Az Eszmélet az elmúlt másfél évtizedben visszatérően – ha nem is társadalmi súlyával arányosan – foglalkozott a (magyarországi) cigányok helyzetével, bemutatva mindenekelőtt a honi romapolitika pártokon és kormányzatokon átívelő – mivel hallgatólagos, már-már cinikus közmegegyezésen nyugvó – folyamatosságát az államszocialista korszak utolsó éveitől napjainkig.¹

Ladányi János és Szelényi Iván A kirekesztettség változó formái című könyve alighanem új fejezetet nyit a “cigánykérdés” magyar és kelet-közép-, délkelet-európai gazdasági, társadalmi és kulturális alapviszonyainak feltárásában. A könyv legfőbb érdeme, hogy tartalmat ad “a cigányság a rendszerváltás fő vesztese”-szerű, politikai-publicisztikai, eufemisztikus-elkenő jellegű kijelentéseknek (amelyekkel kapcsolatban Zsigó Jenő egy interjúban joggal jegyzi meg: “ez a megfogalmazás azt sugallja, mintha a cigányság bármelyik politikai rendszernek nyertese lett volna, holott ez nem igaz”² ).

A szerzők két különböző kutatás eredményeinek egyesítésével és – tegyük hozzá – a kutatás és a tanulmány jelentőségéhez képest méltatlanul slendrián, a számítógépes szerkesztés típushibáit felvonultató közreadásával a “cigánykérdés” osztályszempontú elemzésére vállalkoztak. Az első – történeti-demográfiai és antropológiai – kutatás keretében, amelynek ismertetése a kötet terjedelmének kétharmadát teszi ki, a (Ladányi János vezette) kutatócsoport 1989 és 2002 között aprólékos részletességgel kísérte figyelemmel egy északkelet-magyarországi, cigányok lakta zsákfalu, Csenyéte életének alakulását. Az ennek során felhalmozott empirikus adatok, összefüggések azután a “Szegénység, etnicitás és gender” c., a Yale Egyetem Összehasonlító Társadalomkutatások Központja (Szelényi Iván munkahelye) által koordinált kutatási program keretében 1999 ősze és 2000 nyara között elvégzett kérdőíves szociológiai felmérés következtetései segítségével váltak – a könyv alcímét idézve – a Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálatává.

Az említett program vizsgálódásai – mint a könyv Bevezetésének eléggé ötletszerűen egymáshoz illesztett, redundáns bekezdésekből álló fejezeteiből megtudjuk – hat országra: Bulgáriára, Romániára, Oroszországra, Lengyelországra, Szlovákiára és Magyarországra terjedtek ki. A szerzők jelzik, hogy a könyv második részében ezek alapján elemzik majd “a szegénység alakulását a piacgazdasági átmenet időszakában”. Ehhez képest a következtetések alapjául szolgáló komparáció ténylegesen (a 3. és a 4. fejezetben) a magyar, a bolgár és a román állapotokra korlátozódik (aminek magyarázatával a szerzők adósok maradnak).

A cigányoknak az államszocialista rendszerek felbomlása után Európa keleti felében kialakult, sok szempontból újszerű társadalmi helyzetét Ladányi és Szelényi az underclass – a társadalom “alatti” osztály – fogalma középpontba állításával elemzi. E terminus a nyugati szociológiában az 1960-as évek elején azon társadalmi csoportok helyzetének jellemzésére született meg, amelyek kimaradtak a II. világháború után a kapitalista centrumországokban végbement gazdasági prosperitás eredményeiből – azaz a jóléti társadalmak peremére szorultak. Később a fogalom lényegében az egyesült államokbeli afroamerikai, nagyvárosi szegények státusának vált szinonimájává.

A szerzők az underclass kategóriájának – elsősorban Gunnar Myrdal és Julius Wilson nyomdokain – három (valójában inkább négy) fő kritériumát adják meg. Az első a gettó(sodás), azaz a társadalom többségétől való földrajzi elkülönültség s az ezzel összefüggő, többé-kevésbé homogén etnikai összetétel. A második a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hiánya/korlátozottsága, vagyis a segélyezésére utaltság, azaz másként, a társadalmi többség felől nézve: a feleslegesség, a “haszontalanság” (pszichózisa). Végül a harmadik kritérium az immobilitás, vagyis a mélyszegénységből való kitörés esélytelensége. Az underclass – mutatnak rá a szerzők – a kirekesztés olyan sajátos, új formája, amelyben a szegénység összefonódik az etnicitással, ahol tehát a gazdasági-társadalmi meghatározottság, a szó eredeti értelmében vett osztálybesorolás kasztszerű elkülönüléssel párosul.

Nem arról van tehát szó – s ezt a szerzők nyomatékosan hangsúlyozzák –, hogy a “cigányság” mint olyan alkotna underclasst (e kifejezés használatát kerülve, a szerzők mindvégig “cigányokról”, “romákról” írnak), hiszen a cigányok létszámukban kicsiny, mégis számottevő – országonként eltérő – hányada “középosztályosodik”: útja az alsó osztály kategóriájából felfelé vezet. Hanem arról, hogy “a társadalmi tudatban egybemosódik az etnicitás és a szegénység: ha valaki szegény, akkor eleve nagyobb valószínűséggel feltételezik róla, hogy cigány is… Az underclassba szorultakkal előbb-utóbb »cigányul« bánnak… Az etnikai identitás tehát nagymértékben a strukturális pozícióból következik.”

A kelet-európai romák – miként korábban az észak-amerikai feketék – többé-kevésbé elkülönült, osztályszempontból heterogén csoportjait (“rendjét”, “kasztját”) a mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulás (Észak-Amerikában az 1970-es évek elejétől megindult dezindusztrializáció, a hagyományos gyáripar leáldozása, Kelet- és Közép-Európában az 80-as évek második felétől az állami nagyipar és építőipar, illetve a mezőgazdasági szövetkezetek válságba jut/tat/ása, majd a rendszerváltozást követő felszámolása) az osztálytagozódás mentén kettéhasította: a többség mélyszegénységbe hanyatlott, míg kevesen – etnikai identitásukat rendszerint feladva/elveszítve – a stratifikáció magasabb szintjeire emelkedtek.

E folyamat az összehasonlító vizsgálatba vont három kelet-európai államban jelentékeny eltérésekkel ment végbe, amit Ladányi és Szelényi az államszocialista modellek, majd a posztkommunista rezsimek által követett gazdaság- és társadalompolitika különbségeinek tulajdonít. Az utóbbiaknak a szerzők – vállalt leegyszerűsítéssel – két típusát különböztetik meg. Az egyikbe Magyarország tartozik (Csehországgal és Lengyelországgal, ezek azonban nem esnek az elemzés látókörébe), ahol a gazdaságpolitika az elmúlt másfél évtizedben neoliberális elveket követett. A másik modellt Románia és Bulgária alkotja (az összehasonlításból ugyancsak kimaradt Oroszországgal és Ukrajnával együtt), amelyek berendezkedését a szerzők neopatrimoniálisnak nevezik, rámutatva, hogy ezekben az országokban a rendszerváltozás után is megmarad(t) az állam gazdaság- és társadalomszervező szerepe, s ha átalakult formákban is, tovább él(t) a közhatalom és az állampolgárok közötti, úgymond, patrónusi–kliensi viszony.

Vizsgálódásaikból a szerzők arra az eredményre jutnak, hogy bár Bulgáriában és Romániában jóval magasabb a szegény cigányok aránya és száma, mint Magyarországon, nálunk az alsó osztályba s különösen az underclassba tartozó cigány szegények éppoly szegények, mint a másik két ország kisemmizett romái, sőt a cigányok underclassosodása éppen hazánkban a leginkább előrehaladott.

Magyarországon az államszocialista gazdasági-társadalmi rendszer – az extenzív iparosítással együtt járó folyamatos munkaerő-kereslet és a mezőgazdaság kollektivizálása – megszüntette a cigányok kasztszerű elkülönülését (osztályhelyzetre való tekintet nélküli elutasítását). A gazdasági szerkezetváltás impulzusai nyomán eltűntek (de legalábbis elhalványodtak) az etnikai határvonalak. Vidéken megindult a cigányok faluba költözése, s a (nagy)városok új (munkás)nemzedékei számára – nem kis részben a kötelező közoktatásnak köszönhetően is – jórészt értelmetlenné vált a cigány–“magyar” megkülönböztetés. A gazdasági fejlődés vezérelte társadalmi integráció/emancipáció (s kétségtelen asszimiláció, tehát a cigány identitás feladása is!) azonban az 1980-as évek második felében – az államszocializmus (kényszerű) világpiaci “visszakapcsolódása” nyomán – megszakadt. Miként Martin Kovats kutatásaiból tudjuk, ez az az időszak, amikor a Kádár-rendszer cigánypolitikájában fordulat következett be: az integráció költséges útját felváltotta a lényegesen olcsóbb kulturális opció. Ez a gyakorlatban a cigány elit tudatos és fokozatos – napjainkig húzódó – “kooptálását” jelentette előbb kvázi-állami (Hazafias Népfront), később – főként a rendszerváltozás után – települési, majd kisebbségi önkormányzati struktúrákba, illetve különféle európai s más nemzetközi instanciák (Európa Tanács, EBESZ, Soros Alapítvány) által kreált és finanszírozott, “civil” szervezetekbe.

Míg az államszocialista korszak fénykorában a romák beköltöztek a faluba, ezután – Csenyéte esetében, Ladányiék szerint, már a hetvenes évek közepétől – megkezdődött a nem romák kiköltözése a legkedvezőtlenebb adottságú, “elcigányosodott” településekről. Ezáltal egyes falvak ismét cigánytelepekké váltak/válnak – azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy mostantól e cigány többségű települések csonka, acephalus (fej nélküli) közösségeket alkotnak. A folyamat végeredményeként a cigányság legszegényebb csoportjai immár nem a társadalmi hierarchia alján helyezkednek el, hanem lényegében azon kívül: “…egyre inkább szociális segélyekre, családi pótlékra, rokkantnyugdíjra, illetve a szürke- és feketegazdaságra kell hagyatkozniuk megélhetésük érdekében”.

Bár mondanivalójának érvényét Ladányi és Szelényi természetesen nem terjeszti ki eddig, érdemes mégis rámutatni, hogy e folyamat hasonló ahhoz (hiszen ugyanazok az okai is), mint ami az elmúlt negyedszázadban – s főként a bipoláris rendszer felbomlása után – világméretekben ment/megy végbe: a neoliberális politika uralta globalizáció létrehozta/létrehozza a világrendszer peremére szorított, marginalizált államok csoportját, amelyek – miután a nemzetközi tőke számára mint befektetési célpontok indifferenssé váltak – immár alávetett, kizsákmányolt szereplőkként sem igen vesznek részt a kapitalista reprodukció folyamatában. Lakosságuk “eltartottá”, segélyezetté vált/válik; sorsuk a centrum számára pusztán járványügyi, “humanitárius”, illetve legújabban biztonsági kockázati tényező gyanánt bír jelentőséggel, minthogy e kiüresedett állami struktúrákat (l. Szomália, Afganisztán) a transznacionális (“hálózati”) terrorizmus – a neoliberális globalizáció egy másik újszerű jelensége – használ(hat)ja fel bázisául.

A szerzők szerint tehát az underclass képződésének “bevezető” szakasza a szocialista asszimiláció volt – amennyiben a rendszerváltozás után “…azok a cigányok, akik az államszocializmus idején nem tudtak megkapaszkodni a társadalom közepén, a piacgazdasággal szembesülve nagy valószínűséggel a társadalmon kívülre, az underclass helyzetébe kerültek”. A “piacgazdaság” fogalmának definiálatlan használata azonban itt elfedi a lényeget, ami által a szerzők – talán akaratlanul – az államszocialista rendszerrel szemben méltánytalan, pontosabban: történelmietlen álláspontra helyezkednek. Az 1980-as évek közepétől-végétől ugyanis a kelet-közép-európai társadalmak szegényei (köztük a cigányok) nem általában a “piacgazdasággal” szembesültek, hanem a nyugati jóléti államokat is destabilizáló, neoliberális kapitalizmussal. A honi cigány lakosság többsége mai kirekesztettségének a szocialista rendszer “nyakába varrása” Kornai Jánosnak az államszocialista “koraszülött jóléti államról” vallott elhíresült tézisére hajaz, amely – a François Furet és a Kommunizmus fekete könyve által kijelölt kurzust követve – (miszerint a “kommunizmusnak” ab ovo nincs s nem is lehet semmiféle pozitív öröksége, története tévút, letérés a történelem “rendes” menetéről stb.³ ) – retrospektíve “érvényteleníti” a szocialista kísérlet minden pozitívumát. E látószög alapján lehet csak a cigányok társadalmi integrációjának önmaga ellentétbe fordulását annak a társadalmi berendezkedésnek felróni, amely az integráció rögös útján megindult, sőt vitathatatlan eredményeket ért el.⁴

Ami most már Bulgáriát és Romániát illeti, ezekben az országokban “különböző okoknál fogva, az asszimilációs folyamat nem jutott olyan messzire, mint Magyarországon” – állapítják meg a szerzők. “Különösen Bulgáriában nem, ahol a romák lényegesen nagyobb hányada beszéli [ma is] a romani nyelvet, él romák által lakott környéken vagy településen, öltözködik tradicionális módon. A piacgazdaságba való átmenet során a bulgáriai és a romániai romák egy része sikeresen használta fel kultúrájának maradványait.” A bulgáriai roma népesség helyzetének leírására ezért a szerzők az undercast fogalmát ajánlják, rámutatva, hogy ott “csaknem az egész roma társadalom kasztszerűen van kirekesztve a többségi társadalomból”. Ezért aztán az etnikai alapú kirekesztettség három legfontosabb dimenziója, a lakóhelyi, a munkaerő-piaci és az iskolai diszkrimináció együtt leginkább a bulgáriai s legkevésbé a magyarországi cigányok körében figyelhető meg (míg Románia e tekintetben átmenetet képez). Csakhogy ha a romák munkaerő-piaci kirekesztettségének mértékét mindhárom országban az átlagnépesség foglalkoztatottsági arányához viszonyítjuk, Magyarország mutatja a legpolarizáltabb képet: a teljes népességen belül (2000-ben) mért 3,9%-os munkanélküliséghez képest a cigányok 29,9%-a – azaz több mint hétszerese – van kirekesztve a munkaerőpiacról. Ha pedig ehhez az arányszámhoz hozzávesszük a hazai romáknak a romániai cigányokkal közel azonos mértékű lakóhelyi (54,9%), illetve iskolai (27,9%) kirekesztettségi fokát is, valóban kirajzolódik a magyarországi romák mintegy kétötödének underclass-szerű helyzetbe süllyedése.

Magyarországon tehát a roma gettó – szemben az olyan bulgáriai, cigányok lakta városnegyedekkel, mint például a Szliven városának vasútállomása mellett található Nadezhda Roma – underclass típusú gettó, az itt élők elit nélküli, vezetetlen közösségek, “amelyek ezért kiszolgáltatottabbak és megvetettebbek, mint a gazdag, sikeres cigánycsaládok által [is] reprezentált s ezért ha tiszteletet nem is, valamiféle respektust kiérdemlő bulgáriai vagy romániai cigánytelepek, cigányvárosok romái”.

A szerzők az underclass kategóriájából vezetik le, illetve ahhoz viszo­nyítják az elemzéshez felhasznált többi alapfogalmat is.

Ezek közül a legfontosabb – egyben a legvitatottabb is – alighanem a szegénység kultúrája mibenlétének értelmezése, amihez Csenyéte története érzékletes példákkal szolgál. Bár Ladányi és Szelényi – mint írják – “egyelőre” nem vállalkoznak elméletalkotásra, következtetéseik mégis általános(ító), sőt elméleti jellegűek. Eszerint a társadalom “alá” szorult szegények, illetve közösségeik kultúrája “tipikus magatartások és beállítódások… laza és gyorsan változó halmaza”. Ez olyan alkalmazkodási stratégia, amely egyetlen célnak, a túlélésnek rendeli alá a társadalmi együttélés valamennyi mozzanatát. Az effajta kultúra 1. akár a rendelkezésre álló javak vagy – mint a csenyétei példák mutatták – a megszerzésükre alkalmas munkaalkalmak elutasítása árán is teljes egyenlőségre törekszik, 2. nem ismer el semmiféle közösségen belül hierarchiát (vagy akár hierarchia kialakulásával “fenyegető” személyes autoritást), 3. időhorizontja szélsőségesen rövid, beszűkült (a közösség egyik napról a másikra él). Mindezek – hangsúlyozzák a szerzők – “nem az etnikus (roma) kultúrából adódó tradicionális értékek, viselkedési minták”. Éppenséggel az államszocializmus idején megkezdett, ám befejezetlen, félbemaradt integráció/asszimiláció miatt felbomlott, alsó kaszt státusú archaikus közösségek akkulturációja az, amely az új minőségű szegénységet s vele a hagyományos kultúra helyébe lépő szegénység kultúráját életre hívja. E kultúra a közösség tagjai számára többé nem biztosít “emberi méltóságot”, hanem “pusztán [a] túlélést és a szegénység újratermelődését segíti elő”. “A legszegényebbek azért sajátítják el a szegénység kultúráját, mert kisebb vagy nagyobb mértékben elvesztették korábbi kultúrájukat. A gyors társadalmi változás feltételei között a társadalom új szegényeinek, az underclass új tagjainak nem volt más választásuk, mint az, hogy a szélsőséges nyomorban való túlélést lehetővé tevő szegénység kultúráját sajátítsák el.”

A mélyszegénység viszonyai közt élő közösségek magatartásának – Ladányiék által is megtapasztalt – látszólagos irracionalitása valójában egy másfajta racionalitást tükröz: a tőkeviszony peremére szorult-taszított közösségek racionalitását, aminek inherens logikája a prekapitalista társadalmak, jelesül a korai, hagyományos (zsákmányoló, primitív földművelő) közösségek racionalitása alapján értelmezhető.⁵ E racionalitásban a gazdasági funkció (szempont, megfontolás) nem elkülönülten, hanem az együttélés/együttműködés más módjaiba, jelesül a rokoni vagy kvázi rokoni⁶ – az általánosított reciprocitás⁷ által összekapcsolt – viszonyokba ágyazottan van jelen. E társadalmakban valóban a túlélés a legfőbb “parancs”, ami a kölcsönösség bármi áron való fenntartását írja elő, akár a pillanatnyi vagy rövid távú anyagi előnyökről való lemondás árán is. Ennek záloga pedig az egyenlőséghez való szélsőséges ragaszkodás, vagyis annak megakadályozása, hogy az együtt élők csoportjából bárki – a kölcsönösség szálainak szétszakításával fenyegető – túlhatalomra s ezzel a rendkívül szűkösen rendelkezésre álló javaknak a közösség egészétől való elvonására váljon képessé. A közösségen belüli vertikális irányú differenciálódás egyedüli megengedett formája a gazdaságantropológiában M. Sahlins, C. Levy-Strauss (és mások) által leírt big man típusa, akinek “hatalma” csupán elismert tekintély, autoritás, nem pedig effektív hatalom (potestas), s amelyet a “nagy ember” mindaddig (de csakis addig) élvez, amíg közösségét önmaga s legszűkebb rokonságának túlmunkájával (“önkizsákmányolásával”) többletjavakban tudja részesíteni.⁸ Mármost: a “szegénység kultúrájába” hanyatlott közösségek éppen amiatt válnak csonka, elit nélküli, “fejetlen” társadalmakká, mert újra és újra kitermelődő (potenciális) elitjeik az individuum- és versenyközpontú (kapitalista) társadalmi-gazdasági környezetben efféle big man szerep vállalására – magától értetődően – nem hajlandók. Ezért a közösségen belül (tehetséggel, ambícióval, szorgalommal vagy szerencsével) ideig-óráig kiemelkedők számára csupán két lehetőség kínálkozik: vagy visszasimulnak-szürkülnek a közösség átlagába, vagy kilépnek a csoportból, azaz elköltöznek a faluból – ahogyan ez Csenyéte esetében is ismétlődően előfordult.

Ladányi és Szelényi konklúziója meglehetősen borúlátó, ám kétségtelenül realisztikus, ami a kelet-közép-európai romáknak a kirekesztettségből s különösen az underclassból való kitörésének esélyeit illeti:

A romáknak – írják – ma “nem áll rendelkezésükre semmilyen saját tradíciójukból következő használható módszer vagy a többségi társadalom által kínált eszköz, amely megnyugtató segítséget nyújthatna […] a posztkommunista Európában, hogy hogyan válaszoljanak […] a kihívásokra. A jelenlegi szélsőséges kirekesztettségből való visszatérés, akár a társadalom legalsó szintjére is, ha nem is lehetetlen, de minden bizonnyal nagyon keserves út lesz. Olyan út, amelyet a többségi társadalmak segítsége nélkül szinte lehetetlen végigjárni.”

Irodalom

Ladányi János–Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004

Jegyzetek

¹ Vö. Osztojkán Béla: “Cigányság, előítéletek, önszerveződés”, 6. (1990. július), 112–120.; Martin Kovats: “A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca”, 32. (1996. ősz), 132–153.; Diósi Ágnes: “Kívül vagy belül? A cigányság és a magyar társadalom”, 36. (1997. tél), 180–194.; “Kik csinálják a »cigánykérdést« Magyarországon?” (kerekasztal-beszélgetés), 54. (2002. nyár), 47–64.

² Budapesti Lap, 2004. március 5.

³ Furet gondolkodásmódjának kritikájához lásd Henri Maler “A múltat végképp eltörölni?” című írását az Eszmélet 37. (1998. tavaszi), illetve Horváth Gizella cikkét (“A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről”) lapunk 47. (2000. őszi) számában. A Kommunizmus fekete könyvét bírálja ugyanebben a két számban Gilles Perrault (“A kommunizmus: egy »fekete könyv« hamisításai”, 37. sz.) és Noam Chomsky (“Ami a Fekete Könyvből kimaradt”, 47. sz.).

