A tanulmány áttekinti a nemzetközi irodalmat, amely globalizációs szemszögből vizsgálja a nemzetközi migráció kérdését, illetve a migrációs folyamatok elemzése során jut el újabb következtetésekhez a globalizáció folyamatával kapcsolatban.

Globalizáció és migráció a társadalomtudományi irodalom tükrében¹

 

1. Bevezetés²

 

A globalizáció témakörének, illetve a nemzetközi migráció területén tapasztalható régi/új jelenségeknek a vizsgálata szorosan összekapcsolódik egymással. Sőt a két problémakör irodalma nemcsak több területen érintkezik, hanem bizonyos pontokon ma már elválaszthatatlan is egymástól. E tanulmány célja, hogy áttekintse azt a nemzetközi társadalomtudományi irodalmat, amely globalizációs szemszögből vizsgálja a nemzetközi migráció kérdését, illetve a migrációfolyamatok elemzése során jut el újabb következtetésekhez a globalizáció folyamatával kapcsolatban. A tanulmány során először a globalizáció fogalmát vesszük szemügyre, majd pedig elemezzük a fontosabb közös témákat és kérdésköröket. Tanulmányunkban amellett érvelünk, hogy bizonyos történeti folyamatosságok ellenére igen nagy váltás zajlott le a múlt század hetvenes éveiben a világ politikai gazdaságtani és geokulturális rendszerében, amely átalakulás átrajzolta a nemzetközi migráció rendszerét és belső összefüggéseit. Megjegyzendő persze, hogy ezen átalakulás a hetvenes évek törése mellett sokban felidézi a szocialista világrendszer létrejöttét megelőző globális (modern-koloniális) rendszer elemeit. Így leginkább egyfajta visszarendeződésről beszélhetünk.

 

2. A globalizáció fogalma

 

A társadalomtudományokban a globalizáció fogalma több olyan folyamatra utal, amelyek csak részben köthetők össze (Castles, 2000, 4.; Mittelmann 2000; Sklair, 2002; Roberts-Hite, 2000; Forsander, 2002; Kalb et al., 2000; Held et al., 1999, Sassen, 1996; 1998, Appadurai, 1996; Beck, 2000).

• Egyrészt egy olyan folyamatra utal, amelynek keretében az új információs technológiák révén a képi, szövegbeli és más elektronikus formában létező tudás és információ mind szabadabban áramlik az országhatárokon át, és amely folyamatnak rendkívül nagy hatása van a társadalmak és politikai rendszerek területi, nemzeti vagy regionális megszerveződésére. Még pontosabban a globalizáció fogalmával operáló elemzések szerint a társadalmi és politikai szervezetek (legelsősorban is a nemzetállamok) adott, jól körülhatárolható területhez való kötődése jelentős mértékben lecsökken.
• Másrészt egy olyan piaci alapú globális gazdaság kialakulására utal, amelyben leginkább is a pénzügyi és befektetői tőke a lehető legszabadabban áramlik. A transznacionális társaságok révén a termelés, az áruk és a szolgáltatások terén létrejön egy viszonylag egységes globális piac, amelynek kiszolgálása válik a nemzetállamok egyik legfontosabb feladatává. Ez összekapcsolódhat az állam gazdasági szerepvállalásának csökkenésével, széles körű privatizációval, kiszervezéssel (részfeladatok piaci szereplőkkel történő ellátásával) és deregularizációval, azaz a gazdasági szabályozás bürokratikus szintjeinek csökkentésével, illetve szabályozások leépítésével. Fontos elem még a nemzetközi munkamegosztás átalakulása is.
• Harmadrészt olyan regionális gazdasági egységek kialakulásával függ össze, amelyeken belül a tőke, a munka és a munkaerő szinte teljesen szabadon mozoghat. Ezen regionális blokkok mintaesete az Európai Unió, illetve az egységesülés egy alacsonyabb szintjén a North American Free Trade Area (NAFTA), Asia-Pacific Economic Cor­po­ration Forum.
• Negyedrészt olyan szupranacionális intézmények és jogi rendszerek kialakulására utal, amelyek igen aprólékosan szabályozzák az alájuk tartozó politikai szervezeteket. Ide sorolandó többek között az Európai Unió, az Európai Bíróság, a Világkereskedelmi Szervezet, amelyek már a nemzetek feletti kormányzás szervezeti formái. Ugyanebbe a körbe sorolandók azok az “univerzális” jogi normák is, amelyek kapcsolatosak lehetnek az egyetemes emberi jogok kérdésével vagy éppen a nemzetközi kereskedelmi ügyletek szabályozásával.
• Ötödrészt e fogalom értelmében kulturális téren is átrajzolódik a világ. A kulturális teret illetően összeszűkül, illetve új módon darabolódik fel. Az egységes identitások helyett kevert, hibrid identitások és kulturális-térbeli önazonosságok alakulnak ki, vagy éppen régi ellentétek kerülnek újra a felszínre.

 

3. Történeti összefüggések

 

3.1. A 18–19. századi modern-koloniális rendszer és a vándorlás összefüggése, illetve a nemzetállami bezárkózáshoz vezető út

 

Mint látható, a legfontosabb közös elem a fenti meghatározásokban a kapitalista világrendszer makroszintű átalakulása az első világháborútól a hatvanas–hetvenes évekig tartó nemzetállami bezárkózást követően. Ekkor a 18. és 19. századi modern-koloniális rendszerhez hasonlóan (Mignolo, 1998, 2000) a kapitalista politikai gazdasági rendszer komolyabb akadályok nélkül túlnyúl a nemzeti kereteken, és ennek megfelelő szervezeti formákat hoz létre, illetve azok között működik. Mint azt a 18–19. századi modern, kapitalista, koloniális rendszer is megmutatta, a migráció az expanzió egyik fontos formája. E tekintetben úgy fogalmazhatunk, hogy ebben az időszakban bontakozik ki először a kapitalista rendszerhez kötődő tömeges migráció, amely már az egész világot átfogja. Ez a nagymértékű mobilizáció már kihatott az adott korszak kulturális-ideológiai önképére is, sőt tulajdonképpen hozzájárult a nemzetállami bezárkózáshoz és a “liberális” rendszer összeomlásához. Ezen folyamat követésében lehet nagy segítségünkre a globalizációs szakértő Saskia Sassen 1999-es összefoglaló történeti munkája, amely éppen a jelenlegi globalizációs folyamatok megértését szolgáló munkának készült (Sassen, 1999).³

Sassen legfontosabb állítása az, hogy Amerika és Európa a bevándorlók és vándorlók hazája legalábbis a 18. századtól, azaz az európai népességrobbanás és a modern-koloniális rendszer megszilárdulásától. Ebben az időszakban rövid és hosszú távú migrációs minták keveredéseként hihetetlen tömegekben mozdultak meg az emberek Európán belül. És mozgásuk nemcsak az óceánon túlra nyúlt, hanem igen fontos migrációs utak alakultak ki kelet–nyugati és észak–déli irányokban. Olasz területekről nemcsak Amerika kapott bevándorlókat, hanem hasonlóan többmilliós számban érkezett innen mezőgazdasági vagy ipari munkás Németországba és Franciaországba, amely utóbbi ország olasz bevándorlók révén tudott valamit javítani európai összehasonlításban hihetetlenül visszafogott népességnövekedési eredményein.⁴ Ugyancsak nagy jelentőséggel bírt az olasz bevándorlás Németországban is, ahol a 19. század végén még olasz szakszervezeti mozgalom is alakult a szervezkedni éppen nem túlságosan akaró olasz “vendégmunkások” között. Bár megjegyzendő, hogy ez utóbbi országban nem az olasz migráns népesség jelentette a legfontosabb csoportot számbelileg és különösen nem a politikai diskurzusok szintjén. E téren az első világháború előtti “keleti” bevándorlók sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, sőt úgy tűnik, hosszabb távon “megalapozták” a német birodalmi fóbiákat és hisztériákat, hogy Bibó István méltatlanul elfelejtett megközelítésére utaljunk (Bibó, 2001). Ezen “zavaró” keletiek pedig nem mások voltak, mint a keleti “Auspolen” és “Ostjuden” csoportok, amelyek “elérték”, hogy külön törvények foglalkozzanak velük vagy még pontosabban távozásukkal. A nem porosz területeken élő lengyel, agrár idénymunkások ugyanis minden év végén el kellett, hogy hagyják Németország területét ahhoz, hogy néhány hónap múlva visszatérhessenek kizsákmányoltatni magukat a szociálisan nem túlságosan érzékeny porosz nagybirtokosok által, akik rengeteg “honos” agrármunkást veszítettek el a nyugati területek, illetve Amerika irányában.

A lengyelekéhez hasonlóan fontos történet a nemzeti bezárkózásban a 700 ezer főre tehető Ostjuden csoportok hányattatása is, akiket Németország egészen addig “tudott” befogadni, amíg továbbküldhette őket Amerikába. Jellemző, hogy a 19. század közepétől az első világháborúig beérkező 700 ezer főből körülbelül 70 ezer maradt Németországban. És itt nem a keletkonstrukcióba (értsd orientalizmusba) ágyazott antiszemitizmus a legérdekesebb. (Bár fontos momentumként mutatja a fóbia történeti folyamatosságát, hogy a nácik egyik első törvénye volt az első világháború után bevándorló keleti zsidók megfosztása az állampolgárságtól.⁵) Hanem az a Sassen által nagyon finoman leírt migrációs rendszerbeli váltás, amely a felszínre hozta a fentihez hasonló kizárási reflexeket és az első világháború utáni nacionalista őrjöngéseket. Ugyanis Németország esetében jól nyomon követhető, hogy Észak-Amerika bezáródása, hogyan vezetett el az addig “liberális” módon nemigen definiált állampolgárság aprólékos meghatározásához, illetve ezzel összefüggésben a határellenőrzés és az ehhez természetszerűleg kapcsolódó nemzetállami kontroll megteremtéséhez. Tehát más szavakkal, a transzatlanti migráció (mint az európai “népességfelesleg” lecsapolása) a 19. század végén elnehezül, és az 1920-as években szinte leáll, legalábbis a korábbi szintekhez képest (lásd az amerikai bevándorlást korlátozó törvényeket: Chinese Exclusion Act, 1882; National Quotas Act, 1924).⁶ És ez Európát is befelé fordította, illetve bezárkózóvá tette. Így alakult ki az első világháború után az a helyzet, amelyben, Sassen leírása szerint a nemzetállam mint migrációs aktor aktív szerepet vállalt széles tömegek mozgatásában a nemzeti homogenizáció érdekében. Az első “etnikai tisztogatási” jelenet e téren a Balkánon zajlott még az első világháború előtt, majd onnan tevődött át Európa más részeire. Magyar példák e nemzetállami népességmozgatásra is ebbe a sorba illeszkednek (Tóth, 1997).

Ezen összefüggések feltárása után pedig már csak fél lépés, hogy meglássuk a kapitalista modern-koloniális rendszer migrációs történeti szociológiai összefüggéseit (lásd még Held et al., 1999, 284–297.; Staring in: Kalb et al., 2000). Ugyanis felsejlik, hogy például a kelet-európai agrárnépesség “kitántorgása”, sőt a kelet-európai lakosságcsere rémtörténete összefügg az afrikai rabszolgák több mint 10 milliós tömegének Atlanti-óceánon való áthurcolásával, illetve az indiai “kulik” és kínai bányamunkások vándorlásával és szociális kizárásával. Vagy más oldalról ugyanígy az angol, francia, belga társadalmi csoportok elvándorlása a gyarmati területekre szociológiailag összefügg német telepesek kelet-európai megjelenésével. Ugyanis a transzatlanti migráció fentebb már említett lelassulásával és a 19. század végi birodalmi mámorban a vérségi állampolgárság fogalmára építő Német Birodalom például (az 1913-as állampolgársági törvényben) a közép-afrikai német gyarmati népesség jogállásához kötötte a kelet-európai “aussiedler” népcsopor­tok állampolgári státusát.

Más szavakkal a modern koloniális rendszer mozgatta meg nagy tömegekben a világ népességét, és ez a rendszer került rendkívül komoly válságba az első világháború során, amely aztán elvezetett a nemzeti elzárkózáshoz és a modern-koloniális rendszer liberális változatának válságához. Ezt a kort követi az a korszak, amelynek során a legtöbb állam legalábbis kísérletet tesz a nemzeti szuverenitás, a nemzeti közösség és a nemzeti terület közötti teljes egyezőség megteremtésére, azaz az exkluzív nemzetállami rendszer megteremtésére. Ez persze mindvégig kísérlet maradt, hiszen a korábbi birodalmak romjain és a kirobbanó nemzetállami viszályok közepette szinte egyetlen állam sem volt képes ezen homogenizációra és teljes területi kontrollra. Ennek ellenére e törekvések és a korábbi transznacionális folyamatok megakadása jelentősen kihatott a nemzetközi migrációs folyamatokra, és bizonyos területeken (mint például Kelet-Európában) a háborús időszakok felfordulását leszámítva szinte meg is akadt a vándorlás, főképp ha a korábbi időszakok perspektívájából vizsgáljuk azokat (Melegh, 2001; Tóth, 1997). A globalizáció ebből a szemszögből tulajdonképpen nem más, mint ezen nemzetállami kísérlet végleges kudarca, amely a második világháború után a hatvanas és hetvenes években vált véglegessé.

 

3.2. A globalizáció és egy új vándorlási rend kezdetei a hatvanas és hetvenes években. Váltás a társadalomtudományi és politikai diskurzusban és annak szociális összefüggései

 

A globalizációs irodalom egyik igen fontos önreflexiós történeti témája magának a gondolatnak a nyolcvanas évek eleji megjelenése és ezen eszmetörténeti probléma szociális összefüggései. A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel a kommunizmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.⁷ Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 2000; Melegh, 2002; Melegh, 2003: 1. és 2. fejezet).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a társadalomtudományi diskurzusban megfigyelhető váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

E kapcsolat és a modernizációs diskurzus összeomlásában egyik fontos elem lehet azonban maga a migráció és a migrációs politika is, amely a hetvenes évek gazdasági recessziója során rendkívül fontos változáson ment keresztül (Sassen, 1999; Held et al., 1999, 297–302.; Okólski, 1999; Salt, 2001; Salt in: Sik, 2001, 61–62.; Hansen, 2002). Nevezetesen több nyugati államban megkísérlik leállítani a dél- és délkelet-európai országokból északra irányuló munkaerő-vándorlást (vendégmunkásrendszer), illetve a volt gyarmati területek felől érkező bizonyos előjogokat élvező népesség bevándorlását. A törekvés ugyan alapjában véve kudarcot vall – és erre majd a globalizációs irodalom egyik fontos témájaként visszatérünk –, mégis úgy tűnik, hogy a diskurzív váltás, nevezetesen a második és főképp az első világháború előtti civilizációs diskurzus újbóli megjelenése összefügg ezzel a kísérlettel és annak kudarcával. Úgy tűnik, hogy az új kelet–nyugat diskurzus egyik változata, amely a “mély”, szinte meghaladhatatlan kulturális különbségeket hangsúlyozza a megoldható és kvantitatívan értelmezett “szegénységi” problémákkal szemben, tulajdonképpen jól jön, illetve jól illeszkedik a bevándorlók kizárását célzó törekvésekhez. Például a “túl nagy” tömegben érkező, illetve az egyre inkább a befogadó országban születő török vendégmunkások integrálása úgymond komoly kulturális, nemzeti kérdéseket vet fel ezen nem modernizációs beszédmód szerint, és ezért lehet kívánatos ezen “idegen” népesség növekedésének korlátozása. Más szavakkal a bevándorlással kapcsolatos intézkedések szinte tökéletesen beleillenek a régi/új civilizációs diskurzusba. Ezen történeti vizsgálódás után azonban már érdemes közelebbről megvizsgálni a globalizáció és migráció elmúlt néhány évtizedbeli összefüggéseit a vonatkozó irodalom tükrében.

 

4. Globalizáció és migráció a múlt század nyolcvanas éveitől

 

Az alábbi táblázat azokat a főbb témákat foglalja össze, amelyek révén a különböző szerzők összekapcsolták a globalizáció és migráció kérdéskörét.

Mint a táblázatból is látható, a globalizációval és migrációval foglalkozó irodalom igen széles témakört alakított ki. E témakört áttekintve érdemes felfigyelni arra, hogy a legtöbb vizsgált probléma makroszintű és leginkább a gazdasági és politikai rendszerek átalakulásával kapcsolatos. Más szavakkal a migráció területén történő átalakulásokat a szerzők a szélesebb rendszerek és összefüggések leképeződéseként értelmezik. Sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy éppen az egyik sajátossága a globalizációs irodalomnak, szemben a migrációt elemző “neoklasszikus” írásokkal, amelyek nyíltan vagy kevésbé nyíltan Ravenstein vonzási és taszítási elméletére, illetve valamiféle “racionális kalkulációra” hivatkoznak (Carling, 2002). Ezen makroösszefüggésen kívül, amely a legpregnánsabban az ellentétes irányú tőke- és munkaerőmozgás témájában érhető tetten, ez az irodalom vagy a networkelemzéshez és a csoportszintű transznacionális kapcsolati hálókhoz nyúl, vagy pedig, és ebben különösen erősnek tűnik, a diaszpóra és kevert identitások kérdéskörén dolgozik (Massey et al. és Zolberg in: Sik, 2001, 9–55.). Tehát makroirányultságú ez az irodalom, idegenkedik a nyíltan mikro- vagy individuális szintű elemzésektől, és igazából a csoport-, intézmény- vagy rendszerszintű jelenségek és magyarázatok izgatják.

A globalizáció és migráció jelenbeli összefüggéseivel foglalkozó irodalom főbb témái
Migrációs politika és intézményi változások	Állampolgárság és a nemzetállam exkluzivitásának megszűnése. Többszintű állampolgárság. Transznacionális jogok és univerzális emeberi jogok kérdése. Privilegizált etnikai csoportok.	A bevándorlás- korlátozó intézkedések hatékonysága bevándorlás lassítása érdekében.	Illegális bevándorlók, ember- csempészet. Szexiparral összefüggő (kényszer) vándorlás ellenőrzése.	A menekült státust kérők számának megugrása és az arra adott politikai válaszok. Biztonsági kérdések.
Migráció és a globális makro rendszerek	A globális gazdasági különbségek növekedése és a szegény államok kiszolgáltatottsága, rendezetlen belső viszonyai. Koloniális múlt és poszt- koloniális jelen. Váltás a modernizációs világrend és a globalizáció között.	A munkaerő és a tőke ellentétes irányú mozgása. Befektetés az export- orientált ágazatokba a fejletlen gazdaságokban és az onnan való elvándorlás összefüggése. Globális városok megjelenése.	Migrációs jelenségek: szerződéses munka, kiszolgáló személyzet a globális városokban, cselédipar, a munkaerő vándorlás elnőiesedése, szakképzettség elvesztése, álturisták, eldobható emberek, rabszolgák versus menedzser vándorlás. Turizmus és életstílus migráció.	Rasszizmus, osztály és gender, mint kombinált hatalmi rendszer. Multi- kulturalizmus.
Migrációs döntések elemzése (mikroszint)	Hálózatok és transznacionális kapcsolatrendszerek. Etnikai bank.
Migráció és térbeliség	Családi stratégiák. A regionális migráció felerősödése.	Új területek bekapcsolódása a nagyobb térségek közötti migrációs folyamatokba. (pl. Kelet Európa)	Rurális területek védelme. Ökológiai öszefüggések.	Területen kívüliség.
Migráció, identitás és kulturális globalizáció	Univerzális fogyasztói kultúra, mint a tömeges migráció indítéka. Kulturális diszkrepancia.	Migráció és identitás. Transznacionális közösségek és diaszpóra identitás. Transznacionális mezők.	Migráció, népesedés és egészségügy.	Vallás.

 

 

 

Már a fentiekből is jól látszik, hogy a kérdéskör tárgyalása összefügg egy kritikai mozgalommal, amely előszeretettel bírálja a nemzetek szintje felett operáló aktorokat, a szupranacionális intézményeket és a makroszintű egyenlőtlenségek újratermelését eredményező makroösszefüggéseket. Ezen kritikai szálon túlmenően újító jellegű ezen irodalom abban is, hogy megpróbál túllépni a nemzeti keretekben vagy a globális összefüggésekben nem gondolkodó társadalomtudományon, és kísérletet tesz transznacionális jelenségek és kapcsolatok értelmezésére. Fontos megjegyezni, hogy szemben más megközelítésekkel ezen irodalomban viszonylag kicsi az érdeklődés a számbeli nagyságok iránt, és meglepő módon ritkán hivatkoznak statisztikákra. A kvalitatív indíttatást jól mutatja, hogy a közvetlen népesedési kérdések milyen kis mértékben foglalkoztatják az ebben a megközelítésben hívő szerzőket. Ezen összefoglaló táblázat után nézzük meg részletesebben az egyes témákat és az ott felmerülő vizsgálati kérdéseket. E konkrétabb vizsgálat során már kísérletet teszünk arra is, hogy saját kutatásunk számára is fogódzókat keressünk.

 

4.1. Migráció és politika a globalizáció korában

 

A globalizáció és migráció kérdéskörét elemző irodalomban meglepően élénk az érdeklődés a migrációs politika kérdései iránt. Szinte mindegyik szerző nyíltan kitér azokra a nemzetállami vagy szupranacionális törekvésekre, amelyek a migráció szabályozását és kontrollját hivatottak szolgálni, és leginkább az izgatja őket, hogy miért nem sikerül e folyamat ellenőrzése. Ezzel kapcsolatban több hipotézis fogalmazódik meg (Hansen, 2002; Castles-Davidson, 2000; Sassen, 1996; 1999; Salt, 2001; Okólski, 1999; George-Wilding, 2002; Teitelbaum, 1998; Mittelman, 2000; Staring in: Kalb et al., 2000).

 

4.1.1. Migráció mint üzletág

 

A nemzetközi migráció egyre nagyobb transznacionális üzletággá vált, amelyben egyszerre több szinten és több intézmény bevonásával szerveződik az emberek áramlása a tőke és a javak mozgása mellett. Ebben az üzletágban megjelennek a küldő és fogadó államok, kormányzati szervek, a multinacionális cégek, a munkaerő mozgását szervező ügynökségek, nemzetközi migrációs szervezetek, etnikai csoportok, illetve az embercsempész-hálózatok is (kiemelten foglalkozik a csempészéssel Salt, 2001). Kiváló példa erre az összefüggésre az újból fellendülő külföldi háztartásialkalmazott- (cselédipar-) business, amelyben a küldő kormányok, ügynökségek, civil szervezetek és egyházak vesznek részt, miközben a fogadó államok kormányai általában kísérletet sem tesznek a szabályozásra, illetve egyszerűen szemet hunynak az e téren kialakuló visszásságok felett (Lutz, 2002). Érdekes momentum ebben a folyamatban, hogy a Fülöp-szigetek kormánya például évente díjat oszt ki a legjobb külföldön dolgozó háztartási alkalmazottnak (lásd még Phizacklea in: Koser–Lutz, 1998). Ide tartozik még a szex- és a házasságipar is, amely például Délkelet-Ázsiában milliós nagyságrendű népességeket képes megmozgatni. Csak a japán szórakoztatóipar évente 100 ezer külföldi nőt “foglalkoztat” (többek között Biemann, 2002; Lutz, 2002).

 

4.1.2. Globalizációs hipotézis

 

A migráció mint üzletág hipotézissel összefüggő, de attól részben elkülönülő magyarázat a migrációs kontroll kicsi hatékonyságára a globalizációs hipotézis, amely leginkább Sassen nevéhez és globális város elméletéhez fűződik, bár implicit módon igen sokan mások alkalmazzák (Hansen, 2002; Staring in: Kalb et al., 2000; Sassen, 1996; 1999; 2001). E hipotézis alapja az, hogy a globális piac korában a migrációs kontroll gondolata is tarthatatlan, hiszen nem egyeztethető össze a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad mozgásával. E keresleti magyarázat szerint nem a migrációs nyomás a nagy, hanem állandóan fennáll a kereslet a külföldi munkaerő iránt, és ez messze ellensúlyozza a migrációs korlátozásokat és a nemzeti idegenellenes közhangulatot. Ebben a folyamatban értelemszerűen nagy szerepet játszanak a gazdasági élet szereplői, a kis- és nagyvállalkozók, amelyek különböző okoknál fogva érdekeltek a külföldi munkaerő állandó jelenlétében. Jól mutatják ezt a dilemmát az amerikai viták is az illegális bevándorlásról (a déli határok kapcsán), ahol is a jogi kontroll gondolata felett végül szinte mindig győzedelmeskedik a nyílt gazdasági érdek az olcsó munkaerő iránt (lásd Teitelbaum, 1998, 7. fejezet). Vagy éppen nyílt kormányzati programok készülnek bizonyos szakember-szakmunkás csoportok behívására, mint nemrég Németországban. Tulajdonképpen nemcsak a neve miatt, hanem szellemisége miatt is ez a globalizációs irodalom legfontosabb hipotézise a migráció és a migrációs politika kapcsán, és e keresleti modellre majd még részletesebben kitérünk a makrorendszerek elemzése kapcsán.

 

4.1.3. Politikai és jogi korlátok

 

A kicsi hatékonyságra született harmadik válasz szemben az előző két magyarázattal nem a politikán kívül keresi az okokat. E magyarázat kétféle olyan politikai korlátot ismer, amely nem engedi, hogy a korlátozások teljes egészében érvényesüljenek. Egyrészt vannak “hazai” korlátok, másrészt pedig vannak olyan transznacionális jogok és nemzetközi normák, amelyek nem engedik a sorompó leengedését (Castles–Davidson, 2000). Hazai korlátot egyrészt az idegenellenes politikai diskurzusok alkotmányos kontrollja és korlátozása jelent, másrészt pedig bizonyos olyan történeti megfontolások jönnek számításba, amelyek egy adott ország hazai represszív vagy nemzetközi koloniális múltjából erednek (Hansen, 2002). Ez utóbbira kiváló példa a mind a mai napig meglévő ódzkodás Németországban a külföldi menekültek jogainak korlátozásával szemben, amely a náci múlttal hozható összefüggésbe (Kumin, 1995). Megjegyzendő, hogy a jelenleg zajló antiterrorista és nemzetbiztonsági kampánysorozat a világban erősen lecsökkentette a fenti belpolitikai korlátok visszatartó erejét, és ma már nyíltan megsértik a legálisan tartózkodó külföldiek jogait, vagy éppen megalázó procedúrákkal lehetetlenítik el a beutazást egyes országokba. A transznacionális jogok korlátja egyrészt utal az egyetemes emberi jogokra és arra, hogy, mint például az Európai Unióban, az egyes nemzetállamok már nem elkülönülő jogi entitások, hanem, mint azt Soysal állítja, egymással alkotmányosan összekapcsolt országok sorozata, amelyek már nem dönthetnek teljesen szabadon. Egyrészt tehát nem nemzeti alapú jogi intézmények vannak a menekültek és bevándorlók jogainak a védelme érdekében, másrészt pedig a kontroll egyik legfontosabb alapját képező “nemzeti” állampolgárság nélkül is megszerezhet valaki állampolgári jellegű jogokat (Castles–Davidson, 2000, 18.). A transznacionális jogok használata és a menekültstátus védelme különösen akkor került a figyelem középpontjába, mikor a nyolcvanas évektől egészen a kilencvenes évek közepéig rohamosan nőtt a menekültstátust kérők száma az Európai Unió országaiban (Okólski, 1999). Ezt az emelkedést, amely igen komoly belpolitikai ellenkezést váltott ki nemcsak az egyes nemzetállamok szintjén, hanem már az egész Unióban is, a globalizációs irodalomban úgy értelmezik, mint a nemzeti korlátozásokra adott választ vagy éppen azok megkerülését (Okólski, 1999).

 

4.1.4. Privilegizált etnikai csoportok

 

A hetvenes évek során elindult korlátozási folyamat sikertelenségének utolsó felemlegetett oka a privilegizált etnikai csoportok kérdése (Okólski, 1999; Hansen, 2002). Ezek a csoportok (a magukat vér szerint németnek valló, de nem Németországban élő csoportok vagy a koloniális múlt jogán könnyebben vagy automatikusan állampolgárságot kapó volt gyarmati alattvalók, mint az algériaiak vagy az Afrikában élő indiaiak) ugyanis kivételes bánásmódban részesültek vagy részesülnek mind a mai napig. Az ebből fakadó “kontrollhiány” különösen élesen jelentkezett Németország esetében, ahol a kilencvenes évek elején a Kelet-Európából érkező “aussiedler”-ek száma többszörösen meghaladta az innen menedéket kérők számát az ún. “menekültválság” idején (Melegh, 2002a). Ebből a szempontból érdemel különleges figyelmet a magyar státustörvény is (Melegh, 2002b, Hegyesi–Melegh, 2003).

 

4.2. Migráció és a globális makrorendszerek

 

Mint már fentebb, a témák általános bemutatásánál jeleztük, a globalizációs irodalom egyik legfontosabb problémáját a makrorendszerek és a migrációs minták összefüggése képezi. Tulajdonképpen ugyanezt figyelhettük meg a történeti kérdések irodalma esetében is, és ezért az alábbiakban nem a makroszintű összefüggésekre koncentrálunk elsősorban, hanem azokra az új migrációs formákra (típusokra), amelyek összekapcsolódnak a globális gazdasági és társadalmi rendszerek működésével.

