Venezuelában ahelyett, hogy frontális támadást intéztek volna a régi közigazgatási és bürokratikus gépezet ellen, inkább párhuzamos struktúrákat építettek ki azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyekre a hagyományos apparátus alkalmatlannak mutatkozott. Így a Chávez-kormányzat elhíresült szociális, egészségügyi és oktatási programjait is nagyrészt ezek az új, jelentős mértékben alulról szerveződő paralel struktúrák működtetik. E paralelek erőforrásai és jogosítványai azonban korlátozottak, ami hátráltatja sok égető probléma megoldását, és megnehezíti a közvetlen demokrácia irányába való továbbhaladást.

I. A párhuzamos forradalom

 

Az elnöki palotához közel, egy párhuzamos utcában található egy foglalt ház, amelyet közösségek szálltak meg és működtetnek. Régi hivatali épület, Caracas belvárosának egyik turisztikailag fontos tere, a Bellas Artes tőszomszédságában s közel az óriási Hilton Szállóhoz, amely jelenleg szintén boliváriánus konferenciáknak és a forradalom barátainak ad otthont. Látogatásom időpontjában, szombat délután, éppen színházi próba zajlik. A legkülönfélébb korú emberek láthatók a földszinten, melyet puccos recepciónak szántak valaha, nem pedig közösségi akciók központjának.

Az épületet egy éve szállták meg. Jó pár elfoglalt épület található még a városközpontban, de nem épült ki köztük kapcsolatháló, amelynek révén további információkhoz lehetne jutni róluk. A szóban forgó központban, amióta az épületet elfoglalták, lázas munka folyik. Az emberek itt élnek, esznek, politikai és kulturális összejöveteleken vesznek részt, s itt szerveződik az elnök által kezdeményezett különféle kampányok nagy része is. A ház az el proceso, “a folyamat” − ahogyan errefelé a forradalmat széles körben emlegetik − egyik csomópontja.

A Venezuelában meghirdetett boliváriánus forradalom párhuzamos struktúrák által zajlik. Egy-egy megnyert választás nem jelenti az államhatalom átvételét; Venezuelában az ellenzék még számos pozíciót birtokol az államigazgatás különféle zugaiban, az állami vállalatokban és a médiában, s a gazdaság jelentős részét is ellenőrzése alatt tartja. A rendkívül körülményes állami bürokrácia, még ha nem is az ellenpárt ellenőrzi, lassítja az előrehaladást, mivel úgy működik, ahogyan mindig is működött; a dolgozók nem estek át új, boliváriánus közigazgatási átképzésen.

Valójában az új Boliváriánus Közigazgatási Iskola nem is létezik. A kormányzók, polgármesterek, miniszterek, tisztviselők, bürokraták, parlamenti képviselők azok, akiknek elvileg végre kellene hajtaniuk az alkotmány rendelkezéseit, tervezniük és szervezniük kellene “a folyamatot”, biztosítaniuk kellene a kitűzött célok teljesülését, ám ez különféle okokból nem működik úgy, ahogyan kellene. E hivatalosságok együtt olyan széles középréteget alkotnak a társadalomban, amely megnehezíti a változások keresztülvitelét. Az elnök válasza erre a paralelizmus – egy eddig nem kategorizált politikai stratégia − lett, amely az elnök és a széles néprétegek által közösen folytatott gyakorlat.

A forradalmi folyamat eddig elért vívmányainak jelentős részét párhuzamos struktúrák kiépítése révén sikerült kivívni. Ha az ország egészségügyi apparátusa nem hajlandó az ország szegény lakosait ellátni, az elnök teremt egy párhuzamos rendszert, százával hív kubai orvosokat az országba, és hagyja őket dolgozni. Ha az oktatási rendszer gyengén teljesít, s szemlátomást nem képes leküzdeni az írástudatlanságot, az elnök párhuzamos intézményeket hoz létre, oktatási programokat dolgoztat ki, s működtetésüket a közösségek kezébe adja. Ha az üzletek nem kínálnak elérhető árú élelmiszereket, az elnök létrehozza az állam által támogatott boltok párhuzamos kiskereskedelmi hálózatát, s ha ez sem elég az alultápláltság leküzdésére, teremt egy újabb párhuzamos ellátási struktúrát, és a közösségeket közvetlenül látja el élelmiszerrel, aminek elosztását szintén a közösségekre bízza.

Ezek a párhuzamos struktúrák − működnek. Az írástudatlanságot hamarosan felszámolják. A párhuzamos központok létrehozásának a régi rendszer megtörését és felszámolását célzó baloldali programja új, meghökkentő fejezetekkel bővül. Chávez elnök nem csupán párhuzamos bankot, párhuzamos egészségügyi és oktatási rendszert vagy a CNN paraleljét, a Telesurt hozta létre. Létezik immár egy igen népszerű szappanopera, az Amores de Barrio Adentro is (a Barrio Adentro a párhuzamos egészségügyi program elnevezése), amelynek témája egy osztályhatárokat átszelő szerelem a mai venezuelai politikai atmoszférába helyezve, amit a többi szappanopera paraleljeként indítottak útjára.

Az elnöki palotával párhuzamos utcában elhelyezkedő foglalt ház a közösség vezérelte forradalom gyújtópontja. “Itt működtetjük a Robinson-missziót és a Ribas-missziót; az emberek idejönnek írni-olvasni tanulni, mi koordináljuk a kubai orvosok munkáját, s mi osztjuk szét az élelmiszert a szegényeknek. Működnek itt boliváriánus körök, zajlanak népoktatási és kulturális tevékenységek, mint az előbb látott színházi produkció is. Magam oktató vagyok, a szövetkezetekről tartok kurzusokat. A politikai pártokkal azonban semmi dolgunk.” A férfi, aki körbevezet engem a közösségi központban, aláhúzza: ők nem valamiféle politikai szerveződés. A falakon Che Guevara-poszterek, Arafat arcképe szabad Palesztinát követelő felirattal, Simon Bolívar, a felszabadító portréja s persze Chávez. Mosolygok, s Che arcképe felé biccentek: “Szóval ti nem politizáltok…” “Nem politizálunk, mert nem kedveljük a politikai pártokat”, erősködik kísérőm.

A 2004. évi népszavazáson a “nem” győzelme után (ti. hogy Chávezt nem mozdítják el az elnöki posztról − a szerk.) Chávez indítványozta, hogy a kampányban részt vett aktivisták váljanak társadalmi aktivistákká. A foglalt ház személyzete sikeresen végrehajtotta az átalakulást. “Sok helyütt ez nem sikerült, a választási egységek feloszlottak, ám mi itt még keményebben dolgozunk”, mondja kísérőm. Nemrégiben a foglalt háznak szembe kellett néznie a kilakoltatás veszélyével. Az önkormányzat más célra akarta igénybe venni az épületet. “Nagygyűlést hívtunk össze, hogy megtárgyaljuk a helyzetet, s úgy döntöttünk: harcolunk az ittmaradásért, s lám, a mai napig itt vagyunk, s csináljuk tovább a forradalmat”, mondja büszkén.

Az elnök által elindított valamennyi párhuzamos programot katonai terminusokkal illették, vagy a felszabadító harc kiemelkedő történelmi személyiségeiről nevezték el őket. Két csoportra oszthatók: választási kampányokra, illetőleg a társadalmi átalakulást célzó mozgalmakra.

Ahhoz, hogy minden választást megnyerjen, Cháveznek bíznia kellett társadalmi bázisában. Párhuzamos akcióegységeket hívott életre, hogy elnyerje azok szavazatát, akik támogatják ugyan a forradalmi folyamatot, ám a hagyományos választási kampányok nem érik el őket, illetve akik esetleg zaklatásnak vannak kitéve Chávez-pártiságuk miatt. Az eredmény minden alkalommal nagy siker lett, s a 2006-os elnökválasztásra Chávez már 10 millió szavazat elérését tűzte ki célul.

A társadalmi missziók (misiones) négy fő terület köré csoportosíthatók: oktatás, szakmai képzés, egészségügy és élelmezés. A Robinson-misszió, amelynek célterülete az alapfokú oktatás, fegyver az írástudatlanság felszámolásáért folytatott küzdelemben. A Ribas-misszió egyetemi előkészítő program középiskolások számára. A Vuelvan Caras-misszió munkások továbbképzését, alkalmazási esélyeinek javítását célozza. A Barrio Adentro-misszió keretében kubai orvosokat hívtak az országba, hogy a nyomornegyedekben (barrios) felépült kis kórházakban egészségügyi ellátást nyújtsanak. A Milagro- (“Csoda”-) misszió szürke- és zöldhályogos betegek számára teszi elérhetővé a látásukat visszaadó műtétet. A támogatott árú élelmiszereket országszerte árusító üzletek programjának neve Mercal. Egy másik élelmiszerprogram ingyenes élelmet nyújt a szegénynegyedeknek; a közösség tagjai készítik el és osztják szét naponta egyszer gyermekek, egyedülálló anyák, várandós nők és idősek számára.

Valamennyi missziót a közösségek működtetik. Ezek megszervezik önmagukat, létrehozzák a kórházakat, kialakítják az oktatási termeket, önkéntes tanárokat toboroznak, tanmenetet készítenek, s megoldást találnak a felmerülő ezernyi problémára. Mindezt önkéntes alapon teszik, s ily módon sokakat elérnek. Az egészségügyi program, a Barrio Adentro I keretében, amelyet 2003 áprilisában indítottak, eddig több mint százezer orvosi konzultációra került sor. Emberek, akiket korábban soha életükben nem látott orvos, most orvosi vizsgálatok során estek át.

A párhuzamos programok és kihatásuk meghatározó szerepet játszik a forradalmi folyamat tömeges népi támogatottságában. A legendás 23 de Enero szegénynegyed egyik közösségi aktivistájával beszélgetve, megkérdeztem, hogy szerinte mi teszi a folyamatot annyira fontossá az emberek számára. “A proceso méltóságot adott az embereknek. Lehetőséget adott számunkra, hogy szégyenkezés nélkül kimondjuk, amit gondolunk. A boliváriánus forradalomnak sikerült a népet mozgósítania, megadta nekünk az érzést, hogy a folyamat a miénk, hogy mi is felelősek vagyunk érte. Ha nem működik, a kudarc az enyém is.”

Az itteniek jól ismerik az elnyomást és a kirekesztettséget; nap mint nap átélték azóta, hogy 1958. január 23-án Pérez Jiménezt, a diktátort elsöpörték. Az az idő a mozgósítás és a népi demokratikus aspirációk időszaka volt, egészen addig, amíg a népet ismét elárulták, s a szegénynegyedekre újból elnyomás várt. Most viszont az árulás nem ismétlődött meg.

A 23 de Eneróban jártamban feltűnt egy nagy, vörös és fekete betűkkel a falra írt jelszó: Al pasado no regresaremos jamás! “Soha nem térünk vissza a múltba!” Ez szemlátomást mélyen meggyökerezett a népi köztudatban. Az emberek tisztában vannak vele, hogy a dolgok jó irányba változtak, ezért dolgoznak a forradalom sikeréért − noha korántsem kritikátlanul.

A venezuelai ellenzéket escuálidosnak, “kövületeknek” nevezik, s ezt a fogalmat alkalmazzák kiterjesztve mindenkire, akik akadályozzák a procesót. Az emberek azt akarják, hogy a választott politikusok − polgármesterek, kormányzók, hivatalnokok − valóban a közjóért dolgozzanak. Ehelyett túlságosan is gyakran tapasztalják, hogy a dolgok a régi rossz módon intéződnek, korrupcióval, helyezkedéssel, értelmetlen hatalmi civakodással. A párhuzamos struktúrákat azért teremtették, hogy a régi utakat megkerülve újakat teremtsenek – a párhuzamosok nem metszik egymást. Ily módon kerülhető el a konfrontáció egy olyan országban, ahol az ellenzék erőszakosan lép fel, s a népnek időre van szüksége ahhoz, hogy építhessen, ne csak konfrontálódjon. Ám az emberek türelmetlenül várják, mikor válnak a párhuzamos utak főútvonalakká…

Hugo Chávez elnök igazi jelenség, nem is annyira nyolcórás beszédei miatt (ez inkább régi vágású vonás), hanem a közvetlen kommuniká­cióra való egyedülálló képessége miatt saját társadalmi bázisával. Képes a széles középrétegeket megkerülve közvetlenül a nép gondolatait, vágyait megfogalmazni. Chávez a proceso kezdeményezője, fejlesztője, ideológusa, de egyidejűleg kemény kritikusa is. Az általa kimondott gondolatok a köznép soraiban formálódnak ki. A puccskísérlet harmadik évfordulóján mondott beszédében Chávez kijelentette: aminek pusztulnia kell, nem tűnt még el, aminek pedig meg kell születnie, egyelőre nincs túl a vajúdás szakaszán.

Ez a venezuelai paralelizmus lényege: az új utakkal párhuzamosan fennmaradtak még a régi utak is. Az átállás nem könnyű, de megvalósítható. A foglalt ház éppoly távol vagy éppoly közel van az elnöki palotához, mint a különféle kormányzati intézmények. Ha az itt lakók azok, akik a folyamatot életben tartják, talán ideje lenne elismerni őket közösségi központként, s felruházni őket a szükséges anyagi forrásokkal, míg másfelől a folyamat útjában álló intézményeket időszerű lenne fogyókúrára fogni…

 

II. Párhuzamos demokrácia?

 

A részvételi demokráciának a képviseleti demokráciával párhuzamos bevezetése Venezuelában egyike a legnehezebb, de egyben a legérdekesebb kihívásoknak, amelyekkel az ország szembesül. Ha sikerrel járnak, ez olyan társadalmat eredményezne, amelynek hatalma nagyobb lenne az államénál. A paralelizmus alapelve, hogy olyan párhuzamos utakat hozzunk létre, amelyek jobbak az eredeti útvonalaknál. A részvételi demokráciának az ország különböző részeiben és szintjein történő bevezetése a demokrácia fejlődését vonná maga után. A részvételi demokrácia egyben a többi párhuzamosság egyenletesebb eloszlásához is a leghatékonyabb eszköz.

A “részvétel” és a “részvételi demokrácia” fogalma több mint negyvenszer kerül említésre a venezuelai alkotmányban, amely egyébként valódi bestseller. Az emberek között gyakori beszédtéma az alkotmány, viták során idézik, hivatkoznak rá. A részvételi demokrácia szempontjából a legfontosabb két paragrafus a 166. és a 184. – ezek rendelkeznek egyrészt a Helyi Lakossági Tervezési Tanácsok létrehozásáról, másrészt a hatalom decentralizációjáról és a népre ruházásáról. Ám az alkotmány végrehajtása lassan halad. A tervezési tanácsok nem mindenütt jöttek még létre, s legtöbbjük csak nemrégiben keletkezett. A tervezési tanácsokról 1999-ben született meg a rendelkezés, ehhez képest Caracas városának Helyi Lakossági Tervezési Tanácsa csupán 2004-ben alakult meg. Habár akadnak olyan rátermett erők, melyek igyekeznek ténylegesen működőképessé tenni a tanácsokat, az emberek korántsem elégedettek azzal, ahogyan a tanácsok működnek. A proceso sokak szerint túl lassan halad előre. Hogyan fordulhat ez elő egy olyan országban, ahol mindenki a részvételi demokráciáról beszél?

A boliváriánus forradalmat a folyamatos konfliktus állapota jellemzi. Az elnök és politikája rémálmokat idézett fel a felsőbb osztályok soraiban. Az ellenzék próbálkozásaira a válasz minden állítással szemben nem az elnyomás volt, hanem a demokrácia elmélyítését célzó újabb intézkedések sora. Chávez hét év alatt nyolcszor írt ki választásokat, amivel helye lehetne a Guiness-rekordok könyvében… Ez azonban nem gátolja meg az ellenzéket abban, hogy a szólásszabadság korlátozásával vádolja Chávezt a magántulajdonú tv-ben és rádiócsatornákban, újságokban. A konfliktusok sora kialakította a népben a mozgósítás egyfajta rituáléját: kampányolnak, mozgósítanak, szavaznak, majd kezdik az egészet elölről újra és újra.

Egyetlen választás megnyeréséhez kell egy politikai párt, tíz választás megnyeréséhez viszont már egy Nagy és Erős Politikai Pártra van szükség. Egy ilyen párt aligha képes a közvetlen demokrácia irányába ható paralel politikai struktúraként működni. Az 1998-as első elnöki választás idejére Chávez életre hívott egy politikai pártot, az MVR-t, az Ötödik Köztársaság Mozgalmat. Az ezt követő választások során aligha tehetett mást, mint hogy ezt a pártot tovább erősítgette. Az MVR-en belül 2005 áprilisában lezajlott, az augusztusi önkormányzati választásokat megelőző saját jelöltállító választásnak egy szemernyi alternatív jellege nem volt egy szokványos helyi választáshoz képest. Szerte Caracasban szép nagy színes plakátok sorjáztak a jelöltek neveivel és képeivel, és a választási jelszavak véletlenül sem olyasféle értelmes üzenetek voltak, hogy “megszervezzük a szemétszállítást”. Hanem a jelöltek azon versengtek inkább, ki hányszor képes belegyömöszölni a “Chávez” nevet a plakátjába anélkül, hogy saját arcképét eltakarná. A plakátokból ítélve a választóknak csak arra volt lehetőségük, hogy döntsenek a “chavistas de verdad”, az “igazi chavisták” és a “chavistas de verdad verdad”, az “igazi-igazi chavisták” között.

A véget nem érő választási sorozat rengeteg olyan helyi vezetőt teremtett, akik szemlátomást leginkább saját hatalmuk elvesztésétől félnek. Habár a nők meghatározó erői a forradalomnak, a parlamenti képviselők, polgármesterek és kormányzók között arányuk rendkívül alacsony. A vezetésben a szegénynegyedek “sokszínűségéhez” képest a fehérbőrűek aránya meghökkentően magas. “Azt hiszem, az MVR-választás nem volt több, mint a rossz, régi vágású politika újabb attrakciója, és sok közös vonása volt az AD-vel (az egyik régi kormányzó párttal) és a negyedik köztársasággal¹” , mondja egy férfi a legközkedveltebb folkénekesről elnevezett Ali Primavera közösségi rádió megviselt mikrofonjába. A vezérlőteremben ülők megéljenzik. Az emberek igen nyersen mondanak ítéletet a választásokról és az MVR “fejlődéséről”. Az MVR valószínűleg a legnagyobb kudarc az ország valamennyi párhuzama közül, egyszerűen azért, mert nem volt képes igazi párhuzammá válni – ellenkezőleg, újratermelte a tradicionális politika jellemzőit. A választásokon továbbra is férfi jelöltek ismétlik ugyanazt, mint régen, marakodnak a hatalomért, igyekeznek pozíciójukat megtartani – mindez az embereket arra emlékezteti, ahova nem akarnak többé visszatérni.

A részvételi demokrácia nem az unalomig ismétlődő szavazásokat jelenti. A részvétel azt jelenti, hogy az emberek kezébe adjuk a politikáról való döntés jogát, beleértve a fiskális és gazdasági döntéshozatalt, egy egyszerű és átlátható folyamat keretében. Az emberek már korábban is ezt követelték. A népszavazás és a 2004-es regionális választások között eltelt három hónap folyamán több közösség követelt változásokat és hatalmat a közösségeknek. A nagygyűléseken, az El Valléhoz, a Petaréhoz és a Catiához hasonló szegénynegyedekben az emberek kiáltványokat szerkesztettek, amelyekben decentralizációt és a hatalomnak a vezetőktől a közösségekhez való átruházását követelték.

A részvételi demokrácia meghonosítása rengeteg erőfeszítést igényel, de az általa nyerhető előnyök is óriásiak. Az észak-brazíliai Belém és más városok példája megmutatja, hogyan teremti meg a népi tervezés lehetőségét egy participatív városi költségvetés. A folyamatok átláthatóvá tételével kiküszöbölték a korrupciót, és a kollektív intelligencia mozgósítása hatékonyan elősegítette a fejlődést. Mindenhol csak a helyileg adott feltételekre alapozva lehet építeni, de Venezuelában ezek a feltételek sok mindenre lehetőséget adnának. Erre gondolok, amikor Iruma Sanchezszel, a száznyolcvan boliváriánus kört magában foglaló, petarebeli Casa Bolivariana koordinátorával beszélek. Az ebben a házban összpontosuló energiákkal nem csupán egy helyi önkormányzatot lehetne átformálni. Akkor hát Sucre polgármestere miért nem ide szervezi a költségvetést megtárgyaló gyűléseket, és teszi lehetővé, hogy az emberek dönthessenek a források egy részének elosztásáról?

Az a tény, hogy elmulasztották a szükséges döntési jogköröknek a népre való átruházását, mostanra jól látható problémákat idézett elő. Venezuelai utazásom során a kudarc leglátványosabban a hulladékkezelési probléma megoldatlanságában mutatkozott meg. Caracas szegénynegyedei adják a legjobb képet erről; e szegénynegyedek legtöbbje domboldalakra épült, amelyek körbeveszik és lenéznek a bevásárlóközpontokra és a középosztályi városnegyedekre. A dombokra felnézve az ember apró, düledező házak ezreit látja, mellettük a lejtős utcákon fekete szemeteszsákok tömegét.