⁴ Ha valahol – egy nagyvárosban vagy egy egész országban, amint ez az elmúlt években a lefejlettebb ipari országok némelyikében (az Egyesült Államokban vagy Olaszországban) megtörtént – összeomlik az áramszolgáltatás rendszere, s emiatt leállnak a metrókocsik, a liftek, leolvadnak a hűtőszekrények, lehet ezért, persze, a villamosáram-fogyasztás általánossá válását is hibáztatni, a krízisért azonban mégiscsak inkább az az energiapolitika felelős, amely – mondjuk, a közszolgáltatások erőltetett ütemű privatizációjával – destabilizálta a rendszer biztonságát.

⁵ Lásd ehhez a (mára méltatlanul elfeledett) közgazdász, Földes László tanulmányát: “Hagyományos gazdálkodás és ésszerűség”, Világosság, 1974/1.

⁶ Csenyétén ilyenek (voltak) az ún. bandák (Katona-, Rigó-, Király-, Kukaj-banda).

⁷ Ismeretes, hogy a hagyományos társadalmak fő tevékenységcsere-modelljeinek (reciprocitás, redisztribúció, árucsere) megkülönböztetése Polányi Károlytól származik. A reciprocitás három válfajáról (általánosított, kiegyenlített, negatív) lásd E. R. Service: “Vadászok”, in: E. R. Service–M. D. Sahlins-E. R. Wolf: Vadászok – Törzsek – Parasztok, Gondolat, Budapest, 1973. 22–23.; a tevékenységcsere-modellek egymáshoz való viszonyáról és az uralom “észrevétlen” kialakulásáról pedig: Lugosi Győző: “Az uralmi viszonyok keletkezéséről”, Világosság, 1983/2.

⁸ “Amikor a főnök már azt mondja: »Nem adok többet! Vége a bőkezűségnek! Most már más legyen bőkezű helyettem!«, valóban biztosnak kell lennie a hatalmában, mert uralmának legsúlyosabb válságát éli át” – írja C. Levy Strauss a Szomorú trópusokban (Gondolat, Budapest, 1973, 352–353.)

Két tanulmánykötet a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változásáról

A kilencvenes évek nem csak a gazdasági-politikai rendszerváltás területén jelentettek kihívásokat a megújulni kívánó közép-kelet-európai országok számára: a globalizáció folyamatainak kiteljesedése, a tömegtermelésen alapuló ipari struktúrák átalakulása, a jóléti állam megkérdőjeleződése még bizonytalanabbá tette számukra a járható és követendő utat. A transznacionális vállalatok meghatározóvá válása gazdaságukban pedig további kérdéseket vetett fel. Ezeknek a kérdéseknek jelentős része a munkaügyi kapcsolatokra, az emberi erőforrás kezelésére vonatkozik: a térség bekapcsolódása a magas hozzáadott értéket előállító, új szemléletű termelésbe, az új szervezet felépítési és a humán erőforrást érintő menedzsmentstratégiáinak elterjedése kiutat és biztos pozíciót jelenthet a világgazdaságban.

Ezek a problémák állnak két, nemrégiben megjelent tanulmánykötet fókuszában. Az angol nyelvű, térségünkkel foglalkozó nemzetközi kutatócsoport munkáját bemutató Emerging Human Resource Practices – Development and Debates in the New Europe című kötet elméleti és empirikus alapokról próbál áttekintést nyújtani a közép-kelet-európai vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatának átalakulásáról. A munka és a párbeszéd új paradigmái című tanulmánykötet egy magyarországi kistérségen keresztül mutatja be a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változását.

* * *

A globalizációhoz kapcsolódó jelenségek vizsgálatánál a gazdaságpolitika – főleg a kis, nyitott gazdaságokra értelmezett – egészen más kérdésfeltevéseket és választási alternatívákat kínál, mint a politikai-társadalmi gondolkodás és cselekvés egyéb területei. A kelet-közép-európai országok számára az exportorientáció szükségessége, a tőkebeáramlás növekedést meghatározó volta tény, és ez különösen igaz a globális gazdasági szereplők előtt a 90-es években leggyorsabban megnyitott Magyarországra. A gazdaság és az abban meghatározóvá vált multinacionális vállalatok kapcsolata, ennek átalakulása és az ezt befolyásolni hivatott gazdaság- és társadalompolitikai cselekvés mára széles körű közéleti vita tárgyává váltak.

Ehhez a diskurzushoz járul hozzá a maga sajátos szempontjaival az Akadémia Kiadó által nemrégiben megjelentetett, Makó Csaba, Chris Warhurst és John Gennard által szerkesztett angol nyelvű tanulmánykötet. A kötetben szereplő írások egy az MTA és a Szent István Egyetem által szervezett 2000-es budapesti konferencián hangzottak el. A szerzők a közép-kelet-európai térség humánerőforrás-gyakorlatával foglalkozó magyar és nemzetközi kutatók, akiknek együttműködését az MTA és a Brit Akadémia csereprogramja segítette.

A kötet empirikus és elméleti jellegű tanulmányokat egyaránt tartalmaz, a helyzetkép, dinamika és narratíva keveréke. A vállalatok humánerőforrás-gyakorlatának változását és állapotát mutatja be különféle területeken, felhívva ezzel a figyelmet a kérdéskör egészen meglepő szempontokból jelentős voltára.

A multinacionális vállalatok által alkalmazott “puha”, szervezetfelépítési technológiák átvétele és elterjedése a hazai vállalatok körében, a humán erőforrást érintő menedzsmentgyakorlat változása hosszabb távon meghatározhatja Magyarország versenyképességét az egyre szorosabbá váló világgazdaságban. Ez még inkább hangsúlyos, ha figyelembe vesszük a vállalatok eredményessége és emberi erőforrás gyakorlata között feltárt pozitív kapcsolatot. Eszerint a vállalatok és tágabban a gazdaság fejlődését meghatározó egyik legfontosabb tényező a szervezetük minősége, a szervezeti tudás és a vállalatkompetenciák kiterjedtsége. A sokat emlegetett, tudásalapú gazdaság kiépülése, az alacsony hozzáadott értékű termelés helyett a magas termelékenységű betelepülése az oktatás- és foglalkoztatáspolitika mellett szintén a vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatán és ennek változásán múlik.

A szervezeti felépítés és humánerőforrás-menedzsment ugyanakkor erősen befolyásolja, hogy a vállalatok munkásai, alkalmazottai hogyan érzékelik munkakörüket, munkájukat: mennyire sokszínű az, mennyire vannak döntési jogköreik, vagy ellenkező előjellel: mennyire elidegenedettek tőle. A munkahelyi kapcsolatoknak része a vállalati vezetés szakszervezetekhez való viszonya. A globalizált vállalatokkal szemben a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni: a jóléti társadalom és a globalizáció kölcsönhatásának alakulását erősen befolyásolhatja.

Az empirikus tanulmányok alaposnak mondhatók, amennyiben felhívják a figyelmet a vizsgált jelenségek negatívumaira is, a kötetből azonban általánosságban egy pozitív kép és leírás bontakozik ki a nemzetközi vállalatok és a hazai gazdaság és társadalom kapcsolatáról. Ennek egyrészt mutatkoznak jelei, másrészt viszont csak pozitív várakozás, amit azonban kellőképpen alátámaszthatnak a szorgalmazott releváns politikák.

A multinacionális vállalatok betelepülésével kapcsolatos egyik leglényegesebb kérdés, hogy ezek mennyire integrálódnak a helyi gazdaságba: mennyire alakulnak ki beszállítói kapcsolatok, mennyire terjednek el a helyi vállalatok közt az általuk importált “kemény”, azaz termelési, illetve “puha”, azaz szervezeti, emberierőforrás-technológiák. Warhurst et al a kötetben szereplő tanulmányában¹ az utóbbi, eddig kevesebb figyelmet kapott kérdést vizsgálja. A modern vállalat-, termelés- és humánerő-szervezési technológiák terjedése eszerint segít modernizálni, versenyképessé tenni a helyi vállalatokat. Ennek meghatározó szereplőit és mechanizmusát vizsgálva azt látjuk, hogy a technológiák diffúziója függ egyrészt a helyi gazdasági szereplők által kevéssé befolyásolható tényezőktől, így az adott nemzetközi cég érdekeitől, stratégiájától vagy általában a társadalom befogadókészségétől. Függ ugyanakkor a megfelelő gazdaságpolitikai környezettől és az átviteli csatornák kialakulásától és működésétől is. Ezen belül megkülönböztetik a kényszerített átvételt, amikor a multi beszállítóinak különböző minőségi követelményeket ír elő. A másolás jellegű átvétel során a helyi cégek adaptálják a multinál látott szervezési technikákat, ehhez persze szükséges a megfelelő szakmai fórumok megléte és hatékony működése. Végül a menedzserek mozgása a vállalatok közt szintén a tudás szintjén meglevő kompetenciák terjedését segíti.

Az egységesülő világgazdaságban elfoglalt szerepünket a jövőben meghatározza, hogy a betelepült vállalatok milyen stratégia alapján végzik helyi fejlesztéseiket. A Makó Csaba írásában² ismertetett kategorizálás szerint a világgazdasági integráció két legmagasabb fokozata a “multinacionalizáció” és a “globalizáció”. Az előbbi gyakorlatilag adott államokhoz kapcsolódó vállalatok nemzetköziesedő termelési tevékenységét jelenti, az utóbbi az a fázis, amikor a vállalatok elszakadnak anyaországuktól és igazán transznacionálissá válnak: globálisan szervezik döntési és kutatásfejlesztési tevékenységeiket is. A közép-kelet-európai államok a kilencvenes években bekapcsolódtak a “multinacionalizáció” folyamatába, egyelőre nyitott kérdés azonban, hogy a szűk értelemben vett globalizáció szakaszában milyen szerephez jutnak. Makó ezt elemzi a székesfehérvári térségben készített felmérések alapján. Az általa ismertetett koncepció szerint a hatékony piacgazdaság kiépülését az ún. kreatív szakasz követi, amikor már a fejlődés minőségén, a magas hozzáadott értékű termelés elterjedésén van a hangsúly. A multinacionális vállalatokkal kapcsolatban itt már gazdasági beágyazódásuk és stratégiai, fejlesztési tevékenységeik idetelepítése a cél. Ez kedvező pozíciót biztosít az országnak a szűk értelemben globalizálódó nemzetközi gazdaságban. Makó előremutató példaként említi, hogy több nemzetközi vállalat Magyarországra telepítette kutatási-fejlesztési tevékenységét.

De Sousa és Richet³ a működőtőke-beáramlás modernizációs hatásait vizsgálva elkülöníti a vállalatokon belüli és vállalatok közötti technológiatranszfert. Koncepciójuk szerint a belső transzfert segíti, hogy a transznacionális vállalatok helyi leányvállalataikra egyre kiterjedtebb jogköröket ruháznak: kutatási-fejlesztési tevékenységek és regionális döntési központok is átkerülnek ide. Az általuk prezentált adatok ugyanakkor mutatják, hogy a beszállítói kapcsolatok is egyre inkább kiépülnek, és ez általában átstrukturálódást jelent a helyi cégek számára.

Warhurst et al megemlíti, hogy a szervezeti kompetenciákra és tudásra építő vállalat egyik jellemzője a döntési jogkörökkel felruházott alkalmazott. A vízió tehát egy kevésbé elidegenedett, a humánerő-fejlesztésre és -képzésre hangsúlyt fektető munkahely. Kérdés, hogy ehhez képest hogyan élték meg a dolgozók munkahelyeik átalakulását a 90-es években. Ezt vizsgálja magyar és lengyel felmérések alapján Ishikawa⁴ . Az elidegenedést mutató jelzőszámok mindkét országban jelentősen emelkedtek a rendszerváltozás során, de a kiinduló helyzet nem volt azonos a két országban. Lengyelországban egy eleve nagyon magas szinthez képest rosszabbodott tovább a munkások helyzete, míg Magyarországon a korábbi alacsony szintről emelkedett közepes mértékűre a mutató. A szerző az eltérés okait elemzi foglalkozási csoportokra lebontva.

A munkától való elidegenedés egyik eleme a vállalati döntési mechanizmusoktól való eltávolodás, a munkásokkal való vezetői konzultáció hiánya. A szakszervezetek reprezentációs és érdekérvényesítő képessége jelentősen romlott az elmúlt évtizedben a nemzetközivé váló tőkével szemben. A munkások nemzetközi érdekvédelmének hiányát a legutóbbi napokban is érzékelhettük, amikor is az üzemek kitelepítésével fenyegetett szakszervezetek munkaidő-engedményekre kényszerültek Németországban. Gennard et al⁵ a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének kérdéseit és a közös fellépésük előtt álló akadályokat elemzi.

A kötetben további esettanulmányok is olvashatók a térségbe települő transznacionális vállalatok emberierőforrás-gyakorlatáról, ezek helyi cégekkel való kölcsönhatásáról, a vállalkozói életpályákról, a hátrányos helyzetű térségek foglalkoztatási helyzetéről. Egyes földrajzi térségek elemzése több írásban is megjelenik, ám ezek mindegyike valamilyen speciális kérdést vizsgál az adott vállalatoknál. Egy adott kistérség átfogó elemzését nyújtja viszont a másik recenzált kötet: a foglalkoztatási helyzet bemutatásán túl vizsgálja, hogy a térség különböző nagyságú vállalatai milyen termelés-szervezési és emberierőforrás-gyakorlatokat alkalmaznak, ezek hogyan hatnak egymásra, így bizonyos szempontból kiegészíti ezt a könyvet.

A kötet által nyújtott analízis tehát több területről indul ki, így végigolvasva az egyébként szerteágazó írásokat, végül összeáll az olvasónak valamiféle helyzetkép a térség vállalatai humánerőforrás-kezelési gyakorlatának változásáról és jelentőségéről. A tanulmányok nagy része vállalati interjúkra és kutatásokra támaszkodik, így az elméleti állítások működését konkrét esetek bemutatásán keresztül vizsgálja meg, ami szintén pozitívumai közé írható. A kötet azonban óhatatlanul normatív, amennyiben az őt övező szakmai kommunikáció is az: a térség országainak és Magyarországnak a globális gazdaságba kapcsolódását a fejlődő humánerőforrás-gyakorlatokat és azok implikációit figyelembe véve elemzi. Az olvasó tehát nem annyira a vállalatok valós munkahelyi viszonyairól, a munkakörülményekről, a tényleges gyakorlatról kap képet, mint inkább arról, hogy ez a gazdaság mennyire átitatott ezekkel a szervezeti technológiákkal, menedzseri gyakorlatokkal. Előnye azonban, hogy felvázolja a bennük rejlő lehetőségeket, amelyek meghatározhatják a térség országainak világgazdasági sikerét, illetve vázolja az ezt elősegítő vállalati és gazdaságpolitikai stratégiákat.

* * *

Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros. Egy település három elnevezéssel, ami szinte a semmiből vált a szocialista nehézipar egyik fellegvárává. Az 50-es 60-as években a nyugat-európai döntéshozók körében is népszerű volt az olyanfajta regionális politikai gyakorlat, ahol szintén a földből nőttek ki az új nagyvállalatok és települések.

A 60-as, 70-es évek nyugat-európai térszerkezete és térfolyamatai konzerválódtak Magyarországon egészen a rendszerváltásig, ami nem felelt meg a piacgazdaságnak és az egyre inkább teret nyerő újfajta termelésszervezési paradigmáknak. A 90-es évek elején nemcsak a gazdasági szerkezetváltással, a piacgazdaságra való átmenet nehézségeivel kellett szembenézni, hanem az ezzel együtt járó és felerősödő globalizációs folyamatokkal is. Ez kibocsátási veszteséggel (ún. transzformációs visszaeséssel), a lakosság életszínvonalának csökkenésével és az egyenlőtlenségek növekedésével járt. A nehézipar a fejlett országokban válságágazattá vált.

Dunaújvárosnak és kistérségének az átlagosnál kisebb visszaesést kellett elszenvednie, mivel a Vasműnek sikerült átvészelnie a 90-es évek elejét. A Dunaferr csoport még ma is meghatározó szereppel bír a térség társadalmi és gazdasági életében. A Dunaújvároshoz hasonló gazdaságilag monokultúrásnak számító “rendszerváltó” térségek életében az ipari pillér kidőlése igen súlyos gazdasági-társadalmi válságot eredményezett. A gazdasági szerkezet diverzifikálása, a szolgáltató szektor súlyának növelése nélkül ez a fenyegetettség Dunaújváros esetében is megmarad, akár állami nagyvállalatról legyen szó, akár nem.

A Munka és a párbeszéd új paradigmái című kötet egy komplex és részletes, a teljesség igényével megírt empirikus elemzés a szóban forgó kistérségről a munka világának kérdéskörében. Inkább a mikroszintre koncentrál, szemben az előző munkával, ami behatóbban tanulmányozza a makrofolyamatokat.

A szerzők fő célja, hogy azonosítsák a kistérségnek a mintában szereplő vállalatai és vállalkozásai által követett termelésszervezési és tudás felhasználási modelleket, elsősorban feltáró kvalitatív elemzés (survey) keretében, valamint, hogy megvizsgálják: ezt mennyiben módosítja a társadalmi és kulturális beágyazottság és a szociális partnerek közötti párbeszéd. Az elemzés kiterjed a térségben rendelkezésre álló erőforrások bemutatására, a munkaerő-piaci helyzetre, illetve a gazdasági, társadalmi és kulturális kölcsönkapcsolatokra is.

Makó–Simonyi szerint a piacgazdaság új szervezeti modelljeinek adekvát leírásához meg kell újítani a gazdaságszociológia szótárát, amit az elméleti részben részletesen bemutatnak.

A posztszocialista közép-kelet-európai országoknak nem egyszerűen a fejlett országokhoz való felzárkózás a cél, hanem az integrálódás a globalizálódott világgazdasági rendszerbe. Ebben a rendszerben a hangsúlyok állandó mozgásban vannak, így új fogalmak kerülnek előtérbe. A rugalmasság és a tudás lépett elő központi témává a gazdaságszociológiában a 90-es évekre. A privatizáció, decentralizáció, versenyképesség, dereguláció, alkalmazkodóképesség stb. fogalmaival kiegészülve a megerősödő neoklasszikus paradigma esszenciáját alkotják, amiket a Washingtoni Konszenzus “kodifikált”. Ezen fogalmak segítségével építhetőek fel, írhatók le jól az új munkaszervezeti és tudáshasznosítási modellek.

Az elméleti részben a szerzők felvázolják a rugalmasság, valamint az alternatív tudásformák főbb típusait. A rugalmasság összetett fogalom, de első olvasatban a merevségek felszámolását jelenti. Leginkább a munkaerő-piaci kötöttségek lazítása katalizálja azt. A rugalmasságnak két alapvető formája létezik: a külső, munkapiaci, valamint a belső, funkcionális⁶. Az egyik, illetve a másik gazdasági szervezetekben alkalmazott “túlsúlya” alapján számos munkapiaci makromodell létezik a gyakorlatban Európa-szerte. A merev makroszint–rugalmas mikroszint kettőssége a stabilitást viszi a foglalkoztatási struktúrába, ami a munkavállalók számára kedvező, de például a magyarországi VGMK-k is sikeresen használták ki a 80-as években a tervgazdaság strukturális merevségeit.

A tanulmány szerint elsősorban a mikroszint hordozza az új termelésszervezési eljárásokat⁷ és tudásfelhasználási koncepciókat, amik az alkalmazkodás, az innováció és a változásra való képesség legfőbb komponensei. A tudás és az információ lassan, de biztosan válnak a legfontosabb termelési tényezővé. Ugyanakkor a tőkeszegény posztszocialista országokban a tőke relatív pozíciója a munkához képest szilárd maradt mind ez idáig.

Dunaújváros és kistérsége a 150 magyar kistérség között igen előkelő helyet foglal el általános gazdasági fejlettség tekintetében. Kedvező a fekvése (Fejér megye), korán kialakult szociális intézményi és jó infrastrukturális ellátottsága is ezt igazolja. Az előnyök közé sorolható még, hogy a térség demográfiai és foglalkoztatási mutatói kedvezőek, jobbak az országos átlagnál. Hátrányt jelent a szolgáltatási szektor színvonalának, diverzifikáltságának és súlyának alacsony volta, továbbá, hogy a vállalkozássűrűség, valamint a kis- és középvállalatok súlya vállalati struktúrában alacsony. A legnagyobb veszélyt a már említett monokultúrás gazdasági struktúra jelenti, bár a Dunaferr “mindenhatósága” nemcsak visszahúzó erőt, de stabilitást is magában hordoz. A többségi állami tulajdonban lévő nagyvállalat csődbe jutását a politika nem engedheti meg, hiszen akkor több tízezer ember megélhetése kerülne veszélybe, bár egyre kevesebb a hajlandóság, hogy közpénzzel finanszírozzák a Vasmű technológiaváltását a versenyképesség megőrzése céljából. A másik tanulmánykötet egyik fő aspektusa a tőkevonzó képesség, hiszen a standard elméletek szerint az FDI magában hordoz bizonyos típusú spillover hatásokat is⁸ , ha nem enklávészerűen integrálódik a helyi gazdaságba. A dunaújvárosi kistérség tőkevonzó képességére – főként a Dunántúl fejlettebb térségeivel összehasonlítva – gyenge, ami kapcsolatban állhat a térség monokultúrás gazdasági struktúrájával, a Dunaferr domináns szerepével. Ezt ellensúlyozhatná az infrastruktúra megfelelő volta, valamint a humántőke elégségesnek mondható mennyisége és minősége.

A tanulmány empirikus, a tudáshasznosításra és termelésszervezési eljárásokra vonatkozó részének konklúziója szerint a dunaújvárosi kistérség vállalkozásai, szervezetei nem kezelik kiemelt területként a képzést, noha csíráiban már megfigyelhetőek az alternatív tudásformák s az ezzel együtt járó rugalmas szervezési eljárások. A formalizált tudástípusok iránti kereslet még mindig domináns. A térség vállalataira inkább a tömegtermelés jellemző, azaz a neofordizmus uralkodik mind a kis-, mind a nagyvállalatok körében. A szervezet “kemény” jellemzői (a szervezet életkora, mérete és társasági formája), valamint a technológiaválasztás nagyban determinálja mind az alkalmazott termelési eljárások megválasztását, mind az alkalmazott képzési tevékenységet. Az egyedi termelést folytató – vagy a kisméretű vállalatokra inkább jellemző az innovációbarátság, a rugalmas formák megléte és az alternatív tudásformákra való építés. A nagyvállalatoknál koncentrálódik a tudás, az alkalmazott technológia korszerűsége együtt jár a képzési tevékenység intenzitásával. Jellemzően a kisebb szervezetek alkalmaznak magasabb képzettséggel rendelkező munkaerőt. A világszinten egyre inkább dominánssá váló élethosszig tartó tanulás, atipikus munkák, rugalmas szerződések stb. még nem váltak bevetté a kistérségben. Mindezek ellenére figyelemre méltó a térség adaptációra és megújulásra való képessége mindössze tizenöt évvel a rendszerváltás után, napjaink gyorsan változó, globalizálódó gazdasági környezetében.

