Milyen rendszer az, amely munkahelyek tömeges megszüntetésével halmoz fel kolosszális vagyonokat, és közben emberek millióit kényszeríti gettókba, egészségtelen lakáskörülmények közé, lerobbant lakótelepekbe, parkolókban működő iskolákba, bódétanfolyamokba, reménytelen kis melókba, "pofára" "kiérdemelt" rendőri zaklatásokba?

1. Szakít-e végre Franciaország az apartheidpolitikával?

Furcsa jelenségnek lehetünk tanúi: a francia politikusok egymás sarkát taposva rohannak a tévébe, és kórusban szajkózzák: “Értjük, fiúk, hol a baj, és mindjárt teszünk valamit értetek!” Mindenki érti a helyzetet, mindenki tudja, mi a teendő.

Nos, ha tudták, uraim, miért tették mindennek az ellenkezőjét harminc éven át s főleg az utóbbi időben? Miért vonta meg a francia kormány a támogatást a helyi kezdeményezésektől az elmúlt két évben? Ki csökkentette 15%-kal az egészségtelen lakáskörülmények felszámolását célzó állami hitelek összegét a 2006-os költségvetésben? Ki állított a külvárosi rendőrség helyére rohamrendőröket, akik rendszeresen megalázták, és önkényes letartóztatásokkal hergelték a külvárosiakat, hogy működésüket egyik jelentésében még az Amnesty is erőszakosnak és rasszistának bélyegezte?

2. Mit titkolnak?

Két eset lehetséges. Vagy tudták önök, politikai vezetők, hogy a bajok oka a társadalmi igazságtalanság és a “jövőtlenség”, ám ennek ellenére nem tettek semmit. Ha ez igaz, hogyan bízhatnánk még önökben? Vagy pedig fogalmuk sincs, mi lehetne a megoldás, mivel a társadalmi igazságtalanság rendszerük szerves része, s mivel nem szándékoznak hozzányúlni a hatalmasok privilégiumaihoz. De ha így van, hogyan bízhatnánk még önökben?

3. “Az erőszak nem megoldás?”

Tisztelt burzsuj urak, lennének olyan szívesek végre megmondani a szegényeknek, hogy akkor milyen harcmodort válasszanak, minthogy eddig semelyik sem vált be, sőt a helyzet csak rosszabbodott?

És főleg: ne legyenek már ennyire képmutatók! Annak idején mégis milyen eszközökkel szerzett akkora vagyont a francia burzsoázia: talán nem rabszolgatartással és Afrika kincseinek kifosztásával? A francia hadsereget talán azért vetették be, hogy virágcsokrokkal lepje meg az algériaiakat, a marokkóiakat és a többi leigázott és lemészárolt népet? És manapság ki hízik az új gyarmatokon a Total vagy Bouygues-féle multik vállalatain, ki taszítja egyre nagyobb nyomorba a helyi lakosságot?

4. Hol az igazi erőszak?

Milyen rendszer az, amely munkahelyek tömeges megszüntetésével halmoz fel kolosszális vagyonokat, és közben emberek millióit kényszeríti gettókba, egészségtelen lakáskörülmények közé, lerobbant lakótelepekbe, parkolókban működő iskolákba, bódétanfolyamokba, reménytelen kis melókba, “pofára” “kiérdemelt” rendőri zaklatásokba?

Évről évre egyre több ember tengődik sovány jövedelmekből, miközben a kormány csökkenti a nagy vagyonok után fizetendő adókat. Évről évre emberek százai halnak meg a párizsi járdákon. Milyen rendszer az, amely semmiféle perspektívát nem kínál a fiataloknak: “Leszarom, ha lecsuknak, az életemnek már így is lőttek!” Hát nem erőszakra épül az ilyen rendszer, nem a rendszer maga képviseli az erőszakot?

5. “Hogy történhetett meg ez Amerikában?!”

– sápítozott a média a Katrina–Bush-botrány kapcsán. De mi vajon nem ugyanazon az úton haladunk teljes sebességgel? Az Európai Alkotmánnyal, a Bolkestein-doktrínával meg az összes Lisszabon (2000) óta hozott európai intézkedéssel talán nem a keresetek, a nyugdíjak és a szociális támogatások lefaragására indult hadjárat? Nem a legjobb úton vagyunk afelé, hogy utolérjük Busht a szegénységi küszöb alatt élő 40 millió szerencsétlen tekintetében?

Mi másra jó a makacs törekvés, hogy minél tovább dolgoztassák az időseket, ha nem arra, hogy a reménytelen munka nélküli fiatalok tömegeit szaporítsák? Hát normális dolog az, hogy a Shell-Hollande dolgozóinak sztrájkolni kell ahhoz, hogy ne veszítsék el a nyugdíjjogosultságukat, miközben a vállalat profitja robbanásszerű emelkedést mutat (18 milliárd dollár 2004-ben, s 68%-kal több az idén)? Nem éppen az lenne a normális, hogy radikálisan csökkentsék a munkaidőt, munkahelyeket teremtve? És mi az akadálya ennek a logikus megoldásnak? Tán nem a szemérmesen “versenyképességnek” nevezett, szent és sérthetetlen nagyvállalati szuperprofit?

6. Emberi lények a kukában?

Amikor a fiatalok kocsikat égetnek, az zavaró, és odafigyel a sajtó. De melyik média foglalkozott az üggyel, amikor ugyanezeknek a fiataloknak az élete ment füstbe és fulladt reménytelenségbe? Hogy hihetnénk az állítólagos “szociális felvonóban"¹ , amikor egyre több nyugati közgazdász jelenti ki közönyösen, hogy “Hatmilliárd emberi lény él a Földön, de közülük ötmilliárdra soha nem lesz szükség”? Őszintén: nem embertelen az a rendszer, amelyben élünk? Egyeseket az utolsó leheletükig kiszipolyoznak, míg másokat szó szerint a kukába dobnak? Mi a fontos, amikor a jövő társadalmát építjük: a multik profitja, vagy az emberiség szükségletei?

7. A megosztás stratégiája?

Persze, aki felgyújtja külvárosi szomszédja kocsiját, az akaratlanul is egy követ fúj a kormánnyal. Mivelhogy az a szomszéd, akinek arra kell a kocsi, hogy eladja magát a munkaerőpiacon (és maximálisan kizsákmányoltassa magát), az a szomszéd éppen úgy a multik diktálta európai politika áldozata. Pont, mint az a kisnyugdíjas, akit a létfeltételeit kikezdő hatalom taszít anyagi bizonytalanságba.

Nem fél a hatalom attól, hogy a kisemmizettek összefognak a kizsákmányolás ellen? Hát nem nyílt rasszista provokáció a piti bűnözésről közölt felfújt és meghamisított statisztika, miközben a fehérgalléros bűnözők védelmet élveznek? Veszélyesnek tüntetik fel a muszlimokat, bár akárhova nézünk, szélsőségeseket látunk, s rendőrségi ügyet kreálnak a fátyolviselésből. Nem az-e a nyilvánvaló szándékuk, hogy a valós társadalmi problémákat vallási álproblémák mögé rejtsék, és a kizsákmányolás áldozatait egymás ellen uszítsák?

A legszegényebbeket gettóba csukják, és rendőrkordonnal zárják körül: zseniális megoldás az ellenállás megtörésére! Mindaddig, amíg a fehér kisemberek a fekete és arab kisemberekre acsarkodnak, a hatalmasok (az ő pénzüknek nincs ám színe!) nyugodtan alhatnak.

Az a legnagyobb baj, hogy Sarkozy demagógiája beválik; miközben ez a dúsgazdag mágnás Bush stílusában társadalomellenes politikát csinál, Franciaország és Belgium munkásainak jó része bedől a szövegének. Nem lesz könnyű tiszta vizet tölteni a pohárba!

8. Mit is akar Fachozy² beadni az embereknek?

Nos, természetesen, hogy álszent riválisai félre akarják állítani, megkísérlik elgáncsolni az elnökségért folyó küzdelemben, de közben kezüket dörzsölik, mert ő elvégzi helyettük a piszkos munkát. Hiszen mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a társadalmi probléma még messze nincs megoldva, és hogy a zavargások még sokáig tarthatnak. Jól jön tehát a jó öreg “Monsieur Kärcher”³ a háznál!

Fachozy már jóval a külvárosi események előtt olyan szabadságkorlátozó törvényeken dolgozott, amelyek mindannyiunkat érintenek, és előbb-utóbb egész Európában bevezetésre kerülhetnek: lehallgatás, internet-kémkedés, politikai elítéltek kiadatása, önkényes kitoloncolás… Miután szándékosan felszította a feszültséget, Fachozy kihasználja a helyzetet, és antidemokratikusnak kiáltja ki ugyanezen törvényeket. Ez persze kapóra jön a társadalmi mozgalmak és a szakszervezetek leszerelésében. No és a szólásszabadság leszerelésében is (lecsukatott egy fiatal bevándorlót, amiért az, úgymond, “inzultálta” őt).

9. Milyen megoldást javasolnak?

Azok, akik állítólag “megértették a fiatalok gondjait”, bizonygatják, hogy egy kicsivel több pénzt fognak adni a külvárosoknak, és visszaállítják a külvárosi rendőrséget meg a szociális munkásokat, akiket nemrég elvettek tőlük. Csupán csak az a baj, hogy ha a zsaruk és a szociális munkások le is csitítják egy időre a lázadókat, munkahelyeket nem tudnak teremteni. Márpedig a beilleszkedéshez valódi munka, rendes jövedelem kell.

De elő lehet-e teremteni a szükséges munkahelyeket, és figyelembe lehet-e venni a lakosság szükségleteit, amíg a rendszer kevesek érdekeire és maximális profitjára épül? Ha azt akarjuk, hogy többé ne hajítsanak emberi életeket a szemétre, nem kellene-e végre felváltani a dzsungel törvényeit magasabb rendű, emberi törvényeknek?

Az éhezés felszámolása bolygónkon kevesebbe kerülne, mint az USA éves katonai költségvetésének egynegyede. Mi tart hát vissza minket?

10. Hagyjuk ott őket a gettóban?

Könnyű szemére vetni a külvárosi gyújtogatóknak, hogy nincs programjuk, hogy célt tévesztettek. A korai munkásmozgalomban a végsőkig kizsákmányolt munkások összetörték a gépeket, ami ugyanígy önmaguk ellen irányult. Ha meggondoljuk: honnan is vehetnék ők a világos követeléseket, a tisztánlátást bajaik okaival kapcsolatosan?

Mit tett a munkásmozgalom, mit tettek a haladó értelmiségiek annak érdekében, hogy felszámolják ezt a megosztottságot a külvárosi fiatalok és a többi társadalmi osztály között? Csak úgy számolható fel a megosztottság, ha hidakat verünk a társadalmi szakadék fölé, ha megismertetjük velük a korábbi harcok tanulságait. Mielőtt azonban tanítani kezdenénk, magunknak is tanulnunk kell. Meg kell tanulnunk meghallani. Mert a “gyűlölet”, amelyet ezek a fiatalok táplálnak, nem negatív érzelem. Jogos felháborodás az igazságtalansággal szemben. Márpedig minden korban ez az érzelem volt az ellenállás alapja, ez volt az első lépés a világ megváltoztatása felé.²²

Jegyzetek

¹ “Ascenseur social” – általánosan használt kifejezés a társadalmi mobilitás jelölésére

² Vö. facho – (fr., biz.) fasiszta.

³ Kärcher – közismert utcaseprőgép-márka a francia nagyvárosok utcáin

(Fordította: Lugosi Ágnes)

A tanulmány áttekintést nyújt a posztindusztriális társadalmak szociológiai elméleteiről, arról, hogy milyen kategóriákban ragadhatók meg az új egyenlőtlenségek, hogyan történik ezek reprodukciója, és mennyiben változtak meg ebben a struktúrában a szocializáció, a munka világába való beilleszkedés és az egyéni életút kialakításának feltételei. A meghosszabbodott ifjúsági életszakasz magával hozza a család, az otthoni nevelés, fegyelmezés szerepének átértékelését, de ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukciójának más formáit is. Egyre hangsúlyosabbá válnak a címek, diplomák, amelyek már nemcsak a tudományos-kulturális presztízst jelentik, hanem a rugalmas munkaerőpiacon is előnyt biztosítanak.

1. A “posztindusztriális társadalmak” korszaka

A fejlett nyugati társadalmak elmúlt fél évszázados átalakulása egész sor egymással összefüggő elemből áll.¹ A társadalom strukturális változásának négy, szociológiai szempontból meghatározó jelentőségű tendenciáját emeljük ki:

1. a fejlettebb társadalmak gazdasága a magas termelékenység bázisán tovább fejlődik, és kiterjed “az intenzív tömegfogyasztás társadalma” (Zinnecker, 1992);
2. a szolgáltatói szektor erősödésével kialakul a “szolgáltatói társadalom” és a “szabadidő-ipar” (Gershuny, 1981);
3. zsugorodik és gyökeresen átrendeződik a történelmileg kialakult keresői tevékenység intézményesült rendszere, “flexibilis alulfoglalkoztatottság” figyelhető meg: sokan kiszorulnak a munka társadalmilag szervezett világából, új – kevéssé formalizált – kereső tevékenységi formák alakulnak ki (Beck, 1983);
4. ezzel szoros összefüggésbe hozható a felsőoktatás expanziója, vagyis a főiskolai, egyetemi hallgatók létszámának drasztikus emelkedésével; a munka és a tanulás két “életvilága közötti lavírozás” tölti ki az emberek jelentős részének életét (Beck, 1983).

A hatvanas évektől beállott változások – Gerhard Schulze² szerint – olyan jelentősek voltak a fejlettebb nyugati társadalmakban, hogy a történetileg kialakult hagyományos vertikális rétegződési sémákkal már nem voltak leírhatóak (csak azt voltak képesek megragadni, aminek valami köze volt a termelési folyamatokban elfoglalt helyhez). Az új feltételek között rendre elveszítették jelentőségüket a korábbi “rétegképző tényezők”. Egy új strukturális indikátor jelent meg: az életkor, amely összekapcsolódik azzal, hogy a fő létprobléma immáron nem a megélhetéshez, hanem az “élményszerzéshez” fűződik. A fiatalabb nemzedékek nyitottak az új tájékozódási pontokra: “…a gazdasági szemantika elhalványuló kategóriái mögött kirajzolódtak a pszichofiziológiai szemantika körvonalai”³ . Az egyre inkább strukturális jellemzővé váló korcsoport szerinti tagozódás azonban nem váltotta fel a hagyományos gazdasági differenciálódást, csak “rátelepedett”, elmozdulásokat idézett elő. Az egyenlőtlenségek definíciójában egyre fontosabbá vált a szubjektivitás, a spontaneitás kategóriája, ahol az életkor különös jelentőséggel bír. Az alapvető társadalmi konfliktusok színtere áttevődött az “önmegvalósításért” küzdő fiatalabb és a “fennálló rendszert” képviselő idősebb korcsoportok összetűzéseire (zene, hajviselet, viselkedési formák konfliktusai a 60-as évek közepétől).

A fejlett nyugati társadalmakban a 80-as évek kezdetétől – a felnőtté váló fiatalok “élményre orientáltságának” tömegessé válásával – az emberek mindinkább önmagukkal kezdtek el foglalkozni (“individualizálódó kultúra”). A valóságmodellekből kiveszett a “kollektív” jelleg, fokozatosan elhalványulnak a társadalmi nagycsoportok hagyományos szociológiai kategóriái, és átadják helyüket egyfajta “miliő-etnocentrizmusnak”. Egyre inkább a közvetlen jövő “élménytartalmai” – a nyaralás, a hétvége, a ruhatár, az autó, a televíziós műsorkínálat, a képes újságok, az étlapok – kezdték foglalkoztatni az embereket. Látszólag a korábbi társadalmi csoportok egyre kisebb kulturális egységekre bomlanak, egyre áttekinthetetlenebbé válik a társadalom tagozódása. Valójában – Gerhard Schulze szerint legalábbis – éppen fordítva alakulnak a dolgok: a nyolcvanas évek végétől “a társadalmi miliők alkotta, kifejezetten egyszerű, a régiókat átfogó csoportstruktúrákkal⁴ ” jellemezhetőek a posztmodern társadalmak. A mindennapi élet uralkodó terepévé vált az “élménypiac”; roppant mennyiségű kapacitással, kereslettel, emberi erőráfordítással, gazdasági energiával.

Ezek után jogosan felvethető a kérdés: “Mi is maradt olyan, mint volt?”. Az ipari társadalmak 50-es években tapasztalható “újjáépítésének” időszakához képest szinte az élet minden szeglete átrendeződött. Hiába ugyanazok az emberek hozzák létre a társadalmi viszonyokat, mint korábban, csakhogy – a szerző szerint – “a szubjektumok mélyreható átalakulása láttán már nincs értelme »ugyanazokról« az emberekről beszélni”⁵ . Ebben az individualizálódó kultúrában úgy is elemezhetjük az egyének társadalmi beilleszkedési folyamatait, mint individualizált választások és a társadalmi strukturális környezet kényszereire reflektáló mozzanatok együttesét, amit a továbbiakban “individualizálódó-reflexív” folyamatnak nevezünk.

E folyamatok komplex elemzései nyomán sajátos metodológiai problémákra hívja fel a figyelmet több európai, észak-amerikai könyv⁶ , valamint tanulmány⁷ . A vélemények egybecsengenek abban a tekintetben, hogy új szociológiai szemléletmódra van szükség, amely segítségével pontosabban és megbízhatóbban elemezhetők ezek az új társadalmi jelenségek. Kiemelésre érdemes a tanulmányok közül Rudd és Evans (1998), valamint du Bois-Reymond (1999) munkája. Ők elsősorban az egyéni választás és a társadalmi struktúra között fennálló feszültséggel, ellentmondásos helyzettel foglalkoznak a fiatalok körében, és több konkrét kutatási problémát is megneveznek, melyek további tisztázásra szorulnak.

Az egyik az, hogy a fiatalok a választásokba és az egyéni erőfeszítésekbe vetett hitre szocializálódtak, továbbá az aspirációk és a hozzájuk tartozó eredmények között tapasztalható szakadékot egy időbeli eltérés is meghatározza; mindezeket figyelmen kívül hagyni “óvatlanságra vall”. Fontos magyarázó tényezőnek vélik a fiatalabb korosztályoknak a pszichológiai jellegzetességeit, melyekre – véleményük szerint – eddig nem fordítottak kellő figyelmet a kutatók. A politika és a kutatás szempontjából kiemelik, hogy az individualizáció egyre növekvő hangsúlyozása maga után vonja az ifjúság aktív folyamatként történő értelmezését (tehát az ifjúságot nem a fejlődés egy szakaszának tekintik). Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a fiatalok számára saját sorsuk irányítása bizonyos fokú személyes befektetéssel jár, és ennek következtében pozitív eredményeket várnak – sőt talán követelnek.

A legújabb kutatások⁸ során világossá vált: annak az esélye, hogy saját értékeik alapján tudják kialakítani megélhetésüket, attól függ, mennyire tudnak együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amelyekkel meg kell birkózniuk. Az egyéni döntés következménye az, hogy pozitív összefüggéseket és tapasztalatokat építenek fel ott, ahol látszólag ilyesmi nem is létezik. Más szóval, ahol a strukturált életút nem létezik, vagy “gyorsan halad a megsemmisülés felé”, ott az egyéni döntéseknek fontos szerepe van abban, hogy saját maguk számára mintákat hozzanak létre, amelyek pozitív értelmet adnak életüknek.