Cuidad Bolívarban, miközben taxival utazom a történelmi negyed felé, megkérdezem a taxisofőrt, elégedett-e a polgármesterrel. “Nem”, mondja, és az utcák oldalában sorakozó szeméthalmok felé biccent. A gyönyörű Mochima Nemzeti Parkban a turisztikailag legfontosabb tengerparti strandok úgy festenek, mint valami szeméttelep, a hulladék bűze miatt kínszenvedés átsétálni az egyik plázstól a másikig. Santa Fé halászfaluban ugyanazt a “nem”-et és ugyanazt a szemét irányába biccentést kapom válaszul, mikor a polgármesterrel való elégedettségről kérdezek.

A részvételi demokrácia segítségével a hulladékkezelés problémája megoldható. A brazíliai Pôrto Alegrében az emberek kollektív folyamattá tették a szemét újrahasznosítását. A Részvételi Költségvetésen keresztül pénzt allokáltak a szövetkezeteknek, amelyek összegyűjtötték, majd üzemekben újrahasznosították a hulladékot, az embereknek munkát, jövedelmet és képzést adva – ott az írás-olvasás tanfolyamok részét képezték a munkarendnek. Egy látogatás alkalmából a szegénynegyedben, fenn a domb tetején, alkalmam volt látni, hogy az emberek igyekeznek közösen megbirkózni azokkal a gondokkal, amelyekkel a Helyi Lakossági Tervezési Tanácsoknak kellene megbirkózniuk, csak éppen párhuzamosan, hatalom és erőforrások nélkül.

Mindezek ellenére a venezuelaiak valóban felnőttek ahhoz a szerephez, amelyre az alkotmány deklarációja szerint hivatottak: a “folyamat” aktív résztvevőinek és fő hajtóerejének a szerepéhez. Megtették azt, amit eddig még senki, szembeszálltak egy puccskísérlettel − és győztek. Amikor az ellenzék offenzívában volt, az emberek elviselték az éhséget, az általános sztrájkot és a megaláztatásokat. Amikor pedig az ellenzék puccsot rendezett és elrabolta Chávez elnököt, az emberek az utcára vonultak és visszakövetelték őt. 2002. április 13-án, a népnek hála, az elnök ismét hivatalában volt. A venezuelaiak türelmesek, de hiba lenne azt hinni, hogy ez a türelem örökké tart. A nép, amely megszállta az utcákat, hogy visszakövetelje az elrabolt elnököt, megteszi újra, ha vészhelyzet áll elő. Közben viszont valódi fejlődést akarnak elérni saját közösségeikben – mondjuk, megkezdeni a szemétgyűjtés megszervezését. Ehhez meg kellene kapniuk a szükséges hatalmat.

 

Jegyzetek

 

¹ A chavisták így nevezik Venezuela 1958 és 1998, azaz a diktatúra megdöntése és Chávez megválasztása közti korszakát (a szerk.).

(A Znet Daily Commentaries felületén közzétett írás rövidített, szerkesztett változatát készítette és fordította: Matheika Zoltán)

Az írás azokat a lépéseket elemzi, amelyeket a venezuelai munkásmozgalom Chávez hatalomrajutása óta tett a munkásönigazgatás felé. Bemutatja a régi szakszervezeti szövetség és az új, spontánabb módon formálódó szakszervezetek küzdelmét, az önigazgatás különféle elképzeléseit és gyakorlati eredményeit. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a folyamat még messze nem ért véget: a venezuelai "forradalom" még tartogathat meglepetéseket.

2003. májusi megalakulása óta a Venezuelai Munkások Nemzeti Uniója (UNT) a venezuelai munkaügyi forradalom körül zajló viták középpontjába került. Ezek a viták alapvetően az üzemek és a szakszervezetek feletti munkásellenőrzés problémáiról folynak. A demokrácia áll a venezuelai munkások küzdelmének homlokterében, amikor a régóta a korrupció és az osztály-együttműködés mocsarába süllyedt munkásmozgalom újraélesztésén igyekeznek.

Amikor 1998-ban Hugo Chávezt Venezuela elnökévé választották, olyan radikális politikai és társadalmi változásokat ígért, amelyek úgy tűntek, hogy a munkásmozgalmat is lekörözhetik. A legjelentősebb szakszervezeti szövetség, a Venezuelai Munkásszövetség (CTV) az elnök legelszántabb kritikusai közé tartozott, aki cserébe nem fukarkodott a CTV elleni kirohanásokkal. Ám a mainstream média által kreált kép a “munkásmozgalom és Chávez küzdelméről” tudatosan félrevezető volt: valójában a CTV már az 1970-es évek óta – ha nem még régebben – nemigen képviselte a munkások ügyét. Chávez és a CTV harcának dacára a venezuelai munkások jó része aktívan és lelkesen részt vett az elnök által meghirdetett “bolívari forradalomban”, amely a Latin-Amerika függetlenségéért síkra szálló Simón Bolívar után kapta nevét.

Az Amerikai Birodalom erőszakossága által táplált felpörgő globalizáció légkörében komoly visszhangot keltett Cháveznek a neoliberális modellt elutasító politikája. És hamar bebizonyosodott, hogy ez az elutasítás több, mint puszta retorika. Chávez elnöksége túlélt egy puccsot, valamint az olajvállalkozók bojkottját; legitimálta egy drámai referendum és a helyi választások – most eljött az ideje, mint az Economist újságírója fogalmazott, hogy “szavait tettekre váltsa”. A neoliberális forgatókönyvvel szemben Venezuela egy olyan alternatív fejlődési modellbe fogott bele, amely nyíltan a társadalmi jólét kérdését helyezi a középpontba.

A venezuelai forradalom alapvetően a demokráciáért küzd, de nem azért a “tiszta demokráciáért”, amely oly gyakran blokkolja az északi gondolkodást. Venezuelában ez a terminus társadalmi és gazdasági dimenziókat éppúgy felölel, mint politikai, sőt földrajzi szempontokat. A népi részvétel a helyi tervtanácsok bonyolult fejlődését jelenti, amelyek a közösség költségvetését vitatják meg, de ugyanígy arról is esik szó, hogy a termelés bizonyos területein a világpiaci termelést a venezuelai nép számára folyó termeléssé változtassák. Így a korábbi trend, amelyben Venezuela élelmiszer-szükségletének 70%-át importból volt kénytelen fedezni, az “élelmiszer-szuverenitás” jegyében megfordulóban van. Ám az “élelmiszer-szuverenitás” megkívánja a földtulajdon demokratizálását, a venezuelai vidék tulajdonarányainak megfordítását, hiszen ma a földbirtokosok leggazdagabb 5 százalékáé a magántulajdonú termőterület 75%-a, amelyből a legszegényebb 75% viszont mindösszesen 6%-ot mondhat magáénak.¹

Bolívart az egész régióban tisztelet övezi, és Chávez ezt kihasználva igyekszik erősíteni a szolidaritást a dél-amerikai államok között. A regionális – tulajdonképpen “Dél–Dél közötti – egységet hangsúlyozó retorikája Bolívar nagy álmán, az egyesített Latin-Amerikán alapul. Ám ez sem szimpla retorikai ciráda: Chávez valóban vállalta ezt az üzenetet, és olyan regionális egységet szorgalmaz, amely képes lehet szembeszegülni a globális tőke erőszakos terjeszkedésének.

Január végén, szokásos vasárnapi televíziós interjúműsorában, az Aló Presidentében Chávez bejelentette a gazdaság fejlesztésének új irányvonalát, amelynek középpontjában a “made in Venezuela” szlogen áll. Az elnök új programját abból az óriási papírgyárból (az Invepalból) jelentette be, amelyet 350 munkásának nehéz harcai után a kormány nemrégiben államosított. Chávez felhívása a kétéves UNT csatakiáltását visszhangozza: “Közös irányítás nélkül nincs forradalom!” A venezuelai és más országbeli korábbi önigazgatási fiaskók ismeretében a mostani kísérlet valódi munkás-önigazgatást követel, és elutasítja a munkavállalói résztulajdon vagy éppen egy technokrata munkásmenedzseri osztály kialakításának ötletét.

 

Egy új Venezuela

 

A Chávez 1998-as elnökké választását megelőző négy évtizedben két hagyományos párt osztozott a hatalmon, és küzdött az ország legfontosabb intézményeinek irányításáért. 1958-ban a diktátor Perez Jiménez után jól menő olajgazdaság maradt az ország új vezetőire, és a szociáldemokrata Acción Democrática, valamint a keresztényszociális Copei párt az olajjövedelmeket továbbra is igyekezett az elit körökben tartani, miközben a népet hatásos nacionalista retorikával etették.

A CTV, amely a Jiménez elleni harcokban még progresszív erőként alakult és azokból alaposan ki is vette a részét, hamarosan a pártérdekek kiszolgálójává vált. Sőt, a szervezet hosszú ideig aktív szerepet vállalt az USA dirigálta regionális antikommunista tevékenységből is, ami figyelemre méltó összegeket hozott a CTV konyhájára az American Institute for Free Labor Developement (AIFLD) kasszájából.² Az 1980-as évek neoliberális kormányzása idején azután ezt a munkások keservesen megfizették. Ebben az időszakban születtek meg a mai munkás-önigazgatási elképzelések alapjai, miközben a CTV háromoldalú “társirányítási” bizottságokban vett részt a Kereskedelmi Kamara és a Munkaügyi Minisztérium képviselőivel. Az 1990-es évek közepére a CTV vezetői felmondták megegyezésüket Rafael Caldera elnökkel, akinek privatizációs és reformhadjárata igencsak pusztítónak bizonyult a munkásokra nézve, és tovább csökkentette a CTV hitelét. Ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött a venezuelai munkások ma az irányításban igazi munkásrészvételért szállnak harcba.

Az a változást követelő nemzeti felzúdulás, amely Chávezt 1998-ban a hatalom csúcsára lendítette, nem hagyta érintetlenül a munkásmozgalmat sem. A lusta és korrupt “vezetőikkel” elégedetlen munkások egyre gyakrabban hangoztatták korábbi fenntartásaikat, és számos új kritikát is megfogalmaztak. A nagymértékű szociális változás iránti elkötelezettség, az a cél, hogy növeljék a venezuelai lakosság azon 80%-ának életszínvonalát, amely a szegénységi küszöb alatt él, arra késztette a munkásokat, hogy csatlakozzanak a folyamathoz, és a munkásmozgalom reformját is a célok közé emeljék.³

Mindennek a nettó eredménye a munkásosztály drámai léptékű változása lett: egy egész sor, korábban a CTV-be tartozó szakszervezet és federáció lépett ki a szövetségből. Ezek hozták létre 2003-ban a Venezuelai Nemzeti Munkásszövetséget (UNT), amelynek ideiglenes vezetősége az új szakszervezeti stratégia leghangosabb hirdetője lett. Az UNT még meglehetősen kiforratlan szerveződés, és a hivatalos választásokig – amelyeket vélhetőleg 2005 őszén fognak megtartani – továbbra is nélkülözni fogja a szakszervezetiséghez szükséges belső struktúrákat. Ám a venezuelai társadalom nagy átalakulása arra ösztönözte a munkásokat, hogy relatíve csekély eszközeikkel is meglehetősen messzire jussanak, és az UNT szoros kötődése a kormányzathoz biztosítja, hogy a szervezet az országos színtér fontos szereplője lesz.

Bár egyelőre nem lehet megítélni, hogy melyik szervezet mennyire reprezentatív, az UNT működésének első két éve során meghökkentő mértékben megizmosodott. Az ítéletalkotás egyik módja, hogy az aláírt kollektív szerződések milyen mértékben köthetőek az egyik vagy másik szakszervezeti szövetséghez. A Munkaügyi Minisztérium szerint a 2003–2004 folyamán megkötött kollektív szerződések 76,5%-át az UNT keretébe tartozó szakszervezetek írták alá, míg a CTV tagszervezeteire csupán 20,2% jutott.

Mindazonáltal a társadalmak nem változnak meg egyik napról a másikra egy új korszak, új kormány vagy éppen új szakszervezet bejelentésétől. A szervezett munkásság a régi venezuelai rendszer, a Negyedik Köztársaság (1958–1999) egyik alapvető intézménye volt, és megváltoztatásához konkrét és nagy ívű gazdasági, politikai és társadalmi stratégiára lesz szükség. Ebben a demokrácia hangsúlyozása csupán az első lépést jelentheti.

 

Munkásjogok, emberi jogok: a Coca-Cola Femsa

 

A venezuelai szakszervezetek hagyományosan sokkal inkább üzemek, mintsem ágazatok szerint szerveződtek. Az egyes üzemegységeknek még ugyanazon vállalaton belül is saját szakszervezetei vannak. Így a Coca-Cola Femsa nyolc venezuelai palackozóüzemének is megvannak a különálló szakszervezetei, sőt az egyiknek kettő is. A CTV-hez tartozó régi szakszervezetük tehetetlenségével elégedetlen aktivisták egy része a valenciai gyárban létrehozott egy párhuzamos szakszervezetet, amely gyorsan komoly támogatottságot szerezve a régi szervezet komoly vetélytársává vált.

A Coca-Cola Femsa Coca-Cola termékeket (söröket, ásványvizeket és üdítőitalokat) palackoz, terjeszt és árusít Latin-Amerika-szerte. Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában is vannak érdekeltségei. Bár a forgalomból Venezuela csupán 7,1%-kal részesedik (Mexikó pl. 66,7%-kal), ez árnyalatnyival még mindig több Kolumbia 6,5%-ánál. Ám – mint arról egy nemzetközi civilszervezet, a Campaign to Stop Killer Coke (Kampány a gyilkos kóla megfékezésére) beszámol (http://www.killercoke.org) – Kolumbia csekély részesedése is elég ahhoz, hogy a cég különféle paramilitáris csoportokkal működjön együtt, amelyek nem egy szakszervezeti aktivista zaklatásáért, megkínzásáért vagy éppen meggyilkolásáért felelősek.“

Venezuelában nem szokásuk úgy megölni a szakszervezeti vezetőket, mint Kolumbiában – mutat rá José Cardenal, az új valenciai szakszervezet főtitkára. – De a legális és törvényes keretek között mindent megtesznek, hogy eltiporják azokat a szakszervezeti vezetőket, akik valóban kiállnak a munkások jogaiért. Megtalálják a legális módját annak, hogy megfélemlítsék, fenyegessék azokat a munkásokat, akik szervezkedni próbálnak, vagy törvényadta jogaikat követelik.”

2004 májusában, hónapokig tartó fáradhatatlan szervezőmunkát követően Cardenal és más aktivisták megalapították párhuzamos szakszervezetüket, amely egy üzemi szavazás formájában dobott kesztyűt a régi szakszervezetnek. A valenciai munkafelügyelet által lebonyolított szavazáson, ahol megfigyelőként mindkét szervezet, valamint a cég képviselői is részt vettek, az új szervezet 80%-os részvétel mellett 301:234 arányú győzelmet aratott.“

A Coca-Cola Femsa munkásai sohasem kaptak tisztességes fizetést” – nyilatkozta Freddy Contreras, az új szakszervezet kulturális titkára. “Korábban ha egy munkás a jogait követelte, hamar az utcán találta magát” – tette hozzá dühösen. “A régi szakszervezeti vezetők összeszűrték a levet a céggel, amely megvásárolta őket. A munkások nem merték kritizálni a szakszervezetet, mert tisztában voltak vele, hogy a szakszervezet kirúgathatja őket. A szakszervezeti vezetők a cégtől kapták fizetésüket, irodájukat az üzemben; a cég a markában tartotta őket, biztonságos távolságban a munkásoktól.”

A győztes szakszervezeti választások óta eltelt egy évben az új szervezet elért néhány kisebb, ám mégiscsak fontos eredményt. “Korábban képtelenek voltunk hozzájutni a minket megillető élelmiszertikettekhez – jegyezte meg a palackozószalag mellett dolgozó Julio Llepes – ám amióta új szakszervezetünk van, megkapjuk azokat.” Llepes az új szakszervezetet nyitottabbnak találja, és azt is hozzátette, hogy ha valamilyen baja lesz annak vezetőivel, akkor félelem nélkül ki fog merni állni az igazáért.

A gyárban hét éve dolgozó Luis Ferrero azt hangsúlyozta, hogy az új szakszervezet négy évre visszamenőleges hatályú bért harcolt ki azoknak a dolgozóknak, akik a futószalag mellett kénytelenek ebédjüket elfogyasztani. És végül fontos politikai győzelemként a szakszervezet arra is rákényszerítette a céget, hogy kifizessék a bért arra a két hónapra is, mikor 2002 decembere és 2003 februárja között a Coca-Cola Femsa is bezárta kapuit, hogy így érjék el Chávez megbuktatását. Akkor azt mondták a munkásoknak, hogy megkapják fizetésüket a gyárbezárás idejére is, ám mostanáig egy fillért sem láttak belőle.

A Coca-Cola Femsa csak egy a mind több üzem közül, ahol a munkások harcba kezdtek, hogy visszahódítsák a szakszervezeteket a korrupt, a munkaadókkal igencsak barátságos viszonyt ápolgató vezetőktől. A sort a Ford nyitotta meg 2000-ben, ahol először került sor szakszervezeti referendumra a régióban. Az új szakszervezet sima győzelmet aratott, lökést adva ezzel a szakszervezetek demokratizálására irányuló mozgalmaknak. Az elmúlt évben Valenciában és Maracayban, Venezuela ipari központjaiban összesen nyolc referendumot tartottak, és mindegyikből az új szakszervezetek kerültek ki győztesen.

A szakszervezeti referendumok számának és az új szakszervezetek alakulásának növekvő száma nem kis mértékben az állami befolyásnak is köszönhető. Korábban a Munkaügyi Minisztérium óvakodott állást foglalni a vitákban, ám az alacsony fizetésű munkások elbocsátására kirótt moratórium 2003 áprilisában ezt megváltoztatta. “A cégek az elbocsátási moratórium miatt immár nem rúghatják ki a munkásokat, ha azok új szakszervezetet akarnak alakítani, vagy a jogaikért szervezkednek” – kommentálta az UNT carobói regionális vezetője, José Joaquín Barreto. “A kormánynak köszönhetően ezeknek a munkásoknak most már jut némi mozgástér, hogy új szakszervezetet alakítsanak, referendumot tartsanak, és immár van néhány lap a kezükben hogy a tárgyalóasztalok mellett is konkrét eredményeket érhessenek el.”

 

Három mese a venezuelai közös menedzselésről

 

A lokális szakszervezeti demokrácia szintjén az UNT kulcsszerepet játszott a munkások megszervezésében, az új szakszervezeteknek adott stratégiai és jogi támogatásban és az állammal való kapcsolattartásban. Ám vezetői a munkahelyi demokrácia előmozdításán is iparkodnak, amelynek központi tézise a termelés feletti munkásellenőrzés. Venezuela újszülött új szakszervezeti mozgalma a különféle elképzelések némiképp zűrzavaros elegyén alapul, akárcsak annak idején maga a bolívari forradalom, de ezek közül a legfontosabb a munkások részvétele az igazgatásban. Mind a kormányzati politika szintjén (ez vadonatúj fejlemény), mind pedig az üzemekben, ahol már működik a közös igazgatás, vagy éppen harcolnak érte, három jól elkülöníthető modell jelenik meg: mindháromnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, tanulságai és példái.

 

Villamosipar

“Mi az a közös irányítás?” – mennydörögte Joaquín Osorio az összegyűlt munkásoknak Valenciában. Osorio a Fetraelec nevű villamosipari szakszervezet fegyelmi bizottságának elnöke és egyben a szakszervezet fő ideológusainak egyike. Egy nemzetközi szakszervezeti gyűlésen – ahol az ország minden részéből érkezett munkások és delegátusok mellett a kanadai Vancouveri Munkástanácsok képviselői, valamint az USA-beli Babson College egy közgazdász professzora is megjelentek – Osorio a közös irányításról szervezett workshop előadójaként szólalt fel. “Számunkra a közös irányítás hatalom a munkások kezében – folytatta beszédét. – Annak joga és igénye, hogy a munkások részt vehessenek a cég igazgatásában. Olyan menedzselési és adminisztratív rendszer, amelyben az állam, a munkások és (a mi esetünkben) a fogyasztók is egyenlő feltételek mellett kapnak részt. A közös igazgatás a régi, megbukott vertikális, korrupt és bürokratikus rendszer alternatívája, amely abba a válságba juttatta az állami vállalatokat, amelyben ma vergődnek.”

