Latin-Amerikában a parasztmozgalmak politikai jelentősége nőtt az elmúlt negyedszázadban – a parasztság számarányának csökkenése ellenére is. E mozgalmak jelenleg nagyobb sikerrel mozgósítják a társadalmat a neoliberális elittel szemben, és gyakran jóval szervezettebb fellépésre és mélyebb szolidaritásra képesek, mint a meggyöngült munkásmozgalom. Ennek egyik oka, hogy a neoliberalizmus hatásait a vidék sokkal jobban megszenvedi, mint a városok. A mozgalmakra szinte minden esetben rombolóan hatott, ha szövetségre léptek a helyi "kormányképes" középbal politikai pártokkal. Ugyanakkor a hatalom önálló megragadására nem állnak készen, a munkássággal való szövetkezés előtt pedig komoly akadályok tornyosulnak.

Közel egy évszázadon át mind a jobb-, mind a baloldali társadalomkutatók a parasztság teljes eltűnésével számoltak a kapitalizmus fejlődésével, terjeszkedésével egyidejűleg. Mi több, napjaink egyik legjelentősebb baloldali történésze, Eric Hobsbawm demográfiai adatokra hivatkozva a parasztság marginalizálódásáról beszél.

A neoliberális jobboldalt képviselő Da Silva brazil elnök és mezőgazdasági minisztere viszont óriási forrásokat biztosított a mezőgazdasági termékek exportját bonyolító szektornak, miközben az ökológiai és emberi jogokat, a kisparasztok, nincstelen mezőgazdasági munkások követeléseit a politikai prioritások sorában a legutolsó helyre sorolta.

Ám a parasztság a tudósok és a politikusok között megnyilvánuló ezen konszenzus ellenére sem akar eltűnni vagy marginális szerepet játszani. Bár a vidéki lakosság arányszáma relatíve csökkent, a parasztság az elmúlt 20 évben történelemalakító tényezőként újra felbukkant, és meghatározó szerepet játszott egyes rendszerek megbuktatásában, nemzeti politikai programok kialakításában, a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokkal (ALCA, azaz Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) szembeni fellépésben, valamint regionális és helyi hatalmi bázisok kialakításában. Sok országban játszottak döntő szerepet a nemzeti küzdelmekben a föld nélküli parasztok, családi kisbirtokosok és kisparasztok alkotta koalíciók, amikor a neoliberális rezsimek és a szabadkereskedelmi politika ellen kellett fellépni. Egyes esetekben a paraszti mozgalmak adtak lökést a társadalom szélesebb köreit érintő megmozdulásoknak, melyek átterjedtek a polgári osztályokra, a szakszervezetekre és az emberjogi csoportokra is.

A latin-amerikai országok döntő többségében az adatok azt mutatják, hogy az elmúlt negyedszázadban a parasztság és általában a vidéki lakosság mozgalmai egyre fontosabb szerephez jutnak a társadalmi változások folyamatában és a neoliberális nyomással szembeni ellenállásban. Paradox módon mindez akkor zajlik, amikor a városi lakosság lélekszáma növekszik, ugyanakkor az osztályalapú szerveződés és az ipari munkásság belső kohéziója gyöngül. Legalábbis az utóbbi időszakban a paraszti–munkás szövetség lehetséges együttműködésének gyenge pontja nem a vidéki szervezetek harcias elszántságának hanyatlása, hanem az ipari szakszervezeti vezetés meggyöngülése.

Annak idején a parasztsággal foglalkozó elemzők hangsúlyozták a parasztság “lakóhelyi”, “lokálpatrióta” vagy “ágazati” szűklátókörűségét, mondván, ez esetükben kizárja a nemzeti, egyetemes és osztályszempontú szemlélet érvényesülését. E felfogás ma is jelen van sok, erre a kérdésre koncentráló szerző, civil szervezeti vezető és újságíró interpretációiban, akik az ún. “mikroérdekekre”, a parasztszervezetek helyi részvételére, tervezeteikre és “identitáspolitikájára” figyelnek csak. Van aztán egy másik, ezzel ellentétes előjelű koncepció is, mely a parasztság forradalmi potenciálját hangsúlyozza, ami a parasztsággal foglalkozó régebbi írásokban jóval gyakrabban szerepelt, mint a mai elemzésekben.

Azonban a fentebb említett “iskolák” egyike sem képes megragadni azokat a komplex, állandóan változó dialektikus küzdelmeket, melyek a parasztmozgalmakat működtetik. Latin-Amerika minden jelentősebb parasztmozgalmáról elmondható, hogy egyaránt jelen van a helyi, a nemzeti és a nemzetközi küzdelmekben és kampányokban. Gyakori eset, hogy aktuális, helyi sérelmek (az emberi jogok megsértése) elleni küzdelem nemzeti, majd nemzetközi szolidaritási kampánnyá terebélyesedik. Másfelől, a mozgalmak java része rendelkezik a politikai hegemóniát biztosító “helyi” bázissal, mely az országos szintű hatalomgyakorlás és az államhatalommal szembeni fellépés kiindulópontját adja, ilyen például a CONAIE (Az Őslakos Nemzetiségek Országos Konföderációja) Ecuadorban és a bolíviai Cocaleros (kokatermelők szövetsége). Harmadrészt, miközben a legtöbb parasztmozgalomnak központi célja az etnikai vagy indián/afrikai-amerikai emberi jogok és autonómia megszerzése, ezek erősen kapcsolódnak az osztályérdekekhez, és a többi kizsákmányolt osztállyal is szövetségben lépnek fel.

A paraszti küzdelmek mikro- és makroszintű megközelítése egyaránt mechanikus, egyoldalú, és csak elemeit képviseli azoknak a dialektikus tevékenységeknek, melyek során a paraszti mozgalmak egyaránt fellépnek helyi és országos harcokban, szociális és politikai ügyekben – osztály- és etnikai tudatú nézőpontokat ötvözve. A parasztmozgalmak e jellemzőit azonban nem szabad elvonatkoztatnunk a konkrét helyszínektől és időpontoktól. Például a súlyos politikai megtorlás vagy politikai csalódottság állapotában a paraszti mozgalmak egy időre helyi követeléseket, specifikus célokat és óvintézkedéseket tűzhetnek ki célul. Ezzel szemben olyan időszakban, amikor a tagság létszáma folytonosan gyarapodik, és a szervezetek sikeres küzdelmeket vívnak, akkor a paraszti mozgalmak országos célokat fogalmazhatnak meg, és a központi politikai hatalom autoritását is kikezdhetik. A legtöbb parasztmozgalom közvetlenül is folytat valamilyen szinten politikai akciókat.

Egyetlen jelentős kivételtől eltekintve az ismert parasztvezetők jó része úgy gondolja – és ennek megfelelően is tevékenykedik –, hogy politikai hatalomra kell szert tennie, és át kell alakítania az államhatalmat, esetleg részt kell vennie benne, illetve adott esetben magához kell ragadnia. A paraszti mozgalmak eltérő mértékben alkalmazzák a közvetlen akciók és a választási stratégia eszközeit. Bizonyos esetekben a mozgalmak a külső körülmények vagy a belső változások hatására módosítják stratégiájukat. A parasztmozgalmak általában a “direkt akció” stratégiáját követik, azaz például megszállnak nagybirtokokat, elzárják a forgalmat a főútvonalakon, elfoglalják a közigazgatási központokat stb. A választási stratégiának számos formája van új politikai szervezetek alakításától egy városi “baloldali” vagy “népi” párt támogatásáig.

A különböző politikai stratégiákat követő parasztmozgalmak 25 éves tapasztalatainak alapos elemzése arra a következtetésre vezet, hogy a közvetlen akciók módszere jóval hatékonyabb és pozitívabb volt, mint a választási stratégia alkalmazása a parasztok rövid- és középtávú céljainak megvalósításában – függetlenül a választási párt önmagáról megfogalmazott “formális” identitásától. Ecuadorban például a CONAIE a közvetlen politikai akciók révén megdöntötte két korrupt, neoliberális elnök hatalmát, sikerrel lépett fel pozitív szociális reformok érdekében, és a civil társadalomban megerősítette pozícióját. Amikor a CONAIE a Pachacutic nevű testvérpárt ösztönzésére a választási politikához fordult, és Gutierrez elnököt támogatta, az eredmény lehangoló volt: a szociális kiadások csökkentek, felerősödött a politikai represszió, a mozgalmon belül pedig megosztottság és kiábrándultság mutatkozott. Hasonló tapasztalatok jellemzik a bolíviai, brazil és más mozgalmakat is, ahol a közvetlen cselekvés stratégiáját alkalmazó parasztmozgalmak földfoglalások és útlezárások révén elérték a nagybirtokok kisajátítását (Brazíliában), és elűzték a korrupt, neoliberális elnököket a hatalomból (Bolíviában).

Másfelől pedig, amikor a mozgalmak a “balközép” politikusokra számítottak a választási küzdelemben, az eredmény egyértelműen negatív volt: Brazíliában az MST (A Föld Nélküli Agrárproletárok Mozgalma) Lula kormányzása idején kényszerűen konstatálta, hogy jelentősen lelassult a földek kisajátításának folyamata, miközben felerősödött az agrárexportelitek nyomása és térnyerése, és fokozódott az elnyomás. Bolíviában a cocalerók eredetileg Mesa elnököt támogatták, s aztán az ő hatalomgyakorlása idején sok kokaültetvényt irtottak ki, regresszív olajtörvényt vezettek be, mely csökkentette az agrárfejlesztésre fordítható forrásokat, és a kormány számtalan korábbi megállapodást rúgott fel.

Az állam és a mozgalmak

A jelenkori történelem azt bizonyítja, hogy a paraszti mozgalmak számottevő erőt képviselnek a civil társadalomban: szervezik, mozgósítják a társadalmat, beavatkozásukkal pozitív változásokat tudnak elérni a földbirtokrendszerben, meg tudják akadályozni a regresszív szabadkereskedelmi politika előretörését, mi több, le tudnak váltani korrupt rendszereket. A legtöbb országban mind a szövetségi, mind a tartományi államszervezet ellenségesen viszonyul a parasztmozgalmakhoz. Mexikóban az állam mindent elkövetett a parasztmozgalmak elfojtására Chiapasban, Guerreróban, Oaxacában és az ország déli területein. Kolumbiában a fegyveres erőkkel szövetkezett félkatonai csoportok több ezer parasztvezetőt gyilkoltak meg, és hárommillió parasztot űztek el lakóhelyéről a felperzselt föld taktikája jegyében. Brazíliában Lula elnökségét megelőzően, illetve az ő elnöksége időszakában helyi fegyveresek számos parasztaktivistát, vallási vagy emberjogi képviselőt gyilkoltak meg, s ebben hallgatólagosan támogatták őket a területi bírók, a rendőrkapitányok, illetve kezükre játszott a szövetségi kormány bűnös hanyagsága. De még Venezuelában is Chávez elnök kormányzása idején több mint 110 parasztvezetőt, a földreform sok haszonélvezőjét mészárolták le 2001 és 2004 között a földbirtokosok “magánhadseregei” a helyi hatóságok tudomásával.

Más szóval, kevés kivételtől eltekintve, a paraszti mozgalmak pozitív változásokat az állam ellenében, nem pedig az állam támogatásával értek el. A változások az állami apparátus szándékai ellenére következtek be. Ez nem jelenti azt, hogy az állam mindig, mindenhol ellensége a parasztoknak. A kubai forradalom szemléletesen illusztrálja a parasztok mozgósításának és a kedvező állami beavatkozás egybeesésének lehetőségeit. Venezuelában fennáll valami ehhez hasonló lehetőség, ha az agrárreform nehézkes és tehetetlen bürokratikus struktúrái működésbe lendülnek.

De még ha az állam első reakciói elutasítóak is, a városi szervezetekkel – az egyházat, az egyetemet, az emberjogi szervezeteket és a szakszervezeteket (és néhány haladó gondolkodású parlamenti képviselőt) is beleértve – szövetkezett paraszti tömegek nyomása rábírhatja a rezsimeket arra, hogy finanszírozzák a földek kisajátítását és a mezőgazdasági szövetkezetek szervezését, ahogyan az Brazíliában történt.

Latin-Amerikában napjainkban a mezőgazdaság fejlődésének két modellje mutatkozik járhatónak: a venezuelai és a brazil. Chávez elnök extenzív földreformprogramot hirdetett meg, a parlagon hagyott nagybirtokok kisajátítását, áttelepítette ide a föld nélküli és a ház körül gazdálkodó parasztokat, valamint a városba vándorolt falusiakat. Ezzel szemben Lula a kisparasztok és a föld nélküli munkások rovására támogatta a nagy agrárexportőr vállalkozások terjeszkedését, a földek koncentrációját, az agráripar finanszírozását.

Az államnak a parasztmozgalmakhoz való viszonyát vizsgálva döntő tényezőnek tekinthető az állam osztályjellege és a végrehajtó hatalom ideológiai orientációja. Ami Venezuelát illeti, Chávez hatalomgyakorlása idején láthatóan kedvező volt a viszony a paraszti aktivisták és az állam között, aminek alapját a populista állami vezetés teremtette meg. A Lula által irányított Brazíliában viszont neoliberális rezsim van hatalmon, melyet az agrobiznisz működtet saját érdekeinek megfelelően.

A parasztmozgalmak meghatározó szerepe

Latin-Amerika sok (bár nem minden) országában a parasztmozgalmak központi szerepet töltenek be most, a 21. században is az országos politika irányvonalának meghatározásában: Bolíviában, Brazíliában, Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, Közép-Amerikában, Paraguayban és Mexikóban a parasztgazdák és a paraszt-indián szervezetek meghatározó szerepet játszottak az országos politika alakításában. Miközben egyértelműen csökken minden országban a falusi lakosok lélekszáma, sok esetben tapasztaljuk, hogy a szociális szervezetek és a vezetés színvonala javult – legalábbis a városi népi szervezetekkel összevetve.

Számtalan “objektív” és “szubjektív” oka van annak, hogy a paraszti mozgalmak ma újra előtérbe kerülhettek. Mindenekelőtt a “neoliberális” politika gyakorlatilag harapófogóba fogta a parasztokat: egyrészt a jelentősen támogatott élelmiszerek és más mezőgazdasági termékek importjának növelése leszorította az árakat és csődbe vitte a parasztokat; másrészt, a külföldi deviza felhalmozásának igénye a neoliberális rezsimeket arra késztette, hogy támogassák a mezőgazdasági exporttal foglalkozó szektorokat, és ez egyúttal azt jelentette, hogy a paraszttermelőket elűzték a földjeikről. A bankcsőd és a kiűzés nemcsak munkanélküliséget és jövedelemcsökkenést eredményez, hanem a lakóhely, a lakóhelyi közösség és családi kapcsolatok elvesztését is. Minden gyökér elvesztését jelenti tehát, ami mélységesen elidegenítő tapasztalat. A neoliberalizmus okozta fenyegetettség és tényleges veszteség különösen súlyos vidéken, hiszen ott nincs alternatív lakóhely, közösség vagy munkahely. A neoliberalizmus romboló hatásait a vidék sokkal jobban megszenvedi, mint a városok.

Szubjektív megközelítésben pedig új paraszti vezetés lépett színre, mely magasabban képzett, politikusabb és függetlenebb a pártgépezetektől és a városi elittől, valamint aktív részese a “háromoldalú” bizottságoknak; mindezek következtében az új paraszti mozgalmak a független osztály- és etnikai küzdelmek talaján formálódnak, s megkérdőjelezik a helyi uralkodó osztályok és az uralkodó állam közötti kereskedelmi megállapodásokat.

Mind objektív, mind szubjektív okok miatt a paraszti mozgalmak – bizonyos területeken és bizonyos időszakokban – “úttörő” szerepet játszottak: kezdeményezői voltak annak, hogy a neoliberális elit szembesüljön a szélesebb társadalmi felelősségvállalással.

A paraszti mozgalmak és küzdelmek fejlődése

Általában a parasztmozgalmak és paraszti küzdelmek három különböző szintjét különböztethetjük meg az országos politikára és a szociális és gazdaságpolitikára gyakorolt hatásuk alapján.

A legerőteljesebb befolyást gyakorlók között vannak Brazília, Bolívia és Ecuador mozgalmai; itt a parasztmozgalmak hosszú távú, nagyszabású küzdelmeket folytatnak, melynek eredményeként számtalan nagybirtok kisajátítására és/vagy hatalmi rendszerek megdöntésére is sor került.

A közepesen erőteljes hatású mozgalmak sorában találjuk Guatemala, Mexikó, Kolumbia, Paraguay, Peru és El Salvador militáns és aktív paraszti szervezeteit, melyek regionális hatalommal rendelkeznek, és sokkal erősebbek lehetnének, ha nem szenvednének a folyamatos üldöztetésektől. Például az 1980-as Guatemalában több mint 200 000 parasztot – főként maját – gyilkolt le az Egyesült Államok által támogatott Rios Mont-féle diktatúra. Hasonlóképpen, Kolumbiában az elmúlt három évtizedben több ezer aktivistát gyilkolt meg, illetve legalább hárommillió parasztot üldözött el lakóhelyéről a kormány terrortaktikája.

A legkevésbé hatékonyan paraszti mozgalmak és szervezetek Chilében, Uruguayban, Argentínában és Venezuelában vannak. A fenti felosztást azonban minősítenünk kell. A venezuelai Chávez elnök által képviselt, az agrárreformokat támogató, földreform- és parasztmozgalom-párti politika hatására ebben az országban jelentős parasztmozgalom szerveződött 2000 óta. Másfelől Argentínában, ahol a parasztmozgalmaknak kicsi az országos befolyása, az ország északkeleti régióiban, Santiago de Estero, Formosa és más tartományok területén jelentős szerepre tettek szert.

Az erőteljes parasztmozgalmak és szervezetek jelenléte határozott korrelációt mutat a nagy, összetartó indián közösségekkel (Bolíviában, Ecuadorban és Guatemalában), a lakóhelyükről elűzött agrármunkások (Brazília) és parasztok (Kolumbia) nagyobb csoportjaival; szerepük továbbá ott jelentős, ahol a nagyszabású agrárüzletérdekek tönkretették a kistermelőket (Paraguay), és ahol az egyesült államokbeli imperialista kliensek úgy hajtották végre a kokaültetvények felszámolásának programját, hogy helyette semmilyen épkézláb alternatívát nem teremtettek (Peru, Kolumbia és Bolívia).

Az 1970-es évek végén sok “szakértő” azt hangoztatta, hogy a parasztmozgalmak anakronisztikusak, és elvesztették a társadalmi átalakulások indikálásában játszott pozitív szerepüket. Bizonyos demográfiai adatokat elemezve (a vidéki–városi arány) és a paraszti bázison szerveződött gerillamozgalmak hanyatlását látva, valamint az imperialista ügynökök és a Világbank “modernizációs” retorikájától megtévesztve, ezek az elemzők nem vették észre és nem értették meg, hogy a tömegszervezetekben a parasztvezetők új generációja nőtt fel, s a nagyobb szervezettség és a városi szegények szervezeteivel és a szakszervezetekkel szorosabb kapcsolatra lépve ezen új mozgalmak ellensúlyozni képesek a demográfiai változásokat. A parasztszervezetek a relatív populációs változásokat hatékony szervezeti, vezetési, stratégiai és taktikai minőségi lépésekkel ellensúlyozták.

A parasztmozgalmak kialakulása és viszonylagos hanyatlása: 1990–2005

Az 1980-as évek közepe és 2000 eleje között erős paraszti mozgalmak 2003 és 2005 között leszálló ágba kerültek. A korábbi megerősödés oka mindenekelőtt az etnikai és osztálytudat elmélyülésének volt köszönhető, különösen az indián közösségek körében, s egyes helyeken ez vezetett felkelésekhez (Ecuadorban a CONAIE), fegyveres ellenálláshoz (Mexikóban az EZLN, a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) és parasztmozgalmakhoz – Guerreróban, illetve a kokatermelők mozgalmaihoz a bolíviai Cochabombában és Alto Planóban, valamint a perui kokafarmerek körében.