A tanulmány kiterjed a partnerek közötti párbeszéd és megállapodások vizsgálatára is. Itt már teljes képet kapunk a górcső alá vett vállalatok társadalmi beágyazottságáról, stratégiájáról és víziójáról. Munkaügyi kapcsolatok és megállapodások terén nagyfokú heterogenitás a jellemző, amihez a dereguláció és a különböző szervezeti kultúrával és stratégiával rendelkező tulajdonosi csoportok és persze a termelésszervezési modellek járulnak hozzá. Minden szervezetnek más és más elképzelései vannak arról, hogy hogyan fokozza hatékonyságát, profitabilitását a munkavállaló motivációjának, képzettségének és képességének növelésével, figyelembe véve a tudáshasznosítási stratégiáját és az alkalmazott termelési eljárást. Az elemzés megerősíti azt a hipotézist, hogy nincs univerzális recept, a szervezet mélyen a társadalmi-gazdasági struktúrába ágyazott és a társadalmi partnerek közötti hatékony kommunikáció és koordináció a szervezetek és a térség sikerességének záloga.

A fejlett piacgazdaságokban uralkodó gazdasági-szervezeti normák és minták átvétele, ezek adaptálása a lokális sajátosságokhoz, továbbfejlesztése és a helyi erőforrások megfelelő mozgósítása meghatározó elem a gazdaság teljesítménye szempontjából. Ennek a folyamatnak a megindulására vannak jelek – ezt mindkét kötet tanulmányai mutatják –, de még korántsem eldöntött. Kérdés tehát, hogy megszűnik-e a magyar gazdaság kettőssége: integrálódnak-e a globális vállalatok a helyi struktúrákba, illetve viszont. Kérdés, hogy a kisvállalatok megtalálják-e új szerepüket, hogy elterjednek-e az emberi tudásra építő, humánusabb munkaerő-szervezési viszonyok, hogy a szakszervezetek megadják-e a megfelelő válaszokat. A rendszerváltás befejeződött, az átalakulás azonban nem: Magyarország szerepének meghatározódása az egységesülő világgazdaságban további kihívásokkal szembesíti az országot. Ezért is fontosak az olyan kutatások, amelyek a folyamat aktuális állapotáról tudósítanak.

Irodalom

Makó Csaba–Chris Warhurst–John Gennard (szerk.): Emerging Human Resource Practices – Developments and Debates int he New Europe, Akadémia Kiadó Budapest, 2003

Makó Csaba–Simonyi Ágnes (szerk.): A munka és párbeszéd új paradigmái, Országos Munkaügyi Közalapítvány, Munkaügyi kutatások szakmai műhelye, Budapest, 2003

Jegyzetek

¹ Towards a Better Understanding of the Cross-Border Transfer and Diffusion of Soft Technology

² Globalisation and Organisational Innovation: The Case of Central and Eastern Europe

³ Economic Transformation, FDI and Local Supply Companies: The Case of Hungary

⁴ Employee Representation and Alienation in the Transition Economies: The Cases of Hungary and Poland.

⁵ Barriers to Cross-border Trade Union Co-operation in Europe

⁶ Pl. a konjunkturális rugalmasság

⁷ Neofordizmus, diverzifikált minőségi termelés, rugalmas tömegtermelés és rugalmas specializáció

⁸ Túlcsordulási hatás, ami alapvetően több formában történhet: hálózati externális hatások, illetve technológiák átvétele

A cikk rekonstruálja a szocializmus elméleti és politikai-történeti fogalmát, s így beleáramlik folyóiratunk hasábjain folyó polémiába. A szerző rámutat, hogy a szocializmus fogalmának többrétegűsége és változó értelme nem választható el az emberek természetes szükségleteitől (az ingyenes oktatástól, egészségügytől stb.), de egyetemessé válásához gazdasági fejleménnyé kell kiteljesednie, amely az állam és a tőke gyámkodásának leküzdését foglalja magában.

Az a történelmi időszak, amelyet a szocializmusban való össztársadalmi csalódottság jellemzett, úgy látszik, a vége felé jár. Az ideológiai útjelzők szemünk előtt cserélődnek fel, a politikai harc mezején új pártok és mozgalmak jelennek meg szocialista hangütésű jelszavakkal és politikai célkitűzésekkel. A liberalizmus dáridója a széles orosz rónán immár magától is kifulladóban. Az uralkodó rezsimet talán már csak a kommunista revánstól való rettegés tartja vissza, hogy hivatalosan is felvállalja a szocialista ideológia valamiféle mérsékelt változatát. Ám nincs kizárva, hogy ez mégiscsak bekövetkezik, hiszen görcsös igyekezet tapasztalható a szociáldemokrácia egyes európai etalonjainak meggyökereztetésére az oroszországi talajon. Mindez aligha hajtja a vizet a jelenleg uralkodó elit malmára; mindazonáltal a hazai ellenzéknek és kvázi-ellenzéknek előbb-utóbb meg kell határoznia elvi viszonyát a szocializmushoz. A feladat alól nem lehet kibújni a régi jelszavak ismételgetésével vagy a nyugat-európai szociáldemokrata koncepciók naiv kivonatolásával. Ahogyan egy nemrégiben zajlott vitán helyesen elhangzott, itt az ideje, hogy komoly elméleti elemzés alá vessük történelmi tradíciónkat, feldolgozzuk a felhalmozott tapasztalatot, újrafogalmazzuk a szocializmus alapvető eszmei normáit és értékeit.¹ Ez magában foglalja a kritikus önelemzést és a szocializmus mint meghatározott ideológia és történelmi gyakorlat mindenoldalú önmegújítását.²

Bármennyire eltávolodtak is a marxizmustól a jelenlegi szocialista ideológia különféle változatai, mély világnézeti alapjai tekintetében korunk szocializmusa továbbra is szorosan kötődik a marxi történetfilozófiához. Marx paradigmatikus meglátásai a szocializmusról, a kapitalizmusról, a kommunizmusról és helyükről a történelmi folyamatban gyakorlatilag kétségbevonhatatlanok maradtak. A korrekciók leginkább felületes módosításokra korlátozódnak, vagy hozzáigazgatások az éppen adott történelmi szituációhoz. Így hát, első megközelítésben, a “kapitalizmus” elvont fogalma továbbra is olyan társadalmat jelöl, amelyben a tőke és a bérmunka viszonyai uralkodnak, a “szocializmus” pedig olyan társadalomra utal, amelyben megjelennek az adásvétel, a bér- és profitviszonyok keretein kívül eső élettevékenységek. A “kommunizmus” terminussal egyfelől a piaci és áruviszonyokon kívüli emberi kapcsolatok jövőbeni uralmára céloznak, másfelől egy sor olyan kísérletre, mely e viszonyokat a jövő helyett már a jelenben meg kívánja valósítani. Világos, hogy a “szocializmus” és a “kommunizmus” kifejezés valami közös és egymáshoz közeli tartalmat jelöl, eltekintve a jelenvaló állapotok történelmi értékelésétől. A szocialisták elfogadják a világot olyannak, amilyen, és csak részletekben és fokozatosan módosítják azokat a jellemzőit, amelyek megértek a változásra. A kommunisták viszont alapjukban kívánják megrendíteni a fennálló világrend szociális és gazdasági tartóoszlopait, s ez aztán együtt jár az átalakítás politikai eszközeinek túlértékelésével és a társadalmi utópizmus túltengésével ideológiájukban és gyakorlatukban. Ennél részletesebb különbségtételre jelen elemzésünkben nincsen szükség.

A szocializmus és a kommunizmus különböző változatai nagymértékben átfedik egymást, elhatárolásuk bonyolult és gyakran semmitmondó. Általánosságban elfogadhatjuk azt a tézist, hogy a modern szocializmus magában foglalja a kommunizmust, mondhatni, “szélső baloldali” komponenseként. Másfelől a történelmi valóság nyomására a kommunista ideológiába és gyakorlatba is beágyazódnak szocialista elemek, bármi legyen is egyébként a kommunisták felfogása erről a valóságról. Úgy tűnik, ez a helyzet a jövőben is fennmarad, ami persze nem zárja ki a különböző történelmi módosulásokat sem a szocializmusban, sem a kommunizmusban.³

De még ha fenntartjuk is a szocializmus és a kommunizmus mint a “közeli” és a “távoli” jövő közötti viszony hagyományos képletét, vajon mondhatjuk-e, hogy ennek a viszonynak jelentősége van a belátható történelmi perspektívára nézve? Úgy látszik, semmiképpen, hiszen a 20. század egész tapasztalata azt bizonyítja, hogy míg a bérmunka–tőke viszonyok uralkodóak a világban, a szocializmus csak az első lépéseinél tart. A megelőzésre vagy a történelem menetének felgyorsítására irányuló kísérletek végül is részben sikertelennek bizonyultak, ami a szocializmus különféle “megtagadásai”-hoz vezetett, válságjelenségekhez a szocialista mozgalomban, sőt a liberális ideológia revánsához és a durva kizsákmányolás gyakorlatához a különböző országokban.

A jelenlegi történelmi periódusban, véleményünk szerint, nem lenne ésszerű globális történelmi változások bekövetkeztében bizakodni, ehelyett fontos felismernünk a valóság néhány olyan, fokozatosan létrejövő és világméretekben megszilárduló elemét, amelyeket már most is szocialistának nevezhetnénk. A szocializmus felülkerekedése, nem is szólva a kommunista tervek megvalósulásáról, még messze van. De a globális gyakorlatban a “szocialisztikusság” zárványait sem lehet eliminálni. A szocializmus jövőjét éppen ezeknek a “szocialisztikus elemeknek” a kibontakozásában látjuk, amelyek már a 20. században bebizonyították életképességüket.

Vegyük most sorjában szemügyre ezen “szocialisztikus elemek” felhalmozódását a társadalmi élet gazdasági, szociális, politikai és ideológiai szférájában a 20. század folyamán, illetve a közeljövő perspektívájában.

Szocializmus és gazdaság

A 20. században a szocializmus elméletének és ideológiájának általánosan elfogadott tézise volt, hogy a gazdaságban a szocialista fordulat lényege a magántulajdonról a társadalmi tulajdonra való áttérés (a társadalmasítás). Ugyanez a tétel vált a legkülönbözőbb cáfolatok tárgyává a szocializmus más ideológiai táborokat képviselő kritikusainak munkáiban, jóformán már az Oroszországban 1917 után végrehajtott társadalmi kísérlet első éveitől kezdve.⁴ Jelenünkben, a század vége felé, a szocialista gondolkodás és gyakorlat ezen koncepciója sok tekintetben módosult. Politikai téren fontos jelenség, hogy a legutóbbi években a klasszikus elképzelések legszilárdabb képviselői is (mint például az FKP vagy a brit Munkáspárt) feladták a “társadalmasítás” eszméjét. A magántulajdonnal és a “piacgazdaság”-gal folytatott közvetlen politikai harctól már régen eltávolodott nyugati szociáldemokráciának ezt a beállítottságát viszont sokan úgy fogják fel, mint eszmei és politikai kapitulációt, mint a “szocializmus eszméinek” teljes vereségét, miután a 20. század gazdasági fejlődésének gyakorlata revideálta őket.

Azonban a gazdaság szocialista átalakítására irányuló 20. századi kísérletek tanulsága korántsem korlátozódik erre a negatív eredményre. Ahogyan arra egyes tanulmányokban helyesen rámutatnak, revízióra nem a tulajdon “társadalmasítás”-ának eszméje szorul, hanem ennek az a történelmi változata (az ideológiában és a gyakorlatban), amely a 20. században uralkodott.⁵ Ez a változat bizonyos mértékben szükségszerű volt, és abból a leegyszerűsített képletből indult ki, miszerint társadalmi tulajdon = állami tulajdon. Ennek megfelelően “társadalmasítás”-on azt értették, hogy nacionalizálni kell a termelést, és az államot kell megtenni a termelőeszközök alapvető (sőt nemritkán egyetlen) tulajdonosának. A nacionalizációnak éppen ez az aktusa indította útjára az állami tulajdon többé vagy kevésbé kiterjedt szektorainak megjelenését Ázsia és Európa, Afrika és Amerika legkülönbözőbb államaiban.

Miért nem tekinthető azonban az állami tulajdon “szocialisztikus elem”-nek a modern gazdaságban, és miért kell a jövő feladatának tartanunk a valóságos szocialista “társadalmasítás”-t? Az elvi válasz az, hogy a szóban forgó formaváltás nem hozza magával a már létező gazdasági rendszer lecserélését. Az állam mint tulajdonos csak kis részben, gyakran csak névleg különbözik a hagyományos vagy modern értelemben vett tulajdonostól; lényegében éppúgy a tőke képviselője marad, mint a magántulajdonos. A bérmunkának a magán-, illetve az állami vállalatnál alkalmazott formája pusztán a kizsákmányolás körülményeinek vagy fokának különbségét jelenti, az állam egyébként egyáltalán nem mindig humánusabb kizsákmányoló. Mind az állami, mind a magántermelés célja változatlanul a maximális haszon kinyerése, ráadásul távolról sem feltétlenül a társadalom szükségleteinek minél teljesebb kielégítése jegyében. Éppen ellenkezőleg: a termelés méreteinek növekedtével és irányításának fokozódó centralizációjával (ami közös tendenciája mind a magán-, mind az állami tőkének) szükségszerűen előáll a monopolizmus, ennek természetéből fakadóan pedig a társadalom különféle gazdasági eszközökkel történő rákényszerítése arra, hogy szükségleteit éppenséggel egy meghatározott módon és szinten elégítse ki. A termelés és fogyasztás tekintetében szakadatlanul egységesülő modern gazdasági világrend keretei között a konkurenciáról zengő mítoszok a “szabad piac” olyan trubadúrjainak lelkiismeretét (?!) terhelik, mint Hayek és Popper. Hasonlóképpen a “fejlett szocializmus” dalnokainak – mint pl. Koszolapov – történelmi számlájára írandó a “társadalmi tulajdon” mítosza egy százszázalékosan állami gazdaságban.

Így hát az állami tulajdon önmagában se nem szocialista, se nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik. Ezek pedig gazdaságilag “Vespasianus kora óta” egyelőre változatlanok: profit, gazdasági célszerűség, a lehető legnagyobb jövedelmek megszerzése, avagy, marxista terminológiával élve, a legnagyobb értéktöbblet kisajtolása.

Ha “szocialisztikus elemek”-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból “nem profitábilisak”, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául. És itt egy érdekes megfigyelést tehetünk: a 19. századi német nacionalizációtól kezdve, “társadalmi tulajdon”-ba jobbára olyan területek kerülnek, amelyek vagy a termelés általános feltételeinek biztosításával kapcsolatosak (kommunikáció, közlekedés, közművek), vagy az úgy nevezett “szolgáltatási szférá”-ba tartoznak (oktatás, tudomány, kultúra). Minthogy mindezen szféráknak megvan a maga “termelés”-e, finanszírozásuk mégiscsak elsősorban a társadalmi jövedelemből történik, az állami költségvetés támogatására szorulnak. Mondhatni, egy olyan szociális termelésről van szó, amely a társadalmi termék átcsoportosításának és fogyasztásának szféráját szolgálja ki. És e tekintetben még Oroszország történelmi tapasztalata sem negatív – az állami közlekedésről, a postáról, az egészségügyről, a tudomány, az oktatás, a kultúra szférájáról mint a termelés különös típusairól van szó –, megvannak a vívmányai; jóllehet kétségtelen, hogy ha ténylegesen vannak is itt jelen “szocialisztikus elemek”, ezek meglehetősen gyengék, tekintettel e területeknek már szóba került periferikus voltára a társadalom történelmi fejlődésének ipari időszakában. (Futólag megjegyezve: a “posztindusztriális társadalom”-nak – például toffleri értelemben vett – fogalma oly feltűnően ideologisztikus, hogy ennek a ma különben közkeletű megkülönböztetésnek az alkalmazásától egyelőre eltekinthetünk.)

A szocializmusnak a liberális és konzervatív táborból felhangzó bírálata különös figyelmet szentelt az állami gazdálkodásra jellemző tervszerűség momentumának, éppen erre vezették vissza mint politikai következményt az autoritárius és totalitárius kormányzási technikát.⁶ Mindazonáltal a 20. század gazdag tapasztalata e tekintetben is azt mutatja, hogy egy adott társadalom gazdaságának tervszerű irányítása nem feltétlenül kizárólag a szocialista átalakulás jellemzője. A 20. század történetében a többé vagy kevésbé tervszerű gazdaságirányítás mindig vagy valamely háborúval volt kapcsolatos (felkészülés rá vagy következményeinek felszámolása), vagy az államok gazdasági versengésével, a modernizáció folyamataival. Az állam mindkét esetben tűrésre, az erők megfeszítésére, az erőforrások összpontosítására kényszeríti a társadalmat, mintegy fenntartja a gazdaság háborús időkre szabott működtetését. A gazdaság ilyetén irányítása kizárja vagy korlátozza a személyiségi jogokat, és rendszerint szabályozza a fogyasztás színvonalát. Ami ennek eredményeképpen előáll – a masszív gazdaság, az iparosítás véghezvitele vagy a háborúra való felkészülés –, annak végképp semmi köze szocialista elképzelésekhez a kizsákmányolás korának megszüntetéséről, a nemzeti felvirágzásról vagy a bérmunka felszámolásáról. (Ezenkívül azt is meg kell jegyezni, hogy – ha hihetünk a szóban forgó gazdasági formáció történészeinek⁷ – a tőkés gazdaság “nemtervezett jellege”, maga is csak liberális mítosz.) A tervezésnek különösebb szociális hozadék nélküli sikeres alkalmazására példák egész sora hozható fel a 20. században. Különösen jellemző ez Kelet-Ázsia különböző országainak gazdasági előretörésére.

Mindezek alapján a letűnt század egyik legfontosabb tanulsága bármely szocialista ideológia számára feltételezhetőleg az, hogy szakítanunk kell azzal az illúzióval, miszerint a tulajdon társadalmasítása és a tervszerűség döntő jelentőségű eszköz a gazdasági szféra szocialista átalakítására. Láthatólag még nem találtuk meg a történelmi utat egy olyan termeléshez, amelynek a célja nem a profit lesz, hanem a társadalom szükségleteinek maximális kielégítése. Egyelőre a legtöbb, ami a jelenvaló gazdaság javára írható: eléggé termelékeny ahhoz, hogy a termeléshez legközelebb álló szférában, nevezetesen az elosztásban, megjelenhessen néhány “szocialisztikus elem”.

Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy a szociáldemokratáknak a szocializmusról mint az elosztás szférájában végrehajtott reformról alkotott felfogása nem megalapozatlan. Természetesen nem a termelés és az elosztás közötti választásról van itt szó. A szocialista mozgalom egalitarisztikus tendenciái egyáltalán nem mondanak ellent a tulajdonformákkal való kísérletezésnek, a nacionalizációnak vagy a “termelési demokrácia” kialakításának. Inkább úgy áll a dolog, hogy a gazdasági fejlődés jelen szintjén egyszerűbb, elérhetőbb és történelmileg kivitelezhetőbb az elosztást formálni az állam segítségével. Vajon melyek a mezőgazdasági munka vagy az ipari termelés azon átalakulásai, amelyekről már elmondható, hogy e munkaformák tartalmilag közelebb kerültek az alkotó folyamatokhoz? Vagy a praxis azon privilegizált formáihoz, amelyek mindig a közép- és felső rétegek monopóliumát képezték? Hány és milyen tudományos-technikai forradalom szükséges ahhoz, hogy az ember ne pusztán a falat kenyérért dolgozzék, hanem legmagasabb rendű személyes képességeit és törekvéseit teljesítse ki a munkájában? A kutatók természetesen helytállóan mutatnak rá, hogy az ipari és mezőgazdasági munka hagyományos szféráiban foglalkoztatottak száma általánosan csökken, nő ellenben a “szolgáltatási szféra” alkalmazottaié, és egyre több bonyolult, alkotó jellegű foglalkozás alakul ki a tudomány és a technika érintkezési területein. Mindazonáltal összességében a társadalomban (az emberiségben) továbbra is olyan termelési mód uralkodik, amelyik végletesen durván, barbár módon viszonyul “a munka emberé”-hez. A gazdaságnak valóságos, mélyreható szocialista átalakítása ezért a jövő feladata.

Szociális szféra

Nézetünk szerint az emberiség gazdasági életének alapvető jellemzői a 19. század óta még mindig változatlanok. Ám hatalmas és szerintünk eddig nem eléggé értékelt változások mentek végbe a gazdasághoz legközelebb álló szociális szférában. Amit mai fogalmai szerint általában jelent, abból a 19. század közepén még szinte semmi sem létezett, még az akkor leggazdagabb országokban sem. Disraeli és Gladstone Angliájának költségvetésében még csak utalás sincsen társadalombiztosításra és ingyenes állami egészségügyi szolgáltatásokra, közoktatásra, nyugdíjellátásra, munkanélküliek, sokgyermekes családok támogatására, sportra, kultúrára. Mint ismeretes, az első jelek az állam szociális kötelezettségének elismerésére a bismarcki Németországban jelennek meg, de csak majdnem száz év múltán, a 20. század közepére alakult ki a fejlett szociális szféra a Föld államainak többségében. Mi több, megjelentek az államok feletti, tendenciájában globális szociális politika kialakításának látható kezdeményei. Erről tanúskodik, például, az Európai Parlament tevékenysége, az ENSZ egy sor konferenciájának ajánlásai, olyan nemzetközi szervezetek tevékenysége, mint az ILO, szakszervezeti szövetségek, politikai mozgalmak.

