Az amerikai értelmiség leginkább megvásárolható köreiben kiterjedt befolyással rendelkező neokonzervatív mozgalom ideológiai sajátosságát a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adja. A cikk bemutatja a neokonzervativizmus politikai és intellektuális arculatát, gyökereit és evolúcióját. Sötét színekkel ecseteli azt a szellemi és erkölcsi-politikai hanyatlást, amelyet a Bush elnök mögött felsorakozott – a szerző kifejezésével – "maffia" megtestesít.

A neokonzervativizmus az utóbbi időben egyaránt vált a reakciós gondolkodás jelszavává, illetve egységes jelvénnyé a Bush-adminisztráció azon tagjai számára, akik egy újfajta, imperialista külpolitikát, a jóléti állam elleni támadást és a “családi értékekhez” való visszatérést támogatják. Ők tehetők közvetlenül felelőssé az Egyesült Államok nimbuszának lerombolásáért külföldön, a költségvetés hatalmas többletének eltüntetéséért, illetve a demokrácia “otthoni” aláásásáért. Számos vizsgálat mutatott már rá különböző vállalkozások és olyan tehetős alapítványok, mint a Heritage vagy az AEI (Amerikai Vállalkozások Intézete) támogatására a neokonzervativizmus ügye iránt. Általánosságban azonban a főáramú média nagyon is túlzott komolysággal fogadta ennek a maffiának az intellektuális elbizakodottságát, illetve messzemenő szívélyességgel kezelte annak tagjait. Valóban bizarr jellemzői miatt a neokonzervativizmus különösen alapos vizsgálatra érdemes, így legfőbb szellemi és gyakorlati megvalósítóiból álló montázs összeállítására is.

 

 

Montázs

A neokonzervatívok rendkívüli befolyással bírnak a kormányzat minden szegmensében és hivatalában. Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot igazán nem kell bemutatnunk. Az iraki háború e kiötlői szándékosan félrevezették az amerikai közvéleményt a tömegpusztító fegyverek létezésével, a hadifoglyok megkínzásának szörnyű módjával, Szaddám Huszein és az al-Kaida viszonyával, az amerikai csapatokat köszöntő lelkes ünnepségekkel és az iraki demokrácia megteremtésének egyszerűségével kapcsolatban. Nem ők voltak azonban az egyedüliek. Az összeférhetetlenséggel kapcsolatos vádak miatt lemondott, hírhedt Richard Perlenek a suttogó szavai is támogatták ezt az álláspontot, aki a Védelempolitikai Tanács korábbi igazgatója volt, s akinek gúnyneve – “a Sötétség hercege” – jól tükrözi a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos, már meghaladott álláspontját. Elliot Abrams is szolgált jó tanácsokkal, akinek 1991-ben George Bush megkegyelmezett, miután az iráni fegyvereladások és a nicaraguai kontrák támogatása körüli botrány idején bűnösnek találták, mert hazudott a kongresszus előtt. Most ő a közel-keleti ügyek felelőse és Condoleezza Rice tanácsadója a Nemzetbiztonsági Tanácsban, s továbbra is a megvetett Joseph McCarthy szenátor vezette boszorkányüldözések nyílt csodálója maradt. Szerepet vállal továbbá John Bolton leszerelésügyi államtitkár, aki következetesen ellenzi a fegyverkereskedelem korlátozását, illetve a Bibliát csapkodó főügyészünk, a kétszínű John Ashcroft, akinek portréja a Nemzeti Lőfegyver Szövetség hivatalos folyóiratának címlapját ékesítette.

De mások is említést érdemelnek. A Republikánus Párt – “Bush pitbullja”-ként is ismert – elnöke, Ed Gillespie a képviselőház korábbi többségi vezetőjének, az ősreakciós Dick Armeynak a pártfogoltja. Ami a képviselőházban a republikánusok jelenlegi ideológiai vezérét illeti, Tom DeLay – aki az Enron különleges kedvence, és szeretetteljesen csak “Kalapács”-nak nevezik – egyszer a Gestapóhoz hasonlította a Környezetvédelmi Hivatalt. A szenátusban eközben Rick Santorum azért ellenzi a szodómiát tiltó jogszabályok eltörlését, mert az nyilvánvalóan a vérfertőzést tiltó jogi szabályozás megszüntetéséhez vezetne, és így tovább. Arra is tanulságos felfigyelni, hogy neokonzervatívok segítették meggátolni a Vietnamban három végtagját elveszített korábbi szenátor, Max Cleland (R-Ga) újraválasztási kísérletét – hazafiasságát kétségbe vonva. Befolyásuk azonban egészen az Ovális irodáig, az elnök hivataláig elér: vezetője, Karl Rove csakúgy, mint Dick Cheney alelnök és helyettese, I. Lewis (“Robogó”) Libby is pártfogóik közé számít.

A neokonzervativizmus természetesen szellemi holdudvarral is rendelkezik. Olyan folyóiratok, mint a hajdanán – “Keresztapa”-ként is ismert – Irving Kristol szerkesztette The Public Interest és a korábbi főszerkesztő, Norman Podhoretz nevéhez kötődő Commentary formálták az általános szemléletmódot az új cenzúratörvény szükségességének ügyétől kezdve a kapitalista erkölcsi világkép megerősítésének fontosságán keresztül Albert Camus és George Orwell antikommunista elkötelezettségének feltételezhető hiányáig. Feleségeik, Gertrude Himmelfarb és – a Rumsfeldről személyes hangvételű tanulmányt közlő – Midge Decter Izrael és a szervezett vallásosság védelméért aggódó publicisták lettek, s utódaik is folytatják a hagyományt: John Podhoretz, aki egyszerre több helyen publikál, illetve William Kristol mint a The Weekly Standard rovatvezetője. A neokonzervativizmus gondolkodói közé sorolható továbbá a The New Criterion szerkesztője, Hilton Kramer, aki a kulturális színvonal hanyatlásán kesereg, ugyanakkor irodalmi témájú írásai olyan szárazak, hogy már-már nyikorognak. Aztán ott van a drogok és prostitúció elleni harc korábbi cárja, Az erények könyve álszent szerzője, William J. Bennett, aki nemrég beismerte, hogy bizony áldozatul esett szerencsejátékos szenvedélyének, illetve Dinesh D’Souza, aki mindnyájunkat megnyugtatott megjegyzésével, miszerint a “rasszizmusnak befellegzett”.

A neokonzervativizmus meghatározható volna néhány barát és értelmiségi szűk hálózataként. Azonban hiba lenne ezt tenni, ugyanis egy sokkal szélesebb érdeklődésre számot tartó és nagyobb vonzerővel rendelkező mozgalommá nőtte ki magát. “Véleményformálóik”-kal a The Wall Street Journalhoz hasonló, komoly sajtóorgánumok veszik fel a kapcsolatot. Talán még ennél is fontosabbak azonban azok a bértollnokok a The New York Postnál és más bulvárlapoknál – például Steve Dunleavy, Michelle Caulkin és Maggie Gallagher –, akik a neokonzervatív nézetet népszerűsítik. Rádiós műsorvezetők – Bob Grant, Mike Savage, Laura Schlessinger és hasonlók – pedig csak a tüzet szítják azzal, ahogy fennhéjázón beszélnek minden hitszegőről, fundamentalistáról és szexuálisan aberráltról. Aztán ott vannak a televíziós “szakértők” – mint Ann Coulter, Rush Limbaugh, Bill O’Reilly és Pat Robertson –, akik olyan reakciós adók körül gyülekeznek, mint a Fox News. Ezek a médiagengszterek cinkostársként megelégszenek a legalacsonyabb ideológiai közös nevezővel, félelmetes arroganciájuk és az érvekkel való szembeszállás iránti hajlandóság teljes hiánya pedig tökéletesen kifejezi azt a neokonzervatív érzékenységet, amely már a fasizmus határát súrolja.

Az “elég az ostobaságból” hozzáállás közvetíti a neokonzervatív szemléletmódot: pártfogói mindig a “kemény fickó” szerepét öltik magukra. Megfélemlítő stílusuk hajlamos elterelni a figyelmet elképzeléseik szűkösségéről és az általuk képviselt érdekek és célok végső ellentmondásáról. Mindazonáltal, egyrészt az aktuális politikai helyzet megértése végett, másrészt a jelenlegi reakciós erőkkel való szembeszállás érdekében fontos felfedni ezeket az elképzeléseket és célokat. Szükséges pontosan meghatározni mindazt, ami a neokonzervativizmusban valóban egyedi – a “konzervativizmus” tradicionálisabb formáival szemben. Ennek az ad különös jelentőséget, hogy a reakciós gondolkodás új verziója sokkal veszélyesebb és közönségesebb, mint annak “elitista” elődei.

 

 

Gyökerek

A régi vágású konzervativizmus tulajdonképpen sokkal kevésbé politikai, mint inkább kulturális feltevésekből származik. Korunk kimagasló konzervatív filozófusa, Michael Oakeshott úgy látja, hogy ez a filozófiai irányzat egy olyan lélektani “hajlamon” nyugszik, amely a meglepetésektől menteset és a már megállapodottat részesíti előnyben az újjal, még ki nem próbálttal szemben. Ez a “szellemi berendezkedés”, diszpozíció kétségtelenül némileg ambivalens viszonyba helyezi a konzervativizmust a kapitalizmussal szemben. Utóbbi nyilvánvalóan a meggyökeresedett gazdasági rendszer, ami azonban egyfelől dinamikus, másfelől semmibe veszi az egyházias és vidékies szokásokat. A kapitalizmust a technológiai haladás élteti, s – Marx szavaival élve – a “hagyományok kínai nagy falá”-nak ledöntésére, illetve minden tiszteletre méltó kapcsolat pusztán pénzbeli összefüggéssé történő redukálására irányul. Ez természetesen sérti azok érdekeit, akik félnek attól, hogy elszakadnak “az élet finom drapériái” (Edmund Burke). Ennek ellenére a “realitással” való szembenézés a minden hájjal megkent konzervatívokra hárul. Ők mindig hajlandók bánatosan elismerni, hogy a “régi világot” már magunk mögött hagytuk. Egy csipetnyi kulturális pesszimizmus pedig erősítőként hat: segít nosztalgiát ébreszteni elmúlt idők iránt.

A konzervativizmus a változással szembeni ellenállásra épül. Ha esetleg mégis reformok vagy innovációk kerülnének bevezetésre, akkor ezeket a lehető leggyorsabban és legsimábban kell beépíteni a régi, már meglévő struktúrába. Ez a vágy lehetővé teszi a konzervatívok számára, hogy a szükségszerűséget erénnyé kovácsolják. Mivel, legalábbis elvben, minden reformlépés részévé válhat “örökségünknek”, a konzervatívok bármilyen változáshoz képesek alkalmazkodni. Rugalmasságukkal és a megfontoltság, kimértség fontosságának hangsúlyozásával pedig még érdemeket is szereznek a “jövőnek a múlthoz történő hozzáillesztése” során. Így, még ha az “előítélet” és egyfajta elitista érzület mindig is fontos részét képezte a hagyományos konzervatív gondolkodásnak, a modern konzervatívok most már – jóllehet némileg kelletlenül – az “előítélet” minden formáját elítélik.

Lényegtelen, hogy szellemi és politikai elődeik szitkozódva ellenezték a polgárjogi és új társadalmi mozgalmakat. A konzervatívok annak a “potyautas egyén”-nek a szerepébe helyezkednek, aki, míg vonakodik bármilyen reformban kezdeményezőként fellépni, addig – kegyesen, esetleg némi szkepszissel – alkalmazkodik a mások által kieszközölt változásokhoz. Makacsul dacol a konzervatív érzülettől fűtve, amelynek legfőbb célja az állandóság és folytonosság biztosítása. A dolog bökkenője nagyon is tiszta: “Aki kényelemben él, kényelmesen él” – írta Bertolt Brecht.

A neokonzervativizmus más előfeltevésekből indul ki. Legkitartóbb hívei közül néhányan, mint Rumsfeld és Wolfowitz, a chicagói egyetemen, Albert Wohlstetter matematikus és a Rand Corporation vezetőségi tagjának szemináriumain találkoztak először, s lettek barátok. Másokra – mint Allan Bloomra, a The Closing of the American Mind című könyv szerzőjére – pedig minden bizonnyal a neves politikai filozófus, Leo Strauss írásai gyakoroltak nagy hatást, szintén a chicagói egyetemen. A neokonzervativizmusban azonban alig jelenik meg az ő – mármint Leo Strauss – törekvése egy olyan szellemi “arisztokrácia” kiépítésére, amely képes egy “tömegdemokráciá”-ban is megőrizni a klasszikus hagyományokat. A neokonzervatívok ezzel szemben inkább a platóni kegyes hazugság alkalmazását gyakorolják. Ennek formája azonban sokkal közönségesebb, mint a hatalmas ókori gondolkodó kísérlete, hogy leplezze az ideális állam megteremtésének filozófiai megalapozottságának hiányát. A neokonzervatívok közönséges hazugok módjára viselkednek kétszínűen: céljaik igazolása és a hibáik álcázása végett.

Leo Strauss amellett érvelt, hogy Machiavelli és a vallásos világkép megrendülése óta a politikai filozófia hanyatlásnak indult. Eltérően azonban feltett követőitől, Strauss közömbös volt a “realizmus” gyakorlati imperatívuszával kapcsolatban, nemhogy annak nyersebb változatával szemben. A neokonzervatívok írásai általában kevés érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot a klasszikus szerzőkkel folytatott “párbeszéd”, a szövegbeli exegézis vagy általánosságban véve a szellemi árnyalatok és apró megkülönböztetések terén. Túlbecsülik a konzervatív politikai filozófia hatását a neokonzervatív mandarinokra. Az csak az intellektualitás látszatát nyújtja ahhoz, ami valójában nem sokkal több, mint propaganda és a hatalomhoz való könyörtelen ragaszkodás.

A neokonzervativizmusból hiányzik a hagyományos konzervatívokra oly jellemző előzékenység és elitista dagályosság csakúgy, mint a kialakult hierarchiák iránti tisztelet, a változástól való félelem és az állandósághoz való ragaszkodás. A “szellem embere” iránti megvetésük a kispolgárságéhoz hasonlatos. A neokonzervatívok nem foglalkoznak a – Burke egy másik találó frázisát használva – “már meghaltakat, az élőket és a még meg nem születetteket” összefűző kötelék megerősítésével. Ők olyan forradalmárok – vagy inkább “ellenforradalmárok” –, akik az Egyesült Államok átalakításán fáradoznak. A neokonzervatív élgárda éppen olyan rögeszmésen akarja felgöngyölíteni az elmúlt század leginkább haladó szellemben fogant politikai vívmányait, mint Thomas Mann Doktor Faustusának avantgárd zeneszerzőhőse a modern zene leginkább progresszív alkotását, Beethoven Kilencedik szimfóniáját.

A konzervatív szellemi elit befolyásánál fontosabb szerep jut az egyszerű antikommunizmusnak, amelyet a neokonzervatív ügy iránt elkötelezett számos idősebb államférfi még fiatal trockistaként sajátított el. Bizonyos értelemben Irving Kristol, Norman Podhoretz és mások még mindig azon kommunista dogmatika szerint határozzák meg politikai álláspontjukat, amellyel szembe kívánnak szállni. A “párt” vagy klikk – az ő pártjuk és klikkjük – erkölcsi tisztasága nem igényel bonyolult igazolást: a “forradalom” – vagy ebben az esetben a “demokrácia” – érdekeinek szolgálatában áll. Az igazság nem sokat számít, az erkölcsösség még kevesebbet – az egy adott politikai vállalkozás iránti feltétlen engedelmesség erényét leszámítva. A neokonzervatívok Mao Ce-tunggal egyetemben osztoznak abban a hitben, hogy a hatalom csak a “fegyverek csövéből” ered, a kritika elfogadása pedig pusztán a “szabadság ellenségei” számára nyújt némi “tárgyilagos mentegetőzés”-t – akár a régi népbiztosok szerint.

Meglehetősen érdekes, hogy az 1960-as években a leendő neokonzervatívok politikai nézetei meglehetősen hasonlatosak voltak a befolyásos szenátor, Henry Jackson szemléletmódjához. Ők is szenvedélyes antikommunisták és védelempártiak voltak, elfogadták a polgárjogi mozgalmakat, és támogatták a New Deallel összefüggésbe hozható jóléti politikákat. Röviden összefoglalva: sem “tudatlan” populistaként, sem pedig a szabadpiac elkötelezettjeként nem indultak. A társadalmi mozgalmak bírálata a “fekete nacionalizmus” megjelenésével, a növekvő antiszemitizmus miatti aggodalmak felerősödésével és Izrael baloldali kritikájával kezdődött. Először azonban csak Reagan elnöksége alatt vált elkerülhetetlenné az ellenük irányuló határozott és kemény fellépés. Így a társadalmi mozgalmak és a jóléti állam támogatása addigra már elolvadt, mire végül egy olyan valóban radikális beállítottság kristályosodott ki, amely az állami szerepvállalás, a külpolitika, a polgári szabadságjogok és a kulturális szabadság terén a század leginkább progresszív és haladó szellemben fogant vívmányainak felszámolására törekedett.

A neokonzervatívok manapság a társadalmi reformok olyan hagyománya ellen intéznek támadást, amely átfogja Theodore Roosevelt trösztellenes fellépésétől és az iparvállalatok égbekiáltóan súlyos csalásai ellen intézett támadásaitól kezdve a New Dealen – s annak a “nagy kormányzat” iránt táplált “szocialista bizodalmán” – át egészen a Lyndon Johnson “Nagy Társadalmá”-val kapcsolatos átfogó programokat. A neokonzervativizmus a külpolitika olyan demokratikus és kozmopolita felfogását is támadni kívánja, amely a nemzetközi jog kezdeteiből és a felvilágosodás eszméjéből kiindulva magában foglalja Marx “titkos diplomáciá”-val szembeni bírálatát, a nemzetközi intézmények támogatását Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt részéről és az emberi jogokért való jelenlegi küzdelmet. Továbbá, az amerikai társadalom a neokonzervatívok szemében örökösen ostrom alatt áll. Nincs hely a másképpen gondolkodók számára: a szabadság olyan valami, aminek feltehetőleg minden amerikai birtokában van, azonban annak gyakorlására – a néhány legerényesebb hazafi kivételével – lehetőleg senki számára ne nyíljon lehetőség.

A neokonzervatívok a kezdetektől fogva ragaszkodtak az izmos antikommunista külpolitikához, illetve az enyhülés, a fegyveregyezmények és az “idealizmus” szóhasználatának kritikájához. Szükség esetén azonban hajlandónak mutatkoztak az emberi jogok nyelvén megszólalni, illetve politikai elgondolásaikat demokratikus retorikával álcázni. Ez sokszor bejött: kétségtelenül segített például megnyerni az iraki invázió támogatására olyan különböző liberális értelmiségieket, mint Michael Ignatieff és Paul Bergman. Ezen ideálok ugyanakkor általában csak nehéz helyzetben kerülnek megbecsülésre. A legtöbb neokonzervatív “realista”-ként szerzett hírnevet magának. A Robert Kaganhoz hasonló külpolitikai elemzők ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni az emberi jogok iránti “naiv” elkötelezettséggel, mint a Charles Murray-féle belpolitikai elemzők azokkal az egyszerű jótét lelkekkel, akik a dolgozók és szegények megsegítése érdekében állami beavatkozást követelnek a gazdaságba.

Mindezek ellenére a neokonzervativizmust elsősorban az Egyesült Államoknak mint fehér, heteroszexuális férfitársadalomnak az eróziója nyugtalanítja: képviselői a Norman Podhoretz által a 60-as évek “ellenséges kultúrá”-jának nevezett mozgalmak azon törekvéseit vették célba, amelyek az egyén anakronisztikus vallási és provinciális béklyóitól való megszabadítását tűzték zászlójukra. Legfőbb gondjuk egy újfajta szemléletmód meghonosítása a hagyományos politikai tekintély, a kapitalizmus, illetve a “családi értékek”-hez kapcsolható összetett problémahalmaz vonatkozásában. Ezek talán leginkább az 50-es és 60-as évek elején jelentkező olyan televíziós sorozatokban jutottak kifejeződésre, mint a Papa tudja a legjobban, Majd a szakállas megoldja!, Az én három fiam, Ozzie és Harriet. A “másság” sosem jelent meg: a nők a konyhában voltak, a feketék a kalapjukat emelgették, homoszexualitás nem létezett. Elfelejtjük azokat az összetört életeket és eltékozolt tehetségeket, amelyeket ez az egyházias és előítéletes világ tett tönkre.

A reakció új kimunkálói megértik, hogy 1968 traumája közvetíti mindazt a megaláztatást, amelyet egy elvesztett háború, egy vesztegetés vádjával majdnem börtönbe jutott alelnök és egy nyilvánvalóan szélhámos elnök lemondása okozott. A kormányzatnak és az Eisenhower elnök által “katonai-ipari komplexum”-nak nevezett tömbnek azóta kell az állampolgárok szkepticizmusával számolnia szándékai és politikája vonatkozásában. Az ötvenes évek látszólagos megelégedést és passzivitást közvetítő kultúrája a hatvanas években egy olyan új megközelítéssé alakult át, amely kritikusan szemlélte a “csendes többség”-et, és már nem élt előzékeny feltételezésekkel azzal kapcsolatban, amit Daniel Bell “ideológiák végé”-nek nevezett. Új társadalmi mozgalmak szólították fel a középosztálybelieket, tekintsék más szemszögből a történelmet; bírálták az elitek érdekében álló politikák alátámasztását szolgáló közhelyeket; követelték az intézmények elszámoltathatóságát és felelősségre vonhatóságát; és a montesquieu-i “törvények szellemé”-nek új megbecsülését kívánták elérni. A neokonzervatívok mindezt még mindig az Egyesült Államok hatalmának és magabiztosságának az állampolgárok részéről történő aláásásának tekintik. Az ilyen új társadalmi mozgalmak öröksége ellenében történő mozgósítás nemcsak merészséget, hanem koncepciózus előrelátást is igényelt.

 

 

Inspirációk

Nehéz elhinni, milyen önhitt volt a most beteg és szenilis öregember az – egy koronázási ünnepségnek is beillő – elnöki beiktatásakor. A nyolcvanas években kritikusai szerették félvállról venni. Kuncogtak, amikor a megbeszéléseken elbóbiskolt, tréfát űztek szellemi képességeit illetően, szemüket forgatták politikai javaslatain. Azonban, míg a baloldal jóízűen nevetgélt, Ronald Reagan gyökeresen átalakította az Egyesült Államok külpolitikáját, az elsőbbséget élvező hazai ügyeket és tennivalóit ideológiai, szellemi téren. Kormánya nem tudta, mit kezdjen a burkolt, “hátsó ajtós” diplomáciai kapcsolatokkal, a fegyveregyezményekkel, az “elszigetelődés” régi politikájával. Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót – amelyben az ostobán hajlandó volt részt venni –, kiélezte a feszültséget olyan védelmi tervekkel, mint a Star Wars projekt, ismételten beavatkozott Latin-Amerika ügyeibe, az iráni fegyverszállításokat és a nicaraguai kontrák támogatását övező botrány során pedig közömbösnek mutatkozott a jogi finomságokkal szemben. A jelenleg legbefolyásosabb neokonzervatívok Reagan idején még gyerekek voltak, és fontos rámutatni arra is, hogy a 2000-es elnökválasztás idején – amikor a késhegyre menő küzdelemben a mérleg nyelvének valamelyik irányba el kellett billennie – az ő hajdani külügyminisztere, illetve hivatalvezetője és egy személyben pénzügyminisztere, George Shultz és James Baker kampányolt George W. Bush szavazataiért.

A Reagan-kormányzat ragaszkodott az óriásira felduzzasztott katonai büdzséhez, s ez – új, alacsony, gazdagokat preferáló adókulcsok bevezetésével és a “kínálatoldali” gazdaságösztönzés melletti elkötelezettséggel egyetemben – hatalmas költségvetési hiányt eredményezett, s napirendre került a jóléti állam megnyirbálása, vagy a jelenlegi szóhasználat szerint a “a vadállat kiéheztetése”. Az ő elnöksége idején kezdődtek a támadások a szakszervezetek, a hitközségek s mindazok ellen, akiket az elnök “különleges érdeklődésre számot tartók”-nak nevezett. Az egyenjogúság gyakorlását akadályozó és abortuszellenes lépésekkel pedig a nőket kényszerítették védekező helyzetbe. A faji “kártya” akkor került “kijátszásra”, amikor háború indult a szegények és színes bőrűek helyzetét javító lépések és szociális programok ellen. A szakszervezetek taglétszáma is jelentősen megcsappant az 1980-as években, a még mindig az “irigység” vagy a “mohóság évtizedeként” jellemezhető évtizedben. Olyan közkeletű frázisok bukkantak fel, mint az “Egyszerűen mondj nemet!” – a szlogen ugyan nem volt számottevő hatással a drogfogyasztásra, azonban az első általános elismerést váltotta ki a “családi értékekhez” való visszatérésért folytatott küzdelemben. A felelősség egyedül Ronald Reagané, nem lehet másra hárítani. Ő volt az, aki a neokonzervatív ideológia győzelmének politikai alapjait azáltal vetette meg, hogy szövetséget kovácsolt a reakciós tábor két, hagyományosan egymással szemben álló csoportja között.

Az egyik frakció elsősorban olyan előkelőségekből állt, akik mind elvi megfontolásból, mind pedig gyakorlati érdekből ellenzik az állam beavatkozását a gazdaságba. Tagjai alapvetően nem érzik át a “közösség”-hez vagy a “családi értékek”-hez társított igazságokat. Ők a globalizációnak és a vállalkozások állami szabályozás alóli felszabadításának mint szabadságjognak szószólói lettek. Ennek a reakciós tábornak a szellemi érvrendszere Milton Friedmantől, Friedrich von Hayektől, Charles Murreytől és Robert Nozicktől származik; a nyilvánosság számára látható arcát azonban olyan, már majdnem elfelejtett politikusok jelenítik meg leginkább, mint Robert Taft és Barry Goldwater. Lényegében véve tehát a neokonzervatív választók e csoportja abban az értelemben volt reakciósnak tekinthető, hogy a régi kapitalista felfogást vallotta a – C. B. MacPherson szavaival kifejezve – “birtokolni vágyó individualizmus” korában, s így kívánt szembeszállni a szocializmussal, illetve a társadalom kollektivista elméleteivel általánosságban.

