezetten egyszerű, a régiókat átfogó csoportstruktúrákkal⁴ ” jellemezhetőek a posztmodern társadalmak. A mindennapi élet uralkodó terepévé vált az “élménypiac”; roppant mennyiségű kapacitással, kereslettel, emberi erőráfordítással, gazdasági energiával.

Ezek után jogosan felvethető a kérdés: “Mi is maradt olyan, mint volt?”. Az ipari társadalmak 50-es években tapasztalható “újjáépítésének” időszakához képest szinte az élet minden szeglete átrendeződött. Hiába ugyanazok az emberek hozzák létre a társadalmi viszonyokat, mint korábban, csakhogy – a szerző szerint – “a szubjektumok mélyreható átalakulása láttán már nincs értelme »ugyanazokról« az emberekről beszélni”⁵ . Ebben az individualizálódó kultúrában úgy is elemezhetjük az egyének társadalmi beilleszkedési folyamatait, mint individualizált választások és a társadalmi strukturális környezet kényszereire reflektáló mozzanatok együttesét, amit a továbbiakban “individualizálódó-reflexív” folyamatnak nevezünk.

E folyamatok komplex elemzései nyomán sajátos metodológiai problémákra hívja fel a figyelmet több európai, észak-amerikai könyv⁶ , valamint tanulmány⁷ . A vélemények egybecsengenek abban a tekintetben, hogy új szociológiai szemléletmódra van szükség, amely segítségével pontosabban és megbízhatóbban elemezhetők ezek az új társadalmi jelenségek. Kiemelésre érdemes a tanulmányok közül Rudd és Evans (1998), valamint du Bois-Reymond (1999) munkája. Ők elsősorban az egyéni választás és a társadalmi struktúra között fennálló feszültséggel, ellentmondásos helyzettel foglalkoznak a fiatalok körében, és több konkrét kutatási problémát is megneveznek, melyek további tisztázásra szorulnak.

Az egyik az, hogy a fiatalok a választásokba és az egyéni erőfeszítésekbe vetett hitre szocializálódtak, továbbá az aspirációk és a hozzájuk tartozó eredmények között tapasztalható szakadékot egy időbeli eltérés is meghatározza; mindezeket figyelmen kívül hagyni “óvatlanságra vall”. Fontos magyarázó tényezőnek vélik a fiatalabb korosztályoknak a pszichológiai jellegzetességeit, melyekre – véleményük szerint – eddig nem fordítottak kellő figyelmet a kutatók. A politika és a kutatás szempontjából kiemelik, hogy az individualizáció egyre növekvő hangsúlyozása maga után vonja az ifjúság aktív folyamatként történő értelmezését (tehát az ifjúságot nem a fejlődés egy szakaszának tekintik). Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a fiatalok számára saját sorsuk irányítása bizonyos fokú személyes befektetéssel jár, és ennek következtében pozitív eredményeket várnak – sőt talán követelnek.

A legújabb kutatások⁸ során világossá vált: annak az esélye, hogy saját értékeik alapján tudják kialakítani megélhetésüket, attól függ, mennyire tudnak együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amelyekkel meg kell birkózniuk. Az egyéni döntés következménye az, hogy pozitív összefüggéseket és tapasztalatokat építenek fel ott, ahol látszólag ilyesmi nem is létezik. Más szóval, ahol a strukturált életút nem létezik, vagy “gyorsan halad a megsemmisülés felé”, ott az egyéni döntéseknek fontos szerepe van abban, hogy saját maguk számára mintákat hozzanak létre, amelyek pozitív értelmet adnak életüknek.

A kutatási eredmények felhívják arra is a figyelmet, hogy nem szabad alábecsülni, az 1970 után született generáció milyen súlyos körülményekkel néz szembe világszerte. A gyermekkor és a felnőttkor közötti “híd szétmorzsolódása”⁹ örökös téma marad. A legtöbb iparosodott társadalomban a fiatalok és családjuk kevesebb támogatásban részesülnek a gyermekkorból a felnőttkorba történő átmenet időszakában, ugyanakkor az oktatás és a szakképzés egyre magasabb terheket ró a diákokra és a szülőkre. A tanulásban és a munkában elért sikerek elkerülhetetlenül azok kárára jönnek létre, akik nem ilyen szerencsések. Egy kisebbség sikere erősíti meg azt az elképzelést, hogy az oktatásban és a szakképzés során szerzett képesítések egyenes utat jelentenek a munkavállaláshoz¹⁰ . Továbbra is kézzel fogható tehát az a hamis ígéret, hogy pusztán azzal, hogy egy fiatal végigjárja az oktatási rendszer különböző lépcsőfokait, megszerzi bizonyítványait, el is éri a célját. Bár a fiatalok jelentős része találékonyságról és rugalmasságról tesz tanúbizonyságot, amikor váratlan strukturális és társadalmi akadályba ütközik, meglátásaik azonban főleg a saját személyes tapasztalataikra korlátozódnak. Ezért ahogy Johanna Winn és Peter Dwyer fogalmaz¹¹ : “a strukturált individualizmus által sugallt korlátok további megfontolásra adnak okot”, további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy megértsük: a 2000-es években mi jellemző a felnőtté válás folyamataira, a társadalom megváltozott körülményei között.

2. A makrotársadalmi folyamatok hatása az ifjúság életére

Az alábbiakban azokat a tényezőket, fejleményeket, folyamatokat foglaljuk össze – Jürgen Zinnecker gondolatmenetét követve¹² –, amelyek a fejlettebb társadalmak, azon belül is elsősorban a “posztmodern kor” ifjúságának fejlődését meghatározó módon befolyásolták közel két évtizeddel ezelőtt. Érdemes felidézni ezeket a gondolatokat, hiszen kísértetiesen emlékeztetnek a magyar ifjúság mai viszonyaira, dilemmáira. Úgy is fogalmazhatnánk – némi nagyvonalúsággal –, hogy az ezredforduló hazai társadalma “hűségesen követi”, szinte “lekopírozza” mindazokat a folyamatokat, amelyeket a nyugati társadalmak bizonyos tekintetben már maguk mögött tudhatnak, bár következményei ma is meghatározó jelentőséggel bírnak életükben. Zinnecker kitűnő tanulmányában tulajdonképpen – a korábbiakban jelzett – makrotársadalmi folyamatokat a hétköznapok következményeiként, az egyéni életutak színterén vizsgálhatjuk. A következő lényegesebb folyamatokat tartottuk érdemesnek kiemelni a korabeli nyugati irodalom ide vonatkozó részleteiből:

A “posztmodern” ifjúság a “bizonyítványok megszerzésének kényszere” alatt él. A fejlettebb nyugati társadalmakban már jó ideje megfigyelhető, hogy a családokban a gyermekeket arra ösztönzik ezekben az életszakaszokban, hogy minél nagyobb “kulturális tőkére” tegyenek szert. Egyre több társadalmi csoport úgy örökíti át a társadalmi pozíciókat, hogy a gyerekeiket “konkurenciaharcra” késztetik más fiatalokkal a kulturális források elsajátításáért. Ez az igyekezet szorosan kapcsolódik az életpályák alakításához, és különböző privilegizált “címek” megszerzését jelenti¹³ . Mindinkább kiszélesedik és differenciálódik “az életpályák rendszerében” való részvétel, illetve a címek viselésére való törekvés a legtöbb társadalmi réteg körében általánossá válik. Az olyan speciális címek és életpályák jelentősége is megnövekszik, amelyek nem az iskolázottság révén szerezhetőek meg, hanem elsősorban a “szabadidő- és fogyasztási szférában” honosak¹⁴ . Különösen vonzóvá válnak például a média világában kamatoztatható – iskolán kívül szerzett – diplomák vagy a sportkarrier, a divat területeihez kapcsolódó kereskedői tevékenységek.

Konkurenciaharc a címek megszerzéséért és a karrierek kiépítéséért, az ifjúsági életszakasz meghosszabbodása. A családok egyre több időt és energiát invesztálnak a fiatalabb generációk képzésébe, személyiségük alakításába¹⁵ annak érdekében, hogy minél sikeresebbek legyenek a kulturális címek megszerzéséért folytatott konkurenciaharcban, így átadható legyen a kulturális tőke. Mindez azt eredményezi, hogy meghosszabbodik az utódok “reprodukciós ideje”, azaz az ifjúsági életszakasz kitolódik az életük harmadik évtizedére. Megfigyelhető, hogy amint más társadalmi csoportok fiataljai számára is bizonyos képzési idők általánossá válnak (“normává és standard idővé lesznek”), egy sajátos “distinkciókényszer” alakul ki, amely arra ösztönzi a családokat, hogy gyermekeiknek pótlólagos vagy extra időt biztosítsanak a kulturális tőke megszerzéséhez (inkorporálásához) – annak reményében, hogy minél előnyösebb pozíciót szerezzenek meg a társadalmi térben.

A fiatalok sajátos társadalmi pozíciója mint a “kulturális frakció” része. Annak, hogy a gyermekkor “átitatódott a kulturális életpályákkal és címekkel”, sajátos következménye: az ifjúság közelebb került a “kulturális frakciókhoz”, vagyis azokhoz a személyekhez, akik esetében a kulturális források túlsúlya együtt jár a gazdasági szféra bizonyos korlátozottságával. Ennek eredményeképpen a korábbiaknál szorosabb kapcsolat alakul ki a fiatalok és “a kultúra előállítói, közvetítői” – a nagypolgári és kispolgári értelmiség egyes csoportjai – között. Ezeknek az embereknek sajátos életstílusa, viszonylag sok szabadideje és kiforrott véleménye van magukról és a társadalomról, de el vannak vágva a hatalom és a gazdaság centrumaitól. Ezt az életstílust és világnézetet a szakirodalomban “kulturizmusnak” nevezik¹⁶ . Sajátosságai az ifjúkorban: az életet “a játék, a fantázia és az esztétika uralja”, már gyermekkorban több időt töltenek festéssel, zenével, tánccal, irodalommal, drámajátékkal, exkluzív jellegű sportokkal és más kulturális jellegű hobbival. Többségükben kipróbálják a “demonstratív henyélés” életformáját, amely egyfajta “helyettesítése az erősen elfoglalt szülőknek”. Igen egyedi politikai konzekvenciákkal kapcsolódik össze a “kulturizmus” az ifjúsági életszakaszban: elterjed az alternatív életformák kipróbálása, gyakorivá válik köreikben a társadalmi tiltakozó mozgalmakban való részvétel¹⁷ .

A meghosszabbodott ifjúsági életszakaszban különösen fontos szerepet játszanak a jövőben azok a folyamatok, amelyek a fiatalokat a szabadidő és a fogyasztói kultúra értékeihez kötik. Ezen belül is elterjedni látszanak a korábbi hedonisztikus elemek (ahogy egyesek fogalmaznak, a “férfias-proletár” jelleg válik uralkodóvá¹⁸ ). A korábbiakban csak egyes privilegizált rétegek számára elérhető “gimnazista vagy egyetemista fiú” szerepe mindinkább elterjed – a lányok körében is. Feléled, és új formában jelenik meg a polgári értelmiség “ifjúság-mítosza”: a fiatalok mint kulturális “újítók” szerepelnek ezekben a felfogásokban.

A következő hajtóerő, amely az ifjúsági életszakasz meghosszabbításának irányába hat, a foglalkoztatottak társadalmának válsága. A keresői tevékenység drasztikus háttérbe szorulása először óhatatlanul is az új, munkába lépő generációt, az ifjúság jelentősebb csoportjait befolyásolja¹⁹ . A jövőben évekkel kitolódik az első munkába állás időszaka, ugyanakkor növekvő mértékben lehetőség lesz arra, hogy “nem-standardizált felhasználási normák” alakuljanak ki a flexibilis alulfoglalkoztatottság kiterjedt rendszerében²⁰ . A tanuló, pályakezdő, munka nélküli fiatalok tömegesen jelennek meg a munkaerőpiac szürke és fekete zónáiban, különböző – kevéssé formalizált – foglalkoztatási formák terjednek el köreikben.

Ahogy Zinnecker fogalmaz: “a meghosszabbodott adoleszcencia²¹ strukturális tartóoszlopai” a jövőben az alábbi intézmények lesznek:

1. a képzési rendszer;

2. a szabadidő rendszere; valamint

3. a flexibilis alulfoglalkoztatottság rendszere.

A fiatalok jövőjét döntő mértékben e három cselekvési területen való szinkron részvétel alakítja: itt kell “társadalmi identitásukat és életvezetésük stabilitását” megvalósítani.

Mindezekkel a folyamatokkal összefüggésben az ifjúság “társadalmi ellenőreinek” személyében is gyökeres változások figyelhetőek meg. Ahogy háttérbe szorulnak, átalakulnak életükben a munkához kapcsolódó értékek, a fiatalok a “gazdasági felnőtt frakció” kezéből átkerülnek a “kulturális felnőtt frakció” ellenőrzése alá. Ugyanakkor az kevéssé valószínűsíthető, hogy a munka értékei általában leépülnének, inkább kiterjednek más területekre is, és ezáltal pluralizálódnak. A fiatalok a tanulást és a fogyasztást is egyfajta “munkának” fogják tekinteni, a munkához való viszony absztraktabbá, egyfajta “generalizált teljesítményhajlammá” válik²² . A kereső tevékenységgel szemben a “privát lét” és az “önmegvalósítás” értékei veszik át a vezető szerepet az életet szervező elvek között, és immáron nem csak a férfiaknál.

