Mitől aktuális és érvényes ma is a XX. század legnagyobb magyar költőjének életműve? A választ a kiemelkedő tehetség és a társadalmi elkötelezettség összekapcsolódásában találjuk.

Ez a tanulmány azt vizsgálja, milyen szerepet játszott a XX. század legnagyobb magyar lírai életművében a költő azonosulása a proletariátussal.

1. A módszer

Abban nincs vita az irodalomtudományban, hogy ez az azonosulás olyan tény, amelynek nem lebecsülhető a hatása a költői életműre. Arról azonban sokféle vélemény él, hogy kizárólagos, feltétel nélküli és életre szóló volt-e a költő elköteleződése a proletariátussal. Proletárköltő volt-e József Attila? S ha az is volt, az is maradt-e? Előrelendítette, vagy éppen ellenkezőleg, zsákutcába terelte az osztályszempont József Attilát és költészetét?

Sokan és joggal hangsúlyozzák: leegyszerűsítés ezt az egyetemes értékű költészetet adott korhoz, adott társadalomhoz, adott osztályhoz kötni. József Attilában és költészetében egyszerre van jelen a modern város embere, a szerelmet vadul áhító férfi, a tájat szemével átlényegítő magányos festő, a polgári világot pukkasztó vagány, a forradalmár és a semmilyen kötöttséget nem tűrő, de biztonságra áhítozó esendő lény. E vonások előtérbe állítása még haszonnal is járhat, gondolhatják azok, akik szerint a költő társadalmi és politikai elköteleződésének, világnézeti-filozófiai alapállásának elhalványítása akár még segítheti is a költői életmű egészének átmentését az államszocializmus veresége utáni, utópia nélküli és a szociális illúzióktól megszabadított korba.

Az alábbiakban a tanulmány azonban ellenkező úton jár, és éppen arra igyekszik fényt deríteni, milyen természetű volt a költő azonosulása a proletariátussal. Származásából egyenesen vezetetett az út a munkásmozgalom, a marxizmus felé? Miért és hogyan fonódott, ölelkezett egybe, termékenyítette meg egymást, és vált költészetté érzés és eszme, szemlélet és akarat?

Kívánatos a költői mű ilyen szempontú elemzése. De mit tehet a történész egy ilyen, alapvetően esztétikai, művészetszociológiai, filozófiai megközelítést, módszertant igénylő probléma megoldása érdekében? Lényeges lenne a József Attila-i életmű értékeinek felmérése szempontjából az 1920-as évek gazdasági, társadalmi, politikai viszonyainak áttekintése, elemzése? Fontos-e az életmű szempontjából, kell-e a proletár helyének, szerepének kijelöléséhez és értékeléséhez a költői életműben tudni, hogy milyen is volt a magyar munkásosztály helyzete az 1920-1930-as években? Nem fontos, nem kell. Megkerülhető-e a költészet szépségének, erejének és érvényességének megítélése során, hogy szó essen a költő és az illegális kommunista mozgalom és a szociáldemokrata párt kapcsolatáról? Igen, megkerülhető. Talán furcsán hangozhatnak ezek az állítások egy történész szájából, de a mű értékéhez közvetlenül nem tartozik hozzá sem a szociológiai, sem a történeti hűség.

Fontos akkor lenne a korabeli magyar munkásság és munkásmozgalom helyzetének bemutatása, ha a költő életrajzát akarnánk megírni. Ez az írás nem azon az alapon akarja bizonyítani, hogy a proletariátussal való azonosulás kulcsszerepet töltött be József Attila költészetében, hogy rámutat a származás, a környezet, a mozgalom jelentőségére, hatására a költő életére. A kötődésről tudtak a kortársak, és kiváló irodalomtörténészek részleteiben feltárták már ezt a kapcsolattörténetet.¹ Ez a megközelítés indokolt, és a rendelkezésre álló életrajzi adatok, levelek, visszaemlékezések sokasága egyszerre kínálkozó és kötelező esély az irodalmár és az esztéta számára, hogy közelebb férjen a költőhöz és művéhez.

Talán a líra az a műfaj, amely a legtöbb lehetőséget kínálja arra, hogy tetten lehessen érni a megélt élet és a megalkotott mű közötti kapcsolatot. A részletesen feltárt, majdhogynem napról napra követhető életrajz szinte csábítja a kutatót, hogy megvizsgálja: miből mi lett? Élménnyé tenni azt, miként is nemesül, transzformálódik művé, más számára is meg- és átélhetővé a személyes érzelem, a világ által kiváltott indulat, a tapasztalat, erre József Attila élete és munkássága egyedülálló alkalmat ad. Mégsem ezt a már bejárt utat követjük most. Azért nem, mert a bevezetésként feltett kérdést nem az ok-okozat viszony feltárásával érdemes megválaszolni. Éppen fordítva járunk el: a művekben akarjuk a proletariátust megmutatni, mert a művek felől lehet igazán megérteni, hogy miért is van központi helyen, miért is kell hogy ott legyen a proletár József Attila költészetében. Ezen az úton haladva segíthet a történelemtudomány, a kritikai társadalomelmélet eszköztára a megérteni és magyarázatot találni, mitől, miért érvényes ez a költészet a maga egészében ma is.

2. A proletár hat alakja

József Attila verseiben a proletár, a proletariátus hat formában, alakban van jelen. Egy: mint embertípus, mint sajátos lény, érző, a körülményeivel, tevékenységével, lakóhelyével azonos személy, aki a költészetben képzetként, metaforaként tűnik fel. Kettő: a munkás helyzete társadalmilag, gazdaságilag meghatározott, s mint ilyen részese a társadalmat alakító legfőbb viszonynak, a tőke működésének. Ebben a minőségében kizsákmányolt és elnyomott termelő ember. Harmadik formájában a proletár a helyzetével, érdekeivel tisztában lévő ember, aki mint ilyen osztálynak tudja magát. Olyan azonos élethelyzetű és érdekű sokasági proletariátus, amely jólétre, biztonságra és békére vágyik. A következő, negyedik alakjában ez a proletariátus már tisztában van azzal, hogy igazi jóléthez, szabadsághoz, biztonsághoz, békéhez csak akkor juthat, ha megszerzi a hatalmat, és új társadalmat épít: a szocializmust. Ez a forma a politikai mozgalom, a párt: az eszme és az érdekeikért fellépő kizsákmányoltak összekapcsolódása, az igazi osztálytudat megtestesülése a politikai közösségben. Ötödik alakjában a proletár az a lény, aki önmagát felszabadítja, de ezzel az aktussal egyúttal az egyént, az egész emberiséget szabaddá teszi. Ezt a szabadságot hozó szerepet nem játszhatja helyette más társadalmi csoport, de az önfelszabadítás sem történhet meg az "összemberi" szabadság megteremtése nélkül.

A felszabadító szerep azonban nem csak a közösségben rejlő erőből, a vállalt hivatásból ered. József Attila értelmezésében a munkás hatodik adekvát formája, megtestesülése a teremtő, a természettel küzdő, világot alakító embernek, az emberi önmegvalósításnak. Az ember alkotóképessége a munka révén mutatkozik meg, szellem nem létezhet önmagában, önmagát csak a munka, a munkás révén tudja megvalósítani.

A hat alakzat három kategóriához csatolható. Az első két forma az egyén szintje, aki érzéki, de már társadalmilag meghatározott lény. Másként jelentkezik a proletár a középső formákban, ezekben osztályként, társadalmi viszonyok kifejeződéseként van jelen. A két utoljára említett formában a munkás az ember, nembeli lény, az értéket teremtő, világot formáló közösségi lény: maga az "ember" a maga klasszikus, ideáltipikus létében.

Már az első, érzéki alakjában is több önmagánál a munkás. Figyelemre méltó, hogy József Attila tizenhét évesen írt legelső versei egyikében, A füstben a gyár mint börtön jelenik meg. Ennek füstje "Ráomlik a gyár szürke gyászfalára, / fátyolt terít az izzadt munkásvállra, / s amíg a sok gép zúgva zakatol, – sötéten, büszkén, lázadó imával / jó bátorsággal egyre följebb szárnyal, / az istenhez; valahol." Ebben a versben kerül elő először a munkás, és első megjelenésében együtt szerepel istennel. A kozmosz éneke negyedik darabjában, A gondolkodó szonettjében robotoló munkások, maguk sem tudják miért, "de egyszer tán megunják ezt a munkát, / izzadt ölükben őrület fogan / s – egyszerre mind! – kizúdulván a kába / műhelybörtönből bősz anarkiába / szétkujtorognak részeg-boldogan!".

A Tanításokban az anyagból világosságot teremtő üvegöntők tűnnek fel, akikből a jövő épül. Más versekben is együtt kerül említésre munkás, költő, isten (pl. A világ teremtése).

A munkás szegény, és Aki szegény, az a legszegényebb: "Pedig benne laknak a galambok, / csillagtollú, éneklő galambok, / de így végül griffmadarak lesznek. / Hollónépen igaz törvényt tesznek." Egy másik versben a hazatartó munkások bölcsek, mintha már semmi dolguk nem lenne a földön (Szép nyári este van). Hasonló képet fest az Ifjúmunkás, akinek álmában "a pávák széttárják tollaikat". Ez az "egyszerű", sivár környezetétől nyomasztott, a körülményeivel, azonos, de teremtő erejű s e képességében istenhez hasonlatos munkás a főszereplője a Külvárosi éjnek.

Egyetlen olyan helyet ismerünk József Attilánál, ahol a lét közvetlenségébe ragadt emberről nem empátiával szól, és gúnyos-keserű hangja vonatkozhat a tudat nélküli proletárra is: "Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa…"(Eszmélet – XI.)

A proletár második, társadalmi viszonyokat tükröző és azoktól meghatározott alakja az 1920-as évek közepe után jelenik meg a versekben. Ilyen elem tűnik fel Proletárdalban. Mellbevágó erővel jön elő külső meghatározottság az Anyám alakjában, ahol a legszemélyesebb és a legelvontabb, a törvény erejével érvényesülő lét kapcsolódik össze: "Látom, megáll a vasalóval. / Törékeny termetét a tőke / megtörte, mindig keskenyebb lett – / gondoljátok meg, proletárok…"

Sok társadalmiállapot-leírást tartalmaznak a mozgalmi versek. A Munkások ily módon összegzi a munkásság helyzetét: "Így élünk mi. Horkolva alszunk s törten / egymás hátán, mint odvas farakás / s hazánk határát penész jelzi körben / a málló falon, nedves a lakás." Ebbe a sorba tartozik az Eső és a Mondd, mit érlel is. A legmegrendítőbben talán a Bérmunkás-ballada tudósít a sanyarú, megalázó társadalmi körülményekről: "Hiába emelünk falat / és rakjuk sorsunk kaszárnyáját, / fiunk utcán, üveg alatt / nézi csak építőkockáját / …bérünk van, nincsen örömünk." Fiatal élete végén a Hazámban visszatér a proletárlét leírásához. "A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt…"

A másokkal közös létet tudatosító, a gazdasági érdekeinek védelmét összefogás révén megvédeni képes, ezért osztályként, közösségként megnyilvánuló proletariátus képe sem hiányzik a költői palettáról. Egyik korai versében, A számokról címűben az összefogást a felfelé vezető út első lépcsőfokaként jeleníti meg a költő: "Vegyetek erőt magatokon / és legelőször is / a legegyszerűbb dologhoz lássatok – / adódjatok össze, /…" Az Anyám meghaltban az anyagi jobblét és a biztonság utáni vágy hajtja a proletárt előre. "Poloska marja álmainkat, tányérunk csak falakra való, / csak egy csöpp vajat adjatok kenyeremre. / De jobb ebédet akarunk, hogy jobbak legyünk, / több pár cipőt az ágyunk mellé, hogy többek legyünk. / A híd lassan kijön a ködből, a túlparton szuronyok / állnak – / itt az olló, ott pedig a szövendő szövet – / mire várunk." Ugyanez a motívum előkerül a Kilométerekkelben is: "A világ is több sokkal, ha kinyújtózunk, / nagy hegyekre mászunk…"

Persze az osztálytudat magasabb szintjéről "szemlélődő" költő többször figyelmeztet arra, hogy a tőkés rendszeren belül alapvető javulást, változást nem lehet elérni. Legtömörebben A tőkések hasznáról szól erről. "Dagassz gázlángnál kenyeret, / vagy égess lukas téglát, / törje kapa tenyered, / áruld magad, míg leng a szoknyád, / feküdj hanyatt és deszkázz aknát, / cipelj zsákot piacon, / tanulj vagy ne tanulj szakmát, – / a tőkéseké a haszon. /…Proletár! folytatnám, de unnád, / tudod, hogy nem élsz lazacon, – / amíg a tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon."

A politikai közösséggé, pártba szerveződött s ezért mozgalommá vált osztályt az ismert mozgalmi versek dicsőítik. Ezek ismertek vagy teljes egészükben az erejével, hivatásával tisztában lévő munkásságról szólnak, mint a Szocialisták, a Favágó, a Tömeg, az Áradat, a Párbeszéd. E helyütt talán érdemes egy korai, még a mozgalmi időszak előtt keletkezett költeményt idézni. A Tanítások hetedik versében a költő az erőszak nélküli harcra szólítja fel a hatalom birtokosait: "hányjátok el fegyvereiteket, / mert a szerszámok nem férnek kezetekbe, / még a múzeumokból is vessétek ki azokat, / nehogy ők, akikből én előjöttem, / titeket vessenek ki majd magukból, / mint a fegyverek fegyvereit, / mert hogyha már muszáj választani, / inkább testvéreink közül hulljon el egy, / mint két idegen felebarát". Egyértelmű morális parancs ez a küzdő feleknek: vigyázzanak, ha csak harcolnak, nem építhetnek, s ha ráadásul mégis vesztenének, akkor bűnhődniük kell majd. Így szól a figyelmeztetés az uralmon lévőnek. A proletárokat pedig József Attila arra figyelmezteti, hogy az erőszak alkalmazásával gyengítik, aláássák fellépésük erkölcsi alapjait: "Ha kegyetlenek vagytok, / fiaitok is kegyetlenek lesznek."

Már ugyanebben a költeményben feltűnik a proletár a maga ötödik, társadalmat, világot megváltó, megszabadító szerepében. Erre a szerepre rá kell ébredni, már a gyarmatok népei is "fáklyát gyújtanak… s bennünk még sötétben alusznak a galambok". Az ember nemcsak porból van, benne Istennel keveredik a lélek. Ez a motívum a Tüntetésben is előkerül: "íme eljöttek a gyárkémények / szikrát lehelő arkangyalai, / hogy visszahívják a pokolból / Ádámot és Évát." Egy másik versben, az Ide újra szeretet jön címűben szerepel egy a kép "Szándékoló nagy kohókból / már ömlik a vas okos formába / s nótás acél zeng majd, hol máma / és tegnap aranyat imádkoznak." A Munkásokban az Ember nevében szegezik a vörös csillagot a gyárra. A Munkások kórusa című versben pedig az áll: "Csak két kezünk, sok gyerekünk, / téglát és zsákot emelünk, / óh – botor ellenségeink / jövőjéért is szenvedünk." Legszebben A város peremén festi meg a proletármegváltó alakját: "…ilyenek vagyunk. / Új nép, másfajta raj. / Másként ejtjük a szót, fejünkön / másként tapad a haj. / Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve / forrón és szilajon, / hogy helyt álljunk az emberiségért / az örök talajon. / Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek; / minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű".

A természetet a társadalom számára elsajátító, az "ontológiai" ember a munkás. Ez az a legáltalánosabb létforma, ami a munkást a nembeli, a társadalmi ember alaptípusává teszi. A már többször idézett Tanításokban a munkás humanizálja a tudást, ércből facsar fémet, hegyből rak várost. Ugyanez a hegymotívum a Szólt az emberben is előkerül: "Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett, / aztán azt mondta: körtefa vagyok / …Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett. / Aztán azt mondta: szén és vas vagyok. / És csörömpölő acélműhelyekben / tűzre dobta a nagy hegyeket, / hogy a halállal és az új időkkel / száguldják a versenyt dübörögve / szédítő, karcsú expressz vonatok." Hasonló teremtő erővel rendelkezik a Kovács: "A nap is ott kél, ha meglóbálod fejed fölött / a kalapácsot / s az üllő / megcsendül belé akár a dalolók szíve. /…A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, / …Te vagy a kovács és kikalapálod a virágokat." Az Elégia egyik mondata szerint "Az egész emberi / világ itt készül." Itt: a gyárban, a külvárosban.²

Proletárnak hihetjük a Lázadó Krisztus istennel elégedetlen emberét, aki nem jóságot, hanem igazságosságot kér rajta számon. "S munkámban, Uram, érek annyit, mint te / nagy passziódban és a lelkem is / részed lesz nemsokára s a legszebb fényt / hintve, / a szemed lesz, hogy mindent láss meg itten." Ez a proletár-ember annyira ontológiai, annyira teremtő, hogy egyenrangúnak tudja magát istennel, fényt sugároz, mint ő, részévé lesz.