 

4.2.1. Szerződéses munkaerő-vándorlás

 

Egyrészt van a határokon át ingázó, “szerződéses munkaerő-vándorlás”, amely kormányok és munkáltatók által időben korlátozott mozgást jelent, és amelynek legfőbb célja olcsó, szakképzetlen vagy gyengén szakképzett munkaerő szezonális biztosítása, majd “rendezett” hazaküldése és a családok áttelepülésének megakadályozása. E forma, mely már a 19. század végi és a mai globalizáció előképeként értelmezett liberális rendben, illetve expanziós időszakokban is jelen volt (Németországtól, az USA-n keresztül Dél-Afrikáig), ma újból előtérbe került, és igen komoly projektek kerültek kidolgozásra (pl. mezőgazdasági idénymunkások Nagy-Britanniában) (Castles, 1995; Okólski, 1999; Morawska, 2001). A magyar státustörvény bizonyos vonatkozásai is beleillenek ebbe a sorba (Melegh, 2002b).

 

4.2.2. Kiszolgáló személyzet

 

A globalizáció korában a szakképzetlen munkaerő vándorlásának “rendezetlenebb” formája a világ pénzügyi és gazdasági szervezőközpontjaként működő “globális” városokba nagyobb tömegekben frissen vagy időlegesen bevándorolt szakképzetlen “kiszolgáló személyzet” megjelenése (Sassen, 2001, Chapter, 9). E társadalmilag és etnikailag hihetetlenül heterogén csoport tömeges jelenlétét jól mutatta a World Trade Center összeomlásának tragédiája, ahol ezrével haltak meg takarító, ügyintéző, burkoló, büfés munkát végző mexikóiak, bangladesiek, indiaiak, törökök és más nemzetiségűek. Megjegyzendő, hogy már saját interjúnk is van egy magyarországi roma kőművestől is, aki a WTC-hez hasonló irodaházakban dolgozott illegális migránsként.

Ezek a vándorlók, akik a szerződéses munkásokhoz hasonlóan esetleg csak ideiglenesen jelennek meg az adott ország munkaerőpiacán, háromféle funkciót tölthetnek be a globális városok gazdaságaiban:

 

• Alacsony bérű munka a gazdaság elmaradottabb szektoraiban.
• Alacsony bérű munka a magasan specializált és felfutó szolgáltatói szektorban. E csoportot növelheti a korábban állami feladatként ellátott szolgáltatások privatizációja. Kitűnő példát hoz fel erre Forsander Helsinki buszközlekedése alapján (Forsander, 2002, 105–109.).
• Elhagyatott szektorok és területek rehabilitációja. Jó példa lehet erre a kínaiak budapesti jelenléte, akik a hanyatló, alacsony árú és rosszabb minőségű árukat előállító és forgalmazó textil-kiskereskedői szektort vették át (Nyíri, 2002).

 

Fontos megjegyezni, hogy a fenti hipotézist valló szerzők szerint ezen “láthatatlan” és a lokális munkaerő-társadalomtól teljes egészében elszakított és rasszista alapon diszkriminált csoport leginkább azon fejletlenebb térségek nem túlságosan szegény rétegeiből kerül ki, ahova nagyobb volumenben érkezik külföldi transznacionális és az exportorientált ágazatokban érdekelt tőke (Sassen, 2001, Portes in: Kalb et al., 2000; Mittelman, 2000, 58–73.). E hipotézis számunkra is rendkívül érdekes lehet, hiszen Magyarország is igen nagy mennyiségben kapott külföldi tőkét exportorientált ágazatokban, sőt Magyarország világviszonylatban is különösen függ ettől a külföldi transznacionális szektortól. Ez alapján azt várhatjuk, hogy Magyarország is kibocsátója lesz a globális központok kiszolgáló személyzetének, illetve kérdés, hogy vajon ez a szektor mennyiben alkalmaz még szegényebb nem magyarországi munkaerőt.

 

4.2.3. Cselédipar

 

A növekvő cselédiparról már tettünk említést a migrációs politika kapcsán, azonban külön is érdemes ezzel a csoporttal foglalkozni a globális makrorendszerek keretén belül. Két szempontból is fontos lehet ez az újból növekvő csoport. Egyrészt közvetlenül felveti a hazaadott pénzek gazdasági jelentőségét és összefüggését a függőség problémájával. Egyes szerzők a hazaadott pénzeket a globális kiegyenlítődés példájaként hozzák fel, míg mások a függőség példájaként kezelik (Orozco, 2002; Mittelman, 2000, 62.). Az utóbbi vélemény szerint a pénzjuttatás nem helyettesíti a fejlesztést, miután elsősorban nem a termelői szférába kerül, másképpen pedig a nem helyi termékek fogyasztását növeli, hiszen kapcsolatot teremt a globális piac és szegényebb, nem migráns csoportok között. Másrészt a cselédipar két szinten is kiszolgálhatja a globális gazdaságban privilegizált pozíciót elfoglaló nyugati menedzserrétegeket. Egyrészt a cselédek a gyakran utazó menedzserek “csonka” családjait szolgálják ki (Mittelman, 2000, 66), másrészt pedig lehetőséget teremt privilegizált nyugati nők oly módon való tehermentesítésére, hogy nem borulnak fel a hagyományos férfi–női szerepek (Biemann, 2002; Lutz, 2002; Phizacklea, in: Koser–Lutz, 1998). Fontos megjegyezni, hogy gyakran vélik úgy a munkaerő elnőiesedése kapcsán, hogy ez a vándorló nők számára is egyfajta kiszabadulást jelent az otthoni patriarchális viszonyokból, hiszen aktív szereplőként tudják alakítani saját életüket az otthoni háztartáson kívül. Ezzel szemben megjegyzendő, hogy a fogadó helyek gyakran kezelik a háztartási alkalmazottakat házi rabszolgaként, és igen gyakori a velük szembeni testi-lelki és szexuális erőszak (Bales, 1999, 1–6.). A cselédipar esete különösen jól mutatja az osztály, gender és faji alapú kizárások együttes meglétét. Ezen iparág különlegesen fontos csoport lehet a magyarországi globalizáció vizsgálata során, hiszen igen nagy felfutás lehetett a nem magyarországi cselédek alkalmazásában.

 

4.2.4. Álturisták

 

A globalizációval foglalkozó szakirodalomban egy további új csoportot jelentenek az álturisták, akik vagy igen rövid távú munkát végeznek, vagy pedig kiskereskedőként lépik át a határokat. Ide tartozhatnak a kelet-európai “lengyel”, “ukrán” stb. piacok árusai, a bőrholmit magukon átcsempésző román turistabuszok utasai vagy a Közép-Amerika és az Egyesült Államok között bőröndökkel ingázó ruhakiskereskedők vagy éppen az európai piacokon megjelenő dél-amerikai poncsóárusok (Okólski, 1999; Portes in: Kalb, 2000). Okólski joggal sorolja be őket a “befejezetlen” migráció kategóriájába.

 

4.2.5. Átmeneti szakképzett vándorlók és a turizmus

 

A globalizáció nemcsak a rasszista megkülönböztetésnek is gyakran kitett szakképzetlen munkaerő vándorlásában jelenik meg, hanem megfigyelhető a magas szakképzettséggel vagy speciális tudással rendelkező, egyesek által új “elitként” leírt csoportok mobilitásában is. Ezek a (menedzser, informatikus stb. foglalkozással bíró) átmeneti szakképzett vándorlók szintén területen kívüliek abban az értelemben, hogy mozgásuk állandó, tulajdonképpen sehol sem telepednek le egy-két évnél hosszabb időre (Findlay, 1995; Rudolph-Hillmann, in: Koser–Lutz, 1998; Sassen, 2001, 34.). Általában nagyobb multinacionális cégeknek szolgálnak, vagy azok szatellit beszállítójaként dolgoznak, és feladatuk egy-egy nagyobb beruházás megszervezése, végrehajtása vagy éppen egy átszervezés levezénylése. Jellemző, hogy ez a gyakran már nemzetközi menedzserosztályként is leírt és a rasszista szempontból “láthatatlan” csoport hat a globális városok térbeli megszerveződésére is, hiszen például elemi igényük a repülőterek gyors és megbízható elérése, amely szempontokat a globális városok vezetése általában figyelembe veszi. Magyarországon e csoport éppen a jelentős nyugati tőkebefektetés okán rendkívül fontos lehet, kutatása elsődleges fontosságú.

Megjegyzendő, hogy a globális társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából a felsőbb rétegekhez kapcsolható sok tekintetben a nemzetközi turizmus mint időszaki migráció is. Ennek a szervezeti kerete is a globális “szabadidő-kapitalizmus”, amely az egyenlőtlenségi viszonyok újratermelésének formája. A szabadidő-migráció pedig kultúra átalakító hatása révén a kulturális és ideológiai uralom és hegemónia fontos terepe (Böröcz, 1996). Hasonlóan idesorolható a növekvő oktatási, tudományos és kulturális célú időszaki migráció is.

 

4.2.6. Virtuális migráció

 

A globalizációs kor egy újabb migrációs formája már a testek térbeli mozgását sem igényli, hiszen az online állások megjelenése pl. a biztosítási szakmákban, szoftverfejlesztésben lassan létrehozza a virtuális migráció különböző formáit, amelyek területen kívüliek nemzetállami szempontból (Aneesh, 2001, 2003). Ugyanide tartoznak a különböző hívásközpontok (call centres), amikor is az Amerikában tartózkodó érdeklődő Indiából kap választ a kérdésére. Ugyancsak a testek virtuális mozgatásának számíthat az internetes pornóipar is, ahol nők és férfiak internetes kapcsolatok révén bocsátják áruba testüket.

 

4.3. Migráció és térbeliség

 

Mint azt a virtuális migráció fogalma is mutatja, a globalizáció és migráció együttes vizsgálatában rendkívül fontos szerepet játszik a térbeliség kérdése. A térbeliség esetében a virtuális migrációnál is megfigyelhető deterritorializáció mellett főképp az identitás kérdése kapcsán folyik originális kutatómunka az új térbeli konstrukciók elemzése kapcsán, amelyekről a migráció és identitás, migráció és kultúra kapcsán majd bővebben is szót ejtünk. Ugyancsak a térbeliség kérdése izgatja a szerzőket a nemzetállami területek és főképp a nemzetállami exkluzív szuverenitás megtörése kapcsán, amely kérdéskör az állampolgársági kérdések esetében már felmerült (Castles–Davidson, 2000, Sassen, 1998).

A térbeliség kérdése hagyományosabb szinten is felmerül, mikor is többszöri kísérlet történik a migrációs mezők és a migrációs terek meghatározására és az itt megfigyelhető változások követésére (Salt, 2001). Szinte minden szerző kitér a migráció “változó földrajzára” a múlt század utolsó két évtizede kapcsán. Ez a változó földrajz egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt ugyancsak egyöntetű a vélemény az irodalomban, hogy olyan új területek kapcsolódtak be a globális migrációs folyamatokba, amelyek korábban vagy legalábbis a múlt század 50-es éveitől nem vettek részt benne. E téren legelsősorban is Kelet-Európa kerül említésre (mint egy új migrációs mező), miközben megjegyzik az Öböl-térség változó szerepét, Afrika egyre intenzívebb bekapcsolódását egy Észak–Dél migrációs rendszerbe a hagyományosan fontos szerepet betöltő Dél-Amerika és Közép-, Délkelet-Ázsia mellett. Ezen túlmenően komoly hangsúly kerül arra is, hogy a migráció leginkább egyes térségeken belül erősödött fel, és nem a nagyobb régiók között (Mittelman, 2000; Okólski, 1999).

 

5. Összefoglalás

 

Összefoglalóan tehát azon képzet, hogy területhez kötött nemzetállamok és az államok között egy adott irányban mozgó vándorlók jelentik a nemzetközi vándorlás alapját, a globalizáció korában már érvénytelen. A kapcsolat megbomlott mind a nemzetállamok, mind pedig a vándorlók oldalán, és ezért csak politikai eszme szintjén értelmezhető a közkeletűen “olvasztótégelyként” elgondolt nemzetállam gondolata. Úgy tűnik tehát, hogy a migráció elemzésekor elsősorban a transznacionális (globális) gazdasági és társadalmi kapcsolatok és terek mentén lehet teljes körűen megérteni a nemzetközi migráció folyamatát.

E kapcsolatok vizsgálatában és az elemzett makroösszefüggések, illetve a történeti háttér megítélésében már komoly viták vannak, bár a fenti elemzett körben szinte megegyezik, hogy a globális piac formálódása és működése kvalitatívan új folyamatokat indított el legalábbis a múlt század második harmadában tapasztaltakhoz képest. Úgy tűnik, a globalizáció és az ahhoz kapcsolódó migrációs minták egyszerre tekinthetők régi és új folyamatoknak, hiszen a 18. században létrejött modern-koloniális rendszer már jórészt megalkotta azokat az összefüggéseket és szociális formákat, amelyek a globalizáció korában, jelentős módosulásokkal ugyan, de feléledtek. Ez arra figyelmeztet minket, hogy saját kutatásunkban is hangsúlyozottan figyeljünk az első világháború előtti mintákra.

Magyarország “globalizációs” esete a fenti irodalom alapján pedig rendkívül fontos és eddig még nem vizsgált szociológiai kérdéseket vethet fel. Nevezetesen azt, hogy egyszerre vizsgálhatjuk függőségünket globális befektetésektől és annak szociális és így migrációs következményeit, másrészt pedig elemezhetjük, miképpen alakítunk ki mi például migrációs folyamatok által függőségi viszonyokat szomszédos vagy még távolabbi területek társadalmaival. Más szavakkal amennyiben kellően jól tudjuk tisztázni az ország helyét a globális politikai gazdaságtanában, akkor “átmeneti státus” révén olyan kérdéseket tehetünk fel, amelyek “középről” tesztelik a fenti hipotéziseket, miközben a globalizációs irodalomban fókuszba került el- és bevándorló csoportok szinte mindegyike releváns számunkra. Ezzel a tranzíciós elemzéssel pedig utat nyithatunk olyan komparatív vizsgálatok irányába, amelyek már végre szakítanak a globalizációs irodalomban is gyakran megfigyelhető teleologikus, nyugatcentrikus szemlélettel.

 

 

Irodalomjegyzék

 

Aneesh, A. (2001): Virtual Migration: Indian Programmers in the US–based Information Industry. Manuscript.

Aneesh, A. (2003): “Between Fantasy and Despair: Nationalist Closures in the Transnational Lives of Indian Programmers, in Immigrant Life in the United States: Multi–Disciplinary Perspectives” edited by Colin Wayne Leach and Dona Gabaccia. Routledge, forthcoming. In: Leach, Colin Wayne and Gabbacia, Dona (eds): Immigrant Life in the United States: Multi–Disciplinary Perspectives, Routledge, forthcoming.

Appadurai, A. (1996): Modernity at large: cultural dimensions of globalization. University of Minnesota Press. Minneapolis, London.

Bales, K. (1999): Disposable people. New slavery in the global economy. University of California Press. Berkeley, Los Angeles, London.

Baumann, Z. (1996): “From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity” in: Hall, Stuart–Du Gay, Paul (eds): Questions of Cultural Identity. London, Sage.

Beck, U. (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, P. L. (2000): A globális kultúra négy arca, 2000, 16–20. Translated from: National Interest 1997/49, 1998.

Bibó I. (2001): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Budapest, Múlt és Jövő K.

Biemann, U. (2002): “Remotely sensed: a topography of the global sex trade Feminist review”, Spring 2002, No. 70, pp. 75–88.

Böröcz J. (1996): Leisure Migration. A Sociological Study on Tourism Pergamon, Oxford, New York.

Carling, J. (2002): “Migration in the age of involuntary immobility: theoretical reflections and Cape Verdean experiences”. Journal of ethnic and migration studies, Jan 2002, vol. 28, No. 1, pp. 5–42.

Castles, S. (1995): “Contract labour migration”. In: Cohen, Robin: The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press. pp. 510–515.

Castles, S.–Davidson, A. (2000): Citizenship and migration: globalization and the politics of belonging New York: Routledge.

Demográfiai átmenet Magyarországon, 1991. Előszó. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetek 9. 187–230.

Findlay, A. M. (1995): “Skilled transients. the invisible phenomenon?” In: Cohen, R.: The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press. pp. 515–522.

Forsander, A. (Ed.) (2002): Immigration and Economy in the Globalization Process Sire Reports Series. No. 20. Vantaa.

George, V.–Wilding, P. (2002): Globalization and human welfare. Palgrave, New York.

Hansen, R. (2002): “Globalization, embedded realism, and path dependence: the other immigrants to Europe”. Comparative political studies, Apr 2002, Vol. 35, No. 3, pp. 259–283.

Hegyesi A.–Melegh A. (2003): “Immár nem mi vagyunk a szegény rokon a nemzetközi világban. A státustörvény és az Orbán–Nastase egyezmény vitájának sajtóbeli reprezentációja és diskurzív rendje”. In: Sárközy, Erika and Schleicher, Nóra (eds): Kampánykommunikáció. Akadémiai, Budapest, 135-171.

Held, D.–McGrew, A, Goldblatt, D.–Perraton, J. (1999): Global transformations: politics, economics and culture. Polity, Cambridge.

Kalb, D.–van der Land, M.–Staring, R.–van Steenbergen, B.–Wilterdink, N. (Eds.) (2000): The neds of globalization. Bringing society back in. Rowman & Littlefield Publishers, Lanham, Boulder, New York, Oxford.

Koser, K.–Lutz, H. (Eds.) (1998): The new migration in Europe. Social const­ructions and social realities, Palgrave, Macmillan Press Ltd. London.

Kumin, J.: Asylum in Europe: Sharing or Shifting the Burden?

USCRI World Refugee Survey (http://preview.refugees.org/world/articles/europe_wrs95.htm  Megnyitva: 2003. január 15.) http://www.refugees.org/home.aspx

Livi-Bacci, M. (1992): A concise history of world population, A. Cambridge, MA: Blackwell.

Lutz, H. (2002): At your service madam! The globalization of domestic service, Feminist review, Spring 2002, No. 70, pp. 89–104.

McMicheal, P. (2000): “Globalization: Myths and Realities”. In: Roberts, T.–Hite, A. (Eds.): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden: Massachusetts, Oxford, England. 274–292.

Melegh A. (2001): “International migration in Hungary in the 1990s”. In: Demo­graphic and Cultural Specificity and Integration of Migrants. Bundesinstitut for Population Research in co–operation with the Network of Integrated European Population Studies. Wiesbaden, Germany pp. 213–224. In: German (2001): Internationale Migration und Ungarn in den 90er Jahren. Probleme und Perspek­tiven. Zeitschrift für Bevölkerungs-wissenshaft. Demographie. 26. Jahrgang. No. 3–4. pp. 463–64.

Melegh A. (2002): “Mozgó kelet. Globális térképek és a státustörvény”. In: Kovács János Mátyás (Ed.). Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globali­zációról. 2000, Sík Kiadó (in print). Also published in Eszmélet. No. 55. pp. 33–62.

Melegh A. (2002a): “Migráció Magyarország és Németország között a kilencvenes években”. In: Illés, Sándor (ed.). Migráció és Statisztika. KSH NKI, Kutatási jelentések, No. 71. pp. 53–67.

Melegh, Attila (2001). “Mondialisation, nationalisme et petit imperialisme”. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

Melegh A. (2003): “East in the East. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern Europe.” Manuscript. (RSS grant No. 651/1999, Improving Human Research Potential Program of the European Commission, 2003).

Mignolo, W. D. (1998): “Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures”. In: Jameson, F.–Miyoshi, M. (Eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, W. D. (2000): “Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking”. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Mittelman, J. H. (2000): Globalization Syndrome. Transformation and Resistance. Princeton University Press, Princeton.

Morawska, E. (2001): “Structuring migration: the case of Polish income-seeking travelers to the west”. Theory and society, Feb. 2001, Vol. 30, No. 1, pp. 47–80.

Nyiri P. (2002): “Chinese in Hungary and their significant others: a multi-sited approach to transnational practice and discourse”. Identities, Jan–Mar 2002, Vol. 9, No. 1, pp. 69–86.

Okólski, M. (1999): “Migration pressures on Europe. In: van de Kaa, D.–Leridon, H.–Gesano, G.– Okólski, M. (eds): European Populations. Unity in Diversity Kluwer Academic Publishers, Dordrecht, Boston, London.

Roberts, T.–Hite, A. (Eds.) (2000): From modernization to globalization. Perspec­tives on development and social change Blackwell, New York.

Salt, J. (2001): “Az európai migrációs térség”. In: Melegh Attila (ed.): Válság vagy átmenet. I. Regio. 2001/1. pp. 177–212.

Sassen, S. (1996): Losing Control? Sovereignity in an Age of Globalization. Columbia University Press, New York.

Sassen, S. (1998): Globalization and its discontents, New York, The New Press.

Sassen, S. (1999): Guests and aliens, New York, The New Press.

Sassen, S. (2000): “Women’s burden: counter-geographies of globalization and the feminization of survival”. Journal of international affairs, Spring 2000, Vol. 53, No. 2, pp. 503–524.

Sassen, S. (2001): The global city. New York, London, Tokyo Princeton University Press, Princeton, Oxford.

Sik E. (szerk.) (2001): A migráció szociológiája, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest.

Sklair, L. (2002): Globalization. Capitalism and its alternatives. Oxford University Press, Oxford, New York.

Teitelbaum, M. S.–Winter, J. (1998): A Question of Numbers. High Migration, Low Fertility and the Politics of National Identity, Hill & Wang. A Division of Farrar, Straus, Giroux, New York.

Tóth P. P. (1997): Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új állampolgá­rok Magyarországon (1988–1994), Budapest, Püski.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Az NKFP5–/0084/2002., “A magyarországi bevándorlás okai és következményei” című kutatási projekt keretében készült tanulmány átdolgozott változata.

² A kérdéskörrel már foglalkoztam egy nagyon rövid írásban ugyanezen cím alatt a Korfa című időszaki, KSH NKI-kiadvány 2002/1-es számában.

³ A könyvvel részletesebben foglalkozom egy recenzió kereteiben, amely megjelent: Faragó–Őri (szerk.): Történeti Demográfiai Évkönyv, 2002. KSH NKI. Ezen recenzió egyes rövidebb szövegrészleteit itt fel is használom.

⁴ A demográfiai átmenet típusaihoz és a franciaországi sajátosságokhoz lásd: Livi Bacci (1992): Demográfiai átmenet Magyarországon, 1991; 187–230.

⁵ Lásd Simon Wiesenthal Center (http://motlc.wiesenthal.com/resources/courage/p04.html Megnyitva: 2003. január 27.)

⁶ Lásd még: Daniels, Rogers (1988): Asian America: Chinese and Japanese in the United States since 1850. Seattle: University of Washington Press; Hodgson–Dennis (1991): “The Ideological Origins of the Population Association of America”. Population and Develeopment Review, 17. No. 1. March 1991.

⁷ E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan e szerint az értelmezési keret szerint készülnek (Chirot 1999; 2001).

A cikk az indiai munkástörténet historiográfiájának bemutatásán keresztül bontja ki a modernizáció kritikáját, s arra keresi a választ, milyen elméleti keretből kiindulva lehet perspektivikus a társadalomtudományi gondolkodás.

 

1. Liberális modernizációs prognózisok és a munka világának jelenlegi realitásai¹

 

Dr. Zakir Hussein, Werner Sombart egykori tanítványa, a későbbi indiai államelnök nyilatkozta állítólag India függetlenségének előestéjén, hogy az indiai kapitalizmus nem sokban fog különbözni a nyugati világétól. (Breman, 1999a:3). Nem ő volt az egyetlen, aki akkoriban, amikor a világ éppen csak eszmélni kezdett a “katasztrófa kora” után (Hobsbawm, 1994), olyan várakozásokkal tekintett a jövő elé, amelyek ma már puszta fantazmagóriáknak tűnnek. Így például a liberális metropoliszok tudósai a posztkoloniális államok nyugati mintára történő, a “lemaradást behozó” fejlődését sürgették, többek között Rostow lineáris szakaszelméletére hivatkozva. Manapság azonban már maga a “fejlődő országok” elnevezés is az orwelli “new speak”-et idéző cinikus eufemizmusnak hat. Időközben ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a periféria országainak jövője nem olyan lesz, mint a kapitalista metropoliszok jelene (Randeria, 1998), és hogy az utóbbiak jövője is másképp alakul majd, mint ahogyan azt a múlt század közepének modernizációs elméletei prognosztizálták. A munka világának fejlődése különösen szembeszökően mutatja ezt a tényt.

A szubkontinens munkakultúrájának a liberális Indiai Nemzeti Kongresszus által meghirdetett modernizációja három szinten is megbukott. Először is nem történt meg kellő mértékben az előre jelzett, egész országot átfogó iparosítás, amely a függetlenedést követően nem utolsósorban indiai nagyiparosok kezdeményezésére, jelentékeny állami befektetési programok és importtámogatási stratégiák hatására indult be. Bár a mezőgazdaság részesedése a bruttó nemzeti termelésben 1960 és 1990 között 50 százalékról egyharmadra csökkent, India fél évszázaddal a függetlenség kivívása után is alapvetően agrárállam maradt. Igaz, hogy az 1991-es népszámlálás adatai szerint a bérből és fizetésből élők a világnak ezen a részén – a parasztokat megelőzve – a legnépesebb csoportot alkotják az aktív keresők között, a munkaerő több mint kétharmada azonban továbbra is a mezőgazdaságban dolgozik (National Informatics Centre; Rothermund, 1995).

Másodszor, a nem agrár dolgozók nemcsak, hogy kisebbségben maradtak az aktív keresők között, de a csoport belső szerkezete is másképp alakult, mint ahogyan azt a prognózisok alapján gondolni lehetett. Azoknak az aránya, akiket a “formális szektorban” foglalkoztatnak, s a nagyüzemekben a munkavédelmi törvényeknek megfelelően szabályos alkalmazásban részesülnek, még mindig nem haladja meg a 10 százalékot a bérmunkások körében. A szakaszelmélet, amely szerint a háztartási termelést fokozatosan elnyomja a kisipar, az pedig majd a nagyüzemi termelés következtében szorul háttérbe, nem bizonyult ilyen egyenes formában igaznak. Valójában az 1980-as évek óta az “informalizálódás” folyamata figyelhető meg, különösen az ország legrégebbi, legtöbb embert foglalkoztató iparágában, a textiliparban. Bombay gazdag hagyományokkal rendelkező textilüzemeiből sok szövőgép került a városon kívül fekvő kis üzemekbe, ahol nem érvényesek a formális szektor felmondási és munkavédelmi törvényei, és a bérek is jóval alacsonyabbak. Ahmedabadban, “India Manchesterében”, és Kanpurban, az észak-indiai iparvárosban az egykori textilmunkások szintén az informális szektorba kényszerültek (Breman, 1999b, Joshi, 1999). Az informalizálódási folyamat gyakran járt együtt a női munkások arányának megnövekedésével, mint például a dél-indiai Tiruppur világpiaci orientáltságú kötöttáru-gyárában. A harcos szakszervezeti hagyományokkal rendelkező, közvetlenül az üzem által foglalkoztatott, jogi védelem alatt álló férfi munkásokat javarészt fiatalabb nők váltották fel. Őket ún. “subcontractor”-ok, azaz szerződéses vállalkozók alkalmazzák, akik közvetlen, “informális munkaadókként” lépnek fel. Ezek a nők igen siralmas munkakörülmények között dolgoznak, lényegesen alacsonyabb a bérük, mint a férfiaké, és a szakszervezetek pozíciója is nagyon meggyengült. (Neetha N., 2000). Az “outsourcing” mint “informalizálási” módszer azonban nemcsak a kevéssé gépesített, sok munkást foglalkoztató iparágakban jellemző, hanem még az acéliparban is. Mindezeken kívül a családi termelés sincs eltűnőben, s a kora kapitalista “bedolgozórendszer” is sok helyen tartja magát (Breman, 1999b).

