Az USA hatalmi fölénye nem örök érvényű, e felismerés mellőzése növeli az USA gazdasági problémáit. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentés egyidejű erőltetése hosszabb távon elősegíti a távol-keleti, elsősorban a kínai gazdaság növekedését, ezzel a politikai, hatalmi viszonyok átrendeződését.

Az USA nagyhatalmi szerepének hanyatlása és az új ázsiai regionalizmus¹

Az USA munkanélküliségi rátája 5–7 százalék között ingadozik. Még magasabb lenne, ha számításba vennénk a börtönök népes “lakosságát” és a bebörtönzés hosszú távú következményeit (Western&Beckett, 1999)² . A kialakult helyzetben olaj a tűzre a munkahelyek Kínába és Indiába történő kiszervezése, ami elégedetlenségi hullámot gerjesztett Amerika-szerte.

Amikor Bush elnök gazdasági tanácsadóinak vezetője, Gregory Mankiw azzal a merész állítással állt elő, hogy a munkahelyek kiszervezése jótékony hatással van az amerikai gazdaságra, sietve visszavonulót kellett fújnia, mert még a hatalmon levő republikánusok is ellene fordultak. Mankiw tézise – amely tulajdonképp nem más, mint egy széles körben elfogadott közgazdasági dogma – azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kiszervezés által az amerikai munkavállalók magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékeket és szolgáltatásokat állíthatnának elő.

A szolgáltató szektor munkahelyeinek kiszervezése hisztériához közeli légkört alakított ki az USA politikailag amúgy is túlfűtött elnökválasztási évében. Látni kell azonban, hogy az USA-beli munkahelyteremtés lassú ütemének elsődleges oka nem az ázsiai valuták mesterségesen alacsony árfolyama (a dollárral szemben) vagy az alacsony kínai és indiai bérek. Ez az ára a washingtoni konszenzusnak, pontosabban szólva annak, hogy a kínai és indiai munkások milliói a világ munkaerőpiacába kénytelenek integrálódni. Most üt vissza az a nyomás, amelyet az USA kormányzata és a nemzetközi pénzügyi intézmények a kis és közepes jövedelmű országokra gyakoroltak a piacok megnyitása érdekében; egyetlen lehetséges út kínálkozik ugyanis a sokmilliónyi alacsony bérű munkavállaló foglalkoztatására a világ munkaerőpiacán, mégpedig az óriási, munkaintenzív exportszektorok kialakítása.

Azáltal, hogy a magasabbtól az alacsony jövedelmű országok felé irányuló munkaerő-áramlás került az érdeklődés középpontjába, kevéssé kap figyelmet egy másik, de még inkább fontos folyamat. Arról van szó ugyanis, hogy az újratermelési folyamatok egyre nagyobb mértékű gépesítése, automatizálása és komputerizálása – a tőke szerves összetételének növekedése – egyrészt hozzájárult a termelékenység növekedéséhez, másrészt viszont világviszonylatban is jelentős mértékű munkanélküliséghez vezetett a gyárakban dolgozók körében. Ez a folyamat egy globális trend része, aminek következtében a kínai gyáripari munkahelyek esetében is hasonló csökkenés tapasztalható. Ezt az USA nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettese, John Taylor is elismerte, amikor megjegyezte, hogy “a feldolgozóipar részesedése a foglalkoztatásból 50 évig csökkenő tendenciát mutatott, így ez a folyamat nem tulajdonítható egyetlen országnak vagy eseménynek” (Goodman, 2003). Mindemellett a magas jövedelmű országokat érintő munkahelyvesztés ütemét még inkább fokozta a több millió kínai és indiai munkavállaló integrálódása a világ munkaerőpiacába. Annak a 20–25 millió, kínai és indiai munkásnak az elhelyezkedése, akik évről évre belépnek a világ munkaerőpiacára, már önmagában is maga után vonja hatalmas méretű, munkaintenzív exportszektorok létrehozását, ami aztán hozzájárul a magas jövedelmű országok munkahelyeinek könyörtelen elvérzéséhez.

Az igazi kérdés – amely háttérbe szorult annak következtében, hogy az USA közvéleményét leginkább a fizikai és szellemi munkahelyek csökkenése foglalkoztatja – az, hogy ez a folyamat miért nem jár együtt jól fizető állások kialakításával. Ennek oka három fő pontban ragadható meg. Először is köszönhető az USA egyre inkább egyoldalú külpolitikájának, másodszor pedig a szövetségi kormányzat republikánus felügyelete alá tartozó törvényhozói és végrehajtói hatalmának, illetve a fokozódóan intoleráns és külföldi ellenes közhangulat érvényre jutásának. Mindez oda vezetett, hogy az USA versenyképessége a forradalmian új technológiák kidolgozásában erodálódni kezdett, így az ország kevéssé tűnik vonzónak a vezető tudósok és kutatók számára. Végül, de nem utolsósorban, a jól jövedelmező állások létrehozásának hiánya arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi kormányzat az elavult iparágakra fordítja figyelmét ahelyett, hogy az új, feltörekvő szektorokat részesítené előnyben, illetve vámok és állami támogatások révén – a WTO szabályainak megsértésével – védelemben részesítené az olyan ágazatokat, mint az acélipar és a mezőgazdaság.

A kitelepülő cégek, a lakossági megtakarítások alacsony hányada, az adócsökkentések és a World Trade Centert és a Pentagont ért támadások nyomán látványosan megnőtt katonai kiadások az USA költségvetési és folyó fizetési deficitjének nagyarányú növekedéséhez vezettek. E hiányokat csak táplálták a távol-keleti gazdaságokból (az ún. ázsiai tigrisektől) az USA-ba visszaáramló megtakarítások és exportból származó jövedelmek. Mindazonáltal, ahogy látni fogjuk, a nagyobb mértékű kelet- és délkelet-ázsiai regionális integráció és a növekvő fogyasztási hányad valószínűleg az USA-ba irányuló készpénzbeáramlás számottevő csökkenéséhez vezet. E készpénzbeáramlás az USA-nak elengedhetetlen a deficites folyó fizetési mérleg ellentételezéséhez, különösen akkor, amikor a katonai célú kiadások növekedése következtében, az előrejelzések szerint, 2006-ra az USA hadi kiadásai meghaladják a világ összes többi államának együttes, ilyen irányú kiadásait (Bobbitt, 2004). Az USA-ba irányuló tőkebeáramlások csökkenése gyökerestül forgatná fel az USA által élvezett fölény alapjait. A csökkenő tőkebeáramlás ugyanis magasabb kamatláb mellett a fogyasztás drasztikus zsugorodásához vezetne, ami által kiegyenlíthető a szövetségi deficit, és csökkenthető a külkereskedelmi hiány. A 70-es évektől eltérően – amikor az USA még képes volt a dollár leértékelésével nyomást gyakorolni nyugat-európai és japán szövetségeseire – napjainkban egészen más a helyzet: a termelés feltételeinek megváltozása és az euró – amely előbb-utóbb a világvaluta szerepét töltheti be – térnyerése a dollárral szemben nem engedi meg e lehetőséget. Egyszerűen fogalmazva: mivel az USA egyes lépései még inkább súlyosbították az 1997–98-as gazdasági válság hatásait, az ázsiai tigrisek szorosabbra fonták együttműködésüket. E szorosra fűzött stratégiai együttműködések napjainkban képesek lehetnek aláásni az amerikai sas uralmát. Mivel a vezető hatalmi szerep nem örökkévaló, az USA-nak ahelyett, hogy igen agresszív és egyoldalú külpolitikát folytat, a legjobb lenne, ha egy széles körű, multilaterális politikát követne, miáltal optimálisabban tudná menedzselni a maga visszaszorulását.

A kiszervezés jelensége

A feldolgozóipari munkahelyvesztés mostanában sokat emlegetett politikai témává lépett elő az USA-ban. Nem azért, mert a kérdés új keletű, hanem mert az utóbbi években a hanyatlás mértéke nagymértékben felgyorsult, és sokak szerint hasonló tendencia figyelhető meg a szellemi foglalkoztatásúak körében is. Az 1979-ben elért, azóta is csúcsnak számító 19,5 millió gyári munkahely mára igencsak lecsökkent: számuk ma már 14,5 millió. Amíg két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első 2,5 millió munkahely eltűnjön, a második 2,5 millió állás megszűnéséhez elég volt a George W. Bush 2001-es elnökké választása óta eltelt idő. Másképpen szólva, amíg az idősebb Bush elnöksége alatt a gyári állások száma havonta átlagosan 26 ezerrel csökkent, addig fia elnöksége idején ugyanez az érték 80 ezer körül alakult (Vieth, 2003, Samuel­son, 2004).

A gyári munkahelyek eltűnésével párhuzamosan az olcsóbb és megbízhatóbb nemzetközi kommunikációs hálózatok kiépítése és az információtechnológia robbanásszerű fejlődése láthatóan oda vezetett, hogy a szolgáltató szektorok munkahelyei – kezdve a call centerektől a gyógyászati nyilvántartások átírásán keresztül egészen a röntgenfelvételek elemzéséig – feltartóztathatatlanul a tengerentúlra terelődnek át, ahol jól képzett, alacsony bérű munkaerő áll rendelkezésre. A munkahelyvesztés mértéke valójában nem olyan nagy, mint amit a közelgő választás miatt a demokrata politikusok propaganda megfontolásból állítanak, illetve az esti televíziós adások idején eltúlozva tálalnak a közvélemény elé. Először is a tényleges szakértői becslések szerint a tengerentúlra áthelyeződött szolgáltató szektorbeli munkahelyek száma 300 ezer és 500 ezer közé tehető. Az Információs Technológiai Szövetségnél dolgozó Harvey Miller becslése szerint a számítástechnikával kapcsolatos állások esetében a mintegy 10 millió munkahely csupán két százaléka került át a tengerentúlra. Ezen állások áthelyezése, a közhiedelemmel ellentétben, nem jelenti megszűnésüket: az USA-ban 14 százalékos növekedés mutatható ki az üzleti és pénzügyi szféra állásainak tekintetében az 1999 és 2003 decembere közti időszakban. Eközben a számítástechnikával és matematikával kapcsolatos álláshelyek száma hat százalékkal emelkedett, és kétszázalékos állásvesztés következett be az építészeti és mérnöki szakmák esetében (Postrel, 2004). Az előrejelzések sem tűnnek éppen pesszimistának: John McCarthy, a Forrester Research munkatársa szerint 2015-re a szellemi foglalkoztatásúak körében 3,3 millió állás fog áthelyeződni a tengerentúlra, beleértve 1,7 millió irodai állást és 473 ezer munkahelyet az IT-szektorban. Az USA jelenlegi 139,8 millió munkahelyéhez képest ez a csökkenés elhanyagolható mértékű (Samuelson, 2004).

A fizikai és szellemi foglalkoztatásúak körében elszenvedett munkahelyvesztést nem lehet egyszerűen azzal indokolni, hogy a termelést és szolgáltatást egyre inkább az olcsóbb munkabérű országokba helyezik át. Annak ellenére, hogy a fizetések sokkal alacsonyabbak Indiában, mint az USA-ban, a szolgáltató szektorbeli munkahelyek eltűnése a gigantikus méretűvé avanzsált szubkontinentális süllyesztőben eltúlzott mértékű, mivel a becslések szerint a 400 indiai call center mintegy 100 ezer embert foglalkoztatott, és ezek fele hazai érdekeltséggel működött (Vanaik, 2004:54). Még szembetűnőbb az a túlzás – ami szinte már közhiedelem –, hogy az alacsony bérű kínai gyári munkások elszipkázzák az amerikaiak elől az állásokat. Az Alliance Capital Management által készített tanulmány szerint a gyáripari foglalkoztatás Kínában 1995 és 2000 között ugyanis 15 százalékkal csökkent. Ez a hanyatlás világviszonylatban is jelen van – mintegy 22 millió gyáripari munkahely szűnt meg világszerte 1995 és 2002 között. Ennek fényében az ugyanezen időszakra tehető 2,5 millió munkahely megszűnése az USA-ban kevésbé nyugtalanító. Valóban, annak ellenére, hogy a gyári munkahelyek száma az USA-ban egyötödével csökkent 1979 óta, az ebben az ágazatban előállított termékek volumene 77 százalékkal nőtt a termelékenység ugrásszerű növekedésének köszönhetően (Baum, 2003).

A munkahelyek számának csökkenése részben a tőke szerves összetételének növekedése következtében kialakult termelékenységi javulás miatt következett be. Az egyre nagyobb mértékű gépesítés, automatizáció és a számítógépek térhódítása egyrészt magasabb output előállítását teszi lehetővé, másrészt pedig biztosítja az összetett termelési folyamatok részekre bontásának lehetőségét, amelyek aztán alvállalkozók kezébe adhatók, és végső fokon az is elképzelhető, hogy az informális szektorba kerülnek. Ezáltal a gyáripari munkahelyek megszűnésével párhuzamosan az árnyékgazdaság kiterjedésének gyors növekedése várható. Ez csak egy része a történetnek, mivel az USA munkaerő-állományának majdnem 80 százalékát a szolgáltató szektor foglalkoztatja, ahol nem áll rendelkezésre az a fajta termelékenységi mutató, amely az output mennyiségét az egy egységnyi munkaidőhöz viszonyítja. Az IT- és a pénzügyi szektorban dolgozó sok munkavállaló számára például a hordozható eszközök már-már zavarba ejtő sokasága – például a hordozható számítógépek, PDA-k és mobiltelefonok – a szűnni nem akaró adatforgalom és az elnyúló telefonbeszélgetések révén kimutathatóan meghosszabbítják a dolgozók munkahetét. Az elbocsátásoktól való félelem és a szakszervezeti fellépés visszaszorulása a munkahét meghosszabbodásához vezetett még a gyáripari munkások körében is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentése szerint 1999-re az amerikai munkavállalók dolgoztak a legtöbbet az iparosodott országok közül (Schor, 1993, Phillips, 2002: 162–163, Roach, 2003).

A munkahelyek tengerentúlra való átáramlásának, a munka informalizálásának és a munkaerő nagyobb kihasználtságának “mintaképei” az olyan alacsony önköltséggel működő kiskereskedelmi áruházláncok, mint például a Wal-Mart, amely a világ legnagyobb vállalata, és neki tulajdonítják azt a 4 százalékos termelékenységnövekedést, amely az USA-t jellemezte 1995 és 1999 között (Goldman & Cleeland, 2003). Méretüknél fogva – a Wal-Mart 2002–2003-as 245 milliárd dolláros forgalma mintegy duplája volt a General Electricének, és nyolcszor több volt a Microsoft árbevételénél – az ekkora áruházláncok könyörtelen módon képesek lenyomni a nagykereskedelmi árakat, egyben egymás ellen kijátszani vállalatokat és országokat. Míg az ilyen áruházláncok terjedése visszafogta az inflációt az USA-ban, addig kizárólagos költségcsökkentési hajszájuk arra kényszerítette a gyártókat, hogy fokozzák a termelékenységet, alacsonyan tartsák a fizetéseket, és a tengerentúlra telepítsék a termelést, hogy versenyképesek maradhassanak.

Az árak letörésével a Wal-Mart és más hasonló áruházláncok eltörölték a konkurenciát, és sok munkahely megszűnését okozták ott, ahol a szakszervezetek jelen voltak. A United Food and Commercial Workers szakszervezet szerint, mivel a szakszervezetekbe nem tömörülő Wal-Mart-alkalmazottak a fizetésen felül bónuszban részesülnek, ami óránként 10 dollárral kevesebb, mint amit más áruházláncok szakszervezetbe tömörült dolgozói kapnak, a Wal-Martnak lehetősége nyílik arra, hogy az árak 17–39 százalékos csökkentésére fordítsa azt a pénzt, amit megspórol alkalmazottain. A Wal-Mart csak azzal, hogy elkezdett zöldséget árulni, mintegy 12 ezer dolgozót tett munkanélkülivé. A konkurens áruházláncok bezárása, amelyek köré gyakran egész bevásárlóközpontok épültek, átgyűrűzött azokra a kis cégekre is, amelyeknek vevőkörét a nagy áruházak vásárlói jelentették (Goldman&Cleeland, 2003).

A Wal-Mart által alacsonyan tartott árak az egyik fő hajtóereje a feldolgozóipari munkahelyek kitelepítésének és a munka informalizálásának. Az árak letörése hozzájárult a gyártásnak a munkásokat kiszipolyozó, patriarchális üzemekbe történő áttelepítéséhez, ahol a munkások ellenállása nehezebben szerveződik, mivel a dolgozók ritkán kezdeményeznek sztrájkot saját apjuk vagy nagybátyjuk ellen (Harvey, 1989: 153, Sassen, 1991: 31–32).

Míg az importáruk aránya 1995-ben mindössze 6 százalékra rúgott, addig napjainkban ez 60 százalékra emelkedett. Az áruházlánc beszállítóinak 6000 gyára közül mintegy 4800 Kínában található, és 2003-ban a Wal-Mart egyedül 15 százalékos részesedéssel büszkélkedhetett a Kínából az USA-ba irányuló exportból. Másképpen szólva, ha ország volna, akkor a Wal-Mart lenne Kína nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Paradox módon, amíg az amerikai szakszervezeti vezetők és politikusok a Kínában és más alacsony bérű országokban tapasztalható rossz munkakörülményekről panaszkodnak, addig a Wal-Mart és más áruházláncok folyamatosan szorongatják ottani beszállítóikat, hogy tovább faragjanak le költségeikből annak érdekében, hogy az USA-ban levő áruházak továbbra is alacsony árú termékeket kínálhassanak (Cleeland, Iritani&Marshall, 2003, Goodman&Pan, 2004, ifj. Pesek, 2004a).

A Wal-Mart és hasonló vállalatoknak azért sikerült könyörtelen módon nyomást gyakorolni beszállítóikra költségeik csökkentése érdekében, mert nagyszámú alacsony bérű munkavállaló áll rendelkezésre Kínában és Indiában, illetve másutt a világban, miközben az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi intézmények piacaik megnyitására kényszerítik az alacsony és közepes jövedelmű országokat. Becslések szerint az elkövetkező húsz évben mintegy 200 millió kínai munkás fog belépni a világ munkaerőpiacára, ami megegyezik Észak-Amerika vagy az Európai Unió összes munkavállalójának számával. E hatalmas számú munkás elhelyezkedése csak nagy kiterjedésű, munkaintenzív, exportra termelő szektorok kialakításával oldható meg. Borúlátóbb becslések szerint a Kína és a magas jövedelmű észak-amerikai államok, illetve Nyugat- Európa közötti bérkülönbségek valószínűleg még inkább növekedni fognak az elkövetkező években. Kiindulva abból a tényből, hogy az átlagos órabér az amerikai gyáriparban dolgozók körében vagy Nyugat Európában 15–30 dollár között mozog, míg ugyanez az érték Kínában kevesebb mint 1 dollár, egy, a Boston Consulting Group által közzétett tanulmány azt állítja, hogy e bérkülönbségek még akkor is növekedni fognak, ha a kínai bérek nagymértékben megemelkednének. Ha a kínai fizetések évi 15 százalékkal növekednek az elkövetkező 5 évben, miközben a nyugat európai és USA-beli bérek csak 3-4 százalékkal, Kínában az átlagos órabér 2009-ben akkor is csak 2 dollár lesz, szemben az USA-beli, illetve nyugat-európai 18–35 dollárral (Stalk & Young, 2004).

A gyáripari munkahelyek megmentéséért folytatott küzdelem közepette az egészségügyi kiadások nagyarányú növekedése az USA-ban egyúttal azt is jelenti, hogy még a magas jövedelmű államok helyzete is előnyös lehet az amerikai vállalatokkal szemben. Amíg 2002-ről 2003-ra az USA autóipari munkahelyeinek száma 14 százalékkal esett vissza, addig a kanadai gépjárműipari állások száma csak 4 százalékkal zsugorodott, mert az USA-beli egészségbiztosítási kiadások dolgozónként 4 dolláros óránkénti pluszkiadást jelentettek. A három legnagyobb amerikai autógyár körülbelül 8,2 milliárd dollárt költött a dolgozóiknak járó egészségügyi járulékokra, ami hozzávetőleg 1300 dollárral növelte meg minden egyes eladott autó árát! (Downey, 2004).

Mindennek tetejébe, mivel a helyhez nem kötött üzemek régóta jellemzik a kapitalizmus rendszerét – és Joseph Schumpeter (1975:87) amellett érvelt, hogy “a kreatív rombolás által keltett állandó vihar” a kapitalizmus igazi lényege –, az uralkodó ortodox gondolkodásmód fenntartotta azt az álláspontot, amely szerint az alacsony képzettséget igénylő, alacsony bérű állások tengerentúlra való áthelyeződése kompenzálódni fog. A kompenzációt pedig a magas jövedelmű államokban magas szakképzettséget igénylő és egyben jobban fizető munkahelyek kialakítása jelenti majd. Mindazonáltal, a vázolt folyamat nem figyelhető meg az USA-ban a mostani munkahelyvesztési hullám során. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a 2003 áprilisa és 2004 márciusa között létrehozott 290 ezer magánszektorbeli munkahely mintegy 75 százaléka részmunkaidős állás, és 2001 óta 4,3 millió ember kényszerült arra, hogy teljes munkaidős állás híján elfogadja ezt a lehetőséget. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az elnök által 2004 februárjában megjelentetett gazdasági jelentés eljátszott azzal a gondolattal, hogy a gyorséttermeket gyárakká kellene átminősíteni. Amikor az állásuktól megfosztott gyáripari dolgozók új munkát találnak, 13 százalékkal kevesebbet keresnek, mint előző munkahelyükön. Egy előrejelzéseket készítő cég, a Global Insight becslése szerint még abban az esetben is, ha a munkahelyek száma újra ugyanannyi lenne, mint a csökkenés előtt, a munkavállalók együttesen 26 milliárd dollárral keresnének kevesebbet évente, mint a recessziót megelőzően.

A “dot-com” buborék kipukkanásának következményei, a 90-es évek eltúlzott mértékű telekommunikációs befektetései és a spekulánsok által előidézett boom 2000-ben bekövetkezett vége (Brenner, 2002, Palat, 2004) mellett a megváltozott politikai légkörre is visszavezethető, hogy az új technológiákra épülő, jól fizető állások kialakítása nem történt meg az USA-ban, holott ezzel kellett volna pótolni a szolgáltatási szektorból a tengerentúlra áramlott, rutinjellegűvé vált állásokat. Richard Florida (2004a, 2004b) érvelése szerint ifj. Bush kormányának unilaterális, önhatalmú politikája nemcsak az elavult iparágakat részesítette előnyben védővámok és támogatások révén, hanem része volt abban is, hogy a kiemelkedő tehetségek és kutatók elfordultak az USA-tól. Utóbbira azért került sor, mert a Bush-adminisztráció hátat fordított a klímaváltozással kapcsolatos tudományos konszenzusnak, másrészt pedig ellenezte az őssejtkutatást. A 2001. szeptemberi terrortámadások után megnövekedett biztonsági előírások még inkább megnehezítették a tudományos konferenciák megrendezését az USA-ban, mivel sok tengerentúlról érkező résztvevő nem kapott vízumot. A Nemzeti Tudományos Bizottság által közölt adatok szerint 2002-ben azon bevándorlóknak kiadott vízumok száma, akik az USA-ban tudományos területen kívántak elhelyezkedni, 166 ezerről 74 ezerre apadt a megelőző évhez képest. Még szembetűnőbb az, hogy e csökkenés nagyobb része a beadott vízumigénylési kérelmek számának drasztikus csökkenése miatt következett be, nem pedig a szigorodó vízum­elbírálási rendszernek köszönhetően. Jól érzékelteti a tudományos területen elhelyezkedni kívánó külföldiek lanyhuló bevándorlási kedvét az a tény, hogy a végzős kínai egyetemisták 76 százalékkal kevesebb vízumigénylést adtak be, mint a megelőző évben (Grimes, 2004).

Az utóbbi száz évben először volt rá példa, hogy a vezető tudósok és kutatók visszautasítják az USA meghívását, és helyette más országokat részesítenek előnyben. A szigorúbb vízumkiadások, a fokozottabb vámvizsgálat és az általános külföldi ellenes közhangulat a külföldről érkező végzős diákok számát is visszavetette, és 2003-ban a Massa­chusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kénytelen volt elhalasztani egy mesterséges intelligenciakutatást, mert nem sikerült elegendő számú végzett hallgatót találnia a projekt elvégzéséhez. Bevándorlók nélkül – ahogy azt Annalee Saxenian (1999) kimutatta – az USA high-tech iparának működése elképzelhetetlen lenne. A Szilícium-völgy mérnökeinek és programozóinak harmada bevándorlóként érkezett az USA-ba, a high-tech vállalatok első embereinek negyede pedig a bevándorolt indiai és kínai vállalkozókból került ki. Egy másik nyilvántartás szerint az USA-ban kiadott szabadalmak száma folyamatosan csökken, és egyre kevesebb tudományos értekezés jelenik meg a vezető amerikai tudományos folyóiratokban³. Az olajiparban érdekelt politikusok által vezetett kormány inkább kereskedelmi háborúzásba bonyolódott Európával és Kínával ahelyett, hogy az innovációt támogatná.