A kutatási eredmények felhívják arra is a figyelmet, hogy nem szabad alábecsülni, az 1970 után született generáció milyen súlyos körülményekkel néz szembe világszerte. A gyermekkor és a felnőttkor közötti “híd szétmorzsolódása”⁹ örökös téma marad. A legtöbb iparosodott társadalomban a fiatalok és családjuk kevesebb támogatásban részesülnek a gyermekkorból a felnőttkorba történő átmenet időszakában, ugyanakkor az oktatás és a szakképzés egyre magasabb terheket ró a diákokra és a szülőkre. A tanulásban és a munkában elért sikerek elkerülhetetlenül azok kárára jönnek létre, akik nem ilyen szerencsések. Egy kisebbség sikere erősíti meg azt az elképzelést, hogy az oktatásban és a szakképzés során szerzett képesítések egyenes utat jelentenek a munkavállaláshoz¹⁰ . Továbbra is kézzel fogható tehát az a hamis ígéret, hogy pusztán azzal, hogy egy fiatal végigjárja az oktatási rendszer különböző lépcsőfokait, megszerzi bizonyítványait, el is éri a célját. Bár a fiatalok jelentős része találékonyságról és rugalmasságról tesz tanúbizonyságot, amikor váratlan strukturális és társadalmi akadályba ütközik, meglátásaik azonban főleg a saját személyes tapasztalataikra korlátozódnak. Ezért ahogy Johanna Winn és Peter Dwyer fogalmaz¹¹ : “a strukturált individualizmus által sugallt korlátok további megfontolásra adnak okot”, további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy megértsük: a 2000-es években mi jellemző a felnőtté válás folyamataira, a társadalom megváltozott körülményei között.

2. A makrotársadalmi folyamatok hatása az ifjúság életére

Az alábbiakban azokat a tényezőket, fejleményeket, folyamatokat foglaljuk össze – Jürgen Zinnecker gondolatmenetét követve¹² –, amelyek a fejlettebb társadalmak, azon belül is elsősorban a “posztmodern kor” ifjúságának fejlődését meghatározó módon befolyásolták közel két évtizeddel ezelőtt. Érdemes felidézni ezeket a gondolatokat, hiszen kísértetiesen emlékeztetnek a magyar ifjúság mai viszonyaira, dilemmáira. Úgy is fogalmazhatnánk – némi nagyvonalúsággal –, hogy az ezredforduló hazai társadalma “hűségesen követi”, szinte “lekopírozza” mindazokat a folyamatokat, amelyeket a nyugati társadalmak bizonyos tekintetben már maguk mögött tudhatnak, bár következményei ma is meghatározó jelentőséggel bírnak életükben. Zinnecker kitűnő tanulmányában tulajdonképpen – a korábbiakban jelzett – makrotársadalmi folyamatokat a hétköznapok következményeiként, az egyéni életutak színterén vizsgálhatjuk. A következő lényegesebb folyamatokat tartottuk érdemesnek kiemelni a korabeli nyugati irodalom ide vonatkozó részleteiből:

A “posztmodern” ifjúság a “bizonyítványok megszerzésének kényszere” alatt él. A fejlettebb nyugati társadalmakban már jó ideje megfigyelhető, hogy a családokban a gyermekeket arra ösztönzik ezekben az életszakaszokban, hogy minél nagyobb “kulturális tőkére” tegyenek szert. Egyre több társadalmi csoport úgy örökíti át a társadalmi pozíciókat, hogy a gyerekeiket “konkurenciaharcra” késztetik más fiatalokkal a kulturális források elsajátításáért. Ez az igyekezet szorosan kapcsolódik az életpályák alakításához, és különböző privilegizált “címek” megszerzését jelenti¹³ . Mindinkább kiszélesedik és differenciálódik “az életpályák rendszerében” való részvétel, illetve a címek viselésére való törekvés a legtöbb társadalmi réteg körében általánossá válik. Az olyan speciális címek és életpályák jelentősége is megnövekszik, amelyek nem az iskolázottság révén szerezhetőek meg, hanem elsősorban a “szabadidő- és fogyasztási szférában” honosak¹⁴ . Különösen vonzóvá válnak például a média világában kamatoztatható – iskolán kívül szerzett – diplomák vagy a sportkarrier, a divat területeihez kapcsolódó kereskedői tevékenységek.

Konkurenciaharc a címek megszerzéséért és a karrierek kiépítéséért, az ifjúsági életszakasz meghosszabbodása. A családok egyre több időt és energiát invesztálnak a fiatalabb generációk képzésébe, személyiségük alakításába¹⁵ annak érdekében, hogy minél sikeresebbek legyenek a kulturális címek megszerzéséért folytatott konkurenciaharcban, így átadható legyen a kulturális tőke. Mindez azt eredményezi, hogy meghosszabbodik az utódok “reprodukciós ideje”, azaz az ifjúsági életszakasz kitolódik az életük harmadik évtizedére. Megfigyelhető, hogy amint más társadalmi csoportok fiataljai számára is bizonyos képzési idők általánossá válnak (“normává és standard idővé lesznek”), egy sajátos “distinkciókényszer” alakul ki, amely arra ösztönzi a családokat, hogy gyermekeiknek pótlólagos vagy extra időt biztosítsanak a kulturális tőke megszerzéséhez (inkorporálásához) – annak reményében, hogy minél előnyösebb pozíciót szerezzenek meg a társadalmi térben.

A fiatalok sajátos társadalmi pozíciója mint a “kulturális frakció” része. Annak, hogy a gyermekkor “átitatódott a kulturális életpályákkal és címekkel”, sajátos következménye: az ifjúság közelebb került a “kulturális frakciókhoz”, vagyis azokhoz a személyekhez, akik esetében a kulturális források túlsúlya együtt jár a gazdasági szféra bizonyos korlátozottságával. Ennek eredményeképpen a korábbiaknál szorosabb kapcsolat alakul ki a fiatalok és “a kultúra előállítói, közvetítői” – a nagypolgári és kispolgári értelmiség egyes csoportjai – között. Ezeknek az embereknek sajátos életstílusa, viszonylag sok szabadideje és kiforrott véleménye van magukról és a társadalomról, de el vannak vágva a hatalom és a gazdaság centrumaitól. Ezt az életstílust és világnézetet a szakirodalomban “kulturizmusnak” nevezik¹⁶ . Sajátosságai az ifjúkorban: az életet “a játék, a fantázia és az esztétika uralja”, már gyermekkorban több időt töltenek festéssel, zenével, tánccal, irodalommal, drámajátékkal, exkluzív jellegű sportokkal és más kulturális jellegű hobbival. Többségükben kipróbálják a “demonstratív henyélés” életformáját, amely egyfajta “helyettesítése az erősen elfoglalt szülőknek”. Igen egyedi politikai konzekvenciákkal kapcsolódik össze a “kulturizmus” az ifjúsági életszakaszban: elterjed az alternatív életformák kipróbálása, gyakorivá válik köreikben a társadalmi tiltakozó mozgalmakban való részvétel¹⁷ .

A meghosszabbodott ifjúsági életszakaszban különösen fontos szerepet játszanak a jövőben azok a folyamatok, amelyek a fiatalokat a szabadidő és a fogyasztói kultúra értékeihez kötik. Ezen belül is elterjedni látszanak a korábbi hedonisztikus elemek (ahogy egyesek fogalmaznak, a “férfias-proletár” jelleg válik uralkodóvá¹⁸ ). A korábbiakban csak egyes privilegizált rétegek számára elérhető “gimnazista vagy egyetemista fiú” szerepe mindinkább elterjed – a lányok körében is. Feléled, és új formában jelenik meg a polgári értelmiség “ifjúság-mítosza”: a fiatalok mint kulturális “újítók” szerepelnek ezekben a felfogásokban.

A következő hajtóerő, amely az ifjúsági életszakasz meghosszabbításának irányába hat, a foglalkoztatottak társadalmának válsága. A keresői tevékenység drasztikus háttérbe szorulása először óhatatlanul is az új, munkába lépő generációt, az ifjúság jelentősebb csoportjait befolyásolja¹⁹ . A jövőben évekkel kitolódik az első munkába állás időszaka, ugyanakkor növekvő mértékben lehetőség lesz arra, hogy “nem-standardizált felhasználási normák” alakuljanak ki a flexibilis alulfoglalkoztatottság kiterjedt rendszerében²⁰ . A tanuló, pályakezdő, munka nélküli fiatalok tömegesen jelennek meg a munkaerőpiac szürke és fekete zónáiban, különböző – kevéssé formalizált – foglalkoztatási formák terjednek el köreikben.

Ahogy Zinnecker fogalmaz: “a meghosszabbodott adoleszcencia²¹ strukturális tartóoszlopai” a jövőben az alábbi intézmények lesznek:

1. a képzési rendszer;

2. a szabadidő rendszere; valamint

3. a flexibilis alulfoglalkoztatottság rendszere.

A fiatalok jövőjét döntő mértékben e három cselekvési területen való szinkron részvétel alakítja: itt kell “társadalmi identitásukat és életvezetésük stabilitását” megvalósítani.

Mindezekkel a folyamatokkal összefüggésben az ifjúság “társadalmi ellenőreinek” személyében is gyökeres változások figyelhetőek meg. Ahogy háttérbe szorulnak, átalakulnak életükben a munkához kapcsolódó értékek, a fiatalok a “gazdasági felnőtt frakció” kezéből átkerülnek a “kulturális felnőtt frakció” ellenőrzése alá. Ugyanakkor az kevéssé valószínűsíthető, hogy a munka értékei általában leépülnének, inkább kiterjednek más területekre is, és ezáltal pluralizálódnak. A fiatalok a tanulást és a fogyasztást is egyfajta “munkának” fogják tekinteni, a munkához való viszony absztraktabbá, egyfajta “generalizált teljesítményhajlammá” válik²² . A kereső tevékenységgel szemben a “privát lét” és az “önmegvalósítás” értékei veszik át a vezető szerepet az életet szervező elvek között, és immáron nem csak a férfiaknál.

Iskolaszerű tanulás az iskolán belül és kívül. Az előbbiekből következően jelentősen és látványosan megnő a gyermek- és ifjúságkorban az iskola szerepe. Ennek a folyamatnak vannak azonban kevésbé szembetűnő elemei. Ilyen például az a jelenség, hogy a képzőintézmények immáron nem élveznek monopóliumot a gyermekkor és az “ifjúsági moratórium” kialakításában. Ez a relatív jelentőségcsökkenés elsősorban a képzési címek − a szélesebb hozzáférhetőség révén bekövetkezett − nivellálódásának a következménye, illetve annak, hogy némely képzési intézmény a kereső tevékenység szempontjából egyszerűen parkolópályává – vagy ahogy Zinnecker fogalmaz: “élethosszig tartó váróteremmé és tolató-pályaudvarrᔲ³ – válik.

A posztmodern társadalmak egyik jellegzetessége, hogy időben az iskolázás “rák módjára, hátrafelé fejlődik”, azaz egyre korábban kerülnek be gyermekeink a szervezett társadalmi szocializáció világába. A legkülönfélébb “előiskolák” rendszerei a “baby-iskolán” keresztül egészen a megszületés előtti időszakra nyúlnak vissza (“képezzük ki magunkat baby- és kisgyermek-tanárnőv锲⁴ ). Mindez annak a sajátos kényszernek a következménye, hogy a szülők mindinkább törekednek arra, hogy a kulturális tőke megszerzése már a korai gyermekkorban elkezdődjön – úgymond: ne legyen “elvesztegetett idő” egyetlen perc sem. Ennek egyik legsúlyosabb következménye az, hogy gyermekeink túlterheltsége immáron általánossá és “visszavonhatatlanná” válik.

A “felgyorsult és a lelassult életidő” kettős mozgása. A “képzési munkának” a korai gyermekkorba való előrehozatala ennek az életszakasznak a megváltozását, az élettörténet szempontjából egyfajta “meggyorsítását” jelenti²⁵ . A másik irányú fejlődésről – a “késleltetett” felnőtté válásról − már az előbbiekben is volt szó. Ezeket az összefüggő, egymást kiegészítő folyamatokat kölcsönhatásukban vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyermek- és ifjúkor tipikus életformájának jellegzetes kettős mozgása van, ami a jövőben várhatóan csak tovább fejlődik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember életének kezdeti időszaka egyidejűleg “siet és késik”, vagy “felgyorsul és lelassul” a korábbi generációk életviteléhez képest. Ennek a kettős folyamatnak a legjellegzetesebb sajátossága az egyrészről, hogy a belépés a munka világába általában későbbre tolódik, ugyanakkor “a felnőttlét cselekvési lehetőségei” a korábbi életkorokra csúsznak előre. Az is megfigyelhető, hogy a posztmodern társadalmak mindkettőt preferálják, szinte sürgetik. Ahogy a kutatók fogalmaznak: “legyünk korán nagykorúvá, vállaljunk részt önállóan a fogyasztásban és a felnőtt társadalom életmódjában, de minél később találjuk meg a saját helyünket a munka világában, a folyamatos kereső tevékenység keretei között”²⁶ . Az okok világosak: miközben az önálló fogyasztókra nagy szükség van, ugyanakkor a − formalizált kereső tevékenység keretein belül felkínált − munkalehetőségek egyre fogynak.

A piac közvetítette ellenőrzés. A gyermekek az előrehozott önállósodásuk következtében már egészen korai életszakaszban kilépnek a szabadidő- és a kultúraipar piacára, így ezek ellenőrzik az ifjúságot közvetett módon és “piacorientáltan”. Miután az áruk és a szolgáltatások piaca “a vevő és az eladó egyenlőségének és szabadságának a formális elvén” alapul, az új ellenőrök egyfajta “emancipátorként” lépnek fel a korábbi társadalmi, családi és pedagógiai függőségekkel szemben. A kutatók egyenesen “a pedagógiailag védett gyermekkor és ifjúság megszűnéséről” beszélnek²⁷ . Jelentős változások figyelhetőek meg a következő területeken²⁸ :

– a fiatalok mind nagyobb mértékben részesednek a felnőtt társadalom mindennapi élvezeteiből (elsősorban olyan élvezeti cikkekből, mint az alkohol, a drogok, a cigaretta vagy a gyógyszerek);

– egyes szolgáltatásokat önállóan és tömegesen vesznek igénybe (ilyen például az utazás, a turizmus);

– megfigyelhető a fiatalok “korai önmenedzselése” elsősorban saját testi és lelki állapotuk tekintetében (az igényes testápolás vagy az étlap összeállítása – és immáron “nem csak az édességek terén”).

Amögött, hogy a fiatalokat egyre korábban “vevőnek és fogyasztónak kiáltják ki”, hosszú távú piaci érdekek húzódnak meg. A fiatalokat egyfajta “piaci szakértőknek” tekintik, éppen ezért az ízlésformálás már igen hamar elkezdik köreikben. Előbb, mint hogy önálló vásárlási döntéseket hoznának – de éppen ezért hamar befolyást szerezhetnek e tekintetben a családban. Ez is tulajdonképpen a kulturális szocializáció időbeli előrehozatalának része.

Ahogy Zeiher összefoglalóan megfogalmazza:

“A modernizált gyermekkor és ifjúság elve tulajdonképpen azt a szándékot takarja, hogy a fiatalabbakat korán kiemeljék meghitt szűkebb környezetükből, és szembesítsék a képzés és a fogyasztás helyi sajátosságoktól idegen, generalizált cselekvési szabályaival, amelyek a szülői háztól különböző kulturális kódnak engedelmeskednek. Ebben az újszerű kontrollrendszerben az a törekvés él, hogy a fiatalokban korán kialakítsák az önálló – vagy legalábbis félig autonóm – cselekvést. Ez lehetővé teszi a »hosszú pórázra eresztett« ellenőrzést a korábbiakkal, vagyis a családi szociális miliő színterén zajló szoros vezetéssel és állandó felügyelettel szemben.”²⁹

Mindezek következtében az idősebb generációk “direkt” ellenőrzése helyébe az “indirekt” elemek épültek be, mint például a “példaképek” (“a távolabbi cselekvési horizont személyei”³⁰ ) vagy a “láthatatlan kezű” ellenőrök (a rendőr helyett például a közlekedési lámpa, a helyi felvigyázó helyett a tanácsadók a médiában). Megfigyelhető a szülő és gyermek viszonyában a mindennapi “szociális miliőhöz szabott magatartás-ellenőrzés³¹ ” helyett a hosszabb életszakaszok felügyelete (a “Mit csináltál ma az iskolában?” helyett a “Jó a bizonyítványod?” kérdés kerül).

Talán az egyik leggyakrabban emlegetett sajátossága a posztmodern univerzumnak a “korai biografizálódás”. A szülők és a pedagógusok immáron elsősorban arra törekszenek – szerepük megváltozásának következményeképpen −, hogy “időben belsővé váljon az önellenőrzés”. Norbert Elias már a 30-as évek végén így jellemezte a civilizációs folyamaton belül a magatartás-irányítás ezen új fajtáját: “az idegenkényszertől a belső kényszerig”³² . Az önállósodás egyik legfontosabb mozzanata, ahogy Fuchs fogalmaz: “a gyerekeket és a fiatalokat korán be kell vonni a saját életpályájuk alakításába, és az életrajz szempontjából döntő kérdésekben az együtt döntés jogát meg kell adni nekik”³³ . Mindezekből az következik, hogy igencsak megnő az igény az “életpálya-választási” tanácsadás iránt – már egészen fiatal korban. Ugyanakkor a ma fiataljai hamar megtanulják “az identitás- és az életpályaviták retorikáját”³⁴ is, így nem csak “a mindennapi életvitel témájában” vitaképesek.

Ebből következően megfigyelhető, hogy növekszik a fiatalok véleménynyilvánító képessége életpályájukkal kapcsolatban. Az ezredforduló fiataljai már sokkal iskolázottabbak ezen a téren is, mint a korábbi évtizedekben. Az életpálya individualizálódása következtében a fiatalok korán szembesülnek az úgynevezett “kudarcrizikóval”. Sőt − ahogy Hurrelmann fogalmaz − “már részt vesznek a társadalomirányítás individualizálódásában is, ami abban áll, hogy az egyének hozzájárulnak kvázi rugalmas életpálya-tervezésükkel a felnőtt társadalom válságainak és problémáinak a kezeléséhez. Éppen a fiatalokat szólítják fel arra, hogy az ügyes életrajzi “lavírozással” mérsékeljék a képzés és a munka világában a helykeresés és az utódlás problémáit³⁵ .

A média, a “kultúripar”, a pedagógia és a szociális szolgáltatások területén létrejött szoros kapcsolat a fiatalok és a “kulturális társadalmi frakció” felnőtt képviselői között azt eredményezi, hogy a gazdasági és politikai elit legitimációs kényszerhelyzetbe kerülhet, azaz a generációk közötti feszültségek korábbi tradicionális elemei új mozzanatokkal egészülnek ki és a mikrokörnyezetekből a “nyilvánosság arénájába” tevődnek át. Új “ellenségképek” alakulhatnak ki: a családon belüli pszichológiai feszültségekkel szemben elsősorban az anonim nagyszervezetek és azok tagjai, a politikusok, a rendőrség, a funkcionáriusok stb. válnak fő céltáblájukká. A fiatalok “látványos” csoportjai alakulnak ki, amelyek “nyilvános szabályszegésekkel” adnak hangot véleményüknek. Ide sorolhatók a szkinhedek, a punkok, a rockerek vagy a futballrajongók szélsőségesebb csoportjai³⁶ , de ne feledkezzünk el az újfasiszta jelenségekről sem.