Harmadszor, az ipari viszonyok (“industrial relations”) sem fejlődtek úgy, ahogyan azt a modernizációs elméletek feltételezték. Az a liberális elképzelés, miszerint a munkásság, amely formálódásának első évtizedeiben spontán, “irracionális”, gyakran erőszakos sztrájkokra és zavargásokra ragadtatta magát, fokozatosan megérti majd a munka és tőke elviekben egymással egyező érdekeit, “felelősségteljes” szakszervezetekbe tömörül, és egyre inkább az intézményesített keretek között próbálja elérni, hogy fennmaradjon az egyensúly a vállalkozók, az állam és a saját érdekei között² , éppoly kevéssé tükrözi a valós folyamatokat, mint a szocialistáknak a munkásosztály növekvő politikai radikalizálódásába vetett hite. Kétségtelen, hogy az “ipari viszonyok” 1930-as években kialakult és a függetlenség kivívása után kiépített centralizált rendszere, amelyben nagy szerep jutott az állami szabályozásnak, az 1970-es évektől kezdve egyre inkább ellehetetlenült. A gazdasági ágak és régiók kiegyenlítetlen fejlődése a szakszervezetek számának robbanásszerű növekedését és szétforgácsolódását eredményezte, helyi központok alakultak ki, a munkaviszonyok belterjessé váltak, miközben a fent említett informalizálódási folyamat amúgy is jelentős mértékben gyengítette a szakszervezeteket (Bhattacherjee, 2000). A valóságban tehát megfigyelhető az “ipari viszonyok” felbomlása, s ezt a folyamatot csak egyre erősíti a munkajogi védőintézkedések leépítése, ahogyan azt a neoklasszikus szerzők évek óta ajánlgatják, s amit – a várható tiltakozások ellenére – az indiai miniszterelnök ismét beígért.³

A dél-ázsiai és a nyugati országok munkavilágának különbségei tehát nem egyenlítődtek ki, s ma már senki nem gondolja, hogy a metropoliszok jelene a periféria társadalmainak jövőjét vetíti elénk. Olykor éppen az ellentétes perspektíva tűnik helyesnek: valójában nem a periféria országai tekinthetők-e az új, “szabálytalanított” és flexibilis munkásvilág úttörőinek?⁴ Manapság, amikor a metropoliszokban a tömeges strukturális munkanélküliség és a flexibilitás következtében egyre gyakrabban beszélnek a munka társadalmának végéről, nem kellene-e “jövőképnek” tekinteni a periféria társadalmait, amelyekben régóta az informális munkaviszonyok és az alulfoglalkoztatottság határozzák meg a lakosság többségének életét? Olykor már a nyugati világ “dél-amerikanizálódásáról” is szó esik (Beck, 1999). Érdekes vállalkozás lenne kritikai elemzés alá vetni ezt a tudományos-politikai diskurzust, erre azonban a jelen tanulmány nem vállalkozhat. Célom inkább rámutatni arra, hogy a liberális modernizációs modellek kudarca (csakúgy, mint a szocialisták transzformációba vetett reményének meghiúsulása), legalábbis India esetében, arra ösztönözte a kutatókat, hogy mélyrehatóbban vizsgálják a munka világát, és eredményeik a társadalomtudományok összessége számára is nyithatnak új perspektívát. A tévesnek bizonyult modernizációs elképzelések egyik legnagyobb hibája ugyanis éppen történetietlenségükben rejlett, különösen abban a feltevésben, hogy a modellek kidolgozásánál figyelmen kívül lehet hagyni, vagy konstans, lineárisan fejlődő, illetve “irreleváns” tényezőkre lehet redukálni a társadalmi jelenségek történeti kontextusát. Ezzel szemben Eric Hobsbawm éppen azért tartja a történelmet kiemelten fontosnak a társadalomtudományok számára, mivel "a történészek előrejelzéseinek központjában (…) éppen az emberi élet komplex, mindent átfogó realitása áll, azok az »egyéb körülmények«, amelyek valójában sohasem »egyéb körülmények«, hanem olyan viszonyrendszerek, amelyektől függetlenül sohasem tehetünk kijelentéseket az ember társadalomban élt életéről". (Hobsbawm 1988, 36)

Miközben tehát Dél-Ázsiában megbukott a modernizációs projekt, stagnált az ipari szociológia, másutt pedig egyenesen a “labour history” végéről beszéltek (van der Linden, 1993), az 1980-as évektől kezdve valóságos virágzásnak indult az indiai munkás-historiográfia. Számos kiváló tanulmány kísérelte meg a munkásélet “komplex, emberi realitásának” megragadását, illetve gyűjtött össze egy rendkívül gazdag forrásanyagot, az ún. “egyéb körülmények” formatív jelentőségét is kidolgozva Dél-Ázsia munkásirodalma számára.⁵

Ugyanaz a fejlődés azonban, amely ezt a történeti ismeretszükségletet eredményezte, a történelemkutatás szellemi irányában is hozott változásokat. Amikor Hobsbawm 1981-ben először publikálta a fent idézett sorokat, nyilvánvalóan erősebben lehetett érzékelni a társadalomtudományok “historizálásának” tendenciáját. Azóta azonban a destruktív “modernizációs dinamikával” szemben egyre növekvő társadalmi szkepszis, valamint a humán tudományokban bekövetkezett “kulturális fordulat” magán a történettudományon belül is az összefüggések iránti érdeklődés csökkenését, illetve a differenciálódás és fragmentálódás hangsúlyozását eredményezte. A modernizáció “nagy narratívájának” dekonstrukciója általában együtt jár a histoire totale-ról való tudatos lemondással, s azzal, hogy nem törekszenek többé a “mindent átfogó realitás” meg­közelítésére (s természetesen nem is állítják, hogy ez valaha is kielégítően sikerülne). Véleményem szerint ennél a pontnál Dél-Ázsia jelenlegi munkás-historiográfiájában (és minden bizonnyal nem csak e szűk kutatási területen) gondolati korlátokba ütközünk, amiket tanulmányom következő két fejezetében kívánok ismertetni. E gondolati korlátok középpontjában két olyan kulcsfogalom áll, amelyek – tudományos stigmaként is működve – alkalmasak bizonyos pozíciók kirekesztésére, és amelyek elutasításában ellentétes irányzatokat képviselő történészek is egyet tudnak érteni: az univerzalizmus és a teleológia fogalmai.

 

2. A szociális tér kontextusa: az univerzalizmuskritika megismerési korlátai

 

A dél-indiai munkás-historiográfia kiemelkedő alakja az 1960-as, ’70-es években egyértelműen az egyesült államokbeli Morris David Morris volt, akinek a The Emergence of an Industrial Labour Force c., az 1947 előtti bombayi gyapotiparról írott munkája új viszonyítási pontot teremtett a szakirodalomban. Morris azzal az iparszociológiai felfogással szállt szembe, amely az 1950-es években terjedt el a nyugati világban, s ez az ún. “lack of commitment theory”.⁶ Eszerint az indiai munkások alacsony termelőképessége, lassú munkatempója, laza munkafegyelme, magas hiányzási aránya és rövid foglalkoztatási ideje a gyári munka általános elutasításából adódik, amelynek fő oka “tradicionális”, paraszti életmódjuk és szocializációjuk. Ez az elmélet kétségtelenül beleillett az indiai munkások gyarmati időkből származó megítélésének sorába, amikor rendszerint a “bennszülött” lakosság fizikai és pszichikai sajátosságaival (pl. “természetes igénytelenségük” vagy a “velük született anyaghibák”) próbálták igazolni az igencsak ellentmondásos állami és vállalkozói gyakorlatot.⁷ A “lack of commitment”-elmélet, mint azt későbbi szociológiai kutatások is bizonyították, a gyakorlatban tarthatatlannak bizonyult. Képviselői ráadásul nem vették számításba, hogy milyen hatással vannak a gyári konfliktusok, a termelési folyamat szervezettségi foka és a “menedzsment stratégiái” a dolgozók viselkedésére.

Morris tanulmánya – az addigi művekkel ellentétben – nagy hangsúlyt fektetett a bombayi textiliparosok üzleti stratégiáira. Ennek során kimutatta, hogy az ipar általában túlkínálattal számolhatott az alacsony bérekért is dolgozni kész munkaerő tekintetében. A toborzást sok esetben ügynökök végezték, akiket “mukkadam”, “sardar”, “maistry” vagy az angol “jobber” néven neveztek. Ők alkalmazták hosszabb időre vagy csak napi munkára a munkásokat. Az ügynököknek emellett az esetleges fluktuáció esetére megfelelő munkaerőkészlettel kellett rendelkezniük, valamint sok üzemben ők látták el a technikai és szervezési feladatokat. Morris azzal érvelt, hogy a szabályozottabb foglalkoztatási formák és az alkalmazottak közvetlen ellenőrzése által megvalósítható hatékonyságnövelés nem a munkások “hagyományaiba”, hanem foglalkoztatáspolitikai megfontolásokba ütközik: az adott piaci feltételek mellett az ügynökök által végzett flexibilis toborzómunka és közvetett kontroll még az ezzel együtt járó kisebb termelékenységgel együtt is kifizetődőbb volt. Ezt a gondolatot további bombayi és az acélvárosból, Jamshedpurból, származó anyagok alapján általánosítva a szerző az alábbi következtetésre jutott:

“A fegyelmezett ipari munkaerő megteremtése egy újonnan fejlődő országban nem jelent különösebben nehéz feladatot. (…) a munkaerő stabilitásának különbségeit nem magyarázzák a nyers munkaerő pszichológiájának lényegi nehézségei, és éppígy nem lehet azokat a hagyományos környezet eltéréseinek tulajdonítani, ahonnan a munkások jönnek. Ha van különbség a munkaerő viselkedésében, az a munkaadók politikájából következik. Az ipari technológia és a piac szükségletei arra kényszerítik a munkaadókat, hogy eltérő fegyelmezési rendszereket vezessenek be, és ezek határozzák meg a munkaerő működését.” (Morris, 1965:210)

A Cambridge Economic History of India (1982) c. munka Morris által írt, iparosításról szóló fejezetében is kifejezésre jutott az ökonómiai univerzalizmus, amely összhangban volt az aktuális modernizációs koncepciókkal. Egy “fejlődő ország” iparosításában a szerző sem az új munkaerő kulturális hátterének, sem a gyarmati kontextusnak nem tulajdonított túl nagy szerepet – indifferens és “exogén” voltuk miatt mindkét tényező figyelmen kívül hagyható. A “szabad” (tehát sem társadalmi, sem gyarmatállami intézmények által nem korlátozott) vállalkozói réteg a technológia és a “piac” követelményeinek megfelelően mindenhol ki tudja alakítani a saját elképzelése szerinti új munkásréteget.

Természetesen nincs értelme elvitatni a vállalkozói stratégiáknak a munkaviszonyok kialakulásában játszott szerepét – maga Morris és a nyomában járó, e stratégiákat szélesebb kontextusban vizsgáló történészek fontos felismerésekre jutottak a témakörben.⁸ Morris nézőpontjának azonban mindenképpen megvan az a problémája, hogy a szociális hatóerők körét megengedhetetlen módon leszűkítette, és tetszőlegesen modellálható nyersanyagra (“raw labor”) redukálta az új munkásréteget.

A modernizációs tanulmányok mellett létezett a történeti-politikai megközelítést alkalmazó szakirodalom is, amely nem annyira a munkásokkal kapcsolatos problémák, mint inkább a munkások problémái iránt mutatott érdeklődést. Az e körbe tartozó szerzők közül sokan álltak a szocializmus különböző vállfajai vagy részben a marxizmus hatása alatt, kapcsolatban voltak a politikai és szakszervezeti munkásmozgalommal, sőt bizonyos esetekben maguk is szakszervezeti vezetők voltak. Ezek a szerzők nem kérdőjelezték meg a falusi háttérnek és a kapitalizmus előtti szociokulturális közösségeknek (pl. a kasztoknak vagy vallási csoportoknak) az újonnan kialakuló ipari munkásréteg mindennapjaira gyakorolt hatását, gyakran azonban igencsak leegyszerűsítő és olykor vulgármarxista⁹ módon az indiai társadalom kapitalizmus előtti maradványaként kezelték a hagyományos kötődéseket, amelyek útjában állnak az osztálytudat kialakulásának. Eltűnésüket késlelteti ugyan a gyarmatosítóknak az indiai iparosodásra gyakorolt deformáló hatása, de végeredményben mégiscsak elkerülhetetlen lesz. Mivel azonban évtizedekkel az indiai függetlenség kivívása után a vallási és kasztrendszerből származó “identitások” a munkásság körében még mindig tartják magukat, és a szociokulturális szegmentálódás tartósságát a nyugati munkás-historiográfia Európában és Észak-Amerikában is kimutatta, ez a megközelítés veszített meggyőző erejéből.¹⁰

Azt a történeti ökonomizmust, amely a társadalmi élet szociális és kulturális oldalát automatikusan “ökonómiai alapokról” vezette le, illetve “exogén tényezőknek” vagy (ami alapjában véve ugyanaz) egy elavult társadalom egyre csökkenő jelentőségű “maradványainak” tekintette azokat, az 1980-as években háttérbe szorította egy új, elméleti alapjait tekintve heterogén, sőt gyakran diffúz indiai társadalomtörténet. Ennek legfőbb érdeme éppen abban állt, hogy sokkal nagyobb érzékenységet mutatott az indiai marginális csoportok mindennapi életének szociokulturális vonatkozásai iránt, mint a korábbi hegemón narratívák.¹¹ Mindenekelőtt főleg a brit és indiai elit által írt történelmet kellett revideálni s új források és interpretációs technikák segítségével “felfedezni” a marginális rétegek – az alacsony kasztba tartozók, a parasztok, a munkások és a nők – nézőpontját.

Az ipari munkásság történetének egyik legkorábbi ilyen új szempontú megközelítése Dipesh Chakrabarty Rethinking Working-Class History (1989) c. munkája, amely hamarosan klasszikussá vált, és sok későbbi mű viszonyítási pontja lett. A szerző a kalkuttai jutagyárak munkásságának történetét vizsgálta – egy olyan iparágét, amely a bombayi gyapotiparhoz hasonlóan az 1860-as években indult fellendülésnek, s fejlődésének csúcspontján, az 1920-as években, több mint 300 ezer munkást foglalkoztatott. Chakrabarty kiinduló hipotézise, miszerint a világ különböző tájain dolgozó munkások a kapitalizmust különböző módon élték meg (s ennek megfelelően másképp is reagáltak az új szituációra), a korábbi tanulmányok hiányosságait pótolta, s ez indokoltnak is tűnt. Ahhoz, hogy az ipari munkásoknak szülőfalujukhoz sokszor évtizedekig fennmaradó kötődését, a hindu és muzulmán vallású jutamunkások között az 1890-es évek óta időnként kirobbanó villongásokat vagy ebben az igen koncentrált ipari centrumban működő szakszervezetek késői megalakulását és rendkívüli labilitását megmagyarázzuk, nem elegendő csupán a gazdasági kényszerre, az elnyomás és az “oszd meg és uralkodj!” gyarmati politikájára hivatkozni – meg kellett vizsgálni a munkások szociokulturális örökségét és világnézetét is. A Chakrabarty által választott elméleti kiindulópont azonban a monolitikus, egymással összeegyeztethetetlen kultúrák bináris ellentétének feltételezésén alapult: egyik oldalon India statikus, kapitalizmus előtti, hierarchikus kultúrája, a másikon pedig a polgári, egalitárius (azaz a jogegyenlőségen alapuló) európai kultúra. A szerző a jutamunkásokat úgy mutatja be, mint saját kultúrájuk foglyait, amelytől nem tudnak elszakadni. Bár Chakrabarty kiindulópontja a munka világának speciális kulturális kontextusban vizsgált konkrét “tapasztalata”, a tapasztalás mint a meglévő viszonyok elsajátításának hétköznapi folyamata nem játszik szerepet a szerző munkájában. Ehelyett a hétköznapi viszonyok úgy jelennek meg, mint a kapitalizmus előtti világ reflexei: “A munkások mindennapi életét meghatározó hatalmi viszonyok egy olyan kultúrából születtek, amely hierarchikus volt, egyenlőtlen, és alárendelte az egyént egy jellegzetesen prekapitalista »elképzelt közösségnek«.”

Ez az elmélet sem adott nagyobb cselekvési szabadságot a munkásoknak, mint az általa kritizált ökonómiai interpretációk: Chakrabarty állítása szerint a munkafolyamat során szerzett mindennapi tapasztalatok – a jutagyárban és az agyonzsúfolt “basti”-ban (nyomornegyed) uralkodó szociális viszonyok, a városi környezet, amely kulturális tekintetben jóval szerteágazóbb, mint a szülőfalué – alig befolyásolták a vallásról és kasztról, a munkáról és a nemek közötti kapcsolatról, az etnicitásról és a hatalmi viszonyokról kialakult elképzeléseket. A jutamunkások eszerint nem voltak abban a helyzetben, hogy fel tudták volna fogni az általuk mindennap használt gépek tárgyi mivoltát vagy az őket kötő munkahelyi viszonyok szerződéses jellegét. A “sardar”-ban, azaz az őket alkalmazó és felügyelő ügynökben csak a patriarchális, örökölt autoritással rendelkező falu- vagy kasztvezetőt látták, és nem a szerződésben meghatározott hatáskörrel rendelkező elöljárót; a szakszervezetek tartós működtetésére nyilvánvalóan nem voltak képesek, mert nem értették e tömörülések egyenjogú tagsági viszonyát – ezért kerestek menedéket a megszokott patriarchális struktúrákban, “egy nagy ember” védelme alatt, amelyből a késő gyarmati Kalkutta szakszervezeteinek erős személyközpontúsága és csekély szervezeti stabilitása következik. Chakrabarty bináris modelljét később több kollégája kritizálta, mivel nem felelt meg sem az indiai, sem pedig az európai követelményeknek). A legtöbb történész konfliktusokkal teli szétdaraboltságból, egymásra ható, egymást befolyásoló különböző kulturális kötődésekből indul ki: kaszt és vallási közösség, szülőfalu és vidék, nem és osztály képezték az egymást átfedő, módosító, kölcsönösen erősítő vagy gyengítő azonosulási mintákat – polgárság előtti és polgári hatalomgyakorlási módozatok olvadnak össze új, speciális-történeti formációkká.

Chakrabarty tanulmányának hiányossága azonban nem egyszerűen a túl elnagyoltra rajzolt képből, hanem sokkal inkább a mű alapját képező elméleti magból ered. Ennek meghatározó eleme a “szociális tér” két, egymással csak felszínes kapcsolatban álló kontextusra való felosztása, valamint egy olyan “fragmentált valóság” feltételezése, amelyre semmiféle általános kritérium nem érvényes. A kultúrák dekontextualizációjának ezt az elméletét Indiában elsősorban a “szubaltern-tanulmányok” szerzőcsoportja s közülük is legalaposabban Partha Chatterjee dolgozta ki. Alapgondolata abban áll, hogy bár a gyarmatosítók által képviselt “felvilágosult kultúrának” sikerült az indiai kultúrát elnyomni és egy európai szempontok szerint definiált “univerzális” sémába beleerőltetni, arra nem volt képes, hogy “a szociális fejlődés immanens formáinak” az indiai történelem mélyén végigvonuló kontinuitását megszakítsa. A szerző szerint ezeket az “immanens formákat” csak akkor lehet tudományos szempontból is számításba venni, ha a társadalomtudományokból “száműzzük” az univerzalisztikus koncepciókat (Chatterjee, 1993: 167–168). Ez a kulturális determinizmus vagy “indigenizmus” eredetileg semmi esetre sem indiai jelenség, hanem inkább a gyarmatbirodalmak egyetemeiről sugározhatott ki Dél-Ázsiába. Ott aztán erőteljes mértékben hozzájárult az “örök” és más “civilizációkkal” összeegyeztethetetlen Indiáról alkotott avítt kép fenntartásához, és véleményem szerint az indiai munkás-historiográfia meghatározó gondolati korlátjává vált.¹² Hiszen vitathatósága ellenére nagymértékben kijelölte a kutatás kereteit.

Mindenesetre azt is meg kell e helyütt jegyeznünk, hogy a gyarmati időszakban dolgozó munkások életmódjának alakulásáról íródott újabb tanulmányok között kétségtelenül találhatunk jó párat, amely nem ilyen statikus, dekontextualizált kultúrafogalommal dolgozik. Ellenkezőleg, egyes történészek pont azt az egyrészt a kisparaszti és törzsi szociokultúrális kötöttségek, másrészt az új proletariátus létfeltételei közti kölcsönhatást és feszültséget hangsúlyozták, amely létrehozta ezt a sokszínű és ellentmondásos munkáskultúrát. Raj Chandavarkar például úgy mutatta be a bombayi textilipart, mint szociális hálózatok összességét, melyek szülőföld, kaszt és vallás szerinti hovatartozáson alapultak, s a gyártól kezdve a lakótömbön át a kulturális intézményekig (pl. szakrális tánckörök és küzdősport-egyesületek) meghatározták a munkásélet mindennapjait, és összekapcsolták a munka-, hitel- és lakáspiacot. Az ipari negyedek kontextusában gyakran újradefiniálódott a szociokulturális összetartozás fogalma; igaz, hogy a “mukkadam” (ügynök) befolyásos személy volt, de másokkal is kellett konkurálnia, így nem tarthatott számot öröklött autoritásra. A “tradicionális” szociokulturális kötődéseknek nem feltétlenül kellett korlátozniuk a munkások kollektív cselekvőképességét: azok a textilmunkások, akik szülőfalujukban sokszor siralmas körülmények között tudtak fenntartani egy darab földet, nemritkán a lehető legnagyobb mértékben szorultak rá gyári fizetésükre, és a ratnagiri marathák kaszthálózatai lényeges szerepet játszottak az 1920-as évek végén gyakran hónapokig elhúzódó sztrájkmozgalmakban. Ezek a hálózatok ugyanakkor eszközök is voltak a konkurencia kezében a munkapiacon, például amikor a marathák megpróbálták kitiltatni a szövőhelyiségekből az “érinthetetlen” maharokat (Chandavarkar, 1994).

Janaki Nair a dél-indiai Kolar aranybányáinak vizsgálatakor mutatta ki, hogyan változott az “érinthetetlen” bányászok kasztbeli helyzetének jelentése anélkül, hogy veszített volna súlyából. Legtöbbjük tamil falvakból származott, ahol a lakosságon belül kisebbségben voltak, földművesként gazdasági függőségben éltek, és kasztbeli helyzetükből adódóan számos diszkrimináló szabálynak kellett magukat alávetniük (pl. a lábbeli viselésének tilalma). A Kolar Gold Fields bányáiban aztán hirtelen többségben találták magukat, és – ahogy azt dalaik is mutatják – a kegyetlen munkakörülmények ellenére a falusi élet megaláztatásai utáni társadalmi felemelkedésként és felszabadulásként élték meg új helyzetüket. Nem megszabadulni akartak tehát a kasztrendszertől, hanem inkább újraértelmezni státusukat. Saját egyesületeket alapítottak, nagy részük áttért a buddhista hitre (hogy kitörjenek a “hindu társadalomból”), elzárkóztak az Indiai Nemzeti Kongresszustól, és bár kisebb mértékben, de a kommunistáktól is, ugyanis azok nem foglalkoztak kielégítő mértékben az “érinthetetlenség” problémájával (Nair, 1998).

Samita Sen érvelése szerint a 19. századi Bengáliában a vidéki társadalmi-gazdasági viszonyok csökkentették a női munka értékét, a háztartásokban gyengítették a nők pozícióját, és többek között a menyasszonyért fizetett pénzt is fokozatosan felváltotta a hozomány (a lány szülei tehát nem hogy pénzt nem kaptak a kiesett munkaerő pótlására, hanem még nekik kellett a feleség eltartásához hozzájárulniuk). Ezért mentek különösen az özvegyek, a férjük által elhagyott vagy szorongató családi körülményeik elől menekülő asszonyok Kalkuttába, a jutagyárba. Az elit diskurzusokban a női gyári munkát gyakran a prostitúcióval azonosítják, bár ezzel a bélyeggel illették a nemek közötti kapcsolat igen eltérő, deviánsnak tekintett formáit is. Így az egyedülálló nők viszonylag magas arányából és abból a tényből adódóan, hogy a legtöbb férfi jutamunkás családja nélkül lakott Kalkuttában (hiszen a család a szülőfaluban élt és gazdálkodott a birtokon), a háztartások sajátos rendszere alakult ki a gyári településeken. A nők és férfiak ugyanis sokszor “időszakos házasságokra” léptek egymással, amelyek többnyire felbomlottak, amikor a férfi egy időre vagy véglegesen visszatért otthonába. A háztartás tehát – amely sok elemzésben az “örök” indigén kultúra centrumaként szerepel – többszörös, a vidéken és a városban is jelentős változáson ment keresztül (Sen, 1999).

Chitra Joshi az észak-indiai iparváros, Kanpur textilmunkásságának vizsgálata során rekonstruálta a kitartó falusi kötődéseket, a szociokultúrális korlátok tovább élését (például a különböző kasztba tartozók elkülönült étkezését vagy bizonyos társaságok bizonyos helyekről való kirekesztését), az erőszakos sztrájkok és hindu–muzulmán zavargások váltakozását, de ugyanakkor egy munkásidentitás létrejöttét is, amely a gyárak 1990-es években történt bezárásával fájdalmas módon elveszett. Ami a szorosabban vett “munkáskultúrát” illeti, a szerző kimutatta, hogy a textilmunkások semmiképpen sem a mindig készséges “nyersanyag” szerepét töltötték be, hanem a munkafolyamat során valamivel szabadabb mozgásteret tudtak maguknak szerezni (hosszabb pihenőidőket, a munkatempó csökkentését), amit a vezetéssel szemben a mindennapi függelemsértés eszközeivel értek el (Joshi, 1982, 1985, 1992, 1999).

Sokáig folytathatnánk még ezt a sort – kiváló tanulmányok készültek Bengália jutaiparáról (Das Gupa, 1994; de Haan/Sen, 1999; Ghosh, 2000), az indiai ültetvénymunkások kultúrájáról (Carter, 1995 és 1996) vagy Kelet-India szén- és acéliparáról (Simeon, 1995). E munkák mindegyike túllépett az absztrakt, a szociális kontextust figyelmen kívül hagyó, mechanikus ökonomizmuson, s helyette sokszínű, minden esetben konkrét, speciális szociokultúrális környezetből kinövő osztályformálódási folyamatokat rekonstruált. Ugyanakkor a munka világának kultúrtudományi vizsgálata még messze nem érte el lehetőségeinek határait. Példának okáért keveset tudunk még az indiai nyelvekben meglévő számos munkával kapcsolatos szó történeti jelentésváltozásairól (melyik periódusban mit jelentettek például a “naukari” vagy “mazduri” szavak?) – olyan téma ez, amelyet az európai historiográfiában már régen megvitattak.

Bár a kutatás horizontja a fent említett irányba nyitott, más területen már érzékelhetőek azok a gondolati korlátok, amelyek a dekontextualizálás, a “szociális tér” felosztása által keletkeztek. A kutatás berkeiben különös polarizáció figyelhető meg, ugyanakkor kialakulóban van egy még sajátságosabb konszenzus. A polarizáció lényege, hogy míg a “gyakorlatorientált” társadalomtudományok egyre inkább a “globalizáció”, a világ politikai-gazdasági integrációjának jelenségeivel foglalkoznak, a társadalomtörténetet a kikerülhetetlen kulturális differenciák, az ún. “identitás” vizsgálata dominálja. A társadalomtudósok körében elterjedt univerzalizmuskritika azoknak a globális integrációs momentumoknak és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi struktúráknak a relativizálásához, sőt néha teljes negligálásához vezet, amelyek az emberiség egyre nagyobb részének életét befolyásolják. A “fragmentáló álláspontot” olykor kifejezetten a “lapos homogenizálással” szembeni intellektuális ellenállásként dicsőítik.¹³ Ezeknek a főleg baloldali-alternatív értelmiségiek által képviselt pozícióknak az ambivalenciáját már a konzervatív és fundamentalista “politics of identity”-vel szemben is gyakran hangsúlyozták.¹⁴ Itt jön létre egy sajátos konszenzus a “társadalmi technokraták” és a “kulturalisták” között: a kutatást a valóság olyan fragmentumaira korlátozzák, amelyeket izolálnak az exogén tényezőktől, azaz tudatosan lemondanak a “mindent átfogó realitás” megközelítéséről.¹⁵

Ez az implicit elméleti konszenzus természetesen hatással van a dél-ázsiai munkás-historiográfia kutatási gyakorlatára. A történészek nagy része – ideértve olyanokat is, akik egyik fent nevezett intellektuális áramlathoz sem csatlakoznak – hajlik arra, hogy elmélyedjen az egyre specializáltabb mikrotörténeti részletek tanulmányozásában, miközben kevésbé tartja fontosnak az anyag makroszintű értelmezését. A “kulturális különbözőség” hangsúlyozása különösen az ökonómiai integráció problémáiról tereli el a figyelmet – ma már egyenesen a gazdaságtörténészek kultúrtudományokba való átáramlásáról beszélhetünk. Alig létezik olyan komparatív kutatási irány, amely közös és eltérő vonásaik alapján vizsgálná az általános integrációs tendenciák konkrét szociokultúrális válfajait.¹⁶ Még az egy nagy régión belüli összehasonlító tanulmányok is ritkák – ezért lógnak ki a sorból különösen azok a kérdésfelvetések, amelyek a “civilizációs határokon” átlépve azt vizsgálják, hogyan hatott a kapitalista világpiac létezése az afrikai és ázsiai gyarmatok munkakapcsolatainak kialakulására. Szemmel látható a kérdés kapcsán felmerülő legfontosabb gondolati korlát: a kutatók, úgy tűnik, képtelenek az integrációt és a differenciálódást ugyanazon egységes és mégis ellentmondásos világtörténeti folyamat két oldalának tekinteni. És ez a megállapítás elvezet tanulmányom második kulcsfogalmához, a teleológiához.

 

3. A szociális idő kontextusa: a “teleológia”-kritika megismerési korlátai

 

Míg a dél-ázsiai társadalomtörténészek körében a kultúralista univerzalizmuskritika befolyásos – bár nem vitathatatlan – szerepet játszik, a teleologikus történeti koncepcióktól való elhatárolódás széles körű konszenzuson alapul, és mindenütt szinte rituálészerűen nyilvánítják ki. Miért ne tennék, kérdezhetnénk – a történelem célmeghatározása valóban elfogadhatatlan, az ilyen állítás inkább azt a gyanút kelti, mintha az emberek múltjuk vagy jövőbeli szándékaik igazolására valamifajta célt lopnának bele a történelembe. A teleológia fogalmát azonban rendszerint polemikusan és nem egzakt értelemben használják. Kulcsfogalomként kétségtelen, hogy nem a manapság ritkán képviselt elképzelés ellen szól, amely szerint a világ valamely előre meghatározott cél felé halad, hanem elsősorban annak vizsgálata ellen irányul, hogy az emberi társadalom történelmi fejlődésében vannak-e nyilvánvalóan immanens tendenciák.