Ahelyett, hogy egy nyitott és sokszínű társadalom kialakítását mozdítaná elő, a kormány a politikai és szociális légkört teljességgel provinciálissá változtatja. Erre utal, hogy a Bush-kormány kitart a halálbüntetés mellett, erre utal a “házassági törvény védelme”, amely hatályba lépésével 50 év óta az első olyan törvény lenne, amely kimondottan diszkriminatív egy adott közösséggel szemben. Ide tartozik egy sor nemzetközi egyezmény – így a globális felmelegedésről szóló Kyotói Jegyzőkönyv, a Nemzetközi Büntető Bíróság, a ballisztikus rakétákról szóló megállapodás – megsértése és más egyezmények ratifikálásának visszautasítása, ilyen például a taposóaknák használatának betiltására irányuló nemzetközi kezdeményezés, amihez az USA nem adta jóváhagyását. Ugyanide sorolható a megelőző katonai csapások szükségességének hangsúlyozása és haditechnikai fölényének fitogtatása. Ezt erősíti a média elüzletiesedése is, amely feltűnő mértékben csökkentette a híradókban megjelenő vélemények spektrumát (ezt drámai módon illusztrálta az iraki háború felvezetése és közvetítése). Michael Mann megfogalmazása szerint a televíziós csatornák látványsportot csináltak a háborúból: a televíziós kommentátorok nagy része korábban katonai és kormányzati tisztségviselő volt, akik a műsorokban háborús stratégiai modelleket adtak elő, miközben a szerkesztők ügyet sem vetettek arra, hogy más témákat is szerepeltessenek, és nem adtak alkalmat a háborút ellenzők megszólalására. Mindezt tették az addig példa nélküli, egész világot érintő mozgósítás mellett. A tudósítók “beágyazásával” a 2003-as iraki háború során a Pentagon gondoskodott arról, hogy a katonák nézőpontja érvényesüljön; azokat az újságírókat pedig, akik ezt a hangszerelést nem fogadták el, ellenségnek és célpontnak tekintették (Mann 2003: 4, 101, 118–119).

Miközben mindez zajlik az USA-ban, más, magas jövedelmű országok magukhoz csalogatják a tehetséges tudósokat a világ különböző pontjairól. Kína nemcsak azért nem jelent olyan nagy fenyegetést az európai munkahelyekre, mert az erős szakszervezetek megakadályozzák a munkahelyek kitelepítését, hanem azért sem, mert az innováció gazdag hagyományával rendelkező vállalatok uralják gazdaságát, mint a francia Alcatel, a német Siemens, a finn Nokia és a svéd Ericsson. Megakadályozandó a munkahelyek Kínába való átáramlását, a Japánban végrehajtott ipari szerkezetátalakítás középpontba állította az élővilág sejtjeinek működését utánzó üzemszervezési módszereket. A Sony által kifejlesztett módszer lényege abban áll, hogy egy-egy termék vagy termékcsoport létrehozásáért a dolgozók egy “sejt”-nek nevezett csoportja felel. Az új munkaszervezési módszer a termelékenységet 30 százalékkal növelte, aminek eredményeképpen 2002 nyarán a Sony úgy döntött, hogy a kézikamerák gyártását Kínából visszatelepíti Japánba. A futószalagos gyártósorok leszerelésével és a sejtelven működő rendszerekre történő átállással a becslések szerint mintegy 20 négyzetkilométernyi terület szabadult fel a Canon 54 gyárában, és ezzel egyidejűleg 20 raktár bezárására is sor került. A nehezen átállítható, egy-egy termék előállítására alkalmas gyártósoroktól való megszabadulással és a munka kis csoportokban – sejtekben – történő megszervezésével lehetővé válik a vállalatok számára, hogy rugalmasabb gyártási eljárásokat alkalmazzanak, és rövid időn belül képesek legyenek a termelés összetételének megváltoztatására. Ráadásul, ha a munkások a bonyolultabb, nagyobb odafigyelést igénylő termékeket komplex útmutatók alapján állítják elő, akkor a változatosság miatt nem lankad a figyelmük, így hatékonyabban képesek dolgozni, mintha a futószalag mentén ugyanazt a monoton tevékenységet végeznék (Nakamoto, 2003, Financial Times, 2003a). Érdekes az is, hogy miközben az USA-beli kampányok örökzöld témája a call center munkahelyek Indiába való áthelyeződése elleni tiltakozás, a kelet-ázsiai országokban kevesen ellenzik az ázsiai nyelveken működő call centerek Kínába való áthelyezését (Landler, 2004, Kammerer, 2004).

Összefoglalva az elmondottakat, az amerikai munkahelyek tengerentúlra való áramlásának megakadályozására nem a kereskedelmi egyezményekbe foglalt szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás a megfelelő eszköz, hanem a közpolitika orientációjának alapvető megváltoztatása. Ez tenné lehetővé, hogy a szakszervezetek elejét vegyék a jól fizető állások diszkontcégek általi megszüntetésének. A közpolitikai szemléletváltással megoldható lenne az egészségügy állami támogatása és egy olyan politikai és szociális légkör kialakítása, amely támogatja a kreativitást és az innovációt, hozzájárul a kutatóegyetemek fenntartásához, és tiszteletben tartja a tudományos konszenzust tudományos és technikai kérdésekben egyaránt. Mindazonáltal, ezek az intézkedések is csak a rendezettebb visszavonulást tennék lehetővé az USA számára, mert nem létezik olyan megoldás, amely megvédené az országot a sok száz millió olcsó bérű kínai és indiai munkás világpiacra lépésének következményeitől vagy a tőke növekvő szerves összetétele által előidézett munkahelyvesztéstől.

Kína felemelkedése és az új ázsiai regionalizmus

A munkahelyeknek az USA-ban és más országokban való megszűnésének másik oldalán Kína áll, amely a világ műhelyévé lépett elő. Kína napjainkban a világszerte eladott fényképezőgépek felét, a légkondicionáló berendezések 30 százalékát, a mosógépek 25 százalékát és a hűtőgépek 20 százalékát állítja elő. Összehasonlításképp, amíg a kínai export mindössze öt év leforgása alatt duplázódott meg, addig az angoloknak 1838 után 12 évre, a németeknek a 60-as években 10 évre, a japánoknak a 70-es években pedig hét évre volt szükségük kivitelük megduplázására. Jól érzékelteti az ország fejlődését Kína ipari termelésének a világ ipari termeléséhez viszonyított arányának változása: az 1993-as 2,4 százalékos szintről 2002-re ez 4,7 százalékra nőtt (Palat, 2004: 231–32)⁴ .

Legalább három oka van annak, hogy Kína ipari átalakulását – amely távol áll attól, hogy szomszédjai alól kihúzná a talajt – Dél- és Kelet-Ázsia regionális gazdasági növekedése motorjának tekinthetjük. Először is, miközben a kínai átlagfizetés körülbelül 20 százaléka a malajziainak és a tajvaninak és 10 százaléka a szingapúrinak, addig a felsorolt országokban levő vállalatoknak lehetőségük van termékeik jó részét Kínába szállítani a végső munkálatok és csomagolás elvégzése céljából, mielőtt azokat az USA-ba szállítanák. A regionális munkamegosztásban elfoglalt helyének köszönhetően Kína a “bűnös” az USA-beli munkahelyek megszűnésében, még akkor is, ha a kínai export nagy része olyan termék, amelyet az USA évtizedekig nem állított elő (Swann, 2003). Másodsorban, a kínai gyáripar bővülése egyben a gyártáshoz szükséges nyersanyagok, bonyolult alkatrészek és beruházási javak behozatalának növekedéséhez vezetett. A Deutsche Bank becslése szerint 2002-ben Kína importálta a világon forgalmazott alumínium 21 százalékát, a cink 24, a vasérc 28, a réz 17 és a rozsdamentes acél 23 százalékát (Kynge, 2003). Kína azzal, hogy olcsón előállított termékeket exportál, 2002-ben az export és import különbségeként 103 milliárd dollár kereskedelmi többletet halmozott fel az USA-val szemben. A nyersanyagok és fejlett technológiai alkatrészek importja miatt Kínának 68 milliárd dolláros külkereskedelmi hiánya is felgyülemlett a többi ázsiai országgal szemben, amivel eddig először megelőzte Japánt (Financial Times, 2003b). Ahogy Jim Walker, a CLSA fejlődő piacokkal foglalkozó vezető közgazdásza megjegyzi: “Az emberek együgyűen azt gondolják, hogy egy hatalmas szippantás hallatszik majd akkor, amikor Kína bekebelezi az ázsiai gazdaságokat. Valójában minden exportált dollárért Kína 92 centet importál” (idézet Cramptontól, 2003). Végül pedig, hogy a készleteket beszerezze, eladja a termékeket és kiterjessze piacait, a kínai – általában állami tulajdonban levő – vállalatok a tengerentúlon is megvetik lábukat. A 2002-es World Investment Report szerint a 12 legnagyobb kínai multinacionális vállalat kezében volt több mint 30 milliárd dollár értékű külföldi eszköz, és tengerentúli tevékenységük során több mint 20 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Tevékenységükkel 30 milliárd dollár forgalmat értek el (Iyengar, 2003).

Ennélfogva 1991 óta, a Délkelet-Ázsia és Kína között folyó kétoldalú kereskedelem volumene évi 20 százalékkal nő – az 1991-es 7,9 milliárd dolláros szintről 2002-re 39,5 milliárd dollárra emelkedett (Rajan, 2003: 2639). A Kína, Japán és Dél-Korea közötti export a 2002-es 17 milliárd dolláros szintről 2003-ra elérte a 224,5 milliárd dollárt, ahogy a Hongkongot is magában foglaló Kína lett Japán legfontosabb kétoldalú kereskedelmi partnere, megelőzve ezzel az USA-t, és egyidejűleg a dél-koreai export legnagyobb felvevőpiacává vált (Ward, 2004b). 1990 és 2000 között a belső-ázsiai áruexport – az 1998-as 17 százalékos visszaesés ellenére is – évi 10 százalékkal növekedett, az ázsiai gazdaságok áruexportjának 48,9 százalékát tette ki. Ezzel szemben Észak-Amerika részesedése az ázsiai áruexportból mindössze 25,9 százalék (Világkereskedelmi Szervezet, 2001: III. 72. sz. tábl.).

A régióbeli növekvő gazdasági integráció nem korlátozódik az ipari termékek kereskedelmére: Szingapúr, Hongkong és még Thaiföld is figyelmet szentelt a banktevékenységre, az oktatásra, az egészségügyre és a turizmusra, hogy ezáltal kompenzálják az olcsó bérű ipari munkahelyek Kínába való áthelyeződését. Felismerve annak fontosságát, hogy mekkora szükség van a japán gazdaság új, fejlődő ágazatok felé történő reorientációjának, a Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium 24 ezer milliárd jen befektetését javasolja az elkövetkező öt évben olyan ágazatokba, mint az információtechnológia, a környezetvédelmi biotechnológia és a nanotechnológia. Az ipari munkahelyek Kínába irányuló áthelyeződése ellenére a dél-koreai munkanélküliségi ráta nem mozdult a 3,3 százalékos szintről, tudatva ezzel azt, hogy a megszűnő gyáripari munkahelyeket más foglalkoztatási lehetőségekkel pótolják (Marshall, 2003, Ward, 2003, Mallett, 2003). Annak ellenére, hogy túlzóak azok a vélemények, amelyek szerint a Kínába áramló megnövekedett külföldi működőtőke-befektetések más keleti és délkelet ázsiai ország rovására történnek, a Kínába irányuló gyáripari beruházások megnövekedett volumene aránytalanul hátrányosan érinti a régióbeli alacsony jövedelmű országokat, legfőképpen Indonéziát és a Fülöp-szigeteket (Rajan, 2003).

Ugyanakkor a Kínában, Japánban és más kelet- és délkelet-ázsiai országokban felhalmozódó óriási kereskedelmi többletek arra kényszerítették az érintett országok kormányait, hogy a valuták túl gyors ütemű felértékelődésének megelőzésére gyakran beavatkozzanak devizapiacaik működésébe. Az amerikai dot-com boom 2000-ben történt kipukkadása után az USA-ba áramló tőke mennyisége csökkenni kezdett, és 2003 szeptembere óta meredeken zuhan – az augusztusi 49,9 milliárd dollárról szeptemberre 4,19 milliárd dollárra esett, majd ezt követően októberben 27,6 milliárd dollárra emelkedett (Pfanner, 2003, Weis­mann & Berry, 2003). A keleti és délkelet-ázsiai országok dollárvásárlásai jelentették az USA-ba áramló tőke nagy részét, ami elengedhetetlen volt az akkori – 2002-ben 500 milliárd dollárra becsült, évi 10 százalékos növekedést produkáló – folyó fizetésimérleg-hiány finanszírozására. 2004 elején, az amerikai jegybank, a Fed 1,07 ezer milliárd dollárral tartozott külföldi bankoknak, amelyek legnagyobb része ázsiai volt. Csak 2003 januárja és augusztusa között az ázsiai bankokkal szembeni tartozás több mint 100 milliárd dollárral emelkedett azáltal, hogy gyakorlatilag megfinanszírozták az iraki háborút és a megnövekedett “belbiztonsági” kiadásokat (ifj. Pesek, 2004b)⁵ . Ezek a készpénzbeáramlások, amelyek lehetővé tették az amerikai kamatláb alacsonyan tartását, az USA által vásárolt ázsiai termékek növekedését eredményezték.

A Fed szerint 2000 januárja és 2003 decembere között az alacsony kamatlábak lehetővé tették, hogy a háztartások által felvett hitelek állománya kétszer gyorsabban nőjön, mint a háztartások bevétele. Ezen időszak alatt az újonnan kihelyezett jelzáloghitelek értéke 2,3 ezer milliárd dollárra rúgott. David Harvey (2003: 112–13) becslése szerint 2002-ben a GDP növekedésének 20 százaléka annak volt köszönhető, hogy a fogyasztók az infláció következtében megnövekedett házárak segítségével újrafinanszírozták jelzálogaikat, és a profitként lecsapódó pénzt azonnal fogyasztásra költötték. Ennek ellenére a nulla kamatlábútól egészen a magas kamatú hitelkártyákig rendelkezésre álló vásárlói hitelek állománya a 2000. évi 1,5 ezer milliárd dollárról 2003-ra 2 ezer milliárdra nőtt (Andrews, 2004). E hitelállomány méretéből kifolyóan az USA gazdasága szélsőséges mértékben ki van téve a kamatlábak ingadozásának, különösen mióta kevés esély mutatkozik a jól fizető állások legalább egy részének pótlására, rövid távon legalábbis.

A kelet-ázsiai bankok beavatkozásai – amik az erős dollár fenntartására irányulnak – lehetővé teszik az USA számára, hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát, ugyanakkor viszont az erős dollár hatására folytatódik – vagy esetleg felgyorsul – a feldolgozóipari munkahelyek tengerentúlra való áttelepítése. Ez az ellentmondás oda vezetett, hogy az USA az árfolyamok kiigazítására törekszik. Az 1980-as évek közepének gyakorlatával szemben azonban – amikor is az USA aláírta a Plaza megállapodást – a termelés megváltozott körülményei meghiúsították az USA azon tervét, hogy tető alá hozzon egy hasonló döntést. Nyilvánvaló, hogy valutabeáramlás nélkül az USA kamatlábának jelentős mértékben emelkednie kellene ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hazai megtakarítások alacsony szintjét, valamint hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát. Ráadásul, szemben az 1980-as években Japánban történt esettel – amikor szinte teljesen kizárták a külföldi befektetőket –, a Kínába irányuló nagy mennyiségű külföldi tőkebeáramlás azt jelenti, hogy a jüan felértékelése hátrányos volna számos amerikai vállalatra, amelyek olcsó kínai munkaerőt használnak az USA-ba és más piacokra exportálandó termékek előállítására, mivel egy ilyen lépés megemelné a munkaerő költségeit.

Viszont a kelet- és délkelet-ázsiai gazdaságok számára az amerikai értékpapírok vásárlása kétélű fegyver. Segít ugyan abban, hogy fennmaradjon egy számukra előnyös devizaárfolyam, viszont a kiugróan alacsony amerikai kamatok miatt az amerikai értékpapír-vásárlás nem tekinthető jól jövedelmező üzletnek. A Deutsche Bank közgazdásza, Peter Garber tézise szerint a kínai és más kelet-ázsiai kormányok kénytelenek – kereskedelmi többleteik felhasználásával vagy alacsony hozamú amerikai kincstárjegyek vásárlásával – fenntartani valutáik alacsony árfolyamát, hogy biztosítva legyen az évi mintegy 12 millió új munkavállaló elhelyezkedése⁶. Végső soron ez az érvelés oda vezet, hogy a fő ösztönzőerő a kelet-ázsiai államok számára ahhoz, hogy kereskedelmi többleteiket visszautalják az Egyesült Államoknak – a történelmi mélyponton levő amerikai kamatláb és a dollár euróval szembeni gyengülése ellenére is –, az az, hogy a kelet-ázsiai országok a pénzügyi nyereségek helyett inkább a politikai stabilitásra törekszenek, és ennek érdekében a lehető legmagasabb hazai foglalkoztatást kívánják megteremteni.

Azzal, hogy dollárkészletük az USA-ba vándorol, a kelet-ázsiai gazdaságok ki vannak téve a pénzügyi piacok spekulációinak, ahogyan azt az 1997–98-as válság is bizonyította. A hongkongi Monetáris Hatóság vezetője, Joseph Yam 1997 szeptemberében a Világbank és a Nemzetközi Valutalap közös értekezletén ezt a következőképp foglalta össze: “Az ázsiai országok külföldi devizatartalékainak 80 százalékát, ami 600 milliárd dollárra rúg, főleg Észak-Amerikában és Európában fektették be. Elmondható tehát, hogy Ázsia finanszírozza a fejlett országok költségvetési hiányát, különösen az Egyesült Államokét, ugyanakkor viszont nehezen sikerül visszacsalogatnia a pénzt külföldi instrumentumok formájában. Ezenkívül a külföldi portfolióbefektetések volatilitása jelenti az ázsiai gazdaságok monetáris rendszerei széthullásának fő okát. Sokan még azt is megkockáztatják, hogy az ázsiai gazdaságok nyújtanak fedezetet Ázsián kívüli országoknak, hogy azok nagy pusztítást vigyenek végbe valutáik és pénzügyi piacaik segítségével (idézet Nordhaugtól, 2002: 525).

Ha ezek a gazdaságok újrabefektetnék kereskedelmi többleteiket a régión belül, akkor a kamatemelkedés miatt nemcsak megingatnák az amerikai gazdaságot, hanem az amerikai gazdasági függéstől is megszabadítanák a kelet- és délkelet-ázsiai piacokat. Valóban, azzal, hogy a dot-com boom 2000-ben kipukkadt, láthatóvá vált az USA-ból kimenő tőkeáramlások irányváltása. Az Egyesült Államokba beáramló külföldi tőke mennyisége folyamatos csökkenést mutat – a 2000 évi 307,7 milliárd dollárról 2001-re 130,8 milliárdra apadt, és ez a tendencia tovább folytatódott: 2002-ben már csak 30,1 milliárd dollárt tett ki (OECD, 2003).

Mindeközben a kínai gyáripar fellendülése 1998 óta a városokban évi átlagos 17 százalékos, vidéken pedig 6 százalékos jövedelemnövekedést hozott (Crampton, 2003). E jövedelemnövekedés hatására kialakult egy “alsó közép” réteg. Számszerűleg az ebbe a rétegbe tartozó háztartások átlagos éves jövedelme 1200 dollár. Ebből kifolyólag a kínaiak vásárolják napjainkban a legtöbb mobiltelefont a világon, több filmet vesznek, mint a japánok, és több járművet vásárolnak, mint a németek. Ennek eredményeképp azok a külföldi vállalatok, amelyek kezdetben exportbázisként használták Kínát, most a legtöbb Kínában gyártott terméküket helyben adják el (Kahn, 2003)⁷ . Hasonlóképp Dél-Koreában, ahol a bankok és a politikához valamilyen úton-módon kapcsolódó vállalkozások közötti szoros függőségek megszakadtak a gazdasági válságot követően, a szerkezetileg is átalakított bankok lakossági banktevékenységbe fogtak. Ugyanúgy, ahogy e bankok különösebb hitelképesség-vizsgálat nélkül adtak pénzt a nagy ipari konglomerátumoknak, a lakosság számára is hasonlóképp kezdtek hitelt nyújtani. Egy 2003-as felmérés megállapította, hogy Dél-Koreában a hajléktalan emberek negyede rendelkezett hitelkártyával. Ahogy az ipari konglomerátumok is rövid távú hitelek felvételére támaszkodtak, úgy a hitelkártyával felvett hitelek nagy része készpénzelőleg formájában történt, amit aztán teljes egészében vissza kellett fizetni hó végén. A fogyasztók ezért egy másik hitelkártyáról vettek fel pénzt, hogy törleszteni tudják a korábban felvett hitelt. 2003 októberének végéig a fogyasztók 13,5 százaléka volt hátralékban a visszafizetéssel, ami több mint háromszorosa az USA-beli értéknek. Ez mindaddig folytatódott, amíg a kormány nem szigorított a szabályozáson. Mindazonáltal a régió kormányai bátorították a fogyasztói kiadásokat és a hitelkártyák használatát. Thaiföldön Thaksin Shinawatara kormánya közkiadások útján történő deficitfinanszírozást hajtott végre, főleg a házépítés területén, amely 10 százalékkal növekedett 2003-ban. Ez alatt Malajzia bátorította a fogyasztói vásárlásokat. Végül mindezen előrelépések ellenére is még mindig hatalmas potenciál rejlik a növekedésben, mivel a hitelkártya-használat még mindig elhanyagolható Kínában, Indiában és Japánban. Mindezek együttesen az ázsiai fogyasztói kiadások 70 százalékát teszik ki (Guerrera, 2003, Ward, 2004a, Mukherjee, 2004).

Röviden összefoglalva, a régión belüli kereskedelem növekedése és Kínának – mint Japán regionális ellensúlyának – felemelkedése meggyengítette azokat a kezdeményezéseket, amelyek a gazdasági integráció intézményi keretének összekovácsolását tűzték ki célul Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Mindeközben azon vélemények hatására – amelyek szerint az USA lépései tovább súlyosbították az 1997–98-as válság hatásait – a kormányzati és üzleti elit megkérdőjelezte a kereskedelmi többletek USA-ban történő befektetésének folytatását. A dollár és amerikai kincstárjegyek vásárlásával fenntartott árfolyamrögzítéssel – ahogy azt a hongkongi Joseph Yam megjegyezte – átengedték a monetáris politikára vonatkozó legfelsőbb jogaikat (idézet Hamilton-Harttól, 2003, 236). Ez nagyobb volumenű újrabefektetésekhez és a regionális gazdasági integráció kialakítását célzó kormányközi mechanizmusok kialakulásához vezetett a régióban.

Következtetések

Összegezve, amíg a mesterségesen alacsony árfolyamok mellett az alacsony jövedelmű gazdaságok olcsó béreket fizetnek, és laza környezeti előírásokat alkalmaznak, addig ezen országok részben felelősek a munkahelyeknek az USA-ból a tengerentúlra áramlásáért. Ezt a folyamatot két alapvető tényező támasztja alá. Először is, a növekvő termelékenység és a gyártási folyamatok részfolyamatokká való szétbontása következtében a tőke növekvő szerves összetétele világszerte kirekeszti a képzett munkaerőt. A feldolgozóipari munkahelyek eltűnésével pedig meghosszabbodik a munkahét. A második tényezőt az a Kínából, Indiából és más alacsony bevételű országból érkező milliónyi munkás jelenti, akiknek elhelyezkedése a világ munkaerőpiacán csak nagy, munkaintenzív exportszektorok létrehozásával oldható meg. Ilyen módon az USA-beli és más nemzetközi intézmények részéről az alacsony és közepes jövedelmű országokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg piacaikat, az amerikai gyáripar elhalásához vezetett.

