Az SLD azért válhatott a lengyel baloldal vezető pártjává, mert az 1990-es években beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzatnak azonban nem sikerült javítania a közszolgáltatásokat, csökkentenie a munkanélküliséget és a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ennek következtében elvesztette szavazói támogatását, tagságának jó részét pedig kiábrándította.

A “harmadik utas” politika kudarca

 

A Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), amióta választási koalícióból politikai párttá alakult 1999-ben, dominálja a lengyel baloldalt. A 2001-es parlamenti választásokon a Munka Unióval (UP) egy választási blokkban a szavazatok több mint 40%-át megszerezve kormányt alakított a Lengyel Parasztpárttal (PSL). E választásokat megelőzően az SLD vezető tagjai gyakran beszéltek arról, hogy követik majd a New Labour (Új Munkáspárt) és a harmadik út példáját.¹ Feltételezhető volt, hogy a baloldal képes lesz kiterjeszteni szavazói bázisát a politikai közép irányába tett lépéseinek köszönhetően, valamint az is, hogy a piacorientált gazdaságpolitika segítségével ki tudja teljesíteni a párt szociáldemokrata kiáltványában tett ígéreteit. Ám kevéssel több mint kétévi kormányzással a háta mögött az SLD elvesztette a választásokon vezető pozícióját, korrupciós botrányokba keveredett, elvesztette tagságának mintegy 35%-át, és jelenleg további költségvetési megszorításokat javasol, ami pedig még jobban eltávolítaná szavazói és tagsági bázisától. Ezeket tovább erősíti az, hogy minden lényegesebb liberális szociális reformot visszautasít (mint például az abortuszra vonatkozó törvények liberalizációja); nem is beszélve arról a külpolitikáról, amely Lengyelországot Amerika hűséges szövetségeseként határozza meg egy kibővített Európában.

 

Visszatérés a normalitáshoz

 

Az előző “posztszocialista”, azaz jobboldali kormány (1997–2001) felgyorsította a privatizációs folyamatot és a piaci reformokat, ami komolyan rontott az ország társadalmi-gazdasági helyzetén. E kormányzati ciklus végén a gazdaság stagnált; a munkanélküliség megközelítette a 20%-ot; a társadalmi különbségek drasztikusan megnőttek, a költségvetés pedig az összeomlás szélén volt; ezenkívül mikor a privatizációs bevételek csökkenni kezdtek, az ország legkívánatosabb vagyontárgyait már eladták. A lengyel választók a 2001-es választásokon kinyilvánították az e politikát illető véleményüket: a koalíciót alkotó egyik párt (Szolidaritás Választási Mozgalom – AWS – és a Szabadság Unió – UW) sem kapott elég szavazatot ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljön a parlamentbe.

Az SLD választási kampányának szövege a “normalitáshoz való visszatérésről” szólt. Ebben az értelemben visszatérést ígértek az előző SLD–PSL-kormány (1993–1997) idején tapasztalt gazdasági növekedéshez. Lengyelország tudott Kelet-Közép-Európa (KKE) országai közül először nagyobb GDP-t elérni a rendszerváltás kezdete előttinél. 2001-ben a lengyel GDP a rendszerváltás előtti szint 127%-a volt, és e növekedés gyakorlatilag teljes mértékben az első SLD–PSL-kormánynak (1994–1997) volt köszönhető, míg a maradék hét év nettó hatása a GDP 1%-os csökkenése volt. Ezt jórészt úgy valósították meg, hogy lelassították a reformokat (főleg a privatizációt), ami csökkentette azok társadalmi-gazdasági költségét, segített enyhíteni a munkanélküliséget, és ezáltal megállította azt a recessziós spirált, amelyet az 1990-es sokkterápiás reformok elindítottak.

Az SLD elvesztette ugyan az 1997-es választásokat, de 2000-ben növelte a rá leadott szavazatok számát, és megőrizte az elnöki tisztséget Aleksander Kwasniewski személyében. Az újjáalakult SLD–UP/PSL-kormány annak reményében jött létre, hogy ismét képes lesz gyors gazdasági növekedést, csökkenő társadalmi egyenlőtlenségeket és csökkenő munkanélküliséget biztosítani. Mire azonban 2001-ben újra kormányra kerültek, az állami szektor tovább csökkent, és ennek következtében a lassuló piaci reformok stratégiája nem hozhatta már ugyanazokat az eredményeket, mint korábban. Ráadásul a lengyel ipari és bankszektor jelentős részének – gyakran kis összegekért – külföldiek részére történt eladásával a kapitalizmus egy függő formája jött létre Lengyelországban.