A dél-ázsiai történészek körében jelenleg tapasztalható teleológiaellenes konszenzus oka, véleményem szerint, nem annyira a kutatás tárgyában, mint inkább saját korunk szellemi atmoszférájában keresendő. A kudarcot valló liberális modernizációs koncepciók, melyek felszínre hozták a holisztikus, globális problémákat, az antikapitalista kísérletek és utópiák hitelvesztése, a dekolonizációt követően a gyarmatellenes felszabadító mozgalmakat dicsőítő illúziókban való csalatkozás, a történetileg egyedülálló természettudományos, technikai és gazdasági fejlődés összekapcsolódása a szintén példátlan mértékű erőszak és pusztító potenciál elszabadulásával – mindezek az 1970-es évektől kezdve a társadalmak nagy részében a fejlődéselméletekkel szembeni szkepszist és elutasítást, valamint a történeti folyamatok változásai és előrejelzései iránti csökkenő érdeklődést vonták maguk után. A társadalomtudományi trendek paradoxonjai semmiben sem maradnak el a materiális világ paradoxonjaitól: habár a 20. század második felétől kezdve nemcsak az emberiség történetének legnagyobb technológiai transzformációja zajlik, hanem egy világméretű szociális és kulturális forradalom is¹⁷, és a globális integrációs folyamatok következtében az államok és társadalmak egymástól való függése egyre közvetlenebbül és egyre több ember számára érzékelhető, akik mindennapjaikban sokszor tehetetlenül állnak szemben a globális erők nyomásával, számos történész elzárkózik az új ismeretek megszerzésétől, s szívesebben gondolkodik fejlődés nélküli kategóriákban. Ahogyan egyes tudósok a differencia és identitás fogalmainak fenntartásával – tehát a szociális tér kutatási kontextusának feladásával – reagálnak a globalizáció integrációs hatásaira, az ezzel együtt járó fejlődési dinamikát olykor az egységes időről és az emberiség közös jövőjéről kialakított kép dekonstruálásával – azaz a szociális idő kontextusának feloldásával – igyekeznek helyettesíteni (ld. például Hölscher, 1999: 224–229).

Véleményem szerint a dél-ázsiai társadalomtörténet “teleológiaellenes” retorikáját megint csak ezzel a “globális” hátérrel együtt érthetjük meg. Legradikálisabb, “posztmodern” formája a társadalom változásának folyamatait mint puszta diszkurzív jelenségeket állítja elénk. Az elmélet követői azért kívánják meghaladni az “átmenet nagy narratíváit”, amelyek a homogenizáló hatalmi diskurzust jelenítik meg, hogy utána kifejleszthessék a szociológiai kutatás sajátos, “indigenisztikus” formáit (vö. Chakrabarty, 1998). Mivel Dipesh Chakrabarty, ennek az elméleti irányvonalnak a legbefolyásosabb képviselője, mint ahogyan fent megmutattuk, alapjában véve statikusnak és állandónak tartja a jutamunkások “indigén” kultúráját, az esetleges fejlődési tendenciák kérdése fel sem merül munkáiban. Ugyanakkor a teleológiaellenes konszenzusnak az “indigenisztikus” áramlatoknál jóval messzebbre nyúló hagyományai vannak, szellemi gyökerei sokkal régebbiek és sokrétűbbek, mint a posztmodern, amely például az univerzalisztikus “tranzitológiai narratívák” elutasításában közeli rokonságot mutat a 20. század közepén Karl Popper által megfogalmazott “holisztikus historicizmus”-kritikával – ez alatt Popper azokat a nagyon különböző elméleteket foglalta össze, amelyek a történelem “nagy fejlődési tendenciáinak”, ill. “szükségszerű fejlődésének” létezéséből és megismerhetőségéből indultak ki (Popper, 1987).

Ezt a konszenzust bizonyára az is erősíti, hogy a legtöbb olyan történeti munka, amelyektől a mai társadalomtörténet eredeztethető, olyan lineáris evolucionizmusban gondolkodott, amelyet nem lehetett alkalmazni a vizsgált jelenségek ellentmondásos tendenciáira. A kapitalizmus (alias “modernizmus”) sem Dél-Ázsiában, sem a világ többi részén nem fejlődött egységesen, hanem egyszerre divergáló és egymással összefüggő módon. Ennek megfelelően a munka világának társadalmi szerveződései sem formálódtak homogén “munkaviszonnyá” – legalábbis a dél-ázsiai térségben megfigyelhető a munkaviszonyok és szociális formák hihetetlen sokfélesége, makacs egymás mellett élése, sőt újfajta diverzifikációja is. A történeti gyökerek (mint például a bedolgozórendszer esetében) sokszor messzire, a gyarmatosítás előtti időkre nyúlnak vissza, amelyek azonban minden konkrét esetben különböző módon integrálódtak az adott történelmi kontextusba. A tanulmány végén erre a pontra még visszatérünk.

Először azonban ki kell mutatnunk, hogy a fejlődés problematikájának tabuként való kezelése hogyan teremtett még a dél-ázsiai munkástörténet újabb kiváló tanulmányaiban is gondolati korlátokat. Így például Raj Chandavarkarnak a bombayi textilmunkásokról írott alapos és számos tekintetben úttörő jelentőségű tanulmányában a “teleológia” (ami alatt jelen esetben egyértelműen a lineáris evolucionizmus értendő) elutasítása a “történeti egybeesés” hangsúlyozásával jár együtt – amely fogalom nem annyira a véletlenszerűséget, mint inkább a szituáció általi meghatározottságot emeli ki. Ennek megfelelően Chandavarkar monográfiája (1994) egy történelmi atlaszhoz hasonlítható: különböző “térképek” mutatják be a társadalom szereplőinek mindig egy adott történelmi pillanatban meglévő bonyolult kapcsolati szövedékét, amelyet aztán úgyszólván “befagyasztanak”. Megtudhatjuk, milyen kapcsolatban álltak a “jobber”-ek (“sardars”) a gyárak technikai személyzetével, a proletárok bérkaszárnyáinak főbérlőivel (“chawls”), a gabonakereskedőkkel és pathanikus pénzhitelezőkkel, a “szomszéd főnökökkel” (“dadas”) és küzdősport-egyesületeikkel (“akharas”), az informális “szomszédbizottságokkal” és elvtársi lakóközösségekkel és nem utolsó sorban a “klienseikkel”, munkakolóniájuk tagjaival. Benyomást szerzünk azoknak az embereknek az ingatag helyzetéről, akik sem parasztok, sem ipari munkások nem lehettek teljes egészében, mert a gyarmati agrárpolitika vidéken adósságokba hajszolta őket, ugyanakkor a bombayi bérmunka feltételei túl kegyetlenek, a bérek pedig túl alacsonyak voltak ahhoz, hogy a munkások önként feladják falusi megélhetési bázisukat. Megtudhatjuk, hogy a vallás vagy kaszt szerinti hovatartozáson alapuló “hálózatok” hogyan szabdalták olyan szegmensekre a munkásságot, melyek között a munkaerőpiacon sokszor konkurencia alakult ki; hogyan használta ki ezt a szegmentizálódást a gyárvezetés bizonyos helyzetekben (például 1929-ben) a sztrájktörés előmozdítására és ebből következően a meglévő konfliktusok felerősítésére, amelyek aztán többek között a hinduk és muzulmánok közti erőszakos villongásokhoz vezettek; és hogyan lehetett ugyanezeket a hálózatokat, megint csak más szituációkban a munkásosztály harcának érdekében mobilizálni. Ami azonban hiányzik, az a fejlődési irányok összefüggésének felmutatása – az ellentmondásos események és strukturális elemek sokszor az “egyrészt-másrészt” megfogalmazásban állnak egymás mellett anélkül, hogy rendszerbe foglalva és időbeli perspektívát nyerve állnának egymással kapcsolatban. Nem csak erre a kétségtelenül sok erényt felmutató tanulmányra jellemző, hogy a kronológia és a pontos időbeli folyamatok iránti érzékenység elsősorban a gazdasági körülményekre korlátozódik, amelyek közül az első világháború és a világgazdasági válság például szembetűnő fordulópontokat jelentettek. Ami a társadalmi folyamatokat, a munkások életét meghatározó viszonyok fejlődését illeti, itt – hogy kissé sarkítva fogalmazzunk – az ábrázolást bizonyos időtlenség jellemzi. Sok más kortárs munkához hasonlóan a “teleológiatabu” “gondolati korlátja” épp abban nyilvánul meg, hogy a lineáris evolucionizmusról való indokolt lemondás a periodizáció analitikus eszközének teljes körű feladásához is vezet.

Mindeközben a gazdagon dokumentált anyag rámutat a munka világának vitathatatlanul lényegi transzformációs folyamataira: habár a textilmunkásság falusi kötődése megdöbbentően stabilnak bizonyult, Chandavarkar felhívja a figyelmet arra, hogy azoknak a munkásoknak az aránya, akik szülőfalujukban közeli hozzátartozóik által fenntartott földbirtokkal rendelkeztek, meglehetősen lecsökkent a gyarmati időszak végére, miközben felerősödött a városi életmóddal való azonosulás, amely a fiataloknak a városokba való beáramlásában és házastársuk utánuk költözésében is megnyilvánult. A hosszabb időszakot átfogó történeti munkák között is vannak olyanok, mint például Chitra Joshi érdekes tanulmánya (1999), amelyek ugyanebbe az irányba mutatnak (anélkül, hogy a szerzőnő a témát mélyebben kimerítené), vagy Mark Holmströmnek a dél-indiai Bangalore ipari munkásairól írott iparszociológiai tanulmánya, amely a társadalmi “identitás” kialakulásának ellentmondásos, de mégiscsak érzékelhető transzformációira mutat rá (Holmström 1976). Ezeket a folyamatokat legérzékenyebben talán Janaki Nairnak a Kolar Gold Field-i bányászat százéves történetéről írott tanulmányai ábrázolják. A szerzőnő ezekben azt vizsgálja, hogy a “kapitalista ügynökségeknek” köszönhetően hogyan váltak a szülőfalujukban kisebbségben élő, diszkriminációk sújtotta paraiyar-földművesek új környezetükben a helyi többséget alkotó “adi-dravidákkᔹ⁸, akik az életveszélyes bányamunka és a bányaigazgatóság megalázó felügyelő módszerei ellenére is javítani tudtak szociális helyzetükön. Ma ugyanazok az “ügynökségek” e bányászok utódait a bányák privatizációjával és bezárásával a high-tech-metropolisz Bangalore nyomornegyedeibe irányítják, ahol az urbánus kisebbség bizonytalan jövője vár rájuk. Nair arra is rámutat, hogy ezek az “érinthetetlen” tamilok az őket körülvevő változó társadalmi feltételeket mindig jól elsajátították, és felhasználták saját kasztbeli identitásuk újradefiniálására (Nair, 1997 és 1998).

Különösen akkor látszik szükségesnek a társadalmi kontextusnak a történeti változások nem-lineáris elméleteivel való elemzése, amikor manapság a régen meghaladottnak hitt foglalkoztatási viszonyok visszatéréséről beszélhetünk. Különösen a munkásokat alkalmazásba vevő, majd őket közvetítői díj fejében vállalkozóknak továbbadó “subcontractor” szerepére tekintettek kezdettől fogva úgy, mint a kapitalista termelés fejlődésével összeegyeztethetetlen intézményre (ld. például Braverman, 1998:43). Jelenléte Indiában a legkülönbözőbb formákban már a 18. századtól kimutatható: kezdve a kis munkáscsoportokat felügyelő “jobber”-ektől a munkaerőt toborzó vállalkozókig, akik saját embereiket bízták meg több munkakolónia felügyeletével. A “subcontractorok” visszatérése ismét bebizonyította a lineáris fejlődési modellek és azon elméletek tarthatatlanságát, amelyek a munkafeltételek homogenizálásából indulnak ki. A jelenlegi tudományos diskurzus azonban gyakran megmarad e megállapítás szintjén és a formális hasonlóságot, valamint ezen foglalkoztatási viszonyok hosszú történelmi periódusokon keresztüli fennmaradását hangsúlyozzák. Számomra úgy tűnik, kevés figyelmet kap a szociokulturális és gazdasági kontextus változása, amelyben a termelésszervezés formái mindig is realizálódnak: Madrasz gyarmati kikötővárosban a 18. században például elsősorban azért alkalmaztak a gyarmati hatóságok a rakodómunkásoknál “subcontractor”-t, mert a gyarmatosítás előtti idők állandó munkaerőhiánya és a kulturális korlátok miatt saját maguk nem tudtak folyamatosan megfelelő létszámú munkásról gondoskodni (Ahuja, 2002). A 20. század elejének bombayi textilgyárai ezzel szemben a szinte mindig telített munkaerőpiac és a gyarmati gazdaság feltételei között működtek, amelyek megnehezítették a befektetői hitelekhez való hozzájutást és az intenzív tőkebevonást igénylő üzleti stratégiákat. Ennek megfelelően azért alkalmazták a “subcontractor”-okat, hogy dolgozóik számát gyorsan tudják a piac ingadozásaihoz igazítani (Chandavarkar, 1994). Az indiai függetlenség kivívása után folytatott iparpolitika a tőkeerős termelés kiterjesztéséhez és a “subcontractor”-ok jelentőségének viszonylagos csökkenéséhez vezetett. Hogy ez a szerep ma ismét megjelent, az az indiai és transznacionális vállalatok üzleti stratégiájának része, akik ismét óvatosak a hosszú távú befektetésekkel és inkább alacsonyabb produktivitással számolnak, hogy a felmondási és munkavédelmi törvények kijátszása, a szakszervezetek kiiktatása, a bérek csökkentése és a teljesítmény koncentrálása révén rövid távon nagy profitra tegyenek szert és magas osztalékokat fizethessenek. A pénzügyi piacok globalizációja, amely ezen üzleti stratégiák hátterében áll (Patnaik, 1999), kétségtelenül újabb összefonódásokat von maga után, s így az indiai munka világa még közvetlenebbül függ a metropoliszok gazdasági ritmusától. Ez a folyamat azonban nem vezet a modernitás előtti munkaszervezeti formák eltűnéséhez, hanem, ahogyan azt a “subcontractor” példáján is látjuk, e régi szerepek felelevenedését eredményezi.

A kapitalista világpiaci integrálódás hosszú folyamatának jelenlegi fázisa tehát semmiképpen sem jelenti az élet- és munkakörülmények lineáris “modernizációját” és homogenizálódását, ami Zakir Hussein reményeinek kései beteljesedése lenne. Valójában pont a differenciált inkorporációnak lehetünk tanúi, amely a munkaszervezés egymással látszólag összeegyeztethetetlen technikáit a különböző országok “részvényértékének” megfelelően a legkülönfélébb módokon kombinálja, és eközben megőriz vagy felelevenít még olyan kora kapitalista formákat is, mint a “subcontracting” vagy a “bedolgozói rendszer”. Ez a folyamat megint csak differenciál, hiszen még tágabbra állítja a jóléti ollót és aktiválja az “etnikai” és vallási választóvonalakat, sőt, olykor újabbakat is létrehoz. Ugyanezt a gondolatmenetet követve jellemezte Eric Wolf a munka kapitalizmuson belüli történetét úgy, mint “a különbözőségek hangsúlyozásához vezető [folyamatot], amely az egységesítés által épp a társadalmi ellentéteket és törésvonalakat erősíti (Wolf, 1991: 530).

A munka világának jelenlegi változásai szükségessé teszik e folyamat pontosabb megértését. Ha sikerülne ezen ismerethiányokat pótolni és a fent vázolt gondolati korlátokat leküzdeni, akkor talán az indiai társadalomtörténet fejlődése is más, kevésbé kontemplatív irányt vehetne. Egy jövőorientált munkaszociológia pedig a mindig változó “konstans tényezőkben” is felfedezhetné a modern, globális összefonódásokkal teli munkástörténet fejlődési összefüggéseit.

(Fordította: Pete Nóra)

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Ahuja, Ravi 2000, “Geschichte der Arbeit jenseits des kulturalistischen Paradigmas. Vier Anregungen aus der Südasienforschung”, in: Jürgen Kocka und Claus Offe (Hg.): Geschichte und Zukunft der Arbeit, Frankfurt a.M./New York: Campus, S. 121–134.

Ahuja Ravi 2002, “Subcontractors in Early Colonial South Asia: the Case of the Madras Maistries”, in: J. Lucassen und R. Saptari: Subcontracted Labour in Asia, Richmond (Surrey): Curzon Press

Bagchi, Amiya Kumar 1990, “Working Class Consciousness”, Economic and Political Weekly 25, PE54–PE60.

Beck, Ulrich, Schöne neue Arbeitswelt. Vision: Weltbürgerschaft, Frankfurt/New York 1999

Bhattacherjee, Debashish 2000, “Globalising Economy, Localising Labour”, in: Economic and Political Weekly (október 14.), 3758–3764.

Breman, Jan 1997, “Labour Get Lost: A Late-Capitalist Manifesto. A Stylised Summary and a Critique”, in: 1999. Zeitschrift für Sozialgeschichte des 20. und 21. Jahrhunderts 12,1, 83–104.

Breman, Jan 1999a, “The Study of Industrial Labour in Post-colonial India – The Formal Sector: An Introductory Review”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, 1–41.

Breman, Jan 1999b, “The Study of Industrial Labour in Post-colonial India – The Informal Sector: A Concluding Review”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, 407–431.

Carter, Marina 1995, Servants, Sidars and Settlers. Indians in Mauritius, 1834–1874, Delhi: OUP

Cartter, Marina 1996, Voices from Indenture. Experiences of Indian Migrants in the British Empire (in: New Historical Perspectives of Migration Series), London/New York: Leicester University Press

Chakrabarty, Dipesh 1989, Rethinking Working-Class History. Bengal 1890–1940, Princeton: PUP

Chakrabarty, Dipesh és mások 1998, Culture in Working Class History: A Discussion, Working Paper 3, Labour History Series, V.V. Giri National Labour Institute, Noida.

Chakrabarty, Dipesh és Ranajit Das Gupta (é. n.), Some Aspects of Labour History of Bengal in the Nineteenth Century: Two Views (Occasional Paper No. 40, Centre for Studies in Social Sciences, Calcutta)

Chandavarkar, Rajnarayan 1994, The Origins of Industrial Capitalism in India: Business Strategies and the Working Classes in Bombay, 1900–1940 (CSAS 51), Cambridge: CUP

Chandavarkar, Raynarayan 1998, Imperial Power and Popular Politics. Class, Resistance and the State in India, c. 1850–1950, Cambridge. CUP

Chatterjee, Partha 1993, The Nation and its Fragments. Colonial and Postcolonial Histories, Princeton: Princeton University Press

Das Gupta Ranajit 1994, Labour and Working Class in Eastern India: Studies in Colonial History, Calcutta: K. P. Bagchi

Das Gupta Ranajit 1996, “Indian Working Class and Some Recent Historio­graphical Issues”, Economic and Political Weekly 31,8, S. L27–L31.

Ghosh, Kaushik 1999, “A Market for Aboriginality: Primitivism and Race Qualification in the Indentured Labour Market of Colonial India”, in: G. Bhadra, G. Prakash és S. Tharu (Hg.): Subaltern Studies X. Writings on South Asian History and Society, New Delhi: OUP

Ghosh, Parimal 1990, “Communalism and Colonial Labour. Experience of Calcutta Jute Mill Workers, 1880–1930”, EPW 25 (“8. Juli 1990), PE61–PE72.

Ghosh, Parimal 2000, Colonialism, Class and a History of the Calcutta Jute Millhands 1880–1930, London: Sangam Books

de Haan, Arjan és Samita Sen 1999 (Hg.): A Case for Labour History. The Jute Industry in Eastern India (Department of History, University of Calcutta, Monograph 17), Calcutta: K. P. Bagchi

Heuzé, Gerard (Hg.) 1992, Travailler en Inde (Collection Purusartha 14), Paris: Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales

Hobsbawm, Eric 1994, Age of Extremes. The Short Twentieth Century, 1914–1991, London: Michael Joseph; magyarul: A szélsőségek kora (fordította: Baráth Katalin), Pannonica, Budapest 2002

Hobsbawm, Eric 1998, Wieviel Geschichte braucht die Zukunft? München/Wien: Carl Hanser

Homström, Mark 1976, South Indian Factory Workers: Their Life and Their World, Cambridge: CUP

Hölscher, Lucian 1999, Die Entdeckung der Zukunft, Frankfurt a. M.: Fischer.

Joshi, Chitra 1982, “Kanpur Textile Labour: Some Structural Features of Formative Years”, EPW 16, 44 (különkiadás), 1823–38.

Joshi, Chitra 1985, “Bonds of Community, Ties of Religion: Kanpur Textile Workers in the Early Twentieth Century”, IESHR 22, 3, 251–280.

Joshi, Chitra 1992, “The Formation of Work Culture: Industrial Labour in a North Indian City (1890s–1940s)” in: Heuze 1992

Joshi, Chitra 1999, “Hope and Despair: Textile Workers in Kanpur in 1937-38 and the 1990s”, in: Parry/Breman/Kapadia 1999, S. 171–203.

Kerr, Ian J. 1997, Building the Railways of the Raj, 1850-1900, Delhi: OUP

Van der Linden, Marcel (Hg.) 1993, The End of Labour History? (International Review of Social History 38, Supplement 1), Amsterdam: CUP

Mohapatra, Prabhu 1998, “Situating the Renewal: Reflections on Labour Studies in India”, Working Paper 2, Labour History Series, V. V. Giri National Labour Institute, Noida

Morris, Morris David 1965, The Emergence of an Industrial Labour Force in India: A Study of the Bombay Cotton Mills, 1854–1947, Berkeley/Los Angeles: UCP

Nair, Janaki 1997, After the Gold (dokumentumfilm, 60 perc)

Nair, Janaki 1998, Miners and Millhands. Work, Culture and Politics in Princely Mysore, New Delhi: Sage

Neetha N. 2000, “Labour Relations under Subcontracting in Tirupur Knitwear Industry” kiadatlan kézirat, elhangzott: 2nd Conference of Indian Labour Historians, Noida, 2000. március 16–18.

Parry, Jonathan P., Jan Breman és Karin Kapadia 1999 (Hg.), The Worlds of Indian Industrial Labour (= Contributions to Indian Sociology, Occasional Studies 9), New Delhi/Thousand Oaks/London: Sage

Popper, Karl 1987, Das Elend des Historizismus (6. átdolgozott kiadás), Tübingen: J. C. B. Mohr

Randeria, Shalini 1998, “Colonized Futures, Shared Histories and Entangled Modernities” (kiadatlan kézirat, elhangzott az Institut für Kulturwissenschaft Essen éves konferenciáján)

Rothermund, Dietmar (Hg.) 1995, Indien. Kultur, Geschichte, Politik, Wirtschaft, Umwelt. Ein Handbuch, München: Beck

Roy, Tirthankar 1999, Traditional Industry in the Economy of Colonial India (CSIHS 3), Cambridge: CUP

Sarkar, Sumit 1997, Writing Social History, Delhi: OUP

Sen, Samita 1999: Women and Labour Under Late Colonial India. The Bengal Jute Industry (CSIHS 3), Cambridge: CUP

Simeon, Dilip 1995, The Politics of Labour Under Late Colonialism. Workers, Unions and the State in Chota Nagpur 1928–1939, New Delhi: Manohar

Wolf, Eric R. 1991, Die Völker ohne Geschichte. Europa und die andere Welt seit 1400, Frankfurt a. M./New York: Campus

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ Jelen tanulmány kritikai vizsgálat alá veszi a dél-ázsiai munkás-historiográ­fiában folyó vitákat és a “globalizált” szellem- és társadalomtudományok őket meghatározó áramlatait. Mint ilyen egy hosszabb távú vállalkozás második része. Az indiai munkás-historiográfia kultúralisztikus fordulatát elemző korábbi tanulmány: Ahuja 2000.

² Erre az elképzelésre épült az 1919-ben alakult ILO, amely 1929 óta állandó képviselettel rendelkezett Indiában, s egyre nagyobb befolyást gyakorolt mind a gyarmatosítók munkatörvénykezésére, mind az Indiai Nemzeti Kongresszus politikájára. A tudományos életben ezt a koncepciót M. D. Morris óriási hatású (és kétségtelenül nagyon fontos) tanulmánya (1965) képviselte.

³ Ezt sürgeti többek között a C. H. Beck Kiadónál nemrégiben megjelent “India-kézikönyv” (Rothermund, 1995: 529–530) is, amelyben a “liberalizációs” fejezet szerzője, H. C. Rieger, őszintén felháborodik azon, hogy manapság még a “Störenfriedeket” sem lehet egykönnyen elbocsátani. Alapos és tanulságos kritikához ld. Breman 1997 és 1999b. A vita jelenlegi állásához ld. The Hindu, 2000. december 17.

⁴ A Bretton Wood Intézet környezetében figyelhető meg ez a perspektívaváltás, amely például az 1995-ös World Development Reportban is kifejezésre jut, idézi: Breman 1999b:429.

⁵ Álljon itt példaként néhány monográfia és tanulmánykötet: Chakrabarty 1989, Heuzé 1992, Chandavarkar 1994 és 1998, Bahl 1995, Carter 1995 és 1996, Simeon 1995, Kerr 1997, Nair 1998, de Haan/Sen 1999, Parry/Breman/Kapadia 1999, Sen 1999, Ghosh 2000.

⁶ Kritikai elemzéseket ld.: Breman 1999a, Mohaparta 1998

⁷ A chotanagpuri (Jharkhand) ültetvénymunkások “rasszista kategorizálásához” lásd például Ghosh 1999.

⁸ Vö. Kerr 1997, aki erősen kapcsolódik Bravermannhoz, valamint Chandavarkar 1994.

⁹ A “vulgármarxizmus” fogalmának használata semmiképpen sem hivatott e szerzők integritását kétségbe vonni. Sokkal inkább Hobsbawmra utalok itt, aki a marxizmussal csak laza kapcsolatban álló szellemi áramlatokat nevezi így: Hobsbawm 1998: 193–194.

¹⁰ Vö. egy jelentős marxista munkás-historiográfus önkritikus visszaemlékezését: Das Gubta 1996. Az indiai munkásvilágról szóló modernizációs és marxista irodalmak összemosása ellen tiltakozik szellemes cikkében Mohapatra (1998).

¹¹ Mindenképpen említésre méltó az 1982 óta már 11 kötetben megjelent “Subaltern Studies” c. sorozat.

¹² A késői “subaltern studies school” kritikájához ld.: Sarkar 1997, 3. fejezet

¹³ A “fragmentáló álláspont” jelentősége részben az, hogy ellenáll a lapos homogenizálásnak, és küzd a nemzet és a jövő politikai közösségének más, potenciálisan gazdagabb definícióiért. A Gyan Pandeytől származó idézet Partha Chatterjee könyvének mottójában szerepel (1993).

¹⁴ Ld. például Sarkar 1997, 3. fejezet

¹⁵ Sumit Sarkar már korán rámutatott arra a megdöbbentő hasonlóságra, amely a Chatterjee-hez és Pandeyhez hasonló posztmodern szerzők ismeretelméleti feltevései és azon tételek között, melyeket Karl Popper fogalmazott meg fél évszázaddal ezelőtt – elsősorban marxizmuskritikaként – íródott “A historicizmus nyomorúsága” c. művében. (Sarkar, 1997:102).

¹⁶ Raj Chandavarkar (1998) legalább felvetette ezeket a kérdéseket, és Prahbu Mohapatra Indián belüli és Indián kívüli ültetvénymunkásokról szóló összehasonlító tanulmányai is ebbe az irányba mutatnak. A dél-ázsia kutatáson belül az a Paul Craven és Douglas Hay által vezetett projekt tűnt nagyon sokat ígérőnek, amely a Nagy-Britanniában és az összes brit gyarmaton uralkodó “master in servant law”-t vizsgálta.

¹⁷ A parasztság létszámának hihetetlen mértékű csökkenése, aminek következtében ez a réteg először az elmúlt évszázadban került a világ népességén belül kisebbségbe, éppúgy e folyamatok része, mint az egyetemet végzettek számának állandó növekedése vagy a nemek és generációk közötti kapcsolatok transzformációja. Ld. Eric Hobsbawmnak a 20. század történetéről írt kiváló munkáját (1994).

¹⁸ “Ősdravidák”, ahogy az “érinthetetlen” tamilok nevezik magukat, hogy elhatárolódjanak a “paraiyar”-hoz hasonló régi diszkriminatív megjegyzésektől.

Amazónia jelentős változásokat él meg, különösen a növekvő közösségi nyomás miatt, amelyet a közigazgatás intézményei éreznek legjobban, az állami és a szövetségi képviselőkkel való kapcsolat azonban továbbra is tekintélyelvű, illetve patrónusi-kliensi természetű. E politika negatívan befolyásolja az ökológiai és a szociális kérdések megoldását is.

 

E tanulmány¹ a politikai részvételnek azokat az új formáit elemzi, amelyek az 1990-es évektől fogva mutatkoztak meg a brazíliai Közép-Amazóniában. Az új körülmények között, amelyeket a brazil politikában ismét érvényesülő demokratikus tendenciák és a környezetvédő mozgalmak nemzetköziesedése eredményezett, az amazóniai térségben kialakult egy alternatív politikai háló, amelyben a korábban marginalizált társadalmi szereplők – amerindiánok, bérmunkások és határvidéki földművesek² – szövetkeztek környezetvédőkkel, szakszervezeti vezetőkkel és papokkal. E többszintű hálón keresztül egyszerre érvényesül erős nyomás a közösségek szintjéről “alulról fölfelé”, illetve nemzetközi szintről “felülről lefelé” – egyfelől a helyi politikában, ahol az alapvető közellátásban mutatkoznak jelentős eredmények, másfelől a szövetségi politikában, ahol az ökológiai tartalékok és az indián rezervátumok kijelölésének kérdése dől el. A hagyományos és modern patronátusokra épülő brazil szövetségi államok és régiók szintjén azonban a politikai cselekvésnek erős korlátai vannak. Mint látni fogjuk: az új, alternatív politikai háló maga is a patronátusok új formáira épül, amelyek a helyi döntéshozás körét leszűkítik.