Az ország villamos energiájának 60%-át biztosító állami vállalat, a Cadafe dolgozói Chávez 1998-as választási győzelme után szinte azonnal szorgalmazni kezdték a közös irányítás bevezetését. 2002-ben, nem sokkal az áprilisi puccskísérletet követően a Cadafe hivatalosan is megkezdte az áttérést a közös irányításra. Ám három év elteltével a munkások beleszólása a döntésekbe még mindig igencsak korlátozott: két hellyel rendelkeznek abban a koordináló bizottságban, amely nem kötelező erejű javaslatokat tehet a vállalat elnökének. Miután adtak egy lehetőséget az állami vezetésnek a valódi közös irányítás bevezetésére, a Fetraelec szakszervezeti szövetségébe tömörült munkások egész sor tiltakozó akcióban fejezték ki türelmetlenségüket. Ez meglehetősen kényes probléma, hiszen a munkások többsége Chávez elnök lelkes támogatója, ám tiltakozásuk szükségszerűen az Energiaügyi Minisztérium, a Cadafe felügyeletét ellátó állami szerv ellen irányul. “

Megértjük, hogy az elmúlt három év sztrájkjai, kizárásai, puccsai, guarimbasai⁴ erőteljesebb fellépésre kényszerítették az államot ezekkel az akciókkal szemben, amelyeknek célja a kormány megbuktatása volt – magyarázza Angel Navas, a Fetraelec elnöke. – Ám ez az időszak immár véget ért, és itt az idő az állam demokratizálásának megkezdésére, mert a munkások és általában az emberek nagyobb beleszólást követelnek a döntéshozatalba.”⁵

“Érezhető egy bizonyos ellenállás a konszolidációval és a forradalmi folyamattal szemben” – jegyezte meg Navas. – Amikor szorgalmazni kezdtük a közös irányítás konkrét kidolgozását a Cadafénál, akkor kiprovokáltuk az állam olyan állítólagos képviselőinek az ellenkezését, akik nem kívánták hatalmukat a munkásokkal megosztani.”

Az egyetlen kivétel a Cadela – a Cadafe andoki részlege –, amely a közös irányítás úttörőjének bizonyult; a munkások és a menedzsment ottani együttműködése az egész szakszervezet számára jövőbe mutató példát jelent. A Cadafe jelenti a közös irányításra irányuló, alulról kiinduló kezdeményezés legszervezettebb formáját Venezuelában.

 

Papíripar

A Venepal papírgyár (ma már Invepal néven állami vállalat) dolgozóinak harca komoly rokonszenvet ébresztett a venezuelai munkások között: a cég csődbe jutva elbocsátotta 900 munkását, arra késztetve őket, hogy a gyárat elfoglalva munkahelyük államosítását követeljék. A cégtulajdonosokkal vívott hosszadalmas csaták és jogi huzavonák után az állam piaci áron felvásárolta a csődbe jutott vállalatot, és felét átadta a munkásoknak, hogy az állammal együttműködve irányítsák. Ám a munkásigazgatás összetett dolog, és országszerte óriási elvárásokat támaszt a munkások között az Invepallal szemben. Bár nem látható tisztán, hogy mi folyik az Invepalnál, a legutóbbi fejlemények mégis arra utalnak, hogy eltértek a munkások eredeti célkitűzéseitől.

Chávez elnök szerint az Invepal hazai alapanyagokból fog jegyzetfüzeteket előállítani. A fővárostól, Caracastól délkeletre eső Monagas és Anzoáteguí államokból származó fát egy új üzem fogja feldolgozni, amelyet az államnak még meg kell vásárolnia. Az ebből származó papírmassza jelenti majd az Invepal teljes mértékben hazai eredetű alapanyagát. Az Invepal szakszervezeti vezetője, Edgar Peña szerint az Invepal jelenleg Chiléből kénytelen importálni a papírmasszát.

Egy munkásgyűlés, jelentette ki Chávez elnök, amely teljes felhatalmazással bír a vállalat irányítására, megszünteti a bürokráciát, és összekapcsolja a termelést az adminisztratív feladatokkal. “Ezt a struktúrát leteszteljük, és ha szükséges, igazítunk rajta, mivel itt a saját modellünk kidolgozásáról van szó” – tette hozzá.

A valenciai üzemben éppen ez történt a közös igazgatás legelső napján. Alexis Ornevo, a Venepal immár megszűnt szakszervezeti végrehajtó bizottságának egykori és az Invepal igazgatóságának jelenlegi tagja kijelentette, hogy mivel nincsenek többé főnökök, így szakszervezetre sincs többé szükség, hiszen a munkások immár kooperatívába tömörülnek (Covimpa), és így irányítják az üzemet. És ez a kooperatíva, sietett rámutatni Ornevo, számos előjogot élvez, így például az adózás alóli alkotmányos felmentést. Ráadásul az 1999-es Bolívari Alkotmánynak köszönhetően a Covimpa – amely ma az Invepal részvényeinek 49%-ával rendelkezik – részesedését akár 95%-ra is növelheti.

Ornevo bejelentése komoly nyugtalanságot keltett hallgatósága körében, akik attól tartottak, hogy a közös igazgatás és a munkásbizottságok egyfajta kapitalista kooperatíva kialakulása felé mutathatnak az országban. “Mint azt tegnap az Invepal bemutatóján láthattuk – mondta Navas egy magánbeszélgetés során –, van néhány komoly problémájuk. Úgy tűnik, menedzserként gondolkodnak. Annak alapján, amit tegnap hallhattunk, meg akarják szerezni a vállalat összes részvényét. Nyolcszáz munkás lesz a vállalat tulajdonosa. És ha az profitot hoz, akkor ezek a munkások gazdagok lesznek? Ez a cég állítólag az egész ország tulajdona; az én vállalatom nemcsak a munkásokhoz tartozik, ha profitot termelünk, az az egész népet illeti. Ez mindannyiunk felelőssége – az olajipari munkásoké, akik a legtöbbet termelik: hogyan terjesszük ezt ki az egész országra? Ez a profit nem az enyém. Semmi értelme, hogy csak mert például az olajiparban dolgozom, 90 millió bolívart (42 000 dollárt) keresek, mikor a minimálbér mindössze 4 millió bolívar (1900 dollár).” Meglátjuk, hogy az Invepal valóban csak a munkások egy kis csoportjának jólétére fókuszál, vagy eredeti célkitűzéseinek megfelelően a közösség, az egész ország érdekében fogja az üzemet működtetni. Az biztos, hogy az ott leszűrt tapasztalatok heves vitákat gerjesztenek még az UNT-ben arról, hogy milyen buktatói vannak a közös igazgatás stratégiájának, ha nem áll mögötte egy nagyobb ívű gazdasági stratégia.

 

Alumíniumipar

Az állami tulajdonú Alcasa alumíniumfeldolgozó vállalat a venezuelai közös igazgatás harmadik példája. Mikor 2005 januárjában Chávez bejelentette, hogy a közös igazgatás kulcsszerepet fog kapni a “belső erőkre támaszkodó” új venezuelai fejlesztési stratégiában, egyben egy szakértői csoportot is kineveztek, hogy meghatározzák a közös igazgatás bevezetésének mikéntjét és hogyanját a teljes állami szektorban. A közös igazgatás lelkes támogatójának számító Victor Alvarez ipari miniszterrel együttműködve a szakértői csoport úgy döntött, hogy az Alcasa legyen a kísérleti nyúl. A cég újonnan kinevezett elnöke, Carlos Lanz egész sor, a demokráciát erősítő intézkedést hozott, hogy bevonja a dolgozókat a cég ügyeit illető döntéshozatalba. Trino Silva, az Alcasa szakszervezetének főtitkára már régóta kárhoztatta azt a tehetetlenséget és korrupciót, amely meggátolta, hogy az Alcasa lehetőségeinek megfelelően jövedelmezővé váljon.

“Egy produktív gyárra van szükségünk – vázolta Silva egy tavaly novemberi interjúban. – Mostanában a cég produktívvá válik, de arra is szükség van, hogy profitot hozzon. Márpedig ha nem hoz profitot, és csődbe jutunk, akkor mit keres még itt a régi menedzsment?” Azóta ezt a menedzsmentet munkások által választott munkások váltották fel, ami mind Lanz, mind pedig Silva szerint valószínűleg fokozni fogja a termelékenységet és csökkenteni a korrupciót – és egyben megteremtik a közös igazgatás országos stratégiájának fő vonalait.

 

A Chávez-féle szakszervezetiség kontra autonómia

 

Az alapítása óta eltelt időben egy vita különösképpen megosztotta az UNT-t: miként találják meg a középutat Chávez támogatása és a kormányzattól való függetlenség között? Ez a vita összekapcsolódott az UNT demokratikus struktúrájának különféle elképzeléseiről szóló polé­miákkal. A Chávez elleni legális és illegális támadások özönében ráadásul mindez a probléma különleges érzelmi felhangokat kapott.

A “Chávez-féle szakszervezetiség” élharcosa a Bolívarista Munkáserő (FBT), a chávezista szakszervezeteknek az UNT-t támogató federációja, Orlando Chirinos vezetésével. Az UNT hét leginkább közismert koordinátora (összesen húszan vannak) közül négyen, köztük Chirinos, az FBT soraiba tartoznak. A Ramón Machuca vezette “autonóm szakszervezetiséget” követő csoporttal, amely a fennmaradó három koordinátort adja, később foglalkozunk.

A vitát tovább bonyolítja, hogy látszólag mindkét fél támogatja a szakszervezeti autonómiát. Az FBT-ről mégis mindenki úgy tudja – és ezt saját forrásaik is alátámasztják –, hogy szoros kötelékek fűzik a Munkaügyi Minisztériumhoz. A Machuca-féle társaságot ugyanakkor azzal vádolják, hogy megvannak a saját kormányzati csatornái, mégpedig Franklin Rondónon, az egyik legnagyobb közalkalmazotti szakszervezet elnökén keresztül. És itt a viták egy szélesebb, nehezebben behatárolható polémiává duzzadnak, amely immár a demokráciáról szól. Az egyik vélemény szerint az adott erőviszonyok között egy új, szilárd federációt kell létrehozni a CTV leváltására, még ha ez némileg beszűkíti is az új szervezet demokratikus mozgásterét. Mások úgy látják, hogy az új federációnak határozottan szakítania kell a régi szakszervezetiséggel, és teljes mértékben demokratikus alapokon kell felépülnie.

Az eltérő nézeteket jól illusztrálja az arról folyó vita, hogy ki kapjon szavazati jogot a közelgő UNT-s szakszervezeti választásokon. Machuca és néhány UNT-koordinátor szerint minden munkásnak biztosítani kell a szavazati jogot, akár az UNT tagjai, akár nem, hiszen az UNT első szavazásának eredménye nagy valószínűséggel az ország minden munkására hatással lesz. Chirinos és társai pedig azt hangoztatják, hogy bár a javaslat szellemével egyetértenek, az mégis szélesre tárná a kaput a lehetséges szabotázsakciók előtt, mert a CTV tagságának is lehetővé tenné a részvételt az UNT választásain. A CTV vezetői elvileg arra késztethetnék tagságukat, hogy olyan jelöltekre adják voksukat, akik sokkal inkább a CTV, mintsem a munkások érdekeit képviselik. Ám egyik oldal sem javasolja a szervezetlen munkások részvételét a szavazásban, annak dacára, hogy az ország munkásságának fele egyéni munkavállaló, vagy éppen a feketegazdaságban dolgozik.⁶

 

Egység az UNT-ben?

 

A helyi szakszervezeteken és az UNT-n belüli ingerült vádaskodások nem csitulnak. Ám ahogy telik-múlik az idő, mindkét oldal egyre inkább érzi a tagság növekvő türelmetlenségét az egység hiánya miatt.

November közepén a Latin-Amerikai Munkásközpont (CLAT) brazíliai tanácskozásán nem hivatalos találkozóra került sor Ramón Machuca és Marcela Maspero (UNT-koordinátor, az FBT tagja) között, ahol jelentős előrelépés történt az UNT két rivális frakciójának összebékítésére. Mind Maspero, mind pedig Machuca úgy nyilatkozott, hogy a brazíliai ad hoc találkozó jelentős áttörést hozott. Eldöntötték, hogy december elejére Caracasba hívják az UNT koordinátorait, hogy kihasználják a két oldal közti “jelentősen megjavult kapcsolatokat”.⁷

Az együttműködés elkerülhetetlen, ha a közelgő választásokon az UNT meg a maga oldalára kívánja állítani azt a rengeteg venezuelai szakszervezetet, amelyek ma még ingadoznak a két rivális szakszervezeti szövetség, a CTV és az UNT között. Ez a még határozatlan szektor nagyon is tisztában van az új federáció potenciális erejével, ám jól ismerik a venezuelai munkásmozgalom erőteljes szektariánus gyökereit is. A politikai nézeteltérések kétségkívül megmaradnak, ám ha Machuca és Chirinos – illetve ami még fontosabb, támogatóik – képesek egyesülni, ami valószínűnek látszik, akkor az UNT a progresszív politika sokszínű és dinamikus bázisává válhat Venezuelában.

 

Konklúzió

 

A venezuelai munkásmozgalom kollaboráns múltjával szakítva, a haladó kormány támogatását élvezve is szükség van mind a munkásvezetők, mind a szervezeti munkások tudatos önképzésére. Idő kell hozzá, hogy a munkások és a szakszervezeti bizalmik egyáltalán el tudjanak képzelni egy újfajta szakszervezetiséget. Ehhez vitákon, konfliktusokon át vezet az út, és mindenekelőtt egyfajta történelmi érzék szükséges hozzá. A munkásoknak ki kell menteniük a harc kultúráját a CTV letargiájának romjai alól, miközben új formákat hoznak létre. Az UNT fennállásának két éve alatt egyes vitákból nyílt konfliktusok lettek. Akárcsak a CTV régi vágású gyakorlatában, a hatalom és az egoizmus is nemritkán kihatott a döntésekre, és akárcsak korábban, a szektarianizmus az egység komoly gátjaként ütötte fel a fejét. Ám az UNT vonzereje, amelynek segítségével két röpke év alatt alapjaiban rengette meg a CTV pozícióit, éppen abban áll, hogy ezek a konfliktusok nem árnyékolták be az alapvető ideológiai vitákat. Miként lehetséges megtalálni a középutat a kormányzattal való együttműködés és a szakszervezeti autonómia között? Hogyan alakítható ki a munkásellenőrzés, amely inkább magukra a munkásokra, mintsem az állam jóindulatára apellál? Miként egyensúlyozhatnak a helyi vezetők a munkások és a helyi közösség érdekei között, illetve a lokális és az országos érdekek útvesztőjében? Ezek a viták folytatódnak – az UNT még távol jár bármiféle konszenzustól. Ám maga a viták léte mutatja, hogy milyen messzire jutott immár az UNT a venezuelai munkásmozgalom autoriter múltjától.

 

Jegyzetek

 

¹ Gregory Wilpert: Collision in Venezuela. New Left Review, 2003. május–június.

² Az Organización Regional Interamericana de Trabajadores (ORIT) központja a CTV irodaházában kapott helyet Caracas belvárosában. Lásd: Steve Ellner: Organised Labor in Venezuela 1958–1991: Behaviour and Concerns in a Democratic Setting. Wilmington. 1993. Annak részleteihez, hogy a CIA miként használta fel a CTV-t és az ORIT-t a nicaraguai sandinista kormány ellen az 1980-as évek végén, lásd: William I. Robinson: A Faustian Bargain: US Intervention in the Nicaraguan Elections and American Foreign Policy in the Post-Cold War Era. Boulder, 1992.

³ Fontos rámutatnunk, hogy bár nem túl sok szervezett munkás tartozhat e 80%-ba, ám legtöbbjüknek valószínűleg akad olyan rokona, aki munkanélküli vagy éppen a feketegazdaságban talál magának bizonytalan megélhetést. Sőt az olyan közösségekben, ahol a többség a nyomorküszöb alatt tengődik, gyakran az egész közösség a néhány jobb munkához jutó tagjától leszivárgó jövedelmektől függ. Végül, bár erről nincs túl sok írott forrás, de általában úgy tartják, hogy az informális gazdaságot inkább a nők dominálják. A formális és informális munkások közötti kölcsönös kapcsolatok rendszere időnként olyan erőteljes szolidaritást eredményez, amely túllép az üzemi kereteken.

⁴ A guarimbas erőszakos utcai demonstrációk voltak 2004 februárjának végén és március elején, amelyek során barikádok épültek, és a molotovkoktélokat és köveket hajigáló encapuchados (csuklyások) célzatosan összetűzéseket provokáltak a rendőrséggel és a Nemzeti Gárdával. A tüntetéseket Chávez ellenzéke szervezte, és az encapuchados jó részét az ellenzék pénzelte, hogy támadásaikkal kiprovokálják az államhatalom erőszakos válaszát.

⁵ Valencia, 2005. április 13.

⁶ Interjú Ricardo Dorado munkaügyi miniszterhelyettessel. Caracas, 2004. október 9.

⁷ Caracas, 2004. december 15.

 

(Fordította: Konok Péter)

Az államszocializmussal foglalkozó, másfél évig tartó vitát szerkesztőségünk két tagjának írásával zárjuk le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felhagynánk a téma tárgyalásával, de az elméleti kérdések tisztázásának, az érvek ütköztetésének ezt a fordulóját befejezettnek tekintjük.

E lapszámunk két nagyobb terjedelmű összeállításával ismételten kitekintünk az európai, illetőleg a globális színtérre, a korábbiaktól eltérő kérdésekre keresve a választ. Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek, vélemények sorát adjuk közre a szociális fórummozgalomhoz és az alkotmányos szerződéshez kapcsolódva; jelezve, hogy a baloldalon belül is sokféle megközelítés létezik. A globális folyamatok elemzéséhez ezúttal a jog oldaláról közelítő tanulmányok közzétételével igyekszünk segítséget nyújtani olvasóinknak.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Tanay Marcell, Alpár Róbert, Benyik Mátyás : Reflexiók a 3. Európai Szociális Fórumról (London, 2004. október 15-18.)
2. Szigeti Péter : Előre az Európai Unió IV., szociális pillére felé
3. Vastagh Pál : Az európai alkotmányról – magyar szemmel
4. Lóránt Károly : Az európai alkotmány
5. Vincze Hajnalka : Az Alkotmányos Szerződés biztonság- és védelempolitikai újításai
6. Gerald Epstein : A központi bankok hatalma
7. Eric Toussaint : A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában
8. Farkas Péter : Egy nagyon tiszteséges vitairat a fejlődő országokért
9. Tütő László : Gazdagok és szegények I.
10. John Lea : A bűnözés mint uralom
11. Sonja Buckel : Autonómia és erőszak
12. Simon Paulenz : Igazságtalan igazságosság
13. Ursula Flossmann, Bernd Piringer : A jog szabad játéka
14. Konok Péter : Egy lezárhatatlan vita margójára
15. Krausz Tamás : Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról
16. Deák Barna : A szovjet tapasztalat baloldali kritikájához
17. Védegylet Oktatáspolitikai Műhely : Az iskola bukásra áll?

Különös átalakulások mentek végbe a globalizáció peremvidékein. A tanulmány Kunhegyes térségében végzett "mélyfúrások" eredményét ismerteti. A mikrofolyamatok sokat elárulnak az összfolyamat természetéről is.

A vidéki Magyarország egy kutatás tükrében¹

 

 

A problémáról

 

Hazánkban a kilencvenes évek fordulóján – más kelet- és közép-európai volt szocialista országhoz hasonlóan – rendszerváltás ment végbe. A rendszerváltást döntően két jelenségkörrel szoktak leírni és definiálni, egyrészt az egypárti diktatúráról a többpárti demokráciára, másrészt az államszocialista redisztribúcióról a piacgazdaságra való áttérésként. A tudomány emberei ehhez még hozzá szokták tenni, hogy a rendszerváltás azért ennél összetettebb, és ide tartozónak látják a társadalom “mélyrétegei”-ben, a kultúra, az értékek, a “civil” társadalom, az érdekmegjelenítés, az életvitel és életmód, a habitusok stb. területén zajló átalakulási folyamatokat is, amelyek ugyan kevésbé gyorsak és látványosak, mint az előbbiek, de legalább ilyen fontosak.

A vázoltak természetesen nem írják le pontosan, és nem merítik ki a rendszerváltás “lényegét”, hiszen a fenti szempontok csak nagyon általános kapaszkodókat adnak annak megítéléséhez. Nem szólnak például arról, hogy a piacgazdaság mely “formájának” és “fejlettségének” – pl. Egyesült Államok, Japán, Németország, Mexikó, Kenya, Kína – az elérése minősül rendszerváltásnak, avagy minden rendszerváltás és piacgazdaság-e, ami nem az államszocializmus (legalábbis Közép- és Kelet-Európában). Úgy gondoljuk, hogy fontos kérdésekről van szó, hiszen a fentiek közül az egyik felfogás kizárólag az államszocializmus tagadására és rombolására épül, míg a másik a piacgazdaság egy, a lakosság által többé-kevésbé “ismert” változatát mutatta fel mintának. Ugyanis a rendszerváltást támogató széles lakossági csoportoknak nagyon is kiforrott nézetei voltak arról, hogy a kapitalizmus mely fejlettség- és formaváltozatát tartja kívánatosnak a maga számára – a “szociális piacgazdaság” európai modelljéről van szó –, és a rendszerváltó politikai elitek ezt is ígérték neki.