Mindezek eredményeként a családon belül a szülő és gyermek közötti hatalmi viszony most a fiatalabbak javára billen, azaz jelentősen átalakulnak a családon belüli kapcsolatok is. A fiatalok korábban szereznek önállóságot a szülői házzal szemben, partnerkapcsolatot alakítanak ki, kiválnak a szülői otthonból, így megjelenik a “lavírozás” stratégiája a családi kapcsolatokban is. A szülő–gyermek kapcsolatok rugalmasabbakká válnak, mindinkább elterjed az “életvezetés individualizálódásának” tendenciája a szülői háztól való leválás folyamatában is³⁷ .

Egy sajátos − indirekt − befolyás veszi át a korábbi modellek szerepét a gyermekek életútjában. A szülők egyre nagyobb mértékben “tanácsadóivá” válnak gyermekeik pályaválasztásában, vagyis nem közvetlenül – vagyon átadásával vagy képességek átörökítésével −, hanem közvetve, individualizált támogatások révén egyengetik a következő generáció útját. Ezeket kiegészítik egyéni és csoportos lobbitevékenységekkel. A szülők nyomást gyakorló csoportokba szerveződve kívülről próbálnak hatni a képző- és kulturális intézményekre, ilyen módon próbálnak javítani gyermekeik életpályaesélyein. A gyermekes családok számára kedvezőbb feltételek kialakítása érdekében a közvetett módszerek, eszközök mellett közvetlenül is nyomást fejthetnek ki, például azzal, hogy megváltoztatják gyermekeik boldogulása érdekében lakóhelyüket, vagy képzőintézményt váltanak³⁸ .

A – többnyire közvetett eszközökkel rendelkező – szülők tehát arra vannak kárhoztatva, hogy csak kívülről és távolról gyakoroljanak hatást a felnövekvő generációk életének alakulására. Korán és jelentős mértékben önálló cselekvést engednek gyermekeiknek, ahogy Zinnecker fogalmaz: “hosszúra engedett pórázon vezetik őket”. Ez már csak azért is lehetséges, mert háttérbe szorul a tradicionális család modelljében meghatározó jelentőségű “szociokulturális kényszer”, azaz a szülőknek immáron csökken a felelőssége a gyermekeik társadalmi beilleszkedése tekintetében, nem kell kínosan ügyelniük arra, hogy a “helyi társadalmi miliő” befogadja gyermekeiket. A családi ház a jövőben sokkal inkább igazodik a gyermek kulturális, tanulási lehetőségeihez, személyiségéhez, kitolódik a “beillesztésre való igyekezet” arra az időre, amikor már láthatóvá válik a lehetséges társadalmi mobilitás iránya. Ezzel összefüggésben várhatóan kitolódik az a kor is a fiatalok életében, amikor képesekké válnak egy konkrét (munka-) szervezeti miliőbe való beilleszkedésre. E folyamat meghosszabbodásával, kitolódásával együtt többféle státusz-útvonal lehetősége merül fel, és ehhez többszörös átképzés és újratanulás kapcsolódik, hiszen nehéz ma megjósolni, hogy “holnap” milyen képességeket igényel a munka világa. Olyan “praktikák és fogások” terjednek el, amelyek révén a felnövekvő generáció tagjai lényegesen “mobilabbakká” válnak ebben a posztmodern társadalomban. Így tulajdonképpen a családok olyan “tartalékokat képző absztrakt nevelést” valósítanak meg, amelyet a szülők a gyermekeik elképzelt pályája számára “terveznek meg”³⁹ .

Mindezek eredményeképpen a gyermeknevelés kettőssége alakulhat ki a jövőben: míg az egyik oldalon gyarapodnak az “absztrakt teljesítmény-kihívások”, addig a másik oldalon fokozatosan háttérbe szorulnak a hagyományos “korlátozó nevelési követelmények”. A családi nevelés veszít “munkacentrikus szigorából” a korábbi időszakhoz képest, amikor igen korán kellett közös felelősséget vállalni az életpálya alakulásáért. Immáron otthon pihenhetnek a gyermekek, kialakul a családi térben a “szabadidő-enklávé”. Ahogy mindinkább feladják a szülők a nevelés és fegyelmezés korábbi formáit, olyan mértékben erősödik meg a gyermekkel való belső családi érintkezés liberalizálódása és informalizálódása⁴⁰ .

A családokban a privát élet erőteljes átértékelődése figyelhető meg: a privát lét és a nevelés felértékelődik, ugyanakkor a “kötelességetika” helyett az önmegvalósítás értékei kerülnek előtérbe. (Mindez – a tapasztalatok szerint − elsősorban a fiatal férfiak életében terjed el.) Sajátos társadalmi-politikai jelentőséget kap a privát lét, a fiatalok a párkapcsolaton alapuló saját életforma megvalósítását úgy élik meg, mint “a társadalom jobb jövőjéhez való saját hozzájárulásukat”. A partnerkapcsolat viszonyaihoz igazodik a családon belül a szülő–gyermek és a testvérek közötti viszony is: egyre inkább egymás individuális partnereivé válnak, amely viszonyban a gyerekek a szüleik önazonosulás iránti igényeit is figyelembe veszik⁴¹ .

A család intézményének ebben a csoportközösség-koncepciójában a gyermek vállalása egyre inkább az életstílus keresésének és az önmegvalósításnak a része lesz. Háttérbe szorulnak a hagyományhoz kötődő kényszerek, és az etikai-morális megfontolások a gyermekvállalásban egyre inkább “életstílus” és “individuális életprogram” kérdése lesz, “divatos korirányzatok befolyásolják majd – ezért a fiatalok demográfiai magatartása egyre kevésbé lesz prognosztizálható”⁴² . A házasság időpontja, a párkapcsolat alakulása szorosabban kapcsolódik majd a gyermekvállaláshoz. Ugyanakkor a gyermekes család más életformákkal – például a gyermek nélküli, kettős jövedelemmel rendelkező mobil, nagy vásárlóerővel rendelkező házaspárokkal vagy az egyedülállókkal – konkuráló egyik lehetséges formává válik csupán. Ebben a helyzetben a “gyermekellenességi harc” egy jól meghatározható lobbi érdekérvényesítésének részét képezi. Más jelentőséget kap a “gyermekbarát környezet” vitája is: az egymással konkuráló életstílusok harcának egyik eleme lesz. Ezekhez szorosan kapcsolódnak a “vallás által motivált” vagy az “államilag kezdeményezett” viták a gyermek- és családtervezésről.

Amint a biológiai kötöttségek veszítenek jelentőségükből, a “családban élni” egyre inkább azt jelenti a gyermekek számára, hogy “kedves emberekkel vannak együtt”, akik szeretik − függetlenül a biológiai eredetétől. A gyermek a szülők szemszögéből nézve az élet szerves része lesz – és ez immáron nem függ attól sem, hogy házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek-e. A jövőben egyre elterjedtebb lesz az anya–gyermeke páros, ahol vagy vér szerinti apa, vagy “pótapa” van jelen, esetleg egyedül vagy más személyekkel neveli az anya gyermekét.

Végül a nemek szerinti történelmi polarizálódás leépítését tekintsük át. A nyugati szerzők szerint az ifjúság egyfajta “előfutárszerepet” tölt be a nemek szerinti megkülönböztetés felszámolásában is. A munka- és szülőszerep, a nem specifikus munkamegosztás háttérbe szorulásával olyan intézmények kerülnek előtérbe, amelyek alapja a nemek formális egyenlőségének megvalósulása. A posztadoleszcencia életszakasza mindinkább magával vonja a nemek közötti munkamegosztás és a nemek szerinti specializált pszichológiai különbségek rendszerének leépítését, “a férfiak és nők szerint polarizált világ és identitás egyneművé válását”. Szaporodnak a fiatal lányok számára azok az életperspektívák és “diszpozíciós játékterek”, amelyek egyre kevésbé térnek el a férfiakétól. Sőt a kereső tevékenység válsága sokkal inkább sújtja a fiatal férfiakat, már csak azért is, mert a nőkhöz sokkal közelebb áll – tapasztalataik és hagyományaik révén – a privát házimunka, a rugalmas alulfoglalkoztatás és a főhivatású keresői tevékenység közötti “lavírozás”. Előre látható – Zinnecker szerint −, hogy a jövőben gyarapodik azon kulturális tevékenységek köre is, amelyek “nők által meghatározottak” lesznek (például a privát írói tevékenység, az irodalmi közéletben való részvétel, a zenei tevékenység stb.). Erősödni fognak köreikben a “progresszív-liberális orientációk”, így − a felnőtt “kulturális frakció” tagjaival koalícióban – a szociokulturális mozgalmak (pl. környezetvédelem, békepolitika) “hordozói” lesznek⁴³ .

Még ez a korántsem teljes áttekintése a posztindusztriális társadalmak elemzéseinek is sejtetni engedi: az élet szinte minden szegletét “felbolygató” folyamatok eredményeként formálódnak ezek az új társadalmi képződmények, az ifjúsági életszakasz jellege és szerepe radikális átalakulásokon megy keresztül – és immáron nem csak Nyugaton.

Irodalom

Beck, U.–Gernsheim, E.: Vom Geburtenrückgang zur Neuen Mütterlichkeit? Fischer, Frankfurt, 1984.

Beck, U.: Túl renden és osztályon? Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése. In: Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1997. A tanulmány eredetileg 1983-ban jelent meg. A könyv első teljes magyar megjelenése: Beck, U.: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Bp., 2003. Az idézett tanulmány a könyv 3. fejezete, 138–181.

Bourdieu, P.–Boltanski, L.–de Saint Martin, M.–Maldidier, P.: Titel und Stelle. EVA, Frankfurt, 1981.

Bourdieu, P.: Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital. In: Kreckel, R. (szerk.): Sozial Ungleicheiten, Sozial Welt, Göttingen, 1983. 183–198.Bourdieu, P.: Die feinen Unterschiede. Suhrkamp, Frankfurt, 1982.

Büchner, P.: Einführung in die Soziologie der Erziehung und des Bildungswesens, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1985.

Chisholm, L.: Initial Transitions between education, training and employment in learning society, International Bulletin of Youth Research, 1997/15., 6–16.

Cohen, P.: Rethinking the Youth Question: Education, Labour and Cultural Studies, London, Macmillan, 1997.

Côté, J.–Allahar, A.: Generation on Hold: Coming of Age in the Late Twentieth Century (Toronto, 1994, Stoddart).

Du Bois–Reymond, M.: I don’t want to commit myself yet: young people’s life concepts, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 63–79.

Elias, N.: A civilizáció folyamata. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1987.

Elkind, T.: The Hurried Child. New York, 1981.

Evans, K.–Heinz, W.: Becoming Adults in England and Germany, Anglo-German Foundation, London & Bonn, 1994.

Fuchs, W.: Jugendliche Statuspassage oder individualiste Jugendbiographie? Soziale Well, 1983/34. 341–371.

Fukuyama, F.: A Nagy Szétbomlás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

Furlong, A.–Cartmel, F.: Young People and Social Change: Individualisation and Risk in Late Modernity, Open University Press, Buckingham, 1997.

Gershuny, J.: Die Ökonomie der nachindustriallen Gesellschaft. Frankfurt, 1981.Giddens, A.: A harmadik út. Agóra Kiadó, Bp., 1999.

Gillins, J. R.: Geshichte der Jugend. In: Heitmeyer, W. (szerk.): Juventa. Weinheim, München, 1980, 99–132.

Grootings, P. (szerk.): Youth and Work in Europe. Wien, 1983.

Hurrelmann, K. et al.: Lebensphase Jugend. Weinheim, Juventa, München, 1985.

Koebner, T. et al.: Mit uns zieht die neue Zeit. Suhrkamp, Frankfurt, 1985.

Krumrey, H. V.: Eickwicklungsstrukturen von Verhaltensstandarden. Suhrkamp, Frankfurt, 1984.

Land, H.: The crumbling bridges between childhood and adulthood, in: Brannen, J.−M. O’Brian, M. (szerk.): Children in Families, Research and Policy. London, Falmer, 1996.

Looker, E. D.–Dwyer, P.: Education and negotiated reality: complexities facing rural youth in the 1990s, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 5–22.

Lüschel, K. et al.: Die ’postmoderne’ Familie. Konstanz, Universitatverlag, 1988.

Neidhart, F.: Jugend im Spiegel von Umfrageforschung und Statistik. Forschungs­institut für Soziologie, Köln, 1987.

Raschke, J.: Soziale Bewegungen. Frankfurt, Campus, New York, 1985.

Rolff, H-G.–Zimmermann, P.: Kindheit im Waldel. Weinheim, Beltz, Basel, 1985.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Schulz, W.: Won der Institution “Familie” zu den Teilbeziehungenzwischen Man, Frau und Kind. Sozial Welt, 1983/34. 401–419.

Schulze, G.: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása. In: Wessely A. (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris Könyvkiadó, Bp. 2003. 186–204. (Az eredeti megjelenés éve: 1992.)

Trotha, V. T.: Zur Einstehung von Jugend. In: Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 1982/34, 79–97.

Winn, J.–Dwyner, P.: Új irányok az ifjúsági életszakaszok átmenetének kutatásában. In: Gábor K. (szerk.): Ifjúsági korszakváltás. Szöveggyűjtemény. Szegedi Egyetem, 2002, kézirat, 129–144.

Zeiher, H.: Verselbstandigte Zeit – Selbstandigere Kinder? In: Neuer Sammlung, 1988/28. 75–92.

Ziehe, T.–Stubenrauch, H.: Pladoyer für ungewöchliches Lernen. Reinbek, Rowohlt, 1982.

Zinnecker, J.–Werner, G.–Molnár P.–Gábor K.: Youth Generations of the 80s and the Generation of the Parents in Hungary and Western Germany, Budapest, 1988.

Zinnecker, J.: Gyermekkor, ifjúság és szociolkulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban. In: Gábor K. (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, 1992. 29–48.

Zinnecker, J.: Jugendkultur 1940–1985. Opladen, Leske–Budrich, 1987.

Jegyzetek

¹ Részletes elemzését adja pl. Beck (2003), Fukuyama (2002), Giddens (1999).

² Schulze (1992).

³ Schulze (1992: 190).

⁴ I. m. p. 195.

⁵ I. m. p. 196.

⁶ Lásd pl. Cộte–Allahar (1994); Evans–Heinz (1994); Cohen (1997); Furlong–Cartmel (1997).

⁷ Lásd pl. Chisholm (1997); du Bois–Reymond (1998); Looker és Dwyer (1998); Rudd és Evans (1998).

⁸ Lásd: Winn–Dwyner (2002).

⁹ Land (1996).

^{10 Looker (1993).}

¹¹ Winn– Dwyer i. m. (p. 135.).

¹² Lásd: Zinnecker (1992).

¹³ Bourdieu (1983).

¹⁴ Bourdieu–Boltanski–de Saint Martin–Maldidier (1981).

¹⁵ Zinnecker (1986); Bourdieu (1982).

¹⁶ Raschke (1985).

¹⁷ Koebner et al. (1985)

¹⁸ Zinnecker (1992).

¹⁹ Grootings (1983).

²⁰ Beck (1983).

²¹ Zinnecker (1992: 42) így ír a “poszt-adoleszcenciáról”: “Az ifjúsági életszakasz differenciálódik. A klasszikus ifjúkor, ami kb. a 15. évtől a 20. évig terjed, az élettörténet szempontjából fontos kiegészítést kap, egy további, társadalmilag szabályozott életszakaszt, amely az ifjúkor és a felnőttség között helyezkedik el.”

²² Neidhart (1987).

²³ Zinnecker (1992: 40).

²⁴ Büchner (1985).

²⁵ Elkind (1981), a könyve címe is jelzi: “The Hurried Child”.

²⁶ Zinnecker–Werner–Molnár–Gábor (1988).

²⁷ Pl. Gillins (1980) vagy Trotha (1982).

²⁸ Rolff–Zimmermann (1984).

²⁹ Zeiher (1988: 79).

³⁰ Krumrey (1984).

³¹ Zinnecker (1992).

³² Elias (1987).

³³ Fuchs (1983).

³⁴ Ziehe–Stubenrauch (1982).

³⁵ Hurrelmann (1985: 42).

³⁶ Zinnecker (1987); ahogy fogalmaz: ők a “Rowdy”-k.

³⁷ Hurrelmann (1985).

³⁸ Zinnecker (1987).

³⁹ Ziehe–Stubenrauch (1982).

⁴⁰ Zinnecker (1986).

⁴¹ Schulz (1983), Beck–Gernsheim (1984).

⁴² Lüschel et al. (1988)

⁴³ Zinnecker (1992).

A tanulmány komoly empirikus anyag tükrében elemzi a fiatalok politikai orientációjának, értékrendjének alakulását a rendszerváltozás utáni Magyarországon, illetve keresi a választ arra a kérdésre, mivel magyarázható a jobboldalnak a hazai fiatalok körében élvezett népszerűsége. A szerzők azt vizsgálják, mennyiben figyelhetők meg Magyarországon a poszt-indusztriális társadalmakra jellemző trendek és értékorientációk, és mennyiben alakítja ezeket (továbbra is) az államszocialista múlt, illetve az arról kialakított hegemón narratívák. A pártszimpátia a fiatalok körében nem feltétlenül jelent értékelkötelezettséget; a parlamentáris baloldal ebben a rétegben javíthatja pozícióit, amennyiben megfogalmaz egy, a modern társadalom kihívásaira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák) konkrét válaszokat adó alternatívát.

Előzetes megjegyzések

A hazai fiatalok politikai preferenciáinak számbavétele kapcsán komoly elméleti problémával kell szembenéznünk: értékválasztásaikat ugyanis olyan párhuzamos folyamatok alakítják, amelyek lehetetlenné teszik a nyugati társadalomtudományok által kidolgozott megközelítésmódok és kutatási módszerek egyszerű átvételét. Kelet-Európában ugyanis nem alkalmazható az a lineáris modell, amelynek keretében a kérdéskört tárgyalni szokás. Pontosabban: az első ránézésre meggyőzőnek tűnő “formai” hasonlóságok ellenére régiónkban egészen más tartalmú folyamatoknak lehetünk tanúi 1989 óta, mint a nyugati társadalmakban a nyolcvanas–kilencvenes évektől napjainkig.

A változásokkal kapcsolatban az oly divatos megközelítés azt állítja: “Európa »köztes« régiója két nagy és hagyományos civilizáció: Nyugat és Kelet között éli meg a maga történelmi sorsát, küszködik kedvezőtlen adottságaival, keresi önmagát és helyét a nemzetek, a régiók között, és ennek következtében politikai és szellemi arculatára bizonyos »kettősség« nyomja rá a bélyegét. A térség szüntelenül Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európai nemzetek korábban virtuális és most már valóságos közösségéhez szeretne tartozni, mégis nehezen tud szabadulni azoktól a kötődéseitől, amelyek egy keleti jellegű civilizáció keretében jelölik ki a helyét.”¹ De nyugati integrációnk az új világpolitikai helyzetben mégiscsak idő kérdése. Valójában azonban a két régió különbsége legalább ennyire magyarázható a félperifériális–centrum viszonyból származó eltérő problémákból, a történelmi értelemben vett megkésettségből vagy a globalizáció tendenciáiból – s akkor máris bonyolultabb a “végkifejlet” megjóslása. Hiszen bár nálunk is megfigyelhető a hagyományos ideológiai értékek eróziója és egészen újak megjelenése, ez a “létező szocializmusból” a posztkommunista korszakba történő átmenet keretei között megy végbe, s nem egy erős középosztállyal, jelentéktelen under­classzal és tradicionális civil kurázsival megáldott régióban.² Mindennek köszönhetően a magyar fiatalok politikai értékválasztásai és magához a politikumhoz való viszonyai – véleményünk szerint – máshogyan képződnek, mint nyugati társaiké.