Brazíliában 1985 és 2002 között a Falusi Munkanélküli Dolgozók Mozgalma több ezer latifundiumot foglalt el, és mintegy 350 000 vidéki családot telepített le a szövetkezetekben vagy családi kisbirtokokon. A parasztmozgalmak eredményei meglehetően változóak voltak. Guatemalában, Peruban, El Salvadorban és Kolumbiában olyan súlyos megtorlásokkal kellett szembenézniük, hogy a tömegek aktivitása jelentősen megcsappant. Ugyanakkor a parasztmozgalmak jelentősebb sikerei – az indiánok autonómiájának és önigazgatásának kiterjesztése, az agrárreform, az állami támogatások és az ALCA-val szembeni ellenállás kibontakoztatása – minden politikai irányzat figyelmét magukra vonták. Washington neoliberális politikát szorgalmazott mind Bush (apa és fia), mind Clinton elnöksége idején, amit a Kolumbia-terv, az Andino-terv és a “terroristaellenes” politika révén Latin-Amerika militarizálásával kívántak a gyakorlatba átültetni. A neoliberális rezsimek hitelvesztését és szétesését követően az ún. “balközép” politikusai és választási koalíciói léptek színre. Az 1990-es évek végéig a parasztmozgalmak sikerei a közvetlen akción alapuló független osztálypolitika eredményeként születtek, melyet néha más erőkkel kötött taktikai koalíciók erősítettek. Ugyanakkor a “középbal” választási politikusok és azon ígéreteik, hogy “szembeszegülnek” a neoliberalizmussal, a parasztmozgalmakra nézve romboló hatású szövetségeknek bizonyultak.

Ecuadorban, Bolíviában, Brazíliában és egyebütt a parasztmozgalmak olyan elnökökkel és pártokkal léptek szövetségre (Gutierrez, Mesa és Lula), akik/amelyek a választások után nem sokkal neoliberális politikát, agrárüzleti lépéseket és a parasztmozgalmakkal szemben megtorló lépéseket foganatosítottak. A választási szövetségeknek ez a kedvezőtlen fordulata lesújtó hatással járt a parasztmozgalmakra nézve, és szétzilálta szervezeteiket és megtépázta aktivitásukat. Ecuadorban a CONAIE elvesztette támogató bázisának bizalmát, a szervezetben a megosztottság jelentkezett, és meggyengült országos mozgósító hatása is. Bolíviában Evo Morales és kokatermelő társainak szervezete támogatta a neoliberális Carlos Mesa hatalmát, s ez megosztotta a mozgalmat, és egyévnyi időt biztosított a reakciós rezsimnek, hogy hagyományos pártjai is erőre kapjanak. Brazíliában az MST több mint két évig támogatta Lula da Silva neoliberális rendszerét, s ezen időszakban stagnált az agrárreform, a földfoglalásokat szüneteltették, míg a mezőgazdasági üzlet virágzott a földdel nem rendelkező munkások, családi termelők kárára; közben folytatódott az Amazonas menti esőerdők kiirtása, és az agrárexportőrök ellenőrizetlenül tovább bővítették a genetikailag módosított termékek előállítását. 2005-ben a választási politikával folytatott, fentebb jelzett kísérletek következtében a legerősebb paraszti-indián mozgalmak (időleges) három éve tartó hanyatlását tapasztalhatjuk. A tanulság egyértelmű: a választási politika nem képes a mezőgazdaságban szükséges változások megvalósítására – talán Venezuela az egyetlen kivétel.

A parlamenten kívüli szövetségek

Milyen körülmények között, milyen politikai kontextusban eredményezett a városi és falusi lakosság széles körű szövetsége pozitív fejleményeket a falusi szegényeknek? Az elmúlt negyedszázad történelmi tapasztalatai azt mutatják, hogy a leghatásosabb szövetségek és akciók akkor fordultak elő, amikor a parlamenten kívüli fellépésben a résztvevők “horizontális” koalíciókra lépek. Ennek igazolására számos példa áll rendelkezésünkre, ahogyan számos példa igazolja a választási szövetségek folytonos kudarcait.

Ecuadorban a jelentősebb szakszervezetek (az olajipari, a villamossági, az építőipari és a tanári szervezetek) által támogatott CONAIE két neoliberális rezsimet is meg tudott buktatni (Bucaram és Mahuad rendszereit), sőt időlegesen a neoliberális kormányzat korlátozására is képesek voltak. Ezzel szemben viszont amikor a CONAIE a Lucio Gutierrez vezette választási erőkkel lépett szövetségre, a szervezet társadalmi támogatottsága hamar a mélypontra süllyedt, és regresszív IMF-programok valósultak meg. Hasonlóképpen Bolíviában a parasztmozgalmak, a kokatermelők és az indiánok szervezetei széles, “horizontális” koalíciót alkottak a La Paz-i és cochabambai bányászokkal, városi szegényekkel és szakszervezetekkel, és így sikerült is megbuktatniuk Sanchez de Losada elnyomó neoliberális rezsimjét. Másfelől, a parasztmozgalom súlyosan meggyengült, amikor egyik legjelentősebb vezetője, Evo Morales, parlamenti képviselő kiállt Carlos Mesa neoliberális elnök mellett, hogy segítsen neki elnöki ambíciói beteljesítésében (a 2007-es elnökválasztásban).

Bár a paraszti és városi szervezetek horizontális koalíciói pozitív eredményekkel jártak, csak nehezen hozhatók létre. Brazíliában az MST az elmúlt húsz évben többször is megpróbált a városi szövetségekkel koalíciót kialakítani – meglehetősen változó eredménnyel. Az 1980-as években, amikor megalakult a szakszervezeti konföderáció (CUT, Általános Munkás Konföderáció), és a gyári küldöttségek rendszeresen találkoztak a közgyűléseken, gyakoriak voltak az MST-vel közös nagyszabású megmozdulások. Az 1990-es években és később, amikor a CUT elbürokratizálódott, és tripartit szociális paktumok kötötték meg a kezét, már nem tudta vagy nem akarta mobilizálni bázisát az MST-vel közös akciókban. Bár a CUT arról beszélt, hogy 15 millió alapszerve van, és “radikális” megnyilatkozásokat tett, ténylegesen csak néhány ezer tüntetőt tudott mozgósítani, elsősorban főállású funkcionáriusokat, nem úgy, mint az MST, mely viszont tízezreket tudott az utcára küldeni. Tény, hogy az MST vezetői kijelentették, az egyház (a vidéki lelkészek) sokkal kézzelfoghatóbb szolidaritást tanúsítottak irántuk, mint a CUT!

Venezuela az egyetlen olyan ország, ahol a parasztmozgalmak egyfajta “vertikális” és horizontális szövetséget is ki tudtak építeni. Igaz, a parasztmozgalom fejlődésének és szervezeti kereteinek kiépítése jórészt a Chávez-kormány tevékenységének és agrárreformjainak eredménye. Szemben Latin-Amerika többi országával, ahol az állam a mezőgazdasági üzleti elitet támogatja, és áldását adta az USA imperialistákkal kötött neoliberális kereskedelmi egyezményre, az ALCA-ra, Venezuelában a kormány a szövetkezetek és a családi kisgazdaságok pártjára állt, hogy Venezuela önellátó legyen az élelmiszerek tekintetében. Az állam és parasztság közötti kapcsolat meghatározó eleme az állam és vezetése osztályösszetételében rejlik: Chávez széles nemzeti blokkot hozott létre a vegyes gazdaság megvalósítása érdekében, mely az olajbevételekre alapozott szociális jóléti politikát kíván folytatni.

Számos probléma mutatkozik a “horizontális szövetségek” fejlődésében és a “munkás–paraszt” koalíciók létrehozásában.² A szakszervezeteket és a városi közösségi szervezeteket meggyöngítette a neoliberális politika, és ezáltal tekintélyes méretű, szétforgácsolódott “informális szektor” alakult ki.³ Gyengeségből vagy talán az elbürokratizálódottság következtében (netán mindkettő miatt) a szakszervezetek a legtöbb esetben a közvetlen bér- és munkahelyi problémákra koncentráltak a jelentősebb, országos méretű politikai küzdelmek helyett (ilyen lett volna az agrárreform).⁴ Vannak olyan szakszervezeti vezetők, akiket rasszista előítéleteik akadályoznak abban, hogy indián szervezetekkel és vezetőkkel mint egyenrangúakkal működjenek együtt, vagy hogy beletörődjenek abba, hogy a sokkal erősebb indián parasztmozgalmak álljanak a küzdelmek élére.⁵ A városi szegénynegyedek között sok olyan akad, melyeket a hagyományos politikai pártok tartanak kezükben a támogatói választási mechanizmus révén, s ez persze korlátozza is a parasztmozgalmakkal közös fellépéseik lehetőségét. Időnként ez a felállás a visszájára fordul, mint Bolíviában történt, ahol az El Altó-i városi körzetek vagy barrioszervezetek a parasztmozgalmakkal megosztoztak a vezetésben.

Persze, a “munkás–paraszt” szövetség létrehozásának nem minden akadálya fakad a városi társadalmi erők hibáiból. Egyes esetekben, mint például Peruban és Kolumbiában, a parasztok követelései egyetlen pontra, a koka termesztésére összpontosultak, s ezzel természetesen sok, a kérdésben nem érdekelt agrármunkást is eltávolítottak mozgalmuktól. Más esetekben a paraszti szervezeteket a választási szövetségek osztják meg, amint azt a bolíviai Chapare kokatermelői esetében láthatjuk, és ami aláássa a szakszervezetekkel közös fellépések lehetőségét.

Miközben felismerik a városi–falusi horizontális szövetség előtt tornyosuló akadályokat, a legtöbb harcias parasztvezető tudatában van annak, hogy a városi szervezetekkel való nemzeti koalíció megteremtése döntően szükséges stratégiai eszköz, ha meg akarják dönteni a neoliberalizmus egyeduralmát, és a parasztok érdekeit képviselő politikát kívánnak folytatni.

Harci stratégiák

Sok baloldali elemző vélte úgy, hogy a parasztság stratégiai szerepe leáldozott, és minimalizálta politikai jelentőségüket, mondván, a paraszti termelés csak csekély százalékát adja a GNP-nek. Elemzéseik a parasztság és a föld nélküli munkások “marginalizálódásáról” vagy “kiszorulásáról” értekeznek annak ellenére, hogy a parasztság jelentős szerepet játszik a kulcsfontosságú agrárexport-ágazatokban, melyek az importhoz és az adósságtörlesztéshez nélkülözhetetlenül fontos keményvalutát hozzák az országnak.

Valójában a parasztmozgalmak és a termelők a külföldi cserekereskedelem közvetlen forrását jelentik ma is a koka és más exportcikkek előállítása révén, és a helyi lakosság ellátására szolgáló élelmiszerek jelentős részét is ők termelik meg.

Mi több, lényegi bizonyítékok vannak arra, hogy még az úgynevezett “marginális” és “háttérbe szorult” paraszti és föld nélküli munkásszervezetek is stratégiai hatással lehetnek az uralkodó osztály kulcsszektoraiban keletkező profit realizálásában.⁶

A marxista teoretikusok az ipari proletariátus központi szerepét hangsúlyozták mondván, ők azok, akik a termelésben döntő szerepet játszanak már csak a gyárrendszerben adott “társadalmi szerveződés” természetéből fakadóan is. A parasztok szerepe viszont – mondták e teoretikusok – a tőke lényegi működése felől nézve “marginális” jelentőségűek, mint egyéni tulajdonosok atomizáltak, és cselekedeteiket az “individualista” viselkedés jellemzi.

A jelenkori parasztmozgalmak elemzése megkérdőjelezi ezeket a feltevéseket. Sok országban a parasztok jóval szervezettebb fellépésre és mélyebb szolidaritásra képesek, mint a legtöbb városi dolgozó, és az általuk szervezett akciók rendszerint sokkal szélesebb, “országos” vagy osztályszintű problémákra irányulnak, mint a szervezetekbe tömörült ipari munkások szűk körű bérkövetelései.

A parasztmozgalmak a közvetlen akciók taktikájának teljes arzenáljával rendelkeznek, bevetik többek között a nemzeti és helyhatósági hivatalok épületeinek elfoglalását, nagyszabású utcai tüntetéseket, termelői sztrájkokat és bojkottokat, útelzárásokat és barikádokat. Sok esetben a parasztmozgalmak a tiltakozás és fellépés számtalan formáját kombinálják a közvetlen akcióktól a tárgyalásokig és a választási politikáig. A paraszti szervezetek “kohéziója” a falusi lakóhely közösségi struktúrájából, a kiterjedt családi kapcsolatok ápolásából, a szabadpiaci politika katasztrófával fenyegető jelenlétéből, az erőszakos kitelepítésekkel és a felszámolási kampányokkal szembeni ellenállásból ered.

A társadalmi cselekvés hasonlóan jelentős, specifikus formái ellensúlyozhatják tehát a parasztság viszonylagos strukturális gyengeségét a neoliberális kapitalista modellben. Még pontosabban, az exportcikkek körforgásának kiterjedt és hosszadalmas folyamatát az agrár termelő és feldolgozó vállalkozások lelassíthatják, és így akadályozhatják a profit realizálását. Más szavakkal, bár a parasztok nem játszanak lényegi szerepet a kapitalista termelésben, lényegi funkciójuk lehet és van is az árucikkek forgalmában és a cserefolyamatokban. A parasztok az árucsere folyamatának megbénításával éppen olyan hatást tudnak kiváltani, mint a gyári munkások azzal, hogy leteszik a szerszámaikat, és felfüggesztik a termelést: mindkét lépés aláássa a kapitalista profit előállítását, akadályozza a felhalmozást, és válságot idéz elő.

A kapitalista újratermelés folyamatába a stratégiai pontokon való politikai beavatkozás lehetősége egyes dinamikus parasztmozgalmaknak stratégiai szerepet biztosít a társadalmi átalakulás folyamata során.⁷

Következtetések

Monográfiák, beszámolók, helyszíni kutatások és szemtanúk beszámolói gazdag és sokszínű mozaikképet nyújtanak az utóbbi két évtized paraszti tömegmozgalmairól, és egyértelműen bizonyítják azt a dinamikus és döntő jelentőségű szerepet, melyet a vidéki mozgalmak Latin-Amerika minden országában minden időben betöltöttek. Lehetőségünk nyílik tehát arra, hogy megvonjuk a paraszti küzdelmek eredményeinek és korlátainak mérlegét.

Mindenekelőtt, a parasztmozgalmak meghatározó szerepet játszottak számos korrupt vezető lemondatásában, akik felelősök voltak országaik elszegényedéséért, mivel a gazdaság stratégiai szektorait és természeti erőforrásait külföldi multinacionális cégek kezére játszották, és eladósították az országot.

Ecuadorban, Bolíviában és kisebb mértékben Peruban is a parasztmozgalmaknak sikerült rendszerváltozást kicsikarniuk. A parasztmozgalmak vezető szerepet töltöttek be az ALCA-val szembeni küzdelemben Brazíliában, Közép-Amerikában (különösen Guatemalában), Ecuadorban, Paraguayban, Bolíviában, Peruban, Kolumbiában és Mexikóban.

A parasztmozgalmak felléptek a genetikailag módosított és vegyszerekkel kezelt mezőgazdasági termékek előállítása ellen, melyet Monsato próbált bevezetni, s síkraszálltak az ökológiailag megfelelő mezőgazdálkodás mellett. A parasztmozgalmak vették fel a küzdelmet az élelmi termékek vegyszeres rovarirtóval való kezelése ellen is, illetve felléptek a kokaültetvények védelmében – hiszen ezek a családi kisgazdaságok fontos forrásai, melyeknek sokszoros kihatása van az egész gazdaságra.

A parasztvezetők azt követelik, hogy Washington lépjen fel a drogkereskedelemmel szemben; azt követelik, hogy lépjen fel drogcsempész- és drogkereskedő-elitjével szemben, illetve azon USA-bankokkal szemben is, melyek az illegális drogprofitok “tisztára mosásával” foglalkoznak. A parasztmozgalmak részt vállaltak azokban az országos koalíciókban is, melyek a privatizációs törvények életbeléptetése, az USA katonai bázisainak kiterjesztése és az illegális külföldi adósságfizetés ellen tiltakoztak.

A parasztmozgalmak közvetlen akciói hatására egyes kormányok elhalasztották vagy végképp félretették az IMF által előírt “szigorító” programokat. Hasonlóan jelentős szerepük volt azoknak a parasztmozgalmaknak, melyek a nagyobb városokra átterjedve, gyúanyagként szolgáltak például a 2003. októberi bolíviai, az 1994. januári zapatista felkelés kirobbantásában, az ecuadori kongresszus elfoglalásában 2000-ben, illetve az új évezred brazíliai földfoglaló mozgalmaiban.

Egyértelmű, hogy a parasztok földfoglalásai nélkül ma (2005-ben) nem lenne folyamatban az agrárreform, hiszen a bürokratikus változások malmai lassan és bizonytalanul őrölnek. Abból a tényből kiindulva, hogy az utóbbi 20 évben egyetlen progresszív agrártörvény vagy gyakorlati rendelet nem született egyetlen latin-amerikai rezsim regnálása idején sem (Venezuela kivétel Chávez elnökségének időszakában), még inkább kiemeli a parasztmozgalmak jelentőségét, hiszen ezek jelentik az egyetlen eszközt arra, hogy a parasztok megvédjék jogukat a földhöz, a hitelekhez, a piacokhoz, és védelmet találjanak a dömpingárukkal szemben.

A parasztmozgalmak által kivívott eredmények azonban nagy árat követeltek emberi életekben, és erőszakos megtorlást vontak maguk után. Csak Kolumbiában több mint 20 000 parasztvezetőt, aktivistát és emberjogi képviselőt gyilkoltak meg az USA által támogatott terrorista katonai és félkatonai bandák, és több mint hárommillió embert űzött el lakóhelyéről az állami erőszak. Brazíliában 1995 és 2005 között, Cardoso és Lula hatalomgyakorlása idején mintegy ötszáz parasztot, föld nélküli munkást, vezetőt, egyházi aktivistát mészárolt le a katonai rendőrség és a nagybirtokosok által felbérelt bérgyilkosok. A bűncselekményeknek gyakorlatilag 90%-a büntetlen marad.

Az állam és a politikai hatalom, illetve az utóbbi megszerzésére irányuló politikai stratégia lesz továbbra is a parasztmozgalmak legjelentősebb problémája. A parasztok ereje leginkább a fennálló hatalom elleni tiltakozásban jelent meg, és leggyengébb pontja mindig is a hatalom megszerzésére irányuló, azt elősegítő stratégia volt. Még azokban az esetekben is – mint például Ecuadorban (2000-ben) vagy Bolíviában (2003 októberében) –, amikor a parasztmozgalmaknak sikerült egy rezsimet elmozdítaniuk a hatalomból, akkor sem álltak készen a hatalom átvételére, hanem olyan neoliberális demagógok kezére játszották át a hatalmat, mint a bolíviai Carlos Mesa vagy az ecuadori Lucio Gutierrez.

A parasztok sikeresen tiltakoztak, mi több, reformokat is kivívtak, de az államhatalom megragadásának hiányában ezek a reformok elhaltak, amikor a mozgalom hullámai elültek. A küzdelem hevében a balközép vezetők könnyelmű ígéreteket tettek, melyeket aztán sorra megszegtek, és mihelyt a burzsoázia megszilárdította hatalmát, hamarosan ellencsapással válaszolt, mondván, “terrorellenes” stratégiára van szükség. Ha a parasztoknak nincs a hatalom megragadására irányuló stratégiájuk, akkor továbbra is fennáll az a helyzet, hogy még a tehetséges vezetőknek is félre kell állniuk, és át kell a hatalmat adniuk ambiciózus kispolgári politikusoknak, akik – egy rövid, kezdeti demagóg és szimbolikus engedményeket deklaráló periódust követően – tovább haladnak a neoliberális elődeik által kitaposott úton.