 

A rövid életű harmadik út

 

Az örökölt költségvetési válságra adott válaszul az újonnan megválasztott SLD-kormány első lépéseként egy sor költségvetési megszorítást vezetett be, beleértve egyes köztisztviselők bérének befagyasztását és a szülési szabadság idejének lerövidítését. Az SLD választási programjában azt ígérte, hogy a közszolgáltatások ingyenes és széles körű hálózatát fogja fenntartani és működtetni. Marek Belka pénzügyminiszterré való kinevezése azonban biztosította, hogy ennek a fedezetét a piaci mechanizmus felhasználásával fogják próbálni megteremteni; és megfogalmazta azt a szabályt, hogy a szociális kiadások növekménye nem haladhatja meg az inflációs rátánál 1%-kal nagyobb szintet. Röviddel pénzügyminiszterré való kinevezése után azt nyilatkozta:

“E cél megvalósítása se könnyű, se kellemes nem lesz. Az egészségügy-miniszternek egy szolgáltatási minimumcsomagot kell bevezetnie, vagy meg kell változtatnia a gyógyszertámogatási rendszert és harcot kezdeni a gyógyszergyártó vállalatokkal és/vagy a kórházak egyharmadát fel kell számolnia; a választás az ő kezében van. Az oktatási miniszter pedig megspórolhatja a rá eső pénz egy részét azzal, hogy befagyasztja a »tanárok kártyáját« és csökkenti az oktatásban foglalkoztatottak hatalmas számát.”²

A jelenlegi kormány az első néhány hónapját a Lengyel Nemzeti Bankkal (NBP) és a Monetáris Tanáccsal (RPP) folytatott összetűzései uralták. A kormányzat jelentős kamatcsökkentést és intervenciót sürgetett a zloty leértékelése érdekében. Belka közvetítő szerepet próbált játszani ebben a konfliktusban, mivel véleménye szerint (Kwasniewski elnökkel egyetértésben) meg kell őrizni az NBP függetlenségét.³ E patthelyzet eredményeképp a lengyel gazdaság hanyatlása folytatódott, a munkanélküliség nem csökkent komolyabban, számos iparág csődközelbe jutott, és a mezőgazdasági szektor helyzete tovább romlott. A kormány problémái válságossá váltak, amikor nyilvánosságra került, hogy a költségvetési hiány el fogja érni a 43 milliárd zlotyt (a GDP 5,5%-át), annak ellenére, hogy korábban mindenkit biztosítottak róla, hogy a 40 milliárdnál nem lesz több. A kormányon belül is nőttek a feszültségek – például Belka ellenezte az egészségügy-miniszter tervét, miszerint a nyugdíjasok részére gyógyszervásárlási támogatást vezetnének be. Ugyanakkor néhány belföldi iparág az összeomlás szélére került, és számos vállalat munkásai azt követelték, hogy a kormányzat avatkozzon be a védelmükben. A legnevezetesebb a Szczecin Hajógyár – egy a csőd szélén álló privatizált cég – helyzete volt, melynek összeomlása megközelítőleg 60 000 fő elbocsátását jelentette volna, és ami miatt egy sor tüntetést szerveztek. Új jelenség jelent meg a lengyel politikai életben: privatizált vállalatok munkásai kormányzati beavatkozást követeltek. A közvélemény-kutatások szerint az emberek véleménye az SLD-vel kapcsolatban drámaian romlott, Belka pedig júliusban lemondott pénzügyminiszteri pozíciójáról. Kevesebb mint egyévnyi kormányzás után világossá vált, hogy a piaci stílusú gazdaságpolitika nem tette lehetővé a választásokkor tett szociáldemokrata ígéretek megvalósítását.

Belkát Grzegorz Kolodko, a legutóbbi SLD–PSL-kormány pénzügyminisztere váltotta fel, és a gazdasági növekedéshez való visszatérést és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését ígérte. Kinevezése előtt nyilvánosságra hozott programjában amellett foglalt állást, hogy lehetséges az 5–7%-os növekedéshez való visszatérés, amire pedig szükség van ahhoz, hogy Lengyelország felzárkózzon Nyugat-Európához. A legfontosabbnak a belföldi tőkefelhalmozást tekintették, ezt szolgálta a zloty komoly leértékelése (amelynek az euróhoz kötését is kilátásba helyezték) és az ezt követő kamatcsökkentés. Kolodko azt is hozzátette, hogy az alacsony technológiájú ágazatok felől el kell mozdulni a fejlettebb iparágak és szolgáltatások felé. Ezt a folyamatot állami beavatkozás hajthatná végre, beleértve az állami pénzből finanszírozott beruházásokat is, mivel ezek idővel jócskán megtérülnek.⁴ Szerinte az elmúlt néhány év politikája szándékosan a társadalom legkiváltságosabbjainak javára osztotta újra a bevételeket, és Kolodko támogatta a leggazdagabbakat érintő adóemelést. A hazai termelés megteremtése mellett támogatta a humán tőke fejlesztését is, ami a tudományra és kultúrára fordított közösségi kiadások nagyfokú megnövekedését vonná maga után – ez magában foglalja a béremelést is. Hozzátette, hogy az egyenlőtlenség túlságosan magas szintje negatívan befolyásolja a gazdasági növekedést, és hogy az államnak aktívan szerepet kellene vállalnia az egyenlőtlenségek csökkentésében ipari, kereskedelmi és fiskális politikával – beleértve az oktatásra fordított pénz növelését is. Kolodko szerint a fő kérdés a posztszocialista rendszerek esetében nem az, hogy hogyan korlátozzuk az állam szerepét, hanem az, hogy hogyan fogalmazzuk újra szerepét, és hogyan rendezzük át a gazdasági életben való részvételét. Véleménye szerint az állam gyors visszavonulása a gazdaságból siettette a volt szocialista országok recesszióját, aminek következtében (a rendszerváltás után 12 évvel) a régió nemzeti bevételei 25%-kal maradnak az 1989-es szint alatt.

