Az európai történelem része – egy úttörő könyv a magyar zsidó holokausztról

 

Christian Gerlach és Götz Aly Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása 1944–1945 c. könyve azoknak a történéseknek a sokszorosan összefonódott szálait vizsgálja, amelyek 1944 márciusa és nyara között az akkori Magyarország területén élő kb. 440 000 zsidó halálához vezettek. A magyarországi zsidók megölésével, az európai zsidók kiirtásának ezzel az utolsó fejezetével az elmúlt évtizedekben számos történész foglalkozott. Több jelentékeny tanulmány mellett a központi helyet kétségtelenül Randolph L. Braham kétkötetes monumentális műve, a The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary (magyarul: A magyar holokauszt) foglalja el. Christian Gerlach és Götz Aly mégis történelmi szűzföldre lép. Könyvükben a magyar holokauszt éppannyira sokoldalú, mint kiegyensúlyozott s – mindenekelőtt – megközelítési módjában integrált szociál- és politikatörténetét írják meg.

Ezt szolgálja az a komplex érvelési rendszer, amely a könyv egyik legfőbb erőssége. A szerzők szembefordulnak azzal a nézettel, amely szerint a zsidók megölésének oka egyedül az antiszemitizmusban, ill. kizárólag a német “gyilkossági gépezet” vagy néhány, kevés számú tettes tevékenységében keresendő. Ehelyett “a népirtás kontextusba helyezése és a megértéséhez szükséges multikauzalitás” (442. o.) érdekli őket, valamint – s ezt hozzá kell tennünk – a történelem europaizálása és a holokausztra adható lehetséges magyarázat – mégpedig anélkül, hogy relativizálnák a holokauszt történelmi egyedülállóságát és a németek mindenek fölött álló felelősségét. Ebből következően nem a magyar zsidók megölésének “igazi” okát kutatják, hanem egy történelmi-politikai magyarázat elemeit. A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy “a jobbára hagyományos zsidóellenes beállítottság és rasszista propaganda mellett jelen kell lennie valamilyen valós és vitálisan megjelenő érdeknek, amely működésbe hozza és működésben tartja a megsemmisítő gépezetet” (13. o.). Ezeket a sokrétű érdekeket és a hozzájuk kapcsolódó politikai stratégiákat és választási lehetőségeket vizsgálja a könyv Magyarország esetén, ahol – pl. Franciaországgal ellentétben – a megszállott ország honi kormányapparátusa, méghozzá egy lehetséges német veszteséggel a szeme előtt, messzemenőkig “magáévá tette” (14. o.) a megsemmisítés programját.

Egy tömörre fogott, a holokauszt történet “utolsó fejezetének” alapvető tényeit és folyamatait bemutató bevezető áttekintés után a magyar zsidóellenes politika beható, 1943-ig történő elemzése következik, amelyet a szerzők az antiszemitizmus, az agrár- és társadalompolitika, valamint a magyar–német kapcsolatok specifikus társadalmi és politikai viszonyainak, tendenciáinak és céljainak összefüggésrendszerébe helyeznek. Ezt követi Magyarország német megszállásának, ennek indítékainak, a megszállás alatt létrejövő politikai struktúráknak és az élesedő zsidóellenes politika első fokozatainak leírása. Mielőtt végül a tulajdonképpeni “utolsó fejezet”, tehát a gyilkos kényszermunka, deportációk, megsemmisítés, a deportációk leállítása és a további üldöztetések kerülnének górcső alá, a szerzők behatóan foglalkoznak a magyar holokauszt politikai és társadalmi-gazdasági összefüggéseivel.

A legtöbbször igen bőséges, ám mindig sokrétű forrásanyagra, valamint a már meglévő kutatási eredményekre építkező érvelés mindvégig óvatos-mérlegelő marad. A szerzők folyamatosan külön súlyt fektetnek arra, hogy vizsgálat alá vegyék az elmúlt évtizedek történelem írásának és publicisztikájának kritikus pontjait anélkül, hogy ezáltal írásuk folyamata megszakadna vagy eltávolodnának központi kérdésfeltevéseiktől. Ezek a kritikus pontok kivétel nélkül a historiográfia olyan vitás esetei, amelyek a XX. századi magyar történelemnek, nemzetközi szinten pedig az egész nemzetiszocializmussal foglalkozó történelemírásnak központi fontosságú problémái. Közülük itt most csak néhányat említek: mekkora és milyen szerepet játszott a magyar kormány a deportációkban; (disz-)kontinuitás a német megszállás előtti és utáni zsidóellenes politikában; a magyar külpolitika revizionista törekvései a magyar–német kapcsolatok fejlesztése érdekében és általában a magyar külpolitika mozgásterének lehetőségei; Horthy kormányzó szerepe; milyen befolyásoló szerepet játszottak Magyarországon a szövetségesek, az egyházak, a zsidó vezetők és az egész zsidóság cselekedetei és stratégiái a deportációk megindításában, folyamatában és leállításában; magyarázatok a magyarországi és más országokbeli megsemmisítési politika lassítására, felgyorsítására és állandósítására; mennyire eltérő “hatékonyságúnak” bizonyult a különböző országokban a német megszállók igyekezete arra, hogy kiélezzék a zsidóellenes politikát; transznacionális összetűzések a megszállók és kollaboránsok között; az ideologikusan alátámasztott antiszemitizmus és az anyagi számítás viszonyrendszere a zsidóellenes politikában. Ez utóbbit pl. több tényező tükrében is megvizsgálják. Egyrészt a zsidók tömeges legyilkolásának és a zsidó kényszermunkának egymást kiegészítő (és változó) viszonyrendszerében vagy a zsidó lakosság helyzetének romlására és a kisajátítására irányuló konkrét társadalom- és gazdaságpolitikai törekvések figyelembevételével, vagy éppen a német háborúfinanszírozási stratégiákhoz kötve elemzik, minthogy ezek nem különválaszthatók a gazdasági leigázástól, megszállástól, valamint a kisajátításoktól és megsemmisítésektől. Ez utóbbi esetben példának okáért megmutatják, hogy az az explicit német stratégia, amely a kisajátított zsidó tulajdont – más megszállt országokhoz hasonlóan – Magyarországon hagyta, miként szolgálta a német háborús gazdaság táplálék- és vagyonbeszerzés-politikáját. Ezzel a stratégiával a németeknek sikerült a magyar hivatalos szerveket még jobban korrumpálniuk és megvásárolniuk hozzájárulásukat, élenjáró közreműködésüket a deportációkhoz. Másrészt ez a stratégia a német birodalomnak juttatandó járandóságon keresztül mégiscsak része volt az értékek masszív, indirekt átutalásának a birodalomba, ami csak a zsidómegsemmisítéssel egybekötött kisajátítással volt fedezhető. Persze ez az összefüggés is – mint azt Gerlach és Aly egyértelműsíti – egy eleme csupán a tömeges megsemmisítés történetének.

Végül az események, folyamatok és az – olykor csak lehetséges vagy valószínű – összefüggések ennyire beható leírása után a szerzők záró megfontolásaikban felteszik a holokausztkutatás és az ezzel kapcsolatos problémakörök történelmi és teoretikus kontextualizálásának néhány nagy kérdését. Egyrészt elgondolkodnak azon, hogy miért volt az etnikai homogenizációs elvnek hosszan tartó uralkodó hatása a XX. század történelmében. Az igény a multikauzális magyarázatra – ahol az egyik oldalon ideológia és kultúra, a másikon pedig gazdaság és társadalom már nem átjárhatatlan ellentmondásként vagy egymással függő viszonyban lévő variánsként áll egymással szemben – egy mélyre tekintő összefoglalásban elméleti alapon megerősíti a kötet néhány kutatási következtetését. Ez az összefoglalás, mint maga az egész könyv, fontos történelmi és eszmei anyaggal szolgál többek között ahhoz is, hogy a modernizációs paradigma különböző válfajaival (főleg amikor nem a világ “magasan fejlett” régióiról van szó), az etnikai homogenizáció tendenciáival és – esetleg – e kettő történelmi összekapcsolódásának kérdéseivel mélyrehatóbban foglalkozhassunk.

Az utolsó fejezet igézetes és borzongató módon ragadja meg az üldözés, a deportáció és a gyilkosság dinamikájának meghatározó elemeit, ezek rettenetes sokféleségét. A szerzők a magyar holokausztot valóban “interaktív folyamatként” tudják megragadni, miáltal sikerül fölöttébb összetett képet festeniük valamennyi résztvevő érdekeiről és cselekedeteiről. Soha nem tévesztik szem elől, hogy indítékok és tettek mindig komplex társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális tényállá­sokban és folyamatokban, ill. az emberi létnek mindezekre a dimenzióira való hatni akarásában gyökereznek. És miközben bármennyire differenciált a tanulmány, bármennyire óvakodik is mindenféle moralizáló és egydimenzionális ítéletalkotástól, egy fundamentális alapelve mellett kitart: radikálisan elutasítja az emberi életek mindennemű egyenlőtlen értékelését, s így a szerzők tántoríthatatlanul állnak az áldozatok pártján. Így kötődik össze Gerlach és Aly analitikus társadalom- és politikatörténetében tudományos és politikai értelemben példamutató módon egy a történelmi megértésben gyökerező történelemfelfogás egy mélyebb humanitással.

 

Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. (Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása, 1944–1945) Deutsche Verlags-Anstalt Stuttgart, München, 2002, 480 o.

Újkapitalizmus, elitek és a másként gondolkodás esélyei és lehetőségei Magyarországon

(Szalai Erzsébet két könyvéről)

 

Az a történeti közhely, hogy minél távolabb kerülünk időben egy eseménytől, annál inkább növekednek a megismerés esélyei, mindenképpen alkalmazható a rendszerváltó társadalmak kutatására Kelet-Európában. Az 1990-es évek elején nemcsak a tudományos és politikai élet több meghatározó személyisége, hanem az egyszerű emberek többsége is osztozott a nyugati intézmények, úgymint a liberális demokrácia és a piacgazdaság bevezetéséhez fűzött optimista várakozásokban, vagyis hogy – belátható időn belül – lehetséges a nyugat-európai jóléti államok anyagi szintjének elérése, és ugyanakkor megőrizhetők az olyan szocialista vívmányok, mint a teljes foglalkoztatottság.

A tranzitológiai paradigmának a jövőre vonatkozó prognózisa lényegében nem tért el a modernizációs ideológiára áttért kelet-európai szocializmus “utolérő” fejlődési programjának meghirdetésétől, csak immár nem a szocializmus egy – esetleg megreformált – változatában, hanem a kapitalizmusban látta a gazdasági elmaradottságból kivezető utat. Ennek – és az új rendszer legitimációs igényének – megfelelőn a “létező szocializmus” nemcsak olyan rendszerként definiálódott újra, mint amelyet minden vonatkozásban meg kell haladni, illetve elfelejteni, hanem a régió alulfejlettségének fő okozójaként is megjelölték. Így lényegében a tranzitológiai paradigma kiegészült a szakirodalomban már régen diszkreditálódott totalitárius elméletnek a hidegháborús retorikát és ideológiát hordozó kommunizmuskoncepciójával, amely a marxista elmélet és a sztálinista valóság összemosásán és a kommunistaként aposztrofált rendszerek démonizálásán alapult.

Elméleti hiányosságai ellenére a tranzitológiai paradigma igen divatossá vált a kelet-közép-európai országokban a rendszerváltozás első éveiben, és a produkált szakirodalom mennyiségét tekintve ebben az időszakban domináns paradigmának lehet tekinteni.¹ Valójában mérvadó kutatók már ekkor elhatárolódtak a tranzitológiától, és megkísérelték más perspektívából megérteni a kelet-európai rendszerváltozást; az is igaz azonban, hogy sokan közülük az angolszász akadémiában tevékenykedtek, ami lehetővé tette a hazai politikától való nagyobb függetlenedést, és az sem volt mindegy, hogy a tranzitológia bírálata mennyiben jelentett egy új, kritikai perspektívát.²

Míg a tranzitológia revíziója több különböző elméleti keretet eredményezett, a rendszerváltozás következetes baloldali kritikáját kezdetben csak marginális értelmiségi csoportok fogalmazták meg. Magyarországon ilyen volt az Eszmélet köré szerveződő társaság, amelynek tagjai már 1989-ben figyelmeztettek arra, hogy a régióban csak a periférikus kapitalista fejlődésnek van realitása, annak minden kevéssé vonzó társadalmi “járulékával” együtt – mint a rétegek közötti nagyfokú egyenlőtlenségek, az informális gazdaság térnyerése, magas munkanélküliség és az alul levő csoportok végleges leszakadása.

Ebbe a kritikai elméleti keretbe illeszkedik Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkássága, amely három szempontból is úttörő jelentőségű a magyar szociológiában. Elsőként szeretném említeni azt a szempontot, hogy Szalai Erzsébet az első hazai szociológus, aki baloldali perspektívából, figyelemreméltóan gazdag empirikus anyag segítségével tanulmányozza a rendszerváltozás utáni vagy újkapitalista társadalmi struktúrát. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a szerző helyzete két ok miatt is kritikai. Először, noha a szakirodalomban a tranzitológiai elméletet vagy annak valamely variánsát egyre kevésbé alkalmazzák, a valóban kritikai perspektíva inkább kivétel, mint szabály. Ennek tartalmi kifejtésére még visszatérek, itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a hazai transzformációs kutatások népes táborából Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyve illeszti bele elemzésébe az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és teszi ezt a leggazdagabb empirikus anyagon. Másodszor, a rendszerváltozást követően sok más egyéb, marxistának tekintett tudománnyal a struktúrakutatás is bekerült a “meghaladott” diszciplínák kategóriájába, és a mai, egyre inkább pénz- és piacszerzésre szakosodó kutatás korában tudományos bátorság kell ahhoz, hogy valaki felvállaljon egy nem “mainstream” perspektívát. Ennyiben Szalai Erzsébetnek a rendszerváltozás utáni tudományos munkássága, amelynek kiemelkedő teljesítménye és sok szempontból összegzése a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv, kétszeresen is kritikai vállalkozásnak tekinthető.

Szalai Erzsébet munkájának másik nagy érdeme az a felismerés, hogy az újkapitalista magyar társadalmi struktúra csak a globális kapitalista rendszer viszonylatában értelmezhető. Ennek az elméleti tézisnek a következetes alkalmazása adja a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv jelentőségét, illetve emeli ki ezt a munkát a hazai elitkutatás széles irodalmából. Nem kívánok itt részletesen belemenni a szakirodalom tárgyalásába, amelyet egyébként Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekint, mindössze egy olyan konceptuális problémát szeretnék kifejteni, amely a legelismertebb szerzők munkáját is korlátozza. A kelet-európai rendszerváltozás, vagyis a volt szocialista országok teljes visszaintegrálódása a kapitalista világgazdaságba nem nemzetállami keretek között zajló folyamat, így társadalmi hatásait sem lehet nemzetállami keretek között értelmezni. Ez a hátránya a Kolosi Tamás nevével fémjelzett struktúrakutatásnak, amely, noha óriási empirikus anyaggal dolgozik, teljesen figyelmen kívül hagyja a posztszocialista vagy újkapitalista Magyarországnak a kapitalista világgazdasági rendszerhez való kapcsolódását.³ Ugyanez érvényes Szelényi Iván, Gill Eyal és Eleanor Townsley Making Capitalism without Capitalists c. könyvére is, amely ugyan összehasonlító perspektívát alkalmaz, de szemléletében nem lép túl a nemzetállami kereteken.⁴ Így történhet meg, hogy miközben szóba kerül a külföldi tőke szerepe, a szerzők nem tesznek kísérletet arra, hogy elemezzék ennek a tőkének a hatását a kelet-európai elitstruktúrára. Ez különösen érthetetlen akkor, amikor a kelet-európai országok társadalmi struktúráját döntően az államszocializmus bukása befolyásolta, amelyben a külső okok – az utolérő fejlődés meghiúsulása, a globalizációs kihívásra adott inadekvát válasz, az eladósodás – legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak, mint a belső folyamatok. Ha az előbbiektől teljesen eltekintünk, akkor a rendszerváltozás folyamatát és társadalmi következményeit sem lehet adekvátan megérteni. Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvét éppen ezért az eddigi legátfogóbb és nagy elméleti igénnyel megírt hazai elittanulmánynak lehet tekinteni.⁵

A harmadik szempont, amelyet ki szeretnék emelni Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkájából, az a meggyőződés, hogy éppen a posztszocialista társadalmi struktúra teszi szükségessé egy baloldali alternatíva felvázolását, mivel a “létező kapitalizmus” erkölcsileg éppolyan vállalhatatlan, mint az államszocialista rezsimek. Itt elsősorban a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetében összegyűjtött tanulmányokra, publicisztikai írásokra gondolok, amelyekben Szalai Erzsébet következetes baloldali kritikáját adja a félperifériás kapitalizálódás olyan negatív jelenségeinek, mint az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalom kettészakadása, az egyik oldalon a szegénység, a leszakadás, az ún. underclass kialakulása, a másik oldalon az elitek teljes társadalmi elkülönülése és nyíltan vállalt cinizmusa. Bár a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban sem hagy illúziókat a magyar újkapitalista elit politikai és erkölcsi arculatáról, Szalai Erzsébet az ott megfogalmazott hipotézisek társadalmi-politikai következményeit a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetének írásaiban vonja le igazán. Az írások igen széles tematikai skálán mozognak, két dolog azonban közös bennük: az egyik az, hogy a félperifériás kapitalizmus kontextusába helyezik ezeket a negatív jelenségeket, és nem moralizáló, hanem strukturális alapon magyarázzák őket; a másik, hogy mindegyikben szerepet kap az a kérdés, milyen alapról kiindulva lehetséges felvázolni egy alternatív társadalomképet, illetve kik lehetnek nyitottak erre a társadalomra. Szalai Erzsébet munkáiban – és ezt fontos hangsúlyozni – szerencsésen találkozik az elmélet és az empíria, a szerző a posztszocialista társadalmi viszonyrendszerekből kiindulva fogalmazza meg a “létező kapitalizmus” baloldali kritikáját. Lényegében itt kapcsolódik egybe a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet, amennyiben az utóbbi írásai a szélesebb közönség számára kibontják a Gazdasági elitben felvázolt újkapitalista struktúrán alapuló társadalmi kritikát. A Baloldal – új kihívások előtt – ahogyan a címe is jelzi – még nem egy koherens társadalmi-politikai program, hanem inkább csak útkeresés. Míg a könyvben felvetett problémákkal később foglalkozom, itt most csak annyit szeretnék jelezni, hogy Szalai Erzsébet a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolásával máris mutatott a baloldal számára egy járható utat.

A két könyv ismertetése elé még egy megjegyzés kínálkozik. Műfajában, tudományos igényében és stílusában értelemszerűen nagy különbség van a két könyv között, hiszen a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban a szerző több mint egy évtizedes kutatómunkájának összegzése, amely egy akadémiai közönség számára íródott, míg a Baloldal – új kihívások előtt aktuális – sokszor politikai – témákra reagáló publicisztikai írások gyűjteménye. Ahogyan már jeleztem, a közös ismertetést az indokolja, hogy a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolása Szalai Erzsébet munkásságának egyik nagy érdeme. A két könyv tárgyalásánál azonban a kritika megpróbálja követni az eltérő műfaji követelményeket.

A Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban kiemelkedően gazdag empirikus anyag segítségével kísérli meg feltárni a rendszerváltó, illetve újkapitalista elit eredetét, struktúráját, habitusát és belső viszonyrendszerét.⁶ Közvetlenül a rendszerváltozás után számos hipotézis született arról, hogy mi történik az egykori szocialista elittel, illetve kikből rekrutálódik az újkapitalista rendszer vezető rétege.⁷ Szalai Erzsébet 1989-ben úgy látta, hogy a legnagyobb nyertes az a késő kádári technokrácia, amely a szocialista gazdaság válságának elmélyülésével egyre nagyobb ellentétbe került a bürokratikus, régi uralkodó renddel, majd lényegében a rendszerváltás vezető ereje lett.⁸ A késő kádári technokrata “tagság” azonban önmagában még nem biztosítja a bekerülést az új gazdasági elitbe; a szerző ekkor úgy vélte, hogy ahhoz legalább bizonyos tőkejavak kombinációja – így a gazdasági és szociális vagy gazdasági és kulturális tőke birtoklása – szükségeltetik. Szalai ezenkívül Bourdieu nyomán bevezeti a szimbolikus tőke fogalmát, amely a különböző tőkejavak átváltási képességét jelenti; erre a fogalomra még visszatérünk.

Szalai Erzsébet nagyszabású transzformációs kutatása az elmúlt több mint tíz év időszakában részben módosította, részben pontosította ezeket a kiinduló hipotéziseket. Nagyon fontos elméleti különbség, hogy míg a szerző 1989-es tézisei érezhetően nemzetállami keretek között fogalmazódtak meg, az elitvizsgálat elemzésében sokkal nagyobb szerepet kap a világgazdasághoz, illetve a külföldi tőkéhez való viszony. Ez azért is fontos, mert így Szalai Erzsébet nemcsak sokkal teljesebb képet ad a hazai elitstruktúráról, mint az eddigi irodalom, hanem a világgazdasági rendszerrel, illetve azon belül Magyarország periferiális helyzetével hozza összefüggésbe az újkapitalista társadalmi formációt. Így a rendszerváltozás már nem pusztán nemzetállami keretek között értelmeződik mint a hatalmi szerkezeten belüli harc a technokrata, illetve a régi bürokratikus uralkodó rend között, hanem szorosan összekapcsolódik a globális kapitalista rendszer folyamataival. Érdemes itt szó szerint idézni Szalai Erzsébet egy lényegi megállapítását, amely világosan mutatja a szerző által bejárt elméleti utat: “Mi történik valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltást követően gyengülnek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a gazdasági »mezőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.”⁹ Egyszerűbben fogalmazva: a késő kádári technokrata elit, veszélyben érezvén a redisztributív állami szektorban elfoglalt hatalmi pozícióit, lemondott hazai gazdasági tőkéjének egy részéről annak fejében, hogy ezáltal valódi tőkéssé válva megőrizhesse elitpozícióit a globális kapitalista rendszerben, illetve hogy csúcsvezetői a “szuperstruktúrába”, vagyis a nemzetközi elitbe is bekerülhessenek.¹⁰ A rendszerváltozás tehát már nem pusztán a hatalmi szerkezeten belüli elitcsoportok küzdelmeként definiálódik, hanem a globális kapitalista rendszerbe való visszaintegrálódás folyamataként jelenik meg, amikor a redisztributív elit egy csoportja lényegében kiegyezik a globális tőkével, és örökíthető magántulajdonná konvertálja a redisztributív szektorban elfoglalt privilegizált pozícióit.