A reakciós táboron belüli másik csoportosulás gyökerei a 19. századi “tudatlan” populizmusba nyúlnak vissza. Az ide tartozók mindig is hajlamosak voltak hisztérikus nacionalizmusra, hagyományos előítéletességre és az egyházias értékek tiszteletére. Ők a tűzről és kénkőről prédikálók, a nyárspolgárok, a csuklya nélküli Ku-Klux-Klan-tagok, az egyedfejlődést tagadók, akik a “külön teremtés” elméletének követői, illetve a mccarthyizmus fennmaradó támogatói. Ebből az üstből kerülnek ki a soha nem létezett kisvárosi életre vágyakozva visszatekintő vallási fundamentalisták és keresztény cionisták – a melegjogok és az abortusz ellenségei.

Ezek a hagyományhoz és konformitáshoz rögeszmésen ragaszkodó, radikális változtatásoktól és a “másság”-gal történő mindenfajta találkozástól irtózó bárdolatlan, provinciális emberek nem érthetik az új társadalmi mozgalmakat és azok önmeghatározásával kapcsolatos aggodalmait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen elleneznék a dolgozó rétegek érdekében fogant szociális intézkedéseket. A neokonzervatív bázis gyűlöli a szellemi és gazdasági eliteket – vagy a “keleti establishment”-et, ahogy gyakran hivatkoznak rájuk –, s néhányuk még a New Dealről is pozitív véleménnyel van. Így, amíg a piac előkelő védelmezői mindent támadnak, ami csak egy árnyalatnyit is emlékeztet a szocializmusra, addig ez a másik, kommunista színezetű, populistákból álló tömörülés éppen azt gyűlöli, ami a liberalizmussal hozható bármilyen módon összefüggésbe.

A neokonzervativizmus nem szűkíthető le sem a szabadpiac eszméjének pártfogására, sem pedig jobboldali populizmusra és vallásos vakbuzgalomra. Ehelyett ezen ellentmondó megközelítések összeolvadásából keletkezett egységes keverékre épül, amely választ tud adni a felvilágosodás két nagy politikai örökségére: a liberalizmusra és a szocializmusra. A neokonzervatív mozgalomnak a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adta meg ideológiai sajátosságát. A kérdés csupán az volt, milyen módon lehet az elitek piaci érdekeltségét egységbe forrasztani az egyházias választói tömegek vidékies vérmérsékletével. Vagy, másként fogalmazva, hogyan lehet “visszaadni az államot az embereknek”, miközben ezzel párhuzamosan lényeges, az “emberek”-et szolgáló programok kerülnek feladásra. Ezt eladni valóban nem volt könnyű feladat.

Ebben leginkább a látszólagos jólétet teremtő “nagy kormányzat”-ról kialakult új felfogás, a hétköznapi emberek vállára egyre nehezebb terheket rakó adórendszer és egy egészséges adag, rasszizmussal fűszerezett kommunistaellenes nacionalizmus segített. Lényegtelennek bizonyult, hogy a milliárdos károkat okozó bankbotrányok megakadályozták a gazdaságösztönzés legnagyobb ambícióit. Ezek a botrányok azonban csak kiábrándultságot eredményeztek azzal a “rendszer”-rel szemben, amelynek amúgy sem volt alternatívája. Az sem számított, hogy más politikák előtérbe helyezése és az adókulcsok progresszív módon történő átszabása esetén bizonyos szociális programok valóban megvalósíthatók lettek volna. Ezek úgyis csak a bürokráciát növelték, illetve pazarláshoz és visszaélésekhez vezettek volna azok részéről – kacsintás –, akik nem a fehér, vallásos, férfiközösséghez tartoznak. Mindenki előtt világos volt, mire gondolt Irving Kristol csípős megjegyzésével, miszerint a neokonzervatív valójában “olyan liberális, akit arcul csapott a valóság”.

A kapitalizmus ismét csak az egyéni felelősségvállalással és a merész vállalkozóval vált egyenlővé. A “katonai-ipari” komplexumnak folyósított állami támogatások miriádját is egyedül csak “életvitelünk” megvédésének kényszere igazolta. Ez azonban elkerülhetetlennek látszott, amennyiben az Egyesült Államok nem egyszerűen a Szovjetunió elleni hidegháború pókhálójába gabalyodott bele, hanem a nemzeti önrendelkezés mozgalmaival folytatott “forró háború”-ban is részt vett. Így eredetileg olyan helyzet állt elő, amelyben a vállalkozó elit – az “externális” költségek csökkentésére, illetve világhatalmi elgondolások megvalósítására vonatkozó – céljai összeolvadtak azon egyházias választók szándékaival, akik a nemzeti büszkeség érzetének visszaállításán voltak, s akik egyre nagyobb mértékben azonosították a jóléti államot “mások” érdekeinek szolgálatával.

A kapitalizmus kommunizmus felett aratott győzelme arra kényszerítette az egyes államokat, hogy egy rohamosan globálissá váló piacon mérjék össze erejüket – ez a termelés racionalizálását, áramvonalasítást, a helyi igényekhez való fokozott alkalmazkodást jelentette. Eltűnt azonban a régi ellenség, amelytől “életvitelünk”-et kellett megóvni. Úgy tűnt, hogy az elit kapitalista értékrendje, illetve a bázis vidékies aggodalmai újfent szembekerülnek egymással. Hiányzott a “ragasztó”. Aztán jött szeptember 11-e. Az Oszama bin Laden által irányított terrorista bűnözők csoportja elleni jogos felháborodás új háborúra szolgáltatott alkalmat, s új ellenséget kreált: Szaddám Huszeint és az iszlám fundamentalizmust. Nem számított, hogy Szaddám Huszein nem vallási szélsőséges, hogy nem léteztek tömegpusztító fegyverei, ahogy az sem, hogy nem jelentett valódi veszélyt az Egyesült Államokra. A lényeg, hogy itt volt “az a másik” egy olyan újfajta, ismeretlen köntösben, amelyet az Amerika-ellenesség címkéjétől óvakodó média könnyen manipulálhatott.

Ugyanakkor már a legelejétől kezdve voltak olyan előkelő, Ronald Reagan és George Bush kormányában tisztséget viselt személyek, akik gyanakvással fogadták az iraki probléma megoldására irányuló egyoldalú amerikai fellépést. Számos magas rangú katonai tisztviselő is látta az amerikai katonai potenciál túlfeszítésében rejlő veszélyeket. Az is nyilvánvaló volt sokak számára, hogy az iszlám fundamentalizmus nem léphet egyszerűen a régi kommunizmus helyébe. Azonban nem az ő álláspontjuk diadalmaskodott, mivel az sem a neokonzervatív “vállalkozás” anyagi érdekeltségét, sem pedig annak politikai imperatívuszát nem osztotta. Perle, Wolfowitz, Rumsfeld és mások már több mint egy évtizede Szaddám Huszein eltávolítását szajkózzák. Ennél fontosabb azonban az, hogy hogyan eredményeztek a szeptember 11-i események olyan helyzetet, amelyben az imperialista ambíciók és az amerikai hegemóniáért zajló külföldi küzdelem összekapcsolódhatott a hazai tomboló nacionalizmussal és a jóléti állam elleni még hevesebb támadásokkal. Ez pedig megújította a kapitalista elitek és a “tudatlan” populisták szövetségét, egy szűk neokonzervatív klikk hatalmának fenntartásával együtt.

 

 

Tervek

A neokonzervatívok már a berlini fal leomlása előtt megfogalmaztak olyan politikákat, amelyek segítségével az Egyesült Államok végérvényesen leszámolhatna a vietnami háború okozta traumával. A szeptember 11-i események még egyszer mentséget szolgáltattak számukra, hogy gátlástalan módon gyakorolják hatalmukat. Most már nem kérdéses, hogy az Irak megszállására vonatkozó terveket már George Bush elnöksége idején kidolgozta Richard Perle és Paul Wolfowitz. Richard Clarke és mások írásaiból az is világossá vált, hogy George W. Busht a terrortámadásokat követően már azonnal érdekelni kezdte a megszállás lehetősége. A “minél rosszabb, annál jobb” elvét alkalmazó, a “tett propagandájá”-nak ábrándját teljesen magukévá tevő terroristák ugyan megkapták, amit akartak, azonban ennek kárát – mint általában – mások fizetik meg.

A “realizmus” egy különösen közönséges formáján – mely hagyományosan az államot tekinti a politikai elemzés alapegységének – fellelkesült neokonzervatívok a számukra jól ismert ellenségképen – a fasizmuson és a kommunizmuson – keresztül értelmezték az al-Kaida tetteit. Ezért feltételezik a neokonzervatív politika formálói azt, hogy a terroristák néhány “lator” állam támogatása alatt állnak, amelyekkel szemben nem engedmények árán, hanem kizárólag erőszakosan lehet fellépni. Az – afganisztáni tálib kormányzat védelmét élvező – al-Kaida tettét követő nyilvánvaló válaszadási kényszer így könnyen átalakulhatott a “gonosz tengelyé”-vel – Iránnal, Irakkal, Észak-Koreával – szembeni sokkal általánosabb konfrontációt követelő felhívássá, illetve a “megelőző csapás” új doktrínájává. Ismételten nem számított, hogy ezen államok egyikének sem volt köze az al-Kaidához. A tárgyilagosság és nem kevésbé a nemzetközi jog elsőbbséget adott az Egyesült Államoknak, hogy bárhol beavatkozzon, ahol biztonsági érdekeit fenyegetve látja.

A “nemzeti biztonság” – ez a szlogen mindig kitűnően bevált, amikor az elitek világhatalmi törekvéseit az egyszerű állampolgár érdekeivel kellett egységbe forrasztani: Izrael ezt már valóságos művészeti ággá fejlesztette, s a neokonzervatívok felismerték, hogy sokat tanulhatnak ettől a kis országtól. Izrael ugyanis már jóval a Bush-doktrína kialakulása előtt megelőző csapásokat mért Líbiára, Irakra, Libanonra és más szomszédos államokra. Aztán pedig – mint az ENSZ által létrehozott állam, tetteinek ebből fakadó legitimitását hangoztatva – Izrael következetesen fittyet hányt azokra a követelésekre is, miszerint térjen vissza az 1967-es határokhoz, illetve szüntesse meg a palesztinok emberi jogait sértő számtalan intézkedést. A neokonzervatívok már a zsidó lakosok elleni öngyilkos robbantásokban is a szeptember 11-i események előfutárát vélhették felfedezni, a kegyetlen, megsemmisítő válaszreakciókban a megszállt területeken pedig azt, hogy miként bánjon az Egyesült Államok saját ellenségeivel. Irakban az amerikai erők valóban ezt a taktikát követik: egyéni terrorcselekményekért egész városokat kollektíven büntetnek meg, lakóépületeket rombolnak le, politikai gyilkosságok, tömeges letartóztatások, kínzások vannak napirenden, illetve elsöprő katonai erő alkalmazása a demonstrációk megfékezésére. Izrael azért játszik oly fontos szerepet a neokonzervatívok számára, mert leginkább reakciós politikai megnyilvánulásai pozitív példaként szolgálnak Amerika számára.

Tévedés ne essék, a cionizmus sosem volt meghatározó a neokonzervatív világképben. Frank Gaffney, Jeanne Kirkpatrick, Michael Novak és sok más vezető neokonzervatív nem zsidó. Ők is felismerik, hogy Izrael nem hajt valódi gazdasági hasznot Amerika vagy az amerikai kapitalizmus számára. Csak azt követően vált fontossá a neokonzervatívok számára, hogy az 1967-es, ún. hatnapos háborúban először jelent meg önálló katonai hatalomként. Az amerikai neokonzervatívoknak Izraellel mindig is geopolitikai jellegű céljaik voltak. Számukra Izrael az amerikai külpolitika “előretolt állása” egy – Wolfowitz szavaival – “olajban úszó” régióban. A – Samuel Huntington által “civilizációk összecsapásá”-nak nevezett – küzdelemben Izrael mint nyugati szövetséges válik mind fontosabbá a neokonzervatívok számára. Sokan valóban hajlamosak elfelejteni a keresztény cionizmus és a “keleties” intézményesült vallásgyakorlás hatását a vezető neokonzervatívokra, illetve az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kialakítására.

A neokonzervatívok otthon az “ellenséges kultúra”, az Egyesült Államokon kívül pedig a “nyugatellenes” értékek ellen folytatnak kulturális háborút. A vallásos média, a pénzügyi támogatások, illetve Pat Robertson és más prédikátorok Ariel Sharont és Benjamin Netanyahut áldó szavai mind azt sugallják, hogy a zsidók még az araboknál is jobb szövetségesek a szélsőjobb számára. Az Egyesült Államok angol, protestáns identitását a latin ajkúak által támasztott egyre nagyobb fenyegetéstől féltő neokonzervatívok figyelmesen tanulmányozzák, hogyan segít a régi szövetségesük által épített “elválasztófal” megőrizni Izrael állam zsidó jellegét attól, amit Netanyahu az izraeli arabok születési rátáinak növekvő “demográfiai veszély”-ének nevezett. Úgy tűnik továbbá, hogy Izrael számára sosem a térség kulturális közegébe való beilleszkedés volt a fontos, mint inkább önmagának mint nyugati társadalomnak s katonai hegemónnak elfogadtatása a környező államok részéről. Lebecsüljük az elitek geopolitikai céljai, illetve a tömeges választók vallási előítéletei és kulturális érdekei közötti egyensúlyozás neokonzervatívokra nehezedő kényszerét, ha figyelmen kívül hagyjuk az arab sztereotípiák használatát a “civilizációk küzdelmé”-ben, illetve azt, hogy hogyan fenyegeti a jeruzsálemi szent helyek és más területek feletti palesztin ellenőrzés a “zsidó–keresztény” civilizációt.

A neokonzervatívok nézete szerint az Egyesült Államoknak – csakúgy, mint Izraelnek – lényegében egyedül kell megvívnia a háborút a palesztin területek megszállásához hasonlóan végeláthatatlannak tűnő terrorizmussal szemben. Az iraki beavatkozást ellenző, hálátlan korábbi európai szövetségesek cserbenhagytak “minket”: ostobaságból vagy rosszindulatból nem veszik észre, hogy “mi” “értük” harcolunk. A hazai kritikusok eközben szintén túl ostobák vagy rosszindulatúak ahhoz, hogy észrevegyék: az ellenség titokban újabb támadásokra készül, s a Hezbollah, a Hamasz, az indonéz felkelők, az al-Kaida, az Iszlám Testvériség és a “többiek” pedig mind összejátszanak. A Nyugat kockázatos helyzetben van, s ez megköveteli, hogy az Egyesült Államokban is bevezetésre kerüljön az Izraelben már alkalmazott módszer: az érzelmi síkon történő lehető legradikálisabb különbségtétel “mi” és “ők” között.

 

 

Hagyományok

 

Úgy tűnik, a neokonzervativizmus az összeomlás szélén áll. Az iraki háború maga a rémálom, a hadifoglyok megkínzása körüli botránynak köszönhetően számos vezető személyisége borotvaélen táncol, a vállalkozók körében sok, az establishmenthez hű konzervatív pedig a költségek miatt kesereg, míg a populista jobboldalból Pat Buchanan és mások nyíltan hangot adnak kritikájuknak. A túlzott derűlátás azonban veszélyes lehet. Amíg a neokonzervativizmus elleni küzdelem pusztán apránként, a felháborító túlkapások egyikére-másikára figyelemmel folytatódik, a gazdasági, politikai és kulturális tennivalókat továbbra is annak pártfogói fogják meghatározni. Tehát – különösen a jelenlegi kulturális közegben – nem csupán egy-egy szakpolitika vagy törvényhozási aktus megváltoztatásáról van szó, hanem annak a vesződségekkel teli folyamatnak a kezdetéről, amely végül más képet alakít ki az Egyesült Államokról. Ezen írás keretei között csupán arra van lehetőség, hogy néhány futólagos megjegyzést tegyek egy ilyen vállalkozás természetével kapcsolatban.

A főáram kritikusai a gazdaságot illetően mindenekelőtt azzal nem foglalkoztak, ahogyan a kapitalista termelési mód vele járó dinamikus rendszere lepusztítja a populizmus által dédelgetett közösségi értékeket. A kapitalizmus szekuláris jellege, technológiai kényszere, üzleties gondolkodásmódja, illetve általa semmibevétele mindannak, ami egyházi és provinciális, minden bizonnyal aláássa a konzervatívok ragaszkodását a vallásos intézmények, az alapító mítoszok és a közösség bevett szokásaihoz. A neokonzervativizmus képtelen feloldani ezt a feszültséget. A baloldal a piac ostorcsapásainak mérséklése iránti hagyományos elkötelezettségével, a “profit helyett” az emberekkel való törődés hangsúlyozásával, illetve az amerikai társadalomban a szolidaritás és a hasznosság érzetének feltámasztásával képes beavatkozni ebbe a folyamatba. A jelenlegi konfliktus ugyanis nem a “nagy, illetve kicsi” kormányzat között feszül, hanem, hogy milyen kiemelt programok élveznek elsőbbséget. Amikor a költségvetés kiadásain keresztül meghatározza az amerikai emberek választási lehetőségeit, a baloldal olyan hagyományaira támaszkodhat, mint Theodore Roosevelt, a New Deal és a Szegény emberek mozgalmának öröksége.

Ugyanez mondható el a külpolitikáról is: az Egyesült Államok akkor élvezte a világ vagy legalábbis a nyugati demokráciák megbecsülését, amikor valóban nemzetközi támogatással bíró ügyek mellett állt ki. A terrorizmus elleni világméretű háborúban abszurd a “megbékélés” elutasításáról beszélni akkor, amikor a “világ” többi része és – talán még fontosabb – annak közvéleménye másként értelmezi a fenyegetést, és nem hajlandó támogatni a neokonzervatív klikk öncélú és rosszul kialakított politikáját. A tekintélyelvűséggel szembeni küzdelemben “realizmus”-ért kiáltani elsősorban azt jelenti, hogy felismerjük a demokrácia terjesztésének korlátait: a világhatalmi törekvések által előidézett gyanakvást a nyugati értékekkel szemben, a premodern intézmények és szokások erejét és az állami berendezkedésnek még mindig törékeny jellegét a világ legnagyobb részében. Jelenlegi neokonzervatív politikusaink olyan fanatikusok, akik a geopolitikai előnyszerzés érdekében saját felfogásuk szerint szándékoznak átszabni a világot. Nem sok a közös bennük a múlt idők valódi “realistái”-val. Churchill és Roosevelt a harmincas években nem hazudott a nemzetközi közösségnek a fasiszta fenyegetéssel kapcsolatban, nem talált ki történeteket nem létező tömegpusztító fegyverekről, nem félemlített és vesztegetett meg kis nemzeteket, hogy csatlakozzanak az “elszántak koalíciójá”-hoz, nem szentesített korrupt, kollaboráns, a tömegek támogatását nem bíró kormányokat, és nem alkalmazott erőszakot mindenfajta elszámoltathatóság nélkül: ez totalitárius ellenségeik taktikája volt.

Aztán itt van a polgári szabadságjogok problémája: a végső érdek, hogy a “biztonság” valóban védelmet nyújtson. Amerika a szabadság menedékeként tett szert tekintélyre a világban. A vallási fanatizmus, a “trón és oltár” szövetsége iránti megvetés volt az, ami megkülönböztette az “új”-at a “régi” világtól. Az, hogy a neokonzervatívok a polgári szabadságjogok korlátozását követelik a “biztonság” nevében, nem több, mint saját alkalmatlanságuk és kétszínűségük elrejtésének vágya a nyilvános vizsgálódás elől. Az Egyesült Államokra korábban is leselkedett veszély, s mindig könnyű a jelenlegi fenyegetést a legveszélyesebbnek beállítani. A polgári szabadságjogokat is könnyű felkarolni normális körülményei között – azonban pontosan ebben az esetben nem érnek semmit. A polgári szabadságjogok nem luxusjószág, amint azt a neokonzervatívok sejtetik, hanem az alap, amelyre a szabad társadalom épül.

A neokonzervatívok azt a provinciális típust testesítik meg, amely fél attól, amit nem ismer. Félnek a meglévő intézmények kritikájától. Félnek az egyén elkopott előítéletek alóli felszabadításának lehetőségétől, a “másság”-gal való találkozástól, a kiváltságok elvesztésétől. Végül félnek magától a szabadságtól is. Egy fasizmust tagadó társadalomban a neokonzervatívok a legközelebbi hozzátartozói a múlt idők fasisztáinak. Szembeszállni a neokonzervativizmussal tehát nem egyszerűen egy új filozófiai szemlélet elítélését foglalja magában. Arra sarkall, hogy különbséget tegyünk a politikának, a közügyek vitelének olyan módozatai között, amelyek egy modern demokráciában elfogadhatóak, illetve amelyek nem.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Az USA hatalmi fölénye nem örök érvényű, e felismerés mellőzése növeli az USA gazdasági problémáit. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentés egyidejű erőltetése hosszabb távon elősegíti a távol-keleti, elsősorban a kínai gazdaság növekedését, ezzel a politikai, hatalmi viszonyok átrendeződését.

Az USA nagyhatalmi szerepének hanyatlása és az új ázsiai regionalizmus¹

 

 

Az USA munkanélküliségi rátája 5–7 százalék között ingadozik. Még magasabb lenne, ha számításba vennénk a börtönök népes “lakosságát” és a bebörtönzés hosszú távú következményeit (Western&Beckett, 1999)² . A kialakult helyzetben olaj a tűzre a munkahelyek Kínába és Indiába történő kiszervezése, ami elégedetlenségi hullámot gerjesztett Amerika-szerte.

Amikor Bush elnök gazdasági tanácsadóinak vezetője, Gregory Mankiw azzal a merész állítással állt elő, hogy a munkahelyek kiszervezése jótékony hatással van az amerikai gazdaságra, sietve visszavonulót kellett fújnia, mert még a hatalmon levő republikánusok is ellene fordultak. Mankiw tézise – amely tulajdonképp nem más, mint egy széles körben elfogadott közgazdasági dogma – azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kiszervezés által az amerikai munkavállalók magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékeket és szolgáltatásokat állíthatnának elő.

A szolgáltató szektor munkahelyeinek kiszervezése hisztériához közeli légkört alakított ki az USA politikailag amúgy is túlfűtött elnökválasztási évében. Látni kell azonban, hogy az USA-beli munkahelyteremtés lassú ütemének elsődleges oka nem az ázsiai valuták mesterségesen alacsony árfolyama (a dollárral szemben) vagy az alacsony kínai és indiai bérek. Ez az ára a washingtoni konszenzusnak, pontosabban szólva annak, hogy a kínai és indiai munkások milliói a világ munkaerőpiacába kénytelenek integrálódni. Most üt vissza az a nyomás, amelyet az USA kormányzata és a nemzetközi pénzügyi intézmények a kis és közepes jövedelmű országokra gyakoroltak a piacok megnyitása érdekében; egyetlen lehetséges út kínálkozik ugyanis a sokmilliónyi alacsony bérű munkavállaló foglalkoztatására a világ munkaerőpiacán, mégpedig az óriási, munkaintenzív exportszektorok kialakítása.

Azáltal, hogy a magasabbtól az alacsony jövedelmű országok felé irányuló munkaerő-áramlás került az érdeklődés középpontjába, kevéssé kap figyelmet egy másik, de még inkább fontos folyamat. Arról van szó ugyanis, hogy az újratermelési folyamatok egyre nagyobb mértékű gépesítése, automatizálása és komputerizálása – a tőke szerves összetételének növekedése – egyrészt hozzájárult a termelékenység növekedéséhez, másrészt viszont világviszonylatban is jelentős mértékű munkanélküliséghez vezetett a gyárakban dolgozók körében. Ez a folyamat egy globális trend része, aminek következtében a kínai gyáripari munkahelyek esetében is hasonló csökkenés tapasztalható. Ezt az USA nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettese, John Taylor is elismerte, amikor megjegyezte, hogy “a feldolgozóipar részesedése a foglalkoztatásból 50 évig csökkenő tendenciát mutatott, így ez a folyamat nem tulajdonítható egyetlen országnak vagy eseménynek” (Goodman, 2003). Mindemellett a magas jövedelmű országokat érintő munkahelyvesztés ütemét még inkább fokozta a több millió kínai és indiai munkavállaló integrálódása a világ munkaerőpiacába. Annak a 20–25 millió, kínai és indiai munkásnak az elhelyezkedése, akik évről évre belépnek a világ munkaerőpiacára, már önmagában is maga után vonja hatalmas méretű, munkaintenzív exportszektorok létrehozását, ami aztán hozzájárul a magas jövedelmű országok munkahelyeinek könyörtelen elvérzéséhez.

Az igazi kérdés – amely háttérbe szorult annak következtében, hogy az USA közvéleményét leginkább a fizikai és szellemi munkahelyek csökkenése foglalkoztatja – az, hogy ez a folyamat miért nem jár együtt jól fizető állások kialakításával. Ennek oka három fő pontban ragadható meg. Először is köszönhető az USA egyre inkább egyoldalú külpolitikájának, másodszor pedig a szövetségi kormányzat republikánus felügyelete alá tartozó törvényhozói és végrehajtói hatalmának, illetve a fokozódóan intoleráns és külföldi ellenes közhangulat érvényre jutásának. Mindez oda vezetett, hogy az USA versenyképessége a forradalmian új technológiák kidolgozásában erodálódni kezdett, így az ország kevéssé tűnik vonzónak a vezető tudósok és kutatók számára. Végül, de nem utolsósorban, a jól jövedelmező állások létrehozásának hiánya arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi kormányzat az elavult iparágakra fordítja figyelmét ahelyett, hogy az új, feltörekvő szektorokat részesítené előnyben, illetve vámok és állami támogatások révén – a WTO szabályainak megsértésével – védelemben részesítené az olyan ágazatokat, mint az acélipar és a mezőgazdaság.

A kitelepülő cégek, a lakossági megtakarítások alacsony hányada, az adócsökkentések és a World Trade Centert és a Pentagont ért támadások nyomán látványosan megnőtt katonai kiadások az USA költségvetési és folyó fizetési deficitjének nagyarányú növekedéséhez vezettek. E hiányokat csak táplálták a távol-keleti gazdaságokból (az ún. ázsiai tigrisektől) az USA-ba visszaáramló megtakarítások és exportból származó jövedelmek. Mindazonáltal, ahogy látni fogjuk, a nagyobb mértékű kelet- és délkelet-ázsiai regionális integráció és a növekvő fogyasztási hányad valószínűleg az USA-ba irányuló készpénzbeáramlás számottevő csökkenéséhez vezet. E készpénzbeáramlás az USA-nak elengedhetetlen a deficites folyó fizetési mérleg ellentételezéséhez, különösen akkor, amikor a katonai célú kiadások növekedése következtében, az előrejelzések szerint, 2006-ra az USA hadi kiadásai meghaladják a világ összes többi államának együttes, ilyen irányú kiadásait (Bobbitt, 2004). Az USA-ba irányuló tőkebeáramlások csökkenése gyökerestül forgatná fel az USA által élvezett fölény alapjait. A csökkenő tőkebeáramlás ugyanis magasabb kamatláb mellett a fogyasztás drasztikus zsugorodásához vezetne, ami által kiegyenlíthető a szövetségi deficit, és csökkenthető a külkereskedelmi hiány. A 70-es évektől eltérően – amikor az USA még képes volt a dollár leértékelésével nyomást gyakorolni nyugat-európai és japán szövetségeseire – napjainkban egészen más a helyzet: a termelés feltételeinek megváltozása és az euró – amely előbb-utóbb a világvaluta szerepét töltheti be – térnyerése a dollárral szemben nem engedi meg e lehetőséget. Egyszerűen fogalmazva: mivel az USA egyes lépései még inkább súlyosbították az 1997–98-as gazdasági válság hatásait, az ázsiai tigrisek szorosabbra fonták együttműködésüket. E szorosra fűzött stratégiai együttműködések napjainkban képesek lehetnek aláásni az amerikai sas uralmát. Mivel a vezető hatalmi szerep nem örökkévaló, az USA-nak ahelyett, hogy igen agresszív és egyoldalú külpolitikát folytat, a legjobb lenne, ha egy széles körű, multilaterális politikát követne, miáltal optimálisabban tudná menedzselni a maga visszaszorulását.