A szociálpolitika terén a 20. században elért történelmi vívmányokat joggal kötik össze a szocialisták tevékenységével, bár ez a megfigyelés elég felületes. Két történelmi tényre hívom fel itt a figyelmet. Először is, az Egyesült Államokban e szféra jelentős eredményei esnek Roosevelt elnök idejére, akinek semmi köze nem volt a szocialista mozgalomhoz. A roosevelti “új irányvonal”-at az Amerikában hagyományos liberális ideológia dolgozta ki, és a szociális reformok sok tekintetben a “tőke–bérmunka” alapviszony megóvásának jellegét viselték magukon.⁸ Másodszor, annak ellenére, hogy Oroszországban az elmúlt években ideológiájával és gyakorlatával egyetemben megbukott a kommunista berendezkedés, “ránk maradtak” olyan – a “piacgazdaság” országaiban működőkkel összemérhető – szociális intézmények és viszonyok, mint az állami oktatási, egészségügyi rendszer, a nyugdíjrendszer, a sokgyermekesek, a kulturális intézmények támogatása stb. Igaz, a tehetetlenség erejénél fogva e rendszerek szűkítése még mindig folyik, de valószínűleg mégiscsak túlélik a politikai szféra minden fordulatát.

A szociális gyakorlat a 20. században lényeges átalakulásokat ért meg, bizonyos mértékben függetlenül attól, hogy e folyamatokat ideológiailag szocialista, liberális vagy kommunista módon fogták-e fel, és vitték-e végbe. Mindazonáltal, ha ezeket a történelmi változásokat nem köthetjük is kizárólag a szocialisták tevékenységéhez, önmagában véve e változások általános jellege kétségtelenül szocialista. A mai napra a szociális szféra jelzett változásai megszilárdult szokássá és hagyománnyá váltak, és így – a beszűkítésükre irányuló nagyszámú kísérlet ellenére, mint amilyeneket például a Thatcher kormányzása alatti Anglia szociálpolitikájában láttunk – ma már a szociális realitás mint olyan lényegi jellemzői.

A valóságban tehát úgy alakultak a dolgok, hogy a szociális szférában gyökeret vertek bizonyos “szocialisztikus elem”-ek, miközben a gazdaságban továbbra is a klasszikus “bérmunkás–tőke” viszony uralkodik. Ennek megfelelően a szocialisztikus momentum nem a termelés, hanem az elosztás szférájához tartozik. Stabilan az állam mint olyan tevékenységének egyik legfontosabb szférájává vált, minthogy a szocialista típusú szociálpolitika a világban szinte kizárólag állami szociálpolitikaként létezik. Ebben az értelemben elfogadható a “szociális állam” (Sozialstaat) terminusa, amely éppen azt az új momentumot ragadja meg, amit a 20. század hozott a szociális szféra tekintetében.⁹

Feltűnő, hogy az állami szociálpolitika ellen intézett támadások a legkülönbözőbb országokban mennyire hasonlók. Akár “vegyes gazdaságú” országokról van szó, akár, ellenkezőleg, mint nemrég nálunk is, teljes mértékben “államosított” gazdaságúakról, a bírálók érvei között feltétlenül megtalálható egy sor tökéletesen azonos állítás. Így például nem kevés érv hangzik el a szociálpolitika hatékonyságáról szóló tézis ellen, mondván, hogy ennek eredményei valójában nem hatnak ki lényegesen az emberek életére. Kimutatják, hogy a lakosság szűkölködő rétegei nem kapják meg a szükséges szociális támogatást, lévén, hogy az adóbevételek oroszlánrészét az állandóan növekvő és mohó állami hivatalnoksereg, a bürokrácia vágja zsebre. A bírálók állítása szerint a szociális szükségletek kielégítésére szolgáló költségvetési keretek folyamatosan elégtelennek bizonyulnak a szociális állam pazarló jellegének következtében. A szociális állam étvágyának adócsökkentéssel kívánnak gátat vetni, amit vagy külgazdasági nehézségekkel indokolnak, vagy azzal, hogy az adókivetés már meghaladta a gazdasági normák szintjét.

Ez a bírálat nem nevezhető pusztán akadémikusnak. A szociális állam megerősödése, sőt, puszta léte ellen tényleges, kiélezett harc folyik. A legutóbbi években, különösen a Szovjetunió összeomlása után, a világban elterjedt az a vélemény, hogy “a szocializmusnak vége”, és a szociális állam egy sor intézményét Európában és a világon a megsemmisítés fenyegette. Ám egyszerűen lehetetlen minden további nélkül visszatérni az ipari kapitalizmus korának antiszociális államához. A szocialista intézmények – az egészségügy, a szociális védelem, az oktatás stb. szférájában – még a sokéves konzervatív vagy liberális kormányzás körülményeit is túlélik.

Miután a “szocialisztikus elemek” beleszövődtek a szociális valóságba, a korábban egyszerű világrend lényegesen bonyolultabbá vált. Az ipari típusú társadalmi szerkezetet alkotó alapvető csoportok érdekkülönbségei helyett előállt az egészében vett társadalom szociális stratégiáinak bonyolult viszonyrendszere (persze e stratégiáknak is megvannak a maguk politikai-ideológiai hordozói és megtestesítői). Egyfelől – leginkább az állam által kifejezett – társadalmi érdek irányul a gazdasági növekedés maximalizálására, a nemzeti jövedelem növelésére, a helytállásra a más államokkal és népekkel folytatott versenyben. Másfelől azonban nem kisebb – és sok tekintetben ugyancsak a modern állam által kifejezett – társadalmi érdek a népek életkörülményeinek javítása, a lakosság szociális védelmének erősödése, az egyéni önmegvalósítás lehetőségeinek bővítése, a kultúra, az oktatás és a tudomány támogatása. Hogy ilyen irányban haladjanak a dolgok, arra a demokratikus berendezkedésű rendszerekben újból és újból választók tömegei szavaznak, akik szociális állam típusú állami politikát kívánnak. Olyan körülmények között, amikor kötött, behatárolt a gazdasági növekedés és a nemzeti jövedelem, a többség szociális elvárásainak kielégítése csökkentheti az adott nemzet gazdasági teljesítményét (túlságosan nagyok az adók, a fogyasztás szférája korlátozza a termelését). Ezért a modern államban, általánosságban szólva, mindennemű kormány arra törekszik, hogy működésében összeegyeztesse a gazdasági liberalizmust a “szocialisztikusság” minimumával, ami persze állandóan szüli a modern gazdasági és szociálpolitika megfigyelői számára olyannyira ismerős összeütközéseket és kompromisszumokat.

A szociálpolitika sok nehézsége és problémája a modern világban valószínűleg azzal áll összefüggésben, hogy történelmileg gyermekcipőben jár, és csökönyösen “minimalizálni” akarják. A szociális garanciákhoz rendszerint csak azok szoknak könnyen hozzá, akikre kiterjednek. A jobb helyzetben lévő rétegek ezzel szemben az egész 20. század folyamán szakadatlanul azon siránkoztak, hogy “mértéktelenül nagyok az adók”. Ezek az emberek aligha szorulnak rá a szociális támogatásra, az ingyenes orvosi ellátásra stb. Minthogy a társadalomban az ő kezükben van a gazdasági hatalom, befolyást gyakorolhatnak a szociális szféra minimalizációjára, visszafoghatják a szociális politika lehetséges további lépéseit. A szociális szféra a 20. században erősen összefonódott a “szociális minimum” fogalmával, és általában véve is valamiféle “kényszerű humanizmus” formáját öltötte. Ezért aztán a szocialista szociálpolitika előtt még sokáig az a feladat áll, hogy elérje a “szociális minimum”-nak az “emberhez méltó” szintjére való felemelését.

A szociálpolitika napjainkban egyáltalán nem megkülönböztetett jelentőségű irány az államok és az államközi intézmények tevékenységében. Elvi jelentőségű változások valószínűleg csak akkor lesznek lehetségesek, ha a nemzetközi viszonyok legalább bizonyos fokig humanizálódnak és megszilárdulnak (ami a “háború nélküli világ” közelítését jelentené), továbbá, ha a szociális jogok a politikai jogokkal egyenlő státusra tesznek szert. Ez az idő nincs beláthatatlan távolságban, ott van már a következő nemzedékek horizontján. Ezeknek a nemzedékeknek meg kell találniuk azokat az egész világra kiterjedő szilárd garanciákat, amelyek biztosítják minden egyes ember szociális jogát a méltó és szabad élet eszméjének megfelelő minimumra. Jelenleg ezt a leendő minimumot nem annyira az emberiség többségének, mint inkább a fejlett országok úgynevezett “középosztályai”-nak életében lehet felfedezni. De ha egyszer a költségvetési-gazdasági szférában itt-ott lehetségessé válik átigazítani az állami prioritásokat, és a figyelmet a haszontalan állami kiadások rovására a többség általános életminőségére fordítani, feltétlenül lényeges pozitív változások következnek be. Valamelyes történelmi tapasztalat erre nézve van is már a semleges országokban (Svájc), illetve azokban, amelyek visszafogták háborús kiadásaikat (a második világháború utáni Németország, Japán). Bár természetesen ez csak az első lépéseket jelenti, történelmi kísérleteket, amelyeket aligha azzal az igénnyel hajtottak végre, hogy ezzel megnyíljék az egyetemes út a szociális fejlődés előtt. De ezt az utat akkor sem lehet már lezárni.

Politika és szocialista mozgalom

Vajon van-e a szocializmus eszmeiségével és társadalmi mozgalmával kapcsolatos politikai gyakorlatban valamiféle specifikusan “szocialista” momentum? A szocializmus bírálói időtlen idők óta eklatáns példaként hivatkoznak arra az összefüggésre, amely a szocialista eszméket állítólag összeköti a totalitárius típusú politikai gyakorlattal. Valóban, nem egy 20. századi diktátori-despotikus rezsimmel társíthatónak bizonyult egy elég erős szociálpolitika. Ezért aztán semmi meglepő sincs abban, hogy a szocialistaellenes beállítottságú publikációkban vég nélkül ismétlődik a képlet: tervgazdálkodás plusz a gazdaság szocializációja = totalitárius rendszer = szocialista ideológia. Ugyanakkor megjelenik a tiltakozás is az ilyen elképzelések ellen, leginkább és legkövetkezetesebb módon az európai szociáldemokrácia körében.¹⁰

Ez a tiltakozás nemcsak történelmi értelemben jogos, de elméletileg is figyelemre méltó. A szocializmus ideológiai alapjaiban senkinek sem fog sikerülnie bármiféle “totalitárius” elemet felfedezni. Nincsen bennük igazolás a tömeges terror alkalmazására, nem nyilvánítják értéknek a kormányzás tirannikus formáját, nem fogalmazódik meg bennük a vezető párt eszméje a sztálini “kardviselők rendjé”-nek mintájára. Mindez csak a gyakorlatban jelent meg. Ha előítéletek nélkül szemügyre vesszük a Marx tolla alól valaha is kikerült legantidemokratikusabb ideologémát, “a proletariátus diktatúrájá”-t, itt is valami váratlanra bukkanunk. Marx olyan anyagon fejti ki a felfogását, amelyet a Párizsi Kommün történetéből merített. És olyasmikről beszél (a liberálisokhoz hasonlóan!), mint “gyenge” – más szóval: olcsó – állam, a hivatalnoki szellem minimuma, az apparátus leválthatósága, decentralizáció, harc a bürokrácia nyomásával, és, ami a legfontosabb, a reguláris hadseregnek a felfegyverzett polgári lakossággal, polgárőrséggel való felváltása. Ugyan mi ebben a sajátosan totalitárius? És mégis, ez az eszmeiség sok esetben távol állt a szocialisták politikai gyakorlatától, amikor a 20. században hatalomra jutottak. Persze egyáltalán nem mindenütt semmisítették meg a parlamenti rendszert. De az államiság szférájában sehol sem tettek elvi jelentőségű kísérletet az átalakításra. A szocializmus mindenütt elfogadja a történelmileg készen talált játékszabályokat. A demokratikus társadalmakban aláveti magát a demokrácia szabványainak. A totalitárius rezsimekben ugyancsak alkalmazkodik, megél valahogy. A szociális viszonyok javításának minimumát mindkét fajta politikai forma felmutatja.

Milyen módon és miért képesek megtalálni a helyüket a szociális szféra “szocialisztikus elemei” ennyire ellentétes politikai rendszerekben? A válasz valószínűleg a következő: azért, mert a szocializmusnak mint olyannak máig sincsen saját politikai stratégiája, amely meghaladná az államiság jelenvaló típusait. Sem a “keleti” szocializmusban – Szovjetunió, Kína –, sem a “nyugatiban”, a szociáldemokrata és szocialista kormányzás különböző időszakaiban – Anglia, Franciaország, Görögország, Spanyolország, skandináv országok –, a szocializmus sehol sem állt elő valamennyire is jelentős reformelképzelésekkel az államiság terén. Minden, amit tettek, így vagy úgy belefért az adott ország államigazgatási hagyományába. Tanácshatalom, “decentralizáció”, “föderalizáció”, “fejlett demokrácia” – mindez abszolúte hagyományos, és adott esetben éppúgy megfelel a szocialista, mint az “antiszocialista” politikának. Még az a tény is, hogy “polgári” és “szocialista” pártok cserélgethetik egymást az európai országok kormányrúdjánál, elsősorban azt bizonyítja, hogy alapjában véve semmiféle “új” államiság nem jött létre a világban.

Van egy alapvető körülmény, amely elvileg magyarázza meg korunk szocializmusának politikai gyengeségét: az az eredendő, zsigeri etatizmus, amely jellemző a szocialistáknak mind az ideológiájára, mind a gyakorlatára. Az egész szocialista tradíció, kevés kivétellel, éppen a társadalom állami megszervezésével reméli megvalósítani a szociális átalakításokat. Az állam mint olyan legszembetűnőbb vétkeihez a szocializmus persze kritikusan viszonyul (ez fogalmazódik meg “az állam elhalásá”-ról szóló marxi koncepcióban). Mindazonáltal, egészében véve, a szocialisták, különösen Európa szociáldemokratái vagy az oroszországi kommunisták, buzgóbb államhívők, mint a klasszikus korszak liberálisai. Ez mindenekelőtt abban érhető tetten, hogy szociális programjainak véghezvitelét a modern szocializmus lehetségesnek tartja bármiféle jelentős politikai reform nélkül is. Ami a demokráciáról alkotott felfogást illeti, a liberálisoktól való eltérései nem is olyan jelentősek. Kissé lekerekítve azt mondhatjuk, hogy a szocializmus a modern demokratikus köztársaságok “játékszabályai”-t a saját tevékenysége számára is megfelelő és még csak át sem gondolandó előfeltételnek tekinti.

De be kell látni, hogy az állam mint olyan egyáltalán nem valamiféle egyszerű szerszám, amely felhasználható ilyen vagy olyan célra. Az állam – a család és a polgári társadalom mellett – egyike a társadalom legősibb és legstabilabb rendszereinek. Egy bizonyos határig mindig képes volt befolyásolni a társadalom szociális és kulturális életét, most pedig, amikor az állami tulajdon sok országban olyan gazdasági erővel ruházta fel, mint amilyennel korábban még sohasem rendelkezett, ez a befolyás csak nőtt. A hadiipari komplexum, a bürokrataapparátus, az állami jelenlét gigantikus kiterjedése a modern államot a társadalmi javak legfőbb fogyasztójává teszi, méghozzá úgy, hogy ez az állami fogyasztás éppen annak az újraelosztásnak a rovására megy végbe, amelyet a szociálpolitika lényegének tartanak. (Persze országonként ez megint csak különbözőképpen alakul.)

Mindebben, úgy látszik, korunk általános történelmi körülményei nyilvánulnak meg. A 20. században a világ államainak nagy része folytonosan vagy háborúzott, vagy háborúra készült. Ez ma is így van. Ráadásul ez a szóban forgó államoknak nem mellékes, hanem éppenséggel elsődleges, gyakorlati célja. Ez határoz meg minden mást. Morálisan elítélni ezt az állapotot nem helyénvaló, hiszen itt nem az emberi természet dühödt harci vágyáról vagy agresszivitásáról van szó, hanem arról, hogy világunkban nincsenek hathatós nemzetközi garanciák az állam biztonsága tekintetében. Mint eddig is, mindent – vagy legalábbis sok mindent – az erő dönt el, vagyis a nemzetek, államok gazdasági és hadi potenciálja. A jelenlegi háborúk az ősi és későbbi korok háborúitól csak a fegyverzetek, készletek mennyiségében, a hadműveletek hatóereje és lehetséges eredményei tekintetében különböznek.

Nos, ha az állam működésének külső szféráiban a háború és a fegyverkezés a legfőbb momentum, vajon mi dominál a belsőkben? Az állami hatalomnak itt is egész sor hagyományos problémával kell szembenéznie. Ilyenek, például, az etnikai konfliktusok, a szociális és politikai instabilitás, a bűnözés, a vallási villongások. A 20. században ezekhez járultak még az ökológiai, demográfiai, szociokulturális problémák. De összességében az állam természete ezeknek a megoldására nézve is ugyanolyan maradt, mint az emberiség történelmi múltjában. Vajon alapvetőbbek-e bármely állam tevékenységének ezek a feladatai és formái, mint például a szociálpolitika újabban kialakult szféráját érintők? A 19. század szocialistái meg voltak győződve, hogy hatalomra jutásuk a prioritások újrarendezését hozza majd magával, de ez mindeddig nem történt meg.

Így hát a modern társadalomban drámai és a közeljövőben feloldhatatlan meghasonlás van jelen.

Igen erős indíttatás mutatkozik a modern állam “szocialitás”-ának fokozására. Ez jelenik meg azokban a követelésekben, amelyeket a társadalom többsége támaszt az állammal szemben. A többség befolyásának lehetőségei természetesen csekélyek, legtöbbször minden kimerül a politikusok választások előtti ígéreteiben. Mindazonáltal maga a tendencia az állami felelősség növelésére az egészségügy, az oktatás, a kultúra terén történelmileg egyre erősödik. Nem tűnik nehéznek előre látni, hogy a “polgári társadalom” ezen szférái, nemkülönben a vagyontalanok támogatása, a munkások jogainak védelme és az egyáltalában vett szociális gondoskodás az állami költségvetések korlátlanul növekvő részét képesek felemészteni. Nehéz egyet nem érteni Dahrendorffal abban, hogy a “szociális állam” drága,¹¹ ám még tovább is fog drágulni, minthogy ezekbe a szférákba vég nélkül lehet befektetni: bővülnek az emberek szükségletei, szakadatlanul nő a tudományos-technikai haladás ráfordításigénye és így tovább.

A másik oldalról erőteljes tendencia mutatkozik a hagyományos állami szféra növelésére (hadsereg, fegyverzet, büntetés-végrehajtási intézmények, hivatalnoki apparátus). E rendszer költségigénye potenciálisan ugyancsak végtelen, s végül képes olyan fekete lyukká válni, amely magába szippantja az egész társadalmi jövedelmet.

Így hát a szociális szféra történelmileg fokozatosan konfliktusba kerül az archaikus, mindenekfelett háborúorientált államisággal. Ez a konfliktus egyelőre olyan versenyre emlékeztet, amelyben a szociális szféra fokozatosan erőre kap, ha rendszeresen vereséget szenved is (ne felejtsük el, hogy a 20. század történelme az emberi történelem leggigantikusabb háborúinak időszaka volt). Bármiféle folytatás elképzelhető, akár az emberiség önmegsemmisítése is háborúk és ökológiai katasztrófák révén. A fejlődés legvalószínűbb irányai már kivehetőek, és vélhetőleg valamilyen módon a közeljövőben meg is valósulnak. Jelenleg a következő fejlődési változatok vázolhatók fel:

1. A militarizmus részleges győzelme, a hagyományos állami intézmények elhatalmasodása, egy olyan tudományos-technikai haladás, amelyet az “emberölési ipar” (Marx) feladatai és lehetőségei határoznak meg. Ez az irány jelenti a legnagyobb veszélyt az emberiség számára, noha kétségtelenül ez volt a meghatározó a 20. században a világ vezető országaiban, és napjainkban is újabb és újabb országok csatlakoznak hozzá jobb ügyhöz méltó lelkesedéssel. Úgy tűnik, ezen az úton elkerülhetetlen a katasztrófa, minthogy a népek közötti különbségek a kultúrák, civilizációk, szociális rendszerek és a jóléti szint tekintetében állandó forrásai a konfliktusoknak, amelyeknek végzetessé terebélyesedését a múltban gyakran csak az akadályozta meg, hogy nem állt rendelkezésre a modern, nagy hatásfokú hadi ütőerő.
2. A szociális szféra részleges győzelme. Ez az emberi élet meghosszabbodásához, a fogyasztás magasabb színvonalához, az oktatás és kultúra fellendüléséhez, ökológiai jóléthez vezethet.
3. A konfliktus áthelyeződése az államok feletti szintre: a szociális és politikai folyamatoknak, a hadi kiadások korlátozásának, a legalább minimális nemzetközi biztonság garantálásának regionális és globális szintű szabályozása. A konfliktus ebben az esetben ugyan nem szűnik meg, de létrejönnek minimalizációjának feltételei, elérhető, hogy a különféle modern állami berendezkedésekben többé-kevésbé egyensúlyba kerüljenek az egymással szemben álló legfontosabb szférák.
4. A konfliktus teljes felszámolása a gazdasági rendszernek, az államok politikai természetének átalakításával, annak elérésével, hogy ne látszólag, hanem valóságosan is előálljon “az általános fogyasztás társadalma” (ami feltételezi a “létszükségletek” problémájától való teljes megszabadulást, az élet szociális minőségének biztosítottságát, a társadalom és a személyiség mindenfajta belső és külső fenyegetettségének kiküszöbölését).