Vannak olyan forradalmi teoretikusok, akik szerint az államhatalom megragadásához szükség van az alulról kiépülő tömegmozgalomra, a városi csoportokkal és tömegmozgalmakkal kialakított koalícióra, és olyan konkrét, a reformok kivívására irányuló küzdelmek megvívására, melyek megalapozhatják a “kettős hatalom” megteremtését. Ezek pedig bonyolult és nehéz folyamatok, melyek konkrét megvalósítása a helyi feltételek függvénye. A helyi kormányzati szerep és a tömegmozgalmakban játszott politikai vezető szerep “bizalomerősítő” eszközök: amikor megkérdeztem a parasztvezetőktől, hogy a felkelés csúcsán miért nem “vették át a hatalmat” Bolíviában és Ecuadorban, azt válaszolták, hogy még “nem álltak készen”, és “nem volt elég önbizalmuk a kormányzáshoz”. Ugyanakkor, a parasztvezetők és paraszti aktivisták mindenhol azt hangoztatják, hogy élet-halál, a fennmaradás és fejlődés vagy a kitelepítés és nincstelenség kérdése, hogy a parasztság az imperializmussal szemben megteremtsen egy új politikai rendszert.⁸

Jegyzetek

E cikk James Petras és Henry Veltmeyer: Social Movements and the State: Brazil, Ecuador, Bolivia and Argentina / Movimientos Sociales y el Estado: Brazil, Ecuador, Bolivia y Argentina c. művének kivonata (Pluto, London, 2005 / Lumen, Buenos Aires, 2005), amely számos helyszíni kutatás – többek között interjúk és a résztvevők megfigyelései – eredményét összegzi az 1992–2005 között zajlott alábbi mozgalmakkal kapcsolatban: CONAIE (Ecuador, 2002, 2003); Cocaleros (Bolívia, 1993, 1996, 2003); EZLN (Mexikó, 1995, 1996); MST (Brazília 1992 és 2005 között minden esztendőben); Federación Nacional Campesino (Paraguay, 1998, 1999); MOCASE (Argentína, 1995); Confederación Campesino (Peru, 2004); Federación Campesino (El Salvador, 1999); Federación Ezequiel Zamora (Venezuela, 2004); Via Campesina (Brazília, 1997).

² James Petras és Henry Veltmeyer: “Are Latin American Peasant Movements Still a Force for Change? Some New Paradigms Revisited”, The Journal of Peasant Studies, vol. 28, #2. January 2001 pp. 83–118.

³ Wilder Robles: “The Landless Rural Workers Movement (MTS) in Brasil”, The Journal of Peasant Studies, vol. 28, #2. January 2001, pp. 146–161.

⁴ Roger Batra: Agrarian Structure and Political Power in Mexico (Baltimore: John Hopkins University, 1993).

⁵ Luis Macas: “Diez Años del levantamiento del Inti Raymi de Junio 1990: un balance preliminary”, Boletin Mensual Instituto Científico de Culturas Indígenas: Quito, 2000

⁶ João Pedro Stadile és Sergo Frei: A luta pela terra no Brasil (São Paulo, Scritta, 1993)

⁷ Tom Brass (ed.) Latin American Peasants (special issue). Journal of Peasant Studies, vol. 29, no. 3 és 4, 2002. április–július

⁸ James Petras és Henry Veltmeyer: The Peasantry and the State in Latin America: A Troubled Past, an Uncertain Future. In Tom Brass (ed.) Latin American Peasants (2002).

(Fordította: Baráth Katalin)

Julian Brookes, a Mother Jones internetes újság munkatársának beszélgetése Richard Gott, ismert Latin-Amerika-tudósítóval.

Chávez legjelentősebb fegyverténye, hogy a demokratizálódás megindulása, amelynek során a lakosság szegény többsége a politikai élet részesévé válik. A szociális és politikai integrációt célzó, folyamatban lévő, nagyszabású programok nyilvánvalóvá tették a tömegek számára, hogy Chávez, elődeitől eltérően, komolyan veszi a népnek tett ígéreteit – ezért tudhatja stabilan maga mögött a társadalom többségének támogatását. Ha a chávezi forradalom sikerrel jár, Venezuela egész Latin-Amerika számára modellként szolgálhat.

Hogyan vélekedjünk Hugo Chávezről? A Bush-adminisztráció szerint a venezuelai elnök Amerika-ellenes uszító, ráadásul a gyűlölt Fidel Castro puszipajtása. Egy "lator államfő", aki politikai játszmái eszközévé teszi az USA nyersolajszükségletének kb. 15%-át fedező venezuelai olajipart. Egyre dühödtebb venezuelai ellenlábasai szemében Chávez baloldali demagóg, aki az osztály- és faji sérelmek felizzításával jutott az elnöki posztra, és aki miután hatalomra került, minden lehetséges alkalmat felhasznál arra, hogy újabb és újabb jogköröket kaparintson magához. Szerintük a legjobb úton van afelé, hogy igazi caudillo váljék belőle. A nemzetközi sajtó egy bizonyos vonulatában, amelyet jól példáz az Economist c. folyóirat, Chávez hagymázas utópiakergetőként jelenik meg, aki ily módon előbb vagy utóbb romba dönti a venezuelai gazdaságot.

Igaz, ami igaz, Chávez szokatlanul tiszteletlenül (és időnként igen szórakoztatóan) képes véleményt nyilvánítani a Bush-adminisztrációról. Parádésan tudja szidalmazni az amerikai "imperializmust", élvezettel csinál bohócot George W. Bushból, és teketória nélkül "terrorista államként" bélyegzi meg az Egyesült Államokat. Jóformán minden áldott nap előáll valahol a médiában azzal a váddal, hogy a Fehér Ház merényletet tervez ellene. (Ez azért némileg túlzásnak tűnik.) Teljes mértékben meg van győződve arról is, hogy a Bush-kormányzat támogatását (vagy legalábbis beleegyezését) adta a 2002-es Chávez-ellenes puccskísérlethez. (Ez viszont határozottan hihető.) Az is tény, hogy Chávez kormányzási stílusa populista, továbbá menetrendszerű kirohanásokat intéz a venezuelai elit ellen, amely uralja a politikai ellenzéket, és amely Chávez felemelkedése előtt az ország politikai életét is uralta. Reformtörvényeinek egy bizonyos hányada – különösen a médiát szabályozó törvény, valamint az, amelyik átszabta a bíróság szervezetét – heves tiltakozást váltott ki a nemzetközi emberi jogi szervezetek körében. És hát igen, la lista: ott van a 2004-es népszavazást követelők aláírásainak az ügye. Ezek az aláírási ívek az ellenzék állítása szerint most feketelistaként funkcionálnak a Chávez-kormányzat kezében, amely elzárja az aláírókat az állami álláslehetőségektől és bizonyos állami szolgáltatásoktól.

Másfelől mi tagadás, Chávez 1998-ban szabályos választás révén, a szavazatok 56%-ával jutott az elnöki székbe, és azóta sikeresen átment számos választási megmérettetésen – nem is beszélve egy általános sztrájkról és egy puccskísérletről -, méghozzá minden alkalommal egyre növekvő népszerűséggel. Az sem tagadható, hogy Venezuela szegényeinek nagy tömegét (ezek legnagyobb része a nagyvárosokat övező ranchókban, nyomornegyedekben él) bevonta a demokratikus politikai folyamatba. Ami Chávez állítólagos osztálygyűlöletét illeti, egy olyan országban, ahol a lakosság mintegy 80%-a szegény, és ahol a jövedelemegyenlőtlenség ilyen ordítóan szélsőséges, a demokratikus politizálás aligha mellőzheti az osztály- vagy épp a faji szempontokat. (Venezuela szegényeinek kiemelkedően nagy hányada fekete vagy őslakos.) A "missziók" sorával a Chávez-kormányzat egészségügyi ellátást és oktatást vitt sok olyan ranchóba és agrárterületre, amelyek eddig egyikből sem részesültek. A missziókat annak a venezuelai olajiparnak a bevételeiből finanszírozzák, amely felett Chávez 2002 után megszerezte az ellenőrzést (újabb fájó pont az ellenzék számára), és amely minden várakozás ellenére mindmáig fennakadás nélkül üzemel.

Nincs okunk sem meglepődni, sem megrémülni azon, hogy Chávez valóban népszerű Venezuelában, és egyre inkább Latin-Amerikában is, állítja Richard Gott, akinek Hugo Chávez és a boliváriánus forradalom című, a Verso-nál megjelent, nemrég felújított és újra kiadott könyve az első kísérlet az angol nyelvű sajtóban, hogy Chávezt történelmi és intellektuális perspektívába helyezze. Gott rokonszenvező bemutatásában Chávez úgy jelenik meg, mint "egy kifejezetten eredeti figura Latin-Amerikában": radikális baloldali nacionalista, kétségkívül, de pragmatikus rögtönző is egyben. Chávez programja nem igazán kristályosodott ki, még maga Chávez számára sem, de az a felelősség, amit az ország szegényei és kizsákmányoltjai iránt érez – Gott szemében -, őszinte és lényegét tekintve demokratikus.

Gott, aki újságíróként négy évtizede Latin-Amerikával foglalkozik, a londoni The Guardian egykori tudósítója és rovatvezetője, s egyebek mellett a Cuba – A New History c. könyv (Yale University Press, 2004) szerzője.

*

Julian Brookes: Chávez tényleg azt hiszi, hogy az Egyesült Államok meg akarja ölni őt?

Richard Gott: Meg kell értenie, hogy ez a félelem minden egyes alkalommal, amikor egy haladó kormány hatalomra kerül, végigsöpör Latin-Amerikán. Cháveznek nagyon is komolyan kell vennie a merénylet lehetőségét. Kifejezte szolidaritását a kubai forradalommal, és azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy amennyiben az Egyesült Államok megtámadná Kubát, Venezuela Kuba oldalán állna. De még így is, elég valószínűtlennek tűnik számomra, hogy az Egyesült Államok Chávez meggyilkolását tervezné. Úgy vélem azonban, hogy ő ezt nagyon reális lehetőségként éli meg.

J. B.: Akárhogyan is, Chávez és az Egyesült Államok nyilvánvalóan kölcsönösen nem szívelik egymást. Miért okoz Cháveznek ekkora élvezetet Amerika folytonos provokálása?

R. G: Azt hiszem, ez igen jót tesz az otthoni népszerűségének. Az Egyesült Államok polgárai egyszerűen nem érzékelik, hogy országuk történeti okokból milyen hihetetlen közutálatnak örvend a világ nagy részén és különösen Latin-Amerikában. Az Egyesült Államok az elmúlt több mint száz évben intervenciók sorát hajtotta végre szerte Latin-Amerikában. Kubában, a guantanamói katonai bázison, egészen 1898 óta jelen vannak. Szóval az Amerika-ellenességnek nagyon mély gyökerei vannak, amit bármelyik progresszív rezsim könnyedén kihasználhat.

J. B: És Pat Robertson kijelentései – miszerint az Egyesült Államoknak végre lépnie kellene és kiiktatnia Chávezt – minden bizonnyal rátettek egy lapáttal erre az ellenséges érzületre.

R. G: Hát igen, nyilvánvalóan nagyon jól jön, amikor az Egyesült Államok elkezd pont úgy viselkedni, ahogy az a beavatkozásra bármikor kész Nagy Testvér sztereotípiájához illik. De amikor Chávez hat-hét évvel ezelőtt megkezdte működését, még nem operált ezzel az Amerika-ellenes retorikával. Csak mostanra melegedett bele igazán, mégpedig azért, mert jó okkal hiszi, hogy az amerikaiak tudtak a 2002-es puccs előkészületeiről, mégsem próbálták azt megakadályozni, és nem is figyelmeztették őt rá. Vagyis sokszorosan megvan az oka erre az erősen Amerika-ellenes, illetőleg specifikusan Bush-ellenes, neokonzervatív-ellenes vonalvezetésre. Ugyanakkor Chávez jól kijön Jimmy Carterral és Clintonnal – nyilván, mivel ők kevésbé szélsőséges politikusok.

J. B.: Különösen irritálja persze az Egyesült Államokat Chávez közeli barátsága Fidel Castróval. Hogyan vélekedjünk erről a kapcsolatról?

R. G: Az Egyesült Államokban vagy Európában hajlamosak elfeledkezni arról, hogy Castro mennyire népszerű és jelentős személyiség Latin-Amerikában. Ma is az Egyesült Államokkal szembeni védőbástyaként és a legnagyobb huszadik századi latin-amerikaiként tartják számon. Chávez pedig egy nacionalizmust és szocializmust sajátosan ötvöző venezuelai, illetőleg latin-amerikai irányzat követője, és soha nem is csinált titkot ebből. Természetesen esze ágában sincs átvenni sem a kubai gazdaság speciális szovjet típusú szerveződését, sem a kubai politikai berendezkedést, amely jórészt az embargó és a bizonyos értelemben folyamatos hadiállapot következtében alakult ki. Valóban nagyra becsüli ugyanakkor Castro tanácsait, akivel minden éjjel beszélnek telefonon. Tényleg nagyon közel állnak egymáshoz.

J. B.: Márpedig ezt a kubai emigránsok lobbija nem veszi jó néven

R. G: Hát nem. Bárki, aki baráti kapcsolatokat ápol Kubával, ellenséggé válik a miami kubai maffia szemében, és hát ez a csoport mozgatja az egész Latin-Amerikával szembeni amerikai politikát. Chávez sok kérdésben felsorakozott Castro mellé, tehát ugyancsak ellenség. De ha közelebbről megnézzük: kisajátított Chávez amerikai vállalatokat? Nem. Sértett-e amerikai üzleti érdekeket? Nem. A McDonalds is ott van még Caracasban, és nyugodtan lehetsz amerikai üzletember Venezuelában.

J. B.: Azért nem csak a Miamiban élő kubaiak utálják Chávezt. Az egész angolszász sajtó meglehetősen ellenséges vele szemben.

R. G: Így igaz. Az Economist és a Financial Times caracasi tudósítói például – ugyanaz a két pasas az egész Chávez-éra alatt – lényegében kiábrándult egykori baloldaliak, akik időközben jobbra tolódtak. Elfogadták az ellenzék érveit, és végtelenül kritikusan írtak Chávezről a kezdetektől fogva, de mindig az épp aktuális ellenzéki irányvonalnak megfelelően. És az ellenzék, amely lényegében a venezuelai elit, most azt állítja, hogy Chávez balra tart, és csak idő kérdése, mikor mutatkozik meg igazi szocialista mivoltában. Jó, az igaz, hogy Chávez újabban használja a "szocializmus" szót – a "XXI. századi szocializmus"-ról beszél -, de abszolúte semmiféle jelét nem adta annak, hogy át akarná venni a szovjet típusú szocializmust, a kubai szocializmust vagy akár azt a fajta jóléti államkapitalizmust, amely Európában a XX. század második felének nagy részében létezett.

J. B.: Van önnek – vagy éppenséggel, magának Cháveznek – sejtése arról, hogy mit is ért "XXI. századi szocializmuson"?

R. G: Nem, nem hiszem, hogy neki erről kikristályosodott elképzelése volna. Imád olyan varázsszavakat használni, mint "részvétel", rengeteget beszél a "részvételi demokráciáról", de nem igazán gondolta végig ezeket az ötleteket. Tetszik neki az a gondolat, hogy a munkásképviseletek benne legyenek a vállalati igazgatóságokban, ami elég régi, érdekes elgondolás. Viszont nem különösen érdekli őt, hogy maguk a szakszervezetek jelentős erővé váljanak. Chávezt – baloldalitól felettébb szokatlan módon – nem nagyon érdeklik sem a szakszervezetek, sem a politikai pártok.

J. B.: Könyve eleje táján azt írja Chávezről, hogy "kifejezetten eredeti figura" Latin-Amerikában. Milyen értelemben eredeti?

R. G: Az biztos, hogy nem szokványos történet az övé. A progresszív katonai személyiség nem megszokott típus, habár akadt belőlük vagy fél tucat a huszadik század folyamán – [Omar] Torrijos például, Panamában -, akik a hadseregből emelkedtek ki, és progresszív katonai rezsimeket hoztak létre. Számomra a nyitottsága és a kísérletezőkedve érdekes. Mindenféle dogmatikus eszmerendszer nélkül lépett a színre. Fő példaképeinek egyike Simón Rodríguez, ez a rendkívüli XIX. századi személyiség, Simón Bolívar tanára. Az ő csodálatos jelszava volt, hogy Latin-Amerikának "eredeti"-nek kell lennie. Vitázott is Bolívarral, aki az európai felvilágosodás gyermeke volt, akit a francia forradalom eszméi vezéreltek, és aki ezeknek az eszméknek a nagy részét importálni szerette volna Latin-Amerikába. Simon Rodríguez viszont azt mondta: nem, nem importálhatjuk ezeket az eszméket nagy tételben Latin-Amerikába, meg kell találnunk saját megoldásainkat földrészünk problémáira. Azt hiszem, Chávez komolyan veszi ezt. Újra és újra körülnéz új gondolatokat keresve. Egyike a legnyitottabb latin-amerikai vezetőknek, akiket valaha láttam.

J. B.: Mégis, nagyon tudatosan Simón Bolívarnak, a latin-amerikai függetlenség XIX. századi hősének örököseként állítja be önmagát. Milyen értelemben mondható Chávezről és projektjéről, hogy "boliváriánus"?

R. G: Azt hiszem, ő még képes felismerni Bolívar eszméinek jelentőségét. Jobban érdekli őt a kultúra, mint a közgazdasági kérdések. Minden korábbi baloldali forradalom a társadalom gazdasági átalakítására alapozta önmagát. Chávezt ez kevésbé foglalkoztatja, viszont határozottan megragadta a képzeletét a latin-amerikai kulturális identitás újrafogalmazásának a feladata. Ennek az amerikai kulturális imperializmus territóriumán kívül kell megvalósulnia. Ma mindenki amerikai tévéműsorokat és amerikai filmeket néz. Chávez erre azt mondja, hogy nem, nekünk Latin-Amerikáról, a mi saját kultúránkról kell elgondolkodnunk. Felállított egy televíziós csatornát Vive néven, amelynek célja a venezuelai kultúra elemeinek képernyőre vitele. A sajátosan latin-amerikai nézőpont megjelenítése érdekében szorgalmazta továbbá a Telesur tévécsatorna felállítását. Ezenkívül szerződést kötött Iránnal, amelynek keretében venezuelaiak irániaktól tanulnak rajzfilmkészítést, hogy megszabaduljanak a Walt Disney-féle paradigmától.

J. B.: Chávez Venezuelában tehát továbbra is népszerű. Hogyan tekintenek rá Latin-Amerikában?

R. G: Azt hiszem, e téren jelentős változások mentek végbe, amióta Chávez hatalmon van. Kezdetben nem nagyon tudták, mire véljék őt, és jó sok időnek kellett eltelnie, míg világossá vált, hogy nagyon komoly és intelligens politikusról van szó. Emellett azt hiszem, hogy egy idő után már a politikai túlélési képessége önmagában is imponálóvá vált. Ráadásul az, hogy nem csupán talpon marad, de változatlanul népszerű, választást választás után nyer meg, még hitelesebbé teszi a latin-amerikaiak szemében.

J. B.: Ahogy mondja, tényleg rendkívül sikeresen vette az akadályokat. Hogy volt képes mindent túlélni – sőt mindent a maga javára fordítani?

R. G: Két dolognak van itt döntő jelentősége. Az egyik, hogy őt támogatják a nép széles tömegei, vagyis a többnyire fekete és indián szegények. A venezuelai, illetve általában a latin-amerikai politikának valóban van egy rasszista beütése. Szóval Cháveznek óriási a népszerűsége a szegények körében, és ráadásul ő szemmel láthatóan teljesíti is az ígéreteit. Amikor meg történetesen mégsem, akkor is elhiszik neki, hogy majd idővel teljesíteni fogja. A másik fontos tényező természetesen a fegyveres erők abszolút szilárd támogatása. A 2002-es puccs alkalmat adott számára, hogy kirúgjon hatvan tábornokot, és megszabaduljon a fegyveres erők egész felső rétegétől. Így a hadsereg jelenlegi irányítói teljes mértékben, feltétel nélkül Chávez mögött állnak. Sőt mi több, rendkívül népszerű a csapatok körében, mivel ők is a nép szegény és elfeledett rétegeiből jöttek, Chávez pedig mindig nagyon ügyel arra, hogy nyilvánvalóvá tegye, nem csupán a tábornokok, hanem a csapatok számára is van mondanivalója.