 

A kiszervezés jelensége

 

A feldolgozóipari munkahelyvesztés mostanában sokat emlegetett politikai témává lépett elő az USA-ban. Nem azért, mert a kérdés új keletű, hanem mert az utóbbi években a hanyatlás mértéke nagymértékben felgyorsult, és sokak szerint hasonló tendencia figyelhető meg a szellemi foglalkoztatásúak körében is. Az 1979-ben elért, azóta is csúcsnak számító 19,5 millió gyári munkahely mára igencsak lecsökkent: számuk ma már 14,5 millió. Amíg két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első 2,5 millió munkahely eltűnjön, a második 2,5 millió állás megszűnéséhez elég volt a George W. Bush 2001-es elnökké választása óta eltelt idő. Másképpen szólva, amíg az idősebb Bush elnöksége alatt a gyári állások száma havonta átlagosan 26 ezerrel csökkent, addig fia elnöksége idején ugyanez az érték 80 ezer körül alakult (Vieth, 2003, Samuel­son, 2004).

A gyári munkahelyek eltűnésével párhuzamosan az olcsóbb és megbízhatóbb nemzetközi kommunikációs hálózatok kiépítése és az információtechnológia robbanásszerű fejlődése láthatóan oda vezetett, hogy a szolgáltató szektorok munkahelyei – kezdve a call centerektől a gyógyászati nyilvántartások átírásán keresztül egészen a röntgenfelvételek elemzéséig – feltartóztathatatlanul a tengerentúlra terelődnek át, ahol jól képzett, alacsony bérű munkaerő áll rendelkezésre. A munkahelyvesztés mértéke valójában nem olyan nagy, mint amit a közelgő választás miatt a demokrata politikusok propaganda megfontolásból állítanak, illetve az esti televíziós adások idején eltúlozva tálalnak a közvélemény elé. Először is a tényleges szakértői becslések szerint a tengerentúlra áthelyeződött szolgáltató szektorbeli munkahelyek száma 300 ezer és 500 ezer közé tehető. Az Információs Technológiai Szövetségnél dolgozó Harvey Miller becslése szerint a számítástechnikával kapcsolatos állások esetében a mintegy 10 millió munkahely csupán két százaléka került át a tengerentúlra. Ezen állások áthelyezése, a közhiedelemmel ellentétben, nem jelenti megszűnésüket: az USA-ban 14 százalékos növekedés mutatható ki az üzleti és pénzügyi szféra állásainak tekintetében az 1999 és 2003 decembere közti időszakban. Eközben a számítástechnikával és matematikával kapcsolatos álláshelyek száma hat százalékkal emelkedett, és kétszázalékos állásvesztés következett be az építészeti és mérnöki szakmák esetében (Postrel, 2004). Az előrejelzések sem tűnnek éppen pesszimistának: John McCarthy, a Forrester Research munkatársa szerint 2015-re a szellemi foglalkoztatásúak körében 3,3 millió állás fog áthelyeződni a tengerentúlra, beleértve 1,7 millió irodai állást és 473 ezer munkahelyet az IT-szektorban. Az USA jelenlegi 139,8 millió munkahelyéhez képest ez a csökkenés elhanyagolható mértékű (Samuelson, 2004).

A fizikai és szellemi foglalkoztatásúak körében elszenvedett munkahelyvesztést nem lehet egyszerűen azzal indokolni, hogy a termelést és szolgáltatást egyre inkább az olcsóbb munkabérű országokba helyezik át. Annak ellenére, hogy a fizetések sokkal alacsonyabbak Indiában, mint az USA-ban, a szolgáltató szektorbeli munkahelyek eltűnése a gigantikus méretűvé avanzsált szubkontinentális süllyesztőben eltúlzott mértékű, mivel a becslések szerint a 400 indiai call center mintegy 100 ezer embert foglalkoztatott, és ezek fele hazai érdekeltséggel működött (Vanaik, 2004:54). Még szembetűnőbb az a túlzás – ami szinte már közhiedelem –, hogy az alacsony bérű kínai gyári munkások elszipkázzák az amerikaiak elől az állásokat. Az Alliance Capital Management által készített tanulmány szerint a gyáripari foglalkoztatás Kínában 1995 és 2000 között ugyanis 15 százalékkal csökkent. Ez a hanyatlás világviszonylatban is jelen van – mintegy 22 millió gyáripari munkahely szűnt meg világszerte 1995 és 2002 között. Ennek fényében az ugyanezen időszakra tehető 2,5 millió munkahely megszűnése az USA-ban kevésbé nyugtalanító. Valóban, annak ellenére, hogy a gyári munkahelyek száma az USA-ban egyötödével csökkent 1979 óta, az ebben az ágazatban előállított termékek volumene 77 százalékkal nőtt a termelékenység ugrásszerű növekedésének köszönhetően (Baum, 2003).

A munkahelyek számának csökkenése részben a tőke szerves összetételének növekedése következtében kialakult termelékenységi javulás miatt következett be. Az egyre nagyobb mértékű gépesítés, automatizáció és a számítógépek térhódítása egyrészt magasabb output előállítását teszi lehetővé, másrészt pedig biztosítja az összetett termelési folyamatok részekre bontásának lehetőségét, amelyek aztán alvállalkozók kezébe adhatók, és végső fokon az is elképzelhető, hogy az informális szektorba kerülnek. Ezáltal a gyáripari munkahelyek megszűnésével párhuzamosan az árnyékgazdaság kiterjedésének gyors növekedése várható. Ez csak egy része a történetnek, mivel az USA munkaerő-állományának majdnem 80 százalékát a szolgáltató szektor foglalkoztatja, ahol nem áll rendelkezésre az a fajta termelékenységi mutató, amely az output mennyiségét az egy egységnyi munkaidőhöz viszonyítja. Az IT- és a pénzügyi szektorban dolgozó sok munkavállaló számára például a hordozható eszközök már-már zavarba ejtő sokasága – például a hordozható számítógépek, PDA-k és mobiltelefonok – a szűnni nem akaró adatforgalom és az elnyúló telefonbeszélgetések révén kimutathatóan meghosszabbítják a dolgozók munkahetét. Az elbocsátásoktól való félelem és a szakszervezeti fellépés visszaszorulása a munkahét meghosszabbodásához vezetett még a gyáripari munkások körében is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentése szerint 1999-re az amerikai munkavállalók dolgoztak a legtöbbet az iparosodott országok közül (Schor, 1993, Phillips, 2002: 162–163, Roach, 2003).

A munkahelyek tengerentúlra való átáramlásának, a munka informalizálásának és a munkaerő nagyobb kihasználtságának “mintaképei” az olyan alacsony önköltséggel működő kiskereskedelmi áruházláncok, mint például a Wal-Mart, amely a világ legnagyobb vállalata, és neki tulajdonítják azt a 4 százalékos termelékenységnövekedést, amely az USA-t jellemezte 1995 és 1999 között (Goldman & Cleeland, 2003). Méretüknél fogva – a Wal-Mart 2002–2003-as 245 milliárd dolláros forgalma mintegy duplája volt a General Electricének, és nyolcszor több volt a Microsoft árbevételénél – az ekkora áruházláncok könyörtelen módon képesek lenyomni a nagykereskedelmi árakat, egyben egymás ellen kijátszani vállalatokat és országokat. Míg az ilyen áruházláncok terjedése visszafogta az inflációt az USA-ban, addig kizárólagos költségcsökkentési hajszájuk arra kényszerítette a gyártókat, hogy fokozzák a termelékenységet, alacsonyan tartsák a fizetéseket, és a tengerentúlra telepítsék a termelést, hogy versenyképesek maradhassanak.

Az árak letörésével a Wal-Mart és más hasonló áruházláncok eltörölték a konkurenciát, és sok munkahely megszűnését okozták ott, ahol a szakszervezetek jelen voltak. A United Food and Commercial Workers szakszervezet szerint, mivel a szakszervezetekbe nem tömörülő Wal-Mart-alkalmazottak a fizetésen felül bónuszban részesülnek, ami óránként 10 dollárral kevesebb, mint amit más áruházláncok szakszervezetbe tömörült dolgozói kapnak, a Wal-Martnak lehetősége nyílik arra, hogy az árak 17–39 százalékos csökkentésére fordítsa azt a pénzt, amit megspórol alkalmazottain. A Wal-Mart csak azzal, hogy elkezdett zöldséget árulni, mintegy 12 ezer dolgozót tett munkanélkülivé. A konkurens áruházláncok bezárása, amelyek köré gyakran egész bevásárlóközpontok épültek, átgyűrűzött azokra a kis cégekre is, amelyeknek vevőkörét a nagy áruházak vásárlói jelentették (Goldman&Cleeland, 2003).

A Wal-Mart által alacsonyan tartott árak az egyik fő hajtóereje a feldolgozóipari munkahelyek kitelepítésének és a munka informalizálásának. Az árak letörése hozzájárult a gyártásnak a munkásokat kiszipolyozó, patriarchális üzemekbe történő áttelepítéséhez, ahol a munkások ellenállása nehezebben szerveződik, mivel a dolgozók ritkán kezdeményeznek sztrájkot saját apjuk vagy nagybátyjuk ellen (Harvey, 1989: 153, Sassen, 1991: 31–32).

Míg az importáruk aránya 1995-ben mindössze 6 százalékra rúgott, addig napjainkban ez 60 százalékra emelkedett. Az áruházlánc beszállítóinak 6000 gyára közül mintegy 4800 Kínában található, és 2003-ban a Wal-Mart egyedül 15 százalékos részesedéssel büszkélkedhetett a Kínából az USA-ba irányuló exportból. Másképpen szólva, ha ország volna, akkor a Wal-Mart lenne Kína nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Paradox módon, amíg az amerikai szakszervezeti vezetők és politikusok a Kínában és más alacsony bérű országokban tapasztalható rossz munkakörülményekről panaszkodnak, addig a Wal-Mart és más áruházláncok folyamatosan szorongatják ottani beszállítóikat, hogy tovább faragjanak le költségeikből annak érdekében, hogy az USA-ban levő áruházak továbbra is alacsony árú termékeket kínálhassanak (Cleeland, Iritani&Marshall, 2003, Goodman&Pan, 2004, ifj. Pesek, 2004a).

A Wal-Mart és hasonló vállalatoknak azért sikerült könyörtelen módon nyomást gyakorolni beszállítóikra költségeik csökkentése érdekében, mert nagyszámú alacsony bérű munkavállaló áll rendelkezésre Kínában és Indiában, illetve másutt a világban, miközben az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi intézmények piacaik megnyitására kényszerítik az alacsony és közepes jövedelmű országokat. Becslések szerint az elkövetkező húsz évben mintegy 200 millió kínai munkás fog belépni a világ munkaerőpiacára, ami megegyezik Észak-Amerika vagy az Európai Unió összes munkavállalójának számával. E hatalmas számú munkás elhelyezkedése csak nagy kiterjedésű, munkaintenzív, exportra termelő szektorok kialakításával oldható meg. Borúlátóbb becslések szerint a Kína és a magas jövedelmű észak-amerikai államok, illetve Nyugat- Európa közötti bérkülönbségek valószínűleg még inkább növekedni fognak az elkövetkező években. Kiindulva abból a tényből, hogy az átlagos órabér az amerikai gyáriparban dolgozók körében vagy Nyugat Európában 15–30 dollár között mozog, míg ugyanez az érték Kínában kevesebb mint 1 dollár, egy, a Boston Consulting Group által közzétett tanulmány azt állítja, hogy e bérkülönbségek még akkor is növekedni fognak, ha a kínai bérek nagymértékben megemelkednének. Ha a kínai fizetések évi 15 százalékkal növekednek az elkövetkező 5 évben, miközben a nyugat európai és USA-beli bérek csak 3-4 százalékkal, Kínában az átlagos órabér 2009-ben akkor is csak 2 dollár lesz, szemben az USA-beli, illetve nyugat-európai 18–35 dollárral (Stalk & Young, 2004).

A gyáripari munkahelyek megmentéséért folytatott küzdelem közepette az egészségügyi kiadások nagyarányú növekedése az USA-ban egyúttal azt is jelenti, hogy még a magas jövedelmű államok helyzete is előnyös lehet az amerikai vállalatokkal szemben. Amíg 2002-ről 2003-ra az USA autóipari munkahelyeinek száma 14 százalékkal esett vissza, addig a kanadai gépjárműipari állások száma csak 4 százalékkal zsugorodott, mert az USA-beli egészségbiztosítási kiadások dolgozónként 4 dolláros óránkénti pluszkiadást jelentettek. A három legnagyobb amerikai autógyár körülbelül 8,2 milliárd dollárt költött a dolgozóiknak járó egészségügyi járulékokra, ami hozzávetőleg 1300 dollárral növelte meg minden egyes eladott autó árát! (Downey, 2004).

Mindennek tetejébe, mivel a helyhez nem kötött üzemek régóta jellemzik a kapitalizmus rendszerét – és Joseph Schumpeter (1975:87) amellett érvelt, hogy “a kreatív rombolás által keltett állandó vihar” a kapitalizmus igazi lényege –, az uralkodó ortodox gondolkodásmód fenntartotta azt az álláspontot, amely szerint az alacsony képzettséget igénylő, alacsony bérű állások tengerentúlra való áthelyeződése kompenzálódni fog. A kompenzációt pedig a magas jövedelmű államokban magas szakképzettséget igénylő és egyben jobban fizető munkahelyek kialakítása jelenti majd. Mindazonáltal, a vázolt folyamat nem figyelhető meg az USA-ban a mostani munkahelyvesztési hullám során. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a 2003 áprilisa és 2004 márciusa között létrehozott 290 ezer magánszektorbeli munkahely mintegy 75 százaléka részmunkaidős állás, és 2001 óta 4,3 millió ember kényszerült arra, hogy teljes munkaidős állás híján elfogadja ezt a lehetőséget. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az elnök által 2004 februárjában megjelentetett gazdasági jelentés eljátszott azzal a gondolattal, hogy a gyorséttermeket gyárakká kellene átminősíteni. Amikor az állásuktól megfosztott gyáripari dolgozók új munkát találnak, 13 százalékkal kevesebbet keresnek, mint előző munkahelyükön. Egy előrejelzéseket készítő cég, a Global Insight becslése szerint még abban az esetben is, ha a munkahelyek száma újra ugyanannyi lenne, mint a csökkenés előtt, a munkavállalók együttesen 26 milliárd dollárral keresnének kevesebbet évente, mint a recessziót megelőzően.

A “dot-com” buborék kipukkanásának következményei, a 90-es évek eltúlzott mértékű telekommunikációs befektetései és a spekulánsok által előidézett boom 2000-ben bekövetkezett vége (Brenner, 2002, Palat, 2004) mellett a megváltozott politikai légkörre is visszavezethető, hogy az új technológiákra épülő, jól fizető állások kialakítása nem történt meg az USA-ban, holott ezzel kellett volna pótolni a szolgáltatási szektorból a tengerentúlra áramlott, rutinjellegűvé vált állásokat. Richard Florida (2004a, 2004b) érvelése szerint ifj. Bush kormányának unilaterális, önhatalmú politikája nemcsak az elavult iparágakat részesítette előnyben védővámok és támogatások révén, hanem része volt abban is, hogy a kiemelkedő tehetségek és kutatók elfordultak az USA-tól. Utóbbira azért került sor, mert a Bush-adminisztráció hátat fordított a klímaváltozással kapcsolatos tudományos konszenzusnak, másrészt pedig ellenezte az őssejtkutatást. A 2001. szeptemberi terrortámadások után megnövekedett biztonsági előírások még inkább megnehezítették a tudományos konferenciák megrendezését az USA-ban, mivel sok tengerentúlról érkező résztvevő nem kapott vízumot. A Nemzeti Tudományos Bizottság által közölt adatok szerint 2002-ben azon bevándorlóknak kiadott vízumok száma, akik az USA-ban tudományos területen kívántak elhelyezkedni, 166 ezerről 74 ezerre apadt a megelőző évhez képest. Még szembetűnőbb az, hogy e csökkenés nagyobb része a beadott vízumigénylési kérelmek számának drasztikus csökkenése miatt következett be, nem pedig a szigorodó vízum­elbírálási rendszernek köszönhetően. Jól érzékelteti a tudományos területen elhelyezkedni kívánó külföldiek lanyhuló bevándorlási kedvét az a tény, hogy a végzős kínai egyetemisták 76 százalékkal kevesebb vízumigénylést adtak be, mint a megelőző évben (Grimes, 2004).

Az utóbbi száz évben először volt rá példa, hogy a vezető tudósok és kutatók visszautasítják az USA meghívását, és helyette más országokat részesítenek előnyben. A szigorúbb vízumkiadások, a fokozottabb vámvizsgálat és az általános külföldi ellenes közhangulat a külföldről érkező végzős diákok számát is visszavetette, és 2003-ban a Massa­chusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kénytelen volt elhalasztani egy mesterséges intelligenciakutatást, mert nem sikerült elegendő számú végzett hallgatót találnia a projekt elvégzéséhez. Bevándorlók nélkül – ahogy azt Annalee Saxenian (1999) kimutatta – az USA high-tech iparának működése elképzelhetetlen lenne. A Szilícium-völgy mérnökeinek és programozóinak harmada bevándorlóként érkezett az USA-ba, a high-tech vállalatok első embereinek negyede pedig a bevándorolt indiai és kínai vállalkozókból került ki. Egy másik nyilvántartás szerint az USA-ban kiadott szabadalmak száma folyamatosan csökken, és egyre kevesebb tudományos értekezés jelenik meg a vezető amerikai tudományos folyóiratokban³. Az olajiparban érdekelt politikusok által vezetett kormány inkább kereskedelmi háborúzásba bonyolódott Európával és Kínával ahelyett, hogy az innovációt támogatná.

Ahelyett, hogy egy nyitott és sokszínű társadalom kialakítását mozdítaná elő, a kormány a politikai és szociális légkört teljességgel provinciálissá változtatja. Erre utal, hogy a Bush-kormány kitart a halálbüntetés mellett, erre utal a “házassági törvény védelme”, amely hatályba lépésével 50 év óta az első olyan törvény lenne, amely kimondottan diszkriminatív egy adott közösséggel szemben. Ide tartozik egy sor nemzetközi egyezmény – így a globális felmelegedésről szóló Kyotói Jegyzőkönyv, a Nemzetközi Büntető Bíróság, a ballisztikus rakétákról szóló megállapodás – megsértése és más egyezmények ratifikálásának visszautasítása, ilyen például a taposóaknák használatának betiltására irányuló nemzetközi kezdeményezés, amihez az USA nem adta jóváhagyását. Ugyanide sorolható a megelőző katonai csapások szükségességének hangsúlyozása és haditechnikai fölényének fitogtatása. Ezt erősíti a média elüzletiesedése is, amely feltűnő mértékben csökkentette a híradókban megjelenő vélemények spektrumát (ezt drámai módon illusztrálta az iraki háború felvezetése és közvetítése). Michael Mann megfogalmazása szerint a televíziós csatornák látványsportot csináltak a háborúból: a televíziós kommentátorok nagy része korábban katonai és kormányzati tisztségviselő volt, akik a műsorokban háborús stratégiai modelleket adtak elő, miközben a szerkesztők ügyet sem vetettek arra, hogy más témákat is szerepeltessenek, és nem adtak alkalmat a háborút ellenzők megszólalására. Mindezt tették az addig példa nélküli, egész világot érintő mozgósítás mellett. A tudósítók “beágyazásával” a 2003-as iraki háború során a Pentagon gondoskodott arról, hogy a katonák nézőpontja érvényesüljön; azokat az újságírókat pedig, akik ezt a hangszerelést nem fogadták el, ellenségnek és célpontnak tekintették (Mann 2003: 4, 101, 118–119).

Miközben mindez zajlik az USA-ban, más, magas jövedelmű országok magukhoz csalogatják a tehetséges tudósokat a világ különböző pontjairól. Kína nemcsak azért nem jelent olyan nagy fenyegetést az európai munkahelyekre, mert az erős szakszervezetek megakadályozzák a munkahelyek kitelepítését, hanem azért sem, mert az innováció gazdag hagyományával rendelkező vállalatok uralják gazdaságát, mint a francia Alcatel, a német Siemens, a finn Nokia és a svéd Ericsson. Megakadályozandó a munkahelyek Kínába való átáramlását, a Japánban végrehajtott ipari szerkezetátalakítás középpontba állította az élővilág sejtjeinek működését utánzó üzemszervezési módszereket. A Sony által kifejlesztett módszer lényege abban áll, hogy egy-egy termék vagy termékcsoport létrehozásáért a dolgozók egy “sejt”-nek nevezett csoportja felel. Az új munkaszervezési módszer a termelékenységet 30 százalékkal növelte, aminek eredményeképpen 2002 nyarán a Sony úgy döntött, hogy a kézikamerák gyártását Kínából visszatelepíti Japánba. A futószalagos gyártósorok leszerelésével és a sejtelven működő rendszerekre történő átállással a becslések szerint mintegy 20 négyzetkilométernyi terület szabadult fel a Canon 54 gyárában, és ezzel egyidejűleg 20 raktár bezárására is sor került. A nehezen átállítható, egy-egy termék előállítására alkalmas gyártósoroktól való megszabadulással és a munka kis csoportokban – sejtekben – történő megszervezésével lehetővé válik a vállalatok számára, hogy rugalmasabb gyártási eljárásokat alkalmazzanak, és rövid időn belül képesek legyenek a termelés összetételének megváltoztatására. Ráadásul, ha a munkások a bonyolultabb, nagyobb odafigyelést igénylő termékeket komplex útmutatók alapján állítják elő, akkor a változatosság miatt nem lankad a figyelmük, így hatékonyabban képesek dolgozni, mintha a futószalag mentén ugyanazt a monoton tevékenységet végeznék (Nakamoto, 2003, Financial Times, 2003a). Érdekes az is, hogy miközben az USA-beli kampányok örökzöld témája a call center munkahelyek Indiába való áthelyeződése elleni tiltakozás, a kelet-ázsiai országokban kevesen ellenzik az ázsiai nyelveken működő call centerek Kínába való áthelyezését (Landler, 2004, Kammerer, 2004).

Összefoglalva az elmondottakat, az amerikai munkahelyek tengerentúlra való áramlásának megakadályozására nem a kereskedelmi egyezményekbe foglalt szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás a megfelelő eszköz, hanem a közpolitika orientációjának alapvető megváltoztatása. Ez tenné lehetővé, hogy a szakszervezetek elejét vegyék a jól fizető állások diszkontcégek általi megszüntetésének. A közpolitikai szemléletváltással megoldható lenne az egészségügy állami támogatása és egy olyan politikai és szociális légkör kialakítása, amely támogatja a kreativitást és az innovációt, hozzájárul a kutatóegyetemek fenntartásához, és tiszteletben tartja a tudományos konszenzust tudományos és technikai kérdésekben egyaránt. Mindazonáltal, ezek az intézkedések is csak a rendezettebb visszavonulást tennék lehetővé az USA számára, mert nem létezik olyan megoldás, amely megvédené az országot a sok száz millió olcsó bérű kínai és indiai munkás világpiacra lépésének következményeitől vagy a tőke növekvő szerves összetétele által előidézett munkahelyvesztéstől.

 

Kína felemelkedése és az új ázsiai regionalizmus

 

A munkahelyeknek az USA-ban és más országokban való megszűnésének másik oldalán Kína áll, amely a világ műhelyévé lépett elő. Kína napjainkban a világszerte eladott fényképezőgépek felét, a légkondicionáló berendezések 30 százalékát, a mosógépek 25 százalékát és a hűtőgépek 20 százalékát állítja elő. Összehasonlításképp, amíg a kínai export mindössze öt év leforgása alatt duplázódott meg, addig az angoloknak 1838 után 12 évre, a németeknek a 60-as években 10 évre, a japánoknak a 70-es években pedig hét évre volt szükségük kivitelük megduplázására. Jól érzékelteti az ország fejlődését Kína ipari termelésének a világ ipari termeléséhez viszonyított arányának változása: az 1993-as 2,4 százalékos szintről 2002-re ez 4,7 százalékra nőtt (Palat, 2004: 231–32)⁴ .

Legalább három oka van annak, hogy Kína ipari átalakulását – amely távol áll attól, hogy szomszédjai alól kihúzná a talajt – Dél- és Kelet-Ázsia regionális gazdasági növekedése motorjának tekinthetjük. Először is, miközben a kínai átlagfizetés körülbelül 20 százaléka a malajziainak és a tajvaninak és 10 százaléka a szingapúrinak, addig a felsorolt országokban levő vállalatoknak lehetőségük van termékeik jó részét Kínába szállítani a végső munkálatok és csomagolás elvégzése céljából, mielőtt azokat az USA-ba szállítanák. A regionális munkamegosztásban elfoglalt helyének köszönhetően Kína a “bűnös” az USA-beli munkahelyek megszűnésében, még akkor is, ha a kínai export nagy része olyan termék, amelyet az USA évtizedekig nem állított elő (Swann, 2003). Másodsorban, a kínai gyáripar bővülése egyben a gyártáshoz szükséges nyersanyagok, bonyolult alkatrészek és beruházási javak behozatalának növekedéséhez vezetett. A Deutsche Bank becslése szerint 2002-ben Kína importálta a világon forgalmazott alumínium 21 százalékát, a cink 24, a vasérc 28, a réz 17 és a rozsdamentes acél 23 százalékát (Kynge, 2003). Kína azzal, hogy olcsón előállított termékeket exportál, 2002-ben az export és import különbségeként 103 milliárd dollár kereskedelmi többletet halmozott fel az USA-val szemben. A nyersanyagok és fejlett technológiai alkatrészek importja miatt Kínának 68 milliárd dolláros külkereskedelmi hiánya is felgyülemlett a többi ázsiai országgal szemben, amivel eddig először megelőzte Japánt (Financial Times, 2003b). Ahogy Jim Walker, a CLSA fejlődő piacokkal foglalkozó vezető közgazdásza megjegyzi: “Az emberek együgyűen azt gondolják, hogy egy hatalmas szippantás hallatszik majd akkor, amikor Kína bekebelezi az ázsiai gazdaságokat. Valójában minden exportált dollárért Kína 92 centet importál” (idézet Cramptontól, 2003). Végül pedig, hogy a készleteket beszerezze, eladja a termékeket és kiterjessze piacait, a kínai – általában állami tulajdonban levő – vállalatok a tengerentúlon is megvetik lábukat. A 2002-es World Investment Report szerint a 12 legnagyobb kínai multinacionális vállalat kezében volt több mint 30 milliárd dollár értékű külföldi eszköz, és tengerentúli tevékenységük során több mint 20 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Tevékenységükkel 30 milliárd dollár forgalmat értek el (Iyengar, 2003).