A patronátus, per definitionem, a köz- és magánjavak, illetve -ellátás hozzáférhetőségét határozza meg egy hierarchizált bürokrácián belül szervezett közvetítők révén, az általános, országos szinttől egészen a helyi szintekig³ .

Az alábbiakban bizonyítani kívánjuk, hogy Amazóniában a társadalomra és a környezetre ható folyamatok zömét hierarchizált formában, “felülről lefelé” irányítják, ami nem más, mint patronátus, csupán más köntösben. Nevezhetjük persze “mai”, “alternatív” vagy “posztmodern” patronátusnak is, de ettől még az marad, ami – s éppen ez a súlyos hibája. Politikai következménye ugyanis: elhibázott döntések sorozata, amiket távol székelő környezetvédő patrónusok hoznak, naiv és felszínes ismeretekkel Amazónia társadalmi valóságáról.

 

A patronátus ma, avagy a császár új ruhája

 

A 60-as évek társadalomfejlődésében megkérdőjeleződik a weberi modell, miszerint a hagyományos patrónusi politikától egyenes vonalú az átmenet a modern, egyéni érdemeken alapuló politikához. A weberi felfogás szerint a hagyományos politika patronátusok hálózatára épül, kettős természetű, személyes kapcsolatokon keresztül, amelyekben keveredik a magán- és a köztulajdon, a társadalmi helyzet pedig aszerint öröklődik, hogy ki milyen mértékben fér hozzá földhöz és más mezőgazdasági termelési eszközökhöz. Az iparosult országokban működő modern politikára a választásokon való tömeges részvétel, az általános érvényű racionális bürokrácia és a társadalmi mobilitás jellemző, amik együttesen a kormányzás demokratikus formáit erősítik.

A modern politikai rendszerek eszményítését elsőként a neomarxisták bírálták, akik a hidegháború korszakában az egyéni érdemeket hangoztató kapitalista társadalom mítosza mögött megbújó ideológiai tartalmat vonták kétségbe (Frank, 1969; Wallerstein, 1979). Őutánuk a neopopulisták kritizálták a felduzzadt és gyenge hatékonyságú állami bürokrácia önkényes működését, amely jóval többet munkálkodott azon, hogy megtartsa tulajdon kiváltságait, mintsem hogy felzárkóztassa a peremre szorult társadalmi csoportokat (Bideleux, 1985; Chambers, 1983; Lipton, 1977; Schumacher, 1974). A legutóbbi időkben már az alternatív, civil szervezetek iránt is egyre növekszik a bizalmatlanság neoliberális dogmatizmusuk, valamint a gazdasági és politikai hatalom hagyományos csatornáihoz fűződő elvtelen kapcsolódásuk miatt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. A civil szervezetek immár nem az alternatív politika mozgatói, sokkal inkább egyfajta globális patronátus hálózatának központi egységei (Hume és Edwards, 1997; Friedmann, 1992; Kaufman, 1997; Menike, 1997; Roninger, 1994; Tegegn, 1997).

[…]

Tanulmányunk a politikai patronátus három formáját veszi elemzés alá Közép-Amazóniában. Először a premodern patronátus történelmi átalakulását vizsgálja meg abban az átmeneti időszakban, amely az 1970-es évektől kezdve a fejlődő országokra jellemző állapotokhoz vezetett. Ez a politikai folyamatokban bekövetkezett változás a helyi gazdaság átalakulásával párhuzamosan következett be, amelynek alapja az őserdei kitermelés helyett a mezőgazdaság, az állattenyésztés, a kereskedelem és a szolgáltatás lett. Ezt követően kerül sor a régió modern politikájában beállt válság elemzésére 1990 után, amit országos szinten az egymást követő liberális kormányok idéztek elő, miközben kialakulófélben voltak olyan új politikai-gazdasági formák is, amelyek szervesen kapcsolódtak a hagyományos politika mozgásteréhez, vagy éppen konfliktusokhoz vezettek ugyanezen a területen.

 

Amazónia döntő ütközete

 

Az 1990-es években Amazónia igazi csatamezővé vált, ahol vidékfejlesztők, környezetvédők és populisták érdekei csaptak össze – a tét pedig az amazóniai őserdő jövője volt. Az új észak–déli közlekedési tengely létrejöttével, amely a régi kelet–nyugati tengelyt szeli keresztbe Közép-Amazóniában, és csatlakozik a még épülőfélben lévő, Venezuelát, a Guyanákat, a brazíliai Amapá és Roraima államokat összekötő harmadik tengelyhez, Közép-Amazónia bekebelezési gyakorlatának folytathatósága kritikus kérdéssé vált az egész régió jövőjére nézve (Becker, 1999; Colchester, 1997).

Közép-Amazónia Dél-Amerika legnagyobb fennmaradt őserdei tömbjének középső részét foglalja el. Ezen a területen az őserdő belül még érintetlen, a mezőgazdasági határ azonban több helyütt is nyomul előre: 1. Rondónia és a Mato Grosso felől északi irányban, átlépve a transzamazóniai autópálya (BR–232) vonalát Apuí és Humaitá között; 2. Parától nyugat felé párhuzamosan ugyanezzel az úttal; 3. Manaustól észak, Boa Vistától pedig dél felé a BR–174-es, a BR–170-es és a BR–210-es út mentén. Ezek a terjeszkedési frontvonalak, amelyek Közép-Amazóniát vízszintesen és függőlegesen is átszelik, alkalmasak rá, hogy feldarabolják a régiót, mezőgazdasági vidékké változtassák és elindítsák benne az urbanizációt.

A szerző 1997 óta két, francia–brazil együttműködésben megvalósuló és számos szakterületet érintő projekt kidolgozásában vesz részt, amelyek azt próbálják felbecsülni, milyen mértékig folytatható brazil Amazónia fejlesztése. E feladat hozta többek között, hogy a helyi politikát és a politika tagolódását a lehető legszélesebb skálán tanulmányozzuk, összesen tizenhat közigazgatási egységben, az Amazonas állam dél részén található Humaitától a Roraima állam északi részén fekvő Pacaraimáig. […] Célunk az volt, hogy a politikát regionális és országos kontextusba állítva, több szempontot szem előtt tartva elemezzük és értékeljük a patronátusi hálózatokat. Ebben a regionális perspektívában hasonlítottuk azután össze és ütköztettük egymással a politikai tevékenység formáit azokon a vidékeken, ahol a földművelés és az állattenyésztés jelentős területeket hódított már meg, illetve ott, ahová a civilizációs terjeszkedés nem ért még el, s a lakosság csupán a folyók partján foglalkozik halászattal és kisparcellás növénytermesztéssel. […]

 

A gumiültetvények premodern politikájától a fejlődés modern politikájáig

 

 

Változás a helyi politikai hatalom alapjaiban

Brazília túlnyomórészt mezőgazdasági régióiban a premodern és a modern patronátus hálózatai, amelyek a helyi politikát az állami és országos vérkeringésbe kapcsolják, minden esetben egy központosító, hierarchikus láncolaton keresztül működnek, amely láncolaton belül munkaalkalom, közellátás és bármilyen közjó csakis szavazatok ellenében remélhető. Brazíliában az 1930-as években megindult iparosodásához kapcsolódó vidéki érdekeltségű csoportok fokozatosan a városi-ipari csoportoknak rendelődtek alá, és ez a folyamat tükröződik a közigazgatási egységeknek és az egyes államoknak a választókhoz fűződő, megváltozott politikájában is. A föld nélküli parasztok gazdaságilag ki voltak szolgáltatva a nagy földbirtokosoknak, a kistermelők pedig a területi felvásárlóknak, akik gyakran ugyanazok a nagybirtokosok voltak. Brazíliában a modern patronátusi hálózatok jellegükben viszonylag személytelenek, és azon alapulnak, hogy a hivatásos politikusok munkahelyeket és közszolgáltatásokat kínálnak azokért a szavazatokért cserébe, amelyek biztosítják újraválasztásukat a jól fizető tisztségekbe (Forman és Reigelhaupt, 1979; Greenfield, 1977; Hoefle, 1987; Leal, 1975).

A 60-as évek végéig Közép-Amazóniában a helyi politikai hatalom elsősorban az őserdei termékek (gumi, parágesztenye és gyanta) kereskedelmére épült, és csak másodsorban a vágóállat-tenyésztésre. A népesség nagy része elszórtan élt a folyók mentén, ahol kezdetleges eszközökkel önellátó földművelést folytatott, és őserdei terményeket gyűjtött piacra. A kisárukereskedők a városokban versenybe szállhattak és esetlegesen nyerhettek is helyi választásokat, hatalmuk alapja azonban elenyésző volt a seringalisták (az őserdei terményekre szakosodott szállítók) szavazatmozgósító kapacitásához képest.

A 70-es évek folyamán, amikor egyrészt jelentős mértékben zuhant az őserdei termények ára, másrészt tömeges állami beruházások indultak Amazónia fejlesztésére, szövetségi és állami köztisztviselők jelentek meg a régióban mint a helyi politikai hatalom letéteményesei. Mivel e köztisztviselők zöme seringalisták leszármazottja volt, a változás önmagában nem járt együtt új társadalmi osztály megjelenésével, amely versenyre kelt volna a régi hatalommal.

Néhány tisztviselő azonban kívülről érkezett, és azonmód olyan pozícióba került, amely széles körű kapcsolatokat biztosított nekik a lakossággal, lévén az INCRA-nak (Telepítésügyi és Agrárreform Intézet), illetve az állam vidékfejlesztési szervezeteinek a szakemberei, vagy a szövetségi és állami bankok igazgatói voltak. Azért helyezték vagy csábították őket magas tisztségekbe Amazóniában, mert a program része volt, hogy a régióba kvalifikált szakemberek kerüljenek. A köztisztviselőknek ez a fajtája könnyedén váltotta személyes kapcsolatait politikai tőkére. Mindeközben egyre élesebb küzdelem indult a magas fizetéssel járó önkormányzati hivatalokért. Így jelent meg a mindenütt jelen lévő politikus figurája, aki úgy osztogatja a közjavakat, mintha a sajátjával tenné. A sors fintoraként az INCRA működése azt hozta magával, hogy a politikába bekapcsolódott szakemberei maguk alá gyűrték a helybélieket, akik sorra elvándoroltak Közép-Amazóniába annak reményében, hogy független gazdálkodók lehetnek – függetlenek a politikától, amely szülőföldjükön uralkodik.

A Rio de Madeira és a Rio Branco folyóparti közösségeiben, amelyeket elkerült az új úthálózat s amelyek nem élvezték semmi előnyét a helyi fejlesztési terveknek, jóformán a közhivatalok kínálták az egyedüli munkaalkalmat, miután az őserdő terményeire alapuló gazdaság erőteljesen hanyatlott. Az önkormányzati bürokrácia hatalmasra duzzadt felesleges vagy éppen fantomtisztségektől, amiket az 1988-as szövetségi alkotmány nyomán megnövelt szövetségi költségvetésből tartottak fent. Az alkotmány életbe léptetésével a prefektusok és önkormányzati képviselők rendelkezhettek azzal a joggal, hogy maguk kössék ki fizetésüket. 1999-ben egy kisváros polgármestere Amazónia belső részében kereshetett akár 78 ezer amerikai dollárt is évente, egy képviselő pedig 52 ezret, amikor a minimálbér mindössze évi 900 dollár volt. Sok helyi politikus egyben szövetségi vagy állami tisztviselő, s akkor is kapja fizetését, ha sikerül közhivatalt vállalnia, ami tovább mélyíti a társadalmi szakadékot a politikusok osztálya és a helyi alulfoglalkoztatott népesség között.

A Dél-Amazóniában fekvő Huamitá szemléletes példa azokra a változásokra a politikai hatalomban, amelyek az intenzív telepítés által érintett közigazgatási egységekben következtek be. A város a transzamazóniai (BR–230-es) és a Porto Velhót Manausszal összekötő autópálya kereszteződésében fekszik. Egyfajta kapu-város (gateway city), amelyen keresztül a Rondóniából és a Mato Grossóból előrenyomuló mezőgazdasági határ terjeszkedik Amazónia felé. A két nagy autópálya építése idején, a 70-es években a helyi gazdaság átalakult, és a város megszűnt az őserdei termények kereskedelmi központjaként működni, helyette a javak és szolgáltatások legfőbb lerakatává vált Dél-Amazóniában. Napjainkban annak a mozgalomnak az éllovasa, amely Madeira államot kívánná létrehozni. Vezetői bevásárlóközpontok, rádióadók és éttermek tulajdonosai, akik emellett hivatásos liberális politikusok.

Az 1970-es évek közepe óta csupán egyetlen helyi lakost választottak Humaitá elöljárójává, az összes többi kívülről érkezett a municípiumba az autópályák megépülése után. Olyan emberekről van szó, akik az új gazdasági lehetőségeket kihasználva gazdagodtak meg, és váltak a helyi társadalom krémjévé. Presidente Figueiredo városa Észak-Amazóniában és Caracaraí Roraima déli részén hasonló stratégiai helyet foglal el az újonnan aszfaltozott BR–174-es út mentén, amely Manaust köti össze Venezuelával. Vezetőik szintén kívülről érkezett emberek, akik a kereskedelemben éppúgy rendelkeznek politikai bázissal, mint a liberálisok között.

Itacoatiara és Manaus ezzel szemben ipari város. Manaus a maga 1,4 milliós lakosságával Közép- és Nyugat-Amazónia legnagyobb városa. Az utóbbi harminc év alatt fejlődött jelentős ipari bázissá, ami egyrészt annak köszönhető, hogy vámszabad terület, másrészt a tekintélyes állami támogatásoknak; ma azonban súlyos válsággal küzd, amit a liberalizált gazdaságpolitika idézett elő. A 46 ezer lakosú Itacoatiara az állam ötödik legnagyobb városa. Miután a növekvő Manaus árnyékában vegetált hosszú évekig, a 90-es években Itacoatiara a fahántolás első számú központja lett az államban. Nemrégiben épült meg új kikötője, ahonnan Brazília közép-nyugati régiójának északi részéről származó szóját exportál.

A múltban mindkét város kereskedői fontos közvetítőkként vállaltak részt az őserdei termények exportjában, és nem csupán az in natura, hanem a primér feldolgozást követő exportban. Következésképpen politikai vezetőinek hatalmi bázisa mindig is több összetevőre épült, ami manapság gyárakban, szupermarketekben, mozikban és benzinkutakban ölt testet. Amikor egy közhivatalnok vagy egy magánvállalat tisztviselője választott elöljáró lesz, zavartalanul képviseli korábbi érdekeit. Itacoatiara jelenlegi prefektusa fafelvásárló, aki jutalékért szállít deszkát külföldi vállalatoknak, és nem lát semmilyen érdekütközést azzal a politikával, amelynek legfőbb törekvése, hogy minél több gyár telepedjen meg Itacoatiarában.

 

 

Decentralizáció a szövetségi és az állami politikában?

Brazíliában a helyi politika állami és szövetségi szinten a helyhatósági pártfrakciók révén tagolódik, ami hűen követi a magasabb szintű frakciózást. Az 1946 és 1964 között eltelt időszakban, még a katonai diktatúra korszakát megelőzően, szinte minden egyes általunk tanulmányozott közigazgatási egységen belül különböző pártfrakciók váltották egymást a hatalomban, vagyis az egyik prefektus a Szociáldemokrata Párt (PSD) tagja volt, a következő prefektus a Brazil Munkáspárt (PTB) vagy éppen a Nemzeti Demokratikus Unió (UDN) színeit képviselte. Egyetlen kivétel ez alól Borba, ahol egy frakciónak sikerült hosszú időre gyökeret verni a hatalomban, miután a helyi vezető dinasztiát alapított, s az negyven éven át, egészen 1992-ig uralta a közigazgatási politikát. Csakhogy ebben az egyetlen esetben is a dinasztia tisztán politikai alapokon szerveződött, kizárva minden rokoni kapcsolatot, nem úgy, mint ahogy ez az ország konszolidált régióiban oly gyakran megtörténik (l. Chandler, 1972; Hoefle, 1987 és Leal, 1975 [1949]).

Mint ahogy az általános jelenség volt Brazília minden belső vidékén, az egyes politikai pártokhoz való kötődés itt sem hozta magával, hogy helyi szinten valamely társadalmi osztály speciális érdekei kaptak volna hangsúlyt (l. Forman és Reigelhaupt, 1979; Gross, 1973; Hoefle, 1987). Nem volt olyan párt, amelyik az ültetvényeseket, vagy egy másik, amelyik a kiskereskedőket képviselte volna. Az egyik közigazgatási körzetben a PSD megválasztathatott prefektusnak egy ültetvényest, a következő választásokon az UDN egy kiskereskedőt, mint ahogy egy másik municípiumban a PTB jelöltetett elöljárónak egy ültetvényest, kiskereskedőt, seringalistát vagy bárkit. Mindemellett azonban a helyi frakciók azonosak voltak az állami frakciókkal, amelyek viszont a legkülönfélébb érdekeket képviselték. A helyi frakciók országos szinten lehettek a “hatalomban” vagy a “hatalmon kívül”, de az már más kérdés volt, hogy jelöltjüket kormányzóvá választották-e vagy sem, és ha igen, akkor kapott-e magasabb, állami szintről kedvezményeket és pénzügyi támogatást, vagy nem.

Ez a helyzet változott meg gyökeresen az 1964-ben bevezetett katonai diktatúra kezdetétől 1985-ig. A kormányzás legmagasabb szintjén erős központosító tendencia érvényesült, a helyi pártfrakciók azonban továbbra is megmaradtak. Az államcsínyt követően az előző korszak pártjait egytől egyig betiltották, ezért ha valaki azt akarta, hogy politikai tisztségbe válasszák, kénytelen volt csatlakozni az egyetlen “kormánypárthoz”, a Nemzeti Megújulás Szövetségéhez (ARENA). Ennek ellenére, az egyes frakciók nem tűntek el egészen, mert különféle tagozatok alakultak az ARENÁ-n belül. Hivatalosan volt olyan csoport, amelyik magát ARENA I-nek nevezte, a másik ARENA II néven szerepelt, a helyi gyakorlat viszont némileg eltért ettől, és a frakciókat továbbra is a régi pártkötődéseik alapján azonosították, s nevezték ARENA-PSD-nek vagy ARENA-UDN-nek.

Ugyanakkor mindenfajta pártszerveződés be volt tiltva, és az egyes államokban nem alakulhatott önálló politikai párt. Minden helyi frakció állami és szövetségi küldöttei révén különböztette meg magát a másiktól, akik versengtek egymással, de mindegyikük az ARENA pártembere volt. A küldöttek azonban mindenben alá voltak rendelve a katonai kormány által kinevezett kormányzónak. A demokrácia látszatának fenntartására hozták létre az országban Brazil Demokratikus Mozgalom Párt (MDBP) néven az egyetlen hivatalos ellenzéki pártot. Csakhogy ha akadt olyan helyi politikus, aki az MDB valamelyik küldöttjét támogatta az állami vagy szövetségi választásokon, az örök időkre lemondhatott minden állami támogatásról és szolgáltatásról. […]

1985-ben azután a katonai diktatúra véget ért, és szertelen pártosodás kezdődött szövetségi szinten az egymást követő polgári kormányok alatt. Hiába ratifikálták 1988-ban az új alkotmányt, amely szerényen decentralizálta a brazil állam adórendszerét, az egyes közép-amazóniai államokban mindmáig él az egyetlen politikai párthoz való csatlakozás gyakorlata. Amazonas államban az 1986-os választásokra nagy pártkoalíciók alakultak, és a belső vidékek választói csaknem egyhangúan Gilberto Mestrinhót szavazták meg kormányzónak, majd a következő alkalommal tanítványát és későbbi riválisát, Amazonino Mendest. Az 1998-as kormányzóválasztás kiélezettebb volt a szokásosnál, a belső vidékek szavazatai azonban garantálták Mendes újraválasztását, aki ez alkalommal Mestrinho támogatását (aki ugyanannak a pártszövetségnek volt a szenátusi jelöltje) is bírta. Kettejük összefogásának eredményeként sikerült mozgósítani a belső vidékek szavazóit, hogy legyőzzék az új, közös ellenfelet, Carlos Bragát a PSL-től, akinek politikai bázisa a fővárosban, Manausban volt.

A 2002-es választásokra ismét átalakultak a koalíciók. Mendes, érzékelve a Braga család növekvő hatalmát, a PPS színeit képviselő Eduardo Braga mellé állt, aki Mestrinhóval szemben indult kormányzójelöltként, és meg is nyerte a választásokat. A szövetség azonban rövid ideig tartott, pontosan két hétig, amikor egyikük és másikuk is más-más jelöltet támogatott a köztársaságielnök-választás második fordulójában. A szövetségek és a pártkötődések ingatagsága az erős egyéniségű politikus jelentőségét bizonyítja, és nem az erős pártét, mert a patronátusi hálózatokat az egyén irányítja tisztségén keresztül, ő tartja kezében az állami forrásokat.

A nagy hatalmú állami politikusoktól való függés gyakorlata azt hozta magával, hogy a helyi vezetők és választóik 1985 óta folyamatosan vándorolnak egyik párttól a másikhoz. Választották először a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártját (PMDB), utána a Keresztény Brazil Pártot (PBC), ahonnan átnyergeltek a Liberális Front Pártjára (PFL) vagy a Brazil Haladó Pártra (PPB), most meg alighanem mindenki a Szociális Népi Párt (PPS) felé igyekszik. A fluktuáció olyan pergő tempóban zajlik, hogy egy prefektus teljes komolysággal jelentette ki, hogy ő sohasem váltott pártot, elvégre mindig a kormány pártját támogatta, kezdve az ARENA-tól a múltban, a PPB-ig bezárólag (amely a tanulmány megírása idején hatalmon volt). Ebben a “felülről lefelé” ható politikai rendszerben a helyi frakciózás változatlanul jelen van, ahogy mindig is létezett, most azonban a koalíciókon keresztül valósul meg. Minden csoport listáján különféle pártokhoz kötődő jelöltek szerepelnek, és a municipális politika voltaképpen két csoport között oszlik meg, de mindkettő egyformán a kormányzó támogatását keresi, aki a maga részéről egyfajta bíróvá válik, és jóváhagyását az erősebb csoportnak adja. […]

Amazónia hatalmas fejlesztési tervei mára a múltéi lettek. A lassú gazdasági növekedés évei és a neoliberális szövetségi kormányok évtizedes főszereplése után Brazíliában alig van új vállalkozás az útépítésben és a telepítési infrastruktúrában. Az állami bankoknál és a helyi fejlesztési irodáknál drasztikusan csökkentették a foglalkoztatott köztisztségviselők számát. Manapság a kormányzók azt látják, hogy az állami költségvetés tetemes részét a közhivatalok emésztik fel, minekutána a szavazatokért cserébe egyre kevesebb támogatást ajánlhatnak a helyi vezetőknek, akik pedig ezt továbbra is elvárnák. A közigazgatási vezetők igen kényes helyzetbe kerültek. Annál is inkább, mert egyfelől ellenük hat a kisközösségek mozgalma, amelyet a katolikus egyház karolt fel az utóbbi harminc évben (erről később még lesz szó), és alulról presszionálják a prefektusokat, akik másfelől mind keservesebben tudják csak teljesíteni ígéreteiket, miszerint munkaalkalmakat teremtenek, s javítják a közellátást a választói szavazatok fejében.

Közép-Amazóniában – a közigazgatás szintjén – a közösségek történelmileg kialakult szerkezete és növekvő ereje ellenirányú politikai folyamatként szembe megy az állami és regionális szintű hagyományos politikai mechanizmusokkal. A két ellenkező tendencia azután a közigazgatási egységek szintjén ütközik össze, úgyhogy a helyi vezetőket mindenfelől csak bírálat éri. Ez az oka annak, hogy amikor a helyi vezetők nem képesek biztosítani a lakosságnak a legalapvetőbb szolgáltatásokat, vagy éppen megpróbálják manipulálni a választásokat, akkor hatalmas tiltakozásokat zúdítanak saját fejükre. 1991-ben Humaitában erőszakos lázadás robbant ki, tiltakozásul a szüntelen megvonásokra. A magából kikelt tömeg felégette és kirabolta a prefektus házát, majd az alprefektus tulajdonában lévő szupermarketet. […]

Lázadás robbant ki 1992-ben is a folyóparti Novo Aripuanãban az az évi helyhatósági választásokon történt csalási kísérlet miatt. Egy gazdag manausi kereskedő előbb sikertelenül próbálta megvásárolni a szavazatokat, azután végső elkeseredettségében a választás eredményét gondolta megsemmisíteni, s felgyújtatta a választási irodát. A városban általános fejetlenség tört ki, és a helyzetből a zavarosban halászók reméltek hasznot húzni azzal, hogy felégették a bűnügyi nyilvántartás épületét, hogy megsemmisítsék az ellenük indított perek anyagát. Mindhiába, mert 1993-ban megint egy korrupt és feladatára alkalmatlan prefektus került a posztra, amikor is a lakosság ellenérzésének hulláma olyan magasra csapott minden egyes elöljáró iránt, hogy a következő prefektus félelmében nemcsak magának választotta az “Aripuanãnak vannak még esélyei” jelmondatot, hanem a tömegközlekedési eszközökre is kirakatta…

Nem kétséges, hogy Közép-Amazóniában a formális politikai rendszer befulladt, és nyomában válság támadt a helyi közigazgatási és az országos szintű politika között. És hogy a helyzet még súlyosabb legyen, tetézi mindezt a szövetségi kormány szociális-környezetvédő szektorának a nyomása azáltal, hogy hatalmas területeket von ki a helyi közigazgatás és az adott állam törvényes jogi fennhatósága alól, hogy környezetvédelmi területeknek és indián rezervátumoknak nyilvánítsa őket.

 

A fejlesztés modern politikájától a “posztmodern” szociális-környezetvédő politika felé?

 

 

A modern és alternatív politikai hálózatok összeférhetetlensége

A 90-es évek folyamán nemzetközi érdekeltségű csoportosulások részé­ről nyomás nehezedett a brazil államra, hogy rajzolja meg Amazónia politikai térképét. Ennek az lett a következménye, hogy a hagyományos helyi közigazgatási–állami–szövetségi hierarchiába rendezett régiók mellett olyan hatalmas területek alakultak ki, amelyek mint természetvédelmi körzetek és indián rezervátumok közvetlenül a szövetségi kormány fennhatósága alá kerültek, és ahol országos és nemzetközi civil szervezetek tevékenykednek olyan fejlesztési projektek keretében, amelyek a környezet megóvását célozzák (Becker, 1997; Figueiredo, 1998).

Ott vannak azonban még az INCRA kolonizációs tervei és más környezetvédelmi fejlesztési projektek is, amelyek miután a rezervátumokon kívül folynak, enklávékat alkotnak, mert bár formálisan a helyi és állami kormányzatokhoz tartoznak, valójában azonban szövetségi szervezetek vagy brazil és nemzetközi civil szerveződések irányítják őket, s ezért gyakorlatilag nem illeszkednek bele a hagyományos politika hálózataiba. Ilyenformán egy párhuzamosan működő szociális-környezetvédelmi hálózatot alkotnak, ami mellérendelten és gyakorta konfliktusban él együtt a hagyományos helyi közigazgatási–állami–szövetségi hierarchiával. A fejlesztéseket szorgalmazó politikusok és aktivisták nyilvánvalóan berzenkednek tekintélyük megnyirbálásától azáltal, hogy területeket húznak ki a kezük alól. Mindenesetre indokolt a kérdés, hogy vajon Közép-Amazóniában változás következik-e be a modern politikai rendszerben a “posztmodern” irányában.

Nos, a tapasztalatok azt mutatják, hogy – az indiánok lakta területeket leszámítva – ez a változás nem következik be Közép-Amazóniában. A lassú kolonizáció mellett a földművesek és bérmunkások mozgalmai erőtlenek, a területen viszonylag kevés civil szervezet tevékenykedik, a közösségi politika beleütközik az autoritárius állami politika áttörhetetlen falába, miközben az önkormányzati és állami politikusok a legkülönfélébb területeken játszanak össze egymással. Voltaképpen még a modern politika léte is megkérdőjelezhető Közép-Amazóniában, annál is inkább, mert hogy már megtalálhatók itt a “posztmodern” politika új formái is.

Manaust leszámítva, a modern politika, amely saját körébe vonná a szakszervezetek által mozgatott tömegeket, Közép-Amazónia nagy részében ritka. A Vidéki Dolgozók Szakszervezete, amely természetes szövetségese lehetne a PT-nek, rendszerint csak az újonnan betelepített területeken – az országutak mentén – erős, a folyóparti közösségekben viszont egyáltalán nincs befolyása. Humaitá szindikátusa 1978 és 1988 között, amikor javában folyt a kolonizáció a BR–319-as út mentén, már jelentősen megerősödött, és ez így volt egészen addig, amíg az utat le nem zárták a forgalom elől. Ettől fogva a kistermelők sorra hagyták oda a vidéket, minekutána a szakszervezet fokozatosan veszített erejéből. Manapság tevékenysége abban merül ki, hogy – mint bármely part közeli municípium a Madeira folyó völgyében – részt vállal a segélyezési eljárásokban.