A szocialista ideológia

A 20. században a “szocialisztikus elemek” mindenekelőtt azzal kapcsolódtak össze, hogy milyen mértékben képesek elérni a bérmunka körülményei közé helyezett emberek valamiféle “szociális minimum”-ot (ami egyébként még azt sem jelenti, hogy legalább az emberi alapszükségletek elfogadhatóan ki vannak elégítve). Az emberi munka többnyire ma is kényszerű, elidegenedett munka. Ennek megfelelően a politikai viszonyok szférája azon az elven működik, hogy a többséget rá kell “kényszeríteni” az adott típusú társadalmi rend elfogadására. Ami a szocialista gyakorlatot illeti, jobbára ez is azzal jár, hogy a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítik ki a javak átcsoportosítását a “szocialisztikus elemek” erősítésére. Véleményünk szerint éppen ebben lehet is megragadni a 20. századi létező szocializmus lényegét. A marxi hasonlattal élve, mindez a szocialista társadalmi viszonyok vajúdási kínjainak időszakaként írható le.

Megfelel-e ennek a folyamatnak korunk szocialista ideológiája? Valamilyen mértékben, természetesen, megfelel, ám éppenséggel ideológia mivoltában, azazhogy részlegesen. Különböző formáiban az embereknek a méltó, biztonságos, civilizált és értelmes élet iránti reményei és vágyai fejeződnek ki. Egy olyan élet iránt, amely többek között megfelel az európai humanista elképzelésnek az ember rendeltetéséről, az individuum szabad fejlődéséről a szabad munka, a kényszer nélküli társadalom keretei között. A legmagasabb rendű humanisztikus lelkesültséget megtestesítő változataiban a szocializmus tagadja az erőszakot, a háborút, a társadalmi elidegenedést, a történelmi kollíziók és metamorfózisok irracionalitását; szorgalmazza a társadalmi szerveződés archaikus állami formájának megszüntetését, egy valóban új világ elérését, amelyben szabad, mindenoldalúan fejlett, új emberek élnek és tevékenykednek.

Ezek után viszont az is világos, hogy egy ilyen ideológiának a történelmi gyakorlat realitásaitól való nagymérvű elemelkedettsége nem kivétel, hanem szabály. Ez a diszkrepancia, ahogyan már szó volt róla, akár végletesnek is bizonyulhat, odáig is elmehet, hogy a gazdaságban, a politikában, a szociális szférában szocialisták, szocialista ideologémák jegyében hajtanak végre valójában mélységesen antiszocialista lépéseket. A szocialista ideológia és a nagymértékben ellentmondásos gyakorlat elkerülhetetlen szembenállása egyébként eklatánsan megmutatkozik magán az adott ideológián belül is, nevezetesen abban a dilemmában, amely a távoli, “utópikus” célok és tervek, illetve a folyó gyakorlat ténylegesen adódó feladatai között áll elő. Míg az előbbiekre szükség van az általános történelmi önmeghatározás, a mozgósító ráhatások erősítése, a választói bázis bővítése szempontjából, addig az ideológia pragmatikus magvának szerepe nemcsak egyszerűen a praxis működtetése, hanem egyszersmind a túlzott szociális elvárások, az e téren esetleg veszélyessé fokozódó radikalizmus visszafogása is. Egy és ugyanazon ideológia keretein belül bizonyos csúsztatások, szintcserék mennek végbe: például a szociális egyenlőséget mint szocialista értéket felcserélik a fizetéseknek a bérmunka rendszerén belüli egalitárius egymáshoz igazításával; vagy a szabad munka fogalmát úgy értelmezik, hogy ez nem egyéb, mint munkavégzés egy állami vagy csoporttulajdonban lévő hagyományos vállalatnál. A nagy szocialista projektum szóban forgó céljai ezzel az össztörténelmi értékek szférájába távolodnak, a folyó feladatokat viszont csak tisztán formálisan, általános frázisok szintjén kapcsolják a szocialista perspektívához. Ez valamiféle immanens ambivalenciát kölcsönöz a szocialista ideológiának, ami bárki számára világossá válhat, aki összeveti egymással ennek a mozgalomnak egyfelől elméleti, másfelől pártprogramjait, terveit.

Ennek a kettősségnek nemcsak gyakorlati, józan ésszel átlátható okai vannak, hanem mély, filozófiai-világnézeti gyökerei is. A szocializmus egyaránt megörökölte a világmindenség szükségszerűségéről és megváltoztathatatlanságáról szóló keresztény koncepciókat – a marxista interpretációban ezt tükrözi például a történelmi törvényszerűségek feltétlen érvénye –, illetve a világ és az ember formálhatóságának reneszánsz meggyőződését. Ez utóbbi fejeződik ki abban a naiv bizonyosságban, hogy minden leküzdhető és megváltoztatható. Még a marxizmusban is, amely elismeri a történelem törvényszerűségeinek megkerülhetetlenségét, van ilyen kibúvó: annak lehetősége, hogy – ahogyan Marx fogalmazta – “megkönnyítsük a történelem számára a vajúdás kínjai”-t, azaz előrelendítsük, felgyorsítsuk a történelem menetét. Természetes, hogy éppen ez az említett pólusok közötti állandó manőverezés határozza meg a szocialista ideológia egész létfolyamatát, metamorfózisait, hol távolodását, hol közeledését más ideológiákhoz (liberalizmus, konzervativizmus). Ez valószínűleg így lesz a jövőben is. Ez a kettősség, a közeli és a távoli elszakadása kiküszöbölhetetlen, és elvileg hasznos is, minthogy ez alkotja a lényegét a valóság eszmei megmásításának, amely nélkül az ideológiák mint olyanok hatástalanok lennének.¹² Mindazonáltal ez a tudathasadás nem jelent szakadékot, teljes elkülönböződést. A pólusok viszonya bonyolult, de végül is egy és ugyanazon tudat különböző oldalairól van szó.

Az ideológiai kettősségnek ugyanez a jelensége figyelhető meg a szocialista típusú individuális tudat és gyakorlat síkján. A szocializmus eszméjének megtestesítőiként és felvállalóiként feltűnt történelmi személyiségek soraiban a modern társadalomnak szinte egész spektruma képviselve van: férfiak és nők, politikusok és tudósok, humán és technikai értelmiségiek, alsó és középrétegekből valók. Létformájuk tekintetében (életszínvonal, erkölcs, kulturáltság, képzettség) szinte semmiben sem különböznek a liberalizmus és a konzervativizmus ugyanilyen követőitől. Ezeknek az embereknek az egyéni tudatában van valami közös, statisztikailag átlagos, ami abban nyilvánul meg, hogy a “szociális állam” realitásait természetesnek, normálisnak, szükségszerűnek fogják fel. E reáliáknak a legkülönbözőbb eszközökkel való védelme szinte az egész társadalom szociális viselkedésének normáját képezi (ami persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy átmenetileg manipuláció áldozataivá váljon más politikai-ideológiai áramlatok részéről, amelyek a köznapi tudat korlátoltságát, teszem azt, antiszocialista pártok választási győzelemre juttatásához használják fel). Ilyenként rögzült a fundamentális, tömeges kvázi-szocialista típusú tudat a 20. században. Ez a tudat természetesen korántsem elegendő mértékben reflektál önmagára, ahogyan ez már mindenfajta köznapi tudattal lenni szokott; távolról sem “tiszta”, a legkülönbözőbb képzetek élnek együtt benne a jelzett köznapi “szocialisztikusság”-gal. De létezik. Elfogadhatjuk mint az emberi modell 20. századi újdonságát, amely ezt a századot így a világméretű szocializmus eredeti előállásának időszakává avatja. De a “köznapi szocialisztikusság” mellett ugyanabban a tudatban megmaradnak a szocializmus paradigmatikus össztörténelmi értékei vagy legalább ezeknek némely vulgarizált mérve és visszfénye. A dolgok ilyetén állása erkölcsi szempontból meglehetősen drámaivá teszi a szocialisták helyzetét. Bármely gyakorlati sikert, bármely valamennyire is jelentős hatást a társadalmi helyzetre óhatatlanul részlegesnek, felszíninek, nem ténylegesnek fognak fel. Bármely kudarc viszont úgy értékelhető, mint ami természetes, elkerülhetetlen “a dzsungel törvényei” között. A szocializmus céljainak tisztaságával és emelkedettségével kontrasztba kerülnek a gyakorlatnak a politika és a propaganda “tisztátalanságai”-ban megmutatkozó eszközei és módszerei is. A torz formákat öltött és elidegenedett lét történelmi masszívuma a szocialista számára időnként szükségszerűen leküzdhetetlennek tűnik (s persze az egyes emberre szabott idő kereteiben ténylegesen az is). Ráadásul a történelemben elkerülhetetlenek az éles “jobbra tolódások”, “visszafordulások” és ezzel a szélsőségesen antiszocialista fejlemények is egy-egy országban vagy egy-egy időszakban. Így például mély személyes tragédiát jelentettek az európai szocialisták számára a fasizmus uralmának évei, ahogyan K. Rosseli nagyszerűen bemutatja.¹³ Korábban Marx is nehezen viselte, hogy nem érheti meg a “történelmi eredményt”, bár az európai szocializmus első nagy sikereiig csak egy évtizeddel kellett volna tovább élnie.

Ilyen körülmények között csodálkozhatunk-e azon, hogy korunk szocialistáinak gyakorlati tevékenységében állandóak a visszakozások, az “opportunizmus”, a csalódások, a kicsinyes komplexusok vagy, ellenkezőleg, a kommunizmusra emlékeztető reménykedések abban, hogy a történelem valamiféle hathatós erők mozgósítása révén “továbblendíthető”? Ez nem több, mint a történelmi szocialista mozgalom kísérőjelensége, hordaléka, mellékterméke, “a történelem zaja”. A nagy történelmi távlatok dimenziójában a szocialista perspektíva korunkban egyre megalapozottabbnak és reálisabbnak tűnik. Ezt nemcsak az elmélet támasztja alá, hanem a leköszönt évszázad egész tapasztalata is.

A szocialista ideológia keretén belül tehát az ideologémáknak mintegy két szintje létezik: a hosszú távúaké és a rövid távúaké, amelyek közül a második típus fokozatosan, a valóra válás függvényében elveszti az emberek szemében a “szocialista érték” státusát. A szocializmus elemei, abban a mértékben, ahogyan gyökeret vernek a valóságban, bizonyos értelemben triviálissá válnak a milliók léte és tudata számára, és ennek megfelelően, mondhatni, törlődnek a “hosszú távú” ideologémák listájából. Kialakul egy, a 20. századra oly jellemző paradox effektus: a szocializmus első reális elemeinek kifejlődése a szocializmus távolodásával jár együtt. Ez az effektus valószínűleg azzal magyarázható, hogy a szociális elvárások oly nagyok, hogy sokak szemében a szocialista irányban tett minden lépés vagy kikényszerített kompromisszumként, vagy “a hatalom ajándéka”-ként stb. tűnik fel. Valójában arról van szó, hogy a jóhoz könnyű hozzászokni. Még a legfontosabb szociális vívmányokra is áll, hogy nemcsak elégedettségére szolgál az embereknek, hanem csalódást és sérelmeket is okoz. Ezt másként is meg lehet fogalmazni. Az évszázadok folyamán az “egyszerű” emberek oly sokat vesztettek, s oly kevéssel beérték, hogy az emberiség egészében általános beállítottsággá vált a jobb időkre vonatkozó remények egyfajta elodázása. Az ember mint olyan (a nem, az emberiség) olyan mértéktelenül sokáig éhezett, volt elnyomva, hogy a szociális védettség, a garanciák, az igazság jelenvaló szintjével való megelégedés egyelőre nehezen várható el tőle. Ezért korunk embere könnyen felelősségre vonja a szocializmust (így szólal meg a “köznapi ember” belső hangja a szocialista tudatban): ha ígértek valamit, kötelességetek adni is! Amit adnak, az azt, aki kapja, természetesen az “emberi jogok” alapján illeti meg. Ez a történelmi türelmetlenség vezet aztán gyakran a keserű csalódásokhoz, bizalomvesztéshez, a “szociális utópizmus” vádjához, sőt, a “gazdag kisebbség” szociális ellenlépéseihez.

Egészében az emberiség jövője a szocializmushoz kötődik, a szocializmus pedig a jövőhöz, ami egyáltalán nem azonosítható a történelmi beteljesülés gyorsaságával és feszítőerejével. Ez a jövő közeledhet is, távolodhat is. Azok a történelmi változások, amelyeket a szocialista eszmeiség paradigmája és az ennek megfelelő gyakorlat kibontakozása feltételez, olyannyira globálisak, hogy csak Európa krisztianizálásával vagy az iszlám világ megteremtésével hasonlíthatók össze (bár a szocializmushoz képest még ezek a modellek is kisszerűek). A szocializmus az egész földgolyóra kiterjedő jelenség, és még csak első lépéseinél tart. Hiszen az az ember, aki levetette magáról az egoizmus terhét, kilépett a “tulajdon = individualitás” nagy képletének keretéből, úgy viszonyul korunk fogyasztói világához, mint a jóllakott az éhezőhöz.

Így hát a szocializmus közeljövőjét a “szocialisztikus elemek” gyarapításának folytatásában, a szociális átalakításokra való felkészülésben és megindításukban láthatjuk. A jelenlegi és a közeljövőbeli szocializmus: gyáva, szegényes, nivelláló és a szociális réseket betömködő szocializmus. Szükségszerűen ilyen. Ténylegesen nélkülözhetetlen – és tragikus. Ahogyan korunk bölcs megfigyelője, Bergyajev megállapította: a szocializmus nélkülözhetetlen, mert “olyan társadalmi szerveződésre lenne szükség, amely lehetetlenné tenné az ember túlságosan nagy elnyomását a másik ember által”.¹⁴ Igen, a legközelebbi történelmi lépések valószínűleg pusztán ennek a “túlságosan nagy elnyomás”-nak a csökkentését jelentik majd. Ez pedig azt jelenti, hogy a szocialista módon gondolkodó személyiségnek még sokáig lesz szüksége sztoicizmusra, türelemre és bölcsességre. Az emberiség a maga egészében lassabban válik emberré, mint némely – mindig kisszámú – képviselői.

A cikk eredeti adatai: Andrej Ballajev: “Csitaja Marksza. Isztoriko-filoszofszkije ocserki”. Moszkva, Prakszisz, 2004, 247–277., 285–286. o.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ Vö. Szvobodnaja miszl. 1994, No. 12–18., 16–20. o. ; Polisz. 1994, No. 5. 50–64. o.

² Nehéz elfogadni “az ideológiák végéről” szóló, napjainkban elterjedt tézist, hiszen a tömegpropaganda, amely a média segítségével igyekszik manipulálni a tudatot, velejéig ideologikus. Ezért az ideológiaközvetítő eszközök és módszerek problémájával ebben a cikkben nem foglalkozunk.

³ Egyébként a szocializmus és a kommunizmus közötti különbségtevés meglehetősen nem triviális probléma mind elméleti, mind ideológiai-praktikus szinten. A pártok és mozgalmak jelenlegi önmegkülönböztetései sok tekintetben illuzórikusak, és csak elhomályosítják ezeknek a fontos fogalmaknak a jelentésmezejét, s ez különösen igaz az oroszországi ideológiai terepre nézve.

⁴ Vö. Bruckusz, B. D.: “Szovjetszkaja Rosszija i szocializm”. Golosz zarubezsja. München, 1993, No. 71. 24–32. o.

⁵ Vö. Mezsujev, V. M.: “Szocializm kak igyeja i kak realnoszty”. Voproszi filoszofii. 1990, No. 11. 20–30. o.

⁶ Vö. Mizesz, L.: Szocializm. Ekonomicseszkij i szociologicseszkij analiz. Moszkva, 1994, 331–344. o.

⁷ Brodel, F.: Gyinamika kapitalizma. Szmolenszk, 1993, 99. o.

⁸ Vö. Zserebin, V. M., Rimasevszkaja N. M.: Problema borbi sz bednosztyju v razrabotkah zarubezsnih pravityelsztvennih i mezsdunarodnih organyizacij. Bednoszty. Vzgljad ucsonih na problemu. Moszkva, 1994, 24–25. o.

⁹ Vö. Habermas, J.: Gyemokratyija. Razum. Nravsztvennoszty. Moszkva, 1992, 92–97. o.

¹⁰ Heimann, H.: Voraussetzung des demokratischen Sozialismus und die Aufgabe der Sozialdemokratie. Bonn, 1991.

¹¹ Darendorff, R.: “Ot szocialnovo goszudarsztva k civilizovannomu szoobscsesztvu”. Polisz. 1993, No. 5. 31–35. o.

¹² Vö.: Matc, U.: “Igyeologija kak gyetyerminanta polityiki v epohu mogyerna”. Polisz. 1993, No. 5., 31–35. o.

¹³ Vö. Rosseli, K.: Liberalnij szocializm. Moszkva, 1989.

¹⁴ Bergyajev, N. A.: O rabsztve i szvobogye cseloveka. Paris, 1993, 173. o.

Különös átalakulások mentek végbe a globalizáció peremvidékein. A tanulmány Kunhegyes térségében végzett "mélyfúrások" eredményét ismerteti. A mikrofolyamatok sokat elárulnak az összfolyamat természetéről is.

A vidéki Magyarország egy kutatás tükrében¹

A problémáról

Hazánkban a kilencvenes évek fordulóján – más kelet- és közép-európai volt szocialista országhoz hasonlóan – rendszerváltás ment végbe. A rendszerváltást döntően két jelenségkörrel szoktak leírni és definiálni, egyrészt az egypárti diktatúráról a többpárti demokráciára, másrészt az államszocialista redisztribúcióról a piacgazdaságra való áttérésként. A tudomány emberei ehhez még hozzá szokták tenni, hogy a rendszerváltás azért ennél összetettebb, és ide tartozónak látják a társadalom “mélyrétegei”-ben, a kultúra, az értékek, a “civil” társadalom, az érdekmegjelenítés, az életvitel és életmód, a habitusok stb. területén zajló átalakulási folyamatokat is, amelyek ugyan kevésbé gyorsak és látványosak, mint az előbbiek, de legalább ilyen fontosak.

A vázoltak természetesen nem írják le pontosan, és nem merítik ki a rendszerváltás “lényegét”, hiszen a fenti szempontok csak nagyon általános kapaszkodókat adnak annak megítéléséhez. Nem szólnak például arról, hogy a piacgazdaság mely “formájának” és “fejlettségének” – pl. Egyesült Államok, Japán, Németország, Mexikó, Kenya, Kína – az elérése minősül rendszerváltásnak, avagy minden rendszerváltás és piacgazdaság-e, ami nem az államszocializmus (legalábbis Közép- és Kelet-Európában). Úgy gondoljuk, hogy fontos kérdésekről van szó, hiszen a fentiek közül az egyik felfogás kizárólag az államszocializmus tagadására és rombolására épül, míg a másik a piacgazdaság egy, a lakosság által többé-kevésbé “ismert” változatát mutatta fel mintának. Ugyanis a rendszerváltást támogató széles lakossági csoportoknak nagyon is kiforrott nézetei voltak arról, hogy a kapitalizmus mely fejlettség- és formaváltozatát tartja kívánatosnak a maga számára – a “szociális piacgazdaság” európai modelljéről van szó –, és a rendszerváltó politikai elitek ezt is ígérték neki.

Nos, az elmúlt másfél évtizedben kialakult a magyar piacgazdaság, és a lakosság egyrészt gazdag tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy a kormányra került politikai elitek különféle csoportjai mit is értettek rendszerváltáson, másrészt szembesíthették egymással a politikai ígéreteket, saját elvárásaikat és a tényleges helyzetet. A szembesítés végeredménye persze nagyon is különböző lehet, hiszen a változások hordereje, dinamikája és irányai az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat eltérő módon érintették, más és más alternatívákat kínáltak számukra, és jelentősen eltérő élethelyzetekbe sodorták őket.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert azt gondoljuk, hogy a vázoltak értelmében “sok” és “sokféle” rendszerváltás volt a magyar társadalomban, amelyekről keveset tudunk és még kevesebbet hallunk.

Ebben az összefüggésben csupán felelevenítenénk, hogy hazánkban a rendszerváltás egy mély és hosszú gazdasági válsággal kapcsolódott egybe, amelynek során a GDP mintegy ötödével esett vissza, két számjegyű infláció alakult ki, hozzávetőlegesen másfélmillió munkahely szűnt meg, továbbá a lakosság döntő része jövedelme és életszínvonala csökkenését élte meg. A vázoltak kapcsán tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki, radikálisan megváltozott a keresők és az eltartottak aránya, a foglalkoztatottság alacsony szinten állandósult, az elszegényedés és lecsúszás sokakat érintett, a jövedelmi, társadalmi és a területi polarizáció irányzatai pedig felerősödtek.² Következésképpen – mint utaltunk rá – a rendszerváltás az országon belül nem azonos jelentéssel bír, és ne csupán a “győztesek” és “vesztesek” oly leegyszerűsítő felosztására gondoljunk, hanem a társadalmi különbségek ennél némileg differenciáltabb megközelítésére vagy a területi polarizálódás nagyon is érzékelhető jelenségére. Ez utóbbinál maradva: azzal, hogy a külföldi tőkeberuházások döntően a fővárosban és környékén, továbbá az ország északnyugati régióiban realizálódtak és az ország más térségeit elkerülték, az addig is számottevő területi különbségek tovább nőttek. A probléma érzékeltetésére néhány adat: amíg az egy lakosra jutó GDP (vásárlóerő-paritáson számolva) Budapesten 20 400 dollár volt 1999-ben, addig a vele egy régióba kerülő Közép-Magyarországon csak 8700 dollár. És amíg Győr-Sopron-Moson megyében 14 000 dollár volt ugyanez az érték, addig Baranya megyében 8300, Hajdú-Biharban 7700, Békésben 7300, Nógrádban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 5900 dollár.³ Ha ehhez hozzászámítjuk a foglalkoztatás- és munkanélküliségbeli jelentős eltéréseket, a munkaerőpiacok szegmentáltságát és ezek jövedelmi következményeit, akkor aligha lehetnek kétségeink aziránt, hogy a rendszerváltás földrajzilag is nagyon különböző tartalmakkal telítődött hazánkban az elmúlt közel másfél évtizedben, jóllehet területileg nem egy nagy országról van szó.