Állításunkat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fiatalok drasztikusan újszerű értékorientációit nem elsősorban a “posztmodern” értékek (környezetvédelem, liberalizmus stb.) radikális előtérbe kerülése, hanem a jobboldali értékfogalmak iránti megdöbbentő mértékű elkötelezettség jellemzi. Vagyis a nagy kérdés jelenleg az, hogy egy alapvetően jobboldali ifjúsággal állunk szemben, vagy a hazai ifjúság ezekben az értékfogalmakban és a hozzájuk kapcsolható-kapcsolódó jelentéstartalmakban talál “anyagot” saját újszerű értékképző mechanizmusaihoz? Jelen írásunk első részében kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk, hogyan alakulnak ki azon tartalmak, melyekkel a magyar fiatalok azonosítják a politikai értékfogalmakat, míg tanulmányunk második felében empirikus adatok alapján ismertetjük, hogy miben különböznek az ő értékválasztásaik a társadalom egészének értékválasztásaitól, valamint hogy az egyes pártok mögött milyen értékorientációval bíró ifjúsági csoportok állnak.³

A politika új szituációja

A nyolcvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban olyan változások zajlottak le, amelyek a politika számára is egészen új kihívásokat jelentettek. A mainstream politika elitcsoportjai ennek következtében azóta egy, a korábbitól gyökeresen eltérő társadalmi-politikai szituáció feltételezésére alapozzák világnézetüket, és ezt nem kis részben a hetvenes évek ifjúsági mozgalmai kényszerítették ki.⁴ A változás értelmezési keretét többek közt Ulrich Beck jelölte ki A kockázattársadalom című munkájában, amely szakítást jelentett a munkásosztályt a vadkapitalizmus reformjával felemelő jóléti politika vízióival: “A nyugati, magasan fejlett, jóléti társadalmakban kettős folyamat megy végbe. A mindennapi kenyérért folyó harc már nem mindent beárnyékoló, kardinális probléma. Ezzel párhuzamosan terjed el a megközelítés, hogy a növekedést mellékhatások tisztátalanná teszik.” A kilencvenes évektől ez az elgondolás kiegészül a mindenhol jelentkező bizonytalanság ideológiájával.⁵

Az átalakulássorozatnak nyilvánvaló generációs következményei is voltak, hiszen azok a középosztálybeli fiatalok, akik ebben a klímában szocializálódtak, joggal alapozhatták gondolkodásmódjukat egy olyan világnézetre, amelyből egyszer s mindenkorra kiesik a veszély, a szegénység, a szenvedés, a megnyomorodott élet érzete. A “szabadság gyermekei”⁶ e status quo fenntartásában nem kívántak-kívánnak tevékenyen részt venni, miközben áldásait állampolgári jognak tekintik. Ezzel magyarázható, hogy a legújabb társadalmi mozgalmak meghirdetik a baloldal–jobboldal felosztás érvényvesztésének tézisét (amely az ipari társadalom gazdasági szűkösségén alapult), s a politikától egészen másfajta, új feladatok teljesítését remélik. Az új igények megjelenése Beck szerint két fázisban ment végbe, a hetvenes–nyolcvanas években “a belső növekedés hosszú távú hatásai váltak a kulcskérdésekké. A megkeresett pénz biztosnak látszott, a mellékhatások (környezetszennyezés, individualizmus)… amelyeket a hivatalos rend háttérbe szorított, megjelentek a különböző tiltakozó mozgalmaknak köszönhetően”. A fiatalok “önszerveződése” a szabadság és jólét jelszavai helyett az öngondoskodás jelszava mentén történt, s ez a politika új formáit hívta életre. A hivatásos politikától pedig a fejlődésükhöz elengedhetetlen klíma biztosítását követelte. A második szakasz a kilencvenes években kezdődik, amikor is nemcsak a jog, a munka, a politika és az üzlet veszti el kiszámíthatóságát, de az élet egésze bizonytalanná válik azáltal, hogy felszámolódnak az egyén létének szociális, identitásbeli és materiális alapjai. Ezek kétségbeesett “pótlása” égető feladattá válik, de a saját életükben “fanokká” váló középosztálybeli fiatalok számára nem jelent különösebb nehézséget elmúlt húsz esztendejük eredményeinek átfordítása. A nyugati társadalmakban ezek hatására létrejön egy “lebegő politikai rendszer”, amelynek a régi típusú konfliktusokat rutin jelleggel kell elsimítania, az új bajok megoldását pedig nem (csak) tőle várja a társadalom. Csak 2001. szeptember 11. után derült ki, hogy milyen ellentmondásokhoz vezethet, ha a politika is szerepet vállal ennek a “biztonságigénynek” a kielégítésében.

A rendszerváltással Magyarországon egy látszólag hasonló szituáció jött létre, a lebegő politikai rendszert azonban nem a társadalmi változások kényszerítették ki, hanem a politikai elitek hozták létre. A politikai elitek az átmenet során ugyanis abból a feltételezésből indultak ki, hogy az alapvető társadalmi problémák megoldása pusztán technológiai és nem politikai dilemma. A folyamatban kezdettől fogva létkérdés volt, hogy ezen problémák (magas munkanélküliség, alacsony életszínvonal stb.) az átmenet szükségszerű következményeiként tűnjenek fel, s így ezek nevében az új társadalmi-politikai rendszer ne legyen megkérdőjelezhető.

A politika hazai lebegő rendszere csak részben egyezik meg a nyugati fejleményekkel: mindkettő a hagyományos problémák zárójelbe tételére épít. Csakhogy míg nyugaton a politika új formája – legalábbis a fiatalok megszólítását célzó része – új témák (környezetvédelem, multikulturalizmus stb.) kapcsán jelenik meg, addig hazánkban az ideológiai, kulturális, morális konfliktusok szintje válik a politika tárgyává. A politikai elitek azt sugallják, hogy ezen természetű alternatívák megfelelő választása esetén minden lényegi kérdés eldől. A gazdasági szerkezetváltás, az euroatlanti integráció és a polgári demokrácia intézményeinek kiépítése a szakértők asztalára tartozik, de hogy ezen belül hova kerülnek a hangsúlyok, és milyen Magyarország épül a romokon, az a “politikai” szembenállások tétje. (Antall–Kupa, Horn–Bokros, Gyurcsány–Kóka tandemje mutatja ezt a szereposztást.) Politikai értékrendek csatájáról van szó, amelyek mitikus, világmagyarázó, a rendszerváltás folyamatát értelmező keretben lépnek színre, s a politikai értékkategóriák “tradicionális” tartalma mellett a második értéktartományt képezik.

A társadalomkép e sajátos kelet-európai átalakulása borzasztóan csábító a politika iránt fogékony, az iskolapadban ülő vagy abból épphogy kikerült fiatalok számára, hiszen ők történelmi és társadalmi tapasztalatok híján könnyen elhihetik, hogy a politikai világképek ezen valósága, az általuk felvetett problémák megoldása a társadalom valós problémáit is kezelni képes. A népi–urbánus, a polgári–posztkommunista, a nemzeti–nemzetietlen ellentétpárok számtalan fiatalt állítottak a politikai szekértáborok mögé annak ellenére, hogy nekik vajmi kevés közük van ezek eredeti céljaihoz, sértettségéhez, ideológiájához és kulturális törekvéseihez.⁷

Természetesen a “fiatalok” politikaérzékelése igen különböző gondolkodási, tudás- és értékmintázatokra épül. Az a fiatal, akinek családjában – akár a Kádár-rendszer politikájának következtében, akár más okokból – megszakadt a politikai történetmesélés (a politikai szférával kapcsolatos kommunikatív emlékezet) folyamata, vagy eleve nem is volt ilyen (és most rendszerváltás utáni “osztálytudattal” nosztalgiázik a hetvenes–nyolcvanas évek családi aranykorán), egészen másképp közelít példának okáért a Fideszhez, mint az a társa, akinek családja a létező szocializmus alatt keresztény értékeket vállalt fel, és ezt többé-kevésbé reflektált módon tette.

Az előbbiek, ha a Fideszhez csatlakoznak, akkor egy számukra felkínált alternatív mitológiát, világmagyarázatot, narratívát választanak, az utóbbiak a pártokat mint hagyományos politikai értéktartalmak hordozóit látják és választják. A rendszerváltást követő politika tehát nemcsak a társadalom és a politika valóságának kettéválasztására tett kísérletként jelenik meg, hanem a politikai tartalmak “hagyományos” és “posztmodern” értelmezésének párhuzamosságát is kínálja.

A politikai tevékenység átalakulása

A politika ezzel párhuzamosan egy minőségi változáson is keresztülment a fejlett nyugati társadalmakban. A premodern világra jellemző konfrontatív politika (amelyet a birodalmak közötti elkerülhetetlen háború jellemzett és amelyet az osztályharcok korai szószólói is elkerülhetetlennek véltek) az intézményrendszeren belül zajló versengő, a hatalomért és forrásokért vívott demokratikus, modern politikává változott. Hogy azután a posztmodern társadalomkép nevében megjelenhessen a “posztmodern politika” jelszava, amely arra épült, hogy a “történelem vége” állapotba jutott nyugati típusú demokráciákon belül a pártharcok és érdekharcok egyszerű társasjátékká szelídülnek. Amely célja immár nem véresen komoly elosztási-ideológiai kérdések rendezése, hanem csupán a választói szimpátiákra alapozott szavazatok elnyerése: lovagi torna helyett valóságshow.

Ennek politikai feltétele persze az volt, hogy a nyugati társadalmak a status quo fenntartását sajátos módon valósítják meg: a társadalmi bajokat, konfliktusokat és válságokat bizonyos kedvezményezett társadalmi csoportok és rétegek hermetikusan elzárt világán kívülre igyekeztek exportálni. Jean Baudrillard ezt a jelenséget a modern kapitalizmus általános jellemvonásaként mutatja be: “nem következik be valóságos katasztrófa, mert a virtuális katasztrófa korában élünk. Amikor valamilyen baj túlontúl terhessé válik, egyszerűen kitaszítják az űrbe, Föld körüli pályára állítják”⁸ . Nem meglepő, hogy ennek a tendenciának két központi pillére a középosztály, azon belül pedig a középosztályhoz tartozó ifjúság lett. A társasjátékká változtatott politika egészen új azonosulási lehetőségeket biztosít a fiatalok számára. A technikai fejlődés lehetővé tette a politika félperces spotokban való fogyasztását, így lesz jellemzővé annak perszonalizációja, bulvárosodása, mítosszá válása. A politikai értékkategóriák “címkékké”, összefüggés nélküli mellérendelt tartalmak hívószavává váltak. A nyugati társadalmakban az ifjúság széles rétegeinek azonosulása az újfajta politikával előfeltételezte az ifjúság atomizálódását az új egyéni élettechnológiák előtérbe kerülésével, depolitizálódását a fogyasztói társadalom keretei közt és újraszocializálódását a szórakoztató – audiovizuális – informatikai ipar által. Ahogyan a társadalomból kiszorítják, exportálják a társadalmit, úgy szorítják ki a politikából a politikait, a fiatalokból a fiatalosságot. De a politika és a politizálás új korszaka éppen erre az állapotra építi legfontosabb illúzióit.

Nyilvánvaló, hogy idehaza (és Kelet-Európában) a politikai tevékenység átalakulásának is egészen más kottát kellett követnie. Ahogy Zygmunt Bauman is rámutat: Kelet-Európában a kommunizmus bukásában több más tényező mellett a fogyasztói várakozás is igen meghatározó szerepet játszott, igencsak gyengítette a rendszer legitimációját. A kései Kádár-rendszer politikája következtében ez a tényező a legerőteljesebben talán éppen a fogyasztói individualizmusra leginkább nyitott Magyarországon jelenhetett meg, ennélfogva itt vajmi kevés esélye volt a polgári öntudat tömeges megjelenésének, ami adott körülmények között együtt járt a politikumtól való teljes elfordulással.⁹ Az akkori politikai hatalom persze pontosan ezt is akarta. Ilyen előfeltételek mellett a rendszerváltás után lényegében lehetetlennek bizonyult – nyugati mintára – a széles, az új politika számára mennyiségileg és minőségileg megfelelő középosztálynak a kiépítése, amelyen a politikacsinálás új gyakorlata nyugodhatott volna. Az “eredeti” antalli politika bukásából (a nemzeti közép kudarcából)¹⁰ nyilvánvalóvá vált, hogy míg nyugaton a középosztály és politikai elit szövetsége működőképes, addig nálunk a politikai elit csak egy “virtuális” középosztállyal szövetkezhet.

Az orbáni polgárság, a virtuális középosztály, arról ismerszik meg, hogy valójában nem középosztály, a politikai azonosulás számukra a középosztályhoz tartozás álmát kínálja. Az orbáni polgárok többsége így nem burzsoá, mert nincs mit veszítenie, és nem citoyen, mert híján van a civil erényeknek, elkötelezettségnek (a “polgári kör” és a nemzeti petíció, nemzeti konzultáció nem civil társadalom). Ellenben a “polgár” egy olyan címke, amely a hamis azonosulás látszatát kelti: én, a választó ugyanazokban hiszek, ugyanúgy mesélem el a politika történéseit, ugyanúgy ítélem meg a napirenden szereplő ügyeket, ugyanúgy élem meg a világot, mint ők, a politikusok; nem védik meg privilégiumaimat, ilyenek nincsenek is, de ez a politikától nem is lenne elvárható. Nálunk tehát a politikai tevékenység átalakulása nem egy erős középosztály számára kínálta a társadalmi problémák “kívülre tolásának” lehetőségét, hanem az elitek számára.

Az új évezred ifjúsága

A fiatalság politikai orientációinak, értékválasztásainak negyedik mozzanatának megértéséhez egy pillantást kell vessünk az ifjúság jellemző élethelyzetére keleten és nyugaton. Fel kell tennünk a kérdést, hogy létezik-e a fiatalok részéről egy olyan speciális viszonyulás a politikához, amely csak rájuk jellemző politikai értékeket termel. Állításunk szerint a nyugati társadalmak ifjúsága életformájával hoz egészen újat a politika területére, nálunk a nyugati társadalmakban megszokott kampányeszközöket felvonultató politika csupa régi és ódon dolgot hangszerel át számára – saját “posztmodern” problémái megoldására.

A centrumországok ifjúságának élethelyzete az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen megváltozott. A bevett utak helyett egyéni életstratégiák váltak uralkodóvá, a családalapítás ideje kitolódott, az önálló élet feltételeinek megteremtése többé-kevésbé elveszítette jelentőségét. A szülein élősködő harmincas “fiatal” nem kivétel többé, hanem szabály, ahogy azt jó néhány kurrens mozifilm is jól tükrözi.¹¹

Mint említettük, a (középosztálybeli) fiatalok fő hajtóereje mára már nem a megfelelő mennyiségű pénz megkeresése, a felnőtt társadalomba való betagozódás, abban egy megfelelő pozíció kiharcolása. A jóléti társadalom (illetve ezen keresztül a szülők) biztosítják az alapvető egzisztencia megszerzését, megtartását, akkor is, ha a “szabadság gyermekei” csak alkalmilag látogatnak el a felnőttek világába, alkalmilag vállalnak munkát. A fiatalok számára így a megfelelő, kortársaik által legitimált élet elérése válik hajtóerővé – az élménykeresés, az izgalmas, flexibilis, semmire sem kötelező élet lesz az elérendő cél. Ahogy az értékrendszer átalakult, az érdeklődés középpontjába az élet megélése és átélése kerül. Az “Éld meg az életed!”, “Légy önmagad!” parancsának nyomására állandósuló cselekvési dinamika fejlődik ki, szerveződik meg a rohamosan terjeszkedő élménypiac keretében, befolyásolja a közösségi élményszerzési mintákat, s a szociális (politikai) környezetet élményközösségként határozza meg. Gerhard Schultze két évtizede ekképpen fogalmazta meg az új korszak emberének (a fogyasztói, jóléti társadalom gyermekeinek) dilemmáját: “Az unalomtól való félelemhez az a félelem társul, hogy lemaradhatunk valamiről. A kínálat köre igen nagy ugyan, az élmények fogyasztásában azonban szükségképp van némi meghatározottság. Nem lehet, hogy a másik tévéműsor jobb ennél? Talán a másik diszkóban forróbb a hangulat, mint most ebben itt! Egy másik ember nem tudna többet nyújtani nekem, mint akivel összeálltam? Ha már választottunk, ez mindig azt is jelenti, hogy lemondtunk más lehetőségekről. Az élmények kapcsán elmulasztott nyereséggel azonban nem lehet kalkulálni. Ha pillanatnyilag nem unatkozunk is, elképzelhető, hogy ugyanakkor lemaradunk valamiről. A fogyasztás lemondást is jelent.”¹²

A politika ahhoz, hogy megszólíthassa a megváltozott társadalmi helyzetben, értékrendszerben felnőtt ifjúságot, igen nehéz problémával szembesül. Ahogy Philip Gould, a brit miniszterelnök stratégiai tanácsadója is írja: “Világos, hogy új kampányolási korszakba lépünk, egy olyanba, ahol a kommunikáció régi, fentről lentre haladó, egyirányú módszerei nem működnek többé. Fel kell ezt váltani egy új lentről felfele irányuló, helyi, interaktív kampányformával, ahol az élőszó központi jelentőségű lesz. (…) Az emberek többé nem lehetnek a politika passzív figyelői, és a politikai pártok nem hagyhatják többé, hogy ez megtörténjen.”¹³ Ahhoz, hogy az új terepen a politika helyt tudjon állni, alkalmazkodnia kell az emberek megváltozott életszemléletéhez. A nyugati társadalmak ifjúsága – leg­alábbis a kurrens szociológiai szakirodalom szerint – saját léthelyzetének megfelelőjét pillantja meg a politikai elit által kínált ideológiákban, így azok hordozójává válik, a politika újszerű elvárásaikhoz igazodik.

Nálunk azonban erős középosztály hiányában ez a folyamat nem vagy nem így tudott lejátszódni. Magyarországon a politika (az ehhez való kapcsolódás) maga válik az ifjúság problémáinak megoldásává, példának okáért nem a politika igazodik a fiatalság élményteli világához, hanem sok esetben maga a politika alakítja ki az élménystruktúrákat. Hogy a különbséget lássuk, elegendő, ha csupán arra utalunk, hogy míg nyugaton az ifjúság új politikai formák létrehozásával vívja ki magának a figyelmet, és találja meg a megfelelő élményközösséget (alternatív és környezetvédő mozgalmak stb.), addig idehaza éppen a hagyományos politikai pártok számára jelent újabb bázist és törzsközönséget. A polgári körökben aktív, Fidesz-rendezvényeken tapsoló, Orbánért rajongó tinédzser vagy egyetemista középosztálybeli szülőkkel a háta mögött a jelen Magyarországának jellemző alakja. Számára a politika éppen azt ígéri, ami saját életéből – amúgy – kimarad. Így találja meg az idősek kulturnacionalizmusában a lelki-érzelmi mélységet, az Erdély giccskultuszban a tartalmas életet-életcélt, a magyar zászló lobogtatásában az összetartozás-érzést, a másként gondolkodókban az ellenségképet.