J. B.: Chávez maga is katona volt egykor. Milyen mértékben magyarázza ez meg, hogy honnan jött, és mivé vált?

R. G: Azt hiszem, nagyon nagy mértékben. A venezuelai hadsereg más, mint a latin-amerikai hadseregek általában. A venezuelai katonaságnak gyakori kapcsolatai voltak a baloldallal. Ezek egyszerűen nem azok a fajta sötét szemüveges tábornokok, akik mondjuk Chilével vagy Argentínával kapcsolatban eszünkbe jutnak, és a venezuelai katonai vezetők igen gyakran nem is a felsőbb társadalmi rétegekből, hanem a vidéki tartományokból jönnek. Ez egy viszonylag demokratikus hadsereg volt. Ezenkívül a 70-es és 80-as években elkezdtek egyetemeken és főiskolákon tanulni, és így bizonyos fokig integrálódtak a civil életbe.Azt se felejtsük el, hogy Venezuela egész politikai felépítménye összeomlott, a régi politikai pártok eltűntek, feloszlottak. Chávez nem igazán teremtette meg ezek helyén a saját szervezett politikai mozgalmát. A bürokrácia a középosztályi ellenzék kezén van, és nagyon nehéz bármiféle reformot keresztülverni a létező kormányzati apparátuson. Chávez ezért tervei megvalósításában inkább a hadseregre támaszkodik.

J. B.: A hadseregtől eltekintve, szervezett politikai mozgalom hiányában láthatóan inkább saját rendkívüli karizmájára támaszkodik. Nincs-e olyan veszély, hogy mikor majd önként vagy kényszerűen lelép a színről, vele együtt eltűnnek reformjai és az elért vívmányok is?

R. G: Ez nagyon is indokolt kérdés. A helyzet ebből a szempontból jobb ma, mint négy-öt évvel ezelőtt volt. Azt hiszem, ha Chávez két vagy három évvel ezelőtt eltűnik, akkor ezzel a dolog véget is ért volna. Mostanra viszont szerintem a folyamatok szervezettebbé váltak, az új rezsim stabilnak tűnik. Mivel az emberek immár a változások folytatódására számítanak, elkezdtek alkalmazkodni az új helyzethez. Az ellenzék sokáig azt hajtogatta, hogy már holnap megszabadulunk Cháveztől, így hát az emberek várták, mikor jön el ez a holnap. De nem jött el, és azt hiszem, sokan, akik nem voltak különösebben elragadtatva Cháveztől, lassan ráébrednek, hogy ez lesz az a kormányzat, amellyel az elkövetkező tíz évben számolniuk kell. Úgy vélem, hogy ha Chávez holnap eltűnik, lesz helyette elég felkészült, kompetens ember, így az új rezsim elég stabil, és képes lesz fennmaradni. Lényeges, hogy itt valóban egy forradalom ment végbe, az ancien régime összeomlott, és lehetetlennek tűnik, hogy visszatérjen a korábbi rendszer.

J. B.: Nem utolsósorban azért, mert Chávez bevonta a politikába a korábban kívül rekedt többséget – a szegényeket.

R. G: Igen, azt hiszem, végül ez bizonyul majd Chávez legjelentősebb fegyvertényének. Végső soron ez az, ami annyira dühíti az elitista ellenzéket – az országnak ez a demokratizálása, amely révén bevonta az alsóbb osztályokat, még a lumpenrétegeket is, a politikai életbe. Az általa elindított programok – nemcsak az egészségügyi program, hanem az oktatási program is – igazából a 16-25 éves korosztályt célozzák meg, a fiatalokat, akik korábban nem részesülhettek középiskolai képzésben vagy szakoktatásban. Chávez tesz róla, hogy töméntelen pénzt fordítsanak erre az egy korosztályra, hogy oktatáshoz, munkához juttassák, valamint politikailag aktivizálják őket, mert ők azok, akik végső soron dönteni fognak majd a rendszer jellegéről.

J. B.: Csakhogy Chávez azért képes ilyen sokat költeni erre a célra, mert Venezuelát elárasztják az olajbevételek. Mi történik majd, ha jelentősen lelassul az olajjövedelmeknek ez a beözönlése?

R. G: Nem hinném, hogy az olajár a belátható jövőben jelentősen csökkenne, de amúgy is, Chávez ezt kampányjellegű programnak szánja, amely egyetlen generációra vonatkozik. Ezt követően a venezuelaiaknak dönteniük kell, merre tovább. Ám akkorra elkötelezett embereknek egy sokkal népesebb csoportja lesz a színen, mint bármikor a XX. században.

J. B.: Ön Chávez "új olajpolitikájáról" beszél. Mi az újdonság ebben a politikában?

R. G: A jelenlegi események előzménye az a 80-as években jött felfedezés volt, hogy pusztán az olajipar államosítása nem generálja a várt hatalmas fejlesztési forrást, mégpedig abból az egyszerű okból, mert azok az emberek, akik átvették az olajipart, ugyanolyan módon működtették tovább, mint ahogyan az a Shell és az Exxon idejében működött, amikor az olajbevétel elfolyt a menedzsment kezében. Chávez teljesen megváltoztatta az olajipar irányítási rendszerét, kikötötte, hogy a pénzt Venezuelában kell befektetni.

J. B.: Sosem egészséges, ha egy gazdaság túlzottan függ egy iparágtól, mint pl. Venezuela az olajipartól. Tesz-e erőfeszítéseket a Chávez-kormányzat a gazdaság diverzifikálására?

R. G: Nagyon is. Rengeteg múlik a most felnövő új generáción és azon, hogy később milyen lehetőségei lesznek az új beruházásoknak. Cháveznek megvan az az ódivatú, XIX. századi meggyőződése, hogy szerte az országban fejleszteni kell az infrastruktúrát, és hogy meg kell fordítani az embereknek a vidékről a városba való áramlását. Azt hiszem, Chávez célja a helyi gazdaság felélesztése, a vidék fejlesztési pólussá alakítása, szeretné elérni, hogy véget érjen az a szakadatlan vándorlás a városok felé, amely persze nem csupán a venezuelai, hanem az egész latin-amerikai fejlődésnek is a rákfenéje.

J. B.: Összegezve, Chávez a radikális reform – a boliváriánus forradalom – ígéretével lépett hivatalba. Teljesült-e az ígéret?

R. G: Azt hiszem, korai lenne még erről végső ítéletet mondani. A chávezi program sorsa még korántsem dőlt el, és biztos vagyok benne, hogy a fejlődés iránya még alakulni és változni fog az idő előrehaladtával. Chávez igen pragmatikus vezető, aki sok fronton, fokozatosan halad előre, de nem rendelkezik kész tervvel a venezuelai társadalmi berendezkedést illetően. Például két-három esetben sor került gyárkisajátításokra, miután a gyár csődbe ment, és a munkások követelték az állami kisajátítást. Nem hinném, hogy ez modellértékű, de előfordul ez is. Vagyis felfedezhető a programoknak egyfajta pluralizmusa, néhány szövetkezeti, néhány állami üzemi, néhány magángazdasági projekt. Ez történik jelenleg, és arra számítok, hogy ez a pluralizmus folytatódni fog. Oly nagy mértékben függnek az olajtól, és oly sok időbe telik az alternatív gazdasági tevékenységek kifejlődése, hogy még jó darabig várni kell, mire kiderül, melyik irány mennyire bizonyul ígéretesnek.

J. B.: Történt-e valódi javulás Chávez alatt a szegények és a történelmileg jogfosztottak helyzetében?

R. G.: A szegénynegyedek lakossága nagymértékű javulást élt át az egészségügyi ellátásban és az oktatás terén. Ez látványos és rendkívüli eredmény. És akikhez még nem jutott el, azok is tudnak róla, és várják, sürgetik, hogy ők is részesedjenek belőle. Jártam például egy Caracashoz közeli nyomornegyedben két-három hónappal ezelőtt, és még semmi sem történt, de az ott lakók hihetetlenül várták, hogy történjen. Tiltakozó gyűléseket tartottak a helyi polgármesteri hivatal előtt, tudakolva, hogy mikor érkeznek már meg a kubai orvosok, és mikor jut el az oktatási projekt az ő falujukba is. Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy küszöbönáll a változás, és az ő helyzetük is javulni fog, habár erre még nyilvánvalóan nem került sor. A foglalkoztatási program még gyerekcipőben jár, és ez jó darabig így is marad.

J. B.: A standard amerikai álláspont úgy szól, hogy Chávez lényegében autokratikus hajlamú vezető. Mit gondol erről?

R. G: Szerintem ez totális kitaláció. Az igaz, hogy Chávez katona, aki elvárja, hogy teljesítsék a parancsait. Az ellenzék által felkapott két intézkedése a médiareform és a bírói testület reformja. A bíróság valami hihetetlen szemétdomb volt az ancien régime idejében. Megreformálták, felügyelet alá helyezték, és azt hiszem, bármelyik kormánynak ezt kell tennie, amelyik ilyen romhalmazt örököl. Ilyenkor mindenki el akarja kerülni, hogy a megelőző korszak korrupt bírái befolyással lehessenek a rendszer működésére. Nevezze államrezonnak, ha úgy tetszik; én úgy látom, hogy az adott helyzetben ez egy tökéletesen érthető intézkedés volt a kormány részéről. Ami azt illeti, nekem úgy rémlik, hogy Franklin D. Roosevelt valami hasonlót csinált a 30-as években.A médiatörvénnyel kapcsolatos siránkozás pedig teljesen nevetséges figyelemelterelő manőver. A kormány mindössze annyit tett, hogy életbe léptetett néhány szabályt, amely valószínűleg kevésbé korlátozó jellegű, mint a nyugat-európai szabályozás. És valójában bárki, aki volt Venezuelában, tudja, hogy a 80%-ban Chávez-ellenes sajtó él és virul. Úgyhogy nincs sok oka panaszra.

J. B.: Ha Chávez sikerre viszi forradalmát, mit gondol, hogyan fest majd Venezuela tíz év múlva?

R. G: Azt hiszem, Venezuela modellként szolgál majd a többi latin-amerikai ország számára. Venezuela olyan társadalom, amely képes volt kiegyezni fekete és őslakos, nyomor sújtotta néprétegeivel, és ahol ezek a néprétegek teljes mértékben részt vesznek a demokratikus közéletben. Mivel ennek elérése az új generáció feladata lesz, a dolog kimenetele nyitott, de Chávez tisztában van ezzel. Azt mondja: "hagyjuk, hogy a nép döntsön", s szerintem ezt komolyan is gondolja.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Az államszocializmussal foglalkozó, másfél évig tartó vitát szerkesztőségünk két tagjának írásával zárjuk le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felhagynánk a téma tárgyalásával, de az elméleti kérdések tisztázásának, az érvek ütköztetésének ezt a fordulóját befejezettnek tekintjük.

E lapszámunk két nagyobb terjedelmű összeállításával ismételten kitekintünk az európai, illetőleg a globális színtérre, a korábbiaktól eltérő kérdésekre keresve a választ. Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek, vélemények sorát adjuk közre a szociális fórummozgalomhoz és az alkotmányos szerződéshez kapcsolódva; jelezve, hogy a baloldalon belül is sokféle megközelítés létezik. A globális folyamatok elemzéséhez ezúttal a jog oldaláról közelítő tanulmányok közzétételével igyekszünk segítséget nyújtani olvasóinknak.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Tanay Marcell, Alpár Róbert, Benyik Mátyás : Reflexiók a 3. Európai Szociális Fórumról (London, 2004. október 15-18.)
2. Szigeti Péter : Előre az Európai Unió IV., szociális pillére felé
3. Vastagh Pál : Az európai alkotmányról – magyar szemmel
4. Lóránt Károly : Az európai alkotmány
5. Vincze Hajnalka : Az Alkotmányos Szerződés biztonság- és védelempolitikai újításai
6. Gerald Epstein : A központi bankok hatalma
7. Eric Toussaint : A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában
8. Farkas Péter : Egy nagyon tiszteséges vitairat a fejlődő országokért
9. Tütő László : Gazdagok és szegények I.
10. John Lea : A bűnözés mint uralom
11. Sonja Buckel : Autonómia és erőszak
12. Simon Paulenz : Igazságtalan igazságosság
13. Ursula Flossmann, Bernd Piringer : A jog szabad játéka
14. Konok Péter : Egy lezárhatatlan vita margójára
15. Krausz Tamás : Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról
16. Deák Barna : A szovjet tapasztalat baloldali kritikájához
17. Védegylet Oktatáspolitikai Műhely : Az iskola bukásra áll?

A társadalom konkrét állapotát leíró információk és a megfelelő módszertani eszközök birtokában – a szerző szerint – matematikailag felrajzolható – azaz bizonyítható vagy cáfolható – , hogy valóban stabil modellé válhat-e a kommunista közösség. Végső bizonyíték természetesen csak e közösség létrejötte lehet.

Az alapgondolat¹

A rákok szigete – A. Dnyeprov szovjet író fantasztikus novellája² – a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA küzdelmének korszakában keletkezett. Az alapötlet: az USA-ban kidolgozzák egy önreprodukáló automata modelljét. Az első, ízelt lábakkal, a külvilágot fürkésző szemekkel és “mindenevő” gyomorral felszerelt, működőképes prototípus egy elektromechanikus rák. Ez az intelligensen viselkedő lény képes a rendelkezésére álló alapanyagokból: fémekből, homokból, kövekből egy reprodukciós program segítségével újabb rákokat “szülni”. A rákok nemcsak szaporodhattak, de alkalmazkodhattak is környezetükhöz. Ezt az okos, sokféle feladat önálló ellátására képes lényt arra tervezték, hogy az ellenség területére átdobva “egye meg” annak hadi eszközeit, és rákok újabb és újabb generációit hozza létre. Így néhány hét alatt a legmegátalkodottabb és legkitartóbb ellenség is térdre kényszeríthető, hiszen minden hadieszközét elveszti.

A Pentagon már csak arra kíváncsi: vajon az első ráktípus valóban a legtökéletesebben megfelel-e az adott célnak? A kutatók úgy vélték, ehhez még sok kísérlet és fejlesztés kell. A rákok feltalálója azonban különös módszert ajánlott: rakják ki a rákot egy lakatlan szigeten, hagyják, hogy elkezdje magát reprodukálni, és nézzék meg, milyen eredményre vezet a beinduló evolúció. Az elszaporodó rákoknak ugyanis vetélkedniük kell majd a sziget korlátos erőforrásaiért, és új – az evolúció logikájának megfelelően – egyre jobb túlélő képességű, vagyis egyre tökéletesebb rákfajták jelennek meg. Nem kell drága pénzeken, sok kutató közreműködésével modelleket fejlesztgetni és kipróbálni: a munka nagyját elvégzi az evolúció. Ki fog alakulni az adott környezetnek legtökéletesebben megfelelő típus.

A gondolat zsenialitása abban rejlik, hogy az eszköz tökéletesítését nem “Teremtőjé”-nek eszére, hanem a természet évmilliárdok óta “alkalmazott” módszerére, az evolúcióra bízza. Az ötlet azonban szinte mindenre átvihető. Ha tudni akarjuk, hogy melyik tárgy, szervezet, elmélet vagy közösségi forma a “tökéletesebb”, a választ éppen így szolgáltathatja az evolúció. Adjunk lehetőséget az alkalmazásért vetélkedő tárgyak, egymással küzdő gondolatok, versengő közösségek természetes szelekciójára, és figyeljük, melyiket “igazolja” a történelem! A novella gondolatmenetét a társadalomra alkalmazva: a legtökéletesebb formát nem egyik vagy másik gondolkodó fantáziaszüleményének megvalósításától remélhetjük. Nem arra kell várni, hogy a tökéletes társadalom képe valamilyen gondolkodó fejéből – mint a teljes fegyverzetű Pallas Athéné Zeusz fejéből – kipattanjon. Egyesek látnoki képessége helyett bízzunk sokak – egyéni érdekük vezérelte – saját jövőt formáló akaratában. Hagyjuk az evolúciót szabadon kibontakozni, és szemünk előtt fog feltárulni az evolúciósan stabilnak bizonyuló társadalmi forma.

Ezzel a “mi a teendő” kérdése is új megvilágítást kap. A “legmegfelelőbb” jövőt keresve, nem kell “feltalálnunk” a tökéletes társadalmat. Célszerűbb, ha a kulturális evolúció számára legkedvezőbb feltételeket teremtő közösségi formát alkotjuk meg. Az egyének meg majd igyekeznek megkeresni a számukra megfelelő megoldást, és közben rátalálhatnak az igényeiket valóban kielégítő, egyben evolúciósan stabil stratégiára³ . A “lehetséges-e a kommunizmus?” kérdésre tehát nem ideológiai választ adunk. A tudomány kérdése ez: valószínűsíthető-e, hogy a környezeti feltételek valamilyen együttállása “kitermel” egy új, önmegvalósítás-központú, egyben evolúciósan stabil stratégiát megtestesítő kulturális modellt? Azonosíthatunk-e az evolúciós nyomás⁴ tényezői között olyanokat, amelyek alapvető életmódváltást tesznek ésszerűvé? Kialakulhat-e a Földön olyan evolúciós “fülke”, amelyben stabilan létezhet egy alapvetően nem piaci alapú és nem az anyagi növekedésre orientált közösség?

A kommunizmus születésének logikája

A 20. század utolsó harmadában szinte észrevétlenül, alapvető változások bontakoztak ki. A fejlett társadalmakban a felhalmozott nemzeti vagyon és egyéni gazdagság, a gazdaság termelékenysége lehetővé teszi, hogy az átlagpolgár napi néhány óra munkával újratermelje önmagát és családját. Ennek a változásnak két, kapcsolódó következménye van. Az egyik, hogy a (fejlett) világ elérkezett a szabadidő társadalmához. A “miként éld életedet” kérdésre a választ már nem a túlélés kényszere programozza, és nem csak egyetlen válasz lehet. Maslow lépcsősorának⁵ tetejére érve a szabadidő utat, a társadalmi gazdagság pedig teret nyit az önmegvalósítás előtt. Egyre több ember számára valóságos dilemma: fordítsa-e a többletidejét munkára, hogy többletjövedelemhez jusson és így többet fogyaszthasson, vagy a benne rejlő lehetőségeket próbálja jobban kibontakoztatni?

A Maslow motivációs tényezők állapota döntően az egy főre jutó GDP függvényei. Ha ez alacsony, az azzal jár, hogy hiány van az életéhez szükséges javakban. Ilyen körülmények között saját elhatározásából kevés ember mond le az anyagi javakról, és választja az alkotással, művészettel, tudománnyal megszerezhető boldogságot. Ahogy azonban nő a GDP – a szociológiai felmérések szerint –, az átlagember érzi, egyre feljebb lép a “boldogságlépcső”-kön. Ám a tőkés gazdaság logikája különös viselkedésre sarkallja. Miután elérte az önmegvalósítás lépcsőfokát, a rejtett rábeszélők azt súgják, hogy még mindig van sok minden, amit – a 3. és a 4. Maslow-szinten – megszerezhet. Van ugyan már lakása és kocsija – de vehet még gyorsabb kocsit és újabb és nagyobb lakást. Gyermekkorunktól arra nevelődünk, hogy vásároljunk többet, fogyasszunk még többet, szerezzük meg mindazt, ami másnak is van, szerezzük meg azt, ami másoknak még nincs, legyünk náluk gazdagabbak, és birtokoljunk még többet!