Kolodko programjának jelentősége abban állt, hogy megpróbálta összekötni a gazdasági növekedést az egyenlőtlenségek csökkentésével és a közkiadások növelésével. Röviddel pénzügyminiszteri kinevezése után Kolodko válságelhárító csomagot vezetett be a veszélyeztetett iparágak megsegítésére. A kormányzati politika ilyen megváltozása magával hozta az SLD támogatottságának növekedését. Nem tartott azonban sokáig a kormányzat sorsának jobbra fordulása, a monetarista reformok továbbvitelének nyomása pedig egyre nőtt, ahogy Lengyelország közeledett az EU-hoz való csatlakozáshoz.

 

Az EU-csatlakozás felé

 

Az SLD az Európai Unióhoz való csatlakozást tűzte ki kormányzása fő céljának, és a tárgyalások befejezését, ill. a 2003 júniusában lezajlott sikeres népszavazást tekinti fő sikereinek. A 2002-es koppenhágai EU-csúcson született döntés az új EU-tagok pénzügyi csomagjáról azonban egy új, második kategóriába sorolt EU-államcsoport létrejöttének feltételeit teremti meg. Az új tagoknak az első naptól kezdve mindent be kell fizetniük az EU-nak, annak ellenére, hogy a támogatásoknak nem kapják meg a teljes összegét. A tárgyalásokon a mezőgazdaság körül volt a legtöbb vita. A koppenhágai csúcs előtt az EU a tagjelölt országoknak a teljes uniós mezőgazdasági támogatásoknak az első három évben a 25%, 30% és 35%-át ajánlotta fel. Később ezek emelkedtek volna évi tíz százalékkal, amíg 2013 körül el nem érik a 100%-ot. Ez az ajánlat politikailag elfogadhatatlannak bizonyult, és a lengyel népszavazás sikerét fenyegette. A koppenhágai csúcson Lengyelországnak sikerült egy olyan megállapodást elérnie, ami szerint a közvetlen mezőgazdasági támogatás szintje a tagság első három évében 55%, 60% és 65% lenne, amit a lengyel médiában hatalmas sikernek állítottak be. Az EU-ból származó közvetlen támogatás azonban csak 36%, 39% és 42% lesz, a fennmaradó összeget pedig a lengyel kormányzat kipótolhatja az államkasszából. Ennek a lehetősége viszont kétséges, mivel Kolodko a költségvetés elfogadása után bejelentette, hogy nem biztos benne, hogy az állam a szükséges teljes összeget az EU-ból származó pénz mellé tudja tenni. Ráadásul a mezőgazdasági támogatásként kiosztott megnövekedett összeg nem más, mint a strukturális alapokból oda áthelyezett pénz. Tehát azt az egymilliárd zlotyt, ami 2007-ben a strukturális alapokon keresztül jutott volna Lengyelországba, most majd 2004-ben fizetik ki mezőgazdasági támogatásként.

A mezőgazdaság azért is fontos kérdéskör, mert ez a lengyel piacnak továbbra is olyan ága, amelyet vámok védenek az EU-val szemben. Ezek viszonylag magas vámok, és a megszüntetésük hatalmas kihívást fog jelenteni a lengyel mezőgazdaságnak. Az új EU-tagoknak ugyanis náluk jóval kompetitívebb mezőgazdasági ágazatokkal kell majd felvenniük a versenyt, miközben lényegesen kevesebb támogatásban fognak részesülni.