Ha a dolgok felszínére koncentrálunk, azt láthatjuk, hogy egy igen hasonló folyamat játszódik le hazánkban, mint nyugaton, némi fáziseltolódással: a középosztálybeli fiatalság jórészt nyugati társainak két évtizeddel korábbi értékrendszerét mutatja, életstratégiáját követi. Azt is meg kell látnunk, hogy ugyan megjelennek a nyugati fiatalokkal “szinkronban” lévő csoportok, emellett egy igen jelentős réteg marad, amely számára a hagyományos problémák a problémák, akik nem a posztadoleszcenciával járó bizonytalanságérzettel, hanem a felnőtt életben való elinduláshoz szükséges egzisztencia megteremtéséért küzdenek.

Magyar társadalom, magyar fiatalok

A hazai társadalom egészének politikai orientációinak vizsgálata visszaigazolja azon kutatási eredményeket, melyek szerint a választópolgárok között igen magas a “bizonytalanok” és az “elutasítók” aránya. A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felmérése visszaigazolta a közvélemény-kutatások azon általános tapasztalatát, hogy a magyar pártrendszer meglehetősen “beállt”, a két vezető párt osztozik a szavazók negyedén-negyedén, míg a négyévenkénti választási hadjárat a többiek megnyeréséért zajlik. A hazai politikai erőknek kettős feladattal kell megbirkózniuk: egyrészről saját, értékorientációik szerint is elkötelezett törzsszavazóikat meg kell tartaniuk és ki kell szolgálniuk, másrészről azonban egy tőlük teljesen eltérő értékrendszerrel és politikához való viszonyulással rendelkező szavazóréteget is meg kell szólítaniuk. Ahhoz, hogy sikeresek lehessenek, a pártoknak össze kell tudniuk egyeztetni a “hagyományos” politikai értékkategóriákat és az erre kevéssé fogékony választóknak szánt üzeneteket és cselekedeteket.

Az összeegyeztetés a magyar társadalom meglehetősen apolitikus közegében nem is tűnik teljesíthetetlen feladatnak: vizsgálataink is jól mutatják, hogy a “semlegesek” csoportja (1. ábra, 4. oszlop) egyetlen politikai érték iránt sem mutat ab ovo elutasító magatartást, vagyis az ezek iránti szimpátiák és ellenszenvek nagyrészt véletlenszerűek. Egyedül a radikalizmus és az alternatív baloldaliság elutasítása jellemző rájuk (nem véletlenül volt oly sikeres körükben a szocialisták negatív kampánya Kövér László “köteles” beszéde kapcsán). Enyhe támogatás mutatható ki a “környezetvédő” (30 pont) és a “mérsékelt” (19 pont) politikai stílusjegyek és témák iránt. A Centrum Párt választási szereplése mutatja, hogy egy olyan helyzetben, ahol a nagypártok kommunikációjában a zöld értékek nem igazán jelennek meg, egy “szimpatikus, környezetvédő témákat is felvállaló” középpárt sikereket érhetne el.

A pártok törzsközönsége kapcsán néhány, sokak számára feltehetőleg meglepő eredményre is bukkanhatunk. A szocialisták bázisát jelentő szavazórétegek közül az egyik csoportosulás vezető értékeiként a szocialista és a baloldali mellett megjelenik a nemzeti érték is (1. ábra, 2. oszlop). Ennek magyarázata nyilvánvalóan az államszocializmus időszakában is létező nemzetfogalom máig tartó népszerűsége, a nacionalizmus nélküli erős nemzettudat tovább élése figyelhető meg. A himnusz alatt vigyázzban álló, az olimpikonokat megkönnyező, kicsinységünk tudatával élő és “nagy eredményeinket” ennek fényében néző “apolitikus” gondolkodásmód jellemző lehet egy olyan csoportra, amely az idősek között csaknem háromszor annyi támogatót tudhat maga mögött, mint a fiatalok körében (2. ábra). Ameddig a jobboldal-ellenesség megkérdőjelezhetetlen ebben a csoportban, valószínűleg kitartanak a nagyobbik kormánypárt körében, még ha “balról” folyamatos kihívóval is kell számolnia a szocialistáknak. Nyilvánvaló, hogy a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt “nemzeti” és “nosztalgikus” politizálási stílusa valódi választói igény felmérésén alapul, csakhogy az erre fogékony rétegek nagyban kötődnek az MSZP-hez. A liberális irányba elmozduló szocialisták “rémképe” rájuk nem hathat, mert a “liberális” címkét nem vetik egyértelműen el, a “radikalizmust” viszont igen.

A másik markáns választói csoport, a “liberális baloldali” réteg (1. ábra, 3. oszlop) esetében meglepő módon nem figyelhetők meg generációs torzulások (2. ábra). Az erős liberális elkötelezettség a “konzervatív” és “vallásos” értékek tudatos elutasításával párosul, őket a “nemzeti érzésű baloldali” rétegekkel elsősorban (és szinte kizárólagosan) a jobboldallal szembeni erős állásfoglalások közössége hozza össze. A szocialisták politikájának láthatóan ez a kulcsa: ameddig fenn tudják tartani Orbán Viktor “veszélyességének” hitét saját szavazóbázisukban (amelyet Antall, Csurka és Boros veszélyességének hite előzött meg), addig lehetséges azt feltétel nélkül egyben tartani.

Ha a jobboldal törzsválasztóit vizsgáljuk, egy másik megoldhatatlannak látszó politikai feladványra találhatunk, amelyet a Fidesz eleddig jól kezelt, mindazonáltal ha a továbbiakban nem jól “egyensúlyoz”, hosszú távon könnyen “rámehet”. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a jobboldal bázisa két markánsan elkülönülő csoportra oszlik, s ezek nagyjából egyenlő arányban vannak jelen (1. ábra, 5. és 6. oszlop). A “liberális jobboldali” csoport számára a hivatalos “polgári” és “jobboldali” jelszavak mellett fontos a liberális orientáció is, vallásellenesek, és nem támogatják a konzervatív értékeket. Ellenben a “konzervatív” csoport nézetei és elkötelezettségei sokkalta markánsabbak, az erős nemzeti érzés, a baloldal- és szocializmusellenesség jellemző rájuk. A különböző értékpárokra adott válaszaikból kiderül, hogy sokkalta konfrontatívabb nézetekkel bírnak, mint a “liberális jobboldali” szavazóréteg, amely inkább “értékpozitív”, vagyis a szabadság, az új Magyarország és a “polgári-nyugatos életvitel” megvalósulását reméli a jobboldal vezető erejétől. A Fidesznek kétségkívül nem könnyű ezt a két igényt egyszerre kiszolgálnia, miközben a “bizonytalan szavazók” igényeinek is meg kell felelnie. Nagy kérdés, hogy a balliberális értelmiség rémálma, vagyis a kétosztatú politikai szféra jobboldali vezető erejének még inkább jobbra tolódása, egy korszerűtlen, a mai világ kihívásainak megfelelni nem tudó és nem akaró ideológia megerősödése mennyiben reális. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a fiatalok körében a “liberális jobboldal” értékcsoport támogatottsága kétszer akkora, mint az idősebbek esetében, miközben a legidősebb korcsoportban (a hatvan év felettieknél!) a “konzervatív-jobboldali” orientációk támogatottsága háromszoros. Ugyan a köztes generációknál “döntetlenre” áll a meccs, de tendenciájában mindenképpen a konzervatív-jobboldali értékek tartalékainak “kimerülése” prognosztizálható (2. ábra).

Akár a szocialista, akár a fideszes törzsszavazókat tekintjük, egy általános problémának lehetünk tanúi: az egyes értékorientációs csoportokon belül a fiatalok részarányai hatalmas különbségeket mutatnak. Ezen különbségeket nézetünk szerint az magyarázhatja, hogy az új nemzedékek egészen más módon képzik politikai értékeiket, mint a korábbiak. A hazai fiatalok politikai értékorientációi kapcsán azt feltételezzük, hogy az értéktartalmak sajátos módon való egymás mellé épülésének lehetünk tanúi. Az értéktartalmak “mozaikszerű” kiépülésének jelensége nyilvánvalóan számtalan szempontból magyarázható. Ezek közül a legfontosabb, hogy a rendszerváltás előtti időszak a mai 18–29 évesek számára gyakorta a “távoli múlt” csupán: a rendszerváltás utáni nemzedék az átmenet időszakában még gyerek volt. Ennek kettős következménye van: egyrészről a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van. Másrészről az eltelt időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozásához szükségük van segítségre, s ezeket a politika mítoszaiban és eredetmagyarázataiban könnyedén fel is lelhetik.

(2) Ahogyan nyilvánvalóan hatnak rájuk a mindennapi politika eseményei olyanformán, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak.

(3) Végezetül az egyetemi oktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív lezártságával és a családi elvárások átalakulásával számukra is olyan élethelyzetek jönnek létre, amelyek lehetővé és szükségessé teszik számukra, hogy a politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék.

(4) Ezen négyféle értéktartalom az orientációk lényegi különbözőségét szüli, amelyek egyszerre tünetei a társadalom átmenetiségének, torzulásai-mellékhatásai az átalakulásnak (a politikai klíma jobboldaliságának), de egy újszerű politika lehetőségének első bizonyítékai is egyben.

Nyilvánvalóan ezzel is magyarázható, hogy a politikai kategóriák megítélésben egyértelműen beszélhetünk “fiatalos” és “öreges” értékekről. Mivel azonban nem ismerjük, hogy pontosan milyen tartalmak kapcsolódnak az egyes kifejezésekhez, csak megtippelni lehetne, hogy miért részesítenek előnyben a fiatalok egyes kategóriákat és miért vetnek el másokat. A “konzervatív” és a “vallásos” érték elutasításában még mindig a generációs érvek lehetnek legmeggyőzőbbek, ahogyan a “szocialista” kifejezés nosztalgikus tartalma is igazolható volna az idősebb generációknál. Igen érdekesek a fiatalok “sláger-jelszavai”: a polgári és liberális kifejezések magas pontszámai az életfilozófiává változtatható értéktartalmakkal való azonosulás erősségére utalhatnak. Ezt támasztja alá, hogy az iskolázottabb rétegekben ezen kifejezések renoméja sokkal nagyobb, ráadásul a “liberális” kifejezés urbánus környezetben különösen népszerű. A “környezetvédő” a modern világ olyan kulcsszava, amelyre a fiatalok nyilvánvalóan jobban figyelnek, mint az idősebbek – közülük is különösen a magasabb végzettségűek. Ami azonban ezekből az aggregált adatokból nem mutatható ki, az az, hogy miért utasítják el jobban a baloldali és miért támogatják inkább (főleg ilyen mértékben) a “jobboldali” kategóriát.

A Fidesz és a fiatalok

Közismert tény, hogy Fidesz-MPP szavazóbázisa máig erősen generációs jellegzetességet mutat. A párt az első szabad választásokon még egyértelműen a fiatal nemzedék képviselőjeként lépett fel (199X-ig a pártba való belépés feltétele a 35 év alatti életkor volt), az urnához járuló fiatalok (18 és 35 év közötti szavazók) 29%-a támogatta őket, nyolc évvel később – egy jóval kevesebb releváns pártot felvonultató választáson – pedig támogatottsága 49%-ra ugrott. A 2002-es választások idejére a magyar társadalom magas protesztszavazásra való hajlandósága mellett ez az arány nem változott (!), a fiatalok fele kívánta akkor a polgári pártot kormányon látni.¹⁴ Felmerül a kérdés, hogy hogyan sikerült a Fidesznek megőriznie a fiatalok körében való ily mértékű támogatottságát, miközben a pártelit maga már nem ebbe a generációba tartozik, a mai 18 évesek már nyilvánvalóan nem generációjuk képviselőjét látják Orbán Viktorban.

A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felméréséből nemcsak az látszik jól, hogy a párt törzsszavazóinak százalékos aránya messze túltesz legnagyobb riválisáén a 30 év alatti korcsoportban, de az is, hogy a Fidesz az ingadozó, bizonytalan, bal–jobb skálán magát semlegesként definiáló szavazókat is sokkal sikeresebben szólítja meg, mint ellenfele.

Ha a párt törzsszavazóit egy a fentebb alkalmazottnál finomabb bontásban vizsgáljuk (lásd 3. ábra), kitűnik, hogy több markánsan eltérő értékorientációval, gondolkodásmóddal, világképpel, motivációval bíró csoport alkotja a Fidesz törzsszavazói gárdáját (nem pusztán a nyugatos-polgári-liberális világszemlélethez való viszonyulás működik törésvonalként közöttük).

A “radikális liberális jobboldaliak” (3. ábra, 5. oszlop) esetében a jobboldaliság a domináns elem. A csoport érdekes jellegzetessége, hogy az összes többi törzsszavazói klasztertől (3. ábra; 3., 5., 8., 10., 12., 13., 14. és 15. oszlop) eltérően a radikális értéktartalom náluk pozitív értéket hordoz, ugyanakkor a mérsékeltség negatív megítélés alá esik (szintén nem jellemző módon). Valószínűsíthető, hogy olyan politikailag aktív fiatalok tartoznak ide, akik számára a Fidesz politikájának győzelemre segítése egyet jelent a régi rendszer és utódai elleni harc sikeres megvívásával (emlékezzünk csak, hogy Orbán Viktor beszédeiben milyen gyakran jelenik-jelent meg a múlt és jövő erőinek szembeállítása!). A párt öndefiníciójában szereplő értékeket vegyítik a “radikális rendszerváltás” programjának értéktartalmaival; az általunk baloldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek negatív besorolása mellett pedig a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak, míg a nemzeti érzés, a polgáriság, a liberális és környezetvédő címke inkább pozitív értékelést kap. A Fidesz számukra “modernizációs alternatíva”, amely egy liberális, polgári, erős Magyarországot ígér.

Az “erősen jobboldali” klaszter (3. ábra, 8. oszlop) gyakorlatilag minden jobboldali gyűjtőkategóriába sorolható értéket támogat – a mérsékeltség és a környezetvédelem mellett –, de a liberalizmus és az összes mai magyar baloldalhoz kötődő érték (többnyire igen erősen) negatív megítélést kap. E csoport tagjai azok, akiknek értékorientációját jól láthatóan a nagypolitika által sugalltak határozzák meg: értékorientációjuk leképezi a politikai pártok önbesorolását. Őket szintén az államszocializmus és az utódpárt, nem pedig a “modern” baloldal ellenségének tekinthetjük. Mindkét csoport politikailag aktív – igen kicsi a nem szavazók aránya –, más pártra szavazók csak elvétve találhatók meg tagjaik között.

Az “erősen jobboldali” csoport tagjaihoz hasonlóan a “jobboldali” klaszter tagjai is (3. ábra, 14. oszlop) minden bal (igen erősen) és középértéket (környezetvédelem kivételével) elutasít, ám esetükben a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak. Számukra a jobboldal–baloldal viszonykategóriát jelent, vagyis egyfajta proteszt magatartást: úgy gyűlölik a baloldalt, hogy a jobboldal értékeivel sem azonosulnának.

A “vallásos polgári” klaszter (3. ábra, 13. oszlop) számára a konzervativizmus kivételével az összes jobb és középérték pozitív megítélésű, igen erősen negatív elbírálást csak a szocialista érték kap. A vallásos klaszter számára az MSZP nemigen tud mit mondani, illetve feltételezhető, hogy sokuk számára a vallásosság egy olyan családtörténettel jár, amelyben a rendszerváltás előtti időszak erős világnézeti elnyomással, a család bizonyos tagjainak emiatt beszűkült lehetőségeivel, esetlegesen életpályája kisiklásával járt. Az e klaszterba tartozó fiatalok többsége valószínűsíthetően mint a régi rendszer elutasítóira, az utódpárttal nem szövetkezőkre tekint a polgári párt politikusaira, és a polgári pártban egy olyan politikai aktort lát, amely megfelelő helyen kezeli a vallásosság, illetve az egyházak szerepét a társadalom életében. Ez nem meglepő, gondoljunk csak például a Fidesz azon 2002-es tervére, amely szerint a közoktatásba egy kötelezően választandó világnézeti nevelést kívánt volna beemelni. A fentebb említett három csoportban a MIÉP támogatottsága is 3% feletti.

A “polgári jobboldali” klasztere (3. ábra, 10. oszlop) minden baloldalhoz köthető értéket igen erősen elutasít, de elutasítja a konzervativizmust, a vallásos nézeteket és az erős nemzeti érzést is. Csoportjukban a jobboldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek közül a polgári domináns, emellett a jobboldaliság és a középértékek esnek pozitív elbírálás alá. Bár körükben meghatározó a Fidesz támogatottsága, viszonylag magas a politika iránt érdektelenséget mutatók aránya is. Ez azt bizonyíthatja, hogy ebben a csoportban a politikával szembeni elvárások gyengébbek. Ezen fiatalok saját tevékenységük “garanciáját”, visszaigazolását látják a Fideszben: ők egy szabad ország sikeres polgárai, akik számára a posztkommunista és az őskonzervatív attitűdök kulturálisan egyaránt taszítók.

Úgy tűnik, a Fidesz jelenlegi sikere elsősorban annak köszönhető, hogy képes többszólamú politikát folytatni, egészen különböző értékeket valló csoportokat azonosulásra késztetni. Amellett, hogy a párt egy erős, belső ellentmondásoktól nem szabdalt szervezet képét mutatja, a médiában gyakorta szereplő reprezentánsai más-más csoportokhoz, más-más nyelveken tudnak szólni. A már említett Kövér-féle “köteles” beszéd példának okáért remekül képes volt a MIÉP közeli fiatalokat megszólítani, a mérsékelt jobboldali, “középen álló”, de Fidesz felé hajló szavazók túlnyomó többsége pedig nem pártolt el ennek következtében, hiszen Pokorni Zoltánt tekintették a Fidesz-álláspont hiteles képviselőjének az adott ügyben. A pártban remekül megfér egymás mellett a polgári, nyugati konzervatív értékrenddel azonosuló irányzat és az erős nemzeti érzéssel, antiliberalizmussal jellemezhető vonulat is. Ennek a “többszólamú” politikának lényege: a politikai értéktartalmak egybecsúsztatása, vagyis a tradicionális tartalmak, a rendszerváltás-értelmezések, a politikai címkék és az életfilozófiai elemek flexibilis kezelése és pillanatonként változó mondanivalójú és súlyú hozzákapcsolása a politikai értékfogalmakhoz. A “polgár” egyik pillanatban jövedelmi középosztályt jelent, másszor antikommunistát, harmadszor tisztességet, esetleg összekovácsoló kultúrát és élményeket. Ezek nyilvánvalóan sokszor kizárják egymást, egészen más nagyságú embercsoportot takarna – de a “villanófény”-politikában mindez folyamatosságnak hat.