Itacoatiara helyzete abban a tekintetben kivételes, hogy nincs szindikalista szervezete. Ez Manaus után a legnagyobb ipari bázissal rendelkező város az államban. A PT igen erős a körzetben, és szemben a többi, belső vidéken fekvő municípiummal, mindig sikerül megválasztatnia legalább egy képviselőt, bár prefektust még nem volt alkalma kiállítani. A pártot egyaránt támogatják a fafeldolgozó gyárak szervezett dolgozói és a Vidéki Dolgozók Szakszervezete. Az utóbbi manapság szorosan együttműködik a katolikus egyházzal, s támogatja azokat a közösségi akciókat, amelyeket az Itacoatiara körüli közigazgatási körzetekben található folyók és tavak halászati forrásának megóvása érdekében kezdeményeznek.

A szakszervezetek és az egyház ugyanakkor közösen támogatja a jelenlegi prefektust és politikáját, amely célul tűzte ki, hogy külföldi vállalatokat vonzzon a területre és minél több gyár települjön a városba. Mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a vállalatok jelenléte erdők kiirtásával jár, ám az új munkahelyek létesítését ennél is fontosabb szempontnak ítélik. Ez pedig azt mutatja, hogy a fennmaradás politikai szempontjai nem feltétlenül garantálják az ökológiai érdekek érvényesülését.

Az “alternatív” vagy “posztmodern” politika bonyolult koalíciós összefonódásokkal járó formái ugyancsak ritkaságszámba mennek Közép-Amazóniában, éles ellentétben azzal, ami a konszolidáltabb államokban, Acrében, Parában és Rondóniában tapasztalható.

A Földnélküli Vidéki Munkások Mozgalma (MST) egyike az olyan kivételszámba menő alternatív politikai mozgalmaknak, amelyek a 90-es években országos méretekben is sikerrel szegültek szembe a neoliberális kormányokkal. A legújabb időkig azonban az MST teljességgel távol tartotta magát Közép-Amazóniától. Első ízben csupán 2000-ben jelent meg földfoglalási akcióval egy Manaushoz közel eső municípiumban, Rio Preto da Evában. Csakhogy ennek a körzetnek évtizedek óta megvannak a maga földfoglalási hagyományai, és nemcsak a földművelők, hanem a manausi lakosok részéről is, akik nyaralótelkeket sajátítanak ki maguknak szerte az Unió területén. Nem csoda hát, hogy az MST akciója különösebben nem vert fel nagy port a vidéken.

Egy szó, mint száz, az MST-nek jelentéktelen a súlya Amazóniában, még a jó ideje kolonizált államokban is. 1996-ban, amikor az MST országszerte legtevékenyebb évét élte, az Északi régióban mégis csupán a családok 8 százaléka kapcsolódott be a mozgalom által kezdeményezett földfoglalásokba, amelyek Parára és Rondóniára s nem a mezőgazdasági terjeszkedés frontvonalára összpontosultak (Petras, 1998). Ez a körülmény azonban nem mond ellent az MST politikájának, amely az agrárreform megvalósítására törekszik az ország civilizáltabb régióiban, s a problémát nem akarja átültetni Amazóniába (Gohn, 1997; Grzybowski, 1987; Hammond, 1999).

Az INCRA telepítési projektjei viszont igenis ezt teszik: a természetmegóvás minden ellentmondását átültetik Amazóniára. 1980-as évtized óta hiányoznak a szükséges anyagi eszközök az irányított telepítésre, minekutána az INCRA reaktív formában tevékenykedik: csupán utólag törvényesíti a birtokba vett földeket, ha már a foglalás végbement, de nem ad kezdeményező utasításokat új területek betelepítésére (Becker, 1985). A projektek mostanában azokra az amazóniai államokra összpontosulnak, ahol a települések konszolidációs folyamata előrehaladott állapotban van már, ami talán nem is nagy baj, miután a projekteknek mindig erősen kétségesek az ökológiai és a társadalmi fennmaradást érintő következményei. Az MST politikájával ellentétben, az INCRA-projektek jó része a szegény és a fogyasztói piacoktól távol eső vidékek területét veszi célba, ahol jövedelmi források létesítésére nem kínálkozik egyéb, mint az állattenyésztés és a fakitermelés. Az alapvető probléma az, hogy a mezőgazdasági terjeszkedés úttörő kistermelői mögül hiányzik a felvevő piac, ami rámutat arra, hogy a gazdasági fennmaradás hosszú távon csakis az ökológiai szempontok rovására valósítható meg.

Politikai vonatkozásokban az INCRA projektjeit egy szövetségi szervezet irányítja, minthogy olyan területek sorsáról van szó, amelyek nem minden esetben kerülnek be a helyi közigazgatási és állami patronátusok hálózatába. Ez csak abban az esetben fordul elő, ha az INCRA és a mezőgazdasági terjeszkedést irányító szervezet valamelyik vezető szakemberét választják meg polgármesternek vagy városi képviselőnek. Az ilyen esetekben is előfordul azonban, hogy a helyiek panaszkodnak amiatt, hogy a megválasztott szakember-politikus a hátrányukra folytatja kedvezményezési politikáját.

A 7 Csoport Földmérési Terv (PPG7) által finanszírozott, demonstratív, “A” típusú projektek, amelyek a közösségek fenntartására irányulnak, szintén Acréra, Parára és Rondóniára összpontosulnak, és nem a mezőgazdasági terjeszkedés frontvonalára Amazonas, Amapá és Roraima államokban. 1998 végéig a program beruházásai eléggé szerényeknek voltak mondhatók: 1607 millió USD-ra rúgtak, amely összeg 120 – az ország egész területén szétszórt – projekt között oszlott meg, azaz egyenként átlagosan nem volt több 140 ezer dollárnál. Az Amazóniára fordított teljes összegnek mindössze a 15%-a jutott Amazonas és Roraima államra, de ez is nagyrészt károk helyreállítására ment el (Ministerio do meio ambiente, 1998b és 1999b).

Mindehhez hozzájárul, hogy a szociális-környezetvédelmi szektorban egy pályázati projekt kidolgozása, elnyerése és bevezetése felettébb bürokratikus folyamat, amihez szükség van magasan képzett, informatikai ismeretekkel rendelkező egyének részvételére is, akik többnyire városi lakosok. Márpedig a vidéki népesség oktatási színvonala, ha egyáltalán részesedik benne, mélyen alatta marad a kívánalmaknak. Az egyik Rio Preto da Evában elindult projekt első évének csaknem teljes költségvetését egy manausi könyvelő emésztette fel. Más esetben előfordult, hogy egy sikeresen elkezdett növénytelepítési projekt felelőse nem ismételte meg finanszírozási kérelmét, mert az annyi bürokratikus terhet rótt rá, hogy teljesen elvonta agrárfeladataitól. Szinte már nevetséges, hogy a szociális-környezetvédelmi szektor nagyobb forrásokat fordít saját bürokratikus gépezetére, mint a belső vidékek beruházásaira. […]

Ezek a bonyodalmak nem maradnak észrevétlenek a körzeti és állami politikusok számára sem, akik jelenleg azon dolgoznak, hogy új jövedelemforrásokat tárjanak fel hagyományos patrónusi hálózataik számára. […] Az állami képviselők szintén hasznot akarnak húzni abból a körülményből, hogy a programok rendelkezésre álló forrásai korlátozottak. Mivel minden esetben szükség van kiegészítő anyagi források felkutatására, a vezetők a politikai patronátus hagyományosan lekötelező eszközeivel igyekeznek megnyerni maguknak a földműveseket. Az egyik projekt Manaus közelében például azért futott zátonyra, mert kezdeményezői nem akartak politikailag kompromittálódni azáltal, hogy pótlólagos támogatásért folyamodnak. […]

Amazóniában a projektek a mezőgazdasági terjeszkedés konszolidált területeire összpontosulnak, ahol a természeti környezet komolyan károsult már, és ahonnan a média rendszeresen tudósítja a nagy nyilvánosságot népi vezetők meggyilkolásáról és parasztok lemészárlásáról. Ezek ugyanis olyan konfliktusoktól terhelt területek, amelyek viszonylag könnyen megközelíthetők – riporterek számára –, és gyakorta szerepelnek a nemzeti és a nemzetközi médiában. Közben pedig senki sem törődik azzal, hogy a folyóparti területeken védelmi vonalat emeljen a természetnek a mezőgazdasági terjeszkedéssel szemben.

A fejlesztési stratégia hiányos voltához nagyban hozzájárul, hogy a döntéshozatal “felülről lefelé” megy végbe. Távoli szereplők határoznak arról, ki szorul támogatásra s melyik helyen. A kormányszervek és a nem kormányzati szervezetek (amelyek önmagukat gyakran “szervezett társadalomnak” nevezik) közösen hozzák a döntéseket, rendre elsőbbséget adva a konfliktusos területeknek. A határozathozatalnak ez a fajtája korántsem mondható egy participatív fejlesztési folyamat részének, minthogy az érdekeltek véleményét senki sem kéri ki.

A közép-amazóniai helyzet élesen rávilágít a szociális-környezetvédelmi irányítás végzetes hibáira. Az amazóniai őserdő a Madeira folyó völgyében még jóformán érintetlen, ám ez a legközelebbi terület, amelyet hamarosan elér a mezőgazdasági terjeszkedés határa. Ebből következően éppen a Madeira völgyének kellene lennie a természetvédelmi fejlesztési stratégiák legfőbb színterének, s ezért mindenki azt hinné, hogy a völgyben szorgosan tevékenykedő civil szervezeteket lehet találni. Csakhogy a külső szemlélő megítélése, hogy hol és mikor kell cselekedni, homlokegyenest ellenkezik a földhözragadt valósággal.

Benjamin Buclet (2002) több száz civil szervezetet számolt össze a Pará állam határához közel eső, de már az Amazonas államhoz tartozó Madeira-völgyi területen, ám csupán egyetlen olyat talált köztük, amely nem helybéli volt: a Manicoréi Gumifaültetvényes Dolgozók Egyesületét (ASM). Az egyesület már évtizedek óta működött mint a mezőgazdasági dolgozók érdekvédelmi szervezete, még mielőtt civil szervezetté vált volna – csakhogy a municípiumban jó ideje senki sem csapol már gumit… Az egyesületet a 90-es években szervezte át egy helybéli közgazdász, aki a Chico Carlos és Marina Silva által vezetett acrei bérmunkások tapasztalatából merített ihletet. Az ASM azonban civil szervezetként nem sokáig maradt fent. Az acrei egyesüléssel szemben az ASM nem volt sem politikai, sem környezeti tényező, csupán közszolgálati feladatokat látott el. Pedig az ASM annak köszönhetően, hogy felületes módon utánozta az acrei dolgozók egyesületét, számos külföldi támogatást nyert el (a Máltai Rendtől, a Red Rock Dragons L.da.-tól, a Found Banktől, valamint Szaúd-Arábia, Franciaország és Olaszország kormányaitól). Ezekből a bevételekből az egyesület vásárolt egy kisteherautót, több kishajót, és védőoltásokat finanszírozott egy egészségügyi program keretében a folyóparti lakosság között. Ezenkívül tanulmányi ösztöndíjakat osztogatott, különféle sportesemények rendezését támogatta, s fenntartott egy közösségi gazdaságot is.

A közszolgáltatások terén tevékenykedő – rendszerint a helyi, hagyományos politikában szóhoz jutó – egyesületek szerepe más megvilágításba kerül, ha azokat az okokat vesszük szemügyre, amelyek miatt ez a civil szervezet beszüntette tevékenységét. Amikor a 2000-es helyhatósági választásokon az igazgatót nem választották meg képviselővé, elhagyta az ASM-et, s átment egy másik közigazgatási körzetbe, hogy ott folytassa politikai karrierjét. Ez azt mutatja, hogy maga a civil szervezet csupán külső díszlete volt a hagyományos politikának, ami valójában létjogosultságát adta. Az egyesület működése szemléletesen mutatja a civil szervezetek közös fogyatékosságát: a helyi akciók nincsenek hatással a természetmegóvás regionális kérdéseire, s a politikai mobilitást sem serkentik horizontálisan az azonos érdekű társadalmi csoportok között (Friedmann, 1992; Ring–Klauer–Wätzold, 1999).

 

 

Csendes forradalom: vallás, közösségi és politikai szerveződés “lentről felfelé”

Miközben a felszínen zajló politikai forradalom, amelyet a civil szervezetek próbálnak irányítani, nem bizonyult különösebben hatékonynak, az amazóniai politikában végbement egy másik, jóval sikeresebb csendes forradalom: a közösségi egyházaké. A 90-es évek folyamán Közép-Amazónia kisközösségei “lentről felfelé” kezdtek nyomást gyakorolni a helyi önkormányzatokra, és elérték azt, hogy a helyi politikusok csupán a közellátással foglalkozzanak, nekik pedig hagyjanak politikai teret. A forradalomnak ennek ellenére még mindig erős korlátai vannak, mert az önkormányzati politikusok az “oszd meg és uralkodj!” rég bevált stratégiáját remekül alkalmazva, képesek kijátszani az egyik közösséget a másik ellen.

A katolikus egyház misszionárius tevékenységének hosszú történelme van Közép-Amazóniában, hiszen velük kezdődött meg a gyarmatosítás, amikor a 16–17. században létrehozták az első missziókat Barcelosban, Borbában és Silvesben. Ma ferencesek, scarborough-i atyák és saleziánusok munkálkodnak a régi és új településeken. Az egyházi rendek hierarchikus módon szerveződnek, és a régió minden közigazgatási körzetében tevékenykedik pap. Minden rend, sőt minden egyes lelkész társadalmi és politikai beállítottsága is különböző, a legtöbb Amazóniában dolgozó lelkipásztor azonban a felszabadítási teológiát vallja⁴ . Néhány pap ugyan csupán a katekizmusra korlátozza aktivitását, a többség azonban szociális téren is tevékenykedik, elsősorban az oktatásban és az egészségügyben. Ezenkívül különleges figyelmet szentelnek azoknak a fiataloknak és felnőtteknek, akik alkohol- és kábítószer-problémákkal küzdenek, márpedig az ilyen esetek egyre szaporodnak a régióban.

Az efféle szociális szerepvállalás dacára is azonban a katolikus egyház híveket veszít Amazóniában az észak-amerikai típusú protestantizmussal szemben, amely folyamat a 70-es években kezdődött. Moran (1981, 176–177) legalábbis akkor figyelt fel a protestánsok jelenlétére a transzamazóniai útépítéseket kísérő telepítési projekteknél. Ma a protestantizmus, kiváltképpen pedig a Jehova Tanúi gyors térhódítást mutat az idősebb korú és a fiatal lakosság körében egyaránt, olyannyira, hogy a protestánsok alkotják az Északi régió lakosságának 12%-át, számban pedig elérik a Déli régióban élő protestánsokét (Fibge, 1996).

Miként Brazília és Latin-Amerika más részein, a szegényebb lakosságot errefelé is azért vonzza a protestantizmus, mert rítusa nagymértékben decentralizált, s ösztönzi a laikusok aktív részvételét is (Bastian, 1993; Hoefle, 1998; Martin, 1990 és Stoll, 1990). A protestáns templomok oda települnek, ahol a lakosság szegényebb része él: a városok peremkerületeibe, a folyóparti és az utak mentén formálódó közösségekbe. A vallási decentralizációnak köszönhetően a területileg 30 ezer és 90 ezer km² között váltakozó közigazgatási körzetekben a vidéki övezet protestánsai rendszeresen részesülnek szertartásokban. Ezzel szemben a katolikus papok csak évente egyszer vagy kétszer tudnak misét celebrálni, amikor végiglátogatják a vidéki közösségeket. Következésképpen a katolikus közösségek csak ott képesek ellenállni a protestáns befolyásnak, ahol – legalább heti gyakorisággal – laikusok szervezik a vallási gyakorlatot.

Csakhogy ugyanazok a jellegzetességek, amelyek a protestantizmus nagyobb ideológiai életképességét biztosítják a mezőgazdasági terjeszkedés valamely szélső pontján, csökkentik politikai hatékonyságát. Az egyes protestáns egyházak nagymértékben függetlenek, s ezáltal együttes működésük igencsak törékeny, politikai mobilizációjuk pedig regionális szinten marad. Nem is beszélve arról, hogy a protestánsok általánosságban azt vallják, hogy a vallás szerepe a templomi kultuszra és a személyes moralitásra korlátozódik. Megesik, hogy egy-egy protestáns gyülekezet önkormányzati képviselőt állít ki, aki viszont csak a legritkább esetben vállalkozik olyan szociális akciókra, amelyek az egész közösséget érintenék.

A katolikus egyház felfogásában ugyanakkor a vallás és a közösség egybekapcsolódik, s így a papok többsége nem elégszik meg a vallási szolgálattal és a szociális gondozással, hanem igenis fáradozik a közösség szervezésén, és részt kér a politikából – teljes összhangban az alapközösségek koncepciójával, amelyet a medellíni zsinat fogadott el 1968-ban. Az Amazóniában virágzó közösségi politika azonban nem csupán a felszabadítási teológiának az eredménye, hanem a terület lakói között az 1960-as évektől teret nyert új tendenciáké is. Helyesebb a fogalmazás, ha a formális és a populáris vallás interakciójáról beszélünk a lakosság új irányultságában és a közösségek szerveződésében.⁵

Még mielőtt az őserdei termények gazdasága hanyatlásnak indult volna, Közép-Amazónia vidéki lakossága szétszórtan élt a folyók mentén. Abban az időben a folyólakók politikailag a gumiültetvényesektől függtek, és csak nagy ritkán láttak papot. A 60-as évek végén a lakosság fokozatosan elhagyta a folyók forrásvidékét, aki pedig maradt a vidéki zónában, az is lejjebb települt a folyó mentén, ahol kezdetleges földműveléssel tengette életét. Ezeket a területeket viszont könnyebb volt megközelíteni, és a papok lassan rendszeres látogatói lettek a helyeknek, amikor szokásos útjukat járták a közigazgatási területen. Ahhoz, hogy a pap megálljon valahol vidéki útja során, elég volt valamilyen szentkép, hogy misét celebráljon és megkeresztelje a környék gyerekeit. Idővel azután egy-egy kápolna is épült ezeken a helyeken, ahol attól kezdve a szentképet őrizték, és kényelmesebb körülmények között zajlott az évi mise. Azután, hogy az első családok leszármazottai felépítették új házaikat, fokozatosan kialakult a falu, amely az esetek nagy részében a helyi szent nevét vette fel. Később a kápolna kibővült, és a közösség gvárdiánt választott a kápolnába, aki általában a helység első lakosai közül került ki, s többé-kevésbé mindenkinek a rokona volt. Még később közösségi egyesületek alakultak választott elnökkel, aki attól kezdve a szóvivő szerepét vitte az önkormányzati politikusok előtt. A helyi választók száma is kellőképpen megnőtt ahhoz, hogy a közösség megszoríthatta a helyi kormányzatot annak érdekében, hogy az építsen neki közösségi házat, vezesse be az elemi oktatást, emeljen iskolaépületet és orvosi rendelőt. A nagyobb közösségeknek arra is alkalmuk nyílt, hogy küldöttet válasszanak, aki méltóbb módon képviselhette érdekeiket az önkormányzatban.

Az évek multával a helyi közigazgatás és az állam megpróbált hasznot húzni a virágzó közösségi szervezetekből. Egy modern patronátusi hálózat kiépítése érdekében a közigazgatási vezetők magukra vállalták, hogy építőanyagot biztosítanak a kápolnához és más középületekhez. Ma a mezőgazdasági felszereléseket és áramfejlesztő berendezéseket az Amazonasi Fejlesztési Intézet (IDAM, a mezőgazdasági terjeszkedés állami szervezete) a közösségi egyesületeken keresztül osztja szét. A politikusok azonban nem jártak túl sok sikerrel igyekezetükben, hogy kliensi függőséget alakítsanak ki, mert az egyesületi elnökök köré később több közösség is szerveződött, s azokkal kellett megküzdeniük. Ez a jelenség különösen jellemző a folyó menti közösségekre, amelyek – ellentétben az országút menti településekkel – nagyobbrészt a természetes demográfiai növekedésnek köszönhetően erősödnek, nem pedig idegenek betelepedése révén, s amelyek esetében a fluktuáció is elenyésző.

 

Politikai részvétel és regionális természetmegóvás

 

Az alábbiakban két olyan esetet elemzünk részletesebben, amely jó példa arra, hogy miként lehetséges túllépni a regionális politikai mobilizáció korlátain. Közülük az első, a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete azt mutatja meg, hogyan kell sikerrel elvágni a gordiuszi csomót abban a dupla vagy semmi játékban, amelyet a közigazgatási politikusok játszanak a közösségekkel, méltányolva, ha rájuk szavaznak, illetve tudomást sem véve a velük szemben fellépőkről. A második eset, az amerindiánok meglepő politikai mobilizációja Amazóniában, ami viszont azt példázza, hogyan tágítható ki a közigazgatási területen túlra a politikai tevékenység határa.

 

 

A közigazgatási mobilizáció – a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete

Silves közigazgatási körzetében a katolikus egyház papjai és laikus tisztségviselői alapvető szerepet töltöttek be a folyóparti lakosság politikai mobilizációjában. 1981-ben Itacoatiara püspökének és a Pastoral da Terra hivatalnokainak támogatásával a silvesi tó régiójában fekvő községek megalapították a Silvesi Vidéki Termelők Egyesületét (APRS).
Az egyesület három képviseleti szinten keresztül azt a fajta politikai részvételt ösztönzi, amely “alulról felfelé” irányul. Kezdődik azzal, hogy minden községnek van saját gyűlése, ahonnan a határozatokat egy kijelölt képviselő továbbviszi a heti gyűlésekre, amelyeken egy-egy folyó több közössége vesz részt, ahol egy újabb képviselőt választanak, hogy a havi gyűléseken jelenjék meg a közigazgatási székhelyen. Így azután, ha megegyezés születik a közösségek között, az egyesület képviselője gyakorlatilag a közigazgatási körzet teljes vidéki lakosságának a nevében léphet fel a prefektussal és az önkormányzati képviselőkkel szemben.

A helyi politikusok, amikor szembetalálják magukat az egységes választási blokkal, általában engednek az APRS-től jött követeléseknek, amik sokkal többre irányulnak, mint környezeti és gazdasági kérdéseket érintő, puszta szociális ellátásokra. Az egyesület legelső komoly vívmánya volt, még a 80-as években, amikor elérték, hogy a körzet fennhatósága alatt álló tavakon betiltották a nagyipari halászatot, majd közvetlenül ezután kijárták azt is, hogy a rendőrség felügyelje a tilalom betartását. A rákövetkező évtizedben vezették be a halforrásokra vonatkozó rendeletet, amely a halászatra vonatkozóan speciális szabályozást léptetett életbe a tavakon. Nemrégiben a püspök meghalt, s emiatt az egyház aktivitása is csökkent a régióban, de ez már nem érintette az APRS-t, amely önállóan szervezett akciókat, hogy irányítási rendszerének finanszírozását szövetségi és nemzetközi alapokból is fedezhesse.

Kétség sem fér hozzá tehát, hogy a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete helyi közigazgatási szinten igen eredményes, sikere azonban csupán helyi fejlődést reprezentál. Nincs befolyással az átfogó környezet­megóvási folyamatra, mert politikai részvétele nem érinti sem az állami, sem a regionális szintet. A politikusok állami szinten is az “oszd meg és uralkodj!” régi módszerét gyakorolják, amikor a pénzekről és egyéb juttatásokról folyó vitákban kijátsszák az egyik municípiumot a másik ellen. Acre és Amapá két kis állam az Északi régióban, pozitív részvételük az állami politikában azonban fényesen megmutatja, mennyire fontos lenne túllépni a kliensi struktúrán, amikor olyan fejlesztési érdekek kerülnek szóba, amelyek környezetkárosodással és társadalmi csoportok, rétegek leszakadásával járnak brazil Amazóniában. Ugyanakkor e két állam esete azt is megmutatja, hogy a siker mennyire időleges lehet, mert a végrehajtó hatalomban egyéb kormányzati, törvényhozási és jogi erők szüntelenül dolgoznak a korábbi helyzet visszaállításán, és ennek érdekében egyes népi vezetők meggyilkolásától sem riadnak vissza.

 

 

Világ őslakosai, egyesüljetek! – Az indián politika mobilizációja

Függetlenül a folyópartiak és az új telepesek regionális szinten való korlátozott politikai részvételétől, létezik egy magasabb szintje is a politikai mobilizációnak, amely a szövetkezések többszörös skáláját fogja át Amazónia indiánjai között. A legfejlettebb kulturális szinten álló amerin­diánok, elsősorban az Amazonas állambeli tucanók és a roraimai macu­xik vezetésével – valamint brazil és nemzetközi környezetvédők, antropológusok és egyházak nagyszabású összefogásának támogatásával – Amazónia amerindiánjai megalapították a Brazil Amazónia Indián Szervezetének Koordinációját (COIAB).

A Manausban székelő COIAB az 1990-es évtized végén több szervezetet karolt át, amelyek 163 indián népet – mintegy 204 ezer amerindiánt – képviseltek a hivatalos Amazónia kilenc államában. Manapság a COIAB megfigyelőként részt vesz az állami gyűléseken és a szövetségi Kongresszusban, továbbá bekapcsolódik minisztériumok és minisztériumok közötti bizottságok munkájába. Képviselőiket gyakran hívják nemzetközi konferenciákra, amelyeket állami és civil szerveződésű intézmények rendeznek. A COIAB-nak meghatározó szerepe van a Coordenadora de las Organaciones Indígenas de la Cuenca Amazónica (COICA) vezetésében, mint ahogy hangsúlyos a részvétele a bennszülött népesség mozgalmaiban is a déli féltekén és világszerte (COIAB, 1991–1998) is.

A COIAB, hazai és külföldi szövetségeseitől támogatva, hosszú évek óta lobbizik külföldi kormányoknál, nemzetközi pénzügyi és fejlesztési szervezeteknél, hogy gyakoroljanak nyomást a brazil kormányra, miszerint különítsen el jelentős területeket indián rezervátumok és természetvédelmi régiók számára. Mindez aggodalommal tölti el a helyi politikusokat, akik fejlesztési terveiket féltik, csakúgy, mint a katonai hatóságokat, amelyek a függetlenségi mozgalmak megerősödésétől tartanak, különösen a határvidéki körzetekben.

A 90-es évek folyamán fordulat következett be az ország demográfiai tendenciáiban és etnikai politikájában. A diszkrimináció és a népességcsökkenés évszázadai után az amerindiánok magukra találtak. 1990 előtt az indiánok és falusi életformájuk minden látszat szerint az eltűnésre ítéltetett, ahogy mind többen asszimilálódtak az ország társadalmához, a caboclo kulturális értékek feladása árán (Siskind, 1973 és Harris, 1998). 1990 után azonban etnikai megújulás kezdődött az indián származású népesség körében. Akkoriban jelöltek ki hatalmas területeket, amelyek indián rezervátumoknak nyilvánítva számos előnnyel kecsegtettek. Ekkor fakadt ki ingerülten egy Madeira völgyi képviselő: “Ez a népség, amelyik eddig közönséges caboclo volt, most egyszeriben indiánnak nevezi magát.”

Roraima Indián Tanácsa (CIR) jól illusztrálja, mennyire összetett kérdésről van szó. A CIR fórumként működik, hogy nyomást gyakoroljon a szövetségi kormányra még több földkoncesszió megszerzéséért a régi betelepítés ritkán lakott területén, a venezuelai–guyanai határ mentén. Harminc éven át egy olasz pap dolgozott itt együtt az indiánokkal, s próbálta megértetni velük, hogy a föld, amelyen mint tehénpásztorok dolgoznak, tulajdonképpen az övék, hiába osztották fel nagybirtokokra még a 20. század elején. A pap ezenkívül arra is buzdította az őslakosokat, hogy saját maguk számára dolgozzanak, ne a nagybirtokosoknak.

A macuxikat számos alkalommal zaklatta az állami rendőrség és a hadsereg, de szerencsére a leplezetlen népirtás gyakorlata, mint a waimiri-atroarik esetében a 70-es években (Baines, 1999; Carvalho, 1982) vagy az erőszakos beavatkozás nem szerepel a jelenlegi brazil politikai eszköztárában. Az aranyásók fegyveres támadásai, amik jelentős halandóságot provokáltak az ianomamik között a 80-as években és a 90-es évek elején (Albert, 1991; Macmillan, 1995), ugyancsak megritkultak a területen. A két indián csoport manapság népességnövekedési tendenciát mutat. Nem véletlen, hogy Roraima politikusai, akik ásványkitermelői és egyéb fejlesztési érdekeket képviselnek, annyit keseregnek amiatt, hogy elvesztették a közvetlen jogi fennhatóságuk alá eső területek felét az államban, a helyzeten azonban édeskeveset tudnak változtatni.

A CIR koordinátorként is szolgál a külföldi civil szervezetek között, amelyek községi terveket finanszíroznak a szarvasmarha-tenyésztés és az egészségügyi fejlesztés terén. Az indiánok az évek folyamán megtanulták kezelni a különféle civil szervezetek egymás közti civakodását. Például az egyik külföldi civil szervezet projektjét valamelyik macuxi rezervátumba irányították, a másikat pedig, amelyik keresztezte volna ezt, a terület távoli pontjára utalták, hogy a kettő ne ütközzék egymással.