A másik, a fentiekkel összefüggő változás, hogy a túlélés kényszereinek enyhülése csökkenti a szűkösség szinte mindenre kiterjedő érvényét is. A szűkösség fokozatos enyhülése új feltételeket teremt a piac mint a sokáig a leghatékonyabb – és éppen ezért az egyedüli – erőforrás-allokáló modell számára. Egyéni választások alapján az erőforrások felosztását – részben – kivonhatjuk a piac kizárólagos hatálya alól. Az egyének és a közösségek igényeit a piac szemszögéből szuboptimális, de a biztonságot, a kézben tarthatóságot, az áttekinthetőséget és az erős fenntarthatóságot tekintetbe vevő megoldásokkal összességében inkább kielégíthetjük. Egyre több ember, mind nagyobb közösség, szélesebb viszonyrendszer “válhat ki” az újratermelés piaci logikájú rendjéből. Ezt a fejlődést az információgazdaság is segíti, amely a termelést és a fogyasztást szinte anyagmentessé változtatja.⁶

A “megvalósult kommunizmusok” bukása az elméleti vitáknál világosabban tanúsítja: a piac és a magántulajdon nélkülözhetetlen a társadalmak életében. Az elméletileg konstruált társadalmi modellek bevezetésének kikényszerítése több kárt, mint hasznot okozott. Mindenki – bárhol éljen is – csendben vagy ujjongva, fogcsikorgatva vagy lelkesen, boldogan vagy szomorúan beletörődve, de elfogadja: a piac logikája kiiktathatatlan az egyén és a közösség döntéseiből. Kétségtelen tény hát, hogy a múlt és a jelen a piacé. Kérdés azonban, hogy a jövő minden területen, minden kapcsolatban és mindenki számára a piacé lesz-e? A választ az egyénekre és közösségekre nehezedő evolúciós nyomás elemzése adhatja meg. A kutatások az emberiségre ható evolúciós nyomás négy tényezőjét azonosította:

1. A Föld korlátozott volta kultúraváltásra kényszeríti a közösségeket. Azt ma már egyetlen közgazdász és politikus sem vonja kétségbe, hogy a fejlett országokra ma jellemző, fogyasztásorientált életmodell nem biztosítható az egész emberiség számára. Hosszú távon az erős fenntarthatóság modelljét és az életfeltételek kiegyenlítődését, a kultúráktól függő, de közös esélyeket teremtő életminőséget kell a Föld minden pontján létrehozni. A túlélés érdekében mindenkinek el kell fogadnia a fenntartható növekedés kulturális mintáit. Alapvetően át kell értékelni az egyének és a közösségek – eddig sikeres – növekedésorientált fogyasztási modelljét.
2. A fogyasztás határboldogsága a növekedéssel lecsökkent.⁷ A Föld eltérő kulturális hagyományú, eltérő fejlettségű társadalmainak elemzése arról tanúskodik, hogy a fogyasztás generálta “boldogság” a fejlődés során átalakul. A gazdagság bizonyos szintjén az egyének választásaiban visszaszorulnak a közvetlen fizikai szükségletek. Először a szimbolikus szükségletek (a tömegfogyasztásra szánt márkák) kielégítése kerül előtérbe, később választhatóvá válik az emberi önmegvalósítás is. Ez azzal jár, hogy bizonyos jövedelmi szint felett a jövedelem növekedése egyre kevésbé növeli a boldogságot. Így az embereknek egyre kevésbé “éri meg” szabadidejüket munkára, jövedelemre, majd az abból megvásárolható fogyasztási javakra áldozni.
3. A szükséges munkaidő megrövidül, és ez – először a történelem során – felkínálja az alapvetően eltérő életprogramok közötti választás lehetőségét. Az egyén a szükséges munkaidő erejéig részt vehet a piaci újratermelésben, ám növekvő szabadidejének mértékében ki is léphet abból. Dönthet úgy, hogy szabadságát az egyre drágább és egyre kifinomultabb örömjavak megszerzésére, az élményfogyasztásra fordítja. Keresheti a munkát csupán azért, mert egyéb emberi kapcsolatainál jobban jelzi vissza sikereit, és dolgozva inkább érzi magát hasznosnak – esetleg azért, mert csak a munka világában megszerzett tekintély és hatalom érzése teszi elégedetté. De fordíthatja növekvő szabadidejét alkotásra, önmaga fejlesztésére, emberi kapcsolatainak ápolására is. Választhatóvá válik a közösség is, amelyben életét élni akarja.
4. Az egyének és a társadalom gazdagodásával megváltoznak a jövő értékelésének szempontjai. A szűkösség viszonyai között a jövőt kizárólag a hatékonyság és az optimalitás szempontjai alapján ítéltük meg. A szűkösség nyomásának enyhülése feltárja a piaci alapú értékelés egyoldalúságát, és egyéb szempontokat helyez előtérbe. A piac és növekedés logikáját kiegészítheti, sőt akár felül is írhatja, az átláthatóság, a biztonság, a kézben tarthatóság, a magasabb életminőség szempontja. Így válhat ésszerűvé – nem mindenütt és nem is mindenki számára –, hogy a közösségek és az egyének a piacilag nem versenyképes megoldást válasszák, annak alacsonyabb kockázata, áttekinthetőbb működése, magasabb életminőséget és a flow alapú boldogságmodellt⁸ lehetővé tevő jellege miatt.

Recept a történelem lacikonyhájára?

Az említett evolúciós nyomást gyakoroló tényezők együtthatása valószínűsíti, hogy az emberek növekvő számban igyekeznek majd kilépni a csupa kellemességgel kibélelt csapdából. Nem azért, mert valaki ezt erkölcstelennek tekinti, vagy hitványnak minősíti. Még csak arról sincs szó, hogy valaki rákényszerítené a többséget, változtasson életmódján. Egyszerűen érdemes lesz kilépni a mókuskerékből. Kérdés azonban, mi is lesz az, amibe át lehet lépni. Mondható-e valami egyáltalán a jövő társadalmáról? Gyakran idézik Marx⁹ dühös kiszólását – “Nem vagyok hajlandó receptet gyártani a történelem lacikonyhájára” –, amivel barátainak unszolását – mondjon valami konkrétat a jövő társadalmáról – hárította el. A társadalmi evolúció modellje alapján még inkább megértjük Marx ellenkezését. Az evolúciós folyamat részletei – nem győzzük eleget hangsúlyozni – nem jelezhetők előre. Az evolúció modellje arra alkalmas, hogy egy természeti vagy társadalmi folyamatot “visszafejtve” értelmezzen, és így magyarázza a létező “épp ilyenségét”. A jövőben csupán a meglepetés a szükségszerű. Amit megtehetünk: jelezzük a feltételek várható alakulását, és elemezzük, milyen közösségi és életmodellek felelnek meg ennek leginkább. A választást meg ráhagyjuk a majdan élő emberekre. Minthogy tehát a kulturális univerzálék előrejelzésére – éppen az evolúció lényege miatt – nincs lehetőség, a társadalom “hármas” meghatározásából – “anyagi újratermelés rendszere” + “kulturális rendszer” + “egyéni életprogram” – kiindulva próbálkozhatunk bizonyos általános megállapítások megtételével.

A kommunizmus anyagi újratermelő rendszere

Az anyagi újratermelés egy kommunista közösségben is a társadalmi élet kiiktathatatlan alapja marad. Az anyagi újratermelés egy része – beleértve a közösségi döntések területeit is – megmarad piaci jellegűnek, de teret nyernek egyéb szempontok is. Az egyéni döntések ezzel szemben alapvetően nem piaci jellegűek lesznek, de tekintetbe veszik a piacot is. A kis közösségek szintjén a piaci szempontok aránya a döntésekben mintegy 30%-os lehet¹⁰ . Az elosztás alapvető modellje így közelíthet a kommunizmus hagyományos elvéhez: “mindenkitől képessége szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. Az egyéni életprogram­döntésekben a piaci szempontok kifejezetten másodlagossá válnak. Az életpálya-, a foglalkozás-, a közösség- és partnerválasztásban a jövedelem maximálása, a vagyon gyarapítása, a hatalmi pozíciók kiépítése és megszerezése kevéssé játszik majd szerepet. Az életpályán elérhető jövedelem ezért szükségképpen elmarad a megszerezhető legmagasabbtól: az egyén eleve ennek tudatában dönt.

A kommunista közösség újratermelési modelljét az erős fenntarthatóság logikája vezérli. Szuboptimális technológiákat alkalmaznak, a helyi környezeti feltételeknek való megfelelőséget követik, és nem feltétlenül a méretgazdaságosságot. A kommunista közösség stabil, kisebb közösségekből – a hálózatelmélet fogalmai szerint vett fürtökből – épül fel, és azokat viszonylag lazán összefűző rendszerként létezik. A közösségek működtetése nem vagy csak részben követi a piaci elveket. Reprodukciós modellje családközpontú. Nem szinglikre bomlott, elszigetelt egyénekből álló, szinte atomizálódott, hanem gazdag emberi kapcsolatokból szövődő társadalom lesz.

A kommunizmus memetikai rendszere

A kommunista közösség memetikai¹¹ rendszere elfogadja a globális közösség multikulturális jellegét. Nem egyetlen, legfőbbnek kikiáltott értékre épül – legyen az akár az igazságosság, a szabadság, a hatékonyság, az ésszerűség vagy éppen a hagyomány stb. –, “ördögtől valónak” és ellenségnek tekintve mindazokat, akik nem ezt vallják. A kommunista közösség tagjai elfogadják, hogy sokféle nézetrendszer és értékrendszer létezik, és természetesnek tekintik, hogy ezek együtt élhetnek.¹² A közösség értékrendje tehát nem fogadja el az egyetlen identitásközpontot – legyen az Isten, nemzet vagy osztály. Minden emberi érték elfogadandó, mindig köthetünk kompromisszumot.

A társadalmi összeomlások – lásd pl. Húsvét-sziget – forgatókönyveinek elemzéséből azonosítható a “túlélés” memetikai modellje. Elkerülhetetlen, hogy a (liberálisan értelmezett) emberi jogokat kiterjesszük minden emberi lényre, hogy minden ember számára megteremtsük a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás, az életmód- és közösségtípus megválasztásának szabadságát. A földi civilizáció túlélésének – és ezen belül természetesen a kommunizmus hosszú távú létének – feltétele, hogy elfogadjuk a Föld korlátozott voltát. Korlátoznunk kell a népesség számát, a közösségeknek tudomásul kell venni, hogy az emberiség ökológiai lábnyoma¹³ túllépte a Föld méreteit, és meg kell őriznünk a biodiverzitást. Az emberiség túlélésének feltétele az is, hogy képesek legyünk békésen megoldani a kulturális változásokat kísérő konfliktusokat. Ehhez alkalmaznunk kell az emberiségre a kultúraközi “menedzsment” módszereit. A helyzet csak összehangolt politikai, gazdasági és társadalmi lépésekkel módosítható. A globalitás – miként a nemzetállamok kialakulásakor – fokozatosan kényszeríti ki a nemzetek közösségének kollektív jogait, kötelességeit, a mindenkire vonatkozó szabályokat, az ennek betartásán őrködő erőszak- és ítélő szervezetek létrehozását. Csak így szüntethető meg a nemzetek önbíráskodása. A kommunista közösség egészében racionálisan és nem mitikus modellek alapján dönt: óvatosan – már amennyire ezt a helyzet lehetővé teszi – és toleránsan, vagyis nem kizárólagosságra törve. A mindenki által követhető és mindenkitől elvárt humánus viselkedés minimumát kiterjeszti az emberi faj minden tagjára, bárhol éljen is.

A kommunizmus élet- és közösségmodellje

A kommunista közösség legfontosabb értéke az egyén képességeinek minél teljesebb kibontakoztatása. Ezt szolgálja a megfelelő közösség kialakítása is. A közösség erre “programozza” az egyént: ezt nemcsak elvárja, de lehetővé is teszi. Ennek alapján értékeli az egyént, és ehhez képest a fogyasztást eszköz jellegűnek tekinti. Egyének életstratégiáját az ún. önérvényesítő viselkedési modell vezérli. Mindenki tisztában van saját érdekével, és annak érvényesítésére törekszik – eközben tudja, hogy ez mindenki másnak is jogában áll. A kommunizmus nem az egyén közösség érdekében való önfeláldozásának, hanem a bölcs belátásnak a társadalma. Nem a kényszerűen lemondás társadalma, hanem az “önkéntes egyszerűségé”. Nem a “szőnyeg alá söpört” konfliktusok társadalma, hanem éppenséggel konfliktusokban gazdag közösségé, amely az egyének fejlődését szolgálja. A kommunista közösségben is létezik hatalom, de az a közösség viszonylag kis méretei miatt – miként a kibucokban – demokratikusan működtethető és ellenőrizhető.

Mindennek természetesen megvan a hátránya is: a közösség ügyeinek intézése időt és szakértelmet, az ellenőrzés pedig fáradságot igényel. Miként a régi görögöknél, a közösség dolgainak intézése a közösségért végzett feladatnak számít, amit a közösség egyrészt elismer, másrészt elvár, és mindenkit hozzáenged. A különféle kommunákban a fejlett technika és a közösség viszonylag áttekinthető mérete lehetővé teszi az eredeti értelemében vett anarchizmus (uralomnélküliség) megvalósítását. Sokan próbálkoznak¹⁴ azzal, hogy alapvetően kapitalista környezetben is felvázolják ilyen önfenntartó közösség működését. Ezek a javaslatok szabadon átvehetők, elvethetők, átalakíthatók, saját képünkre formálhatók, de kötelező előírásoknak semmiképp sem tekinthetők.

A kommunista forradalom hálózati modellje

Könyvünkben több szemszögből mutattuk be az ezredvég – a fejlődés feltételeinek alapvető átalakulásából létrejött – különös “billenési állapotának” kialakulását¹⁵ . A kérdés az: hogyan, milyen mechanizmus segítségével zajlik le az átmenet? Sokan a közvetlen politikai akciókat tekintik egyedülinek. Éppen a környezetvédők és a globalizációt ellenző civil csoportok egy része folyamodik előszeretettel erőszakos módszerekhez.¹⁶ A könyv logikája inkább az evolúciós modell alkalmazását sugallja. Ennek alapvető eszközei a demokratikus politikai vita és a tudományos kutatás nyújtotta tények elfogultságmentes elemzése. A legfontosabb: az emberek meggyőzése, ismerjék meg a valós helyzetet, sajátítsák el az önálló és racionális döntést lehetővé tevő ismereteket. Ki-ki egyéni indítékok és érdekek alapján, egyénileg dönthet úgy, hogy életmódot vált.

Az evolúciós modell másik fontos következménye, hogy a globális rendszer valószínűleg sokféle életmodellt követő közösségek együttese lesz. A 20. század egyik kétségtelen tendenciája, hogy a földi társadalmak jelentősen homogenizálódtak. Egyforma struktúra, egyféle fogyasztási modell, szinte azonos életprogram alakult ki szerte a világon. A 21. század jellemző folyamata azonban az életprogramok szerinti újrastrukturálódás lehet. A társadalmak egyre kevésbé jellemezhetők majd valamiféle átlagokkal. Attól, hogy két család életszínvonala, fogyasztási modellje jelentősen eltér, életüket tekinthetik egyformán megfelelőnek. Ha pedig ez így van, akkor fogyasztási szokásaik nehezen vethetők össze. Az emberiség tehát inkább fejlődik az életprogramok sokfélesége, mint azok homogenitása irányába. Az eltérő életprogrammal jellemezhető közösségek a hálózatosodás modellje szerint jönnek létre.

A hálózati modell alkalmazásának korai szakaszában sokakat meghökkentettek az ún. mesterséges társadalmak mozgástörvényeit kutató szimulációs kísérletek¹⁷ eredményei. Ezek a kísérletek arra utaltak, hogy az egymástól csak mégoly kevéssé eltérő életmódú egyedek – még ha nem is közelítenek ellenérzéssel az eltérő életmódot követőkhöz, vagyis nem rasszisták –, ha szabadon választhatják meg lakóhelyüket, bizonyos idő múlva azonos életmódú csoportokat hoznak létre. Ez az eredmény – T. C. Schelling, a városfejlődés dinamikáját szimuláló kutatásai¹⁸ nyomán – már több évtizede ismert. E logika alapján a “kommunista forradalom” egy olyan – evolúciósan, lépésről lépésre zajló, egyéni döntések eredményeként formálódó – folyamat, amelynek során a kommunisztikus életprogramot választó emberek fokozatosan együtt élő közösségeket alakítanak ki. Ez a folyamat lassan indul, de a billenési ponton¹⁹ felgyorsulhat, és visszafordíthatatlanná válhat.

A kommunizmus mint evolúciósan stabil stratégia

Történelmi tapasztalat, hogy a termelékenyebb, az újítást ösztönző, a változásokat elfogadó, a tudatos alkalmazkodásra képes és ezért összességében dinamikusabban fejlődő, korszerűbb technikájú civilizáció kiszorítja, sőt megsemmisíti az erre kevésbé hajlandót vagy kevésbé képeset. Logikus hát a kérdés: lehet-e a kommunizmus evolúciósan stabil stratégia (ESS), hiszen feltételezzük a piaci rendszerrel összevetve bizonyos hátrányos vonásait:

• a gazdasági erőforrásokat kevésbé hatékonyan használja fel, mint a piaci rendszer, így fokozatosan elmarad attól;
• az élethez szükséges javak előállításában csökkenti a kényszereken alapuló ösztönzés erejét;
• a figyelmet mások – gyakran persze kényszerű – “szolgálatáról” a szabad alkotás felé fordítja, csökkentve ezzel a kellemességet szolgáló javak kínálatát;
• emiatt erősödhet a piaci életmodell prezentációs előnye, ösztönözve a “kilépést”,
• mivel szabadon lehet átlépni egyik közösségből a másikba, tömegesen hagyhatják el a kommunista közösséget, mint tették az eddigi kommuna kísérletben.

Ezeket a hátrányokat azonban részben ellensúlyozhatja, hogy a kommunista közösség alacsonyabb kockázatú, kevésbé stresszes, tartalmasabb emberi kapcsolatokat és az egyéni önmegvalósítás lehetőségét nyújtja. A szuboptimális szerveződés inkább emberközpontú, átláthatóbb, a társadalmi zavaroktól mentesebb közösségi formát hoz. A végletesen szabványosított munkamegosztás fellazítása csökkenti ugyan a hatékonyságot, ám – lehetővé téve az ember sokféle képességének kibontakoztatását – a boldogság magasabb szintjére juttathat el. A vetélkedésen alapuló kapcsolati formák magas teljesítménykényszerét legalább részben ellensúlyozhatják a kölcsönös bizalmon alapuló megtakarítások. A piaci alapú közösségek magasabb növekedési potenciálját egyre inkább korlátozza a fenntarthatóság erős követelménye, ami kényszerűen felülírja a piaci rendszer működését is. Végül, a növekvő luxusfogyasztás kétségtelenül kellemes életmódjával járó, szinte beprogramozott függőségek hátrányaival összevetve a flow alapú boldogságmodell komoly előnyöket kínálhat. Mindez arra utal, hogy a jövőben a kommunizmusként leírt társadalmi modell ESS lehet.