Az MSZP és a baloldali ifjúság

A szocialistáknak máig sem sikerült megoldaniuk egyik legnagyobb problémájukat: a fiatalok körében “törzsválasztóik” aránya továbbra is fele a Fidesz törzsközönségének. Jelen vizsgálatunk egyértelműen bebizonyította, hogy az MSZP számára a legnagyobb feladat, hogy ezt a hendikepet ledolgozza. A szocialisták bázisának két markáns csoportját különíthetjük el: a “tradicionális szocialisták” (3. ábra, 3. oszlop) és a “hivatalos szocialisták” (3. ábra, 15. oszlop) orientációs csoportját. Azt állíthatjuk, hogy egyetlenegy másik mezőben sem mutatható ki a párt megkérdőjelezhetetlen dominanciája, a biztos politikai értékekkel rendelkező fiatalok körében már most is “maximumra vannak járatva”, ami azt jelenti, hogy az inkább liberális vagy radikálisabban baloldali fiatalok közül is sokat ők tudhatnak maguk mögött, ellenben ezen a téren nincsenek tartalékaik. Nem azt kívánjuk ezzel állítani, hogy az MSZP a fiatalok körében 10–15 százalékos eredménynél többet semmiképpen sem érhet el, de azt igen, hogy további szavazóit csak a “bizonytalanok” csoportjaiból (3. ábra, 1., 2., 4. és 11. oszlop) merítheti, ahol a politikai értékorientációknak sokkalta kisebb a szerepük.

A “tradicionális szocialisták” klaszterének tagjai ötvözik szüleik generációjának és a hivatalos szocialista politikának az elemeit. Valójában olyasfajta folyamatnak lehetünk tanúi, hogy a kulturálisan átörökített minták hatása alatt találják szimpatikusnak az MSZP-t, de értéktartalmaikba fokozatosan beépülnek a mindennapi politika eseményei, történései, hatásai is. A “szocialista” és a “nemzeti” szavak relatív vonzereje náluk is megmarad, de a szülőkhöz képest erősebb a “liberális” értékek vonzereje. Jóval erősebb a bal–jobb skála hatása, amely egyértelműen arra utal, hogy a mindennapi politika szemben álló oldalai közül a balliberálishoz tartozás identitásuk fontos részét képezi. Kevéssé tekintik a politikát életformának, életfilozófiák forrásának, valójában az ilyen tartalmú értékek hidegen hagyják őket. Ők a “panelprolik” gyermekei, akiket a jobboldali politikusok a leginkább nem szívelhetnek: kulturálisan kötődnek a “posztkommunista” Magyarországhoz, amelyet az igazinak tekintenek, politikailag a jobboldaliblokk-ellenesség motiválja őket, a hagyományos politikai tartalmak és a címkék, vélemények, szimpátiák és ellenszenvek mozgatják őket.

Ezzel szemben a “hivatalos szocialisták” csoportja számára a szocialista, a liberális, a baloldali hívószavak elsősorban viszonykategóriát fejeznek ki, s ezzel szemben markánsan megjelenik ellentétpárjuk elutasítása. Hevesen elutasítják azokat a kategóriákat, amelyekre a jobboldal politikája épül, amelyeket egyáltalán kapcsolatba hozhatunk ezekkel. Politikai aktivitásukat jelzi, hogy csak szocialista szavazók találhatók soraikban, és a választástól való távolmaradásukat prognosztizálók aránya is alacsonynak számít. Harciasságukat mutatja az értékek közötti markáns különbségtétel és az a tény, hogy a “radikális” kategóriát relatíve felpontozták.

A szocialistákkal kapcsolatban gyakorta felvetik azt a kérdést, hogy a “baloldali” fiatalokat mennyire tudják sikeresen integrálni. Jelen vizsgálatunkban ez a probléma kissé sarkított formában jelentkezik: hogyan lehetséges az, hogy a statisztikailag mérhető csoportokon belül nem találunk ilyeneket, egyszerűen nem léteznek a “baloldaliságot”, az “alternatív baloldalt”, a “radikalizmust” együttesen támogató s a magyar jobboldal, valamint a liberálisok értékeit elutasítók csoportja ebben a korosztályban? A válasz nyilvánvalóan összetett a kérdésre, azonban a legfontosabb csomópontok kitapinthatók. A “szocialista” szó újradefiniálása lehetetlen mindaddig, ameddig a magyar belpolitikában az államszocializmushoz való viszony és egy konkrét politikai párt megítélése kapcsolódik hozzá, nem pedig a jelen társadalommal szembeni alternatívák keresése. Az “alternatív baloldali” kifejezés nem funkcionálhat mindaddig, ameddig számtalan fiatal értetlenül áll előtte (itt volt legnagyobb a válaszok megtagadása), ameddig nem egy szubkulturális életforma mindenki által ismert világa kapcsolódik hozzá. A “radikalizmus” szinonimája pedig az értelmetlen erőszak marad mindaddig, ameddig bizonyos társadalmi rétegek tiltakozása nem minősülhet “jogosnak” erkölcsi értelemben, ameddig nincsenek autonóm társadalmi mozgalmak. A “liberalizmus” erőteljes elutasítása addig nem lehet a fiatalok egyetlen csoportjának sem sajátja, ameddig a baloldal–jobboldal ellentétpár nem a neoliberalizmus–jóléti állam, hanem a nemzeti–nemzetietlen vagy a fasiszta–antifasiszta szembenállás “jó” oldalát hivatott ideológiailag leírni. Biztosra vehető, hogy ameddig ezen kategóriákat a baloldali pártok nem tudják részben vagy egészben újradefiniálni vagy legalábbis egy erős, vonzó alternatív narratívát létrehozni róluk, addig nem számíthatnak “ideáltipikus” baloldali fiatal csoport megjelenésére. (A probléma éppen így érinti a jelenlegi bal–jobb szembenállást elfogadó MSZP-t is – nem véletlenül fektet erre kiemelt figyelmet Gyurcsány Ferenc és csapata.¹⁵ )

Liberálisok: a két nagy párt árnyékában

A “két nagy párt” árnyékában a liberális értékeket egyértelműen támogató csoportok sajátos helyzetbe kerültek. Ha a helyzetet egyetlen mondatban akarnánk megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az önmagát egyértelműen liberálisként meghatározó pártnak vannak ugyan liberális fiataljai, a liberális ifjúságnak azonban nincsen liberális pártja. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy vannak olyan fiatalok, akik a szabadelvű értékek iránt elkötelezettek, de a liberalizmus nem képes meghatározó törésvonalat képezni, egyetlen olyan jelentős klaszter sincsen, amely egyértelműen az SZDSZ-t támogatná.¹⁶

A jelentősebb SZDSZ-szavazóbázist felvonultató három klaszterből kettőben megfigyelhető, hogy a csoport tagjai a baloldali–jobboldali felosztáshoz semlegesen viszonyulnak, ami a két nagy párt iránti ellenszenvükkel párosul. Mindazonáltal akár a “zöld-liberális” (3. ábra, 7. oszlop), akár a “nyugatos” (3. ábra, 1. oszlop) csoportot nézzük, azt láthatjuk, hogy a konzervatív, vallásos, polgári hívószavakkal ugyan nem szimpatizálnak, de az SZDSZ mellett mégis elsősorban a Fideszre szavaznak, s a szocialisták támogatottsága körükben elenyésző. A két csoport esetében ennek valószínűleg különböző magyarázata lehet. A “nyugatos-liberális” csoport esetében és a “zöld-liberális” fiatalok esetében is magas a pártválasztási bizonytalanság, csakhogy ennek oka előbbiek esetében az, hogy nem találnak olyan pártot, amely elvárásaikat kiszolgálná, utóbbiak esetében pedig minden párt túlontúl részese az annyira gyűlölt bal–jobb szembenállásnak. Ez a különbség minden bizonnyal megmutatkozik politikai magatartásukban is. Ha a hazai belpolitika eseményeit figyeljük, azt láthatjuk, hogy előbbiek “passzív” módon reagálnak az őket érő politikai üzenetekre, s az “antikonzervatív”, “klerikalizmusellenes”, “emberi jogi”, “nyugatias” és “neoliberális” üzenetekre kedvezően reagálnak, utóbbiak ellenben “aktív” módon vesznek részt a politikai küzdelmekben, s a zöld-alternatív mozgalmi csírák környékén sokukat meg is találjuk. (Nem utolsósorban a Védegylet körül szerveződő új politikai párt bázisában.) Ez a helyzet nyilvánvalóan megoldhatatlan helyzet elé állítja a szabad demokratákat, hiszen szavazóiknak még a fiatalok körében is csak harmada kerül ki e két markánsan “liberális” csoportból, miközben a társadalom egészében a tiszta, harmadik utas liberalizmusnak még ennyire sincsen önálló bázisa. Így az SZDSZ kénytelen-kelletlen olyan orientációs csoportokból próbál magának szavazókat hasítani, amelyek tagjai amúgy nem “elkötelezett” liberálisok (sokkalta inkább az MSZP törzsközönségének számítanak, vagy bizonytalanok) – ezek a próbálkozások azonban elidegeníthetik a “nyugatias” és a “zöld-liberális” gondolkodású szavazópolgárokat.

Ez a tendencia még inkább megfigyelhető a fiatalok harmadik markáns liberális csoportjánál: a “mérsékelt liberális jobboldaliak” (3. ábra, 12. oszlop) jelentős erőt képviselnek, gyakorlatilag maximális választási részvétellel és szinte százszázalékos Fidesz-támogatással jellemezhető a nevezett klaszter. Ez a csoport elutasítja a konzervativizmust, nem különösebben szimpatizál a vallásossággal, a “polgári”, “nemzeti” gondolkodásban azonban az “antikommunizmus” megjelenési formáját látja. Radikálisan elutasít mindent, ami a baloldalra jellemző. S ezzel együtt az SZDSZ-t is, amely szerinte a másik térfélen helyezkedik el. Mindez azt mutatja, hogy a rendszerváltás utáni nemzedékben már semmi nyoma nem maradt az SZDSZ hajdani harcos antikommunizmusának (gondoljunk csak vissza az 1990-es és 1994-es kampányra!), ezt a gondolkodásmódot nem társítják a liberális párthoz. Ez a csoport amúgy is “mérsékeltnek” vallja magát, ami azt jelenti, hogy nem a rendszerváltás radikális és valódi “folytatását” követeli. Éppen ez a Fidesz fiatalokra gyakorolt hatásának egyik kulcsmozzanata. Az “antikommunizmus” ezen liberális indíttatású megjelenési formája nagy mozgósítóerővel bír a mai fiatalok között is, hiszen a saját forradalom, a nemes politikai cél, a morális tisztaság érzésében való egymásra találás a posztmodern politikai értéktartalmakat építi a rendszerváltás folyamatát értelmező és a mai politika szereplőit címkéző értéktartalmak mellé – ráadásul a liberalizmus (a Fidesz szótárában szabadelvűség) konkurens értelmezését nyújtja.

Bizonytalanok és elutasítók

Talán nincs meglepő abban, hogy a legnagyobb csoportot a fiatalok körében is a választásokkor a mérleg nyelvének szerepét betöltő “bizonytalanok” tábora alkotja, a 18–29 évesek 35–40 százaléka sorolható ide.

Legnagyobb létszámban az úgynevezett “értéksemlegesek” (3. ábra, 2. oszlop) vannak jelen. Ők nemcsak a politikai értékek iránt közömbösek (véletlenszerűek a válaszaik és tendenciákat sem mutatnak fel), hanem a pártpreferenciáik is bizonytalanságot mutatnak. Közel felük nem menne el szavazni, azonban mégis kialakíthatók náluk pártkötődések, csak éppen nem a politikai értékek mentén. A politika számukra a szimpátiákról szól, s valószínűleg kimutatható lenne, hogy a Fidesz népszerűsége fiatalos stílusú kampánykommunikációjuknak, a mindig megújuló kampányeszközeiknek, a közvetlen kommunikáció és a média iránti jobb érzéküknek köszönhető.

A “bizonytalanok” három kisebb csoportot is képeznek: az “ingadozók” (3. ábra, 11. oszlop) politikai értékorientációjára az “öreges” értékek elvetése (vallás, konzervativizmus), de a pozitívnak tételezett értékek véletlenszerű felvállalása jellemző. A nemzeti, a baloldali, a környezetvédő és a polgári szavak itt jól megférnek egymás mellett, van értékpreferenciájuk, de valószínűleg nem ez dönt pártválasztásaikban. Az általuk kedvelt pártok között egyenlő arányban szerepel a Fidesz és az MSZP, de szinte valamennyi szervezet kap szavazatokat.

Az “azonosulók” (3. ábra, 4. oszlop) csoportjába tartozók relatíve valamennyi értéket felpontozták, a környezetvédő a maximális pontszámhoz kerül közel. Az értékpozitív azonosulásra való hajlandóságukat mutatja, hogy miközben a “polgári” és “nemzeti” értékek iránt is elkötelezettek, a jobboldal–baloldal, valamint a liberális–konzervatív–szocialista fogalmak hidegen hagyják őket. Ez feltehetőleg azt jelenti, hogy számukra a politika nemcsak a szimpátiák világa, de olyan üzeneteket keresnek, amelyekkel saját életükben is azonosulni tudnak. “Magyarnak” és “polgárnak” lenni akkor is lehet, ha eközben saját életük a társadalom egésze szempontjából a középosztály konszolidált és “átlagos” életvitelét jelenti. A “mérsékelt” politikai stílus kiemelése is ezt jelentheti esetükben. Mivel az általuk keresett értéktartalmakat jelenleg a Fidesz politikájában vélik felfedezni, ezért ha egyáltalán elmennek szavazni, akkor leginkább ezt a pártot választják.

Végezetül a “radikális elutasítók” (3. ábra, 9., 6. oszlop) csoportjába a proteszt szavazó fiatalok tartoznak, akik a jelenlegi kormány–ellenzék felállás miatt logikusan a szocialistákat utálják jobban. Minden politikai érték iránt ellenségesen viszonyulnak, esetleg csak a “környezetvédő” és a “mérsékelt” kategóriák elfogadására hajlandóak.

A “bizonytalanok” táborát a bal–jobb skálán való önbesorolásuk, valamint a liberalizmus és az erős nemzeti érzés iránti viszonyulásuk szerint is vizsgálhatjuk. Ekkor kitűnik, hogy a bal–jobb skála az elsődlegesen meghatározó, akik számára ebben a preferenciák az előbbi javára billennek, azok a szocialisták szavazói, a semlegesek és a jobboldaliak a Fideszt támogatják (4. ábra). Még érdekesebb képet kapunk, ha azokat nézzük, akik ebben a szembenállásban “bizonytalanok” (5. ábra), számukra ugyanis a nemzeti és a liberális értékek konkurenciájává egyszerűsödik a feladvány: akik “liberálisnak” vallják magukat, és a nemzeti érzés távol áll tőlük, azok a szocialistákkal szimpatizálnak inkább, minden más esetben a Fidesz népszerűsége a nagyobb. Azt láthatjuk, hogy a fiatalok a bal–jobb, nemzeti–nemzetietlen, liberális–nem liberális értékpárok bármelyikében bizonytalannak mutatkoznak, valószínűsíthető, hogy inkább a Fideszt választják.

Összegzés

Mint a fentiekben már hangsúlyoztuk, úgy véljük, hogy a fiatalokat a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak kevéssé, illetve másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van.

Másrészről a rendszerváltás előtti és utáni időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozása számukra – különösképpen történelmi ismeretbázis hiányában – olyan feladat, melynek elvégzését csak a pártok által kínált mítoszok és eredetmagyarázatok segítségével képesek elvégezni (2).

A mindennapi politikai események természetes módon szintén befolyásolják gondolkodásukat, olyan módon, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak (3).

Végezetül – a középosztályban legalábbis – a felsőoktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív zártságával, valamint a családi elvárások átalakulásával olyan élethelyzetek alakulnak ki, amelyek lehetővé és szükségessé teszik az ifjúság számára, hogy politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék (4).

A Fidesz rendkívüli sikere a fiatalság körében véleményünk szerint a már említett kommunikációs fölényben keresendő, abban, hogy ellenfeleinél jobban képes élni infokommunikációs eszközökkel, jobban képes a fiatalok kommunikációs csatornáit, nyelvezetét stílusát integrálni politikájába. Egyes kutatások szerint¹⁷ a fiatalok gyakorta úgy szavaznak a Fideszre, hogy nem értenek egyet annak tartalmi-politikai elképzeléseivel (lásd drogtörvény, hadkötelezettség) – ennek oka pedig a szókimondó stílus kedvelésében, a mismásolás, asztal alatti kompromisszumok elutasításában rejlik. Vonzó lehet számukra továbbá, hogy a Fidesz a szocialistákkal szemben jól kommunikált, stabil jövőképpel (és a szocialistáknál dicsőbb, több büszkeségre okot adó, pozitív identitást jobban alátámasztó nemzeti múltról alkotott képpel¹⁸ ) rendelkezik.

A milyen országban szeretnénk élni kérdésre adott válaszát a Fideszen kívül egyedül az SZDSZ kommunikálja hangsúlyosan, ám a már említett szavazatvesztéstől való félelem szimpatizánsaikat elriaszthatja. Kiélezett küzdelemben fontosabb lehet a fiataloknak, hogy milyen országban nem szeretnének élni, mint az, hogy milyenben szeretnének, így a Fidesz jövőképével nem szimpatizálók az ennek megvalósulását legnagyobb eséllyel megakadályozni képes pártra, az MSZP-re szavaznak. ¹⁹

Az MSZP sikertelensége, úgy tűnik, többek között arra vezethető vissza, hogy egyrészről a tradicionális politikai tartalmakat nem tudja, vagy nem tudja olyan hatékonysággal kínálni-kommunikálni, mint jobboldali ellenfele, másrészről a fiatalság számára elengedhetetlenül fontos mítosz létrehozásában sem jeleskedik. Az ifjúság élethelyzetéből fakadó igényekre nem képes megfelelő választ adni: nem nyújt közösségi élményeket, biztonságot egy instabil és kiszámíthatatlan világban.

A parlamentáris baloldal sikere Magyarországon az elkövetkező években azon áll vagy bukik, hogy képes-e azon fiatalokat megszólítani, akiknek nincs biztos pártpolitikai elkötelezettségük, nem mennek el szavazni, illetve ha mégis, akkor nem értékrendjük, hanem szimpátiájuk okán a Fideszre voksolnak. Ehhez múlhatatlanul szükséges egy koherens és pozitív politikai mítosz kiépítése és egy kiszámítható, stabil értékrend kialakítása, amely konkrét válaszokat ad a modern világ problémáira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák). Ehhez azonban az kell, hogy a baloldal felismerje, a régi, fentről-lentre irányuló kommunikáció nem képes megszólítani az ifjúságot, jóval közösségibb, interaktívabb napi politikára van szükség.

Irodalom

Baudrillard, Jean (1997): A rossz transzparenciája: esszé a szélsőséges jelenségekről, BAE Tartóshullám, Intermedia, Balassi Kiadó, Bp.

Bauman, Zygmunt (1992): Intimations of Postmodernity, Routledge, London.

Beck Ulrich (2003): Democracy without enemies, Polity Press, Cambridge.

Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom: út egy másik modernitásba, Századvég Kiadó, Bp.

Boggs, Carl (1992): The socialist tradition: from crisis to decline, Routledge and Kegan Paul, New York−London.

Faragó Péter (2005): Tudás és nemtudás az ifjúság körében in: Tamás Pál–Tibori Timea (szerk.): Ifjúságpolitikák, Bp.