Iskolaszerű tanulás az iskolán belül és kívül. Az előbbiekből következően jelentősen és látványosan megnő a gyermek- és ifjúságkorban az iskola szerepe. Ennek a folyamatnak vannak azonban kevésbé szembetűnő elemei. Ilyen például az a jelenség, hogy a képzőintézmények immáron nem élveznek monopóliumot a gyermekkor és az “ifjúsági moratórium” kialakításában. Ez a relatív jelentőségcsökkenés elsősorban a képzési címek − a szélesebb hozzáférhetőség révén bekövetkezett − nivellálódásának a következménye, illetve annak, hogy némely képzési intézmény a kereső tevékenység szempontjából egyszerűen parkolópályává – vagy ahogy Zinnecker fogalmaz: “élethosszig tartó váróteremmé és tolató-pályaudvarrᔲ³ – válik.

A posztmodern társadalmak egyik jellegzetessége, hogy időben az iskolázás “rák módjára, hátrafelé fejlődik”, azaz egyre korábban kerülnek be gyermekeink a szervezett társadalmi szocializáció világába. A legkülönfélébb “előiskolák” rendszerei a “baby-iskolán” keresztül egészen a megszületés előtti időszakra nyúlnak vissza (“képezzük ki magunkat baby- és kisgyermek-tanárnőv锲⁴ ). Mindez annak a sajátos kényszernek a következménye, hogy a szülők mindinkább törekednek arra, hogy a kulturális tőke megszerzése már a korai gyermekkorban elkezdődjön – úgymond: ne legyen “elvesztegetett idő” egyetlen perc sem. Ennek egyik legsúlyosabb következménye az, hogy gyermekeink túlterheltsége immáron általánossá és “visszavonhatatlanná” válik.

A “felgyorsult és a lelassult életidő” kettős mozgása. A “képzési munkának” a korai gyermekkorba való előrehozatala ennek az életszakasznak a megváltozását, az élettörténet szempontjából egyfajta “meggyorsítását” jelenti²⁵ . A másik irányú fejlődésről – a “késleltetett” felnőtté válásról − már az előbbiekben is volt szó. Ezeket az összefüggő, egymást kiegészítő folyamatokat kölcsönhatásukban vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyermek- és ifjúkor tipikus életformájának jellegzetes kettős mozgása van, ami a jövőben várhatóan csak tovább fejlődik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember életének kezdeti időszaka egyidejűleg “siet és késik”, vagy “felgyorsul és lelassul” a korábbi generációk életviteléhez képest. Ennek a kettős folyamatnak a legjellegzetesebb sajátossága az egyrészről, hogy a belépés a munka világába általában későbbre tolódik, ugyanakkor “a felnőttlét cselekvési lehetőségei” a korábbi életkorokra csúsznak előre. Az is megfigyelhető, hogy a posztmodern társadalmak mindkettőt preferálják, szinte sürgetik. Ahogy a kutatók fogalmaznak: “legyünk korán nagykorúvá, vállaljunk részt önállóan a fogyasztásban és a felnőtt társadalom életmódjában, de minél később találjuk meg a saját helyünket a munka világában, a folyamatos kereső tevékenység keretei között”²⁶ . Az okok világosak: miközben az önálló fogyasztókra nagy szükség van, ugyanakkor a − formalizált kereső tevékenység keretein belül felkínált − munkalehetőségek egyre fogynak.

A piac közvetítette ellenőrzés. A gyermekek az előrehozott önállósodásuk következtében már egészen korai életszakaszban kilépnek a szabadidő- és a kultúraipar piacára, így ezek ellenőrzik az ifjúságot közvetett módon és “piacorientáltan”. Miután az áruk és a szolgáltatások piaca “a vevő és az eladó egyenlőségének és szabadságának a formális elvén” alapul, az új ellenőrök egyfajta “emancipátorként” lépnek fel a korábbi társadalmi, családi és pedagógiai függőségekkel szemben. A kutatók egyenesen “a pedagógiailag védett gyermekkor és ifjúság megszűnéséről” beszélnek²⁷ . Jelentős változások figyelhetőek meg a következő területeken²⁸ :

– a fiatalok mind nagyobb mértékben részesednek a felnőtt társadalom mindennapi élvezeteiből (elsősorban olyan élvezeti cikkekből, mint az alkohol, a drogok, a cigaretta vagy a gyógyszerek);

– egyes szolgáltatásokat önállóan és tömegesen vesznek igénybe (ilyen például az utazás, a turizmus);

– megfigyelhető a fiatalok “korai önmenedzselése” elsősorban saját testi és lelki állapotuk tekintetében (az igényes testápolás vagy az étlap összeállítása – és immáron “nem csak az édességek terén”).

Amögött, hogy a fiatalokat egyre korábban “vevőnek és fogyasztónak kiáltják ki”, hosszú távú piaci érdekek húzódnak meg. A fiatalokat egyfajta “piaci szakértőknek” tekintik, éppen ezért az ízlésformálás már igen hamar elkezdik köreikben. Előbb, mint hogy önálló vásárlási döntéseket hoznának – de éppen ezért hamar befolyást szerezhetnek e tekintetben a családban. Ez is tulajdonképpen a kulturális szocializáció időbeli előrehozatalának része.

Ahogy Zeiher összefoglalóan megfogalmazza:

“A modernizált gyermekkor és ifjúság elve tulajdonképpen azt a szándékot takarja, hogy a fiatalabbakat korán kiemeljék meghitt szűkebb környezetükből, és szembesítsék a képzés és a fogyasztás helyi sajátosságoktól idegen, generalizált cselekvési szabályaival, amelyek a szülői háztól különböző kulturális kódnak engedelmeskednek. Ebben az újszerű kontrollrendszerben az a törekvés él, hogy a fiatalokban korán kialakítsák az önálló – vagy legalábbis félig autonóm – cselekvést. Ez lehetővé teszi a »hosszú pórázra eresztett« ellenőrzést a korábbiakkal, vagyis a családi szociális miliő színterén zajló szoros vezetéssel és állandó felügyelettel szemben.”²⁹

Mindezek következtében az idősebb generációk “direkt” ellenőrzése helyébe az “indirekt” elemek épültek be, mint például a “példaképek” (“a távolabbi cselekvési horizont személyei”³⁰ ) vagy a “láthatatlan kezű” ellenőrök (a rendőr helyett például a közlekedési lámpa, a helyi felvigyázó helyett a tanácsadók a médiában). Megfigyelhető a szülő és gyermek viszonyában a mindennapi “szociális miliőhöz szabott magatartás-ellenőrzés³¹ ” helyett a hosszabb életszakaszok felügyelete (a “Mit csináltál ma az iskolában?” helyett a “Jó a bizonyítványod?” kérdés kerül).

Talán az egyik leggyakrabban emlegetett sajátossága a posztmodern univerzumnak a “korai biografizálódás”. A szülők és a pedagógusok immáron elsősorban arra törekszenek – szerepük megváltozásának következményeképpen −, hogy “időben belsővé váljon az önellenőrzés”. Norbert Elias már a 30-as évek végén így jellemezte a civilizációs folyamaton belül a magatartás-irányítás ezen új fajtáját: “az idegenkényszertől a belső kényszerig”³² . Az önállósodás egyik legfontosabb mozzanata, ahogy Fuchs fogalmaz: “a gyerekeket és a fiatalokat korán be kell vonni a saját életpályájuk alakításába, és az életrajz szempontjából döntő kérdésekben az együtt döntés jogát meg kell adni nekik”³³ . Mindezekből az következik, hogy igencsak megnő az igény az “életpálya-választási” tanácsadás iránt – már egészen fiatal korban. Ugyanakkor a ma fiataljai hamar megtanulják “az identitás- és az életpályaviták retorikáját”³⁴ is, így nem csak “a mindennapi életvitel témájában” vitaképesek.

Ebből következően megfigyelhető, hogy növekszik a fiatalok véleménynyilvánító képessége életpályájukkal kapcsolatban. Az ezredforduló fiataljai már sokkal iskolázottabbak ezen a téren is, mint a korábbi évtizedekben. Az életpálya individualizálódása következtében a fiatalok korán szembesülnek az úgynevezett “kudarcrizikóval”. Sőt − ahogy Hurrelmann fogalmaz − “már részt vesznek a társadalomirányítás individualizálódásában is, ami abban áll, hogy az egyének hozzájárulnak kvázi rugalmas életpálya-tervezésükkel a felnőtt társadalom válságainak és problémáinak a kezeléséhez. Éppen a fiatalokat szólítják fel arra, hogy az ügyes életrajzi “lavírozással” mérsékeljék a képzés és a munka világában a helykeresés és az utódlás problémáit³⁵ .

A média, a “kultúripar”, a pedagógia és a szociális szolgáltatások területén létrejött szoros kapcsolat a fiatalok és a “kulturális társadalmi frakció” felnőtt képviselői között azt eredményezi, hogy a gazdasági és politikai elit legitimációs kényszerhelyzetbe kerülhet, azaz a generációk közötti feszültségek korábbi tradicionális elemei új mozzanatokkal egészülnek ki és a mikrokörnyezetekből a “nyilvánosság arénájába” tevődnek át. Új “ellenségképek” alakulhatnak ki: a családon belüli pszichológiai feszültségekkel szemben elsősorban az anonim nagyszervezetek és azok tagjai, a politikusok, a rendőrség, a funkcionáriusok stb. válnak fő céltáblájukká. A fiatalok “látványos” csoportjai alakulnak ki, amelyek “nyilvános szabályszegésekkel” adnak hangot véleményüknek. Ide sorolhatók a szkinhedek, a punkok, a rockerek vagy a futballrajongók szélsőségesebb csoportjai³⁶ , de ne feledkezzünk el az újfasiszta jelenségekről sem.

Mindezek eredményeként a családon belül a szülő és gyermek közötti hatalmi viszony most a fiatalabbak javára billen, azaz jelentősen átalakulnak a családon belüli kapcsolatok is. A fiatalok korábban szereznek önállóságot a szülői házzal szemben, partnerkapcsolatot alakítanak ki, kiválnak a szülői otthonból, így megjelenik a “lavírozás” stratégiája a családi kapcsolatokban is. A szülő–gyermek kapcsolatok rugalmasabbakká válnak, mindinkább elterjed az “életvezetés individualizálódásának” tendenciája a szülői háztól való leválás folyamatában is³⁷ .

Egy sajátos − indirekt − befolyás veszi át a korábbi modellek szerepét a gyermekek életútjában. A szülők egyre nagyobb mértékben “tanácsadóivá” válnak gyermekeik pályaválasztásában, vagyis nem közvetlenül – vagyon átadásával vagy képességek átörökítésével −, hanem közvetve, individualizált támogatások révén egyengetik a következő generáció útját. Ezeket kiegészítik egyéni és csoportos lobbitevékenységekkel. A szülők nyomást gyakorló csoportokba szerveződve kívülről próbálnak hatni a képző- és kulturális intézményekre, ilyen módon próbálnak javítani gyermekeik életpályaesélyein. A gyermekes családok számára kedvezőbb feltételek kialakítása érdekében a közvetett módszerek, eszközök mellett közvetlenül is nyomást fejthetnek ki, például azzal, hogy megváltoztatják gyermekeik boldogulása érdekében lakóhelyüket, vagy képzőintézményt váltanak³⁸ .

A – többnyire közvetett eszközökkel rendelkező – szülők tehát arra vannak kárhoztatva, hogy csak kívülről és távolról gyakoroljanak hatást a felnövekvő generációk életének alakulására. Korán és jelentős mértékben önálló cselekvést engednek gyermekeiknek, ahogy Zinnecker fogalmaz: “hosszúra engedett pórázon vezetik őket”. Ez már csak azért is lehetséges, mert háttérbe szorul a tradicionális család modelljében meghatározó jelentőségű “szociokulturális kényszer”, azaz a szülőknek immáron csökken a felelőssége a gyermekeik társadalmi beilleszkedése tekintetében, nem kell kínosan ügyelniük arra, hogy a “helyi társadalmi miliő” befogadja gyermekeiket. A családi ház a jövőben sokkal inkább igazodik a gyermek kulturális, tanulási lehetőségeihez, személyiségéhez, kitolódik a “beillesztésre való igyekezet” arra az időre, amikor már láthatóvá válik a lehetséges társadalmi mobilitás iránya. Ezzel összefüggésben várhatóan kitolódik az a kor is a fiatalok életében, amikor képesekké válnak egy konkrét (munka-) szervezeti miliőbe való beilleszkedésre. E folyamat meghosszabbodásával, kitolódásával együtt többféle státusz-útvonal lehetősége merül fel, és ehhez többszörös átképzés és újratanulás kapcsolódik, hiszen nehéz ma megjósolni, hogy “holnap” milyen képességeket igényel a munka világa. Olyan “praktikák és fogások” terjednek el, amelyek révén a felnövekvő generáció tagjai lényegesen “mobilabbakká” válnak ebben a posztmodern társadalomban. Így tulajdonképpen a családok olyan “tartalékokat képző absztrakt nevelést” valósítanak meg, amelyet a szülők a gyermekeik elképzelt pályája számára “terveznek meg”³⁹ .