3. Azonosulás és szövetség

Nem úgy áll a dolog, hogy a munkás, a proletár megjelenési formái valamiféle fejlődési vonalat követnének, egymásra épülnének. Az sem állítható, hogy szervesen következnek a gyermekkorból, a szocializációs folyamatból. József Attila serdülőkorának nem egyetlen és nem is kizárólagos helyszíne a városi proletár környezet. Még kevésbé lenne igaz, ha azt gondolnánk, hogy a költő a munkásmozgalom hatására emelte központi helyre költészetében a proletárt, a munkást. Ebből azután egyenesen következhetne, hogy az illegális kommunista mozgalomból történő távozása után a költő politikai és filozófiai látásmódja is gyökeresen átalakult, és a csalódások lerombolták a fejlődésbe, a szükségszerűségbe, a munkásosztályba, a szocializmusba vetett hitét.

Persze mindez, annak tudata, hogy a dolgok nem csak jó irányba változhatnak, hogy a fasizmus győzhet és az irracionális erők teret nyerhetnek a mozdonnyal, szocializmussal, sőt a proletár hivatásával, teremtő erejével kapcsolatos meggyőződését sem hagyhatták érintetlenül. Látásmódja valóban változott, árnyaltabbá vált, az optimizmust pesszimizmus váltotta fel. De József Attila soha nem engedett felvett, nehezen megszerzett művészi, gondolkodói, emberi elveiből, nem volt hajlandó semmilyen realizmus jegyében alkut kötni az ártó szándékkal, belenyugodni az igazságtalanságba.

Mit is mutat a kép, helyesebben a képek sokasága, ha időrendben vizsgáljuk? Azt, hogy már a korai, az 1922 és 1924 között írt versekben együtt van, a "helyén van" a munkás, a munkásság. Egymás mellett áll a munkás, a munkásság és a proletár mint egyén, osztály, mint teremtő erő érzéki-tapasztalati, társadalmi és metafizikai-ontológiai alakzatban. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ez az együttlátás az, ami a munkásmozgalomhoz, a baloldalhoz, a marxizmushoz vezeti a költőt. Nem fordítva, nem a munkásmozgalom nyitja ki szemét, hanem ő veszi észre azt. József Attila nem külső hatásra emeli be a munkást, a gyárat, a külvárost költői világába, hanem szuverén döntés alapján – sokszor próbálgatva a témát. Valóságos kihívás a művésszel szemben, hogy az, ami nem szép, hanem rút, elrontott, amitől a polgár inkább elfordítja fejét, hogyan formálható esztétikummá. A puszta szemlélődés azonban elfogadhatatlan számára.

József Attilát a művészi, a morális elköteleződés kényszeríti eszmei tisztázásra, csatlakozásra a szocialista mozgalomhoz. Egyúttal ez a vállalás és létértelmezés alapján újraértelmeződik a gyermekkor, a szegénység, az éhezés.

Szólni kell a klasszikus mozgalmi versekről, amelyek a költői életmű középső szakaszát jellemzik. Ezekről sokszor megbocsátó hangon szól az utókor, különösen az államszocializmus veresége utáni kor műkritikája. Pártköltészet, proletárköltészet – ezek a szóösszetételek nem illenek a tiszta művészet fogalmába. A politikai célokat szolgáló versei miatt kevés költő kap dicséretet az utókortól. Pedig ezt a költészetet is lehet jobban vagy éppen rosszabbul művelni.³

Újraolvasva ezeket a verseket, elmondható: nincs mit szégyellni rajtuk. Velük, általuk a cselekedni vágyó költő a maga eszközeivel humánus célt igyekszik szolgálni, bennük nem a pártnak akar hatalmat, hanem az igaznak hitt eszmének megvalósulást. József Attila mozgalmi versei, szocialista meggyőződést megszólaltató művei nem a kommunista vagy a szociáldemokrata párt napi politikáját testesítették meg, inkább az osztályöntudat erősítését szolgálták.

Tévedett volna, amikor hitt abban, hogy az elnyomás, kizsákmányolás vagy az érdekeik tudatosításával segítheti a nehéz sorsban élőket helyzetük jobbá tételében? Szabó Zoltán, A tardi helyzet írója szerint az irodalomban megszokott bús hegedűhanghoz képest kalapácsütés hangján szól József Attila költészete. "Mert volt szó addig is versben proletárról, de felülről volt szó, olyanok beszéltek benne, akik a proletáron akartak volna segíteni, s nem a proletárnak."⁴

A harmincas évek középső harmada a szembesülés időszaka József Attila számára. Szembesülés az ördögi erőkkel, a meg nem értéssel, a sajátnak, közösnek hitt erők gyengeségével, a szocializmus és a zsarnokság együttlétezésével, a tömegek manipulálhatóságával és persze a magánnyal. Ezeknek az éveknek a legkiemelkedőbb versei: Téli éjszaka, A város peremén, Elégia, Óda, Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak, Eszmélet, Levegőt. Ezekre a művekre nem a naiv hit, a való világról tudomást venni nem akaró doktriner akarnokság a jellemző, hanem a keserűség, de leginkább a bele nem nyugvás és a küzdelem. Sok szép példát lehetne ezekből a talán legismertebb versekből idézni. E versekben nem megoldásként, hanem csak végső menedékként szolgál a történelem célirányosságába vetett hit. Ezt igazolja az Óda két sora is: "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd."

A nagy versek mellett érdemes néhány nem annyira idézett műre is felhívni a figyelmet. Az Osztás utánban a törvény helyére a végzet lép, amelynek ki van szolgáltatva minden és mindenki. Nem kevésbé kiábrándult az Emberek alaphangja: "Családunkban a jó a jövevény. / Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, – / ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag / s ma már sejteni kezdi sok szegény." Ekkorra már az utópiával szemben is felébredt a költőben a gyanú. Példa erre az Indiában, hol éjjel a vadak című verse.

A fasizmussal vívott küzdelmében a magyarság, a nemzet mint a történelem során felhalmozott kultúra, mint otthont adó közösség is a helyére kerül a kor, a világ, a lét belsővé tett ellentmondásaival küzdő, ezért önmagával is háborúban álló József Attila költészetében. Ez a nemzet azonban nem a vér, hanem a történelem és a kultúra közössége, nem elvont, szociális tartalom nélküli kategória, hanem a befogadó, az otthont adó haza; a néppel, munkássággal "telített" magyar társadalom. Legszebb, legmegrázóbb bizonyíték erre A Dunánál vagy a Hazám.

József Attila ebben a végsőkig kiélezett helyzetében, végső és elviselhetetlen lelki állapotban sem bontja fel a proletariátussal kötött szövetségét, nem adja fel, nem lazít a néppel szembeni elkötelezettségén. Különben hogyan kerülnének gyönyörű szerelmes versébe az ilyen hasonlatok: "Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, / kik daccal és tehetetlenül remegnek, / mert kínjukból a jövő nem született meg, / munka, szabadság, kenyér s jószavak. / Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat." Nem szabad elfeledkezni az Ars poetica fogadalmairól sem, amelyek az emberi eszmék és értékek melletti megalkuvás nélküli kiállásról szólnak egy embertelenné váló világban. Ez a bátorság számára kötelezettség, mert rá gondol a paraszt, őt "sejdíti a munkás teste", rá vár a "suhanc, a rosszul öltözött".⁵

Mint az utolsó időszak versei mutatják, József Attila akkor is kitartott a munkássággal, a néppel kötött szövetsége mellett, amikor szembesülnie kellett e nép, az osztály gyengeségével, mozgalmainak tökéletlenségével. Akkor sem változtatott kötődésén, elkötelezettségén, amikor a világ gondjai és személyes problémái halálos harapófogóba fogták. Testvérek, barátok nem adhattak neki szerelmet, testi-lelki társat. Sem mások, sem önnön kiszolgáltatottságát nem viselte el. A magányt, a megaláztatást, a betegséget nem fogadhatta el. Börtönné váló világban nem élhetett méltó életet. Művészi programját nem adhatta fel büntetlenül. Miért is adta volna fel, ha annak igazáról, értékéről szentül meg volt győződve? Mit tehet a költő, ha érzi: ereje elhagyja, ha a közösség és személye, személyisége között a távolság elviselhetetlen nagyságúvá növekszik a sors, a végzet, a történelem menete és saját gyengesége miatt? Az ezekre a kérdésekre adott válasz magyarázatot ad a távozásról hozott döntésére. Egyúttal rávilágít a művészi program, a szerepvállalás jelentőségére, arra, hogy e kettő nemcsak a költői életműre, életpályára gyakorolt meghatározó hatást, hanem személyes életére és sorsára is.

4. A hetedik

Így érkezünk el a művészi szerepfelfogásához, a proletariátussal való költői azonosulás témájához. Az eddigiekben a proletariátus hat alakzatát találtuk meg József Attila verseiben. Van azonban még egy megjelenési formája is: a hetedik, A hetedik. Ez a hetedik a költő maga, aki akár proletár is lehet, lehetne, néha ezt is gondolja magáról. A lényeg mégsem ez a közvetlen azonosság, hanem az, hogy a költő a proletariátus kettős hivatásával: a munkával és az emberiség felszabadításával azonosítja magát. József Attila a munkát (a termelést), a teremtést tartja a legemberibb tevékenységének és ezért a művészettel azonos értékűnek, mert e kettő: a munka és a műalkotás az emberért való és az emberi önkifejezés számára ad formát. Ez a hetedik az a proletár, akit a művész teremt, hogy mint ember, mint művész kifejezhesse önmagát. Azért van szüksége a költőnek a proletárra, hogy megmutathassa az elnyomást, szegénységet, örömtelenséget, de legalább ennyire azért is, hogy szólhasson az igazi boldogságról, rendről: a szabad és igazságos társadalomról.

Ebben a szerepértelmezésben a személyes én a költői és a társadalmi énnek rendelődik alá, vagy legalábbis attól válik meghatározottá.⁶ József Attila robusztus költői személysége fölébe kerekedett emberi gyengeségének, esendőségének. Normális esetben ez fordítva van, de a nagy és a társadalommal ilyen mértékben azonosuló művész esetében nem is nagyon lehetett másként: a személyes ént legyőzte a költő, az alkotó személység.

Hogyan is írta a kortárs, eszmetárs Bálint György? "Az elnyomott, kizsákmányolt emberek tömegét a személyes sérelmek rendszeres, koordinált tömege teszi harcossá: a tömegeknél a személyes és az általános, a gyakorlat és az elvi oszthatatlanul egy."⁷ József Attilára is illik ez a gondolat. De csak két kiegészítő megjegyzéssel vonatkoztatható igazságként is személyére. Az első: ő alaposan megtisztította az esetlegességektől az egyedi eseteket, jelenségeket, hogy verseibe befogadhassa azokat. Az elvi nála elméletit jelent. A második megjegyzés: az ő azonosulása nem jelenti, hogy összeolvadna a tömeggel, föloldaná személyiségét a tömegben, vagy osztálya kedvéért. Ellenkezőleg, József Attila mint "szerves értelmiségi" személyes sérelmeit mint társadalmi bajokat élte meg, dolgozta fel, értelmezte. Éppen a személyesnek és a társadalminak ilyen többrétegű, egymást erősítő, mélyítő és szépítő összekapcsolódása az, ami elviselhetetlenül feszítette lelki életét, de egyedivé tette költészetét.

Félreértés ne essék: ez a költészet nem a társadalmi elkötelezettségtől kiemelkedő, hanem a művészi megoldástól, a megformálástól. Az azonban nem vitatható, hogy a tehetség mellett az elkötelezettség, a művészi képesség és az elkötelezett értelem együtthatásának, előrehajtó erejének a terméke ez az embert a maga egészében, egyediségében és lényegében, társadalmiságában megszólítani tudó költői mű.

Milyen is ez hetedik, költői formája a proletárnak, ez a költői azonosulás, szerepvállalás? Gyönyörű szövegek tanúskodnak az elköteleződés létéről, jelentőségéről, teremtőképességéről. Először költő és a munkás közé "isteni közegben", A világ teremtése című korai műben kerül azonosságjel. "Igen, tudom, még nem volt a világ /…isten se volt még / vagy isten volt-e az egészen férfi, / egészen gyermek, nem tudom / – most munkás lehet, vagy talán költő, / hiszen mindegy a munkás, a költő – / ő volt még egyedül, nagyon magába, / mint én vagyok most, olyan magába." A Szép nyári este van című versben a költő ül a társadalomrajz, a montázskép előtt és némi önelégültséggel állapítja meg: "Hallok mindent, aki hallgatok."

Nem kell azonban sok idő, hogy másképp döntsön: "Nem fogok senkit magázni, / hiszen mi jól ismerjük egymást / és tagjaimból a kenyéríz / tej, víz s a csók is szerte árad. / A munkások közé megyek / elvégzem én jól a munkámat. / Fürgén, vígan viszem magam, / most úgyis én vagyok a legszebb / és szépet, tisztát kell már egyszer / fölmutatni az embereknek. / …A gyönyörű elevenek / kik a házakat összerakták / jólépített szívükből már / az én szívem ki nem tagadják" (A távol új és új egeket szór). Hasonló motívumra épül a Néha szigetek is. A Munkásban már szó sincs passzív, résztvevő csupán együtt érző szemlélődésről vagy éppen az elfogadás, befogadás miatti esetleges aggodalomról. "És elhoztam én a madarat is, hisz te akartad, / egyszerűen akarok szólni, hisz te akartad / mindent, amit megérintettem, odaadok a / kezeidbe / mindent elmondok, amit előtted elhallgattak." Szerelmével is el akarja fogadtatni ezt a szerepet, szeretné, ha értékelné benne a művészet társadalmi hivatásként történő művelését (Érted haragszom, nem ellened).

A mozgalmi versek nyílt színvallást jelentenek, aki ilyen verset ír, az maga is részese a harcnak, maga is harcos. Ilyen versek az akaratnyilvánítás és nem a művészi leírás eszközei. A költő mint trombitás, dobos, zászlótartó együtt halad, menetel a sereggel. Furcsa lenne ebben a helyzetében szerepvállalását vizsgálgatni, elkötelezettségének mértékét mérlegelni. Azonban éppen ezen időszak filozófiai, társadalmi tájleíró-elemző versei tanúskodnak a leginkább József Attila szuverén, saját belátáson nyugvó, elméletileg kidolgozott, művészileg a legszebben, legtisztábban megformált elköteleződéséről, szerepvállalásáról a proletariátus oldalán. Közülük a legmegragadóbbak egyike a Külvárosi éjben található. "Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre, / óh éj! / Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is, testvérek. / Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg". Nem maradhat ki a teljes élet élését követelő A hetedik című versből sem az, aki "győzni segít szegényt".

Ezek a versek nem vitték közelebb az értelmiségi, a polgár- és művészvilághoz a költőt. Talán még érveket is adtak azoknak, akiknek fenntartásaik voltak vele és alkotásaival kapcsolatban. Erre az idegenkedésre, elutasításra születhetett meg az önmagát szuggeráló, a vállalás teljesítéséhez erőt kérő fohászkodás, az Invokáció. "Énekelni oly nehéz, hol kíváncsi szemek figyelnek, / mégis, elfogódva bár, / fújd el dalod, zengd a munkások dalát!… Rebbentsd meg a kíváncsiak gúnyos csapatát. / Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint / barát. / Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást / ablakon át. / – Csörrenjen meg az üveg! Énekeld a / munkások dalát!"