Az alacsony jövedelmű országokban az exportszektorok létrehozásának kulcseleme a kedvező árfolyamok fenntartása. Kína és más kelet-ázsiai országok például mesterségesen alacsonyan tartották valutáik árfolyamát, hogy olcsón tudjanak az USA-ban értékesíteni, és aztán amerikai kincstárjegyek vásárlásával visszaáramoltatták kereskedelmi többleteiket annak érdekében, hogy az USA ezáltal finanszírozni tudja folyó fizetési mérlegének hiányát (Ignatus, 2004). Mindazonáltal, ahogy a kínai gyáripar erőteljesen növekszik, úgy más kelet-ázsiai gazdaságok képesek felszívni a megnövekedett kínai termelést a fogyasztói kiadások bátorításának segítségével úgy, hogy túlnőnek az alacsony költségű exportszínvonalon és ösztönzik a fogyasztói költekezést. Ha a kereskedelmi többleteiket visszaáramoltatják a régióba, és inkább a régión belül helyezik el, az USA többé nem számíthat nagy összegű tőkebeáramlásokra, amik ma még lehetővé teszik a fogyasztás magas szintjének fenntartását és a szövetségi deficit finanszírozását, mialatt az USA élvezheti az alacsony kamatlábból származó előnyöket is.

Az USA megkérdőjelezhetetlen katonai fölénye által elvakított helyzetben – amit Hubert Vedrine francia külügyminiszter hyperpuissance-nak, hiperhatalomnak nevezett 1998-ban – a Bush kormányzat agresszíven egyoldalú és önhatalmú politikája, a tudományos körökkel ki nem alakított konszenzusa egy sor – a globális felmelegedéstől a genetikai kutatásig tartó – kérdésről, a megelőző katonai csapások helyességéről szóló doktrína átvétele és egy szélsőségesen konzervatív társadalompolitikai program támogatása oda vezetett, hogy meredeken csökkent azoknak a tehetséges egyéneknek a száma, akik az USA-ba kívántak bevándorolni, s ez száz év után először aláásta az innovatív kutatásokat az országban. Ez azt jelentette, hogy a fizikai és szellemi munkahelyek tengerentúlra való áttelepülését nem kísérte jól fizető állások kialakítása.

Végezetül pedig ezen jelenségek egyike sem tekinthető újdonságnak. A hatalmi fölény nem örök érvényű, de mivel az USA politikai vezetése ezt nem veszi tudomásul, csak megnöveli a problémákat. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentéseknek az egyidejű erőltetése helyett egy óvatosabb intézkedéssorozatra lenne szükség, hogy meg lehessen fordítani e trendeket. Ahelyett, hogy egy agresszív unilateralista politikát követne, az USA-nak a multilaterális kapcsolatok kiépítését kellene szorgalmazni. Ahelyett, hogy makacsul védené a hanyatló és elavult iparágakat, egy távlatosabb politika kedvező táptalajt teremthetne a most kialakulóban levő új technológiák számára.

Irodalom

Andersen, Jonathan (2003): “China is a Force to Reckon With But Not to Fear.” Financial Times, február 25.

Andrews, Edmund L. (2004): “As Household Debt Rises, New Risk in Higher Rates.” New York Times, május 4.

Baum, Caroline (2003): “Who is Stealing China’s Manufacturing Jobs?” International Herald Tribune, október 14.

Bobbitt, Philip (2004): “Better than Empire.” Financial Times, március 13.

Brenner, Robert (2002): The Boom and the Bubble: The US in the World Economy. London: Verso

Broad, William J. (2004): “Americans Are seen Losing Their Scientific Edge.” International Herald Tribune, május 3.

Cleeland, Nancy, Evelyn Iritani, & Tyler Marshall (2003): “Scouring the Globe to Give Shoippers an $8.63 Polo Shirt.” Los Angeles Times, november 24.

Crampton, Thomas (2003): “A Strong China May Give Boost to its Neighbors.” International Herald Tribune, január 23.

Downey, Kirsten (2004): “A Heftier Dose to Swallow.” Washington Post, 6 March.

Financial Times (2003a): “Cell Assembly Takes the Production Line Back to the Future.” szeptember 24.

— (2003b): “US is Main Beneficiary of China’s Fixed Currency Policy, Says American Chamber of Commerce.” szeptember 26.

Florida, Richard (2004a): “Creative Class War: How the GOP’s Anti-Elitism Could Ruin America’s Economy.” Washington Monthly, (januárá–február):

— (2004b): The Rise of the Creative Class And How It’s Transforming Work, Leisure, Community and Everyday Life. New York: Basic Books

Goldman, Abigail & Nancy Cleeland (2003): “An Empire Built on Bargains Remakes the Working World.” Los Angeles Times, november 23.

Goodman, Peter S. (2003): “China Resists U.S. Pressure to Relax Rate for Currency.” Washington Post, szeptember 1.

Goodman, Peter S. & Philip P. Pan (2004): “Chinese Workers Pay for Wal-Mart’s Low Prices.” Washington Post, február 8.

Grimes, Christopher (2004): “Colleges Get a Hard Lesson in Making the US Secure.” Financial Times, április 28.

Guerrera, Francesco (2003): “’These days, who wants to save?’ Asia’s Consumers Lift the Region’s Growth Prospects.” Financial Times, október 8.

Hamilton-Hart, Natasha (2003): “Asia’s New Regionalism: Government Capacity and Cooperation in the Western Pacific.” Review of International Political Economy, X, (május 2.), 222-45.

Harvey, David. (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford: Basil Blackwell

— (2003): The New Imperialism. New York: Oxford Univ. Press

Ignatius, David (2004): “The Asian Dollar Mystery.” Washington Post, január 6.

Iyengar, Jayanthi (2003): “Wrong Turn seen in China’s Economic Roadmap.” Asia Times, április 1.

Kahn, Joseph (2003): “Made in China, Bought in China: Multinationals Succeed, Two Decades Later.” New York Times, január 5.

Kammerer, Peter (2004): “Passage from India.” South China Morning Post, március 17.

Klein, Naomi (2004): “Children of Bush’s America.” Guardian, május 18.

Kynge, James (2003): “Chronic Overinvestment, Excess Supply and Endemic Corruption: Can China Keep its Booming Economy on Track?” Financial Times, szeptember 23.

Landler, Mark (2004): “Asia Keeps New Europe on Edge.” International Herald Tribune, március 4.

Mackintosh, James & Richard McGregor (2003): “A Leap Over the Cliff: Are the Big Profits to be Made in China Blinding Foreign Carmakers to the Risks Ahead?” Financial Times, augusztus 25.

Mallet, Victor (2003): “’You See More Chinese Goods in India, Indians Working in Tokyo or Kuala Lumpur–Flows of People and Ideas’.” Financial Times, szeptember 25.

Mann, Michael. (2003): Incoherent Empire. London: Verso

Marshall, Tyler (2003): “Asia Benefits From China’s Shopping Spree.” Los Angeles Times, szeptember 1.

Moberg, David (2003): “Manufacturing Discontent: Bush Will Have to Work Hard to Overcome 2.4 Million Lost Factory Jobs.” Financial Times, december 22.

Mukherjee, Andy (2004): “Asia Should Empower Its Own Consumers.” Inter­national Herald Tribune, március 18.

Nakamoto, Michiyo (2003): “A Speedier Route from Order to Camcorder.” Financial Times, február 12.

Nordhaug, Kristen. (2002): “The Political Economy of the Dollar and the Yen in East Asia.” Journal of Contemporary Asia, XXXII, (3), 517-35.

Norris, Floyd (2003): “Foreigners May Not Have Liked the War, but They Financed It.” New York Times, szeptember 12.

Organization for Economic Cooperation and Development. (2003): Trends and Recent Developments in Foreign Direct Investment. OECD, Paris.

Palat, Ravi Arvind (2004): Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London: Routledge

Pesek Jr., William (2004a): “Building a Great Wal-Mart with Cheap Yuan.” Inter­national Herald Tribune, március 10.

— (2004b): “Taking a Page From the Malaysian Playbook.” International Herald Tribune, január 13.

Pfanner, Eric (2003): “Dollar Falls to a New Low in Trading with Euro.” Inter­national Herald Tribune, november 19.

Phillips, Kevin. (2002): Wealth and Democracy: A Political History of the American Rich. New York: Broadway Books

Postrel, Virginia (2004): “The Trend of Vanishing Tech Jobs.” New York Times, január 29.

Rajan, Ramkishen (2003): “Emergence of China as an Economic Power: What Does It Imply for South-East Asia.” Economic and Political Weekly, június 28.

Roach, Stephen (2003): “The Productivity Paradox.” New York Times, november 30.

Samuelson, Robert J. (2004): “The Specter of Outsourcing.” Washington Post, január 14.

Sassen, Saskia (1991): The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton, NJ: Princeton Univ. Press

Saxenian, Annalee (1999): Silicon Valley’s New Immigrant Entrepreneurs. Public Policy Institute of California, San Francisco, CA.

Schor, Juliet B. (1993): Overworked American: The Unexpected Decline of Leisure. New York: Basic Books

Schumpeter, Joseph A. (1975): Capitalism, Socialism, Democracy. New York: Harper & Row

Stalk, George & Dave Young (2004): “How China Gets Our Business.” Washington Post, március 7.

Swann, Christopher (2003): “Weak Renminbi is Both Boon and Bane for the US Foreign Exchange.” Financial Times, július 26.

— (2004): “US Jobs Created Look Poor in Both Quality and Quantity.” Financial Times, március 9.

Vanaik, Achin (2004): “Rendevous at Mumbai.” New Left Review, (26, Second Series, március–április), 53-65.

Vieth, Warren (2003): “As Factory Job Losses Rise, So do Risks to Bush.” Los Angeles Times, október 25.

Ward, Andrew (2003): “South Korea Feels the Chill in China’s Growing Shadow.” Financial Times, szeptember 25.

— (2004a): “Asia’s Plastic Revolution.” Financial Times, február 2.

— (2004b): “Regional Trade Soars in North-east Asia.” Financial Times, február 6.

Weisman, Jonathan & John M. Berry (2003): “Concerns Rising With Dollar’s Continued Fall.” Washington Post, december 26.

Western, Bruce & Katherine Beckett (1999): “How Unregulated is the U.S. Labor Market? The Penal System as a Labor Market Institution.” American Journal of Sociology, CIV, (január 4.), 1030-1060.

Wiggins, Jenny (2003): “US Bonds Face Gloomier Future as Selling Continues to Increase.” Financial Times, szeptember 7.

World Trade Organization. (2001): International Trade Statistics, 2001. Geneva: World Trade Organization

Jegyzetek

¹ Köszönet Faruk Tabaknak a tanulmány korábbi változatához tett hasznos javaslataiért.

² Nem meglepő módon, az USA-beli munkahelyek növekedésének egyik területét a büntetés-végrehajtással foglalkozó hivatalnokok képezik: a börtönőrök száma a 2000 évi 270 317-ről 2002-re 476 000-re nőtt (Klein, 2004).

³ Az USA Nemzeti Tudományos Alapja szerint az Amerikában kiadott tudományos folyóiratok száma 10 százalékkal csökkent 1992 óta, és napjainkban az európaiak több tudományos művet jelentetnek meg. A kiadott feldolgozóipari szabadalmak több évtizeden át tartó szárnyalása után, az USA-beli szabadalmak a korábbi szint 52 százalékára estek vissza. 1998 óta az amerikai egyetemeken született új természettudományi doktorátusok száma meredeken zuhant, ahogy azoknak a tengerentúli diákoknak a száma is, akik az USA-ban kívánnak letelepedni (Broad, 2004).

⁴ Más becslések szerint, Kína bruttó ipari termelése az 1993-as 2,4 százalékról 2002-re 4,7 százalékra emelkedett (a világ össztermelésének százalékában) A Kína által vásárolt ipari termékek volumene szintén 4,6 százalékra emelkedett 2002-ben (a világ ipari termelésének százalékában) Ez azt is jelenti, hogy Kína nettó feldolgozóipari exportja 0,18 százalékkal növekedett csak a világ termelésén belül. Kína textil- és könnyűipari exportja stabil emelkedést mutatott, míg a gépek és felszerelések importja szintén számottevő emelkedést hozott (Andersen, 2003).

⁵ 2003 júniusának végén Japán az USA kincstárjegyeiből mintegy 442 milliárd dollárnyit birtokolt, ezzel a kincstárjegyek legnagyobb külföldi birtokosa volt. Japánt az Egyesült Királyság követte 123 milliárd dollárral, aztán Kína következett 122 milliárddal. Lehmann Brothers szerint az ázsiai gazdaságok az USA kötvényeinek vásárlásából 39 százalékkal részesedtek, míg az európai gazdaságok alig kevesebb mint 43 százalékkal (Wiggins, 2003). 2003 második negyedévében külföldi beruházók vettek meg mintegy 80 százalékot – 129 milliárd dollár értékben – az USA által kibocsátott értékpapírokból (Norris, 2003).

⁶ Lásd bővebben a Peter Garber által elmondott beszédet az IMF kutatási konferenciáján, a tőkeáramlásról és makroökonómiai ciklusokról szóló témában. Washington DC, november 6–7, lásd: http://www.imf.org/external/np/tr/2003/tr031107.htm

⁷ Ami az autóipart illeti, az alacsony fizetések ellenére a kínai termelés költségei a világon a legmagasabbak közé tartoznak, mintegy 20–30 százalékkal magasabbak az USA-belieknél. Köszönhető ez az ellátási láncok nagyfokú szétdaraboltságának, a magas disztribúciós költségeknek és a technológiailag bonyolult alkatrészek importkényszerének (Machintosh&McGregor, 2003).

(Fordította: Kertész András)

Az iraki konfliktus egészére már kezdetektől rányomta bélyegét az a tény, hogy a tömegmédia és a globalizáció korában zajlik. Tudósítók egész hada gondoskodott arról, hogy a közvélemény percenként informálódhassék az új fejleményekről. Így a konfliktus szenzációvá vált, amellyel kapcsolatban minden eladható. Rengeteg ponyvakiadvány jelent meg Szaddám véres terrorjáról és tömegpusztító fegyvereiről, ám ezek semmitmondó, esetenként téves információkra épülő fércművek voltak, az e témában záporozó elképesztő mennyiségű információhalmaz feldolgozásában semmit sem segítettek. Pedig az egyszerű ember számára szinte már követhetetlenné váltak az események, és a megfelelő háttérmagyarázatok hiányában érthetetlenné is. Ezért örvendetes és hiánypótló, hogy ebben a témában az év első felében több alapos mű is kikerült a magyar könyvpiacra avatott szakértő szerzők tollából. Jelezve ezzel, hogy a kérdés mennyire központi szerepet kapott a magyar értelmiség gondolkodásában.

Az iraki válság hátteréről, hatásáról és a magyar civil társadalom hozzá fűződő viszonyáról érthető, részletes és átfogó képet ad három könyv, amelyek megjelenése időben nagyon közel esik egymáshoz. Közülük először Gombár Csaba és Volosin Hédi szerkesztésében a Képtelen háború című tanulmánykötet jelent meg, amelyben a neves szerzőgárda a háború fogalmát és annak mai felfogását járja körül, hasznos alapismereteket nyújtva ahhoz, hogy az ember a háborút mint jelenséget és mint eszközt el tudja helyezni a mai politikai gondolkodásban. Ez pedig elengedhetetlen az Irak körül dúló nemzetközi viták megértéséhez. E nemzetközi viták és azok hátterének megismerésére kiválóan alkalmas az Andor László, Tálas Péter és Valki László által jegyzett Irak – Háborúra ítélve című könyv, amely a benne foglalt rendkívül tekintélyes információmennyiség ésszerű rendszerezésével és háttérmagyarázatokkal világítja meg az események logikáját és hátterét a háború megindulásáig. Végül Magyarország háborúhoz fűződő viszonyát és a civil szervezetek háborúellenes mozgalmait Csapody Tamás mutatja be a Ne az én nevemben! című könyvében, érdekes és értékes információkhoz juttatva az olvasót a háborúellenes civil szervezetek és a politika viszonyáról.

Ez a három könyv egymással szerves egységet alkotva ad választ a témával kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Hiszen a háború fogalmán át a bizonyítékok vizsgálatán keresztül a békemozgalmakig csaknem mindenre részletesen kitérnek. Tudományos alaposságuk ellenére mindhárom kötet közérthető, a laikusok számára is érthetővé teszik a rájuk zúduló információáradatot, és segítenek eligazodni abban.

Ahhoz, hogy megértsük az Irakban és a nemzetközi rendszerben zajló folyamatokat, tisztában kell lenni azzal, hogy a mai felfogás szerint mit is értünk pontosan a “háborún”. Ezt a kérdést járja körül részletesen a Képtelen háború című könyv. Ha mindenképpen egy mondatban szeretnénk definiálni a fogalmat, azt lehetne mondani, hogy a háború nem más, mint intézményesített agresszió, ami már a történelem kezdetén fontos elemévé vált az emberiség fejlődésének. Ezért vizsgálata mind a történész, mind a politológus számára nélkülözhetetlen.

Gombár Csaba tanulmányában a háború és a politika viszonyát vizsgálja, amihez segítségül hívja Clausewitzet, Carl Schmittet, John Keegant és Hannah Arendtet is. Elemzése során arra a következtetésre jut, hogy a háború nem különálló jelenség, hanem a politika része, tehát az értelmét is abban kell keresni. Ezek szerint háborúról csak olyan civilizációs fejlettség mellett lehet beszélni, ahol már jelen van a politika. A politika kialakulása pedig az államok létrejöttével egy időben történik. Ez illik Max Weber elképzeléseihez, aki a háborút és az államot elválaszthatatlannak tartotta egymástól. Véleménye szerint az államiság egyik fő attribútuma az, hogy élhet a legitim erőszak gyakorlásának jogával. Az erőszak alkalmazásának pedig kell, hogy legyen egy eszköze, amivel az állam rendelkezik, és ez nem más, mint a hadsereg. A hadsereg teszi képessé az államot arra, hogy megvédje önmagát és belső rendjét, hadsereg nélkül tehát nem állam az állam, mivel nem tud élni a legitim erőszak monopóliumával. Ezért tartanak fenn még a törpeállamok (pl. a Vatikán) is egy kis létszámú díszőrségszerű “hadsereget”, ezzel jelezve, hogy rendelkeznek a legitim erőszak monopóliumával, a háború viselésének képességével, ami, mint láttuk, elengedhetetlen feltétele az államiságnak.

A hadsereg felhasználása akár defenzív, akár offenzív módon történjen is, elvben mindkét esetben a társadalom érdekét kell szolgálja. Hiszen az előző verzióban védelmezi azt, az utóbbiban pedig valamilyen előnyök megszerzése a cél. Magának a háborúnak Kende Péter kilenc fajtáját sorolja fel tanulmányában (határmódosítást célzó, területfoglalásos, gyarmati függetlenségi felszabadító, polgárháború, pacifikáló célú, elszakadást célzó, illetve azt támogató, humanitárius, büntető, fennálló rend megdöntését célzó). Bár a szerző megemlíti, hogy ez a felsorolás nem teljes, a megelőző típusú háború megemlítését azért mégiscsak hiányolja az ember, mivel Irakkal kapcsolatban rengeteget lehetett erről a fajtáról hallani.

Az államok tehát rendelkeznek a hadviselés jogával és eszközével. Ma azonban igyekeznek ezt a jogot korlátok közé szorítani. Az ENSZ dönthet arról, hogy elítél vagy jóváhagy háborúkat, vagyis legitimnek ismeri-e el a nemzetközi közösség a fegyverek használatát egy adott konfliktusban. Azonban a ma létező kidolgozott nemzetközi jogszabályokat államok közti konfliktusok esetére alakították ki, így a terrorizmus elleni háború egy olyan, a globalizáció által hozott változás, amellyel kapcsolatban még nincs megfelelő szabályozás. Holott ez egyre sürgetőbb lenne, hiszen Szilágyi Ákos megállapítása szerint ma a biztonságra a legnagyobb veszélyt a területiséggel nem rendelkező entitások jelentik. A területiséggel nem rendelkező entitások kifejezésen legfőképpen a terrorszervezeteket kell érteni. A terrorizmus lényegében az állam erőszak-monopóliumának privatizálása Szilágyi szerint, ami leginkább a gyenge központi hatalommal vagy szélsőséges vezetéssel rendelkező országokban folyik. Ennek a sajátos privatizációnak van egy lényeges hatása is a hadviselésre, mégpedig az, hogy elmossa a határokat a civilek és a harcosok között. Ennek megfelelően nem tartva be a hadviselés általános szabályait, bármit felhasználhat fegyverként, amint azt szeptember 11-én láttuk.

A globalizáció a legitim erőszak végrehajtójában, a hadseregben is érezteti a hatását. A hadviselés egyre inkább technikai jellegűvé válik, a sorozott hadsereget egyre inkább felváltják a profi zsoldoshadseregek, amelyek elképesztő technikai eszközöket tudnak felvonultatni. Ezeknél a hadseregeknél a katona élete fokozottabban értékes, mivel kiképzésük drága és szakértelmük nehezen pótolható, ezért mindent elkövetnek, hogy megvédjék az életét. Ennek eredményeként növekszik a védőfelszerelések fontossága (pl. egyre fejlettebb golyóálló mellények megjelenése). Ez jellemző ma az amerikai hadseregre is. A modern háborúknak ezért van még egy sajátos vonásuk. Mivel a hadseregek egyre jobban kezdik óvni a katonák életét, a civileket és a harcosokat egyre nehezebb szétválasztani, ez azt eredményezi, hogy a civilek veszteségei aránytalanul nagyobbak a katonáékéihoz viszonyítva. Hovatovább ott tartunk, hogy egy adott területen harcoló katonának nagyobbak a esélyei a túlélésre, mint ugyanazon a területen élő civilnek.

2001. szeptember 11. rádöbbentette a világot arra, hogy a terrorizmus mekkora veszélyt jelent. Megoldási alternatívaként azonban csak az USA által vezetett keresztes hadjárat merült fel, amelyben összekeveredik a terrorizmus elleni fellépés világméretű érdeke Amerika saját érdekeivel. A világnak rá kellett eszmélnie arra, hogy Amerika nem képes a globális érdekeket elválasztani saját vélt vagy valós érdekeitől. Ez a probléma az egyik alapköve az Irakkal kapcsolatban kialakult nemzetközi vitáknak is.

Azt, hogy Amerikát milyen motívumok sarkallták Irak megtámadására, és miként értetlenkedett a kérdésben kialakult nemzetközi megosztottságon, mélyrehatóan és tényszerűen elemzi az Irak – Háborúra ítélve című könyv.

Ebben a szerzők igyekeznek feltárni a háborúpárti amerikai erők ideológiai gyökereit és nézeteik kikristályosodásának folyamatát, s teszik ezt különböző dokumentumok, cikkek és tanulmányok vizsgálatának segítségével. Ezek alapján elmondható, hogy a mai külpolitika irányítói Amerika részéről a neokonzervativizmus képviselői, amelynek alapjai Platónhoz, illetve Leo Strausshoz vezethetők vissza. Jellemzője az erős elitista tudat, amely szerint az állam irányítása egy szűk elit monopóliuma, a társadalom szemét pedig el kell takarni hazugságokkal. Ezt a feladatot történetesen kiválóan elvégzi az amerikai tömegtájékoztatás és tömegkultúra.

A “neokonok” külpolitikai koncepciójában már 1991 óta központi helyet foglalt el Irak kérdése, azóta követelték folyamatosan Szaddám erőszakos eltávolítását a hatalomból. A másik alapgondolatuk szerint az Egyesült Államok történelmi lehetőséghez jutott a Szovjetunió szétesésével, amit nem szabad kihasználatlanul hagynia. Mindenképpen meg kell őriznie hegemón szerepét. Ennek jegyében 1992-ben elkészült védelmi tanulmánytervben már azt tartották Amerika legfontosabb feladatának, hogy megakadályozza egy rivális nagyhatalom felemelkedését akár megelőző csapások árán is. A neokonok elképzeléseiket már Clinton alatt megpróbálták átültetni a gyakorlatba. 1998. január 26-án levelet küldtek az elnöknek, amelyben Irak megtámadását követelték a fegyverzetellenőrök munkájának akadályozására hivatkozva. Érdekes összefüggésre mutatnak rá a könyv szerzői, amikor felhívják a figyelmet arra a különös egybeesésre, hogy az említett levél aláírói közül ma többen a Bush-adminisztráció oszlopos tagjai.