Nos, az elmúlt másfél évtizedben kialakult a magyar piacgazdaság, és a lakosság egyrészt gazdag tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy a kormányra került politikai elitek különféle csoportjai mit is értettek rendszerváltáson, másrészt szembesíthették egymással a politikai ígéreteket, saját elvárásaikat és a tényleges helyzetet. A szembesítés végeredménye persze nagyon is különböző lehet, hiszen a változások hordereje, dinamikája és irányai az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat eltérő módon érintették, más és más alternatívákat kínáltak számukra, és jelentősen eltérő élethelyzetekbe sodorták őket.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert azt gondoljuk, hogy a vázoltak értelmében “sok” és “sokféle” rendszerváltás volt a magyar társadalomban, amelyekről keveset tudunk és még kevesebbet hallunk.

Ebben az összefüggésben csupán felelevenítenénk, hogy hazánkban a rendszerváltás egy mély és hosszú gazdasági válsággal kapcsolódott egybe, amelynek során a GDP mintegy ötödével esett vissza, két számjegyű infláció alakult ki, hozzávetőlegesen másfélmillió munkahely szűnt meg, továbbá a lakosság döntő része jövedelme és életszínvonala csökkenését élte meg. A vázoltak kapcsán tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki, radikálisan megváltozott a keresők és az eltartottak aránya, a foglalkoztatottság alacsony szinten állandósult, az elszegényedés és lecsúszás sokakat érintett, a jövedelmi, társadalmi és a területi polarizáció irányzatai pedig felerősödtek.² Következésképpen – mint utaltunk rá – a rendszerváltás az országon belül nem azonos jelentéssel bír, és ne csupán a “győztesek” és “vesztesek” oly leegyszerűsítő felosztására gondoljunk, hanem a társadalmi különbségek ennél némileg differenciáltabb megközelítésére vagy a területi polarizálódás nagyon is érzékelhető jelenségére. Ez utóbbinál maradva: azzal, hogy a külföldi tőkeberuházások döntően a fővárosban és környékén, továbbá az ország északnyugati régióiban realizálódtak és az ország más térségeit elkerülték, az addig is számottevő területi különbségek tovább nőttek. A probléma érzékeltetésére néhány adat: amíg az egy lakosra jutó GDP (vásárlóerő-paritáson számolva) Budapesten 20 400 dollár volt 1999-ben, addig a vele egy régióba kerülő Közép-Magyarországon csak 8700 dollár. És amíg Győr-Sopron-Moson megyében 14 000 dollár volt ugyanez az érték, addig Baranya megyében 8300, Hajdú-Biharban 7700, Békésben 7300, Nógrádban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 5900 dollár.³ Ha ehhez hozzászámítjuk a foglalkoztatás- és munkanélküliségbeli jelentős eltéréseket, a munkaerőpiacok szegmentáltságát és ezek jövedelmi következményeit, akkor aligha lehetnek kétségeink aziránt, hogy a rendszerváltás földrajzilag is nagyon különböző tartalmakkal telítődött hazánkban az elmúlt közel másfél évtizedben, jóllehet területileg nem egy nagy országról van szó.

 

A kutatásról

 

A kilencvenes évek közepétől tehát arra vállalkoztunk, hogy – szem előtt tartva a fentieket – a rendszerváltás kérdéskörét egy sajátos fejlődési pályát befutott térségben vizsgáljuk meg. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon milyen következményekkel járt a rendszerváltás egy olyan kistérségben, amelynek fejlődése a magyarországi kapitalizálódás és iparosodás évszázados trendjéhez képest mindig is “elmaradott” volt, hozzá képest is “késettséget” mutatott, amelyben az iparosodás csak a hetvenes évek elejének szocialista ipartelepítése nyomán indul meg, hogy aztán a rendszerváltás utáni évek üzemfelszámolásait követően itt is gyárbezárásokra és leépítésekre kerüljön sor. Röviden: e térség fejlődési sajátszerűsége, hogy a mezőgazdaság dominanciája a hetvenes évek elejéig fennmaradt, amiből egy külső tőkeallokáció (gyártelepítés) kilendítette a térséget, hogy aztán alig két évtizednyi iparosodás után, a kilencvenes évek elejének tőkekivonásai (gyárbezárások) nyomán ismét új “fejlődési” pályára álljon.

Mint az elmondottak is jelzik, a körzet fejlődésében a hetvenes és nyolcvanas évtized különleges helyet foglal el, tekintettel arra, hogy a szocialista iparosítás számottevően átalakította a helyi gazdaságot, annak potenciálját és szerkezetét vagy a foglalkoztatási viszonyokat. Ugyanakkor a társadalmat is átstrukturálta, és az iparosodásnak megfelelő társadalmi rétegzettséget, kétkeresős családmodellt, jövedelmi viszonyokat, fogyasztási és megélhetési módokat, habitusokat, átörökítési és továbbtanulási szokásokat keltett életre. A rendszerváltás utáni új “fejlődési” pálya ily módon sokféle kérdést vetett fel a “hogyan tovább”-ot illetően.

Kérdés egyfelől, hogy az érintett települések és mikrokörzet életében milyen nyomot hagyott az iparosítás, így az előző húsz év iparosodási folyamatai nyomán felhalmozódott-e olyan gazdasági potenciál, amely a településeket képes a megkezdett fejlődési pályán tartani és továbbvinni. Avagy az ipar összeomlása után megszakad ez a fejlődési pálya – mert külső tőkéket sem sikerül bevonni a körzet életébe –, és olyan foglalkoztatási és megélhetési viszonyok alakulnak ki, amelyeket történetileg sokan már rég “túlhaladott”-nak véltek.

Másfelől kérdés, hogy mi lesz az itt lakó, eddig zömében az iparban, szolgáltatásban stb. foglalkoztatott társadalmi rétegek és csoportok sorsa a gyárbezárások után, kik tartják meg munkahelyeiket és kik szorulnak ki a munkaerőpiacról, mennyi ideig maradnak munka nélkül, milyen személyes és családi erőforrásokkal rendelkeznek, illetve ezek mozgósításával vagy ezek hiányában milyen túlélési és kitörési stratégiákat követnek.

És persze kérdés az is, hogy vajon az új “földreform” (földosztás) fejlődési alternatívát kínál-e a települések és lakóik számára, ebben az irányban átstrukturálja-e a társadalmat, netán a foglalkoztatási feszültségek levezetésében nyújt csupán segítséget, avagy bebizonyosodik, hogy a mezőgazdaság irányába már e későn iparosodott térségben sincs visszaút.

A vizsgálat lebonyolítására egy alföldi kistérségben – nevezetesen Kunhegyesről és körzetéről van szó – került sor, nem utolsósorban azért, mert a helyi vezetők, intézmények és a lakosság készségesnek mutatkoztak az együttműködésre, amit ezúton is köszönünk. A kutatás első fázisa 1995-ben és 1996-ban zajlott, a második 1999 és 2000 fordulóján. Írásunk ez utóbbi empirikus vizsgálat adatain alapul, amelynek során egy kisváros és öt falu 18 és 55 év közötti lakosságára kiterjedő 1000 fős reprezentatív felvételre került sor. A továbbiakban kísérletet teszünk a kutatás legfontosabb megállapításainak összefoglalására, amelyeket a kistérség és lakossága rendszerváltás utáni állapotának leírására jellemzőnek ítéltünk. (A kutatásról röviden még annyit, hogy az egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat része volt, amelynek során a Csíki-medencében is egy hasonló empirikus felvételre került sor).⁴

 

A munkanélküliségről és a foglalkoztatottságról

 

Mint jeleztük, a térség a rendszerváltás után új “fejlődési” pályára került az üzembezárások miatt, amely a nagyvárosokból visszaözönlő számottevő ingázóval együtt tömeges munkanélküliséget okozott. Például amíg 1992-ben az országos munkanélküliségi ráta 12,3 százalék volt, addig a körzet átlaga ennek több mint a kétszerese, 29,6 százalék. A helyzet a későbbiekben sem változott jelentősen, hiszen még 1997-ben is 26,9 százalékos rátát tartottak nyilván a térségben, mely arány az ezredfordulóra mindössze 20,5 százalékra szelídült, miközben az országos átlag 10 százalék alá süllyedt.

Egyes falvakban természetesen a fentieknél olykor léptékekkel magasabb rátákat mértek, nem voltak ritkák a 33-35 százalékos értékek, de előfordultak 40 százalék feletti ráták is.⁵ Ezek azonban “csak” a hivatalos adatok voltak. A helyi munkaügyi kirendeltség munkatársai számításai szerint a regisztrálatlan munkanélküliek száma csaknem elérte a hivatalosan számba vettekét, vagyis a munkanélküliséggel jelzett probléma jelentősen “több” volt a hivatalosan elismertnél.

Az általunk végzett vizsgálat adatai szerint a 18–55 éves munkaképes korúak 46 százaléka állította azt, hogy a rendszerváltást követően volt munkanélküli. Ennél persze többen voltak érintve a munkanélküliség által, csakhogy azt sokaknak sikerült a “leszázalékolás”-sal, a “gyes”-sel vagy a “háztartás”-ba történő visszavonulással kivédeni, így hivatalosan elkerülték a munkanélküli státust.

Figyelmet érdemel, hogy a körzet lakossága nagyon eltérő munkaerő-piaci életúttal a háta mögött találkozott először elbocsátása tényével, így munkanélkülivé válásukat sokan tragikusan élték át. Gondoljuk csak meg, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) 10–20 év közötti, további közel egynegyede (23%) pedig 21 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkezett első elbocsátásáig. Ha az 5–10 éves munkaviszonnyal rendelkezőket is stabil munkavállalónak minősítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált népesség 70 százaléka hosszú és döntően zavartalan munkaerő-piaci életúttal bírt, így érthetően erősen megviselte az elbocsátás. Ennek a megítélésénél vegyük számításba azt is, hogy a kérdezettek zöme – főként a női munkaerő – hűséges volt vállalatához. Elbocsátásukkor egyharmaduk egy, további egynegyedük kettő és hatoduk legfeljebb három munkahelyen dolgozott az esemény bekövetkeztéig. Az adatok ismeretében aligha lehet őket vándormadaraknak minősíteni, főként ha azt is fontolóra vesszük, hogy a munkahely változtatások mögött számos esetben a településre és a családhoz való visszatérés húzódott meg, vagy éppen a kényszer, amely a mezőgazdaság elhagyására ösztönözte őket.

Az elmondottak jelzik a körzet népességének sajátos munkaerő-piaci szocializációját, aminek a korai munkavállalás és a mezőgazdasági foglalkoztatottság fontos jellemzői. Az előbbire példa, hogy a kérdezettek ötöde (21%) már 16 évesen vagy korábban, további 30 százaléka 17 évesen belépett a munkaerőpiacra. Az utóbbit pedig az a tény támasztja alá, hogy a vizsgált népesség kétötöde első elbocsátásáig rövidebb-hosszabb ideig dolgozott a mezőgazdaságban. A vázolt jellemzők alapvetően meghatározták további munkaerő-piaci életútjukat, hiszen a mezőgazdaságból való kilépés legtöbbjük számára előrelépés volt az ipar stb. irányába, a 16 éves kor alatti munkavállalás pedig az alacsony iskolázottságra utal, ami jelentősen behatárolta mozgási-mobilitási esélyeiket. A munkahely melletti hosszú távú kitartásukat egyébként sokuknál paraszti hagyományaik és az erre épülő erkölcsi felfogásuk is ösztönözték, továbbá ebbe az irányba hatott az is, hogy a vállalatok a szocialista viszonyok között preferálták dolgozóik hűségét. Így aztán érthető, hogy zömük miért élte át oly tragikusan az első elbocsátását.

Nem véletlenül beszéltünk eddig az első elbocsátásról, ugyanis a munkanélküliségről beszámolóknak mintegy kétharmada (64%) jelezte, hogy életében ez az állapot kétszer, háromszor vagy akár ennél is többször előfordult. Miután az érintettek jó része “jövedelempótlós”, illetve “közhasznú” állapotot is jelölt, nem lehetnek kétségeink az iránt, hogy a körzetben megjelentek a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak csoportjai, akiknek élete láthatóan elsősorban ezen támogatási formák köré szerveződött és nem – mint normálisan – a munkavállalás köré.

És még egy adatsor a munkanélküliségről. A saját munkanélküli állapotról beszámoló személyek fele (47%) azt állította, hogy a vele egy háztartásban élők közül mások – házastárs, szülő, gyerek stb. – is elvesztették állásukat. És azoknak is egyharmada (34%) erről számolt be, akik maguk nem voltak munkanélküliek. A probléma társadalmi “sűrűsödését”-t jelzi, hogy ötödük (21%) állítása szerint a háztartásban előfordult olyan eset is, amikor egy időben több családtag is munkanélküli volt. A vázoltak egyértelműen krízishelyzetekről adnak hírt, hiszen akár az ismétlődő és tartós munkanélküliség, akár a több családtag egy idejű munkanélkülisége mind-mind olyan állapotok, amelyeket még az anyagilag és erkölcsileg “jól megalapozott” középosztálybeli családok sem viselnek el károsodás és a társadalom fő mozgásirányairól való leszakadás nélkül. Hát még a vizsgált térség sohasem tehetős lakói közül ide sodródott alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, a környezetük gazdasági, társadalmi és politikai mozgásait még a gazdasági fellendülések idején is nehezen és késve követni tudó, szegény falusiak családjai.

Nos, mindezek a folyamatok és következményeik – lásd az alábbi táblázatot – a lakosság foglalkoztatottságára és társadalmi státusára vonatkozó adatokból is jól nyomon követhetők.

1. tábla A népesség megoszlása jelenlegi társadalmi státusa és nemek szerinti bontásban (%-ban)
Társadalmi státus	Férfi	Nö	Együtt
Állásban van	65,6	46,8	56,1
Alkami munkás	4,2	0,5	2,4
Munkanélküli-járadékos	3,0	3,4	3,2
Jövedelempótló támogatást kap	7,2	5,4	6,3
Közhasznú foglalkoztatott	3,6	2,0	2,8
Nyugdíjas	—	1,0	0,6
Leszázalékolt	10,6	12,4	11,4
Gyesen van, főállású anya	0,4	11,6	6,0
Háztartásbeli	—	9,4	4,7
Eltartott (otthon van)	2,4	1,8	2,1
Tanuló (közép- vagy felsőfokon)	2,4	5,2	3,8
Katona	0,4	—	0,2
Egyéb	0,2	0,5	0,4
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

 

Láthatóan a vizsgált kistérség munkaerőpiacának egyik fontos jellemzője, hogy a foglalkoztatottság az ezredfordulóig rendkívül alacsony szinten stabilizálódott. Az itt élő nők körében ez – a munkaügyi megközelítést alkalmazva, vagyis az “állásban lévők”-et, az “alkalmi munkások”-at és a “közhasznú foglalkoztatottak”-at ide számítva – nem éri el az ötven (49%), a férfiak közt pedig a hetvenöt százalékot (73%). Az adatok értékelésénél vegyük figyelembe, hogy a munkaképesség szempontjából a “legjobb korban” lévő – 18 és 55 év közötti – népességről van szó, vagyis mind a 18 év alatti legfiatalabb potenciális munkavállalók, mind pedig az 55 év feletti nyugdíj előtti korosztályok kimaradtak a vizsgálatból. További jellemzője e munkaerőpiacnak az onnan részlegesen vagy teljesen kiszorultak-kiszorítottak magas aránya, gondolunk itt az “alkalmi munkások”-ra, a “munkanélküli járadékosok”-ra, a “jövedelempótlósok”-ra, a “közhasznúak”-ra, a “leszázalékoltak”-ra, a “háztartásbeliek”-re és az “eltartottak”-ra, illetve az e státusokhoz kapcsolódó havi bevételek szintjére vagy az érintettek munkapiaci- és életkilátásaira.

A fent említett csoportok közül is kitüntetett figyelmet érdemelnek a “leszázalékoltak”, amennyiben a 18–55 évesek közti arányuk meghaladja a tíz százalékot. Ennek ugyanis nyomós okai lehetnek, hiszen a körzetben olyan “veszélyesnek” minősíthető munkahelyek nem voltak, amelyek az ilyen léptékű leszázalékolásnak alapot adhatnának. És bár az orvosok állítása szerint a hajnali kelés, a hivatalos munkahelyen eltöltött nyolcórás munka, majd a délutáni “második” gazdaság – a hétvégi túlmunkákkal megtetézve – túlhajszoltságot, sokuknál oly mérvű fizikai-idegi-szellemi megterhelést és elhasználódást okozott, amely az ötven év körüli leszázalékolásukat talán nem is teszi olyan különössé, mégis ennek a vázolt arányú előfordulása kissé elgondolkodtató. Inkább arról van szó ugyanis, hogy a körzet ismert foglalkoztatási és beruházási viszonyai arra ösztönözték a munkaügyi hivatalokat, hogy a munkához nem jutó, de a nyugdíjas kort még el nem ért népesség munkaerőpiacról való “kivonulása” elé ne gördítsenek akadályokat, mivel a problémát maguk nem képesek megoldani. És talán annak, hogy az orvosok hozzák meg a döntéseket, még előnyei is lehetnek, hiszen ily módon olyan szempontokat is érvényesíthettek az érintett személy és családja tekintetében – például a család megélhetésének biztosítása, a személyiségkárosodás megelőzése –, amelyeket a munkaügyi hatóságok nem feltétlenül vettek volna figyelembe. A gond persze az, hogy ezzel az egészségügyi eljárással az eredeti probléma többnyire megoldatlan maradt. Így az biztosítható volt ugyan, hogy az érintett egyén és családja ne maradjon rendszeres pénzbevétel nélkül, a leszázalékolásból származó járadék összege azonban önmagában nem volt képes “normális” életvitelt és életminőséget biztosítani. Vagyis a leszázalékoltak jó része közvetve visszakényszerült a munkaerőpiacra – jóllehet a munkaerő-piaci feszültségek enyhítése volt a leszázalékolás feletti szemhunyás indoka –, annak különböző (hivatalos, szürke stb.) szegmenseibe, illetve arra kényszerült, hogy megélhetése biztosításához házhelyén és más birtokában lévő töredékföldeken (pl. kárpótlási föld, szőlő, zártkert) naturálgazdálkodást folytasson.

 

Az iskolázottságról

 

A vizsgált térség további jellemzője – mint az alábbi táblázat is mutatja – az alacsonyan iskolázottak magas aránya.

Első megközelítésben közéjük soroltuk az alapiskolát sem végzetteket (7%), továbbá azokat, akik csupán az általános iskolai tanulmányaikat fejezték be (25%), így együttes arányuk megközelíti az egyharmadot (32%). Miután a fenti iskolázottságokhoz semmiféle szakismeret sem társul, sőt többnyire az írni, olvasni és számolni tudás olyan minimuma, amely az eredményes tanulás bármiféle esélyét is szinte kizárja, aligha meglepő, hogy e csoport munkaerő-piaci alkupozíciói mind aktuálisan, mind távlatosan rendkívül rosszak. Az adatok arra is rávilágítanak, hogy a férfiak e tekintetben némileg kedvezőbb helyzetben vannak, hiszen amíg körükben az érintettek aránya “csak” egyötödnyi (21%), addig a nők esetében az alacsonyan iskolázottak aránya eléri a kétötödöt (42%). A nők körében viszont az érettségizettek és a felsőfokú tanulmányokat végzettek aránya (35%) haladja meg jelentősen a férfiak között hasonlóan iskolázottak arányát (22%), ami az érintett nők némi versenyelőnyére látszik utalni. A két nem iskolázottsága közti karakterisztikus különbség a szakmunkásképző esetében is jól nyomon követhető: a férfiak döntő része (57%) itt végzett, a nőknél ez az arány lényegesen alacsonyabb (23%).

 

2.tábla A népesség megoszlása legmagasabb iskolai végzettsége és nemek szerinti bontásban (%-ban)
Végzettség	Férfi	Nő	Együtt
Befejezetlen általános	4,2	8,8	6,5
Befejezett általános	17,1	33,7	25,4
Szakmunkásképző	57,0	22,7	39,8
Szakközépiskola	9,8	13,6	11,7
Gimnázium	7,2	15,5	11,4
Főiskola	3,2	5,2	4,2
Egyetem	1,5	0,5	1,0
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

A vázolt iskolázottsági szerkezetek döntően még az államszocializmus viszonyait tükrözik, ahol a férfiak körében a szakmunkásképzés dominált, vagyis még a vidéki fiúk többsége is eljutott idáig, ennél magasabb végzettséget azonban már léptékekkel kevesebben szereztek. Ettől eltérően a vidéki lányok vagy nem tanultak tovább az alapiskola után – ezért a magas (42%) arány –, vagy ha igen, akkor érettségit adó középiskolában, és a kettő közti grádicsnak számító szakmunkásképzőt csak kevesen választották.