A kutatásról

A kilencvenes évek közepétől tehát arra vállalkoztunk, hogy – szem előtt tartva a fentieket – a rendszerváltás kérdéskörét egy sajátos fejlődési pályát befutott térségben vizsgáljuk meg. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon milyen következményekkel járt a rendszerváltás egy olyan kistérségben, amelynek fejlődése a magyarországi kapitalizálódás és iparosodás évszázados trendjéhez képest mindig is “elmaradott” volt, hozzá képest is “késettséget” mutatott, amelyben az iparosodás csak a hetvenes évek elejének szocialista ipartelepítése nyomán indul meg, hogy aztán a rendszerváltás utáni évek üzemfelszámolásait követően itt is gyárbezárásokra és leépítésekre kerüljön sor. Röviden: e térség fejlődési sajátszerűsége, hogy a mezőgazdaság dominanciája a hetvenes évek elejéig fennmaradt, amiből egy külső tőkeallokáció (gyártelepítés) kilendítette a térséget, hogy aztán alig két évtizednyi iparosodás után, a kilencvenes évek elejének tőkekivonásai (gyárbezárások) nyomán ismét új “fejlődési” pályára álljon.

Mint az elmondottak is jelzik, a körzet fejlődésében a hetvenes és nyolcvanas évtized különleges helyet foglal el, tekintettel arra, hogy a szocialista iparosítás számottevően átalakította a helyi gazdaságot, annak potenciálját és szerkezetét vagy a foglalkoztatási viszonyokat. Ugyanakkor a társadalmat is átstrukturálta, és az iparosodásnak megfelelő társadalmi rétegzettséget, kétkeresős családmodellt, jövedelmi viszonyokat, fogyasztási és megélhetési módokat, habitusokat, átörökítési és továbbtanulási szokásokat keltett életre. A rendszerváltás utáni új “fejlődési” pálya ily módon sokféle kérdést vetett fel a “hogyan tovább”-ot illetően.

Kérdés egyfelől, hogy az érintett települések és mikrokörzet életében milyen nyomot hagyott az iparosítás, így az előző húsz év iparosodási folyamatai nyomán felhalmozódott-e olyan gazdasági potenciál, amely a településeket képes a megkezdett fejlődési pályán tartani és továbbvinni. Avagy az ipar összeomlása után megszakad ez a fejlődési pálya – mert külső tőkéket sem sikerül bevonni a körzet életébe –, és olyan foglalkoztatási és megélhetési viszonyok alakulnak ki, amelyeket történetileg sokan már rég “túlhaladott”-nak véltek.

Másfelől kérdés, hogy mi lesz az itt lakó, eddig zömében az iparban, szolgáltatásban stb. foglalkoztatott társadalmi rétegek és csoportok sorsa a gyárbezárások után, kik tartják meg munkahelyeiket és kik szorulnak ki a munkaerőpiacról, mennyi ideig maradnak munka nélkül, milyen személyes és családi erőforrásokkal rendelkeznek, illetve ezek mozgósításával vagy ezek hiányában milyen túlélési és kitörési stratégiákat követnek.

És persze kérdés az is, hogy vajon az új “földreform” (földosztás) fejlődési alternatívát kínál-e a települések és lakóik számára, ebben az irányban átstrukturálja-e a társadalmat, netán a foglalkoztatási feszültségek levezetésében nyújt csupán segítséget, avagy bebizonyosodik, hogy a mezőgazdaság irányába már e későn iparosodott térségben sincs visszaút.

A vizsgálat lebonyolítására egy alföldi kistérségben – nevezetesen Kunhegyesről és körzetéről van szó – került sor, nem utolsósorban azért, mert a helyi vezetők, intézmények és a lakosság készségesnek mutatkoztak az együttműködésre, amit ezúton is köszönünk. A kutatás első fázisa 1995-ben és 1996-ban zajlott, a második 1999 és 2000 fordulóján. Írásunk ez utóbbi empirikus vizsgálat adatain alapul, amelynek során egy kisváros és öt falu 18 és 55 év közötti lakosságára kiterjedő 1000 fős reprezentatív felvételre került sor. A továbbiakban kísérletet teszünk a kutatás legfontosabb megállapításainak összefoglalására, amelyeket a kistérség és lakossága rendszerváltás utáni állapotának leírására jellemzőnek ítéltünk. (A kutatásról röviden még annyit, hogy az egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat része volt, amelynek során a Csíki-medencében is egy hasonló empirikus felvételre került sor).⁴

A munkanélküliségről és a foglalkoztatottságról

Mint jeleztük, a térség a rendszerváltás után új “fejlődési” pályára került az üzembezárások miatt, amely a nagyvárosokból visszaözönlő számottevő ingázóval együtt tömeges munkanélküliséget okozott. Például amíg 1992-ben az országos munkanélküliségi ráta 12,3 százalék volt, addig a körzet átlaga ennek több mint a kétszerese, 29,6 százalék. A helyzet a későbbiekben sem változott jelentősen, hiszen még 1997-ben is 26,9 százalékos rátát tartottak nyilván a térségben, mely arány az ezredfordulóra mindössze 20,5 százalékra szelídült, miközben az országos átlag 10 százalék alá süllyedt.

Egyes falvakban természetesen a fentieknél olykor léptékekkel magasabb rátákat mértek, nem voltak ritkák a 33-35 százalékos értékek, de előfordultak 40 százalék feletti ráták is.⁵ Ezek azonban “csak” a hivatalos adatok voltak. A helyi munkaügyi kirendeltség munkatársai számításai szerint a regisztrálatlan munkanélküliek száma csaknem elérte a hivatalosan számba vettekét, vagyis a munkanélküliséggel jelzett probléma jelentősen “több” volt a hivatalosan elismertnél.

Az általunk végzett vizsgálat adatai szerint a 18–55 éves munkaképes korúak 46 százaléka állította azt, hogy a rendszerváltást követően volt munkanélküli. Ennél persze többen voltak érintve a munkanélküliség által, csakhogy azt sokaknak sikerült a “leszázalékolás”-sal, a “gyes”-sel vagy a “háztartás”-ba történő visszavonulással kivédeni, így hivatalosan elkerülték a munkanélküli státust.

Figyelmet érdemel, hogy a körzet lakossága nagyon eltérő munkaerő-piaci életúttal a háta mögött találkozott először elbocsátása tényével, így munkanélkülivé válásukat sokan tragikusan élték át. Gondoljuk csak meg, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) 10–20 év közötti, további közel egynegyede (23%) pedig 21 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkezett első elbocsátásáig. Ha az 5–10 éves munkaviszonnyal rendelkezőket is stabil munkavállalónak minősítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált népesség 70 százaléka hosszú és döntően zavartalan munkaerő-piaci életúttal bírt, így érthetően erősen megviselte az elbocsátás. Ennek a megítélésénél vegyük számításba azt is, hogy a kérdezettek zöme – főként a női munkaerő – hűséges volt vállalatához. Elbocsátásukkor egyharmaduk egy, további egynegyedük kettő és hatoduk legfeljebb három munkahelyen dolgozott az esemény bekövetkeztéig. Az adatok ismeretében aligha lehet őket vándormadaraknak minősíteni, főként ha azt is fontolóra vesszük, hogy a munkahely változtatások mögött számos esetben a településre és a családhoz való visszatérés húzódott meg, vagy éppen a kényszer, amely a mezőgazdaság elhagyására ösztönözte őket.

Az elmondottak jelzik a körzet népességének sajátos munkaerő-piaci szocializációját, aminek a korai munkavállalás és a mezőgazdasági foglalkoztatottság fontos jellemzői. Az előbbire példa, hogy a kérdezettek ötöde (21%) már 16 évesen vagy korábban, további 30 százaléka 17 évesen belépett a munkaerőpiacra. Az utóbbit pedig az a tény támasztja alá, hogy a vizsgált népesség kétötöde első elbocsátásáig rövidebb-hosszabb ideig dolgozott a mezőgazdaságban. A vázolt jellemzők alapvetően meghatározták további munkaerő-piaci életútjukat, hiszen a mezőgazdaságból való kilépés legtöbbjük számára előrelépés volt az ipar stb. irányába, a 16 éves kor alatti munkavállalás pedig az alacsony iskolázottságra utal, ami jelentősen behatárolta mozgási-mobilitási esélyeiket. A munkahely melletti hosszú távú kitartásukat egyébként sokuknál paraszti hagyományaik és az erre épülő erkölcsi felfogásuk is ösztönözték, továbbá ebbe az irányba hatott az is, hogy a vállalatok a szocialista viszonyok között preferálták dolgozóik hűségét. Így aztán érthető, hogy zömük miért élte át oly tragikusan az első elbocsátását.

Nem véletlenül beszéltünk eddig az első elbocsátásról, ugyanis a munkanélküliségről beszámolóknak mintegy kétharmada (64%) jelezte, hogy életében ez az állapot kétszer, háromszor vagy akár ennél is többször előfordult. Miután az érintettek jó része “jövedelempótlós”, illetve “közhasznú” állapotot is jelölt, nem lehetnek kétségeink az iránt, hogy a körzetben megjelentek a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak csoportjai, akiknek élete láthatóan elsősorban ezen támogatási formák köré szerveződött és nem – mint normálisan – a munkavállalás köré.

És még egy adatsor a munkanélküliségről. A saját munkanélküli állapotról beszámoló személyek fele (47%) azt állította, hogy a vele egy háztartásban élők közül mások – házastárs, szülő, gyerek stb. – is elvesztették állásukat. És azoknak is egyharmada (34%) erről számolt be, akik maguk nem voltak munkanélküliek. A probléma társadalmi “sűrűsödését”-t jelzi, hogy ötödük (21%) állítása szerint a háztartásban előfordult olyan eset is, amikor egy időben több családtag is munkanélküli volt. A vázoltak egyértelműen krízishelyzetekről adnak hírt, hiszen akár az ismétlődő és tartós munkanélküliség, akár a több családtag egy idejű munkanélkülisége mind-mind olyan állapotok, amelyeket még az anyagilag és erkölcsileg “jól megalapozott” középosztálybeli családok sem viselnek el károsodás és a társadalom fő mozgásirányairól való leszakadás nélkül. Hát még a vizsgált térség sohasem tehetős lakói közül ide sodródott alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, a környezetük gazdasági, társadalmi és politikai mozgásait még a gazdasági fellendülések idején is nehezen és késve követni tudó, szegény falusiak családjai.

Nos, mindezek a folyamatok és következményeik – lásd az alábbi táblázatot – a lakosság foglalkoztatottságára és társadalmi státusára vonatkozó adatokból is jól nyomon követhetők.

Láthatóan a vizsgált kistérség munkaerőpiacának egyik fontos jellemzője, hogy a foglalkoztatottság az ezredfordulóig rendkívül alacsony szinten stabilizálódott. Az itt élő nők körében ez – a munkaügyi megközelítést alkalmazva, vagyis az “állásban lévők”-et, az “alkalmi munkások”-at és a “közhasznú foglalkoztatottak”-at ide számítva – nem éri el az ötven (49%), a férfiak közt pedig a hetvenöt százalékot (73%). Az adatok értékelésénél vegyük figyelembe, hogy a munkaképesség szempontjából a “legjobb korban” lévő – 18 és 55 év közötti – népességről van szó, vagyis mind a 18 év alatti legfiatalabb potenciális munkavállalók, mind pedig az 55 év feletti nyugdíj előtti korosztályok kimaradtak a vizsgálatból. További jellemzője e munkaerőpiacnak az onnan részlegesen vagy teljesen kiszorultak-kiszorítottak magas aránya, gondolunk itt az “alkalmi munkások”-ra, a “munkanélküli járadékosok”-ra, a “jövedelempótlósok”-ra, a “közhasznúak”-ra, a “leszázalékoltak”-ra, a “háztartásbeliek”-re és az “eltartottak”-ra, illetve az e státusokhoz kapcsolódó havi bevételek szintjére vagy az érintettek munkapiaci- és életkilátásaira.

A fent említett csoportok közül is kitüntetett figyelmet érdemelnek a “leszázalékoltak”, amennyiben a 18–55 évesek közti arányuk meghaladja a tíz százalékot. Ennek ugyanis nyomós okai lehetnek, hiszen a körzetben olyan “veszélyesnek” minősíthető munkahelyek nem voltak, amelyek az ilyen léptékű leszázalékolásnak alapot adhatnának. És bár az orvosok állítása szerint a hajnali kelés, a hivatalos munkahelyen eltöltött nyolcórás munka, majd a délutáni “második” gazdaság – a hétvégi túlmunkákkal megtetézve – túlhajszoltságot, sokuknál oly mérvű fizikai-idegi-szellemi megterhelést és elhasználódást okozott, amely az ötven év körüli leszázalékolásukat talán nem is teszi olyan különössé, mégis ennek a vázolt arányú előfordulása kissé elgondolkodtató. Inkább arról van szó ugyanis, hogy a körzet ismert foglalkoztatási és beruházási viszonyai arra ösztönözték a munkaügyi hivatalokat, hogy a munkához nem jutó, de a nyugdíjas kort még el nem ért népesség munkaerőpiacról való “kivonulása” elé ne gördítsenek akadályokat, mivel a problémát maguk nem képesek megoldani. És talán annak, hogy az orvosok hozzák meg a döntéseket, még előnyei is lehetnek, hiszen ily módon olyan szempontokat is érvényesíthettek az érintett személy és családja tekintetében – például a család megélhetésének biztosítása, a személyiségkárosodás megelőzése –, amelyeket a munkaügyi hatóságok nem feltétlenül vettek volna figyelembe. A gond persze az, hogy ezzel az egészségügyi eljárással az eredeti probléma többnyire megoldatlan maradt. Így az biztosítható volt ugyan, hogy az érintett egyén és családja ne maradjon rendszeres pénzbevétel nélkül, a leszázalékolásból származó járadék összege azonban önmagában nem volt képes “normális” életvitelt és életminőséget biztosítani. Vagyis a leszázalékoltak jó része közvetve visszakényszerült a munkaerőpiacra – jóllehet a munkaerő-piaci feszültségek enyhítése volt a leszázalékolás feletti szemhunyás indoka –, annak különböző (hivatalos, szürke stb.) szegmenseibe, illetve arra kényszerült, hogy megélhetése biztosításához házhelyén és más birtokában lévő töredékföldeken (pl. kárpótlási föld, szőlő, zártkert) naturálgazdálkodást folytasson.

Az iskolázottságról

A vizsgált térség további jellemzője – mint az alábbi táblázat is mutatja – az alacsonyan iskolázottak magas aránya.

Első megközelítésben közéjük soroltuk az alapiskolát sem végzetteket (7%), továbbá azokat, akik csupán az általános iskolai tanulmányaikat fejezték be (25%), így együttes arányuk megközelíti az egyharmadot (32%). Miután a fenti iskolázottságokhoz semmiféle szakismeret sem társul, sőt többnyire az írni, olvasni és számolni tudás olyan minimuma, amely az eredményes tanulás bármiféle esélyét is szinte kizárja, aligha meglepő, hogy e csoport munkaerő-piaci alkupozíciói mind aktuálisan, mind távlatosan rendkívül rosszak. Az adatok arra is rávilágítanak, hogy a férfiak e tekintetben némileg kedvezőbb helyzetben vannak, hiszen amíg körükben az érintettek aránya “csak” egyötödnyi (21%), addig a nők esetében az alacsonyan iskolázottak aránya eléri a kétötödöt (42%). A nők körében viszont az érettségizettek és a felsőfokú tanulmányokat végzettek aránya (35%) haladja meg jelentősen a férfiak között hasonlóan iskolázottak arányát (22%), ami az érintett nők némi versenyelőnyére látszik utalni. A két nem iskolázottsága közti karakterisztikus különbség a szakmunkásképző esetében is jól nyomon követhető: a férfiak döntő része (57%) itt végzett, a nőknél ez az arány lényegesen alacsonyabb (23%).

A vázolt iskolázottsági szerkezetek döntően még az államszocializmus viszonyait tükrözik, ahol a férfiak körében a szakmunkásképzés dominált, vagyis még a vidéki fiúk többsége is eljutott idáig, ennél magasabb végzettséget azonban már léptékekkel kevesebben szereztek. Ettől eltérően a vidéki lányok vagy nem tanultak tovább az alapiskola után – ezért a magas (42%) arány –, vagy ha igen, akkor érettségit adó középiskolában, és a kettő közti grádicsnak számító szakmunkásképzőt csak kevesen választották.

Nos, a szakmunkásképző intézeti bizonyítványok a rendszerváltást követően jelentősen leértékelődtek. Így egy második megközelítésben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy napjainkban már ezek jó része is alacsony iskolázottságnak számít, és a munkaerőpiacon közel sem biztosítanak olyan alkupozíciókat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre az érintettek helyzetét jól mutatja, hogy a vizsgált térségben a “munkanélküliek”, a “közhasznúak”, a “leszázalékoltak”, az “alkalmi munkások” stb., vagyis a munkaerőpiacról kiszorultak körében arányuk a “csak” alapiskolát vagy azt sem végzettek után (48%) a második legmagasabb értékkel bírt (41%).

A bérekről, a családi jövedelmekről és a megélhetésről

A térségben kialakult állapotok további fontos jellemzője a bérek rendkívül alacsony szintje. Azért, hogy legyen némi képünk a nem éppen kedvező minősítésről, bemutatjuk az “állásban lévők” kereseteinek szerkezetét. 2000-ben a foglalkoztatottak tizede (13%) havonta 20 ezer forintot vagy kevesebbet vitt haza, durván harmaduk (35%) 21–30 ezer, negyedük (26%) 31–40 ezer, tizedük pedig (12%) 41–50 ezer forint közötti összeget. Ennél, vagyis 51 ezer forintnál többet mindössze a “dolgozók” tizede keresett. Összességében tehát a térségben hivatalosan foglalkoztatottak mintegy fele (48%) 30 ezer forintot vagy ennél kevesebbet vitt haza a hónap végén, illetve ha egy kategóriával feljebb, 40 ezer forintnál húzzuk meg a felső határt, akkor már a “dolgozók” háromnegyedénél tartunk. (Összehasonlításként: 1999-ben 22 500 forint, 2000-ben pedig 25 500 forint volt a bérminimum. Ez az összeg nem azonos a létminimummal, amelynek az egy főre eső havi nagysága a KSH létminimum-számításai szerint – a háztartás típusától függően – 20 és 33 ezer forint közötti sávban szóródott.)⁶ E “mércék” alapján a “dolgozók” mintegy fele a bérminimum (25 ezer), illetve a létminimum (20–33 ezer) körül keresett az ezredfordulón.

A kistérségre jellemző alacsony bérszínvonal és a vele együtt járó bérszerkezet döntően a tömeges és tartós munkanélküliséggel függ össze. Azzal, hogy sok-sok ember azért nem “dolgozik”, mert még a munkaügyi hivatal sem képes tartósan munkához juttatni őket, vagy ha igen, csak olyan munkákat tud felajánlani, ahol a minimálbért kínálják nekik. Másként fogalmazva, a körzetben kialakult a “kényszerfoglalkoztatás” intézménye, amely nagy létszámú lakossági csoportokat – és nem csupán a legkevésbé iskolázottakról van szó – döntően csak közmunkákon, közhasznú foglalkoztatáson, közhasznú társaságokon stb. keresztül képes bent tartani a munkaerőpiacon rövidebb-hosszabb ideig, ami azzal jár, hogy a körzet munkaerőpiacának a bérei a minimálbér körül szerveződnek. A térségben működő versenyszféra ugyanis a “hivatalos” munkaerőpiac e szegmensének a béreit tekinti mércének – ide értve az alkalomadtán letelepült multinacionális vállalatokat is – és a minimálbérnél mindössze öt-, tíz-, netán tizenötezer forinttal ajánlanak és fizetnek többet ebben a szférában is. Miután pedig sem a minimálbérből, sem az ennél akár tíz–tizenöt- vagy húszezer forinttal magasabb jövedelmekből nem lehet (tisztességesen) megélni, a lakosság ezen csoportjainak – és persze minden itt élőnek – számot kell vetnie azzal, hogy a hivatalos munkaerőpiacra történő visszatérés sem “tisztességes” bért, sem az elesettségből való kilépést nem képes biztosítani. A térség munkaerőpiacának egy másik szeletét a köztisztviselők és közalkalmazottak jelentik, akiknek a bérei és fizetései függetlenek az előbbi szegmenstől, és nem csupán azzal térnek el ettől, hogy itt némileg magasabbak a fizetések, hanem annak rendszerességében és biztonságában is.

Bár az alacsony bérszínvonal önmagában is számottevően befolyásolja a családi jövedelmek nagyságát, egy munkanélküliség sújtotta vidéken a keresők száma legalább ilyen jelentőséggel bír. Sokat mondó ténynek tartjuk ugyanis, hogy a népesség negyede (24%) olyan családháztartásban élt, amelyben nem volt “állásban lévő” személy a vizsgálat idején, további harmadában (35%) pedig egy fő, vagyis az összes család mintegy háromötöde a megélhetést biztosító keresőket illetően súlyos deficittel jellemezhető. A “normálisnak” tekinthető kétkeresős családmodellel a kérdezettek mindössze háromtizede írható le, ennél több keresővel a háztartások tizede bírt.

Az alacsony bérszínvonal és a keresők számának az ismeretében nyilván nem okoz meglepetést az a tény, hogy a térség családháztartásainak a többsége rendkívül alacsony havi pénzbeli bevételekkel rendelkezett. Ha továbbra is a 30 ezer forintos “mércét” használjuk a jövedelmek minősítéséhez, akkor azt látjuk, hogy a családok tizedének (11%) a havi bevétele 30 ezer forint volt, vagy alatta maradt, kétötödének (43%) 31–60 ezer, harmadának (35%) 61–100 ezer közé esett, és csupán egytizedé (9%) haladta meg a 100 ezer forintot.

Mire is elégségesek ezek a családi bevételek? A kérdezettek mintegy kétötöde (38%) jelezte, hogy havi rendszerességű fizetési kötelezettségei (pl.: villany-, víz- és gázszámla) teljesítése gondot okoz számukra, kétharmada pedig arról adott hírt, hogy pénzük gyakran nem tart ki a hónap végéig. Háromtizedük családjának alkalmanként gondot okozott a kenyér, liszt vagy cukor megvétele, ugyanennyi családnak, hogy húst vásároljon, közel háromötödüknek (58%), hogy télire megfelelő ruhát és cipőt, és mintegy felüknek (48%), hogy tüzelőt vegyen.