Az igazi művészi önmegerősítés A város peremén. E költemény az igazi csörrenés az önmagáért való, önmagát üvegfallal védő, onnan biztos, nyugodt kilátással rendelkező szellemi világ üvegén. Nem véletlen, hogy a külváros állapotának és a benne felhalmozódó, összpontosuló energiának számbavétele után József Attila elemeli magát ettől a világtól, de amíg ezt a világot jövővé, harmóniává formálja, a való világgal a konfliktusa megmarad. "A város peremén sivít e dal. / A költő, a rokon, / nézi, csak nézi, hull, csak hull a / kövér, puha korom, / s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon. / A költő – ajkán csörömpöl a szó, / de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát". Ugyanezt a problémát, de már a személyes költői én oldaláról fogalmazza meg az ugyanekkor, az ugyanebben a helyzetben keletkezett Elégia.

Ne feledjük: az életmű egyik csúcspontján vagyunk, egy történelmi fordulóponton, a gazdasági válság végén, a fasizmus győzelmének pillanatában, amikor az események olyan folyamattá sűrűsödnek, amikor megkérdőjeleződni látszik ideológia, doktrína, stratégia. Három vers, A város peremén, az Elégia és az Óda. Az elsőben, mint láttuk, a költő nemcsak a társadalmat vizsgálgatja, a munkásságot: ha most nem is kész, de képes-e egyáltalán felszabadító hivatása teljesítésére? A másodikban vizsgálat tárgyává teszi önmagát is: jó helyen van-e, tényleg ide kell-e tartoznia? A harmadikban azt mutatja meg, hogy a legszemélyesebb egyéni boldogsághoz, a szerelemhez is a világon, a társadalmon keresztül vezet az út, a szerelmet a test sejtjében is a nagy egész részeként kell meglelni, megélni.

Ebből a hármasból az önvizsgálatot az Elégia végzi el. "Te kemény lélek, te lágy képzelet! / A valóság nehéz nyomait követve / önnönmagadra, eredetre / tekints alá itt! / Itt, hol a máskor oly híg ég alatt / szikárló tűzfalak / magányán a nyomor egykedvű csendje / fenyegetően és esengve / föloldja lassan a tömény / bánatot a tűnődők szívén / s elkeveri / milliókéval. / Az egész emberi / világ itt készül …Felelj – / innen vagy? / Innen-e, hogy el soha nem hagy / a komor vágyakozás, / hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, / kikbe e nagy kor beleszorult / s arcukon eltorzul minden vonás? / …Magadra ismersz? Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak…" A vers vége a választ is megadja. "Tudod-e, / milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide? / Anyjához tér így az a gyermek, / kit idegenben löknek, vernek. / Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. / Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Ez a hazám."

Nehezebb, kevésbé egyértelmű az Eszmélet válasza, de a személyes világra vonatkoztatásban nincs itt sem engedmény: "Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat. / Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ."

Hasonló motívum, a börtönné alakuló világgal szembeni lázadás kötelezettsége vezeti a költő tollát a Levegőt, a Majd emlékezni jó lesz című versekben. A Dunánálban a kötődés a néphez történetfilozófiai, lételméleti mélységű megalapozást kap: "Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, amit kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell. / Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a múlt és övék a jelen. / Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem." Ez a költemény időben és térben a nemzetre is kiterjeszti a művészi azonosulást, de nem tagadja meg az elsődleges kapcsolatot, az eredeti közösségvállalást a proletariátussal. Nép, nemzet történelem által függőben hagyott dolgait kell elrendezni ahhoz, hogy az emberi önfelszabadítás ügyét előre lehessen vinni.

Ebből a téliessé váló világból is üzen a költő távolba vesző megbízóinak. A Kirakják a fátban ott a keserű-makacs szakasz a magányról, arról, hogy az el nem árulható közös üggyel szemben ő, most is, ha tetszik, osztályától elhagyottan is teljesíti vállalt feladatát. "Tőletek féltem, kemény emberek, / ti fadobálók, akiket csodáltam. / Most mint lopott fát, viszlek titeket / ez otthontalan, csupasz-csősz világban." A legutolsó időszak következetes, művészileg tökéletesen megformált, a szerepvállalás melletti hűséget újra és újra tanúsító versekről már esett szó. Álljon itt a kevesebbet idézett Légy ostoba!, amúgy halálba tekintő utolsó versszaka: "Nem lehet soha nem igaz szavad – / Jó leszel, erős, békés és szabad / vendég múlt s jövő asztalainál."

József Attila egy pillanatra sem oldódott fel tömegben, osztályban, nemzetben, soha nem adta fel önmagát, mint ahogy soha nem adta fel a szövetséget sem. Saját sérelmeiben, személyes sorsában a társadalmat is látta, a maga kegyetlen törvényeivel. Mások "rendszeres és koordinált" sérelmei művészetének közvetítésével váltak esztétikummá, vagyis megformált, befogadható emberi tartalommá, katarzisélménnyé. Ez a kötődés erősebb volt a szolidaritásnál, a politikai szövetségnél, a filozófiai belátásnál, az elméleti meggyőződésnél, ha nem is volt független, elválasztható ezektől. Ahogy a költő Halász Gábornak írta: "Én a proletárságot is formának látom úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival… kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állítása érdekel."⁸ Maga is érezhette, hogy ez a magyarázat féloldalas, mert hozzátette: a proletariátus "félig-meddig" tartalmat is jelöl. József Attilának mint művésznek ebben az értelemben tehát nagyobb szüksége volt a proletariátusra, mint annak rá. Ezért sem volt felbontható a vele kötött szövetsége, mert ez a szövetség "belül volt": a költő és a művében saját tollával újraalkotott proletár által írt és megpecsételt szerződés.

Ez a költői szerepvállalás nem függött politikai helyzettől. Nem a dolgok pillanatnyi állása határozta meg a költő és osztálya viszonyát. József Attila művészi elkötelezettsége, látásmódja, művészi öntörvényűsége, a saját magára érvényesnek tartott alkotási szabályok a szükségszerűség erejével határozták meg ítéletalkotását, helyzetértékelését, emberi magatartását. Ebben az alkotói öntörvényűségben azonban nagy szerepet kapott a társadalmi elköteleződés, a társadalomelméleti megalapozás és a morális elem.

Erről az "együttesről" a költői életmű főbb darabjai hű képet adnak, mint azt az eddigiekből is láthattuk. Éppen ezért, nem a bizonyítás szándékával, hanem az illusztráció kedvéért következzen itt, hogy mit is mondott a költő maga a vázolt problémáról. Egyik utolsó, torzón maradt elméleti tanulmányában, a Hegel, Marx, Freud címűben arról ír, hogy míg a proletárokat az anyagi szükséglet sarkallja az önfelszabadításra, addig másokat "erkölcsi szükségletük" vagy az "elméleti szükségszerűség", mert mind a három az emberi lényeg kifejeződése.⁹ A középosztály és a vajúdó világ című írásában található egy, a filozófiájára jellemző tétel, eszerint "a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei. A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is"¹⁰ . Hozzátehette volna: a harc vállalása erkölcsi kérdés is. Utolsó időszakának versei mutatják, hogy mennyire az.

5. Esztétikum és elkötelezettség

Eljött az ideje, hogy válaszoljunk a tanulmány elején feltett kérdésekre. József Attila sokszínű költészetét több tényező tette kiemelkedővé. E költői természetet formáló erők között megkülönböztetett helyet foglal el a munkás, a proletariátus, helyesebben a proletariátus hivatásába vetett hit, még pontosabban az alkotói énbe "felszívott", a belsővé tett proletár. Ez a proletár a kor embere, de egyben az új kor hírnöke is, akiben az ember társadalmi lényege kifejeződik. A proletár, aki világot teremt, épít és formál, s mint ilyen egyszerre meghatározott és szabaddá váló, cselekvőképes, önmagát és a társadalmat is felszabadító ember.

József Attila olyan társadalmat akart, amelyben önmaga szabad lehet. Úgy érezte, hogy a proletárok oldalán állva, ügyüket vállalva valósíthatja meg célját és önmagát.

Igaztalan lett volna kora társadalmáról alkotott ítélete József Attilának? Ezt nehéz lenne megengednünk.

Tévedett volna József Attila a nagy kérdésekben? Lehet. Akár tévedhetett is. Olyan tulajdonságokat látott volna bele a munkásságba, amelyekkel az nem rendelkezett? Kivételes pillanatok tömegmagatartását emelte volna történelmi tendenciákká? Utópiákban hitt? Laikusként tévelygett volna a filozófia és az esztétika tudományában? Lehetséges. Lehet, hogy nem volt igaza ideológusként, lehet, hogy túl naivan hitt a haladásban. Folytathatnák még a sort.

Lehet, hogy József Attila tévedett mint értelmiségi, mint ideológus, mint esztéta. Művészileg és emberileg azonban igaza volt. Költészetével azért tudott a kora fölé emelkedni, azért tudta mélyebben érezni és éreztetni a kor emberét, mert egészben látott, mert egész emberként akart élni. E vágyának adott formát, tartalmat, amikor személyes tehetségét, lázadni tudását a proletariátus ügyével összekapcsolta. Kevésbé lett volna lényeglátó, ha nem ezt teszi? A másban hívők talán messzebbre jutottak? A többi költő talán nagyobb hatást gyakorolt volna a világra? Vagy éppen attól vált volna nagyobbá bármelyik kortársa, hogy nem vállalt hozzá hasonló feladatot? Nem tudunk ilyen költőkről.

Sok olyan esetet ismer a művészet- és irodalomtörténet, amely arról tanúskodik: nem feltétele egy műalkotás minőségének a művész teoretikus felkészültsége, ilyen vagy olyan állásfoglalása az élet vagy a politika kisebb-nagyobb ügyeiben. József Attila viszont olyan eset, amely azt mutatja, hogy a vállalt, választott, tudatosan kiművelt világszemlélet pozitívan hathat az alkotói folyamatban, segíthet a művésznek a megélt, élménnyé tömörült tapasztalatokat mások számára is megélhetővé tenni. József Attila költészetét nem tette kevésbé gazdaggá, lényeglátóvá, hamis emberi magatartások sugalmazójává a társadalmi elkötelezettség, a filozófiai, ideológiai tartalom. Ellenkezőleg. Ez a költészet "a proletár belső" révén lett igazán érzéki, humanista. A totális emberi lét igénye, a személyes és a társadalmi együttlátása, "együttérzése" személyesebbé és igazabbá tette a költő szerelmi költészetét is. Egészében a teljes emberért, a képességeit megélni tudó magán- és a közemberért vállalt harc fokozta József Attila művészetének intenzitását és ezzel hatását, ettől vált megszólító képessége egyedülállóvá a huszadik századi magyar kultúrában.

De túléli-e ez a művészet a kort, amelyben megszületett? A mai idők munkássága már nem az a munkásság. Ez az osztály már nem az az osztály. Munkásmozgalom nincs. A baloldaliság ma nem kötődik egy társadalmi alakzathoz. A szocializmus rendszerré vált alakjában vereséget szenvedett, ami nem maradt hatás nélkül ideológiájára sem. Maga alá temetné a megszűnő, átalakuló társadalmi, szellemi környezet a művet? Csak néhány versépítmény látszana ki a romok és a hamu alól? Nem hiszem.

Esetleg az mentené meg József Attila életművét, hogy újra kapitalizmus van?

Ez az életmű nem szorul sem a szocializmus, sem a kapitalizmus igazolására. A költő alkotta proletár egyetemesen emberi, akinek lényeglátása, világhoz való viszonya, sok bánata és kevés öröme, lázadása és a társadalmi többséggel való azonosulni tudása ma is időszerű. Ezért e költői életmű megszólító képessége ma is töretlen, és holnap is az lesz. Mégpedig azért, mert ma is segít az egyénnek, a kor emberének értelmezni viszonyát a világhoz, kérdéseket megfogalmazni, a létproblémáival szembenézni, embertársaktól nem elfordulni. József Attila attól nagy költő, hogy műveinek világossága, mélysége és tisztasága, tehát esztétikuma élménnyé, élvezetté teszi az egyszerűt és a bonyolultat, a szépet és a nehezet egyaránt. Igazi művészet ez, mert eszközeinek, történeteinek segítségével képes morális kérdéssé tenni egyén és társadalom viszonyát.

Rendben. De tartható-e ma a "mindenséggel mérd magad", a "légy a fűszálon egy pici él", a világ magadra vállalásának erkölcse? Nem vezet-e zsákutcába ez a szigorú erkölcsi kötelezettségvállalás? Hiszen a költő maga is odajutott élete végén: "én túlmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre" (Egy költőre). A Karóval jöttélben rákérdez: "Tejfoggal kőbe mért haraptál? / Mért siettél, ha elmaradtál? / Miért nem éjszaka álmodtál? / Végre mi kellett volna, mondd?"

Nem vezet-e a mindennel küszködés vállalása ugyanilyen eredményre mai globalizált világunkban, amikor látszólag minden egy irányba mutat, amikor a posztmodernnek nevezett kultúrában hitelüket vesztették a világot alakítani akaró ideológiák? A veszély fennáll. József Attila műve azonban nem kollektív öngyilkosságra, az életút másolására kötelez, hanem az eszmék tudatos újragondolására, önmagunk megfogalmazására, az igazságtalanság elleni harcra, a szabadságot adó rend megszerkesztésére. Prométheuszi bátorsága, korával farkasszemet néző arcátlansága erőt ad a ma emberérének helyét megtalálni a világban.

Jegyzetek

¹ Kötelező megemlíteni Szabolcsi Miklós négykötetes, az életművet és az életrajzot együtt tárgyaló kiváló munkáját; Tverdota György köteteit (Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Budapest, 1989); Gyertyán Ervin kötetbe foglalt írásait (Budapest, 1985); Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995; Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Budapest, 1993.

² Az egyes idézett és nem idézett helyekből kitűnik, hogy József Attila a munkát illetően különbséget tett az elsajátító és az újat teremtő emberi tevékenység között, s ezen az alapon az ipari munkát többre értékelte, mint a mezőgazdaságit. Egyebek között ezzel is magyarázható, hogy a néppel való azonosulásában miért a proletár kapott meghatározó szerepet.

³ Tverdota György József Attila című könyve (Budapest, 1999) Költészet és cselekvés fejezetében megküzd ezzel a kérdéskörrel. Ebben a küzdelemben jó és tiszta szándék vezérli: az életmű értékeit, a XX. századi magyar irodalomban elfoglalt különleges helyét védi. Ezzel a céllal csökkenteni igyekszik a szocializmus, a munkásmozgalom iránt elköteleződés jelentőségét az életműben. Szerinte nem lehet, nem szabad elfelejteni az ebben a jegyben született verseket, de a későbbi történések miatt át kell értékelni azokat.

⁴ Magyar Nemzet, 1939. dec. 3. Közli: Kortársak József Attiláról. II. k. Szerk.: Bokor László. Sajtó alá rendezte: Tverdota György. 1987. 1237. o.

⁵ Az is megérne egy tanulmányt, hogy a vers végén, akár Fortinbras a Hamletben, megjelenik egy végső megoldás: "S hol táborokba gyűlt bitangok / verseim rendjét üldözik, / fölindulnak testvéri tankok / szertedübörögni rímeit." Pedig általában az a jellemző József Attilára, hogy nem bízza a világ és hazája sorsát semmilyen külső tényezőre, hanem csakis az emberre magára, akinek humanista elkötelezettséggel, a szellem és szerelem segítségével felül kell kerekednie a rosszon. Ez az Ars Poetica igazi üzenete és zárógondolata is.

⁶ Nem szeretnék a József Attila betegségével kapcsolatos témában állást foglalni. Annyit szeretnék csupán mondani, hogy ez a képlet talán rávilágít arra, hogy miért is nem sikerülhetett klinikai pszichológiai módszerekkel gyógyítani a költőt. Hiába gyógyult volna meg, társadalmi helyzete, a társadalom helyzete attól nem változott volna meg. Nem könnyű megszabadítani a "kettős teher"-től azt, aki e terheket a tudatosság ilyen szintjén éli meg, és aki e terhektől inspirálva alkot örökidejű műveket.

⁷ Bálint György: A toronyőr visszapillant. Szerk.: Koczkás Sándor, Budapest, 1976, 385. o.

⁸ József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rendezte Fehér Erzsébet. Budapest, 1976, 318. o.

⁹ József Attila Összes Művei. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. III. k. Sajtó alá rendezte Szabolcsi Miklós. Budapest, 1958, 268. o.

¹⁰ Uo. 178. o.

A rövid írás néhány, a munkásmozgalomhoz kötődő, félreértett vagy félremagyarázott József Attila-versrészlet megvilágítására vállalkozik.