Nos, a szakmunkásképző intézeti bizonyítványok a rendszerváltást követően jelentősen leértékelődtek. Így egy második megközelítésben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy napjainkban már ezek jó része is alacsony iskolázottságnak számít, és a munkaerőpiacon közel sem biztosítanak olyan alkupozíciókat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre az érintettek helyzetét jól mutatja, hogy a vizsgált térségben a “munkanélküliek”, a “közhasznúak”, a “leszázalékoltak”, az “alkalmi munkások” stb., vagyis a munkaerőpiacról kiszorultak körében arányuk a “csak” alapiskolát vagy azt sem végzettek után (48%) a második legmagasabb értékkel bírt (41%).

 

A bérekről, a családi jövedelmekről és a megélhetésről

 

A térségben kialakult állapotok további fontos jellemzője a bérek rendkívül alacsony szintje. Azért, hogy legyen némi képünk a nem éppen kedvező minősítésről, bemutatjuk az “állásban lévők” kereseteinek szerkezetét. 2000-ben a foglalkoztatottak tizede (13%) havonta 20 ezer forintot vagy kevesebbet vitt haza, durván harmaduk (35%) 21–30 ezer, negyedük (26%) 31–40 ezer, tizedük pedig (12%) 41–50 ezer forint közötti összeget. Ennél, vagyis 51 ezer forintnál többet mindössze a “dolgozók” tizede keresett. Összességében tehát a térségben hivatalosan foglalkoztatottak mintegy fele (48%) 30 ezer forintot vagy ennél kevesebbet vitt haza a hónap végén, illetve ha egy kategóriával feljebb, 40 ezer forintnál húzzuk meg a felső határt, akkor már a “dolgozók” háromnegyedénél tartunk. (Összehasonlításként: 1999-ben 22 500 forint, 2000-ben pedig 25 500 forint volt a bérminimum. Ez az összeg nem azonos a létminimummal, amelynek az egy főre eső havi nagysága a KSH létminimum-számításai szerint – a háztartás típusától függően – 20 és 33 ezer forint közötti sávban szóródott.)⁶ E “mércék” alapján a “dolgozók” mintegy fele a bérminimum (25 ezer), illetve a létminimum (20–33 ezer) körül keresett az ezredfordulón.

A kistérségre jellemző alacsony bérszínvonal és a vele együtt járó bérszerkezet döntően a tömeges és tartós munkanélküliséggel függ össze. Azzal, hogy sok-sok ember azért nem “dolgozik”, mert még a munkaügyi hivatal sem képes tartósan munkához juttatni őket, vagy ha igen, csak olyan munkákat tud felajánlani, ahol a minimálbért kínálják nekik. Másként fogalmazva, a körzetben kialakult a “kényszerfoglalkoztatás” intézménye, amely nagy létszámú lakossági csoportokat – és nem csupán a legkevésbé iskolázottakról van szó – döntően csak közmunkákon, közhasznú foglalkoztatáson, közhasznú társaságokon stb. keresztül képes bent tartani a munkaerőpiacon rövidebb-hosszabb ideig, ami azzal jár, hogy a körzet munkaerőpiacának a bérei a minimálbér körül szerveződnek. A térségben működő versenyszféra ugyanis a “hivatalos” munkaerőpiac e szegmensének a béreit tekinti mércének – ide értve az alkalomadtán letelepült multinacionális vállalatokat is – és a minimálbérnél mindössze öt-, tíz-, netán tizenötezer forinttal ajánlanak és fizetnek többet ebben a szférában is. Miután pedig sem a minimálbérből, sem az ennél akár tíz–tizenöt- vagy húszezer forinttal magasabb jövedelmekből nem lehet (tisztességesen) megélni, a lakosság ezen csoportjainak – és persze minden itt élőnek – számot kell vetnie azzal, hogy a hivatalos munkaerőpiacra történő visszatérés sem “tisztességes” bért, sem az elesettségből való kilépést nem képes biztosítani. A térség munkaerőpiacának egy másik szeletét a köztisztviselők és közalkalmazottak jelentik, akiknek a bérei és fizetései függetlenek az előbbi szegmenstől, és nem csupán azzal térnek el ettől, hogy itt némileg magasabbak a fizetések, hanem annak rendszerességében és biztonságában is.

Bár az alacsony bérszínvonal önmagában is számottevően befolyásolja a családi jövedelmek nagyságát, egy munkanélküliség sújtotta vidéken a keresők száma legalább ilyen jelentőséggel bír. Sokat mondó ténynek tartjuk ugyanis, hogy a népesség negyede (24%) olyan családháztartásban élt, amelyben nem volt “állásban lévő” személy a vizsgálat idején, további harmadában (35%) pedig egy fő, vagyis az összes család mintegy háromötöde a megélhetést biztosító keresőket illetően súlyos deficittel jellemezhető. A “normálisnak” tekinthető kétkeresős családmodellel a kérdezettek mindössze háromtizede írható le, ennél több keresővel a háztartások tizede bírt.

Az alacsony bérszínvonal és a keresők számának az ismeretében nyilván nem okoz meglepetést az a tény, hogy a térség családháztartásainak a többsége rendkívül alacsony havi pénzbeli bevételekkel rendelkezett. Ha továbbra is a 30 ezer forintos “mércét” használjuk a jövedelmek minősítéséhez, akkor azt látjuk, hogy a családok tizedének (11%) a havi bevétele 30 ezer forint volt, vagy alatta maradt, kétötödének (43%) 31–60 ezer, harmadának (35%) 61–100 ezer közé esett, és csupán egytizedé (9%) haladta meg a 100 ezer forintot.

Mire is elégségesek ezek a családi bevételek? A kérdezettek mintegy kétötöde (38%) jelezte, hogy havi rendszerességű fizetési kötelezettségei (pl.: villany-, víz- és gázszámla) teljesítése gondot okoz számukra, kétharmada pedig arról adott hírt, hogy pénzük gyakran nem tart ki a hónap végéig. Háromtizedük családjának alkalmanként gondot okozott a kenyér, liszt vagy cukor megvétele, ugyanennyi családnak, hogy húst vásároljon, közel háromötödüknek (58%), hogy télire megfelelő ruhát és cipőt, és mintegy felüknek (48%), hogy tüzelőt vegyen.

És a kérdezettek háromnegyede (73%) arra a kérdésre, hogy “tudnak-e félretenni bevételeikből?”, határozott “nem”-mel felelt. Persze a “félretenni” képes népesség nagyobb része (19%) is csupán “esetenkénti” tartalékolásról számolt be, míg a “rendszeres” spórolásról egytizedük sem (8%) adott hírt. Mindezekre azért tértünk ki, mivel belátható, hogy ebben a munkanélküliséggel sújtott és bizonytalan világban nincs tartalékolás, ami e problémák tompításának az előfeltétele lehetne. És a döntő többség számára elérhetetlen a felhalmozás “polgári” luxusa is – erre most nem mint valamely vállalkozás megalapozásának az előfeltételére gondoltunk –, ami nélkül a következő generáció versenyképes elindítása csakúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a külső világgal való lépéstartásból vagy az életminőség javításából adódó kényszerek realizálása is.

Az elmondottak alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) úgy ítéli meg – lásd az alábbi táblát –, hogy ő és családja anyagi helyzetét az “éppen megélünk” kijelentés fejezi ki a legtalálóbban. Ennek a tartalma megfelel az egyik hónapról a másikra élés nem éppen szívderítő állapotának, amelyben nemhogy némi tartalékolásra nincs mód, de ezen állapot fenntartása is annyi idegi-fizikai-szellemi erőfeszítést igényel, hogy jelentősebb és hosszabb távú személyes és családi elképzelések kidolgozása, életben tartása és realizálása felőrlődik a mindennapok hordalékán. Ilyen elképzelések és tervek vitathatatlanul vannak, azonban a napi megélhetési gondok felemésztik ezeket.

 

3. tábla A különböző életkori csoportok megoszlása családjuk anyagi helyzetének a megítélése szerint (%-ban)
A család anyagi helyzetének megítélése	18-30 évesek	31-45 évesek	46-55 évesek	Együtt
Ismeretlen	0,3	0,7	0,4	0,5
Nagyon jó, gondtalanul élünk	3,9	2,6	0,9	2,6
Jó, de nem tudunk megtakarítani	21,5	18,5	17,0	19,1
Éppen megélünk	49,5	53,8	62,5	54,5
Rossz, gyakran vannak anyagi gondjaink	15,4	16,5	12,3	15,2
Nagyon rossz, napi megélhetési gondjaink vannak	9,4	7,9	6,8	8,1
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

 

E domináns állapotértékeléstől és hangulattól van ugyan eltérés pozitív irányba, de még e vélekedések is visszafogottak, hiszen elenyésző arányban (3%) vannak olyanok, akik anyagi helyzetüket “nagyon jónak” tartják, továbbá az egyötödnyi (19%) “jó, de nem tudunk megtakarítani” vélekedés is inkább az egyik napról a másikra élés kevésbé emberfacsaró változata, semmint egy új perspektívát ígérő vagy nyitó életminőség kifejeződése. A másik pólust az a közel negyednyi (23%) népesség képviseli, amely családja anyagi helyzetét “rossz”-nak vagy “nagyon rossz”-nak minősíti. E két csoportot a megélhetési gondok gyakorisága különbözteti meg egymástól, amennyiben az utóbbiak “naponta” kénytelenek szembesülni a megélhetési problémákkal. (Bár nem kívánunk a témával bővebben foglalkozni, de figyelmet érdemel, hogy a fiatalabb korcsoportok sem látják családjuk anyagi helyzetét gyökeresen másként, mint az idősebbek, csupán az “éppen megélünk” állapothoz képest hasonló arányban “jobbnak” vagy “rosszabbnak” látták azt.)

 

A földről és a naturális önellátásról

 

A rendszerváltó politikai elitek, majd pártok többsége vérmes reményeket fűzött az általa kidolgozott “földreformhoz”, amelyek nem utolsósorban azt célozták, hogy ezzel egy új, tőkeerős és nemzetközileg is versenyképes magántulajdonos mezőgazdasági osztály – a “magyar farmer” – kialakítását-kialakulását “segítik” elő. Tekintettel arra, hogy a térségben mindössze két évtizedes múltra tekintett vissza az iparosítási fordulat, nem alaptalan kérdés, hogy a mezőgazdaságot éppen hogy elhagyó, illetve még a téeszekben dolgozó nagy létszámú társadalmi rétegek és csoportok élnek-e és élhetnek-e ezzel a történelem által felkínált lehetőséggel. Annál is kevésbé alaptalan a kérdés, mivel az államszocializmus viszonyai között, a nyolcvanas években, a vizsgált népesség négyötöde foglalkozott mezőgazdasági kistermeléssel, és miután több mint negyedük (28%) árutermelői szinten érintett volt ezekben az ügyletekben, joggal feltételezhető, hogy közülük sokan vállalkozói indíttatást is kaptak, hiszen piaci kapcsolatokat építhettek ki, netán kisebb-nagyobb felhalmozásokra is szert tehettek. Más oldalról a tömeges munkanélküliség ösztönző erejét is figyelembe kell vennünk, feltételezve, hogy az állásukból elbocsátottak és munkaerőpiacról tartósan kiszorultak tömegéből sokan – még ha kényszerből is – a mezőgazdasági vállalkozások irányába keresik a kiutat szorult helyzetükből.

Nos, a vizsgálat adatai meglehetősen ellentmondásos helyzetre utalnak a térség legújabb “földreformja” kapcsán. Egyfelől tény, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) olyan családháztartás tagjakén él, amelyik rendelkezik földtulajdonnal. Ez arra látszik utalni, hogy a “földreform” társadalomszerkezeti átalakulása nyomán egy nagy létszámú – és így történelmileg egy kissé már idejét múlt – földtulajdonosi osztály alakult ki. Másfelől azonban az is tény, hogy a földbirtokok – lásd az alábbi táblát – meglehetősen kicsik.

4. tábla A földtulajdonnal rendelkezők megoszlása birtokuk nagysága és településtípusok szerinti bontásban (%-ban)
	Kisváros	Község	Együtt
Ismeretlen	3,0	0,7	1,3
1 ha vagy kisebb	29,6	32,5	31,6
1,1-2,9 ha	27,6	26,3	26,7
3-4,9 ha	11,2	12,4	12,1
5-9,9 ha	10,2	13,8	12,7
10-49,9 ha	13,3	13,3	13,3
50 ha felett	5,1	1,0	2,3
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

 

 

Elaprózott területekről van szó, amennyiben e földbirtokok harmadának (32%) a nagysága nem haladja meg az egy hektárt, negyede (27%) 1,1 és 2,9 hektár, tizede (12%) 3 és 4,9 hektár, további tizede (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti területet foglal magában. Ennél nagyobb, vagyis 10 hektár feletti földtulajdonnal a birtokosok családjainak mindössze hatoda (16%) rendelkezik, döntően persze 50 hektár alatti területtel. Összességében tehát olyan nagyságú földbirtokok alakultak ki az új “földreform” nyomán – kiegészítve a talajok nagyobb részének rossz minőségével és az extenzív termelés elterjedtségével –, amelyeken a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban, amikor a versenyképesség mércéjéül az Unió évtizedek óta agyontámogatott, jól felszerelt és beágyazott piaci kapcsolatokkal bíró “farmjai” szolgálnak. (A versenyképesség megítéléséhez még néhány adat: a földtulajdonosok 7 százalékának van csupán kéttengelyes traktora, 2 százalékának áll valamiféle magtár vagy tárló a rendelkezésére, és mindössze hat darab kombájn van a mintegy harmadnyi birtokos kezén.)

Jóllehet e földterületek kevéssé szolgálnak egy-egy család kizárólagos megélhetésének az alapjául, a vázolt foglalkoztatottsági, bérezési, jövedelmi stb. viszonyok ismeretében mégis könnyen belátható ezek felértékelődése a térség háztartásainak életében. A “kistermelés” – mint láttuk – az államszocializmus körülményei közt is általánosan bevett gyakorlat volt, amelynek folytatását a kistérség új “fejlődési” pályára kerülése még inkább felerősítette, arra ösztönözve és szorítva a családokat, hogy a háztartásuk élelmiszerekkel történő ellátását minél inkább maguk oldják meg. És ehhez nem szükséges külön szántóföld, elégséges a házhoz tartozó telek, ahol némi zöldséget és burgonyát lehet termelni, valamint tyúkot, kacsát, sertést stb. lehet tartani. Mindezek nagy könnyebbséget jelentenek a napi étkezés biztosítása és a háztartás pénzgazdálkodása szempontjából, hiszen a sárgarépát, a paprikát, a csirkét, a tojást, a kolbászt stb. nem kell megvenni, és az így “felszabaduló” pénzt másra lehet fordítani.

Nos, adataink szerint a vizsgált népesség háromnegyede olyan háztartásban él, amely megélhetése biztosítására, javítására, pénzbeli bevételei kiváltására vagy növelésére foglalkozik – vagy kénytelen foglalkozni – mezőgazdasági kistermeléssel. Ezen kényszer alól az “állásban lévők” sem jelentenek kivételt, sőt bizonyos beruházásigényesebb termelési típusokat ők uralják. Sokatmondó tény az is, hogy nem csupán a fizikai dolgozókra jellemző a kistermelésben való részvétel, hanem az irodai dolgozókra, a vezető és az értelmiségi rétegekre is. Láthatóan – megélhetésüket és életminőségüket javítandó – ezt az erőforrást ők sem nélkülözhetik, hiszen körükben is tömeges a mezőgazdasági kistermelés, amennyiben 70 százalékos részvételi arányukat annak tekintjük.

Az elmondottak tehát arra utalnak, hogy a rendszerváltás utáni “földreform” a mezőgazdasági termeléstől az elmúlt évtizedekben csak félig-meddig elszakadni tudó kistérségben sem kínált fejlődési vagy kitörési alternatívát a mezőgazdaság irányába. Az alternatívát természetesen modern értelemben gondoljuk, vagyis, amely biztosítani tudta volna egy számottevő és nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozói kör kialakulását. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest, akár csak átmenetileg is, dinamizálja. Sőt a foglalkoztatási gondok mérséklésében betöltött szerepe sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében betöltött szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez utóbbi azonban nem egy modern világra, hanem egy “fejlődő” társadalomra utaló jellemző.

 

A társadalmi közérzetről

 

A térségben élők többsége a rendszerváltás óta eltelt időt saját és családja anyagi romlásaként élte meg. Arra a kérdésre ugyanis, hogy “megítélése szerint a rendszerváltás óta az Önök anyagi-gazdasági helyzete miként alakult?”, közel egyötödük (18%) azt válaszolta, hogy “számottevően romlott”, további kétötödük (43%) pedig egyszerűen azt, hogy “romlott”. Ezzel szemben “számottevő javulásról” mindössze három fő, “javulásról” is csupán 7 százalék számolt be, amik aggasztóan alacsony értékek. A többiek (32%) helyzetüket “változatlan”-nak minősítették. Nyilvánvalóan nem könnyű egy olyan térség népességét meggyőzni a rendszerváltás előnyeiről, amely lakosságának hattizede “romló”, harmada pedig “változatlan” anyagi-gazdasági állapotokról számol be.

Rossz közérzetükre utal az is, hogy gondjaik – lásd az alábbi táblát – a napi megélhetés körül szerveződnek.

5. tábla A saját, illetve a család három legégetőbb problémájának tartott tényezők előfordulási gyakoriságuk sorrendjében
A probléma megnevezése	A három válasz alapján összesített gyakoriság (%)
Rossz anyagi heylzet (megélhetési gondok)	41
Pénztelenség	33
Munkanélküliség	27
A lakás megoldatlansága	19
Egészségi gondok	16
Az iskoláztatás problémái	10
A család válsága	8

 

 

A fenti vélemények mögött egy évtized tapasztalatai és felgyülemlett, mára súlyos egyéni, családi és társadalmi feszültséggé sűrűsödött problémák állnak. A leírtak ismeretében aligha meglepő módon akut napi megélhetési gondok vezetik a sort: a “rossz anyagi helyzet” (41%) és a “pénztelenség” (33%). A kialakult állapotok súlyosságára mutat, hogy a vázolt foglalkoztatottsági viszonyok közt a “munkanélküliség” a harmadik helyre szorult a gondok sorában, jelezve, hogy a tömeges és tartós munkanélküliség következményei – az alacsony bérszínvonal, az elszegényedés stb. – napjainkig leváltak az alapproblémáról, és önálló életre keltek. Az “egészségi gondokra” való hivatkozás magas aránya (16%) szintén szembeötlő, ami két fontos tényezőre hívja fel a figyelmet: a korábban is általános “önkizsákmányoló” életmód és “önpusztító” életvitel, továbbá a rendszerváltás utáni egyéni-családi megpróbáltatások (pl. elbocsátás, elszegényedés) egészségkárosodást is okozó következményeire. Hasonlóképpen figyelemre méltó az “iskoláztatás” (10%) előkelő helye a problémák sorában, ami mögött nyilván az a felismerés munkál, hogy a településeken és a körzetben elérhető iskolák felszereltsége, színvonala és szolgáltatásainak kínálata nem képes biztosítani a gyerekek versenyképes munkaerő-piaci felkészítését. A szülők aggodalma már a következő nemzedék versenyképtelenségére utal. A “család válságának” (8%) előfordulási gyakorisága pedig arra, hogy a pénztelenség, a munkanélküliség, a szegénység és az ezekkel együtt járó feszültségek és konfliktusok kikezdik és felemésztik azon intézmény kohézióját, óvó-védő és kiegyensúlyozó szerepét, amelyre éppen ilyen körülmények között lenne a legnagyobb szükség.

A kistérség lakossága társadalmi közérzetének fontos eleme a “szegénységtudat”. Arra a kérésre, hogy a kérdezettek helyezzék el magukat és családjukat településükön belül a “gazdag–szegény” dimenzióban, egy furcsa társadalomképet kaptunk. Furcsát abban az értelemben, hogy a térség társadalmában láthatóan nincsenek “gazdagok”, csak “átlagosak” és “szegények”. Az önbesorolások alapján ugyanis senki sem tartotta magát “egyértelműen gazdagnak”, és “gazdagabbnak” is mindössze egy százalék, így a társadalom “csúcsán” az “átlagosak” helyezkedtek el, meglehetősen nagy súllyal (67%). A többiek a “szegényebbek” (22%), illetve az “egyértelműen szegények” (7%) közé sorolták magukat. (Nem válaszolt a kérdésre 3 százalék.)