Ennélfogva 1991 óta, a Délkelet-Ázsia és Kína között folyó kétoldalú kereskedelem volumene évi 20 százalékkal nő – az 1991-es 7,9 milliárd dolláros szintről 2002-re 39,5 milliárd dollárra emelkedett (Rajan, 2003: 2639). A Kína, Japán és Dél-Korea közötti export a 2002-es 17 milliárd dolláros szintről 2003-ra elérte a 224,5 milliárd dollárt, ahogy a Hongkongot is magában foglaló Kína lett Japán legfontosabb kétoldalú kereskedelmi partnere, megelőzve ezzel az USA-t, és egyidejűleg a dél-koreai export legnagyobb felvevőpiacává vált (Ward, 2004b). 1990 és 2000 között a belső-ázsiai áruexport – az 1998-as 17 százalékos visszaesés ellenére is – évi 10 százalékkal növekedett, az ázsiai gazdaságok áruexportjának 48,9 százalékát tette ki. Ezzel szemben Észak-Amerika részesedése az ázsiai áruexportból mindössze 25,9 százalék (Világkereskedelmi Szervezet, 2001: III. 72. sz. tábl.).

A régióbeli növekvő gazdasági integráció nem korlátozódik az ipari termékek kereskedelmére: Szingapúr, Hongkong és még Thaiföld is figyelmet szentelt a banktevékenységre, az oktatásra, az egészségügyre és a turizmusra, hogy ezáltal kompenzálják az olcsó bérű ipari munkahelyek Kínába való áthelyeződését. Felismerve annak fontosságát, hogy mekkora szükség van a japán gazdaság új, fejlődő ágazatok felé történő reorientációjának, a Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium 24 ezer milliárd jen befektetését javasolja az elkövetkező öt évben olyan ágazatokba, mint az információtechnológia, a környezetvédelmi biotechnológia és a nanotechnológia. Az ipari munkahelyek Kínába irányuló áthelyeződése ellenére a dél-koreai munkanélküliségi ráta nem mozdult a 3,3 százalékos szintről, tudatva ezzel azt, hogy a megszűnő gyáripari munkahelyeket más foglalkoztatási lehetőségekkel pótolják (Marshall, 2003, Ward, 2003, Mallett, 2003). Annak ellenére, hogy túlzóak azok a vélemények, amelyek szerint a Kínába áramló megnövekedett külföldi működőtőke-befektetések más keleti és délkelet ázsiai ország rovására történnek, a Kínába irányuló gyáripari beruházások megnövekedett volumene aránytalanul hátrányosan érinti a régióbeli alacsony jövedelmű országokat, legfőképpen Indonéziát és a Fülöp-szigeteket (Rajan, 2003).

Ugyanakkor a Kínában, Japánban és más kelet- és délkelet-ázsiai országokban felhalmozódó óriási kereskedelmi többletek arra kényszerítették az érintett országok kormányait, hogy a valuták túl gyors ütemű felértékelődésének megelőzésére gyakran beavatkozzanak devizapiacaik működésébe. Az amerikai dot-com boom 2000-ben történt kipukkadása után az USA-ba áramló tőke mennyisége csökkenni kezdett, és 2003 szeptembere óta meredeken zuhan – az augusztusi 49,9 milliárd dollárról szeptemberre 4,19 milliárd dollárra esett, majd ezt követően októberben 27,6 milliárd dollárra emelkedett (Pfanner, 2003, Weis­mann & Berry, 2003). A keleti és délkelet-ázsiai országok dollárvásárlásai jelentették az USA-ba áramló tőke nagy részét, ami elengedhetetlen volt az akkori – 2002-ben 500 milliárd dollárra becsült, évi 10 százalékos növekedést produkáló – folyó fizetésimérleg-hiány finanszírozására. 2004 elején, az amerikai jegybank, a Fed 1,07 ezer milliárd dollárral tartozott külföldi bankoknak, amelyek legnagyobb része ázsiai volt. Csak 2003 januárja és augusztusa között az ázsiai bankokkal szembeni tartozás több mint 100 milliárd dollárral emelkedett azáltal, hogy gyakorlatilag megfinanszírozták az iraki háborút és a megnövekedett “belbiztonsági” kiadásokat (ifj. Pesek, 2004b)⁵ . Ezek a készpénzbeáramlások, amelyek lehetővé tették az amerikai kamatláb alacsonyan tartását, az USA által vásárolt ázsiai termékek növekedését eredményezték.

A Fed szerint 2000 januárja és 2003 decembere között az alacsony kamatlábak lehetővé tették, hogy a háztartások által felvett hitelek állománya kétszer gyorsabban nőjön, mint a háztartások bevétele. Ezen időszak alatt az újonnan kihelyezett jelzáloghitelek értéke 2,3 ezer milliárd dollárra rúgott. David Harvey (2003: 112–13) becslése szerint 2002-ben a GDP növekedésének 20 százaléka annak volt köszönhető, hogy a fogyasztók az infláció következtében megnövekedett házárak segítségével újrafinanszírozták jelzálogaikat, és a profitként lecsapódó pénzt azonnal fogyasztásra költötték. Ennek ellenére a nulla kamatlábútól egészen a magas kamatú hitelkártyákig rendelkezésre álló vásárlói hitelek állománya a 2000. évi 1,5 ezer milliárd dollárról 2003-ra 2 ezer milliárdra nőtt (Andrews, 2004). E hitelállomány méretéből kifolyóan az USA gazdasága szélsőséges mértékben ki van téve a kamatlábak ingadozásának, különösen mióta kevés esély mutatkozik a jól fizető állások legalább egy részének pótlására, rövid távon legalábbis.

A kelet-ázsiai bankok beavatkozásai – amik az erős dollár fenntartására irányulnak – lehetővé teszik az USA számára, hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát, ugyanakkor viszont az erős dollár hatására folytatódik – vagy esetleg felgyorsul – a feldolgozóipari munkahelyek tengerentúlra való áttelepítése. Ez az ellentmondás oda vezetett, hogy az USA az árfolyamok kiigazítására törekszik. Az 1980-as évek közepének gyakorlatával szemben azonban – amikor is az USA aláírta a Plaza megállapodást – a termelés megváltozott körülményei meghiúsították az USA azon tervét, hogy tető alá hozzon egy hasonló döntést. Nyilvánvaló, hogy valutabeáramlás nélkül az USA kamatlábának jelentős mértékben emelkednie kellene ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hazai megtakarítások alacsony szintjét, valamint hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát. Ráadásul, szemben az 1980-as években Japánban történt esettel – amikor szinte teljesen kizárták a külföldi befektetőket –, a Kínába irányuló nagy mennyiségű külföldi tőkebeáramlás azt jelenti, hogy a jüan felértékelése hátrányos volna számos amerikai vállalatra, amelyek olcsó kínai munkaerőt használnak az USA-ba és más piacokra exportálandó termékek előállítására, mivel egy ilyen lépés megemelné a munkaerő költségeit.

Viszont a kelet- és délkelet-ázsiai gazdaságok számára az amerikai értékpapírok vásárlása kétélű fegyver. Segít ugyan abban, hogy fennmaradjon egy számukra előnyös devizaárfolyam, viszont a kiugróan alacsony amerikai kamatok miatt az amerikai értékpapír-vásárlás nem tekinthető jól jövedelmező üzletnek. A Deutsche Bank közgazdásza, Peter Garber tézise szerint a kínai és más kelet-ázsiai kormányok kénytelenek – kereskedelmi többleteik felhasználásával vagy alacsony hozamú amerikai kincstárjegyek vásárlásával – fenntartani valutáik alacsony árfolyamát, hogy biztosítva legyen az évi mintegy 12 millió új munkavállaló elhelyezkedése⁶. Végső soron ez az érvelés oda vezet, hogy a fő ösztönzőerő a kelet-ázsiai államok számára ahhoz, hogy kereskedelmi többleteiket visszautalják az Egyesült Államoknak – a történelmi mélyponton levő amerikai kamatláb és a dollár euróval szembeni gyengülése ellenére is –, az az, hogy a kelet-ázsiai országok a pénzügyi nyereségek helyett inkább a politikai stabilitásra törekszenek, és ennek érdekében a lehető legmagasabb hazai foglalkoztatást kívánják megteremteni.

Azzal, hogy dollárkészletük az USA-ba vándorol, a kelet-ázsiai gazdaságok ki vannak téve a pénzügyi piacok spekulációinak, ahogyan azt az 1997–98-as válság is bizonyította. A hongkongi Monetáris Hatóság vezetője, Joseph Yam 1997 szeptemberében a Világbank és a Nemzetközi Valutalap közös értekezletén ezt a következőképp foglalta össze: “Az ázsiai országok külföldi devizatartalékainak 80 százalékát, ami 600 milliárd dollárra rúg, főleg Észak-Amerikában és Európában fektették be. Elmondható tehát, hogy Ázsia finanszírozza a fejlett országok költségvetési hiányát, különösen az Egyesült Államokét, ugyanakkor viszont nehezen sikerül visszacsalogatnia a pénzt külföldi instrumentumok formájában. Ezenkívül a külföldi portfolióbefektetések volatilitása jelenti az ázsiai gazdaságok monetáris rendszerei széthullásának fő okát. Sokan még azt is megkockáztatják, hogy az ázsiai gazdaságok nyújtanak fedezetet Ázsián kívüli országoknak, hogy azok nagy pusztítást vigyenek végbe valutáik és pénzügyi piacaik segítségével (idézet Nordhaugtól, 2002: 525).

Ha ezek a gazdaságok újrabefektetnék kereskedelmi többleteiket a régión belül, akkor a kamatemelkedés miatt nemcsak megingatnák az amerikai gazdaságot, hanem az amerikai gazdasági függéstől is megszabadítanák a kelet- és délkelet-ázsiai piacokat. Valóban, azzal, hogy a dot-com boom 2000-ben kipukkadt, láthatóvá vált az USA-ból kimenő tőkeáramlások irányváltása. Az Egyesült Államokba beáramló külföldi tőke mennyisége folyamatos csökkenést mutat – a 2000 évi 307,7 milliárd dollárról 2001-re 130,8 milliárdra apadt, és ez a tendencia tovább folytatódott: 2002-ben már csak 30,1 milliárd dollárt tett ki (OECD, 2003).

Mindeközben a kínai gyáripar fellendülése 1998 óta a városokban évi átlagos 17 százalékos, vidéken pedig 6 százalékos jövedelemnövekedést hozott (Crampton, 2003). E jövedelemnövekedés hatására kialakult egy “alsó közép” réteg. Számszerűleg az ebbe a rétegbe tartozó háztartások átlagos éves jövedelme 1200 dollár. Ebből kifolyólag a kínaiak vásárolják napjainkban a legtöbb mobiltelefont a világon, több filmet vesznek, mint a japánok, és több járművet vásárolnak, mint a németek. Ennek eredményeképp azok a külföldi vállalatok, amelyek kezdetben exportbázisként használták Kínát, most a legtöbb Kínában gyártott terméküket helyben adják el (Kahn, 2003)⁷ . Hasonlóképp Dél-Koreában, ahol a bankok és a politikához valamilyen úton-módon kapcsolódó vállalkozások közötti szoros függőségek megszakadtak a gazdasági válságot követően, a szerkezetileg is átalakított bankok lakossági banktevékenységbe fogtak. Ugyanúgy, ahogy e bankok különösebb hitelképesség-vizsgálat nélkül adtak pénzt a nagy ipari konglomerátumoknak, a lakosság számára is hasonlóképp kezdtek hitelt nyújtani. Egy 2003-as felmérés megállapította, hogy Dél-Koreában a hajléktalan emberek negyede rendelkezett hitelkártyával. Ahogy az ipari konglomerátumok is rövid távú hitelek felvételére támaszkodtak, úgy a hitelkártyával felvett hitelek nagy része készpénzelőleg formájában történt, amit aztán teljes egészében vissza kellett fizetni hó végén. A fogyasztók ezért egy másik hitelkártyáról vettek fel pénzt, hogy törleszteni tudják a korábban felvett hitelt. 2003 októberének végéig a fogyasztók 13,5 százaléka volt hátralékban a visszafizetéssel, ami több mint háromszorosa az USA-beli értéknek. Ez mindaddig folytatódott, amíg a kormány nem szigorított a szabályozáson. Mindazonáltal a régió kormányai bátorították a fogyasztói kiadásokat és a hitelkártyák használatát. Thaiföldön Thaksin Shinawatara kormánya közkiadások útján történő deficitfinanszírozást hajtott végre, főleg a házépítés területén, amely 10 százalékkal növekedett 2003-ban. Ez alatt Malajzia bátorította a fogyasztói vásárlásokat. Végül mindezen előrelépések ellenére is még mindig hatalmas potenciál rejlik a növekedésben, mivel a hitelkártya-használat még mindig elhanyagolható Kínában, Indiában és Japánban. Mindezek együttesen az ázsiai fogyasztói kiadások 70 százalékát teszik ki (Guerrera, 2003, Ward, 2004a, Mukherjee, 2004).

Röviden összefoglalva, a régión belüli kereskedelem növekedése és Kínának – mint Japán regionális ellensúlyának – felemelkedése meggyengítette azokat a kezdeményezéseket, amelyek a gazdasági integráció intézményi keretének összekovácsolását tűzték ki célul Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Mindeközben azon vélemények hatására – amelyek szerint az USA lépései tovább súlyosbították az 1997–98-as válság hatásait – a kormányzati és üzleti elit megkérdőjelezte a kereskedelmi többletek USA-ban történő befektetésének folytatását. A dollár és amerikai kincstárjegyek vásárlásával fenntartott árfolyamrögzítéssel – ahogy azt a hongkongi Joseph Yam megjegyezte – átengedték a monetáris politikára vonatkozó legfelsőbb jogaikat (idézet Hamilton-Harttól, 2003, 236). Ez nagyobb volumenű újrabefektetésekhez és a regionális gazdasági integráció kialakítását célzó kormányközi mechanizmusok kialakulásához vezetett a régióban.

 

Következtetések

 

Összegezve, amíg a mesterségesen alacsony árfolyamok mellett az alacsony jövedelmű gazdaságok olcsó béreket fizetnek, és laza környezeti előírásokat alkalmaznak, addig ezen országok részben felelősek a munkahelyeknek az USA-ból a tengerentúlra áramlásáért. Ezt a folyamatot két alapvető tényező támasztja alá. Először is, a növekvő termelékenység és a gyártási folyamatok részfolyamatokká való szétbontása következtében a tőke növekvő szerves összetétele világszerte kirekeszti a képzett munkaerőt. A feldolgozóipari munkahelyek eltűnésével pedig meghosszabbodik a munkahét. A második tényezőt az a Kínából, Indiából és más alacsony bevételű országból érkező milliónyi munkás jelenti, akiknek elhelyezkedése a világ munkaerőpiacán csak nagy, munkaintenzív exportszektorok létrehozásával oldható meg. Ilyen módon az USA-beli és más nemzetközi intézmények részéről az alacsony és közepes jövedelmű országokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg piacaikat, az amerikai gyáripar elhalásához vezetett.

Az alacsony jövedelmű országokban az exportszektorok létrehozásának kulcseleme a kedvező árfolyamok fenntartása. Kína és más kelet-ázsiai országok például mesterségesen alacsonyan tartották valutáik árfolyamát, hogy olcsón tudjanak az USA-ban értékesíteni, és aztán amerikai kincstárjegyek vásárlásával visszaáramoltatták kereskedelmi többleteiket annak érdekében, hogy az USA ezáltal finanszírozni tudja folyó fizetési mérlegének hiányát (Ignatus, 2004). Mindazonáltal, ahogy a kínai gyáripar erőteljesen növekszik, úgy más kelet-ázsiai gazdaságok képesek felszívni a megnövekedett kínai termelést a fogyasztói kiadások bátorításának segítségével úgy, hogy túlnőnek az alacsony költségű exportszínvonalon és ösztönzik a fogyasztói költekezést. Ha a kereskedelmi többleteiket visszaáramoltatják a régióba, és inkább a régión belül helyezik el, az USA többé nem számíthat nagy összegű tőkebeáramlásokra, amik ma még lehetővé teszik a fogyasztás magas szintjének fenntartását és a szövetségi deficit finanszírozását, mialatt az USA élvezheti az alacsony kamatlábból származó előnyöket is.

Az USA megkérdőjelezhetetlen katonai fölénye által elvakított helyzetben – amit Hubert Vedrine francia külügyminiszter hyperpuissance-nak, hiperhatalomnak nevezett 1998-ban – a Bush kormányzat agresszíven egyoldalú és önhatalmú politikája, a tudományos körökkel ki nem alakított konszenzusa egy sor – a globális felmelegedéstől a genetikai kutatásig tartó – kérdésről, a megelőző katonai csapások helyességéről szóló doktrína átvétele és egy szélsőségesen konzervatív társadalompolitikai program támogatása oda vezetett, hogy meredeken csökkent azoknak a tehetséges egyéneknek a száma, akik az USA-ba kívántak bevándorolni, s ez száz év után először aláásta az innovatív kutatásokat az országban. Ez azt jelentette, hogy a fizikai és szellemi munkahelyek tengerentúlra való áttelepülését nem kísérte jól fizető állások kialakítása.

Végezetül pedig ezen jelenségek egyike sem tekinthető újdonságnak. A hatalmi fölény nem örök érvényű, de mivel az USA politikai vezetése ezt nem veszi tudomásul, csak megnöveli a problémákat. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentéseknek az egyidejű erőltetése helyett egy óvatosabb intézkedéssorozatra lenne szükség, hogy meg lehessen fordítani e trendeket. Ahelyett, hogy egy agresszív unilateralista politikát követne, az USA-nak a multilaterális kapcsolatok kiépítését kellene szorgalmazni. Ahelyett, hogy makacsul védené a hanyatló és elavult iparágakat, egy távlatosabb politika kedvező táptalajt teremthetne a most kialakulóban levő új technológiák számára.

 

 

 

Irodalom

 

Andersen, Jonathan (2003): “China is a Force to Reckon With But Not to Fear.” Financial Times, február 25.

Andrews, Edmund L. (2004): “As Household Debt Rises, New Risk in Higher Rates.” New York Times, május 4.

Baum, Caroline (2003): “Who is Stealing China’s Manufacturing Jobs?” International Herald Tribune, október 14.

Bobbitt, Philip (2004): “Better than Empire.” Financial Times, március 13.

Brenner, Robert (2002): The Boom and the Bubble: The US in the World Economy. London: Verso

Broad, William J. (2004): “Americans Are seen Losing Their Scientific Edge.” International Herald Tribune, május 3.

Cleeland, Nancy, Evelyn Iritani, & Tyler Marshall (2003): “Scouring the Globe to Give Shoippers an $8.63 Polo Shirt.” Los Angeles Times, november 24.

Crampton, Thomas (2003): “A Strong China May Give Boost to its Neighbors.” International Herald Tribune, január 23.

Downey, Kirsten (2004): “A Heftier Dose to Swallow.” Washington Post, 6 March.

Financial Times (2003a): “Cell Assembly Takes the Production Line Back to the Future.” szeptember 24.

— (2003b): “US is Main Beneficiary of China’s Fixed Currency Policy, Says American Chamber of Commerce.” szeptember 26.

Florida, Richard (2004a): “Creative Class War: How the GOP’s Anti-Elitism Could Ruin America’s Economy.” Washington Monthly, (januárá–február):

— (2004b): The Rise of the Creative Class And How It’s Transforming Work, Leisure, Community and Everyday Life. New York: Basic Books

Goldman, Abigail & Nancy Cleeland (2003): “An Empire Built on Bargains Remakes the Working World.” Los Angeles Times, november 23.

Goodman, Peter S. (2003): “China Resists U.S. Pressure to Relax Rate for Currency.” Washington Post, szeptember 1.

Goodman, Peter S. & Philip P. Pan (2004): “Chinese Workers Pay for Wal-Mart’s Low Prices.” Washington Post, február 8.

Grimes, Christopher (2004): “Colleges Get a Hard Lesson in Making the US Secure.” Financial Times, április 28.

Guerrera, Francesco (2003): “’These days, who wants to save?’ Asia’s Consumers Lift the Region’s Growth Prospects.” Financial Times, október 8.

Hamilton-Hart, Natasha (2003): “Asia’s New Regionalism: Government Capacity and Cooperation in the Western Pacific.” Review of International Political Economy, X, (május 2.), 222-45.

Harvey, David. (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford: Basil Blackwell

— (2003): The New Imperialism. New York: Oxford Univ. Press

Ignatius, David (2004): “The Asian Dollar Mystery.” Washington Post, január 6.

Iyengar, Jayanthi (2003): “Wrong Turn seen in China’s Economic Roadmap.” Asia Times, április 1.

Kahn, Joseph (2003): “Made in China, Bought in China: Multinationals Succeed, Two Decades Later.” New York Times, január 5.

Kammerer, Peter (2004): “Passage from India.” South China Morning Post, március 17.

Klein, Naomi (2004): “Children of Bush’s America.” Guardian, május 18.

Kynge, James (2003): “Chronic Overinvestment, Excess Supply and Endemic Corruption: Can China Keep its Booming Economy on Track?” Financial Times, szeptember 23.

Landler, Mark (2004): “Asia Keeps New Europe on Edge.” International Herald Tribune, március 4.

Mackintosh, James & Richard McGregor (2003): “A Leap Over the Cliff: Are the Big Profits to be Made in China Blinding Foreign Carmakers to the Risks Ahead?” Financial Times, augusztus 25.

Mallet, Victor (2003): “’You See More Chinese Goods in India, Indians Working in Tokyo or Kuala Lumpur–Flows of People and Ideas’.” Financial Times, szeptember 25.

Mann, Michael. (2003): Incoherent Empire. London: Verso

Marshall, Tyler (2003): “Asia Benefits From China’s Shopping Spree.” Los Angeles Times, szeptember 1.

Moberg, David (2003): “Manufacturing Discontent: Bush Will Have to Work Hard to Overcome 2.4 Million Lost Factory Jobs.” Financial Times, december 22.

Mukherjee, Andy (2004): “Asia Should Empower Its Own Consumers.” Inter­national Herald Tribune, március 18.

Nakamoto, Michiyo (2003): “A Speedier Route from Order to Camcorder.” Financial Times, február 12.

Nordhaug, Kristen. (2002): “The Political Economy of the Dollar and the Yen in East Asia.” Journal of Contemporary Asia, XXXII, (3), 517-35.

Norris, Floyd (2003): “Foreigners May Not Have Liked the War, but They Financed It.” New York Times, szeptember 12.

Organization for Economic Cooperation and Development. (2003): Trends and Recent Developments in Foreign Direct Investment. OECD, Paris.

Palat, Ravi Arvind (2004): Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London: Routledge

Pesek Jr., William (2004a): “Building a Great Wal-Mart with Cheap Yuan.” Inter­national Herald Tribune, március 10.

— (2004b): “Taking a Page From the Malaysian Playbook.” International Herald Tribune, január 13.

Pfanner, Eric (2003): “Dollar Falls to a New Low in Trading with Euro.” Inter­national Herald Tribune, november 19.

Phillips, Kevin. (2002): Wealth and Democracy: A Political History of the American Rich. New York: Broadway Books

Postrel, Virginia (2004): “The Trend of Vanishing Tech Jobs.” New York Times, január 29.

Rajan, Ramkishen (2003): “Emergence of China as an Economic Power: What Does It Imply for South-East Asia.” Economic and Political Weekly, június 28.

Roach, Stephen (2003): “The Productivity Paradox.” New York Times, november 30.

Samuelson, Robert J. (2004): “The Specter of Outsourcing.” Washington Post, január 14.

Sassen, Saskia (1991): The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton, NJ: Princeton Univ. Press

Saxenian, Annalee (1999): Silicon Valley’s New Immigrant Entrepreneurs. Public Policy Institute of California, San Francisco, CA.

Schor, Juliet B. (1993): Overworked American: The Unexpected Decline of Leisure. New York: Basic Books

Schumpeter, Joseph A. (1975): Capitalism, Socialism, Democracy. New York: Harper & Row

Stalk, George & Dave Young (2004): “How China Gets Our Business.” Washington Post, március 7.

Swann, Christopher (2003): “Weak Renminbi is Both Boon and Bane for the US Foreign Exchange.” Financial Times, július 26.

— (2004): “US Jobs Created Look Poor in Both Quality and Quantity.” Financial Times, március 9.

Vanaik, Achin (2004): “Rendevous at Mumbai.” New Left Review, (26, Second Series, március–április), 53-65.

Vieth, Warren (2003): “As Factory Job Losses Rise, So do Risks to Bush.” Los Angeles Times, október 25.

Ward, Andrew (2003): “South Korea Feels the Chill in China’s Growing Shadow.” Financial Times, szeptember 25.

— (2004a): “Asia’s Plastic Revolution.” Financial Times, február 2.

— (2004b): “Regional Trade Soars in North-east Asia.” Financial Times, február 6.

Weisman, Jonathan & John M. Berry (2003): “Concerns Rising With Dollar’s Continued Fall.” Washington Post, december 26.

Western, Bruce & Katherine Beckett (1999): “How Unregulated is the U.S. Labor Market? The Penal System as a Labor Market Institution.” American Journal of Sociology, CIV, (január 4.), 1030-1060.

Wiggins, Jenny (2003): “US Bonds Face Gloomier Future as Selling Continues to Increase.” Financial Times, szeptember 7.

World Trade Organization. (2001): International Trade Statistics, 2001. Geneva: World Trade Organization

 

 

Jegyzetek

 

¹ Köszönet Faruk Tabaknak a tanulmány korábbi változatához tett hasznos javaslataiért.

² Nem meglepő módon, az USA-beli munkahelyek növekedésének egyik területét a büntetés-végrehajtással foglalkozó hivatalnokok képezik: a börtönőrök száma a 2000 évi 270 317-ről 2002-re 476 000-re nőtt (Klein, 2004).