Elöljáróban: nem ideológiai (félre)magyarázás, hanem néhány olyan, valami módon a (munkás)mozgalomhoz kötődő (vagy kötött) József Attila-versrészlet megvilágítására irányul ez a kis írás, melyeket félreértettek, félreértelmeztek, vagy egyszerűen nem vettek észre. Mindhárom csoportból egy-egy vers szerepel.

Időbeli sorrendben haladva a "Nagy városokról beszélt a messzi vándor" kezdetű, 1925-ben írt vers lenne az első. Melyet (állítólag…) az a megtiszteltetés ért, hogy Rákosi Mátyáshoz kötötték. Elsőként talán József Jolán A város peremén című, mulatságos kitalációkkal teli, József Attila életének szentelt ifjúsági regényében, illetve nevezettnek Rákosi Mátyással készült szupervonalas (1949-et írunk…) interjújában bukkan fel ez az állítás.

A történet szerint Rákosi 1925-ben, szigorú illegalitásban Budapesten tevékenykedvén, (egyik) ügyvédjénél, Makai Ödönnél lakott, és így ismerte meg, gyámján és egy személyben sógorán keresztül József Attilát. A Nagy városokról beszélt a messzi vándor (valamint még egy, részben hasonló témájú vers, A nagy városokat sehogysem tudom elfeledni állítólag Rákosi szavai nyomán keletkezett, amikor is beszélgetett az ifjú József Attilával. Némi óvatossággal így magyarázta ezt a versek 1955-ös kritikai kiadása: "A messzi vándor itt, mint az idegen a következő (A nagy városokat…) versben valószínűleg Rákosi Mátyás, aki kevéssel elfogatása előtt többször megfordult a költő sógorának és gyámjának, Makai Ödön ügyvédnek lakásán", majd ennek nyomán Szabolcsi Miklós monográfiája pedig így szól erről: "Ez a téma pedig az életrajzi adatok alapján, kétségtelenül, a Szovjetunió ideálképe, mesebeli rajza, a Szovjetunióé, amelyet az illegalitásban levő Rákosi Mátyással folytatott beszélgetések tettek József Attila számára élővé."

A verseket olvasván azonban egyáltalán nem biztos, hogy azokból a Szovjetunióra vagy netán más országok városaira, ahol Rákosi kominternes tevékenysége során megfordult, lehetne következtetni. Nemigen képzelhető el ugyanis, hogy a konspiráció szabályainak betartására igencsak ügyelő Rákosi egy alig ismert fiatalemberrel ilyesmiről beszélhetett volna.

A Makai Ödön lakásán töltött hetekről részletesen ír Rákosi 1956 után, szovjetunióbeli (gyakorlatilag kényszerlakta) évei során. Nem térnénk ki most részletesebben arra, hogy lakott-e egyáltalán Makaiéknál Rákosi. Rákosit fantáziája kissé messze ragadta: emlékezései során ugyanis a proletárdiktatúráról is beszélt József Attilának, illetve arra is utal, hogy a börtönből is igyekezett egyengetni a fiatal költő sorsát. (Makai szerepe sem egészen tisztázott: Szántó Zoltán [nem publikált] visszaemlékezéseiben, Landler Jenőre is hivatkozva, József Attiláról gyanús, nem éppen pozitív képet rajzol.) Mégis: bizonyos elemek mintha alátámasztanák legalábbis azt a feltevést, hogy Rákosi – Braun úr álnéven – Makaiéknál lakott volna. Különös módon visszaemlékezéseinek két apró hibája bizonyíthatja ezt. Nevezetesen: Makaiék Lovag utcai lakását az Aradi utcába teszi, illetve Makai keresztneve Rákosinál következetesen Jenő (és nem Ödön…). Ugyanis ha forrásokra támaszkodik, nem pedig saját (eléggé távoli) emlékeire, talán nem tévedett volna. (Ráadásul az Aradi utca és a Lovag utca nincs is olyan távol egymástól, és mindkettő a Körútról nyílik. Rákosi egyébként is gyakorta téved az utcanevekben: a párt, Kun Béláék egykori helyiségeit – a Visegrádi utca helyett – az azzal párhuzamos Ügynök – mai nevén Kresz Géza – utcába helyezi.) Mindez azonban a versek valós értékelésén, tényleges szerepén mit sem változtat.

Következő versünk problematikus időbeli elhelyezése más szempontból figyelemre méltó. A tulajdonképpeni tévesztés nem csupán mindjárt említendő versünkre jellemző. Gyakorta elfeledkeznek arról, hogy a vers általában nem a fogantatás pillanatában születik: nem pillanatkép, hanem sokkal inkább festmény; a megélt valóságot önmagába süllyesztve, újraformálva hozza a felszínre. Petőfi Nemzeti daláról is sokáig azt képzelték, tanították, hogy március 15-én írta a költő, és máris sietett a Múzeum lépcsőjéhez elszavalni, holott napokkal előbb írta, és egy későbbi eseményen szavalta (volna) el. József Attilánál maradva, csupán egyetlen előzetes példa: Magad emésztő kezdetű, voltaképpen nem befejezett versének kommentálása, illetve születése pillanatának – és megírásának – egybeesése. Néhány sorát idézzük:

Villamoson
Egy este a Széna téren
Találkoztunk. Kalapot emeltem,
Talán nyeltem,
Köszöntem, és te
Csodálkozva vettél észre.

József Jolán, a költő nővére, szuggesztív szépségű életrajzában még a valós tényről ír: "…egyszer a Japán kávéházban elmondotta, hogy egy téli estén felszállott a villamosra, és a peronon Babits Mihállyal találkozott." Vagyis itt a két esemény: a találkozás, illetve a (félkész) vers felolvasása nem azonos pillanatban történt. Ezen a nyomon indul el és téved el Basch Lóránt (a Baumgarten Alapítvány Babits melletti kurátora): "A téli esti találkozás 1934 elejére eshetett. A vers maga az izgalmas találkozás eleven hatása alatt íródott." Vagyis: közvetlen élményként tudja csak elképzelni a verset. (A vers egyébként [miként az örmény rádió ismert vicce – "igaz-e hogy…"] nem 1934-ben, hanem 1933-ban, nem télen, hanem nyáron, és nem Budapesten, hanem Lillafüreden, a jól ismert Ódával egyidejűleg születhetett, de most erre nem térünk ki.)

Vessünk még egy pillantást a fenti versidézetre. "…egy este a Széna téren…" Elképzelhető-e vajon, hogy egy ugyanaznapi találkozásról írná a költő azt, hogy egy este? Inkább "ma este", esetleg "az este" képzelhető így el csupán.

S most következne második, valódi "mozgalmi" témánk. A cím nélküli, rövidke verset, töredéket egészében közlöm.

Díványon fekszem, sziszegek:
"Na várjatok!…" S egyszerre hallom
– gyötrően munkát! kenyeret!
Kiabálnak az utcasarkon.
S rohanok, majdnem azt sikoltom –
"Várjatok hát! Megyek, megyek!…"
Mit gyerekes dac! Igazi voltom
Küzdő, emberi szeretet.

Szántó Judit, a költő élettársa közölte elsőként a verset 1960-ban. Idézzük (a nem mindig szavahihető) Szántó Juditot: "A Népszava szerkesztőségétől jöttünk le. A Rákóczi úton munkanélküliek tüntettek, munkát, kenyeret követelve. Velük akartunk tartani, de József Attila döbbenten tartott vissza: nem mehetünk velük!" Szántó Judit szavai gyanúsan egybecsengenek a verssel magával. Mivel a vers feltehetően 1934-ben született, olyan tüntetést kerestek – és végül találtak is, hála a Negyedszázados harc kronológiának, amely ilyen jelszavakat skandált. Csakhogy… az ott föllelt tüntetés nem a Rákóczi úton és nem is Korong utcai lakásukhoz közel történt: erre gondoltak ugyanis a vers elején szereplő dívány nyomán, hanem a Keleti pályaudvarnál (elég bajos és valószínűtlen a Korong utcában a Keletinél tüntetőket hallani), és nem munkát! kenyeret! követeltek, hanem Gömbös Gyula menesztését kívánták.

Gondoljunk vissza egy pillanatra a Magad emésztő példájára, és itt is magához a szöveghez folyamodjunk: Díványon fekszem… Elképzelhető, hogy bárki a saját otthoni bútoráról írná, hogy díványon? ("Díványomon", "a díványon", állhatna sokkal inkább…) Megint csak az egyidejűség téveszthette meg a kutatókat, olvasókat. Holott sokkal valószínűbb, majdhogynem biztos, hogy nem a saját díványáról, hanem az analitikus díványról van itt szó, ahol az analitikus óra során fölbuzognak korábbi (akár 1930. szeptemberi) emlékei.

Harmadik – és egyben utolsó – példánk nem a szöveg félreértésével, hanem figyelmen kívül hagyásával, "értelmezése" hiányával kapcsolatos. Két közismert versből idézünk. A Külvárosi éj az egyik. Verseskötetének is ez lett a címadó verse. Ismert tény, hogy a féllegális kommunista Társadalmi Szemlében példa nélkül álló ledorongoló bírálat jelent meg a kötetről. Sokan írtak erről: nem is érdemes erre a kritikára kitérni, vele foglalkozni. Illetve… egy mozzanata mégis figyelemre méltó.

Idézzünk a versből:

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken.
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

Gyárról, üzemről hasonlóan szépen, álmot valóval vegyítve, légiesen konkréten nemigen írtak. Mégis, éppen ezeket a sorokat pécézi ki az értetlen kritika: "Hogy a szövőnők nemcsak álmodozni szoktak, hanem heti 10-20 pengőért sorvadnak a szövőgépek mellett, arról itt nem esik szó!" Ilyetén bugyuta félreértelmezést és kioktatást másutt nemigen olvashatunk.

József Attila válaszolt is az idézett sorokra, s erről nemigen esett említés. Nem prózában, tanulmányban, nem is önfeltáró szövegben (amilyen például a sokat idézett, emlegetett Szabad-ötletek), hanem versben. Nem is akármilyenben: az egyik legismertebben, a Hazámban. Nézzük csak:

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartellekről…

Nem az akkori párt sugallta kritikának, hanem a költőnek volt igaza.

A társadalmi lét szféráit betöltő racionalizálódás leszakad az emberről, akaratát és jövőképét determinálja, szubjektivitását objektummá alakítja. A mindennapok humanizálásának viszont előfeltétele, hogy a rendszerkritikai megközelítés rávilágítson a racionalizálódás mögötti uralmi viszonyokra, az azokból eredő ideológiára és törvényszerűségeire. Így a jövőben az ideológiák küzdelme a cselekvés és a felelősség visszavételének lehetőségét nyújthatja.

"Egy kalitka elindult madarat keresni"

(Franz Kafka)

"I'm lost in the supermarket
I can no longer shop happily
I came in here for that special offer
guaranteed personality"

(The Clash)

Napjaink uralkodó gondolata szerint a társadalmi tudat átalakulásával, a politika és a politikáról való gondolkodás paradigmaváltásaival, az erkölcsi relativizmussal s a globalizációval a hagyományos baloldali gondolkodás legitimációs válságba került. Szerepének újragondolása, illetve másként gondolása – mely feltételezné az objektív viszonyokkal kötendő kompromisszumot – visszaállíthatja tekintélyét, ám e gondolkodásmód még így sem válhat törésvonallá, legfeljebb kis közösségek szervező elvévé. Az uralkodó ideológia részéről ennek az oka nyilvánvaló: azzal, hogy a baloldali alapelvek általános rendezőelvvé válnak, azzal nem nélkülözik a megismerés, a tudomány, illetve a gyakorlat primátusát s így az ember és jövő anticipációját. A baloldali gondolkodás egyéniségközpontú, ugyanakkor kerüli, hogy az igazság és a szabadság kérdése eufemisztikus formában nyerjen programszerű kifejtést. A szabadság igenlése s a szubjektív viszonyok kikényszerítik az oldás és kötés mentén történő szerveződést az ideológia ellen, s ennek mozgatórugója az értelem erejére apelláló baloldali rendszerelmélet lehet.

Írásom témája az egyéni szabadság, illetve az ezzel szorosan összefüggő egyéniség mára mind aktuálisabb kérdésével foglalkozik. E kérdések nem sterilen, hanem egy adott gazdasági-politikai rendszerbe ágyazottan léteznek egy társadalomban. Vizsgálódásom a többségi társadalomra, azaz a cselekvő s nem a gondolkodó emberre irányul, s a kollektív tudat megnyilvánulásai gondolataim kiindulópontjai. Elsődleges az elidegenedés jelenségének bemutatása, melynek folyománya a kapitalizmus kritikája. Illetve egy a társadalmon uralkodó, de nem a társadalmat alkotó egyének akaratából fennálló ideológia dominanciájának, illetve hegemóniájának a társadalmi alrendszerekben történő vizsgálata, úgy is mint a tudat, az életvitel s a szubjektivitás megnyilvánulásainak területe. E problémák filozófiai-egzisztenciális kérdésként merülnek fel, ugyanakkor a tisztánlátás feltétele, hogy ezeknek el kell vezetniük egy gazdasági-társadalmi rendszer totalizálásába.

A fentiek szellemében a magyar többségi társadalom nézőpontjából a rendszerváltáskor bekövetkező folyamat értelmezésére való hipotézisemet kapcsolnám ide. Kiindulópontom, hogy a rendszerváltás egzisztenciális értelemben nem teremtett szabad társadalmat, másrészt pedig, hogy a fenti társadalom egyénei mit értettek szabadságon. Véleményem szerint nem mint értéket vagy célt, hanem a szabadságon megvásárolható árucikket értették szabadság alatt. Erre példa a Gorenje-láz, a mindenkori Nyugat-imádat, amely nem a Nyugat mint civilizáció iránti tiszteletből adódó rajongás, hanem a Nyugat tárgyi rekvizitumainak magasztalása. Ez a mai napig mérhető jelenség, a magyar társadalom e probléma tekintetében sem lépett túl a Kádár-rendszeren, tömeg maradt. Politikai szabadságmegvonását felcserélték az álszükségletekből eredő szabadságmegvonásra, holott ez nem volt feltétele a változásoknak. Ideologikus társadalmunknak ráerőszakolt ideológiája a fogyasztói termelés. Az államszocializmus, illetve a kapitalizmus legitimációs pontja egyaránt a fogyasztás. A rendszerváltásnak nem volt az ily mértékű változásokra jellemző ideológiai dialektikája, mely szerint a régi értékek és motivációk elhalnak, s új rendezőelvek lépnek a helyükbe. Dessewffy Tibor gondolatmenetét követve, a posztkommunista országok már egy modernizált életvilágból érkeztek a rendszerváltás utáni rendbe. E térség gazdasági fejlődése mellőzte a tőkefelhalmozás és a protestáns etika tipológiáját, s a késő kapitalizmus érkezett meg elkésve a már rá jellemző termelési és tőkeszerkezettel, ezért a posztkommunista országokra egy sajátos (el)késő kapitalizmus jellemző. Ellenértékként az elvárás is ugyanaz, azaz a rendszer bírálatának mellőzése, amely így negatív konszenzust jelent, hisz az így létrejövő stabilitás az egyén részéről lemondással jár. A kapitalizmus számos elemzője hangsúlyozta, hogy a szabadság és a kötöttség közelít egymáshoz mind a demokrácia, mind a közvélemény, mind a kialakult piacgazdaság keretein belül. A politikai értékek relativizálódása, illetve az a jelenség, hogy a politikával szembeni elvárásokat igazították a politika szerepének megváltozásához, s nem fordítva, annak következménye, hogy a demokrácia a többség demokráciája, továbbá hogy a demokráciát vagy mint egy újraelosztásért felelős keretet, vagy mint a szabadságjogok formális-jogi biztosítékát értelmezik. Ez utóbbi gondolat vezet az illúziók politikájához, hisz a jogoknak a gyakorlatban történő érvényesítéséhez figyelembe kellene venni az anyagi élet viszonyait. A mindennapok depolitizáltsága és az eszmék végét tudatosító érvek a Rendszer ideológiai logikájának következménye: a hagyományos vagy a politikához kötődő ideológiák a tömegek tudatosságát támogatják mint a cselekvés előfeltételét, ezzel szemben társadalmunk a passzivitásra épít, hisz a társadalmi tudat politikai jellegűvé válásának útitársa a fennállóval való konfrontáció, illetve mint amiként a baloldalt is jellemző, önmagunkról való gondolkodás, azaz a valamire való szabadság. A közvélemény erre ráépülő szféra, amely nem tűri az eredetiséget, a nonkonformizmust, illetve eltrendesíti, beolvasztja vagy vele szemben határozza meg az általa nyújtott biztonságot, rendet, azaz egy totális társadalomnak szüksége van a vele szemben fellépő protestcsoportokra, mert azok önkéntelenül is, de legitimációját adják. A nonkonformizmus túlélése József Attila szellemében értelmezhető, avagy "az én vezérem bensőmből vezérel", hisz a "minden elmegy" társadalomfilozófia jegyében az öltözködés, az ellenkultúra, a deviancia elvesztette jelentéstartalmát, s a szubkultúrák magukban hordozzák a szublimált jelleget, így a benne lévők azt szabadságnak, létük autentikus és spontán megnyilvánulásának gondolják. Mindazonáltal az ideológiának szüksége van a devianciákra, a szintúgy elidegenedésből-manipulációból eredő nonkonformizmusra, hisz azzal, hogy e jelenségeknek csak okozati s nem az oksági világát mutatja be, elősegíti a társadalmába frissen érkezők konform vagy éppen nonkonform normákhoz való szocializációját, azaz a devianciát és a másságot társadalmi regulátorrá teszi.