Mindezek eredményeképpen a gyermeknevelés kettőssége alakulhat ki a jövőben: míg az egyik oldalon gyarapodnak az “absztrakt teljesítmény-kihívások”, addig a másik oldalon fokozatosan háttérbe szorulnak a hagyományos “korlátozó nevelési követelmények”. A családi nevelés veszít “munkacentrikus szigorából” a korábbi időszakhoz képest, amikor igen korán kellett közös felelősséget vállalni az életpálya alakulásáért. Immáron otthon pihenhetnek a gyermekek, kialakul a családi térben a “szabadidő-enklávé”. Ahogy mindinkább feladják a szülők a nevelés és fegyelmezés korábbi formáit, olyan mértékben erősödik meg a gyermekkel való belső családi érintkezés liberalizálódása és informalizálódása⁴⁰ .

A családokban a privát élet erőteljes átértékelődése figyelhető meg: a privát lét és a nevelés felértékelődik, ugyanakkor a “kötelességetika” helyett az önmegvalósítás értékei kerülnek előtérbe. (Mindez – a tapasztalatok szerint − elsősorban a fiatal férfiak életében terjed el.) Sajátos társadalmi-politikai jelentőséget kap a privát lét, a fiatalok a párkapcsolaton alapuló saját életforma megvalósítását úgy élik meg, mint “a társadalom jobb jövőjéhez való saját hozzájárulásukat”. A partnerkapcsolat viszonyaihoz igazodik a családon belül a szülő–gyermek és a testvérek közötti viszony is: egyre inkább egymás individuális partnereivé válnak, amely viszonyban a gyerekek a szüleik önazonosulás iránti igényeit is figyelembe veszik⁴¹ .

A család intézményének ebben a csoportközösség-koncepciójában a gyermek vállalása egyre inkább az életstílus keresésének és az önmegvalósításnak a része lesz. Háttérbe szorulnak a hagyományhoz kötődő kényszerek, és az etikai-morális megfontolások a gyermekvállalásban egyre inkább “életstílus” és “individuális életprogram” kérdése lesz, “divatos korirányzatok befolyásolják majd – ezért a fiatalok demográfiai magatartása egyre kevésbé lesz prognosztizálható”⁴² . A házasság időpontja, a párkapcsolat alakulása szorosabban kapcsolódik majd a gyermekvállaláshoz. Ugyanakkor a gyermekes család más életformákkal – például a gyermek nélküli, kettős jövedelemmel rendelkező mobil, nagy vásárlóerővel rendelkező házaspárokkal vagy az egyedülállókkal – konkuráló egyik lehetséges formává válik csupán. Ebben a helyzetben a “gyermekellenességi harc” egy jól meghatározható lobbi érdekérvényesítésének részét képezi. Más jelentőséget kap a “gyermekbarát környezet” vitája is: az egymással konkuráló életstílusok harcának egyik eleme lesz. Ezekhez szorosan kapcsolódnak a “vallás által motivált” vagy az “államilag kezdeményezett” viták a gyermek- és családtervezésről.

Amint a biológiai kötöttségek veszítenek jelentőségükből, a “családban élni” egyre inkább azt jelenti a gyermekek számára, hogy “kedves emberekkel vannak együtt”, akik szeretik − függetlenül a biológiai eredetétől. A gyermek a szülők szemszögéből nézve az élet szerves része lesz – és ez immáron nem függ attól sem, hogy házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek-e. A jövőben egyre elterjedtebb lesz az anya–gyermeke páros, ahol vagy vér szerinti apa, vagy “pótapa” van jelen, esetleg egyedül vagy más személyekkel neveli az anya gyermekét.

Végül a nemek szerinti történelmi polarizálódás leépítését tekintsük át. A nyugati szerzők szerint az ifjúság egyfajta “előfutárszerepet” tölt be a nemek szerinti megkülönböztetés felszámolásában is. A munka- és szülőszerep, a nem specifikus munkamegosztás háttérbe szorulásával olyan intézmények kerülnek előtérbe, amelyek alapja a nemek formális egyenlőségének megvalósulása. A posztadoleszcencia életszakasza mindinkább magával vonja a nemek közötti munkamegosztás és a nemek szerinti specializált pszichológiai különbségek rendszerének leépítését, “a férfiak és nők szerint polarizált világ és identitás egyneművé válását”. Szaporodnak a fiatal lányok számára azok az életperspektívák és “diszpozíciós játékterek”, amelyek egyre kevésbé térnek el a férfiakétól. Sőt a kereső tevékenység válsága sokkal inkább sújtja a fiatal férfiakat, már csak azért is, mert a nőkhöz sokkal közelebb áll – tapasztalataik és hagyományaik révén – a privát házimunka, a rugalmas alulfoglalkoztatás és a főhivatású keresői tevékenység közötti “lavírozás”. Előre látható – Zinnecker szerint −, hogy a jövőben gyarapodik azon kulturális tevékenységek köre is, amelyek “nők által meghatározottak” lesznek (például a privát írói tevékenység, az irodalmi közéletben való részvétel, a zenei tevékenység stb.). Erősödni fognak köreikben a “progresszív-liberális orientációk”, így − a felnőtt “kulturális frakció” tagjaival koalícióban – a szociokulturális mozgalmak (pl. környezetvédelem, békepolitika) “hordozói” lesznek⁴³ .

Még ez a korántsem teljes áttekintése a posztindusztriális társadalmak elemzéseinek is sejtetni engedi: az élet szinte minden szegletét “felbolygató” folyamatok eredményeként formálódnak ezek az új társadalmi képződmények, az ifjúsági életszakasz jellege és szerepe radikális átalakulásokon megy keresztül – és immáron nem csak Nyugaton.

Irodalom

Beck, U.–Gernsheim, E.: Vom Geburtenrückgang zur Neuen Mütterlichkeit? Fischer, Frankfurt, 1984.

Beck, U.: Túl renden és osztályon? Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése. In: Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1997. A tanulmány eredetileg 1983-ban jelent meg. A könyv első teljes magyar megjelenése: Beck, U.: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Bp., 2003. Az idézett tanulmány a könyv 3. fejezete, 138–181.

Bourdieu, P.–Boltanski, L.–de Saint Martin, M.–Maldidier, P.: Titel und Stelle. EVA, Frankfurt, 1981.

Bourdieu, P.: Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital. In: Kreckel, R. (szerk.): Sozial Ungleicheiten, Sozial Welt, Göttingen, 1983. 183–198.Bourdieu, P.: Die feinen Unterschiede. Suhrkamp, Frankfurt, 1982.

Büchner, P.: Einführung in die Soziologie der Erziehung und des Bildungswesens, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1985.

Chisholm, L.: Initial Transitions between education, training and employment in learning society, International Bulletin of Youth Research, 1997/15., 6–16.

Cohen, P.: Rethinking the Youth Question: Education, Labour and Cultural Studies, London, Macmillan, 1997.

Côté, J.–Allahar, A.: Generation on Hold: Coming of Age in the Late Twentieth Century (Toronto, 1994, Stoddart).

Du Bois–Reymond, M.: I don’t want to commit myself yet: young people’s life concepts, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 63–79.

Elias, N.: A civilizáció folyamata. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1987.

Elkind, T.: The Hurried Child. New York, 1981.

Evans, K.–Heinz, W.: Becoming Adults in England and Germany, Anglo-German Foundation, London & Bonn, 1994.

Fuchs, W.: Jugendliche Statuspassage oder individualiste Jugendbiographie? Soziale Well, 1983/34. 341–371.

Fukuyama, F.: A Nagy Szétbomlás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

Furlong, A.–Cartmel, F.: Young People and Social Change: Individualisation and Risk in Late Modernity, Open University Press, Buckingham, 1997.

Gershuny, J.: Die Ökonomie der nachindustriallen Gesellschaft. Frankfurt, 1981.Giddens, A.: A harmadik út. Agóra Kiadó, Bp., 1999.

Gillins, J. R.: Geshichte der Jugend. In: Heitmeyer, W. (szerk.): Juventa. Weinheim, München, 1980, 99–132.

Grootings, P. (szerk.): Youth and Work in Europe. Wien, 1983.

Hurrelmann, K. et al.: Lebensphase Jugend. Weinheim, Juventa, München, 1985.

Koebner, T. et al.: Mit uns zieht die neue Zeit. Suhrkamp, Frankfurt, 1985.

Krumrey, H. V.: Eickwicklungsstrukturen von Verhaltensstandarden. Suhrkamp, Frankfurt, 1984.

Land, H.: The crumbling bridges between childhood and adulthood, in: Brannen, J.−M. O’Brian, M. (szerk.): Children in Families, Research and Policy. London, Falmer, 1996.

Looker, E. D.–Dwyer, P.: Education and negotiated reality: complexities facing rural youth in the 1990s, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 5–22.

Lüschel, K. et al.: Die ’postmoderne’ Familie. Konstanz, Universitatverlag, 1988.

Neidhart, F.: Jugend im Spiegel von Umfrageforschung und Statistik. Forschungs­institut für Soziologie, Köln, 1987.

Raschke, J.: Soziale Bewegungen. Frankfurt, Campus, New York, 1985.

Rolff, H-G.–Zimmermann, P.: Kindheit im Waldel. Weinheim, Beltz, Basel, 1985.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Schulz, W.: Won der Institution “Familie” zu den Teilbeziehungenzwischen Man, Frau und Kind. Sozial Welt, 1983/34. 401–419.

Schulze, G.: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása. In: Wessely A. (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris Könyvkiadó, Bp. 2003. 186–204. (Az eredeti megjelenés éve: 1992.)

Trotha, V. T.: Zur Einstehung von Jugend. In: Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 1982/34, 79–97.

Winn, J.–Dwyner, P.: Új irányok az ifjúsági életszakaszok átmenetének kutatásában. In: Gábor K. (szerk.): Ifjúsági korszakváltás. Szöveggyűjtemény. Szegedi Egyetem, 2002, kézirat, 129–144.

Zeiher, H.: Verselbstandigte Zeit – Selbstandigere Kinder? In: Neuer Sammlung, 1988/28. 75–92.

Ziehe, T.–Stubenrauch, H.: Pladoyer für ungewöchliches Lernen. Reinbek, Rowohlt, 1982.

Zinnecker, J.–Werner, G.–Molnár P.–Gábor K.: Youth Generations of the 80s and the Generation of the Parents in Hungary and Western Germany, Budapest, 1988.

Zinnecker, J.: Gyermekkor, ifjúság és szociolkulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban. In: Gábor K. (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, 1992. 29–48.

Zinnecker, J.: Jugendkultur 1940–1985. Opladen, Leske–Budrich, 1987.

Jegyzetek

¹ Részletes elemzését adja pl. Beck (2003), Fukuyama (2002), Giddens (1999).

² Schulze (1992).

³ Schulze (1992: 190).

⁴ I. m. p. 195.

⁵ I. m. p. 196.

⁶ Lásd pl. Cộte–Allahar (1994); Evans–Heinz (1994); Cohen (1997); Furlong–Cartmel (1997).

⁷ Lásd pl. Chisholm (1997); du Bois–Reymond (1998); Looker és Dwyer (1998); Rudd és Evans (1998).

⁸ Lásd: Winn–Dwyner (2002).

⁹ Land (1996).

^{10 Looker (1993).}

¹¹ Winn– Dwyer i. m. (p. 135.).

¹² Lásd: Zinnecker (1992).

¹³ Bourdieu (1983).

¹⁴ Bourdieu–Boltanski–de Saint Martin–Maldidier (1981).

¹⁵ Zinnecker (1986); Bourdieu (1982).

¹⁶ Raschke (1985).

¹⁷ Koebner et al. (1985)

¹⁸ Zinnecker (1992).

¹⁹ Grootings (1983).

²⁰ Beck (1983).

²¹ Zinnecker (1992: 42) így ír a “poszt-adoleszcenciáról”: “Az ifjúsági életszakasz differenciálódik. A klasszikus ifjúkor, ami kb. a 15. évtől a 20. évig terjed, az élettörténet szempontjából fontos kiegészítést kap, egy további, társadalmilag szabályozott életszakaszt, amely az ifjúkor és a felnőttség között helyezkedik el.”

²² Neidhart (1987).

²³ Zinnecker (1992: 40).

²⁴ Büchner (1985).

²⁵ Elkind (1981), a könyve címe is jelzi: “The Hurried Child”.

²⁶ Zinnecker–Werner–Molnár–Gábor (1988).

²⁷ Pl. Gillins (1980) vagy Trotha (1982).

²⁸ Rolff–Zimmermann (1984).

²⁹ Zeiher (1988: 79).

³⁰ Krumrey (1984).

³¹ Zinnecker (1992).

³² Elias (1987).

³³ Fuchs (1983).

³⁴ Ziehe–Stubenrauch (1982).

³⁵ Hurrelmann (1985: 42).