³ Az USA Nemzeti Tudományos Alapja szerint az Amerikában kiadott tudományos folyóiratok száma 10 százalékkal csökkent 1992 óta, és napjainkban az európaiak több tudományos művet jelentetnek meg. A kiadott feldolgozóipari szabadalmak több évtizeden át tartó szárnyalása után, az USA-beli szabadalmak a korábbi szint 52 százalékára estek vissza. 1998 óta az amerikai egyetemeken született új természettudományi doktorátusok száma meredeken zuhant, ahogy azoknak a tengerentúli diákoknak a száma is, akik az USA-ban kívánnak letelepedni (Broad, 2004).

⁴ Más becslések szerint, Kína bruttó ipari termelése az 1993-as 2,4 százalékról 2002-re 4,7 százalékra emelkedett (a világ össztermelésének százalékában) A Kína által vásárolt ipari termékek volumene szintén 4,6 százalékra emelkedett 2002-ben (a világ ipari termelésének százalékában) Ez azt is jelenti, hogy Kína nettó feldolgozóipari exportja 0,18 százalékkal növekedett csak a világ termelésén belül. Kína textil- és könnyűipari exportja stabil emelkedést mutatott, míg a gépek és felszerelések importja szintén számottevő emelkedést hozott (Andersen, 2003).

⁵ 2003 júniusának végén Japán az USA kincstárjegyeiből mintegy 442 milliárd dollárnyit birtokolt, ezzel a kincstárjegyek legnagyobb külföldi birtokosa volt. Japánt az Egyesült Királyság követte 123 milliárd dollárral, aztán Kína következett 122 milliárddal. Lehmann Brothers szerint az ázsiai gazdaságok az USA kötvényeinek vásárlásából 39 százalékkal részesedtek, míg az európai gazdaságok alig kevesebb mint 43 százalékkal (Wiggins, 2003). 2003 második negyedévében külföldi beruházók vettek meg mintegy 80 százalékot – 129 milliárd dollár értékben – az USA által kibocsátott értékpapírokból (Norris, 2003).

⁶ Lásd bővebben a Peter Garber által elmondott beszédet az IMF kutatási konferenciáján, a tőkeáramlásról és makroökonómiai ciklusokról szóló témában. Washington DC, november 6–7, lásd: http://www.imf.org/external/np/tr/2003/tr031107.htm

⁷ Ami az autóipart illeti, az alacsony fizetések ellenére a kínai termelés költségei a világon a legmagasabbak közé tartoznak, mintegy 20–30 százalékkal magasabbak az USA-belieknél. Köszönhető ez az ellátási láncok nagyfokú szétdaraboltságának, a magas disztribúciós költségeknek és a technológiailag bonyolult alkatrészek importkényszerének (Machintosh&McGregor, 2003).

 

(Fordította: Kertész András)

A magyarországi újkapitalizmus kialakulása a többi közép-európai országhoz hasonlóan a neoliberalizmus zászlaja alatt zajlott le. Az átmenet egyik sajátossága a technokraták és a közgazdászok politikai orientációjának többszöri változása, ami –egyebek mellett – a mai kétpárti orientációhoz vezetett el.

Egy új keletű (2004. májusi) IMF-jelentés szerint Magyarország gazdasága fényes jövő elé néz. A jelentés ugyanakkor a fogyasztói (különösen a lakásépítési) támogatások további megnyirbálását, valamint a közszférában szigorúbb bérmegszorításokat tart szükségesnek. Ez érinti a nyugdíj és a szociális juttatások folyamatban lévő reformját, illetve az oktatási és az egészségügyi reformot is. Ezúttal is jó néhány technokrata és közgazdász fejtett ki ellenvéleményt. Szerintük azáltal, hogy az export válik a gazdaság fő hajtóerejévé, a GDP gyorsabb növekedésnek indul. A kormány talán képes lenne megszorításokra a tervezett 4,6 százalékos hiány elérése érdekében. A lakosság megnyugtatására Draskovics Tibor pénzügyminiszter közölte, hogy a költségvetés lefaragására nem lesz szükség. Magyarországon tehát minden a legnagyobb rendben, a GDP ez évre előre jelzett növekedése 3,2 százalék szemben a tavalyi 2,9 százalékkal. A technokrata elit jó része azonban úgy gondolja, hogy a költségvetési hiány túl magas marad. Járai Zsigmond, az MNB elnöke szerint a hiány valószínűleg magasabb lesz a tervezett 4,6 százaléknál is. Hozzáteszi azt is, hogy a kormány túl nagy szerephez jutott a gazdaságban, csökkentve annak versenyképességét. Tény, hogy Magyarország nem teljesíti a 3 százalék alatti hiányt előíró maastrichti kritériumot.

Összességében tehát a közgazdasági és pénzügyi szakemberek technikai diskurzusa világossá teszi, hogy a vitát a makrogazdasági irányítás neoliberális megközelítése uralja, illetve hogy a politikai menetrendet az IMF ajánlásai írják. Az EU-tagság Budapestet európai szabályozások hatálya alá helyezte. A további intézményi reformokról vagy a jóléti állam neoliberalizációjáról szóló vitákat nemzetközi irányítási szinten kezdeményezik, a közvetítő állomás szerepét osztva a magyar kormányzatra az átfogó gazdasági, pénzügyi és szociális reformok végrehajtásában. Magyarország kapitalista világba való integrációja megköveteli a kapitalizmus nemzetközi standardjaihoz való igazodást.

A reformokat végrehajtó politikai szereplők szűk térben kénytelenek manőverezni. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott az MSZP technokratái által képviselt baloldal. Mindenki másnál nagyobb részük volt a kádárista jóléti állam lebontásában, az állami tulajdonú vállalatok kiárusításában. A “hazafias” jobboldal szerepe ebben a folyamatban ambivalens, ellentmondásokkal teli, mert a nemzetközi tőke a jobboldalt kötéltáncra kényszerítette. Politikatudósok ezt a jelenséget az “ösvényfüggés” (path dependency) elméletével magyarázzák. A politikai pártok fontosak, de csak bizonyos korlátok között léphetnek szabadon. Valójában az emberek maguk csinálják történelmüket, ám bizonyos objektív feltételek között. E tanulmányban ezeket az objektív gazdasági feltételeket vizsgálom a pénzügyi döntéshozók technokrata osztályának felemelkedésével kapcsolatban. Magyarországon a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet nem járt a “vadkapitalizmus” vagy “oligarchák” színre lépésével. A privatizáció és a gazdasági liberalizáció kezdetén a nemzetközi pénzügyi intézmények szakértői a helyi technokratákkal karöltve alakíthatták a játékszabályokat.¹

 

Rendszerváltás

 

Magyarország globális kapitalizmusba való integrálódása jóval a közép-kelet-európai szocializmus összeomlása előtt kezdődött. Amikor a nyolcvanas évek elején a szocialista gazdaságokat komolyan megrázta az 1979-es második olajválság, a jelentősebb külső nyomásokhoz való alkalmazkodás nem volt tovább halogatható. Magyarország már 1982-ben az IMF és a Világbank védnöksége alatt mozdult el a szocialista gazdasági stratégiától a takarékosság felé. A kormányzó MSZMP makrogazdasági stabilizációs intézkedéseket és strukturális kiigazító programokat kezdeményezett növekvő külföldi adósságainak kordában tartása érdekében. A piaci reformok bevezetése jelentős hatást gyakorolt a központilag tervezett gazdaságra. Az ország gazdaságpolitikájában a nagy fordulat az 1987-es csődközeli helyzetben következett be. A kádárizmust a végigvitt gazdasági reformokat² , pl. a bérek liberalizációját, szoros pénzfelügyeletet és a kapitalizmusba való átmenetet hirdető kétlépcsős bankrendszert követelő reformkommunisták egyre népesebb tábora temette el.

A magyarországi rendszer összeomlásáról sokat írtak már. Minden szerző egyetért abban, hogy a nyolcvanas évek közepéig az MSZMP a gazdasági problémákat a politikacsinálás informális szférájában szervezett komplex alkurendszerrel igyekezett megoldani. A párt nem ellenezte az ágazati gazdasági és kulturális érdekek artikulációjának további liberalizációját azzal a feltétellel, hogy a politikai hatalom alapstruktúrái érintetlenek maradnak. A párt továbbá kompromisszumot keresett a nemzetközi szervezetekkel az ország növekvő külföldi adósságainak átütemezése érdekében. A gazdasági reformok egy az állami tulajdonú első gazdaság mellett működő független, az életszínvonal gyors ütemű csökkenésének kompenzációját szolgáló második gazdaság megteremtését jelentették. A dolgozók másodállást vállalhattak, vagy saját vállalkozásba kezdhettek a szélesedő szolgáltató szektorban. Ezeket a reformokat az MSZMP-n belül a technokraták és elméleti szakemberek egy új generációja támogatta, tudván, hogy eljön még az ő idejük. Ekkortájt e technokraták a “magyar modell” élharcosai voltak, melyet egyfajta “harmadik utas” megoldásként képzeltek el a kapitalizmus és a szocializmus között, miközben Gorbacsov a peresztrojkát hirdette a Szovjetunióban.

Kísértett ugyanakkor a populizmus is. Az MSZMP-n belül Pozsgay Imre a potenciális populista vezető szerepére készült. Célja az volt, hogy a régi kommunista pártot a többpárti versenyre és szabad választásokra kész választó gépezetté tegye. Pozsgay programja azonban nem kapott megfelelő támogatást saját pártján belül. Amikor az 1988. májusi pártkonferencia Kádár Jánost elmozdította a hatalomból, a legtöbb kommunista vezető még mindig hitt abban, hogy a Szovjetunió képes lesz az elszegényedő KGST-országok megsegítésére. A reformkommunisták ugyanakkor elvesztették maradék reményüket is a gazdasági növekedést és politikai stabilitást teremtő sikeres reformok végrehajtására. A vezető kommunista klikk attól tartott, hogy a növekvő társadalmi és politikai elégedetlenség egy második 1956-ba torkollhat. Ezt meg kellett előzni. Mindeközben 1987 nyarán előtérbe került a nyíltan antikommunista populista jobboldal. E populisták számára a “magyar újjászületés” az ország üdvözülése előfeltételeinek megteremtését jelentette. A csökkenő születési és a növekvő öngyilkossági rátákra hivatkozva “erkölcsi forradalomért” kiáltottak. Meg kellett rendezni Horthy magyarországi újratemetését. Komplex szellemi mozgalom vezetett az MDF megalakításához, valamint olyan nosztalgiapártok újjászületéséhez, mint az MSZDP, a KDNP vagy az FKGP. A korábbi szamizdatosok a liberalizmus híveiként életre hívták az SZDSZ-t, amely hamarosan a legerősebb polgári párt lett Budapesten. A budapesti egyetemisták megalakították a libertárius FIDESZ-t. Orbán Viktor, aki a vidékről jött diákgenerációt képviselte, a hosszú hajú, amerikai farmert viselő diákok e generációját a későbbiekben a populista jobboldal felé orientálta.

1989 közepére tehát az MSZMP elvesztette politikai monopóliumát. A Kerekasztal az ellenzéki pártok részvételével megteremtette a nyugati mintákon alapuló politikai és intézményi reformok feltételeit. Az MSZMP-nek el kellett tűnnie, átalakult a pártok versenyében és a szabad választásokon a munkásosztály támogatását kereső szociáldemokrata MSZP-vé. Az 1990-es általános választások nagy nyertese ugyanakkor az Antall József vezette MDF lett. Az FKGP és a KDNP is bekerült a Parlamentbe. Antall velük alakított koalíciós kormányt, amely politikáját populista és tradicionális alapelvekre építette.

 

Antall gradualizmusa és a technokraták

 

Antall gazdasági és intézményi reformjai a fokozatosság elvét követték. A legfontosabb kérdés a mezőgazdasági földek korábbi tulajdonosoknak való visszaadása volt. Miként a többi volt szocialista országban is, a külföldieket kizárták a tulajdonlási jogokból. Az Antall-kormány megteremtette a kisbirtokosok osztályát. Antall ugyanakkor kompromisszumot kötött a liberálisokkal. Inkluzív nemzeti álláspontot tett magáévá: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez a kompromisszum adta a nemzetközi tőkével való szorosabb együttműködés jogi és ideológiai alapját és nyitotta meg az utat a kiteljesedő EU-integráció előtt.

Antall gradualizmusa kizárt egy a lengyelországihoz hasonló big banget, valamint az állami vállalatok kuponos privatizációját. Az állam gazdasági szerepvállalása jelentős maradt a kapitalizmusba való átmenet hosszabb időszaka alatt. A privatizációk a költségvetési hiánynak az IMF-fel 1990 márciusában aláírt egyezményhez való igazítását célzó gazdasági intézkedéscsomag részét képezték. A volt kommunista reformerekkel szembeni bizalmatlansága miatt Antall menesztette Bartha Ferencet, a Nemzeti Bank elnökét és sok más magas rangú közszolgálati tisztségviselőt. Temérdek tanácsadóval és szakértővel vette magát körül. Antall politikai és gazdasági autonómiája meglehetősen korlátozott volt, és gaullista attitűdje csalódást keltett a liberális és szocialista technokratákban és értelmiségiekben, akik konzervatív diktatúrától tartottak. Ez magyarázza, hogy e technokraták miért támogatták saját politikai pártjukként az SZDSZ-t és az MSZP-t.

A kommunizmus utolsó éveiben gazdasági stratégiai viták zajlottak a technokraták és a közgazdászok között. Amikor a kapitalizmushoz vezető út megnyílt, az újonnan alakult politikai pártok nézeteik és szakértelmük mellett korteskedtek, lehetővé vált a technokraták felülkerekedése. Az ún. Híd-csoportba tömörült növekedéspárti közgazdászok az MDF-hez csatlakoztak, a sokkterápiát támogató neoliberális közgazdászok pedig az SZDSZ-hez. A Nemzeti Bank körüli technokraták egy csoportját és Németh Miklós volt kormányfőt az MSZP 1990. márciusi választási veresége után menesztették, ám továbbra is a párt vonzáskörében maradtak. Sokuk a gazdaság nemzetközivé váló pénzügyi ágazatában jutott pozícióhoz. Az új magyar burzsoázia eme technokrata csoportja úgy döntött, hogy közvetlen szövetséget köt a külföldi tőkével, ezért a neoliberalizmust tette meg önnön ideológiájának. Ekképpen az MSZP és az SZDSZ könnyedén működött együtt Antall gradualista és nacionalista politikájának ellenzékeként.

Az Antall-kormány a big bang ellenében expanziós politikát és növekedésbarát intézkedéseket támogatott. Magyarország azonban ki volt szolgáltatva az IMF-nek. Magyarország valutatartalékai 300 millió dollár körüli értékre zuhantak, s bruttó konvertibilis valutaadóssága meghaladta a 21 milliárd dollárt, miközben kelet-európai rubel elszámolású exportpiacai gyakorlatilag megszűntek. Antall kemény valutapolitika, valamint Magyarország adósságtörlesztése mellett állt ki, miközben az SZDSZ-es technokraták a külföldi hitelezőkkel (Párizsi Klub, Londoni Klub) az adósságok csökkentését célzó tárgyalásokat szorgalmaztak. Antall stabilizációs politikája elsősorban a nyereséges magyar vállalatok és bankok megvételében érdekelt közvetlen külföldi tőkebefektetéseket (FDI) vonzotta, ami megmagyarázza, miként tudott az ország rövid idő alatt szerény folyó fizetésimérleg-többletet felhalmozni és stabilizálni a forintot. Mindez megóvta az országot a rendkívül magas inflációs rátáktól. Az 1992-es csődtörvény a nagyvállalatok adósságainak költségvetés általi átvállalására irányuló kormányzati törekvéseket szolgálta. A kereskedelmi bankokat a kormány újratőkésítette. Mindennek eredményeként az államadósság gyorsan növekedett.

A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában is képviselt Híd-csoportos technokraták export hitelekre, szelektív támogatásokra, kedvezményeket nyújtó adószabályokra, állami beruházásokra, dolgozók átképzési programjaira és végül, de nem utolsósorban forintleértékelésre épülő exportvezérlésű stratégiát javasoltak. Ám e technokraták alulmaradtak a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank technokratáival szemben, akik kedvező antiinflációs intézkedéseket sürgettek, amit a pénzfelértékelés monetáris politikájával lehetett elérni. A Nemzeti Bank technokratái kitartottak amellett, hogy nem Magyarország külső adóssága, hanem a Magyarország piacgazdaságra való átállását finanszírozó nettó tőkebeáramlás az elsődlegesen fontos. Az országnak a külső államadósság struktúráját javító stabilizációs stratégiára, a kamatköltségek csökkentésére van szüksége. A valutatartalékokat a külső adósság kezeléséhez kell kötni: egyfelől a folyó fizetési mérleg többletének fenntartására, másfelől szoros költségvetési és monetáris kontrollra van szükség. Nagyobb mértékű FDI a valutatartalékokat is kiegészítené. Magyarország adósságstratégiája azonban igen kockázatos volt. A külföldi tőketulajdonosok számára garanciákat nyújtó jogi és intézményi struktúrákat igényelt.

A magyar stratégia látszólag sikeres volt. 1994-ben a magyarországi FDI összértéke megközelítette a 7 milliárd dollárt, több volt, mint bármely másik volt szocialista országban. A Nemzeti Bank alacsonyabb költségű bankhitelek segítségével tudta refinanszírozni régebbi adósságait. A nettó külföldi adósság növekedése ellenére a nettó kamatfizetések csak minimális mértékben emelkedtek. 1993–94-ben a folyó fizetési mérleg hiányának nagy részét közvetlen külföldi beruházásokból és vállalati, illetve kereskedelmi banki hitelekből fedezték. A kritikák ugyanakkor felrótták a forint fölülértékeltségét, ami rendkívül rossz hatással volt a magyar exportlehetőségekre. A folyó fizetési mérleg éves hiánya 2,8 milliárd dollár körül mozgott. Miután 1994-ben a rövid fellendülés hatásai lecsengtek, a folyó fizetési mérleg hiánya 4,1 milliárd dollárra (a GDP 9,5 százalékára) ugrott, s a kiadási többlet ismét extrém értékhez, a GDP 8 százalékához közelített. Az FDI és a magántőke-beáramlás nem volt elegendő az 1994. évi 2,8 milliárd dolláros folyó fizetési mérleghiány finanszírozására. A makrogazdasági helyzet a továbbiakban nem volt fenntartható. Az ipari beruházás stagnált, s a multinacionális cégek leányvállalatai által behozott tőkejavaktól függött. A munkaköltségek dollárban számolt értéke növekedett, a nettó valutaadósság újra elérte az 1990-es szintet, s az exportőrök mindezért a kormány árfolyampolitikáját kárhoztatták. 1994 elején a Boross-kormánynak³ be kellett ismernie, hogy monetáris stratégiája kudarcba fulladt.

 

Horn stabilizációja

 

Az Antall-, illetve a Boross-kormány a hangsúlyt a szociális konszenzus megőrzésére és a gazdaság lassú átalakítására helyezte. Ezt a koalíciót azonban a hatalom minél hosszabb időn át való megőrzésének közös érdeke tartotta össze. A jobboldal legtöbb parlamenti képviselője tehetetlen demagóg volt, akik a magyar történelem tizenegy évszázadáról papoltak ahelyett, hogy a gazdaságirányításhoz szükséges szociális és gazdasági törvényalkotással foglalkoztak volna. Úgy gondolták, elvont ideológiai csatározásaik és nemzeti romanticizmusuk legmegfelelőbb színtere a Parlament. A gazdaság katasztrofális állapota, valamint az MDF-nek a média fölött gyakorolt hatalma az 1994. májusi választásokra új életre keltette az ellenzéket. A Karl Popper “nyitott társadalmáért”⁴ küzdő liberálisokból és a Horn Gyula vezette, gazdasági dinamizmusra koncentráló MSZP-ből álló ellenzék könnyedén legyőzte a jobboldalt. Horn szövetséget kötött az MSZOSZ-szel, hogy a kétkezi munkások szavazatait más társadalmi osztályok, mindenekelőtt az új középosztály támogatásának elveszítése nélkül nyerje el. Horn a mezőgazdaságra is figyelmet fordított e fontos szektor világpiaci versenyképességének növelése érdekében. Világossá tette, hogy nem történhet meg a múlthoz való visszatérés, s hogy a reformokat végig kell vinni. Az MSZP az a párt, amely minden társadalmi problémával szembenéz. Horn az állami vállalatok privatizációjának nyíltabbá válását, parlamenti kontrollját ígérte. Ígéretet tett arra, hogy egy jobban működő jóléti rendszer, illetve a rendszerváltás és a gazdasági reformok terheinek igazságosabb elosztása segítségével fogják a bérből élők érdekeit megvédeni.

Horn baloldali kampányra épülő választási stratégiája sikeresnek bizonyult. Az MDF széthullott, az MSZP fölényes győzelmet aratott. Mindazonáltal Horn az SZDSZ koalíciós partnerként való bevonása mellett döntött. Ez annak jele volt, hogy Horn nem volt biztos választási ígéreteinek tarthatóságában. Neoliberális politikus közgazdászok jutottak hatalmi pozíciókba, mint például a szocialista technokrata Békesi László, aki pénzügyminiszter, vagy Surányi György, aki a Nemzeti Bank elnöke lett. Amikor 1994 decemberében kitört a mexikói tequilaválság, a nemzetközi bankok vonakodtak magyar állampapírokat vásárolni egy olyan időszakban, amikor az ország folyó fizetési mérleghiánya meghaladta a GDP 9 százalékát. Az ország helyzete vészesen romlott. Magyarország fizetési mérleghiánya mintegy 4 milliárd dollárra rúgott, s a kiadási többlet elérte a 349 milliárd forintot (3 milliárd dollár). Az ország pénzeszközei és a makrogazdasági mutatók akut válságot jeleztek. Békesi pénzügyminiszter lemondott. Utóda az IMF bizalmát élvező Bokros Lajos lett.⁵

Az a nézet uralkodott, hogy minden probléma gyökere Magyarország elvesztett nemzetközi versenyképességében keresendő, illetve hogy a lassú növekedés hátráltatja a globális piacba való betagozódást. Egyre vonzóbbá vált egy széles körű privatizációval kombinált versenyképességi kiigazítási politika. A Horn-kormány végül rászánta magát saját neoliberális sokkterápiájának elindítására. A pénzügyminiszter elkészítette a költségvetés hirtelen megkurtítását célzó makro-gazdaságpolitikai és strukturális reformcsomagját. Ez egy korlátozott sokkterápia volt, amelyet a Budapesten járt IMF-delegáció javasolt öt év meglehetősen szolid reformjai után. A csomag elsődleges célja a költségvetési hiány drasztikus lefaragása, valamint a fizetésimérleg-hiány csökkentése volt annak érdekében, hogy visszaszerezzék a nemzetközi befektetők és a külföldi bankok bizalmát. A stabilizációs célok között szerepelt egy 15 százalékos közalkalmazotti létszámleépítés és az állami költségvetés 200 milliárd forintos (1,4 milliárd dollár) megkurtítása. A neoliberális stabilizációs intézkedések között helyet kapott a forint egyszeri 9 százalékos, illetve progresszív leértékelése (csúszó paritásos árfolyam), 8 százalékos ideiglenes behozatali vámkiegészítés és 10 százalékos gépkocsiadó-emelés. Az exportképesség fokozását célzó forintleértékelés egyértelműen a magyar gazdaság versenyképességének javítását és a gazdasági egyensúly helyreállítását célozta.

Mi volt az oka ennek a neoliberális politikai elmozdulásnak? Először is, formai szempontból Magyarország lényegében adósságcsapdába került. A GDP nominális növekedési rátája alacsonyabb volt a nominális kamatrátánál, így az adósság GDP-hez viszonyított aránya korlát nélkül nőhetett tovább. Magyarországnak új devizatartalékokat kellett képeznie. Az 1995–2000 közötti időszakban a visszafizetések átlagosan 3,1 milliárd dollárt tettek ki évente. Másrészt érezhető volt a társadalmi nyomás a kormányzati kiadások szinten tartására. A magyarországi szociális kiadások a GDP arányában megegyeztek a skandináv mutatókkal, s ezt néhány neoliberális tarthatatlannak vélte.⁶ További nyomás nehezedett a kiadásokra a közszféra béremelései, valamint a növekvő adósságszolgálati kifizetések miatt. Nyugdíjreformmal kellett csökkenteni az állami kiadásokat. 1993-ban a jobboldal már megalapozta a kétpillérű nyugdíjrendszert, amely a mindenki számára biztosított minimális nyugdíjból és a nemzetközi szervezetek által propagált, önkéntes hozzájárulásokon alapuló magánnyugdíjból állt. A külföldi finanszírozók azonban egy harmadik pillérrel is ki kívánták ezt egészíteni. Ez az államnak a jövedelemfüggő állami nyugdíjak mögül való kihátrálását jelentette.

A Bokros-csomag súlyos válságot okozott az MSZP-n belül, a jóléti állam elleni támadás vitákat generált. A szocialista baloldal azt hangoztatta, hogy a kormánynak nincs joga elárulni a választóit. A szakszervezeti mozgalomhoz kapcsolódó szocialista képviselők bizonyos intézkedések ellen szavaztak, az MSZOSZ-vezér Nagy Sándornak sikerült elérnie a Bokros-csomag módosítását. A csomaggal szembeni növekvő ellenállás végül Nagy lemondásához vezetett. A szakszervezetek nem álltak a neoliberális forradalom mögé. Egymás után mondtak le a miniszterek. A kórházbezárások elleni tiltakozások rivaldafénybe állították az egészségügyet. A családi és gyermekkedvezmények megkurtítását 1996 áprilisára halasztották, mert az Alkotmánybíróság a lakosság széles köreit aránytalanul hátrányosan érintő voltuk miatt ezeket a rendelkezéseket megsemmisítette (pl. a gyermekek után járó juttatások csökkentése). Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a rendszerváltás időszakában a családi kedvezmények komoly szerepet játszottak a szegénység megelőzésében. A lakosság egyharmada élt a szegénységi küszöb környékén vagy jóval az alatt. A legtöbb magyar úgy érezte, joga van a kormányzat által nyújtott transzferjövedelmekhez. A Bokros-csomag bevezetésével a Horn-kormány olyan időszakban szüntette meg széles körű és adakozó támogató programjait, amikor a reáljövedelmek (l. 1. táblázat) és a családi jövedelmek meredeken zuhantak. A családi juttatásokra való univerzális jogosultságot leszűkítették a három- vagy többgyermekes, illetve fogyatékos gyermeket nevelő családokra. Más családok számára a juttatások csak egyéni elbírálás alapján voltak adhatók.