A neokonzervatívok harcos Szaddám-ellenességének komolyságát mutatta, hogy véleményük szerint az amerikai politikát már a 90-es években sem lett volna szabad megbénítania az egyhangú szavazáshoz való értelmetlen ragaszkodásnak az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ezek után nem kell semmin sem csodálkozni, azon sem, ami Bush és a neokonok kormányra kerülése után következett. Bush megválasztása után csak idő kérdése volt Irak megtámadása, és ezt a szerzők különböző forrásokkal alaposan alátámasztják. Paul O’Neill volt pénzügyminiszter szerint például a Bush-kormányban már 2001 eleje óta téma volt Irak megtámadása. Ezzel összhangban van az, hogy 2001 februárjában készült egy memorandum Irak Szaddám utáni berendezkedéséről. Az iraki háború elindulását – nagy biztonsággal állíthatóan – nem szeptember 11. váltotta ki, az csak segítette a háború elfogadtatását a közvéleménnyel. Igaz, a neokonzervatívok azt szerették volna, ha Afganisztánnal egy időben Amerika Irakot is megtámadja, de Irak ellen semmi bizonyíték nem volt szeptember 11-ével kapcsolatban, és a két hadművelet egyidejű megindítása is kockázatosnak tűnt.

Irak ellen tehát nem volt és ma sincs semminemű bizonyíték arra nézve, hogy bármiféle köze lett volna a WTC elleni terrortámadásokhoz. Persze az amerikaiak gőzerővel igyekeztek az Irak-ellenes egyéb vádjaikat is több lábra állítani, ám utóbb kiderült, hogy ezek mindegyike vagy hazugságokon, vagy csúsztatásokon alapult. Gondoljunk csak az afrikai uránvásárlás, illetve az alumíniumcsövek ügyére.

Mindezek után az ENSZ bevonása kissé problematikusnak tűnt, ezért Bushnak stratégiát kellett váltania. Ennek jegyében pedig egyszerűen megfenyegette az ENSZ-t, hogy ha nem cselekszik megfelelően (az amerikai érdekeknek megfelelően), akkor a Népszövetség sorsára fog jutni. Ehhez Bush 2002. szeptember 12-i beszédében még azt is hozzátette: ha a BT nem hozza meg a megfelelő döntést, akkor az USA egyedül fog cselekedni. Bush kijelentette: hozhat az ENSZ akármilyen döntést, Amerika akkor is azt csinál, amit akar. A kérdés ezek után csak az, hogy rendszert kíván-e csinálni az ilyenfajta eljárásból a jövőben az Egyesült Államok. És ha igen, hová fog mindez vezetni?

Szerencsére ezek után a józanabb hangok is megszólaltak Amerikában, jelezve, hogy a Bush-féle militarizmussal fűszerezett imperializmus nem az egész ország álláspontját fejezi ki. 2002. szeptember 26-án a The New York Timesban 33 neves biztonságpolitikus aláírásával megjelent egy levél, amely többek közt az alábbi kétségeknek adott hangot. Kifogásolták, hogy a döntés már korábban megszületett a háborúról, mielőtt még egyáltalán bizonyítékok után kezdtek volna kutatni, ezenkívül felhívják a figyelmet arra is, hogy az egyoldalú fellépés Amerika barátainak elidegenedéséhez vezethet. Kár, hogy ezt a “Kasszandra-levelet” nemigen vették figyelembe a Fehér Házban.

2002. november 8-án végül is megszületett az ominózus 1441-es ENSZ BT-határozat, amely kimondta, hogy Irak jogsértéseinek súlyos következményei lesznek. Ám azt, hogy mik ezek a súlyos következmények, arra nem tért ki. Amerika persze úgy értelmezte, hogy felhatalmazást kapott a háború megindítására, bár ahogy ezt a könyv szerzői világosan levezetik, szó sem volt erről. Mindenesetre innentől már nem lehetett leállítani az amerikai hadigépezetet. A kérdés csak az volt, hogy a nemzetközi élet szereplői mit fognak szólni az invázió megindításához.

Amerika a “felhatalmazás” birtokában egyszerű kérdést tett fel a nemzetközi közösségnek: velem vagy ellenem? Nem is gondolva arra, hogy van harmadik út, ami elítéli Szaddámot és a háború megindítását is. Egyszerűen Amerika nem volt hajlandó mérlegelni az ellenzők aggályait, hanem megsértődött. Ezt jelentette Rumsfeld 2003. január 22-i kijelentése, amelyben egy kalap alá vette Németországot Kubával és Líbiával.

Amerika Európával szemben az oszd meg és uralkodj elvét gyakorolta, amikor különbséget tett a “régi” és “új” Európa között. Az előbbin a háborút ellenző nyugati országokat értve, az utóbbin a háborút támogató kelet-közép-európaiakat, hozzátéve, hogy Európa súlypontja keletre tolódott. Ezzel párhuzamosan erősödött a német–francia egyetértés az esetleges támadás elítélésével kapcsolatban, ráadásul Oroszország is csatlakozott hozzájuk, amikor 2003 februárjában kijelentette, hogy szerinte a háborúnak még van más alternatívája, és nem támogatja a NATO részvételét az iraki akciókban.

A háború támogatói Európában mindenekelőtt Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország és Lengyelország voltak. Nagy-Britannia a híd szerepét szerette volna betölteni az Egyesült Államok és az Európai Unió között, valamint Amerika mellett vissza akart szerezni valamit a régi birodalmi csillogásából. Blair mellett még a lengyelek álltak ki nagyon határozottan az amerikai elképzelésekért, s ezt aláhúzandó, még harcoló alakulatokat is küldtek Irakba. Motivációjuk nyilvánvaló, fel akarták értékelni országukat Amerika számára, és be akarták bizonyítani középhatalmi státusukat.

A kelet-közép-európai kisállamok kormányai Amerikát támogatták nyilatkozataikban. Ennek egyszerű oka van. A NATO bővítése előtt nem akartak ujjat húzni az USA-val és ezzel veszélyeztetni 13-14 éves erőfeszítéseiket. Ezenkívül meg akartak felelni az “új Európa” Rumsfeld által támasztott elvárásának, abban reménykedve, hogy így részesedhetnek Irak újjáépítésében, illetve hogy Amerika támogatni fogja Irakkal szembeni követeléseiket. Ezek az elképzelések manifesztálódtak a “nyolcak” január 30-i levelében és “vilniusi tízek” február 5-i nyilatkozatában.

Amerika Irak kérdésében így nagy csapást mért a közös európai biztonságpolitikára. Irak ügye a régi és az akkor még csak tagjelölt országokat is megosztotta. Az európai uniós csatlakozásra váró országok gyakorlatilag ellentmondtak az Európa Parlament határozatának, amely szerint a megelőző csapás ellentétes a nemzetközi joggal. Azt azonban mindenképpen ki kell emelni, hogy itt csak a kormányok állásfoglalásáról van szó, az európai közvélemény kezdettől elítélte a háborút.

Eddig azt láttuk, hogy Amerika milyen ürügyeket igyekezett találni Irak megtámadására, de Valki László megpróbálta a valós okokat is összeszedni, amelyeket három csoportra lehet osztani: gazdasági, politikai és katonai okokra.

A gazdasági okok közé tartozik az olaj utánpótlásának zavartalan biztosítása. Az Egyesült Államok kőolajszükségletének 72%-át importálja, ennek 18%-át a Közel-Keletről szerzi be. De ez az arány minden bizonnyal nőni fog, mivel Amerika energiaszükséglete rohamosan emelkedik. Sőt, már gondok is mutatkoztak az amerikai energiaellátásban, gondoljunk csak a kaliforniai áramkimaradásokra. Ezért fontos Amerikának, hogy nagy mennyiségű kőolajtartalékokhoz férjen hozzá. Erre Irak kiválóan alkalmas, mivel a második legnagyobb ismert kőolajkészlettel rendelkezik a világon, ami alkalmas lehet a szaúdi olajszállítások pótlására, ha azokkal valamilyen probléma adódna. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az amerikai cégek érdekeit sem, hiszen minden amerikai olajkitermeléssel foglalkozó cégnek az az érdeke, hogy minél közvetlenebb hozzáférése legyen a rendkívül olcsó áron kitermelhető iraki olajhoz. Persze a háború utáni ország újjáépítése is jó üzlet, nem beszélve a fegyvergyártók érdekeiről, akik új, nagy volumenű megrendeléseket vártak az iraki háború megindításától.

A politikai okok legalább olyan fontosak voltak a háború megindításánál, mint a gazdaságiak. A Bush-kormányzat úgy vélte, ha legázolja Irakot, azzal elrettenti a többi, Amerikával szemben ellenséges érzelmeket tápláló államot, és ezzel megkönnyíti majd a közel-keleti stabilizációt. Mint tapasztaltuk, ezt a célt nem sikerült elérnie a Bush-kormányzatnak, Irakot viszont sikerült egy hatalmas terrorista–gerilla gyakorlótereppé változtatni. A következő ok már belpolitikai jellegű. Bush szeretett volna két sikeres háborút megvívni egy ciklus alatt, amelyekben legyőzi a tálibokat és az Amerika legnagyobb ellenségének kikiáltott Szaddámot. Úgy vélte, ez a két siker majd biztosítékot ad számára arra, hogy még négy évig a Fehér Házban maradhasson. De ez a számítása sem látszik megvalósulni, mivel Irakot nem sikerült stabilizálni, és a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint már az amerikaiak többsége sem támogatja a kormányzat iraki politikáját.

A gazdasági és politikai okok után meg kell vizsgálni a katonaiakat is. Irak megtámadását egyfajta erődemonstrációnak is fel lehet fogni, ami azt az üzenetet közvetítette Amerika ellenségeinek, hogy Amerika nemcsak hogy el akar, de el is tud bánni velük. Azt is figyelembe kell venni, hogy Irak megszállásával az USA elsőrangú katonai támaszponthoz és felvonulási terephez jutott a Közel-Keleten. Az Irakban állomásozó alakulatokat mind Törökország felől szárazföldön, mind a Perzsa-öblön keresztül el lehet látni, és azok csak karnyújtásnyira vannak Irántól, Szíriától és Szaúd-Arábiától. Összegezve tehát Irak megszállásával az USA geostratégiailag kettévágta az arab világot, és annak szívében szerzett óriási felvonulási terepet csapatai számára, ahonnan több, Amerika által ellenségesnek tartott ország közvetlenül fenyegethető, illetve ahonnan a világ kőolajkészleteinek döntő hányada ellenőrizhető.

A Valki László által felvázolt gazdasági, politikai és katonai okok tehát jóval megalapozottabbak és reálisabbak, mint azok, amelyekkel az amerikai propaganda teleharsogta a világot. Az is kétségtelen, hogy a Bush-kormányzat is hasonló okokat vett figyelembe, és azok fényében döntött.

A háború 2003. március 19-én végül megindult a nemzetközi közvélemény példátlan tiltakozóhullámaitól kísérve, amelyek méreteit csak a vietnami háború elleni megmozdulásokhoz lehet mérni. A világ civil szervezetei egységesen álltak ki a háború ellen, és több százezres tömegeket vittek utcára. A civil társadalom eme globális méretű megmozdulása Magyarországot sem hagyta érintetlenül, persze nálunk a háborúellenes tiltakozásokra is rányomták bélyegüket a sajátos hazai viszonyok. Csapody Tamás Ne az én nevemben! című könyve részletesen vizsgálja a civil szervezetek, a háború és a magyar politikai közeg viszonyát. A szerző a békemozgalmak aktív résztvevőjeként értékes információkat oszt meg az olvasókkal e szervezetek működését, tevékenységét illetően, de ezek gyakran kiábrándítóak. Addig, amíg egy civil szervezetet és annak kezdeményezését csak akkor veszik komolyan a politikai élet szereplői, ha az hasznos a számukra, nem jöhet létre igazi együttműködés a civil társadalom és a politika világa között.

Csapody Tamás részletesen elemzi a rendszerváltás utáni kormányok katonapolitikáját, aminek során arra a szomorú következtetésre jut, hogy a haderő átalakítása nem a magyar érdekeknek megfelelően történt. A haderő reformja során kibontakozó kép ugyanis egy külföldön gyorsan bevethető hadsereg képét mutatja, ami elsősorban a NATO-nak áll érdekében. Különben miért lenne fontos, hogy utántöltős vadászgépeket vásároljunk? Magyarország légtere nem akkora, hogy erre szükség legyen. A magyar hadseregnek csak akkor kellenek ilyen felszereltségű gépek, ha azokat máshol is be akarják vetni. Milyen érdeke fűződik Magyarországnak ahhoz, hogy vadászgépei határaitól több ezer kilométerre is bevethetők legyenek? Röviden és tömören: semmi. Ez a NATO érdeke, ennek ellenére az utántölthető gépek költségeit mégis nekünk kell megfizetnünk.

A NATO-érdekek kiszolgálását mind a FIDESZ, mind az MSZP maximálisan végrehajtotta, és csak akkor bírálták ezt a politikát, ha ellenzékben voltak. Erre jó példa a FIDESZ, amely támadta az MSZP-kormány Amerikát támogató tetteit és nyilatkozatait, jóllehet 1999-ben, amikor kormányon volt, úgy viselkedett Koszovo ügyében, mint a jelenlegi kabinet. Olybá tűnik, hogy Magyarországon a pártok aszerint változtatják véleményüket, hogy kormányon vannak-e vagy ellenzékben. Csapody arra is rámutat, hogy Magyarország alig négy év alatt két háborút is vívott az USA oldalán, úgy, hogy azt letagadták a közvélemény előtt, és úgy, hogy az tökéletesen ellentétes volt Alkotmányával, hiszen az kimondja: “A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút mint a nemzetközi viták megoldásának eszközét, és tartózkodik más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetve az erőszakkal történő fenyegetéstől.” Mindezért mit kapott cserébe a kormány? Mit kapott, hogy Alkotmánya és közvéleménye ellen cselekedett? Csak annyit, hogy Bush Medgyessy látogatásakor pár szép szóval megköszönte Magyarország szövetségesi hűségét. Ezek szerint vállveregetésen kívül semmit nem kapott a kormány. Bush azért kifejezte részvétét az Irakban elesett magyar katona haláláért, de ez egyáltalán nem hangzott őszintén egy olyan amerikai elnök szájából, aki egyetlen Irakban elesett katona temetésére sem ment el.

A magyarországi civil szervezetek mindeközben tiltakoztak, vagy legalábbis megpróbáltak tiltakozni. A szerző érzékletes képet fest könyvében arról, hogy milyen nehézségekkel kell a civil szervezeteknek megküzdeniük. Ezek a szervezetek a politika számára csak akkor fontosak, ha érdekeik megegyeznek, különben semmibe veszik őket. Ha meg netán ellentétesek az érdekeik, akkor mindent megtesznek ellehetetlenítésükért. De az sem mindig jó, ha megegyeznek egy párt és egy civil szervezet érdekei, mert akkor a párt igyekszik “lenyúlni” a civilek kezdeményezését, és azt a saját ötletként feltüntetni vagy legalábbis összemosni saját követeléseiket a civilekéivel.

Mindez megfigyelhető volt az iraki háború kérdésében is, ahol az ellenzék igyekezett meglovagolni a háborúellenes közhangulatot, és a 2003. február 15-i béketüntetésen a kormány ellen kívánt demonstrálni. Az ellenzék számára tehát csak eszköz volt a béketüntetés, hogy egy népszerű ügy mellé állva a kormányt szidhassa. Kérdés csak az, hogy mennyire elkötelezett az ellenzék a béke ügye iránt, amikor 1999-ben a kormányrúdnál állva ávósoknak nevezte a koszovói háború ellen tüntetőket. Zömmel azokat, akikkel 2003 februárjában igyekezett látványosan közösséget vállalni.

Csapody avatottként ír mindezen dolgokról és hátterükről, mivel aktív résztvevője és szervezője volt a Balkán Békéjéért Mozgalomnak (BBM) és a Civilek a Békéért (CaB) szervezetnek, amelyek ügyeiről minden részletre kiterjedően ír. A könyvet olvasva az embernek az az érzése támad, hogy Magyarországon a politikai kultúrának kell megváltoznia ahhoz, hogy ténylegesen erős, politikai machinációktól mentes civil társadalom jöhessen létre. Mert addig ez nem valósulhat meg, amíg párthovatartozás fog dönteni arról, hogy valaki ellenzi vagy támogatja a háborút.

Csapody Tamás, erős pacifista civil társadalomért vívott, időnként szélmalomharcra emlékeztető küzdelmének motivációit a könyv végén közölt, vele készült riport világítja meg, érdekes hátteret adva ezzel a kötetben megjelent írásoknak. Ezzel azt a ritka lehetőséget biztosítja, hogy az ember a könyv olvasása közben igazán mélyen megismerkedhessen annak írójával.

A Képtelen háború, az Irak – Háborúra ítélve és a Ne az én nevemben! olyan együttest alkot, amely híven tükrözi a magyar értelmiség általában a háborúról és magáról az iraki konfliktusról alkotott képét. Bár önállóan is részletes képet adnak saját részterületükről, együtt szerves egészet képeznek, illeszkedési pontjaiknál összekötve. Hiányt csak ott lehet érezni, hogy az iraki konfliktus még nem zárult le, tehát nem tudnak végső következtetést levonni. Az azonban már biztos, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. A világ már nem úgy tekint Amerikára, mint korábban, a jóságos Samu bácsi már a múlté. Ám ezt a Fehér Ház és a Pentagon vezetői csőlátásuk miatt nem veszik észre, még mindig a jó fiú szerepében tetszelegnek, holott az irántuk táplált bizalom drasztikusan megcsappant. Ennek ellenére Amerika tovább akarja játszani régi szerepét, amit az is mutat, hogy az iraki biztonsági erők kiképzésével kapcsolatban a következő kijelentést tették: “A mi feladatunk megtanítani az új iraki fegyveres erők tagjait arra, hogy a foglyokkal emberségesen kell bánni.” Mit mondhat erre az ember? Az oktatóképek már megvannak, a tanulmányi kirándulás célpontja pedig nyilván Guantanamo lesz…

Irodalom

Gombár Csaba–Volosin Hédi szerk.: Képtelen háború,Helikon-Korridor, Budapest, 2004.

Andor László – Tálas Péter – Valki László: Irak – Háborúra ítélve, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2004.

Csapody Tamás: Ne az én nevemben!, Nyitott Könyv, Budapest, 2004.

Az Eszmélet az elmúlt másfél évtizedben visszatérően – ha nem is társadalmi súlyával arányosan – foglalkozott a (magyarországi) cigányok helyzetével, bemutatva mindenekelőtt a honi romapolitika pártokon és kormányzatokon átívelő – mivel hallgatólagos, már-már cinikus közmegegyezésen nyugvó – folyamatosságát az államszocialista korszak utolsó éveitől napjainkig.¹

Ladányi János és Szelényi Iván A kirekesztettség változó formái című könyve alighanem új fejezetet nyit a “cigánykérdés” magyar és kelet-közép-, délkelet-európai gazdasági, társadalmi és kulturális alapviszonyainak feltárásában. A könyv legfőbb érdeme, hogy tartalmat ad “a cigányság a rendszerváltás fő vesztese”-szerű, politikai-publicisztikai, eufemisztikus-elkenő jellegű kijelentéseknek (amelyekkel kapcsolatban Zsigó Jenő egy interjúban joggal jegyzi meg: “ez a megfogalmazás azt sugallja, mintha a cigányság bármelyik politikai rendszernek nyertese lett volna, holott ez nem igaz”² ).

A szerzők két különböző kutatás eredményeinek egyesítésével és – tegyük hozzá – a kutatás és a tanulmány jelentőségéhez képest méltatlanul slendrián, a számítógépes szerkesztés típushibáit felvonultató közreadásával a “cigánykérdés” osztályszempontú elemzésére vállalkoztak. Az első – történeti-demográfiai és antropológiai – kutatás keretében, amelynek ismertetése a kötet terjedelmének kétharmadát teszi ki, a (Ladányi János vezette) kutatócsoport 1989 és 2002 között aprólékos részletességgel kísérte figyelemmel egy északkelet-magyarországi, cigányok lakta zsákfalu, Csenyéte életének alakulását. Az ennek során felhalmozott empirikus adatok, összefüggések azután a “Szegénység, etnicitás és gender” c., a Yale Egyetem Összehasonlító Társadalomkutatások Központja (Szelényi Iván munkahelye) által koordinált kutatási program keretében 1999 ősze és 2000 nyara között elvégzett kérdőíves szociológiai felmérés következtetései segítségével váltak – a könyv alcímét idézve – a Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálatává.

Az említett program vizsgálódásai – mint a könyv Bevezetésének eléggé ötletszerűen egymáshoz illesztett, redundáns bekezdésekből álló fejezeteiből megtudjuk – hat országra: Bulgáriára, Romániára, Oroszországra, Lengyelországra, Szlovákiára és Magyarországra terjedtek ki. A szerzők jelzik, hogy a könyv második részében ezek alapján elemzik majd “a szegénység alakulását a piacgazdasági átmenet időszakában”. Ehhez képest a következtetések alapjául szolgáló komparáció ténylegesen (a 3. és a 4. fejezetben) a magyar, a bolgár és a román állapotokra korlátozódik (aminek magyarázatával a szerzők adósok maradnak).

A cigányoknak az államszocialista rendszerek felbomlása után Európa keleti felében kialakult, sok szempontból újszerű társadalmi helyzetét Ladányi és Szelényi az underclass – a társadalom “alatti” osztály – fogalma középpontba állításával elemzi. E terminus a nyugati szociológiában az 1960-as évek elején azon társadalmi csoportok helyzetének jellemzésére született meg, amelyek kimaradtak a II. világháború után a kapitalista centrumországokban végbement gazdasági prosperitás eredményeiből – azaz a jóléti társadalmak peremére szorultak. Később a fogalom lényegében az egyesült államokbeli afroamerikai, nagyvárosi szegények státusának vált szinonimájává.

A szerzők az underclass kategóriájának – elsősorban Gunnar Myrdal és Julius Wilson nyomdokain – három (valójában inkább négy) fő kritériumát adják meg. Az első a gettó(sodás), azaz a társadalom többségétől való földrajzi elkülönültség s az ezzel összefüggő, többé-kevésbé homogén etnikai összetétel. A második a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hiánya/korlátozottsága, vagyis a segélyezésére utaltság, azaz másként, a társadalmi többség felől nézve: a feleslegesség, a “haszontalanság” (pszichózisa). Végül a harmadik kritérium az immobilitás, vagyis a mélyszegénységből való kitörés esélytelensége. Az underclass – mutatnak rá a szerzők – a kirekesztés olyan sajátos, új formája, amelyben a szegénység összefonódik az etnicitással, ahol tehát a gazdasági-társadalmi meghatározottság, a szó eredeti értelmében vett osztálybesorolás kasztszerű elkülönüléssel párosul.

Nem arról van tehát szó – s ezt a szerzők nyomatékosan hangsúlyozzák –, hogy a “cigányság” mint olyan alkotna underclasst (e kifejezés használatát kerülve, a szerzők mindvégig “cigányokról”, “romákról” írnak), hiszen a cigányok létszámukban kicsiny, mégis számottevő – országonként eltérő – hányada “középosztályosodik”: útja az alsó osztály kategóriájából felfelé vezet. Hanem arról, hogy “a társadalmi tudatban egybemosódik az etnicitás és a szegénység: ha valaki szegény, akkor eleve nagyobb valószínűséggel feltételezik róla, hogy cigány is… Az underclassba szorultakkal előbb-utóbb »cigányul« bánnak… Az etnikai identitás tehát nagymértékben a strukturális pozícióból következik.”

A kelet-európai romák – miként korábban az észak-amerikai feketék – többé-kevésbé elkülönült, osztályszempontból heterogén csoportjait (“rendjét”, “kasztját”) a mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulás (Észak-Amerikában az 1970-es évek elejétől megindult dezindusztrializáció, a hagyományos gyáripar leáldozása, Kelet- és Közép-Európában az 80-as évek második felétől az állami nagyipar és építőipar, illetve a mezőgazdasági szövetkezetek válságba jut/tat/ása, majd a rendszerváltozást követő felszámolása) az osztálytagozódás mentén kettéhasította: a többség mélyszegénységbe hanyatlott, míg kevesen – etnikai identitásukat rendszerint feladva/elveszítve – a stratifikáció magasabb szintjeire emelkedtek.

E folyamat az összehasonlító vizsgálatba vont három kelet-európai államban jelentékeny eltérésekkel ment végbe, amit Ladányi és Szelényi az államszocialista modellek, majd a posztkommunista rezsimek által követett gazdaság- és társadalompolitika különbségeinek tulajdonít. Az utóbbiaknak a szerzők – vállalt leegyszerűsítéssel – két típusát különböztetik meg. Az egyikbe Magyarország tartozik (Csehországgal és Lengyelországgal, ezek azonban nem esnek az elemzés látókörébe), ahol a gazdaságpolitika az elmúlt másfél évtizedben neoliberális elveket követett. A másik modellt Románia és Bulgária alkotja (az összehasonlításból ugyancsak kimaradt Oroszországgal és Ukrajnával együtt), amelyek berendezkedését a szerzők neopatrimoniálisnak nevezik, rámutatva, hogy ezekben az országokban a rendszerváltozás után is megmarad(t) az állam gazdaság- és társadalomszervező szerepe, s ha átalakult formákban is, tovább él(t) a közhatalom és az állampolgárok közötti, úgymond, patrónusi–kliensi viszony.