A jelen másszerűségét a tudatváltozásból kell levezetni, azaz a társadalom alakításából a tudat által. A fennálló társadalmi berendezkedésnek sajátja, hogy minden mechanizmust üzleti érdeknek rendel alá, így például fogyasztani sem lehetséges úgy, hogy az a termelő eszközökkel ténylegesen rendelkezőknek ne járna profittal. A tőke az, aki tulajdonosa a többségi társadalom legfontosabb létformáinak. Ugyanakkor e társadalom nem a tőkések, hanem a tőke társadalma, nem a tulajdonosoké, inkább egy szemléletmódé. A tőke mint produktív szubjektum ideológiáját nem elvont ideák jellemzik, s nem is szerveződik különböző absztrakciók köré, mégis szerepeket és kötelességeket oszt. Az ideológiára rá nem eszmélés következménye a szubjektum és az objektum felcserélése, az elidegenedés, a tárgyak személyes akaratoknak és erőknek hordozóivá válása. Ezen ideológia nem rögzül, nem vesz adottnak tudatformákat, az erkölcsöt, a politikát s a jogot is relativizálja. Az ideológia nem épít osztályra, sőt osztálynélküliségre törekszik, egy tökéletlen kollektivizmusban gondolkodik, ami annyit jelent, hogy a fogyasztói javakat mindazok számára elérhetővé teszi, akikről feltételezni lehet, hogy legitimálóerővel bírnak. Almási Miklós szerint a fogyasztói társadalmat egy tragikus dichotómia tartja fenn. Egyrészt szükség van egy állandó fogyasztó, élvezeteket hajszoló közönségre, másrészt egy a "termelési apparátus fenntartásához egy szinte konstans mennyiségű, olyan munkacsoportra, mely minden eddiginél szigorúbb önmegtagadásban"¹ , leszűkített lehetőségekkel, az abszolút elnyomorodás felé tartva él. A tárgyalt ideológia, mely tényekkel érvel, magát is inkább érvnek tartja, objektív dolognak, valami visszafordíthatatlannak, szükségszerűnek. Lukács György gondolata mentén, a kapitalizmus szubjektivizmusa nem törődvén a társadalom működési elveivel, önkényessége folytán objektív törvényként fogalmazódik meg. Az ideológia tagadja az emberek kölcsönös függését egymástól, s mint elvi instancia lép fel, mely dönt értékek, kapcsolatok felett. A realitásától megfosztott egyén, legitimációjával, kiszolgáltatottságáról vall, szimbólumérzékennyé, jeleket kereső egyénné válik, aminek következménye, hogy az ideológiai rendszer látásmóddá, tárgyiasult szokássá válik.

A fennálló elfogadásának előfeltétele, hogy az egyén javakkal bírjon, birtokoljon. A tudati reflexió elfojtásának eszköze a konformizmusnak azonnali kielégítése, mely így belenyugvást serkent, hisz "mindenki így teszi, ők sem különböznek tőlem". Mivel a fogyasztói társadalom kérdés nélkül válaszol a tárgyak, a kínálat által, az egyéni életvezetés alternativitása kioldódik, éppen a fogyasztás szándékától vezérelten. Az ideológiai vonás tetten érhető azáltal, hogy a kínálat abszolút, a tárgyak mindig jelen vannak, s a Rendszer legitimációnak feltétele, hogy a kínálatnak át kell lépnie az osztálystruktúrát. Általánosan is széles körben biztosítani kell a fogyasztóképességet. Marx után ironikusan; ami ma luxus, az holnap közszükséglet. A létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklás, tehát nem létezik, aki nem birtokol. Ha e fogyasztási szokást teljesen elhagyja a ráció, akkor meglátásom szerint a szélsőséges hedonizmus alatt értett fogalommal lehet jellemezni az egyén életstratégiáját. E magatartás is racionális, de a kialakítója s nem a hordozója számára, hisz annak természetétől idegen, olyan vágyakat fogad el, ami nem önmagából fakad. Az ideológiát hordozó Felépítménynek érdeke a vágyak fenntartása, újratermelése, mely vágy tárgyak által serkentett, s így az Embertől elidegenedett vágyak az újszerűség látszatába bújva szükségletté teszik a rácsodálkozást, a fogyasztási lázat, azaz "a fogyasztói társadalom kultúrája jobbára a felejtés, és nem a tanulásról szól"² , s így az ideológia társadalmában az ész és az érzelem szétválasztásával a rutin természete sem tűnik fel. Mindezek következményeként az egyénben az a hamis tudat állandósul, hogy a fogyasztás az, ami a társadalmiságot, illetve az egyén elfogadottságát jelenti. A választás irányított, avagy mint Hermann István írja: "mintha választanánk, de a tőke egyetemes érdekei mentén történik ez".

A fogyasztás csak egyike azon szféráknak, melyeken az ideológiai tükröződések kimutathatók. Az ideológia fennállásának háttere, hogy "az eszmék, a képzetek, a tudat termelése mindenekelőtt közvetlenül beleszövődik az emberek anyagi tevékenységébe és anyagi érintkezésébe, (…) a gondolkodás, az emberek szellemi érintkezése itt még anyagi magatartásuk közvetlen folyományaként jelentkezik"³ . A fennálló ideológiának az elfogadtatása sem érdeksemleges, vagyis a társadalomnak szellemi és anyagi téren egyaránt van uralkodó hatalma, s az ebből fakadó neutralitás hiányának egyenes következménye az egyén hamis, torzító tudata.

A tárgyakhoz való viszonyulás egyben a valósághoz való viszonyulás elsajátítását is jelenti. A kapitalizmus teátrális, a valóságban minden kép, és ezzel az érzékszervi s nem a tudati felfogást, minden viszonyt e valóságból eredőt, önmagát mint egyedülinek történő beállítását szolgálja. Ez tehát már egy ideológiai sajátosság, hisz a társadalomra vonatkozó törvények meghozásának, a jelenségek értelmezésének jogát magára ruházza. A valóság minden alternatívát elutasít, illetve cinikusan önmagát állítja be saját maga alternatívájának: ha nem akar az egyén szegregálódni az intézményektől, s ezzel az érdekérvényesítés lehetőségétől megfosztott outsiderré válni, akkor követni kell a konvenciókat, ne forduljon a kétkedés irányába, hagyja figyelmen kívül létének behatároltságát, abszolút kizsákmányolását így felválthatja egy relatív kizsákmányolásra. A modern társadalomra továbbra is jellemző a kizsákmányolás, csak éppen a formái változtak meg, s a szabadidővel a Rendszer a civil élet autonómiáját hivatott igazolni, ugyanakkor az ideológia társadalma totalitása folytán minden egyénhez tartozó szabad vegyértéket leköt, azaz mint már a fentiekből következik, például fogyasztás terén, mely az önmegvalósítás álarcát hordva az egyén látásmódjának ars poeticájává válik, így a tudatot alakító logika a munka világában ugyanaz, mint a magánéletben. Az, hogy a magánszféra nem különíthető el más társadalmi tértől, annak következménye, hogy az egyéntől "azt a szférát akarják bekeríteni és megsemmisíteni, ahova kívülről visszavonulhat, s amely az ellenállás örökös kiindulópontja lehet".⁴

Bár az ideológia uralkodik az ember felett, mégis a kapitalizmusnak sajátossága, hogy állandóan igazolnia kell magát, az embert nem hagyhatja öntudatára ébredni, illetve jellemzője a mindenhol jelenvalóság, hisz a fogyasztási cikkek a kapitalizmus mint megszemélyesített alany személyi kultuszának megnyilvánulásai. A társadalomra így ráerőszakolt ideológia sikeressége nem abban áll, hogy mit képvisel, hanem, hogy mit hirdet. Ahogy fentebb szó volt róla, az újszerűség látszatát kell keltenie a mindennapoknak, s ennek egyik formája a közvetett tudati hatáson túl, a közvetlenül jelentkező és képi, valójában állandóan változó valóság, mely – mivel az ember szemmel észleli – szubjektíve változik, objektíve azonban önmaga marad. Ám e tény az egyén számára ezt alátámasztani képes gazdasági-társadalmi törvényszerűségek ismerete hiányában, amellyel a tudatnak valóban rendelkeznie kellene, rejtve marad, illetve "az objektív viszonyok olyan szubjektivitást termelnek ki, amely meghiúsítja az objektív lehetséges felismerését"⁵ . A kapitalizmus képekben, díszletekben gondolkodik, ahogy Ernest Guy Debord írja: "Azokban a társadalmakban, amelyekben a termelés modern feltételei uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik."⁶ A látvány egyrészt szolgálja a totális igazolást, másrészt a termelési módon kívül, mivel a szabadidőben is jelentkezik, felszívódik a tudatban. Meglátásom szerint e látvány mint kinyilatkoztatás a dialógus ellentéte, s így, ha nincs párbeszéd, nincs kontroll, akkor "a reprezentáció független létezéshez jut"⁷ . A látvány tehát magán hordozza az ideológia általános jellemzőjét, úgymint kijelentés, továbbá kort jellemez, és a személyiség szükségletévé válik. A látvány megjelenése nem a társadalom megjelenése, hanem az egységesítés eszköze. A látvány a leginkább csalható érzékszervre támaszkodik, a kép, a látás s a totális tér hipnotizált egyént eredményez, kinek irányítása erőszak nélküli, sőt igényli a látványt, azaz a látvány "tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy már elképzeléssé válik"⁸ . Ebből a gondolatból látható, hogy a személyiség kívülről alakított, megtervezett, Rendszer által konstruált. Mindenki ugyanazt a képet látja, ugyanazt hordja, s nyelvük is közös, bár e nyelv nem sajátja, hisz ennek használatát nem megtanulja, hanem elfogadja, s az e nyelven definiált szavak lesznek értékmérője, társadalmi ellenőre.

A kapitalizmusnak és az ideológia társadalmának útitársa az elidegenedés. A fogyasztás példájánál maradva az egyén kényszerpályává vált mozgásterét fogyasztással leplezi. Az Egónak a legitimációt a tárgyakkal telezsúfolt környezete adja. A tárgy mint az én jelképe. Azt gondolom, hogy nem túlzás, ha azt írom, hogy a tárgy mint ember számára való lét inkább ember, mint a tárgy számára való lét. Az ember által előállított termékek autonómmá válnak, s mivel az egyén létéhez elengedhetetlen a termék, az így hatalommal ruháztatik fel. Miután az ember csak mint hozzáadott szerepel a tárgyak, a gép, az állam, a szórakoztató ipar világához, elidegenülése az ember ön-elidegenülése is egyben. A munka terméke a munka tárgyiasulása, viszont az ember számára elidegenedés. Minél inkább érintkezésbe kerül az ember a tárggyal s valóságával, annál inkább objektummá válik maga is, "minél nagyobb a termék, annál kevesebb ő maga"⁹ , következésképpen az ember vizsgálata a tárgyon keresztül lehetséges, mert énjét belehajítja a tárgyba. Ha ember már nem definiálja, identifikálja magát, akkor az ember már nem felelős magáért, hisz nem önmaga, cselekvése által nem határozható meg, komplexebben ez a felelőtlenség társadalmát jelenti. Mivel az egyén cselekvéseinek indítéka, illetve következményeinek folyamata megtört, tettei irracionálisakká váltak. Viszont az ideológia társadalma a számára tulajdonképpeni racionalitás mentén szerveződik, a racionalitás termeli ki az ésszerűtlenséget, azaz az "objektív racionalitásra szubjektív irracionalizmussal reagál".¹⁰

A társadalom megváltoztatásának, humanizálásának többféle módja van. Egyes gondolkodók a fogyasztásról történő lemondást tartják a járható útnak, ugyanakkor némelyek az ideológia társadalmával szembeni tevékenységet annak információs hálójáról, ismeretterjesztéséről és tudásanyagáról való lemondásban látják, avagy a "tudatlanság" forradalmasításában. Az így létrejövő hiány át nem itatott szubjektumot feltételez, avagy az ember természeti voltához közelebb lévő egyént, osztályt. Orwell 1984 című regényében sem gondolja ezt másképp: "Csak a prolikban lehet bízni." A kívülállás, legyen az bárkinek is a kívülállása, a rákérdezés lehetőségét biztosítja. A mindennapok elhagyása a valóság helyreállításának lehetőségével kecsegtet. Mindebből következik, hogy a baloldalnak önmaga és a jövőkép megőrzése érdekében továbbra is el kell fogadnia például az osztályok létét, illetve az osztálylogikát, hisz ez a folyamat rendszerlogikát, filozófiát, öntudatot, megismerést és ezzel szolidaritást eredményez.

Jegyzetek

¹ Almási Miklós: Rezgésszámok, Magvető, Budapest, 1974, 253. o.

² Zygmunt Bauman: Globalizáció, Szukits, 2002, 128. o.

³ Friedrich Engels-Karl Marx: A német ideológia, Magyar Helikon, Budapest, 1974, 29. o.

⁴ Szilágyi Ákos: Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl, Magvető, Budapest, 1988, 161. o.

⁵ Theodor W. Adorno: A félműveltség elmélete, In: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája, Osiris, Budapest, 1998, 103. o.

⁶ Ernest Guy Debord: A látvány társadalma, In: Eszmélet, 50. szám, 161. o.

⁷ Uo.: 164. o.

⁸ Uo.: 169. o.

⁹ Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Kossuth, Budapest, 1970, 67. o.

¹⁰ Heller Ágnes: A morál szociológiája vagy a szociológia morálja, Gondolat, Budapest, 1964, 35. o.

"A mű tehát mikrokozmosz, a világ egésze kicsiben. Ez a művészet­filozófiai koncepció hatalmas ambíciókat rejt: olyan műveket létrehozni, amelyek képesek eltakarni előlünk a világ egészét, képesek árnyékba borítani a Napot, s képesek kielégíteni mérhetetlen szomjunkat a világ­egész befogadására, betölteni a világhiányt. Hiányzik nektek a világ? – kérdezi. Nos, akkor olvassátok a verseimet."
Tverdota György: Tizenkét vers (Gondolat Kiadó, Budapest, 2004., 102. o.)