A tagjelölt országokba érkező közvetlen tőkebefektetés hiánya nem csupán a mezőgazdaság területét sújtja. A 2002-es brüsszeli EU-csúcson bejelentették, hogy a tíz új tagállam 2,6 milliárd euróval kevesebbet fog kapni az EU strukturális alapjaiból, mint azt korábban tervezték. Ez az EU-s pénzek második legnagyobb forrása, és Lengyelországra nézve 1,5 milliárd euróval kevesebb pénzt jelent, mint amire korábban számítottak. Az EU biztosította ugyan a csatlakozó országokat, hogy nem lesznek nettó befizetők tagságuk első éveiben, egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy az EU-tagság milyen feszültségeket fog jelenteni ezeknek az országoknak a költségvetésében. Tagságának első évében Lengyelországnak 2,4 milliárd eurót kellene befizetnie, ami az állami bevételek 6-7%-át teszik ki. A bevételeket tovább fogja csökkenteni a kieső vámbevétel; a kiadásokat pedig növeli az uniós jogrend átvételével járó költségek egy része. Bármiféle strukturális támogatás igénybevéte­léhez a kormányzatnak kell állnia a tervezett beruházások költségeinek egynegyedét. Ez csak 2004-et tekintve elérheti az egymilliárd eurót. A koppenhágai csúcstalálkozó előtt Kolodko bejelentette, hogy az ajánlott feltételek mellett az EU-csatlakozás után meggátolhatják a jelenlegi kormányzati kiadásokról szóló ígéretek teljesítését. Ezzel a drasztikus helyzettel szembesülve a lengyel kormánynak sikerült a 2004-es befizetésekből félmilliárd zloty visszatérítést eszközölni, ami segíthet könnyíteni az esetleges azonnali költségvetési válságon. Ezenkívül 108–289 millió euróval többet kapnak Lengyelország keleti határainak biztosítására. Talán nem meglepő, hogy az egyetlen, az EU-ból származó új forrás, amelyről Koppenhágában született döntés, arra volt szánva, hogy lezárja az EU határait olyan országoktól, mint Ukrajna és Fehér-Oroszország.

Súlyos kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a kormány képes lesz-e összeszedni a jelentősebb strukturális támogatáshoz és a hazai költségvetési kötelezettségeihez szükséges pénzt. Ezeket a célokat még inkább veszélyben érezhetjük, ha figyelembe vesszük az új tagállamok kötelezettségét, hogy mihamarabb csatlakozzanak az eurózónához, ami azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak a költségvetését a növekedési és stabilitási megállapodás szerint kell átalakítani. Ez magában foglalja a költségvetési hiány 3%-ra való csökkentését (például a jelenlegi lengyel 5,5%-ról) mint az egyensúlyban lévő költségvetés első lépését. Azonkívül, hogy további megszorító intézkedésekhez vezet, ez a korlát az új EU-tagállamoknak a komolyabb strukturális segélyekhez kellő források megszerzését is megnehezíti. Ráadásul 2004 végére az új államok valutáját rögzíteni kell az euróhoz, amitől az árfolyamok nem távolodhatnak 15%-nál messzebb. Az EU kétségkívül azt szeretné, ha ezek a pénznemek magas árfolyamon csatlakoznának az eurózónához, mivel ez az új tagállamokba irányuló árukat jobb versenypozícióba helyezi.

Az új tagállamok ipari ágazatának jövője a csatlakozás után bizonytalan. Ezután ugyanis a kormány nem adhat támogatást üzleti vállalkozásnak Brüsszel engedélye nélkül. Ezt a támogatást pedig csak olyan vállalkozás kaphatja meg, amelyik várhatóan 3-5 éven belül nyereségessé válik. A tagjelölt államok nagy részében azonban 14 éve folyik az átalakulás a szocializmusból a kapitalizmus felé. Ez alatt az idő alatt az ipari szektorban a nagy leépítéseknek köszönhetően sok munkalehetőség szűnt meg. Ha még inkább kiteszik ezeket a gazdaságokat a külföldi versenynek, és visszavonják a támogatásokat, az egy újabb bezárási és elbocsátási hullám megjelenésével fenyeget. A lengyel kormány jelenleg szubvencionálja a vasutakat (250 millió euróval) és a bányákat (350 millió euróval). Így nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban nagy volt a nyugtalanság ezen a két területen.

A támogatások megvonásának hatása tisztán látszik az acélipar esetében. Az Unió azt követeli, hogy Lengyelország csökkentse acéltermelését 10%-kal (900 000 tonnával). Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben az acélkohók száma felére csökkent, az EU ennek is további egyharmados csökkentését szeretné elérni. Ez azt jelentené, hogy az ebben az ágazatban foglalkoztatottak száma 23 000-ről 16 000-re csökkenne. Mivel a hivatalos lengyel munkanélküliségi ráta megközelíti a 18%-ot, bármilyen további leépítésnek komoly társadalmi-gazdasági hatásai lehetnek.

 

Neoliberális úton az Unió felé

 