Tekintsünk végig a kulturális evolúció különböző szakaszain keresztülhaladó közösségek történelmi fejlődésén. E fejlődési szakaszokban egymásból alakuló, időszakosan együtt létező, egymással vetélkedő és egymást váltó közösségek típusait láthatjuk. Fogadjuk el tényként azt a történelmi tendenciát, hogy egyre fejlettebb – nagyobb természeti erőket mozgatni képes, a világot egyre pontosabban megismerő, komplexebb belső struktúrájú – közösségek formálódnak ki. Mindig vannak olyan időszakok, amikor a különböző formációk együtt léteznek – sőt, mintha ez lett volna a tipikus. A tapasztalat az, hogy a konkrét feltételek függvényében lehet ez az együttélés csak időleges, de létezhet egy időben két formáció is evolúciósan stabil stratégiaként. Az alábbi ábra a történelmi fejlődés egy hipotetikus menetét vázolja fel. Szemléletes – bár nem győzzük hangsúlyozni, hogy nem bizonyító erejű – modellben mutatja be a történelemben az egymást váltó vagy együtt élő közösségi formákat.²⁰

Az ábra két jellemző, a “társadalmi gazdagság” és a “fejlődés korlátozottsága” mentén rajzolja fel a történelmet. A társadalmi gazdagságot az egy főre jutó GDP-vel mérhetjük. A fejlődés korlátozottsága a gazdasági és a népességszám növekedésének a közösség által érzékelt határaira utal, és a közösség tényleges méreteinek, valamint ökológiai lábnyomának hányadosával jellemezhető. Mint láthatjuk, e két tényező különböző értékpárjai különböző típusú közösségeket tesznek evolúciósan stabillá. A képet önkényesen szerkesztettük. Nem bizonyítja, csupán érzékelteti, hogy e két tényező különböző értékei mellett milyen közösségtípusok léteznek, és mikor létezhetnek egyidejűleg.

A “társadalmi gazdagság” kiemelt jelentőségét több tényező magyarázza. Először, ezzel arányos az egyének és a közösségek javainak mennyisége, minősége, és sokfélesége. Másodszor, ez mutatja az elemi szükségletek kielégítettségét és egyúttal a szabadidő hosszát. A társadalmi gazdagság mutatja, meddig “ért fel” egy átlagos egyén a Maslow-lépcsőkön. Harmadrészt – bár erről nagy viták folynak – a hazai össztermék növekedésével csökkenni látszik a társadalmakon belüli egyenlőtlenség. Összességében tehát minél nagyobb az egy főre jutó gazdagság, annál több a választási lehetőség, annál kisebb az alsó Maslow-lépcsők közvetlen ösztönzése, és úgy mérséklődik az egyenlőtlenség ösztönző hatása. A GDP kapcsolatban van a gazdasági fejlődéssel, a technikai haladással, a környezet állapotával is, így jól jellemzi az egyéni lehetőségek gazdagságát, az életmód és részben az életprogram választásának lehetőségét és e választás szabadságát.

A növekedés korlátozottsága azért fontos, mert megszabja a gazdaság növekedésének és a társadalom bővülésének határait, így az egyének által “megszerezhető” dolgok sokféleségét, mennyiségét és árát. Ha kevés a korlát, azt a társadalmak úgy érzékelik: “határ a csillagos ég”. Erősen korlátos feltételek között viszont a növekedés nem léphet túl bizonyos határokat. E határok közelében az élet minősége rohamosan romlik, a javak ára egyre nő, a fogyasztásközpontú boldogság növelése ellehetetlenül. A korlátozottságot az “ökológiai lábnyom”-nak a Föld méreteivel való összevetése mutatja. Amíg az ökológiai lábnyom elmarad a rendelkezésre álló fizikai és természeti tértől, addig a korlátozottság elhanyagolható. A kutatások tanulsága szerint az emberiség ökológiai lábnyoma valamikor a 1970-es években elérte a Föld méretét. Ettől kezdődően – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – érvényesülnek a növekedés korlátjai. A termelés uralkodó modellje növekvő egyensúlytalanságra vezetett.²¹

A növekedés határaihoz közelítve a társadalmaknak alapvetően módosítaniuk kell az újratermelést szabályozó kulturális mintájukat. Mindezt igyekeztünk érzékeltetni az ábrán: a két tengely mentén mért helyzetnek meghatározott üzenete van az egyén számára. A “gazdagság” növekedésével egyre kevésbé éri meg a piaci rendszerben maradni, hiszen az elemi szükségletek kielégítettsége szinte teljes, az egyenlőtlenség több munkára ösztönző szerepe lecsökkent. A “korlátozottság” növekedése másrészről azt eredményezi, hogy a fogyasztási termékek megszerzésének ára nő, az anyagi javak mennyisége és sokfélesége egyre kevésbé növelhető – vagyis egyszerre nő a piaci rendszerben maradás “költsége” és a kommunisztikus közösségbe átlépés ösztönzöttsége. Pontosan ezeket a hatásokat tekinthetjük a piaci társadalom – kommunisztikus közösség “fázisátalakulást” kikényszerítő evolúciós nyomás megjelenési formáinak.

A történelmi fejlődés “főútvonala”

Az ábra érzékeltetni igyekszik a globális rendszerben végbemenő “fázisátalakulás” jellegét. Jelzi, miként mozdult el az emberiség a történelmi fejlődés során. Adott időben, bizonyos feltételek mellett lehet csak egyetlen közösségi típus stratégiája evolúciósan stabil. Ám elképzelhető, hogy kettőé, és előfordulhat, hogy akár egyidejűleg háromé is az lehet. A “kizárólagosság” tartományban hiába jött létre egy másik forma – mondjuk a “megvalósult szocializmusok” vagy a kibucok –, előbb vagy utóbb vissza kellett szorulnia. Volt, hogy erőszakos véget értek, és volt, hogy apránként elenyésztek, ahogy tagjaik egyre nagyobb számban léptek át az evolúciósan stabil formációba.

Látható, hogy a természeti határokat messze kitoló, a növekedésnek szabad teret engedő Földön az erőforrásokat piaci módon allokáló, a magántulajdonra és az egyéni érdekre építő kapitalizmus az egyedüli ESS. Ezért szükségképpen alakul át bizonyos feltételek között kapitalizmussá a feudalizmus, és ezért maradnak “szubkritikus” közösségek a kommunák. Gazdag és korlátozott erőforrású földön viszont a kommunizmus is ESS lehet. Ez azt jelenti, hogy egyre növekvő evolúciós nyomás hat az emberekre, és ennek következtében növekvő valószínűséggel lépnek át a fogyasztásközpontú, a versenyen alapuló, piacos társadalomból az alkotásközpontú és nem piaci alapú kommunista társadalomba. Az átlépések és visszalépések egyéni és szabad döntések alapján mennek végbe.²² A felnövekvő nemzedékek életük során akár többször is közösséget cserélhetnek. Miként az ESS eredeti modelljeiben a kölcsönható állatpopulációknál, itt is az oszcillációs típusú növekedési modell tűnik valószínűnek.²³ Amikor sokan lépnek át a kommunizmusba, csökken a gazdaság hatékonysága. A közösség gazdagodása megtorpan, és emiatt némi idő múlva többen lépnek át a piacos rendszerbe. Amikor azonban az kerül többségbe, az emberek kezdik terhesnek érezni a “rohanást”, és újra egyre többen lépnek át, illetve vissza a kommunisztikus közösségbe.

Az ábra felrajzolja a történelmi fejlődés “főútvonalát” is. A neolit forradalomtól indulva, az emberiség a szegénységgel és korlátozottsággal jellemezhető jobb alsó sarokból az átló mentén, balra fölfelé mozdul. Lassan nőni kezd a gazdaság, a kulturális fejlődés eredményeként apránként visszaszorulnak a természeti határok. Egyre több ember él meg ugyanazon a területen, egyre hatékonyabban hasznosítják a természeti erőforrásokat. Ez utóbbit a kultúra fejlődése idézte elő. A népesség növekedése ezen a szinten beleütközhet a környezet korlátjaiba. Ilyenkor az emberek – ha módjukban áll – elvándorolnak a túlnépesedett vidékről. A kulturális evolúció – először itt, Európában, 1500 után – juttatta el az emberiséget oda, hogy túlléphessen a korábbi természeti korlátokon. A társadalom “fázisátalakulásá”-val megszűnt a feudalizmus: csak a kapitalizmus maradt ESS. Ezzel kezdődött a “nekilendülés”, gyorsult fel a gazdasági növekedés.

A fejlődési görbe “csúcspontjá”-t az 1970-es évek közepe táján éri el. Ekkor lépi túl el az emberiség ökológiai lábnyoma a Föld méretét, és az addig párhuzamosan futó GDP és GPI trendje is ekkortól kezd szétválni.²⁴ Addig a történelmi tendencia a gazdagodás növekedése és a természeti korlátok folyamatos visszaszorulása volt. Ekkortól kezdve azonban a technikai fejlődés ellenére újra érzékelhetővé vált a Föld korlátozottsága. A GDP ugyan tovább nőtt, de egyre több területen ütközünk bele a határokba. Ezek a határok új szempontokat hoznak a növekedés értékelésébe. Egyre inkább tekintetbe kell vennünk az ökológiai egyensúlyt, figyelnünk kell a társadalom változásokat befogadó képességére, a gyors és kiszámíthatatlan növekedés kockázatára. Következéskeppen fokozatosan életképessé válnak szuboptimális méretű szervezetek, a kevésbé hatékony, de kevésbé kockázatos folyamatok. Választhatókká válnak az alacsonyabb életszínvonallal, de magasabb életminőséggel leírható életmodellek. Amint egy társadalom eléri a nagyjából 20–40 ezer USD/fő GDP-t, a kommunizmusként jellemzett közösségi típus a történelmileg felhalmozott társadalmi és egyéni gazdagság révén evolúciósan stabil stratégiává válhat.

Ez nem azt jelenti, hogy kiszorítja a kapitalizmust. Pusztán azt állítjuk, hogy életképes és előnyökkel kecsegtető, tehát választható társadalmi alternatíva. A görbe lefutása alapján úgy tűnik, hogy amint tovább nő a társadalmak gazdagsága és a növekedés korlátozottsága, a – mondjuk – 50 ezer USD/fő jövedelmet és az erős korlátozottság kényszerét elérve mindinkább ESS-vá válik a kommunizmus. Ugyanitt egy “feudalisztikus” – alapvetően a tradíciókat követő, a vallás által legitimált elosztást érvényesítő, memetikai szempontból erősen korlátozó, az életmodell-választást beszűkítő, döntően mezőgazdasági termelésre alapozó – modell is életképes alternatíva lehet. Ezzel egy különös, háromformációs modell jöhet létre, az arányok oszcillációs változásával és folyamatos evolúciós kiválasztódással. Ezen a szinten az igazi probléma: vajon megvalósítható-e e jelentősen különböző civilizációk békés egymás mellett élése? Az eltérő életmodellek, kultúrák együttélése²⁵ ugyanis egy sor problémát vethet fel.

Bizonyítható-e “matematikailag” a kommunizmus?

Asimov nagy sikerű a Galaktikus Birodalom történetét feldolgozó, sokkötetes könyvének első része²⁶ egy, a “Galaktikus Enciklopédiából” vett – képzeletbeli – szócikk segítségével idézi az olvasó emlékezetébe a pszichohistória lényegét. A dokumentumszerűséggel azt sugallja az író, hogy közismert tényt közöl, és azt csak a gyengébbek kedvéért idézi föl, hogy a pszichohistória²⁷ “a matematikának az az ága, amely az embercsoportoknak az állandó társadalmi és gazdasági ösztönzésekre reagálását tanulmányozza”. A pszichohistória segítségével jelzi előre H. Seldon a hatalmának csúcsára jutott Galaktikus Birodalom bukását. Sok ezer évre előre jelzi a Birodalom jövőjét, sőt az összeomlás forgatókönyvét is kidolgozza. Így megtalálja a módját – a Második Alapítvány beavatkozásával –, amivel lerövidítheti az összeomlás, majd az azt követő felemelkedés közötti “sötétség századainak” szenvedéseit. Az egyes ember cselekedetei kiszámíthatatlanok – véli Seldon –, de az emberek tömegeinek viselkedése a matematika segítségével viszonylag pontosan nyomon követhető. Minél nagyobb egy populáció, annál pontosabban jelezhetjük előre a közösség viselkedését. Bár Asimov – ügyesen – a jövőben megszülető és a történet idején már közismert tudományként mutatja be a pszichohistóriát, a valóságban ez az írói fantázia szüleménye volt. E jövendölést a könyv megjelenésének idején senki nem vette komolyan. A legtöbb emberben – ide értve a tudósokat is – fel sem merült annak lehetősége, hogy előre jelezhessünk olyan bizonytalan és kiszámíthatatlan ágenseket, mint az emberek viselkedése. Ám a 20. század utolsó évtizedében valósággá vált a tudatos lények kollektív viselkedésének matematikai elemzése.²⁸

Nem lehet tudni, hogy vajon Thomas Ray – aki eredetileg megszállott biológus volt, és egyedül az egzotikus élőlényekkel teli esőerdők érdekelték – olvasta-e Asimov könyvét.²⁹ Az ötletet, hogy az evolúciót számítógép memóriájában vetélkedő számítógépes vírusok formájában tanulmányozza, nem Asimov sugallta számára. Egyetemi tanulmányait befejezve a 1980-as években – E. O. Wilson munkatársaként – a Harvard Egyetemen töltött néhány hónapot. Egy este véletlenül beesett a Harward Science Centre-be, ahol a Cambridge Go Klub működött. E régi kínai játék két vetélkedője egy tábla hálózatának csomópontjaira néhány egyszerű szabály segítségével korongokat helyez, így igyekezve egymást bekeríteni és kiszorítani. Azon az estén történetesen egyetlen játékos volt – a Mesterséges Intelligencia labor munkatársa –, aki készséggel és számára meghökkentően ismerős fogalmakkal írta le neki a játékot.³⁰ A korongokat – amelyek vetélkedő populációkat testesítnek meg – meghatározott stratégiák szerint helyezik el a táblán. Ha a korongok elhelyezését szabályozó stratégia sikeres, a populációk életteret nyernek, míg ha nem sikeresek, akkor “kipusztulnak”. A beszélgetés közben mellékesen az is kiderült hogy az efféle játékok számítógéppel modellezhetők, sőt önreprodukcióra képes programok is létrehozhatók. Ekkor váratlanul Ray szeme előtt felcsillant az evolúció számítógépes szimulációjának lehetősége.

Az ötlet egyszerűnek tűnt, ám jóval nehezebben volt megvalósítható. A számítógépben, utasítások sorozatából – miként egy számítógépes vírust – létre kellett hozni egy önmaga lemásolására képes programot. Az önmagát újra és újra replikáló eredeti program, “élőlény”-ként viselkedő programok egész populációját hozhatja létre a számítógépben. A populáció “egyedei” környezetüket “élettér”-ként érzékelik. Ezt az “életteret” a számítógép memóriájának kapacitása és a központi egység adott egyed másolására fordított ideje testesítette meg. Ezek után már csak arra volt szükség, hogy a mutációt (a programok véletlenszerű változásainak formájában) és a szelekciót (a populációt alkotó programokat a központi memória időközönként “megtizedelte”) bevezesse számítógépes világába.³¹ Mikor mindez megtörtént – a számítógépben adottak voltak az “élőlények”, a reprodukciót vezérlő (program) minta, a véletlenszerű mutáció és a korlátozott élettér szelekciós hatása – létrejött az evolúció minden feltétele a TIERRA rendszerben. 1989 szilveszterén azonban Ray szembetalálta magát Dnyeprov hősének problémájával. Vajon az első – 80 utasítást tartalmazó – “Ősprogram” a legtökéletesebb-e, vagy sem. Nem véletlenül, ugyanazt a megoldást választotta: a további tökéletesítés helyett egyszerűen elindította az evolúciót.

A “Teremtés” 1990. január 3-án éjjel zajlott le. Mint később elmondta, “azon az éjszakán nem sokat aludtam. Nem tudtam, mi fog történni, de azt sejtettem, hogy valami nagyon figyelemre méltó”.³² És valóban, a TIERRA rendszerben az evolúció “elszabadult”. Előbb csak az eredetihez hasonló, később azonban egyre különösebb “élőlények” jelentek meg. “Paraziták”, amelyek beépültek a más programokba, azokon keresztül másoltatták magukat, elszíva gazdáik életerejét. Együtt élő programok különös szimbiózisai jöttek létre, amelyek egymás túlélését segítették. Amíg a gazdapopulációk számossága nagy volt, a paraziták vidáman éltek. Amint az “élettérért” folyó verseny kiéleződött, a paraziták és a gazdák együttélése a populációbiológiából jól ismert Lotka–Volterra-ciklusokat kezdte kirajzolni. Ray megdöbbenésére egyszer csak felbukkant egy, az eredetinél jóval kevesebb utasításból álló, ám a “Teremtő” alkotásánál sikeresebb “élőlény”. Az egészben az volt a legmeghökkentőbb, hogy semmi nem volt eleve beleprogramozva a rendszerbe. Miként a valóságos evolúció esetén, nem valami eleve beépített cél vezérelte a történéseket. Elegendő volt a létezők olyan meghatározása, amelyekre a replikáció, a mutáció és a szelekció érvényes, és az evolúció előre nem látható “lények” különös és egyre változékonyabb sokaságát hozta létre.

A működés feltételeit – az élettér méretét, az együttműködéshez és a vetélkedéshez fűződő előnyöket és hátrányokat, valamint a mutáció mértékét – változtatva, egyre különösebb evolúciós pályák rajzolódtak ki. A populációk, bizonyos határon belül többnyire egyensúlyban maradtak, ám előfordultak hirtelen változások. Mintha a számítógépben a kambriumi robbanás zajlana le. A stabil sztázisok korszakát – bármiféle aszteroida becsapódása nélkül, pusztán a rendszer kaotikus jellege miatt – a tömeges kipusztulás követte, amely a populációk egészen új nemzedékének megjelenéséhez vezetett. A TIERRA számítógépben definiált virtuális lényei mindenki számára azt sugallták: lehetséges szaporodásra képes virtuális ágenseket megalkotni, majd pontosan meghatározva a környezeti feltételeket, beindítható és lejátszható az evolúció folyamata. A környezeti feltételek tudatos változtatásával pedig feltérképezhetőek az evolúció alternatív útjai és a stabilan együttélésre képes populációk.

A TIERRA azonban csak kezdete volt a 90-es évtizedben gyorsan terjedő, új, a társadalomtudományokat forradalmasító módszernek – az ágens alapú modellezésnek.³³ Lelkes hívei szerint ez a módszer éppoly jelentős, mint a mikroszkóp vagy a távcső felfedezése a biológiában, illetve a csillagászatban. Az eljárás alapja a virtuális, autonóm döntéshozó lények “megteremtése” egy meghatározott számítógépes környezetben. Az ágensek érzékelik a környezetet, és azt felmérve³⁴, a számukra meghatározott viselkedési szabályok alapján döntenek. A számítógépes szimuláció során sok ezer lépésben működhetnek együtt vagy vetélkedhetnek egymással. Megváltoztathatják a környezetükkel és egymással kialakított viszonyukat, sokféle, komplex jelenséget hozhatnak létre virtuális társadalmukban.

Az ágens alapú modellezés forradalmi jellege szembetűnő az ún. Sugarscape-modellben, amely egy “cukorhalmokon” elterülő társadalmat ír le.³⁵ A társadalmat alkotó ágenseket egyetlen dolog vezet: cukrot akarnak! Földjük egy különös – 50*50 függőleges és vízszintes sorral, így összesen 2500 rácsponttal rendelkező – toroid formára feltekert síklap. A rácspontok két tulajdonsággal rendelkeznek: cukortartalommal és potenciális cukorfelvevő “képességgel”. Mindkettő a “teremtők” – J. M. Epstein és R. Axtell – által előre meghatározott rendben oszlik el a Sugarscape társadalomban. A rácspontokon, szintén véletlenszerűen elszórva, ágensek élnek. Életüket mozgató egyetlen vágy: megszerezni, majd elfogyasztani vagy felhalmozni minél több cukrot. Az ágensek – mint egyedek – viselkedését jól meghatározott szabályok határozzák meg: elvándorolhatnak, harcolhatnak, kereskedhetnek, együttműködhetnek, kicserélhetnek sokféle dolgot, megbetegedhetnek, sőt még szexuális életet is élhetnek, és utódokat hozhatnak létre. Különféle kulturális tulajdonsággal – eddigi fogalomhasználatunkkal, mémekkel – rendelkezhetnek, amelyeket a szomszédos ágensekkel kicserélhetnek. Vagyis átvehetik egymás kultúráját, eltanulhatják mások szokásait, és átadhatják a sajátjukét.