³⁶ Zinnecker (1987); ahogy fogalmaz: ők a “Rowdy”-k.

³⁷ Hurrelmann (1985).

³⁸ Zinnecker (1987).

³⁹ Ziehe–Stubenrauch (1982).

⁴⁰ Zinnecker (1986).

⁴¹ Schulz (1983), Beck–Gernsheim (1984).

⁴² Lüschel et al. (1988)

⁴³ Zinnecker (1992).

A tanulmány komoly empirikus anyag tükrében elemzi a fiatalok politikai orientációjának, értékrendjének alakulását a rendszerváltozás utáni Magyarországon, illetve keresi a választ arra a kérdésre, mivel magyarázható a jobboldalnak a hazai fiatalok körében élvezett népszerűsége. A szerzők azt vizsgálják, mennyiben figyelhetők meg Magyarországon a poszt-indusztriális társadalmakra jellemző trendek és értékorientációk, és mennyiben alakítja ezeket (továbbra is) az államszocialista múlt, illetve az arról kialakított hegemón narratívák. A pártszimpátia a fiatalok körében nem feltétlenül jelent értékelkötelezettséget; a parlamentáris baloldal ebben a rétegben javíthatja pozícióit, amennyiben megfogalmaz egy, a modern társadalom kihívásaira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák) konkrét válaszokat adó alternatívát.

Előzetes megjegyzések

A hazai fiatalok politikai preferenciáinak számbavétele kapcsán komoly elméleti problémával kell szembenéznünk: értékválasztásaikat ugyanis olyan párhuzamos folyamatok alakítják, amelyek lehetetlenné teszik a nyugati társadalomtudományok által kidolgozott megközelítésmódok és kutatási módszerek egyszerű átvételét. Kelet-Európában ugyanis nem alkalmazható az a lineáris modell, amelynek keretében a kérdéskört tárgyalni szokás. Pontosabban: az első ránézésre meggyőzőnek tűnő “formai” hasonlóságok ellenére régiónkban egészen más tartalmú folyamatoknak lehetünk tanúi 1989 óta, mint a nyugati társadalmakban a nyolcvanas–kilencvenes évektől napjainkig.

A változásokkal kapcsolatban az oly divatos megközelítés azt állítja: “Európa »köztes« régiója két nagy és hagyományos civilizáció: Nyugat és Kelet között éli meg a maga történelmi sorsát, küszködik kedvezőtlen adottságaival, keresi önmagát és helyét a nemzetek, a régiók között, és ennek következtében politikai és szellemi arculatára bizonyos »kettősség« nyomja rá a bélyegét. A térség szüntelenül Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európai nemzetek korábban virtuális és most már valóságos közösségéhez szeretne tartozni, mégis nehezen tud szabadulni azoktól a kötődéseitől, amelyek egy keleti jellegű civilizáció keretében jelölik ki a helyét.”¹ De nyugati integrációnk az új világpolitikai helyzetben mégiscsak idő kérdése. Valójában azonban a két régió különbsége legalább ennyire magyarázható a félperifériális–centrum viszonyból származó eltérő problémákból, a történelmi értelemben vett megkésettségből vagy a globalizáció tendenciáiból – s akkor máris bonyolultabb a “végkifejlet” megjóslása. Hiszen bár nálunk is megfigyelhető a hagyományos ideológiai értékek eróziója és egészen újak megjelenése, ez a “létező szocializmusból” a posztkommunista korszakba történő átmenet keretei között megy végbe, s nem egy erős középosztállyal, jelentéktelen under­classzal és tradicionális civil kurázsival megáldott régióban.² Mindennek köszönhetően a magyar fiatalok politikai értékválasztásai és magához a politikumhoz való viszonyai – véleményünk szerint – máshogyan képződnek, mint nyugati társaiké.

Állításunkat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fiatalok drasztikusan újszerű értékorientációit nem elsősorban a “posztmodern” értékek (környezetvédelem, liberalizmus stb.) radikális előtérbe kerülése, hanem a jobboldali értékfogalmak iránti megdöbbentő mértékű elkötelezettség jellemzi. Vagyis a nagy kérdés jelenleg az, hogy egy alapvetően jobboldali ifjúsággal állunk szemben, vagy a hazai ifjúság ezekben az értékfogalmakban és a hozzájuk kapcsolható-kapcsolódó jelentéstartalmakban talál “anyagot” saját újszerű értékképző mechanizmusaihoz? Jelen írásunk első részében kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk, hogyan alakulnak ki azon tartalmak, melyekkel a magyar fiatalok azonosítják a politikai értékfogalmakat, míg tanulmányunk második felében empirikus adatok alapján ismertetjük, hogy miben különböznek az ő értékválasztásaik a társadalom egészének értékválasztásaitól, valamint hogy az egyes pártok mögött milyen értékorientációval bíró ifjúsági csoportok állnak.³

A politika új szituációja

A nyolcvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban olyan változások zajlottak le, amelyek a politika számára is egészen új kihívásokat jelentettek. A mainstream politika elitcsoportjai ennek következtében azóta egy, a korábbitól gyökeresen eltérő társadalmi-politikai szituáció feltételezésére alapozzák világnézetüket, és ezt nem kis részben a hetvenes évek ifjúsági mozgalmai kényszerítették ki.⁴ A változás értelmezési keretét többek közt Ulrich Beck jelölte ki A kockázattársadalom című munkájában, amely szakítást jelentett a munkásosztályt a vadkapitalizmus reformjával felemelő jóléti politika vízióival: “A nyugati, magasan fejlett, jóléti társadalmakban kettős folyamat megy végbe. A mindennapi kenyérért folyó harc már nem mindent beárnyékoló, kardinális probléma. Ezzel párhuzamosan terjed el a megközelítés, hogy a növekedést mellékhatások tisztátalanná teszik.” A kilencvenes évektől ez az elgondolás kiegészül a mindenhol jelentkező bizonytalanság ideológiájával.⁵

Az átalakulássorozatnak nyilvánvaló generációs következményei is voltak, hiszen azok a középosztálybeli fiatalok, akik ebben a klímában szocializálódtak, joggal alapozhatták gondolkodásmódjukat egy olyan világnézetre, amelyből egyszer s mindenkorra kiesik a veszély, a szegénység, a szenvedés, a megnyomorodott élet érzete. A “szabadság gyermekei”⁶ e status quo fenntartásában nem kívántak-kívánnak tevékenyen részt venni, miközben áldásait állampolgári jognak tekintik. Ezzel magyarázható, hogy a legújabb társadalmi mozgalmak meghirdetik a baloldal–jobboldal felosztás érvényvesztésének tézisét (amely az ipari társadalom gazdasági szűkösségén alapult), s a politikától egészen másfajta, új feladatok teljesítését remélik. Az új igények megjelenése Beck szerint két fázisban ment végbe, a hetvenes–nyolcvanas években “a belső növekedés hosszú távú hatásai váltak a kulcskérdésekké. A megkeresett pénz biztosnak látszott, a mellékhatások (környezetszennyezés, individualizmus)… amelyeket a hivatalos rend háttérbe szorított, megjelentek a különböző tiltakozó mozgalmaknak köszönhetően”. A fiatalok “önszerveződése” a szabadság és jólét jelszavai helyett az öngondoskodás jelszava mentén történt, s ez a politika új formáit hívta életre. A hivatásos politikától pedig a fejlődésükhöz elengedhetetlen klíma biztosítását követelte. A második szakasz a kilencvenes években kezdődik, amikor is nemcsak a jog, a munka, a politika és az üzlet veszti el kiszámíthatóságát, de az élet egésze bizonytalanná válik azáltal, hogy felszámolódnak az egyén létének szociális, identitásbeli és materiális alapjai. Ezek kétségbeesett “pótlása” égető feladattá válik, de a saját életükben “fanokká” váló középosztálybeli fiatalok számára nem jelent különösebb nehézséget elmúlt húsz esztendejük eredményeinek átfordítása. A nyugati társadalmakban ezek hatására létrejön egy “lebegő politikai rendszer”, amelynek a régi típusú konfliktusokat rutin jelleggel kell elsimítania, az új bajok megoldását pedig nem (csak) tőle várja a társadalom. Csak 2001. szeptember 11. után derült ki, hogy milyen ellentmondásokhoz vezethet, ha a politika is szerepet vállal ennek a “biztonságigénynek” a kielégítésében.

A rendszerváltással Magyarországon egy látszólag hasonló szituáció jött létre, a lebegő politikai rendszert azonban nem a társadalmi változások kényszerítették ki, hanem a politikai elitek hozták létre. A politikai elitek az átmenet során ugyanis abból a feltételezésből indultak ki, hogy az alapvető társadalmi problémák megoldása pusztán technológiai és nem politikai dilemma. A folyamatban kezdettől fogva létkérdés volt, hogy ezen problémák (magas munkanélküliség, alacsony életszínvonal stb.) az átmenet szükségszerű következményeiként tűnjenek fel, s így ezek nevében az új társadalmi-politikai rendszer ne legyen megkérdőjelezhető.

A politika hazai lebegő rendszere csak részben egyezik meg a nyugati fejleményekkel: mindkettő a hagyományos problémák zárójelbe tételére épít. Csakhogy míg nyugaton a politika új formája – legalábbis a fiatalok megszólítását célzó része – új témák (környezetvédelem, multikulturalizmus stb.) kapcsán jelenik meg, addig hazánkban az ideológiai, kulturális, morális konfliktusok szintje válik a politika tárgyává. A politikai elitek azt sugallják, hogy ezen természetű alternatívák megfelelő választása esetén minden lényegi kérdés eldől. A gazdasági szerkezetváltás, az euroatlanti integráció és a polgári demokrácia intézményeinek kiépítése a szakértők asztalára tartozik, de hogy ezen belül hova kerülnek a hangsúlyok, és milyen Magyarország épül a romokon, az a “politikai” szembenállások tétje. (Antall–Kupa, Horn–Bokros, Gyurcsány–Kóka tandemje mutatja ezt a szereposztást.) Politikai értékrendek csatájáról van szó, amelyek mitikus, világmagyarázó, a rendszerváltás folyamatát értelmező keretben lépnek színre, s a politikai értékkategóriák “tradicionális” tartalma mellett a második értéktartományt képezik.

A társadalomkép e sajátos kelet-európai átalakulása borzasztóan csábító a politika iránt fogékony, az iskolapadban ülő vagy abból épphogy kikerült fiatalok számára, hiszen ők történelmi és társadalmi tapasztalatok híján könnyen elhihetik, hogy a politikai világképek ezen valósága, az általuk felvetett problémák megoldása a társadalom valós problémáit is kezelni képes. A népi–urbánus, a polgári–posztkommunista, a nemzeti–nemzetietlen ellentétpárok számtalan fiatalt állítottak a politikai szekértáborok mögé annak ellenére, hogy nekik vajmi kevés közük van ezek eredeti céljaihoz, sértettségéhez, ideológiájához és kulturális törekvéseihez.⁷

Természetesen a “fiatalok” politikaérzékelése igen különböző gondolkodási, tudás- és értékmintázatokra épül. Az a fiatal, akinek családjában – akár a Kádár-rendszer politikájának következtében, akár más okokból – megszakadt a politikai történetmesélés (a politikai szférával kapcsolatos kommunikatív emlékezet) folyamata, vagy eleve nem is volt ilyen (és most rendszerváltás utáni “osztálytudattal” nosztalgiázik a hetvenes–nyolcvanas évek családi aranykorán), egészen másképp közelít példának okáért a Fideszhez, mint az a társa, akinek családja a létező szocializmus alatt keresztény értékeket vállalt fel, és ezt többé-kevésbé reflektált módon tette.

Az előbbiek, ha a Fideszhez csatlakoznak, akkor egy számukra felkínált alternatív mitológiát, világmagyarázatot, narratívát választanak, az utóbbiak a pártokat mint hagyományos politikai értéktartalmak hordozóit látják és választják. A rendszerváltást követő politika tehát nemcsak a társadalom és a politika valóságának kettéválasztására tett kísérletként jelenik meg, hanem a politikai tartalmak “hagyományos” és “posztmodern” értelmezésének párhuzamosságát is kínálja.

A politikai tevékenység átalakulása

A politika ezzel párhuzamosan egy minőségi változáson is keresztülment a fejlett nyugati társadalmakban. A premodern világra jellemző konfrontatív politika (amelyet a birodalmak közötti elkerülhetetlen háború jellemzett és amelyet az osztályharcok korai szószólói is elkerülhetetlennek véltek) az intézményrendszeren belül zajló versengő, a hatalomért és forrásokért vívott demokratikus, modern politikává változott. Hogy azután a posztmodern társadalomkép nevében megjelenhessen a “posztmodern politika” jelszava, amely arra épült, hogy a “történelem vége” állapotba jutott nyugati típusú demokráciákon belül a pártharcok és érdekharcok egyszerű társasjátékká szelídülnek. Amely célja immár nem véresen komoly elosztási-ideológiai kérdések rendezése, hanem csupán a választói szimpátiákra alapozott szavazatok elnyerése: lovagi torna helyett valóságshow.