Gábor Kálmán (szerk.) (2004): Ifjúsági korszakváltás: ifjúság az új évezredben. Konferencia, 2002. december 18., Belvedere Meridionale, Szeged

Gazsó Ferenc (2003): Pártpreferenciák generációs metszetben. In Bőhm Antal−Gazsó Ferenc−Stumpf István−Szoboszlai György (szerk.): Parlamenti választások 2002. MTA PTI-Századvég, Bp., 2003.

Gazsó Ferenc (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban, Napvilág, Bp.

Giddens Anthony: Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance. Beyond Leftism, in: Progressive Politics − The Challenge of net/php/article.php?sid=4&aid=38

Gould Philip (2005): New Electorate, New Strategy, in: Progressive Politics – The Challenge of Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance.net/php/article.php?sid=4&aid=51

Karácsony Gergely (2001): Értékek és választások, Educatio, 3. sz.

Kiss Viktor (2005): A hunédzser – a huszonévesek világa és a mai kapitalizmus trendjei, Egyenlítő, december.

Palmer, Jerry (2003): Smoke and mirror. In: Media, Culture and Society 24 (3).

Pomogáts Béla (2001): Közép-Európa: Kelet és Nyugat, Kisebbségkutatás, 1. sz.

Schulze, Georg (2000): Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája, Szociológiai Figyelő, 1–2. sz., 135–158.

Wallace, Claire (1998): Youth in society: the construction and deconstruction of youth in East and West Europe. Macmillan & Co., Basingstoke

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 2000. 1. szám

² Wallace, Claire 1998.

³ Köszönettel tartozunk Kabai Imrének a tanulmányunk megírásához szükséges adatelemzésekért.

⁴ Boggs, Carl 1992.

⁵ Beck, Ulrich 2003, 27. p.

⁶ Beck nevezi őket így egy későbbi könyvében. Beck, Ulrich 1998, 14. p.

⁷ A magyar fiatalok történelmi, politikai, társadalmi ismereteiről l. még Faragó 2005, 105. o.

⁸ Baudrillard, Jean 1997, 28. p.

⁹ Bauman 1992.

¹⁰ Az antalli politika erős konzervatív eleme volt, hogy egy nemzeti középosztály politikai szövetségére kívánta alapozni saját hatalomgyakorlását. Egy erős kisvállalkozói réteg és egy kulturális-ideológiai értelemben vett “polgári” bázis egymásra találása biztosította volna a jobboldali erők kormányon maradását – a valódi társadalmi problémákkal és az “alsó” rétegekkel szemben is. A mai szemmel nézve komikus Friczi, a vállalkozó szellem, jól ismeri az új lehetőségeket, miközben a falon a régi családi képet nézi.

¹¹ Kiss Viktor 2005.

¹² Schulcze 2000, 155–156. p.

¹³ Philip Gould: New Electorate, New Strategy in Progressive Politics. Vol 1. (fordítás tőlem – R. O.)

¹⁴ Gazsó 2003.

¹⁵ Emellett a baloldali pártok számára kihívásként jelenik meg a nemzeti identitás egyre inkább előtérbe kerülő fogalma. Nyugaton ez a probléma a bevándorlás kapcsán kerül elő és állítja komoly dilemma elé a szociáldemokrata pártokat (l. Giddens: “Renewal. vol 1.1 Beyond Leftism”), nálunk természetesen más kontextusban kerül elő, a rendszerváltás után újra tematizálódhatott a környező országok magyar kisebbségeinek kérdésköre. Az MSZP erre, úgy tűnik, mindeddig nem tudott megfelelőképpen reagálni.

¹⁶ Természetesen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az olyan értékorientációval bíró csoportok esetében, ahol az értékek jellege pont annyira vezethetné a fiatalokat éppúgy az SZDSZ, mint az MSZP felé, a liberális pártnak azért van olyannyira nehéz dolga, mert ha még “szimpatikusabbnak” is találná őket a fiatal szavazó, a jobboldal elutasítása és a szavazat “elvesztegetésétől” való félelme miatt inkább a nagyobbik jelenlegi kormánypártra voksol.

¹⁷ Karácsony Gergely, 2001.

¹⁸ Tamás–Tímár (szerk.): Ifjúságpolitikák. Szakértő beszélgetés. Faragó Péter megjegyzése.

¹⁹ Az ellenszavazás politikai kampányokban játszott szerepéről l. bővebben Palmer, Jerry 2003.

Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Tulajdonképpen mi is a fő profilja Kabai Imre új könyvének: ifjúságszociológiai, rétegződéselméleti vagy módszertani könyv? Alaposabban megismerve a művet, úgy gondolom: ez is meg az is. A tanulmány fő jelentősége – megítélésem szerint – mégis egy új rétegződési kutatás logikájának, módszertanának kialakításában van, amely sok vonatkozásában vitára ingerlő. A könyvben kidolgozott modell ugyanis megpróbálja “összebékíteni” a korábbi rétegződéskutatási hagyományokat egy új szemponttal. Ez a modell a társadalmi meghatározottság mellett – éppen az életutak jelentőségének kiemelése révén – nagy hangsúlyt fektet az egyéni döntések szabadságára is. Úgy gondolja a szerző, hogy a vizsgált fiatalok “életeseményeinek egyéni mintázatai” olyan fontos kérdésekben, mint például az iskolaválasztás, a továbbtanulás, a munkavállalás, a párkapcsolataik alakítása, avagy a gyermekvállalás kérdései, “egyszerre egyéniek és társadalmilag meghatározottak”.

Azt a kérdést, hogy miért is volt szükség erre az új elméleti megközelítésre, már a bevezetőben megválaszolja a szerző. Manapság egyre inkább érvényesek a Merton által felvetett problémák, miszerint az utóbbi időkben “tovább szaporodtak a társadalom tagozódásának kutatásával kapcsolatos dilemmák… az emberi életfeltételek drasztikus mértékű változásaival, a társadalmi tagozódást meghatározó tényezők heterogenitásának és inkonzisztenciájának növekedésével járt együtt”. Vagy ahogy Kabai fogalmaz: “az individualizálódó társadalmi univerzumban mind nagyobb szerepet kap az egyéni szabadság, a véletlen, a vakszerencse és sok más olyan tényező, amely szinte kiszámíthatatlanná teszi az egyén életútját. …., de e mögött a látszólagos káosz mögött mind gyakrabban felfedezhetőek olyan újabb rendező elvek, amelyek mentén megérthetőek és leírhatóak ezek az individualizácis-reflekív társadalmi folyamatok”. A szerző az életeseményeket választotta tehát az új “rendező elvnek”, mellyel – véleménye szerint – pontosabban leírhatóak lesznek a társadalmi viszonyok, mint a klasszikus rétegződés-elméletek által alkalmazott mutatókkal. Míg a korábbi rétegződési elméletekben a gazdasági tényezők, életkörülmények, a munkamegosztásban elfoglalt hely, fogyasztási szokások jelölték ki a rétegeket, addig a Kabai által kidolgozott rétegződési modellben már – mindezek mellett – a különböző életesemények bekövetkeztének időpontjai is döntően befolyásolják a rétegek “kereteit”.

A könyv első részében a szerző összegzi a Magyarországon az elmúlt fél évszázadban készült empirikus rétegződésvizsgálatok legfontosabb elméleti és módszertani tanulságait. Az első komoly empirikus kísérlet a magyar társadalom rétegződésének vizsgálatára Ferge Zsuzsa nevéhez fűződik. Az 1960-as években készült nagyszabású vállalkozással kapcsolatban Kabai kiemeli, hogy számos előnye mellett a legnagyobb hátránya a modellnek az volt, hogy hiányzott belőle sok olyan ismérv, amely releváns lehet a rétegződési rendszerben. Ilyen ismérvek a kereset, a jövedelmi színvonal, a presztízs, a lakóhely, a származás vagy a fogyasztás. Ferge foglalkozott ugyan ezekkel a “hiányzó dimenziókkal” is, de nem emelte be rétegződésmodelljébe, hanem ezeknek a tényezőknek a munkamegosztás keretein belüli hatását vizsgálta csupán. A kialakított rétegződési rendszer erényei ugyanakkor vitathatatlanok: ma is egyfajta “kályha”, ahonnan kiindulhatunk, kiválóan alkalmas volt a legtöbb társadalmi differenciáló tényező modellezésére, és a nyugati szociológiában is hitelessé – mondhatni “piacképessé” – tette a magyar szociológiát.

A következő nagy rétegződésvizsgálati kísérlet Kolosi Tamás nevéhez fűződik, amelynek legnagyobb újítása így fogalmazható meg: “eljött az ideje egy pluralista társadalommagyarázatra való áttérésnek”. Kolosi már három lépcsős logikát használt a társadalmi tagozódás vizsgálata érdekében: státuszcsoportokat, rétegeket különített el, majd kísérletet tett a ’80-as évek magyar társadalmának strukturális modellezésére is. Ezt a modellépítő stratégiát Kabai “többszintű iteratív-induktív” módszernek nevezte (az eljárása során empirikus adatelemző, szintetizáló lépések egymásra épülő sorozata révén jutnak el a kutatók a kívánt háromszintű modell-együttesig – dominánsan induktív logikával), szemben a Ferge-féle kutatatás “egyszintű deduktív” eljárásával (mivel munkájuk során a deduktív elemek dominálnak, másrészt a másik két stratifikációs szint csak elméleti-metodológiai “háttérként” jelenik meg). Kabai rávilágít arra, hogy – kétségtelen erényei mellett – “az induktív és a deduktív logikai elemek egy harmonikusabb egyensúlya” kérhető számon elsősorban a Kolosi-féle kutatáson, de az idő dimenziójának a “teljes kiiktatása” volt ezeknek a rétegződésmodell vizsgálatoknak a legfőbb hiányossága.

A harmadik releváns rétegződéskutatás Szelényi Iván és Manchin Róbert nevéhez fűződik – éppen az idő, az előzmények, életutak rétegképző hatásának vizsgálata miatt emelte ki Kabai. Igaz ugyan, hogy a szerzők empirikus adatelemzések nélkül alkották meg elméletüket – amely a “megszakított polgárosodás” néven került be a tudományos közéletbe – de ebben a vizsgálatban az életútnak rendkívül jelentős stratifikációs szerepet tulajdonítottak. Ahogy fogalmaznak: “az életútjellemzők az idegen beavatkozások változói, amelyek közvetítik, tehát meg is változtatják a családi háttér hatásait.” A magyar társadalmi rétegződéskutatásban ezen kívül alig található olyan elmélet, amely az életutakra ilyen hangsúlyt fektetett volna.

A következő – a szerző által fontosnak ítélt – vizsgálat Somlai Péter családszociológiai elemzése volt, amely szintén kitüntetett figyelmet szentelt az életvezetési elveknek. Kabai kiemeli, hogy a kvantitatív vizsgálati módszerek sokat átvehetnek ezeknek a kvalitatív elemzéseknek a fogalmi apparátusából, technikai újításaiból, és a nagymintás vizsgálatok mellet szükség van ilyen típusú “mélyfúrásokra” is ahhoz, hogy jobban megérthetőek és leírhatóak legyenek az individualizálódó társadalmi folyamatok.

A rendszerváltás után született eredményekből a Kolosi Tamás, Sági Matild és Róbert Péter által végzett társadalmi rétegződéskutatásokat emeli ki a szerző. Úgy véli, hogy nem volt egy egységes adatbázis ezekhez a vizsgálatokhoz, továbbá a minta nagyság sem tette lehetővé összetettebb többváltozós elemzési technikák alkalmazását. Ugyanakkor az 1980-as évekhez képest “nem bővítették, hanem szűkítették a vizsgálatba bevont változók körét”. Ezért ez a kutatás nem volt alkalmas egy új rétegződési elmélet kialakítására, módszertani kidolgozására, csak a korábbi tagozódás változásait írhatta le.

A legújabb kísérletek közül Kabai azt a jellegzetes empirikus adatelemzést választja ki, amely a magyar társadalom tagozódását az “élet-fogalmak” segítségével vizsgálja. Fábián Zoltán, Kolosi Tamás és Róbert Péter egyik 2000-ben megjelent cikkükben a “miliőcsoportok” fontosságát emelik ki. Hradil dolgozta ki ennek elméletét, amelyben az életstílus és az értékek meghatározó szerepet kapnak a korábbi rétegképző tényezők mellett. A kutatók is elismerték, hogy ez még közel sem elégséges a társadalom struktúrájának a leírására, de – Kabai szerint – az ilyenfajta megközelítések legnagyobb hibája a “marketing-szemléletű” megközelítés logikájából ered. Ahogy a szerző fogalmaz: lényegében egyirányú ez a megközelítés, csak arra alkalmas, hogy az “output” (a vevői magatartás) okait, az egyes célcsoportok jellemzőit kimutassa, eközben nem mérlegeli a magyarázó változók társadalmi jelentőségét, csupán a “vásárlási hajlandósággal való korrelációjuk” alapján vonja be a magyarázó modelljébe, tulajdonít neki kisebb vagy nagyobb jelentőséget.

A következő – Kabai módszertanára a legnagyobb hatást gyakoroló – vizsgálat az Angelusz-Tardos-féle “kulturális-interakciós” kettős rétegződési modell volt. Az alapmotívum a modell kidolgozásánál az a felismerés volt, hogy a társadalmi rétegződéskutatások immáron nem képesek megmagyarázni a gondolkodásmódok közötti különbségeket. Angeluszék felismerték, hogy tudásszociológiai alapon kialakított rétegződésmodellekre van szükség, mert a tudati-kulturális jelenségek és a gazdasági-társadalmi helyzetet meghatározó tényezők elváltak egymástól és az előbbiek nagyobb hatást gyakorolnak a társadalom tagozódására, mint az utóbbiak. Így jön létre elméletükben az a kettős rétegződési viszonyrendszer, amelyben a gondolkodásmódok, viselkedésminták és normák önálló magyarázóerővel bírnak. Kabai szerint a vizsgálat jelentősége elsősorban az igényes modellalkotásban, az induktív és deduktív logikai kiegyensúlyozott működésében, a nemzetközi empirikus sztenderdek sikeres alkalmazásában, a multidimenziós elemzési technikában, és többdimenziós statisztikai apparátus bemutatásában rejlik. Azonban kiemeli a kísérlet hiátusait is: empirikusan nem tudták meggyőző módon bizonyítani az elméleti modelljük használhatóságát.

A szerző saját modellje megalkotásáról így vall:

“A kísérleteink újdonsága abban fogalmazható meg, hogy egyrészt igyekeztünk a többféle forrásból eredő elméleteket összebékíteni, másrészt olyan többdimenziós tagozódási modell mellett tettük le a voksunkat, amelyben az életútnak stratifikációs jelentőséget tulajdonítunk. … az elhatárolódás igényével nem lépünk fel, hanem csupán annyiban kívánjuk ’elhagyni a kutatások rutinösvényeit’, hogy közben ’nem dobjuk el a térképeket’. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ’más ösvényeken, de ugyanazon a tájon barangolunk’, mint mestereink és kollégáink, amikor megpróbáljuk feltérképezni az individualizlódó-reflexív jelenségeket az ezredforduló magyar társadalmában.”

Talán a legfontosabb újdonsága ennek a megközelítésnek abban foglalható össze, hogy Kabai egy új csoportosítási szempontrendszert alakít ki a rétegképző tényezőkre. Az Angelusz Róbert által javasolt – Blau modelljéhez képest egy finomabb – tipológiát veszi alapul, majd ezt kombinálja Blau kétosztatú tipizálásával, amely “veleszületett” és “szerzett” tulajdonságokat különböztet meg. Továbbmenve, a szerzett tulajdonságokon belül elkülöníti az “elsődleges döntési mező” attribútumait. Ide az életeseményeket, az egyéni életutak olyan “mérföldköveit” sorolja be, amelyek esetében “az egyén döntési lehetőségei nagyok és a késztetések, kényszerítő körülmények is erősek”. Olyan “kihívásoknak” tekinti ezeket, amelyekkel a mai magyar társadalomban szinte kivétel nélkül mindenki szembesül élete során: az iskolaválasztás, a munkába lépés, a párválasztás, vagy a gyermekvállalás kérdései. Külön osztályba sorolja ezeket az életeseményekhez kötődő attribútumokat, és nem csupán az egyéni döntések “lenyomatainak”, hanem rétegképző tényezőknek, azaz a társadalmi különbségeket magyarázó ok-változóknak tekintve illeszti be őket rétegződésmodelljébe. E logika mentén elkülöníti a “másodlagos döntési mező” attribútumait is (a szerzett tulajdonságok másik csoportját), ahol az egyéni döntésekre ugyan van lehetőség, de ennek erőssége, a késztetések jellege, motiváló, kényszerítő ereje lényegesen gyengébb, mint az előző csoportba soroltak esetében.

Az életciklusok, életutak vizsgálata önálló szakterületté nőtte ki magát a szociológiában. Kabai az életciklus-modell elemzésekor az “egyén életrajza” Hareven által megfogalmazott definícióját használja: “Az életszakaszokat tanulmányozó szociológiai felfogás a történelmi feltételek kontextusába ágyazva kíséri nyomon az emberi élet során állandóan változó egyéni és kollektív családi magatartás kölcsönhatását. Ez a megközelítés az egyén életútját és a családtagok viszonyát tanulmányozza a személyes és történelmi idő előrehaladtával.” Az életciklus elemek vizsgálata Kabai számára azért is nagyon fontos, mert – mint azt korábban kiemeltem – rétegződésmodelljének egyik indikátorát alkotja. Az életutat végül is a különböző életesemények (tanulás befejezése, munkába állás, tartós párkapcsolat, házasság, gyermekvállalás) bekövetkeztének ideje és sorrendisége határozza meg. A kutatás során a szerző célként fogalmazta meg annak a leírását, hogy milyen életciklus modellek jellemzőek a magyar fiatalokra, és ezeknek milyen hatásuk van a magyarázandó változókra, továbbá mennyiben függnek össze a modell többi indikátorával. A szerző korévenként lebontva vizsgálja a 18-29 évesek körében az egyes életesemények bekövetkeztének időpontját és az előfordulások százalékos arányát. Az adatok elemzése révén megállapítja, hogy a tanulás és munka világa közötti lavírozás még nem terjedt el teljesen az adatfelvétel időpontjában, a fiatalok nagy részére a “normál életút” volt a jellemző. A párkapcsolatok kialakításának időpontja egyre korábbra tolódik az adatok szerint, miközben a kibocsátó családoktól való elköltözés is viszonylag korán megtörténik. A “poszt-adoleszcencia” – a meghosszabbodott ifjúkor – jele ugyanakkor, hogy a házasságkötések aránya a fiatalabb generációk körében csökken, várhatóan időben mind inkább kitolódik, ahogy a gyermekvállalás időpontja is.

Kabai az életciklus elemzéseket és tipológiákat a 25-29 éves korosztály körében készítette el hat – illetve bizonyos összevonások után négy – életeseményre. Az egyes életesemények bekövetkeztének eltérései mentén típuscsoportokat alakított ki egy többlépcsős eljárás segítségével. Az első lépésben nem hierarchikus klaszter-analízissel egy finom tipizálást hozott létre, majd második lépésként az elkészült klasztereket összevonta, a harmadik lépésben elemezte a négy dimenzió mentén az elkészült csoportokat, a negyedik lépésben a klaszterek homogenizálását végezte el, végül az ötödik lépésben leírta a végleges típuscsoportok jellegzetességeit. A könyvben Kabai nem elemzi részletesen az összes típust, csak néhányat mutat be részletesen. Ezután azt elemzi, hogy milyen eltérések vannak, nem, településtípus, kor, anyagi helyzet, szülők iskolai végzettsége alapján a különböző “életút-típusok” között.