Az ágenseket alkotóik öröklött tulajdonságokkal is felruházták: magas vagy alacsony hatékonyságú anyagcserével, metabolizmussal. A gyors metabolizmus, a nagy táplálékszükséget miatt hátrányos, míg a lassú metabolizmus az alacsonyabb táplálékigény miatt előnyös a túlélés szempontjából. Eltérő ezenkívül a “látásuk” minősége is: vannak, akik messzebb, értsd több rácspontnyira, míg mások csak egyetlen rácspont távolságra láthatnak el. Nyilvánvaló, hogy a “távollátás” túlélési előnyt, a “közellátás” versenyhátrányt jelent. A számítógépes modell ágenstársadalmának lényei lényegében mindazt megtehetik, és meg is teszik, amit a reális társadalom egyedei – esznek, dolgoznak, megbetegedhetnek, kereskednek, vagyont halmozhatnak fel, harcolnak, és szaporodnak. Nem véletlen tehát, hogy jellegzetes társadalmi változások bontakoztak ki. Az ágensek folyamatosan vándorolnak; keresik a cukorban leggazdagabb területeket, majd közösségekbe tömörülhetnek. Azonos kulturális formákkal jellemezhető törzseket alkothatnak. Majd e törzsek “saját akaratuk” szerint háborúzhatnak, vagy éppen kereskedhetnek egymással. Korábbi cselekedeteik eredményeként folyamatosan átalakítják környezetüket, amely viselkedésük módosítására készteti őket. Mint a “teremtők” megfogalmazták, modelljük lehetővé teszi az ágenskörnyezet ko-evolúciójának tanulmányozását.³⁶

A kereskedelem hatásának tanulmányozása során újabb szükségletet vezettek be az alkotók: a “fűszer” iránti igényt. Ez a szükséglet a cukoréhoz hasonlóan érvénysült, és hasonlóképpen véletlenszerűen volt a világban elosztva. A következmény közhelyszerű: kiderült, hogy a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalom eltartó képessége – vagyis a toroidon élő ágensek lehetséges száma – megnőtt. Jóval többen élhettek a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalomban, mint kereskedelem nélkül. Ugyanakkor – mintegy a kereskedelem következtében – a társadalom jóval egyenlőtlenebb lett. A birtokolt és elfogyasztott cukor mennyisége által meghatározott jelentős vagyoni különbségek alakultak ki az ágenstársadalomban.³⁷ Tovább növelte a társadalmi különbségeket, ha a modellben lehetővé tették az öröklődést. Ne feledjük, ezek az eredmények nem voltak eleve beleépítve a modellbe. Ezek a “saját érdekeik” és persze az adott szabályrendszer szerint mozgó ágensek maguk hozták létre. Érdekes volt tapasztalni, ahogyan az ágensek között munkamegosztás alakult ki, és elkezdtek egymással kereskedni. Az ágens alapú modellezésen alapuló számítógépes szimuláció ugyanazt a szerepet játszhatja, mint az autó fényszórója. Elénk vetítheti azt a távoli jövőt, amelyhez – ha nem változtatunk viselkedésünkön, vagyis nem fordítjuk el a kormánykereket – elkerülhetetlenül elérkezünk egy idő múlva.

Az ágens alapú programozás forradalmi jellege három lényegi képességében³⁸ rejlik. Minden korábbi szimulációs módszer eleve “bevitte” a végeredményt a szimuláció kezdő feltételeibe. Az ágens alapú modellezés viszont egyszerre kezeli az entitások – a különböző jellegű egyének, csoportok vagy akár egész társadalmak – diszkrét jellegét, autonóm döntési lehetőségeit és a sokszoros számítógépes futtatás lehetőségeit. Mivel a társadalmat önös érdekű ágensek együttműködéseként és vetélkedéseként írhatjuk le, ezzel a megközelítéssel modellezhetjük³⁹ életünk szinte minden jelenségét, elemezhetjük folyamatok kifejlődését és feltétel­érzékenységét⁴⁰ . Gondoljunk csak arra, milyen lehetőségeket nyújt a módszer bizonyos gazdasági és társadalmi akciók következményeinek felbecsülésére!

A “forradalmi” jelző második indokának magukat az ágenseket tekinthetjük. Ezek – definíció szerint – pontosan a társadalomtudományi kutatás logikájához illeszkedő önálló aktorok, saját érdekekkel, törekvésekkel, “akik” folyamatosan formálják környezetüket, és újratermelik döntési feltételeiket⁴¹ . Az ágenseknek éppen ezt a jellemzőjét emelte ki a Nobel-díjas Amartia Sen is, elválasztva a “ágens” – szokványos – megbízott”-ként értelmezett felfogását az eredeti – általa “magasztosabb”-nak tekintett – fogalmától. Számára az ágens “olyan ember, aki cselekszik, és változást idéz elő, és akinek sikereit saját értékeinek és céljainak szempontjából lehet megítélni”.⁴² Ezek az autonóm cselekvők “igyekeznek” alkalmazkodni környezetükhöz, és éppen emiatt válik képessé a modell arra, hogy különböző típusú közösségekben feltárja az evolúciós jelenségeket.

Ebből következik az ágens alapú modellezés harmadik “forradalmi” újítása: az evolúciós folyamatok ismételt lejátszása kézenfekvő eszköz az ún. “kiemelkedés” vizsgálatához. Az “emergencia”, a kialakulás elemzése a társadalomtudományok legérdekesebb és legizgalmasabb – egyben legkényesebb – problémáit oldhatja meg⁴³ . Az ágens alapú programozás az elmúlt évtizedben a társadalomtudományok igencsak különböző területein⁴⁴ hozott alapvetően új eredményeket. Ezek különösen akkor váltak érdekessé, amikor össze lehetett vetni őket az emberi résztvevőkkel folytatott játékok eredményeivel. Az ágensek segítségével szinte laboratóriumi körülmények között elemezhetünk komplex társadalmi jelenségeket, így bizonyos típusú csoportos viselkedések kialakulását. Szimulálhatjuk a legkülönbözőbb társadalmi változásokat. Megérthetjük a kollektív jelenségek létrejöttét⁴⁵ – a piac kialakulásától a divatok terjedésén keresztül egészen a bűnözés növekedésig vagy éppen visszaszorulásáig.

Az ágens alapú programozás tehát ideális módszert kínál a közösségek belső dinamikájának és az együtt élő civilizációk elemzéséhez. A szimuláció eddig soha nem látott lehetőséget nyújt, hogy megvizsgáljuk, konkrétan milyen feltételek kellenek a különböző életmodellű közösségek stabil együttéléséhez. Az evolúció egyik, sokat vitatott kérdését a nemrég elhunyt S. Gould⁴⁶ tette fel: mi történne, ha az evolúciót újra és újra “lefuttathatnánk”? A ténylegesen megvalósulttól alapvetően eltérő irányba fejlődnének-e az események, minden futtatás más jövőbe vezetne-e? Avagy – mint azt D. Dennett feltételezte – az újrafuttatott evolúció fő vonalaiban a korábbi menetrendet követné? Az ágens alapú programozáson alapuló “mesterséges élet” elemzések válaszolhatnak erre. Az eddigi kísérletek arra utalnak, hogy a mikroszerkezet ugyan nem jelezhető előre, ám az alapvető, evolválódó struktúra az “újrajátszások” során gyakran meghökkentősen stabilnak bizonyult⁴⁷ . A szimuláció további fontos előnyökkel is kecsegtet: feltárhatja a fejlődés tendenciáit. Azonosíthatjuk a jövő fontosabb alternatíváit és ezek lehetséges kimeneteit. A tervező módszert kap a “mi lett volna, ha” vagy a “mi lehetne, ha” típusú, sokáig megválaszolhatatlannak tekintett kérdések elemzésére.

A módszertani alapok egyre biztosabbak, a számítógépes modellek mind összetettebbek. Fokozatosan gyűlnek a szimulációs modellek futtatásához nélkülözhetetlen, a társadalmak konkrét állapotát leíró információk.⁴⁸ Megítélésünk szerint egy évtizeden belül elvégezhetők azok a vizsgálatok, amelyek eredményeként – az 1. ábrához hasonlóan – felrajzolhatjuk a valóságos Föld, az együtt élő, evolúciósan stabil közösségtípusok feltételrendszerét. Ezzel mintegy “matematikailag” bizonyíthatjuk vagy cáfolhatjuk, hogy tényleg evolúciósan stabil modellé válik-e a kommunista közösség. A végső bizonyíték persze csak a valóságos kommunista közösségek létrejötte lehet. Addig azonban, amíg ezek a közösségek valóban kialakulnak, fogadjuk el az efféle jövendölésekről – kételkedő és reménykedő hangsúllyal is olvasható – orosz mondást: “Ha megérjük, meglátjuk.”

Jegyzetek

¹ A cikk a szerző új könyvének – Gének, mémek és a társadalmi evolúció (Lehet-e evolúciósan stabil stratégiai a kommunizmus) – utolsó, összefoglaló fejezete alapján készült. A könyv egy sor a társadalomtudományokban szokatlan megközelítést és fogalmat használ, amelyek mindegyikét részletesen elemzi is. A jelen cikkben csak a mondanivaló megértése szempontjából leglényegesebbeket határozzuk meg.

² A. Dnyeprov: A rákok szigete. Riadó a naprendszerben. Helikon Könyvkiadó. Budapest, 1965, 34. oldal.

³ Az evolúciósan stabil stratégiák elemzésének a könyv egy fejezetet szentel. Evolúciósan stabil stratégiának nevezzük kölcsönható egyedek olyan viselkedési stratégiáit, amelyek az evolúciós folyamat eredményeként formálódtak ki, csiszolódtak egymáshoz. Az adott körülmények között a maximális eredményt hozzák alkalmazójuk számára, és ezért az egyik lénynek sem éri meg eltérni ettől.

⁴ Evolúciós nyomáson a környezeti feltételek olyan összességét értjük, amely a létező élőlények túlélését meghatározott módon befolyásolják, előnyben részesítve bizonyos genetikai (és memetikai) struktúrákat, míg hátrányosan másokat.

⁵ Maslow ötszintes szükségletpiramisáról van szó, amely – sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan – az evolúció folyamata által kiformált.

⁶ Marosán György: A siker receptje. Kossuth Kiadó, 2003, 221. oldal.

⁷ A határboldogság fogalma a határhaszon fogalmának kiterjesztése a fogyasztás “boldogsággeneráló” hatásának értelmezésére, egységnyi fogyasztásnövekedés eredményezte “boldogságnövekedést” jelent.

⁸ Lásd Csíkszentmihályi Mihály. Flow K. J. K. 1997.

⁹ Karl Marx: A tőke. Kossuth Könyvkiadó, 1978, 15. oldal.

¹⁰ Ez az arány nem számításon alapul, inkább a változás irányának érzékeltetésére szolgál. Az arányok becslése nehéz, hiszen már ma is problémát jelent, hogy a statisztikák nem mutatják a fekete és a szürke gazdaságot, és végképp kilóg a rendszerből az informális gazdaság. (M. Gy.)

¹¹ A könyv, címéből is következően, fontos módszertani modellként használja a mémek fogalmát. A mémek, a hagyományos értelmezés szerint: a kultúra “génjei”, azok az elemi egységek, amelyek mutációja kiváltja a kultúra változását.

¹² Tulajdonképpen emiatt is nevezhető az általunk felvázolt modell a liberális kommunizmus modelljének.

¹³ Az ökológiai lábnyom annak a területnek a nagysága, amely egy adott közösség újratermeléséhez szükséges, figyelembe véve a létszámát, a fogyasztási mintát és az alkalmazott technológiák “falánkságát”.

¹⁴ C. George Benello, Robert Swann, Shann Turnbull: Building Sustainable Com­mu­nities. The Boorstap Press. New York, 1972, valamint Amitai Entzioni: The Spirit of Community. Simon and Schuster,. 1993 és A. Entzioni: The New Golden Rule. Basic Books, 1996.

¹⁵ Egy komplex rendszer billenési pontja az a pont, amelyen túl a rendszer minősége hirtelen alapvetően – és többnyire kedvezőtlenül – megváltozik.

¹⁶ Economist. 2004. 04. 17.

¹⁷ Joshua M. Epstein, Robert Axtell Growing: Artificial Societies. Brookings Insti­tution Press. 2000.

¹⁸ Schelling T. C.: Models of segregation. American Economical Review Papers and Proceedings 59 (2) 488–93.

¹⁹ Marosán György: “Billenési pontok”. Népszava, 2004. március 6. és “Megfőtt béka szindróma”. Népszava, 2003. szeptember 13.

²⁰ Az ábra hasonló a biológiai lények viselkedésének evolúciósan stabil stratégiáinak a környezeti feltételek alakulásától függő modelljeire. Lásd, Viselkedésökológia. Szerkesztette: Barta Zoltán Liker András, Székely Tamás. Osiris Kiadó, 2002, 5 fejezet: Kosztolányi András és Székely Tamás: Az utódgondozó viselkedés evolúciója. Csíkszentmihályi – Flow. Akadémia Kiadó 2001.

²¹ A világ helyzete 2004. Föld Napja Alapítvány, 2004, 7. és 8. fejezet.

²² Ezért gondoljuk a kifejtett gondolatmenetről, hogy a liberális kommunizmus elméletét írja le.

²³ Szabó György: “A Jó, a Rossz, és a Magányos számítógépes küzdelme”. Természettudományi Közlemények. 134. évf. 5. füzet. 197. oldal.

²⁴ A GPI a Genuin progress indicator egy olyan – könyvünkben részletesen elemzett – statisztikai mutató, amely a növekedés költségeit is tekintetbe véve méri a haladás szintjét.

²⁵ Samuel P. Huntington: Civilizációk összeütközése. Európa Kiadó, 1997.

²⁶ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1991.

²⁷ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek. Budapest, 1971. 9. oldal.

²⁸ Philip Ball: Critical Mass. William Heinemann, 2004.

²⁹ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 5. fejezet.

³⁰ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 88. oldal.

³¹ Stefan Helmreich: Silicon second nature. University of California Press.

³² Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 95. oldal.

³³ Stuart A. Kauffman: Investigation. Oxford University Press, 2000.

³⁴ Eric Bonabeau: Agent-based modelling PNAS, May 14. 2002 7280-7287.

³⁵ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 6. oldal

³⁶ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 163. oldal.

³⁷ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemenn, London. 2004, 438. oldal.

³⁸ Steven C. Bankes: Agent-based modelling: A revolution? PNAS may 14. 2002. 7199-7200.

³⁹ John H. Holland: Emergence Perseus Books. Cambridge–Massachusets, 1989, 118. oldal.

⁴⁰ Stuart Kauffman: At Home in the Universum. Oxford University Press, 1999.

⁴¹ Timothy K. Kohlee and George J. Gumerman: Dynamics in Human and Primate Societies: Agent-Based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000, 2. oldal.

⁴² Amartia Sen: A fejlődés mint szabadság. Európa, 2003. 41. oldal.

⁴³ Ecomomist, 2003. 03. 15.

Nature, 2002. okt. 17. 677. oldal.

Nature, 2002. dec. 19/26. 766. oldal.

⁴⁴ Lásd erről a Artificial Life kiadványokat. Artificial Life I–VII.

⁴⁵ Epstein J. M. (2002): Proc. Natl. Sci. USA 99. Supl. 3 7243–7250.

⁴⁶ Artificial Life Proceedings of the International Conference on Artificiasl Life. A Bradford Book 2000. Paul Domjan., 248. oldal.

⁴⁷ Artificial Life V. 420. oldal.

⁴⁸ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemann. London. 2004. és T. K. Kohler and G. J. Gumerman: Agent-based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000.

Két tanulmánykötet a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változásáról

A kilencvenes évek nem csak a gazdasági-politikai rendszerváltás területén jelentettek kihívásokat a megújulni kívánó közép-kelet-európai országok számára: a globalizáció folyamatainak kiteljesedése, a tömegtermelésen alapuló ipari struktúrák átalakulása, a jóléti állam megkérdőjeleződése még bizonytalanabbá tette számukra a járható és követendő utat. A transznacionális vállalatok meghatározóvá válása gazdaságukban pedig további kérdéseket vetett fel. Ezeknek a kérdéseknek jelentős része a munkaügyi kapcsolatokra, az emberi erőforrás kezelésére vonatkozik: a térség bekapcsolódása a magas hozzáadott értéket előállító, új szemléletű termelésbe, az új szervezet felépítési és a humán erőforrást érintő menedzsmentstratégiáinak elterjedése kiutat és biztos pozíciót jelenthet a világgazdaságban.

Ezek a problémák állnak két, nemrégiben megjelent tanulmánykötet fókuszában. Az angol nyelvű, térségünkkel foglalkozó nemzetközi kutatócsoport munkáját bemutató Emerging Human Resource Practices – Development and Debates in the New Europe című kötet elméleti és empirikus alapokról próbál áttekintést nyújtani a közép-kelet-európai vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatának átalakulásáról. A munka és a párbeszéd új paradigmái című tanulmánykötet egy magyarországi kistérségen keresztül mutatja be a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változását.

* * *

A globalizációhoz kapcsolódó jelenségek vizsgálatánál a gazdaságpolitika – főleg a kis, nyitott gazdaságokra értelmezett – egészen más kérdésfeltevéseket és választási alternatívákat kínál, mint a politikai-társadalmi gondolkodás és cselekvés egyéb területei. A kelet-közép-európai országok számára az exportorientáció szükségessége, a tőkebeáramlás növekedést meghatározó volta tény, és ez különösen igaz a globális gazdasági szereplők előtt a 90-es években leggyorsabban megnyitott Magyarországra. A gazdaság és az abban meghatározóvá vált multinacionális vállalatok kapcsolata, ennek átalakulása és az ezt befolyásolni hivatott gazdaság- és társadalompolitikai cselekvés mára széles körű közéleti vita tárgyává váltak.

Ehhez a diskurzushoz járul hozzá a maga sajátos szempontjaival az Akadémia Kiadó által nemrégiben megjelentetett, Makó Csaba, Chris Warhurst és John Gennard által szerkesztett angol nyelvű tanulmánykötet. A kötetben szereplő írások egy az MTA és a Szent István Egyetem által szervezett 2000-es budapesti konferencián hangzottak el. A szerzők a közép-kelet-európai térség humánerőforrás-gyakorlatával foglalkozó magyar és nemzetközi kutatók, akiknek együttműködését az MTA és a Brit Akadémia csereprogramja segítette.

A kötet empirikus és elméleti jellegű tanulmányokat egyaránt tartalmaz, a helyzetkép, dinamika és narratíva keveréke. A vállalatok humánerőforrás-gyakorlatának változását és állapotát mutatja be különféle területeken, felhívva ezzel a figyelmet a kérdéskör egészen meglepő szempontokból jelentős voltára.

A multinacionális vállalatok által alkalmazott “puha”, szervezetfelépítési technológiák átvétele és elterjedése a hazai vállalatok körében, a humán erőforrást érintő menedzsmentgyakorlat változása hosszabb távon meghatározhatja Magyarország versenyképességét az egyre szorosabbá váló világgazdaságban. Ez még inkább hangsúlyos, ha figyelembe vesszük a vállalatok eredményessége és emberi erőforrás gyakorlata között feltárt pozitív kapcsolatot. Eszerint a vállalatok és tágabban a gazdaság fejlődését meghatározó egyik legfontosabb tényező a szervezetük minősége, a szervezeti tudás és a vállalatkompetenciák kiterjedtsége. A sokat emlegetett, tudásalapú gazdaság kiépülése, az alacsony hozzáadott értékű termelés helyett a magas termelékenységű betelepülése az oktatás- és foglalkoztatáspolitika mellett szintén a vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatán és ennek változásán múlik.

A szervezeti felépítés és humánerőforrás-menedzsment ugyanakkor erősen befolyásolja, hogy a vállalatok munkásai, alkalmazottai hogyan érzékelik munkakörüket, munkájukat: mennyire sokszínű az, mennyire vannak döntési jogköreik, vagy ellenkező előjellel: mennyire elidegenedettek tőle. A munkahelyi kapcsolatoknak része a vállalati vezetés szakszervezetekhez való viszonya. A globalizált vállalatokkal szemben a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni: a jóléti társadalom és a globalizáció kölcsönhatásának alakulását erősen befolyásolhatja.