A szakszervezetek és az expanziós politikát támogató civil társadalom képviselői a monetáris szigor lazítását követelték. A Bokros elleni szakszervezeti támadások 1996 februárjában, amikor világossá vált, hogy egy új társadalombiztosítási adóra vonatkozó terveit nem fogja tudni elfogadtatni, Bokros lemondásához vezettek. Utóda, Medgyessy Péter ígéretet tett egy antiinflációs programmal kombinált gazdaságélénkítő politika megerősítésére. Medgyessynek be kellett tömnie a nyugdíj- és egészségbiztosítási alapoknál tátongó lyukakat, miközben az alapokat az MSZOSZ által dominált független, választott testületek vezették.

A Nemzeti Bank 1997. január 1-jén teljes önállósághoz jutott, ami lehetetlenné tette a kormányzati deficit monetáris finanszírozását. A Nemzeti Bank továbbra is szigorú monetáris politikát folytatott, s a bejövő tőke nagy részét államkötvények segítségével kivonta a forgalomból.

A bérek visszafogását az állami kiadások szigorú lefaragásával ötvöző neoliberális program átfogó eredményeként 1995-ben 3,1 százalékkal, 1996-ban 1,5 százalékkal csökkent a belső kereslet. A GDP növekedése az 1994-es 2,9 százalékról 1995-ben 1,5 százalékra zuhant. A GDP növekedése ugyanakkor a nettó exportban jelentkező erőteljes visszaesés miatt pozitív maradt. Ilyen növekedési ráták mellett nem volt lehetőség az életszínvonalban történő gyors javulás indukálására. Az inflációs ráta magas maradt, a munkanélküliség nem csökkent. A bérmegszorítások eredményeként az egyéni fogyasztás 1995–96-ban több mint 10 százalékkal csökkent. Miközben az export növekedett, a hazai piacra termelő vállalatok a csőd szélére kerültek. A reáljövedelmekben történt visszaesés a bérjövedelmek tőkésítését vonta maga után. A bérmegszorítások és az importtöbbleti díjak kombinációja végül pozitívan hatott a nemzetközivé vált termelő szektorra, s utóbb a külföldi kockázati tőkebeáramlásra is. 1996. januárjában emellett megvalósult a forint konvertibilitása.

Meg kell jegyezni, hogy a Bokros-csomag elősegítette a költségvetési és folyó hiányok 1996 végére történő mérséklését. A bruttó külföldi adósság az 1995. júliusi 33 milliárd dolláros csúcsszintről majdnem ötödével, 27 milliárd dollárra esett 1996-ban. A működő tőkebeáramlás élénk maradt. A külföldi tőke beáramlása azonban elsősorban a privatizációhoz kapcsolódott. A kormány hitelező pozíciója konszolidálódott, hiszen a nettó külföldi adósság 16,8 milliárd dollárt tett ki, ebből 11 milliárd dollár volt az államadósság. Mivel az adósság-visszafizetést a privatizációs bevételekből finanszírozta, a Horn-kormánynak elemi érdeke volt a magyar gazdaság nemzetközivé tétele. 1995 végén vita keletkezett Suchmann Tamás privatizációs miniszter és Bokros Lajos között a rekordösszegű privatizációs bevételek felhasználásáról. Bokros azon a véleményen volt, hogy a bevételeknek csak minimális részét szabad gazdaságélénkítő intézkedések végrehajtására fölhasználni, a pénz túlnyomó részét a külföldi adósság egy részének visszafizetésére kell fordítani. A kormány azonban hezitált, s a Parlamentet kérte föl döntéshozatalra. A parlamenti többség Bokrost támogatta. Közben Horn és Bokros kiérdemelte az IMF feltétlen bizalmát. 1996 márciusában az IMF újabb 264,18 millió SDR (különleges lehívási jogú, kb. 387 millió USA dollár) készenléti hitellel állt Bokros mögé. Ezen áthidaló kölcsönnek köszönhetően a külföldi tőkés csoportok Magyarországot nagyon biztonságos országnak tekintették.

A politika által kikényszerített 1995–96-os megszorítások után 1997 nyarán a Horn-kormány makrogazdasági kerettervet hozott létre, mely 2002-re az egyéni fogyasztás és a munkanélküliség “társadalmilag elfogadható” alakulására épülő 5 százalékos fenntartható növekedés megvalósítását tűzte ki célul. Ez a neoliberális retorika elfedte a fennálló nehézségeket és ellentmondásokat. Az alacsony reálbérek növelték az ország versenyképességét, de hátráltatták a belső növekedést és az adóbevételek realizálását. A magas államadósság, a magas kamatlábak és infláció kombinációja, valamint a magas adókulcsok az FDI és a javuló exportteljesítmények ellenére visszanyomták a gazdasági növekedést. Az importszükségletek az exportáló iparágakban és az infrastruktúrában történő beruházások fenntartása érdekében továbbra is magasak voltak. A kormány azonban úgy gondolta, hogy a gyorsuló tőkefelhalmozásra irányuló, koordinált jövedelem-, költségvetési és monetáris politikával társuló erős stabilizációs intézkedések gyorsuló gazdasági növekedéshez vezethetnek. A tőkeberuházások arányának növelése megkövetelte az államadósság GDP-hez viszonyított mértékének csökkentését, valamint a strukturális változások felgyorsítása érdekében a megtakarítások növelését. Ismét felkészültek az állami transzfer kifizetések strukturális csökkentésére, ami a központilag finanszírozott nyugdíj- és egészségbiztosítási alapok átalakítását igényelte. Kialakult a hárompillérű nyugdíjrendszer (állami alapokból, állami értékpapírokból és tőkefedezetből fizetett nyugdíjak) koncepciója. Ezúttal az MSZOSZ kész volt a kompromisszumra azzal a kikötéssel, hogy egy privát finanszírozású pillér egészítse ki az állami rendszert és az 1993 óta létező önkéntes nyugdíj pillért. A törvényalkotás 1997-ben történt meg. 1998-ban létrejött a kizárólag a 6 százaléknyi fizetendő adóból, ami a teljes összegnek kb. 20 százaléka, finanszírozott privát pillér.

A gyorsuló gazdasági növekedést elsősorban az export táplálta, s az exportnövekedés kétharmadát a tőkeerős, többnyire külföldi tulajdonú és vámmentes övezetben működő cégek generálták javarészt saját korábban megvalósított nagy léptékű beruházásaikra alapozva. 1997-ben Horn úgy gondolta, gazdaságpolitikája meghozta a kívánt eredményeket. A fájdalmas intézkedések végrehajtására és az azokhoz való ragaszkodásra való képessége kivívta a Nyugat elismerését. A legfejlettebb ipari ágazatok rendkívül gyorsan növekedtek, 1997-ben az EU-ba irányuló magyar exportnak több mint 50 százalékát adták. A reálbérek emelkedése elmaradt, a lakossági fogyasztás az 1996. évi 5 százalékos visszaesés után 1997-ben csak két százalékkal növekedett.

A Horn-kormány a pénzügyi és gazdasági válságot egy neoliberális, exportvezérlésű növekedési stratégia alkalmazásával tudta legyőzni. Ez a stratégia arra kényszerítette a szocialistákat, hogy feloldják a takarékossági intézkedések és az általuk védeni kívánt szociális értékek között feszülő ellentéteket. Az antiszociális intézkedései következtében felmerülő nehézségek ellenére Horn naivan azt gondolta, hogy a szavazók mögé állnak majd. Sok kétkezi munkás szavazó azonban csalódott. A szövetséges SZDSZ is súlyos vereséget szenvedett az 1998-as választásokon, amelyeket végül az Orbán vezette FIDESZ nyert meg.

 

Orbán gondoskodása

 

1994-es választási veresége után Orbán befogadó ernyőszervezetté tette a FIDESZ-t, megszólítva a korábban az SZDSZ-re vagy a “történelmi” jobboldali pártokra szavazó mérsékelteket. Az MDF maradványaival választási koalíciót kötött. Az FKGP is nyert ugyan szavazatokat, ám a minden lében kanál, demagóg Torgyán József által vezetett s a paraszti gazdaságokat képviselő párt nem jelentett komoly kihívást a FIDESZ számára. Torgyánra Orbánnak csak egy többségi kormány létrehozásához volt szüksége. Újonnan alakult kormányában 16 miniszter volt. Nyolcuk technokrata, nem tagja a Parlamentnek. A nemzetközi találgatások lecsillapítását szolgáló hivatalos üzenet az volt, hogy Magyarország kormányt vált, de gazdaságpolitikát nem.

Az Orbán-program neoliberális és nacionalista biztonsági témák egyfajta egyvelege volt. Orbán hangsúlyt helyezett a külpolitikai folytonosságra. Magyarország 1999-ben aláírta a NATO-val a tagsági szerződést, s integrációs tárgyalásokat kezdett az EU-val. Belső használatra azonban “hazafias” kampányba kezdett.

Orbán hivatali idejének első hónapjait beárnyékolta az orosz pénzügyi válság. A moszkvai után a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) volt a térségben a legnagyobb, a nemzetközi szabványoknak is megfelelő tőkepiac. A tőkésítést javarészt a MATÁV, a MOL, a Richter Gedeon és az OTP Bank törzsrészvényei tették ki. A magyar részvényeknek mintegy 70-75 százaléka külföldi tulajdonban volt, s a forgalom 60-70 százalékát a külföldi befektetők és kb. 50 külföldi befektetési alap és brókercég megbízásai adták. Amikor az orosz kormány felfüggesztette kifizetéseit, a BÉT összeomlott, s az 1998. áprilisi rekordmagasságú 9016 pontról 1998. szeptember 21-re a mindenkori legalacsonyabb 3775 pontra zuhant.⁷ Orbán szerint a külföldi befektetők adták el a likvid részvények és kötvények nagy részét – s ezek magyarok voltak. Ez a nacionalista interpretáció jelezte, hogy Orbán mennyire nem volt tisztában azzal, hogy mi is történt 1998 augusztusában és szeptemberében. Mindeközben a magyar pénzügyi szektor rettenetes napokat élt át. A kormánynak meg kellett mentenie a Postabankot, s felszámolta a Reálbankot. Orbánt a pénzügyi válság végül tradicionális magyar nacionalistává tette, akinek politikája a gazdasági intervencionizmus és a magyar kis-, illetve középvállalkozásokat támogató neoliberális adóreformok ötvözésére irányult.

Orbánnak nem volt teljesen szabad keze a gazdaság- és pénzügypolitika minden aspektusában. Az IMF azt sürgette, hogy tágítsa a hazai infrastruktúra szűk keresztmetszeteit. Az IMF azon a véleményen volt, hogy a kormánynak különleges figyelmet kell szentelnie a hazai nagyvállalatoknak, melyek a multinacionális cégek regionális alvállalkozóivá válhatnának. Csökkenteni kell a tényleges adókat és társadalombiztosítási hozzájárulásokat a foglalkoztatás fellendítése, illetve a jövedelemelosztás magas szintjének és a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Az IMF arra biztatta Orbánt, hogy vizsgálja felül a társadalombiztosítás, különösképpen az egészségbiztosítás, rendszerét, s indítson útjára egy antiinflációs programot. Az infláció csökkentésével egy időben kellett visszafogni a leértékelés mértékét, lefaragni a költségvetési hiányt és növelni a termelékenységet. Az árfolyam-politika reformra szorult, s a “retrográd” ár- és bérindexálási rendszert előremutató megállapodásokkal kellett helyettesíteni, megvalósítva ugyanakkor egy átfogó béradóreformot. A béreket csökkenteni, a munkaerő-piaci intézmények hatékonyságát javítani kellett. A munkanélküliséget aktív foglalkoztatáspolitikával kellett mérsékelni. Öt éven belül mintegy 200 000 munkahelyet kellett létrehozni a béradók csökkentésének, valamint a fennálló adórendszer egyszerűbbé tételének segítségével. A fiatal munkanélküliek munkába állását a szakképzésnek, a regionális fejlesztési politikáknak, illetve az oktatásnak kellett támogatnia.

Röviddel a választások után Orbán egyfajta ellenforradalomról beszélt, amit pártja és a hozzá közel álló értelmiségiek indítottak útjára. Orbán hamarosan a politikai jobboldal Parlamentet semmibe vevő potentátjaként, illetve juppiként láttatta önmagát (Newsweek, 1998. december 11.). Nyugatbarát retorikájának feladása nélkül vette vehemensen védelmébe az anyaországon kívül élő magyar kisebbségeket. Nacionalista retorikájától és kisgazdapárti szövetségesétől vezérelve Orbán megígérte a mezőgazdasági földek magyar kézben tartását, valamint a mezőgazdasági támogatási programok és a vidékfejlesztés egyéb pénzalapjainak központi koordinációját. Az EU-tagság a magyar paraszt túlélését fenyegető veszélyként tűnt fel. 1998 szeptemberében Orbán tájékoztatta az Európai Bizottságot tárgyalási pozícióiról. Átmeneti időszakot akart a magyar mezőgazdasági földpiac teljes megnyitása előtt.

Orbán célja az volt, hogy a politikai mezőnyt kétszereplősre redukálja, s létrehozza az ennek megfelelő duális társadalmat. Furcsa helyzet alakult ki, amelyben a FIDESZ a vidék és a falvak érdekeit képviselte, s azok javára cselekedett a szocialista-liberális Budapesttel szemben.⁸ Orbán programja nem tisztán gazdasági, ideológiai is volt. Nacionalizmussal fertőzött erős polgári párt létrehozására törekedett, amely a városi új középosztályt és a vidéki parasztságot képviseli. Elítélte azokat az európai országokat, amelyek elutasították Jörg Haider Szabadság Pártjának kormányzati hatalomba kerülését Bécsben. Jó kapcsolatokat ápolt az olasz Silvio Berlusconival és a bajor Edmund Stoiberrel. A FIDESZ a Liberális Internacionáléból átállt az Európai Néppártba. Ideológiájának újrafogalmazása szellemében mind a párt, mind pedig annak vezetője közelebb került egy keresztény ideológiához.⁹ Orbán “státustörvénye”, amely 2,5 millió romániai és 2,5 millió más szomszédos országban élő magyarnak javasolt speciális juttatásokat, sokakat elbizonytalanított afelől, hogy képes lesz-e az ország EU-csatlakozásának levezénylésére. Azzal vádolta az előző kormányt, hogy a kommunizmus óta a legkorruptabb volt. Kínos helyzetbe került azonban, amikor kiderült, hogy saját környezete korrupt.

Az Orbán-kormánynak az EU-val kapcsolatos törvénykezésnél – amelyben szinte minden párt egyetértett – kevés fontosabb dolga akadt. A gazdaság ugyan évi 5 százalékkal növekedett és a külföldi beruházások tovább folytatódtak, sok probléma továbbra is fennállt. Magyarország fejlesztési kiadásainak jelentős részét a kormány a vitatható Széchenyi Tervhez rendelte. Az ellenzék ugyanakkor nem volt különösebben vidám, amikor Orbánnak sikerült alacsonyabb szintre szorítania a munkanélküliséget és az inflációt, miközben a reálbérek több mint 7 százalékkal növekedtek, a BÉT szárnyalt. A reálbérek kiugró növekedése 2001-ben azonban hosszas bérstagnálás után következett be (l. 1. táblázat)

1. táblázat: A reálbérek és fizetések indexszámai (1991–2000) – Előző év = 100,0
Év	Fizikai dolgozók	Nem fizikai dolgozók	Fizikai dolgozók	Nem fizikai dolgozók
	Bruttó	Bruttó	Nettó	Nettó
1991	94,4	96,9	92,1	92,8
1992	98,9	102,4	96,3	99,4
1993	98,8	98,3	95,4	95,2
1994	102,9	103,6	105,1	106,2
1995	91,0	90,1	88,8	86,0
1996	97,8	96,5	95,6	94,1
1997	101,6	104,7	102,1	107,3
1998	101,9	105,1	102,5	104,8
1999	104,6	105,6	100,7	103,4
2000	102,6	103,8	100,5	102,1
2001	107,3	108,0	106,3	106,0
2002	110,8	112,2	113,9	112,4
Forrás: Foglalkoztatottság és kereseti arányok 1998–2002 (Munkaügyi adattár), Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 2004, 21. o.

 

 

 

Orbánnak időközben sikerült politikusokat megnyernie a meggyengült FKGP-ből, valamint közös választási listába vonni az MDF-et. Négyéves regnálásának ideje alatt Orbán a versenyt magasztaló, ám kormányzati beavatkozást preferáló konzervatívvá vált. “Patriótaként” bizalmatlanná lett a külföldiek földvásárlásával és a nemzeti gazdaságot uraló multinacionális cégekkel szemben. Gyakran hangoztatta, hogy egy erős magyar gazdaságra van szükség, melyet kis- és középméretű, családi tulajdonú vállalkozásokra, illetve fél tucat magyar tulajdonú, a globális piacon megjelenő nehézsúlyú vállalatra kell építeni. A valódi Orbán azonban a hajszállal elvesztett 2002. áprilisi választások után bukkant elő. Azonnal a tömegpopulizmus felé fordult, erőszakos tömeggyűlésekre hívta az új, többpólusú jobboldali mozgalmat, amelyet, Berlusconi Forza Italia!-jának tudatos visszhangjaként, Hajrá Magyarország!-nak neveztek el.

 

Medgyessy kísérlete

 

Medgyessy, akit “a bankár”-ként emlegetnek (a Paribas budapesti képviseleténél dolgozott), hosszú politikai pályafutással a háta mögött alakított koalíciós kormányt az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Szorosabb elszámoltathatóságot biztosító szabályok és kemény döntések meghozatalára s ezáltal a populizmus visszaszorítására tett ígéretet. Hogy ne maradjon el a FIDESZ választási propagandájától, 50 százalékkal megemelte mintegy 600 000 közalkalmazott és pedagógus fizetését, ami a 2001. évi GDP 4,1 százalékát kitevő kormányzati deficit 9,4 százalékra ugrását eredményezte 2002-ben. Medgyessy további neoliberális reformok végrehajtását is elhatározta. A munkaviszonyokat jogilag modernizálják, s az előző kormány által számos intézmény megszüntetésére irányuló vitatható döntéseket visszavonják. Az egészségügyi ágazat privatizációja különösen fontos reform volt, amit a Medgyessy-kormány egy tízéves program keretében kívánt végrehajtani. Saját vállalkozásban dolgozó körzeti orvosok kezdhették meg működésüket 2002-ben. Egy 2003-ban elfogadott törvény megnyitotta az utat az egészségügy vagyonának, többek között a kórházak széles körű privatizációja előtt. E reformok jelentős részét külföldi intézmények sürgették.

A Medgyessy-kormánynak elő kellett készítenie a 2004-es EU-csatlakozást. Az Európa Bizottság 2002-es országjelentése kimondta, hogy Magyarország működő piacgazdaság, s az aktuálisan folyó reformok kiteljesedése nyomán az ország képessé válik az EU versenyképességi nyomásával és a piaci erőkkel való megküzdésre. Ugyanakkor több társadalmi és gazdasági problémáról is említést tett. A makrogazdasági irányítás terén a költségvetési politika ciklikussá válásának megelőzését szolgáló általános kormányzati deficit csökkentésére és az inflációs ráta további mérséklésére volt szükség. Az Európa Bizottság azon a véleményen volt, az egészségügyi szektorban mélyrehatóbb reformokat kell elindítani, a bérnövekedést pedig ismét összhangba kell hozni a termelékenység növekedésével, hogy ne kerüljön veszélybe az ország versenyképessége. Az EU egy olyan periódusban sürgette a Medgyessy-kormányt arra, hogy állítsa helyre a magyar gazdaság teljes makrogazdasági egyensúlyát, különös tekintettel a GDP összetételére, a külföldi számlákra, illetve a valuta és kamatlábárfolyam stabilitására, amikor Magyarország a komoly költségvetési hiánnyal a 2003. évi szoros, ám ambiciózus költségvetési politikával és egy szigorú 2004-es költségvetéssel szállt szembe.

Az EU nyomása alatt a privatizáció, amely 1997-re javarészt befejeződött, 19 még állami tulajdonban lévő nagyvállalat eladásával újabb lendületet kapott. A Postabankot eladták egy külföldi bankcsoportnak. 2002-ben liberalizálták a telekommunikációs piacot, 2003-ban elkezdődött a villamosenergia-piac fokozatos liberalizációja, 2004-ben lefektették a gázpiac liberalizációjának jogi alapjait. Lépéseket tettek a viszonylag előrehaladott nyugdíjreform kiteljesítése érdekében.

A Medgyessy-kormány olyan időszakban alakult meg, amikor a magyar gazdaság és az államháztartás számos strukturális gyengesége lett nyilvánvalóvá. Nyugaton az “Internet-buborék” kidurranása recesszióhoz vezetett az Egyesült Államokban és számos európai országban. Pénzügyi zavarok keletkeztek. Eközben Magyarország haladt a vihar felé. Medgyessy, aki egy túlságosan ambiciózus, a GDP 5 százaléka alatti hiányt tervezett 2003-ra, növekvő hiánnyal küzdött. Az államadósság 2002-ben a 2001-es GDP-hez mért 53,4 százalékról 56,3 százalékra emelkedett. A gazdasági növekedés lelassult, mivel az exportágazatot, beleértve a külföldi turizmust, csökkenő kereslet sújtotta, amihez 2003 januárjáig erőteljes valutafelértékelés is társult. Mindennek következtében 2002-ben a külső mérlegegyensúly romlani kezdett, a folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 4 százaléka volt. 2002-ben az FDI szembetűnően, a GDP 1,8 százalékára csökkent, s ez a tendencia tovább folytatódott 2003 elején is. Ennek eredményeként az adósságot nem generáló tőke nettó kiáramlása volt tapasztalható, s a folyó fizetési mérleg hiányát kizárólag a nettó külső adósság növeléséből finanszírozták. A munkanélküliségi ráta átmenetileg 6 százalék fölé emelkedett. Mindez spekulációs piaci támadást generált a forint lebegtetési sávjának felső határán. Medgyessy ideiglenesen ellenőrzése alá vonta a helyzetet, de e zavar következtében a Nemzeti Bank és a kormány új inflációs célkitűzésben állapodott meg. 2003 júniusában a forint euróhoz viszonyított központi árfolyamát 2,26 százalékkal leértékelték.

2. táblázat: BÉT-részvénytulajdonok százalékokban (2004)
	2003. 1. n.é.	2003. 4. n.é.	2004. 1. n.é.
Külföldi	71,0	71,3	74,9
Állami	8,2	9,6	6,8
Pénzügyi szektor	7,7	7,5	7,1
Vállalatok	7,5	6,9	6,9
Kistulajdonos	5,5	4,8	4,3
Forrás: MNB

 

 

 

2003-ban a magyar tőkepiac azonban gyorsan fejlődött, a pénzügyi közvetítés a hitelállománynak a 2002-es GDP-növekedés kétszeresét kitevő emelkedésével tovább erősödött, a bankok jövedelmezősége magas maradt. Az állampapírokban való külföldi tőkerészesedések terén a valutazavart követően több fontos befektető, pl. nagy nyugdíjala­pok kezdték elhagyni a piacot, helyüket a rövid távú spekulációs tőke (“hot money”) foglalta el. 2004-ben a külföldiek magyar részvénytulajdona 74,9 százalékra nőtt (l. 2. táblázat). Az emelkedés nem pusztán abból adódott, hogy a külföldiek felvásárolták a magyarok által eladott részvényeket, sokkal inkább a BÉT-en megjelenő új kibocsátások felvásárlásából. 2004-ben a BÉT részvénypiaci tőkeértéke 4000,07 milliárd forintra (16,17 milliárd euró) emelkedett.

 

Következtetések

 

Magyarországnak a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenete és a kapitalista világrendszerbe való további betagozódása nagyban hasonlított a többi közép-európai országban tapasztaltakhoz. A versenyképességi kiigazító politikák által kísért kereskedelmi liberalizáció, a privatizáció és a megszorító intézkedések összhangban voltak a washingtoni konszenzussal. Magyarország állami pénzügyi stratégiája és a Nemzeti Bank tevékenysége az IMF ellenőrzése alá került. Mivel kelet-európai piacainak mintegy kétharmadát elvesztette, Magyarországnak új értékesítési lehetőségeket kellett felkutatnia a rendkívül versenyképes nyugati piacokon, elsősorban az EU-ban.

A neoliberális piaci reformpolitikát folytató különböző koalíciós kormányok alapvető változtatásokat hajtottak végre a gazdaság intézményeiben és struktúrájában. Az országnak az Antall-kormány ideje alatt még növekvő eladósodottságát magas társadalmi árat fizetve és a kádárizmustól örökölt átfogó jóléti államon rést ütve zabolázták meg. 1994 után, amikor megindult a külföldi tőkebeáramlás és megállt a keleti piacok beszűkülése, a gazdasági növekedés jól tükrözte a magyar gazdaság erőteljes és gyors nemzetköziesedését. Az 1995-ös fizetésimérleg-válság fordulópont volt a magyar makro-gazdaságpolitikában. Beindult az ún. “strukturális akadályok” elhárítására irányuló költséges makrogazdasági kiigazítási politika. Ez a fokozatosságtól a neoliberalizmus felé való elmozdulást jelentette a szocialista-liberális kormány regnálása alatt. A terjedő elégedetlenség és a könyörtelen Bokros-csomaggal szembeni tiltakozás ellenére a mobilizálódó baloldal sem tudta megállítani a reformokat. A kiigazítási csomag egyik kritikus pontja a forrásoknak a bérből és fizetésből élők felől a vállalatokhoz való átcsoportosítása volt, ami Magyarországot a külföldi tulajdonú exportágazatok számára az alacsony bérek paradicsomává tette.

A neoliberális Bokros-csomag és a korábbi állami vállalatok privatizációja ellenére Magyarországot gazdaságilag és pénzügyileg a nemzetközi tőkepiac bármely elmozdulása sebezhetővé tette. Az 1994. decemberi mexikói tequilaválság, az 1998-as orosz válság és a forint 2003-as krízise nyilvánvalóvá tette Magyarország ingatag helyzetét. Az ország az ipari beruházások és növekvő szolgáltatási szektor fenntartásában erősen függ a külföldi tőkebeáramlástól. Az alacsony bérek motorjai az exportvezérlésű beruházásoknak az ipari szektorban, azonban kevéssé járulnak hozzá a belső fogyasztói piac növekedéséhez. A beruházási döntések nem Magyarországon, hanem külföldi központokban születnek.

A neoliberális technokraták hatalomba kerülése a nemzetközi pénzügyi intézményeknek és az EU-nak Magyarország globális kapitalizmusba való integrációjában játszott szerepéből eredeztethető. Miután az Antall-kormány monetáris indíttatású politikája katasztrófába torkollt, a privatizációk és a gazdaság liberalizálása révén a világpiacba való gyors integráció volt az egyetlen járható út. Sürgős lett az EU-csatlakozás. Ezek a tények magyarázzák, miként volt lehetséges, hogy a jobboldal, miközben Magyarország nagyszerű múltja fölött kesergett, opportunista külpolitikát folytatott. Az MSZP és az SZDSZ neoliberális technokratái úgy vélték, hogy a társadalmi és gazdasági modernizációt a multinacionális tőke által generált gazdasági növekedésből és európai támogatásokból kell finanszírozni.