A fentiekből következik, hogy az elitátalakulásban nagy szerepet kap a szimbolikus tőke, vagyis az egyes tőkefajták átkonvertálásának képessége. Míg Szalai Erzsébet eredeti prognózisában a különböző tőkejavak kombinációját tartotta a gazdasági elitbe való bekerülés szükséges feltételének, vizsgálatában azt tapasztalta, hogy a magas szintű és konvertálható kulturális tőke, a mezőspecifikus szociális tőke és a szimbolikus tőke játszott az új elit életútjában nagy szerepet. Ez mindenesetre alátámasztja az elitek egy csoportja és a globális tőke közötti kiegyezés hipotézisét, hiszen a késő kádári technokrata elit csak korábbi redisztributív tőkéjének átkonvertálásával őrizhette meg pozícióját az új rendszerben.

Különösen érdekesen alakul ennek a régi-új elitnek az államhatalomhoz való viszonya. Fontos hangsúlyozni, hogy Szalai Erzsébet itt is következetesen a globális kapitalizmus kontextusába helyezi ezt a nemzetállamot, elismerve, hogy mint félperifériás kapitalista állam Magyarország függő helyzetben van a nemzetközi tőkétől. Ezért fordulhat elő, hogy a külföldi tulajdonban levő cégek élvezik a legjelentősebb redisztributív előnyöket a mai Magyarországon – tekintet nélkül arra, hogy melyik párt van uralmon. Ahol az államhatalom szerepet játszhat, az a hazai vállalkozók egyes csoportjainak állami megrendelésekkel vagy más, lényegében politikai, kedvezményekkel való támogatása. Mivel ezek a vállalkozók a belső piac fejletlensége miatt rá is szorulnak az állami támogatásra, gazdasági tevékenységük szerves része lesz a politikai hatalomra való nyomásgyakorlás. A piaci viszonyok között azonban a politikai elit kiszolgáltatottabb a gazdasági elitnek, mint fordítva, hiszen bármely komolyabb párttevékenység elképzelhetetlen jelentős pénzforrások nélkül. Itt valóban komoly előnnyel indul az a késő kádári technokrata elit, amelynek sikerült gazdasági tőkévé konvertálnia az állami elosztó rendszerben élvezett hatalmát, és tőkésként is szüksége van az állami támogatásra. Így tehát a rendszerváltozás után is megmarad a gazdasági és politikai elit összefonódása, azzal a különbséggel, hogy míg az államszocialista rendszerben a politikai elit volt a befolyásosabb, addig Szalai Erzsébet megfigyelése szerint most a gazdasági elit dominanciája érvényesül. Elméleti perspektívából összefoglalva Szalai Erzsébet fontos tézisét: a félperiférián eltérő társadalmi és természetesen elitstruktúra jön létre, mint a kapitalista centrum országaiban, de ezt az eltérést a globális kapitalista rend strukturális viszonyai és nem a belső fejlődés “devianciája” magyarázza.

Itt érdemes kitérni Szalai Erzsébet munkájának egy politológiai vonatkozására, amelyet a szerző részletesebben is kifejt a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet írásaiban. Mivel Magyarországnak a globális tőkétől való függése strukturális probléma, és nem az éppen uralmon levő kormány vagy egy bűnbaknak megtett kisebbségi csoport “összeesküvésének” következménye, eddig még a magát mégoly jobboldalinak tekintő kormány sem tett kísérletet arra, hogy megingassa a multinacionális vállalatok pozícióit. Vagyis a médiában oly nagy erőbevetéssel és verbális radikalizmussal folytatott vita a “honmentőként” aposztrofált Fidesz és a vele szemben álló “nemzetidegen” MSZP–SZDSZ között nem egyéb, mint füst tűz nélkül, hiszen az egyenlőtlen fejlődés problémájára a jobboldalnak sincs – és nem is lehet – adekvát válasza. Amit az elitbe bejutott “új fiúk” megtehetnek, az a kísérlet egy saját, lényegében állami erőből dotált, fenntartott gazdasági klientúra kialakítására; a félperifé­riás állam erőforrásai azonban az általa eltartott kliensek számát is erősen korlátozzák. Érdemes itt idézni Szalai Erzsébetet: “Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész közép-kelet-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem állnak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrások, ráadásul a GDP 1997-ig gyakorlatilag zsugorodik, az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormány alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai.”¹¹ Az erőforrásokért való harc azonban a gazdasági elitet is megosztja: új gazdasági klientúrát kiépíteni a szegényes hazai viszonyok között csak a régi rovására lehet. A magyar politikai hangvétel elfajulását – a globális kapitalizmus egyéb olyan negatív jelenségei mellett, mint a demokratikus deficit, a választások “marketizálása” vagy a médiának biztosított kiemelt szerep – a szűkös erőforrásokért való harc élesedése is magyarázhatja a feltörekvő és a régi gazdasági elit tagjai között.

A fentiek során kísérletet tettem arra, hogy kifejtsem Szalai Erzsébet azon fontos, a hazai elit struktúrájáról megfogalmazott téziseit, amelyek új, vagy teljesebb képet adnak a rendszerváltozás társadalmi folyamatairól. Most rá szeretnék térni azokra a tézisekre, amelyeket a szerző által használt baloldali perspektívából is kritizálni lehet. Könyvének végén Szalai Erzsébet kísérletet tesz arra, hogy elittanulmánya alapján felrajzolja a posztszocialista Magyarország társadalmi struktúrájának vázlatát. Itt nem az egyes kategóriákkal, hanem magával a koncepcióval vitatkozom. Szalai Erzsébet Erdei Ferencnek a magyar szociológiában klasszikusnak számító kettős társadalommodelljéből kiindulva úgy látja, hogy a mai Magyarországra is érvényes a kettős szerkezetű gazdaság és társadalom. Így a külföldi, illetve hazai tőke birtoklása vagy a két tőketípushoz való más jellegű kapcsolódás mentén jönne létre az újkapitalista Magyarországra jellemző kettős társadalmi tagozódás.

Ezzel a modellel az a probléma, hogy lényegében mond ellent a Szalai Erzsébet által is használt, nem nemzetállamban, hanem világrendszerben gondolkodó kritikai elméletnek. A kettős társadalom koncepciója ugyanis éppen abba a modernizációs paradigmába illeszkedik, amelynek kritikájaként a világrendszer-elmélet megszületett. Míg empirikus tanulmányában Szalai Erzsébet pontosan feltárja az összefüggést a formálódó új elitek és a globális tőke között (amely éppen azért, mert globális, nem ismeri a nemzetalapú megkülönböztetést), úgy tűnik, a szociológiai klasszikusokkal szemben kevésbé következetes. Míg – globális szempontból elemezve – szembeállítható a külföldi és a hazai tőke, az eltérő társadalmi struktúra ráépítése erre a választóvonalra éppen annak a jobboldali radikalizmusnak a vesszőparipája, amelytől a szerző a legmesszebbmenőkig elhatárolódik. Vegyünk egy empirikus példát: világos persze, hogy különbség van a hazai cégek által alkalmazott munkások és a multinacionális vállalatok dolgozóinak bér- és munkaviszonyaiban. Ezt a különbséget azonban nem feltétlenül egy kettős struktúra, hanem inkább a félperifériás kapitalizmus gazdasági viszonyai magyarázzák (adókedvezmény a multiknál, míg a hazaiak ezt a hátrányt az adócsalással, járadék nem fizetéssel stb. próbálják “behozni”.)

A második kritika látszólag a szerző által használt kategóriára, valójában lényegi elméleti kérdésekre vonatkozik. Szalai Erzsébet azt írja, hogy az osztályfogalom nem alkalmazható a magyar újkapitalizmusra, mivel osztályharcra sem 1989-ben, sem pedig utána nem kerül sor, sőt a rendszerváltás azóta megmutatkozó társadalmi és emberi “költségei” sem váltottak ki ellenállást a vesztesekből. Ez ellen egy erős és egy gyenge érv is felvethető. Az erősebb érv lenne az, hogy az osztályharc nemléte egyáltalán nem jelenti az osztályok létének tagadását, hiszen maga Marx is megkülönbözteti a Klasse an sich és a Klasse für sich fogalmát, Lukács óta pedig azt is tudjuk, hogy az osztály és az osztálytudat sem feltételezi egymást. Az már inkább kérdés, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi kontextusában megjelenhet-e, és ha igen, milyen rétegekben a rendszerkritikai tudat. Ezt a kérdést majd a Baloldal c. könyv kapcsán vizsgálom meg részletesen.

A gyengébb, de szintén felhozható érv az elitelmélet ellen az osztályharcot mint az ellenállás egyetlen formáját kérdőjelezi meg. Nem kívánok itt belemenni abba a problémába, hogy melyek egy forradalom szükséges és elégséges feltételei; mindenesetre úgy tűnik, hogy a globális kapitalizmus korában kevésbé adottak ezek a feltételek. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tőke globális mozgásával szemben egyáltalán nincs ellenállás. Burawoy javasolja a globális etnográfiai módszer alkalmazását, amely ráirányítja a figyelmet a hétköznapi mikrovilág “rejtett” ellenállási formáira.¹² Szalai Erzsébet nagyon fontos meglátása a mai feltörekvő és a régi elitekről, hogy politikai szocializációjukból “kimaradt” az alsóbb rétegekre való odafigyelés. Ezt egyébként a hazai médiában is tapasztalhatjuk, ahonnan teljesen eltűnt az a bizonyos “másik Magyarország”, amelynek politikai szlogenjével mind a jobb-, mind a baloldali politika olyan sokat dobálózik, de mint társadalmi közeg képviselet nélkül marad. Ebből azonban még nem kell azt a következtetést levonni, hogy az alsóbb rétegekből eltűnt minden kritikai tudat. Éppen az ellenállás “rejtett” formáinak felfedezése adhatna némi reményt arra, hogy valami pozitív társadalmi változás is történhet a kelet-európai félperiférián, hiszen, ahogyan Szalai Erzsébet könyvéből is kiderül, sem a feltörekvő, sem a régi elitek nem lehetnek nyitottak egy baloldali alternatívára.

Harmadik és egyben utolsó kritikám egy elméleti hiányosságra szeretné felhívni a szerző figyelmét. Míg Szalai Erzsébet könyvében kimerítően tárgyalja az elitelméleteket és hazai elitkutatásokat, elmarad a szocialista társadalom, illetve a rendszerváltozás elméleteinek bemutatása. Ez különösen sajnálatos a szerző komoly államszocializmus-elméleti munkájának fényében, amelyről egy könyve idén fog megjelenni. Néhány tézis “beillesztése” a Gazdasági elitbe világossá tehette volna, hogy a szerző miben látja a lényegi különbséget a két társadalmi rend között. A szocialista társadalom értelmezésének elmaradása azért jelent problémát, mert így a rendszerváltozás lényegében mégiscsak “leszűkült” az egymással szemben álló elitek pozícióféltő harcára, amelyből a magyar társadalom nagy része kirekesztődött. Csakhogy a rendszerváltozás hatásai – mint a munkahelyvesztés, a létbizonytalanság, az állami-paternalista gondoskodás elvesztése, egyszóval az egész szocialista életmód összeomlása, bármit is jelentsen most ez az életmód – ezeket a nem-elitrétegeket is érintették, sőt éppen őket érintették leginkább. Társadalmi tapasztalatuk feltárása nem a Gazdasági elit feladata; azt azonban az elméleti rész segítségével világosan jelezni lehetett volna, hogy a rendszerváltozás nem szűkíthető le pusztán az elitek transzformációjára.

A Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben megjelent írások ugyan publicisztikai jellegűek, de több szempontból is a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvben megfogalmazott hipotézisek továbbgondolásának tekinthetők. Miközben Szalai Erzsébet baloldali perspektívából és – a hazai publicisztikában sajnos egyáltalán nem megszokott módon – komoly tudományos igénnyel reflektál a félperifériás kapitalizmus társadalmi-politikai visszásságaira, megkísérel választ adni arra a kérdésre, hogy van-e reális alternatíva, és ha igen, mely csoportok (osztályok) lehetnek a kritikai tudat hordozói.

A tanulmányok igen széles tematikai skálán mozognak, de előnyük, hogy az elemzési keret most sokkal szigorúbban rögzített. Ebből a szempontból kiemelném a “Globalizáció, rendszerváltás, szegénység és az értelmiség felelőssége”, illetve a “Kötés és oldás. Elitek, állam és társadalom Magyarországon” c. tanulmányokat, amelyek a világrendszer-perspektívából értelmezik a hazai szegénység problémáját, illetve az elitek és az állam viszonyát. Mivel az utóbbit fent már kifejtettem, ezúttal csak az első tanulmányt ismertetem. Ebben Szalai Erzsébet összefüggésbe hozza a hazai szegénység tömeges kialakulását (a szerző egyenesen egy masszív underclass létrejöttéről beszél) a félperifériás kapitalizmus “fejlődési” folyamatával, mivel az elitek felhalmozását – belső tőkeforrások hiányában – csak az alul levők végletes kizsákmányolásával lehetett biztosítani. A neoliberális fordulatot végrehajtó késő kádári technokrácia explicite profitált ezekből a folyamatokból, hiszen nemzetközi tőkévé konvertálhatta korábbi redisztributív hatalmát. Tőle tehát aligha várható, hogy szembeforduljon a globális tőkével vagy legalábbis mérsékelje a globalizáció társadalmi hatásait.

Ahogy azonban az már a Gazdasági elitből kiderült, Szalai Erzsébet az “új fiúkhoz” még annyira sem fűz illúziókat, mint a régi elithez. Cikkében tehát levonja elittanulmányának legfontosabb társadalmi következményét: a hazai elitcsoportoktól – bármely mezben lépjenek is fel – külső nyomás nélkül nem várható, hogy a társadalmi javak egyenlőbb vagy legalábbis kiegyenlítettebb elosztását kezdeményezik. Ez a nyomás jöhet kívülről, vagyis most az EU-ból, amely saját munkavállalói védelmében támogathatja a bérszínvonal növelését a csatlakozó országokban, vagy – és a szerző, úgy tűnik, ennek ad nagyobb esélyt – a fiataloktól, akik még nem tagozódtak be az újkapitalista társadalmi struktúrába, így nyitottak lehetnek annak kritikájára. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet két tanulmányban is foglalkozik a fiatalok világképével, a kritikai tudás igényének növekedésével a globalizálódó világban. A gondolat a Baloldal – új kihívások előtt zárócikkében is megjelenik, amelyben a szerző felvázolja egy újbaloldali közösség perspektíváját. Ez nemcsak mint a kritikai tudat hordozója, hanem mint közösség is jelen lenne mint alternatíva; hiszen ennek hiányában a hovatartozást kereső fiatalok csak a jobboldalon találhatnak – és találnak – közösségre.

Mivel a jelen írás azt vizsgálja, hogy mennyiben jelenti a Baloldal – új kihívások előtt az újkapitalista társadalmi rend kritikáját, illetve miben látja az alternatívát, nem kívánom itt most bővebben tárgyalni azokat a kötetben szereplő cikkeket, amelyek a hazai politikai élet aktuális eseményeire reflektálnak – egyébként nagyon igényesen és a választási kampány, illetve az ügynökkérdés körül kirobbant sajtóvitához képest dicséretre méltó visszafogottsággal. Három pontban összegezném a Baloldal – új kihívások tanulmányainak fő gondolatait. Az első pont az a megállapítás, hogy míg a Gazdasági elitben előfordulnak elméleti következetlenségek, a Baloldalban sokkal biztosabban érvényesül a világrendszer-perspektíva. Ezt a szélesebb témaválasztás is magyarázza, hiszen a Baloldalban Szalai Erzsébet a félperifériás kapitalizmus több olyan visszás jelenségével is foglalkozik, mint a masszív underclass kialakulása, egyes rétegek tartós vagy végleges leszakadása, a munka szervezetlensége és érdekképviseletének hiánya, de ide sorolhatnám a hazai elitek társadalmi felelősségének eltűnését vagy az államhatalommal való összefonódását. Az empíria is bizonyítja, hogy eltérő társadalmi struktúra jön létre a félperiférián, mint a kapitalista centrum országaiban.

A második pont az osztályfogalomra vonatkozik, amelyet Szalai Erzsébet továbbra sem tart érvényes kategóriának az újkapitalista társadalmi rend leírására. Ahogyan fent már kifejtettem, az eliteket a szerző már a Gazdasági elitben sem tekinti osztálynak; a munkavállalók nagyobbik része pedig “középrétegesedik”, vagyis bizonyos szempontból kizsákmányolt lesz, más aspektusból viszont maga is értéktöbbletet szivattyúzhat el a társadalom többi rétegétől. Az alul levő rétegeket Szalai Erzsébet nem tárgyalja részletesen, de a tanulmányokból úgy tűnik, velük kapcsolatban is elveti az osztályfogalmat, mivel atomizáltságuk és diffúz helyzetük miatt hiányzik belőlük a közös osztálytudat.

A harmadik tézis, hogy a fentiekből következően az újjászerveződő baloldalnak nem egy osztályalapú ideológiát, hanem a “létező kapitalizmus” kritikáját kell közös nevezőnek tekintenie, illetve ezen a szélesebb alapon kell megkísérelnie egy újbaloldali közösség létrehozását. A baloldali állásfoglalás erkölcsi alapját az jelenti, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságában csak a rendszerkritikai szerep, az alul levő csoportokkal való szolidaritás lehet morálisan vállalható.¹³ A baloldali közösség létrehozása a fent már említett ok mellett azért is fontos, mert a “létező kapitalizmus” tovább bomlasztja az államszocializmusban amúgy is atomizálódott társadalmat, és így egy újjászerveződő közösség önmagában is hordoz rendszerkritikai elemeket.

Míg az első és a harmadik ponttal minden további nélkül egyetértek, a másodikhoz tennék kritikai megjegyzéseket. Szalai Erzsébet munkájának fontos tanulsága, hogy egy reális újbaloldali alternatíva felvázolásához elengedhetetlen az újkapitalista társadalmi rend empirikus tanulmányozása. Ahogyan a Gazdasági elitben igyekeztem bemutatni, a szerző munkája ebből a szempontból úttörő jelentőségűnek tekinthető. A Baloldalban Szalai Erzsébet a témaválasztásban is balra lép, vagyis több tanulmányában is középpontba állítja azt a bizonyos “másik Magyarországot” és az egyenlőtlen fejlődés problémáját. A centrum–periféria viszonyrendszerben azonban a strukturális egyenlőtlenségek mentén megjelennek az osztályok, noha a Baloldalban a szerző továbbra sem tartja adekvát kategóriának az osztályokat az újkapitalista társadalmi struktúra leírására. Nézetem szerint azonban kérdéses, hogy a Szalai Erzsébet által is megfigyelt óriási strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek a globalizáció korában csak növekedni és nem csökkenni látszanak, milyen más, adekvátabb kategória segítségével lehetne megragadni.

A másik, ehhez kapcsolódó probléma elméleti jellegű. Szalai Erzsébetnél sokszor még a Baloldalban sem világos, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságát vagy magát a kapitalista rendszert kritizálja-e. Ennek tisztázatlansága sodorja át néha a szerzőt a modernizációs paradigmába (amelybe a kettős társadalom koncepciója is illeszkedik). Így pedig úgy tűnhet, mintha létezne egy “emberarcú kapitalizmus”, amely nálunk, szerencsétlen fekvésünk, eladósodásunk, önző elitünk, atomizálódott társadalmunk stb. miatt nem tudott sikeresen megvalósulni. Olvasatomban Szalai Erzsébet ennek éppen az ellenkezőjét akarja mondani; de ahhoz, hogy ez sikerüljön, éppolyan következetesen le kell számolni az “emberarcú kapitalizmus” illúziójával, mint a Kádár-korszak hazugságaival.

Ezek a kritikai megjegyzések azonban semmit nem vonnak le Szalai Erzsébet azon felismerésének értékéből, hogy a mai Magyarország társadalmi valóságában elengedhetetlenül fontos egy baloldali közösség megteremtése azon közös nevezők alapján, amelyet minél szélesebb közösség tud elfogadni, illetve magáévá tenni. Egyelőre az elmélet síkjára szorult vissza az a vita, hogy meghaladható-e a kapitalizmus mint társadalmi rend – különösen azokban az országokban, ahol az emberek minden vágya utolérni a fejlett kapitalista országokat. Ebben a helyzetben baloldali közösség csak akkor jöhet létre, ha a befogadást és nem az antikapitalista ideológiát hangsúlyozza. Hogy fontos-e, hogy egy alternatív közösség létrejöjjön Magyarországon, annak eldöntése ma nemcsak politikai-ideológiai, hanem – és itt teljesen egyetértek Szalai Erzsébettel – erkölcsi kérdésként is felmerül.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tranzitológia elméleti kritikáját l. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Americanization”. East European Quarterly, 1997/1; Bill Lomax: “A tranzitológia válsága”. In Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Budapest, Napvilág, 1998. Stephan Lessenich: “Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück”. In: W. Glatzer, I. Ostner (szerk.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999; Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1. Természetesen számos más tanulmány foglalkozik a tranzitológia bírálatával; a fenti referenciák csak a tájékozódást szolgálják. A tranzitológia mint elmélet nézetem szerint nem érdemel több vitát; sikere Kelet-Közép Európában inkább politika-, mint elmélettörténeti kérdés.

² A tranzitológia, illetve a rivális nagy paradigmák áttekintéséről l. Bartha Eszter: “A tranzitológiától a transzformációig: régi és új paradigmák a rendszerváltás nemzetközi szakirodalmában”. Eszmélet, 2001/52.

³ Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. Budapest, Osiris, 2000.

⁴ Szelényi Iván–Gil Eyal–Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London, Verso, 1998. A könyv részletes kritikáját l. Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1; Michael Burawoy: “Neoclassical Sociology: From the End of Communism to the End of Classes”. American Journal of Sociology, 2001/1.

⁵ Böröcz József elméleti szempontból igen igényes bírálatát adja a nemzetállami keretek közé zárkózó szociológiának, de elitvizsgálata jóval kisebb hatáskörű, mint Szalai Erzsébeté.

⁶ A könyvről az Eszmélet Baráti Körben folytatott vita anyaga az Eszméletben és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben is megjelent. Krausz Tamás és Szigeti Péter hozzászólásából az én kritikám is merített, különösen az osztályfogalom vonatkozásában.

⁷ Ezeket az elméleteket itt most nem ismertetem, hiszen Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekinti őket.

⁸ Szalai Erzsébet: “Az új elit”. Beszélő, 1989/27.

⁹ Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, Aula, 2001, 230. o.

¹⁰ Érdemes itt megemlíteni Böröcz József egy kitűnő elméleti írását, amelyben történeti perspektívából helyezi bele Magyarországot, illetve a rendszerváltozást a centrum–periféria viszonyrendszerébe, l. Böröcz József: “Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Hungarian case”. Eszmélet, 1992/13–14.

¹¹ Szalai Erzsébet, 2001, 234. o.

¹² Michael Burawoy (szerk.): Global Ethnography: Forces, Connections and Imaginations in a Postmodern World. Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 2000.

¹³ Fontos hangsúlyozni a rendszerkritikai szerepet, hiszen a globális kapitalizmusnak természetesen létezik jobboldali kritikája is, ez azonban nem a kapitalista rendszer ellen irányul.