Bár “pártatlan megfigyelő”-ként akár “reális”-nak is tekinthetnénk az önbesorolási szerkezetet, amennyiben az “egyértelműen szegények” között a munkaerőpiacról tartósan kiszorult és a marginalizálódás irányában elmozdult rétegek és csoportok képviseltetik magukat magas arányban (pl. munkanélküliek, leszázalékoltak, háztartásbeliek), míg a “szegényeket” a segéd-, betanított és szakmunkások uralják, a tényleges helyzet mégsem ennyire egyértelmű. A problémára talán egy 50-55 év körüli házaspár eszmecseréje világít rá legélesebben, amely a fenti kérdés kapcsán bontakozott ki köztük. A férfi ugyanis hosszas töprengés után azt a választ adta, hogy “Mi a szegényebbek közé tartozunk”. Mire a felesége közbeszólt: “Nekünk legalább van mit ennünk. Minket tessék az »átlagosak« közé sorolni.” Nyilvánvaló, hogy egy olyan térség társadalmáról és annak tagoltságáról egyáltalán nem könnyű képet – nemhogy “reális” képet – alkotni, ahol az “átlagos” és a “szegényebb” közti különbséget a “…legalább van mit ennünk” kijelentés mögött meghúzódó “életminőség” dönti el az előbbi javára. Annál is kevésbé, mivel az ország más, csak némileg is tehetősebb vidékein az “átlagos”, a “gazdagabb” és a “szegényebb” kifejezések más jelentéssel bírnak, mint a vizsgált kistérségben, nem utolsósorban azért, mert a köztük lévő különbségek mércéjéül nem az étkezés, illetve jelen esetben annak “minősített” esete, a “jóllakás” szolgál.

Aligha véletlen, hogy a térség vázolt foglalkoztatási, jövedelmi és megélhetési viszonyai között az emberek elbizonytalanodnak, hiszen feloldhatatlan ellentmondást érzékelnek a rendszerváltó pártok ígéretei, saját várakozásaik és az új rendszer számukra nyújtott tényleges alternatívái és életlehetőségei között. Tény, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy “az ember nem tudja, miben higgyen”, jelezvén, hogy az adott társadalmi-gazdasági valóságban a politikai propaganda, az új rendszer hivatalos értékei, saját vallott értékeik, továbbá a tényleges élethelyzetük közös nevezőre hozása a többség számára alig megoldható feladat. És nem csupán azért, mert ezek egyeztetése közel sem egyértelmű vagy kézenfekvő, hanem főként azért, mert a végeredmény számukra nem elfogadható. Ugyanis az általuk megélt társadalmi valóság gyökeresen eltér a hatalmat gyakorlók ígérvényeitől, társadalomértelmezéseitől és ennek részeként a társadalomban róluk kialakult-kialakított képtől és persze saját várakozásaiktól is.

Ebben a világban a tervezésnek sincs sokak számára értelme, amennyiben a kérdezettek közel fele (48%) “teljes mértékben” vagy “döntően” egyetért azzal a kijelentéssel, hogy “nincs értelme tervezni”. Miért is lenne, ha a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, és esélye sincs visszakerülni oda – legfeljebb alkalmanként a “kényszerfoglalkoztatás” keretei közé –, ha a hivatalos munkaerő-piaci keresetéből éppen csak megél, a szegénységből azonban nem tud kilépni, vagy ha “állása” folytonosan bizonytalan, hiszen nem lehet tudni, hogy “megrendelések hiányára” hivatkozva mikor fogják onnan elbocsátani. A személyes élet előre látásának és tervezésének a korlátozottsága, részleges vagy teljes hiánya súlyos problémákat rejt magában. Egyrészt az “önmagunkban való hit” zavarát, amely a személyiséget instabillá teszi, és rontja az érintett személy tevékenységének és családi befolyásának a hatékonyságát, másrészt alapját képezheti egy pesszimista világlátásnak és hozzáállásnak. (A kérdezettek háromtizede [29%] arról számolt be: “néha” úgy érzi, hogy az “életnek nincs értelme”, további 7 százalékukat pedig, hogy ez az érzés “gyakran” keríti hatalmába). Ezek az adatok tehát arra utalnak, hogy sokan érzik-gondolják azt, hogy sorsukat nem ők maguk irányítják, hanem külső erőknek kiszolgáltatva sodródnak, következésképpen ennek a kiszolgáltatott, bizonytalan, tervezhetetlen és persze anyagi nélkülözésektől terhes, kilátástalan életnek nemigen látják az értelmét.

 

Rövid összefoglaló

 

A vizsgált kistérség gazdasága és társadalma a rendszerváltás utáni tőkekivonást követően tartósan új “fejlődési” pályára állt, miután jelentősebb beruházásokra azóta sem került sor.

Az elbocsátások, az elhelyezkedési nehézségek és a munkanélküliség szinte mindenkit érintett a körzetben vagy személy szerint, vagy valamely családtagján keresztül. A szerencsés kevesek elsősorban az oktatásban, a közigazgatásban és az egészségügyben dolgozók köréből kerültek ki, az iskolázottabb és képzettebb rétegekből. A foglalkoztatás a leépítéseket követően alacsony szinten stabilizálódott.

A beruházások és az “elégséges” piaci kereslet hiányában a munkaügyi hivatal hősies, de meglehetősen eredménytelen erőfeszítéseket tett a gondjaira bízott munkanélküliek munkaerőpiacra történő visszasegítésében. Számottevő összegeket költöttek a különféle “kényszerfoglalkoztatási” programok finanszírozására, amelyek ugyan sokakat érintettek, ténylegesen azonban csak keveseknél tudták a munkaerő-piaci versenyképességet fenntartani vagy növelni.

Összességében a kialakult foglalkoztatási-megélhetési viszonyok fontos jellemzője, hogy a családháztartások egy jelentős részében nincs aktív kereső, további jelentős részében pedig csupán egy fő. Ez a keresők számában kimutatható “deficit” a háztartások háromötödét érinti.

A lakosság döntő többségének rendszeres pénzbeli bevételei rendkívül alacsonyak, és nem csupán azokéi, akik állami járadékokat kapnak, hanem az állásban lévőké is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a hivatalos munkaerőpiacon elérhető bérek és fizetések a minimálbér körül, azt némileg meghaladva szerveződnek. A lakosság elszegényedése, illetve a szegénység tartós fennmaradása ezzel is kapcsolatos, hiszen a hivatalos munkavállalás sem kínál alternatívát a szegénységből való kitörésre.

A munkaerő-piaci alkupozíciókat meghatározó erőforrások közül az iskolázottság és a szakképzettség terén komoly lemaradás érzékelhető, vagyis a körzetben sok az alacsonyan iskolázott ember.

A rendszerváltás utáni “földreform” – bár sokakat érintett – sem a helyi gazdaság és társadalom dinamizálásához, sem a mezőgazdaság irányába történő versenyképes átstrukturálódásához, sem a foglalkozatási gondok enyhítéséhez nem járult hozzá számottevően. A különféle nagyságú, de döntően kicsi földterületek azonban jó szolgálatot tettek és tesznek a munkanélküliség és pénzszűke gyötörte népesség naturális önellátásának tömeges elterjedésében.

A körzet lakosságának döntő többsége a rendszerváltás óta eltelt évtizedet saját maga és családja anyagi romlásaként, jó esetben stagnálásaként élte meg. A tartós munkanélküliség, a lecsúszás, az elszegényedés stb. körülményei kikezdték az itt élők egy nem elhanyagolható részének tartását, erkölcsi meggyőződését, hitét önmagában és a világ jobbra fordulásában. A rossz társadalmi közérzet, az elbizonytalanodás, a jövőtlenség és a szegénységtudat e légkör velejárói, ami mögött az az évtizedes tapasztalat is meghúzódik, hogy érdekeit nem képes megjeleníteni. A politikának láthatóan nincs mondanivalója róluk és nekik, ők és problémáik pedig nem “érik” el a politikát.

A vizsgált vidéki kistérség lakosságának a többsége számára tehát a mindennapi élet síkján a vázoltak “jelentik” a rendszerváltást és a piacgazdaságot.

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A kutatásokat az Institut für die Wissenschaften von Menschen (IWM) és az Aktív Társadalom Alapítvány támogatták, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki.

² Tímár János (1994): “A foglalkoztatás és a munkanélküliség sajátosságai a posztszocialista országokban”, Közgazdasági Szemle, 1994/7–8., Laky Teréz (2002): A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok, OFA, Budapest.

³ A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok, (2003), Ország­jelentés a “humán fejlettségről” 2000–2002. (szerk.: Fóti Klára), MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations Development Programme, Budapest, 25.

⁴ Laki László–Bíró A. Zoltán (2001): A globalizáció peremén, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest.

⁵ Az OMKMK és a helyi Munkaügyi Központ adatai.

⁶ Lakatos Judit (2001) A kereset, illetve a munkajövedelem alakulása 2000-ben (szerk.: Laky Teréz). Munkaerő-piaci helyzetjelentés, Foglalkoztatási Hivatal, Budapest, 2001. 145–153. o.

 

A magyarországi újkapitalizmus kialakulása a többi közép-európai országhoz hasonlóan a neoliberalizmus zászlaja alatt zajlott le. Az átmenet egyik sajátossága a technokraták és a közgazdászok politikai orientációjának többszöri változása, ami –egyebek mellett – a mai kétpárti orientációhoz vezetett el.

Egy új keletű (2004. májusi) IMF-jelentés szerint Magyarország gazdasága fényes jövő elé néz. A jelentés ugyanakkor a fogyasztói (különösen a lakásépítési) támogatások további megnyirbálását, valamint a közszférában szigorúbb bérmegszorításokat tart szükségesnek. Ez érinti a nyugdíj és a szociális juttatások folyamatban lévő reformját, illetve az oktatási és az egészségügyi reformot is. Ezúttal is jó néhány technokrata és közgazdász fejtett ki ellenvéleményt. Szerintük azáltal, hogy az export válik a gazdaság fő hajtóerejévé, a GDP gyorsabb növekedésnek indul. A kormány talán képes lenne megszorításokra a tervezett 4,6 százalékos hiány elérése érdekében. A lakosság megnyugtatására Draskovics Tibor pénzügyminiszter közölte, hogy a költségvetés lefaragására nem lesz szükség. Magyarországon tehát minden a legnagyobb rendben, a GDP ez évre előre jelzett növekedése 3,2 százalék szemben a tavalyi 2,9 százalékkal. A technokrata elit jó része azonban úgy gondolja, hogy a költségvetési hiány túl magas marad. Járai Zsigmond, az MNB elnöke szerint a hiány valószínűleg magasabb lesz a tervezett 4,6 százaléknál is. Hozzáteszi azt is, hogy a kormány túl nagy szerephez jutott a gazdaságban, csökkentve annak versenyképességét. Tény, hogy Magyarország nem teljesíti a 3 százalék alatti hiányt előíró maastrichti kritériumot.

Összességében tehát a közgazdasági és pénzügyi szakemberek technikai diskurzusa világossá teszi, hogy a vitát a makrogazdasági irányítás neoliberális megközelítése uralja, illetve hogy a politikai menetrendet az IMF ajánlásai írják. Az EU-tagság Budapestet európai szabályozások hatálya alá helyezte. A további intézményi reformokról vagy a jóléti állam neoliberalizációjáról szóló vitákat nemzetközi irányítási szinten kezdeményezik, a közvetítő állomás szerepét osztva a magyar kormányzatra az átfogó gazdasági, pénzügyi és szociális reformok végrehajtásában. Magyarország kapitalista világba való integrációja megköveteli a kapitalizmus nemzetközi standardjaihoz való igazodást.

A reformokat végrehajtó politikai szereplők szűk térben kénytelenek manőverezni. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott az MSZP technokratái által képviselt baloldal. Mindenki másnál nagyobb részük volt a kádárista jóléti állam lebontásában, az állami tulajdonú vállalatok kiárusításában. A “hazafias” jobboldal szerepe ebben a folyamatban ambivalens, ellentmondásokkal teli, mert a nemzetközi tőke a jobboldalt kötéltáncra kényszerítette. Politikatudósok ezt a jelenséget az “ösvényfüggés” (path dependency) elméletével magyarázzák. A politikai pártok fontosak, de csak bizonyos korlátok között léphetnek szabadon. Valójában az emberek maguk csinálják történelmüket, ám bizonyos objektív feltételek között. E tanulmányban ezeket az objektív gazdasági feltételeket vizsgálom a pénzügyi döntéshozók technokrata osztályának felemelkedésével kapcsolatban. Magyarországon a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet nem járt a “vadkapitalizmus” vagy “oligarchák” színre lépésével. A privatizáció és a gazdasági liberalizáció kezdetén a nemzetközi pénzügyi intézmények szakértői a helyi technokratákkal karöltve alakíthatták a játékszabályokat.¹

 

Rendszerváltás

 

Magyarország globális kapitalizmusba való integrálódása jóval a közép-kelet-európai szocializmus összeomlása előtt kezdődött. Amikor a nyolcvanas évek elején a szocialista gazdaságokat komolyan megrázta az 1979-es második olajválság, a jelentősebb külső nyomásokhoz való alkalmazkodás nem volt tovább halogatható. Magyarország már 1982-ben az IMF és a Világbank védnöksége alatt mozdult el a szocialista gazdasági stratégiától a takarékosság felé. A kormányzó MSZMP makrogazdasági stabilizációs intézkedéseket és strukturális kiigazító programokat kezdeményezett növekvő külföldi adósságainak kordában tartása érdekében. A piaci reformok bevezetése jelentős hatást gyakorolt a központilag tervezett gazdaságra. Az ország gazdaságpolitikájában a nagy fordulat az 1987-es csődközeli helyzetben következett be. A kádárizmust a végigvitt gazdasági reformokat² , pl. a bérek liberalizációját, szoros pénzfelügyeletet és a kapitalizmusba való átmenetet hirdető kétlépcsős bankrendszert követelő reformkommunisták egyre népesebb tábora temette el.

A magyarországi rendszer összeomlásáról sokat írtak már. Minden szerző egyetért abban, hogy a nyolcvanas évek közepéig az MSZMP a gazdasági problémákat a politikacsinálás informális szférájában szervezett komplex alkurendszerrel igyekezett megoldani. A párt nem ellenezte az ágazati gazdasági és kulturális érdekek artikulációjának további liberalizációját azzal a feltétellel, hogy a politikai hatalom alapstruktúrái érintetlenek maradnak. A párt továbbá kompromisszumot keresett a nemzetközi szervezetekkel az ország növekvő külföldi adósságainak átütemezése érdekében. A gazdasági reformok egy az állami tulajdonú első gazdaság mellett működő független, az életszínvonal gyors ütemű csökkenésének kompenzációját szolgáló második gazdaság megteremtését jelentették. A dolgozók másodállást vállalhattak, vagy saját vállalkozásba kezdhettek a szélesedő szolgáltató szektorban. Ezeket a reformokat az MSZMP-n belül a technokraták és elméleti szakemberek egy új generációja támogatta, tudván, hogy eljön még az ő idejük. Ekkortájt e technokraták a “magyar modell” élharcosai voltak, melyet egyfajta “harmadik utas” megoldásként képzeltek el a kapitalizmus és a szocializmus között, miközben Gorbacsov a peresztrojkát hirdette a Szovjetunióban.

Kísértett ugyanakkor a populizmus is. Az MSZMP-n belül Pozsgay Imre a potenciális populista vezető szerepére készült. Célja az volt, hogy a régi kommunista pártot a többpárti versenyre és szabad választásokra kész választó gépezetté tegye. Pozsgay programja azonban nem kapott megfelelő támogatást saját pártján belül. Amikor az 1988. májusi pártkonferencia Kádár Jánost elmozdította a hatalomból, a legtöbb kommunista vezető még mindig hitt abban, hogy a Szovjetunió képes lesz az elszegényedő KGST-országok megsegítésére. A reformkommunisták ugyanakkor elvesztették maradék reményüket is a gazdasági növekedést és politikai stabilitást teremtő sikeres reformok végrehajtására. A vezető kommunista klikk attól tartott, hogy a növekvő társadalmi és politikai elégedetlenség egy második 1956-ba torkollhat. Ezt meg kellett előzni. Mindeközben 1987 nyarán előtérbe került a nyíltan antikommunista populista jobboldal. E populisták számára a “magyar újjászületés” az ország üdvözülése előfeltételeinek megteremtését jelentette. A csökkenő születési és a növekvő öngyilkossági rátákra hivatkozva “erkölcsi forradalomért” kiáltottak. Meg kellett rendezni Horthy magyarországi újratemetését. Komplex szellemi mozgalom vezetett az MDF megalakításához, valamint olyan nosztalgiapártok újjászületéséhez, mint az MSZDP, a KDNP vagy az FKGP. A korábbi szamizdatosok a liberalizmus híveiként életre hívták az SZDSZ-t, amely hamarosan a legerősebb polgári párt lett Budapesten. A budapesti egyetemisták megalakították a libertárius FIDESZ-t. Orbán Viktor, aki a vidékről jött diákgenerációt képviselte, a hosszú hajú, amerikai farmert viselő diákok e generációját a későbbiekben a populista jobboldal felé orientálta.

1989 közepére tehát az MSZMP elvesztette politikai monopóliumát. A Kerekasztal az ellenzéki pártok részvételével megteremtette a nyugati mintákon alapuló politikai és intézményi reformok feltételeit. Az MSZMP-nek el kellett tűnnie, átalakult a pártok versenyében és a szabad választásokon a munkásosztály támogatását kereső szociáldemokrata MSZP-vé. Az 1990-es általános választások nagy nyertese ugyanakkor az Antall József vezette MDF lett. Az FKGP és a KDNP is bekerült a Parlamentbe. Antall velük alakított koalíciós kormányt, amely politikáját populista és tradicionális alapelvekre építette.

 

Antall gradualizmusa és a technokraták

 

Antall gazdasági és intézményi reformjai a fokozatosság elvét követték. A legfontosabb kérdés a mezőgazdasági földek korábbi tulajdonosoknak való visszaadása volt. Miként a többi volt szocialista országban is, a külföldieket kizárták a tulajdonlási jogokból. Az Antall-kormány megteremtette a kisbirtokosok osztályát. Antall ugyanakkor kompromisszumot kötött a liberálisokkal. Inkluzív nemzeti álláspontot tett magáévá: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez a kompromisszum adta a nemzetközi tőkével való szorosabb együttműködés jogi és ideológiai alapját és nyitotta meg az utat a kiteljesedő EU-integráció előtt.

Antall gradualizmusa kizárt egy a lengyelországihoz hasonló big banget, valamint az állami vállalatok kuponos privatizációját. Az állam gazdasági szerepvállalása jelentős maradt a kapitalizmusba való átmenet hosszabb időszaka alatt. A privatizációk a költségvetési hiánynak az IMF-fel 1990 márciusában aláírt egyezményhez való igazítását célzó gazdasági intézkedéscsomag részét képezték. A volt kommunista reformerekkel szembeni bizalmatlansága miatt Antall menesztette Bartha Ferencet, a Nemzeti Bank elnökét és sok más magas rangú közszolgálati tisztségviselőt. Temérdek tanácsadóval és szakértővel vette magát körül. Antall politikai és gazdasági autonómiája meglehetősen korlátozott volt, és gaullista attitűdje csalódást keltett a liberális és szocialista technokratákban és értelmiségiekben, akik konzervatív diktatúrától tartottak. Ez magyarázza, hogy e technokraták miért támogatták saját politikai pártjukként az SZDSZ-t és az MSZP-t.

A kommunizmus utolsó éveiben gazdasági stratégiai viták zajlottak a technokraták és a közgazdászok között. Amikor a kapitalizmushoz vezető út megnyílt, az újonnan alakult politikai pártok nézeteik és szakértelmük mellett korteskedtek, lehetővé vált a technokraták felülkerekedése. Az ún. Híd-csoportba tömörült növekedéspárti közgazdászok az MDF-hez csatlakoztak, a sokkterápiát támogató neoliberális közgazdászok pedig az SZDSZ-hez. A Nemzeti Bank körüli technokraták egy csoportját és Németh Miklós volt kormányfőt az MSZP 1990. márciusi választási veresége után menesztették, ám továbbra is a párt vonzáskörében maradtak. Sokuk a gazdaság nemzetközivé váló pénzügyi ágazatában jutott pozícióhoz. Az új magyar burzsoázia eme technokrata csoportja úgy döntött, hogy közvetlen szövetséget köt a külföldi tőkével, ezért a neoliberalizmust tette meg önnön ideológiájának. Ekképpen az MSZP és az SZDSZ könnyedén működött együtt Antall gradualista és nacionalista politikájának ellenzékeként.

Az Antall-kormány a big bang ellenében expanziós politikát és növekedésbarát intézkedéseket támogatott. Magyarország azonban ki volt szolgáltatva az IMF-nek. Magyarország valutatartalékai 300 millió dollár körüli értékre zuhantak, s bruttó konvertibilis valutaadóssága meghaladta a 21 milliárd dollárt, miközben kelet-európai rubel elszámolású exportpiacai gyakorlatilag megszűntek. Antall kemény valutapolitika, valamint Magyarország adósságtörlesztése mellett állt ki, miközben az SZDSZ-es technokraták a külföldi hitelezőkkel (Párizsi Klub, Londoni Klub) az adósságok csökkentését célzó tárgyalásokat szorgalmaztak. Antall stabilizációs politikája elsősorban a nyereséges magyar vállalatok és bankok megvételében érdekelt közvetlen külföldi tőkebefektetéseket (FDI) vonzotta, ami megmagyarázza, miként tudott az ország rövid idő alatt szerény folyó fizetésimérleg-többletet felhalmozni és stabilizálni a forintot. Mindez megóvta az országot a rendkívül magas inflációs rátáktól. Az 1992-es csődtörvény a nagyvállalatok adósságainak költségvetés általi átvállalására irányuló kormányzati törekvéseket szolgálta. A kereskedelmi bankokat a kormány újratőkésítette. Mindennek eredményeként az államadósság gyorsan növekedett.