És a kérdezettek háromnegyede (73%) arra a kérdésre, hogy “tudnak-e félretenni bevételeikből?”, határozott “nem”-mel felelt. Persze a “félretenni” képes népesség nagyobb része (19%) is csupán “esetenkénti” tartalékolásról számolt be, míg a “rendszeres” spórolásról egytizedük sem (8%) adott hírt. Mindezekre azért tértünk ki, mivel belátható, hogy ebben a munkanélküliséggel sújtott és bizonytalan világban nincs tartalékolás, ami e problémák tompításának az előfeltétele lehetne. És a döntő többség számára elérhetetlen a felhalmozás “polgári” luxusa is – erre most nem mint valamely vállalkozás megalapozásának az előfeltételére gondoltunk –, ami nélkül a következő generáció versenyképes elindítása csakúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a külső világgal való lépéstartásból vagy az életminőség javításából adódó kényszerek realizálása is.

Az elmondottak alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) úgy ítéli meg – lásd az alábbi táblát –, hogy ő és családja anyagi helyzetét az “éppen megélünk” kijelentés fejezi ki a legtalálóbban. Ennek a tartalma megfelel az egyik hónapról a másikra élés nem éppen szívderítő állapotának, amelyben nemhogy némi tartalékolásra nincs mód, de ezen állapot fenntartása is annyi idegi-fizikai-szellemi erőfeszítést igényel, hogy jelentősebb és hosszabb távú személyes és családi elképzelések kidolgozása, életben tartása és realizálása felőrlődik a mindennapok hordalékán. Ilyen elképzelések és tervek vitathatatlanul vannak, azonban a napi megélhetési gondok felemésztik ezeket.

E domináns állapotértékeléstől és hangulattól van ugyan eltérés pozitív irányba, de még e vélekedések is visszafogottak, hiszen elenyésző arányban (3%) vannak olyanok, akik anyagi helyzetüket “nagyon jónak” tartják, továbbá az egyötödnyi (19%) “jó, de nem tudunk megtakarítani” vélekedés is inkább az egyik napról a másikra élés kevésbé emberfacsaró változata, semmint egy új perspektívát ígérő vagy nyitó életminőség kifejeződése. A másik pólust az a közel negyednyi (23%) népesség képviseli, amely családja anyagi helyzetét “rossz”-nak vagy “nagyon rossz”-nak minősíti. E két csoportot a megélhetési gondok gyakorisága különbözteti meg egymástól, amennyiben az utóbbiak “naponta” kénytelenek szembesülni a megélhetési problémákkal. (Bár nem kívánunk a témával bővebben foglalkozni, de figyelmet érdemel, hogy a fiatalabb korcsoportok sem látják családjuk anyagi helyzetét gyökeresen másként, mint az idősebbek, csupán az “éppen megélünk” állapothoz képest hasonló arányban “jobbnak” vagy “rosszabbnak” látták azt.)

A földről és a naturális önellátásról

A rendszerváltó politikai elitek, majd pártok többsége vérmes reményeket fűzött az általa kidolgozott “földreformhoz”, amelyek nem utolsósorban azt célozták, hogy ezzel egy új, tőkeerős és nemzetközileg is versenyképes magántulajdonos mezőgazdasági osztály – a “magyar farmer” – kialakítását-kialakulását “segítik” elő. Tekintettel arra, hogy a térségben mindössze két évtizedes múltra tekintett vissza az iparosítási fordulat, nem alaptalan kérdés, hogy a mezőgazdaságot éppen hogy elhagyó, illetve még a téeszekben dolgozó nagy létszámú társadalmi rétegek és csoportok élnek-e és élhetnek-e ezzel a történelem által felkínált lehetőséggel. Annál is kevésbé alaptalan a kérdés, mivel az államszocializmus viszonyai között, a nyolcvanas években, a vizsgált népesség négyötöde foglalkozott mezőgazdasági kistermeléssel, és miután több mint negyedük (28%) árutermelői szinten érintett volt ezekben az ügyletekben, joggal feltételezhető, hogy közülük sokan vállalkozói indíttatást is kaptak, hiszen piaci kapcsolatokat építhettek ki, netán kisebb-nagyobb felhalmozásokra is szert tehettek. Más oldalról a tömeges munkanélküliség ösztönző erejét is figyelembe kell vennünk, feltételezve, hogy az állásukból elbocsátottak és munkaerőpiacról tartósan kiszorultak tömegéből sokan – még ha kényszerből is – a mezőgazdasági vállalkozások irányába keresik a kiutat szorult helyzetükből.

Nos, a vizsgálat adatai meglehetősen ellentmondásos helyzetre utalnak a térség legújabb “földreformja” kapcsán. Egyfelől tény, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) olyan családháztartás tagjakén él, amelyik rendelkezik földtulajdonnal. Ez arra látszik utalni, hogy a “földreform” társadalomszerkezeti átalakulása nyomán egy nagy létszámú – és így történelmileg egy kissé már idejét múlt – földtulajdonosi osztály alakult ki. Másfelől azonban az is tény, hogy a földbirtokok – lásd az alábbi táblát – meglehetősen kicsik.

Elaprózott területekről van szó, amennyiben e földbirtokok harmadának (32%) a nagysága nem haladja meg az egy hektárt, negyede (27%) 1,1 és 2,9 hektár, tizede (12%) 3 és 4,9 hektár, további tizede (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti területet foglal magában. Ennél nagyobb, vagyis 10 hektár feletti földtulajdonnal a birtokosok családjainak mindössze hatoda (16%) rendelkezik, döntően persze 50 hektár alatti területtel. Összességében tehát olyan nagyságú földbirtokok alakultak ki az új “földreform” nyomán – kiegészítve a talajok nagyobb részének rossz minőségével és az extenzív termelés elterjedtségével –, amelyeken a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban, amikor a versenyképesség mércéjéül az Unió évtizedek óta agyontámogatott, jól felszerelt és beágyazott piaci kapcsolatokkal bíró “farmjai” szolgálnak. (A versenyképesség megítéléséhez még néhány adat: a földtulajdonosok 7 százalékának van csupán kéttengelyes traktora, 2 százalékának áll valamiféle magtár vagy tárló a rendelkezésére, és mindössze hat darab kombájn van a mintegy harmadnyi birtokos kezén.)

Jóllehet e földterületek kevéssé szolgálnak egy-egy család kizárólagos megélhetésének az alapjául, a vázolt foglalkoztatottsági, bérezési, jövedelmi stb. viszonyok ismeretében mégis könnyen belátható ezek felértékelődése a térség háztartásainak életében. A “kistermelés” – mint láttuk – az államszocializmus körülményei közt is általánosan bevett gyakorlat volt, amelynek folytatását a kistérség új “fejlődési” pályára kerülése még inkább felerősítette, arra ösztönözve és szorítva a családokat, hogy a háztartásuk élelmiszerekkel történő ellátását minél inkább maguk oldják meg. És ehhez nem szükséges külön szántóföld, elégséges a házhoz tartozó telek, ahol némi zöldséget és burgonyát lehet termelni, valamint tyúkot, kacsát, sertést stb. lehet tartani. Mindezek nagy könnyebbséget jelentenek a napi étkezés biztosítása és a háztartás pénzgazdálkodása szempontjából, hiszen a sárgarépát, a paprikát, a csirkét, a tojást, a kolbászt stb. nem kell megvenni, és az így “felszabaduló” pénzt másra lehet fordítani.

Nos, adataink szerint a vizsgált népesség háromnegyede olyan háztartásban él, amely megélhetése biztosítására, javítására, pénzbeli bevételei kiváltására vagy növelésére foglalkozik – vagy kénytelen foglalkozni – mezőgazdasági kistermeléssel. Ezen kényszer alól az “állásban lévők” sem jelentenek kivételt, sőt bizonyos beruházásigényesebb termelési típusokat ők uralják. Sokatmondó tény az is, hogy nem csupán a fizikai dolgozókra jellemző a kistermelésben való részvétel, hanem az irodai dolgozókra, a vezető és az értelmiségi rétegekre is. Láthatóan – megélhetésüket és életminőségüket javítandó – ezt az erőforrást ők sem nélkülözhetik, hiszen körükben is tömeges a mezőgazdasági kistermelés, amennyiben 70 százalékos részvételi arányukat annak tekintjük.

Az elmondottak tehát arra utalnak, hogy a rendszerváltás utáni “földreform” a mezőgazdasági termeléstől az elmúlt évtizedekben csak félig-meddig elszakadni tudó kistérségben sem kínált fejlődési vagy kitörési alternatívát a mezőgazdaság irányába. Az alternatívát természetesen modern értelemben gondoljuk, vagyis, amely biztosítani tudta volna egy számottevő és nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozói kör kialakulását. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest, akár csak átmenetileg is, dinamizálja. Sőt a foglalkoztatási gondok mérséklésében betöltött szerepe sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében betöltött szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez utóbbi azonban nem egy modern világra, hanem egy “fejlődő” társadalomra utaló jellemző.

A társadalmi közérzetről

A térségben élők többsége a rendszerváltás óta eltelt időt saját és családja anyagi romlásaként élte meg. Arra a kérdésre ugyanis, hogy “megítélése szerint a rendszerváltás óta az Önök anyagi-gazdasági helyzete miként alakult?”, közel egyötödük (18%) azt válaszolta, hogy “számottevően romlott”, további kétötödük (43%) pedig egyszerűen azt, hogy “romlott”. Ezzel szemben “számottevő javulásról” mindössze három fő, “javulásról” is csupán 7 százalék számolt be, amik aggasztóan alacsony értékek. A többiek (32%) helyzetüket “változatlan”-nak minősítették. Nyilvánvalóan nem könnyű egy olyan térség népességét meggyőzni a rendszerváltás előnyeiről, amely lakosságának hattizede “romló”, harmada pedig “változatlan” anyagi-gazdasági állapotokról számol be.

Rossz közérzetükre utal az is, hogy gondjaik – lásd az alábbi táblát – a napi megélhetés körül szerveződnek.

A fenti vélemények mögött egy évtized tapasztalatai és felgyülemlett, mára súlyos egyéni, családi és társadalmi feszültséggé sűrűsödött problémák állnak. A leírtak ismeretében aligha meglepő módon akut napi megélhetési gondok vezetik a sort: a “rossz anyagi helyzet” (41%) és a “pénztelenség” (33%). A kialakult állapotok súlyosságára mutat, hogy a vázolt foglalkoztatottsági viszonyok közt a “munkanélküliség” a harmadik helyre szorult a gondok sorában, jelezve, hogy a tömeges és tartós munkanélküliség következményei – az alacsony bérszínvonal, az elszegényedés stb. – napjainkig leváltak az alapproblémáról, és önálló életre keltek. Az “egészségi gondokra” való hivatkozás magas aránya (16%) szintén szembeötlő, ami két fontos tényezőre hívja fel a figyelmet: a korábban is általános “önkizsákmányoló” életmód és “önpusztító” életvitel, továbbá a rendszerváltás utáni egyéni-családi megpróbáltatások (pl. elbocsátás, elszegényedés) egészségkárosodást is okozó következményeire. Hasonlóképpen figyelemre méltó az “iskoláztatás” (10%) előkelő helye a problémák sorában, ami mögött nyilván az a felismerés munkál, hogy a településeken és a körzetben elérhető iskolák felszereltsége, színvonala és szolgáltatásainak kínálata nem képes biztosítani a gyerekek versenyképes munkaerő-piaci felkészítését. A szülők aggodalma már a következő nemzedék versenyképtelenségére utal. A “család válságának” (8%) előfordulási gyakorisága pedig arra, hogy a pénztelenség, a munkanélküliség, a szegénység és az ezekkel együtt járó feszültségek és konfliktusok kikezdik és felemésztik azon intézmény kohézióját, óvó-védő és kiegyensúlyozó szerepét, amelyre éppen ilyen körülmények között lenne a legnagyobb szükség.

A kistérség lakossága társadalmi közérzetének fontos eleme a “szegénységtudat”. Arra a kérésre, hogy a kérdezettek helyezzék el magukat és családjukat településükön belül a “gazdag–szegény” dimenzióban, egy furcsa társadalomképet kaptunk. Furcsát abban az értelemben, hogy a térség társadalmában láthatóan nincsenek “gazdagok”, csak “átlagosak” és “szegények”. Az önbesorolások alapján ugyanis senki sem tartotta magát “egyértelműen gazdagnak”, és “gazdagabbnak” is mindössze egy százalék, így a társadalom “csúcsán” az “átlagosak” helyezkedtek el, meglehetősen nagy súllyal (67%). A többiek a “szegényebbek” (22%), illetve az “egyértelműen szegények” (7%) közé sorolták magukat. (Nem válaszolt a kérdésre 3 százalék.)

Bár “pártatlan megfigyelő”-ként akár “reális”-nak is tekinthetnénk az önbesorolási szerkezetet, amennyiben az “egyértelműen szegények” között a munkaerőpiacról tartósan kiszorult és a marginalizálódás irányában elmozdult rétegek és csoportok képviseltetik magukat magas arányban (pl. munkanélküliek, leszázalékoltak, háztartásbeliek), míg a “szegényeket” a segéd-, betanított és szakmunkások uralják, a tényleges helyzet mégsem ennyire egyértelmű. A problémára talán egy 50-55 év körüli házaspár eszmecseréje világít rá legélesebben, amely a fenti kérdés kapcsán bontakozott ki köztük. A férfi ugyanis hosszas töprengés után azt a választ adta, hogy “Mi a szegényebbek közé tartozunk”. Mire a felesége közbeszólt: “Nekünk legalább van mit ennünk. Minket tessék az »átlagosak« közé sorolni.” Nyilvánvaló, hogy egy olyan térség társadalmáról és annak tagoltságáról egyáltalán nem könnyű képet – nemhogy “reális” képet – alkotni, ahol az “átlagos” és a “szegényebb” közti különbséget a “…legalább van mit ennünk” kijelentés mögött meghúzódó “életminőség” dönti el az előbbi javára. Annál is kevésbé, mivel az ország más, csak némileg is tehetősebb vidékein az “átlagos”, a “gazdagabb” és a “szegényebb” kifejezések más jelentéssel bírnak, mint a vizsgált kistérségben, nem utolsósorban azért, mert a köztük lévő különbségek mércéjéül nem az étkezés, illetve jelen esetben annak “minősített” esete, a “jóllakás” szolgál.

Aligha véletlen, hogy a térség vázolt foglalkoztatási, jövedelmi és megélhetési viszonyai között az emberek elbizonytalanodnak, hiszen feloldhatatlan ellentmondást érzékelnek a rendszerváltó pártok ígéretei, saját várakozásaik és az új rendszer számukra nyújtott tényleges alternatívái és életlehetőségei között. Tény, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy “az ember nem tudja, miben higgyen”, jelezvén, hogy az adott társadalmi-gazdasági valóságban a politikai propaganda, az új rendszer hivatalos értékei, saját vallott értékeik, továbbá a tényleges élethelyzetük közös nevezőre hozása a többség számára alig megoldható feladat. És nem csupán azért, mert ezek egyeztetése közel sem egyértelmű vagy kézenfekvő, hanem főként azért, mert a végeredmény számukra nem elfogadható. Ugyanis az általuk megélt társadalmi valóság gyökeresen eltér a hatalmat gyakorlók ígérvényeitől, társadalomértelmezéseitől és ennek részeként a társadalomban róluk kialakult-kialakított képtől és persze saját várakozásaiktól is.

Ebben a világban a tervezésnek sincs sokak számára értelme, amennyiben a kérdezettek közel fele (48%) “teljes mértékben” vagy “döntően” egyetért azzal a kijelentéssel, hogy “nincs értelme tervezni”. Miért is lenne, ha a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, és esélye sincs visszakerülni oda – legfeljebb alkalmanként a “kényszerfoglalkoztatás” keretei közé –, ha a hivatalos munkaerő-piaci keresetéből éppen csak megél, a szegénységből azonban nem tud kilépni, vagy ha “állása” folytonosan bizonytalan, hiszen nem lehet tudni, hogy “megrendelések hiányára” hivatkozva mikor fogják onnan elbocsátani. A személyes élet előre látásának és tervezésének a korlátozottsága, részleges vagy teljes hiánya súlyos problémákat rejt magában. Egyrészt az “önmagunkban való hit” zavarát, amely a személyiséget instabillá teszi, és rontja az érintett személy tevékenységének és családi befolyásának a hatékonyságát, másrészt alapját képezheti egy pesszimista világlátásnak és hozzáállásnak. (A kérdezettek háromtizede [29%] arról számolt be: “néha” úgy érzi, hogy az “életnek nincs értelme”, további 7 százalékukat pedig, hogy ez az érzés “gyakran” keríti hatalmába). Ezek az adatok tehát arra utalnak, hogy sokan érzik-gondolják azt, hogy sorsukat nem ők maguk irányítják, hanem külső erőknek kiszolgáltatva sodródnak, következésképpen ennek a kiszolgáltatott, bizonytalan, tervezhetetlen és persze anyagi nélkülözésektől terhes, kilátástalan életnek nemigen látják az értelmét.

Rövid összefoglaló

A vizsgált kistérség gazdasága és társadalma a rendszerváltás utáni tőkekivonást követően tartósan új “fejlődési” pályára állt, miután jelentősebb beruházásokra azóta sem került sor.

Az elbocsátások, az elhelyezkedési nehézségek és a munkanélküliség szinte mindenkit érintett a körzetben vagy személy szerint, vagy valamely családtagján keresztül. A szerencsés kevesek elsősorban az oktatásban, a közigazgatásban és az egészségügyben dolgozók köréből kerültek ki, az iskolázottabb és képzettebb rétegekből. A foglalkoztatás a leépítéseket követően alacsony szinten stabilizálódott.

A beruházások és az “elégséges” piaci kereslet hiányában a munkaügyi hivatal hősies, de meglehetősen eredménytelen erőfeszítéseket tett a gondjaira bízott munkanélküliek munkaerőpiacra történő visszasegítésében. Számottevő összegeket költöttek a különféle “kényszerfoglalkoztatási” programok finanszírozására, amelyek ugyan sokakat érintettek, ténylegesen azonban csak keveseknél tudták a munkaerő-piaci versenyképességet fenntartani vagy növelni.

Összességében a kialakult foglalkoztatási-megélhetési viszonyok fontos jellemzője, hogy a családháztartások egy jelentős részében nincs aktív kereső, további jelentős részében pedig csupán egy fő. Ez a keresők számában kimutatható “deficit” a háztartások háromötödét érinti.

A lakosság döntő többségének rendszeres pénzbeli bevételei rendkívül alacsonyak, és nem csupán azokéi, akik állami járadékokat kapnak, hanem az állásban lévőké is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a hivatalos munkaerőpiacon elérhető bérek és fizetések a minimálbér körül, azt némileg meghaladva szerveződnek. A lakosság elszegényedése, illetve a szegénység tartós fennmaradása ezzel is kapcsolatos, hiszen a hivatalos munkavállalás sem kínál alternatívát a szegénységből való kitörésre.

A munkaerő-piaci alkupozíciókat meghatározó erőforrások közül az iskolázottság és a szakképzettség terén komoly lemaradás érzékelhető, vagyis a körzetben sok az alacsonyan iskolázott ember.

A rendszerváltás utáni “földreform” – bár sokakat érintett – sem a helyi gazdaság és társadalom dinamizálásához, sem a mezőgazdaság irányába történő versenyképes átstrukturálódásához, sem a foglalkozatási gondok enyhítéséhez nem járult hozzá számottevően. A különféle nagyságú, de döntően kicsi földterületek azonban jó szolgálatot tettek és tesznek a munkanélküliség és pénzszűke gyötörte népesség naturális önellátásának tömeges elterjedésében.

A körzet lakosságának döntő többsége a rendszerváltás óta eltelt évtizedet saját maga és családja anyagi romlásaként, jó esetben stagnálásaként élte meg. A tartós munkanélküliség, a lecsúszás, az elszegényedés stb. körülményei kikezdték az itt élők egy nem elhanyagolható részének tartását, erkölcsi meggyőződését, hitét önmagában és a világ jobbra fordulásában. A rossz társadalmi közérzet, az elbizonytalanodás, a jövőtlenség és a szegénységtudat e légkör velejárói, ami mögött az az évtizedes tapasztalat is meghúzódik, hogy érdekeit nem képes megjeleníteni. A politikának láthatóan nincs mondanivalója róluk és nekik, ők és problémáik pedig nem “érik” el a politikát.

A vizsgált vidéki kistérség lakosságának a többsége számára tehát a mindennapi élet síkján a vázoltak “jelentik” a rendszerváltást és a piacgazdaságot.

Jegyzetek

¹ A kutatásokat az Institut für die Wissenschaften von Menschen (IWM) és az Aktív Társadalom Alapítvány támogatták, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki.

² Tímár János (1994): “A foglalkoztatás és a munkanélküliség sajátosságai a posztszocialista országokban”, Közgazdasági Szemle, 1994/7–8., Laky Teréz (2002): A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok, OFA, Budapest.

³ A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok, (2003), Ország­jelentés a “humán fejlettségről” 2000–2002. (szerk.: Fóti Klára), MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations Development Programme, Budapest, 25.

⁴ Laki László–Bíró A. Zoltán (2001): A globalizáció peremén, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest.

⁵ Az OMKMK és a helyi Munkaügyi Központ adatai.

⁶ Lakatos Judit (2001) A kereset, illetve a munkajövedelem alakulása 2000-ben (szerk.: Laky Teréz). Munkaerő-piaci helyzetjelentés, Foglalkoztatási Hivatal, Budapest, 2001. 145–153. o.

Az "Új Amerikai Évszázadért" projekt célja, hogy állandósítsa az egyenlőtlenséget, s amerikai hegemóniát teremtsen a világban. A Szociális Világfórum igazságot és túlélést követel. Mindezek miatt magunkat harcoló félnek kell tekintenünk.

Tavaly januárban a brazíliai Porto Alegrében több ezren gyűltünk össze a világ minden sarkából, és ismét deklaráltuk: “Lehet más a világ.” Néhány ezer mérföldre északra, Washingtonban, George Bush és tanácsadói ugyanezt gondolták.

A mi projektünk a Szociális Világfórum, az övék a sokak által a “Projekt az Új Amerikai Évszázadért” névvel illetett program támogatása volt.