Az új jobboldal európai előretörésében, a szerző szerint, közrejátszik a tradicionális fasizmus hátrahagyása, a programatikus radikalizmus és a szélsőjobboldali populizmus, amely a társadalom politikai intézményrendszerének megváltozására, a jóléti rendszer és a multikulturalizmus ellen irányul.

Az „új jobboldal” az Európai Unió fejlett demokráciáiban¹

 

Az 1980-as évek óta mind több, nagy hagyományokkal rendelkező nyugati demokrácia volt kénytelen olyan jobboldali mozgalmak és pártok megerősödésével szembesülni, amelyek retorikájukban és politikai céljaikban komoly kihívást jelentettek a háború után kialakult politikai konszenzusra és a bevett politikai pártokra nézve. Persze a jobboldali mozgalmak és pártok nem új jelenségek a fejlett nyugati demokráciákban. Nyugat-Európa a jobboldali mozgolódás számos “hullámának” lehetett tanúja a háborút követő időszakban. A legemlékezetesebb példák közül megemlíthetjük a francia poujadista mozgalmat az 1950-es évek végén; a német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) megerősödését az 1960-as évek második felében; vagy éppen az olaszországi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) népszerűségének növekedését az 1970-es évek elején. Ugyanakkor ezek közül egyik sem bizonyult tartósnak. A poujadisták szinte éppoly hirtelen tűntek el, mint ahogy megjelentek; az NPD 1969 után hamar elveszítette legtöbb szimpatizánsát; de még az MSI sem volt képes megfékezni választóinak lendületes lemorzsolódását az 1970-es évek végén és a következő évtized elején.

A jobboldal háború utáni lanyha választási eredményeit látva meghökkentőnek tűnik a jobboldali pártok manapság tapasztalható előretörése a nyugati demokráciákban. Ám a jelenlegi jobboldali mobilizáció három dologban is különbözik a korábbiaktól: először is, a különféle jobboldali pártok és mozgalmak számos nyugati demokráciában lényegében egyazon időben érték el sikereiket; másodszor, sikerült nyomatékosan hallatni a hangjukat egy egész sor, alapvető szociokulturális és szociopolitikai kérdésekről szóló politikai diskurzusban; harmadszor, minden korábbinál sikeresebbek voltak a fontos politikai posztok és pozíciók megszerzésében.

Napjainkban egy új jobboldali politika kialakulásának lehetünk tanúi, ami mögött a jobboldali politikai pártok egy új típusa áll. E pártok közül a legsikeresebbek a tradicionális fasizmus kellemetlen ballasztjának nagy részét hátrahagyva egy olyan rugalmas, problémaközpontú politikai stratégiára nyergeltek át, amely elképzeléseit a verbális radikalizmust és a szimbolikus politizálást a legmodernebb politikai marketing módszereivel kombinálva igyekszik a választópolgárokba injekciózni. A gyakran egy-egy karizmatikus, a sajtótájékoztatókon, a tévés show-műsorokban és híveik körében egyaránt biztosan mozgó figura által vezetett jobboldali pártok az új, vállalkozói alapú politizálás legkiválóbb példái.

Az 1980-as és 1990-es években tapasztalható jobboldali fellendülés egész sor fontos kérdést vet fel a nyugati demokráciákban. Először is azt, hogy miben különböznek ezek az új pártok és mozgalmak más, főként a konzervatív jellegű, jobbközép pártoktól. Ez a különbség olyan éles, hogy már-már külön politikai családokról beszélhetünk. És másodszor: mi magyarázza az új jobboldal párhuzamos, nemzetközi sikereit az 1980-as és az 1990-es években?

 

Jobboldali radikális populizmus

 

A nyugat-európai (és más) jobboldali pártok és mozgalmak előretöréséről szóló legtöbb mai diskurzus a neofasizmus, a jobboldali extremizmus vagy éppen a szélsőjobboldaliság kaptafájára igyekszik húzni ezeket a szervezeteket és irányzatokat. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy történelmi kontextusba helyezi a mai jobboldalt, ugyanakkor egész sor lényegbevágó szempontból erősen kérdésesnek tekinthető.

A szélsőséges jobboldaliság egy valóban használható, az összes bevett demokráciában alkalmazható definíciója szükségképpen néhány alapvető kritériumra korlátozódik. Ám még egy ilyen leszűkített meghatározásnak is mindenképpen magában kell foglalnia két vonást: a demokratikus játékszabályok, az egyéni szabadság, a politikai közösség minden tagjára vonatkozó személyes és jogegyenlőség teljes elutasítását és ezek felváltását egy olyan autoriter rendszerrel, amelyben a jogok valamilyen faji, nemzeti vagy vallási hovatartozás függvényei; valamint a bel- és külpolitikai politikai célok elérésének eszközeként az erőszak elfogadását vagy éppen kifejezett propagálását.

Egyik jelentős nyugat-európai jobboldali párt és mozgalom sem felel meg teljesen a szélsőjobboldaliság e kritériumainak. Mindazonáltal látnunk kell, hogy ezek a pártok és mozgalmak egytől egyig vonzzák a szélsőjobboldali elemeket, és legtöbbjükben találhatunk többé-kevésbé befolyásos szélsőjobboldali frakciókat. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy támogatóik egy jelentős része is szélsőjobboldali tendenciákat követ, sőt az sem tagadható, hogy számos jobboldali párt és mozgalom stratégiáját a verbális radikalizmusra alapozza. Mindazonáltal kérdéses, hogy vajon ezek a szlogenek valóban hitelesen tükrözik-e az egyes pártok politikai pozícióit, vagy csupán a pártkatonák és a keményvonalas támogatók mozgósítására szolgálnak a posztmodern politikai aréna elvárásainak megfelelően, ahol az összes párt “a szimbolikus politizáláshoz és a látványos problémákhoz” folyamodik választói támogatásának maximalizálása, a “koalíciós egyezkedésekben elérendő hatalmi pozíció” biztosítása és a minél nagyobb anyagi támogatás elnyerése érdekében.

A mai jobboldali pártok és mozgalmak többnyire biztos, ami biztos alapon sűrűn hangoztatják a képviseleti demokrácia és az alkotmányos rend iránti elkötelezettségüket. Ha nem is feltétlenül meggyőződésből, de pragmatikus okokból egyre inkább igyekeznek megszabadulni a túl szélsőségesnek tűnő ideológiák ballasztjától. Erre jó okuk van: a bevett és elfogadható politikai diskurzus határait áthágó pártoktól gyorsan elfordult a közvélemény rokonszenve, és ez érezhető volt a választási fiaskókban és a parlamentekben is.

Mindez azt sugallja, hogy a szélsőjobboldaliság – még inkább a neofasizmus – kategóriája nemigen alkalmas a nyugati demokráciákban manapság fellépő jobboldal leírására. E pártok közös jellemzője sokkal inkább egyfajta programatikus radikalizmus és populista vonzerő. Ebből a nézőpontból a jobboldali pártok és mozgalmak a radikális jobboldali populizmus egy új hullámába illeszkednek, amely az elmúlt néhány évben árasztotta el a legfejlettebb nyugati demokráciákat.

A megállapodott jobbközép pártoktól eltérően a legtöbb új jobboldali párt és mozgalom a társadalmi, gazdasági és kulturális status quo radikális megváltoztatását hirdeti. Ez pedig mindenekelőtt a háborút követően kialakult politikai berendezkedést, az úgynevezett társadalmi-demokratikus konszenzust támadja. A modern jobboldal az egyes országok specifikus problémái mellett leginkább a jóléti államra és a multikulturális társadalomra irányít össztüzet.

Második vonásként a populizmust említhetjük, amely az új jobboldalt a többi párttól és mozgalomtól megkülönbözteti. A fasizmushoz vagy a szélsőjobboldalisághoz hasonlóan a populizmust is igen nehéz meghatározni. Akárcsak a szélsőjobboldaliság esetében, itt is célszerűnek látszik olyan kulcspontokat és jellemzőket keresni, amelyek elhatárolják a populizmust napjaink más “izmusaitól”. A populizmust nagy általánosságban az érvelés egy struktúrájaként, politikai stílusként és stratégiaként, valamint ideológiaként határozhatjuk meg. A populista érvrendszer az egyszerű emberek józanságába vetett hit hangsúlyozásán alapul; a populista politikus azt állítja, hogy a legösszetettebb problémákra is léteznek egyszerű megoldások; és rámutat, hogy az egyszerű emberek – minden morális felsőbbrendűségük és velük született bölcsességük ellenére – nem hallathatják hangjukat. A populista stratégia pillérei az egyszerű emberek elnyomott véleménye, követelései és érzései mellett való – úgymond – kiállás fitogtatása, valamint a világos ellenségképek kijelölése. Végül pedig a populista ideológia alapeleme egy erőteljes termelői ethosz, amely a társadalmi értékeket az egyéni erőfeszítésekből, a közösség üdvére végzett egyéni termelői tevékenységből eredezteti; jellemző rá a fennálló társadalmi-gazdasági és szociopolitikai rendszer hasonlóan erőteljes elutasítása, mivel az a többség érdekei helyett csupán a kiválasztott kevesek javát szolgálja; valamint egy olyan “valódi” demokrácia és egyenlőség hangsúlyozott követelése, amely az alapvető érdekek harmóniájának hitén nyugszik.

Az 1980-as és 1990-es évek új populizmusának talán egyik legfontosabb sajátsága, hogy a jobboldali pártok és mozgalmak politikai stratégiájukat milyen nagy mértékben alapozták a népharag mobilizálására. Az efféle hadjáratok legfontosabb célpontjaivá a bevett politikai pártok, a “politikusok osztálya”, a bevándorlók, a menekültek és – kisebb mértékben – az adott országon belüli nemzeti kisebbségek váltak. Ezek mellett az aktuális lista országról országra különbözik: Belgium flamandok lakta területein a vallonok, Észak-Itáliában a dél-olaszok stb.

A klasszikus fasizmussal és a háború utáni időszak jobboldalával szemben a mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak túlnyomó része hajlik a szabadpiaci gazdálkodás és a kapitalista rendszer támogatására. A radikális jobboldal többségének neoliberális programja mögött egy olyan termelői és vállalkozói ethoszt találunk, amely a vállalkozásba, az egyéni kezdeményezésbe és iparkodásba vetett szilárd hiten alapul. Ennek az ethosznak a fókuszában a kis- és középvállalkozások dicsőítése áll, amelyeket a nyugati demokráciákban a jövőbeni gazdaság és jólét lehetséges kulcsszereplőinek tartanak, különösen ha pénzügyileg és technológiailag lehetőséget kapnak, hogy hatásosan megfelelhessenek a kialakuló globális piac támasztotta kihívásoknak.

A mai radikális jobboldal a tüzet elsősorban a pénzügyi politikát ellenőrző politikai osztályra és adminisztratív bürokráciára, másodsorban pedig azokra az egyre növekvő számú társadalmi rétegekre irányítja, amelyek szociális jogokként részesedést követelnek a közös kasszából. Ennek eredménye egy olyan ideológiai konstrukció, amelynek társadalomképében a termelő, adófizető többség áll szemben a munkájának gyümölcseit leszakító politikusok, bürokraták és kiszolgálóik kisebbségével.

Ennek az érvelésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a legsikeresebb jobboldali pártok és mozgalmak némelyike a jelentős mértékű adócsökkentések, az iparnak és a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások megszüntetésének követelése köré szerveződött, és kiáll az egyes szektorokra költött közpénzek komoly csökkentése, valamint a széles körű privatizáció mellett. Ugyanezen okból a radikális jobboldal – az általa feltételezett valódi egyenlőség nevében – fellép a különféle kisebbségek támogatását szolgáló programok ellen is. A mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak magukat a népi követelések és a valódi demokrácia egyedül őszinte képviselőinek tartják. A valódi demokrácia felé tett első lépésként a képviseleti demokrácia hiányosságainak ellensúlyozására sokuk a különféle népszavazásokat és referendumokat propagálja. Minden követelések és javaslatok hátterében az állam szerepének radikális korlátozása áll, hogy ezáltal megfoszthassák a bevett politikai pártokat és a politikai osztályt hatalmi erőforrásaiktól.

Mivel a legtöbb országban növekvő aggodalom övezi a globális verseny élesedését, némelyik radikális jobboldali párt manapság a “gazdasági nacionalizmus” retorikájával igyekszik a nyugtalanságot saját aklába terelni. A gazdasági nacionalizmus új célpontokat kínál az elégedetleneknek: a nemzetközi bankárokat és a pénzpiac szereplőit, a “gyökértelen tőkét” és a transznacionális korporációkat, valamint – Nyugat-Európa esetében – a Brüsszelben székelő uniós bürokráciát. A nemzeti szuverenitásra leselkedő új veszélyeket semlegesítendő mind több radikális jobboldali populista párt lép fel a protekcionista intézkedések és a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának igényével.

A mai radikális jobboldali populizmus azonban elsősorban kétségkívül a bevándorlókra összpontosítja támadásait. A bevándorlás “ideális” ürügyet teremt a radikális jobboldali mobilizáció számára, hiszen számos remek támadási felületet kínál. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahová mind több munkát és biztosabb megélhetést kereső, viszonylag szegény bevándorló érkezik, a jövevényeket többnyire azzal vádolják, hogy elveszik a munkalehetőségeket a helyi dolgozók elől, leszorítják a béreket, és kimerítik a szociális struktúrákat. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová egyre több gazdag és sikeres ázsiai bevándorló érkezik, azért kárhoztatják őket, hogy felhajtják az ingatlanárakat, és a fogadó országok gazdasági függetlenségét veszélyeztetik. És mivel Nyugat-Európába a legtöbben a fejlődő, nem nyugati jellegű országokból érkeznek, őbennük egyre inkább a kulturális örökséget és az európai identitást fenyegető veszélyt látják.

A radikális jobboldal az elmúlt évtized során igen hamar képes volt kiaknázni a bevándorlás gerjesztette nacionalista érzelmeket. A bevándorlás, a menekültek befogadásának korlátozása vagy éppen teljes megszüntetése központi szerepet kap lényegében az összes radikális jobboldali populista párt politikai programjaiban és kiáltványaiban. Ez a gazdasági nacionalizmus retorikájával kombinálva különösen hatékony elegyet képez.

 

A radikális jobboldali populizmus és a strukturális változások

 

Az elmúlt néhány év egyik legjelentősebb politikai jelensége a radikális jobboldali populista pártok gyors előretörése és drámai mértékű térnyerése. Számos, politikai kultúrájában, intézményrendszerében és választási rendszerében eltérő demokráciában lehettünk ennek tanúi, ezért a jelenséget a nemzeti kereteken felülemelkedve kell vizsgálnunk.

A nyugat-európai jobboldali populista mobilizáció története azt mutatja, hogy ezek a “válságmozgalmak” szorosan kötődnek a jelentősebb társadalmi zavarokhoz. Mint Everett Ladd rámutatott, a XIX. századi amerikai populizmus akkor lépett fel, amikor a rurális és mezőgazdasági jellegű Amerika átadta helyét egy urbánus, iparosodott társadalomnak, és “a jeffersoni Amerika egyszer s mindenkorra elenyészett”. Ehhez hasonló körülmények között ment végbe az 1920-as években a német nemzetiszocializmus vagy harminc évvel később a francia poujadizmus megerősödése: mindkettőre akkor került sor, mikor a rurális népességre egyre erőteljesebb gazdasági és pénzügyi nyomás nehezedett. Mindezek a mozgalmak legalábbis részben éppen annak köszönhették sikereiket, hogy a gyors társadalmi-gazdasági változások közepette a tradicionális társadalom védelmezésének programjával léptek fel.

A különféle radikális jobboldali populista pártoknak és mozgalmaknak az 1980-as évektől kezdődő előretörését nemigen tekinthetjük véletlen jelenségnek. A mögöttünk álló két évtized során a fejlett ipari társadalmak kénytelenek voltak a háborút követő, a dinamikus gazdasági növekedésre, a bőség gyors felhalmozódására alapuló, addig példátlan mértékű anyagi létbiztonságot eredményező társadalmi-politikai modell válságával szembesülni. A korábbi trend megfordult, és az 1970-es évek közepétől a termelés már szembetűnően csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában stagnáltak a reáljövedelmek, és a gazdagok és szegények közötti szakadék mélyülni kezdett. A legfontosabb azonban, hogy a háborút követő korszak büszkeségének számító teljes foglalkoztatottságot a tömeges munkanélküliség váltotta fel, méghozzá olyan mértékben, amilyenre a két háború közötti nagy gazdasági válság óta nem akadt példa.

A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az 1970-es évek gazdasági válsága a globális gazdaság egy átalakulási ciklusának kezdetét jelzi. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a csendes-óceáni térség technológiailag fejlett gazdaságaiban mindez a munkások olyan csoportjainak a drámai ellehetetlenüléséhez vezetett, amelyek a háborút követő gazdasági modell kulcsszektorainak számítottak: a képzetlen és alig képzett munkások, egyes szakmunkások és az alsóbb szintű menedzsmentben dolgozók egyaránt kétségbeejtő helyzetbe kerültek.

Ezek a csoportok nem túl mozgékony humán tőkéjükkel, a változó körülményekhez való csekély alkalmazkodóképességükkel a “modernizáció veszteseinek” jellegzetes képviselőivé váltak.

A háború utáni “szervezett kapitalizmust” az individualizált kapitalizmus rendszere váltotta fel, amely fokozta a létbizonytalanságot és a szociális problémákat. Ennek megfelelően lényegében az összes nyugati demokráciában drámai mértékben növekedett a nyugtalanság és a jövővel szembeni pesszimizmus. Megerősödött az a félelem, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorát” jellemző viszonylagos anyagi biztonság a “kiszámíthatatlan prosperitás” új korszakának adja át a helyét.

A bizonytalanság hangulatának egyik legfontosabb jele a hagyományos pártokba, a politikusokba és általában véve az egész politikai processzusba vetett bizalom nagymértékű és hangsúlyos megrendülése. Ennek számos oka van: a politikai pártok és kormányzatok növekvő tehetetlensége a feltornyosuló gazdasági problémákkal szemben, a növekvő munkanélküliség és az egyes társadalmi rétegek jövedelme között tátongó mind nagyobb szakadék. A politikával szembeni harag főként azokban az országokban – például Franciaországban – válik általánossá, ahol az egymást váltó kormányok a megszorító intézkedések dacára is képtelenek voltak érezhetően csökkenteni a munkanélküliséget, az égbekiáltó jövedelemkülönbségeket és az ezekből következő társadalmi problémákat.

A nyugati demokráciákat az elmúlt néhány évben megrázó politikai botrányok és korrupciós ügyek mögött végső soron egy alapvető okot találhatunk. Ezek az események alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény közönyös megvetéssel viszonyul a politikusokhoz. Természetesen a nyugati demokráciáktól soha nem volt idegen bizonyos mértékű politikai korrupció. Ám a múltban ezt többnyire eltűrték vagy nem vettek róla tudomást, legalábbis addig, ameddig a politikai pártok és a politikusok elvégezték feladataikat, és mindenki esélyt kapott a részesedésre a rendszer kínálta lehetőségekből. Ma azonban a politikai osztály láthatóan képtelen megbirkózni a legfőbb társadalmi problémákkal, és ezért a közhangulat is megváltozott.

A radikális populista jobboldal sikerei tehát jórészt azokat a pszichológiai feszültségeket tükrözik, amelyeket a jelentős gazdasági és társadalmi strukturális változásokkal járó bizonytalanság gerjesztett. Számíthatunk rá, hogy ez a bizonytalanság azok körében lesz a leghangsúlyosabb, akik a strukturális átalakulások közepette a legtöbbet veszíthetik, vagy akik a legkevésbé képesek az új körülményekhez alkalmazkodni, és ezért a leginkább hajalmosak sötéten látni jövőjüket: a kékgalléros munkások, a betanított munkát végzők vagy éppen az oktatási rendszer alsóbb szintjein megrekedő fiatalok. A radikális jobboldali populizmus az ő köreikben terjed a leginkább.

Mindent egybevetve, a mai radikális jobboldali populizmus sikerei a gazdaságilag fejlett nyugati demokráciákban nagyrészt azon “alsóbb osztályok” pszichológiai válságának tulajdoníthatóak, amelyek kemény munkájukkal és igyekezetükkel a háborút követő újjáépítés, az általános jólét és a jóléti állam sarokköveinek számítottak. A globális gazdaság mélyreható átalakulása, a gyors technológiai változás, a tengerentúli verseny kihívásai és a globális információs társadalom kialakulása a fejlett nyugati társadalmakban szorongásnak, félelmeknek és haragnak adtak táptalajt. A hagyományos pártokból és a politikából való kiábrándulás légkörében a radikális jobboldali populizmus rengeteg lehetőséget talál az elégedetlenség alternatív politikájának hangoztatására. Számos tanulmány igazolja, hogy leginkább az alacsonyan képzett “népi osztályok” hajlamosak az “idegenekkel” szembeni negatív érzésekre vagy a széles körű politikai korrupcióval kapcsolatos nézetek elfogadására. Ugyanakkor ők ragaszkodnak leginkább a hagyományos munkaetikához is, ezért könnyen megragadja őket a mai jobboldali populizmus termelői, piacorientált retorikája.

A strukturális változás kedvező körülményeket teremtett a jobboldali populista mobilizációhoz. Ám az ezt kiaknázni szándékozó politikai pártoknak és mozgalmaknak többre van szükségük néhány hangzatos szólamnál és figyelemfelkeltő pártnévnél. A siker egyik legfontosabb feltétele a pártszervezet kiépítése. A legsikeresebb radikális jobboldali populista pártok élén olyan karizmatikus figurákat találunk, akik képesek megszabni szervezeteik politikai és programatikus irányvonalát. Emellett a legtöbb párt erősen centralizált szervezeti struktúrát mutat, ahol a döntések a pártaktivisták meglehetősen szűk körű felső rétegében születnek, és onnan jutnak le a párt bázisát alkotó tömegek közé. Így a radikális jobboldali populista pártok alternatívát jelentenek mind a hagyományos “mindent bele” pártok bürokratizált struktúráival, mind pedig a modernebb ideológiai “keretpártok” (így a zöldek vagy a liberter baloldal szervezeteinek) laza szervezettségével szemben. A karizmatikus vezetés és a kötött pártszervezet lehetővé teszi, hogy ezek a szervezetek gyorsan, különösebb belső viták nélkül reagálhassanak választóik véleményének változásaira, és kihasználhassák az újonnan adódó politikai lehetőségeket. Ennek megfelelően bármikor képesek változtatni ideológiai direktíváikon (pl. a szabadkereskedelem helyett a protekcionizmus támogatójául szegődni), félresöpörni a korábban kulcsfontosságúnak titulált problémákat (mondjuk a bevándorlást), vagy éppen áthelyezni a hangsúlyokat programjaikban (pl. a gazdasági liberalizmusról a bevándorlásra). Másfelől viszont a radikális jobboldali populista pártok sikere a többi jelentős pártnál sokkal nagyobb mértékben azon nyugszik, hogy vezetőik mennyire karizmatikusak, elszántak, és egyáltalán: hogy mennyire képesek megkapaszkodni a politikai életben. Mint számos példa mutatja, ez komoly bizonytalansági tényező lehet.