Csak éppen mintha a CIR és COIAB vezetői elbízták volna magukat amiatt, hogy a politika magasabb szféráiban tevékenykednek. Néhányan közülük a világot járják, szövetségeseik pedig egyre többet méltatlankodnak amiatt, hogy a városban székelő vezetőség elveszíti kapcsolatát a rezervátum közösségeivel. Ez az, amit caiapó szindrómának is nevezhetnénk, akiknek leghíresebb vezetője, Raoni, a rockénekes Stinggel beutazta a világot, s alapítványokat hozott létre az indián és környezetvédő mozgalmak számára. Sajnálatos, hogy éppen az ökologisták, akik pedig az egyenlősítő politika apostolai, segítenek “főnököket” (újra)­teremteni Amazóniában – első ízben azóta, hogy már évszázadokkal korábban felszámolták a főnökségeket (Lathap, 1970). A jelenség paradox módon az európai gyarmatosítók kísérleteire emlékeztet, akik azért alakítottak ki politikai hierarchiát a bennszülött népesség körében a kolóniákon, hogy egyetlen kereskedelmi képviselővel tárgyalhassanak, anélkül hogy bele kelljen bonyolódniuk a törzsi egyetértést feltételező politikába (Wolf, 1982).

A környezetvédő–amerindián szövetség között ellentét feszül az ökológia frontján is. Nemrégen még azt tartották, hogy az ökológiai és az indián rezervátum egy és ugyanaz (a szerző is ezt az álláspontot védte egyik tanulmányában 1975-ben, amelyben egy indián rezervátum létrehozásának gondolatát vetette fel az ianonâmik és az ie’cuanák számára Roraimában). Ezzel a felfogással összhangban Amazónia indiánjai mai is őriznek egy törzsi kultúrát, amelyik egyenlő fontosságot tulajdonít a gazdaságnak és az ökológiai kozmológiának, és kerüli a környezetrombolást. Csakhogy ma kevés amazóniai indián vallja magáénak ezt az eszményi típusú kultúrát. A határok menti konszolidált államokban, mint amilyen Pará és Rondónia, az indiánok a fenyegetések, olykor az erőszak hatására, máskor a szokások elhagyása vagy gazdasági kényszer miatt maguk adják a fejüket fakitermelésre vagy aranymosásra saját rezervátumukban.

 

Tüzet tűzzel – politikai formák fennmaradása Közép-Amazóniában

 

Láttuk tehát, hogy a helyi politika jelentős változásokat él meg, különösen a növekvő közösségi nyomás miatt, amelyet a közigazgatósági hatóságok éreznek legjobban, az állami és a szövetségi képviselőkel való kapcsolat azonban továbbra is autoritárius, és a politikai rendszer egész alakulata a mozdulatlanságtól szenved. Miközben jelentős a helyi lakosság politikai részvétele, és a projektek előnyeit is élvezi, az őslakosokat leszámítva kevés a horizontális mobilizáció a projektek, illetve az azonos vagy különböző szociális helyzetű szereplők között. Éppen ellenkezőleg, a helyi lakosság és a kormányzati, illetve civil szervezetek intézményei között csakis “fentről lefelé” van közlekedés. A határozatok arról, hogy hol és hogyan alkalmazzák a projekteket, országos vagy akár nemzetközi szinten születnek. A helyi hozzájárulás a műveleti fázisra korlátozódik, ami nem sokban tér el a régi fejlesztési tervek autoritárius irányításától.

A politikai érvényesülés hiánya negatívan befolyásolja az ökológiai és a szociális kérdéseket, mert a helyismeret a politikán keresztül nyerne kifejezést. A döntésekbe nincs bevonva a hagyományos tudás a környezeti és szociális mikrofolyamatokról, ami elengedhetetlen feltétele lenne a megelőzésnek. Márpedig ha a határozatok egyoldalú megfontolásból születnek, akkor csakis reaktívak lehetnek. Ahelyett, hogy védősorompót emelnének a Közép-Amazóniában egyre nyomuló mezőgazdasági terjeszkedés elé, az akciók a hátország konszolidált területeire összpontosulnak, ahol a környezeti és társadalmi rombolás már végbement. Ezeken a területeken a politikai tagozódás csak utólag alakul ki, és az új szövetségek erőforrásai elégtelenek ahhoz hogy jelentősen befolyásolják a térségi tendenciákat.

A legpozitívabb tanulság, amely a Közép-Amazóniában létező különféle tendenciákból és politikákból levonható, az az, hogy az erők kombinálódhatnak, és többszörös áttételen keresztül is működhetnek. A politikai részvétel fejlesztésére és a környezet megőrzésére irányuló törekvéseknek nagyobb sikere van, ha az őslakosok és a folyólakók ismeretei, illetve hagyományos társadalmi struktúrái nagyobb területen érvényesülnek, mint amekkorára a szociális-környezetvédő projekteket szánják. Ugyanígy fontos a szövetségek artikulációja, vagyis ha a társadalmi szereplők minél nagyobb változatosságban találhatók meg a hatalom különféle skáláin, és nem csak nemzetközi szinten kapcsolódnak a helybeliekhez.

A természetvédelmi tevékenység eleve kudarcra van ítélve, ha a kevés pénzből támogatott projekteket “felülről lefelé” vezénylik – ráadásul ötletszerűen elszórva a hatalmas konszolidált területeken –, ha a lakosság nem szólhat bele a döntéshozatalba, illetve ha nincs meghatározva részvételének formája és természete (Kaufman, 1997). Ahogyan az egyház is megtanulta a gyakorlatban: a politikai mobilizáció folyamatának egy adott pillanatában nélkülözhetetlen, hogy a helyi lakosság megtanuljon a saját lábára állni. Ennek a pillanatnak az eléréséhez azonban szövetségesek segítségére van szükség annak érdekében, hogy megtörjön a régi patronátus ellenállása vagy éppen erőszakos rohama, amely ellene dolgozik a lakosság csendes forradalmának.

 

 

Irodalom

 

Albert, B. (1991), “Terras indígenas, política ambiental e geopolítica militar no desenvolvimento da Amazónia”, in P. Léna és A. E. Oliveira, A Fronteira Amazônica 20 Anos depois, Belém, Museu Paraense Emílio Goeldi, 37–58.

Baines, S. G. (1999), “Waimiri-Atroari resistance in the presence of an indigenist policy of ’resistance’”, in Critique of Anthropology, 19 (3), 211–226.

Bastian, J.-P. (1993), “The metamorphosis of Latin American protestant groups”, in Latin American Research Review, 28 (2), 33–62.

Bebbington, A., és Thiele, G. (szerk.) (1993), Non-Governmental Organizations and the State in Latin América, Routledge, London

Becker, B. K. (1995), “Os deserdados da terra”, in Ciência Hoje, 3 (17), 35–44.

Becker, B. K. (1997), “Tendências de transformação do território no Brasil”, in Território, 2, 5–17.

Becker, B. K. (1999), “Os eixos de integração e desenvolvimento e a Amazónia”, in Território, 6, 29–42.

Becker, B. K., és Egler, C. (1193), Brasil, Berthrand Brasil, São Paulo

Bicalho, A. M. S. M. (1999), “Comunidade, planejamento rural e geografia”, in Revista da Pós-Graduação em Geografia da UFRJ, 3, 161–183.

Bideleux, R. (1985), Communism and Development, Metheun, London

Booth, J. A. és Seligson, M. A. (szerk.), (1978), Political Participation in Latin América, Holmes and Meier, New York

Buclet, B. (2002), “Organizaçőes não governamentais do estado do Pará”, in Relatório do Projeto Alternativas de Desenvolvimento Sustentável e Tendências de Mobilidade Sócio-Espacial na Amazónia, Museu Goeldi/PPG7, Belém

Carvalho, J. P. F. (1982), Waimiri-Atroari, Brasília

Chambers, R. (1083), Rural Development, Longman, London

Chandler, B. J. (1972), The Feitosas and the Sertão cios Inhamuns, University of Florida Press, Gainesville

Coiab (Coordenação das Organizaçőes Indígenas da Amazónia Brasileira) (1991–1998), Informativo da COIAB, 2–10.

Colechester, M. (1997), Guyana: Fragile Frontier, Latin American Bureau, London

Eisenstadt, S. N. és Lemarchand, R. (szerk..) (1981), Political Clientelism, Patronage and Development, Sage, London

Figueiredo, A. N. (1998), Uma (Re) interpretação do Mapa Político da Amazónia Brasileira, doktori értekezés, Departamento de Geografia, Universidade Federal do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro

Foweraker, J. (1981), The Struggle for Land, Cambridge University Press, Cambridge

Forman, S. és Riegelhaupt, J. F. (1979), “The political economy of patron-clientship”, in M. L. Margolis és W. E. Carter, Brazil: Anthropological Perspectives, Columbia University Press, New York, 379–383.

Frank, A. G. (1967), Latin América: Underdevelopment or Revolution?, Monthly Review Press, New York

Friedmann, J. (1992), Empowerment, Blackwell, Oxford

Fundação IBGE (1996), Recenseamento Geral do Brasil: Censo Demográfico – 1991, Rio de Janeiro

Fundação IBGE (2001), Recenseamento Geral do Brasil: Censo Demográfico – 2000, Rio de Janeiro

Fundação Nacional do Índio (FUNAI) (1999), Mapa das Terras Indígenas do Brasil, Brasília

Gellner, E. és Waterbury, J. (szerk.) (1997), Patrons and Clients, Duckworth, London

Greenfield, S. M. (1977), “Patronage, politics and the articulation of local community and national society in pré-1968 Brazil”, in Journal of Inter-American Studies and World Affairs, 19 (2), 139–172.

Grzybowski, C. (1987), Caminhos e Descaminhos dos Movimentos Sociais no Campo, Vozes, Petrópolis

Gohn, M. G. (1997), Os Sem-Terra, ONGs e Cidadania, Cortez, São Paulo

Gross, D. (1973), “Factionalism and local level politics in rural Brazil”, in Journal of Anthropological Research, 29 (2), 123–144.

Günes-Ayata, A. (1994), “Clientelism: premodern, modern, postmodern”, in L. Roniger és A. Günes-Ayata, Democracy, Clientelism and Civil Society, Boulder, Lynne Rienner, 19–28.

Hammond, J. L. (1999), “Law and disorder: the Brazilian landiess farmworkers’ movement”, in Bulletin of Latin American Research, 18 (4), 469–489.

Hesse, G. (1996), O Brasil da Soja: Abrindo Fronteiras, Semeando Cidades, Ceval, São Paulo

Hoefle, S. W. (1987), “Nordeste: desequilíbrio económico, autoritarismo e voto de cabresto”, in Comunicação e Política, 7 (l), 21–58.

Hoefle, S. W. (1998), “Religion and sustainable rural development”, in R. Bowler, C. R. Bryant és P. P. P. Huigen, Dimensions of Sustainable Rural Systems, Rijksuniversiteit Groningen, Groningen, 57–65.

Hulme, D., és Edwards, M. (1007), “Conclusion: too dose to the powerful, too far from the powerless?”, in D. Hulme és M. Edwards, NGOs, States and Donors, Save the Children-MacMillan London, 275–284.

Ianni, O. (1979), Colonização e Contra-Reforma Agrária na Amazónia, Vozes, Petrópolis

Instituto Brasileiro do Meio Ambiente (IBAMA) (1998), Mapa das Unidades de Conservação, Brasília

Kaufman, M. (1997), “Community power, grassroots democracy and the transformation of social life”, in M. Kaufman és H. D. Alfonso, Community Power and Grassroots Democracy, Zed, London, l –24.

Lathrap, D. (1970), The Upper Amazon. Thames és Hudson, London

Leal, V. N. (1975), Coronelismo, Enxada e Voto, Alfa–Omega, São Paulo, 1949

Leroy, J.-P. (2001), Uma Chama na Amazónia, Fase-Vozes, Petrópolis

Lipton, M. (1977), Why the Poor People Stay Poor, Temple Smith, London

Macmillan, G. (1995), At the End of the Rainbow?, Earthscan, London

Martin, D. (1990), Tongues of Fire, Blackwell, Oxford

Martine, G. (1990), “Fases e faces da modernização agrícola brasileira”, in Planejamento e Políticas Públicas, 1 (1), 3–43.

Menke, K. (1997), “People’s empowerment from the people’s perspective”, in D. Eade, Development and Patronage, Oxfam, Oxford, 25–30.

Ministério do Meio Ambiente (1998a), PD/A: Uma Contribuição para o Uso Inteligente das Florestas Tropicais, Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1998b), Relatório de Atividades 1998 — PD/A, Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1999a), Gradientes de Calor Gerados pelas Queimadas no Brasil – 1998 (mapa), Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1999b), “Editorial”, in PDA Informa, 2 (4), l.

Moran, E. F. (1981), Developing the Amazon, Indiana University Press, Bloomington

Nugent, S. (2002). “Whither o campesinato? Historical peasantries of Brazilian Amazónia”, in Journal of Peasant Studies, 29 (3/4), 162–189.

Oliveira, A. U. (1999), A Geografia das Lutas no Campo, Contexto, São Paulo

Pace, R. (1998), The Sirurgie for Amazon Town, Lynn Rienner, Boulder

Pearce, P. (1997), “Between co-option and irrelevance? Latin American NGOs in the 1990s”, in D. Hulme és M. Edwards, NGOs, States and Donors, Save the Children-MacMilIan, London, 257–274.

Pinto, V. P. S. (1997), A Implantação da Reserva de Desenvolvimento Sustentável Mamirauá, kandidátusi értekezés, Departamento de Geografia, Universidade Federal do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro

Petras, J. (1998), “The political and social basis of regional variation in land occupations in Brazil”, in Journal of Peasant Studies, 25 (4), 124–133.

Ring, I., Klauer, B. és Wätzold, F. (1999), “Towards regional sustainability”, in I. Ring, B. Klauer, F. Wätzold és B. Mansson, Regional Sustainability, Physica-Verlag, Heidelberg, 3–18.

Rivière, P. (1972), The Forgotten Frontier, Holt, Rinehart and Winston, New York

Roniger, L. (1994), “The comparative study of clientelism and the changing nature of civil society in the contemporary world”, in L. Roniger és A. Günes-Ayata, Democracy, Clientelism, and Civil Society, Lynne Rienner, Boulder, 1–18.

Schmidt, S. W., Scott, J., Lande, C. és Guasti, L. (szerk.), (1997), Friends, Followers and Factions, University of California Press, Berkeley

Schumacher, E. F. (1974), Small Is Beautiful, Blond and Brigg, London

Stoll, D. (1990), Is Latin América Turning Protestant?, University of California Press, Berkeley

Tegegn, M. (1997), “Development and patronage”, in D. Eade, Development and Patronage, Oxfam, Oxford, 7–13.

Velho, O. G. (1972), Frentes de Expansão e Estrutura Agrária, Zahar, Rio de Janeiro

Wallerstein, I. (1979). The Capitalist World System, Cambridge University Cambridge Press, Cambridge

Wolf, E. (1966), Peasants, Englewood Cliffs, Prentice-Hall

Wolf, E. (1982), Europe and the People without History, University of California Press, Berkeley

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tanulmány alapjául szolgáló előadás elhangzott: 7th Meeting of the IGU Commission on the Sustenability of Rural Systems, Vancouver, Kanada, 1999 és Brazilian Speaker Series, Brazil Center, Institute of Latin American Studies, University of Texas, Austin, USA, 2000. A kutatást a Coordenação para o Aperfeiçoamento de Pessoal Superior (CAPES), a Financiadora de Estudos e Projetos (FINEP), a Fundação Universitária José Bonifácio (FUJB), az Institut pour la Recherche de Développement (IRD) és a Pilot Plan for Tropical Forests of the Group of Seven (PPG7) támogatta.

² “Határvidéki földművesek”: a mezőgazdasági művelés alá vont területek és a még érintetlen őserdő határán élő parasztok (a szerk.).

³ A latin-amerikai és mediterrán patronátusoknak jelentős antropológiai és szociológiai irodalma van (l. Booth és Seligson, 1978; Eisenstadt és Lemarchand, 1981; Gellner és Waterury, 1977; Schmidt–Scott–Lande–Guasti, 1977; Wolf, 1966).

⁴ A felszabadítási teológiáról lásd: “Kislexikon”, Eszmélet, 34. (1997. nyár), 80–82 (a szerk.).

⁵ A “közösség” terminust itt csupán “empirikus” formában használjuk, arra a politikai mozgalomra vonatkoztatva, amely Amazóniában bontakozott ki az egyház és a helyi népesség szinergizmusával. A közösség mint fogalom, túl antropológiai és szociológiai használatán, sűrűn fordul elő a fejlődésről szóló irodalomban. A szakirodalom kritikai értékeléséről l. Bicalho, 1999.

Bár néhányan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, mind nagyobb az egyetértés abban, hogy a szabadkereskedelmi kísérlet – mely jóval a NAFTA 1994-es létrejötte előtt kezdődött – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A mexikói Cancúnban szeptember 10-e fullasztó délutánján Lee Kyung Hae, a koreai farmerek vezére felkapaszkodott arra a rendőrbarikádra, amely 10 000 tüntető farmert tartott vissza attól, hogy megzavarják a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tárgyalásait. Felkapaszkodott, és kést szúrt saját szívébe. Tette a reményvesztett tüntetők számára katalizátornak bizonyult, komoran emlékeztetett arra, hogy a kereskedelem liberalizációja mekkora áldozatot követelt a világ legszegényebb farmereitől. Amikor négy nappal később a tárgyalások megszakadtak, világossá vált, hogy a szabadkereskedelem hajója csúnyán megfeneklett kapitányának képmutató mezőgazdasági politikájának zátonyán.

A tüntetéseken a mexikói farmerek alkották a többséget, és nem csupán azért, mert a találkozó saját földjükön folyt. Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) szabadkereskedelmi modelljének tapasztalatai alapján volt mit mondaniuk. A liberalizáció a legsúlyosabban azokat a kukorica- és gabonatermelőket érintette, akik helyi vagy regionális piacokra termeltek, mivel az Egyesült Államokból jövő import elviselhetetlen szintre nyomta az árakat. De az exportágazat is megszenvedte az egyezményt, az ipari módszerekkel folyó paradicsomtermelésből származó többlettel szemben a kávé árának erős visszaesése áll – ami pedig Mexikó legfontosabb exportterménye, mind a foglalkoztatást, mind a kibocsátást tekintve.

Mexikó kisgazdái tavaly télen összegyűltek, hogy követeljék kormányuktól a NAFTA mezőgazdaságra vonatkozó rendelkezéseinek újratárgyalását, valamint új vidékpolitika kidolgozását. Eddig ugyan nem sikerült kiharcolniuk a szabadkereskedelem-párti Vicente Fox vezette kormányzattól a NAFTA felülvizsgálatát, tavaly tavasszal azonban sikerült új forrásokat szerezni a vidék fejlesztéséhez. Ígéretet is kaptak az egyezmény kistermelőket érintő hatásainak felméréséről és az ágazatot védő és támogató lépésekről. Meglátjuk, hogy a mozgalomnak sikerül-e elérnie, hogy Fox betartsa ígéreteit – a farmerek ellenállása a neoliberális modellel szemben változatlan.

A mexikói kukorica- és kávétermelő farmerek – az ország legnagyobb belföldi felhasználásra és exportra szánt terményei a 100 millió lakosból közvetlenül 20 milliót tartanak el – tapasztalatainak közelebbi vizsgálata jól mutatja a kereskedelem liberalizációjának veszélyeit. A farmerek válságra adott reakciói és javaslatai használható kiindulási pontot jelenthetnek egy olyan alternatív vidékfejlesztés kialakításához, amely tekintetbe veszi a kereskedelem korlátait, a belföldi élelmiszerforrások jelentőségét és a földművelő termelés értékét.

 

A szabadkereskedelem be nem váltott ígéretei

 

Néhányan ugyan még mindig sikertörténetként utalnak Mexikóra, ám egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy a NAFTA 1994-es aláírása előtt megkezdődött szabadkereskedelmi kísérlet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kudarc még meglepőbb, ha arra gondolunk, hogy Mexikónak vitathatatlanul sikerült a világ egyik legvédettebb gazdaságát az egyik legnyitottabbá változtatni úgy, hogy még az átalakuláshoz szükséges tőkét is sikerült külföldről odacsábítani. 1985 óta, amikor a mexikói gyors liberalizáció elkezdődött, az export kétszeresére, a külföldi közvetlen tőkebefektetés (FDI) pedig háromszorosára nőtt. A szabadkereskedelem-pártiak ígéretei szerint, ha odafigyelnek az inflációra, Mexikónak már rég le kellett volna aratnia a liberalizáció jutalmát. Nem aratta le: a növekedés lassú, a munkahelyteremtés lomha, a bérek csökkentek, a szegénység növekedett, a környezet állapota leromlott.

Sok szempontból Mexikó megkapta azt, amit a NAFTA ígért: kereskedelmet és beruházásokat, ám ez nem vált sem a teljes mexikói lakosság, sem az ország törékeny környezetének javára. Az sem kétséges, hogy Mexikó vidéki területein volt a legnagyobb a hanyatlás.

A NAFTA 1994-ben lépett életbe, de a “neoliberális” kísérlet Mexikó 1982-es adósságválságát követően a ’80-as évek közepén kezdődött. Tíz év NAFTA és közel húsz év neoliberalizmus eredménye a Világbank és a mexikói kormányzat adatai szerint igen szerény. A gazdasági növekedés lassú volt. 1985 óta Mexikóban többször is előfordult, hogy az éves átlagos reálnövekedés mindössze 1%-ot tett ki, miközben 1960 és 1980 között ez az érték 3,4% volt.

Kevés az új munkahely, sokkal kevesebb, mint a munkavállalási korba érő fiatalok által teremtett kereslet. A gyáriparban, bár azon kevés ágazat közé tartozik, amely jelentős növekedést mutatott a NAFTA életbe lépése óta, elhanyagolható az új munkahelyek nettó száma. Az új állások pedig nem jó állások. A NAFTA alatt hivatalosan bejelentett új állásokban dolgozók közel felének nincsenek a mexikói törvények szerinti kötelező juttatásai (társadalombiztosítás, szabadság stb.). A gazdaságilag aktív népesség egyharmada dolgozik feketén.

A bérek csökkentek, a minimálbér reálértéke 1982 óta 60%-kal csökkent, a NAFTA kezdete óta 23%-kal. A bérek az összes ágazatban ezt a mintát követik. A szegénység viszont nőtt, Mexikó legelismertebb szegénységkutatói szerint a szegény háztartások száma közel 80%-kal növekedett, 1984 óta 59%-ról 80%-ra. A keresetek eloszlásának egyenlőtlensége is tovább növekedett, ezáltal Mexikó a nyugati félteke egyik legegyenlőtlenebb társadalma.

A vidék állapota válságos. A vidéken élő mexikóiak négyötöde szegénységben él, több mint felük pedig szélsőséges szegénységben. A kivándorlás továbbra is magas, noha az amerikai határellenőrzés megerősítése miatt megnövekedett a kockázat.

Az import meghaladja az exportot. Az export növekedésénél is nagyobb mértékű volt az import növekedése, aminek jó részét multinacionális vállalatok cégen belüli kereskedése teszi ki.

A környezet állapota romlik. Mexikói kormányzati becslések szerint 1985 és 1999 között a környezet eróziójának gazdasági költsége az éves GDP 10%-át teszi ki (azaz évi 36 milliárd USD-t). E költségek mellett eltörpül a csupán évi 9,4 milliárd dolláros gazdasági növekedés.

 

A NAFTA és a kukorica

 

A NAFTA-ról szóló tárgyalások idején a mexikói vezetők azt ígérték, hogy a megállapodás segít a vidék modernizációjában: az alacsony hozamú paraszti földeket termelékeny üzleti farmokká alakítva, ahol gyümölcsöket, zöldségeket és más az USA piacára szánt exportterményeket termelnének. Azokat a farmereket, akik nem tudtak modernizálni vagy exportálni, felszívta volna a növekvő, exportra termelő ipari és a szolgáltató szektor. A mexikói kultúra és gazdaság kukoricára való érzékenységére tekintettel – több mint 3 millió farmer termel kukoricát, ami a maquiladora (exportra termelő összeszerelő) ágazatban dolgozók háromszorosát teszi ki – a NAFTA a kukoricára vonatkozó vámok és szigorú importkvóták fokozatos megszüntetésére 15 évet adott. Ez a fokozatos “vámkvóta”-rendszer volt hivatott a fejlettebb és erősen szubvencionált amerikai termelők versenyére való fokozatos átmenet biztosítására.

A farmerek azonban egészen más valósággal szembesültek. Miután a mexikói kormány a tárgyalások során védelmet ígért a kukoricatermelők számára, valójában nyomban megkezdte kijátszásukat. Jóváhagyta a NAFTA-kvótákat meghaladó importot, s nem szedett be vámokat arra hivatkozva, hogy hiány van az alapvető gabonafélékből. Ez a döntés a mezőgazdasági-üzleti szféra növekvő hatalmát tükrözte Mexikóban, aminek érdeke az olcsóbb és alacsonyabb minőségű amerikai kukoricához való hozzáférés volt. Az állattenyésztők olcsó takarmányt akartak, az üdítőital-ágazat olcsó kukoricaalapú édesítőszert, a növekvő feldolgozott-élelmiszer ágazat csökkenteni akarta a liszt költségét.

Az eredmény a kukoricatermelők szabadkereskedelmi sokkterápiája volt. Az amerikai farmerekkel való versenyre való nehéz, hosszú távú felkészülés helyett alig 3 évvel a NAFTA-hoz való csatlakozás után a liberalizált kereskedelem megoldhatatlan problémáival találták szemben magukat. Az import kétszeresére nőtt, a kukorica ára pedig közel 50%-kal csökkent. Ugyanakkor a mexikói kormányzat belekezdett az ártámogatási rendszer leépítésébe, megfelelve a GATT Uruguayi Forduló Mezőgazdasági Megállapodásának (Uruguay Round Agreement on Agriculture – URAA). Noha a CONASUPO-t, a kínálatot és árakat irányító legfőbb gazdasági ügynökséget nem számolták fel 1998-ig, a legtöbb termény ártámogatása 1989-ben mégis megszűnt. A kukorica és a bab mérsékelt támogatása a kilencvenes évek közepéig tartott. A peso válságát és a bankszektor kisegítését követő fiskális nyomás miatt a kormányzat csökkentette a vidéktámogatásokat és a modernizációs programokat is.

A kukorica- és más gabonatermelők erre reagálva mindenképp talpon akartak maradni. Szervezetük, az ANEC (Üzleti Vállalkozások Nemzeti Szervezete) 180 000, legfeljebb 25 holdas birtokkal rendelkező termelőt tömörít, akik terményeiket helyi vagy regionális piacokon értékesítik. Az ANEC elhagyott állami raktárakat vásárolt, saját marketing-infrastruktúrát alakított ki, elősegítette a regionális kereskedelmet és támogatta a fenntartható mezőgazdasági módszereket. Becslések szerint tagjai 10-12%-kal magasabb bevételre tudnak szert tenni, mint amit a szabadkereskedelem lehetővé tett volna.

– Nem fogadjuk el, és nem fogjuk elfogadni, hogy feleslegesek vagyunk, hogy nem vagyunk produktívak és versenyképesek, hogy terhére vagyunk az országnak – mondta egy ANEC-vezető a társaság 2000-ben tartott közgyűlésén. – Ma is termelékenyek vagyunk, és még termelékenyebbek lehetünk a jövőben – de csak akkor, ha a kis- és középparaszti termelők szerepét újraértékeljük. A kisparasztok eredményeinek újraértékelésében az ANEC által elért eredmények ellenére az importáradat még mindig sok termelő megfojtásával fenyeget – a termelői árak nem érik el a termelés költségeinek értékét sem.

 

Az érdeklődés és a befektetés hiánya

 

A farmválság forrása nem egyszerűen az import vagy akár az Egyesült Államok ipari mezőgazdasága és a mexikói hagyományos földművelés közötti egyenlőtlenség. A kukoricamezőkön a különbség szembeötlő – az USA közel négyszer akkora területen több mint háromszor akkora hozamokkal a mexikói termelés tizenegyszeresét termeli. Az amerikai kukorica, amire holdanként legalább háromszor annyi szubvenció jut, mint Mexikóban, nem egészen feleannyiba kerül, mint a hagyományos termelők kukoricája. Emiatt követelték a földművesek a kukorica kihagyását a NAFTA-ból, amit a kormányzat később a 15 éves vámkvótára enyhített, valamint arra a homályos amerikai ígéretre, hogy ott is csökken a mezőgazdasági szubvenció.

A válság központjában azonban a mezőgazdasági árak hosszú távú strukturális csökkenése áll. A Világbank szerint az olajon kívül minden áru reálára átlagosan 50%-ot esett 1980 óta, ez száz éve a legalacsonyabb ár. A globális túltermelést elősegítette a mezőgazdaság gépesítése és a neoliberális imamalom: export, export, export. Számos fejlődő ország számára a Világbank és az IMF iránymutatásai növelték a függőséget néhány árucikktől, ami a Latin-Amerikára a hatvanas-hetvenes években jellemző diverzifikáló stratégiától való elforduláshoz vezetett. A függőség pedig különösen sebezhetővé teszi ezeket az országokat, amikor az árak hirtelen esni kezdenek.

A kistermelők pedig még kiszolgáltatottabbak, ha saját kormányuk elfordul tőlük. Neoliberális eszményeihez és az URAA-ban vállaltakhoz híven a mexikói kormányzat megszüntette a legtöbb olyan ügynökségét, amely a mezőgazdasági termények vételéért és eladásáért volt felelős, hitelt és szakmai segítséget nyújtott, az ártámogatásokat és a szubvenciókat intézte. A költségvetésből a mezőgazdaságra fordított hányad felére csökkent – a kiadásoknak mindössze 4,6%-ára rúg. A farmszubvenciók reálértelemben 56%-ot estek. A mexikói mezőgazdaság országos befektetésekkel való modernizációja a szabadkereskedelem okán ígéret maradt. A NAFTA előtti évek öntözési programja elhalt, az öntözésbe bevont terület az 1991-es 100 000 holdas szintről a NAFTA óta eltelt idő átlagát tekintve évi 17 000 holdra esett vissza. A kormányzati és a magán hitelkihelyezés vidékre 1994 után 75%-kal csökkent, a vidéki csődök pedig a korábbi szint hatszorosára nőttek.