Az empirikus tanulmányok alaposnak mondhatók, amennyiben felhívják a figyelmet a vizsgált jelenségek negatívumaira is, a kötetből azonban általánosságban egy pozitív kép és leírás bontakozik ki a nemzetközi vállalatok és a hazai gazdaság és társadalom kapcsolatáról. Ennek egyrészt mutatkoznak jelei, másrészt viszont csak pozitív várakozás, amit azonban kellőképpen alátámaszthatnak a szorgalmazott releváns politikák.

A multinacionális vállalatok betelepülésével kapcsolatos egyik leglényegesebb kérdés, hogy ezek mennyire integrálódnak a helyi gazdaságba: mennyire alakulnak ki beszállítói kapcsolatok, mennyire terjednek el a helyi vállalatok közt az általuk importált “kemény”, azaz termelési, illetve “puha”, azaz szervezeti, emberierőforrás-technológiák. Warhurst et al a kötetben szereplő tanulmányában¹ az utóbbi, eddig kevesebb figyelmet kapott kérdést vizsgálja. A modern vállalat-, termelés- és humánerő-szervezési technológiák terjedése eszerint segít modernizálni, versenyképessé tenni a helyi vállalatokat. Ennek meghatározó szereplőit és mechanizmusát vizsgálva azt látjuk, hogy a technológiák diffúziója függ egyrészt a helyi gazdasági szereplők által kevéssé befolyásolható tényezőktől, így az adott nemzetközi cég érdekeitől, stratégiájától vagy általában a társadalom befogadókészségétől. Függ ugyanakkor a megfelelő gazdaságpolitikai környezettől és az átviteli csatornák kialakulásától és működésétől is. Ezen belül megkülönböztetik a kényszerített átvételt, amikor a multi beszállítóinak különböző minőségi követelményeket ír elő. A másolás jellegű átvétel során a helyi cégek adaptálják a multinál látott szervezési technikákat, ehhez persze szükséges a megfelelő szakmai fórumok megléte és hatékony működése. Végül a menedzserek mozgása a vállalatok közt szintén a tudás szintjén meglevő kompetenciák terjedését segíti.

Az egységesülő világgazdaságban elfoglalt szerepünket a jövőben meghatározza, hogy a betelepült vállalatok milyen stratégia alapján végzik helyi fejlesztéseiket. A Makó Csaba írásában² ismertetett kategorizálás szerint a világgazdasági integráció két legmagasabb fokozata a “multinacionalizáció” és a “globalizáció”. Az előbbi gyakorlatilag adott államokhoz kapcsolódó vállalatok nemzetköziesedő termelési tevékenységét jelenti, az utóbbi az a fázis, amikor a vállalatok elszakadnak anyaországuktól és igazán transznacionálissá válnak: globálisan szervezik döntési és kutatásfejlesztési tevékenységeiket is. A közép-kelet-európai államok a kilencvenes években bekapcsolódtak a “multinacionalizáció” folyamatába, egyelőre nyitott kérdés azonban, hogy a szűk értelemben vett globalizáció szakaszában milyen szerephez jutnak. Makó ezt elemzi a székesfehérvári térségben készített felmérések alapján. Az általa ismertetett koncepció szerint a hatékony piacgazdaság kiépülését az ún. kreatív szakasz követi, amikor már a fejlődés minőségén, a magas hozzáadott értékű termelés elterjedésén van a hangsúly. A multinacionális vállalatokkal kapcsolatban itt már gazdasági beágyazódásuk és stratégiai, fejlesztési tevékenységeik idetelepítése a cél. Ez kedvező pozíciót biztosít az országnak a szűk értelemben globalizálódó nemzetközi gazdaságban. Makó előremutató példaként említi, hogy több nemzetközi vállalat Magyarországra telepítette kutatási-fejlesztési tevékenységét.

De Sousa és Richet³ a működőtőke-beáramlás modernizációs hatásait vizsgálva elkülöníti a vállalatokon belüli és vállalatok közötti technológiatranszfert. Koncepciójuk szerint a belső transzfert segíti, hogy a transznacionális vállalatok helyi leányvállalataikra egyre kiterjedtebb jogköröket ruháznak: kutatási-fejlesztési tevékenységek és regionális döntési központok is átkerülnek ide. Az általuk prezentált adatok ugyanakkor mutatják, hogy a beszállítói kapcsolatok is egyre inkább kiépülnek, és ez általában átstrukturálódást jelent a helyi cégek számára.

Warhurst et al megemlíti, hogy a szervezeti kompetenciákra és tudásra építő vállalat egyik jellemzője a döntési jogkörökkel felruházott alkalmazott. A vízió tehát egy kevésbé elidegenedett, a humánerő-fejlesztésre és -képzésre hangsúlyt fektető munkahely. Kérdés, hogy ehhez képest hogyan élték meg a dolgozók munkahelyeik átalakulását a 90-es években. Ezt vizsgálja magyar és lengyel felmérések alapján Ishikawa⁴ . Az elidegenedést mutató jelzőszámok mindkét országban jelentősen emelkedtek a rendszerváltozás során, de a kiinduló helyzet nem volt azonos a két országban. Lengyelországban egy eleve nagyon magas szinthez képest rosszabbodott tovább a munkások helyzete, míg Magyarországon a korábbi alacsony szintről emelkedett közepes mértékűre a mutató. A szerző az eltérés okait elemzi foglalkozási csoportokra lebontva.

A munkától való elidegenedés egyik eleme a vállalati döntési mechanizmusoktól való eltávolodás, a munkásokkal való vezetői konzultáció hiánya. A szakszervezetek reprezentációs és érdekérvényesítő képessége jelentősen romlott az elmúlt évtizedben a nemzetközivé váló tőkével szemben. A munkások nemzetközi érdekvédelmének hiányát a legutóbbi napokban is érzékelhettük, amikor is az üzemek kitelepítésével fenyegetett szakszervezetek munkaidő-engedményekre kényszerültek Németországban. Gennard et al⁵ a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének kérdéseit és a közös fellépésük előtt álló akadályokat elemzi.

A kötetben további esettanulmányok is olvashatók a térségbe települő transznacionális vállalatok emberierőforrás-gyakorlatáról, ezek helyi cégekkel való kölcsönhatásáról, a vállalkozói életpályákról, a hátrányos helyzetű térségek foglalkoztatási helyzetéről. Egyes földrajzi térségek elemzése több írásban is megjelenik, ám ezek mindegyike valamilyen speciális kérdést vizsgál az adott vállalatoknál. Egy adott kistérség átfogó elemzését nyújtja viszont a másik recenzált kötet: a foglalkoztatási helyzet bemutatásán túl vizsgálja, hogy a térség különböző nagyságú vállalatai milyen termelés-szervezési és emberierőforrás-gyakorlatokat alkalmaznak, ezek hogyan hatnak egymásra, így bizonyos szempontból kiegészíti ezt a könyvet.

A kötet által nyújtott analízis tehát több területről indul ki, így végigolvasva az egyébként szerteágazó írásokat, végül összeáll az olvasónak valamiféle helyzetkép a térség vállalatai humánerőforrás-kezelési gyakorlatának változásáról és jelentőségéről. A tanulmányok nagy része vállalati interjúkra és kutatásokra támaszkodik, így az elméleti állítások működését konkrét esetek bemutatásán keresztül vizsgálja meg, ami szintén pozitívumai közé írható. A kötet azonban óhatatlanul normatív, amennyiben az őt övező szakmai kommunikáció is az: a térség országainak és Magyarországnak a globális gazdaságba kapcsolódását a fejlődő humánerőforrás-gyakorlatokat és azok implikációit figyelembe véve elemzi. Az olvasó tehát nem annyira a vállalatok valós munkahelyi viszonyairól, a munkakörülményekről, a tényleges gyakorlatról kap képet, mint inkább arról, hogy ez a gazdaság mennyire átitatott ezekkel a szervezeti technológiákkal, menedzseri gyakorlatokkal. Előnye azonban, hogy felvázolja a bennük rejlő lehetőségeket, amelyek meghatározhatják a térség országainak világgazdasági sikerét, illetve vázolja az ezt elősegítő vállalati és gazdaságpolitikai stratégiákat.

* * *

Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros. Egy település három elnevezéssel, ami szinte a semmiből vált a szocialista nehézipar egyik fellegvárává. Az 50-es 60-as években a nyugat-európai döntéshozók körében is népszerű volt az olyanfajta regionális politikai gyakorlat, ahol szintén a földből nőttek ki az új nagyvállalatok és települések.

A 60-as, 70-es évek nyugat-európai térszerkezete és térfolyamatai konzerválódtak Magyarországon egészen a rendszerváltásig, ami nem felelt meg a piacgazdaságnak és az egyre inkább teret nyerő újfajta termelésszervezési paradigmáknak. A 90-es évek elején nemcsak a gazdasági szerkezetváltással, a piacgazdaságra való átmenet nehézségeivel kellett szembenézni, hanem az ezzel együtt járó és felerősödő globalizációs folyamatokkal is. Ez kibocsátási veszteséggel (ún. transzformációs visszaeséssel), a lakosság életszínvonalának csökkenésével és az egyenlőtlenségek növekedésével járt. A nehézipar a fejlett országokban válságágazattá vált.

Dunaújvárosnak és kistérségének az átlagosnál kisebb visszaesést kellett elszenvednie, mivel a Vasműnek sikerült átvészelnie a 90-es évek elejét. A Dunaferr csoport még ma is meghatározó szereppel bír a térség társadalmi és gazdasági életében. A Dunaújvároshoz hasonló gazdaságilag monokultúrásnak számító “rendszerváltó” térségek életében az ipari pillér kidőlése igen súlyos gazdasági-társadalmi válságot eredményezett. A gazdasági szerkezet diverzifikálása, a szolgáltató szektor súlyának növelése nélkül ez a fenyegetettség Dunaújváros esetében is megmarad, akár állami nagyvállalatról legyen szó, akár nem.

A Munka és a párbeszéd új paradigmái című kötet egy komplex és részletes, a teljesség igényével megírt empirikus elemzés a szóban forgó kistérségről a munka világának kérdéskörében. Inkább a mikroszintre koncentrál, szemben az előző munkával, ami behatóbban tanulmányozza a makrofolyamatokat.

A szerzők fő célja, hogy azonosítsák a kistérségnek a mintában szereplő vállalatai és vállalkozásai által követett termelésszervezési és tudás felhasználási modelleket, elsősorban feltáró kvalitatív elemzés (survey) keretében, valamint, hogy megvizsgálják: ezt mennyiben módosítja a társadalmi és kulturális beágyazottság és a szociális partnerek közötti párbeszéd. Az elemzés kiterjed a térségben rendelkezésre álló erőforrások bemutatására, a munkaerő-piaci helyzetre, illetve a gazdasági, társadalmi és kulturális kölcsönkapcsolatokra is.

Makó–Simonyi szerint a piacgazdaság új szervezeti modelljeinek adekvát leírásához meg kell újítani a gazdaságszociológia szótárát, amit az elméleti részben részletesen bemutatnak.

A posztszocialista közép-kelet-európai országoknak nem egyszerűen a fejlett országokhoz való felzárkózás a cél, hanem az integrálódás a globalizálódott világgazdasági rendszerbe. Ebben a rendszerben a hangsúlyok állandó mozgásban vannak, így új fogalmak kerülnek előtérbe. A rugalmasság és a tudás lépett elő központi témává a gazdaságszociológiában a 90-es évekre. A privatizáció, decentralizáció, versenyképesség, dereguláció, alkalmazkodóképesség stb. fogalmaival kiegészülve a megerősödő neoklasszikus paradigma esszenciáját alkotják, amiket a Washingtoni Konszenzus “kodifikált”. Ezen fogalmak segítségével építhetőek fel, írhatók le jól az új munkaszervezeti és tudáshasznosítási modellek.

Az elméleti részben a szerzők felvázolják a rugalmasság, valamint az alternatív tudásformák főbb típusait. A rugalmasság összetett fogalom, de első olvasatban a merevségek felszámolását jelenti. Leginkább a munkaerő-piaci kötöttségek lazítása katalizálja azt. A rugalmasságnak két alapvető formája létezik: a külső, munkapiaci, valamint a belső, funkcionális⁶. Az egyik, illetve a másik gazdasági szervezetekben alkalmazott “túlsúlya” alapján számos munkapiaci makromodell létezik a gyakorlatban Európa-szerte. A merev makroszint–rugalmas mikroszint kettőssége a stabilitást viszi a foglalkoztatási struktúrába, ami a munkavállalók számára kedvező, de például a magyarországi VGMK-k is sikeresen használták ki a 80-as években a tervgazdaság strukturális merevségeit.

A tanulmány szerint elsősorban a mikroszint hordozza az új termelésszervezési eljárásokat⁷ és tudásfelhasználási koncepciókat, amik az alkalmazkodás, az innováció és a változásra való képesség legfőbb komponensei. A tudás és az információ lassan, de biztosan válnak a legfontosabb termelési tényezővé. Ugyanakkor a tőkeszegény posztszocialista országokban a tőke relatív pozíciója a munkához képest szilárd maradt mind ez idáig.

Dunaújváros és kistérsége a 150 magyar kistérség között igen előkelő helyet foglal el általános gazdasági fejlettség tekintetében. Kedvező a fekvése (Fejér megye), korán kialakult szociális intézményi és jó infrastrukturális ellátottsága is ezt igazolja. Az előnyök közé sorolható még, hogy a térség demográfiai és foglalkoztatási mutatói kedvezőek, jobbak az országos átlagnál. Hátrányt jelent a szolgáltatási szektor színvonalának, diverzifikáltságának és súlyának alacsony volta, továbbá, hogy a vállalkozássűrűség, valamint a kis- és középvállalatok súlya vállalati struktúrában alacsony. A legnagyobb veszélyt a már említett monokultúrás gazdasági struktúra jelenti, bár a Dunaferr “mindenhatósága” nemcsak visszahúzó erőt, de stabilitást is magában hordoz. A többségi állami tulajdonban lévő nagyvállalat csődbe jutását a politika nem engedheti meg, hiszen akkor több tízezer ember megélhetése kerülne veszélybe, bár egyre kevesebb a hajlandóság, hogy közpénzzel finanszírozzák a Vasmű technológiaváltását a versenyképesség megőrzése céljából. A másik tanulmánykötet egyik fő aspektusa a tőkevonzó képesség, hiszen a standard elméletek szerint az FDI magában hordoz bizonyos típusú spillover hatásokat is⁸ , ha nem enklávészerűen integrálódik a helyi gazdaságba. A dunaújvárosi kistérség tőkevonzó képességére – főként a Dunántúl fejlettebb térségeivel összehasonlítva – gyenge, ami kapcsolatban állhat a térség monokultúrás gazdasági struktúrájával, a Dunaferr domináns szerepével. Ezt ellensúlyozhatná az infrastruktúra megfelelő volta, valamint a humántőke elégségesnek mondható mennyisége és minősége.

A tanulmány empirikus, a tudáshasznosításra és termelésszervezési eljárásokra vonatkozó részének konklúziója szerint a dunaújvárosi kistérség vállalkozásai, szervezetei nem kezelik kiemelt területként a képzést, noha csíráiban már megfigyelhetőek az alternatív tudásformák s az ezzel együtt járó rugalmas szervezési eljárások. A formalizált tudástípusok iránti kereslet még mindig domináns. A térség vállalataira inkább a tömegtermelés jellemző, azaz a neofordizmus uralkodik mind a kis-, mind a nagyvállalatok körében. A szervezet “kemény” jellemzői (a szervezet életkora, mérete és társasági formája), valamint a technológiaválasztás nagyban determinálja mind az alkalmazott termelési eljárások megválasztását, mind az alkalmazott képzési tevékenységet. Az egyedi termelést folytató – vagy a kisméretű vállalatokra inkább jellemző az innovációbarátság, a rugalmas formák megléte és az alternatív tudásformákra való építés. A nagyvállalatoknál koncentrálódik a tudás, az alkalmazott technológia korszerűsége együtt jár a képzési tevékenység intenzitásával. Jellemzően a kisebb szervezetek alkalmaznak magasabb képzettséggel rendelkező munkaerőt. A világszinten egyre inkább dominánssá váló élethosszig tartó tanulás, atipikus munkák, rugalmas szerződések stb. még nem váltak bevetté a kistérségben. Mindezek ellenére figyelemre méltó a térség adaptációra és megújulásra való képessége mindössze tizenöt évvel a rendszerváltás után, napjaink gyorsan változó, globalizálódó gazdasági környezetében.

A tanulmány kiterjed a partnerek közötti párbeszéd és megállapodások vizsgálatára is. Itt már teljes képet kapunk a górcső alá vett vállalatok társadalmi beágyazottságáról, stratégiájáról és víziójáról. Munkaügyi kapcsolatok és megállapodások terén nagyfokú heterogenitás a jellemző, amihez a dereguláció és a különböző szervezeti kultúrával és stratégiával rendelkező tulajdonosi csoportok és persze a termelésszervezési modellek járulnak hozzá. Minden szervezetnek más és más elképzelései vannak arról, hogy hogyan fokozza hatékonyságát, profitabilitását a munkavállaló motivációjának, képzettségének és képességének növelésével, figyelembe véve a tudáshasznosítási stratégiáját és az alkalmazott termelési eljárást. Az elemzés megerősíti azt a hipotézist, hogy nincs univerzális recept, a szervezet mélyen a társadalmi-gazdasági struktúrába ágyazott és a társadalmi partnerek közötti hatékony kommunikáció és koordináció a szervezetek és a térség sikerességének záloga.

A fejlett piacgazdaságokban uralkodó gazdasági-szervezeti normák és minták átvétele, ezek adaptálása a lokális sajátosságokhoz, továbbfejlesztése és a helyi erőforrások megfelelő mozgósítása meghatározó elem a gazdaság teljesítménye szempontjából. Ennek a folyamatnak a megindulására vannak jelek – ezt mindkét kötet tanulmányai mutatják –, de még korántsem eldöntött. Kérdés tehát, hogy megszűnik-e a magyar gazdaság kettőssége: integrálódnak-e a globális vállalatok a helyi struktúrákba, illetve viszont. Kérdés, hogy a kisvállalatok megtalálják-e új szerepüket, hogy elterjednek-e az emberi tudásra építő, humánusabb munkaerő-szervezési viszonyok, hogy a szakszervezetek megadják-e a megfelelő válaszokat. A rendszerváltás befejeződött, az átalakulás azonban nem: Magyarország szerepének meghatározódása az egységesülő világgazdaságban további kihívásokkal szembesíti az országot. Ezért is fontosak az olyan kutatások, amelyek a folyamat aktuális állapotáról tudósítanak.

Irodalom

Makó Csaba–Chris Warhurst–John Gennard (szerk.): Emerging Human Resource Practices – Developments and Debates int he New Europe, Akadémia Kiadó Budapest, 2003

Makó Csaba–Simonyi Ágnes (szerk.): A munka és párbeszéd új paradigmái, Országos Munkaügyi Közalapítvány, Munkaügyi kutatások szakmai műhelye, Budapest, 2003

Jegyzetek

¹ Towards a Better Understanding of the Cross-Border Transfer and Diffusion of Soft Technology

² Globalisation and Organisational Innovation: The Case of Central and Eastern Europe

³ Economic Transformation, FDI and Local Supply Companies: The Case of Hungary

⁴ Employee Representation and Alienation in the Transition Economies: The Cases of Hungary and Poland.

⁵ Barriers to Cross-border Trade Union Co-operation in Europe

⁶ Pl. a konjunkturális rugalmasság

⁷ Neofordizmus, diverzifikált minőségi termelés, rugalmas tömegtermelés és rugalmas specializáció

⁸ Túlcsordulási hatás, ami alapvetően több formában történhet: hálózati externális hatások, illetve technológiák átvétele