A jobboldali populizmus kihívásának a hagyományos politikai pártok és az EU politikai rendszere csupán akkor tud megfelelni, ha figyelembe veszi azokat az összefüggéseket, amelyeket fentebb vázlatosan felsoroltunk.

* * *

Stefan Immerfall összefoglaló gondolatai

A neopopulista pártok jellemző választója fiatal, felsőfokú képzettséggel nem rendelkező férfi, aki kékgalléros munkát végez a magánszektorban, és városi környezetben él. Ez persze durva általánosítás, de pontos, amennyire az lehetséges. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a neopopulista pártok munkáspártok lennének. A kékgalléros munkások nincsenek jelentős túlsúlyban. E pártok támogatói között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók, még ha a kékgallérosok arányával szemben a magasabb státusú alkalmazottak száma alacsonyabb is.

A neopopulisták potenciális szavazóinak elégedetlensége a hagyományos pártokkal szemben a munkáspártokra is kiterjedni látszik. A szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket a „kebelbeliek" érdekeit védelmező szervezeteknek tekintik, amelyek a támogatott szektorokban dolgozó, képzettebb, relatíve jobban boldoguló munkások és alkalmazottak javára munkálkodnak. Így a munkáspártokat is abba a politikai-bürokratikus osztályba sorolják, amely többet vesz ki a társadalmi termelésből, mint amennyivel ahhoz hozzájárul. A gazdasági átalakulás okozta marginalizálódás hatásaival szembeni védőbástyák helyett a jóléti államot és a „régi vágású" munkáspolitizálást az érvényesülés útjait lezáró akadályoknak tartják.

Az új „populista kapitalizmus" (Le Pen) védelmezése lehetővé teszi a neopopulisták számára, hogy mind a gazdasági deregulációjától munkahelyeket remélő marginalizálódott munkások, mind pedig a magas adókkal és a személyes érvényesülésük útjában álló szociális szabályozással elégedetlen jómódú középosztály figyelmét felkeltsék. A mostanában meg-figyelhető választási eredmények alátámasztják ezt a feltételezést. Franciaországban Le Pen a munkásosztály politikai perspektíváinak domináns képviselőjeként erősödött meg. Hasonló volt a helyzet Ausztriában, ahol 1995-ben a kékgalléros munkások több mint egyharmada a Szabadságpárt támogatta. Bár a munkásszavazók összességét tekintve az FPÖ a második helyre szorult a szociáldemokratákkal szemben, az FPÖ összes szavazóinak azonban 35 százaléka volt kékgalléros munkás, míg ugyanez az arány az SPÖ esetében csupán 24 százalékosnak bizonyult. Még az Északi Liga is aránytalanul nagyszámú munkásszavazót tudhatott magáénak Észak-Olaszország legiparosodottabb területein. Ezenkívül valamennyi jobboldali párt – valószínűtlen koalíció! – számos szavazót nyert meg a kisvállalkozók és az üzletemberek körében.

Politikai gyakorlat, személyes és társadalmi erőforrások híján a társadalom marginalizálódott szektorai önmaguktól képtelenek politikai kommunikációt kezdeményezni. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezetek, az egyházak és a civil társadalom más alapintézményei magukra hagyták őket, és a bűnözéstől sújtott külvárosokba száműzve nélkülözni kénytelenek a gazdasági fejlődés gyümölcseit. Le Pen szavazóiról kimutatták, hogy az átlagnál kisebb mértékben integrálódnak családi, baráti, lakóhelyi struktúrákba, a szakszervezetekbe, szövetségekbe vagy egyéb társadalmi szerveződésekbe. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi elszigeteltség érzése gerjesztőleg hat az etnikai alapú nacionalizmusra, és például Hollandiában megnöveli a hajlandóságot a Holland Centrumpárt vagy a Centrumdemokraták iránt. Kimutatták, hogy Németországban a republikánus szavazóknak kevesebb barátjuk van, és társadalmilag elszigeteltebbnek érzik magukat, mint a többi párt támogatói.

A neopopulista pártok támogatói egyként meg vannak győződve róla, hogy a privilegizált emberek és pártok elfeledkeztek róluk, hogy érdekeiket a média és az értelmiség semmibe veszi, hogy a kulturális intézményrendszer ignorálja, vagy éppen nevetségessé teszi őket. Úgy érzik, hogy kemény munkájuk gyümölcseit elrabolják tőlük, az általuk fizetett magas adókat eltékozolják, megbízható termékeiket a külföldi konkurencia mocsarába fojtják, és nélkülözniük kell, miközben munkáltatóik rekordméretű profitokat vágnak zsebre. Mivel a politikai elit és a bürokrácia nem képviseli az érdekeiket, ezért a kormány, a bürokrácia és az adók ellen fordulnak. A harag közös még ha okai eltérőek is. E törékeny koalíció egybetartásának legfőbb eszköze a populista hangvétel.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

¹ A fenti tanulmány a Hans-Georg Betz és Stefan Immerfall által szerkesztett The New Politics of the Right. Neo-Populist Parties and Movements in Established Democracies (Macmillan Press, Houndmills etc. 1998) c. könyv Hans-Georg Betz által írt bevezetőjének rövidített és szerkesztett változata. A csillagokkal elválasztott második szakasz szövegeit ugyanezen kötet zárszavából válogattuk, szerzőjük Stefan Immerfall (a szerk.)

 

A cikk leleplezi az EU monarchikus szellemiségű elitista alkotóelemeit, melyek éppen nem a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség hirdetett értékrendjét követték/követik. A "négy szabadság" integrációján nyugvó egységes belső piac nem készült fel a "Kelet" visszatérésére; az EU szelektív, cseppet sem liberális viszonyt alakított ki a csatlakozni szándékozókhoz.

Egy birodalom születése^*

 

A német–francia egyezmény

 

Az alapítóatyák sora hosszú. A brit miniszterelnököt, Winston Churchillt – bár ellenzéki pozícióban –, valamint a francia külügyminisztert, Robert Schumannt az EU kialakulásáról szólva a legtöbb tankönyv alapítóként tiszteli. Akik 1945-ben valamiféle történelmi tabula rasát látnak – ahogy azt korunk történelemkutatásának uralkodó szemlélete is sugallja –, azoknak számos esemény áll rendelkezésére, hogy abból származtassák e közös (nyugat-)európai vállalkozás eredetét. Ezek közé tartozik egyebek közt Churchill 1946. szeptember 19-én elhangzott “zürichi beszéde”, amelyben egy “Európa Tanács” létrehozására szólít fel, vagy Schumann 1950. május 9-ei nyilatkozata, amely egy német–francia szén- és acéltermelési egyezmény kezdetének tekinthető. Az utóbbiból kinövő Montánuniót 1951. április 18-án Párizsban alapították “Európai Szén- és Acélközösség” néven, és a szerződés 1952 nyarán emelkedett jogerőre. Azóta létezik a nagy nyugat-európai konszernek érdekeit szolgáló gazdasági unió, amely – a Marshall-terv első, hitelintenzív szakaszához kapcsolódva – kezdetben két fontos területre, a bányászatra és a kohászatra korlátozódott.

A Montánunió keretein belül létrehoztak egy közös német–francia felügyeleti hatóságot, amely egy szupranacionális piac fölött őrködött. E piachoz aztán később Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia is csatlakozott. A hatóság azonnali hatállyal megtiltott minden olyan intézkedést, amelyet a szabad verseny ideológiája, a gazdasági liberalizmus diszkriminációnak tekint. Az 1951. április 18-án kelt szerződés
4. cikkelye szerint “összeegyeztethetetlen a közös szén- és acélpiaccal, következésképpen megszüntetendő és tilos: minden behozatali és kiviteli vám, ill. az ugyanilyen célt szolgáló más elvonások, az áruforgalom mennyiségi korlátozása, (…) az államok által nyújtott támogatások vagy segélyek (…)”. És így tovább, amíg megvalósul az állítólag szabad piac, ahol a nagyobb szereplők rendszerint tönkreteszik a kisebbeket. Konrad Adenauer és Robert Schumann ezzel meghatározta Európa háború utáni integrációjának jellegét. Eszerint az egyes államok korlátozzák saját politikai befolyásukat, sőt bizonyos helyzetekből kitiltják saját magukat. Helyüket pedig fokozatosan elfoglalta egyfajta államok felettiség, amit a legnagyobb gazdasági lobbyk szorgalmaztak.

A nyugat-európai kormányzó elit azonban nemcsak hogy az európai integráció kezdeteitől fogva elkötelezte magát a legerősebb tőkés csoportoknak, ráadásul részben ősrégi osztályhagyományok rabja is volt. Elég futó pillantást vetnünk a tagországok 1945 utáni társadalmi berendezkedésére. Már a Montánunió első hat aláírója közül is csupán három volt köztársaság, és ez így is maradt egészen az “Egységes Európai Okmány” 1987-es, immár tizenkettek általi aláírásáig. Királyi fenségek és kegyelmességek a XX. század második felében még befolyásos alakítói voltak Nyugat-Európa sorsának – részben a Coudenhove-Kalergi gróf vezette, alapvetően monarchista beállítottságú Páneurópa Mozgalmon keresztül, részben pedig a nem köztársasági államformájú országoknak a különböző testületekben történő formális képviselete által. Az 1951 óta minden okmányban és nyilatkozatban felbukkanó elkötelezettség a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség értékei mellett még arra sem futotta, hogy olyan, állítólag igen haladó szellemű nemzetek, mint a holland, a luxemburgi, a belga, a dán, a spanyol vagy a brit, végre leszámoljanak saját monarchikus hagyományaikkal, és oda száműzzék uralkodóikat, ahová valók – a történelembe. A Montánunió, az Európai Közösség vagy az Európai Unió, amelyek egyre erőszakosabban követelték a piacgazdasági modellt mint minden létezés alapját, sohasem említették még csak a köztársasági eszmét sem mint olyan európai értéket, amely az integráció szükséges feltétele volna. Ilyen körülmények közt szinte gúnyolódásnak hat, amikor 1987-ben az “Egységes Európai Okmányban” nagyhercegek és királyok deklarálják: “Határozott, közös fellépés a demokráciáért a tagországok alkotmányaiban és törvényeiben, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Konvencióban, illetve az Európai Szociális Chartában elismert alapvető jogokra, különösképpen a szabadság, az egyenlőség és a társadalmi igazságosság elvére támaszkodva.”¹ Ahol még csak egy res publicát sem sikerült megvalósítani, ott aligha lehet őszintén népuralmat emlegetni. Ennek megfelelően az 1945 utáni Európát mindig is a gazdasági (és a katonai) integráció jellemezte.

Az 1957-es Római Szerződéssel a Montánunió Európai Gazdasági Közösséggé (EGK) avanzsált. A jólét békét és szabadságot hoz, ígérte az új “Európa” programjának propagandisztikus ízű összefoglalása. Az EGK-szerződés 2. paragrafusa ennek megfelelően “elkötelezi magát a Közösség gazdasági életének harmonikus fejlődése mellett”.² E tiszteletre méltó cél gyakorlati megvalósítása persze nem jár sikerrel, hiszen – mint már a Montánunió idejében is – a törekvések középpontjában a gazdasági liberalizáció és a társadalmi folyamatok politikai befolyásolásának visszafogása áll. “A vámok és az áruk behozatalát és kivitelét érintő mennyiségi korlátozások leépítése”³ lehetetlenné teszi a helyi termelők regionális vagy nemzeti szintű védelmét a legtőkeerősebb nemzetközi versenytársakkal szemben. “A személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgását korlátozó akadályok lebontása”⁴ a gyenge piaci szereplőket a pálya szélére, a munkaerőpiac esetében pedig külföldre kényszeríti. Olaszország csatlakozását az EGK-szerződéshez alighanem nagymértékben ösztönözte az az érv, hogy 1957-től kezdve ily módon exportálhatta munkaerő-piaci problémáit. Ettől fogva jelennek meg Németországban a – kezdetben kizárólag Dél-Olaszországból származó – “vendégmunkások”. A tőkés munkaerőpiac racionalitásának engedelmeskedő migráció alapját a II. világháborút követő időszakban a Római Szerződés képezi. “A közös mezőgazdasági politika bevezetése”⁵ pedig amellett, hogy idejében lezárta a nyugat-európai agrárpiacot az afrikai, ázsiai és latin-amerikai “zöld forradalmak” előtt, erre még töméntelen pénzt is elpazarolt. Tizenkét évvel később, pontosan a Római Szerződésben rögzítettek szerint az EGK cselekvőképes volt; 1970. január 1-jétől a vállalkozásoknak semmiféle vámmal nem kellett számolniuk az EGK térségén belül.

Az EGK az Egységes Európai Okmány 1987. július 1-jei érvénybe lépéséig két hullámban további országokkal bővült. Először (1973-ban) Nagy-Britannia, Írország és Dánia⁶, azután pedig a dél-európai országok, azaz Görögország (1981-ben), később Spanyolország és Portugália (1986-ban) csatlakozott a Közösséghez. Brüsszel már ekkor egy “Európai Unió” létrehozásán munkálkodott; az Egységes Európai Okmány tartalmazta az Európai Politikai Együttműködésről szóló Szerződést, valamint a Montániunió és az EGK szerződéseinek számos módosítását. Ezek egytől egyig arra irányultak, hogy 1992-ig “lépésről lépésre megvalósulhasson egy egységes belső piac. Az egységes belső piac olyan térséget jelöl, amelyet nem tagolnak belső határok, és amelyben biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása”.⁷ Az 1992. február 7-én kelt Maastrichti Szerződés pedig a “gazdasági- és valutaunió” rögzítésével biztosította, hogy immár a (közösségi – a ford.) gazdaság- és monetáris politika eszközeivel segítsék elő a “négy szabadságként” közismertté vált integrációt.

 

Az Európai Megállapodások

 

Az Egységes Európai Okmány lefektetése és a Maastrichti Szerződés között nagyot változott a világ. Közép-Kelet-Európa országaiban (elsősorban Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) a Szovjetunió gazdasági és politikai összeomlását követően olyan elitek kerültek hatalomra, amelyek kiemelt céljuknak tekintették az – ahogyan ők nevezték – “visszatérést Európába”. Hogy aztán az egyes közép-kelet-európai országok és/vagy kultúrák melyik Európáról szakadtak le, azt inkább már nem részletezték, hiszen akkor hivatalosan követendő példának kellett volna nyilvánítani a második világháború időszakát, a ’30-as évek nacionalista diktatúráit vagy a Habsburgok kettős monarchiáját. A radikális antikommunizmus képviselőit azonban ez a történelmietlen szemlélet egy csöppet sem zavarta. Csakhogy a megszólított “Európa” (az idő tájt éppen mint születőben lévő Unió) nem volt felkészülve a Kelet eme “visszatérésére”. A bővítést az EU elmélyítésének kell megelőznie, hangzott a jelszó Maastricht előtt; és számos, elsősorban francia vélemény óvott attól, hogy Közép-Kelet-Európa nacionalista és liberális elitjeinek segélykiáltásai miatt veszélybe sodorják az egységes belső piac megvalósítását.

Így aztán Brüsszelben viszonylag gyorsan kialakították a közép-kelet-európai integrációs tapogatódzásokkal szembeni egységes álláspontot. Saját piacuk gazdasági és monetáris politikai bebiztosítása elsődleges prioritást élvezett, emellett nagyon gyorsan létrehoztak egy katonai-rendőri kordont Kelet-Európával szemben, végül hozzákezdtek, hogy a semmiből előteremtsenek egy egész intervenciós hadsereget, mielőtt bővítési tárgyalásokba bocsátkoznának.

Gazdasági téren ez azt jelentette, hogy lezárták az uniós piacokat az olcsó importtermékek behatolása előtt. Másrészt pedig megindult az áruk és a tőke offenzív exportja Kelet felé, részint a potenciális versenytársak megsemmisítése, részint a gyors profitszerzés céljával. Az előbbi befektetések igen gyakran a buy-and-sell-out mintájára végződtek, mivel a vállalatokat sokszor csak azért vették meg, hogy aztán bezárják őket, és termékeiket kivonják a piacról. Ami az agrárgazdaságot illeti, sok ezer tonna és hektoliter élelmiszer és más fogyasztási cikk áramlott Nyugatról Keletre. Előállításuk és exportjuk brüsszeli szubvencionálása lehetővé tette, hogy a közép-kelet-európai termelőket kiszorítsák saját piacaikról. Az 1990-es évek elején az Európai Unióból származó tej és sertéshús ára alacsonyabb volt, mint pl. a lengyel gazdák által megtermelt termékek önköltsége. Ezek a viszonyok a helyi termelési és értékesítési lehetőségek megsemmisülését eredményezték.

Brüsszel tényleges politikája liberális hitvallásának tökéletes ellentéte volt. Miközben pl. Lengyelországot vagy Csehszlovákiát arra kényszerítette, hogy az EU mezőgazdasági termékeit beengedjék az országba, Brüsszel megvédte magát a közép-kelet-európai agrártermékek importjától. E politika eszközéül az ún. Európai Megállapodások szolgáltak, amelyek 1991 (Lengyelország és Magyarország) és 1996 (Szlovénia) között mind a tíz közép-kelet-európai tagjelölt állammal megköttettek – egy olyan időszakban tehát, amikor a termelés általános visszaesése rendkívül mély gazdasági válságot idézett elő az egykori KGST országaiban. E társulási megállapodásoknak is nevezett szerződések – akárcsak később az összes csatlakozási tárgyalás – bilaterális alapon jöttek létre, és utóbb az egyes parlamentek öntötték őket törvényi formába. Az acquis communautaire e korai formája az országtól függően 1994 és 1998 közt emelkedett jogerőre.

Az Európai Megállapodások lényegi eleme volt az Európai Unió protekcionizmusa, amely éppen azokat az uniós ágazatokat oltalmazta, amelyeknek volt félnivalójuk Közép-kelet-Erópa egyetlen versenyképes költségtényezőjétől – az olcsó munkaerőtől. Éppen abban a történelmi pillanatban tehát, amikor zajlott az egykori KGST országainak átalakulása a tőkés racionalitás elvei szerint működő piacgazdaságokká, a közép-kelet-európai termelők legreménytelibb piaca elzárkózott e gazdaságok termékei elől. Ez az elzárkózás pontosan arra a szűk évtizedre szólt, amelyre a nagy nyugat-európai bankoknak és konszerneknek szükségük volt, hogy a közép-kelet-európai gazdasági és termelési struktúra kulcsfontosságú szegmenseit megszerezzék, illetve hogy azoktól megszabaduljanak. Ilyen terület volt például a szlovák textilipar. Ebben az érett, alacsony kutatásfejlesztési ráfordítást igénylő ágazatban az EU a Pozsonnyal kötött 1993-as Európai Megállapodásban hétéves átmeneti időt kötött ki magának, amíg megvalósulhat a szlovák textiltermékek vámmentes behozatala az Unió országaiba. A vámtarifákat évente a kiindulási szint egy-két hetedével csökkentették.⁸

A mezőgazdasági termékek tekintetében Brüsszel teljes körű védelmet biztosított az EU-piacok számára. A különböző Európa Egyezményekben protekcionista stílusban, szikár megfogalmazásban a következő olvasható: “A mezőgazdasági termékek vonatkozásában fennálló költségszínvonal-különbségeket szem előtt tartva (…) az Egyezmény nem akadályozza meg:

• a mellékletben felsorolt áruk esetében egy mezőgazdasági vámkomponens kiszabását;
• belföldi intézkedések alkalmazását azon árkülönbségek kiegyenlítésére, amelyek az agrárpolitikából adódnak;
• a kivitelt érintő intézkedések alkalmazását.”⁹

 

Az Európa Egyezmények jóvoltából tehát sikerült távol tartani a közép-kelet-európai mezőgazdasági termékeket az EU piacától. Bár ez a politika a GATT-tal (General Agreement on Tariffs and Trade) is ellentétes, Közép-Kelet-Európa egyetlen országa sem merészelte feljelenteni Brüsszelt az eljárás miatt. 1991 áprilisában (az Európa Egyezményekről folyó tárgyalások kezdetén) a későbbi tagjelölt országok egyike-másika még mérlegelte, hogy feláll a tárgyalóasztaltól – amint az akkoriban illetékes biztos, Frans Andriessen a Miniszterek Tanácsának jelentette.¹⁰ Ezek ellenállását azonban gyorsan letörték az Európai Unióba való későbbi, átfogó integrációt kilátásba helyező, merész ígéretek. Állítólag az egyik ilyen vita kapcsán még id. George Bush is felajánlotta a támogatását Közép-kelet-Európa gazdaságilag sarokba szorított újkapitalistáinak. Csakhogy az idő tájt senki sem akart felvállalni egy ilyen konfliktust.

Ennyi maradt tehát az álomból: Közép-kelet-Európa “visszatérése Európába” a gyakorlatban nem más, mint egy fél földrész periferizálódása. (Ami egyébként tökéletes egységben van a történelmi előzményekkel.) A folyamatot gazdaságilag az Európa Egyezmények alapozták meg, amennyiben Kelet-Európát importkorlátozásokkal sújtották, közben pedig a Nyugat nagy termelői – gyakran szupranacionális exportszubvenciók segítségével – meghódították a keleti piacot.

Világgazdasági szinten a befektetési lehetőségek és piacok után kutató nyugat-európai konszernek keleti terjeszkedésével, valamint Kelet-Európának mint perifériának az Európai Unió struktúráiba való bevonásával sikerült megerősíteni Európa regionális tömbjét az Egyesült Államokkal szemben. Nem utolsó sorban az USA gazdasági (és katonai?) konkurenciája, az amerikai konszerneknek az 1991-es Öböl-háborút követően újra megélénkülő tőkefelhalmozása volt az, ami az Európai Uniót – a gazdasági expanzió értelmében vett – válaszra kényszerítette. Az, hogy a keleti piacok megnyitása az Európai Unió politikai értelemben vett kibővítését is maga után vonja, középtávon tovább javítja az EU pozícióját a világméretű konkurenciaharcban.

 

Maastrichttól Koppenhágáig, 1992–1993

 

“E szerződéssel a (…) szerződő felek egymás közt létrehoznak egy Európai Uniót, a továbbiakban »Uniót«.” Így áll “Az Európai Unióról szóló Szerződés” (közismertebb nevén a Maastrichti Szerződés) I. paragrafusának A. Bekezdésében. E szöveg által, amelyet a hollandiai kisvárosban 1992. február 7-én valamennyi – akkoriban 12 – tagállam aláírt, a Tizenkettek Közösségéből egy gazdasági, pénz- és külpolitikai értelemben is egységes képződmény jött létre. Maastricht megváltoztatta Európa jellegét. Brüsszel immár végérvényesen a politikai hatalom központja lesz. A piacok kiszélesítésére és egységesítésére törekvő nagy európai konszernek szolgálatában a népszavazás vagy hasonló demokratikus aktus által nem korlátozott EU-bizottság olyan jogosítványokat halmoz fel, amelyek messze meghaladják az egyes tagországok kormányaiét. A következő években a legkülönbözőbb nemzeti normák ezreinek összehangolására kerül sor, amik valamennyi ágazatot érintenek egytől egyig, csak hogy e gazdasági és monetáris unió az Európa-szerte tevékeny konszernek számára megkönnyítse a termelés műszaki racionalizálását, a költségcsökkentést és a profit maximalizálását.