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Évfordulók
2. Varga Éva, Konok Péter, Sipos Péter, Székely Gábor, Pritz Pál, Ravasz István : 60 éve ért véget a második világháború
3. M. Ju. Mjagkov : A kurszki csata az új oroszországi források tükrében
4. Albert Axell : Zsukov marsall. Aki legyőzte Hitlert
5. Feljegyzés V. M. Molotov és A. Eden 1944. október 10-i megbeszéléséről
6. Pieter Lagrou : A háború emlékezete Nyugat-Európában, 1939-1945
7. O. A. Alexandrov : Anthony Beevor: Berlin eleste, 1945 című könyvéről
8. Szepes Erika : A gondolkodó ember könyve – Farkas Miklós: A huszadik század, ahogy megéltem című könyvéről
9. Hegyi Gyula : „Jogállamban a pénz a fegyver.” Egy kortárs szocialista költő. – Mészáros István: József Attila és a modern művészet és Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig című könyvekről
10. Tütő László : Gazdagok és szegények, − II.
11. Tverdota György : József Attila „múlt századi” lírájának elevensége a XXI. század elején
12. Valachi Anna : Lányok, asszonyok József Attila körül
13. Földes György : „A hetedik te magad légy!”: József Attila és a proletariátus
14. Szőke György : „A mozgalom vár…” József Attila-sorok (újra)értelmezése
15. Böcskei Balázs : A társadalom ideológiája vagy az ideológia társadalma
16. Szabó Gábor : Környezeti etika és „turbókapitalizmus”
17. Mark Pittaway : A múlt lezárása a háború utáni Ausztriában. Emlékezet, nemzetiszocializmus és 1945 értelmezése Észak-Burgenlandban

A szerző részletesen ismerteti a mai kapitalizmus ökológiai határait, és egy olyan gondolkodásmód mellett száll síkra, amely a termelés-fogyasztás profitorinetált dualizmusa helyére ember és természet harmonikus együttélését helyezné. Ebből logikusan következik az igény, hogy a "jó élet" fogalmának a fogyasztás szintjéhez kötött értelmezését radikálisan felül kell vizsgálnunk.

Turbókapitalizmus¹  

Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a korunkat meghatározó gazdasági modell öncélúságát. Ez az öncélúság abból fakad, hogy a gazdaság egyre inkább elszakad azoktól a meghatározó rendszerektől, melyek működését egyáltalán lehetővé teszik, amellett a kimeríthetetlen emberi mohóságra és önzésre épít. Nemcsak a természeti környezet semmibevétele jellemzi, hanem ezzel szoros összefüggésben a csak kevesek számára elérhető anyagi javak sokaságának kínálata oly módon, mintha azok mindenki számára elérhetők volnának. Mindezek mellett a világméretűvé terebélyesedő profitmaximálási kényszerben küzdő óriásvállalatok zöme nehezen tűri az etikai korlátokat, az állami (és nemzetközi jogi) fékeket sikeresen negligálja, és a földlakókra nem tud másként tekinteni, mint munkaerőre, illetve fogyasztóra. Ez a rendszer káprázatos sikereket ér ugyan el a technikai innováció, a hatékonyság növelése terén, de képtelen az erőforrások végességét és a Föld teherbíró képességét ténylegesen figyelembe venni.

Egy olyan világban, ahol a kevesek kényelmét nem kis részben a többség kiszolgáltatottsága alapozza meg, nehezen képzelhető el az önkéntes "újraelosztás". A változtatás igényének mégis éppen az erőforrások több mint 80%-át felhasználó legfelső egyötöd, azaz a fejlett nyugati országok és Japán felelős döntéshozóinak köreiben kell megfogalmazódnia. A változtatáshoz szükséges politikai és gazdasági hatalom ugyanis itt összpontosul. Az európai, észak-amerikai és japán akadémiai közösség jelentős személyiségei és a civil mozgalmak hatására ez a lehetőség talán nem teljesen utópisztikus. Tanulmányomban összefoglalom, hogy miért nem várhatjuk a környezet állapotának érdemi javulását kizárólag piaci elven működő korrekciós kísérletektől, majd a probléma szélesebb dimenzióira térek át. Az antropocentrikus és a biocentrikus etika elemzésén keresztül azt próbálom bemutatni, hogy a környezethez való viszonyunk alakulása mennyire meghatározó lehet a jövő szempontjából.

A környezet teherbíró képessége

A földi civilizáció fennmaradása szempontjából a megfelelő termőföld és a hozzá kapcsolódó produktív természetes erőforrások fennmaradása nélkülözhetetlen. Mivel a jelenlegi tendenciák a világnépesség drasztikus gyarapodását, valamint az átlagos összfogyasztás növekedését jelzik, kénytelenek vagyunk szembesülni a természeti erőforrások korlátozottságával, adott esetben apadásával.

A természetben a fajok meghatározott terület erőforrásainak felhasználásával biztosítják fennmaradásukat. Egy terület teherbíró képessége így azt jelenti, hogy az adott terület úgy tudja eltartani a maximális létszámú populációt, hogy az nem veszélyezteti az élőhely termőképességét, reprodukcióját. ²

Az ember különleges és kiváltságos pozícióra tett szert a fajok természetes versenyében. Képes az adott területen idegen erőforrásokat messze földről beszerezni, a technológia révén saját, egyre bővülő szükségletei kielégítése érdekében más élőlényeket tömegesen megsemmisíteni, tevékenységével átlépni a természet teherbíró képességének határait. A természeti környezet emberi tevékenység általi terhelésében a döntő szerep az egy főre jutó fogyasztásé, ami sokkalta jelentősebb növekedést mutat, mint a népesség számának gyarapodása, éppen a piac kiszélesedése és a technológia fejlődése miatt.

Az ember és más élőlények közötti fő materiális különbség az, hogy míg más élőlényekkel együtt biológiai anyagcserét folytatunk, az emberi tevékenységet az "ipari" anyagcsere is jellemzi. Az ember az ipari forradalom óta a Föld ökoszisztémáinak jelentős részében a környezet forrásainak legfőbb fogyasztójává vált. A termőtalaj, az édesvíz, a fa korábbi relatív bőségét napjainkra az egyre súlyosabb szűkösség váltotta fel. Az egyes környezeti problémák egymást is erősítő hatásai szorosan összefüggenek társadalmi eredetű kiváltó okokkal.

Jellemzően a civilizációs fejlődés gondolatát a technikai fejlődéssel kapcsoljuk össze, ami pedig az ipari és a szolgáltató szektorok erősödésével mérhető. Az európai civilizációs fejlődésben az ipari forradalom az a jelentős fordulópont, aminek következtében a világban fokozatosan az indusztriális típusú, nagy nyersanyag- és energiaigényű termelési mód lett a minta, és a feltételeket egyre inkább az új termelési módhoz alkalmazkodó hatalmak tudták diktálni. Az indusztrializáció forradalmasította a közlekedést, ami hihetetlen módon felgyorsította a javak és az emberek áramlását távoli pontok között. Az ipari társadalmak gyermekei újabb és újabb technikai újításokkal igyekeztek betölteni azt az űrt, amely a természet és a tőle egyre inkább eltávolodó ember között támadt. Az ember környezete a bölcsőtől a sírig egyre inkább az ember által létrehozott környezet lett. A posztmodern korban a fejlett országokban lakók életük nagy részét technicizált környezetben, ellenőrizhetetlen és felfoghatatlan mennyiségű információtömegben, zsúfolt köztereken, a többség által befolyásolhatatlan gazdasági folyamatok és hatalmi struktúrák sakkfigurájaként, sikerkényszerben élik, és eközben büszkék szabadságukra. Lehet, hogy a jövőben az emberiség egy része lassan elveszíti arra való képességét, hogy megkülönböztesse a szoláriumot a természetes napfénytől, a tévében látottat a saját élményétől, a málna ízét a mesterséges aromáétól. Mindez jó eséllyel fokozza a természet különleges titka iránti fogékonyság elsorvadását, hiszen a "legfejlettebb civilizációk" lakói mindinkább egy saját maguk által teremtett világ foglyai abban az értelemben, hogy az egyéni életük és a természet közé erőteljesen benyomul a művi, a mesterséges. A mesterséges szféra ma már szinte önmozgásban van, gyarapodása mögött egyre szűkülő kulturális választási lehetőségek, növekvő létbizonytalanság tapasztalható az egyik oldalon, hihetetlen hasznok és az alternatívák tagadása vagy elhallgattatása érhető tetten a másik oldalon.

Michael Zürn a globális kockázatok (globális) társadalmat alakító hatását elemezve különválasztja egymástól a "túlfogyasztás" által okozott károkat a szegénység által okozott károktól.³ Ezek jellegükben lényeges különbségeket mutatnak, de egymással szoros kölcsönhatásban vannak, ami a környezeti etika szempontjából korántsem elhanyagolható tényező. A "túlfogyasztás" által okozott károk ugyanis szétterjednek a világban, hatásuk éppen ezért nem csak a túlfogyasztókat érinti (ózonlyuk, üvegházhatás, víz, talaj, levegő szennyeződése stb.). A túlfogyasztás következtében egyetlen lokális jellegű környezeti terhelést az újra nem hasznosítható hulladék nagy tömege jelenti. A szegénység által okozott károk ugyanakkor az élelmiszerhiányból és a gazdasági kiszolgáltatottságból adódnak. A kényszerű urbanizáció, a monokulturális mezőgazdaság, az állati és növényi "nyersanyagokkal" folytatott kereskedelem, a veszélyes hulladékok segélyekért cserébe történő befogadása, a szűkös helyi vízkészlet ipari célú kiszolgáltatása (pl. a Coca-Cola Indiában) súlyos lokális szennyezést, fajok eltűnését, szűkös erőforrásokért folytatott sokszor véres küzdelmeket, elsivatagosodást, élelmiszerimport-függőséget (genetikailag módosított vetőmagok stb.)⁴ okozhat. A Föld országainak legalább kétharmada sorolható a "szegény ország" kategóriába, ahol a környezeti károk technológiai-ipari kockázatokkal együtt még vészjóslóbbá válnak. Ezek a szegénységre visszavezethető negatív környezeti hatások rövid távon viszonylag szűk területre korlátozódnak, lokálisabbak a túlfogyasztás által okozott hatásoknál, de középtávú hatásaik mindenképpen kiterjedtek. Sajátos paradoxon, hogy a "túlfogyasztók" fogyasztása nagymértékben függ az alulfogyasztók gazdasági kiszolgáltatottságától. A környezeti károkozás két fajtája így egymást erősíti.

A fenti elemzésből logikusan következik az igény, hogy a "jó élet" fogalmának a fogyasztás szintjéhez kötött értelmezését radikálisan felül kell vizsgálnunk. Ezzel együtt az emberi szükségletek egyetemes koncepcióit is revideálnunk kell oly módon, hogy meghatározzuk azokat a standardokat, melyeket minden ember a jelenben és a belátható jövőben szükségszerűen el kell, hogy érjen.

Cowboyok egy űrhajóban

Kenneth Boulding, a gazdasági etika egyik nagy klasszikusa dolgozta ki a modern tőkés gazdaság egyik alapvetőnek tekinthető kritikáját a "cowboyok egy űrhajóban" elnevezésű modelljében. A The Economics of the Coming Spaceship Earth (kb. "A közelgő Föld űrhajó közgazdaságtana") című művében amellett érvel, hogy a növekedésorientált, kizárólag a profitmaximálás érdekét követő tőkés gazdaság fenntarthatatlan.⁵ Ennek oka elsősorban az, hogy a gazdasági szempontból hasznosítható erőforrások mennyisége korlátozott. A növekedésre épülő gazdasági modell hiába fokozza a nyersanyagok és az energiaforrások felhasználásának hatékonyságát, végső soron a növekedés fenntartásához ezeknek egyre nagyobb bőségére van szükség. Hasonló ez ahhoz, amikor az amerikai prérin a cowboyok folyamatosan újabb és újabb területeket vontak be gazdálkodásukba, és abban bíztak, hogy a lelegeltetett területek után mindig lesz nyugatabbra egy újabb legeltetésre alkalmas terület. A cowboy gazdasági magatartásának lényege tehát a korlátlan erőforrások létébe vetett hit. Ennek ellentéte az űrhajós gazdasági megfontolása, aki kénytelen az űrben eltöltendő idejére tervezni az erőforrások felhasználását és a rendelkezésére álló készleteket beosztani. A huszadik század utolsó harmadára Boulding szerint a Föld egyértelműen "megtelt" a gazdasági ember magatartásának következtében, azaz űrhajóvá vált, ahol nyilvánvaló a rendelkezésre álló erőforrások és nyersanyagok mennyiségének korlátozottsága. A jelenlegi energiafelhasználás struktúrája, ami a szénalapú (fosszilis) anyagokra épül, tulajdonképpen egy véges készlet mohó, a jövő generációk érdekeit figyelmen kívül hagyó rendszert tükröz. Mindez vonatkozik a nyersanyagok jelentős részére is. A termelés és a szolgáltatások volumenének folyamatos növelése a gazdaság kimeneti oldalán ugyanakkor olyan externális hatásokat erősít, aminkek a (hosszú távú) kockázatai nem foglalhatók a hagyományos vagy neoklasszikus közgazdaságtan költség-haszon kalkulációiba. Ennek legjellemzőbb példája az indusztrializáció általában vett szennyező hatása, ti. a nagyipari ágazatok zöme már a termelés folyamatában környezeti tehertételt jelent (a hagyományos vaskohászattól a modern vegyiparig igen széles a skála), illetve számos termék egyszerű használata vagy elfogyasztása (pl. gépjárművek, gumiabroncsok, kozmetikumok, növényvédő szerek stb.) ugyanezzel a hatással jár. Mindezek mellett a folyamatos növekedés az újra nem hasznosítható anyagok elképesztő tömegével terheli a környezetet, ami azon a sehol nem igazolt feltételezésen alapul, hogy a környezet abszorpciós képessége korlátlan, azaz a Föld-anya képes eltüntetni mindazt, ami számunkra már fölösleges. Röviden az analógia tehát azt mutatja be, hogy a domináns gazdasági rendszer szereplői cowboyként viselkednek egy űrhajóvá lett világban. Ráadásául az űrhajóban rekedt cowboyok egyre erőszakosabban marakodnak a szűkülő erőforrásokért. A változáshoz szükséges első lépés mind az erőforrások, azaz a bemeneti oldal, mind az ökoszisztéma elnyelő képességének, azaz a kimeneti oldal korlátozottságának a tudatosodása volna, ami hosszú távon megalapozhatja a felelős gazdasági cselekvést.

A szabad piac ökológiai vaksága

A hagyományosan a piac korlátlan szabadságának előnyössége mellett érvelő elméletek a környezet alapjavait (levegő, víz, földkéreg) általában korlátlanul hozzáférhető, nemritkán korlátlan elnyelő képességű elemekként tételezik.⁶ Mivel a levegő és a víz olyan esszenciális feltételei az emberi létezésnek, amelyek "fogyasztását" nem vagy csak alig lehet területi korlátok között szabályozni, a klasszikus haszonelvű gazdaságfilozófiák költség-haszon analízise ezen javak fogyasztásakor és szennyezésekor megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Költség-haszon kalkulációban ugyanis csak viszonylag pontosan körülhatárolt szereplők mint gazdasági szereplők, illetve mint a tevékenység által "érintettek" jeleníthetők meg. A nemkívánatos mellékhatások, mint a költségoldalon megjelenítendő tényezők legalább ennyire bizonytalanok, a területi és az időbeli hatásuk vonatkozásában egyaránt.

A fenti javakat az ökoetika szempontjai szerint indokolt az emberiség közös tulajdonaként számításba venni, különös tekintettel a jövő generációk életminőségének a feltételeire. A jövő generációk érdekeit nem lehet a hagyományos értelemben vett költség-haszon kalkulációban latolgatni. A napjainkban divatos neoklasszikus közgazdaságtan szerint a környezet javaira egyszerűen ki kell terjeszteni az elidegeníthető tulajdonjogokat, vagy meg kell becsülni azt az árat, amit az egyének a piacon értük megfizetnének, és minden egyes "fogyasztóra" ezt költségként rá kell terhelni, ezzel elindulhatnánk a környezeti problémák enyhítésének útján. Ez a megközelítés jól mutatja azt, hogy a szabad piaci rendszer nemcsak földrajzi expanziót hajt végre, hanem piaci normák, ideológiák és mechanizmusok nyomulnak be az ezektől korábban védett területekre. A fenti javaslat ugyanis nem abban látja a környezet állapotának romlását, hogy a szabad piac túlságosan expanzív minden értelemben, hanem abban, hogy még nem eléggé terjesztettük ki a szabad piac elveit a környezetvédelemre. A piac etikai elveket sérthet azzal, hogy olyan termékeket tesz áruvá, amelyeknek nem kellene azzá lenniük; szexuális szolgáltatásokat, emberi testrészeket, szavazatokat, politikai tisztségeket stb. Másrészt etikai szempontból kétes lehet a hozadéka annak, ha a piac értékelésének módszerével, jellegzetes viszonyaival teret hódít a társadalom más szféráiban, pl. a családban vagy az oktatásban. Nagy a kockázata annak, ha a férj és feleség, szülő és gyermek, oktató és hallgató viszonyai a szolgáltatók és a fogyasztók viszonyaivá alakulnak át, ahol mindennek ára van.⁷ A neoklasszikus közgazdaságtan javaslatai a környezet vonatkozásában láthatóan mindkét etikai vétséget elkövetik. Ha a tulajdonjogokat kiterjesztjük a környezet javaira, akkor olyan terméket teszünk áruvá, amit nem volna szabad, ha a fent leírt árbecslést alkalmazzuk, akkor a piac logikáját visszük az ember és a természet sajátos kapcsolatrendszerébe, ami súlyos veszélyeket rejt magában.⁸ Vannak cselekvések, amikor a "mennyit volnának hajlandók fizetni érte" kezdetű kérdések etikailag egyszerűen nem igazolhatók, nem beszélve azokról a természet iránti spirituális, esztétikai viszonyulásokról, amelyek semmiképpen sem mérhetők, nem számszerűsíthetők.