A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában is képviselt Híd-csoportos technokraták export hitelekre, szelektív támogatásokra, kedvezményeket nyújtó adószabályokra, állami beruházásokra, dolgozók átképzési programjaira és végül, de nem utolsósorban forintleértékelésre épülő exportvezérlésű stratégiát javasoltak. Ám e technokraták alulmaradtak a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank technokratáival szemben, akik kedvező antiinflációs intézkedéseket sürgettek, amit a pénzfelértékelés monetáris politikájával lehetett elérni. A Nemzeti Bank technokratái kitartottak amellett, hogy nem Magyarország külső adóssága, hanem a Magyarország piacgazdaságra való átállását finanszírozó nettó tőkebeáramlás az elsődlegesen fontos. Az országnak a külső államadósság struktúráját javító stabilizációs stratégiára, a kamatköltségek csökkentésére van szüksége. A valutatartalékokat a külső adósság kezeléséhez kell kötni: egyfelől a folyó fizetési mérleg többletének fenntartására, másfelől szoros költségvetési és monetáris kontrollra van szükség. Nagyobb mértékű FDI a valutatartalékokat is kiegészítené. Magyarország adósságstratégiája azonban igen kockázatos volt. A külföldi tőketulajdonosok számára garanciákat nyújtó jogi és intézményi struktúrákat igényelt.

A magyar stratégia látszólag sikeres volt. 1994-ben a magyarországi FDI összértéke megközelítette a 7 milliárd dollárt, több volt, mint bármely másik volt szocialista országban. A Nemzeti Bank alacsonyabb költségű bankhitelek segítségével tudta refinanszírozni régebbi adósságait. A nettó külföldi adósság növekedése ellenére a nettó kamatfizetések csak minimális mértékben emelkedtek. 1993–94-ben a folyó fizetési mérleg hiányának nagy részét közvetlen külföldi beruházásokból és vállalati, illetve kereskedelmi banki hitelekből fedezték. A kritikák ugyanakkor felrótták a forint fölülértékeltségét, ami rendkívül rossz hatással volt a magyar exportlehetőségekre. A folyó fizetési mérleg éves hiánya 2,8 milliárd dollár körül mozgott. Miután 1994-ben a rövid fellendülés hatásai lecsengtek, a folyó fizetési mérleg hiánya 4,1 milliárd dollárra (a GDP 9,5 százalékára) ugrott, s a kiadási többlet ismét extrém értékhez, a GDP 8 százalékához közelített. Az FDI és a magántőke-beáramlás nem volt elegendő az 1994. évi 2,8 milliárd dolláros folyó fizetési mérleghiány finanszírozására. A makrogazdasági helyzet a továbbiakban nem volt fenntartható. Az ipari beruházás stagnált, s a multinacionális cégek leányvállalatai által behozott tőkejavaktól függött. A munkaköltségek dollárban számolt értéke növekedett, a nettó valutaadósság újra elérte az 1990-es szintet, s az exportőrök mindezért a kormány árfolyampolitikáját kárhoztatták. 1994 elején a Boross-kormánynak³ be kellett ismernie, hogy monetáris stratégiája kudarcba fulladt.

 

Horn stabilizációja

 

Az Antall-, illetve a Boross-kormány a hangsúlyt a szociális konszenzus megőrzésére és a gazdaság lassú átalakítására helyezte. Ezt a koalíciót azonban a hatalom minél hosszabb időn át való megőrzésének közös érdeke tartotta össze. A jobboldal legtöbb parlamenti képviselője tehetetlen demagóg volt, akik a magyar történelem tizenegy évszázadáról papoltak ahelyett, hogy a gazdaságirányításhoz szükséges szociális és gazdasági törvényalkotással foglalkoztak volna. Úgy gondolták, elvont ideológiai csatározásaik és nemzeti romanticizmusuk legmegfelelőbb színtere a Parlament. A gazdaság katasztrofális állapota, valamint az MDF-nek a média fölött gyakorolt hatalma az 1994. májusi választásokra új életre keltette az ellenzéket. A Karl Popper “nyitott társadalmáért”⁴ küzdő liberálisokból és a Horn Gyula vezette, gazdasági dinamizmusra koncentráló MSZP-ből álló ellenzék könnyedén legyőzte a jobboldalt. Horn szövetséget kötött az MSZOSZ-szel, hogy a kétkezi munkások szavazatait más társadalmi osztályok, mindenekelőtt az új középosztály támogatásának elveszítése nélkül nyerje el. Horn a mezőgazdaságra is figyelmet fordított e fontos szektor világpiaci versenyképességének növelése érdekében. Világossá tette, hogy nem történhet meg a múlthoz való visszatérés, s hogy a reformokat végig kell vinni. Az MSZP az a párt, amely minden társadalmi problémával szembenéz. Horn az állami vállalatok privatizációjának nyíltabbá válását, parlamenti kontrollját ígérte. Ígéretet tett arra, hogy egy jobban működő jóléti rendszer, illetve a rendszerváltás és a gazdasági reformok terheinek igazságosabb elosztása segítségével fogják a bérből élők érdekeit megvédeni.

Horn baloldali kampányra épülő választási stratégiája sikeresnek bizonyult. Az MDF széthullott, az MSZP fölényes győzelmet aratott. Mindazonáltal Horn az SZDSZ koalíciós partnerként való bevonása mellett döntött. Ez annak jele volt, hogy Horn nem volt biztos választási ígéreteinek tarthatóságában. Neoliberális politikus közgazdászok jutottak hatalmi pozíciókba, mint például a szocialista technokrata Békesi László, aki pénzügyminiszter, vagy Surányi György, aki a Nemzeti Bank elnöke lett. Amikor 1994 decemberében kitört a mexikói tequilaválság, a nemzetközi bankok vonakodtak magyar állampapírokat vásárolni egy olyan időszakban, amikor az ország folyó fizetési mérleghiánya meghaladta a GDP 9 százalékát. Az ország helyzete vészesen romlott. Magyarország fizetési mérleghiánya mintegy 4 milliárd dollárra rúgott, s a kiadási többlet elérte a 349 milliárd forintot (3 milliárd dollár). Az ország pénzeszközei és a makrogazdasági mutatók akut válságot jeleztek. Békesi pénzügyminiszter lemondott. Utóda az IMF bizalmát élvező Bokros Lajos lett.⁵

Az a nézet uralkodott, hogy minden probléma gyökere Magyarország elvesztett nemzetközi versenyképességében keresendő, illetve hogy a lassú növekedés hátráltatja a globális piacba való betagozódást. Egyre vonzóbbá vált egy széles körű privatizációval kombinált versenyképességi kiigazítási politika. A Horn-kormány végül rászánta magát saját neoliberális sokkterápiájának elindítására. A pénzügyminiszter elkészítette a költségvetés hirtelen megkurtítását célzó makro-gazdaságpolitikai és strukturális reformcsomagját. Ez egy korlátozott sokkterápia volt, amelyet a Budapesten járt IMF-delegáció javasolt öt év meglehetősen szolid reformjai után. A csomag elsődleges célja a költségvetési hiány drasztikus lefaragása, valamint a fizetésimérleg-hiány csökkentése volt annak érdekében, hogy visszaszerezzék a nemzetközi befektetők és a külföldi bankok bizalmát. A stabilizációs célok között szerepelt egy 15 százalékos közalkalmazotti létszámleépítés és az állami költségvetés 200 milliárd forintos (1,4 milliárd dollár) megkurtítása. A neoliberális stabilizációs intézkedések között helyet kapott a forint egyszeri 9 százalékos, illetve progresszív leértékelése (csúszó paritásos árfolyam), 8 százalékos ideiglenes behozatali vámkiegészítés és 10 százalékos gépkocsiadó-emelés. Az exportképesség fokozását célzó forintleértékelés egyértelműen a magyar gazdaság versenyképességének javítását és a gazdasági egyensúly helyreállítását célozta.

Mi volt az oka ennek a neoliberális politikai elmozdulásnak? Először is, formai szempontból Magyarország lényegében adósságcsapdába került. A GDP nominális növekedési rátája alacsonyabb volt a nominális kamatrátánál, így az adósság GDP-hez viszonyított aránya korlát nélkül nőhetett tovább. Magyarországnak új devizatartalékokat kellett képeznie. Az 1995–2000 közötti időszakban a visszafizetések átlagosan 3,1 milliárd dollárt tettek ki évente. Másrészt érezhető volt a társadalmi nyomás a kormányzati kiadások szinten tartására. A magyarországi szociális kiadások a GDP arányában megegyeztek a skandináv mutatókkal, s ezt néhány neoliberális tarthatatlannak vélte.⁶ További nyomás nehezedett a kiadásokra a közszféra béremelései, valamint a növekvő adósságszolgálati kifizetések miatt. Nyugdíjreformmal kellett csökkenteni az állami kiadásokat. 1993-ban a jobboldal már megalapozta a kétpillérű nyugdíjrendszert, amely a mindenki számára biztosított minimális nyugdíjból és a nemzetközi szervezetek által propagált, önkéntes hozzájárulásokon alapuló magánnyugdíjból állt. A külföldi finanszírozók azonban egy harmadik pillérrel is ki kívánták ezt egészíteni. Ez az államnak a jövedelemfüggő állami nyugdíjak mögül való kihátrálását jelentette.

A Bokros-csomag súlyos válságot okozott az MSZP-n belül, a jóléti állam elleni támadás vitákat generált. A szocialista baloldal azt hangoztatta, hogy a kormánynak nincs joga elárulni a választóit. A szakszervezeti mozgalomhoz kapcsolódó szocialista képviselők bizonyos intézkedések ellen szavaztak, az MSZOSZ-vezér Nagy Sándornak sikerült elérnie a Bokros-csomag módosítását. A csomaggal szembeni növekvő ellenállás végül Nagy lemondásához vezetett. A szakszervezetek nem álltak a neoliberális forradalom mögé. Egymás után mondtak le a miniszterek. A kórházbezárások elleni tiltakozások rivaldafénybe állították az egészségügyet. A családi és gyermekkedvezmények megkurtítását 1996 áprilisára halasztották, mert az Alkotmánybíróság a lakosság széles köreit aránytalanul hátrányosan érintő voltuk miatt ezeket a rendelkezéseket megsemmisítette (pl. a gyermekek után járó juttatások csökkentése). Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a rendszerváltás időszakában a családi kedvezmények komoly szerepet játszottak a szegénység megelőzésében. A lakosság egyharmada élt a szegénységi küszöb környékén vagy jóval az alatt. A legtöbb magyar úgy érezte, joga van a kormányzat által nyújtott transzferjövedelmekhez. A Bokros-csomag bevezetésével a Horn-kormány olyan időszakban szüntette meg széles körű és adakozó támogató programjait, amikor a reáljövedelmek (l. 1. táblázat) és a családi jövedelmek meredeken zuhantak. A családi juttatásokra való univerzális jogosultságot leszűkítették a három- vagy többgyermekes, illetve fogyatékos gyermeket nevelő családokra. Más családok számára a juttatások csak egyéni elbírálás alapján voltak adhatók.

A szakszervezetek és az expanziós politikát támogató civil társadalom képviselői a monetáris szigor lazítását követelték. A Bokros elleni szakszervezeti támadások 1996 februárjában, amikor világossá vált, hogy egy új társadalombiztosítási adóra vonatkozó terveit nem fogja tudni elfogadtatni, Bokros lemondásához vezettek. Utóda, Medgyessy Péter ígéretet tett egy antiinflációs programmal kombinált gazdaságélénkítő politika megerősítésére. Medgyessynek be kellett tömnie a nyugdíj- és egészségbiztosítási alapoknál tátongó lyukakat, miközben az alapokat az MSZOSZ által dominált független, választott testületek vezették.

A Nemzeti Bank 1997. január 1-jén teljes önállósághoz jutott, ami lehetetlenné tette a kormányzati deficit monetáris finanszírozását. A Nemzeti Bank továbbra is szigorú monetáris politikát folytatott, s a bejövő tőke nagy részét államkötvények segítségével kivonta a forgalomból.

A bérek visszafogását az állami kiadások szigorú lefaragásával ötvöző neoliberális program átfogó eredményeként 1995-ben 3,1 százalékkal, 1996-ban 1,5 százalékkal csökkent a belső kereslet. A GDP növekedése az 1994-es 2,9 százalékról 1995-ben 1,5 százalékra zuhant. A GDP növekedése ugyanakkor a nettó exportban jelentkező erőteljes visszaesés miatt pozitív maradt. Ilyen növekedési ráták mellett nem volt lehetőség az életszínvonalban történő gyors javulás indukálására. Az inflációs ráta magas maradt, a munkanélküliség nem csökkent. A bérmegszorítások eredményeként az egyéni fogyasztás 1995–96-ban több mint 10 százalékkal csökkent. Miközben az export növekedett, a hazai piacra termelő vállalatok a csőd szélére kerültek. A reáljövedelmekben történt visszaesés a bérjövedelmek tőkésítését vonta maga után. A bérmegszorítások és az importtöbbleti díjak kombinációja végül pozitívan hatott a nemzetközivé vált termelő szektorra, s utóbb a külföldi kockázati tőkebeáramlásra is. 1996. januárjában emellett megvalósult a forint konvertibilitása.

Meg kell jegyezni, hogy a Bokros-csomag elősegítette a költségvetési és folyó hiányok 1996 végére történő mérséklését. A bruttó külföldi adósság az 1995. júliusi 33 milliárd dolláros csúcsszintről majdnem ötödével, 27 milliárd dollárra esett 1996-ban. A működő tőkebeáramlás élénk maradt. A külföldi tőke beáramlása azonban elsősorban a privatizációhoz kapcsolódott. A kormány hitelező pozíciója konszolidálódott, hiszen a nettó külföldi adósság 16,8 milliárd dollárt tett ki, ebből 11 milliárd dollár volt az államadósság. Mivel az adósság-visszafizetést a privatizációs bevételekből finanszírozta, a Horn-kormánynak elemi érdeke volt a magyar gazdaság nemzetközivé tétele. 1995 végén vita keletkezett Suchmann Tamás privatizációs miniszter és Bokros Lajos között a rekordösszegű privatizációs bevételek felhasználásáról. Bokros azon a véleményen volt, hogy a bevételeknek csak minimális részét szabad gazdaságélénkítő intézkedések végrehajtására fölhasználni, a pénz túlnyomó részét a külföldi adósság egy részének visszafizetésére kell fordítani. A kormány azonban hezitált, s a Parlamentet kérte föl döntéshozatalra. A parlamenti többség Bokrost támogatta. Közben Horn és Bokros kiérdemelte az IMF feltétlen bizalmát. 1996 márciusában az IMF újabb 264,18 millió SDR (különleges lehívási jogú, kb. 387 millió USA dollár) készenléti hitellel állt Bokros mögé. Ezen áthidaló kölcsönnek köszönhetően a külföldi tőkés csoportok Magyarországot nagyon biztonságos országnak tekintették.

A politika által kikényszerített 1995–96-os megszorítások után 1997 nyarán a Horn-kormány makrogazdasági kerettervet hozott létre, mely 2002-re az egyéni fogyasztás és a munkanélküliség “társadalmilag elfogadható” alakulására épülő 5 százalékos fenntartható növekedés megvalósítását tűzte ki célul. Ez a neoliberális retorika elfedte a fennálló nehézségeket és ellentmondásokat. Az alacsony reálbérek növelték az ország versenyképességét, de hátráltatták a belső növekedést és az adóbevételek realizálását. A magas államadósság, a magas kamatlábak és infláció kombinációja, valamint a magas adókulcsok az FDI és a javuló exportteljesítmények ellenére visszanyomták a gazdasági növekedést. Az importszükségletek az exportáló iparágakban és az infrastruktúrában történő beruházások fenntartása érdekében továbbra is magasak voltak. A kormány azonban úgy gondolta, hogy a gyorsuló tőkefelhalmozásra irányuló, koordinált jövedelem-, költségvetési és monetáris politikával társuló erős stabilizációs intézkedések gyorsuló gazdasági növekedéshez vezethetnek. A tőkeberuházások arányának növelése megkövetelte az államadósság GDP-hez viszonyított mértékének csökkentését, valamint a strukturális változások felgyorsítása érdekében a megtakarítások növelését. Ismét felkészültek az állami transzfer kifizetések strukturális csökkentésére, ami a központilag finanszírozott nyugdíj- és egészségbiztosítási alapok átalakítását igényelte. Kialakult a hárompillérű nyugdíjrendszer (állami alapokból, állami értékpapírokból és tőkefedezetből fizetett nyugdíjak) koncepciója. Ezúttal az MSZOSZ kész volt a kompromisszumra azzal a kikötéssel, hogy egy privát finanszírozású pillér egészítse ki az állami rendszert és az 1993 óta létező önkéntes nyugdíj pillért. A törvényalkotás 1997-ben történt meg. 1998-ban létrejött a kizárólag a 6 százaléknyi fizetendő adóból, ami a teljes összegnek kb. 20 százaléka, finanszírozott privát pillér.

A gyorsuló gazdasági növekedést elsősorban az export táplálta, s az exportnövekedés kétharmadát a tőkeerős, többnyire külföldi tulajdonú és vámmentes övezetben működő cégek generálták javarészt saját korábban megvalósított nagy léptékű beruházásaikra alapozva. 1997-ben Horn úgy gondolta, gazdaságpolitikája meghozta a kívánt eredményeket. A fájdalmas intézkedések végrehajtására és az azokhoz való ragaszkodásra való képessége kivívta a Nyugat elismerését. A legfejlettebb ipari ágazatok rendkívül gyorsan növekedtek, 1997-ben az EU-ba irányuló magyar exportnak több mint 50 százalékát adták. A reálbérek emelkedése elmaradt, a lakossági fogyasztás az 1996. évi 5 százalékos visszaesés után 1997-ben csak két százalékkal növekedett.

A Horn-kormány a pénzügyi és gazdasági válságot egy neoliberális, exportvezérlésű növekedési stratégia alkalmazásával tudta legyőzni. Ez a stratégia arra kényszerítette a szocialistákat, hogy feloldják a takarékossági intézkedések és az általuk védeni kívánt szociális értékek között feszülő ellentéteket. Az antiszociális intézkedései következtében felmerülő nehézségek ellenére Horn naivan azt gondolta, hogy a szavazók mögé állnak majd. Sok kétkezi munkás szavazó azonban csalódott. A szövetséges SZDSZ is súlyos vereséget szenvedett az 1998-as választásokon, amelyeket végül az Orbán vezette FIDESZ nyert meg.

 

Orbán gondoskodása

 

1994-es választási veresége után Orbán befogadó ernyőszervezetté tette a FIDESZ-t, megszólítva a korábban az SZDSZ-re vagy a “történelmi” jobboldali pártokra szavazó mérsékelteket. Az MDF maradványaival választási koalíciót kötött. Az FKGP is nyert ugyan szavazatokat, ám a minden lében kanál, demagóg Torgyán József által vezetett s a paraszti gazdaságokat képviselő párt nem jelentett komoly kihívást a FIDESZ számára. Torgyánra Orbánnak csak egy többségi kormány létrehozásához volt szüksége. Újonnan alakult kormányában 16 miniszter volt. Nyolcuk technokrata, nem tagja a Parlamentnek. A nemzetközi találgatások lecsillapítását szolgáló hivatalos üzenet az volt, hogy Magyarország kormányt vált, de gazdaságpolitikát nem.

Az Orbán-program neoliberális és nacionalista biztonsági témák egyfajta egyvelege volt. Orbán hangsúlyt helyezett a külpolitikai folytonosságra. Magyarország 1999-ben aláírta a NATO-val a tagsági szerződést, s integrációs tárgyalásokat kezdett az EU-val. Belső használatra azonban “hazafias” kampányba kezdett.

Orbán hivatali idejének első hónapjait beárnyékolta az orosz pénzügyi válság. A moszkvai után a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) volt a térségben a legnagyobb, a nemzetközi szabványoknak is megfelelő tőkepiac. A tőkésítést javarészt a MATÁV, a MOL, a Richter Gedeon és az OTP Bank törzsrészvényei tették ki. A magyar részvényeknek mintegy 70-75 százaléka külföldi tulajdonban volt, s a forgalom 60-70 százalékát a külföldi befektetők és kb. 50 külföldi befektetési alap és brókercég megbízásai adták. Amikor az orosz kormány felfüggesztette kifizetéseit, a BÉT összeomlott, s az 1998. áprilisi rekordmagasságú 9016 pontról 1998. szeptember 21-re a mindenkori legalacsonyabb 3775 pontra zuhant.⁷ Orbán szerint a külföldi befektetők adták el a likvid részvények és kötvények nagy részét – s ezek magyarok voltak. Ez a nacionalista interpretáció jelezte, hogy Orbán mennyire nem volt tisztában azzal, hogy mi is történt 1998 augusztusában és szeptemberében. Mindeközben a magyar pénzügyi szektor rettenetes napokat élt át. A kormánynak meg kellett mentenie a Postabankot, s felszámolta a Reálbankot. Orbánt a pénzügyi válság végül tradicionális magyar nacionalistává tette, akinek politikája a gazdasági intervencionizmus és a magyar kis-, illetve középvállalkozásokat támogató neoliberális adóreformok ötvözésére irányult.