A Maastrichti Szerződés ratifikálásával, amely hosszas tétovázás után csak 1993 májusában sikerült, egy csapásra az Európai Tanács és a Brüsszeli Nagytérség biztosainak kezébe került a költségvetési és a monetáris politika, a gazdaság-, a kül- és belpolitika, az agrárpolitika és persze a közlekedés, a kutatás és fejlesztés, az oktatás és a jogrendszer. A tagországok döntései 1992-től áttelepültek a belga, vagyis az uniós fővárosba.

Azóta az ún. maastrichti kritériumok erősen meghatározzák az uniós állampolgárok életét. Ezek rögzítik ugyanis, hogy milyen költségvetési és gazdaságpolitikai mozgástere marad az egyes nemzeti kormányoknak: a korábbinál értelemszerűen szűkebb. A megengedhető infláció legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a legalacsonyabb pénzromlást felmutató három tagország inflációs rátáját. A hosszú lejáratú kamatoknál ehhez hasonló fölső korlát érvényesül. A legtöbb EU-tagország szempontjából időközben ez a néhány, az ecu – a későbbi euro – bevezetése érdekében meghozott intézkedés is fölöslegessé vált, hiszen a közös valuta stabilitásán immár az Európai Központi Bank őrködik.

Az egyes tagországok éves államháztartási hiánya nem haladhatja meg a bruttó hazai termékük (vagyis a GDP) 3%-át, ahol azonban a nagyobb tagországok olyan elszámolási trükköket is megengedhetnek maguknak, amelyek a kisebbek számára változatlanul tilosak. A maastrichti kritériumok megszabják az államadósság megengedett mértékét is: e tekintetben a tagországoknak le kell nyelniük a GDP 60%-át jelentő felső határt. Ezek a monetarizmus szellemét tükröző előírások az egyes tagországok pénzügyminisztereit egy kívülről diktált restriktív költségvetési politika végrehajtóinak szerepébe kényszerítik. A költségvetési restrikció szerepe pedig abban áll, hogy garantálja a biztonságos befektetési környezetet a Nagytérségben. A fentiek logikus következménye, hogy nem marad pénz a szociálpolitikára, a lakásügyre, az egészségügyre vagy a nyugdíjakra. Mi több: a nemzetállam mint lehetséges társadalomszabályozó intézmény lassacskán elveszti egész létjogosultságát. Az olyan közösségi intézmények, mint az állam, a szövetségi államok vagy az önkormányzatok a Maastrichti Szerződést követően már csak az Európai Bizottság neoliberális szellemű ellenőrzése mellett vehetnek fel hiteleket: technikai értelemben ez a legmesszebb menő befolyás, amit eddig Brüsszel az Európai Unió tagországaira gyakorolt.

Az Európai Unióban zajló és tisztán a gazdasági racionalitás által diktált homogenizációs folyamatokkal szemben heves ellenállás bontakozott ki az egyes tagállamokban. Az ellenállás megtörésére be kellett vetni a propaganda teljes eszköztárát. A Maastrichti Szerződéssel szembeni elégedetlenség Dániában nyilvánult meg a leghatározottabban, ahol 1992. június 2-án a többség népszavazás keretében utasította el a szerződés ratifikálását. Csak egy esztendő múltán és számos brüsszeli figyelmesség hatására sikerült megismételt népszavazás keretében egy halk “igen”-t kicsikarni Koppenhágában. Franciaországban is megkérdezték a népet, és az Európai Unió ott is csak egy leheletvékony többségnek köszönhette a létét. Németországban – a protestáns etikának megfelelően – a Maastrichti Szerződés ügye a Szövetségi Alkotmánybíróság elé került, a beadvány szerint ugyanis a szerződés “megkérdőjelezi a német alkotmány identitását”. A fekete taláros urak a beadványt elutasították, a sokszor követelt népszavazásra pedig nem került sor. A brit Konzervatív Pártban ugyancsak belső vita folyt róla, hogy vajon elfogadható-e a Maastrichti Szerződésben rögzített beavatkozás a londoni politikába, és ez lelassította a szerződés ratifikálását. Csak azokból az országokból nem hallatszott tiltakozás, amelyek az agrárpolitika és a strukturális alapok kedvezményezettjeiként egyébként is a brüsszeli infúziós tűn csüggenek.

Miután a gazdasági és monetáris unió eldöntött ügy volt, vagyis miután az új szuperhatalom szerkezete legalábbis gazdaságilag körvonalazódott, a Bizottság immár arra is koncentrálhatott, hogy ajánlatot tegyen Közép-Kelet-Európa új elitjeinek. Az Európai Tanács Koppenhágai Konferenciája 1993 júliusában lefektette a csatlakozási feltételeket, még mielőtt egyetlen csatlakozási kérelmet benyújtottak volna. “A tagság feltételeként a tagjelöltnek rendelkeznie kell egy bizonyos intézményi stabilitással, amely garantálja a demokratikus és jogállami berendezkedést, az emberi jogok védelmét, a kisebbségek tiszteletben tartását; a tagság megköveteli továbbá egy működőképes piacgazdaság létét, valamint azt a képességet, hogy a csatlakozó gazdaság el tudja viselni az unión belüli verseny nyomását és az itteni piaci erőket; az egyes tagjelölteknek ezenkívül eleget kell tenniük a tagsággal együtt járó kötelezettségeknek, és sajátjukká kell tenniük a politikai, a gazdasági és a monetáris unió célkitűzéseit.”¹¹ Ezek az 1993-ban, Koppenhágában meghatározott csatlakozási feltételek képezték a négy évvel később benyújtott “Agenda 2000” c. dokumentum alapjait. Demokrácia, piacgazdaság és az Európai Unió joganyagának átvétele: ezek voltak a “koppenhágai kritériumok” jelszavai.

A Tanács és a Bizottság értelmezésében a demokráciának természetesen semmi köze nincs a népuralomhoz. Az “intézményi stabilitás, amely garantálja a demokratikus berendezkedést” sokkal inkább egy olyan média- és pártrendszert jelent, amely stabilan a legerősebb európai tőkéscsoportok kezében van, és elkötelezett a kapitalista felhalmozási rezsim mellett – ahogyan az a második, a gazdasági természetű csatlakozási feltételben nyíltabban kifejezésre jut. Ezért aztán azok a közép-kelet-európai pártok és államelnökök, amelyek (akik) bár a lakosság többsége által, demokratikus úton kerültek megválasztásra, ám ilyen-olyan fenntartásaikat hangoztatják a gazdaság területén kizárólagos létjogosultságúnak tekintendő “piaci erőkkel” vagy “a verseny nyomásával” kapcsolatban, 1993 után a brüsszeli definíció szerint értelemszerűen antidemokratikusnak számítottak, és számítanak még ma is. A román Ion Iliescu, a szlovák Vladimír Mečiar vagy a jugoszláv Slobodan Milošević maga mögött tudta ugyan a lakosság nagy részét, és a Nyugatról jövő óriási nyomás ellenére is többször megerősíttetett hivatalában, a koppenhágai kritériumok értelmében mégsem rendelkezett demokratikus legitimitással. Aki a szociálpolitikát a befektetések szabadsága elé helyezte (Iliescu), az energiát a Ruhrgas helyett a Gazpromtól importálta (Mečiar), vagy a számára előírt sokkterápiát kicselezve pénzt nyomott, meg katonákat és tanárokat fizetett, ahelyett hogy szélnek eresztette volna őket (Milošević), annak nem jutott hely a saját maguk által kinevezett demokráciák értékközösségében. Ezért – és nem az emberi vagy kisebbségi jogok állítólagos megsértéséért – bélyegezték 1993-ban Szlovákiát, Romániát vagy Jugoszláviát “nem demokratikusnak”.

A második koppenhágai kritérium a “működőképes piacgazdaság”, amelynek – a történelem iróniája – tudnia kell “elviselni az unión belüli verseny nyomását és az uniós piaci erőket”. Ami magyarul annyit tesz, hogy a politika igazgathatja a piaci erőket; a piac folyamataiba való beavatkozás azonban már szentségtörést képez, ami a tárgyalásokból való kizárást vonja maga után. Ahol – mint a közép-kelet-európai országokban – éppen a társadalmi berendezkedés összeomlása volt napirenden, ott ez a feltétel roppant helyénvalónak hatott. Hiszen egy olyan időszakban, amelyet az ipar leépülése, a magas munkanélküliség, a reáljövedelmek csökkenése, valamint a társadalombiztosítási rendszerek (az egészség- és nyugdíjbiztosítás) szétesése jellemez, éppen hogy politikai beavatkozásra volna szükség, hogy a társadalom brutalizálódását legalábbis korlátok közt lehessen tartani. A remélt európai integráció bűvöletében élő közép-kelet-európai eliteknek azonban az ellenkezőjét kellett tenniük, ha meg akartak felelni az EU feltételrendszerének. Mivel nem volt hazai tőke, ami elviselhette volna a nyugat-európai konkurencia nyomását, a hazai burzsoázia létrehozására gondolni sem lehetett. A nyugati felvásárlásoknak esetleg a helybeli maffia tudott itt-ott némi tőkét ellenszegezni, de hamarosan ők is inkább kiegyeztek a nagy tőkefelhalmozási példaképekkel.

Ami pedig a jogharmonizációt mint a harmadik koppenhágai kritériumot illeti, nos, ez az Európai Unió egyetlen valódi ajánlata a közép-kelet-európai helyi elitek számára. A később röviden csak acquis communautaire néven futó uniós joganyag átvétele ugyanis számtalan poszt és posztocska létrehozását teszi lehetővé. Itt a tőkeszegény tiszttartókra, sőt fiaikra és leányaikra is van kereslet, itt privát gyümölcsöket hozhat az “európaizálás”. Minisztériumok, bizottságok, segélyszervezetek és mindenfelé nyugati képzések csábítanak, meg az esély, hogy utána esetleg kint lehet maradni, vagy hazatérve valami jól jövedelmező tiszttartói álláshoz lehet jutni.

Eltekintve attól, hogy az összes oktatás, szeminárium és szimpózium a nyugat-európai oldalon is óriási személyzetet mozgat meg: az 1970-es és 1980-as évek során fölös mennyiségben kibocsátott társadalomtudományi és jogi értelmiség harmadik-negyedik garnitúrája tudja, hogy sokat köszönhet Brüsszelnek. Ennek megvan az a kellemes mellékhatása is, hogy az európai birodalmi projekt elismertsége éppen az értelmiség köreiben növekvő.

1994 márciusa után aztán megindultak Brüsszelbe a csatlakozási kérelmek. A sort Magyarország (1994. március 31.) és Lengyelország (1994. április 5.) nyitotta. A leghosszabb ideig a Cseh Köztársaság (1996. január 17.), valamint Szlovénia (1996. június 10.) töprengett, amin nincs mit csodálkozni, ugyanis történelmi okoknál fogva még leginkább itt sikerült létrehozni valami helyi burzsoáziafélét, amelynek van veszítenivalója is az EU-csatlakozással.

 

1997: Amszterdam és Luxemburg közt

 

1997 júliusában az Európai Bizottság új pénzügyi tervet nyújtott be a 2000–2006-os időszakra.¹² Első ízben itt kalkuláltak valamiféle keretösszeget a közép-kelet-európai országok csatlakozásával járó költségekre, és dolgoztak ki erre vonatkozó programokat. Az “Agenda 2000” cím egyrészt egy uniós reformkoncepciót takar, tekintettel a valószínűleg 5-6 új tagország csatlakozására, másrészt pedig egy stratégiát, amely a tagjelöltek közelítését szolgálja a Koppenhágában elfogadott kritériumokhoz. Ami a konkrétumokat illeti: a terv költségmegtakarítást jelentett az agrárium területén és áremelkedést a bővítés érdekében felmerülő strukturális intézkedések következtében. 1996-ban az Európai Unió teljes költségvetésének még 49%-át fordították a mezőgazdasági termékek termelési és exporttámogatásainak kifizetésére. Az “Agenda 2000” a következő évekre csökkentette ezeket a kiadásokat, és egyidejűleg megemelte a strukturális kiadásokat, amelyek – persze tüzetes vizsgálatot követően – immár a csatlakozni kívánó országoknak is rendelkezésére állnak. A legnagyobb nettó befizetőként – 1997-ben még mindig Bonn fizette a tagországok befizetéseinek szűk 29%-át – Németország értelemszerűen a közép-kelet-európai integrációs segélyek takarékos változatát részesítette előnyben.

A bővítéssel kapcsolatos intézkedések finanszírozásának legfontosabb eszközeként azonnali hatállyal kiterjesztették valamennyi tagjelöltre a “Phare”-programot. Ez az eredetileg a lengyel és a magyar rendszerváltáshoz fűződő programok¹³ támogatására kijelölt pénzügyi alap később megnyílt minden közép-kelet-európai átalakuló ország előtt. A kései 1990-es években “Phare”-pénzek felhasználásával vezetők ezreit képezték ki, akik egyfelől piacgazdasági, másfelől pedig adminisztratív vonatkozásban teszik visszafordíthatatlanná a közép-kelet-európai átalakulást. A “Phare” kinyilvánított célkitűzései közt szerepel az állami vállalatok átalakítása, a magángazdaság támogatása, valamint egy polgári, a magántulajdon védelmére épülő törvényhozás megvalósítása. A megfelelő igénylési nyomtatványokon “demokratikus intézmények létrehozásáról”, “a közigazgatás kiépítéséről”, “cégirányítási rendszerek kialakításáról”, “a magánszektor szakembereinek képzéséről” vagy “az EU-normák átvételéről” lehet olvasni. Az Európai Bizottság már 1998-ban és 1999-ben több mint 1200 nyugati szakértőt¹⁴ küldött a csatlakozó országokba, hogy ott a polgári jogról és a tőkés rendről gondoskodjanak. Kiküldetésük legfontosabb célja a német “Treuhand”-hoz hasonló privatizációs ügynökségek felépítése, továbbá a külföldi működőtőke-befektetések támogatása volt. 2000 óta (egészen 2006-ig) évente 1,5 milliárd euró kerül a “Phare”-kalapba, hogy az meg tudjon felelni a fönt idézett feladatoknak. Az Európai Unión belüli regionális támogatásokkal összevetve – amelyekre ugyanebben az időben a strukturális és a kohéziós alapokon keresztül szűk 30 milliárd eurót vernek el – ez nem sok ugyan, mégis a “Phare”-források célzott felhasználása hatékony segítséget jelent egy tőkés felhalmozási rezsim felállításához (illetve helyreállításához). Hogy a “Phare”-források nem is elhanyagolható mértékben éppen a legnagyobb nyugat-európai konszernek javát szolgálták – a Volkswagen pl. támogatásban részesült csehországi beruházásának logisztikai támogatására vagy a Fiat ugyanilyen célra Lengyelországban¹⁵ –, már nem is meglepő.

Az “Agenda 2000” a Phare-forrásokat még két további, a csatlakozást elősegítő programmal egészítette ki, közkeletű rövidítéseik “Ispa”, illetve “Sapard”. Ezek főként infrastrukturális beruházások (pl. útépítés) finanszírozásával, illetve a mezőgazdasági struktúrák EU-igényeknek megfelelő átalakításával foglalkoznak.

Amivel Amszterdamban még nem sikerült dűlőre jutni, az az ún. intézményi reform volt. Ezalatt a konszenzussal hozott döntések elvének aláásása értendő, amely elvet már a 60-as évek közepe óta követnek. Az EU vezetőinek meggyőződése szerint még az Unió bővítése előtt szükséges, hogy a gyakorlatilag minden egyes tagállamot megillető vétójogot eltöröljék. A brüsszeli elit azonban nem volt megelégedve az Amszterdami Csúcsértekezlet ez irányú eredményeivel. Ahogy azt Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke, 1998. július 2-án Bécsben kifejezte: “Ne csapjuk be magunkat: egy 20, 25 vagy esetleg még ennél is több tagországból álló Uniót nem kormányozhatunk ugyanazokkal az intézményekkel, amelyek egy hat- vagy esetleg még akár tizenkét tagú közösség esetében megfelelőek voltak. Anélkül, hogy a politikailag érzékeny területeken is bevezetnénk a többségi döntéseket, az EU véleményem szerint már nem működhet tovább.”¹⁶ Ebben a tekintetben csak 2000 telén, Nizzában változtak az EU játékszabályai, de az ez irányú törekvések meg messze nem tekinthetők lezártaknak.

Az Európai Unió Luxemburgi Csúcsértekezlete 1997. december 14-én aztán áldását adta rá, hogy a Bizottság javaslatai szerint megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások a közép-kelet-európai jelöltekkel. Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot, Szlovéniát, Észtországot (és Ciprust) hivatalosan 1998. március 1-jén hívták meg a tárgyalásokra. A Tizenötök mindenesetre már ezt megelőzően, 1997-ben Amszterdamban döntöttek a közös katonai és belpolitika kialakításáról, amibe a háború folytatására alkalmas intervenciós erők létrehozása éppúgy beletartozott, mint a schengeni rendszer kiszélesítése. Még az első közép-kelet-európai tagállamok felvétele előtt fel kell fegyverezni 60 000, állandóan bevetésre kész katonát, hogy a társadalmi és nemzeti jellegű nyugtalanságok esetén, amelyeket a bővítést követően nem lehet kizárni, “békefenntartó intézkedéseket” lehessen hozni. Európának ez a “petersbergi feladatokként” ismertté vált militarizálása a távolabbi jövőben azzal is fenyegethet, hogy az EU és az USA közötti konfliktusok rendezése a csatamezőre terelődik.

Ezzel párhuzamosan a már eddig is restriktív menedék- és migrációs politika további szigorításával óriási nyomás nehezedett a csatlakozni kívánó országokra, hogy tegyenek elszigetelő intézkedéseket korábbi szövetségeseikkel szemben, még mielőtt sor kerülne a csatlakozásra való alkalmasságuk megállapítására. Ennek megfelelően Németország pl. saját munkásaival segítette a kivitelezést, amikor határőrizeti létesítmények épültek Csehország és Szlovákia, Lengyelország és Fehér­oroszország, valamint Magyarország és Ukrajna között. Az egyes közép-kelet-európai országoktól az oly kívánatos nyugati integráció megköveteli a régi közép-kelet-európai szomszédsági kapcsolatok megszakítását. Amszterdamban ez a törekvés már bekerült az uniós jogba, jó okkal még azt megelőzően, hogy párbeszédet kezdtek volna róla a tagjelöltekkel.

 

5 plusz 1 meg 5 plusz 1

 

Pontosan 80 évvel azután, hogy az osztrák–magyar kettős monarchia széthullott az első világháború ágyútüzében, Magyarország, Csehország, Lengyelország, Észtország és Szlovénia (és görög Ciprus) újpolgári államainak külügyminiszterei megjelentek a brüsszeli biztosok előtt, hogy megkezdjék a uniós csatlakozási tárgyalásokat. 1998. november 10-én, majdnem egy évvel a Luxemburgi Csúcsértekezlet után, az öt (plusz egy) jelölt külön-külön szertartások keretében ott ült az EU Tanácsának akkori elnökével, Wolfgang Schüssel osztrák külügyminiszterrel szemben. Martonyi János magyar külügyminiszter nem felejtett el ebből az alkalomból megemlékezni a madjarok állítólag örökös “európai” szerepéről, akik a Kárpátoknál állnak a római kereszténység végváraként, hogy kelet felé biztosítsák annak védelmét.

1999 decemberében a helsinki EU-csúcsértekezlet a csatlakozási tárgyalások felvételéről döntött további öt (plusz egy) jelölt esetében: 2000 januárjától immár Litvánia, Lettország, Szlovákia, Bulgária, Románia (és Málta) is belevethette magát az EU-bővítés legjobb helyeinek megszerzéséért folyó versenyfutásba. Szlovákia esetében ennek egyik lényeges feltétele volt Vladimír Mečiar pártjának kikerülése a hatalomból, ami időközben bekövetkezett. Mečiar hangsúlyozottan önálló gazdaságpolitikája eddig ugyanis megnehezítette, hogy Szlovákia megnyíljon a nyugati konszernek érdekei előtt.

A mostantól már tizenkét tagjelölt közül – és ezt nem árt újra hangsúlyozni, hogy ne tévesszük szem elől az EU-bővítés “oszd meg és uralkodj” természetét – hat ország az 1990-es évek területi feldarabolódási folyamataiból jött létre, egy pedig eleve azzal küszködött, hogy területisége nemzetközileg nem is rögzített (Ciprus). A politikailag és – Amszterdam óta már – katonailag is nagyhatalomként fellépő Európai Unió az egyes közép-kelet-európai országokkal tárgyalva tehát nemcsak hogy tapasztalatlan, gyorsan cserélődő új elitekkel állt szemben. Az olyan országokban, mint Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Lettország, Észtország és Litvánia, a felnőtt lakosság az iskoláit végezve egyáltalán semmit nem tanult arról az államiságról, amely most felvételét kérte egy szupraállami (nemzetállamok fölötti) képződménybe. A tárgyalások politikai, társadalmi és területi feltételei értelemszerűen rosszak voltak a csatlakozni kívánó országok számára – ezért aztán tárgyalások nem is folytak. Az EU joganyagának (acquis communautaire) átvételéért folyó versenyfutás szigorúan formalizált felvételi eljárásként zajlott. Az egyes követelések fölötti vitának itt nem volt helye.

Amikor Brüsszel 1999 elején bevezette a közös pénzt – először még mint számlapénzt, 2002-től azonban már mint bankjegyet és érmét is –, ezzel újabb korlátot emelt a tagjelöltekkel szemben. Az euró övezetbe való esetleges belépés érdekében az 1990-es években végrehajtott sokkterápiák után ezeknek az országoknak most a tartós monetarizmusra kellett berendezkedniük. Az olyan országok, mint Lengyelország, Csehország, Magyarország vagy Szlovákia, csak így válhatnak képessé arra, hogy az euró bevezetésének előfeltételeként egy későbbi időpontban majd teljesíteni tudják a maastrichti kritériumokat. A transzformációs válság így szinte észrevétlenül alakult át integrációs válságba.

Az ezzel járó esetleges szerkezeti, gazdasági és társadalmi problémákról az EU-ban egyetlen fórumon sem folytak viták. A 2000. decemberi Nizzai Csúcsértekezlet ehelyett az EU Tanácsában érvényes vétójog elsorvasztásáról folyó vitákra koncentrált. Az egyhangú döntések elve 1966 óta¹⁷ képezte az EGK fejlődésének alapját. Bevezetése nem utolsó sorban francia nyomásra történt, miután Franciaország aggályosnak tekintette Németország katonai betagozódását egy később megbukott Európai Védelmi Közösségbe (EVK). Nos, miután 1989-ben közvetett módon kiderült, hogy Németország nem is olyan egyértelmű vesztese a II. világháborúnak, mint ahogy azt 1945 után feltételezték, az egykori háborús ellenféltől való (francia) félelem akadályozta a hatalmi viszonyokban való tisztánlátást. Az erőviszonyok pedig a KGST összeomlásával egyértelműen Németország javára tolódtak el, hiszen ez volt az egyetlen ország Európában, amelynek sikerült megnövelnie a saját területét 1945 után.