Vizsgálódásaikból a szerzők arra az eredményre jutnak, hogy bár Bulgáriában és Romániában jóval magasabb a szegény cigányok aránya és száma, mint Magyarországon, nálunk az alsó osztályba s különösen az underclassba tartozó cigány szegények éppoly szegények, mint a másik két ország kisemmizett romái, sőt a cigányok underclassosodása éppen hazánkban a leginkább előrehaladott.

Magyarországon az államszocialista gazdasági-társadalmi rendszer – az extenzív iparosítással együtt járó folyamatos munkaerő-kereslet és a mezőgazdaság kollektivizálása – megszüntette a cigányok kasztszerű elkülönülését (osztályhelyzetre való tekintet nélküli elutasítását). A gazdasági szerkezetváltás impulzusai nyomán eltűntek (de legalábbis elhalványodtak) az etnikai határvonalak. Vidéken megindult a cigányok faluba költözése, s a (nagy)városok új (munkás)nemzedékei számára – nem kis részben a kötelező közoktatásnak köszönhetően is – jórészt értelmetlenné vált a cigány–“magyar” megkülönböztetés. A gazdasági fejlődés vezérelte társadalmi integráció/emancipáció (s kétségtelen asszimiláció, tehát a cigány identitás feladása is!) azonban az 1980-as évek második felében – az államszocializmus (kényszerű) világpiaci “visszakapcsolódása” nyomán – megszakadt. Miként Martin Kovats kutatásaiból tudjuk, ez az az időszak, amikor a Kádár-rendszer cigánypolitikájában fordulat következett be: az integráció költséges útját felváltotta a lényegesen olcsóbb kulturális opció. Ez a gyakorlatban a cigány elit tudatos és fokozatos – napjainkig húzódó – “kooptálását” jelentette előbb kvázi-állami (Hazafias Népfront), később – főként a rendszerváltozás után – települési, majd kisebbségi önkormányzati struktúrákba, illetve különféle európai s más nemzetközi instanciák (Európa Tanács, EBESZ, Soros Alapítvány) által kreált és finanszírozott, “civil” szervezetekbe.

Míg az államszocialista korszak fénykorában a romák beköltöztek a faluba, ezután – Csenyéte esetében, Ladányiék szerint, már a hetvenes évek közepétől – megkezdődött a nem romák kiköltözése a legkedvezőtlenebb adottságú, “elcigányosodott” településekről. Ezáltal egyes falvak ismét cigánytelepekké váltak/válnak – azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy mostantól e cigány többségű települések csonka, acephalus (fej nélküli) közösségeket alkotnak. A folyamat végeredményeként a cigányság legszegényebb csoportjai immár nem a társadalmi hierarchia alján helyezkednek el, hanem lényegében azon kívül: “…egyre inkább szociális segélyekre, családi pótlékra, rokkantnyugdíjra, illetve a szürke- és feketegazdaságra kell hagyatkozniuk megélhetésük érdekében”.

Bár mondanivalójának érvényét Ladányi és Szelényi természetesen nem terjeszti ki eddig, érdemes mégis rámutatni, hogy e folyamat hasonló ahhoz (hiszen ugyanazok az okai is), mint ami az elmúlt negyedszázadban – s főként a bipoláris rendszer felbomlása után – világméretekben ment/megy végbe: a neoliberális politika uralta globalizáció létrehozta/létrehozza a világrendszer peremére szorított, marginalizált államok csoportját, amelyek – miután a nemzetközi tőke számára mint befektetési célpontok indifferenssé váltak – immár alávetett, kizsákmányolt szereplőkként sem igen vesznek részt a kapitalista reprodukció folyamatában. Lakosságuk “eltartottá”, segélyezetté vált/válik; sorsuk a centrum számára pusztán járványügyi, “humanitárius”, illetve legújabban biztonsági kockázati tényező gyanánt bír jelentőséggel, minthogy e kiüresedett állami struktúrákat (l. Szomália, Afganisztán) a transznacionális (“hálózati”) terrorizmus – a neoliberális globalizáció egy másik újszerű jelensége – használ(hat)ja fel bázisául.

A szerzők szerint tehát az underclass képződésének “bevezető” szakasza a szocialista asszimiláció volt – amennyiben a rendszerváltozás után “…azok a cigányok, akik az államszocializmus idején nem tudtak megkapaszkodni a társadalom közepén, a piacgazdasággal szembesülve nagy valószínűséggel a társadalmon kívülre, az underclass helyzetébe kerültek”. A “piacgazdaság” fogalmának definiálatlan használata azonban itt elfedi a lényeget, ami által a szerzők – talán akaratlanul – az államszocialista rendszerrel szemben méltánytalan, pontosabban: történelmietlen álláspontra helyezkednek. Az 1980-as évek közepétől-végétől ugyanis a kelet-közép-európai társadalmak szegényei (köztük a cigányok) nem általában a “piacgazdasággal” szembesültek, hanem a nyugati jóléti államokat is destabilizáló, neoliberális kapitalizmussal. A honi cigány lakosság többsége mai kirekesztettségének a szocialista rendszer “nyakába varrása” Kornai Jánosnak az államszocialista “koraszülött jóléti államról” vallott elhíresült tézisére hajaz, amely – a François Furet és a Kommunizmus fekete könyve által kijelölt kurzust követve – (miszerint a “kommunizmusnak” ab ovo nincs s nem is lehet semmiféle pozitív öröksége, története tévút, letérés a történelem “rendes” menetéről stb.³ ) – retrospektíve “érvényteleníti” a szocialista kísérlet minden pozitívumát. E látószög alapján lehet csak a cigányok társadalmi integrációjának önmaga ellentétbe fordulását annak a társadalmi berendezkedésnek felróni, amely az integráció rögös útján megindult, sőt vitathatatlan eredményeket ért el.⁴

Ami most már Bulgáriát és Romániát illeti, ezekben az országokban “különböző okoknál fogva, az asszimilációs folyamat nem jutott olyan messzire, mint Magyarországon” – állapítják meg a szerzők. “Különösen Bulgáriában nem, ahol a romák lényegesen nagyobb hányada beszéli [ma is] a romani nyelvet, él romák által lakott környéken vagy településen, öltözködik tradicionális módon. A piacgazdaságba való átmenet során a bulgáriai és a romániai romák egy része sikeresen használta fel kultúrájának maradványait.” A bulgáriai roma népesség helyzetének leírására ezért a szerzők az undercast fogalmát ajánlják, rámutatva, hogy ott “csaknem az egész roma társadalom kasztszerűen van kirekesztve a többségi társadalomból”. Ezért aztán az etnikai alapú kirekesztettség három legfontosabb dimenziója, a lakóhelyi, a munkaerő-piaci és az iskolai diszkrimináció együtt leginkább a bulgáriai s legkevésbé a magyarországi cigányok körében figyelhető meg (míg Románia e tekintetben átmenetet képez). Csakhogy ha a romák munkaerő-piaci kirekesztettségének mértékét mindhárom országban az átlagnépesség foglalkoztatottsági arányához viszonyítjuk, Magyarország mutatja a legpolarizáltabb képet: a teljes népességen belül (2000-ben) mért 3,9%-os munkanélküliséghez képest a cigányok 29,9%-a – azaz több mint hétszerese – van kirekesztve a munkaerőpiacról. Ha pedig ehhez az arányszámhoz hozzávesszük a hazai romáknak a romániai cigányokkal közel azonos mértékű lakóhelyi (54,9%), illetve iskolai (27,9%) kirekesztettségi fokát is, valóban kirajzolódik a magyarországi romák mintegy kétötödének underclass-szerű helyzetbe süllyedése.

Magyarországon tehát a roma gettó – szemben az olyan bulgáriai, cigányok lakta városnegyedekkel, mint például a Szliven városának vasútállomása mellett található Nadezhda Roma – underclass típusú gettó, az itt élők elit nélküli, vezetetlen közösségek, “amelyek ezért kiszolgáltatottabbak és megvetettebbek, mint a gazdag, sikeres cigánycsaládok által [is] reprezentált s ezért ha tiszteletet nem is, valamiféle respektust kiérdemlő bulgáriai vagy romániai cigánytelepek, cigányvárosok romái”.

A szerzők az underclass kategóriájából vezetik le, illetve ahhoz viszo­nyítják az elemzéshez felhasznált többi alapfogalmat is.

Ezek közül a legfontosabb – egyben a legvitatottabb is – alighanem a szegénység kultúrája mibenlétének értelmezése, amihez Csenyéte története érzékletes példákkal szolgál. Bár Ladányi és Szelényi – mint írják – “egyelőre” nem vállalkoznak elméletalkotásra, következtetéseik mégis általános(ító), sőt elméleti jellegűek. Eszerint a társadalom “alá” szorult szegények, illetve közösségeik kultúrája “tipikus magatartások és beállítódások… laza és gyorsan változó halmaza”. Ez olyan alkalmazkodási stratégia, amely egyetlen célnak, a túlélésnek rendeli alá a társadalmi együttélés valamennyi mozzanatát. Az effajta kultúra 1. akár a rendelkezésre álló javak vagy – mint a csenyétei példák mutatták – a megszerzésükre alkalmas munkaalkalmak elutasítása árán is teljes egyenlőségre törekszik, 2. nem ismer el semmiféle közösségen belül hierarchiát (vagy akár hierarchia kialakulásával “fenyegető” személyes autoritást), 3. időhorizontja szélsőségesen rövid, beszűkült (a közösség egyik napról a másikra él). Mindezek – hangsúlyozzák a szerzők – “nem az etnikus (roma) kultúrából adódó tradicionális értékek, viselkedési minták”. Éppenséggel az államszocializmus idején megkezdett, ám befejezetlen, félbemaradt integráció/asszimiláció miatt felbomlott, alsó kaszt státusú archaikus közösségek akkulturációja az, amely az új minőségű szegénységet s vele a hagyományos kultúra helyébe lépő szegénység kultúráját életre hívja. E kultúra a közösség tagjai számára többé nem biztosít “emberi méltóságot”, hanem “pusztán [a] túlélést és a szegénység újratermelődését segíti elő”. “A legszegényebbek azért sajátítják el a szegénység kultúráját, mert kisebb vagy nagyobb mértékben elvesztették korábbi kultúrájukat. A gyors társadalmi változás feltételei között a társadalom új szegényeinek, az underclass új tagjainak nem volt más választásuk, mint az, hogy a szélsőséges nyomorban való túlélést lehetővé tevő szegénység kultúráját sajátítsák el.”

A mélyszegénység viszonyai közt élő közösségek magatartásának – Ladányiék által is megtapasztalt – látszólagos irracionalitása valójában egy másfajta racionalitást tükröz: a tőkeviszony peremére szorult-taszított közösségek racionalitását, aminek inherens logikája a prekapitalista társadalmak, jelesül a korai, hagyományos (zsákmányoló, primitív földművelő) közösségek racionalitása alapján értelmezhető.⁵ E racionalitásban a gazdasági funkció (szempont, megfontolás) nem elkülönülten, hanem az együttélés/együttműködés más módjaiba, jelesül a rokoni vagy kvázi rokoni⁶ – az általánosított reciprocitás⁷ által összekapcsolt – viszonyokba ágyazottan van jelen. E társadalmakban valóban a túlélés a legfőbb “parancs”, ami a kölcsönösség bármi áron való fenntartását írja elő, akár a pillanatnyi vagy rövid távú anyagi előnyökről való lemondás árán is. Ennek záloga pedig az egyenlőséghez való szélsőséges ragaszkodás, vagyis annak megakadályozása, hogy az együtt élők csoportjából bárki – a kölcsönösség szálainak szétszakításával fenyegető – túlhatalomra s ezzel a rendkívül szűkösen rendelkezésre álló javaknak a közösség egészétől való elvonására váljon képessé. A közösségen belüli vertikális irányú differenciálódás egyedüli megengedett formája a gazdaságantropológiában M. Sahlins, C. Levy-Strauss (és mások) által leírt big man típusa, akinek “hatalma” csupán elismert tekintély, autoritás, nem pedig effektív hatalom (potestas), s amelyet a “nagy ember” mindaddig (de csakis addig) élvez, amíg közösségét önmaga s legszűkebb rokonságának túlmunkájával (“önkizsákmányolásával”) többletjavakban tudja részesíteni.⁸ Mármost: a “szegénység kultúrájába” hanyatlott közösségek éppen amiatt válnak csonka, elit nélküli, “fejetlen” társadalmakká, mert újra és újra kitermelődő (potenciális) elitjeik az individuum- és versenyközpontú (kapitalista) társadalmi-gazdasági környezetben efféle big man szerep vállalására – magától értetődően – nem hajlandók. Ezért a közösségen belül (tehetséggel, ambícióval, szorgalommal vagy szerencsével) ideig-óráig kiemelkedők számára csupán két lehetőség kínálkozik: vagy visszasimulnak-szürkülnek a közösség átlagába, vagy kilépnek a csoportból, azaz elköltöznek a faluból – ahogyan ez Csenyéte esetében is ismétlődően előfordult.

Ladányi és Szelényi konklúziója meglehetősen borúlátó, ám kétségtelenül realisztikus, ami a kelet-közép-európai romáknak a kirekesztettségből s különösen az underclassból való kitörésének esélyeit illeti:

A romáknak – írják – ma “nem áll rendelkezésükre semmilyen saját tradíciójukból következő használható módszer vagy a többségi társadalom által kínált eszköz, amely megnyugtató segítséget nyújthatna […] a posztkommunista Európában, hogy hogyan válaszoljanak […] a kihívásokra. A jelenlegi szélsőséges kirekesztettségből való visszatérés, akár a társadalom legalsó szintjére is, ha nem is lehetetlen, de minden bizonnyal nagyon keserves út lesz. Olyan út, amelyet a többségi társadalmak segítsége nélkül szinte lehetetlen végigjárni.”

Irodalom

Ladányi János–Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004

Jegyzetek

¹ Vö. Osztojkán Béla: “Cigányság, előítéletek, önszerveződés”, 6. (1990. július), 112–120.; Martin Kovats: “A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca”, 32. (1996. ősz), 132–153.; Diósi Ágnes: “Kívül vagy belül? A cigányság és a magyar társadalom”, 36. (1997. tél), 180–194.; “Kik csinálják a »cigánykérdést« Magyarországon?” (kerekasztal-beszélgetés), 54. (2002. nyár), 47–64.

² Budapesti Lap, 2004. március 5.

³ Furet gondolkodásmódjának kritikájához lásd Henri Maler “A múltat végképp eltörölni?” című írását az Eszmélet 37. (1998. tavaszi), illetve Horváth Gizella cikkét (“A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről”) lapunk 47. (2000. őszi) számában. A Kommunizmus fekete könyvét bírálja ugyanebben a két számban Gilles Perrault (“A kommunizmus: egy »fekete könyv« hamisításai”, 37. sz.) és Noam Chomsky (“Ami a Fekete Könyvből kimaradt”, 47. sz.).

⁴ Ha valahol – egy nagyvárosban vagy egy egész országban, amint ez az elmúlt években a lefejlettebb ipari országok némelyikében (az Egyesült Államokban vagy Olaszországban) megtörtént – összeomlik az áramszolgáltatás rendszere, s emiatt leállnak a metrókocsik, a liftek, leolvadnak a hűtőszekrények, lehet ezért, persze, a villamosáram-fogyasztás általánossá válását is hibáztatni, a krízisért azonban mégiscsak inkább az az energiapolitika felelős, amely – mondjuk, a közszolgáltatások erőltetett ütemű privatizációjával – destabilizálta a rendszer biztonságát.

⁵ Lásd ehhez a (mára méltatlanul elfeledett) közgazdász, Földes László tanulmányát: “Hagyományos gazdálkodás és ésszerűség”, Világosság, 1974/1.

⁶ Csenyétén ilyenek (voltak) az ún. bandák (Katona-, Rigó-, Király-, Kukaj-banda).

⁷ Ismeretes, hogy a hagyományos társadalmak fő tevékenységcsere-modelljeinek (reciprocitás, redisztribúció, árucsere) megkülönböztetése Polányi Károlytól származik. A reciprocitás három válfajáról (általánosított, kiegyenlített, negatív) lásd E. R. Service: “Vadászok”, in: E. R. Service–M. D. Sahlins-E. R. Wolf: Vadászok – Törzsek – Parasztok, Gondolat, Budapest, 1973. 22–23.; a tevékenységcsere-modellek egymáshoz való viszonyáról és az uralom “észrevétlen” kialakulásáról pedig: Lugosi Győző: “Az uralmi viszonyok keletkezéséről”, Világosság, 1983/2.

⁸ “Amikor a főnök már azt mondja: »Nem adok többet! Vége a bőkezűségnek! Most már más legyen bőkezű helyettem!«, valóban biztosnak kell lennie a hatalmában, mert uralmának legsúlyosabb válságát éli át” – írja C. Levy Strauss a Szomorú trópusokban (Gondolat, Budapest, 1973, 352–353.)

Két tanulmánykötet a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változásáról

A kilencvenes évek nem csak a gazdasági-politikai rendszerváltás területén jelentettek kihívásokat a megújulni kívánó közép-kelet-európai országok számára: a globalizáció folyamatainak kiteljesedése, a tömegtermelésen alapuló ipari struktúrák átalakulása, a jóléti állam megkérdőjeleződése még bizonytalanabbá tette számukra a járható és követendő utat. A transznacionális vállalatok meghatározóvá válása gazdaságukban pedig további kérdéseket vetett fel. Ezeknek a kérdéseknek jelentős része a munkaügyi kapcsolatokra, az emberi erőforrás kezelésére vonatkozik: a térség bekapcsolódása a magas hozzáadott értéket előállító, új szemléletű termelésbe, az új szervezet felépítési és a humán erőforrást érintő menedzsmentstratégiáinak elterjedése kiutat és biztos pozíciót jelenthet a világgazdaságban.

Ezek a problémák állnak két, nemrégiben megjelent tanulmánykötet fókuszában. Az angol nyelvű, térségünkkel foglalkozó nemzetközi kutatócsoport munkáját bemutató Emerging Human Resource Practices – Development and Debates in the New Europe című kötet elméleti és empirikus alapokról próbál áttekintést nyújtani a közép-kelet-európai vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatának átalakulásáról. A munka és a párbeszéd új paradigmái című tanulmánykötet egy magyarországi kistérségen keresztül mutatja be a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változását.

* * *

A globalizációhoz kapcsolódó jelenségek vizsgálatánál a gazdaságpolitika – főleg a kis, nyitott gazdaságokra értelmezett – egészen más kérdésfeltevéseket és választási alternatívákat kínál, mint a politikai-társadalmi gondolkodás és cselekvés egyéb területei. A kelet-közép-európai országok számára az exportorientáció szükségessége, a tőkebeáramlás növekedést meghatározó volta tény, és ez különösen igaz a globális gazdasági szereplők előtt a 90-es években leggyorsabban megnyitott Magyarországra. A gazdaság és az abban meghatározóvá vált multinacionális vállalatok kapcsolata, ennek átalakulása és az ezt befolyásolni hivatott gazdaság- és társadalompolitikai cselekvés mára széles körű közéleti vita tárgyává váltak.

Ehhez a diskurzushoz járul hozzá a maga sajátos szempontjaival az Akadémia Kiadó által nemrégiben megjelentetett, Makó Csaba, Chris Warhurst és John Gennard által szerkesztett angol nyelvű tanulmánykötet. A kötetben szereplő írások egy az MTA és a Szent István Egyetem által szervezett 2000-es budapesti konferencián hangzottak el. A szerzők a közép-kelet-európai térség humánerőforrás-gyakorlatával foglalkozó magyar és nemzetközi kutatók, akiknek együttműködését az MTA és a Brit Akadémia csereprogramja segítette.

A kötet empirikus és elméleti jellegű tanulmányokat egyaránt tartalmaz, a helyzetkép, dinamika és narratíva keveréke. A vállalatok humánerőforrás-gyakorlatának változását és állapotát mutatja be különféle területeken, felhívva ezzel a figyelmet a kérdéskör egészen meglepő szempontokból jelentős voltára.

A multinacionális vállalatok által alkalmazott “puha”, szervezetfelépítési technológiák átvétele és elterjedése a hazai vállalatok körében, a humán erőforrást érintő menedzsmentgyakorlat változása hosszabb távon meghatározhatja Magyarország versenyképességét az egyre szorosabbá váló világgazdaságban. Ez még inkább hangsúlyos, ha figyelembe vesszük a vállalatok eredményessége és emberi erőforrás gyakorlata között feltárt pozitív kapcsolatot. Eszerint a vállalatok és tágabban a gazdaság fejlődését meghatározó egyik legfontosabb tényező a szervezetük minősége, a szervezeti tudás és a vállalatkompetenciák kiterjedtsége. A sokat emlegetett, tudásalapú gazdaság kiépülése, az alacsony hozzáadott értékű termelés helyett a magas termelékenységű betelepülése az oktatás- és foglalkoztatáspolitika mellett szintén a vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatán és ennek változásán múlik.

A szervezeti felépítés és humánerőforrás-menedzsment ugyanakkor erősen befolyásolja, hogy a vállalatok munkásai, alkalmazottai hogyan érzékelik munkakörüket, munkájukat: mennyire sokszínű az, mennyire vannak döntési jogköreik, vagy ellenkező előjellel: mennyire elidegenedettek tőle. A munkahelyi kapcsolatoknak része a vállalati vezetés szakszervezetekhez való viszonya. A globalizált vállalatokkal szemben a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni: a jóléti társadalom és a globalizáció kölcsönhatásának alakulását erősen befolyásolhatja.

Az empirikus tanulmányok alaposnak mondhatók, amennyiben felhívják a figyelmet a vizsgált jelenségek negatívumaira is, a kötetből azonban általánosságban egy pozitív kép és leírás bontakozik ki a nemzetközi vállalatok és a hazai gazdaság és társadalom kapcsolatáról. Ennek egyrészt mutatkoznak jelei, másrészt viszont csak pozitív várakozás, amit azonban kellőképpen alátámaszthatnak a szorgalmazott releváns politikák.

A multinacionális vállalatok betelepülésével kapcsolatos egyik leglényegesebb kérdés, hogy ezek mennyire integrálódnak a helyi gazdaságba: mennyire alakulnak ki beszállítói kapcsolatok, mennyire terjednek el a helyi vállalatok közt az általuk importált “kemény”, azaz termelési, illetve “puha”, azaz szervezeti, emberierőforrás-technológiák. Warhurst et al a kötetben szereplő tanulmányában¹ az utóbbi, eddig kevesebb figyelmet kapott kérdést vizsgálja. A modern vállalat-, termelés- és humánerő-szervezési technológiák terjedése eszerint segít modernizálni, versenyképessé tenni a helyi vállalatokat. Ennek meghatározó szereplőit és mechanizmusát vizsgálva azt látjuk, hogy a technológiák diffúziója függ egyrészt a helyi gazdasági szereplők által kevéssé befolyásolható tényezőktől, így az adott nemzetközi cég érdekeitől, stratégiájától vagy általában a társadalom befogadókészségétől. Függ ugyanakkor a megfelelő gazdaságpolitikai környezettől és az átviteli csatornák kialakulásától és működésétől is. Ezen belül megkülönböztetik a kényszerített átvételt, amikor a multi beszállítóinak különböző minőségi követelményeket ír elő. A másolás jellegű átvétel során a helyi cégek adaptálják a multinál látott szervezési technikákat, ehhez persze szükséges a megfelelő szakmai fórumok megléte és hatékony működése. Végül a menedzserek mozgása a vállalatok közt szintén a tudás szintjén meglevő kompetenciák terjedését segíti.