A környezet értékeinek védelme a szabad piac viszonyai között számtalan ellentmondásba ütközik. A leggyakoribb összeütközés a környezet védelme, illetve a tulajdon és a vállalkozás szabadsága között adódik. A profitorientált vállalkozó külső (jogi) korlátozások hiányában abban érdekelt, hogy rövid távú haszna érdekében előnyben részesítse a környezeti szempontokat figyelmen kívül hagyó eljárásokat. Ezzel ellentétes magatartásra csak jelentős piaci erőfölény esetén van lehetősége. Jól példázza ezt a Procter and Gamble környezetpolitikája, amit gyakran a felelős gazdasági magatartás mintájaként szoktak emlegetni.⁹ A globális gazdaság ökológiai szempontból jogi vákuumban manőverezik, amit a hatásos küldetésnyilatkozatok nem pótolhatnak. Az ezzel kapcsolatos egyik alapvető dilemma az, hogy a fejlett országok (és társulásaik, különösen az EU) általában szigorúbb környezetvédelmi jogrendje biztosítja, hogy ezekben az országokban enyhülnek az akut lokális és regionális környezeti problémák, a szigorúbb szabályok betartásának ugyanakkor nyilvánvalóan jelentős költségvonzata van. A fejlődő országok természetesen nem terhelhetők ilyen környezetvédelmi költségekkel, ebből adódik a paradox helyzet: nemzetközi fórumokon a fejletlen országokon számon lehet kérni a laza vagy nem létező környezetvédelmi normákat, miközben a fejlett országok vállalatbirodalmai óriási nyereségre tesznek szert éppen ennek révén, ami nemritkán tragikus következményekkel jár az érintett természeti és társadalmi környezetre.¹⁰

A szabad piac "zöldbe csomagolása" jó üzletté vált, és amennyiben itt a "jót tenni kifizetődő" elv működik, etikai szempontból nem is emelhetnénk kifogást. Csakhogy ez a tendencia olyan, mint az orrcseppek influenza esetén, a problémákat éppen kiváltó okaik gyökerénél hagyja érintetlenül, pusztán tüneti kezelésre alkalmas. Jellemző, hogy a marketing egyre gyakrabban hivatkozik a termék vagy a szolgáltatás "környezetbarát" jellegére, de az ilyen áru vagy szolgáltatás gyakran olyan, mint az indiai vízkészletek szennyezésével és kiapasztásával gyártott Coca-Cola, amit egyébként visszaváltható palackba (!) csomagolnak. A környezeti érdekek védelme és a klasszikus demokrácia viszonya is számos problémát rejt magában. Nézzük meg részletesebben, a piacgazdaságra épülő demokráciák polgárainak négyféle, a környezetre vonatkozó döntéstípusán keresztül ezeket a dilemmákat.

2. Mint állampolgárok: Az állampolgári döntéseket válasszuk el a fogyasztói döntésektől. A rousseau-i értelemben vett citoyen ugyanis képes arra, hogy rövid távú önös érdekei mellett a közösség vélt, hosszú távú javát is mérlegelje döntéseinél.¹² Ehhez azonban kellő információval, adott esetben szaktudással kell rendelkeznie az eldöntendő kérdés vonatkozásában. A környezeti kockázatok tudatosítása több mint nehéz feladat, ha az ellenérdekű oldalon a kényelem, munkahelyek megóvása, a jelen áll szemben a beláthatatlan jövővel. Nem beszélve az átlagember számára olyan bonyolult fogalmak értelmezéséről, mint a biodiverzitás vagy a fenntartható fejlődés. Ugyanezek következménye másfelől az, hogy a közvélemény, ha saját közvetlen környezetéről van szó, könnyen hiszterizálható olyan politikai közegben, ahol jellemző a bizalmatlanság a döntéshozókkal és a lakossági tájékoztatókkal szemben. A környezeti igazságosság még meglehetősen súlytalan érték a politikum világában, ezért a "jót tenni kifizetődő" elv politikai értelemben hamis.

Az állampolgárként hozott döntések jelentősége a fenti ellentmondások dacára korántsem elhanyagolható. A zöld politikai filozófiában régóta szemben áll egymással az ökoautoritárius és az ökoradikális felfogás. Az autoritárius megoldásokat szorgalmazó szerzők kizárólag konzekvencionalista etikai alapokon egymást kizáró választási lehetőségekként tételezik a következőt: vagy megelőzzük a környezeti katasztrófát tekintélyelvű kényszerítő intézkedésekkel, vagy elszenvedjük azt. Itt a "jót tenni igazságtalan eszközökkel" paradox logikája érvényesülne. Az elmélet hívei a felsőbb szinteken (nemzeti, szupranacionális) a demokráciát ökológiai korlátok közé szorítanák, például a szűkülő erőforrások elosztásáért egy "kompetens elit" lenne felelős.¹³ Ez azt jelenti, hogy egy zömében tudósokból álló testület felhatalmazást kapna arra, hogy jogszabályokat alkosson egyes erőforrások felhasználásáról. Helyi szinteken ugyanakkor a lehető legközvetlenebb bázisdemokrácia volna kívánatos, ami azt jelenti, hogy az erőforrások felhasználásának a fenti keretek közötti módját minden kisebb közösség közvetlen részvételen alapuló döntésekkel határozhatná meg. Az elmélet fontos dologra hívja fel a figyelmet, csak nem veszi kellően figyelembe a demokratikus döntéshozatal problémaérzékenységét, és a piac rugalmasságával szemben tulajdonképpen egy globális tervgazdaságot javasol. A tudós testület által meghatározott erőforrás-elosztás tipikus technokrata uralom képét vetíti elénk. Az autoriter intézkedések talán kiválthatók volnának adekvát információk széles körű ismertetésével és az ezt követő demokratikusabb eljárásokkal. Valószínű, hogy éppen ezt ismeri fel az ökoradikalizmus, amely nem ismer kompromisszumot a közvetlen részvételen alapuló döntéshozatal megvalósítása vonatkozásában, amit a politikai centrumok következetes decentralizációjával kíván megvalósítani. Az ökoradikálisok átfogó víziója a jó életről ugyanakkor aligha lehet szinkronban a valószínűsíthető többség konzumerizmusával. Az ökoradikalizmus így könnyen az alternatív értelmiség "hóbortja" maradhat. Ha el akarja kerülni ezt a csapdát, akkor valószínűsíthetően alkalmaznia kell a tömegek meggyőzésének általa is kritizált eszközeit és módszereit. Enélkül a demokratikus értékekhez való ragaszkodás inkonzisztenssé válik a radikális zöld értékrenddel. A zöld filozófia, ami holisztikus szemlélete alapján nem ismeri el az ember kitüntetett helyzetét az ökoszisztémában, egy életfilozófia a sok közül. A demokratikus társadalmak alapja a pluralizmus: a radikális zöldek mégsem elégednének meg azzal, hogy tolerálja egy plurális rendszer a nézeteiket, hanem azok széles körű elterjesztését a környezet megmentésének feltételeként látják. Innen nézve nem is olyan nagy a távolság az autoritárius és a radikális zöld politikai filozófiák között.

A környezet és az életminőség javításában az állampolgári döntések jelentős szerepet játszhatnak, de a környezeti problémák összetettsége, a cél távolisága, a jó életről alkotott eltérő koncepciók miatt a nagyobb környezeti érzékenységet csak egy széles körben felvilágosult, következetes és a posztmaterialista értékekre fogékony démosz közegében remélhetjük. Úgy tűnik, hogy a környezeti igazságosság és az igazságosság mint pártatlanság értékei nem harmonizálnak.

3. Mint gazdasági szereplők (termelők, szolgáltatók): A gazdasági etika egyik alapvető problémája a személyiség erkölcsi integritásának kérdése. A homo oeconomicus (gazdasági ember) könnyen összeütközésbe kerül a versenyre épülő gazdaságban a homo ethicusszal (erkölcsi eszményeket követő ember). A gazdaság szereplői mint menedzserek, üzletemberek, cégek lojális alkalmazottai a (gazdasági, egzisztenciális) siker érdekében gyakran döntenek és cselekednek oly módon, hogy ezeket a cselekedeteiket és döntéseiket "magánemberként", állampolgárként nem vállalnák. Ezzel a következetlenséggel végső soron a személyiség erkölcsi integritása (egysége) válik kétségessé. Az egoizmust favorizáló gazdasági és társadalmi környezet nehezen békíthető össze a környezettel való harmóniára tanító ökoetikával. Hoffman kitűnő tanulmányában például két olyan tipikus helyzetet mutat be, ahol a cégvezetők "moralizálása" önmagában nem hoz jelentős javulást a környezet állapotában.¹⁴ Az első példában egy erősen szennyező papírgyár tulajdonosa úgy dönt, hogy radikálisan csökkenti a környezetre káros anyagok kibocsátásának mennyiségét. Természetesen konkurensei a rájuk is vonatkozó jogi kötelezettségek hiányában kiszorítják a piacról, hiszen hősünk saját heroikus vállalása miatt kénytelen megfizetni a környezet megóvásának költségeit, míg riválisai nem. Ha valaki a versenyben morális elkötelezettségéből fakadóan többletterhet vesz magára, és ezt a többletterhet nem tudja valahol máshol megspórolni, akkor alulmarad, erkölcsi Don Quijotévé válik, és a "jót tenni kifizetődő" elvben csalódnia kell. A második példában szintén egy súlyos szennyezésért felelős gyáros a főszereplő. Ő azonban úgy nyilatkozik, hogy állampolgárként egyetértene a szigorúbb környezetvédelmi jogszabályok megalkotásával, de gazdasági szereplőként befolyását is latba vetve fog küzdeni ezek létrejötte ellen. Utóbbi esetben tehát a döntés kettős mérce alapján történik, ami megbontja a személyiség erkölcsi integritását.

A gazdasági szereplők természetesen az adott gazdasági rendszer kényszerítő normái alapján cselekszenek, ez jelöli ki mozgásterüket. Ha a környezeti értékek nem jelennek meg kellő súllyal a költség-haszon kalkulációkban, akkor a minimális környezeti érzékenység mellett a káros környezeti hatások minél távolabbra "küldésében" lesznek érdekeltek. Jól példázza ezt a környezetvédelmi jogban ismert gyakorlat, a szennyezési kvóták adásvétele. A vállalkozások, gazdasági szereplők környezeti szempontból felelős működése alapvetően csak egy új (világ-) gazdasági modell keretei között lehet realitás, a környezeti és szociális szempontokat a piac automatizmusaira bízó ma meghatározó rendszer viszonyai között aligha. A profitorientált piaci rendszer ma egy turbómotoros autó sebességével robog, és minden fékezőerőtől igyekszik megszabadulni. Fékek híján viszont öncélúvá válik, és könnyen okoz nehezen jóvátehető károkat.

Az 1987-es Brundtland-jelentés részletesen foglalkozik a fenntarthatóság kérdésével (elsőként), aminek igen fontos része egy újfajta, holisztikus szemlélet. Ez szűkebb értelemben azt jelenti, hogy a gazdasági rendszert hangsúlyozottan egy nagyobb egész részeként vizsgálja, aminek célja "az emberi életminőség javítása az alapul szolgáló ökoszféra terhelési határain belül. Ennek során minden cselekvési forma a kultúrával, szociális dimenzióval, a gazdasággal és a technikával együtt értett társadalomszerkezet keretébe vonandó."¹⁵ A gazdaság tehát a maga szervezeti felépítésével beágyazódik a koncentrikus körökként hozzá kapcsolódó társadalomba, kultúrába és a teljes ökoszférába. A holisztikus szemlélet lényege a "minden mindennel összefügg" elve, miszerint az élőlények, az élőlények közösségei (állati populációk, társadalmak) a természeti körforgásba és a helyi együttélési rendszerekbe ágyazva léteznek. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság egy pillanatra sem függetlenítheti magát azoktól a beágyazottságaitól, amelyekben működik.

4. Mint jogalkotók: A polgári demokráciák felelőssége óriási. A polgári demokráciák rugalmassága teheti lehetővé azt, hogy a populizmus és a technokratizmus párbajából egy harmadik erő, az ökologizmus kerüljön ki győztesen. Egy parlamenti választás, egy népszavazás vagy egy polgári engedetlenségi akció lehetőséget nyújt a jogszabályok módosításához. Az eddig leírtakból következik, hogy egy egységes globális környezetvédelmi jog megalkotása nélkülözhetetlennek tűnik. Ez alulról induló kezdeményezések sokaságával sürgethető, különösen ha intellektuális tekintélyek, sőt pop- és rocksztárok, sportcsillagok (!) állnak az ügy mellé. Különösen fontos a szűkös természeti erőforrások és a természeti tőke felhasználásának méltányos szabályozása, a veszélyeztetett fajok és területek fokozottabb védelme. Mindezek mellett a versengő gazdasági szereplőkre egyaránt kötelező, szigorú, a termelés/szolgáltatás környezeti terheléséhez igazodó szabályok kidolgozása elkerülhetetlen. Az ilyen jogi szabályozás mindenképpen a piac korlátozásának tűnik, de ha jobban megvizsgáljuk, csupán a verseny környezeti szempontból méltányosabb feltételeinek garantálásáról van szó. A piac teljes szabadsága csupán azoknak a törekvéseknek ad korlátlan kibontakozási lehetőséget, amelyek az erősebbnek a gyengébb feletti dominanciáját valósítják meg az emberi élet legkülönbözőbb szintjein; a technika uralma a természet felett, a gazdagok uralma a szegények felett, az agresszió uralma a harmóniára törekvés felett.

Egy új értékrend lehetséges körvonalai

A fogyasztói társadalom számos filozófiai bírálatában fogalmazódott meg az a sokak szerint utópisztikus igény, amely szerint egy komoly és átfogó, elsősorban az általános értékrendet érintő változás elindíthatja az ökológiai szempontból pazarló és felelőtlen, emberi szempontból pedig elidegenítő korállapot megváltoztatását. Az ökoetika holisztikus szemléletéből levezethető értékek alapja a harmóniára törekvés. A harmónia elérésének az első számú feltétele az egyén többdimenziós beágyazottságának tudomásul vétele, az ennek fényében megújított tudati és mentális energiáink mozgósítása.¹⁶ Az ökoetika teljességgel szemben áll az izolált individuumokból álló közösség hobbesi felfogásával. Az egyén része több mikroközösségnek, kulturális közösségeknek, az emberiség közösségének, a Föld teljes ökológiai rendszerének, az élővilágnak. Mindezek mellett a holisztikus szemlélet jelenti az ember hármas meghatározottságának, a test (ösztönök), lélek, tudat hármasságának egészséges egységére törekvést is, éppen a fenti beágyazottságok ápolásán keresztül.¹⁷

Vizsgáljuk meg részletesebben, mit jelent a posztmaterialista értékrend, amire a zöld filozófiák épülnek.

Az első és legfontosabb tétel a természet ontológiai elsőbbségének elve, miszerint a természet létezhet ember nélkül, de az ember nem létezhet természet nélkül. A természet tehát számunkra gondoskodó erőként, létfeltételeinket meghatározó közegként jelenik meg. Az európai gondolkodás történetében sokan a kozmoszt mint Istentől átlelkesült organikus egészet látták, és ez maga után vonta annak fokozott tiszteletét is. Az antik filozófiák némelyikében (különösen a sztoikusoknál és az epikureizmusban) meghatározó volt a "természetnek megfelelő" élet hirdetése. Később Assisi Szent Ferenc tanításaiban és életvitelében, Giordano Brunónál, Rousseau-nál, a német romantikusoknál, Husserlnél, a hatvanas évek kritikai filozófiájában, az anarchizmusban és a feminizmusban találunk többek között olyan elemeket, amelyeket a zöld filozófiák integrálnak. Mindemellett igen jelentős hatást gyakorolnak az ökológiai gondolkodásra a keleti filozófiák (vallások), leginkább a buddhizmus.¹⁸

Az ökofilozófia le akar számolni a külvilág elemeihez való tárgyias, mechanisztikus viszonyulással. Az alá-fölé rendeltségi viszonyok, a hatalmi logika helyett az életvitel, a közösségszervezés és a politika szintjein egyaránt a mellérendeltség elvét igyekszik érvényesíteni, amiből következik az erőszakmentesség normája.