Ennek politikai feltétele persze az volt, hogy a nyugati társadalmak a status quo fenntartását sajátos módon valósítják meg: a társadalmi bajokat, konfliktusokat és válságokat bizonyos kedvezményezett társadalmi csoportok és rétegek hermetikusan elzárt világán kívülre igyekeztek exportálni. Jean Baudrillard ezt a jelenséget a modern kapitalizmus általános jellemvonásaként mutatja be: “nem következik be valóságos katasztrófa, mert a virtuális katasztrófa korában élünk. Amikor valamilyen baj túlontúl terhessé válik, egyszerűen kitaszítják az űrbe, Föld körüli pályára állítják”⁸ . Nem meglepő, hogy ennek a tendenciának két központi pillére a középosztály, azon belül pedig a középosztályhoz tartozó ifjúság lett. A társasjátékká változtatott politika egészen új azonosulási lehetőségeket biztosít a fiatalok számára. A technikai fejlődés lehetővé tette a politika félperces spotokban való fogyasztását, így lesz jellemzővé annak perszonalizációja, bulvárosodása, mítosszá válása. A politikai értékkategóriák “címkékké”, összefüggés nélküli mellérendelt tartalmak hívószavává váltak. A nyugati társadalmakban az ifjúság széles rétegeinek azonosulása az újfajta politikával előfeltételezte az ifjúság atomizálódását az új egyéni élettechnológiák előtérbe kerülésével, depolitizálódását a fogyasztói társadalom keretei közt és újraszocializálódását a szórakoztató – audiovizuális – informatikai ipar által. Ahogyan a társadalomból kiszorítják, exportálják a társadalmit, úgy szorítják ki a politikából a politikait, a fiatalokból a fiatalosságot. De a politika és a politizálás új korszaka éppen erre az állapotra építi legfontosabb illúzióit.

Nyilvánvaló, hogy idehaza (és Kelet-Európában) a politikai tevékenység átalakulásának is egészen más kottát kellett követnie. Ahogy Zygmunt Bauman is rámutat: Kelet-Európában a kommunizmus bukásában több más tényező mellett a fogyasztói várakozás is igen meghatározó szerepet játszott, igencsak gyengítette a rendszer legitimációját. A kései Kádár-rendszer politikája következtében ez a tényező a legerőteljesebben talán éppen a fogyasztói individualizmusra leginkább nyitott Magyarországon jelenhetett meg, ennélfogva itt vajmi kevés esélye volt a polgári öntudat tömeges megjelenésének, ami adott körülmények között együtt járt a politikumtól való teljes elfordulással.⁹ Az akkori politikai hatalom persze pontosan ezt is akarta. Ilyen előfeltételek mellett a rendszerváltás után lényegében lehetetlennek bizonyult – nyugati mintára – a széles, az új politika számára mennyiségileg és minőségileg megfelelő középosztálynak a kiépítése, amelyen a politikacsinálás új gyakorlata nyugodhatott volna. Az “eredeti” antalli politika bukásából (a nemzeti közép kudarcából)¹⁰ nyilvánvalóvá vált, hogy míg nyugaton a középosztály és politikai elit szövetsége működőképes, addig nálunk a politikai elit csak egy “virtuális” középosztállyal szövetkezhet.

Az orbáni polgárság, a virtuális középosztály, arról ismerszik meg, hogy valójában nem középosztály, a politikai azonosulás számukra a középosztályhoz tartozás álmát kínálja. Az orbáni polgárok többsége így nem burzsoá, mert nincs mit veszítenie, és nem citoyen, mert híján van a civil erényeknek, elkötelezettségnek (a “polgári kör” és a nemzeti petíció, nemzeti konzultáció nem civil társadalom). Ellenben a “polgár” egy olyan címke, amely a hamis azonosulás látszatát kelti: én, a választó ugyanazokban hiszek, ugyanúgy mesélem el a politika történéseit, ugyanúgy ítélem meg a napirenden szereplő ügyeket, ugyanúgy élem meg a világot, mint ők, a politikusok; nem védik meg privilégiumaimat, ilyenek nincsenek is, de ez a politikától nem is lenne elvárható. Nálunk tehát a politikai tevékenység átalakulása nem egy erős középosztály számára kínálta a társadalmi problémák “kívülre tolásának” lehetőségét, hanem az elitek számára.

Az új évezred ifjúsága

A fiatalság politikai orientációinak, értékválasztásainak negyedik mozzanatának megértéséhez egy pillantást kell vessünk az ifjúság jellemző élethelyzetére keleten és nyugaton. Fel kell tennünk a kérdést, hogy létezik-e a fiatalok részéről egy olyan speciális viszonyulás a politikához, amely csak rájuk jellemző politikai értékeket termel. Állításunk szerint a nyugati társadalmak ifjúsága életformájával hoz egészen újat a politika területére, nálunk a nyugati társadalmakban megszokott kampányeszközöket felvonultató politika csupa régi és ódon dolgot hangszerel át számára – saját “posztmodern” problémái megoldására.

A centrumországok ifjúságának élethelyzete az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen megváltozott. A bevett utak helyett egyéni életstratégiák váltak uralkodóvá, a családalapítás ideje kitolódott, az önálló élet feltételeinek megteremtése többé-kevésbé elveszítette jelentőségét. A szülein élősködő harmincas “fiatal” nem kivétel többé, hanem szabály, ahogy azt jó néhány kurrens mozifilm is jól tükrözi.¹¹

Mint említettük, a (középosztálybeli) fiatalok fő hajtóereje mára már nem a megfelelő mennyiségű pénz megkeresése, a felnőtt társadalomba való betagozódás, abban egy megfelelő pozíció kiharcolása. A jóléti társadalom (illetve ezen keresztül a szülők) biztosítják az alapvető egzisztencia megszerzését, megtartását, akkor is, ha a “szabadság gyermekei” csak alkalmilag látogatnak el a felnőttek világába, alkalmilag vállalnak munkát. A fiatalok számára így a megfelelő, kortársaik által legitimált élet elérése válik hajtóerővé – az élménykeresés, az izgalmas, flexibilis, semmire sem kötelező élet lesz az elérendő cél. Ahogy az értékrendszer átalakult, az érdeklődés középpontjába az élet megélése és átélése kerül. Az “Éld meg az életed!”, “Légy önmagad!” parancsának nyomására állandósuló cselekvési dinamika fejlődik ki, szerveződik meg a rohamosan terjeszkedő élménypiac keretében, befolyásolja a közösségi élményszerzési mintákat, s a szociális (politikai) környezetet élményközösségként határozza meg. Gerhard Schultze két évtizede ekképpen fogalmazta meg az új korszak emberének (a fogyasztói, jóléti társadalom gyermekeinek) dilemmáját: “Az unalomtól való félelemhez az a félelem társul, hogy lemaradhatunk valamiről. A kínálat köre igen nagy ugyan, az élmények fogyasztásában azonban szükségképp van némi meghatározottság. Nem lehet, hogy a másik tévéműsor jobb ennél? Talán a másik diszkóban forróbb a hangulat, mint most ebben itt! Egy másik ember nem tudna többet nyújtani nekem, mint akivel összeálltam? Ha már választottunk, ez mindig azt is jelenti, hogy lemondtunk más lehetőségekről. Az élmények kapcsán elmulasztott nyereséggel azonban nem lehet kalkulálni. Ha pillanatnyilag nem unatkozunk is, elképzelhető, hogy ugyanakkor lemaradunk valamiről. A fogyasztás lemondást is jelent.”¹²

A politika ahhoz, hogy megszólíthassa a megváltozott társadalmi helyzetben, értékrendszerben felnőtt ifjúságot, igen nehéz problémával szembesül. Ahogy Philip Gould, a brit miniszterelnök stratégiai tanácsadója is írja: “Világos, hogy új kampányolási korszakba lépünk, egy olyanba, ahol a kommunikáció régi, fentről lentre haladó, egyirányú módszerei nem működnek többé. Fel kell ezt váltani egy új lentről felfele irányuló, helyi, interaktív kampányformával, ahol az élőszó központi jelentőségű lesz. (…) Az emberek többé nem lehetnek a politika passzív figyelői, és a politikai pártok nem hagyhatják többé, hogy ez megtörténjen.”¹³ Ahhoz, hogy az új terepen a politika helyt tudjon állni, alkalmazkodnia kell az emberek megváltozott életszemléletéhez. A nyugati társadalmak ifjúsága – leg­alábbis a kurrens szociológiai szakirodalom szerint – saját léthelyzetének megfelelőjét pillantja meg a politikai elit által kínált ideológiákban, így azok hordozójává válik, a politika újszerű elvárásaikhoz igazodik.

Nálunk azonban erős középosztály hiányában ez a folyamat nem vagy nem így tudott lejátszódni. Magyarországon a politika (az ehhez való kapcsolódás) maga válik az ifjúság problémáinak megoldásává, példának okáért nem a politika igazodik a fiatalság élményteli világához, hanem sok esetben maga a politika alakítja ki az élménystruktúrákat. Hogy a különbséget lássuk, elegendő, ha csupán arra utalunk, hogy míg nyugaton az ifjúság új politikai formák létrehozásával vívja ki magának a figyelmet, és találja meg a megfelelő élményközösséget (alternatív és környezetvédő mozgalmak stb.), addig idehaza éppen a hagyományos politikai pártok számára jelent újabb bázist és törzsközönséget. A polgári körökben aktív, Fidesz-rendezvényeken tapsoló, Orbánért rajongó tinédzser vagy egyetemista középosztálybeli szülőkkel a háta mögött a jelen Magyarországának jellemző alakja. Számára a politika éppen azt ígéri, ami saját életéből – amúgy – kimarad. Így találja meg az idősek kulturnacionalizmusában a lelki-érzelmi mélységet, az Erdély giccskultuszban a tartalmas életet-életcélt, a magyar zászló lobogtatásában az összetartozás-érzést, a másként gondolkodókban az ellenségképet.

Ha a dolgok felszínére koncentrálunk, azt láthatjuk, hogy egy igen hasonló folyamat játszódik le hazánkban, mint nyugaton, némi fáziseltolódással: a középosztálybeli fiatalság jórészt nyugati társainak két évtizeddel korábbi értékrendszerét mutatja, életstratégiáját követi. Azt is meg kell látnunk, hogy ugyan megjelennek a nyugati fiatalokkal “szinkronban” lévő csoportok, emellett egy igen jelentős réteg marad, amely számára a hagyományos problémák a problémák, akik nem a posztadoleszcenciával járó bizonytalanságérzettel, hanem a felnőtt életben való elinduláshoz szükséges egzisztencia megteremtéséért küzdenek.

Magyar társadalom, magyar fiatalok

A hazai társadalom egészének politikai orientációinak vizsgálata visszaigazolja azon kutatási eredményeket, melyek szerint a választópolgárok között igen magas a “bizonytalanok” és az “elutasítók” aránya. A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felmérése visszaigazolta a közvélemény-kutatások azon általános tapasztalatát, hogy a magyar pártrendszer meglehetősen “beállt”, a két vezető párt osztozik a szavazók negyedén-negyedén, míg a négyévenkénti választási hadjárat a többiek megnyeréséért zajlik. A hazai politikai erőknek kettős feladattal kell megbirkózniuk: egyrészről saját, értékorientációik szerint is elkötelezett törzsszavazóikat meg kell tartaniuk és ki kell szolgálniuk, másrészről azonban egy tőlük teljesen eltérő értékrendszerrel és politikához való viszonyulással rendelkező szavazóréteget is meg kell szólítaniuk. Ahhoz, hogy sikeresek lehessenek, a pártoknak össze kell tudniuk egyeztetni a “hagyományos” politikai értékkategóriákat és az erre kevéssé fogékony választóknak szánt üzeneteket és cselekedeteket.

Az összeegyeztetés a magyar társadalom meglehetősen apolitikus közegében nem is tűnik teljesíthetetlen feladatnak: vizsgálataink is jól mutatják, hogy a “semlegesek” csoportja (1. ábra, 4. oszlop) egyetlen politikai érték iránt sem mutat ab ovo elutasító magatartást, vagyis az ezek iránti szimpátiák és ellenszenvek nagyrészt véletlenszerűek. Egyedül a radikalizmus és az alternatív baloldaliság elutasítása jellemző rájuk (nem véletlenül volt oly sikeres körükben a szocialisták negatív kampánya Kövér László “köteles” beszéde kapcsán). Enyhe támogatás mutatható ki a “környezetvédő” (30 pont) és a “mérsékelt” (19 pont) politikai stílusjegyek és témák iránt. A Centrum Párt választási szereplése mutatja, hogy egy olyan helyzetben, ahol a nagypártok kommunikációjában a zöld értékek nem igazán jelennek meg, egy “szimpatikus, környezetvédő témákat is felvállaló” középpárt sikereket érhetne el.