Ezzel párhuzamosan az EU nagyurainak dönteniük kellett arról a kérdésről, mi legyen az uniós tanácsdemokráciával az egyes közép-kelet-európai országok esetleges csatlakozását követően. Az 1966 óta széles körben elterjedt vétórendszer a bővítés perspektívájában már túl kockázatosnak tűnt, mert azzal fenyegetett, hogy teret ad a közép-kelet-európai érdekek brüsszeli megnyilvánulásának. Erre azonban az Európai Unió nem volt felkészülve. Már az első új belépések előtt egyértelmű viszonyokat kellett tehát teremteni, amik nem tudják blokkolni a nagy szereplők által meghozott döntéseket. Az Európai Unió új rendjét a tervek szerint a Nizzai Szerződésnek kellett szabályoznia.

Első nekifutásra aztán mégse sikerült egészen a dolog. Először is nem sikerült az egyes országok vétójogát teljes mértékben eltörölni. A kultúra, az adóügyek, a víz- és energiagazdálkodás, valamint a környezetvédelmi kérdések tekintetében változatlanul érvényes maradt az egyhangú döntések elve, miközben a régi EU-szerződés 70 rendelkezéséből 30 tekintetében a jövőben a döntéshez elégséges lesz a minősített többség.¹⁸ Aztán naphosszat vitatkoztak a Nizzai Csúcsértekezleten – amely egyébként először szembesült a globalizácó ellenzőinek heves tiltakozásával – a szavazatok jövőbeli súlyozásáról a Tanácson és a Parlamenten belül, hogy az hogy fessen ennyi és ennyi új állam csatlakozása után. Itt aztán elemükben érezték magukat a tanácsos urak. A végeredmény: a posztoknál német többség érvényesül majd, és roppant mennyiségű francia, brit és olasz bürokratára is szükség lesz. De a tagjelöltek sem távoztak üres kézzel: a csatlakozási tárgyalások lezárulta után Lengyelország, Csehország, Magyarország stb. hazai fronton kiszolgált politikusait – egyelőre persze csak fiktív – irodák és titkárnők várják majd Brüsszelben.

A nizzai fejezet végén azonban roppant kínosan hatott az ír lakosság vonakodása, hogy jóváhagyja az EU döntési fórumainak nehezen kialkudott új adminisztratív rendjét. Dublinban 2001 júniusában el kellett ismerni, hogy a nép ez esetben nem úgy szerette volna, ahogy a politikusok döntöttek. Úgyhogy e miatt a kis malőr miatt – akárcsak a Maastricht kontra Dánia esetben – 2002 októberében meg kellett ismételni a demokráciát. Ezúttal sikerrel.

A német és a francia tőke képviselőinek egyébként is enyhén hátborzongató volt az egész vita a Tanácson és a Parlamenten belüli szavazatok jövendőbeli súlyozásáról meg a biztosok kinevezéséről. Ezért robbantotta ki a német külügyminiszter, Joseph Fischer és a francia politikai elit az ún. alkotmányvitát, amely után az Európai Unióban előbb-utóbb úgyis számolni kell egy újraalapítással. Fischer volt az, aki először 2000 végén beszélt az Európai Unió “tudatos újraalapítási aktusának” víziójáról. Ezzel egyidejűleg figyelembe lehetne venni az egyes régi és új tagországok eltérő integrációs sebességét és egyfajta mag-EU köré peremterületeket létesíteni, amelyek működésére más törvények volnának érvényesek. A gazdasági központok ezzel egyfajta úttörő szerepet játszanának, amelyet a perifériák támogatnak. Az efféle, már nyíltan és bevallottan szelektív integrációs ajánlatok további vitája átkerült egy új, nem hivatalos fórum, a “Konvent” illetékességi körébe. Ez 2002. február 28-án, a levitézlett egykori francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetése alatt vette fel a munkát.

 

A “közösségi vívmányok”

 

“Közösségi vívmányokon” (acquis communautaire) csaknem 80 000 oldalt kitevő 20 000 jogi akta értendő, amelyeket – 31 fejezetre (miszerint chapter) lebontva – minden tagjelölt ország megkap. Brüsszel 1998 második felében kezdte meg e joganyag áttekintését (miszerint screening), amelyet szőröstül-bőröstül minden jövőbeli tagállamnak át kell vennie.

Technikailag ez a screening a következőképpen zajlik: valamennyi tagjelölt létrehozza saját bürokráciáját, amely bedolgozza magát a 31 fejezet témakomplexumaiba, amelyeket Brüsszel mint a későbbi Unió jogi alapjait 1957 óta felhalmozott.¹⁹ Az EU Bizottsága a maga részéről szakértőket nevez ki, akik az egyes fejezetekre vonatkozó összegzéseket előadják az egyes tagjelölteknek. A tárgyalási nyelv az angol, a konzultációk menetét Phare-pénzekből dokumentálják, majd lefordítják a különböző közép-kelet-európai nyelvekre. Rendszeres időközönként táblázatok készülnek, amelyek a 12 tagjelöltnek az egyes fejezetek tekintetében elért eredményeit ábrázolják. A 12 újonc “regattamodellnek” nevezett versenyfutását a félévente újra meghirdetett legjobb startpozícióért már a felvételi tárgyalásokat megelőzően megnyitotta az Európai Bizottság. Az “Agenda 2000”-ben ez áll: “A csatlakozni szándékozó országokban megfigyelhető legfontosabb trendek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság – amennyiben fokozzák jelenlegi erőfeszítéseiket – középtávon képesek lehetnek az acquis zömének átvételére és az acquis érvényre juttatásához szükséges közigazgatási szerkezet kiépítésére. Ezzel szemben Szlovákia, Észtország, Lettország, Litvánia és Szlovénia csak abban az esetben lehetnek erre képesek, ha erőfeszítéseiket nagymértékben és tartósan fokozzák.”²⁰

Azóta a rendszeresen publikált regattajegyzőkönyvekben, ahogyan a valóságos vitorlásversenyeken is, sűrűn változtak a győztesek. Az EU perifériájának meghatározó helyéért a már említett három favorit mellett Szlovénia és Szlovákia is elkönyvelhetett egy-egy jó részeredményt, míg Lengyelország – és időnként Csehország is – vissza-visszaesett. Az uniós tagságnak ez a sportversennyé torzult felfogása azt mutatja, hogy milyen mechanisztikus módon tekintenek a brüsszeli bürokraták és a közép-kelet-európai új elitek az integráció folyamatára. Párhavonta mérleget vonnak. Az az ország, ahol az acquis communautaire előírásainak átvétele nem működik elég gyorsan és zökkenőmentesen, visszaesik a legjobb helyekért (vélelmezések szerint Németország napos oldalán…) folyó versenyben. Bulgáriával és Romániával 2001 végéig a 31 fejezetnek még a felét sem sikerült lezárni, uniós felvételük ezzel elsőként került le a napirendről.

Az uniós joganyag átvételéről folytatott megbeszélések bilaterális jellege következtében óriási nyomás nehezedik a csatlakozni kívánó államokra, amelyek küldöttei mindig egyedül néznek farkasszemet az egész brüsszeli apparátussal. Aki az előírásokat nem teljesíti vagy nem teljesítheti olyan engedelmesen, mint az adott fejezet esetében leggyorsabb jelölt, az visszaesik a screening-eljárásban. Az egyes közép-kelet-európai államok közt folyó konkurenciaharc biztosítja Brüsszel számára, hogy ne legyenek elvi viták az olyan nehéz fejezetek tárgyalásakor, mint a “mezőgazdaság”, a “szabad tőkeáramlás”, a “szabad költözködés joga” (a személyek szabad mozgása) vagy a “versenypolitika”. Mindig akad olyan csatlakozni kívánó kormányzat, amely hajlandó elárulni a tagjelöltek egy lehetséges közös, esetleg kritikus állásfoglalását és rögtön “igen”-t mondani a joganyag átvételére.

A tíz közép-kelet-európai jelentkező (továbbá Ciprus és Málta) felvételének kiemelt feltételei az 1993-ban Koppenhágában megfogalmazott kritériumok: “intézményi stabilitás”, “működőképes piacgazdaság” és a kötelezettség, hogy “sajátjukká kell tenniük az Unió (…) politikai céljait”. A már az 1957-es Római Szerződésben is megemlített “négy szabadság”, vagyis az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgása nem véletlenül áll az acquis communautaire 31 fejezetének élén. Az akadálytalan tőkefelhalmozás elvén alapuló integrációk e jelképei az Európai Unió tartóoszlopainak számítanak. Hogy megvalósuljon az összhang a brüsszeli “vívmányokkal”, a tagjelölteket arra kötelezik, hogy saját országaikban előmozdítsák a lehetőleg minden iparágra és a szolgáltatási szektor egészére kiterjedő privatizációt, hogy a közigazgatást átalakítsák a szabad vállalkozói osztály igényeire szabott szolgáltatássá, hogy a jogot és a belügyet – az ő esetükben a külföldi befektetők érdekei által meghatározott – polgári uralom tartópilléreivé tegyék, hogy a társadalombiztosítást és a nyugdíjrendszert megnyissák a tőkepiac előtt, valamint hogy takarékoskodjanak minden állami társadalompolitikai alrendszeren, az egészségügytől kezdve a lakásügyön keresztül egészen az oktatásügyig, illetve kínálják fel ezeket a piac számára.

Végezetül még utalni kell rá, hogy az egész felvételi folyamat során semmiféle tárgyalásra nem került sor az EU Bizottságával az egyik és az egyes tagjelölt országokkal a másik oldalon, holott az acquis communautaire-ről folyó megbeszéléseket mind a média, mind a politikusok ilyenként ábrázolták. A közép-kelet-európai országok feladata csakis és kizárólag az volt, hogy átvegyék a jogi előírások és a kapitalista normák teljes gyűjteményét, az EU szakértőinek pedig nem volt más dolguk, mint hogy ellenőrizzék ezeknek az intézkedéseknek a megvalósulását. Tárgyalásról egyáltalán nem volt szó. Egyedül bizonyos átmeneti idők képezték vita tárgyát, amíg megvalósulhat az egyik vagy másik “szabadság”, illetve az egyik vagy másik fejezet átvétele. És még itt is megfigyelhető volt, hogy az Európai Unió – például a személyek vagy a szolgáltatások szabad mozgása tekintetében – gyakran hosszabb átmeneti időket alkudott ki magának, mint a tagjelöltek.

Hogy egyáltalán nem folytak tárgyalások, azt többek között egy francia parlamenti jelentés is mutatja, amely 1998-ban készült az assemblée nationale tagjainak megnyugtatására. Abban ez áll: “Nem hagyományos tárgyalásokról van szó (ti. a bővítési megbeszélések esetében; HH), amelynek során eltérő érdekek közt egy kompromisszum kerül kialakításra, hanem csatlakozási tárgyalásokról, ahol az egyik fél (értsd: a tagjelöltek; HH) a másik fél (vagyis az EU; HH) segítségével és annak ellenőrzése alatt megvalósít egy adott célkitűzést.”²¹ Ugyanígy látta a helyzetet az Európai Parlament alelnöke, Klaus Hänsch, amikor a “tárgyalási” folyamatról írt: “Nem a munkavállalók szabad mozgásának elvéről folyik a tárgyalás, hanem azokról a határidőkről, amelyek elteltével ennek az elvnek érvényesülnie kell. Nem arról az elvről folyik a tárgyalás, hogy a belföldiek és a külföldiek egyenjogúak a földtulajdonszerzés tekintetében, hanem az elv megvalósításának módjáról és határidőiről.”²²

Az EU-joganyag évekig elhúzódó átvételi procedúrájának az is lényeges funkciója volt, hogy a 12 tagjelöltet folyamatosan a versenyelv hatása alatt tartsa. A tagjelöltek egyrészt egymás ellen küzdöttek, ami az acquis communautaire egyes fejezeteiről folytatott megbeszéléseket illeti, másrészt viszont valamennyien egyfajta közös sorban állásra kényszerültek, ahol folyton bizonyítékokkal kellett szolgálniuk integrációs elkötelezettségüket illetőleg. Ezek a bizonyítékok pedig igen gyakran felértek a brüsszeli “közösségi vívmányok” előtti megalázkodással. Arra kezdettől fogva egyetlen kormány sem kapott garanciát, hogy mindezért cserébe majd számot tarthat a perifériás integrációra. Ezzel szemben Brüsszel gyakran beleavatkozott a tagjelöltek belügyeibe, és állandóan intelmeket engedett meg magának, ha pl. valamelyik közép-kelet-európai ország választások előtt állt. A lengyel Parasztpárt, a szlovák HZDS-LS, Csehország és Morvaország Kommunista Pártja, a magyar és a román jobboldal… az EU nagyurai mindentől óva intettek, ami a befektetésbarát tőke által megszokott liberális-szociáldemokrata-konzervatív pártspektrumon kívül esik. Rendszerint a választópolgárokat fenyegették meg: ne sodorják veszélybe az integrációt azzal, hogy fontos pozíciókba juttatnak Brüsszel által nem ellenőrzött pártokat és pártvezetőket. Az acquis egyes fejezeteit felhasználva Brüsszelből könnyedén lehetett – ebben az értelemben – külpolitikát folytatni.

 

Koppenhága, 2002

 

2002 telén Dániában az Európai Unió Tanácsa és Bizottsága döntést hozott arról, hogy nyolc közép-kelet-európai államot (valamint Máltát és Ciprust) meghív az integrációs projektbe. Az utókor úgy tekinthet majd 2002. december 12-ére és 13-ára, mint a megnövekedett Európa születésnapjára. Románia és Bulgária a 2007-es évvel vigasztalódhatott. Ciprus rendezetlen területiségét tudomásul vették, a probléma megoldását pedig elnapolták.

“A mai nap példátlan történelmi esemény tanúja, amennyiben a folyamat az Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Máltával, Lengyelországgal, Szlovákiával, a Cseh Köztársasággal, Magyarországgal és Ciprussal folytatott csatlakozási tárgyalások lezárásával a befejezéséhez ért. Az Unió örül, hogy ezeket az államokat 2004. május 1-jével felveheti tagjainak sorába.”²³

Az Európai Tanács így vezette be “végső következtetéseit” Koppenhágában, hogy aztán a továbbiakban kitérjen saját dicséretére, majd “Európa népeinek közös elszántságát” ünnepelje. E népek most elérték, hogy “találkozzanak egy Unióban, amely kontinensünkön a béke, a demokrácia, a stabilitás és a jólét hajtóerejévé lett”. Roppant kínosak az olyan ünnepi beszédek, amelyekben a békéről, a demokráciáról, a stabilitásról és a jólétről szóló közhelyekkel helyettesítik a négy szabadságot, amelyek kedvéért megvalósult a brüsszeli befolyási övezet kiszélesítése. Európa az itt előcitált négy tiszteletre méltó cél közül egyikhez sem került közelebb az elmúlt évtizedben. És nem is szól semmi amellett, hogy a nyolc közép-kelet-európai ország felvétele a közös piacba a kontinenst biztonságosabbá, békésebbé, demokratikusabbá vagy szociálisan igazságosabbá tenné. Ellenkezőleg: az Európai Unió elszívó hatása destabilizáló következményekkel járt a peremvidékeken, egyrészt területi, másrészt társadalmi feszültségeket előidézve.

Visszatért Európába a háború mint a politika egyik lehetséges eszköze. Ma az Európai Unió és az Egyesült Államok katonái állomásoznak Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban, Macedóniában. A NATO keleti kibővítése helyzetbe hozza az amerikai, a német és a brit hadsereget. A megnövekedett Európa peremvidékein fennmaradnak a területi bizonytalanságok: Ciprus, Moldávia, ill. a Dnyeszteren túli terület, valamint az egykori Jugoszlávia hat tagköztársaságából három mind határproblémákkal küzd. És bár Európának e 80-as évekhez képest veszélyes helyzetéről állandóan tudósít a média, az Európai Tanács és a Bizottság ennek az ellenkezőjét állítja. A Tanács elnöke, Anders Fogh Rasmussen 2002 decemberében az Európai Parlament előtt arra az állításra ragadtatta magát, hogy “a Koppenhágában hozott határozatokkal lezárulhat az európai történelem egyik legsötétebb és legvéresebb fejezete. Lezárunk egy évszázadot, amelyben háborús pusztítások és konfliktusok kísértettek. Búcsút veszünk a Jaltai Konferencia és a hidegháború Európájától”.²⁴ A történelmi tapasztalatot ilyen propagandisztikus erőszakkal saját ellentétébe fordítják. Aki ezt a beszédet az elmúlt évtizedek európai valóságáról mit sem tudva elolvasná, arra a következtetésre jutna, hogy az 1945. februári Jaltai Konferenciával “háborús pusztítás” zúdult Európára, amelynek csak a KGST és a Varsói Szerződés összeomlása, különösen pedig a 2002-es koppenhágai EU-csúcsértekezlet után sikerült végre véget vetni. A “béke, demokrácia, stabilitás és jólét” csak abban a világban tér vissza kontinensünkre, ahol az EU-országok katonái a Balkánon, Afganisztánban meg hamarosan egy sor más országban és régióban állomásoznak szerte a világon. Azok az ünnepélyes mondatok, amelyek az EU bővítését béke- és jóléti akció színében tüntetik fel, merev képletek, amelyek leginkább hittételekhez hasonlítanak, és amelyek nem képezhetik sem az ellenfelekkel folytatott párbeszéd, sem a látható és érezhető valósággal való összevetés tárgyát.

A jaltai rendszer bukásának ünneplésével nem a második világháború legyőzését üdvözlik haladásként, hanem – fesztelenül és elég nyíltan – éppen e legyőzetés végét. Ezzel közvetve kapcsolódnak a bővítés problémaköréhez – ahogyan az a Wehrmacht által folytatott háború alatt és e háború révén megvalósult. Most azonban Németország egykori háborús ellenfelei, Anglia és Franciaország is a keleti bővítés támogatói. Az egykori német szövetségesek, Magyarország, Szlovákia és Románia, ugyanúgy tetszéssel adóznak a közelmúltbeli terjeszkedésnek, mint azok az országok és kormányok, amelyeket az 1940-es évek elején megszállt a Wehrmacht: Csehország, Lengyelország és Szlovénia.

Persze az EU apparátusának soraiból mindenki kikérné magának az iménti érvet, ám a háborús vereség legyőzésének öröme árulkodik a szellemről, amelyben az új Európa – rövidesen egy 60 000 fős gyorshaderővel felfegyverezve – megszületett. “Hazatérnek az elrabolt gyermekek”, állt 2002. december 16-án a félhivatalos osztrák Wiener Zeitung szalagcímében. Véleményük szerint tehát – és ezzel a lap sem a médiában, sem a politikában nem áll egyedül – az új tagjelöltek lakossága és régiói a Jaltai Konferenciát és a háború 1945-ös befejeződését követően Moszkva által eltéríttettek, de a koppenhágai EU-csúcs sorsukat most visszahelyezte jog szerinti szüleik kezébe. Az interpretáció ilyen mértékű őszintesége arról tanúskodik, hogy Európa imperialistái nyugtalanító magabiztossággal mérlegelik érveiket.

2002. december 13. és péntek volt, amikor a hideg dán fővárosban az EU keleti bővítését kimunkáló 65 politikus – államfők, miniszterelnökök és külügyminiszterek – a “családi fényképen” (ahogy a sajtó nevezi) belemosolygott a kamerákba. A következő hónapok során Ciprus kivételével valamennyi jelölt országban csatlakozási népszavazásokra került sor, amelyek mindenütt az EU-tagság igenlésével zárultak. Litvánia kivételével, ahol a választásra jogosultaknak mintegy 64%-a járult az urnák elé, sehol sem tapasztalhattunk csatlakozási eufóriát. 2003. április 12-én a magyar választópolgároknak még a fele sem élt demokratikus jogaival; a rendszerváltás e végső, sorsdöntő napján 64%-uk otthon maradt. Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban és Szlovéniában egyaránt 60% alatt maradt a választási részvétel. A felfokozott hangulat, hogy új (társadalmi és politikai) korszak kezdődik, teljességgel hiányzott. A közép-kelet-európai emberek többsége – a média és a politikusok megfelelő instrukcióit követve – elfogadta a látszólag elkerülhetetlent.

Az egyes országok politikai elitjeinek mozgástere 2004. május 1-jével végérvényesen leszűkül, a brüsszeli törvények ugyanis a nemzeti törvényhozás fölött állnak. Egyes közép-kelet-európai államok fokozott közeledése a katonai téren egyre határozottabban egyeduralomra törő Egyesült Államokhoz – ahogyan az az USA Irak elleni támadása következtében máris megfigyelhető – a felszínen növekvő külpolitikai lehetőségeket sugallhat. És valóban, a német vezetésű Európai Unió, illetve az USA-vezette NATO között fennálló strukturális ellentétek némi politikai lélegzetvételhez juttathatják Kelet-Európát. Azonban sem az EU-tagsággal járó gazdasági kényszerek, sem a költséges felfegyverkezés követelménye nemigen alkalmasak rá, hogy a közeljövőben megnöveljék az Európai Unió keleti tagországainak politikai mozgásterét.

 

(Fordította: Bellon Erika)

 

 

Jegyzetek

 

* A tanulmány a szerző Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur Peripheren EU-Integration című könyve (Wien, 2003) egyik fejezetének szerkesztett változata.

¹ Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987, 527. o.

² Uo. 125. o.

³ Uo. az EGK-szerződés 3. paragrafusa, 125. o.

⁴ Uo.

⁵ Uo.

⁶ 1985. február 1-jén Grönland kilépett az Európai Közösségből. Ez volt idáig az egyetlen ilyen eset.

⁷ Vö. Verträge zur Gründung der Europäischen Gemeinschaften. Brüsszel–Luxemburg, 1987 (Egységes Európai Okmány). 544. o.

⁸ Vö. Bundesgesetzblatt 1994, II. rész, 3205. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

⁹ Vö. uo., 3406. o. Németország, (in: http://www.jura.uni-sb.de/BGBI/)

¹⁰ Peter Gowan: “Die EU und die ungewisse Zukunft des Ostens”, in: Ost-West-Gegeniformationen, 2001/1. Graz 2001, 4. o.

¹¹ Az idézet forrása Európai Bizottság (szerk.): “Agenda 2000: Egy erősebb és kibővített Európai Unió”, in: Bulletin der Europäischen Union, 5/97. melléklet. Luxemburg 1997, 43. o.

¹² Időközben az EU tagországainak száma Ausztria, Svédország és Finnország 1995-ös csatlakozásával 15-re nőtt. Norvégiában az állampolgárok többsége népszavazás keretében elutasította a csatlakozást.