Az egységesülő világgazdaságban elfoglalt szerepünket a jövőben meghatározza, hogy a betelepült vállalatok milyen stratégia alapján végzik helyi fejlesztéseiket. A Makó Csaba írásában² ismertetett kategorizálás szerint a világgazdasági integráció két legmagasabb fokozata a “multinacionalizáció” és a “globalizáció”. Az előbbi gyakorlatilag adott államokhoz kapcsolódó vállalatok nemzetköziesedő termelési tevékenységét jelenti, az utóbbi az a fázis, amikor a vállalatok elszakadnak anyaországuktól és igazán transznacionálissá válnak: globálisan szervezik döntési és kutatásfejlesztési tevékenységeiket is. A közép-kelet-európai államok a kilencvenes években bekapcsolódtak a “multinacionalizáció” folyamatába, egyelőre nyitott kérdés azonban, hogy a szűk értelemben vett globalizáció szakaszában milyen szerephez jutnak. Makó ezt elemzi a székesfehérvári térségben készített felmérések alapján. Az általa ismertetett koncepció szerint a hatékony piacgazdaság kiépülését az ún. kreatív szakasz követi, amikor már a fejlődés minőségén, a magas hozzáadott értékű termelés elterjedésén van a hangsúly. A multinacionális vállalatokkal kapcsolatban itt már gazdasági beágyazódásuk és stratégiai, fejlesztési tevékenységeik idetelepítése a cél. Ez kedvező pozíciót biztosít az országnak a szűk értelemben globalizálódó nemzetközi gazdaságban. Makó előremutató példaként említi, hogy több nemzetközi vállalat Magyarországra telepítette kutatási-fejlesztési tevékenységét.

De Sousa és Richet³ a működőtőke-beáramlás modernizációs hatásait vizsgálva elkülöníti a vállalatokon belüli és vállalatok közötti technológiatranszfert. Koncepciójuk szerint a belső transzfert segíti, hogy a transznacionális vállalatok helyi leányvállalataikra egyre kiterjedtebb jogköröket ruháznak: kutatási-fejlesztési tevékenységek és regionális döntési központok is átkerülnek ide. Az általuk prezentált adatok ugyanakkor mutatják, hogy a beszállítói kapcsolatok is egyre inkább kiépülnek, és ez általában átstrukturálódást jelent a helyi cégek számára.

Warhurst et al megemlíti, hogy a szervezeti kompetenciákra és tudásra építő vállalat egyik jellemzője a döntési jogkörökkel felruházott alkalmazott. A vízió tehát egy kevésbé elidegenedett, a humánerő-fejlesztésre és -képzésre hangsúlyt fektető munkahely. Kérdés, hogy ehhez képest hogyan élték meg a dolgozók munkahelyeik átalakulását a 90-es években. Ezt vizsgálja magyar és lengyel felmérések alapján Ishikawa⁴ . Az elidegenedést mutató jelzőszámok mindkét országban jelentősen emelkedtek a rendszerváltozás során, de a kiinduló helyzet nem volt azonos a két országban. Lengyelországban egy eleve nagyon magas szinthez képest rosszabbodott tovább a munkások helyzete, míg Magyarországon a korábbi alacsony szintről emelkedett közepes mértékűre a mutató. A szerző az eltérés okait elemzi foglalkozási csoportokra lebontva.

A munkától való elidegenedés egyik eleme a vállalati döntési mechanizmusoktól való eltávolodás, a munkásokkal való vezetői konzultáció hiánya. A szakszervezetek reprezentációs és érdekérvényesítő képessége jelentősen romlott az elmúlt évtizedben a nemzetközivé váló tőkével szemben. A munkások nemzetközi érdekvédelmének hiányát a legutóbbi napokban is érzékelhettük, amikor is az üzemek kitelepítésével fenyegetett szakszervezetek munkaidő-engedményekre kényszerültek Németországban. Gennard et al⁵ a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének kérdéseit és a közös fellépésük előtt álló akadályokat elemzi.

A kötetben további esettanulmányok is olvashatók a térségbe települő transznacionális vállalatok emberierőforrás-gyakorlatáról, ezek helyi cégekkel való kölcsönhatásáról, a vállalkozói életpályákról, a hátrányos helyzetű térségek foglalkoztatási helyzetéről. Egyes földrajzi térségek elemzése több írásban is megjelenik, ám ezek mindegyike valamilyen speciális kérdést vizsgál az adott vállalatoknál. Egy adott kistérség átfogó elemzését nyújtja viszont a másik recenzált kötet: a foglalkoztatási helyzet bemutatásán túl vizsgálja, hogy a térség különböző nagyságú vállalatai milyen termelés-szervezési és emberierőforrás-gyakorlatokat alkalmaznak, ezek hogyan hatnak egymásra, így bizonyos szempontból kiegészíti ezt a könyvet.

A kötet által nyújtott analízis tehát több területről indul ki, így végigolvasva az egyébként szerteágazó írásokat, végül összeáll az olvasónak valamiféle helyzetkép a térség vállalatai humánerőforrás-kezelési gyakorlatának változásáról és jelentőségéről. A tanulmányok nagy része vállalati interjúkra és kutatásokra támaszkodik, így az elméleti állítások működését konkrét esetek bemutatásán keresztül vizsgálja meg, ami szintén pozitívumai közé írható. A kötet azonban óhatatlanul normatív, amennyiben az őt övező szakmai kommunikáció is az: a térség országainak és Magyarországnak a globális gazdaságba kapcsolódását a fejlődő humánerőforrás-gyakorlatokat és azok implikációit figyelembe véve elemzi. Az olvasó tehát nem annyira a vállalatok valós munkahelyi viszonyairól, a munkakörülményekről, a tényleges gyakorlatról kap képet, mint inkább arról, hogy ez a gazdaság mennyire átitatott ezekkel a szervezeti technológiákkal, menedzseri gyakorlatokkal. Előnye azonban, hogy felvázolja a bennük rejlő lehetőségeket, amelyek meghatározhatják a térség országainak világgazdasági sikerét, illetve vázolja az ezt elősegítő vállalati és gazdaságpolitikai stratégiákat.

* * *

Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros. Egy település három elnevezéssel, ami szinte a semmiből vált a szocialista nehézipar egyik fellegvárává. Az 50-es 60-as években a nyugat-európai döntéshozók körében is népszerű volt az olyanfajta regionális politikai gyakorlat, ahol szintén a földből nőttek ki az új nagyvállalatok és települések.

A 60-as, 70-es évek nyugat-európai térszerkezete és térfolyamatai konzerválódtak Magyarországon egészen a rendszerváltásig, ami nem felelt meg a piacgazdaságnak és az egyre inkább teret nyerő újfajta termelésszervezési paradigmáknak. A 90-es évek elején nemcsak a gazdasági szerkezetváltással, a piacgazdaságra való átmenet nehézségeivel kellett szembenézni, hanem az ezzel együtt járó és felerősödő globalizációs folyamatokkal is. Ez kibocsátási veszteséggel (ún. transzformációs visszaeséssel), a lakosság életszínvonalának csökkenésével és az egyenlőtlenségek növekedésével járt. A nehézipar a fejlett országokban válságágazattá vált.

Dunaújvárosnak és kistérségének az átlagosnál kisebb visszaesést kellett elszenvednie, mivel a Vasműnek sikerült átvészelnie a 90-es évek elejét. A Dunaferr csoport még ma is meghatározó szereppel bír a térség társadalmi és gazdasági életében. A Dunaújvároshoz hasonló gazdaságilag monokultúrásnak számító “rendszerváltó” térségek életében az ipari pillér kidőlése igen súlyos gazdasági-társadalmi válságot eredményezett. A gazdasági szerkezet diverzifikálása, a szolgáltató szektor súlyának növelése nélkül ez a fenyegetettség Dunaújváros esetében is megmarad, akár állami nagyvállalatról legyen szó, akár nem.

A Munka és a párbeszéd új paradigmái című kötet egy komplex és részletes, a teljesség igényével megírt empirikus elemzés a szóban forgó kistérségről a munka világának kérdéskörében. Inkább a mikroszintre koncentrál, szemben az előző munkával, ami behatóbban tanulmányozza a makrofolyamatokat.

A szerzők fő célja, hogy azonosítsák a kistérségnek a mintában szereplő vállalatai és vállalkozásai által követett termelésszervezési és tudás felhasználási modelleket, elsősorban feltáró kvalitatív elemzés (survey) keretében, valamint, hogy megvizsgálják: ezt mennyiben módosítja a társadalmi és kulturális beágyazottság és a szociális partnerek közötti párbeszéd. Az elemzés kiterjed a térségben rendelkezésre álló erőforrások bemutatására, a munkaerő-piaci helyzetre, illetve a gazdasági, társadalmi és kulturális kölcsönkapcsolatokra is.

Makó–Simonyi szerint a piacgazdaság új szervezeti modelljeinek adekvát leírásához meg kell újítani a gazdaságszociológia szótárát, amit az elméleti részben részletesen bemutatnak.

A posztszocialista közép-kelet-európai országoknak nem egyszerűen a fejlett országokhoz való felzárkózás a cél, hanem az integrálódás a globalizálódott világgazdasági rendszerbe. Ebben a rendszerben a hangsúlyok állandó mozgásban vannak, így új fogalmak kerülnek előtérbe. A rugalmasság és a tudás lépett elő központi témává a gazdaságszociológiában a 90-es évekre. A privatizáció, decentralizáció, versenyképesség, dereguláció, alkalmazkodóképesség stb. fogalmaival kiegészülve a megerősödő neoklasszikus paradigma esszenciáját alkotják, amiket a Washingtoni Konszenzus “kodifikált”. Ezen fogalmak segítségével építhetőek fel, írhatók le jól az új munkaszervezeti és tudáshasznosítási modellek.

Az elméleti részben a szerzők felvázolják a rugalmasság, valamint az alternatív tudásformák főbb típusait. A rugalmasság összetett fogalom, de első olvasatban a merevségek felszámolását jelenti. Leginkább a munkaerő-piaci kötöttségek lazítása katalizálja azt. A rugalmasságnak két alapvető formája létezik: a külső, munkapiaci, valamint a belső, funkcionális⁶. Az egyik, illetve a másik gazdasági szervezetekben alkalmazott “túlsúlya” alapján számos munkapiaci makromodell létezik a gyakorlatban Európa-szerte. A merev makroszint–rugalmas mikroszint kettőssége a stabilitást viszi a foglalkoztatási struktúrába, ami a munkavállalók számára kedvező, de például a magyarországi VGMK-k is sikeresen használták ki a 80-as években a tervgazdaság strukturális merevségeit.

A tanulmány szerint elsősorban a mikroszint hordozza az új termelésszervezési eljárásokat⁷ és tudásfelhasználási koncepciókat, amik az alkalmazkodás, az innováció és a változásra való képesség legfőbb komponensei. A tudás és az információ lassan, de biztosan válnak a legfontosabb termelési tényezővé. Ugyanakkor a tőkeszegény posztszocialista országokban a tőke relatív pozíciója a munkához képest szilárd maradt mind ez idáig.

Dunaújváros és kistérsége a 150 magyar kistérség között igen előkelő helyet foglal el általános gazdasági fejlettség tekintetében. Kedvező a fekvése (Fejér megye), korán kialakult szociális intézményi és jó infrastrukturális ellátottsága is ezt igazolja. Az előnyök közé sorolható még, hogy a térség demográfiai és foglalkoztatási mutatói kedvezőek, jobbak az országos átlagnál. Hátrányt jelent a szolgáltatási szektor színvonalának, diverzifikáltságának és súlyának alacsony volta, továbbá, hogy a vállalkozássűrűség, valamint a kis- és középvállalatok súlya vállalati struktúrában alacsony. A legnagyobb veszélyt a már említett monokultúrás gazdasági struktúra jelenti, bár a Dunaferr “mindenhatósága” nemcsak visszahúzó erőt, de stabilitást is magában hordoz. A többségi állami tulajdonban lévő nagyvállalat csődbe jutását a politika nem engedheti meg, hiszen akkor több tízezer ember megélhetése kerülne veszélybe, bár egyre kevesebb a hajlandóság, hogy közpénzzel finanszírozzák a Vasmű technológiaváltását a versenyképesség megőrzése céljából. A másik tanulmánykötet egyik fő aspektusa a tőkevonzó képesség, hiszen a standard elméletek szerint az FDI magában hordoz bizonyos típusú spillover hatásokat is⁸ , ha nem enklávészerűen integrálódik a helyi gazdaságba. A dunaújvárosi kistérség tőkevonzó képességére – főként a Dunántúl fejlettebb térségeivel összehasonlítva – gyenge, ami kapcsolatban állhat a térség monokultúrás gazdasági struktúrájával, a Dunaferr domináns szerepével. Ezt ellensúlyozhatná az infrastruktúra megfelelő volta, valamint a humántőke elégségesnek mondható mennyisége és minősége.

A tanulmány empirikus, a tudáshasznosításra és termelésszervezési eljárásokra vonatkozó részének konklúziója szerint a dunaújvárosi kistérség vállalkozásai, szervezetei nem kezelik kiemelt területként a képzést, noha csíráiban már megfigyelhetőek az alternatív tudásformák s az ezzel együtt járó rugalmas szervezési eljárások. A formalizált tudástípusok iránti kereslet még mindig domináns. A térség vállalataira inkább a tömegtermelés jellemző, azaz a neofordizmus uralkodik mind a kis-, mind a nagyvállalatok körében. A szervezet “kemény” jellemzői (a szervezet életkora, mérete és társasági formája), valamint a technológiaválasztás nagyban determinálja mind az alkalmazott termelési eljárások megválasztását, mind az alkalmazott képzési tevékenységet. Az egyedi termelést folytató – vagy a kisméretű vállalatokra inkább jellemző az innovációbarátság, a rugalmas formák megléte és az alternatív tudásformákra való építés. A nagyvállalatoknál koncentrálódik a tudás, az alkalmazott technológia korszerűsége együtt jár a képzési tevékenység intenzitásával. Jellemzően a kisebb szervezetek alkalmaznak magasabb képzettséggel rendelkező munkaerőt. A világszinten egyre inkább dominánssá váló élethosszig tartó tanulás, atipikus munkák, rugalmas szerződések stb. még nem váltak bevetté a kistérségben. Mindezek ellenére figyelemre méltó a térség adaptációra és megújulásra való képessége mindössze tizenöt évvel a rendszerváltás után, napjaink gyorsan változó, globalizálódó gazdasági környezetében.

A tanulmány kiterjed a partnerek közötti párbeszéd és megállapodások vizsgálatára is. Itt már teljes képet kapunk a górcső alá vett vállalatok társadalmi beágyazottságáról, stratégiájáról és víziójáról. Munkaügyi kapcsolatok és megállapodások terén nagyfokú heterogenitás a jellemző, amihez a dereguláció és a különböző szervezeti kultúrával és stratégiával rendelkező tulajdonosi csoportok és persze a termelésszervezési modellek járulnak hozzá. Minden szervezetnek más és más elképzelései vannak arról, hogy hogyan fokozza hatékonyságát, profitabilitását a munkavállaló motivációjának, képzettségének és képességének növelésével, figyelembe véve a tudáshasznosítási stratégiáját és az alkalmazott termelési eljárást. Az elemzés megerősíti azt a hipotézist, hogy nincs univerzális recept, a szervezet mélyen a társadalmi-gazdasági struktúrába ágyazott és a társadalmi partnerek közötti hatékony kommunikáció és koordináció a szervezetek és a térség sikerességének záloga.

A fejlett piacgazdaságokban uralkodó gazdasági-szervezeti normák és minták átvétele, ezek adaptálása a lokális sajátosságokhoz, továbbfejlesztése és a helyi erőforrások megfelelő mozgósítása meghatározó elem a gazdaság teljesítménye szempontjából. Ennek a folyamatnak a megindulására vannak jelek – ezt mindkét kötet tanulmányai mutatják –, de még korántsem eldöntött. Kérdés tehát, hogy megszűnik-e a magyar gazdaság kettőssége: integrálódnak-e a globális vállalatok a helyi struktúrákba, illetve viszont. Kérdés, hogy a kisvállalatok megtalálják-e új szerepüket, hogy elterjednek-e az emberi tudásra építő, humánusabb munkaerő-szervezési viszonyok, hogy a szakszervezetek megadják-e a megfelelő válaszokat. A rendszerváltás befejeződött, az átalakulás azonban nem: Magyarország szerepének meghatározódása az egységesülő világgazdaságban további kihívásokkal szembesíti az országot. Ezért is fontosak az olyan kutatások, amelyek a folyamat aktuális állapotáról tudósítanak.

Irodalom

Makó Csaba–Chris Warhurst–John Gennard (szerk.): Emerging Human Resource Practices – Developments and Debates int he New Europe, Akadémia Kiadó Budapest, 2003

Makó Csaba–Simonyi Ágnes (szerk.): A munka és párbeszéd új paradigmái, Országos Munkaügyi Közalapítvány, Munkaügyi kutatások szakmai műhelye, Budapest, 2003

Jegyzetek

¹ Towards a Better Understanding of the Cross-Border Transfer and Diffusion of Soft Technology

² Globalisation and Organisational Innovation: The Case of Central and Eastern Europe

³ Economic Transformation, FDI and Local Supply Companies: The Case of Hungary

⁴ Employee Representation and Alienation in the Transition Economies: The Cases of Hungary and Poland.

⁵ Barriers to Cross-border Trade Union Co-operation in Europe

⁶ Pl. a konjunkturális rugalmasság

⁷ Neofordizmus, diverzifikált minőségi termelés, rugalmas tömegtermelés és rugalmas specializáció

⁸ Túlcsordulási hatás, ami alapvetően több formában történhet: hálózati externális hatások, illetve technológiák átvétele

A cikk rekonstruálja a szocializmus elméleti és politikai-történeti fogalmát, s így beleáramlik folyóiratunk hasábjain folyó polémiába. A szerző rámutat, hogy a szocializmus fogalmának többrétegűsége és változó értelme nem választható el az emberek természetes szükségleteitől (az ingyenes oktatástól, egészségügytől stb.), de egyetemessé válásához gazdasági fejleménnyé kell kiteljesednie, amely az állam és a tőke gyámkodásának leküzdését foglalja magában.

Az a történelmi időszak, amelyet a szocializmusban való össztársadalmi csalódottság jellemzett, úgy látszik, a vége felé jár. Az ideológiai útjelzők szemünk előtt cserélődnek fel, a politikai harc mezején új pártok és mozgalmak jelennek meg szocialista hangütésű jelszavakkal és politikai célkitűzésekkel. A liberalizmus dáridója a széles orosz rónán immár magától is kifulladóban. Az uralkodó rezsimet talán már csak a kommunista revánstól való rettegés tartja vissza, hogy hivatalosan is felvállalja a szocialista ideológia valamiféle mérsékelt változatát. Ám nincs kizárva, hogy ez mégiscsak bekövetkezik, hiszen görcsös igyekezet tapasztalható a szociáldemokrácia egyes európai etalonjainak meggyökereztetésére az oroszországi talajon. Mindez aligha hajtja a vizet a jelenleg uralkodó elit malmára; mindazonáltal a hazai ellenzéknek és kvázi-ellenzéknek előbb-utóbb meg kell határoznia elvi viszonyát a szocializmushoz. A feladat alól nem lehet kibújni a régi jelszavak ismételgetésével vagy a nyugat-európai szociáldemokrata koncepciók naiv kivonatolásával. Ahogyan egy nemrégiben zajlott vitán helyesen elhangzott, itt az ideje, hogy komoly elméleti elemzés alá vessük történelmi tradíciónkat, feldolgozzuk a felhalmozott tapasztalatot, újrafogalmazzuk a szocializmus alapvető eszmei normáit és értékeit.¹ Ez magában foglalja a kritikus önelemzést és a szocializmus mint meghatározott ideológia és történelmi gyakorlat mindenoldalú önmegújítását.²

Bármennyire eltávolodtak is a marxizmustól a jelenlegi szocialista ideológia különféle változatai, mély világnézeti alapjai tekintetében korunk szocializmusa továbbra is szorosan kötődik a marxi történetfilozófiához. Marx paradigmatikus meglátásai a szocializmusról, a kapitalizmusról, a kommunizmusról és helyükről a történelmi folyamatban gyakorlatilag kétségbevonhatatlanok maradtak. A korrekciók leginkább felületes módosításokra korlátozódnak, vagy hozzáigazgatások az éppen adott történelmi szituációhoz. Így hát, első megközelítésben, a “kapitalizmus” elvont fogalma továbbra is olyan társadalmat jelöl, amelyben a tőke és a bérmunka viszonyai uralkodnak, a “szocializmus” pedig olyan társadalomra utal, amelyben megjelennek az adásvétel, a bér- és profitviszonyok keretein kívül eső élettevékenységek. A “kommunizmus” terminussal egyfelől a piaci és áruviszonyokon kívüli emberi kapcsolatok jövőbeni uralmára céloznak, másfelől egy sor olyan kísérletre, mely e viszonyokat a jövő helyett már a jelenben meg kívánja valósítani. Világos, hogy a “szocializmus” és a “kommunizmus” kifejezés valami közös és egymáshoz közeli tartalmat jelöl, eltekintve a jelenvaló állapotok történelmi értékelésétől. A szocialisták elfogadják a világot olyannak, amilyen, és csak részletekben és fokozatosan módosítják azokat a jellemzőit, amelyek megértek a változásra. A kommunisták viszont alapjukban kívánják megrendíteni a fennálló világrend szociális és gazdasági tartóoszlopait, s ez aztán együtt jár az átalakítás politikai eszközeinek túlértékelésével és a társadalmi utópizmus túltengésével ideológiájukban és gyakorlatukban. Ennél részletesebb különbségtételre jelen elemzésünkben nincsen szükség.

A szocializmus és a kommunizmus különböző változatai nagymértékben átfedik egymást, elhatárolásuk bonyolult és gyakran semmitmondó. Általánosságban elfogadhatjuk azt a tézist, hogy a modern szocializmus magában foglalja a kommunizmust, mondhatni, “szélső baloldali” komponenseként. Másfelől a történelmi valóság nyomására a kommunista ideológiába és gyakorlatba is beágyazódnak szocialista elemek, bármi legyen is egyébként a kommunisták felfogása erről a valóságról. Úgy tűnik, ez a helyzet a jövőben is fennmarad, ami persze nem zárja ki a különböző történelmi módosulásokat sem a szocializmusban, sem a kommunizmusban.³

De még ha fenntartjuk is a szocializmus és a kommunizmus mint a “közeli” és a “távoli” jövő közötti viszony hagyományos képletét, vajon mondhatjuk-e, hogy ennek a viszonynak jelentősége van a belátható történelmi perspektívára nézve? Úgy látszik, semmiképpen, hiszen a 20. század egész tapasztalata azt bizonyítja, hogy míg a bérmunka–tőke viszonyok uralkodóak a világban, a szocializmus csak az első lépéseinél tart. A megelőzésre vagy a történelem menetének felgyorsítására irányuló kísérletek végül is részben sikertelennek bizonyultak, ami a szocializmus különféle “megtagadásai”-hoz vezetett, válságjelenségekhez a szocialista mozgalomban, sőt a liberális ideológia revánsához és a durva kizsákmányolás gyakorlatához a különböző országokban.

A jelenlegi történelmi periódusban, véleményünk szerint, nem lenne ésszerű globális történelmi változások bekövetkeztében bizakodni, ehelyett fontos felismernünk a valóság néhány olyan, fokozatosan létrejövő és világméretekben megszilárduló elemét, amelyeket már most is szocialistának nevezhetnénk. A szocializmus felülkerekedése, nem is szólva a kommunista tervek megvalósulásáról, még messze van. De a globális gyakorlatban a “szocialisztikusság” zárványait sem lehet eliminálni. A szocializmus jövőjét éppen ezeknek a “szocialisztikus elemeknek” a kibontakozásában látjuk, amelyek már a 20. században bebizonyították életképességüket.

Vegyük most sorjában szemügyre ezen “szocialisztikus elemek” felhalmozódását a társadalmi élet gazdasági, szociális, politikai és ideológiai szférájában a 20. század folyamán, illetve a közeljövő perspektívájában.

Szocializmus és gazdaság

A 20. században a szocializmus elméletének és ideológiájának általánosan elfogadott tézise volt, hogy a gazdaságban a szocialista fordulat lényege a magántulajdonról a társadalmi tulajdonra való áttérés (a társadalmasítás). Ugyanez a tétel vált a legkülönbözőbb cáfolatok tárgyává a szocializmus más ideológiai táborokat képviselő kritikusainak munkáiban, jóformán már az Oroszországban 1917 után végrehajtott társadalmi kísérlet első éveitől kezdve.⁴ Jelenünkben, a század vége felé, a szocialista gondolkodás és gyakorlat ezen koncepciója sok tekintetben módosult. Politikai téren fontos jelenség, hogy a legutóbbi években a klasszikus elképzelések legszilárdabb képviselői is (mint például az FKP vagy a brit Munkáspárt) feladták a “társadalmasítás” eszméjét. A magántulajdonnal és a “piacgazdaság”-gal folytatott közvetlen politikai harctól már régen eltávolodott nyugati szociáldemokráciának ezt a beállítottságát viszont sokan úgy fogják fel, mint eszmei és politikai kapitulációt, mint a “szocializmus eszméinek” teljes vereségét, miután a 20. század gazdasági fejlődésének gyakorlata revideálta őket.