Ezt követi a rétegződési modell empirikus tesztelése. Tizennyolc olyan változót választott ki a rendkívül gazdag adatbázisból, amelyek az életminőség adekvát indikátora lehetnek. Csupán egyetlen magyarázandó változóra mutatja be részletesebben a rétegződési modell működését, ez a változó a fiatalok “beintegrálódása az e-társadalomba” – az Internet-használatuk alapján. Kabai variancia-analízissel vizsgálta meg, hogy az életút-elemeknek, illetve a többi magyarázó indikátornak együttesen milyen hatása van az internetezésre, és milyen interakciók találhatóak az indikátorok között. Az elemzés során egy rendkívül érzékletes leírását adja a fiatalok körében fellelhető egyenlőtlenségek rendszerének: egyszerre vizsgálja annak hatását, hogy a fiatalok “honnan jöttek” (előzmények), “hova jutottak” (jelenlegi társadalmi helyzetük), “hogyan jutottak idáig” (életút) és “milyen körülmények között” (háttérelemek).

Az empirikus vizsgálat során beleütközött abba a problémába, hogy ezek a rendkívül összetett, sok kategóriát tartalmazó változók nehezen kezelhetők egy olyan modellben, ahol az együttes hatásokat elemzi (a többdimenziós matematikai modellbe nem sikerült mind a négy változót egyszerre beilleszteni, csak kétváltozós teljes faktoriális modelleket alkalmazhatott). A továbbiakban ennek a problémának a megoldására törekszik: egy speciális visszacsatolási műveletet hajt végre, azaz elkészíti a négy magyarázó változónk attribútumainak összevonásait. Ehhez először megállapítja az egyes attribútumok közötti hierarchikus relációkat: “rangsorolja” őket aszerint, hogy a kiválasztott 18 életmód-életminőség változó mentén “hogyan viselkednek” (az egyes csoportokba tartozók mennyire kedvező vagy kedvezőtlen életminőség-mutatókkal jellemezhetőek). Egy olyan összetett modell körvonalai rajzolódnak ki, amely alkalmas a kiválasztott négy rétegképző tényező révén a tipikus réteghelyzetek elkülönítésére.

Törekszik arra is, hogy az új – összevont – változók minél több magyarázóerőt megőrizzenek a korábbi – részletesebb – modellhez képest. Először a rétegképző változók attribútumainak a sorrendjét állapítja meg, majd – egy hierarchikus klaszterezés segítségével – elkészíti a rétegképző tényezők összevont csoportját, amely során “aktívan beavatkozik” a végleges csoportosítások kialakításába (“dominánsan deduktív logika”). Ezt követően – az “induktív módszer” logikájának megfelelően – egy nem hierarchikus klaszterelemzést végez, és az eljárás során csak abba “avatkozik bele”, hogy hány csoport legyen, így a többdimenziós statisztikai eljárás mintegy “maga” alakítja ki a végső csoportosításokat. Mindkét logikai séma alapján elkészíti statisztikai elemzéseit, és kideríti, hogy az életút-elemeknek van a legerősebb magyarázó ereje. Ahogy a szerző megfogalmazta: ez annak bizonyítéka, hogy “az individualizálódó társadalmunkban az életesemények ismerete nagyobb jelentőséggel bír”, mint a korábbi évtizedekben használt réteg-ismérveké.

Kabai könyvének végén egy módszertani melléklet található, ahol részletesen leírja a modell empirikus tesztelése során használt többváltozós elemzési technikák (a variancia-analízis “teljes faktoriális modelljét” – összehasonlítva a logisztikus regressziós modellel) matematikai-statisztikai hátterét. Ezt követően egy valóságos “aranybányát” tartogat a társadalomkutatók számára a könyv. Annak a tizenhét életmód- életminőség változónak az új modell szerinti elemzését tartalmazó táblázatait is beemelte a szerző a mellékletbe, amelyeket az “Ifjúság 2000” adatbázisból a legizgalmasabbaknak gondolt, és amelyeket – terjedelmi okok miatt – nem elemzett könyvében. Itt azonban tálcán kínálja az adatokat a továbbgondolásra, elemzésre. Többek között, a droghasználat, a tervezett gyermekek száma, a különórákra járás gyakorisága, a baráti kapcsolatok intenzitása, a szórakozási intézmények látogatása változók vizsgálati adatait teszi közé.

Amint a recenzió elején is írtam, Kabai Imre könyve egyaránt ifjúságszociológia, elmélet- és módszertan-történeti tanulmány, módszertani leírás. A legfontosabb mondanivalója azonban a módszertan kialakításában és bemutatásában rejlik. Az ifjúságszociológiát mintegy ürügyként használta fel az új rétegződésmodell működésének tesztelésére. Ugyanakkor nagyon sokat megtudhatunk a könyvből a magyar ifjúságról is, arról, hogy milyen életstratégiát választanak ma a fiatalok, és hogy milyen dimenziók mentén tagozódnak csoportokba. Akit a tudománytörténet izgat, az is élvezettel forgathatja a könyvet, mert a magyar rétegződéskutatásokat részletesen bemutatva elemzi azok hiátusait és az erényeit is. Azonban a módszertan iránt érdeklődők számára igazi “csemege” a könyv. Egy teljesen kidolgozott logiko-empirikus kutatási sémát ismerhet meg az olvasó, teljes módszertani leírással, amit ráadásul “élesben” – konkrét empirikus alkalmazása alapján – mutat be a szerző.

A legnagyobb erénye a szerző művének véleményem szerint mégsem abban rejlik, amit leírt, hanem abban, hogy olyan “tabukat döntöget”, amelyekre Angelusz Róbert a könyv fülszövegében is utal:

“Az elmúlt két évtized szociológiai publikációinak egyik legszembetűnőbb vonása, hogy rendkívül elhalványult az érdeklődés a társadalmi rétegződés kérdései iránt. A struktúra és a rétegződés témája csaknem tabuvá vált. Nem születtek a korábbi évtizedek teljesítményeihez mérhető, nagy kisugárzó erejű monográfiák, s még az ilyen tematikájú tanulmányok is megritkultak. Kabai Imre könyve kétségtelenül egyfajta kihívás a hazai rétegződéskutatók számára.”

Remélhetőleg a könyv kezdeményez egy szakmai diskurzust a magyar szociológiai kutatások helyzetéről, amelynek az lenne a legnagyobb hozadéka, ha több mint 20 év után újra elindulna egy nagyszabású rétegződésvizsgálat Magyarországon.

A száz leggazdagabb magyar listájának közreadása körüli vita (is) igazolta, hogy Magyarországon még mindig meglehetősen ellentmondásos kép él a gazdagságról, illetve a pénz által megszerezhető értékekről. Míg gazdagnak lenni vitathatatlanul irigyelt állapot, a vagyonhoz sokszor automatikusan olyan negatív tulajdonságokat, az érzelmi-lelki értékek oly nagy hiányát társítják, amelyekkel együtt már kérdéses, hogy megéri-e egyáltalán gazdagnak lenni. A “szegény gazdagok” mindenesetre egyre gyakrabban tűnnek fel nemcsak a képernyőn (pl. a Szeress most! sorozat), hanem a női magazinok irodalmi rovataiban is (pl. Nők Lapja). Az élethelyzetek természetesen nagyon különbözők, ám a végére a tanulság ugyanaz: a gazdagok élete – a fényes látszat ellenére – sivár, és tulajdonképpen nem irigyelni, hanem sajnálni kell szegényeket, hiszen lényegében ők is nagyon rosszul érzik magukat abban az elanyagiasodott világban, amelynek pedig ők lennének a legfőbb nyertesei.

A “szegény gazdagok” térhódítása a médiában több olyan kritikát kapott, amelyek elsősorban morális szempontból bírálták ezt az ábrázolást, mint a társadalmi egyenlőtlenségek valódi természetét elleplező, ideologikus üzenetet. Ez a morális alap azonban meglehetősen régóta létezik, és kérdéses, hogy – a szegényekkel való szolidaritás fontosságát leszámítva – messzire lehet jutni vele. A jelen cikk éppen ezért nem annyira az etikai, mint inkább a történeti aspektusra koncentrál, amikor megkísérli bemutatni, hogyan jelennek meg a “szegény gazdagok” a késő Kádár-korszak ifjúsági irodalmában. Amellett, hogy a témának van bizonyos aktualitása, hiszen, ahogyan látni fogjuk, a mai “szegény gazdagokról” folytatott vita sok szempontból rímel egy letűnt korszak ideológiájára, a vizsgálódás célja, hogy az irodalmi reprezentáció segítségével kövesse nyomon a szocialista értékrend bomlási folyamatát.

Három könyvet szeretnék kiemelni az egykori pöttyös, illetve csíkos könyvek sorozatából, amelyek szemléletesen állítják a középpontba a szocialista ideológia és a társadalmi valóság ellentmondásait, illetve az ebből fakadó értékrend-válságot: Dániel Anna Karambol (1979) és Széllovasok (1989), valamint Molnár Géza A tizennyolcadik születésnap (1988) c. regényeit. A műfajból fakadóan mindegyik regényben helyet kapnak a fiatalok “örökösnek” tekintett problémái, mint a szülők, vagy a tekintély elleni lázadás, az első komoly szerelem, a kortárs közösségbe való beilleszkedés és mindezzel összefüggésben a felnőtt identitás keresése. A kamaszkor társadalmi rendtől függetlenül is nehéz korszak – a regények színhelyeként szolgáló késő Kádár-rendszer azonban tele van olyan belső ellentmondásokkal, amelyek még jobban megzavarják a benne felnövő fiatalokat. Ez a társadalom már a Karambolban is csupán államrendjében szocialista, miközben egyre több olyan “kapitalista” elem jelenik meg benne, amely a szocialista értékrendet legalábbis megkérdőjelezi. Ez a legerőteljesebben a növekvő társadalmi egyenlőtlenségben nyer kifejezést, amelyet a regény ifjú hősei a saját bőrükön tapasztalnak (vagy élveznek), és amelyet a fiataloknak már nem megváltoztatni, hanem elviselni kell megtanulniuk.

A Karambol alaphelyzete a jól ismert szerelmi háromszög, amelyben egy fiú szeret két lányt, de egy baleset után megtalálja az igazit. A párválasztás problémája azonban nem egyszerűsödik le a kamaszszerelem buktatóira, hanem mély társadalmi mondanivalóval ötvözött. Sanyi, a főszereplő fiú, noha nemcsak jó tanuló, hanem menő fiúnak is számít az osztályban, egyszerű munkáscsaládból származik, kevés zsebpénzzel, de annál tekintélyelvűbb neveléssel, ami ellen, ahogyan az kamaszoknál szokás, lázadni próbál. A szülők egyszerű világával való szembefordulás mellett a főhőst a pénz által megvásárolható értékeivel is vonzza a legjobban az új osztálytárs, Ildikó által képviselt “más” világ, ahol az emberek kertvárosban laknak, jól öltözködnek, és drága éttermekbe járnak. Ahogyan az otthagyott barátnő, a pedagóguscsaládból származó Eszter fogalmaz: “Vannak, akiknek minden olyan könnyű. Miért? – hüppögi. – Kinyújtják a kezüket, és ezt akarják, meg azt akarják, és mindent megkapnak. A tekintetükben fölény van, és azt képzelik, hogy nekik mindent szabad. Komolyan hiszik, és sikerül is. A mosolyukat úgy villantják fel, mint fényképész a vakut. Dior parfümöt használnak meg Nina Riccit, és körüllengi őt a finom illat – Észre se veszi, hogy átcsapott egyes számba. – És a srácok azt képzelik, hogy az ő testében van a jó illat, annyira hozzá tartozik, pedig nem igaz, nem benne van, mert én is tusolok minden este…” A regény végén persze győz az igazság, és egy súlyos baleset “megtanítja” Sanyit arra, hogy a pénz által megvásárolható szabadság nem az igazi, és a “más” világ mögött nincsenek valós emberi értékek. (És persze az Ildikóval való szakítás után Eszterhez is “visszatalál). A történet mai szemel nézve megmosolyogtató, de nem kizárt, hogy az új ifjúsági irodalom, mint témát, felfedezi. A regény “üzenete” ugyanis éppen nem a társadalmi rend ellen való lázadást, mint inkább annak elfogadását célozza: a fiataloknak nem feladatuk a világ megváltoztatása, elég, ha a szegények felismerik a “helyes” – vagyis nem fogyasztói – értékeket, a gazdagok csak maradjanak meg a saját önző, “más” világukban, ahonnan úgyis hiányzik a boldogság. Ami a regényt újraolvasva érdekes – amellett, hogy minden kritika ellenére is színvonalas ifjúsági irodalmat képvisel – pontosan az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek problémája már a 70-es évek Magyarországán sem mint társadalmi kérdés, hanem mint értékrendek összeütközése jelentkezik, ahol természetesen a kapitalista világ értékeiről kiderül, hogy értéktelenek. Az erkölcsi fölényen kívül azonban már nincs más, amit a szocialista társadalom adhat a regény szegény főhőseinek.

Hasonlóan a Karambolhoz, a Széllovasok cselekménye is a valós emberi értékek és a materialista ál-értékrendszer szembeállításán alapul, azzal a különbéggel, hogy itt a lány az, aki enged a fogyasztói világ csábításának, és elhagyja szegény, munkáscsaládból származó, ámde kitűnő tanuló barátját az új osztálytárs, egy külföldről hazatért, gazdag, ámde annál kiállhatatlanabb fiú kedvéért. A “szocialista” és “kapitalista” értékek kettőssége egyébként a lány családjában is megtalálható: az előbbit a főhősnőt, Évit, egyedül nevelő édesapa képviseli, aki még géemkázni sem hajlandó, hogy több időt tölthessen a lányával, és nem vállalja az új házasságot egy doktornővel, aki többet keres, mint ő, míg az utóbbit az édesanya, aki popénekesnő, és szívesebben utazik Nyugatra, mint a lányához, akinek a szeretetét drága ajándékokkal és éttermi meghívásokkal igyekszik megvásárolni. Míg a Karambolban a főhős a szabadságot véli megtalálni a gazdagok világában (ahol nincs – vagy legalábbis nem egyértelműen tetten érhető – a tekintélyelvű nevelés, hiszen a szülők nem törődnek azzal, mikor jár haza a gyerekük, mennyi pénzt költ, vagy éppen mikor viszi el anyuka kocsiját), Évi azt hiszi, hogy a materialista világ – és persze Csaba, az új barát – nagyobb teret enged a fantáziának, mint apja, vagy a volt barát, Gabi, erkölcsi elvei és szűk életlehetőségei. A regény végén egy rosszkor jött összeveszés és egy véletlenül kitört balatoni vihar, amelynek során a főhősnő kis híján vízbe fullad, lerántja a leplet a “másik” világ hamis értékeiről, mint ahogyan azt is megmutatja Évinek, hogy ez a materialista világ – benne popénekesnő édesanyjával és Csabával – teljesen közönyös nemcsak a valós emberi értékek, hanem az emberi élet iránt is. Noha a “szegény gazdagok” világa – csakúgy, mint a nagy klasszikusban, Fitzgerald A nagy Gatsby c. művében – itt is érintetlen marad, a Széllovasokból úgy tűnik, a szegények – vagy szegényebbek – világa nemcsak értékrendjében sebezhető.

Míg Dániel Anna fenti két regényében a főhősök nem önmagukért választják – ideiglenesen – a fogyasztói értékeket, hanem mert Sanyi számára azok a szabadság, Évinél a fantázia képzetével társulnak, A tizennyolcadik születésnap annyiban mai regény, hogy itt a pénz már egyedüli értékként jelenik meg, és irányítja a kapcsolatokat. Míg a regény a főhősök származásán és viselkedési mintáin keresztül igyekszik megalkotni a 80-as évek társadalmának több alaptípusát, e helyütt csak két szereplőt szeretnék kiemelni, akiket könnyűszerrel “megvesz” a fogyasztói társadalom. Érdekes, hogy mindkét hős munkásszármazású, az egyik édesapja ráadásul Nyugaton járt jó szakember, aki a regényben otthagyja a gyárat és saját vállalkozást alapít, ahol a fia is dolgozni kezd. Míg a másik édesapa megmarad egyszerű munkásembernek, a lánya már sokkal jobban átlátja az új morált: “Manapság a piacon nincs értéke annak, hogy hűséges vagy, meg szemérmes, meg szűzies, meg illedelmes, meg rendes, ezeket elsodorta az élet…A mi nemzedékünk sokkal gyorsabban akar mindent megszerezni, mint az öregeink. Gyorsabban és könnyebben! Hiszen itt van körülöttünk egy olyan óriási civilizáció, amilyen még soha nem volt az emberiség történetében. Csak megnyomom ezt a gombot, és már szól a zene. Kinyitom a frizsidert, benne a friss kaja! Fölemelem a telefonkagylót, tudok beszélni Los Angelesszel is, ha akarok.” Ezt az új morált igazi sikerre persze Csilla, az egykori funkcionáriusgyerek viszi, aki a főhőssel, Zsoltival folytatott viszonya után hozzámegy egy gazdag, öreg svédhez, akivel már Zsoltival párhuzamosan is volt kapcsolata. Itt már szó sincs a pénz által megvásárolható értékek “átlényegüléséről”; a kapcsolatokat éppolyan egyértelműen a pénz irányítja, mint ahogyan Csilla meg sem próbálja mentegetni a “párhuzamos” szerelmi viszonyt. A kevésbé felvilágosult Zsolti, aki őszinte érzelmeket is vitt a kapcsolatba, egy súlyos balesettel fizet az illúziók elvesztéséért. A happy end azért nem marad el, mert a pénzvilágból kiábrándult Zsolti összejön régi osztálytársával és barátjával, Barbarával, akinek nem a kapitalista világgal, hanem elveik mellett kitartó, szocialista mérnök és tanácselnök szüleivel van konfliktusa, akikről kiderül, hogy hazudtak neki, és nem az igazi szülei, hanem csak örökbe fogadták. Ez a hazugság azonban, úgy tűnik, kevésbé balesetveszélyes, mint a materialista világ látszat-értékei, hiszen Barbara egy élettapasztalattal és egy baráttal gazdagabban tér haza nevelőszüleihez, akiktől megszökött.

Miközben a regények főhősei számára eltérő okok miatt vonzó a pénz által kínált “más” világ, annyiban közös a három mű üzenete, hogy a “szegény gazdagok” élete a pénz ellenére – vagy éppen azért – kiüresedett, az élet- és viselkedésminták mesterkéltek és hazugok, maguk a gazdagok pedig egyáltalán nem képesek arra, hogy új értéket hozzanak létre, vagy legalábbis felismerjék saját világuk korlátait. Az értékrendek összeütközéséből tehát csak a valós emberi értékeket képviselő szegények kerülhetnek ki győztesen (még ha az életből nem is.) Hogy aztán ez a késő Kádár-korszak hazugsága, vagy ma is érvényes üzenet, arra nézve egyelőre nem az ifjúsági irodalom ad eligazítást.

Kár.