A pártok törzsközönsége kapcsán néhány, sokak számára feltehetőleg meglepő eredményre is bukkanhatunk. A szocialisták bázisát jelentő szavazórétegek közül az egyik csoportosulás vezető értékeiként a szocialista és a baloldali mellett megjelenik a nemzeti érték is (1. ábra, 2. oszlop). Ennek magyarázata nyilvánvalóan az államszocializmus időszakában is létező nemzetfogalom máig tartó népszerűsége, a nacionalizmus nélküli erős nemzettudat tovább élése figyelhető meg. A himnusz alatt vigyázzban álló, az olimpikonokat megkönnyező, kicsinységünk tudatával élő és “nagy eredményeinket” ennek fényében néző “apolitikus” gondolkodásmód jellemző lehet egy olyan csoportra, amely az idősek között csaknem háromszor annyi támogatót tudhat maga mögött, mint a fiatalok körében (2. ábra). Ameddig a jobboldal-ellenesség megkérdőjelezhetetlen ebben a csoportban, valószínűleg kitartanak a nagyobbik kormánypárt körében, még ha “balról” folyamatos kihívóval is kell számolnia a szocialistáknak. Nyilvánvaló, hogy a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt “nemzeti” és “nosztalgikus” politizálási stílusa valódi választói igény felmérésén alapul, csakhogy az erre fogékony rétegek nagyban kötődnek az MSZP-hez. A liberális irányba elmozduló szocialisták “rémképe” rájuk nem hathat, mert a “liberális” címkét nem vetik egyértelműen el, a “radikalizmust” viszont igen.

A másik markáns választói csoport, a “liberális baloldali” réteg (1. ábra, 3. oszlop) esetében meglepő módon nem figyelhetők meg generációs torzulások (2. ábra). Az erős liberális elkötelezettség a “konzervatív” és “vallásos” értékek tudatos elutasításával párosul, őket a “nemzeti érzésű baloldali” rétegekkel elsősorban (és szinte kizárólagosan) a jobboldallal szembeni erős állásfoglalások közössége hozza össze. A szocialisták politikájának láthatóan ez a kulcsa: ameddig fenn tudják tartani Orbán Viktor “veszélyességének” hitét saját szavazóbázisukban (amelyet Antall, Csurka és Boros veszélyességének hite előzött meg), addig lehetséges azt feltétel nélkül egyben tartani.

Ha a jobboldal törzsválasztóit vizsgáljuk, egy másik megoldhatatlannak látszó politikai feladványra találhatunk, amelyet a Fidesz eleddig jól kezelt, mindazonáltal ha a továbbiakban nem jól “egyensúlyoz”, hosszú távon könnyen “rámehet”. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a jobboldal bázisa két markánsan elkülönülő csoportra oszlik, s ezek nagyjából egyenlő arányban vannak jelen (1. ábra, 5. és 6. oszlop). A “liberális jobboldali” csoport számára a hivatalos “polgári” és “jobboldali” jelszavak mellett fontos a liberális orientáció is, vallásellenesek, és nem támogatják a konzervatív értékeket. Ellenben a “konzervatív” csoport nézetei és elkötelezettségei sokkalta markánsabbak, az erős nemzeti érzés, a baloldal- és szocializmusellenesség jellemző rájuk. A különböző értékpárokra adott válaszaikból kiderül, hogy sokkalta konfrontatívabb nézetekkel bírnak, mint a “liberális jobboldali” szavazóréteg, amely inkább “értékpozitív”, vagyis a szabadság, az új Magyarország és a “polgári-nyugatos életvitel” megvalósulását reméli a jobboldal vezető erejétől. A Fidesznek kétségkívül nem könnyű ezt a két igényt egyszerre kiszolgálnia, miközben a “bizonytalan szavazók” igényeinek is meg kell felelnie. Nagy kérdés, hogy a balliberális értelmiség rémálma, vagyis a kétosztatú politikai szféra jobboldali vezető erejének még inkább jobbra tolódása, egy korszerűtlen, a mai világ kihívásainak megfelelni nem tudó és nem akaró ideológia megerősödése mennyiben reális. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a fiatalok körében a “liberális jobboldal” értékcsoport támogatottsága kétszer akkora, mint az idősebbek esetében, miközben a legidősebb korcsoportban (a hatvan év felettieknél!) a “konzervatív-jobboldali” orientációk támogatottsága háromszoros. Ugyan a köztes generációknál “döntetlenre” áll a meccs, de tendenciájában mindenképpen a konzervatív-jobboldali értékek tartalékainak “kimerülése” prognosztizálható (2. ábra).

Akár a szocialista, akár a fideszes törzsszavazókat tekintjük, egy általános problémának lehetünk tanúi: az egyes értékorientációs csoportokon belül a fiatalok részarányai hatalmas különbségeket mutatnak. Ezen különbségeket nézetünk szerint az magyarázhatja, hogy az új nemzedékek egészen más módon képzik politikai értékeiket, mint a korábbiak. A hazai fiatalok politikai értékorientációi kapcsán azt feltételezzük, hogy az értéktartalmak sajátos módon való egymás mellé épülésének lehetünk tanúi. Az értéktartalmak “mozaikszerű” kiépülésének jelensége nyilvánvalóan számtalan szempontból magyarázható. Ezek közül a legfontosabb, hogy a rendszerváltás előtti időszak a mai 18–29 évesek számára gyakorta a “távoli múlt” csupán: a rendszerváltás utáni nemzedék az átmenet időszakában még gyerek volt. Ennek kettős következménye van: egyrészről a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van. Másrészről az eltelt időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozásához szükségük van segítségre, s ezeket a politika mítoszaiban és eredetmagyarázataiban könnyedén fel is lelhetik.

(2) Ahogyan nyilvánvalóan hatnak rájuk a mindennapi politika eseményei olyanformán, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak.

(3) Végezetül az egyetemi oktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív lezártságával és a családi elvárások átalakulásával számukra is olyan élethelyzetek jönnek létre, amelyek lehetővé és szükségessé teszik számukra, hogy a politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék.

(4) Ezen négyféle értéktartalom az orientációk lényegi különbözőségét szüli, amelyek egyszerre tünetei a társadalom átmenetiségének, torzulásai-mellékhatásai az átalakulásnak (a politikai klíma jobboldaliságának), de egy újszerű politika lehetőségének első bizonyítékai is egyben.

Nyilvánvalóan ezzel is magyarázható, hogy a politikai kategóriák megítélésben egyértelműen beszélhetünk “fiatalos” és “öreges” értékekről. Mivel azonban nem ismerjük, hogy pontosan milyen tartalmak kapcsolódnak az egyes kifejezésekhez, csak megtippelni lehetne, hogy miért részesítenek előnyben a fiatalok egyes kategóriákat és miért vetnek el másokat. A “konzervatív” és a “vallásos” érték elutasításában még mindig a generációs érvek lehetnek legmeggyőzőbbek, ahogyan a “szocialista” kifejezés nosztalgikus tartalma is igazolható volna az idősebb generációknál. Igen érdekesek a fiatalok “sláger-jelszavai”: a polgári és liberális kifejezések magas pontszámai az életfilozófiává változtatható értéktartalmakkal való azonosulás erősségére utalhatnak. Ezt támasztja alá, hogy az iskolázottabb rétegekben ezen kifejezések renoméja sokkal nagyobb, ráadásul a “liberális” kifejezés urbánus környezetben különösen népszerű. A “környezetvédő” a modern világ olyan kulcsszava, amelyre a fiatalok nyilvánvalóan jobban figyelnek, mint az idősebbek – közülük is különösen a magasabb végzettségűek. Ami azonban ezekből az aggregált adatokból nem mutatható ki, az az, hogy miért utasítják el jobban a baloldali és miért támogatják inkább (főleg ilyen mértékben) a “jobboldali” kategóriát.

A Fidesz és a fiatalok

Közismert tény, hogy Fidesz-MPP szavazóbázisa máig erősen generációs jellegzetességet mutat. A párt az első szabad választásokon még egyértelműen a fiatal nemzedék képviselőjeként lépett fel (199X-ig a pártba való belépés feltétele a 35 év alatti életkor volt), az urnához járuló fiatalok (18 és 35 év közötti szavazók) 29%-a támogatta őket, nyolc évvel később – egy jóval kevesebb releváns pártot felvonultató választáson – pedig támogatottsága 49%-ra ugrott. A 2002-es választások idejére a magyar társadalom magas protesztszavazásra való hajlandósága mellett ez az arány nem változott (!), a fiatalok fele kívánta akkor a polgári pártot kormányon látni.¹⁴ Felmerül a kérdés, hogy hogyan sikerült a Fidesznek megőriznie a fiatalok körében való ily mértékű támogatottságát, miközben a pártelit maga már nem ebbe a generációba tartozik, a mai 18 évesek már nyilvánvalóan nem generációjuk képviselőjét látják Orbán Viktorban.

A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felméréséből nemcsak az látszik jól, hogy a párt törzsszavazóinak százalékos aránya messze túltesz legnagyobb riválisáén a 30 év alatti korcsoportban, de az is, hogy a Fidesz az ingadozó, bizonytalan, bal–jobb skálán magát semlegesként definiáló szavazókat is sokkal sikeresebben szólítja meg, mint ellenfele.

Ha a párt törzsszavazóit egy a fentebb alkalmazottnál finomabb bontásban vizsgáljuk (lásd 3. ábra), kitűnik, hogy több markánsan eltérő értékorientációval, gondolkodásmóddal, világképpel, motivációval bíró csoport alkotja a Fidesz törzsszavazói gárdáját (nem pusztán a nyugatos-polgári-liberális világszemlélethez való viszonyulás működik törésvonalként közöttük).

A “radikális liberális jobboldaliak” (3. ábra, 5. oszlop) esetében a jobboldaliság a domináns elem. A csoport érdekes jellegzetessége, hogy az összes többi törzsszavazói klasztertől (3. ábra; 3., 5., 8., 10., 12., 13., 14. és 15. oszlop) eltérően a radikális értéktartalom náluk pozitív értéket hordoz, ugyanakkor a mérsékeltség negatív megítélés alá esik (szintén nem jellemző módon). Valószínűsíthető, hogy olyan politikailag aktív fiatalok tartoznak ide, akik számára a Fidesz politikájának győzelemre segítése egyet jelent a régi rendszer és utódai elleni harc sikeres megvívásával (emlékezzünk csak, hogy Orbán Viktor beszédeiben milyen gyakran jelenik-jelent meg a múlt és jövő erőinek szembeállítása!). A párt öndefiníciójában szereplő értékeket vegyítik a “radikális rendszerváltás” programjának értéktartalmaival; az általunk baloldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek negatív besorolása mellett pedig a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak, míg a nemzeti érzés, a polgáriság, a liberális és környezetvédő címke inkább pozitív értékelést kap. A Fidesz számukra “modernizációs alternatíva”, amely egy liberális, polgári, erős Magyarországot ígér.

Az “erősen jobboldali” klaszter (3. ábra, 8. oszlop) gyakorlatilag minden jobboldali gyűjtőkategóriába sorolható értéket támogat – a mérsékeltség és a környezetvédelem mellett –, de a liberalizmus és az összes mai magyar baloldalhoz kötődő érték (többnyire igen erősen) negatív megítélést kap. E csoport tagjai azok, akiknek értékorientációját jól láthatóan a nagypolitika által sugalltak határozzák meg: értékorientációjuk leképezi a politikai pártok önbesorolását. Őket szintén az államszocializmus és az utódpárt, nem pedig a “modern” baloldal ellenségének tekinthetjük. Mindkét csoport politikailag aktív – igen kicsi a nem szavazók aránya –, más pártra szavazók csak elvétve találhatók meg tagjaik között.

Az “erősen jobboldali” csoport tagjaihoz hasonlóan a “jobboldali” klaszter tagjai is (3. ábra, 14. oszlop) minden bal (igen erősen) és középértéket (környezetvédelem kivételével) elutasít, ám esetükben a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak. Számukra a jobboldal–baloldal viszonykategóriát jelent, vagyis egyfajta proteszt magatartást: úgy gyűlölik a baloldalt, hogy a jobboldal értékeivel sem azonosulnának.

A “vallásos polgári” klaszter (3. ábra, 13. oszlop) számára a konzervativizmus kivételével az összes jobb és középérték pozitív megítélésű, igen erősen negatív elbírálást csak a szocialista érték kap. A vallásos klaszter számára az MSZP nemigen tud mit mondani, illetve feltételezhető, hogy sokuk számára a vallásosság egy olyan családtörténettel jár, amelyben a rendszerváltás előtti időszak erős világnézeti elnyomással, a család bizonyos tagjainak emiatt beszűkült lehetőségeivel, esetlegesen életpályája kisiklásával járt. Az e klaszterba tartozó fiatalok többsége valószínűsíthetően mint a régi rendszer elutasítóira, az utódpárttal nem szövetkezőkre tekint a polgári párt politikusaira, és a polgári pártban egy olyan politikai aktort lát, amely megfelelő helyen kezeli a vallásosság, illetve az egyházak szerepét a társadalom életében. Ez nem meglepő, gondoljunk csak például a Fidesz azon 2002-es tervére, amely szerint a közoktatásba egy kötelezően választandó világnézeti nevelést kívánt volna beemelni. A fentebb említett három csoportban a MIÉP támogatottsága is 3% feletti.