Azonban a gazdaság szocialista átalakítására irányuló 20. századi kísérletek tanulsága korántsem korlátozódik erre a negatív eredményre. Ahogyan arra egyes tanulmányokban helyesen rámutatnak, revízióra nem a tulajdon “társadalmasítás”-ának eszméje szorul, hanem ennek az a történelmi változata (az ideológiában és a gyakorlatban), amely a 20. században uralkodott.⁵ Ez a változat bizonyos mértékben szükségszerű volt, és abból a leegyszerűsített képletből indult ki, miszerint társadalmi tulajdon = állami tulajdon. Ennek megfelelően “társadalmasítás”-on azt értették, hogy nacionalizálni kell a termelést, és az államot kell megtenni a termelőeszközök alapvető (sőt nemritkán egyetlen) tulajdonosának. A nacionalizációnak éppen ez az aktusa indította útjára az állami tulajdon többé vagy kevésbé kiterjedt szektorainak megjelenését Ázsia és Európa, Afrika és Amerika legkülönbözőbb államaiban.

Miért nem tekinthető azonban az állami tulajdon “szocialisztikus elem”-nek a modern gazdaságban, és miért kell a jövő feladatának tartanunk a valóságos szocialista “társadalmasítás”-t? Az elvi válasz az, hogy a szóban forgó formaváltás nem hozza magával a már létező gazdasági rendszer lecserélését. Az állam mint tulajdonos csak kis részben, gyakran csak névleg különbözik a hagyományos vagy modern értelemben vett tulajdonostól; lényegében éppúgy a tőke képviselője marad, mint a magántulajdonos. A bérmunkának a magán-, illetve az állami vállalatnál alkalmazott formája pusztán a kizsákmányolás körülményeinek vagy fokának különbségét jelenti, az állam egyébként egyáltalán nem mindig humánusabb kizsákmányoló. Mind az állami, mind a magántermelés célja változatlanul a maximális haszon kinyerése, ráadásul távolról sem feltétlenül a társadalom szükségleteinek minél teljesebb kielégítése jegyében. Éppen ellenkezőleg: a termelés méreteinek növekedtével és irányításának fokozódó centralizációjával (ami közös tendenciája mind a magán-, mind az állami tőkének) szükségszerűen előáll a monopolizmus, ennek természetéből fakadóan pedig a társadalom különféle gazdasági eszközökkel történő rákényszerítése arra, hogy szükségleteit éppenséggel egy meghatározott módon és szinten elégítse ki. A termelés és fogyasztás tekintetében szakadatlanul egységesülő modern gazdasági világrend keretei között a konkurenciáról zengő mítoszok a “szabad piac” olyan trubadúrjainak lelkiismeretét (?!) terhelik, mint Hayek és Popper. Hasonlóképpen a “fejlett szocializmus” dalnokainak – mint pl. Koszolapov – történelmi számlájára írandó a “társadalmi tulajdon” mítosza egy százszázalékosan állami gazdaságban.

Így hát az állami tulajdon önmagában se nem szocialista, se nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik. Ezek pedig gazdaságilag “Vespasianus kora óta” egyelőre változatlanok: profit, gazdasági célszerűség, a lehető legnagyobb jövedelmek megszerzése, avagy, marxista terminológiával élve, a legnagyobb értéktöbblet kisajtolása.

Ha “szocialisztikus elemek”-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból “nem profitábilisak”, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául. És itt egy érdekes megfigyelést tehetünk: a 19. századi német nacionalizációtól kezdve, “társadalmi tulajdon”-ba jobbára olyan területek kerülnek, amelyek vagy a termelés általános feltételeinek biztosításával kapcsolatosak (kommunikáció, közlekedés, közművek), vagy az úgy nevezett “szolgáltatási szférá”-ba tartoznak (oktatás, tudomány, kultúra). Minthogy mindezen szféráknak megvan a maga “termelés”-e, finanszírozásuk mégiscsak elsősorban a társadalmi jövedelemből történik, az állami költségvetés támogatására szorulnak. Mondhatni, egy olyan szociális termelésről van szó, amely a társadalmi termék átcsoportosításának és fogyasztásának szféráját szolgálja ki. És e tekintetben még Oroszország történelmi tapasztalata sem negatív – az állami közlekedésről, a postáról, az egészségügyről, a tudomány, az oktatás, a kultúra szférájáról mint a termelés különös típusairól van szó –, megvannak a vívmányai; jóllehet kétségtelen, hogy ha ténylegesen vannak is itt jelen “szocialisztikus elemek”, ezek meglehetősen gyengék, tekintettel e területeknek már szóba került periferikus voltára a társadalom történelmi fejlődésének ipari időszakában. (Futólag megjegyezve: a “posztindusztriális társadalom”-nak – például toffleri értelemben vett – fogalma oly feltűnően ideologisztikus, hogy ennek a ma különben közkeletű megkülönböztetésnek az alkalmazásától egyelőre eltekinthetünk.)

A szocializmusnak a liberális és konzervatív táborból felhangzó bírálata különös figyelmet szentelt az állami gazdálkodásra jellemző tervszerűség momentumának, éppen erre vezették vissza mint politikai következményt az autoritárius és totalitárius kormányzási technikát.⁶ Mindazonáltal a 20. század gazdag tapasztalata e tekintetben is azt mutatja, hogy egy adott társadalom gazdaságának tervszerű irányítása nem feltétlenül kizárólag a szocialista átalakulás jellemzője. A 20. század történetében a többé vagy kevésbé tervszerű gazdaságirányítás mindig vagy valamely háborúval volt kapcsolatos (felkészülés rá vagy következményeinek felszámolása), vagy az államok gazdasági versengésével, a modernizáció folyamataival. Az állam mindkét esetben tűrésre, az erők megfeszítésére, az erőforrások összpontosítására kényszeríti a társadalmat, mintegy fenntartja a gazdaság háborús időkre szabott működtetését. A gazdaság ilyetén irányítása kizárja vagy korlátozza a személyiségi jogokat, és rendszerint szabályozza a fogyasztás színvonalát. Ami ennek eredményeképpen előáll – a masszív gazdaság, az iparosítás véghezvitele vagy a háborúra való felkészülés –, annak végképp semmi köze szocialista elképzelésekhez a kizsákmányolás korának megszüntetéséről, a nemzeti felvirágzásról vagy a bérmunka felszámolásáról. (Ezenkívül azt is meg kell jegyezni, hogy – ha hihetünk a szóban forgó gazdasági formáció történészeinek⁷ – a tőkés gazdaság “nemtervezett jellege”, maga is csak liberális mítosz.) A tervezésnek különösebb szociális hozadék nélküli sikeres alkalmazására példák egész sora hozható fel a 20. században. Különösen jellemző ez Kelet-Ázsia különböző országainak gazdasági előretörésére.

Mindezek alapján a letűnt század egyik legfontosabb tanulsága bármely szocialista ideológia számára feltételezhetőleg az, hogy szakítanunk kell azzal az illúzióval, miszerint a tulajdon társadalmasítása és a tervszerűség döntő jelentőségű eszköz a gazdasági szféra szocialista átalakítására. Láthatólag még nem találtuk meg a történelmi utat egy olyan termeléshez, amelynek a célja nem a profit lesz, hanem a társadalom szükségleteinek maximális kielégítése. Egyelőre a legtöbb, ami a jelenvaló gazdaság javára írható: eléggé termelékeny ahhoz, hogy a termeléshez legközelebb álló szférában, nevezetesen az elosztásban, megjelenhessen néhány “szocialisztikus elem”.

Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy a szociáldemokratáknak a szocializmusról mint az elosztás szférájában végrehajtott reformról alkotott felfogása nem megalapozatlan. Természetesen nem a termelés és az elosztás közötti választásról van itt szó. A szocialista mozgalom egalitarisztikus tendenciái egyáltalán nem mondanak ellent a tulajdonformákkal való kísérletezésnek, a nacionalizációnak vagy a “termelési demokrácia” kialakításának. Inkább úgy áll a dolog, hogy a gazdasági fejlődés jelen szintjén egyszerűbb, elérhetőbb és történelmileg kivitelezhetőbb az elosztást formálni az állam segítségével. Vajon melyek a mezőgazdasági munka vagy az ipari termelés azon átalakulásai, amelyekről már elmondható, hogy e munkaformák tartalmilag közelebb kerültek az alkotó folyamatokhoz? Vagy a praxis azon privilegizált formáihoz, amelyek mindig a közép- és felső rétegek monopóliumát képezték? Hány és milyen tudományos-technikai forradalom szükséges ahhoz, hogy az ember ne pusztán a falat kenyérért dolgozzék, hanem legmagasabb rendű személyes képességeit és törekvéseit teljesítse ki a munkájában? A kutatók természetesen helytállóan mutatnak rá, hogy az ipari és mezőgazdasági munka hagyományos szféráiban foglalkoztatottak száma általánosan csökken, nő ellenben a “szolgáltatási szféra” alkalmazottaié, és egyre több bonyolult, alkotó jellegű foglalkozás alakul ki a tudomány és a technika érintkezési területein. Mindazonáltal összességében a társadalomban (az emberiségben) továbbra is olyan termelési mód uralkodik, amelyik végletesen durván, barbár módon viszonyul “a munka emberé”-hez. A gazdaságnak valóságos, mélyreható szocialista átalakítása ezért a jövő feladata.

Szociális szféra

Nézetünk szerint az emberiség gazdasági életének alapvető jellemzői a 19. század óta még mindig változatlanok. Ám hatalmas és szerintünk eddig nem eléggé értékelt változások mentek végbe a gazdasághoz legközelebb álló szociális szférában. Amit mai fogalmai szerint általában jelent, abból a 19. század közepén még szinte semmi sem létezett, még az akkor leggazdagabb országokban sem. Disraeli és Gladstone Angliájának költségvetésében még csak utalás sincsen társadalombiztosításra és ingyenes állami egészségügyi szolgáltatásokra, közoktatásra, nyugdíjellátásra, munkanélküliek, sokgyermekes családok támogatására, sportra, kultúrára. Mint ismeretes, az első jelek az állam szociális kötelezettségének elismerésére a bismarcki Németországban jelennek meg, de csak majdnem száz év múltán, a 20. század közepére alakult ki a fejlett szociális szféra a Föld államainak többségében. Mi több, megjelentek az államok feletti, tendenciájában globális szociális politika kialakításának látható kezdeményei. Erről tanúskodik, például, az Európai Parlament tevékenysége, az ENSZ egy sor konferenciájának ajánlásai, olyan nemzetközi szervezetek tevékenysége, mint az ILO, szakszervezeti szövetségek, politikai mozgalmak.

A szociálpolitika terén a 20. században elért történelmi vívmányokat joggal kötik össze a szocialisták tevékenységével, bár ez a megfigyelés elég felületes. Két történelmi tényre hívom fel itt a figyelmet. Először is, az Egyesült Államokban e szféra jelentős eredményei esnek Roosevelt elnök idejére, akinek semmi köze nem volt a szocialista mozgalomhoz. A roosevelti “új irányvonal”-at az Amerikában hagyományos liberális ideológia dolgozta ki, és a szociális reformok sok tekintetben a “tőke–bérmunka” alapviszony megóvásának jellegét viselték magukon.⁸ Másodszor, annak ellenére, hogy Oroszországban az elmúlt években ideológiájával és gyakorlatával egyetemben megbukott a kommunista berendezkedés, “ránk maradtak” olyan – a “piacgazdaság” országaiban működőkkel összemérhető – szociális intézmények és viszonyok, mint az állami oktatási, egészségügyi rendszer, a nyugdíjrendszer, a sokgyermekesek, a kulturális intézmények támogatása stb. Igaz, a tehetetlenség erejénél fogva e rendszerek szűkítése még mindig folyik, de valószínűleg mégiscsak túlélik a politikai szféra minden fordulatát.

A szociális gyakorlat a 20. században lényeges átalakulásokat ért meg, bizonyos mértékben függetlenül attól, hogy e folyamatokat ideológiailag szocialista, liberális vagy kommunista módon fogták-e fel, és vitték-e végbe. Mindazonáltal, ha ezeket a történelmi változásokat nem köthetjük is kizárólag a szocialisták tevékenységéhez, önmagában véve e változások általános jellege kétségtelenül szocialista. A mai napra a szociális szféra jelzett változásai megszilárdult szokássá és hagyománnyá váltak, és így – a beszűkítésükre irányuló nagyszámú kísérlet ellenére, mint amilyeneket például a Thatcher kormányzása alatti Anglia szociálpolitikájában láttunk – ma már a szociális realitás mint olyan lényegi jellemzői.

A valóságban tehát úgy alakultak a dolgok, hogy a szociális szférában gyökeret vertek bizonyos “szocialisztikus elem”-ek, miközben a gazdaságban továbbra is a klasszikus “bérmunkás–tőke” viszony uralkodik. Ennek megfelelően a szocialisztikus momentum nem a termelés, hanem az elosztás szférájához tartozik. Stabilan az állam mint olyan tevékenységének egyik legfontosabb szférájává vált, minthogy a szocialista típusú szociálpolitika a világban szinte kizárólag állami szociálpolitikaként létezik. Ebben az értelemben elfogadható a “szociális állam” (Sozialstaat) terminusa, amely éppen azt az új momentumot ragadja meg, amit a 20. század hozott a szociális szféra tekintetében.⁹

Feltűnő, hogy az állami szociálpolitika ellen intézett támadások a legkülönbözőbb országokban mennyire hasonlók. Akár “vegyes gazdaságú” országokról van szó, akár, ellenkezőleg, mint nemrég nálunk is, teljes mértékben “államosított” gazdaságúakról, a bírálók érvei között feltétlenül megtalálható egy sor tökéletesen azonos állítás. Így például nem kevés érv hangzik el a szociálpolitika hatékonyságáról szóló tézis ellen, mondván, hogy ennek eredményei valójában nem hatnak ki lényegesen az emberek életére. Kimutatják, hogy a lakosság szűkölködő rétegei nem kapják meg a szükséges szociális támogatást, lévén, hogy az adóbevételek oroszlánrészét az állandóan növekvő és mohó állami hivatalnoksereg, a bürokrácia vágja zsebre. A bírálók állítása szerint a szociális szükségletek kielégítésére szolgáló költségvetési keretek folyamatosan elégtelennek bizonyulnak a szociális állam pazarló jellegének következtében. A szociális állam étvágyának adócsökkentéssel kívánnak gátat vetni, amit vagy külgazdasági nehézségekkel indokolnak, vagy azzal, hogy az adókivetés már meghaladta a gazdasági normák szintjét.

Ez a bírálat nem nevezhető pusztán akadémikusnak. A szociális állam megerősödése, sőt, puszta léte ellen tényleges, kiélezett harc folyik. A legutóbbi években, különösen a Szovjetunió összeomlása után, a világban elterjedt az a vélemény, hogy “a szocializmusnak vége”, és a szociális állam egy sor intézményét Európában és a világon a megsemmisítés fenyegette. Ám egyszerűen lehetetlen minden további nélkül visszatérni az ipari kapitalizmus korának antiszociális államához. A szocialista intézmények – az egészségügy, a szociális védelem, az oktatás stb. szférájában – még a sokéves konzervatív vagy liberális kormányzás körülményeit is túlélik.

Miután a “szocialisztikus elemek” beleszövődtek a szociális valóságba, a korábban egyszerű világrend lényegesen bonyolultabbá vált. Az ipari típusú társadalmi szerkezetet alkotó alapvető csoportok érdekkülönbségei helyett előállt az egészében vett társadalom szociális stratégiáinak bonyolult viszonyrendszere (persze e stratégiáknak is megvannak a maguk politikai-ideológiai hordozói és megtestesítői). Egyfelől – leginkább az állam által kifejezett – társadalmi érdek irányul a gazdasági növekedés maximalizálására, a nemzeti jövedelem növelésére, a helytállásra a más államokkal és népekkel folytatott versenyben. Másfelől azonban nem kisebb – és sok tekintetben ugyancsak a modern állam által kifejezett – társadalmi érdek a népek életkörülményeinek javítása, a lakosság szociális védelmének erősödése, az egyéni önmegvalósítás lehetőségeinek bővítése, a kultúra, az oktatás és a tudomány támogatása. Hogy ilyen irányban haladjanak a dolgok, arra a demokratikus berendezkedésű rendszerekben újból és újból választók tömegei szavaznak, akik szociális állam típusú állami politikát kívánnak. Olyan körülmények között, amikor kötött, behatárolt a gazdasági növekedés és a nemzeti jövedelem, a többség szociális elvárásainak kielégítése csökkentheti az adott nemzet gazdasági teljesítményét (túlságosan nagyok az adók, a fogyasztás szférája korlátozza a termelését). Ezért a modern államban, általánosságban szólva, mindennemű kormány arra törekszik, hogy működésében összeegyeztesse a gazdasági liberalizmust a “szocialisztikusság” minimumával, ami persze állandóan szüli a modern gazdasági és szociálpolitika megfigyelői számára olyannyira ismerős összeütközéseket és kompromisszumokat.

A szociálpolitika sok nehézsége és problémája a modern világban valószínűleg azzal áll összefüggésben, hogy történelmileg gyermekcipőben jár, és csökönyösen “minimalizálni” akarják. A szociális garanciákhoz rendszerint csak azok szoknak könnyen hozzá, akikre kiterjednek. A jobb helyzetben lévő rétegek ezzel szemben az egész 20. század folyamán szakadatlanul azon siránkoztak, hogy “mértéktelenül nagyok az adók”. Ezek az emberek aligha szorulnak rá a szociális támogatásra, az ingyenes orvosi ellátásra stb. Minthogy a társadalomban az ő kezükben van a gazdasági hatalom, befolyást gyakorolhatnak a szociális szféra minimalizációjára, visszafoghatják a szociális politika lehetséges további lépéseit. A szociális szféra a 20. században erősen összefonódott a “szociális minimum” fogalmával, és általában véve is valamiféle “kényszerű humanizmus” formáját öltötte. Ezért aztán a szocialista szociálpolitika előtt még sokáig az a feladat áll, hogy elérje a “szociális minimum”-nak az “emberhez méltó” szintjére való felemelését.

A szociálpolitika napjainkban egyáltalán nem megkülönböztetett jelentőségű irány az államok és az államközi intézmények tevékenységében. Elvi jelentőségű változások valószínűleg csak akkor lesznek lehetségesek, ha a nemzetközi viszonyok legalább bizonyos fokig humanizálódnak és megszilárdulnak (ami a “háború nélküli világ” közelítését jelentené), továbbá, ha a szociális jogok a politikai jogokkal egyenlő státusra tesznek szert. Ez az idő nincs beláthatatlan távolságban, ott van már a következő nemzedékek horizontján. Ezeknek a nemzedékeknek meg kell találniuk azokat az egész világra kiterjedő szilárd garanciákat, amelyek biztosítják minden egyes ember szociális jogát a méltó és szabad élet eszméjének megfelelő minimumra. Jelenleg ezt a leendő minimumot nem annyira az emberiség többségének, mint inkább a fejlett országok úgynevezett “középosztályai”-nak életében lehet felfedezni. De ha egyszer a költségvetési-gazdasági szférában itt-ott lehetségessé válik átigazítani az állami prioritásokat, és a figyelmet a haszontalan állami kiadások rovására a többség általános életminőségére fordítani, feltétlenül lényeges pozitív változások következnek be. Valamelyes történelmi tapasztalat erre nézve van is már a semleges országokban (Svájc), illetve azokban, amelyek visszafogták háborús kiadásaikat (a második világháború utáni Németország, Japán). Bár természetesen ez csak az első lépéseket jelenti, történelmi kísérleteket, amelyeket aligha azzal az igénnyel hajtottak végre, hogy ezzel megnyíljék az egyetemes út a szociális fejlődés előtt. De ezt az utat akkor sem lehet már lezárni.

Politika és szocialista mozgalom

Vajon van-e a szocializmus eszmeiségével és társadalmi mozgalmával kapcsolatos politikai gyakorlatban valamiféle specifikusan “szocialista” momentum? A szocializmus bírálói időtlen idők óta eklatáns példaként hivatkoznak arra az összefüggésre, amely a szocialista eszméket állítólag összeköti a totalitárius típusú politikai gyakorlattal. Valóban, nem egy 20. századi diktátori-despotikus rezsimmel társíthatónak bizonyult egy elég erős szociálpolitika. Ezért aztán semmi meglepő sincs abban, hogy a szocialistaellenes beállítottságú publikációkban vég nélkül ismétlődik a képlet: tervgazdálkodás plusz a gazdaság szocializációja = totalitárius rendszer = szocialista ideológia. Ugyanakkor megjelenik a tiltakozás is az ilyen elképzelések ellen, leginkább és legkövetkezetesebb módon az európai szociáldemokrácia körében.¹⁰

Ez a tiltakozás nemcsak történelmi értelemben jogos, de elméletileg is figyelemre méltó. A szocializmus ideológiai alapjaiban senkinek sem fog sikerülnie bármiféle “totalitárius” elemet felfedezni. Nincsen bennük igazolás a tömeges terror alkalmazására, nem nyilvánítják értéknek a kormányzás tirannikus formáját, nem fogalmazódik meg bennük a vezető párt eszméje a sztálini “kardviselők rendjé”-nek mintájára. Mindez csak a gyakorlatban jelent meg. Ha előítéletek nélkül szemügyre vesszük a Marx tolla alól valaha is kikerült legantidemokratikusabb ideologémát, “a proletariátus diktatúrájá”-t, itt is valami váratlanra bukkanunk. Marx olyan anyagon fejti ki a felfogását, amelyet a Párizsi Kommün történetéből merített. És olyasmikről beszél (a liberálisokhoz hasonlóan!), mint “gyenge” – más szóval: olcsó – állam, a hivatalnoki szellem minimuma, az apparátus leválthatósága, decentralizáció, harc a bürokrácia nyomásával, és, ami a legfontosabb, a reguláris hadseregnek a felfegyverzett polgári lakossággal, polgárőrséggel való felváltása. Ugyan mi ebben a sajátosan totalitárius? És mégis, ez az eszmeiség sok esetben távol állt a szocialisták politikai gyakorlatától, amikor a 20. században hatalomra jutottak. Persze egyáltalán nem mindenütt semmisítették meg a parlamenti rendszert. De az államiság szférájában sehol sem tettek elvi jelentőségű kísérletet az átalakításra. A szocializmus mindenütt elfogadja a történelmileg készen talált játékszabályokat. A demokratikus társadalmakban aláveti magát a demokrácia szabványainak. A totalitárius rezsimekben ugyancsak alkalmazkodik, megél valahogy. A szociális viszonyok javításának minimumát mindkét fajta politikai forma felmutatja.

Milyen módon és miért képesek megtalálni a helyüket a szociális szféra “szocialisztikus elemei” ennyire ellentétes politikai rendszerekben? A válasz valószínűleg a következő: azért, mert a szocializmusnak mint olyannak máig sincsen saját politikai stratégiája, amely meghaladná az államiság jelenvaló típusait. Sem a “keleti” szocializmusban – Szovjetunió, Kína –, sem a “nyugatiban”, a szociáldemokrata és szocialista kormányzás különböző időszakaiban – Anglia, Franciaország, Görögország, Spanyolország, skandináv országok –, a szocializmus sehol sem állt elő valamennyire is jelentős reformelképzelésekkel az államiság terén. Minden, amit tettek, így vagy úgy belefért az adott ország államigazgatási hagyományába. Tanácshatalom, “decentralizáció”, “föderalizáció”, “fejlett demokrácia” – mindez abszolúte hagyományos, és adott esetben éppúgy megfelel a szocialista, mint az “antiszocialista” politikának. Még az a tény is, hogy “polgári” és “szocialista” pártok cserélgethetik egymást az európai országok kormányrúdjánál, elsősorban azt bizonyítja, hogy alapjában véve semmiféle “új” államiság nem jött létre a világban.

Van egy alapvető körülmény, amely elvileg magyarázza meg korunk szocializmusának politikai gyengeségét: az az eredendő, zsigeri etatizmus, amely jellemző a szocialistáknak mind az ideológiájára, mind a gyakorlatára. Az egész szocialista tradíció, kevés kivétellel, éppen a társadalom állami megszervezésével reméli megvalósítani a szociális átalakításokat. Az állam mint olyan legszembetűnőbb vétkeihez a szocializmus persze kritikusan viszonyul (ez fogalmazódik meg “az állam elhalásá”-ról szóló marxi koncepcióban). Mindazonáltal, egészében véve, a szocialisták, különösen Európa szociáldemokratái vagy az oroszországi kommunisták, buzgóbb államhívők, mint a klasszikus korszak liberálisai. Ez mindenekelőtt abban érhető tetten, hogy szociális programjainak véghezvitelét a modern szocializmus lehetségesnek tartja bármiféle jelentős politikai reform nélkül is. Ami a demokráciáról alkotott felfogást illeti, a liberálisoktól való eltérései nem is olyan jelentősek. Kissé lekerekítve azt mondhatjuk, hogy a szocializmus a modern demokratikus köztársaságok “játékszabályai”-t a saját tevékenysége számára is megfelelő és még csak át sem gondolandó előfeltételnek tekinti.