Időközben Magyarország egy kétpárti rendszer felé mozgott. Az MSZP meg tudta szerezni a modernizálódó városi középosztály szavazatait. Miként a blairisták Nagy-Britanniában, a magyar szocialisták is a politikai centrum felé mozdultak el, ahol találkoztak a liberálisokkal. Karcsú jóléti államot követeltek. Az európai integráció számukra pártokon felüli programmá vált. Az Orbán vezette jobboldal ezt a neoliberális stratégiát csak “hazafias” retorikával tudta befolyásolni. De csak a liberálisok által támogatott szocialisták nyújthattak garanciát az EU-ba való problémamentes integrációra és a gazdaság teljes internacionalizációjára.

A 2002-es választási győzelem bebizonyította, hogy a szocialisták immár nem függtek a munkásrétegek protestszavazataitól, hiszen a városi és értelmiségi rétegeket oda tudták állítani a nyugatiasodott és kapitalista Magyarországot célzó programjuk mögé. A jobboldal rákényszerült, hogy kiegyezzen a kevésbé megkérdőjelezhető nacionalista ambíciókat kergető mérsékeltebbekkel. E mérsékeltek számára igen vonzóvá vált a neokonzervatív bajor modell. Miután a múlt (a Lederhosen) és a jövő (high-tech ágazatok) erőit összeházasította, a neokonzervativizmus könnyedén egyesített különböző csoportokat és rétegeket Stoiber Bajor Keresztényszociális Uniójának zászlaja alatt.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Magyarországon nem történt kuponos privatizáció, s az insiderek “spontán” privatizációi is csak elszigetelten fordultak elő a rendszerváltás kezdetén.

² Ez adta egy vitairat tartalmát, amely Budapesten járt körbe, és idő előtt jelent meg a külföldi médiában. Antal L., Bokros L., Csillag I., Lengyel L., Matolcsy Gy., “Változás és reform”, in: Acta Oeconomica, 1987., 38. évf., 3–4. sz., 187–213. o.

³ Antall 1993-ban meghalt.

⁴ Soros György, a nemzetközi pénzember a kezdetektől támogatta e liberális tevékenységeket. Budapesten megalapította a Közép-Európa Egyetemet. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László Szakkollégiumának 20. évfordulója alkalmából 1989. november 8–10. között megrendezett konferenciát a Soros Alapítvány támogatta. A kollégium igazgatója Chikán Attila, a későbbi Orbán-kormány gazdasági minisztere volt. “Közép-Európa 2000 után. Egy közgazdász nézetei.” Előadások, szerk. Sass Magdolna, Budapest, 1990. szeptember.

⁵ Bokros korábban az MNB-nél dolgozott.

⁶ Ezt a nézetet képviselte a Harvardon tanító Kornai János is, aki Rákosi alatt ifjú sztálinista tervezőként kezdte, majd később reformkommunistává vált.

⁷ A BUX-index a kezdés napján, 1991. január 2-án 1000 pontról indult.

⁸ Budapest számos szűk keresztmetszettel küzdött a tömegközlekedési ágazat infrastruktúrája tekintetében. Orbán igyekezett az állami beruházásokat vidékre irányítani, ahol szavazói éltek.

⁹ A kormány alakuló ülése előtt Orbán demonstratívan református istentiszteleten vett részt.

 

Andor László vezeti be a Brit külügyminiszter lemondó beszédét.

Egy lemondás története

Robin Cook tiltakozása az iraki háború ellen

 

A 2003-as iraki háborúban és annak előkészítésében Nagy-Britannia, illetőleg annak kormányfője, Tony Blair volt az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese. Mivel azonban a háború legalitását és legitimitását kezdettől fogva kétségek övezték, Blair ezzel a szövetséggel kormányfői és pártvezéri korszakának legnagyobb kockázatát vállalta. E kockázatok egyik drámai tetőpontja volt a Munkáspárt parlamenti frakciójában bekövetkezett lázadás az invázió megindítása előtti napokban, valamint a párt egyik legtekintélyesebb politikusának, Robin Cooknak a kormánytagságról való lemondása.

A háborút megelőző év folyamán a Munkáspárt hosszú időn át egységet mutatott; a kritikus hangok csak a parlamenten kívülről, illetőleg az Alsóház hátsó soraiból hallatszottak. Tudható volt azonban, hogy a kormány sem teljesen egységes; nem lehetett az. Voltak mindig, akik feltétel nélkül követték Blairt a párt irányvonalát kiigazító vagy néha teljesen figyelmen kívül hagyó akcióiban, de mindig voltak olyanok is, akik megpróbáltak korrigálni, ellensúlyt képezni. Minden korábbi megpróbáltatásnál nagyobb kihívás volt azonban a pártegységre nézve az iraki háború. Egyik életrajzírója, Peter Stothard szerint Tony Blair soha nem távolodott még el ennyire régi, munkáspárti gyökereitől; és soha nem törődött ennyire kevéssé ezzel, mint Irak ügyében.

Kivételt képezett ez a kérdés a Blair és Peter Mandelson által meghonosított politikaformálási eljárás alól is. Évek óta gyakorlattá vált, hogy a párt irányvonalát, tervezett intézkedéseit ún. fókuszcsoportokban tesztelik a nyilvánosságra hozatal előtt. Ezúttal ilyesmi nem jöhetett szóba, hiszen kiderült volna a tervezett háború népszerűtlensége, ami a megszokott mechanizmus alapján a külpolitika módosítását kényszerítette volna ki.

A töréspontig feszített ellentétek kialakulásának jele volt, amikor Lord (George) Robertson, a NATO főtitkára (Blair korábbi védelmi minisztere) bejelentette, hogy az év végén át kívánja adni posztját valaki másnak. Robertson elhatározása mögött több ok állhatott: a NATO-n belüli ellentétek elmélyülése és a szervezet jelentőségének csökkenése, az Európa és Amerika közötti szakadék áthidalhatatlanságának belátása, valamint a Munkáspárton – amelynek a főtitkár korábban huszonegy éven át parlamenti képviselője volt – belüli viták elmérgesedése.

Miután egyértelművé vált, hogy London ENSZ-felhatalmazás nélkül indít háborút Washington oldalán, a kabinet bomlását már nem lehetett megállítani. Robin Cook, aki március 17-én elsőként távozott Blair kormányából a nemzetközi jogba ütköző háború elindítása miatt, nem egyszerűen egyike volt a minisztereknek. Több év óta ő volt az Európai Szocialisták Pártjának elnöke, és ebből következően politikai lépéseit nemcsak a brit helyzettel, hanem a szélesebb európai baloldal érdekeivel és nézeteivel is összhangban kellett alakítania.

Amikor John Smith elhunyt, Cook is a vezérségre esélyes politikusnak számított. Sokan gondolták úgy: az összes jelölt közül Cook a legnagyobb tudású, ám ellene szól, hogy kevésbé fotogén, mint akár Blair, akár Gordon Brown. Cook talán az egyetlen külügyminiszter, akinek célja, sőt jelszava az “etikus külpolitika” volt. Ezzel kapcsolódni kívánt a Munkáspártban korábban folytatott vitákhoz, amelyek azt kutatták, játszhat-e társadalmilag progresszív szerepet Nagy-Britannia a világban a baloldal hatalomra kerülése esetén. Az etikus külpolitikába bőven belefért a Clinton-féle amerikai vezetéssel való szoros együttműködés és az 1999-es balkáni beavatkozás támogatása.

Cook demonstratív lemondása 2003. március 17-én azt is illusztrálja, hogy a brit közvélemény jelentős része másképp ítéli meg a Koszovo érdekében folytatott légiháborút és az iraki hadjáratot. Természetesen vannak, akik mindkettőt támogatják, és vannak, akik mindkettőt ellenzik. Jól láthatóan van azonban egy igen széles réteg – és ezt fémjelzi maga Cook is –, amely a balkáni akciót humanitárius okoknál fogva támogatandónak tartotta, az irakit azonban ugyanilyen megfontolásból utasítja el. A Balkánra tekintve 1999 tavaszán azt látták, hogy a katonai erő alkalmazása véget vethet egy etnikai gyökerű konfliktusnak; 2003-ban azt, hogy az iraki kaland kontinentális léptékű destabilizációhoz és végső soron a civilizációk háborújához vezethet. Látják azt, amivel Robin Cook lemondását indokolta: ebben a háborúban a brit kormányt nem támogatja sem az ország közvéleménye, sem azok a szervezetek, amelyeknek Nagy-Britannia tagja (EU, NATO, ENSZ Biztonsági Tanácsa).

A parlamenti beszéd mellett a távozó miniszter levélben is megindokolta lemondását Tony Blair kormányfőnek. Ebben az alábbiakat írta:

“A kabinetben néhány hét óta őszintén beszéltem aggodalmamról amiatt, hogy multilaterális támogatás hiányában indítunk katonai akciót. (…) Elvi síkon azt hiszem, hogy hiba széles nemzetközi támogatás nélkül katonai akciót indítani. Gyakorlati megközelítésben azt gondolom, Nagy-Britannia érdekeivel ellentétes, hogy precedenst teremtsünk az unilaterális katonai akcióra. (…) Az Európai Szocialisták Pártjának elnökeként – amely pártnak a Munkáspárt tagja – zavaró számomra, hogy az Európai Unión belül egyetlen testvérpártunk sem támogatja pozíciónkat…”

Blair válaszlevelet írt a lemondó miniszternek, amelyben – egyebek mellett – ez állt:

“Meg akarom köszönni Önnek két kabinetposztján nyújtott teljesítményét, ami kétségkívül folytatódni fog annak érdekében, hogy Nagy-Britannia és az Európai Unió közötti kapcsolatok javuljanak. Amikor a jelenlegi válságon túl leszünk, ennek különös jelentősége lesz majd. (…) Lemondását illetően azt mondhatom: mindig is arra törekedtem, hogy a válságot az Egyesült Nemzetek keretei között oldjuk meg, ahogy azt a levelében is elismeri. De mindig egyértelmű voltam a tekintetben is, hogy az ENSZ azért van, hogy megoldja a dolgokat, nem pedig azért, hogy a megoldást megkerülje. (…) A kormány hű marad az 1441-es határozathoz. Mások – Irak folytatódó engedetlensége ellenére – hátat fordítanak neki.”

Cook egyébként messze nem a legkeményebb bírálatot gyakorolta a baloldalon a háborús politikával szemben. Rendszeresen és kíméletlenül nyilatkozott Peter Kilfoyle korábbi védelmi államtitkár. A Munkáspárton belüli kritika extrém megnyilvánulása volt, amikor Tam Dalyell képviselő úgy fogalmazott: Blairt háborús bűnösként a hágai nemzetközi büntetőbíróság elé kell majd állítani. Ha ezt a megfogalmazást egyedinek is tekintjük, a párton belül nem lebecsülendő ellenállás alakult ki, és a kormány politikája a Munkáspárt százéves történetének két legjelentősebb parlamenti lázadását váltotta ki a frakcióban. Ennek ellenére, amikor március 18-án az Alsóházban a kormány a képviselők hozzájárulását kérte, hogy “minden szükséges eszköz”-t felhasználhasson Irak leszereléséhez, elegendő munkáspárti képviselő szavazott igennel ahhoz, hogy a kormányfő személye körül ne alakulhasson ki azonnali bizalmi válság. Érdekes módon erre maga Cook is vigyázott: drámai hangú beszédét nem a parlamenti vitában, hanem csak a szavazás előesté­jén mondta el, így az nem idézhetett elő pártszakadást. Ugyanakkor a lemondóbeszéd súlyát növelte, hogy a felszólaló Cook mellett két korábbi kabinetminiszter, Frank Dobson és Chris Smith ült, akik maguk is többször beszéltek nyilvánosan a háborús politika ellen.

A március 18-án rendezett alsóházi szavazáson összesen 217 képviselő szavazott a háború ellen, a kormányétól eltérő tartalmú határozatot kezdeményezve. Ebből 139 volt munkáspárti; a liberális demokraták teljes létszámban a kormány ellen szavaztak, és a konzervatívok sem álltak ki egyöntetűen a háború mellett. A háborúellenes tömb egy olyan kiegészítést támogatott volna, amely szerint a háborús ok “még nem bizonyított” (not yet established). A kormány javaslatát ezután, amely a katonai beavatkozásnak utat adott, 412 képviselő támogatta 149 ellenében – ezúttal 83 munkáspárti képviselő szavazott a kormány ellen. A többségi támogatás elnyeréséhez szükség volt a frakcióvezetés kemény fellépésére és a Downing Street kommunikációs csapatának aktív szerepvállalására is.

A kormány nem azért volt bajban a parlamenti szavazás előestéjén, mert leszavazástól kellett volna tartania. Idejekorán egyértelmű volt ugyanis, hogy a konzervatív képviselők támogatni fogják a kormányt. Blair számára erkölcsi vereséget jelentett volna, ha a párton belüli lázadás eléri azt a szintet, amelynél már a konzervatívok szavazatától függ a kormány akaratának érvényesülése. Ez ugyan nem következett be, de Blair és a kormány számára komoly figyelmeztetésnek számított, hogy a döntő szavazásnál minden harmadik képviselő a kormányéval ellentétes álláspontra helyezkedett.

Robin Cook mellett a nemzetközi fejlesztési miniszter, Clare Short volt a Blair-kabinet “gyenge láncszeme”. Az előzetes elemzések általában első helyen említették őt mint a háború esetén lemondó minisztert. Short egy interjúban március elején a felelőtlen (extraordinarily reckless) jelzővel illette a kormányfőt. Mindennek ellenére Short nem mondott le a háború kitörésekor, amit hosszú újságcikkben próbált megindokolni. Támogatói csalódottak voltak, ugyanakkor Blair is tudhatta, hogy nem számíthat többé a szókimondó miniszter asszonyra, akinek a kormányból való távozása csak idő kérdése volt. Ez májusban meg is történt, de korántsem keltett akkora hatást, mint márciusban tehette volna, amikor a két miniszter egyidejű lemondása igen súlyos helyzetbe hozta volna a kormányfőt. Blair tehát bizonyos értelemben Short önmérsékletének (vagy gyávaságának) köszönhette, hogy hivatalában maradt. Később viszont nyilván ő maga távolította volna el a lázongó minisztert, ha az nem mondott volna le önként.

Egy hónappal a háború (ti. a főbb hadműveletek lezárulása) után Blair azt állította: kész lett volna lemondani, ha netán a pártbeli lázadás miatt a háború elindításához az ellenzék szavazataira kényszerül támaszkodni. Az ellenzék ez esetben csak a Konzervatív Pártot jelentette, hiszen a liberális demokraták a munkáspárti lázadókhoz hasonlóan a háború ellen foglaltak állást. A konzervatívok mint minden más esetben, ezúttal is támogatták Washington háborúját, és meg is szavazták azt. Blair – amennyiben hitelt lehet adni utólagos bejelentésének – azért maradt hivatalában, mert még éppen annyi munkáspárti szavazta meg az indítványt, amennyi a konzervatívok nélkül is elegendő lett volna. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy számos ismert konzervatív személyiség – a párt ún. Európa-barát szárnya – a háború ellen foglalt állást, így pl. Kenneth Clarke volt pénzügyminiszter vagy Michael Heseltine volt miniszterelnök-helyettes.

2003 szeptemberében – a Kelly-ügy, illetőleg a fegyverszakértő halála nyomán a kormány és a BBC között kirobbant vita háttérzaja mellett – Tony Blair megkapta az első pofont a választóktól, amikor szeptemberben időközi választást tartottak egy londoni körzetben. Brent East időtlen idők óta a Munkáspárt erős bástyája volt; a baloldali jelöltek itt mindig megkapták legalább a szavazatok felét. Az elmúlt két választáson a konzervatívok 20 százalék körül muzsikáltak, a liberális demokraták pedig ennél is gyengébben. Ezúttal a mandátumot (a leadott szavazatok 39 százalékával) egy liberális demokrata jelölt szerezte meg, aki 29 évével az Alsóház legfiatalabb tagja lett. A liberális demokraták ezzel 54-re növelték parlamenti képviselőik számát, és ezzel a legjobb eredményt tudták felmutatni 1929 óta.

Az ősz elején a boltokba került Robin Cook könyve (Point of Departure) is. Ebben a volt kabinetminiszter nemcsak az iraki háborúval foglalkozott, hanem ez a téma tette ki a szöveg négyötödét. Naplószerűen mondta el az iraki háborúhoz vezető út londoni színének történéseit, és – egyebek mellett – az derült ki belőle, hogy Blair az invázió előtti hónapokban egészen világosan látta, hogy Szaddám Huszein nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel.

2004 júliusában jelent meg az ún. Butler-jelentés, amelyben öt tapasztalt köztisztviselő és politikus foglalta össze az iraki háború és a tömegpusztító fegyverek összefüggéseit, végeredményben a háború legalitását és legitimitását tesztelve. Ez a jelentés erős kritikával illette a titkosszolgálatok és a politika kapcsolatrendszerét, a titkosszolgálati információk és a public relations összefonódását, ám személy szerint senkit nem tett felelőssé a közvélemény megtévesztéséért és végeredményben azért, hogy a brit kormány és a parlament hamis információk alapján vitte háborúba az országot.

A Butler-jelentés nyilvánosságra hozatalának napján rendezett vitában Cook a parlament hátsó soraiból intézett kérdést a kormányfőhöz azt tudakolva, hogy ha Irak fenyegetést jelenthetett, de nem jelentett azonnali fenyegetést, akkor miért nem hagyhatták, hogy az ENSZ ellenőrei Hans Blix vezetésével elvégezzék azt, amire felkérték őket. Válaszában Blair annyit mondott: az ellenőrök munkáját kizárólag egy katonai fellépést kilátásba helyező ultimátum nyomatékosíthatta (egy második ENSZ-határozat formájában). Mivel azonban ezt Franciaország eleve elutasította, a további huzavonának nem volt értelme, és kénytelenek voltak megindítani az inváziót.

Jogi értelemben tehát Blairt minden hivatalos jelentés tisztának találta, ez azonban nem oldotta fel azt a bizalmi válságot, amely a háború miatt a köztisztviselők, a politikusok és főként a választók körében kialakult. A Butler-jelentés után a britek majd 60 százaléka gondolta úgy, hogy Blair hazudott annak érdekében, hogy háborúba vigye országát. Nagy-Britannia muszlim lakossága körében a Munkáspárt támogatottsága a 2001-es 75 százalékról 2004-re 38 százalékra esett. Robin Cook ekkor úgy döntött, hogy kampánykörutat kezd az ország mecsetjeiben, hogy meggyőzze a muszlim közösséget arról, hogy a 2005-ben várható választásokon a történtek ellenére a Munkáspártot támogassák. Inayat Bunglawala, Nagy-Britannia Muszlim Tanácsának szóvivője kinyilatkoztatta, hogy nagyon örülnek a volt külügyminiszter látogatásainak; nagy hatást tett rájuk az a beszéd, amelyet a parlamentben elmondott lemondásakor, az invázió kezdete előtt néhány nappal.

Mindezek miatt tekinthetjük fontos dokumentumnak annak a politikusnak a lemondóbeszédét, aki mindvégig a legalitás és a legitimitás oldalán igyekezett állni. Karrierjének, magas miniszteri fizetésének feláldozásával megőrizte saját politikusi hitelét, és talán megmentett valamit a Munkáspárt megtépázott tekintélyéből is.

 

***

 

A lemondóbeszéd

 

Mr. Robin Cook (Livingston): “Húsz év óta ez az első alkalom, hogy a hátsó sorokból szólok a Tisztelt Házhoz. Be kell vallanom, el is felejtettem már, hogy mennyivel jobb a látvány innen föntről.

Az elmúlt húsz évből egyik sem volt olyan élvezetes és hálás, mint a legutóbbi kettő, amikor abban a hatalmas kiváltságban volt részem, hogy házelnökként szolgálhattam a Tisztelt Házat. Mindezt még élvezetesebbé tette, hogy alkalmam volt önnel együtt dolgozni, elnök úr. Házelnökként gyakran kellett cáfolnom olyan vádakat, amelyek szerint egyes bejelentéseket sajtóinterjúk előztek volna meg. A mostani alkalommal teljes bizonyossággal mondhatom, hogy semmiféle sajtóinterjúra nem került sor a bejelentés előtt. Úgy döntöttem, hogy először a Házhoz szólok arról, miért nem tudok támogatni egy háborút, amely nélkülözi a nemzetközi megegyezést és a hazai támogatottságot.

A jelenlegi miniszterelnök pályafutásom alatt a Munkáspárt legsikeresebb vezetője. Remélem, hogy továbbra is pártunk vezetője marad, és remélem azt is, hogy sikeres marad. Nem rokonszenvezek azokkal – és nem is fogom támogatni őket –, akik ezt a válságot arra akarják felhasználni, hogy elmozdítsák őt.

Elismerésemet nyilvánítom azon hősies erőfeszítések iránt, amelyekkel a miniszterelnök egy második határozatot próbált biztosítani. Nem hiszem, hogy bárki jobb munkát végezhetett volna, mint a külügyminiszter úr, annak érdekében, hogy a Biztonsági Tanács egy második határozatot hozzon. Most, hogy ezek a törekvések kudarcot vallottak, nem tehetünk úgy, mintha egy második határozat megszerzésének nem volna jelentősége. Franciaországot az elmúlt napokban a bírálatok özöne érte. Nem csak Franciaország akarja egyedül, hogy több idő legyen a vizsgálatokra. Németország több időt akar a vizsgálatokra, és Oroszország is több időt akar a vizsgálatokra. Soha nem fordult még elő, hogy ennyire távol legyünk a határozathoz minimálisan összegyűjtendő szavazatok megszerzésétől. Megtévesztjük magunkat, ha azt gondoljuk, hogy a nemzetközi ellenkezés kizárólag Chirac elnöknek köszönhető. A valóság az, hogy Nagy-Britanniát ma egy olyan háborúba való belépésre kérik, amelyről nincs egyetértés egyetlen olyan testületben sem, amelyben vezető rangú résztvevők vagyunk. Sem a NATO-ban, sem az Európai Unióban, sem pedig – ahogy most kiderült – a Biztonsági Tanácsban. Komoly visszalépés az, hogy ilyen diplomáciai gyengeség állapotába jutottunk. Egy évvel ezelőtt mi és az Egyesült Államok egy terrorizmus elleni koalíció részesei voltunk, amely szélesebb és sokszínűbb volt, mint amit valaha is lehetségesnek gondoltam. A történelem meg fog döbbenni azokon az elhibázott diplomáciai számításokon, amelyek ilyen gyorsan vezettek e nagy erejű koalíció szétzilálódásához. Az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy egyedül elinduljon, Nagy-Britannia azonban nem szuperhatalom. A mi érdekeinket nem egyoldalú akciókkal lehet a legjobban megvédeni, hanem sokoldalú megállapodásokkal és egy olyan világrenddel, amelyet szabályok kormányoznak. Ma mégis azt látjuk: a számunkra legfontosabb nemzetközi együttműködések meggyengültek: az Európai Unió megosztott, a Biztonsági Tanács pedig holtponton van. Ezek súlyos áldozatai egy olyan háborúnak, amelynek első lövései még csak ezután fognak eldördülni. Hallottam bizonyos párhuzamokat, amelyeket a jelen helyzetben indított katonai akció és az általunk Koszovóban végrehajtott katonai akció között vonnak. A Koszovóban végrehajtott katonai akció sokoldalú támogatása azonban nem volt kétséges. Támogatta a NATO és támogatta az Európai Unió; támogatta a hét szomszédos ország mindegyike a régióban. Franciaország és Németország aktív szövetségeseink voltak. Pontosan azért, mert a mai esetben ezen támogatások egyike sem áll rendelkezésre, különösen fontos lett volna, hogy egyetértés szülessen a Biztonsági Tanácsban a nemzetközi egyezség felmutatásának utolsó reményeként. A koszovói beavatkozás jogi alapja az volt, hogy a kényszerítő humanitárius válság azonnali beavatkozást igényelt. Ezúttal a támogatás megszerzését az nehezíti számunkra, hogy sem a nemzetközi közösség, sem a brit közvélemény nincs meggyőződve arról, hogy sürgős és kényszerítő oka van az iraki katonai akciónak. A háború küszöbének mindig magasnak kell lennie. Egyikünk sem tudja megjósolni az Irak elkövetkező bombázásával járó civil áldozatok számát. Az amerikai figyelmeztetésekből, amelyek egy »sokkoló és megfélemlítő« légitámadást helyeztek kilátásba, arra következtethetünk, hogy a valószínű áldozatok száma meg fogja haladni az ezres nagyságrendet. Biztos vagyok abban, hogy a brit katonák professzionális és bátor magatartást tanúsítanak majd. Remélem, hogy mindannyian vissza is jönnek. Remélem, hogy Szaddám – akár most is – elhagyja Bagdadot, és elkerüli a háborút. Hamis érvelés azonban azt mondani, hogy csak azok támogatják csapatainkat, akik a háborút is támogatják. Teljesen legitim dolog támogatni a csapatainkat, miközben alternatívát keresünk a konfliktusnak, amely csapatainkat kockázatnak teszi ki. Az sem méltányos, ha azzal vádolnak bennünket, akik több időt akarunk a vizsgálatoknak, hogy nincs alternatív stratégiánk. Mint külügyminiszter négy éven át egyik felelőse voltam a Nyugat feltartóztatási stratégiájának. Az elmúlt évtizedben ez a stratégia több fegyvert semmisített meg, mint az Öböl-háború. Felszámolta Irak nukleárisfegyver-programját, és megállította Szaddám közép- és nagy hatótávolságú rakétaprogramját. Irak katonai ereje ma kevesebb mint fele annak, ami a legutóbbi Öböl-háború idején volt. Paradox módon éppen azért lehet egyáltalán megfontolni az inváziót, mert Irak katonai ereje ilyen gyenge. A konfliktus egyes támogatói azt állítják, hogy Szaddám hadereje olyan gyenge, olyan demoralizált és olyan rosszul felszerelt, hogy a háború néhány nap alatt véget is fog érni. Nem lehet azonban egyidejűleg arra építeni a katonai stratégiánkat, hogy Szaddám gyenge, és ugyanakkor azzal az állítással igazolni a megelőző akciót, hogy fenyegetést jelent. Irak valószínűleg nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel a kifejezés hagyományos értelmében véve, azaz olyan működőképes eszközzel, amellyel támadást lehet intézni egy stratégiai célpontnak megválasztott város ellen. Valószínűleg rendelkezik még biológiai mérgekkel és harctéri vegyi eszközökkel, de azok 1980 óta a birtokában voltak, amikor az Egyesült Államok vállalatai Szaddámnak antrax hatóanyagokat adtak el, az akkori brit kormány pedig támogatta a vegyi és a hadianyag-termelést. Miért olyan sürgős most, hogy katonai akciót indítsunk annak a katonai kapacitásnak a lefegyverzésére, amely húsz éve ott van, és amelynek a felépítésében mi segédkeztünk? Miért szükséges háborúhoz folyamodni ezen a héten, amikor Szaddám fegyverkezési törekvéseit korlátozza az ENSZ-ellenőrök jelenléte? Alig néhány héttel ezelőtt Hans Blix azt mondta a Biztonsági Tanácsnak, hogy a hátralevő legfontosabb leszerelési feladatok néhány hónap alatt végrehajthatók. Hallottam olyan véleményt, miszerint Iraknak nem hónapjai, hanem tizenkét éve volt arra, hogy megvalósítsa a leszerelést, és hogy a türelmünk elfogyott. Izraelnek ugyanakkor már harminc éve volt arra, hogy végrehajtsa a 242-es számú határozatot a megszállt területek kiürítéséről. Izrael esetében azonban a végrehajtás megtagadása nem vált ki hasonló türelmetlenséget. Üdvözlöm a miniszterelnök úr erős személyes elkötelezettségét a közel-keleti béke iránt, de Nagy-Britannia pozitív szerepe a Közel-Keleten nem tudja orvosolni az igazságtalanság érzetét, amely az egész mozlim világot jellemzi amiatt, hogy egyfajta szabály érvényesítését látják az Egyesült Államok szövetségesei esetében és egy másfajta szabályét a többiek számára. Hitelképességünket sem javítja az a látszat, amely szerint washingtoni partnereink kevésbé érdekeltek a leszerelésben, mint az iraki rezsimváltásban. Ez ad magyarázatot arra, hogy a vizsgálatok előmenetelének bizonyítékai Washingtonban nem elégedettséget váltanak ki, hanem megrökönyödést; ez ugyanis gyengíti a háború melletti érvelést. A legutóbbi hetekben kénytelen voltam azon a feltevésen gondolkodni, hogy ha Floridában néhány csellengő szavazat a másik irányba billenti el a mérleget, és Al Gore-t választják elnökké, akkor most nem kellene brit csapatok kiküldésével foglalkoznunk. Minél hosszabb ideig szolgáltam itt, annál jobban tisztelem a brit emberek jó érzését és kollektív bölcsességét. Azt gondolom, Irak ügyében a britek körében uralkodó hangulat megalapozott. Nem vonják kétségbe, hogy Szaddám egy kegyetlen diktátor, de nincsenek meggyőződve arról, hogy egyértelmű és azonnali veszélyt jelent Nagy-Britannia számára. Azt akarják, hogy a vizsgálatok kapjanak esélyt, és gyanítják, hogy egy olyan amerikai kormány taszítja őket túl gyors ütemben a konfliktusba, amelynek ezen a téren különleges szempontjai vannak. Mindezek fölött pedig az zavarja őket, hogy Nagy-Britannia megint kockázatos helyzetbe kerül egy széles nemzetközi koalíciót nélkülöző katonai kaland miatt, amely sok hagyományos szövetségesünk ellenérzésébe ütközik. A jelenlegi válság kezdetétől fogva – mint a Ház elnöke – kitartottam amellett, hogy legyen jogunk szavazni arról, hogy Nagy-Britannia részt vállaljon-e ebben a háborúban. Időközben a kommentátorok kedvenc témája lett, hogy ez a Ház már nem foglal el központi szerepet a brit politikában. Semmi sem tudna erre jobb cáfolatot adni, mint az, ha a Ház megállítaná csapataink elkötelezését egy olyan háborúban, amely mögött sem nemzetközi megállapodás, sem hazai támogatás nem áll. Holnap este csatlakozni kívánok azokhoz, akik az azonnali katonai akció ellen szavaznak. Ebből az okból – és csakis ebből az okból – és nehéz szívvel mondok le a kormányban viselt tagságomról.” [Taps.]