Orbánnak nem volt teljesen szabad keze a gazdaság- és pénzügypolitika minden aspektusában. Az IMF azt sürgette, hogy tágítsa a hazai infrastruktúra szűk keresztmetszeteit. Az IMF azon a véleményen volt, hogy a kormánynak különleges figyelmet kell szentelnie a hazai nagyvállalatoknak, melyek a multinacionális cégek regionális alvállalkozóivá válhatnának. Csökkenteni kell a tényleges adókat és társadalombiztosítási hozzájárulásokat a foglalkoztatás fellendítése, illetve a jövedelemelosztás magas szintjének és a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Az IMF arra biztatta Orbánt, hogy vizsgálja felül a társadalombiztosítás, különösképpen az egészségbiztosítás, rendszerét, s indítson útjára egy antiinflációs programot. Az infláció csökkentésével egy időben kellett visszafogni a leértékelés mértékét, lefaragni a költségvetési hiányt és növelni a termelékenységet. Az árfolyam-politika reformra szorult, s a “retrográd” ár- és bérindexálási rendszert előremutató megállapodásokkal kellett helyettesíteni, megvalósítva ugyanakkor egy átfogó béradóreformot. A béreket csökkenteni, a munkaerő-piaci intézmények hatékonyságát javítani kellett. A munkanélküliséget aktív foglalkoztatáspolitikával kellett mérsékelni. Öt éven belül mintegy 200 000 munkahelyet kellett létrehozni a béradók csökkentésének, valamint a fennálló adórendszer egyszerűbbé tételének segítségével. A fiatal munkanélküliek munkába állását a szakképzésnek, a regionális fejlesztési politikáknak, illetve az oktatásnak kellett támogatnia.

Röviddel a választások után Orbán egyfajta ellenforradalomról beszélt, amit pártja és a hozzá közel álló értelmiségiek indítottak útjára. Orbán hamarosan a politikai jobboldal Parlamentet semmibe vevő potentátjaként, illetve juppiként láttatta önmagát (Newsweek, 1998. december 11.). Nyugatbarát retorikájának feladása nélkül vette vehemensen védelmébe az anyaországon kívül élő magyar kisebbségeket. Nacionalista retorikájától és kisgazdapárti szövetségesétől vezérelve Orbán megígérte a mezőgazdasági földek magyar kézben tartását, valamint a mezőgazdasági támogatási programok és a vidékfejlesztés egyéb pénzalapjainak központi koordinációját. Az EU-tagság a magyar paraszt túlélését fenyegető veszélyként tűnt fel. 1998 szeptemberében Orbán tájékoztatta az Európai Bizottságot tárgyalási pozícióiról. Átmeneti időszakot akart a magyar mezőgazdasági földpiac teljes megnyitása előtt.

Orbán célja az volt, hogy a politikai mezőnyt kétszereplősre redukálja, s létrehozza az ennek megfelelő duális társadalmat. Furcsa helyzet alakult ki, amelyben a FIDESZ a vidék és a falvak érdekeit képviselte, s azok javára cselekedett a szocialista-liberális Budapesttel szemben.⁸ Orbán programja nem tisztán gazdasági, ideológiai is volt. Nacionalizmussal fertőzött erős polgári párt létrehozására törekedett, amely a városi új középosztályt és a vidéki parasztságot képviseli. Elítélte azokat az európai országokat, amelyek elutasították Jörg Haider Szabadság Pártjának kormányzati hatalomba kerülését Bécsben. Jó kapcsolatokat ápolt az olasz Silvio Berlusconival és a bajor Edmund Stoiberrel. A FIDESZ a Liberális Internacionáléból átállt az Európai Néppártba. Ideológiájának újrafogalmazása szellemében mind a párt, mind pedig annak vezetője közelebb került egy keresztény ideológiához.⁹ Orbán “státustörvénye”, amely 2,5 millió romániai és 2,5 millió más szomszédos országban élő magyarnak javasolt speciális juttatásokat, sokakat elbizonytalanított afelől, hogy képes lesz-e az ország EU-csatlakozásának levezénylésére. Azzal vádolta az előző kormányt, hogy a kommunizmus óta a legkorruptabb volt. Kínos helyzetbe került azonban, amikor kiderült, hogy saját környezete korrupt.

Az Orbán-kormánynak az EU-val kapcsolatos törvénykezésnél – amelyben szinte minden párt egyetértett – kevés fontosabb dolga akadt. A gazdaság ugyan évi 5 százalékkal növekedett és a külföldi beruházások tovább folytatódtak, sok probléma továbbra is fennállt. Magyarország fejlesztési kiadásainak jelentős részét a kormány a vitatható Széchenyi Tervhez rendelte. Az ellenzék ugyanakkor nem volt különösebben vidám, amikor Orbánnak sikerült alacsonyabb szintre szorítania a munkanélküliséget és az inflációt, miközben a reálbérek több mint 7 százalékkal növekedtek, a BÉT szárnyalt. A reálbérek kiugró növekedése 2001-ben azonban hosszas bérstagnálás után következett be (l. 1. táblázat)

1. táblázat: A reálbérek és fizetések indexszámai (1991–2000) – Előző év = 100,0
Év	Fizikai dolgozók	Nem fizikai dolgozók	Fizikai dolgozók	Nem fizikai dolgozók
	Bruttó	Bruttó	Nettó	Nettó
1991	94,4	96,9	92,1	92,8
1992	98,9	102,4	96,3	99,4
1993	98,8	98,3	95,4	95,2
1994	102,9	103,6	105,1	106,2
1995	91,0	90,1	88,8	86,0
1996	97,8	96,5	95,6	94,1
1997	101,6	104,7	102,1	107,3
1998	101,9	105,1	102,5	104,8
1999	104,6	105,6	100,7	103,4
2000	102,6	103,8	100,5	102,1
2001	107,3	108,0	106,3	106,0
2002	110,8	112,2	113,9	112,4
Forrás: Foglalkoztatottság és kereseti arányok 1998–2002 (Munkaügyi adattár), Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 2004, 21. o.

 

 

 

Orbánnak időközben sikerült politikusokat megnyernie a meggyengült FKGP-ből, valamint közös választási listába vonni az MDF-et. Négyéves regnálásának ideje alatt Orbán a versenyt magasztaló, ám kormányzati beavatkozást preferáló konzervatívvá vált. “Patriótaként” bizalmatlanná lett a külföldiek földvásárlásával és a nemzeti gazdaságot uraló multinacionális cégekkel szemben. Gyakran hangoztatta, hogy egy erős magyar gazdaságra van szükség, melyet kis- és középméretű, családi tulajdonú vállalkozásokra, illetve fél tucat magyar tulajdonú, a globális piacon megjelenő nehézsúlyú vállalatra kell építeni. A valódi Orbán azonban a hajszállal elvesztett 2002. áprilisi választások után bukkant elő. Azonnal a tömegpopulizmus felé fordult, erőszakos tömeggyűlésekre hívta az új, többpólusú jobboldali mozgalmat, amelyet, Berlusconi Forza Italia!-jának tudatos visszhangjaként, Hajrá Magyarország!-nak neveztek el.

 

Medgyessy kísérlete

 

Medgyessy, akit “a bankár”-ként emlegetnek (a Paribas budapesti képviseleténél dolgozott), hosszú politikai pályafutással a háta mögött alakított koalíciós kormányt az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Szorosabb elszámoltathatóságot biztosító szabályok és kemény döntések meghozatalára s ezáltal a populizmus visszaszorítására tett ígéretet. Hogy ne maradjon el a FIDESZ választási propagandájától, 50 százalékkal megemelte mintegy 600 000 közalkalmazott és pedagógus fizetését, ami a 2001. évi GDP 4,1 százalékát kitevő kormányzati deficit 9,4 százalékra ugrását eredményezte 2002-ben. Medgyessy további neoliberális reformok végrehajtását is elhatározta. A munkaviszonyokat jogilag modernizálják, s az előző kormány által számos intézmény megszüntetésére irányuló vitatható döntéseket visszavonják. Az egészségügyi ágazat privatizációja különösen fontos reform volt, amit a Medgyessy-kormány egy tízéves program keretében kívánt végrehajtani. Saját vállalkozásban dolgozó körzeti orvosok kezdhették meg működésüket 2002-ben. Egy 2003-ban elfogadott törvény megnyitotta az utat az egészségügy vagyonának, többek között a kórházak széles körű privatizációja előtt. E reformok jelentős részét külföldi intézmények sürgették.

A Medgyessy-kormánynak elő kellett készítenie a 2004-es EU-csatlakozást. Az Európa Bizottság 2002-es országjelentése kimondta, hogy Magyarország működő piacgazdaság, s az aktuálisan folyó reformok kiteljesedése nyomán az ország képessé válik az EU versenyképességi nyomásával és a piaci erőkkel való megküzdésre. Ugyanakkor több társadalmi és gazdasági problémáról is említést tett. A makrogazdasági irányítás terén a költségvetési politika ciklikussá válásának megelőzését szolgáló általános kormányzati deficit csökkentésére és az inflációs ráta további mérséklésére volt szükség. Az Európa Bizottság azon a véleményen volt, az egészségügyi szektorban mélyrehatóbb reformokat kell elindítani, a bérnövekedést pedig ismét összhangba kell hozni a termelékenység növekedésével, hogy ne kerüljön veszélybe az ország versenyképessége. Az EU egy olyan periódusban sürgette a Medgyessy-kormányt arra, hogy állítsa helyre a magyar gazdaság teljes makrogazdasági egyensúlyát, különös tekintettel a GDP összetételére, a külföldi számlákra, illetve a valuta és kamatlábárfolyam stabilitására, amikor Magyarország a komoly költségvetési hiánnyal a 2003. évi szoros, ám ambiciózus költségvetési politikával és egy szigorú 2004-es költségvetéssel szállt szembe.

Az EU nyomása alatt a privatizáció, amely 1997-re javarészt befejeződött, 19 még állami tulajdonban lévő nagyvállalat eladásával újabb lendületet kapott. A Postabankot eladták egy külföldi bankcsoportnak. 2002-ben liberalizálták a telekommunikációs piacot, 2003-ban elkezdődött a villamosenergia-piac fokozatos liberalizációja, 2004-ben lefektették a gázpiac liberalizációjának jogi alapjait. Lépéseket tettek a viszonylag előrehaladott nyugdíjreform kiteljesítése érdekében.

A Medgyessy-kormány olyan időszakban alakult meg, amikor a magyar gazdaság és az államháztartás számos strukturális gyengesége lett nyilvánvalóvá. Nyugaton az “Internet-buborék” kidurranása recesszióhoz vezetett az Egyesült Államokban és számos európai országban. Pénzügyi zavarok keletkeztek. Eközben Magyarország haladt a vihar felé. Medgyessy, aki egy túlságosan ambiciózus, a GDP 5 százaléka alatti hiányt tervezett 2003-ra, növekvő hiánnyal küzdött. Az államadósság 2002-ben a 2001-es GDP-hez mért 53,4 százalékról 56,3 százalékra emelkedett. A gazdasági növekedés lelassult, mivel az exportágazatot, beleértve a külföldi turizmust, csökkenő kereslet sújtotta, amihez 2003 januárjáig erőteljes valutafelértékelés is társult. Mindennek következtében 2002-ben a külső mérlegegyensúly romlani kezdett, a folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 4 százaléka volt. 2002-ben az FDI szembetűnően, a GDP 1,8 százalékára csökkent, s ez a tendencia tovább folytatódott 2003 elején is. Ennek eredményeként az adósságot nem generáló tőke nettó kiáramlása volt tapasztalható, s a folyó fizetési mérleg hiányát kizárólag a nettó külső adósság növeléséből finanszírozták. A munkanélküliségi ráta átmenetileg 6 százalék fölé emelkedett. Mindez spekulációs piaci támadást generált a forint lebegtetési sávjának felső határán. Medgyessy ideiglenesen ellenőrzése alá vonta a helyzetet, de e zavar következtében a Nemzeti Bank és a kormány új inflációs célkitűzésben állapodott meg. 2003 júniusában a forint euróhoz viszonyított központi árfolyamát 2,26 százalékkal leértékelték.

2. táblázat: BÉT-részvénytulajdonok százalékokban (2004)
	2003. 1. n.é.	2003. 4. n.é.	2004. 1. n.é.
Külföldi	71,0	71,3	74,9
Állami	8,2	9,6	6,8
Pénzügyi szektor	7,7	7,5	7,1
Vállalatok	7,5	6,9	6,9
Kistulajdonos	5,5	4,8	4,3
Forrás: MNB

 

 

 

2003-ban a magyar tőkepiac azonban gyorsan fejlődött, a pénzügyi közvetítés a hitelállománynak a 2002-es GDP-növekedés kétszeresét kitevő emelkedésével tovább erősödött, a bankok jövedelmezősége magas maradt. Az állampapírokban való külföldi tőkerészesedések terén a valutazavart követően több fontos befektető, pl. nagy nyugdíjala­pok kezdték elhagyni a piacot, helyüket a rövid távú spekulációs tőke (“hot money”) foglalta el. 2004-ben a külföldiek magyar részvénytulajdona 74,9 százalékra nőtt (l. 2. táblázat). Az emelkedés nem pusztán abból adódott, hogy a külföldiek felvásárolták a magyarok által eladott részvényeket, sokkal inkább a BÉT-en megjelenő új kibocsátások felvásárlásából. 2004-ben a BÉT részvénypiaci tőkeértéke 4000,07 milliárd forintra (16,17 milliárd euró) emelkedett.

 

Következtetések

 

Magyarországnak a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenete és a kapitalista világrendszerbe való további betagozódása nagyban hasonlított a többi közép-európai országban tapasztaltakhoz. A versenyképességi kiigazító politikák által kísért kereskedelmi liberalizáció, a privatizáció és a megszorító intézkedések összhangban voltak a washingtoni konszenzussal. Magyarország állami pénzügyi stratégiája és a Nemzeti Bank tevékenysége az IMF ellenőrzése alá került. Mivel kelet-európai piacainak mintegy kétharmadát elvesztette, Magyarországnak új értékesítési lehetőségeket kellett felkutatnia a rendkívül versenyképes nyugati piacokon, elsősorban az EU-ban.

A neoliberális piaci reformpolitikát folytató különböző koalíciós kormányok alapvető változtatásokat hajtottak végre a gazdaság intézményeiben és struktúrájában. Az országnak az Antall-kormány ideje alatt még növekvő eladósodottságát magas társadalmi árat fizetve és a kádárizmustól örökölt átfogó jóléti államon rést ütve zabolázták meg. 1994 után, amikor megindult a külföldi tőkebeáramlás és megállt a keleti piacok beszűkülése, a gazdasági növekedés jól tükrözte a magyar gazdaság erőteljes és gyors nemzetköziesedését. Az 1995-ös fizetésimérleg-válság fordulópont volt a magyar makro-gazdaságpolitikában. Beindult az ún. “strukturális akadályok” elhárítására irányuló költséges makrogazdasági kiigazítási politika. Ez a fokozatosságtól a neoliberalizmus felé való elmozdulást jelentette a szocialista-liberális kormány regnálása alatt. A terjedő elégedetlenség és a könyörtelen Bokros-csomaggal szembeni tiltakozás ellenére a mobilizálódó baloldal sem tudta megállítani a reformokat. A kiigazítási csomag egyik kritikus pontja a forrásoknak a bérből és fizetésből élők felől a vállalatokhoz való átcsoportosítása volt, ami Magyarországot a külföldi tulajdonú exportágazatok számára az alacsony bérek paradicsomává tette.

A neoliberális Bokros-csomag és a korábbi állami vállalatok privatizációja ellenére Magyarországot gazdaságilag és pénzügyileg a nemzetközi tőkepiac bármely elmozdulása sebezhetővé tette. Az 1994. decemberi mexikói tequilaválság, az 1998-as orosz válság és a forint 2003-as krízise nyilvánvalóvá tette Magyarország ingatag helyzetét. Az ország az ipari beruházások és növekvő szolgáltatási szektor fenntartásában erősen függ a külföldi tőkebeáramlástól. Az alacsony bérek motorjai az exportvezérlésű beruházásoknak az ipari szektorban, azonban kevéssé járulnak hozzá a belső fogyasztói piac növekedéséhez. A beruházási döntések nem Magyarországon, hanem külföldi központokban születnek.

A neoliberális technokraták hatalomba kerülése a nemzetközi pénzügyi intézményeknek és az EU-nak Magyarország globális kapitalizmusba való integrációjában játszott szerepéből eredeztethető. Miután az Antall-kormány monetáris indíttatású politikája katasztrófába torkollt, a privatizációk és a gazdaság liberalizálása révén a világpiacba való gyors integráció volt az egyetlen járható út. Sürgős lett az EU-csatlakozás. Ezek a tények magyarázzák, miként volt lehetséges, hogy a jobboldal, miközben Magyarország nagyszerű múltja fölött kesergett, opportunista külpolitikát folytatott. Az MSZP és az SZDSZ neoliberális technokratái úgy vélték, hogy a társadalmi és gazdasági modernizációt a multinacionális tőke által generált gazdasági növekedésből és európai támogatásokból kell finanszírozni.

Időközben Magyarország egy kétpárti rendszer felé mozgott. Az MSZP meg tudta szerezni a modernizálódó városi középosztály szavazatait. Miként a blairisták Nagy-Britanniában, a magyar szocialisták is a politikai centrum felé mozdultak el, ahol találkoztak a liberálisokkal. Karcsú jóléti államot követeltek. Az európai integráció számukra pártokon felüli programmá vált. Az Orbán vezette jobboldal ezt a neoliberális stratégiát csak “hazafias” retorikával tudta befolyásolni. De csak a liberálisok által támogatott szocialisták nyújthattak garanciát az EU-ba való problémamentes integrációra és a gazdaság teljes internacionalizációjára.

A 2002-es választási győzelem bebizonyította, hogy a szocialisták immár nem függtek a munkásrétegek protestszavazataitól, hiszen a városi és értelmiségi rétegeket oda tudták állítani a nyugatiasodott és kapitalista Magyarországot célzó programjuk mögé. A jobboldal rákényszerült, hogy kiegyezzen a kevésbé megkérdőjelezhető nacionalista ambíciókat kergető mérsékeltebbekkel. E mérsékeltek számára igen vonzóvá vált a neokonzervatív bajor modell. Miután a múlt (a Lederhosen) és a jövő (high-tech ágazatok) erőit összeházasította, a neokonzervativizmus könnyedén egyesített különböző csoportokat és rétegeket Stoiber Bajor Keresztényszociális Uniójának zászlaja alatt.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Magyarországon nem történt kuponos privatizáció, s az insiderek “spontán” privatizációi is csak elszigetelten fordultak elő a rendszerváltás kezdetén.

² Ez adta egy vitairat tartalmát, amely Budapesten járt körbe, és idő előtt jelent meg a külföldi médiában. Antal L., Bokros L., Csillag I., Lengyel L., Matolcsy Gy., “Változás és reform”, in: Acta Oeconomica, 1987., 38. évf., 3–4. sz., 187–213. o.

³ Antall 1993-ban meghalt.

⁴ Soros György, a nemzetközi pénzember a kezdetektől támogatta e liberális tevékenységeket. Budapesten megalapította a Közép-Európa Egyetemet. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László Szakkollégiumának 20. évfordulója alkalmából 1989. november 8–10. között megrendezett konferenciát a Soros Alapítvány támogatta. A kollégium igazgatója Chikán Attila, a későbbi Orbán-kormány gazdasági minisztere volt. “Közép-Európa 2000 után. Egy közgazdász nézetei.” Előadások, szerk. Sass Magdolna, Budapest, 1990. szeptember.

⁵ Bokros korábban az MNB-nél dolgozott.

⁶ Ezt a nézetet képviselte a Harvardon tanító Kornai János is, aki Rákosi alatt ifjú sztálinista tervezőként kezdte, majd később reformkommunistává vált.

⁷ A BUX-index a kezdés napján, 1991. január 2-án 1000 pontról indult.

⁸ Budapest számos szűk keresztmetszettel küzdött a tömegközlekedési ágazat infrastruktúrája tekintetében. Orbán igyekezett az állami beruházásokat vidékre irányítani, ahol szavazói éltek.

⁹ A kormány alakuló ülése előtt Orbán demonstratívan református istentiszteleten vett részt.