¹³ A “Phare” rövidítés jelentése: “Pologne, Hongrie: Assistance à la Re­st­ructu­ration Economique”.

¹⁴ Vö. Kurier, 1998. május 15.

¹⁵ Vö. Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

¹⁶ Jacques Santer Bécsben, az osztrák gyáriparosok egyesülete előtt elhangzott beszéde, 1998. július 2. (“Die Europäische Union auf das nächste Jahrhundert vorbereiten: Herausforderung für die österreichische Präsidentschaft”)

¹⁷ Az 1957-es Római Szerződés még csak minősített többségi döntést említ, a gyors döntéshozatalt elősegítendő.

¹⁸ A minősített többséghez elérendő küszöb a Tanács esetében – legföljebb 27 tagországot figyelembe véve – a szavazatok 73,4%-a.

¹⁹ Az egyes fejezetek címei (az élen a lényeggel): Az áruk szabad mozgása (1), A szabad költözködés joga (2), A szolgáltatások szabad mozgása (3), A tőke szabad mozgása (4), A társasági jog (5), A versenypolitika (6), A mezőgazdaság (7), A halászat (8), A közlekedési politika (9), Az adók (10), A gazdasági és monetáris unió (11), A statisztika (12), A szociális és a foglalkoztatási politika (13), Az energiapolitika (14), Iparpolitika (15), A kis- és közepes vállalkozások (16), A tudomány és a kutatás (17), Az általános és a szakképzés (18), Telekommunikáció és információtechnológia (19), A kultúra és az audiovizuális média (20), Regionális politika (21), Környezetvédelem (22), Fogyasztó- és egészségvédelem (23), Jog és belügy (24), Vámunió (25), Külkapcsolatok (26), Közös kül- és biztonságpolitika (27), Pénzügyi ellenőrzés (28), Államháztartás (29), Intézményi kérdések (30), Egyéb (31)

²⁰ Az EU Bizottsága, idézi Markus Warasin: Die Osterweiterung der Europäi­schen Union. Chancen, Risiken, Interessen. Bozen 2000, 103. o.

²¹ Assemblée nationale 1998, idézi Dorothee Bohle: “EU-Integration und Osterweiterung”: Egy új európai rendetlenség körvonalai, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette Hans-Jürgen Bieling és Jochen Steinthilber. Münster 2000, 310. o.

²² Klaus Hänsch: “Der Weg zur Osterweiterung der EU”, in: Europa braucht den Osten, szerkesztette Peter Kreyenberg. Stuttgart 1998. 28. o.

²³ Európai Tanács: A vezetés végső következtetései. Koppenhága, 2002. december 12–13.

²⁴ Rasmussen az Európai Parlamenthez címzett üzenetében, a Koppenhágai Csúcsértekezletet követően. Az idézet forrása: Enlargement Weekly, 2002. december 20. (vö. http://europa.eu.int/comm/enlargement/index_en.html)

 

A szervezett bűnözés a nagy üzlet egyik ága: a tőke illegális szektora. Az 1990-es évekre a szervezett bűnözés "bruttó bűnügyi terméke" révén a világ huszadik leggazdagabb szervezete lett; gazdagabb mint 150 szuverén állam. A bűnözés immár nem csupán célja, hanem – a tőkefelhalmozáshoz, a közösségi élet, illetve a politikai hatalom újratermeléséhez kapcsolódó gazdasági folyamatok révén – formája is az uralomnak.

Új irány a kriminológia számára

Most, hogy a huszonegyedik századba léptünk, szükségessé válik a bűnözés új, korunk állapotának megfelelő értelmezése. Ha el akarjuk kerülni a kriminológia folyamatos marginalizálódását, akkor tudatában kell lennünk, hogy a mi tudományágunk egy bizonyos történelmi helyzetben alakult ki, amely most a felismerhetetlenségig átalakul. Tradicionálisan a kriminológia, visszhangozva a büntetőjog formuláit, úgy fogta fel a bűnözést, mint

• inkább egy kivételes, mint egy normálisan előforduló eseményt,
• a patológia egy formáját, mely a társadalom perifériájára szorultak köréből származik, illetve túlnyomórészt ott fordul elő,
• az egyébként normális társadalmi-gazdasági folyamatoknak átmeneti, gyakran brutális szétesését,
• az uralom egyik tárgyát. A bűnözés egy szabályozandó jelenség, amit olyan mértékűvé kell leszorítani, hogy kezelhető legyen a modern állam és más szociális intézmények rendelkezésére álló eszközeivel. A kriminológia szerepe az, hogy segítse ezt a szabályozó, ellenőrző folyamatot.

Ez a nézet olyan mélyen meggyökerezett, hogy csaknem logikai ellentmondásnak tűnt fel annak a megkérdőjelezése, hogy a bűnözésnek valóban ezek-e az ismérvei. A nézet még mindig erősen jelen van a közvéleményben és az igazságügyi intézmények munkájában. Mindazonáltal, már sok év óta, a kritikai kriminológusok túlmennek e tradicionális nézet határain: nem teljesen érvénytelenítik azt, hanem megmutatják, hogy az csak egy oldala egy bonyolultabb és gyorsan változó tényállásnak.

A bűnözés mint normális és nem kóros dolog

Az elmúlt harminc évben, egészen mostanáig, a legtöbb társadalomban tanúi voltunk a bűnözési statisztikák romlásának. Ahogyan egyre gyakoribbá válik a bűnözés, elveszti kivételes esemény jellegét, és "életünk egy megszokott háttérjellemzőjévé – a késői modernség magától értetődő elemévé válik" (Garland, 1996: 446). Mostanában a bűnözési arány kismértékben csökkent, de ez csak még nyomatékosabbá teszi a megváltozott helyzetet. Most már nem egyszerűen a bűntények mennyiségéről, hanem inkább a bűn társadalmi-gazdasági szerepének és funkciójának változásáról van szó.

Újabban a figyelem középpontjába került ennek egyik aspektusa, nevezetesen hogy a bűnözés és más elkerülendő kockázatos viselkedés közt levő határok egyre inkább elmosódnak. Egyre növekszik a zavar a tényleges bűnözéstől való félelem és egy olyan zavaros érzés között, amely arra ösztönöz bennünket, hogy saját magunkat, családunkat és szomszédságunkat biztonságba helyezzük a veszélyes emberektől, az "új veszélyes osztályoktól", amely gyakran etnikai, illetve osztályfelhangokat is hordoz. Az érem másik oldalát pedig az jelenti, hogy akik pénz és vagyon fölött rendelkeznek, és olyan csoportokhoz tartoznak, amelyekkel nem áll fönn valamilyen bizalmon vagy függésen alapuló társadalmi kapcsolat, egyre inkább a bűn legitim célpontjának tűnnek. Az ismeretlen, társadalmi kapcsolatokon kívül rekedt emberek gyanúsakká válnak, és félünk tőlük. Ez tükrözi a "mások társadalmát", a korai kapitalizmus Friedrich Engels által megjelenített tulajdonságát az angol ipari városok jellemzésében, amelyekben "a brutális közöny és az az a tény, hogy minden egyes ember lelketlenül csak személyes érdekeivel törődve magába zárkózik, annál visszataszítóbban ötlik szembe és annál sértőbb, minél több ember verődik össze egy kis területen; … Az emberiség felbomlása monaszokra, amelyek mindegyikének külön életelvei és külön céljai vannak, az atomoknak ez a világa itt a legteljesebb, végső kifejlettségében látható". (MEM 2. k. 242.).

E témának számos vetülete jelenik meg a kriminológiában. Sebastian Scheerer írt a folyamatról, melynek során a bűnözőről alkotott képünk megváltozik, az "osztályozás megszűnik a szétesett társadalomban…", aminek eredményeképpen "a »bűnözők« ez idáig világos kategóriái elhalványulnak" (Scheerer, 1996: 440). Georges Vigarello, a Franciaországban történt nemi erőszak és szexuális visszaélések történelméről szóló tanulmányában leírja, hogyan "cserélődik ki a társadalmilag marginalizált korcs az ismeretlen meggyalázóra… a társadalomba illeszkedett és szakmailag elfogadott, jellegtelen bűnözőre…" (Vigarello, 2001: 235). Jock Young számára azok az emberek, akiket mi veszélyesnek tekintünk "…mindenütt ott vannak, és nem szűkíthetők le bűnözőkre és kívülállókra" (Young, 1999: 66). Ennek eredményeként az igazságszolgáltató intézmények számos más stratégiával és diskurzussal egészülnek ki a kockázatok kezelése érdekében.

A tény, hogy a bűnözés a posztmodern élet szokásos velejáró kockázatává válik, és a bűnöző azonossága elhomályosul, azt is jelzi, hogy a mostanáig bűntettnek tekintett indítékok és tevékenységek normális dolgokká válnak. A bűnözés egyre inkább a mindennapi élet megszokott részévé válik. Egyre kevésbé van szükség büntethetőségre, az ésszerűsítési vagy "semlegesítési technikákra" (Sykes és Matza, 1957). A bűnözők többé már nem újítók a mertoni értelemben véve (Merton, 1957), akik szélsőséges eszközökkel törnek pozíciókra, ők is csak ugyanazt csinálják, amit mindenki más. A bűntényt egyre "…kevésbé a hiányérzet motiválja, inkább a lehetőségek túltengése… a túl sokféle szabályozatlan módja annak, ahogyan a különböző státusokat el lehet érni…" (Ruggiero, 1993: 135).

A fent említettek kapcsolatban állnak a szociális és gazdasági széttöredezés észlelhető folyamatával, amely jellemzője a "posztmodern" (pl.: Bauman, 1995), "késő modern" (Giddens, 1990) vagy "kockázat"-társadalomnak (Beck, 1992), és amely maga után vonja a normális és kóros, kultúra és szubkultúra, morális és immorális közti különbségek csökkenését. Húsz évvel ezelőtt ezt a fragmentációt még úgy ünnepelték, mint a posztmodern korszakának kezdetét, mely "kiterjeszti az átlagemberek lehetőségeit és identitását mindennapi munkahelyi, szociális, családi és szexuális életükben" (Hall, 1989: 129). Most viszont sokkal inkább tudatában vagyunk e folyamat sötét oldalának. A keynesi jóléti állam "szervezett modernitásának" összeomlása (Wagner, 1994) kiterjedt lehetőségekhez juttatta a vagyonos rétegeket, de csak a szegénység és szociális egyenlőtlenség növekedésével egyidejűleg, ami az új, agresszív "amerikanizált" kapitalizmussal vegyítve, csak a profitérdekkel törődik, és egyre kevésbé foglalkozik a szociális integráció és szolidaritás követelményeinek kielégítésével. Ezt a tendenciát két tényező segíti. Először is a spekulatív pénzügyi tőke egyre növekvő szerepe a világgazdaságban, mely kizárólag olyan pénzügyi technikákat vonultat fel a profitszerzéshez, mint a spekuláció a deviza- és kötvénypiacon, és kevéssé érdekli a szociális integráció fenntartása. Másodszor a globalizáció és a kommunikációs hálózatok (Castells, 1996) nagyarányú kiterjedése fokozza az ipari tőke képességét, hogy a munkaintenzív termelést alacsony bérszínvonalú térségekbe telepítse, ahelyett hogy fenntartaná a tradicionális "fordista" munkásosztály bérét és szociális költségeit. Ennek egyik jelentős megnyilvánulása az üzleti vállalkozásokból származó adóbevételek folyamatos csökkenése (Martin és Schumann, 1997, Hertz, 2001).

Ezzel eljutottunk a bűnözés változó természetének második aspektusához. A bűnözés statisztikai és kulturális normalizálása mögött a strukturális normalizálás folyamata áll, ahol a bűnözés – különösen, de nem kizárólag a gazdasági bűnözés – egyre inkább úgy működik, mint a szociális és gazdasági élet újratermelésének mechanizmusa, ahelyett hogy azt bomlasztaná. Ezt már néhány éve előre vetítette Umberto Santino olasz kriminológus, aki azonosította az átmenetet, amelyben "…azok a periférián és másodlagos szociális szférákban előforduló események, amelyeket régebben »a kapitalizmussal együtt járó bűntetteknek« tekintettek, most már »a kapitalizmussal és a kortárs társadalommal együtt járó bűntettekké« váltak" (Santino, 1988: 232). Belépünk az "uralom vegyes gazdaságának" szakaszába, ahol a bűnözés nem pusztán célja, de formája is az uralomnak: a tőkefelhalmozáshoz, a közösségi élet újratermelésének szociális folyamatához, illetve a hatalom és uralom politikai folyamataihoz kapcsolódó gazdasági folyamatok szintjén. Attól, hogy a bűnözés az uralom egyik formájává válik, ugyanúgy brutális és a civilizált élet bomlasztója marad. Egyszerűen arról van szó, hogy ez általában a szociális és gazdasági folyamatok fejlődésének iránya. A huszonegyedik század szociális életének növekvő instabilitása, kockázatos, sőt barbár mivolta bizonyos értelemben magában foglalja a visszatérést egy olyan társadalomba, amely megelőzte a modern ipari kapitalizmus kialakulását.

A bűnözés és a tőke

Jól ismert a fokozatosan elmosódó határ a szervezett bűnözés, vállalati bűnözés és a törvényes vállalkozások között (Ruggiero, 1996, 2000). A szervezett bűnözés a nagy üzlet egyik ága: egyszerűen a tőke illegális szektora. Úgy becsülik, hogy az 1990-es évekre a szervezett bűnözés "bruttó bűnügyi terméke" révén a világ huszadik leggazdagabb szervezete lett, és gazdagabb, mint 150 szuverén állam (Castells, 1998: 169). Becslések szerint a világ bruttó bűnügyi terméke a világ kereskedelmének 20 százalékát teszi ki (de Brie, 2000).

A bűnügyi vállalkozás struktúrája többé már nem az a családi típusú vállalkozás, amilyen a régi szicíliai maffia esetében volt. Inkább egy újabb, rugalmas formája a "vállalkozó" bűnügyi szervezeteknek és működési módoknak, amely nagymértékben alkalmazkodott a gyorsan mozgó globális hálózatokhoz, egyre inkább beékelődik a legitim gazdaságba azáltal, hogy különböző pénzmosási technikákat használ (lásd Carter, 1997). A titkos kóddal írt elektronikus levelek, anonim weboldalak és a pillanatnyi tranzakciók tömege, amit az Internet és a pénzpiacok biztosítanak, egyre inkább lehetetlenné teszi a legális és az illegális közti megkülönböztetést, ahol pedig már meg lehet különböztetni ezeket, ott az kívül esik a nemzeti jogalkalmazás keretein. A hálózatok megszokott dologgá teszik a bűnözést (lásd Castells, 1998: 202, van Duyne, 1997).

Ezalatt a legitim vállalkozások aktívan keresik a kapcsolatot a bűnszövetkezetekkel, és hozzájuk hasonló módszereket rendszeresítenek. Az embercsempészet csökkenti a munkaerőgondokat sok termelői ágazatban, mint a textil- és élelmiszeripar, építőipar és mezőgazdaság, továbbá a feketegazdaság, ahol a félig legális alkalmazás tarkítva van bűnügyi tevékenységbeli alkalmazással (Ruggerio, 1997). Emellett a multinacionális vállalatok működésének globális kiterjedése képessé teszi az olcsó munkaerő legbrutálisabb exportját alkalmas helyekre a déli féltekén, ahol "…a munkásoknak meg kell elégedni a főnökök által bérelt gengszterekkel, áruló szakszervezetekkel, sztrájktörőkkel, magánrendőrséggel és halálbrigádokkal" (de Brie, 2000: 4). A harmadik világ ilyen brutális munkafeltételeit úgy lehet bemutatni, mint a megfelelő "kormányzat hiányának" jellemzőjét, aminek semmi köze nincs a globális kapitalizmus dinamikájához. Valójában a verseny és a termelési költségek minimalizálásának szükségessége olyan helyzetet eredményez, melyben "a vállalatok egyre kevésbé találnak lehetőséget arra, hogy bűntények elkövetése nélkül működjenek" (Bello, 2001: 16, lásd még Mokhiber és Weissman, 1999, Ganesan, 1999). A multinacionális vállalatok összejátszása az erőszak különböző formáival felidézi a kapitalizmus fejlődésének korai szakaszát, az amerikai "rablólovagok" idejét (Sombart, 1967).

A legális pénzügyi szektor, látván a szervezett bűnözők növekvő gazdagságát, megszokott keretei átlépésével magukhoz csábíthatja a bűnözők befektetéseit. A Bank of Credit and Commerce International (Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank) 1991. évi bezárása sejteni engedte a jéghegy csúcsát: legális magánbankok és beruházók vadásztak nyíltan legális és illegális pénzekre anélkül, hogy különbséget tettek volna a kettő között (Kochan és Whittington, 1991, lásd még Chossudovsky, 1996, de Brie, 2000). Hasonlóan jelzésértékű az a tény, ahogyan a legitim tőke kezdi ugyanazt a taktikát alkalmazni, mint a szervezett bűnözés. A drogkartellek tevékenysége, amely során a nyereségüket "offshore" bankokon keresztül mossák tisztára (olyan országok bankjai, ahol garantálják a betétek adómentességét és a befektetők kilétének titkosságát) "…eltörpül a törvényesen szervezett tőkemenekítés eredményeként a közvagyont érő óriási veszteségek mellett" (Martin és Schuman, 1997: 63). Így a legitim tőke növeli hatalmát a kormányok felett, hogy csökkentse az adóterheket, és nemcsak azzal fenyeget, hogy az olcsóbb munkaerőhöz telepíti termelőegységeit, de azzal is, hogy beveti a szervezett bűnözés néhány taktikáját és erőforrását. Valóban, a bűnözésben előforduló tőke arra kényszeríti a törvényes tőkét, hogy versenyezzen vele és kerekedjen felül azon a terhen, hogy legalábbis minimális adóbevételt fizetnie kell (Shelley, 1998: 608-9).

Bűnözés és közösség

A másik küzdőtér, ahol a "uralom vegyes gazdasága" fejlődik, a bűnözés mint a szegénység és gazdasági összeomlás elleni szociális háló. Az ENSZ egyik kutatási jelentése szerint:

"Mikor a világ számos részén egyre szűkülnek a gazdasági lehetőségek, az illegális gazdaságban való részvétel továbbra is az egyik a néhány valódi lehetőség közül, ami sok család számára elérhető, akiknek egyszerűen az alapvető megélhetésüket kell biztosítaniuk. Az illegalitás bizonyos termékeket és szolgáltatásokat kivételesen jövedelmezővé tesz. Így a drogkereskedelem a huszadik század végén az egyik központi gazdasági tevékenységgé vált, emberek millióit – a harmadik világ faluinak parasztjaitól kezdve az északi ipari országok városlakójáig – vonja be a csere hálózatába, mely nagy gazdagságot nyújt néhányak és tolerálható megélhetést sokak számára, akiknek az egyéb bevételi forrásaik korlátozottak" (UNRISD, 1994: 3).

A kokaintermelés latin-amerikai parasztok ezreinek nyújt segítséget az elszegényedés ellen, csökkenti a mezőgazdasági termékek és nyersanyagok alacsony világpiaci árának kedvezőtlen hatását. Az általában az USA által finanszírozott kísérletek a kokatermesztés beszüntetésére rendszerint szervezett ellenállásba ütköznek (Thorpe, 2000). A latin-amerikai drogtermelő országokban a keményvaluta illegális importja, rendszerint dollárban, segíthet ellentételezni a külföldi vállalatok és beruházók profitkivitelének hatásait (Keh, 1996, Santino, 1988). A drogkereskedelemből származó profit fehérre mosása segít fenntartani az offshore bankok növekedését, amelyek bezárása romboló hatással lenne az amúgy is alacsony életszínvonalra azokban az elszegényedett gazdaságokban, ahol ezek a bankok működnek. Hasonlóan, a kábítószerből származó profit mind a termelő, mind a fogyasztó országban a tőke egyik forrása és legális vállalkozások, különösen kisvállalkozások alapja, amelyek ugyancsak a pénzmosás csatornái (Ruggiero, 1993, Ruggiero és South, 1995). Ugyanakkor az alacsony béreket fizető munkahelyek a szegény közösségekben nem jelentenek kiutat a szegénységből, hanem inkább a bűnözői és informális gazdaságba vezetnek vissza. A legális álláskeresési hálózatok gyakran éppen azok, amelyek információt szolgáltatnak a bűnözés lehetőségeiről és a kábítószer vagy lopott holmik elérhetőségéről (Johnston és társai, 2000). A szegény területeken elterjedt bűnözés erőszakossá teszi és terrorizálja a lakosságot, de ugyanakkor a szociális és gazdasági túlélés tényezője is.

A bűnözést többé már nem lehet úgy tekinteni, mint egy gazdasági és szociálisan marginális parazitát, amely egyszerűen szétzilálja a legális tevékenységet, sem olyan hasznos erőnek, amely szembemegy a tőkefelhalmozás logikájával. Az illegális szektor dolgozói és termelői nem védettek a piac szigorától és a munkavállalói kiszolgáltatottságtól. A drogokat általában képzetlen, olcsó munkaerő szállítja a határokon keresztül, gyakran szegény, harmadik világbeli fiatal nők, akiket irgalmatlanul kihasználnak és prostitúcióra kényszerítenek a célországokban. A drog árának megszerzése miatti nagymértékű betörések szétzilálják a szegény közösségeket. Kokalevél- vagy máktermesztőket Latin-Amerikában vagy Ázsiában a termelési lánc egyik oldalán, és az utcai dealereket a másik oldalon, bagóért dolgoztatják ahhoz képest, amit a bűnszövetkezetek szereznek maguknak. A drogeladásból szerzett jövedelmet egyre kevésbé fektetik be akár legális, akár illegális helyi tevékenységekbe, inkább a globális pénzügyi piacokra kerülnek (Hagan, 1994: 96). Ahogy kiterjeszti tevékenységi körét, a szervezett bűnözés foglalkoztatási struktúrája egyre inkább hasonul a képzetlen, utcai munkaerő legális foglalkoztatásához, amelynek kevés esélye maradt a felfelé való kitöréshez (Ruggiero és South, 1995, Bourgois, 1996).

A bűnözés és a hatalom

Az "uralom vegyes gazdaságának" utolsó dimenziója a legitim állami ügynökségek szabályainak helyettesítése a bűnözés szabályaival. A bűnszövetkezetek, anélkül hogy beszüntetnék a bűnözést és a brutális erőszakot, egyfajta gyenge, távoli jogi autoritást követelve maguknak kisajátítják a büntetés, vitarendezés jogát és a különböző szociális csoportok, rendszerint a szegények megbékítését. Európában a régi szicíliai maffia formájában láttunk erre példát (Blok, 1975, Arlacchi, 1988, Hess, 1998, Catanzaro, 1992), az USA-ban pedig a régi Cosa Nostra New Yorkban és Chicagóban felel meg ennek az 1920-as és 1930-as években (Abadinsky, 1994). Az 1950-es években sokan hitték azt, hogy a keynesi jóléti állam által létrehozott gazdasági és szociális stabilizáció aláássa az ilyen szervezetek hatalmát, és jelentéktelen bűnözőkké alakítja őket (Arlacchi, 1988, Merton, 1957, Bell, 1961).