A “polgári jobboldali” klasztere (3. ábra, 10. oszlop) minden baloldalhoz köthető értéket igen erősen elutasít, de elutasítja a konzervativizmust, a vallásos nézeteket és az erős nemzeti érzést is. Csoportjukban a jobboldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek közül a polgári domináns, emellett a jobboldaliság és a középértékek esnek pozitív elbírálás alá. Bár körükben meghatározó a Fidesz támogatottsága, viszonylag magas a politika iránt érdektelenséget mutatók aránya is. Ez azt bizonyíthatja, hogy ebben a csoportban a politikával szembeni elvárások gyengébbek. Ezen fiatalok saját tevékenységük “garanciáját”, visszaigazolását látják a Fideszben: ők egy szabad ország sikeres polgárai, akik számára a posztkommunista és az őskonzervatív attitűdök kulturálisan egyaránt taszítók.

Úgy tűnik, a Fidesz jelenlegi sikere elsősorban annak köszönhető, hogy képes többszólamú politikát folytatni, egészen különböző értékeket valló csoportokat azonosulásra késztetni. Amellett, hogy a párt egy erős, belső ellentmondásoktól nem szabdalt szervezet képét mutatja, a médiában gyakorta szereplő reprezentánsai más-más csoportokhoz, más-más nyelveken tudnak szólni. A már említett Kövér-féle “köteles” beszéd példának okáért remekül képes volt a MIÉP közeli fiatalokat megszólítani, a mérsékelt jobboldali, “középen álló”, de Fidesz felé hajló szavazók túlnyomó többsége pedig nem pártolt el ennek következtében, hiszen Pokorni Zoltánt tekintették a Fidesz-álláspont hiteles képviselőjének az adott ügyben. A pártban remekül megfér egymás mellett a polgári, nyugati konzervatív értékrenddel azonosuló irányzat és az erős nemzeti érzéssel, antiliberalizmussal jellemezhető vonulat is. Ennek a “többszólamú” politikának lényege: a politikai értéktartalmak egybecsúsztatása, vagyis a tradicionális tartalmak, a rendszerváltás-értelmezések, a politikai címkék és az életfilozófiai elemek flexibilis kezelése és pillanatonként változó mondanivalójú és súlyú hozzákapcsolása a politikai értékfogalmakhoz. A “polgár” egyik pillanatban jövedelmi középosztályt jelent, másszor antikommunistát, harmadszor tisztességet, esetleg összekovácsoló kultúrát és élményeket. Ezek nyilvánvalóan sokszor kizárják egymást, egészen más nagyságú embercsoportot takarna – de a “villanófény”-politikában mindez folyamatosságnak hat.

Az MSZP és a baloldali ifjúság

A szocialistáknak máig sem sikerült megoldaniuk egyik legnagyobb problémájukat: a fiatalok körében “törzsválasztóik” aránya továbbra is fele a Fidesz törzsközönségének. Jelen vizsgálatunk egyértelműen bebizonyította, hogy az MSZP számára a legnagyobb feladat, hogy ezt a hendikepet ledolgozza. A szocialisták bázisának két markáns csoportját különíthetjük el: a “tradicionális szocialisták” (3. ábra, 3. oszlop) és a “hivatalos szocialisták” (3. ábra, 15. oszlop) orientációs csoportját. Azt állíthatjuk, hogy egyetlenegy másik mezőben sem mutatható ki a párt megkérdőjelezhetetlen dominanciája, a biztos politikai értékekkel rendelkező fiatalok körében már most is “maximumra vannak járatva”, ami azt jelenti, hogy az inkább liberális vagy radikálisabban baloldali fiatalok közül is sokat ők tudhatnak maguk mögött, ellenben ezen a téren nincsenek tartalékaik. Nem azt kívánjuk ezzel állítani, hogy az MSZP a fiatalok körében 10–15 százalékos eredménynél többet semmiképpen sem érhet el, de azt igen, hogy további szavazóit csak a “bizonytalanok” csoportjaiból (3. ábra, 1., 2., 4. és 11. oszlop) merítheti, ahol a politikai értékorientációknak sokkalta kisebb a szerepük.

A “tradicionális szocialisták” klaszterének tagjai ötvözik szüleik generációjának és a hivatalos szocialista politikának az elemeit. Valójában olyasfajta folyamatnak lehetünk tanúi, hogy a kulturálisan átörökített minták hatása alatt találják szimpatikusnak az MSZP-t, de értéktartalmaikba fokozatosan beépülnek a mindennapi politika eseményei, történései, hatásai is. A “szocialista” és a “nemzeti” szavak relatív vonzereje náluk is megmarad, de a szülőkhöz képest erősebb a “liberális” értékek vonzereje. Jóval erősebb a bal–jobb skála hatása, amely egyértelműen arra utal, hogy a mindennapi politika szemben álló oldalai közül a balliberálishoz tartozás identitásuk fontos részét képezi. Kevéssé tekintik a politikát életformának, életfilozófiák forrásának, valójában az ilyen tartalmú értékek hidegen hagyják őket. Ők a “panelprolik” gyermekei, akiket a jobboldali politikusok a leginkább nem szívelhetnek: kulturálisan kötődnek a “posztkommunista” Magyarországhoz, amelyet az igazinak tekintenek, politikailag a jobboldaliblokk-ellenesség motiválja őket, a hagyományos politikai tartalmak és a címkék, vélemények, szimpátiák és ellenszenvek mozgatják őket.

Ezzel szemben a “hivatalos szocialisták” csoportja számára a szocialista, a liberális, a baloldali hívószavak elsősorban viszonykategóriát fejeznek ki, s ezzel szemben markánsan megjelenik ellentétpárjuk elutasítása. Hevesen elutasítják azokat a kategóriákat, amelyekre a jobboldal politikája épül, amelyeket egyáltalán kapcsolatba hozhatunk ezekkel. Politikai aktivitásukat jelzi, hogy csak szocialista szavazók találhatók soraikban, és a választástól való távolmaradásukat prognosztizálók aránya is alacsonynak számít. Harciasságukat mutatja az értékek közötti markáns különbségtétel és az a tény, hogy a “radikális” kategóriát relatíve felpontozták.

A szocialistákkal kapcsolatban gyakorta felvetik azt a kérdést, hogy a “baloldali” fiatalokat mennyire tudják sikeresen integrálni. Jelen vizsgálatunkban ez a probléma kissé sarkított formában jelentkezik: hogyan lehetséges az, hogy a statisztikailag mérhető csoportokon belül nem találunk ilyeneket, egyszerűen nem léteznek a “baloldaliságot”, az “alternatív baloldalt”, a “radikalizmust” együttesen támogató s a magyar jobboldal, valamint a liberálisok értékeit elutasítók csoportja ebben a korosztályban? A válasz nyilvánvalóan összetett a kérdésre, azonban a legfontosabb csomópontok kitapinthatók. A “szocialista” szó újradefiniálása lehetetlen mindaddig, ameddig a magyar belpolitikában az államszocializmushoz való viszony és egy konkrét politikai párt megítélése kapcsolódik hozzá, nem pedig a jelen társadalommal szembeni alternatívák keresése. Az “alternatív baloldali” kifejezés nem funkcionálhat mindaddig, ameddig számtalan fiatal értetlenül áll előtte (itt volt legnagyobb a válaszok megtagadása), ameddig nem egy szubkulturális életforma mindenki által ismert világa kapcsolódik hozzá. A “radikalizmus” szinonimája pedig az értelmetlen erőszak marad mindaddig, ameddig bizonyos társadalmi rétegek tiltakozása nem minősülhet “jogosnak” erkölcsi értelemben, ameddig nincsenek autonóm társadalmi mozgalmak. A “liberalizmus” erőteljes elutasítása addig nem lehet a fiatalok egyetlen csoportjának sem sajátja, ameddig a baloldal–jobboldal ellentétpár nem a neoliberalizmus–jóléti állam, hanem a nemzeti–nemzetietlen vagy a fasiszta–antifasiszta szembenállás “jó” oldalát hivatott ideológiailag leírni. Biztosra vehető, hogy ameddig ezen kategóriákat a baloldali pártok nem tudják részben vagy egészben újradefiniálni vagy legalábbis egy erős, vonzó alternatív narratívát létrehozni róluk, addig nem számíthatnak “ideáltipikus” baloldali fiatal csoport megjelenésére. (A probléma éppen így érinti a jelenlegi bal–jobb szembenállást elfogadó MSZP-t is – nem véletlenül fektet erre kiemelt figyelmet Gyurcsány Ferenc és csapata.¹⁵ )

Liberálisok: a két nagy párt árnyékában

A “két nagy párt” árnyékában a liberális értékeket egyértelműen támogató csoportok sajátos helyzetbe kerültek. Ha a helyzetet egyetlen mondatban akarnánk megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az önmagát egyértelműen liberálisként meghatározó pártnak vannak ugyan liberális fiataljai, a liberális ifjúságnak azonban nincsen liberális pártja. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy vannak olyan fiatalok, akik a szabadelvű értékek iránt elkötelezettek, de a liberalizmus nem képes meghatározó törésvonalat képezni, egyetlen olyan jelentős klaszter sincsen, amely egyértelműen az SZDSZ-t támogatná.¹⁶

A jelentősebb SZDSZ-szavazóbázist felvonultató három klaszterből kettőben megfigyelhető, hogy a csoport tagjai a baloldali–jobboldali felosztáshoz semlegesen viszonyulnak, ami a két nagy párt iránti ellenszenvükkel párosul. Mindazonáltal akár a “zöld-liberális” (3. ábra, 7. oszlop), akár a “nyugatos” (3. ábra, 1. oszlop) csoportot nézzük, azt láthatjuk, hogy a konzervatív, vallásos, polgári hívószavakkal ugyan nem szimpatizálnak, de az SZDSZ mellett mégis elsősorban a Fideszre szavaznak, s a szocialisták támogatottsága körükben elenyésző. A két csoport esetében ennek valószínűleg különböző magyarázata lehet. A “nyugatos-liberális” csoport esetében és a “zöld-liberális” fiatalok esetében is magas a pártválasztási bizonytalanság, csakhogy ennek oka előbbiek esetében az, hogy nem találnak olyan pártot, amely elvárásaikat kiszolgálná, utóbbiak esetében pedig minden párt túlontúl részese az annyira gyűlölt bal–jobb szembenállásnak. Ez a különbség minden bizonnyal megmutatkozik politikai magatartásukban is. Ha a hazai belpolitika eseményeit figyeljük, azt láthatjuk, hogy előbbiek “passzív” módon reagálnak az őket érő politikai üzenetekre, s az “antikonzervatív”, “klerikalizmusellenes”, “emberi jogi”, “nyugatias” és “neoliberális” üzenetekre kedvezően reagálnak, utóbbiak ellenben “aktív” módon vesznek részt a politikai küzdelmekben, s a zöld-alternatív mozgalmi csírák környékén sokukat meg is találjuk. (Nem utolsósorban a Védegylet körül szerveződő új politikai párt bázisában.) Ez a helyzet nyilvánvalóan megoldhatatlan helyzet elé állítja a szabad demokratákat, hiszen szavazóiknak még a fiatalok körében is csak harmada kerül ki e két markánsan “liberális” csoportból, miközben a társadalom egészében a tiszta, harmadik utas liberalizmusnak még ennyire sincsen önálló bázisa. Így az SZDSZ kénytelen-kelletlen olyan orientációs csoportokból próbál magának szavazókat hasítani, amelyek tagjai amúgy nem “elkötelezett” liberálisok (sokkalta inkább az MSZP törzsközönségének számítanak, vagy bizonytalanok) – ezek a próbálkozások azonban elidegeníthetik a “nyugatias” és a “zöld-liberális” gondolkodású szavazópolgárokat.

Ez a tendencia még inkább megfigyelhető a fiatalok harmadik markáns liberális csoportjánál: a “mérsékelt liberális jobboldaliak” (3. ábra, 12. oszlop) jelentős erőt képviselnek, gyakorlatilag maximális választási részvétellel és szinte százszázalékos Fidesz-támogatással jellemezhető a nevezett klaszter. Ez a csoport elutasítja a konzervativizmust, nem különösebben szimpatizál a vallásossággal, a “polgári”, “nemzeti” gondolkodásban azonban az “antikommunizmus” megjelenési formáját látja. Radikálisan elutasít mindent, ami a baloldalra jellemző. S ezzel együtt az SZDSZ-t is, amely szerinte a másik térfélen helyezkedik el. Mindez azt mutatja, hogy a rendszerváltás utáni nemzedékben már semmi nyoma nem maradt az SZDSZ hajdani harcos antikommunizmusának (gondoljunk csak vissza az 1990-es és 1994-es kampányra!), ezt a gondolkodásmódot nem társítják a liberális párthoz. Ez a csoport amúgy is “mérsékeltnek” vallja magát, ami azt jelenti, hogy nem a rendszerváltás radikális és valódi “folytatását” követeli. Éppen ez a Fidesz fiatalokra gyakorolt hatásának egyik kulcsmozzanata. Az “antikommunizmus” ezen liberális indíttatású megjelenési formája nagy mozgósítóerővel bír a mai fiatalok között is, hiszen a saját forradalom, a nemes politikai cél, a morális tisztaság érzésében való egymásra találás a posztmodern politikai értéktartalmakat építi a rendszerváltás folyamatát értelmező és a mai politika szereplőit címkéző értéktartalmak mellé – ráadásul a liberalizmus (a Fidesz szótárában szabadelvűség) konkurens értelmezését nyújtja.