Az eddigiekben láthattuk, hogy az SLD képtelen volt beváltani a szociáldemokrata kiáltványában foglaltakat harmadik utas piacorientált gazdasági stratégiájával. Ez a sikertelenség vezetett Kolodko visszatéréséhez a pénzügyminiszteri posztra és a további intervenciós irányultságú gazdaságpolitika megvalósításához. A koppenhágai csúcs után az SLD kitette a PSL-t a kormányból, ami azt a szándékot jelezte, hogy a liberális jobboldal pártjaival szeretnének politikai szövetséget kötni (lásd alább). Miután megnyerték az EU-s népszavazást júniusban, új politikai fejezet kezdődött. Leszek Miller miniszterelnök tisztázta a kormány szándékait, amikor bejelentette a népszavazás utáni napon, hogy fontolóra veszik a lineáris (vagyis nem progresszív) adórendszer bevezetését. Már most is lineáris adórendszer van Oroszországban, Ukrajnában, Litvániában, Észtországban, Lettországban, és Szlovákia is bejelentette, hogy azt 2004 elejétől bevezeti. Úgy hiszem azonban, hogy ez volna az első alkalom, amikor egy kormányon lévő szociáldemokrata párt lineáris adórendszert vezetne be, ami a redisztribúció elvén alapuló fiskális politika antitézise. Ezt a bejelentést nem sokkal később követte Kolodko lemondása, aki kifejezte szembenállását a lineáris adókkal kapcsolatban, és a közpénzügyi reformok terhét Jerzy Hausnerre, a munkaügyi és gazdasági miniszterre helyezte. Hausner ígéretet tett arra, hogy fontolóra veszi a lineáris adókulcs bevezetését, és előterjesztett egy sor közpénzügyi reformot, a “Hausner-tervet”. Ez olyan tételeket tartalmaz, mint a szociális kiadások visszafogása – például a bányák és vasutak támogatásának csökkentése –; a nyugdíjak automatikus növekedésének eltörlése; a táppénz csökkentése; a mozgáskorlátozottakat foglalkoztató vállalatoknak nyújtott juttatások visszafogása; a női nyugdíjkorhatár megemelése és a fizetések korlátozása a közszektorban.⁵

A lengyel szociáldemokráciát európai kontextusában kell elhelyeznünk ahhoz, hogy megérthessük a népszavazás óta megtett útját. Az SLD nem sokkal az Unióról szóló népszavazás utáni második pártkongresszusán tartott beszédében Miller azt mondta: “Ahogy az EU-nak van egy lisszaboni stratégiája – egy hosszú távú terv az USA utolérésére –, ugyanígy Lengyelországnak is szüksége van egy varsói stratégiára az EU utoléréséhez.”⁶ Miller a “nagyobb növekedés, nagyobb méltányosság” (Wiecej Rozwoju, Wiecej Sprawidliwosci) szlogent csatolta a varsói stratégiához. A varsói stratégia jelentősége abban áll, hogy Miller a gazdasági növekedés elősegítését olyan liberális elvekhez kötötte, mint a lineáris adókulcs.

Hasonló zavarok tapasztalhatók a jelenlegi tagállamok szociáldemokrata pártjaiban, legfőképp a német SPD-ben, de más, kelet-közép-európai országokban kormányzó szociáldemokrata pártokban is Magyarországon és Csehországban. A cseh szociáldemokrata kormányzat már be is jelentett egy jóléti megszorításokat tartalmazó csomagot, amely magában foglalja a közalkalmazottak fizetésének befagyasztását, a nyugdíjak növekedési rátájának csökkentését, a korai nyugdíjazás szabályainak megszigorítását és a táppénz csökkentését. Ezek az elvonások részét képezik a cseh kormányzat abbéli vágyának, hogy a költségvetési hiányt a jelenlegi 6,2%-ról 4%-ra csökkentsék. Magyarországon a kormány ígéretet tett arra, hogy támogatni fogja az ország gyors csatlakozását az eurózónához, és arra is, hogy egy sor költségvetési hiányt csökkentő lépéssel legalább 350 millió dollárt megspórol, és a hiányt 2003-ban 4,5%-ra csökkenti.

A kelet-közép-európai szociáldemokrácia az EU-bővítés előtt viszonylag széles körű támogatást tudott maga mögé építeni az integrációt pártoló platformon, de a későbbiekben vonzereje és hegemonista potenciálja megfogyatkozott. A cseh és a magyar szociáldemokrata kormányzatok egy liberális párttal együtt kormányoztak, ami segíthet nekik a reformok keresztülviteléhez szükséges parlamenti többség eléréséhez. Ez a lengyel szociáldemokrácia számára nem volt lehetséges, és ezért az SLD fokozottan keresi a lengyel liberális pártok egy részének – mint például a Polgári Platformnak (PO) – szövetségét. Alternatív program hiányában a második SLD vezette kormányzat neoliberális gazdasági elveket kezdett hirdetni, amik messzebb mennek azoknál az elveknél, amiket ma a nyugat-európai szociáldemokrata pártok fontolóra vesznek. Ezeknek a kiterjedése Leszek Miller kormányának a referendum utáni nyilatkozataiból látszik. Miller most azon az állásponton van, hogy a gazdaság- és szociálpolitika két külön dolog, és egy szociáldemokrata kormánynak arra kell koncentrálnia, hogy a gazdasági növekedés előmozdítása érdekében a lehető legmegfelelőbb körülményeket teremtse meg az üzlet számára. A nemzeti vagyon megtermelése és újraelosztása nagyrészt két különböző terület. Az előbbit a gazdaság kemény és objektív törvényei határozzák meg, az utóbbit a szociális igazságosság. A politikának liberális karakterűnek kell lennie, mivel a piac csak a szabad gazdaság keretei között képes lehetőségeinek kiteljesítésére. A társadalom problémáit nem szabad a piac nyakába varrni, és ideológiai akadályokat sem szabad a szabad piac elé állítani. A gazdasági növekedés gyorsabb, ha az adók alacsonyak, a költségvetési hiány kicsi, és ha a költségvetés forrásait jobban kezelik.⁷