Az ökológiai értékrend második alapelve a szükségletekkel kapcsolatos. Az ember anyagi és spirituális szükségletei egymáshoz szorosan kapcsolódnak; a munka nemcsak az anyagi szükségleteket kielégítő javak előállítására redukált, anyagi ellenszolgáltatásért végzett rutinszerű tevékenység, hanem annál sokkal több. Munka a természet ápolása, ami nem egyenlő annak kiaknázásával. Munka mindaz, amit önzetlenül, szolidaritásból vagy szeretetből végzünk (szülőkért, gyerekekért, a közösség javáért), és nem utolsósorban a saját személyiségünk alakítása is (önnevelés, elmélkedés stb.) Az ökoetika ellenpólusa a pénz fetisizmusát szolgáló konzumerista szemlélet, amely szerint az egyéni élet hiányzó teljességét anyagi javak birtoklásával, fogyasztásával pótolhatjuk.¹⁹ Ezt sugallják a reklámok és az egész atomizáló, versenyre (nagyobb fizetésért, presztízsért, státusszimbólumokért) buzdító posztmodern társadalmi közeg. A sikerért folyó harcban konkurenssé válik a másik ember; a tanulás, a munka, a magánélet viszonyaira is árnyékként vetül a hasznosság elvének kizárólagossága. Mivel ebben a közegben alapvető spirituális szükségleteink maradnak kielégítetlenül, a neurotikusok, depressziósok, pszichésen zavart embertársaink száma nyomasztóan magas. Elfelejtünk valamit, amit a gyermekek még tudnak: örülni, feloldódni, használni a fantáziánkat és az érzékeinket. A spontán gyönyör elvét kiszorította a teljesítmény elve.²⁰ Az egyéniség kultuszát hirdetjük, miközben sztárokat és kirakatfigurákat másolunk. Mindez pénzbe kerül, így időnk nagy részét pénzkereső tevékenységgel töltjük. Az örökös hiány érzését az ökológiai értékrend szerint csak a közösséghez és a környezethez való cselekvő odafordulással enyhíthetjük. A közösség mint szükséglet levezethető az evolúciós fejlődésből, a fejlettebb állati populációk szigorú csoportkohéziós elveiből éppúgy, mint a szülő-gyermek kapcsolatból. A felnőtt ember szükséglete volna, hogy legalább 20 emberrel ápoljon napi szinten kapcsolatot, amely laza közösségi hálóként adná meg számára az orientációs pontokat. Ezeknek a kapcsolatoknak legalább a felét az együttműködés és a kölcsönös tisztelet kell, hogy jellemezze.²¹ Emellett az egészséges psziché nem nélkülözheti az intimitást, ami a megfelelő anya-gyermek kapcsolat felnőttkori tovább élése, testi-lelki vonatkozásaiban egyaránt. Lehet, hogy különösen hangzik, de az egyén éppen így tudja kialakítani saját függetlenségét, és ez biztosítja az önépítés ideális feltételeit. A harmóniára törekvő egyén alig függ az általa birtokolt, elfogyasztott javaktól, és nem érzi magát elveszettnek az erdő sűrűjében magányosan bolyongva. A természet iránti alázat és érzékenység rendkívüli erőket képes megmozgatni az emberben, és ez a mozgásba lendült energia segít bennünket az embertársainkhoz és általában a külvilághoz való cselekvő odafordulásban.²²

Az ökoetika értékeit érdemes ellenpontozni a fogyasztói-bürokratikus civilizáció meghatározó elveivel:²³

Mindezek alapján jól látható, hogy a tudati változás és a jövő generációknak az ökológiai értékrend szerint történő nevelése a környezeti válság enyhítésének a kulcsa. A fentiekben tárgyalt kettősség tükröződik az antropocentrikus és a biocentrikus etikai irányzatok közötti vitában.

Az antropocentrikus etikák a Descartes óta meghatározó duális világszemléleten alapulnak, amelynek fő jellegzetessége az objektum és a szubjektum, a dolgok és a személyek merev kettéválasztása.²⁴ A modern ipari társadalmak uralkodó filozófiái sokáig kitartottak ama tétel mellett, hogy a technológia és annak fejlődése érintetlenül hagyja az ember lényegi tulajdonságait. Az antropocentrikus etikák alapelve a következő: az ember létezik önmaga végett, minden más az ember végett. A természet addig és annyiban értékes, ameddig és amennyiben az ember számára hasznos.²⁵ Ennek a felfogásnak szembeötlő jellegzetessége a jelenidejűség elve. Az elv premisszája szerint az emberi cselekvés hatóköre térben és időben kicsi, belátható, átfogható. Cselekvéseink hosszú távú következményei nem "emberléptékűek", azok a gondviselés, a sors, a véletlenek emberek által fel nem tárható rendszerébe ágyazódnak. Minden etikai norma a közös jelenre vonatkozik, az aranyszabálytól kezdve a kategorikus imperatívuszig. Az antropocentrikus etikák gyakran hangsúlyozzák az ember kitüntetett helyzetét az élők közt, de nem társítanak ehhez a többi élő irányában elvárható, ezzel arányos felelősséget. Csak a tudatos lények bírnak morális státussal, aminek következtében felelősségük megállapítható a természet irányában, de az mindig az ember rövid távon kalkulálható érdekeiből levezetett felelősség csupán. A természetet alárendelni törekvő, gazdaságba ágyazott ember korának adekvát etikai kifejeződése ez a szemlélet.

A biocentrikus etikák a felelősség szélesebb dimenzióin alapulnak. Az emberi cselekvés megváltozott természetéből kell kiindulnunk.²⁶ A környezetbe beavatkozó, azt átalakító ember irreverzibilis folyamatokat indít el, amelyeknek a hatásai összeadódnak. A természettel való törődés mint a tudatos ember kötelessége átformálja a felelősség alapelvét: "Cselekedj úgy, hogy cselekvésed hatásai ne veszélyeztessék az élet jövőbeni fennmaradását."²⁷ A felelősség kiterjesztésével kapcsolatban felmerül a viszonosság kérdése. Nyilvánvaló, hogy számos erkölcsi kötelezettségünk – így a természet iránti is – nélkülözi a viszonosság elvét. Ennek ellenére egyes szerzők biocentrikus etikai alapokon az emberen kívüli élőlények és a jövő generációk jogairól írnak.²⁸ Jürgen Moltmann szerint például koherens rendszerbe foglalhatók a klasszikus szabadságjogok, a szociális-kulturális jogok és az élő környezet jogai. A biocentrikus etikák lényege, hogy a környezetet nem az emberért, hanem magáért a környezetért kell megóvni. A környezet önmagában való érték, egy olyan rendszer, ahol a változások nem öncélúak, hanem az egyensúly állapota felé haladnak. A természeti rendszerek alakulását az önszerveződés és az önszabályozás kiinduló állapotát fenntartva a kooperáció és az élőlények együttélésének elveivel mindig az egyensúly helyreállítása jellemzi. A biocentrikus etika az emberi előrelátás hatása és a cselekvés hatalma közötti szakadék felismerésén alapul, ebből következően jövőorientált. Az erkölcsi státus kérdésében különbséget tesz a fájdalomérzés képessége és a tudatosság között. A tudatos lények felismerik, hogy az élet formáinak sokszínűsége önmagában értékes, és az ember nélkül is létező bioszféra harmonikus egységén az emberi beavatkozás sebet ejt.²⁹ A fájdalomérzés képessége önmagában megalapozza a morális státust, és az ökoszisztéma harmonikus egységének megóvása jelenti minden cselekvésünk legszélesebb etikai dimenzióját.

Az antropocentrikus és biocentrikus etikák különbségét jól szemlélteti az "utolsó ember" víziója.³⁰ Az utolsó ember az atomcsapás után magára marad, és tudja, már nem sokáig él. Egyetlen élőlény maradt rajta kívül a Földön, egy fa. Ha antropocentrikus módon tekint a fára, akkor számára annak további sorsa közömbös, akár ki is vághatja, hiszen nem lesz már ember, akinek ez a fa bármilyen haszonnal kecsegtetne. Ellenben biocentrikus elvek szerint az utolsó embernek nem lehet közömbös az egyetlen élő fa, hiszen az életet mentheti meg és viheti tovább az atomcsapással sújtott Földön.

Hangsúlyoznunk kell, hogy antropocentrikus elvekre is lehet környezetvédelmi stratégiát építeni, és az még a jelenlegi gazdasági rendszer kereteit sem feszítené szét. A biocentrikus etika azonban éppen azt a tudati változást mutatja, ami alapján a természetet alárendelő, gazdaságba ágyazott ember korát fokozatosan felválthatja a természetben élő ember és a társadalomba ágyazott gazdaság kora. A fajok természetes versenyében elért kiváltságos pozíciónk, amelyet jórészt a technológiának köszönhetünk, a tevékenységünk beágyazottságának tudomásul vételével és az ember mindenhatóságának gőgös hitéről való lemondással illeszthető vissza abba a harmonikus rendbe, amely nélkül saját hatalmunk áldozataivá válhatunk.

Jegyzetek

¹ A turbókapitalizmus kifejezést Zágoni Miklóstól vettem át, aki több tanulmányában is használja ezt a szellemes fordulatot. Egyébként a globalizációkritikus irodalomban is felbukkan, immár magyar nyelven is, pl. Martin, H. P.-Schumann H.: A globalizáció csapdája. Perfekt, Budapest, 1998, 249. o.

² Rees, W. E.: Revisiting Carrying Capacity: Area-Based Indicators of Sustainability. http://dieoff.org/page110.htm

³ Részletesen lásd: Zürn, M.: "Globale Gefahrdungen und internationale Kooperation" In: Der Bürger im Staat, 45, 1995, 51. o. A globáliskockázat-társadalom fogalma Ulrich Beck nemrég magyarul is megjelent könyvében kifejtett gondolatra utal. Beck, U.: A kockázat-társadalom, Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Budapest, 2003.

⁴ Lásd pl.: Thrupp, Lori Ann: Political Ecology of Sustainable Rural Development. In: Allen, P.: Food for the Future. John Wiley &Sons INC. Singapore, 1993, 47-75. o.

⁵ Boulding, K.: The Economics of the Coming Spaceship Earth. In: Environmental Quality in a Growing Economy; Essays from the Sixth FRR Forum, Jarrett, H. (ed.), John Hopkins Press for Resources for the Future Inc. Baltimore, 1966.

⁶ Pl.: Friedman, M.: Capitalism and Freedom. Ch.1 The University of Chicago Press, Chicago, 1962.

⁷ Michael Walzer fejti ki részletesen, hogy az igazságosság egyik feltétele, hogy a modern társadalmakban az eltérő elvek szerint működő szférák ne lépjék át egymás határait. Különösen hangsúlyozza ennek szükségességét a piac esetében. Lásd Walzer, M.: Spheres of Justice. A defence of pluralism and equality. Blackwell, London, 1985, illetve erről a műről Szabó G.: Az igazságosság szférái. In: Tanulmányok az igazságosság elméletéről. Szerk. Weiss J. JPTE KTK kiadó, Pécs, 1997.

⁸ Vö. O'Neill: King Darius and the environmental economist. In. Hayward-O'Neill (eds.): Justice, Property and the Environment. Social and Legal Perspectives. Ashgate, Aldershot, 1999.

⁹ Lásd: Boda Zs.: A multinacionális vállalatok etikai problémáiról. In: Andrássy Gy.-Szabó G.: Üzleti etika és közéleti etika. PTE KTK Kiadó, Pécs, 1999.

¹⁰ A legismertebb eset az indiai bophali tragédia, ahol az üzemi baleset miatt a légtérbe jutott szennyező anyag több ezer ember halálát okozta.

¹¹ Az egyik leggyakoribb piackonform javaslatról van szó, ami megint abból az elterjedt nézetből fakad, hogy minden környezettel kapcsolatos kár és előny mérhető, ebből következően számszerűsíthető, így része lehet az árképzési folyamatnak.

¹² Ennek részleteit lásd: Sagoff, M.: A piacon a kockázatért (ford. Szabó G.) In: Andrássy Gy.-Szabó G.(szerk.): Üzleti etika és közéleti etika.. PTE KTK Kiadó, Pécs, 1999.

¹³ Mike Mills fejti ki, elsősorban Ophuls műveire utalva. Mills, M.: Green Democracy; The search for an ethical solution. In: Democracy and Green Political Thought; Sustainability, rights and citizenship. Doherty-de Geus (eds.) Routledge, London, 1996.

¹⁴ Részletesen lásd: Hoffman, W. M.: Gazdasági és környezeti etika. In: Andrássy Gy.-Szabó G. (szerk.): i. m.

¹⁵ Idézi Moser, In: Riegler, J.-Moser, A.: Ökoszociális piacgazdság. Agroinfo Kiadó, Budapest, 2001, 80. o.

¹⁶ Ennek igen hatásos összefoglalását lásd: László Ervin: Meg tudod változtatni a világot. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002.

¹⁷ Ennek részletes kifejtését lásd pl. Hayward, T.: Interspecies solidarity: care operated upon by justice. In: Hayward-O'Neill (eds.): Justice Property and the Environment, i. m., 67-85. o.

¹⁸ A zöld közgazdaságtan alapműve: Schumacher, E. F.: A kicsi szép, illetve uő.: A Guide for the Perplexed. Vintage, London, 1977, buddhista alapokon értelmezi újra a gazdaság szerepét.

¹⁹ Lásd Fromm, E.: Birtokolni vagy létezni? Akadémiai K., Budapest, 1994.

²⁰ Lásd Marcuse, H.: Az egydimenziós ember. Kossuth, Budapest, 1990.

²¹ Lásd: Csányi V.: Az emberi természet. Vince Kiadó, Budapest, 1999, 158-160. o.

²² Ezt a gondolatot többféle irányból is meg lehet alapozni. Az ember tudattalan szférájának erejéből indul ki pl. Midgley, M.: Duties Concerning Islands. In: Elliot, R. (eds.): Environmental Ethics. Oxford University Press, New York, 1995; vagy Kidner D. W.: Kultúra és tudattalan az ökológiai elméletekben. In: Lányi, A.: Természet és szabadság. Osiris, Budapest, 2000.

²³ Lásd talán az egyik első, átfogó és empirikusan alátámasztott elemzést a nyugati ökológiai mozgalomról: Galtung, J.: The Green Movement. In: International Sociology. 1986, vol. 1., 75-90. o.

²⁴ Ezzel kapcsolatos jellegzetes ökofilozófiai alapvetés Theodore Roszak tollából származik. Roszak, T.: Az objektív tudat mítosza (részlet) In: Szabó M. (szerk.): Politikai ökológia. Bölcsész Index centrál könyvek, Budapest, 1989.

²⁵ Pl. Hoffman, W. M.: Gazdasági és környzeti etika. In: Andrássy-Szabó (szerk.): i. m.

²⁶ Jonas, Hans: Az emberi cselekvés megváltozott természete. In: Etika a gazdaságban. Kindler-Zsolnai (szerk.) Keraban Kiadó, Budapest, 1994.

²⁷ Hans Jonast idézi Zsolnai László, In: Zsolnai L.: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon, Budapest, 2001.

²⁸ Pl. Moltmann, J.: Az ember, az emberiség és a Föld joga. In: Világosság, 1989, 8-9, illetve uő.: A nemzedéki szerződés, avagy a jövő generációk jogai. In: Kindler-Zsolnai: i. m.

²⁹ Részletesebben pl.: Cooper, D. E.: Justice, consistency and "non-human" ethics. In: Hayward-O'Neill (eds.): i. m., 77-83. o.

³⁰ Hoffman, W. M.: Gazdasági és környezeti etika. In: Andrássy-Szabó (szerk.): i. m.