 

2003. március 17.

(Fordította és a bevezetőt írta: Andor László)

A globalizáció gazdasági és társadalmi hatásainak egyik legnevesebb kutatója nyilatkozik a munkaerő-áramlás és a kulturális, vallási különbözőség kapcsolatáról, a kis országoknak a globális munkamegosztásban betölthető szerepéről, illetve a "tömegpusztító fegyverként" működő spekulációs célú tőkemozgásról.

A holland származású Saskia Sassen a globalizáció gazdasági hatásainak egyik legnevesebb kutatója. Tanított várostervezést New Yorkban a Columbia Egyetemen, és kutatta az állam változó szerepét a latin-amerikai országokban. Jelenleg a Chicagói Egyetem jogi fakultásán tanít szociológiát, és állandó előadója a London School of Economicsnak is. Magyarul megjelent könyve: Elveszett kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában, Helikon Kiadó, 2000. A szerkesztőség kérdéseit 2004 januárjában Andor László és Sebők Miklós tette fel Saskia Sassennek.

 

*

 

AL–SM: Munkája során sokat foglalkozott a bevándorlás kérdésével, Guests and aliens (Vendégek és idegenek) címmel könyvet is írt Nyugat-Európa bevándorlás történetéről. Hogyan látja a jelenlegi nyugat-európai bevándorlási helyzetet, tekintettel arra, hogy az EU bővítésével megindulhat egy kettős folyamat: a legmagasabban képzett (pl. orvosok) és a legalacsonyabban képzett emberek is elindulhatnak Európa keleti feléből a nyugatiba?

 

SS: Ezt a könyvet felkérésre írtam. A bevándorlásról, menekültekről, menedékjogkérőkről és arról, hogy mit jelentenek Európa számára. Elsőre azt mondtam, hogy nem tudom megírni. Bár igaz, hogy holland vagyok, de nem élek itt. Erre a kiadónál azt válaszolták, hogy felkértek egy francia kutatót, aki viszont azt mondta, hogy megírja, de nem ír a német helyzetről. Ez is azt mutatta, hogy az európai kutatók egyszerűen nem akarnak beleavatkozni egymás ügyeibe. Van egy ilyen területi dimenziója a dolognak. Így a kiadó azt mondta nekem, hogy egy olyan emberre van szükségük, mint én, egy olyan európaira, aki nem itt él. Én ekkor kikötöttem, hogy csak úgy leszek képes ezt megírni, ha van egy kiinduló feltevésem, amely megoldást jelenthet rejtélyekre, amelyekkel szemben álltam.

Az egyik dolog, ami érdekelt – és itt nem foglalkoztam a kontinensről elköltözött európaiakkal, csak az Európán belüli migrációval –, hogy milyen jellemzői vannak az európai belső migráció történetírásának. Tehát nem maga a történelem, hanem a történetírás érdekelt, egy olyan dolog, amely általában a történelem félárnyékában húzódik meg. Az, hogy mi ragadta meg az európai történészek képzeletét leginkább a témában. Nyilvánvalóan a munkaerő áramlásának hosszú története van Európában, ami fontos szerepet játszott az adott országok, társadalmak építésében. A munkaerő-áramlás ezen következménye azonban valahol messze, takarásban van a közvélemény elől. És senki nem veszi figyelembe, nem viszonyul hozzá, eltekintve természetesen a történészektől. Amikor több nyelven is megjelent a könyvem, fiatalemberek írtak leveleket – szinte láttam magam előtt, ahogy sírtak, amikor írták –, hogy mennyire nem voltak tisztában azzal, mennyire egymásra vannak utalva az európaiak. Mennyire szükség volt a külföldiekre.

Rám a politikai gazdaságtani gondolkodásmód jellemző, kiindulópon­tokra volt szükségem a kutatáshoz. Így egyfajta tényfeltáró újságíróvá, magándetektívvé kellett válnom, hogy megoldást találjak az engem foglalkoztató rejtélyekre. Egyrészt, amikor a migráns nem messziről jött, egy tág értelmezésben véve hasonló kultúrkörben nőtt fel, hasonló a vallása, gyakran egészen hasonló nyelvet beszél, mint a helyiek, mégis hogyan lesz belőle kívülálló, a helyiek által megkülönböztetett. Manapság Kelet-Németország szolgálhat jó példaként erre a helyzetre, arra, hogyan lesznek a keletnémetek etnikai alapon megkülönböztetve.

 

AL–SM: Hasonlónak látja a helyzetet, mint a sokat emlegetett észak­olasz, dél-olasz esetben?

 

SS: Nehéz kérdés. Mivel Németországot is csak viszonylag későn, 1871-ben egyesítették, előtte Poroszország volt, és kisebb államok, ezért meghatározó volt a széttagoltság érzete. Az ilyen típusú elkülönülés, másság újratermelődik. Egy általános szinten tehát azt mondanám, hogy hasonlít a két eset, de mivel nem foglalkoztam mélyebben a témával, ezért nem mennék bele a részletekbe. A jelen időbe visszatérve azt látjuk, hogy a korábbinál nagyobbak a kulturális különbözőségek, lásd muszlimok, oroszok stb., nagyobb a vallási diverzitás. Ezek a különbözőségek azonban könnyen lehet, hogy annyira nem nagyok, mint gondolnánk. Inkább az európai történeti tudatban van benne a kívülálló fogalma (és ez más földrészekre is jellemző lehet). Az az érzésem tehát, hogy sokkal mélyebben fekvő dolgokról van szó, mint a kultúrák, vallások különbözőségéről, ez utóbbiak felelőssé tétele a problémákért abba az illúzióba ringat minket, hogy megtaláltuk a végső választ.

Természetesen valódi probléma, hogy hogyan tudnak együtt élni katolikusok és muszlimok. Mutatja ezt a Spanyolországban nagyon régóta létező muszlim közösség esete is. Úgy látom tehát, hogy ahogy a történelemről gondolkodunk, ahogy megkonstruáljuk a történelmünket, abban mélyen benne van a körön belüliek és a kívülállók megkülönböztetése.

Ha tudjuk, hogy az arab világban hogyan működik a rokonság intézménye, akkor azt látjuk, hogy Európára valamilyen más közösségfogalom jellemző. Nehezíti a tisztánlátást, hogy minden országnak megvan a maga diskurzusa a befogadás nehézségeiről.

Európa történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy van a folyamatoknak egy alapvető dinamikája. Ha az adott történeti időszakban van gazdasági növekedés, legyen szó a flamand takácsokról vagy a svédekről, akik királyságot akarnak, és ezért palotákat építenek, a németeknél a vasútfejlesztésről, a svájciaknál az alagútépítésről, a franciáknál a szőlőtelepítésről, akkor mindegyik esetben szükség volt a külföldről érkező munkaerőre. Egyetlen esetben sem volt ez másképp.

Így épültek társadalmaink. Ugye nem gondolják, hogy Párizsban az Haussmann Boulevard-ot franciák építették? Németek voltak, és belgák.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre. Ha úgy írja le a helyzetet, hogy a kevésbé jó állásokat kapják meg a bevándorlók, akkor az így is van, kétségtelenül megfigyelhető egy ilyen folyamat. Bármikor, amikor fegyelmezett, nehéz fizikai munka elvégzésére alkalmas munkaerőre vagy olyan emberekre van szükség, akik hajlandók 6 hónapot feláldozni az életükből, hogy dolgozhassanak mondjuk egy alagútépítésen (és sokan voltak ilyenek, és sokan közülük bele is haltak), akkor jó okkal gondolhatjuk, hogy külföldről kell hozni munkásokat. Az érintett csoportok pedig változnak. Ha az írek már elértek arra a szintre, hogy ne kelljen mindent elvállalniuk, akkor jönnek a görögök és így tovább.

 

AL–SM: Az megállapítható, hogy ez a folyamat ma nagyságrendekkel több embert érint, mint korábban?

 

SS: Igen. És ebben nagy szerepe van az infrastruktúrának, az egyik kedvenc részterületemnek a globalizáció-kutatásban. A globalizáció infrastruktúrája alatt nemcsak a közlekedést értem, hanem mondjuk a vízumrendszert is. Ebben a rendszerben a “sefteseknek” (traffickers) fontos szerep jut. Az ebben az értelemben vett regionális kereskedelmi hálózatok mára globálisakká váltak.

Amikor a munkaerő-áramlás kapcsán a globalizációról beszélünk, akkor taxisofőröktől a bérgyilkosokig, bűnbandákig mindenre gondolnunk kell.

 

AL–SM: Egy esszégyűjteménye, amely 1999-ben jelent meg, a Globalization, and its discontents (A globalizáció és visszásságai) címet viselte. Később Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász is megjelentetett hasonló címen egy könyvet. Nem tartja furcsának az egybeesést?

 

SS: Tudják, nincsen szerzői jogvédelem a címekre. Ráadásul, amikor már megvolt a kötet címe, felfedeztem, hogy korábban már volt egy harmadik kötet is, amelyet Roger Burbach írt (Globalization and its discontents: the rise of postmodern socialisms címmel jelent meg 1997-ben – a szerk.). Mondtam a kiadónak, hogy változtassuk meg a könyvem címét, de ők már nem akarták. Így hát a gyűjteményem első oldalán utaltunk rá, hogy már van ilyen címen könyv, megjegyezvén, hogy az sokkal jobb, mint a jelen kiadvány. Burbach nemsokára aztán írt egy levelet, amelyben közölte, hogy sokkal több példány fogyott az ő könyvéből is, miután az enyém megjelent (nevet). Ami a Stiglitz-könyvet illeti: a helyzet különösen pikáns, mivel a terjesztőnk is ugyanaz a cég.

 

AL–SM: Szintén a globalizációról, annak is pénzügyi vonatkozásairól írt a Foreign Affairsbe egy cikket, amelyben úgy vélte, hogy a globális pénzügyi piacoknak két központja van: New York és London. Milyen szerepet játszhatnak a Magyarországhoz hasonló kis országok, illetve az olyan kisebb tőzsdék, mint a budapesti, ebben a globális munkamegosztásban?

 

SS: Ahogy a globalizáció folyamata előrehalad és kiterjed, úgy válnak a globális pénzügyi piacok részévé újabb pénzügyi központok is – ez történt cikkem 1999-es megírása óta is. Egyre több és több ilyen pénzügyi központ kapcsolódott tehát be ebbe a vérkeringésbe. Ma azt mondanám, hogy 40 ilyen globális jelentőségű város van, közülük is kiemelkedik öt: New York, London, Tokió, Frankfurt és Párizs. Mindezekből egy komplex építmény áll össze. A második szinten vannak az európai jelentőségű központok, mint Amszterdam, Zürich, egy bizonyos tekintetben Milánó, Stockholm, illetve hasonló szerepet tölt be Sydney vagy Torontó is. Van egy harmadik vonal, São Paulo, Sanghaj, Mexikóváros is ide tartozik. Budapest 1999-ben valószínűleg még ebbe a kategóriába sem fért volna bele. Lezajlott ugyanakkor egy érdekes vita – lehet, hogy itt Magyarországon erről nem is szereztek tudomást –, amelyben azt kutatták, hogy a térségben Bécs, Berlin vagy Budapest lesz-e a vezető regionális-transznacionális üzleti és pénzügyi központ. Sokan fogadtak Bécsre, de a 90-es évek elejére Budapest már fontosabb volt, mint Bécs. Természetesen nem az egész városról van szó, hanem egy nagyon speciális szempontrendszerről. A külföldi cégek, köztük az amerikaiak, ekkor, ha el akarták érni a közép-európai piacot (és itt nem csak Magyarországról van szó), három választásuk volt: az imént említett három város. Nos, ezek a cégek Budapestet választották, és érdekes, hogy miért nem Bécset. Néhány évvel korábban ugyanis a bécsiek visszautasították a világkiállítás megrendezését (amit ezután az eredeti rendező partner Magyarország az 1994-es kormányváltásig egyedül is fenntartott – a szerk.). Mindezek következtében Bécset elkönyvelték mint túl “bécsies” várost. Budapest pedig kiemelkedett mint sok fontos globális cég ugródeszkája, amelyről elérhették a közép-európai, ún. feltörekvő piacokat. Az, hogy Magyarországon – és erről önök biztosan többet tudnak – végbement a pénzügyi piacok deregulációja, jól elérhető volt, Budapest pedig amúgy is pénzügyi központ volt, lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon a globális pénzügyi vérkeringésbe.

Visszatérve tehát a kérdésre, a válaszom az, hogy a globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége. A cégek, a piac nem egyetlen nagy központot akar. Minél jobban megfelelnek egy város adottságai a kor színvonalának, minél inkább megvan a szükséges infrastruktúra, annál jobb az esélye: a sokat magasztalt Budapest, kedves belvárosával, üzleti-hivatali negyedével, a megfelelő infrastruktúrával és képzett munkaerővel beilleszkedett ebbe a komplex szerkezetbe. Amikor Argentína, ahol a korrupt Menez elnök hivatali időszaka alatt a 90-es években kialakították azokat a nagyvilági városrészeket a gyönyörű irodaépületekkel, ahol minden a kor színvonalán volt, szóval amikor ez az ország fizetésképtelenné válik, az olyan, mintha egy zsíros földterület megműveletlenül maradna. Látom magam előtt a nemzetközi befektetői közösséget, ahogy kis tigrisek módjára ugrásra készen ül, hogy amint arra megérett a helyzet, egyből visszatelepüljön a városba. A tőke mindig ugrásra kész. Budapest tehát mindenképpen számít, elsősorban az említett regionális értelemben. A globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége, és Budapest hozzátartozik ezek egyikéhez.

 

AL–SM: Budapesten megtartott előadásában¹ a nemzetközi pénzügyek kapcsán a spekulációs célból mozgó tőkét mint tömegpusztító fegyvereket jellemezte. Nem bírálják önt ezért a véleményéért?

 

SS: Valóban létezik ez a pusztító hatás. Ugyanakkor szükségünk van a nemzetközi pénzmozgásokból származó forrásokra, sokszor akár hitelfelvétel céljából is. Nem költhetnénk el másként semmire x+1 összeget, miközben csak x felett rendelkezünk, függetlenül attól, hogy biciklit, autót vagy egy fél országot vásárolunk.

 

AL–SM: A kérdés valójában arra az elmúlt, dominánssá vált ideoló­giai hullámra kívánt utalni, amely szerint a tőke szabad áramlása jelenti a fejlődés zálogát és így tovább…

 

SS: Nos, úgy vélem, hogy a pénzügyek egy nagyobb gépezetnek képezik a részét. Ennek a gépezetnek pedig az állami feladatok magánszférának való átadása az egyik legfontosabb jellemzője. A privatizációnak, deregulációnak köszönhetően a külföldiek bejöhetnek az országba és vásárolhatnak, legyen szó Argentínáról vagy Mexikóról, vagy más országokról. A pénzrendszer hosszú múltra tekint vissza. De kifejezetten a jelenlegi helyzetről szólva, ma a pénzügyi tranzakciók olyan környezetben zajlanak le, amelyre két dolog jellemző: egyrészt van a “minden eladó” szituáció. Mexikóban, Argentínában 15 évvel ezelőtt még nagyon sok mindenre tekintettek úgy, hogy nem eladó. Másrészt ami jellemző a nemzetközi pénzügyekre, az egy képesség. Nem csak arról van szó, hogy menedzsel, erőforrásokat oszt el. Az 1980-as évek óta – ami pénzügyi szempontból az innováció nagy korszaka volt – mindent képes pénzügyi eszközzé alakítani.

Legyen szó az én magánkölcsönömről, az ön kölcsönéről, egy épületről vagy hídról, ma mindezek pénzügyi instrumentumokat jelentenek. Minden értékes dolog értelmezhetővé válik a pénzügyi piacok számára is, és bekerül a körforgásba. Ha ebben a szövegkörnyezetben egyszerűen csak megállapítjuk, hogy jelenleg 70 vagy még több országban jutott el a liberalizáció egy olyan szintre, hogy a külföldi befektetők szinte bármit megvehetnek, amit akarnak, és ha ehhez hozzávesszük a pénzügyi szereplők imént említett képességét, akkor megkapjuk a jelenlegi rendszert. Ha a befektetők megvettek egy épületet, az építmény ugyan ott marad, de értékpapír formájában kivihetik az országból. Honnan tudhatnánk tehát meg, hogy valójában ki az, aki az adott épület üzemeltetésével létrehozott értéktöbblet hasznát élvezi? Nem tudhatjuk. De az több mint valószínű, hogy nem a helyben lakó emberek lesznek azok.

Mindig szeretek számokat is említeni, hogy legyen összehasonlítási alapunk: az egész világra kiterjedő külkereskedelem hatalmas összegre, 9 ezer milliárd dollárra rúg. Hasonlóképpen a közvetlen külföldi tőkebefektetések szintén komoly tételt jelentenek a maguk 7 ezer milliárd dollárjával. Ugyanakkor a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) adatai szerint 2003 novemberében 223 ezer milliárd dollárt tett ki a tőzsdén forgalmazott pénzügyi derivatívák értéke.² Azt gondolom, érzékelhető, hogy nem ugyanarról a nagyságrendről van szó. És már a 9 ezer milliárd dollár sem az a pénz volt, amiből én majd holnap kimegyek a taximmal a repülőtérre.

Tehát a pénzt, pénzügyeket én mint egy funkcionális képességet fogom fel. Ha mondjuk, korszerű repülőgépeket építünk, akkor legalább 8 hónapig nem látjuk viszont a befektetett pénzünket. Ha autót, például egy Jaguárt, ez az idő legalább hat hónap. A pénzügyi piacokon ez az idő egy percre rövidülhet. Egyébként a nehézipar (mint például a repülőgépgyártás) jelentős mértékben hozzájárult a pénzügyi szolgáltatások fejlődéséhez. A Volkswagen-csoport ugyanakkor ma már sokkal nagyobb bevételt ér el pénzügyi szolgáltatások nyújtásával, mint a gépjárműgyártással.

 

AL–SM: A cancúni WTO-tárgyalások kudarcát látva ön hogyan látja, képes lehet-e ez a pénzügyi szféra a világgazdaságban meglévő határok és a szabad kereskedelmet gátoló akadályok lebontására?

 

SS: Nem hiszem. Bár a pénzügyi piacoknak létezik ez a képessége, ők sem mindenhatóak. Amúgy a világgazdaság kifejezés egy általános fogalom, amely sok-sok igen specializált területet takar. A pénzügyi piacok ezen képessége alkalmas a földrajzi keretek kitágítására. Volt idő, amikor úgy véltük, hogy az épületek például nem likvid eszközök. Most likvid pénzügyi instrumentumok. Régen az adósságot negatív pénzként fogták fel. Ma ez másként van. Ma úgy tekintünk rá, hogy egy nagyon nagy adósságállomány, az sokkal jobb, mint egy kisebb. Ez a pénzügyi szféra. A globális gazdasági rendszer azonban ennél sokrétűbb, jelentős mezőgazdasági kereskedelemmel stb. Nem hiszem hát, hogy ebben a komplex világgazdasági rendszerben a pénzügyi folyamatok mindenhatóak lennének. A gazdaság nem egyenlő a pénzügyekkel. Nagyon fontosnak tartom ezt a különbségtételt.

 

AL–SM: Így a beszélgetés vége felé közeledve…

 

SS: Kérdezzenek valamit az USA-ról is (nevet).

 

AL–SM: Rendben. A legutóbbi hírek szerint George Bush amerikai elnök változtatásokra készül bevándorlási politikáján.³ Milyen meglátásai vannak, tekintsük-e ezt már az elnökválasztási kampány részének?

 

SS: Egy teljes mértékben haszonelvű megközelítéssel állunk szemben, abban az értelemben, hogy Bushnak szüksége van a kisebbségek, a feketék, a spanyol ajkúak szavazataira. Ez utóbbiak esetében érdekes egybeesés, hogy a republikánus szavazótáborhoz hasonlóan vallásosak is, hisznek a házasságban stb. A másik dolog, hogy a mostani szavazópolgárok, körön belül lévők közül sokan korábban körön kívüliek, kirekesztettek voltak. Függetlenül attól, ki van hatalomban, az USA-ban az amnesztiát általában a társadalomban élő kirekesztettek (így az illegális bevándorlók) formális elismerésének eszközeként használják. Egy példa, hogy értsék, mire gondolok. A feketék állampolgárok voltak, de harcolniuk kellett a szavazójogért. Hirtelen – most itt a történelemkönyvek modorában elmesélve – egy szép napon az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy megadja nekik a szavazójogot. Hasonlóképpen történt ez a nőkkel. A kirekesztettek léte és cselekedeteik – esetünkben pl. a tüntetések – befolyásolták a rájuk vonatkozó jogi szabályozást. Az ő fellépésük tehát fontos tényező volt abban, hogyan zajlott le a formális, jogi értelemben vett beilleszkedés. Ugyanez történt a polgári forradalmaknál. Az uralkodó egy Istenhez hasonlatos személyiség volt, szemben az átlagpolgárral vagy közemberrel. Ha így közelítünk a témához, azt mondhatjuk, hogy ők is körön kívüliek voltak.

A mostani és a korábbi amnesztiák esetében is a bevándorlónak először valahogy illegálisan át kellett lépnie a határt, ezután munkát kellett találnia. Utána jöhetett a legalizálás. Az intézkedés ráadásul komoly tömegeket érint, esetünkben ez 6 millió embert jelent. Az elnök tehát úgy dönt, rendben, legyen amnesztia. Nem tudjuk, hogy csak a választások vagy más okok miatt, de az USA-ban gyakran van amnesztia.

Ami engem érdekel ebben a helyzetben, az az, ahogy a törvény megsértése határozza meg a tartalmát egy új jogi szabályozásnak. Az összefüggések természetesen nem ennyire direktek, a legalizálás után még eltart néhány évig, amíg szavazójogot is kapnak az érintettek. Ezzel ellentétes irányba mutató további szempont lehet, hogy az állampolgársággal már rendelkező kisebbségiek gyakran nem szeretik az újonnan jötteket. Amint azt a német zsidók esete mutatja az orosz és lengyel zsidókkal, a németek mindent megtettek azért, hogy a keletiek minél előbb elhagyják a hamburgi kikötőt, és az USA-ba hajózzanak. Megszokott dolog ez a történelemben.

 

Jegyzetek

¹ A Miniszterelnöki Hivatal konferenciája a haladó kormányzásról, 2004. január 28–29. – A szerk.

² És ez már 9 százalékos csökkenést jelentett a három hónappal korábbi adathoz képest. Pontos számok az alábbi lapon találhatóak: http://www.bis.org/publ/qtrpdf/r_qt0312d.pdf – a szerk.

³ Megnyílnának ti. a határok az amerikai állampolgárok által be nem töltött álláshelyekre pályázó külföldiek előtt, l. http://www.whitehouse.gov/news/releases/2004/01/20040107-3.html .