 

Szociális és nemzetközi politika

 

Ez a neoliberális gazdaságpolitika felé való sodródás együtt járt az SLD-vezetők szociálpolitikai nézeteinek konzervatívabbá válásával és a lengyel–amerikai szövetség megerősítésével. Az első SLD vezette kormány liberalizálta az abortuszt korlátozó törvényeket, amelyeket a korai posztszocialista kormányok vezettek be, majd új, abortuszt korlátozó törvényeket hoztak az 1997–2001-es AWS–UW-kormányzat alatt. Az SLD a 2001-es választási nyilatkozatában vállalta az abortusztörvények liberalizációját, ami az országban széles támogatottságot élvez.⁸ A második SLD-kormány azonban kompromisszumot kötött az egyházzal, amiben ígéretet tett arra, hogy nem liberalizálja az abortuszról szóló törvényeket, és hogy a leendő EU-alkotmányban az Istenre való utalás mellett fog állást foglalni. Cserébe az egyház támogatta az “igen”-t az EU-s népszavazáson. A népszavazás óta az SLD-vezetőség fenntartotta ezt a politikát, bár néhány SLD-s parlamenti képviselő az abortusz megreformálásáról és az azonos neműek közötti kapcsolat törvényesítéséről szóló törvényjavaslatot nyújtott be.⁹

2001. szeptember 11-ét követően Kwasniewski Lengyelországot határozottan a “terror elleni szövetség” tagjaként és az Egyesült Államok hű szövetségeseként jellemezte. A lengyel kormány elkezdte fontolóra venni az Amerikával és Európával való kapcsolatát, és megpróbálta a kibővített Európán belül az USA szoros szövetségeseként kialakítani saját szerepét. A lengyel Nemzetvédelmi Hivatal vezetője, Marek Siwec a következőket mondta: “Két ország is van Európában, amelyik nagyon jó példát mutat az Egyesült Államokkal való kapcsolat kialakításában: Nagy-Britannia és Spanyolország. A mi helyünkön, a mi realitásunkban, a mi törekvéseinkkel mi lehetünk a harmadik ilyen ország.”¹⁰ Mikor Lengyelország amerikai F–16-os vadászgépeket vett ahelyett, hogy valamilyen európai alternatívát választott volna, egyes európai országok azt állították, hogy a döntésnek politikai háttere van. Kétségtelenül e döntés mögött ott voltak a kompenzációnak ajánlott amerikai beruházások és annak lehetősége, hogy Lengyelországon állomásoztathatnak amerikai hadifelszerelést, és talán még annak is, hogy részt vehetnek a Star Wars II programban.¹¹ Annak megvalósulása, hogy egy sereg új, az USA-t támogató ország csatlakozik az EU-hoz, akkor vált meggyőzővé, amikor Lengyelország, Magyarország és Csehország is aláírta az iraki háború támogatásáról szóló, az Egyesült Királyság kormányfője által kezdeményezett levelet. Donald Rumsfeld ezt követő “régi Európa” és “új Európa” meghatározásai segítettek világossá tenni ezt a felosztást. Figyelemre méltó, hogy a levelet Nagy-Britannián kívül egyedül Közép-Kelet-Eurpából írták alá szociáldemokrata kormányzatú országok.¹² Láthatjuk tehát, hogy a kelet-közép-európai szociáldemokrata pártok – mint például az SLD – hogy jutottak a mainstream európai szociáldemokrata gondolkodáson kívülre egy olyan ügyben, amely az EU és az USA komoly elkülönüléséhez vezetett.

 

Hanyatlás és szétválás

 

A politikai jobbra sodródás és az a próbálkozás, hogy kössenek a PO-val politikai szövetséget, azt jelentette, hogy az SLD védtelen a saját baloldaláról jövő kritikákkal szemben – az OPZZ szakszervezeti egyesülés, az UP, a parasztpártok (PSL) és Samoobrona mind elvetik az SLD neoliberális irányának elemeit. Pillanatnyilag az SLD továbbra is a baloldal túlsúlyban lévő pártja, és valószínűtlen, hogy ez az elsődlegesség a közeljövőben vitathatóvá válik.¹³ A lengyel baloldal sorsa a közeljövőben nagyrészt attól függ, hogy mi történik az SLD-n belül, és attól, hogy vajon képes lesz-e egyszerre megtartani a hatalmat és belső egységét.

Az SLD-nek a 2002-es helyi választásokon mutatott gyenge teljesítménye nyomán a pártból sokan kritikus véleményüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az SLD parlamenti képviselői és vezetői főleg saját érdekeikkel törődnek, és eltávolítják a pártot szociáldemokrata gyökereitől. Az SLD támogatottsága 20% alá esett, ezzel a PO mögé kerültek, ráadásul folytatólagos korrupciós ügyleteikre is fény derült.