De be kell látni, hogy az állam mint olyan egyáltalán nem valamiféle egyszerű szerszám, amely felhasználható ilyen vagy olyan célra. Az állam – a család és a polgári társadalom mellett – egyike a társadalom legősibb és legstabilabb rendszereinek. Egy bizonyos határig mindig képes volt befolyásolni a társadalom szociális és kulturális életét, most pedig, amikor az állami tulajdon sok országban olyan gazdasági erővel ruházta fel, mint amilyennel korábban még sohasem rendelkezett, ez a befolyás csak nőtt. A hadiipari komplexum, a bürokrataapparátus, az állami jelenlét gigantikus kiterjedése a modern államot a társadalmi javak legfőbb fogyasztójává teszi, méghozzá úgy, hogy ez az állami fogyasztás éppen annak az újraelosztásnak a rovására megy végbe, amelyet a szociálpolitika lényegének tartanak. (Persze országonként ez megint csak különbözőképpen alakul.)

Mindebben, úgy látszik, korunk általános történelmi körülményei nyilvánulnak meg. A 20. században a világ államainak nagy része folytonosan vagy háborúzott, vagy háborúra készült. Ez ma is így van. Ráadásul ez a szóban forgó államoknak nem mellékes, hanem éppenséggel elsődleges, gyakorlati célja. Ez határoz meg minden mást. Morálisan elítélni ezt az állapotot nem helyénvaló, hiszen itt nem az emberi természet dühödt harci vágyáról vagy agresszivitásáról van szó, hanem arról, hogy világunkban nincsenek hathatós nemzetközi garanciák az állam biztonsága tekintetében. Mint eddig is, mindent – vagy legalábbis sok mindent – az erő dönt el, vagyis a nemzetek, államok gazdasági és hadi potenciálja. A jelenlegi háborúk az ősi és későbbi korok háborúitól csak a fegyverzetek, készletek mennyiségében, a hadműveletek hatóereje és lehetséges eredményei tekintetében különböznek.

Nos, ha az állam működésének külső szféráiban a háború és a fegyverkezés a legfőbb momentum, vajon mi dominál a belsőkben? Az állami hatalomnak itt is egész sor hagyományos problémával kell szembenéznie. Ilyenek, például, az etnikai konfliktusok, a szociális és politikai instabilitás, a bűnözés, a vallási villongások. A 20. században ezekhez járultak még az ökológiai, demográfiai, szociokulturális problémák. De összességében az állam természete ezeknek a megoldására nézve is ugyanolyan maradt, mint az emberiség történelmi múltjában. Vajon alapvetőbbek-e bármely állam tevékenységének ezek a feladatai és formái, mint például a szociálpolitika újabban kialakult szféráját érintők? A 19. század szocialistái meg voltak győződve, hogy hatalomra jutásuk a prioritások újrarendezését hozza majd magával, de ez mindeddig nem történt meg.

Így hát a modern társadalomban drámai és a közeljövőben feloldhatatlan meghasonlás van jelen.

Igen erős indíttatás mutatkozik a modern állam “szocialitás”-ának fokozására. Ez jelenik meg azokban a követelésekben, amelyeket a társadalom többsége támaszt az állammal szemben. A többség befolyásának lehetőségei természetesen csekélyek, legtöbbször minden kimerül a politikusok választások előtti ígéreteiben. Mindazonáltal maga a tendencia az állami felelősség növelésére az egészségügy, az oktatás, a kultúra terén történelmileg egyre erősödik. Nem tűnik nehéznek előre látni, hogy a “polgári társadalom” ezen szférái, nemkülönben a vagyontalanok támogatása, a munkások jogainak védelme és az egyáltalában vett szociális gondoskodás az állami költségvetések korlátlanul növekvő részét képesek felemészteni. Nehéz egyet nem érteni Dahrendorffal abban, hogy a “szociális állam” drága,¹¹ ám még tovább is fog drágulni, minthogy ezekbe a szférákba vég nélkül lehet befektetni: bővülnek az emberek szükségletei, szakadatlanul nő a tudományos-technikai haladás ráfordításigénye és így tovább.

A másik oldalról erőteljes tendencia mutatkozik a hagyományos állami szféra növelésére (hadsereg, fegyverzet, büntetés-végrehajtási intézmények, hivatalnoki apparátus). E rendszer költségigénye potenciálisan ugyancsak végtelen, s végül képes olyan fekete lyukká válni, amely magába szippantja az egész társadalmi jövedelmet.

Így hát a szociális szféra történelmileg fokozatosan konfliktusba kerül az archaikus, mindenekfelett háborúorientált államisággal. Ez a konfliktus egyelőre olyan versenyre emlékeztet, amelyben a szociális szféra fokozatosan erőre kap, ha rendszeresen vereséget szenved is (ne felejtsük el, hogy a 20. század történelme az emberi történelem leggigantikusabb háborúinak időszaka volt). Bármiféle folytatás elképzelhető, akár az emberiség önmegsemmisítése is háborúk és ökológiai katasztrófák révén. A fejlődés legvalószínűbb irányai már kivehetőek, és vélhetőleg valamilyen módon a közeljövőben meg is valósulnak. Jelenleg a következő fejlődési változatok vázolhatók fel:

1. A militarizmus részleges győzelme, a hagyományos állami intézmények elhatalmasodása, egy olyan tudományos-technikai haladás, amelyet az “emberölési ipar” (Marx) feladatai és lehetőségei határoznak meg. Ez az irány jelenti a legnagyobb veszélyt az emberiség számára, noha kétségtelenül ez volt a meghatározó a 20. században a világ vezető országaiban, és napjainkban is újabb és újabb országok csatlakoznak hozzá jobb ügyhöz méltó lelkesedéssel. Úgy tűnik, ezen az úton elkerülhetetlen a katasztrófa, minthogy a népek közötti különbségek a kultúrák, civilizációk, szociális rendszerek és a jóléti szint tekintetében állandó forrásai a konfliktusoknak, amelyeknek végzetessé terebélyesedését a múltban gyakran csak az akadályozta meg, hogy nem állt rendelkezésre a modern, nagy hatásfokú hadi ütőerő.
2. A szociális szféra részleges győzelme. Ez az emberi élet meghosszabbodásához, a fogyasztás magasabb színvonalához, az oktatás és kultúra fellendüléséhez, ökológiai jóléthez vezethet.
3. A konfliktus áthelyeződése az államok feletti szintre: a szociális és politikai folyamatoknak, a hadi kiadások korlátozásának, a legalább minimális nemzetközi biztonság garantálásának regionális és globális szintű szabályozása. A konfliktus ebben az esetben ugyan nem szűnik meg, de létrejönnek minimalizációjának feltételei, elérhető, hogy a különféle modern állami berendezkedésekben többé-kevésbé egyensúlyba kerüljenek az egymással szemben álló legfontosabb szférák.
4. A konfliktus teljes felszámolása a gazdasági rendszernek, az államok politikai természetének átalakításával, annak elérésével, hogy ne látszólag, hanem valóságosan is előálljon “az általános fogyasztás társadalma” (ami feltételezi a “létszükségletek” problémájától való teljes megszabadulást, az élet szociális minőségének biztosítottságát, a társadalom és a személyiség mindenfajta belső és külső fenyegetettségének kiküszöbölését).

A szocialista ideológia

A 20. században a “szocialisztikus elemek” mindenekelőtt azzal kapcsolódtak össze, hogy milyen mértékben képesek elérni a bérmunka körülményei közé helyezett emberek valamiféle “szociális minimum”-ot (ami egyébként még azt sem jelenti, hogy legalább az emberi alapszükségletek elfogadhatóan ki vannak elégítve). Az emberi munka többnyire ma is kényszerű, elidegenedett munka. Ennek megfelelően a politikai viszonyok szférája azon az elven működik, hogy a többséget rá kell “kényszeríteni” az adott típusú társadalmi rend elfogadására. Ami a szocialista gyakorlatot illeti, jobbára ez is azzal jár, hogy a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítik ki a javak átcsoportosítását a “szocialisztikus elemek” erősítésére. Véleményünk szerint éppen ebben lehet is megragadni a 20. századi létező szocializmus lényegét. A marxi hasonlattal élve, mindez a szocialista társadalmi viszonyok vajúdási kínjainak időszakaként írható le.

Megfelel-e ennek a folyamatnak korunk szocialista ideológiája? Valamilyen mértékben, természetesen, megfelel, ám éppenséggel ideológia mivoltában, azazhogy részlegesen. Különböző formáiban az embereknek a méltó, biztonságos, civilizált és értelmes élet iránti reményei és vágyai fejeződnek ki. Egy olyan élet iránt, amely többek között megfelel az európai humanista elképzelésnek az ember rendeltetéséről, az individuum szabad fejlődéséről a szabad munka, a kényszer nélküli társadalom keretei között. A legmagasabb rendű humanisztikus lelkesültséget megtestesítő változataiban a szocializmus tagadja az erőszakot, a háborút, a társadalmi elidegenedést, a történelmi kollíziók és metamorfózisok irracionalitását; szorgalmazza a társadalmi szerveződés archaikus állami formájának megszüntetését, egy valóban új világ elérését, amelyben szabad, mindenoldalúan fejlett, új emberek élnek és tevékenykednek.

Ezek után viszont az is világos, hogy egy ilyen ideológiának a történelmi gyakorlat realitásaitól való nagymérvű elemelkedettsége nem kivétel, hanem szabály. Ez a diszkrepancia, ahogyan már szó volt róla, akár végletesnek is bizonyulhat, odáig is elmehet, hogy a gazdaságban, a politikában, a szociális szférában szocialisták, szocialista ideologémák jegyében hajtanak végre valójában mélységesen antiszocialista lépéseket. A szocialista ideológia és a nagymértékben ellentmondásos gyakorlat elkerülhetetlen szembenállása egyébként eklatánsan megmutatkozik magán az adott ideológián belül is, nevezetesen abban a dilemmában, amely a távoli, “utópikus” célok és tervek, illetve a folyó gyakorlat ténylegesen adódó feladatai között áll elő. Míg az előbbiekre szükség van az általános történelmi önmeghatározás, a mozgósító ráhatások erősítése, a választói bázis bővítése szempontjából, addig az ideológia pragmatikus magvának szerepe nemcsak egyszerűen a praxis működtetése, hanem egyszersmind a túlzott szociális elvárások, az e téren esetleg veszélyessé fokozódó radikalizmus visszafogása is. Egy és ugyanazon ideológia keretein belül bizonyos csúsztatások, szintcserék mennek végbe: például a szociális egyenlőséget mint szocialista értéket felcserélik a fizetéseknek a bérmunka rendszerén belüli egalitárius egymáshoz igazításával; vagy a szabad munka fogalmát úgy értelmezik, hogy ez nem egyéb, mint munkavégzés egy állami vagy csoporttulajdonban lévő hagyományos vállalatnál. A nagy szocialista projektum szóban forgó céljai ezzel az össztörténelmi értékek szférájába távolodnak, a folyó feladatokat viszont csak tisztán formálisan, általános frázisok szintjén kapcsolják a szocialista perspektívához. Ez valamiféle immanens ambivalenciát kölcsönöz a szocialista ideológiának, ami bárki számára világossá válhat, aki összeveti egymással ennek a mozgalomnak egyfelől elméleti, másfelől pártprogramjait, terveit.

Ennek a kettősségnek nemcsak gyakorlati, józan ésszel átlátható okai vannak, hanem mély, filozófiai-világnézeti gyökerei is. A szocializmus egyaránt megörökölte a világmindenség szükségszerűségéről és megváltoztathatatlanságáról szóló keresztény koncepciókat – a marxista interpretációban ezt tükrözi például a történelmi törvényszerűségek feltétlen érvénye –, illetve a világ és az ember formálhatóságának reneszánsz meggyőződését. Ez utóbbi fejeződik ki abban a naiv bizonyosságban, hogy minden leküzdhető és megváltoztatható. Még a marxizmusban is, amely elismeri a történelem törvényszerűségeinek megkerülhetetlenségét, van ilyen kibúvó: annak lehetősége, hogy – ahogyan Marx fogalmazta – “megkönnyítsük a történelem számára a vajúdás kínjai”-t, azaz előrelendítsük, felgyorsítsuk a történelem menetét. Természetes, hogy éppen ez az említett pólusok közötti állandó manőverezés határozza meg a szocialista ideológia egész létfolyamatát, metamorfózisait, hol távolodását, hol közeledését más ideológiákhoz (liberalizmus, konzervativizmus). Ez valószínűleg így lesz a jövőben is. Ez a kettősség, a közeli és a távoli elszakadása kiküszöbölhetetlen, és elvileg hasznos is, minthogy ez alkotja a lényegét a valóság eszmei megmásításának, amely nélkül az ideológiák mint olyanok hatástalanok lennének.¹² Mindazonáltal ez a tudathasadás nem jelent szakadékot, teljes elkülönböződést. A pólusok viszonya bonyolult, de végül is egy és ugyanazon tudat különböző oldalairól van szó.

Az ideológiai kettősségnek ugyanez a jelensége figyelhető meg a szocialista típusú individuális tudat és gyakorlat síkján. A szocializmus eszméjének megtestesítőiként és felvállalóiként feltűnt történelmi személyiségek soraiban a modern társadalomnak szinte egész spektruma képviselve van: férfiak és nők, politikusok és tudósok, humán és technikai értelmiségiek, alsó és középrétegekből valók. Létformájuk tekintetében (életszínvonal, erkölcs, kulturáltság, képzettség) szinte semmiben sem különböznek a liberalizmus és a konzervativizmus ugyanilyen követőitől. Ezeknek az embereknek az egyéni tudatában van valami közös, statisztikailag átlagos, ami abban nyilvánul meg, hogy a “szociális állam” realitásait természetesnek, normálisnak, szükségszerűnek fogják fel. E reáliáknak a legkülönbözőbb eszközökkel való védelme szinte az egész társadalom szociális viselkedésének normáját képezi (ami persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy átmenetileg manipuláció áldozataivá váljon más politikai-ideológiai áramlatok részéről, amelyek a köznapi tudat korlátoltságát, teszem azt, antiszocialista pártok választási győzelemre juttatásához használják fel). Ilyenként rögzült a fundamentális, tömeges kvázi-szocialista típusú tudat a 20. században. Ez a tudat természetesen korántsem elegendő mértékben reflektál önmagára, ahogyan ez már mindenfajta köznapi tudattal lenni szokott; távolról sem “tiszta”, a legkülönbözőbb képzetek élnek együtt benne a jelzett köznapi “szocialisztikusság”-gal. De létezik. Elfogadhatjuk mint az emberi modell 20. századi újdonságát, amely ezt a századot így a világméretű szocializmus eredeti előállásának időszakává avatja. De a “köznapi szocialisztikusság” mellett ugyanabban a tudatban megmaradnak a szocializmus paradigmatikus össztörténelmi értékei vagy legalább ezeknek némely vulgarizált mérve és visszfénye. A dolgok ilyetén állása erkölcsi szempontból meglehetősen drámaivá teszi a szocialisták helyzetét. Bármely gyakorlati sikert, bármely valamennyire is jelentős hatást a társadalmi helyzetre óhatatlanul részlegesnek, felszíninek, nem ténylegesnek fognak fel. Bármely kudarc viszont úgy értékelhető, mint ami természetes, elkerülhetetlen “a dzsungel törvényei” között. A szocializmus céljainak tisztaságával és emelkedettségével kontrasztba kerülnek a gyakorlatnak a politika és a propaganda “tisztátalanságai”-ban megmutatkozó eszközei és módszerei is. A torz formákat öltött és elidegenedett lét történelmi masszívuma a szocialista számára időnként szükségszerűen leküzdhetetlennek tűnik (s persze az egyes emberre szabott idő kereteiben ténylegesen az is). Ráadásul a történelemben elkerülhetetlenek az éles “jobbra tolódások”, “visszafordulások” és ezzel a szélsőségesen antiszocialista fejlemények is egy-egy országban vagy egy-egy időszakban. Így például mély személyes tragédiát jelentettek az európai szocialisták számára a fasizmus uralmának évei, ahogyan K. Rosseli nagyszerűen bemutatja.¹³ Korábban Marx is nehezen viselte, hogy nem érheti meg a “történelmi eredményt”, bár az európai szocializmus első nagy sikereiig csak egy évtizeddel kellett volna tovább élnie.

Ilyen körülmények között csodálkozhatunk-e azon, hogy korunk szocialistáinak gyakorlati tevékenységében állandóak a visszakozások, az “opportunizmus”, a csalódások, a kicsinyes komplexusok vagy, ellenkezőleg, a kommunizmusra emlékeztető reménykedések abban, hogy a történelem valamiféle hathatós erők mozgósítása révén “továbblendíthető”? Ez nem több, mint a történelmi szocialista mozgalom kísérőjelensége, hordaléka, mellékterméke, “a történelem zaja”. A nagy történelmi távlatok dimenziójában a szocialista perspektíva korunkban egyre megalapozottabbnak és reálisabbnak tűnik. Ezt nemcsak az elmélet támasztja alá, hanem a leköszönt évszázad egész tapasztalata is.

A szocialista ideológia keretén belül tehát az ideologémáknak mintegy két szintje létezik: a hosszú távúaké és a rövid távúaké, amelyek közül a második típus fokozatosan, a valóra válás függvényében elveszti az emberek szemében a “szocialista érték” státusát. A szocializmus elemei, abban a mértékben, ahogyan gyökeret vernek a valóságban, bizonyos értelemben triviálissá válnak a milliók léte és tudata számára, és ennek megfelelően, mondhatni, törlődnek a “hosszú távú” ideologémák listájából. Kialakul egy, a 20. századra oly jellemző paradox effektus: a szocializmus első reális elemeinek kifejlődése a szocializmus távolodásával jár együtt. Ez az effektus valószínűleg azzal magyarázható, hogy a szociális elvárások oly nagyok, hogy sokak szemében a szocialista irányban tett minden lépés vagy kikényszerített kompromisszumként, vagy “a hatalom ajándéka”-ként stb. tűnik fel. Valójában arról van szó, hogy a jóhoz könnyű hozzászokni. Még a legfontosabb szociális vívmányokra is áll, hogy nemcsak elégedettségére szolgál az embereknek, hanem csalódást és sérelmeket is okoz. Ezt másként is meg lehet fogalmazni. Az évszázadok folyamán az “egyszerű” emberek oly sokat vesztettek, s oly kevéssel beérték, hogy az emberiség egészében általános beállítottsággá vált a jobb időkre vonatkozó remények egyfajta elodázása. Az ember mint olyan (a nem, az emberiség) olyan mértéktelenül sokáig éhezett, volt elnyomva, hogy a szociális védettség, a garanciák, az igazság jelenvaló szintjével való megelégedés egyelőre nehezen várható el tőle. Ezért korunk embere könnyen felelősségre vonja a szocializmust (így szólal meg a “köznapi ember” belső hangja a szocialista tudatban): ha ígértek valamit, kötelességetek adni is! Amit adnak, az azt, aki kapja, természetesen az “emberi jogok” alapján illeti meg. Ez a történelmi türelmetlenség vezet aztán gyakran a keserű csalódásokhoz, bizalomvesztéshez, a “szociális utópizmus” vádjához, sőt, a “gazdag kisebbség” szociális ellenlépéseihez.

Egészében az emberiség jövője a szocializmushoz kötődik, a szocializmus pedig a jövőhöz, ami egyáltalán nem azonosítható a történelmi beteljesülés gyorsaságával és feszítőerejével. Ez a jövő közeledhet is, távolodhat is. Azok a történelmi változások, amelyeket a szocialista eszmeiség paradigmája és az ennek megfelelő gyakorlat kibontakozása feltételez, olyannyira globálisak, hogy csak Európa krisztianizálásával vagy az iszlám világ megteremtésével hasonlíthatók össze (bár a szocializmushoz képest még ezek a modellek is kisszerűek). A szocializmus az egész földgolyóra kiterjedő jelenség, és még csak első lépéseinél tart. Hiszen az az ember, aki levetette magáról az egoizmus terhét, kilépett a “tulajdon = individualitás” nagy képletének keretéből, úgy viszonyul korunk fogyasztói világához, mint a jóllakott az éhezőhöz.

Így hát a szocializmus közeljövőjét a “szocialisztikus elemek” gyarapításának folytatásában, a szociális átalakításokra való felkészülésben és megindításukban láthatjuk. A jelenlegi és a közeljövőbeli szocializmus: gyáva, szegényes, nivelláló és a szociális réseket betömködő szocializmus. Szükségszerűen ilyen. Ténylegesen nélkülözhetetlen – és tragikus. Ahogyan korunk bölcs megfigyelője, Bergyajev megállapította: a szocializmus nélkülözhetetlen, mert “olyan társadalmi szerveződésre lenne szükség, amely lehetetlenné tenné az ember túlságosan nagy elnyomását a másik ember által”.¹⁴ Igen, a legközelebbi történelmi lépések valószínűleg pusztán ennek a “túlságosan nagy elnyomás”-nak a csökkentését jelentik majd. Ez pedig azt jelenti, hogy a szocialista módon gondolkodó személyiségnek még sokáig lesz szüksége sztoicizmusra, türelemre és bölcsességre. Az emberiség a maga egészében lassabban válik emberré, mint némely – mindig kisszámú – képviselői.

A cikk eredeti adatai: Andrej Ballajev: “Csitaja Marksza. Isztoriko-filoszofszkije ocserki”. Moszkva, Prakszisz, 2004, 247–277., 285–286. o.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ Vö. Szvobodnaja miszl. 1994, No. 12–18., 16–20. o. ; Polisz. 1994, No. 5. 50–64. o.

² Nehéz elfogadni “az ideológiák végéről” szóló, napjainkban elterjedt tézist, hiszen a tömegpropaganda, amely a média segítségével igyekszik manipulálni a tudatot, velejéig ideologikus. Ezért az ideológiaközvetítő eszközök és módszerek problémájával ebben a cikkben nem foglalkozunk.

³ Egyébként a szocializmus és a kommunizmus közötti különbségtevés meglehetősen nem triviális probléma mind elméleti, mind ideológiai-praktikus szinten. A pártok és mozgalmak jelenlegi önmegkülönböztetései sok tekintetben illuzórikusak, és csak elhomályosítják ezeknek a fontos fogalmaknak a jelentésmezejét, s ez különösen igaz az oroszországi ideológiai terepre nézve.

⁴ Vö. Bruckusz, B. D.: “Szovjetszkaja Rosszija i szocializm”. Golosz zarubezsja. München, 1993, No. 71. 24–32. o.

⁵ Vö. Mezsujev, V. M.: “Szocializm kak igyeja i kak realnoszty”. Voproszi filoszofii. 1990, No. 11. 20–30. o.

⁶ Vö. Mizesz, L.: Szocializm. Ekonomicseszkij i szociologicseszkij analiz. Moszkva, 1994, 331–344. o.

⁷ Brodel, F.: Gyinamika kapitalizma. Szmolenszk, 1993, 99. o.

⁸ Vö. Zserebin, V. M., Rimasevszkaja N. M.: Problema borbi sz bednosztyju v razrabotkah zarubezsnih pravityelsztvennih i mezsdunarodnih organyizacij. Bednoszty. Vzgljad ucsonih na problemu. Moszkva, 1994, 24–25. o.

⁹ Vö. Habermas, J.: Gyemokratyija. Razum. Nravsztvennoszty. Moszkva, 1992, 92–97. o.

¹⁰ Heimann, H.: Voraussetzung des demokratischen Sozialismus und die Aufgabe der Sozialdemokratie. Bonn, 1991.

¹¹ Darendorff, R.: “Ot szocialnovo goszudarsztva k civilizovannomu szoobscsesztvu”. Polisz. 1993, No. 5. 31–35. o.

¹² Vö.: Matc, U.: “Igyeologija kak gyetyerminanta polityiki v epohu mogyerna”. Polisz. 1993, No. 5., 31–35. o.

¹³ Vö. Rosseli, K.: Liberalnij szocializm. Moszkva, 1989.

¹⁴ Bergyajev, N. A.: O rabsztve i szvobogye cseloveka. Paris, 1993, 173. o.