Európa és Amerika nagyvárosaiban, ahol néhány évvel ezelőtt erről a témáról legföljebb csak suttogtak volna, az emberek most nyíltan beszélnek az imperializmus jó oldaláról, valamint egy erős, a kaotikus világot ráncba szedő birodalom szükségességéről. Az új térítők rendet akarnak az igazság kárára és fegyelmet a méltóság ellenében. És hatalmat bármi áron. Alkalmanként meghívják valamelyikünket egy “semleges hangvételű vitára” egy a kereskedelmi média által biztosított platformon. Az imperializmusról vitázni egy kicsit olyan, mint a nemi erőszak mellett és ellen érvelni. Mit mondhatunk? Hogy nagyon hiányzik?

Mindenesetre nyakunkon az Új Imperializmus. A korábban már ismertnek újjáformált és áramvonalasított változata. A történelemben először egy a világot néhány óra alatt elpusztítani képes fegyverarzenállal rendelkező birodalom totális és egyoldalú gazdasági, katonai hegemóniával rendelkezik. A különböző piacok megnyitására különböző fegyvereket használ. Nincs Isten szép földjén egyetlen ország sem, amelyet ne tartanának sakkban az amerikai cirkálók rakétáinak célkeresztjei vagy az IMF csekkfüzetei. Ha a neoliberális kapitalizmus reklámfigurája akarsz lenni, csak tekints Argentínára, s nézz Irakra, ha te vagy a fekete bárány.

A szegény országoknak, amelyek a Birodalom számára geopolitikai szempontból stratégiai értéket jelentenek, bizonyos méretű “piaccal” vagy privatizálható infrastruktúrával, ne adj’ isten természeti kincsekkel (olaj, arany, gyémánt, kobalt, szén) rendelkeznek, az elvárások szerint kell cselekedniük, ellenkező esetben katonai célponttá válnak. A természeti kincsekben leggazdagabb országok vannak a legnagyobb veszélyben. Ha nem ajánlják fel forrásaikat a központi gépezetnek önként és dalolva, az állampolgári engedetlenséget szít vagy háborút indít. A Birodalom eme új korszakában, amikor semmi nem az, aminek látszik, az érdekelt cégek vezetői külföldi politikai döntéseket befolyásolhatnak. A washingtoni Centre for Public Integrity megállapította, hogy az USA kormánya Védelmi Politikai Tanácsának (Defence Policy Board) 30 tagja közül 9 kapcsolatban állt azokkal a cégekkel, melyek 2001–2002-ben 76 milliárd dollár értékben jutottak védelmi szerződésekhez. George Shultz, az Egyesült Államok korábbi külügyminisztere volt az elnöke az Irak Felszabadításáért elnevezésű bizottságnak (Committee for the Liberation of Iraq). Ugyanő tagja a Bechtel Group igazgatótanácsának is. Egy az iraki háború esetén felmerülő érdekkonfliktust firtató kérdésre így felelt: “Nem tudok róla, hogy a Bechtel különösebben profitálna belőle. Ha akad elvégzendő munka, a Bechtel az a fajta cég, amely képes azt elvégezni. De egyikünk sem profitforrásként tekint az ügyre.” A háború után a Bechtel 680 millió dolláros szerződéshez jutott az iraki újjáépítésben.

Ezt a brutális, immár több millió áldozatott szedett programot használják újra és újra Latin-Amerikától kezdve Afrikán át Közép- és Délkelet-Ázsiáig. Még csak nem is állítják, hogy minden, a Birodalom által indított háború az igazság háborúja lesz. Ez javarészt a kereskedelmi média szerepének köszönhető. Fontos megérteni, hogy a kereskedelmi média nem pusztán támogatója a neoliberális projektnek, hanem maga a neoliberális projekt. A neoliberalizmus nem választott morális pozíciója, hanem a tömegmédiát működtető gazdasági törvényszerűségek struktúrája, belső lényege.

A legtöbb nemzetnek vannak kellően ocsmány házi titkai, így a médiának nem is kell mindig hazudnia. Csak kihangsúlyoz, vagy elhallgat.

Tegyük fel, hogy Indiát egy igazságos háború célpontjául választják. Az a tény, hogy 1989 óta Kasmírban körülbelül 80 000 embert, többségükben muzulmánokat öltek meg, elsősorban az indiai biztonsági erők (vagyis körülbelül 6000 embert évente); az a tény, hogy nem egészen egy évvel ezelőtt, 2003 márciusában több mint 2000 muzulmánt gyilkoltak le Gujarat utcáin, hogy a nőket bandákban erőszakolták meg, elevenen égettek el gyermekeket és 150 000 embert űztek el otthonaikból, miközben a rendőrség és az adminisztráció csak állt és nézett, sőt, esetenként aktívan segédkezett; az a tény, hogy ezekért a bűntettekért senkit nem vontak felelősségre, és a kormányt, amelyik mindezt hagyta megtörténni, újraválasztották… mindez tökéletes főcím lehetne a nemzetközi lapokban a háború előkészítése idején.

Mire észbe kapunk, városainkra cirkálók rakétái irányulnak, falvainkat drótkerítések veszik körül, utcáinkon amerikai katonák járőröznek, s Narendra Modi, Pravin Togadia vagy bármely népszerű fanatikusunk, akárcsak Szaddám Huszein, amerikai őrizet alatt találja magát, hajában tetűt keresnek, s fogtöméseit vizsgálgatják főműsoridőben.

De mindaddig, amíg “piacaink” nyitottak, mindaddig, amíg az olyan cégek, mint az Enron, a Bechtel, a Halliburton vagy az Arthur Andersen szabad kezet kapnak, “demokratikusan megválasztott” vezetőink félelem nélkül kenhetik el a határvonalat demokrácia, kisebbségellenesség és fasizmus között.

Kormányunk gyáva szervilitása, az indiai el nem kötelezettség büszke hagyományának feladása, a “Tökéletesen lojálisok” sorának legelejére való törekvése (a bevett frázis a “természetes szövetséges” – India, Izrael és az USA “természetes szövetségesek”) lehetővé tette számára, hogy elnyomó rezsimmé váljon legitimitásának veszélyeztetése nélkül.

Egy kormány áldozatai közé nemcsak a legyilkoltak és a bebörtönzöttek tartoznak, hanem azok is, akiket elűznek, kirabolnak, egy életen át tartó éhezésre és szegénységre kárhoztatnak. Emberek millióit tették tönkre a “fejlesztési” projektek. Az elmúlt 55 évben csak a nagy gátak miatt 33–55 millió embernek kellett elhagynia otthonát. Számukra nincs igazságszolgáltatás.

Az elmúlt két évben incidensek sora fordult elő, amikor is a rendőrség békés, többségükben adivasit és dalit tüntetőkre nyitott tüzet. A szegényeket, különösen, ha dalit vagy adivasit közösségekről van szó, legyilkolják az erdős területek bitorlásáért, s megölik őket, ha a gátak, bányák, acélüzemek és egyéb “fejlesztési” projektek általi jogtalan terjeszkedéstől próbálják védeni az erdős területet. Majdnem minden esetben, amikor a rendőrség tüzet nyitott, a kormány stratégiája ugyanaz volt: azt állította, hogy a tüzelést egy erőszakos cselekedet provokálta ki. Azokat, akikre tüzelnek, azonnal militánsoknak nevezik.

A POTA (Prevention of Terrorism Act) keretében országszerte több ezer ártatlan embert, köztük kiskorúakat is, tartóztattak le, akiket határozatlan időre és tárgyalás nélkül tartanak bebörtönözve. A terrorizmus elleni harc korszakában a szegénységet alattomosan összemossák a terrorizmussal. A vállalati globalizáció korszakában a szegénység bűn. A további elszegényedés ellen való tüntetés terrorista cselekedet. És most legfelsőbb bíróságunk kijelenti, hogy sztrájkolni bűn. A bíróságot kritizálni természetesen ugyancsak bűn. Elzárják a menekülési útvonalakat.

Miként a Régi Imperializmus, az Új Imperializmus is ügynökhálózatának köszönheti sikerét – a korrupt helyi eliteknek, akik a birodalmat szolgálják. Mindannyian ismerjük az Enron mocskos történetét Indiából. Az akkori Maharashtra-kormány olyan elektromosáram-átvételi megállapodást írt alá az Enronnal, amely a cég számára India teljes vidékfejlesztési költségvetésének 60 százalékával egyenértékű profitot biztosított. Egyetlen amerikai cég számára 500 millió embernek infrastrukturális fejlesztésre szánt összeggel megegyező profitot garantáltak!

A régi időkkel ellentétben az Új Imperialistának nem kell a trópusokon vánszorognia, vállalva a malária, a hasmenés vagy a korai halál kockázatát. Az Új Imperializmus e-mailekkel vezényelhető. A Régi Imperializmus vulgáris és közvetlenül gyakorlatias rasszizmusa kiment a divatból. Az Új Imperializmus sarkpontja az Új Rasszizmus.

Az egyesült államokbeli “pulykakegyelem” hagyománya az Új Rassziz­mus gyönyörű allegóriája. 1947 óta az Országos Pulyka Szövetség minden évben az USA elnökének ajándékoz egy hálaadásnapi pulykát. Egy ceremoniális nagylelkűségi show keretében az elnök ennek a bizonyos madárnak megkegyelmez (és megeszik egy másikat). Miután megkapta az elnöki kegyelmet, a Kiválasztott a virginiai Serpenyő parkba (Frying Pan Park) kerül, ahol leélheti természetes életét. A hálaadásra nevelt többi 50 millió pulykát leölik, és hálaadás napján megeszik. A ConAgra Foods, az elnöki pulykaszerződést elnyert cég, azt állítja, hogy a szerencsés madarakat szociabilitásra, a magas rangú hivatalnokokkal, iskolás gyermekekkel és a sajtóval való interakcióra nevelik. (Hamarosan még angolul is megszólalnak!)

Így működik az Új Rasszizmus a globalizációs korszakban. Néhány gondosan tenyésztett pulyka – a különböző országok helyi elitjei, a jómódú bevándorlók egy csoportja, a befektetési bankárok, a kivételes Colin Powell vagy Condoleezza Rice, néhány énekes, néhány író (mint például én) – bebocsáttatást nyer a Serpenyő parkba. A fennmaradó milliók elvesztik állásaikat, elűzetnek otthonaikból, elvágják víz- és elektromos vezetékeiket, s belehalnak az AIDS-be. Ők az edénybe valók. De a Serpenyő parkbeli szárnyasok remekül elvannak. Néhányuk még az IMF vagy a WTO számára is dolgozik – ki vádolhatja hát e szervezeteket pulykaellenességgel? Néhányan tagjai a Pulykakiválasztó Bizottságnak – ki mondhatja hát, hogy a pulykák hálaadás-ellenesek? Részt vesznek benne! Ki mondhatja, hogy a szegények vállalatiglobalizáció-ellenesek? Egymás sarkát tapossák, hogy bejussanak a Serpenyő parkba. Kit érdekel, hogy a legtöbben elpusztulnak a tolongásban?

Az Új Rasszizmusnak része az Új Genocídium. A gazdasági függőség eme új korszakában az Új Genocídium gazdasági szankciókon keresztül megvalósítható. Csak meg kell teremteni a körülményeket, amelyek tömeges halálhoz vezetnek anélkül, hogy oda kéne menni és meg kellene ölni az embereket. Denis Halliday, aki 1997–98-ban az ENSZ iraki humanitárius koordinátora volt (majd megundorodva lemondott), az Irak elleni szankciókat jellemezve használta a népirtás kifejezést. Az Irak-ellenes szankciók felülmúlták Szaddám Huszein minden eredményét: több mint félmillió gyermekéletet követeltek.

Az új korszakban az apartheid mint hivatalos politikai rendszer elavult és szükségtelen. A kereskedelem és a finanszírozás nemzetközi eszköztára ellenőrzés alatt tartja a szegényeket így is, úgy is. A dzsungel mélyén fogva tartó multilaterális kereskedelmi törvények és pénzügyi megállapodások komplex rendszerét alkalmazhatják. Az egyetlen cél az egyenlőtlenség intézményesítése. Mi más lenne az oka annak, hogy az USA hússzor jobban megadóztat egy Bangladesben készült ruhadarabot, mint egy Nagy-Britanniában készült ruhát? Mi más lenne annak hátterében, hogy a világ kakaóbab termésének 90 százalékát adó országok a világ csokoládétermelésében csak 5 százalékkal részesednek? Mi másért adóztatnák ki a piacról a kakaótermelő országokat, például Elefántcsontpartot és Ghánát, ha a kakaóból megpróbálnak csokoládét gyártani? Mi más lenne az oka annak, hogy a gazdag országok, melyek naponta több mint egymilliárd dollárt költenek a mezőgazdasági termelők támogatására, megkövetelik, hogy a szegény országok, mint például India, vonjanak meg minden mezőgazdasági támogatást, beleértve a támogatott elektromos áramot is? Mi más lehet az oka annak, hogy a gyarmatosító rezsimek által több mint egy fél évszázadig fosztogatott korábbi gyarmatok elmerülnek a gyarmatosító rezsimekkel szembeni adósságaikban, s évente mintegy 382 milliárd dollárt fizetnek vissza nekik?

Mindezek miatt a kereskedelmi egyezmények cancúni kisiklatása döntő jelentőségű számunkra. Bár kormányaink igyekeznek zsebre tenni a dicsőséget, mi tudjuk, hogy ez sok-sok ország sok millió lakója többéves harcának eredménye. Cancún azt tanította nekünk, hogy ahhoz, hogy felszámoljuk a valós sérelmeket, és radikális változásokat harcoljunk ki, alapvetően fontos, hogy a helyi ellenállási mozgalmak nemzetközi szövetségekbe tömörüljenek. Cancún megtanította nekünk a globalizálódó ellenállás jelentőségét.

Egyedül egy nemzet sem szállhat szembe a vállalati globalizációval. Többször láthattuk már, hogy mihelyst a neoliberalizmus programjáról van szó, korunk hősei hirtelen összezsugorodnak. Rendkívüli, karizmatikus emberek, akik ellenzékben óriások, erejüket vesztik a globális színpadon, amikor hatalomra jutnak, és államfők lesznek. Brazília elnökére, Lulára gondolok. Egy évvel ezelőtt Lula volt a Szociális Világfórum hőse. Az idén szorgalmasan követi az IMF irányelveit, megkurtítja a nyugdíjasok juttatásait, eltávolítja a radikálisokat a Munkáspártból. S Dél-Afrika ex-elnökére, Nelson Mandelára is gondolok. Miután 1994-ben elfoglalta hivatalát, kormánya két éven belül lényegében ellenkezés nélkül térdre borult Piac Isten előtt. Széles körű privatizációs és szerkezeti kiigazítási programot indított, ami emberek millióit hagyta fedél, állás, víz és elektromos áram nélkül.

Miért történik mindez? Nincs értelme verni a mellünket, s azt képzelni, hogy elárultak minket. Akárhogy is nézzük, Lula és Mandela nagyszerű férfiak. De abban a pillanatban, amikor az ellenzék soraiból átülnek a kormányzat oldalára, egy sor fenyegető veszedelem foglyává válnak; mind közül a legfenyegetőbb a tőkekiáramlás, amely egyik napról a másikra romba dönthet bármilyen kormányt. Aki azt képzeli, hogy egy vezető személyes karizmája és harcairól szóló önéletrajza majd megtöri a multikat, annak fogalma sincs arról, hogyan működik a kapitalizmus, vagy ha úgy tetszik, a hatalom. A kormányok nem fognak radikális változásokat “kitárgyalni”; azokat csak a polgárok kényszeríthetik ki.

Ezen a héten a Szociális Világfórumon a világ néhány vezető elméje arról fog eszmét cserélni, hogy mi történik körülöttünk. Ezek a párbeszédek tovább finomítják annak a világnak a vízióját, amelyért harcolunk. Ez egy nagyon fontos folyamat, amit nem szabad aláásni. Azonban ha minden energiánkat erre a folyamatra fordítjuk, a konkrét politikai tettek kárára, akkor az SZVF, amely mind ez idáig oly alapvető szerepet játszott a Globális Igazságosságért Mozgalomban (Movement for Global Justice), megkockáztatja, hogy ellenségeinek játékszerévé válik. Amiről sürgősen tárgyalnunk kell, azok az ellenállási stratégiák. Valós célokat kell kitűznünk, valós harcokat kell megvívnunk, és valós sérelmeket kell felszámolnunk. Gandhi Sómenete nem csak politikai színház volt. Amikor az ellenállás egyszerű aktusaként indiaiak ezrei meneteltek a tengerhez és pároltak önmaguk számára sót, megtörték a sóval kapcsolatos adótörvényeket. Közvetlen csapást mértek a Brit Birodalom gazdasági alapjaira. Ez valós tett volt. Mozgalmunk kivívott néhány jelentős győzelmet, azonban nem szabad megengednünk, hogy az erőszakmentes ellenállás hatékonytalan, politikai feel-good komédiává csökevényesedjen. Ez egy rendkívül értékes fegyver, amit folyamatosan élesíteni és újragondolni kell. Nem hagyhatjuk, hogy puszta látványossággá, médiahappeninggé váljon.

Csodálatos volt az elmúlt év február 15-e, amikor a közvélekedés látványos megnyilvánulásaként öt kontinensen 10 millió ember menetelt az iraki háború ellen. Csodálatos volt, de nem elég. Február 15-e hétvége volt. Senkinek nem kellett feláldoznia egy munkanapot. Hétvégi tüntetéssel nem lehet megállítani egy háborút. George Bush tudja ezt. Az a magabiztosság, amellyel figyelmen kívül hagyta a mindent elsöprő közvéleményt, leckéül kell hogy szolgáljon mindannyiunknak. Bush hiszi, hogy Irakot el lehet foglalni és gyarmatosítani, miképp ez megtörtént Afganisztánnal és Tibettel, annak idején Kelet-Timorral, és történik ma Csecsenfölddel, illetve Palesztinával. Azt gondolja, hogy elegendő meghúznia magát és várni, amíg a válságéhes média erről a témáról is lerágja a húst, és továbbmegy egy következőre. A lerágott csont hamarosan lecsúszik a bestsellerlistákról, s mi, gyalázatos mitugrászok, elveszítjük érdeklődésünket. Vagy legalábbis ezt reméli.

Ez a mi mozgalmunk hatalmas, globális győzelmet kell hogy arasson. Nem elegendő, ha csak igazunk van. Néha, legalább azért, hogy meggyőződjünk elszántságunkról, győzni kell. Ahhoz, hogy győzni tudjunk, nekünk – az itt és a közeli Bombayi Ellenállásnál egybegyűlteknek – meg kell valamiben egyeznünk. Ez a valami nem kell, hogy egy mindent átívelő, előre megkomponált ideológia legyen, amibe beleerőszakoljuk gyönyörködtetően lázongó, vitázó önmagunkat. Nem kell, hogy kérdezés nélküli ragaszkodás legyen az ellenállás egyik vagy másik formájához, kizárva minden más lehetőséget. Egy minimálprogramra van szükségünk.

Ha valóban az imperializmus és a neoliberális projekt ellen vagyunk, akkor tekintsünk Irakra. Irak e két tényező elkerülhetetlen kulminációja. Számos háborúellenes aktivista fújt visszavonulót Szaddám Huszein kézrekerítése óta. Talán nem jobb a világ Szaddám Huszein nélkül? – kérdezik gyáván.

Nézzünk szembe ezzel a problémával egyszer s mindenkorra. Tapsolni az amerikai hadseregnek Szaddám Huszein kézrekerítése miatt, s ezáltal visszamenőlegesen igazolni Irak invázióját és megszállását, annyi, mint bálványozni Hasfelmetsző Jacket, amiért kibelezte a Bostoni Fojtogatót. S mindezt negyedszázados együttműködést követően, mialatt a “Hasfelmetsző és Fojtogató” vegyes vállalatként működött. Ez egy házon belüli vita. Üzleti partnerek, akik egy piszkos ügylet miatt összerúgták a port. Jack az elnök-vezérigazgató.

Ha tehát imperializmusellenesek vagyunk, egyet kell értenünk abban, hogy ellenezzük az amerikai megszállást, hogy hisszük, hogy az USA-nak ki kell vonulnia Irakból, és jóvátételt kell fizetnie az iraki népnek a háború által okozott károkért.

Miképpen növeljük ellenállásunkat? Kezdjük valami igazán csöppnyivel. Nem arról van szó, hogy támogassuk az iraki megszállás elleni rezisztenciát, vagy megtárgyaljuk, hogy pontosan kikből áll az ellenállás. (Vén gyilkos baath-pártiak, iszlám fundamentalisták?)

A megszállás globális ellenállóivá kell lennünk. Ellenállásunknak ott kell kezdődnie, hogy nem ismerjük el Irak amerikai megszállásának legitimitását. Úgy kell cselekednünk, hogy tökéletesen megakadályozzuk a Birodalmat céljai elérésében. Vagyis a katonáknak meg kell tagadniuk a harcot, a tartalékosoknak meg kell tagadniuk a szolgálatot, s a munkásoknak meg kell tagadniuk a hajók és repülők fegyverekkel való megrakodását. Bizonyos országokban, mint például India és Pakisztán, feltétlenül meg kell akadályoznunk az USA kormányának tervét, azt, hogy indiai és pakisztáni katonákat küldjenek Irakba azért, hogy ők tegyenek rendet az amerikaiak után.

Azt javaslom, hogy a Szociális Világfórum és a Bombayi Ellenállás közös záróünnepségén bizonyos szempontok szerint válasszunk ki két, Irak lerombolásából profitot húzó nagyvállalatot. Ezután készítsünk listát valamennyi projektről, amelyekben érintettek. Megnevezhetnénk irodáikat a világ minden országában és városában. Rájuk szállhatnánk. Lezárhatnánk az irodákat. Ehhez kollektív tudásunkat és a múltban megvívott harcok tapasztalatait egyetlen célra kell koncentrálnunk. A siker győzni akarás kérdése.

Az Új Amerikai Évszázad projekt célja, hogy állandósítsa az egyenlőtlenséget, és hogy amerikai hegemóniát teremtsen bármilyen, akár apokaliptikus áron is. A Szociális Világfórum igazságot és túlélést követel. Mindezek miatt magunkat harcoló félnek kell tekintenünk.

(Fordította: Farkas Gabriella)