A júniusi pártkongresszus óta egy az SLD tagjait ellenőrző folyamat ment végbe (ahol minden tagnak újból pályáznia kellett a tagságra) annak érdekében, hogy megtisztítsák a pártot a korrupt elemektől. Ez azonban messze nem egy korrupt kisebbségtől való megszabadulást eredményezett, hanem a párt tagságának 35%-ának elvesztését (több mint 50000 főét). A tagság e riasztó mértékű csökkenése valószínűleg a kormány politikájával szembeni növekvő elégedetlenség következménye; mint például a katolikus egyházzal kötött szövetsége, az amerikai külpolitika támogatása és különösen a szociális kiadások lefaragásának javaslata, ami a “Hausner-terv” része.¹⁴

 

Következtetés

 

Az SLD a lengyel baloldal vezető pártjává főleg az 1993–97-es kormányzása alatti sikerei miatt vált, amikor (legalábbis részben) beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzat alatt azonban a pártnak nem sikerült csökkentenie a munkanélküliséget, javítani a közszolgáltatásokat, csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket vagy megvalósítani bármilyen értelmes szociális reformot.¹⁵ Ez azt jelentette, hogy a párt elvesztette szavazóinak támogatását, és tagságának jó részét kiábrándította. A lengyel szociáldemokrácia egyik meghatározó vonása az EU-csatlakozás támogatása volt. Ez annak a hitnek köszönhetően volt népszerű, hogy a csatlakozás nemcsak a gazdasági növekedést fogja elősegíteni, hanem azt is, hogy a lengyel jólét és a munkához való jog elérje a Nyugat-Európában tapasztalható szintet.

Ám ahogy közeledik az uniós tagság, egyre nagyobb a kormányon a nyomás, hogy tovább csökkentse a kiadásait, és hogy még inkább eltávolítsa a lengyel kapitalizmust bármilyen európai “szociális modelltől”. Ráadásul a gazdagabb országok egyre kevésbé hajlandók a bővítés finanszírozására; ez okozza alapvetően az EU-alkotmány körüli nemrég kialakult vitákat is. Amíg az EU-n belüli nyugat-európai szociáldemokrata kormányok a jóléti államok lebontásának és a liberális reformok bevezetésének problémáival szembesülnek, a közép-kelet-európai szociáldemokrata kormányoknak meg kell küzdeniük egy teljes társadalmi-gazdasági és politikai rendszer átalakításával, miközben fejlettségük alacsonyabb. Emiatt próbál a jelenlegi SLD-kormányzat olyan liberális reformokat bevezetni, amelyek jóval túl mennek a Nyugat-Európában szóba jöhető reformoknál. Az elmúlt években számos nyugat-európai szociáldemokrata párt vereséget szenvedett a választásokon, mert megpróbált jóléti reformokat bevezetni. Várhatóan a közép-kelet-európai szociáldemokrata pártok hanyatlása (mint például az SLD-é) jóval mélyebb és tovább ható lesz, mivel a párt piacorientált harmadik utas programjának elfogadása hanyatláshoz, vereséghez és széthúzáshoz vezetett.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Az írás eredetileg a Labour Focus on Eastern Europe c. folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Például az SLD vezére, Leszek Miller, azt mondta: “Londonban beszéltem a Munkáspárt teoretikusaival a harmadik útról, és úgy hiszem, ebben a tekintetben a Munkáspárt a legfejlettebb. Megkérdeztem tőlük, hogy ez a közép felé húzódás jobbra húzódás-e. Azt válaszolták: nem jobbra megyünk, hanem előre. Ugyan ez talán nem magyaráz meg mindent, mégis szép mondás, ami a mi esetünkben értelmet nyer” (Leszek Miller: Dogonomy Europe. Hamal Books, Łódż, 2001).

² Polityka, Miód z octem, 2002. 2. 2. A tanárok kártyája egy bérmegállapodás a kormány és a tanárok szakszervezetei között, ami szerint a tanári fizetések évente automatikusan növekednek. Jelentőséggel bír, hogy Belka korábban annak az Aleksander Kwasniewski köztársasági elnöknek az irodájában dolgozott tanácsadóként, aki a párt leginkább neoliberális beállítottságú tagja. Ez legtisztábban akkor nyilvánult meg, amikor Kwasniewski a kilencvenes évek elejének sokkterápiás reformjainak megalkotóját és az előző kormány pénzügyminiszterét, Leszek Balcerowiczot, kinevezte a Lengyel Nemzeti Bank (NBP) és a Monetáris Tanács (RPP) elnökévé is. Ez az SLD parlamenti frakciójának akarata ellenére történt.

³ Kwasniewski világossá tette, hogy megvétóz minden olyan törvényjavaslatot, amelyről úgy érzi, hogy veszélyezteti ezt a függetlenséget. Egyszer a PSL és az UP olyan törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek, amely a parlament által választott további 6 személlyel bővítené ki az RPP-t. Ez azonban soha nem került szavazásra.