A külföldi befektetés mint a szabadkereskedelem minden fejlődési betegségre előírt csodaszere nem bizonyult lázcsillapítónak. A Mexikóba érkező 128 millió dolláros külföldi direkt tőkebefektetés jelentéktelen 0,2%-a áramlott a mezőgazdaságba 1994 és 2002 között. 94%-át ennek is mindössze három tevékenység tette ki – a sertéstenyésztés, a zöldség-gyümölcs és a virágok –, és közel 90%-a abban a két mexikói államban kötött ki, amelyekben a mezőgazdaság eddig is a legmodernebb volt.

A kormányzat által megrendelt tanulmány szerint a befektetések szintje a mezőgazdasági GDP arányában az 1980-as egészséges 11%-os szintről 1985-re 6%-ra csökkent, majd 3%-ra esett közvetlenül a NAFTA aláírása előtt. A NAFTA érvénybe lépése óta pedig 2% alatt maradt. Amennyiben a mexikói mezőgazdaság modernizálása volt a cél, a liberalizációs projekt egyértelmű kudarc.

 

Exportban a nyereség?

 

A szabadkereskedelem világában szinte természetes, hogy ha nem veszel részt a kereskedésben, akkor a probléma része vagy. A NAFTA-t védők azt mondhatnák, hogy Mexikó nem elég hatékony gabonatermelői egyszerűen versenyképtelenek a torzulásoktól mentes piacon. Mivel a komparatív előny hideg logikája szétválasztja az értékes búzát (esetünkben kukoricát) a versenyképtelen pelyvától, a termelőknek nagyobb termelékenységgel kecsegtető munkát kell találniuk maguknak vagy a földjüknek. A hatékonyság javulásának esélyei alacsonyak a befektetések és hitelek hiányától szenvedő rossz minőségű földeken, így azoknak a termelőknek, akik a mezőgazdaságban akartak maradni, mást kellett termeszteni és exportálni.

Mexikó göröngyös fennsíkjainak kistermelői számára a kávé jó megoldásnak tűnhetett. Eddig is az ország legnagyobb mennyiségben exportált terménye, mindjárt az olaj után. A NAFTA előtt Mexikó a világ negyedik legnagyobb kávétermelő országa volt, az árnyékban növesztett arabicát magasra értékelték a világpiacon. Ráadásul nem kellett tartani amerikai versenytársaktól.

Ennyit a gazdaságelméletről. Mexikó kávétermelői saját szabadkereskedelmi rémálmukat élik meg, aminek nem sok köze van a NAFTA-hoz. 1989-ben az amerikai és a mexikói kormány kilépett a Nemzetközi Kávéegyezményből (ICA), ami a kínálatot szabályozta úgy, hogy az árakat viszonylag stabil és fenntartható szinten tartotta. A megcélzott árintervallum 1,20 és 1,40 dollár között volt fontonként. Az ilyen “piactorzító” tervezeteket ellenezte az OECD (Organization of Economic Coope­ration and Development – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezete) és a GATT Mezőgazdasági Egyezménye (General Agree­ment on Tariffs and Trade – Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény), a WTO elődje.

Az eredmény kiszámítható pusztítást jelentett a kávé kistermelőinek. Az árak a termelés költségei alá zuhantak (ami körülbelül fontonként 0,60 dollárt jelent Mexikóban), amint a raktárakban felhalmozott kávé elöntötte a piacot, és a termelő országok közti szabadverseny letörte az árakat. Az alacsony árak öt éves időszaka (1989–1994) ideiglenesen véget ért, amikor a Brazíliában – a világ legnagyobb kávétermelő országában – pusztító fagyok 1994-ben és 1997-ben sok kávécserjét pusztítottak el. Mikor azonban Brazília új, magas termékenységű kávéültetvényei visszatértek a piacra, az árak esni kezdtek.

A piacot még inkább túltelítette Vietnam belépése. Vietnam 1990-ben gyakorlatilag nem termelt kávét, 2000-re a második legnagyobb kávétermelővé vált. A Világbank és más fejlesztési ügynökségek kölcsönökkel és más ösztönzőkkel támogatták a vietnami kávétermelést. 2000-re a nyomott árak azonban már az alacsony költséggel termelő vietnamiaknak is alig biztosítottak megélhetést. 2002-re már a legolcsóbb termelők sem voltak képesek fedezni a termelési költségeiket.

A mexikói kávétermelőket különösen érzékenyen érintette az áresés. A világ egyik legjobb kávéját termesztették, de sok versenytársuknál magasabb költséggel. Az ágazatot az árnyas hegyoldali telkeken termelő kisbirtokosok dominálják, termelékenységük alacsonyabb a brazil ökológiailag káros, de magas termelékenységű ültetvényekhez képest. A mexikói kormány pedig neoliberális támadással növelte a szabadkereskedelmi veszteségeket: megszüntette az INMECAFE-t, a mexikói kávéintézetet, ami propagálta és támogatta a 285 ezer termelőtől származó mexikói kávét.

Mexikó egyik legszegényebb kávétermelő államában az Oaxaca Kávétermelői (CEPCO), ami kilenc őslakos csoporthoz tartozó közel 30 000 kistermelőt magában foglaló csoport, a válságra egy sor független kezdeményezéssel reagált, amiknek a célja a “termelők termelési folyamatának megfelelővé tétele” volt. A tagok létrehozták saját hitelszövetkezetüket, mobilizálták a női farmereket, méltányos kereskedelmi (fair-trade) mozgalmuk támogatta kollektívájukban a közvetlen eladásokat az értékesítők és fogyasztók számára. A CEPCO-kampányok arra biztatták a termelőket, hogy hitelesen organikus kávét termesszenek, amivel érzékelhetően magasabb árat érhetett el a szervezethez tartozó 8000 család.

A nemzetközi piaci árak most 0,50 dollár körül mozognak (a termelők pedig általában ennél is jóval kevesebbet kapnak). Az organikus és méltányos-kereskedelmi kávé 1,41 dollárt hoz a termelőknek, ami hatalmas árprémiumot jelent. Viszont ha a méltányos kereskedelmi és organikus piacok növekednek is, még mindig csak 3%át teszik ki a piacnak. A méltányos kereskedelem leglelkesebb támogatói is beismerik azonban, hogy a különleges részpiacok nem lesznek képesek megoldani a nemzetközi túltermelési problémát, ami jóval több termelőt érint, mint amennyit a méltányos kereskedelem vásárlói valaha is fenn tudnának tartani.

A CEPCO organikus termelőitől eltekintve a legtöbb mexikói kávétermelő nehéz helyzetben van. Még a jó minőségű arabicababokért is alacsony árakat fizetnek a nemzetközi vásárlók. A mexikói nemzeti kávétermelő egyesület az elmúlt 3 év alatt a kávétermelés 40%-os csökkenéséről számolt be, az export 55%-kal alacsonyabb, a kávéeladásokból származó bevételek pedig 70%-ot estek. Sok termelő hagyja, hogy a bab a cserjén rohadjon meg, mivel gazdasági szempontból nincs értelme betakarítani. Világosan látszik, hogy ha valaha lesz megoldás a kávétermelők lesújtó helyzetére, amit a szabadkereskedelem okozott, az a szabadkereskedelmi elvek elvetéséből fog következni. Kávétermelő szervezetek nemzetközi egyesülete már kérte a kínálat irányításának visszaállítását és nemzetközi segítséget a legalacsonyabb minőségű kávé piacról való eltávolításához.

 

Mozgósítás a változásra

 

A CEPCO és az ANEC erőfeszítései nem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy visszafordítsák a szabályozatlan globalizáció nyomasztó hatásait, azt, hogy a mexikói kormányzat magára hagyta a kistermelőket. Ez az oka annak, hogy a kávé- és kukoricatermelők csatlakoztak más mezőgazdasági termelők csoportjaihoz, s olyan irányelveket és kereskedelmi megállapodásokat követelnek, amelyek figyelembe veszik és értékelik a kistermelés társadalmi, gazdasági és környezeti hatásait. Követeléseik aligha mondhatók radikálisnak, ami azonban belőlük következik, az bomlasztóan hat a neoliberális modellre. A termelők mozgalma a következőket követeli:

• moratóriumot a NAFTA mezőgazdasági rendelkezéseire, esetleg azok újratárgyalását;
• tűzoltó és hosszú távú mezőgazdasági fejlesztési programokat;
• életképes vidéki hitelintézeteket, amelyek elégséges hitelt kínálnak megfizethető áron;
• kormányzati beruházásokat a vidéki infrastruktúrába és közösségekbe;
• az őslakos közösségek jogainak elismerését.

A 2003 áprilisában elért megegyezés a Fox-kormányzattal egy hosszú háború fontos csatája volt. Hosszú távon a termelők mozgalmai a sokoldalú kormányzati fejlesztési stratégiához való visszatérést követelik, amelyben a kereskedelem és a külföldi befektetés csupán két gazdasági eszköz egy cél érdekében. Nem pedig maga a cél.

Ha a Cancúnban tartott WTO-találkozó jelez valamit, akkor azt, hogy a termelők továbbra is tüskeként állnak majd a könyörtelen liberalizáció testében. Egy nemzetközi mezőgazdasági termelő szövetség, a 100 millónál is több tagot tömörítő Via Campesina, felvetette az ügyet Cancúnban. A mezőgazdaság WTO-ból való eltávolítását követelték, mivel – érvelésük szerint – a mezőgazdasági termékek többek puszta árunál, a vidéki közösségek pedig többek egyszerű munkásoknál. Az “élelmiszer-szuverenitás” új koncepcióját adták elő, miszerint minden országnak joga van szabadon eldönteni, hogy milyen módon látja el lakosságának élelmiszer-szükségleteit – függetlenül a WTO-szabályok kötöttségeitől.

A javasolt Amerikai Szabadkereskedelmi Területről (Free Trade Area of the Americas) szóló tárgyalások kapcsán további összetűzésekre van kilátás. A jelenlegi tervezetek jelentős mezőgazdasági liberalizációt is magukban foglalnak – ami megfelel annak az amerikai ígéretnek, hogy az Amerikai Szabadkereskedelmi Terület lesz a “nyugati félteke NAFTA-ja”. Mielőtt bármit is aláírnának, Latin-Amerika és a Karib-térség népei jól tennék, ha odafigyelnének a mexikói termelők harcára és mondanivalójára.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Irodalom

 

Timothy A. Wise, Hilda Salazar and Laura Carlsen: Confronting Globalization: Economic Integration and Popular Resistance in Mexico, Kumarian Press, 2003

Timothy A. Wise: “NAFTA’s Untold Stories: Mexico’s Grassroots Responses to Economic Integration”, Interhemispheric Resource Center, 2003. június 10.

Charis Gresser and Sophia Tickell: “Mugged: Poverty in Your Coffee Cup”, (Oxfam Int’l, 2002

Alejandro Nadal: “The Environmental and Social Impacts of Economic Libera­lization on Corn Production in Mexico”, Oxfam GB és WWF International, 2000. szeptember

Az egy évtizede kezdődött zapatista felkelés egyszerre helyi mozgalom és a globalizáció egyfajta szellemi és gyakorlati alternatívája. A zapatisták folyamatosan keresik azokat az elméleti és gyakorlati megoldásokat, amelyek elősegítik a mozgalom helyi megerősödését. Ez egyúttal szimbolikus támaszt jelent más alternatív mozgalmak számára is.

“Durito szerint: »Az élet olyan, mint egy alma.« Azt is mondja, hogy van, aki zölden, s olyan is, aki éretten vagy éppen rothadtan eszi. Némelyek azt is eldönthetik, hogy az almát milyen alakjában fogyasztják: püré (ezt Durito ki nem állhatja), lé, esetleg szósz formájában, szeletekben kekszek közé téve, vagy amit a gasztronómia éppen diktál. Az indián falvakban kénytelenek rothadt almát enni, a fiataloknak pedig az éretlen zöldeket adják – hadd emésszék. A gyerekeknek tartogatják a legszebbeket, ámbár lehet, hogy ezek meg férgesek vagy a hazugság mérgével fertőzöttek. Elvben a nők is kaphatnak szép almát, ám végül mi jut nekik? Narancs – abból is csupán egyetlen gerezd.

A zapatista, ha almát lát, hajnalban kimegy érte, hogy leszakítsa a fáról, s egy jól célzott csapással kettészeli. Durito szerint a zapatista nem eszik almát anélkül, hogy ne győződne meg róla, zöld, érett vagy rothadt-e. Felnyitja a magházat, óvatosan kiszedi belőle a magokat, felszánt egy darabka földet, s elveti. Könnyeivel és vérével öntözi, figyeli a csemeték növekedését. A fa virágzását és gyümölcseit azonban már nem fogja látni. A magot azért ülteti el, hogy egy napon, amikor ő már nem lesz, valaki egy hajnalon leszakíthasson egy almát a fáról, s szabadon eldönthesse: püré (amit Durito utál), szósz vagy lé alakjában kívánja elfogyasztani.

Ez a zapatisták dilemmája: elvetni a magot, őrködni növekedése felett, míg a többiek azért harcolnak, hogy szabadon eldönthessék, milyen formában szeretnék megenni a leszakított almát. Lám, ez a különbség a zapatisták és az emberek többsége között. Míg mindenki más csupán az almát látja, a zapatista a magot is észreveszi benne, s rögtön az jár a fejében, hogy felszántsa a földet, elvesse, s gondozza a hajtást.

Ettől függetlenül azonban mi, zapatisták is olyanok vagyunk, mint bármely emberfia – mondja Durito –, és kikacsint pilótasapkája alól.”

(Marcos alparancsnok a zapatistákról és az almáról – Varga Csilla fordítása)

 

 

“Harcolunk a munkáért, a földért, a fedélért, a táplálékért, az egészségért, a tanulásért, a függetlenségért, a szabadságért, a demokráciáért, az igazságért és a békéért. Nem szüntetjük be a harcot mindaddig, amíg elégtételt nem kapunk, és létre nem hozzuk országunk szabad és demokratikus kormányát.¹ ” A lacandonei őserdő 1994. január 1-jén Délnyugat-Mexikóban közzétett első kiáltványa egyértelműen fogalmaz. A mondandó határozott és világos megfogalmazása kifejezi az aláíró szervezet, a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) karakterét. Néhány ezer maja indiánból álló, puskákkal hiányosan felszerelt “hadseregről” van szó, amelynek harcosai arcukat gyakran sállal vagy símaszkkal takarják el; ők kaparintották meg Chiapas állam négy fontos települését azon a napon, amikor életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada között.

A hatalmon lévők elképedése a lázadók elszántságával vetekedett. Lehet, hogy a meglepődés csupán színlelt volt, a felkelők vakmerősége azonban valóban öngyilkos jellegűnek tűnt. Bárhogyan is történt, a felkelés híre bejárta a világot, s a “mexikói csoda” elfeledettjeinek szokatlan rebelliója egy csapásra élénk nemzetközi visszhangot váltott ki. Amikor azután katonai erővel visszaszorították őket, hátországuk mélyére, saját falvaikba húzódtak vissza. Mexikóvárosban tömegtüntetésen követelték az ellenségeskedések befejezését, és január 12-én Carlos Salinas de Gertari elnök egyoldalúan tűzszünetet hirdetett ki. Ezt követően kimerítő tárgyalások kezdődtek a szövetségi kormány és az EZLN között.

 

“Negyedóra alatt” megoldható konfliktus?

 

1996. február 16-án a két fél végül aláírta a mai napig egyetlen megállapodást, amelyet San Andrés-i egyezménynek neveznek. Ez a “bennszülött jogokról és kultúráról” szól, s a résztvevők, valamint a kérdésben járatos “külső” tanácsadók és szakértők széles körének szellemi hozzájárulásán alapul, akiket a zapatista küldöttek hívtak meg a tárgyalásokra. Más témakörök – “Demokrácia és igazságosság”, “Fejlődés és jólét” – megvitatását is előirányozták, ám a zapatista lázadók ugyanazon év szeptemberében úgy döntöttek, “felfüggesztik” a párbeszédet. Ennek oka lényegében az volt, hogy a kormány szándékosan halogatta az aláírt megegyezés hatályba léptetését, s katonai zaklatások érték a zapatistákat támogató falvakat és tanyákat…

Hét évvel később – napjainkra – a mexikói politikai színtér némi demokratizálódása ellenére a helyzet alapvetően mit sem változott. Igaz, hogy több mint hetvenévi kormányzás után, 2000 decemberében az Intézményes Forradalmi Pártot (PRI) az állam élén a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) váltotta fel, s kétségtelen, hogy az újonnan megválasztott elnök, Vicente Fox azzal kérkedett, hogy hatalmában áll “negyedóra alatt” megoldani a chiapasi konfliktust. S végül az is tény, hogy a “zapatisták mexikói menetelésével” (2001. március)² egy időben végül megszavaztak egy alkotmányreformot, amely a San Andrés-i egyezmény folytatását ígérte. Ám mivel a reform eltorzította az 1996-ban az Egyetértés és Rendteremtés Parlamenti Bizottsága (COCOPA) által megszerkesztett szöveget, a lázadók, a mexikói bennszülött mozgalmak és a megfigyelők többsége a realitás újabb semmibevételének tekintette, hogy a tervezet – Gilberto Lopez y Rivas, a COCOPA korábbi elnökének elemzése szerint – “megtagadja az őslakos népektől a jogi személyiséget”. A konfliktus megoldása tapodtat sem haladt előre. A továbbra is felfegyverzett EZLN változatlanul a chiapasi végeken sáncolja el magát.

A zapatizmus mindazonáltal nem korlátozódik a szövetségi kormánnyal való huzakodásra s a megfeneklett tárgyalásokkal kapcsolatos viszontagságokra. Tízesztendős közéleti ténykedése mély nyomot hagyott az emberekben – Mexikó határain messze túl is.

Tettei és állásfoglalásai, de belső fejlődése, a külvilággal folytatott párbeszéde s a változó körülményekhez való alkalmazkodása alapján is mindenki elismeri a mozgalom eredetiségét. A guerrillerók – akiknek közvélemény-formáló hatása fordítottan arányos haditetteikkel – mint a fennálló rend ellenzői nyíltan vállalják mozgalmuk történeti – bennszülött, marxista–guevarista vagy éppen keresztény – gyökereit, ugyanakkor nem elégszenek meg ezzel az örökséggel.

E latin-amerikai fegyveres mozgalom a szükségből kovácsol erényt, azaz nem tör a hatalom meghódítására; sőt azt szeretné, ha a lehető leghamarabb eltűnhetne, minthogy önmagát “abszurditásnak” tekinti. Meglehetősen zavarba ejtő jelenség. Bennszülött felkelés, amely harsány sajtóközleményekkel, kiáltványokkal, szimbolikus akciókkal és békés happeningekkel harcol igazáért. Szóvivőjük a művelt és ironikus Marcos “subcomandante”, akinek bon mot-jai a világhálón terjednek, s aki vitapartnereit rendre elbizonytalanítja. Maja indián hadsereg, “a globalizációval szembeni első szimbolikus mozgalom³”, amely törvényes jogokat követel, Mexikó demokratizálására és a neoliberalizmussal szembeni harcra bátorít. Poszthidegháborús jacquerie, amely eléggé identikus ahhoz, hogy ne híguljon fel, s kellően univerzalisztikus, hogy ne váljék köldöknézővé. Egy olyan regionális társadalmi mozgalom, amely egyszerre indián, mexikói és humanista – anélkül, hogy összetevői szembekerülnének egymással –, s amely kozmopolitizmusát meggyökerezéssel, a területhez kötődését pedig öniróniával oldja. Tagjai demokrata forradalmárok, akik a “civil társadalmat” a politikai kezdeményezés átvételére buzdítják. A felkelés “definiálatlanságáról” beszélnek, amikor mozgalmuk meghatározását követelik tőlük, kételyeiket pedig igazságnak csomagolva tálalják. A globalizációkritika egyik kis, úttörő csoportja ez, amely 1996 óta a világot az “első intergalaktikus találkozóra” hívja “az emberi(es)ségért, a neoliberalizmussal szemben”… A zapatista lázadók még a tekintélyrombolásban is rendhagyók.

A legutóbbi zapatista kezdeményezés az öt Caracol (csiga, spirál⁴ ) létrehozása volt Chiapas lázadó régióiban, 2003 augusztusában, a korábbi Aguascalienték helyett és helyén (La Garrucha, Morelia, Oventic, La Realidad és Roberto Barrios). 1994 óta az ellenállásnak és a párbeszédnek e térségei jelentették a “civil társadalommal” való érintkezés kereteit. A zapatista autonómia megszilárdításában most újabb lépést jelent, hogy a Caracolok tervbe vették a “San Andrés-i egyezmény de facto életbe léptetését a felkelők által ellenőrzött területeken”. A magukat önhatalmúlag “autonóm zapatistának” hirdető több mint harminc közösség 1994 decembere óta helyi kormányzattal – öt “jól kormányzó tanáccsal” – rendelkezik, amelyek feladata az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a fejlesztés kérdéseire terjed ki.

 

A mitikus identitások elvetése

 

Az új keletű intézkedés, amelynek értelmében az EZLN és parancsnokainak szerepe ezentúl szigorúan katonai kérdésekre korlátozódik, szintén kettős – egymással összefüggő – célkitűzést takar: határozottabban kézben tartani a zapatista közösségek külső kapcsolatait mind külföldi partnereikkel (a nem kormányzati szervezetekkel, a nemzetközi szolidaritással), mind pedig a nem zapatista őslakosokkal…

A Caracolok stratégiája összhangban van a mozgalom egyedülálló jellegével, amilyenné – a halogatások és csalódások ellenére – az eltelt évek során vált. E stratégia abban bízik, hogy a chiapasi mozgósítás, amely egy autonóm paraszti és bennszülött társadalmi mozgalom méhében bontakozik ki, immár visszafordíthatatlan. A felkelés első napjaitól kezdve – lehetőségeihez képest – arra törekszik, hogy katonai zapatizmusból előbb-utóbb szociális, civil, nyitott és plurális zapatizmussá váljék. Bár a felkelők számára továbbra is a szociális igazságosság a legfontosabb cél, ennek elérése szükségképpen a hatalom felelősségén (mandar obedeciendo: engedelmeskedve parancsolni), a demokrácia újraértékelésén, valamint – szuverén és soknemzetiségű államok kebelében – autonóm, multikulturális térségek létrehozásán kell alapuljon.

E fontos vonás a zapatistákat – csakúgy, mint a földrész többi indián forradalmát – megkülönbözteti egyrészt a korábbi latin-amerikai forradalmároktól – akik kevesebbet törődtek azzal, hogy figyelmet fordítsanak a sokszínűség tiszteletben tartására és az egyenlőség fontosságára –, másrészt napjaink más önazonosság-kereső, szeparatista, görcsösen önmagukba forduló – gyakorta erőszakba vagy homogén, mitikus identitásokba menekülő – mozgalmaitól is.

Chiapason ugyanakkor nyomot hagyott a priista [a PRI-hez tartozó – a ford.] Ernesto Zedillo elnök kormánya (1994–2000) által folytatott felmorzsoló háború. A félkatonai egységek akciói és az “ingadozó” falvaknak biztosított juttatások a közösségek közötti és a közösségeken belüli konfliktusok kiéleződéséhez vezettek. Természetesen nehéz felbecsülni ezek valódi hatását a zapatistákat támogatók eltökéltségére, de a kimerültség jelei kétségtelenül tetten érhetők a lakosság körében, amelynek életkörülményei 1994 óta jelentős mértékben romlottak.

A Caracolokkal kapcsolatos kezdeményezés helyre akarja hozni, amit a felkelés egyes vezetőinek a többi őslakos szervezettel szembeni purista rendíthetetlensége elronthatott. Döntő fontosságú, hogy a szövetségi hatóságok milyen magatartást alakítanak ki a hatalom e párhuzamos struktúráival kapcsolatban. Ez – a nyilatkozatok alapján – jelenleg békülékeny vagy habozó; a térségben azonban változatlanul katonákat látni. Ám egy másik irányzat is kezd fontossá válni, amely a köztulajdon privatizációján keresztül az őslakosság és az állam közti feszültséget az őslakosok és a transznacionális vállalatok konfliktusává kívánja változtatni. A középpontban Chiapas természeti kincsei állnak.⁵

Országos szinten a közvélemény váltakozó rokonszenve az “arcnélküliek szava” iránt – ami egyfajta erkölcsi tekintéllyé alakult át – kétségtelenül ütőkártyát jelent a felkelés számára: ha bárki komolyan pályázik a szövetségi elnöki mandátumra, ajánlatos, ha nem fordul vele szembe. A felkelők demokratikus radikalizmusa azonban inkább csak vonz, mintsem elkötelez. Szociális, pártpolitikai vagy szervezeti megfogalmazásuk rendre kudarcot vallott, amikor az országos politika szintjére próbálták emelni. Marcos parancsnokhelyettes magatartásának – aki a körülményekhez alkalmazkodva osztogat jó és rossz pontokat – ebben nemigen van szerepe. Valószínű, hogy a döntő nehézség inkább abban rejlik, hogy a neoliberális globalizáció egyik kulcsszerepet betöltő országának közszférájába egy olyan elképzelést kellene beilleszteni, amely a politikai kultúra megújítását követeli, aminek kontúrjait ugyanakkor szándékosan megrajzolatlanul hagyja. Közben pedig a “Chiapas-kérdés” kikerült a prioritást élvező országos ügyek közül.

Nemzetközi szinten a zapatizmus sikere alapvetően azon múlik, hogy – egyrészt – mit tesznek vele az európai és észak-amerikai megfigyelők, illetve a “zapatizánsok”, másrészt azon, hogy milyen a fogadtatása szóvivőjük, Marcos alkalmi “kirohanásainak”. Ami az előbbieket illeti, a Szociális Világfórumok alterglobalizációs dinamikája valamelyest megkérdőjelezte Chiapas rendeltetését. A subcomandante tehetségéhez viszont, meghatározó súlyához a zapatizmus politikai meghatározásában/határozatlanságában s következésképp változatlanul élénk nemzetközi visszhangjában játszott szerepéhez továbbra sem férhet kétség. Ám ha eleinte mindenki könnyen megtalálta kedvelt ízeit a zapatista koktélban, a figyelem immár arra irányul, hogy mi az, ami elronthatja, kiforgathatja eredeti mivoltából. Magyarán: a zapatizmusról folytatott harcos, elméleti viták az alterglobalizációs mozgalmakat gyötrő dilemmákat juttatják eszünkbe: miféle plurális identitásra s milyen szervezeti stratégiára lenne szükség – milyen elérendő politikai eredmény érdekében?

 

Újfajta kritikai gondolkodás

 

Bármi történjék is az elkövetkezendő hónapokban, a zapatizmus tízesztendős hozadéka Latin-Amerika jelenében és a kontinens társadalmi harcainak dinamikájában – tekintélyes.

Az álarcot viselő felkelők – Chiapas és Mexikó demokratizálásának katalizátorai, a PRI bukásának előidézői, egy bennszülött-nemzeti, sőt latin-amerikai szintű, határozott, tömeges és demokratikus mozgalom motorjai, egy új, a különbözőségeket tiszteletben tartó univerzalizmus kezdeményezői – “felszólítanak, hogy haladjuk meg a nyugati modernitás által kibékíthetetlennek tartott ellentéteket⁶”: az egyenlőség és a másság közti feszültséget, az egyéni és a közös érdek kölcsönös kizárását… A zapatizmus “az »éneklő holnapok« és a posztmodern kiábrándulás, az identikus türelmetlenség és a kultúrák felbomlása között” “új kritikai gondolkodás meghonosításában”⁷ kíván részt venni.

Tíz évvel az igazságtalanság és a szegénység elleni látványos, 1994. január 1-jei felkelés után a lázadók érdemeinek világméretű elismerése a felkelés méltóságát erősíti, amiből maga is táplálkozik.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ya basta! Les insurgés zapatistes racontent un an de révolte, Dagorno, Párizs, 1994.

² Lásd Jacques Blanc, Joani Hocquenghem, Yvon Le Bot és René Solis: La Fragile Armada. La marche des zapatistes, Métailié, Paris. 2001; Caravana de la dignidad indígena, Ediciones L. Jornada, Mexikóváros, 2001.

³ Ignacio Ramonet: Marcos, la dignité rebelle, Galilée, Párizs, 2001.

⁴ “A zapatisták régóta hivatkoznak a csigavonalra, amikor tevékenységüket leírják: a spirál szélesen pásztáz, szüntelenül forog, ám mégsem körbe-körbe halad. Kisiklik a hagyományok ismétlődő gyűrűjéből, széttöri a kereteket, a rutint. Fejlődik, sosem zárt, nincs sem belseje, sem külseje, jön-megy bentről kifelé és kintről befelé, be- és kilélegzik, kisugárzik és beszív, összegyűjt és szétszór.” Joani Hocquenghem: “La stratégie de l’escargot”, http://cspcl.ouvaton.org ,2003.

⁵ Lásd Braulio Moro: “Une recolonisation nommée ’Plan Puebla-Panamá’”, Le Monde diplomatique, 2002. december.

⁶ Jérôme Baschet: L’Étincelle zapatiste. Insurrection indienne et résistance planétaire, Denoël, Párizs, 2002.

⁷ Ugyanott.