A szervezett bűnözés megszűnése naiv feltételezésnek bizonyult, rácáfoltak erre a fent említett "vállalkozási" bűnözés új formái, melyek a kereskedelemre és a vagyonfelhalmozásra irányulnak. Úgy tűnik, ezen szervezetek keveset törődnek a területek politikai ellenőrzésével. Fő érdekük a pénzszerzés. Nem ruházhatják fel magukat a modern állam hatalmával, inkább semlegesítik az állam hatalmát akár azzal, hogy lefizetnek bizonyos funkcionáriusokat – bírákat, rendőröket, politikusokat -, vagy azzal, hogy a tizenkilencedik századi banditák és rablók módjára olyan területekre menekülnek, ahol az állam hatalma nem éri el őket. Néhány ilyen terület teljesen új eszközöket használ, mint a globális elektronikus hálózatok, jól kialakított pénzmosási és komplex pénzügyi manőverek. Jól tudjuk, hogy a nemzetállamok képtelenek kellőképpen ellenőrizni az ilyen területeket, annak ellenére, hogy a nemzetközi összefogásukról időnként dicshimnuszokat zengenek (Strange, 1996, George, 1999).

Növekvő jelentőségűek azonban a menedékek tradicionális formái. A globális kapitalizmus fejlődése következtében újra hatalmas területek jelentek meg, nagyvárosok részei, akár egész régiók, ahol a legitim politikai vagy akár kereskedelmi intézmények hatalma csak időszakos, vagy egyáltalán nem létezik. Az ilyen területek hatékony búvóhelyet jelentenek a bűnszövetkezetek számára. A keynesi jóléti állam aranykorában, az 1950-es és 60-as években az ilyen területeket úgy tekintették, mint a "fejletlenség" jelét, mely ellenáll a kor modernizáló és szociálisan integráló tendenciáinak, de amely végül megfelelő szociális és gazdasági tervezéssel bekapcsolódik a főáramba. Most azonban az ilyen területek kiterjednek ahelyett, hogy összeszűkülnének. A városok ilyen lezüllött "vad zónáinak" terjeszkedése egyre több gondot okoz Európában, Észak-Amerikában és a Harmadik Világban. Már utaltunk rá, hogy a globalizáció során hogyan tűnik el számos jelentős ágazatban a tőke érdekeltsége a szociális integráció finanszírozásában. Ennek a folyamatnak egyik megnyilvánulása a városok mint integráló területek elhanyagolása. Ahogy David Harvey földrajztudós megjegyezte:

"Régebben a tőke fontos helyeknek tekintette a városokat, melyeket hatékonyan kellett szervezni, és ahol bizonyosfajta szociális gondoskodást kellett működtetni. Most azt látjuk, hogy a tőke többé már nem törődik a városokkal. Kevesebb munkaerőre van szüksége, és a tőke java része az egész világon tud működni, tetszés szerint ott tud hagyni problémás helyeket és lakosságokat. Ennek eredményeként a nagytőke és a burzsoá reformizmus közti koalíció eltűnt." (Harvey, 1997: 20)

Ilyen körülmények között a kereskedelemre és pénzcsinálásra szakosodott bűnszövetkezetek az állam fennhatósága elől menekülve ismét a konfliktusmegoldás és a lakosság kibékítésének régi funkcióit gyakorolják. Ugyanakkor emlékezzünk, hogy az olyan tradicionális bűnszövetkezet, mint a szicíliai maffia, soha nem alakult át pusztán vállalkozó-pénzcsináló szervezetté, és a célját sem adta fel, hogy uraljon egy területet (Paoli, 1998, 2000). Inkább, vagy azon túl, hogy lefizette és semlegesítette az állam szerveit, hogy "biztonságossá tegyék a világot a bűnözés számára", az alulról jövő uralom brutális és erőszakos formáját valósítják meg (Stenson, 1998, 1999). Szükségtelen mondani, hogy erre a legextrémebb példák az USA városaiban találhatók, ahol a bűnözői csoportok "…rendkívüli mértékű kvázi-legitim kényszerítő és kereskedelmi erőt képviselnek szerte az USA-ban építési projektek százaiban, szegénynegyedekben és városházákban – az eltérő véleményen levőket meghurcolják, a tiltakozókat megölik, azokat, akik elfogadják őket, kizsákmányolják, azokat pedig, akik nyíltan felkarolják őket, kiszolgálják" (Luke, 1996, lásd még Davis, 1990, 1998).

Még az ilyen erőszakos hatalmi formák is az uralom vegyes gazdaságai, magukban foglalván szövetségeket és a "politikai kompromisszum" formáit. Helyi kormányzati hivatalok, kereskedelmi vállalkozások, politikai pártok, etnikai szervezetek és rendőrségi intézmények, ha gyengék is ilyen területeken, akkor is fontos forrásai a támogatásoknak, ingatlannak és a bűnügyi tevékenységek védelmének. Ehhez még hozzá kell tenni a szegény közösségek rászorultságát a bűnözés termékeire – az olcsó lopott holmikra -, és a puszta erő egyeduralma helyett embercsoportok uralmának meglehetősen komplex dinamizmusával állunk szemben; olyan helyzettel, amelyet Manuel Castells a természetellenes integráció kifejezésével jellemez (lásd Castells, 1998: 141-142).

Ez az egész dinamika megjelenik globális szinten, amennyiben "már a világ hatalmas területei állami fennhatóságon kívül esnek" (George, 1999: 13) és menedéket nyújtanak befolyásos bűnszövetkezeteknek, terroristáknak és haduraknak. Ilyen kormányozhatatlan káosz uralta helyeket lehet találni Afrika és Kelet-Ázsia számos részében és a volt Szovjetunió és Kelet-Európa néhány helyén. Ezekre jellemező, hogy "…az állam képtelen a területén és a lakossága körében fenntartani az ellenőrzést. A gazdaság egész szektorai, városok, falvak és régiók esnek új hadurak, drogcsempészek vagy a maffia felségterületére. A jog és a rend tisztelete, a civil társadalom intézményei eltűnnek. Az emberek fegyveres csoportok áldozatául esnek, s aztán nem kormányok vagy kormányzati szervek, hanem nemzetközi humanitárius szervezetek, mint a Nemzetközi Vöröskereszt, a Médecins sans Frontières, az Oxfam és az ENSZ különböző szervei segítségére lesznek utalva" (de Rivero, 1999).

Ebben a helyzetben azt, ami a legitim államapparátusból megmarad, azt egyszerűen ki lehet fosztani és átalakítani e klikkek eszközévé, amelynek eredményeképpen "senki nem tudja többé megmondani, hogy az államapparátus melyik része védi még a jogrendet, és melyik állt össze egy bűnszövetkezettel, hogy hadat viseljen annak riválisai ellen" (Martin és Schumann, 1997: 210). Fekete-Afrikában például a politikai uralom szétesése különböző bűnözői tevékenységekre "egy szubkontinens domináns jellemzőjévé lett, ahol az állam szó szerint összezuhant a gazdasági krízis, a strukturális kiigazítások neoliberális programjai és a politikai intézmények legitimációjának elvesztése együttes hatásától" (Bayart és társai, 1999: 19).

Az ilyen káosz és erőszak gyakran úgy jelenik meg, mint az egész irányítás összeomlása, míg valójában, ahogyan a városokban működő bűnözői csoportok szerepénél is láttuk, a szabályozás meglehetősen komplex formája folyik, jól szervezett csoportok átfogó stratégiákat követnek. Ezt három példával is lehet illusztrálni. Először is a háborús és politikai konfliktusokkal terhes területeken a bűnözői csoportok terroristákkal vagy gerillákkal állhatnak kapcsolatban a nemzetállamok közti klasszikus konfliktusokat helyettesítő "új háborúk" résztvevőjeként a hidegháború végétől kezdődő időszakban. Mary Kaldor, figyelvén a háborúkat a volt Jugoszlávia területén az 1990-es években, úgy írja le az új katonai gépezetek összetevőit, mint "egy sokféle csoportból álló gépezet, beleértve félkatonai egységeket, helyi hadurakat, bűnbandákat, rendőrségi erőket, zsoldosokat és a katonaságot, beleértve szakadár csoportokat is" (Kaldor, 1999: 8). A bűnözés és a hadviselés ilyen összemosódása azt eredményezi, hogy "senki nem tudja, kit tekintsen »bűnözőnek«, ki a »rend őre« és kik képezik a »hadsereget«. A bűnözők beépülnek a szabályos ellenőrző ügynökségekbe, a bűnözői magatartás pedig nem csak hogy büntetlen marad – hanem egyenesen kívánatosnak tekintik mint az etnikumok közötti háború stratégiáját" (Nikolic-Ristanovic, 1998: 475).

Mindazonáltal a hadviselés ezen új formáinak nyilvánvalóan kaotikus természetén túl világos stratégiák láthatók az »etnikailag megtisztított« területek konszolidációja kapcsán, és még a világ nagy államainak is tükröződik az érdeke az ilyen konfliktusokban. Másodszor, sok területen a bűnözői csoportok a hatalommal bíró elit érdekeit szolgálhatják, azokét, akik a konfliktusos területektől távol maradnak. A tizenkilencedik század Szicíliájában a régi maffia kibékítette a helyi lakosságot a hatalommal bíró agrárelit érdekében, akik általában távol élő földesurak voltak. A huszonegyedik századbeli változatban a multinacionális vállalatok csempészeket és zsoldosokat finanszíroznak, hogy ellenőrizzék a gyémántkészleteket és destabilizáljanak törékeny afrikai államokat a nyugati tőke előnyére (Hart, 2001).

Az utolsó példa az orosz szervezett bűnözés, amely némely megfigyelők szerint egy időben az "átmeneti uralom" formájának felelt meg, amíg a modernebb állami intézmények stabilizálódása be nem fejeződik. A Szovjetunió összeomlása után gyorsan kialakuló orosz szervezett bűnözést a nagymértékű privatizáció segítette. Néhány nagy képzelőerővel rendelkező hírmagyarázó szerint szükségszerű volt kialakulásuk a volt szovjet rendszer és az új dinamikus kapitalizmus közötti átmeneti korszakban. Ebben az érvelésben a szervezett bűnözés egyfajta embrionális vállalkozói réteg, a tizenkilencedik századbeli amerikai "rablólovagok" analógiája, akik semmibe vették a büntető törvénykönyvet, de kialakították a kapitalista gazdaságot. Ráadásul az orosz állam gyengesége egy olyan helyzetet teremt, amely több szempontból analóg a tizenkilencedik századi Szicíliával (Varese, 1994), ahol a szervezett bűnözés az egyetlen megvalósítható uralkodási forma. Ebből a szempontból "az oroszországi alvilág… lett az egyetlen erő, amely stabilitást nyújthat, amely képes az adósságok eltörlésére, garantálja a kölcsönök visszafizetését a bankoknak, és hatásosan és igazságosan dönti el a tulajdonvitákat. A bűnözői világ lényegében átvette a jogalkotás és bíráskodás állami funkcióit" (Leitzel, 1995: 43, lásd még Williams, 1997: 6-7).

A tény azonban az, hogy a könyörtelen amerikai kapitalisták, mint John D. Rockefeller vagy Cornelius Vanderbilt legalább vagyonuk egy részét újra befektették a tartós gazdasági növekedésnek kedvező körülmények között (lásd Abadinsky, 1994). Oroszországban az irónia ott van, hogy a bűnözői csoportokat, akik "…semmivel nem járultak hozzá, semmit nem termeltek, semmit nem kockáztattak… akik egyszerűen ellopták azt, ami ott volt… manipulálják az ország valutáját, destabilizálják törékeny gazdaságát, kifosztják, elszedik olaját, aranyát, fáját…" (Sterling, 1994: 96-97) komolyan veszik mint vállalkozói réteget. Ők valóban jelképezik, bár eltúlzott formában, a jelen feltételek mellett várható kapitalizmust a maga egészében. A kapitalizmus valóban rohamosan fejlődik Oroszországban, de ez az a fajta kapitalizmus, amely előreveti a rendszer egészének az árnyékát: egyre nagyobb mértékben szegi meg saját törvényes szabályait azért, hogy fenntartsa rövid távú nyereségességét és a nemzetgazdaság nagybani tönkretételét, keverve a legális és az illegális eszközöket, óriási gyors tőkekivitellel nagyobb profittal kecsegtető területekre, mindezt pedig egy cinikus és önérdekkövető, agresszív erkölcsiség igazolja. Sajnos az egész rendszerre jellemző tendencia, hogy a szervezett bűnözés szétzilálja a normális és hatékony tőkefelhalmozást. Ha nem ellenőrzik, akkor a végeredmény egy újfajta barbarizmus lesz, amelyet a Susan George által bevezetett "gengszterkapitalizmus" kifejezéssel írhatunk le megfelelően, és "ha sikerül kiszorítania a törvényesen működő vállalkozásokat, akkor a tradicionális versenyszabályok szétesnek, és a vállalati terrorizmus fogja uralni a rendszert. A ma viszonylag előre jelezhető üzleti légkört tartós anarchia és a mindenki mindenki ellen, cégek cégek ellen és nemzetek nemzetek ellen hobbesi háborúja váltaná fel" (George, 1999: 15).

Ilyen rémálomnak beillő esetben a jogérvényesítést a hatalommal bíró csoportok végeznék, mintegy eszközként a versenytársak ellen.

Összefoglalás

Meglehetősen nyomasztó téma után kell levonnom a következtetéseket, és szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a fentiekben a tendenciákat próbáltam meg illusztrálni, amelyek fejlődési üteme alapvetően eltér országonként, közösségenként és bűnténytípusonként. Az ilyen tendenciákat kétségtelenül fel lehet tartóztatni, mielőtt a fent említett "gengszterkapitalizmus" kialakulna vagy mielőtt a bűnözés fogalmának megszűnne az értelme mint az emberi jogok védelmének egyik eleme. Már megjelentek új formák e tendencia ellenzékének soraiban, amelyek globális szinten fejlődnek hivatalos intézményeken kívül és belül. Cikkemben igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a kritikai kriminológia lehető legjobb hozzájárulása az ilyen mozgalmakhoz az lehet, ha szilárdan ragaszkodunk ahhoz, hogy tanulmányunk tárgya nem a modern – vagy talán inkább posztmodern – társadalmis és gazdasági élet mellékterméke, hanem az azt hajtó és kormányzó szerkezet legfontosabb összetevője.

 

A tanulmány alapjául szolgáló előadás elhangzott a Német Kriminológiai Egyesület éves konferenciáján Bielefeldben, 2001-ben.

Bibliográfia

Abadinsky, Howard (1994): Organized Crime (fourth edition). Chicago: Nelson-Hall.

Arlacchi, P. (1988): Mafia Business. Oxford: Oxford University Press.

Bauman, Zigmunt (1995): Life in Fragments: Essays in Postmodern Morality. Oxford: Blackwell.

Bayart, J. Ellis, S. Hibour, B. (1999): "From Kleptocracy to the Felonius State?" in The Criminalization of the State in Africa. Indiana University Press.

Beck, Ulrich (1992): Risk Society. London: Sage Publications. (orig. 1986: Risikogesellschaft: Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag)

Bell, Daniel (1961): "Crime As An American Way of Life: A Queer Ladder of social Mobility", in The End of Ideology, 127-150. o. New York: Collier.

Bello, Walden (2001): "The Global Conjuncture: Characteristics and Challenges", International Socialism, no. 91, 11-20. o.

Blok, Anton (1975): The Mafia of a Sicilian Village 1860-1980: A Study of Violent Peasant Entrepreneurs. Oxford: Oxford University Press.

Bourgois, Philipe (1996): In Search of Respect: selling crack in El Barrio. Cambridge University Press.

Carter, David (1997): "International Organized Crime: Emerging Trends in Entrepreneurial Crime", in Ryan, P. Rush, G. eds. Understanding Organized Crime in Global Perspective., Newbury Park: Sage Publications.

Castells, Manuel (1996): The Rise of the Network Society (The Information Age: Economy Society and Culture. volume I.) Oxford: Blackwell.

Castells, Manuel (1998): End of Millenium (The Information Age: Economy Society and Culture. volume III.) Oxford: Blackwell.

Catanzaro, Raimondo (1992): "Men of Respect": A Social History of the Sicilian Mafia. New York: The Free Press.

Chossudovsky, Michel (1996): "The Business of Crime and the Crimes of Business: Globalization and the Criminalization of Economic Activity", Covert Action Quarterly, No 58 (Fall), 24-30. o.

Davis, Mike (1990): City of Quartz: excavating the future in Los Angeles. London: Verso.

Davis, Mike (1998): "Beyond Blade Runner" Ecology of Fear: Los Angeles and the Imagination of Disaster, New York: Henry Holt.

de Brie, Christian (2000): "Thick as thieves". Le Monde Diplomatique (April) electronic edition: http://www.monde-diplomatique.fr/en/2000/04/05debrie

de Rivero, Oswaldo, (1999): "States in Ruin, Conflicts Without End: The Economics of Future Chaos". Le Monde Diplomatique (English Electronic Edition) June

Engels, Friedrich: A munkásosztály helyzete Angliában, MEM 2. k.

Ganesan, A. (1999): "Corporation Crackdowns: Business backs brutality", Dollars and Sense. No 223, May-June

Garland, David (1996): "The Limits of the Sovereign State: Strategies of Crime Control in Contemporary Society", British Journal of Criminology, vol. 36, 445-471. o.

George, Susan (1999): The Lugano Report: On Preserving Capitalism in the Twenty-first Century, London: Pluto Press.

Giddens, Anthony (1990): The Consequences of Modernity: Self and Society in the Late Modern Age. Cambridge: Polity Press.

Hagan, John (1994): Crime and Disrepute, Berkeley: Pineforge Press

Hall, Stuart, (1989): "The Meaning of New Times", in Hall, S. and Jaques, M. eds. New Times. London: Lawrence and Wishart

Harvey, David (1997): "Contested Cities: social processes and spatial form", in Jewson, Nicholas, MacGregor, Susanne. (eds.) Transforming Cities: contested governance and new spatial divisions. London: Routledge.

Hart, M. (2001): Diamond: The History of a Cold Blooded Love Affair. London: Fourth Estate.

Hertz, Noreena (2001): The Silent Takeover: Global Capitalism and the Death of Democracy, London: Heinemann.

Hess, Henner (1998): Mafia and Mafiosi: Origin, Power and Myth. London: Hurst (orig. 1970: Mafia, Zentrale Herrschaft und Lokale Gegenmacht. Tubingen: Mohr).

Johnston, Les, MacDonald, R., Mason, P., Ridley, L., Webster, C. (2000): Snakes and Ladders: Young People, Transitions, and Social Exclusion, Bristol: Policy Press.

Kaldor, Mary (1999): New and Old Wars: organized violence in a global era, Cambridge: Polity Press.

Keh, Douglas (1996): "Drug Money in a Changing World: Economic Reform and Criminal Finance". UNDCP Technical Series: No 4, Vienna, United Nations International Drug Control Programme.

Kochan, N. Whittington B. (1991): Bankrupt: The BCCI Fraud, London, Victor Gollancz.

Leitzel, Jim (1995): Russian Economic Reform, London: Routledge.

Luke, Tim (1996): "Nationality and Sovereignty in the New World Order". AntePodium: [3/96] electronic edition (http://www.vuw.ac.nz/atp/articles/Luke_9608.html)

Martin, Hans-Peter Schumann, Harald (1997): The Global Trap: Globalization and the Assault on Democracy and Prosperity. London: Zed Books. (orig. 1996: Die Globalizierungsfalle: der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Reinbeck bei Hamburg: Rowohlt Verlag.)

Merton, Robert (1957): Social Theory and Social Structure. New York: Free Press.

Mokhiber, Russell, Weissman, Robert (1999): Corporate Predators: the hunt for mega-profits and the attack on democracy. Monroe, Maine: Common Courage Press.

Nicolic-Ristanovic, Vesna (1998): "War and Crime in the Former Yugoslavia", in Ruggiero, V., South, N., Taylor, I. eds. The New European Criminology: Crime and Social Order in Europe, London: Routledge.

Ruggiero, Vincenzo (1993): "Organized Crime in Italy: Testing alternative definitions", Social and Legal Studies, vol. 2. no. 2, 131-148. o.

Ruggiero, Vincenzo (1997): "Trafficking in Human Beings: Slaves in Contem­porary Europe", International Journal of the Sociology of Law, 25(3): 231-244.

Ruggiero, Vincenzo, South, Nigel (1995): Eurodrugs: drug use, markets and trafficking in Europe, London: UCL Press.

Santino, Umberto (1988): "The financial mafia: the illegal accumulation of wealth and the financial industrial complex", Contemporary Crises, 12, 203-43. o.

Scheerer, Sebastian. (1998): "The Delinquent as a Fading Category of Knowledge", in V. Ruggiero, N. South, I. Taylor eds. The New European Criminology: Crime and Social Order in Europe. 425-440. o. London: Routledge.

Shelley, Louise (1998): "Crime and Corruption in the Digital Age", Journal of International Affairs, vol. 51, no. 2, 605-620. o.

Sombart, Werner (1967): The Quintessence of Capitalism: A Study of the History and Psychology of the Modern Businessman. New York: Fertig Howard.

Stenson, Kevin (1998): "Beyond histories of the present", Economy and Society, 27:4, 333-352.

Stenson, Kevin (1999): "Crime Control, Governmentality and Sovereignty", in Russell Smandych ed. Governable Places: Readings in Governmentality and Crime Control, 45-73. o. Aldershot: Dartmouth Press.

Sterling, Clare (1994): Crime Without Frontiers: the worldwide expansion of organised crime and the pax mafiosa, Boston: Little Brown.

Strange, Susan (1996): The Retreat of the State: The Diffusion of Power in the World Economy. Cambridge University Press.

Sykes, Gresham, Matza, David (1957): "Techniques of Neutralization: a theory of delinquency", American Sociological Review (22), 664-70. o.

Thorpe, Nick (2000): "Leaves on the line", The Guardian (London), August 25

United Nations Research Institute for Social Development (UNRISD) (1994): Social Integration: approaches and issues. World Summit for Social Development Briefing Paper 1. Geneva: UNRISD.

van Duyne, Petrus (1997): "Organized Crime, corruption and power", Crime Law and Social Change, 26: 201-238. o.

Varese, Frederico (1994): "Is Sicily the Future of Russia? Private Protection and the rise of the Russian Mafia", European Journal of Sociology, vol. xxxv, no. 2, 224-258. o.

Vigarello, Georges (2001): A History of Rape: Sexual Violence in France from the 16th to the 20th Century. Cambridge: Polity Press.

Wagner, Peter (1994): A Sociology of Modernity: Liberty and Discipline. London: Routledge.

Williams, Phil ed. (1997): Russian Organized Crime: The New Threat, Liverpool: Frank Cass.

Young, Jock (1999): The Exclusive Society: Social Exclusion, Crime and Difference in Late Modernity. London: Sage Publications.