Bizonytalanok és elutasítók

Talán nincs meglepő abban, hogy a legnagyobb csoportot a fiatalok körében is a választásokkor a mérleg nyelvének szerepét betöltő “bizonytalanok” tábora alkotja, a 18–29 évesek 35–40 százaléka sorolható ide.

Legnagyobb létszámban az úgynevezett “értéksemlegesek” (3. ábra, 2. oszlop) vannak jelen. Ők nemcsak a politikai értékek iránt közömbösek (véletlenszerűek a válaszaik és tendenciákat sem mutatnak fel), hanem a pártpreferenciáik is bizonytalanságot mutatnak. Közel felük nem menne el szavazni, azonban mégis kialakíthatók náluk pártkötődések, csak éppen nem a politikai értékek mentén. A politika számukra a szimpátiákról szól, s valószínűleg kimutatható lenne, hogy a Fidesz népszerűsége fiatalos stílusú kampánykommunikációjuknak, a mindig megújuló kampányeszközeiknek, a közvetlen kommunikáció és a média iránti jobb érzéküknek köszönhető.

A “bizonytalanok” három kisebb csoportot is képeznek: az “ingadozók” (3. ábra, 11. oszlop) politikai értékorientációjára az “öreges” értékek elvetése (vallás, konzervativizmus), de a pozitívnak tételezett értékek véletlenszerű felvállalása jellemző. A nemzeti, a baloldali, a környezetvédő és a polgári szavak itt jól megférnek egymás mellett, van értékpreferenciájuk, de valószínűleg nem ez dönt pártválasztásaikban. Az általuk kedvelt pártok között egyenlő arányban szerepel a Fidesz és az MSZP, de szinte valamennyi szervezet kap szavazatokat.

Az “azonosulók” (3. ábra, 4. oszlop) csoportjába tartozók relatíve valamennyi értéket felpontozták, a környezetvédő a maximális pontszámhoz kerül közel. Az értékpozitív azonosulásra való hajlandóságukat mutatja, hogy miközben a “polgári” és “nemzeti” értékek iránt is elkötelezettek, a jobboldal–baloldal, valamint a liberális–konzervatív–szocialista fogalmak hidegen hagyják őket. Ez feltehetőleg azt jelenti, hogy számukra a politika nemcsak a szimpátiák világa, de olyan üzeneteket keresnek, amelyekkel saját életükben is azonosulni tudnak. “Magyarnak” és “polgárnak” lenni akkor is lehet, ha eközben saját életük a társadalom egésze szempontjából a középosztály konszolidált és “átlagos” életvitelét jelenti. A “mérsékelt” politikai stílus kiemelése is ezt jelentheti esetükben. Mivel az általuk keresett értéktartalmakat jelenleg a Fidesz politikájában vélik felfedezni, ezért ha egyáltalán elmennek szavazni, akkor leginkább ezt a pártot választják.

Végezetül a “radikális elutasítók” (3. ábra, 9., 6. oszlop) csoportjába a proteszt szavazó fiatalok tartoznak, akik a jelenlegi kormány–ellenzék felállás miatt logikusan a szocialistákat utálják jobban. Minden politikai érték iránt ellenségesen viszonyulnak, esetleg csak a “környezetvédő” és a “mérsékelt” kategóriák elfogadására hajlandóak.

A “bizonytalanok” táborát a bal–jobb skálán való önbesorolásuk, valamint a liberalizmus és az erős nemzeti érzés iránti viszonyulásuk szerint is vizsgálhatjuk. Ekkor kitűnik, hogy a bal–jobb skála az elsődlegesen meghatározó, akik számára ebben a preferenciák az előbbi javára billennek, azok a szocialisták szavazói, a semlegesek és a jobboldaliak a Fideszt támogatják (4. ábra). Még érdekesebb képet kapunk, ha azokat nézzük, akik ebben a szembenállásban “bizonytalanok” (5. ábra), számukra ugyanis a nemzeti és a liberális értékek konkurenciájává egyszerűsödik a feladvány: akik “liberálisnak” vallják magukat, és a nemzeti érzés távol áll tőlük, azok a szocialistákkal szimpatizálnak inkább, minden más esetben a Fidesz népszerűsége a nagyobb. Azt láthatjuk, hogy a fiatalok a bal–jobb, nemzeti–nemzetietlen, liberális–nem liberális értékpárok bármelyikében bizonytalannak mutatkoznak, valószínűsíthető, hogy inkább a Fideszt választják.

Összegzés

Mint a fentiekben már hangsúlyoztuk, úgy véljük, hogy a fiatalokat a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak kevéssé, illetve másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van.

Másrészről a rendszerváltás előtti és utáni időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozása számukra – különösképpen történelmi ismeretbázis hiányában – olyan feladat, melynek elvégzését csak a pártok által kínált mítoszok és eredetmagyarázatok segítségével képesek elvégezni (2).

A mindennapi politikai események természetes módon szintén befolyásolják gondolkodásukat, olyan módon, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak (3).

Végezetül – a középosztályban legalábbis – a felsőoktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív zártságával, valamint a családi elvárások átalakulásával olyan élethelyzetek alakulnak ki, amelyek lehetővé és szükségessé teszik az ifjúság számára, hogy politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék (4).

A Fidesz rendkívüli sikere a fiatalság körében véleményünk szerint a már említett kommunikációs fölényben keresendő, abban, hogy ellenfeleinél jobban képes élni infokommunikációs eszközökkel, jobban képes a fiatalok kommunikációs csatornáit, nyelvezetét stílusát integrálni politikájába. Egyes kutatások szerint¹⁷ a fiatalok gyakorta úgy szavaznak a Fideszre, hogy nem értenek egyet annak tartalmi-politikai elképzeléseivel (lásd drogtörvény, hadkötelezettség) – ennek oka pedig a szókimondó stílus kedvelésében, a mismásolás, asztal alatti kompromisszumok elutasításában rejlik. Vonzó lehet számukra továbbá, hogy a Fidesz a szocialistákkal szemben jól kommunikált, stabil jövőképpel (és a szocialistáknál dicsőbb, több büszkeségre okot adó, pozitív identitást jobban alátámasztó nemzeti múltról alkotott képpel¹⁸ ) rendelkezik.

A milyen országban szeretnénk élni kérdésre adott válaszát a Fideszen kívül egyedül az SZDSZ kommunikálja hangsúlyosan, ám a már említett szavazatvesztéstől való félelem szimpatizánsaikat elriaszthatja. Kiélezett küzdelemben fontosabb lehet a fiataloknak, hogy milyen országban nem szeretnének élni, mint az, hogy milyenben szeretnének, így a Fidesz jövőképével nem szimpatizálók az ennek megvalósulását legnagyobb eséllyel megakadályozni képes pártra, az MSZP-re szavaznak. ¹⁹

Az MSZP sikertelensége, úgy tűnik, többek között arra vezethető vissza, hogy egyrészről a tradicionális politikai tartalmakat nem tudja, vagy nem tudja olyan hatékonysággal kínálni-kommunikálni, mint jobboldali ellenfele, másrészről a fiatalság számára elengedhetetlenül fontos mítosz létrehozásában sem jeleskedik. Az ifjúság élethelyzetéből fakadó igényekre nem képes megfelelő választ adni: nem nyújt közösségi élményeket, biztonságot egy instabil és kiszámíthatatlan világban.

A parlamentáris baloldal sikere Magyarországon az elkövetkező években azon áll vagy bukik, hogy képes-e azon fiatalokat megszólítani, akiknek nincs biztos pártpolitikai elkötelezettségük, nem mennek el szavazni, illetve ha mégis, akkor nem értékrendjük, hanem szimpátiájuk okán a Fideszre voksolnak. Ehhez múlhatatlanul szükséges egy koherens és pozitív politikai mítosz kiépítése és egy kiszámítható, stabil értékrend kialakítása, amely konkrét válaszokat ad a modern világ problémáira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák). Ehhez azonban az kell, hogy a baloldal felismerje, a régi, fentről-lentre irányuló kommunikáció nem képes megszólítani az ifjúságot, jóval közösségibb, interaktívabb napi politikára van szükség.

Irodalom

Baudrillard, Jean (1997): A rossz transzparenciája: esszé a szélsőséges jelenségekről, BAE Tartóshullám, Intermedia, Balassi Kiadó, Bp.

Bauman, Zygmunt (1992): Intimations of Postmodernity, Routledge, London.

Beck Ulrich (2003): Democracy without enemies, Polity Press, Cambridge.

Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom: út egy másik modernitásba, Századvég Kiadó, Bp.

Boggs, Carl (1992): The socialist tradition: from crisis to decline, Routledge and Kegan Paul, New York−London.

Faragó Péter (2005): Tudás és nemtudás az ifjúság körében in: Tamás Pál–Tibori Timea (szerk.): Ifjúságpolitikák, Bp.

Gábor Kálmán (szerk.) (2004): Ifjúsági korszakváltás: ifjúság az új évezredben. Konferencia, 2002. december 18., Belvedere Meridionale, Szeged

Gazsó Ferenc (2003): Pártpreferenciák generációs metszetben. In Bőhm Antal−Gazsó Ferenc−Stumpf István−Szoboszlai György (szerk.): Parlamenti választások 2002. MTA PTI-Századvég, Bp., 2003.

Gazsó Ferenc (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban, Napvilág, Bp.

Giddens Anthony: Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance. Beyond Leftism, in: Progressive Politics − The Challenge of net/php/article.php?sid=4&aid=38

Gould Philip (2005): New Electorate, New Strategy, in: Progressive Politics – The Challenge of Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance.net/php/article.php?sid=4&aid=51

Karácsony Gergely (2001): Értékek és választások, Educatio, 3. sz.

Kiss Viktor (2005): A hunédzser – a huszonévesek világa és a mai kapitalizmus trendjei, Egyenlítő, december.

Palmer, Jerry (2003): Smoke and mirror. In: Media, Culture and Society 24 (3).

Pomogáts Béla (2001): Közép-Európa: Kelet és Nyugat, Kisebbségkutatás, 1. sz.

Schulze, Georg (2000): Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája, Szociológiai Figyelő, 1–2. sz., 135–158.

Wallace, Claire (1998): Youth in society: the construction and deconstruction of youth in East and West Europe. Macmillan & Co., Basingstoke

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 2000. 1. szám

² Wallace, Claire 1998.

³ Köszönettel tartozunk Kabai Imrének a tanulmányunk megírásához szükséges adatelemzésekért.

⁴ Boggs, Carl 1992.

⁵ Beck, Ulrich 2003, 27. p.

⁶ Beck nevezi őket így egy későbbi könyvében. Beck, Ulrich 1998, 14. p.

⁷ A magyar fiatalok történelmi, politikai, társadalmi ismereteiről l. még Faragó 2005, 105. o.

⁸ Baudrillard, Jean 1997, 28. p.

⁹ Bauman 1992.

¹⁰ Az antalli politika erős konzervatív eleme volt, hogy egy nemzeti középosztály politikai szövetségére kívánta alapozni saját hatalomgyakorlását. Egy erős kisvállalkozói réteg és egy kulturális-ideológiai értelemben vett “polgári” bázis egymásra találása biztosította volna a jobboldali erők kormányon maradását – a valódi társadalmi problémákkal és az “alsó” rétegekkel szemben is. A mai szemmel nézve komikus Friczi, a vállalkozó szellem, jól ismeri az új lehetőségeket, miközben a falon a régi családi képet nézi.

¹¹ Kiss Viktor 2005.

¹² Schulcze 2000, 155–156. p.

¹³ Philip Gould: New Electorate, New Strategy in Progressive Politics. Vol 1. (fordítás tőlem – R. O.)

¹⁴ Gazsó 2003.

¹⁵ Emellett a baloldali pártok számára kihívásként jelenik meg a nemzeti identitás egyre inkább előtérbe kerülő fogalma. Nyugaton ez a probléma a bevándorlás kapcsán kerül elő és állítja komoly dilemma elé a szociáldemokrata pártokat (l. Giddens: “Renewal. vol 1.1 Beyond Leftism”), nálunk természetesen más kontextusban kerül elő, a rendszerváltás után újra tematizálódhatott a környező országok magyar kisebbségeinek kérdésköre. Az MSZP erre, úgy tűnik, mindeddig nem tudott megfelelőképpen reagálni.

¹⁶ Természetesen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az olyan értékorientációval bíró csoportok esetében, ahol az értékek jellege pont annyira vezethetné a fiatalokat éppúgy az SZDSZ, mint az MSZP felé, a liberális pártnak azért van olyannyira nehéz dolga, mert ha még “szimpatikusabbnak” is találná őket a fiatal szavazó, a jobboldal elutasítása és a szavazat “elvesztegetésétől” való félelme miatt inkább a nagyobbik jelenlegi kormánypártra voksol.

¹⁷ Karácsony Gergely, 2001.

¹⁸ Tamás–Tímár (szerk.): Ifjúságpolitikák. Szakértő beszélgetés. Faragó Péter megjegyzése.

¹⁹ Az ellenszavazás politikai kampányokban játszott szerepéről l. bővebben Palmer, Jerry 2003.