⁴ Érdemes figyelembe venni Kolodko véleményét a kínai gazdasági reformról: “A recesszió és növekedés ellentétes tendenciái Kínában és Oroszországban a világgazdaság legszembetűnőbb eseménye a huszadik század utolsó évtizedének. Miközben a Kínai GDP megduplázódott, addig az orosz megfeleződött. Ennek jelentős geopolitikai vonatkozásai is vannak.”

⁵ Hausner és Kolodko a nyilvánosság előtti vitái számos hétig húzódtak Kolodko lemondását megelőzően. Az ellentétek azonban nem helyezhetők el egy liberális/keynesiánus tengelyen. Például Hausner az eurózónához való lassabb csatlakozásban és nagyobb költségvetési deficitben hisz, mint Kolodko. Ugyanakkor inkább támogatja a társasági adó csökkentését, és inkább hajlandó ezt a szociális kiadások csökkentésén keresztül megvalósítani. Habár Kolodkónak sikerült megvédenie néhány veszélyeztetett iparágat, programjának nagy részét nem tudta megvalósítani – javaslatainak egy részét a köztársasági elnök akadályozta meg.

⁶ “Skazani Na Millera”, Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 30.

⁷ “Ostatni Dzwonek”, Trybuna, 2003. 10. 09.

⁸ A társadalom 56%-a ért egyet azzal, hogy a nőknek joguk van az abortuszhoz, 28%-a pedig nem ért egyet ezzel (OBOP-közvéleménykutatás, idézve a Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 27.).

⁹ Néhány jel egyértelműen arra utal, hogy az SLD vezetősége ellenezni fogja ezeket a törvényjavaslatokat. Például a belügyminiszter, Krzysztof Janik, azt mondta, hogy a kormány nem foglal állást az azonos neműek kapcsolatát illetően, és hogy az abortuszt illető közmegállapodást pillanatnyilag nem lenne jó megzavarni (“Uznanie dla Hausnera”, Trybuna, 2002. 11. 15–16.).

¹⁰ Dobrze z Ameryka, Dobrze z Europa. Przeglad, 2002. 07. 29.

¹¹ A lengyel védelmi miniszter, Jerzy Szmajdzinsi hozzáfűzte, hogy “Készen állunk együtt dolgozni egy a mi területünkön létrehozandó katonai technológiai létesítményt illető megállapodás érdekében” (“Nie dam sie oczarowac”. Interjú, Trybuna, 2002. 08. 3–4.).

¹² Habár Csehországban az akkori köztársasági elnök, Vaclav Havel írta alá, nem pedig a kormányzó szociáldemokrata párt.

¹³ Bár az UP kritizálta az olyan megoldásokat, mint a lineáris adórendszer, az SLD-kormányzattal való szoros kapcsolata miatt nehéz a párt számára az SLD baloldali alternatívájaként megjelenni. Más baloldali pártok, mint például a Lengyel Szocialista Párt, marginálisak maradtak.

¹⁴ Egy slaski SLD-szervezet titkára például azt állítja, hogy a tagok száma 249-ről 145-re esett vissza, és a többség a “Hausner-tervben” foglalt szociális támogatások csökkentésével való elégedetlensége miatt hagyta el a pártot (“Plan Hausnera z Wefyfikacja w Tle”, Gazeta Wyborcza, 2003. 11. 28.).

¹⁵ Ennek ellenére a gazdasági növekedés javult, és most 3,5% körül van. A jobb gazdasági teljesítmény számos tényezőnek köszönhető. Először is, bár Kolodko gazdasági javaslatainak jó részét megakadályozták, részleges reformjainak is sikerült megállítania számos iparág hanyatlását. Másodszor, a kormányzat viszonylag magas szinten tartotta a közkiadásokat a költségvetési deficit elengedése által. Harmadszor, a zloty leértékelődött, főleg az euróhoz képest, ami megerősítette a lengyel exportot és az ipart.

A Szigeti Péter tanulmányában felvetettekkel szemben a szerző vitatja, hogy a nyolcvanas években reálisan létezett volna Kelet-Közép-Európa államszocializmusainak baloldali alternatívája. Szerinte az akkori vitákban már kizárólag a piac és a demokrácia polgári válfaja jelentkezett a fennálló alternatívájaként.

“Durch das Freiwerden des Knechtes wird der Herr volkommen frei.” (Hegel)

 

 

Nagyon nehéz hozzászólni Szigeti Péter tanulmányához.. A vitának (legalábbis részemről) szinte lehetetlen feltételeket szab a tanulmány nyelve, gondolkodásmódja. Ez a nyelv és gondolkodásmód gátat szab annak, hogy a gondolatmenetet képes legyek lefordítani azoknak a valóságos, empirikus tapasztalatoknak a nyelvére, amit nekem a szocializmus jelentett a nyolcvanas évek közepére. Persze, “ha egy fej és egy könyv összeütközik és kong – így Schopenhauer –, nem feltétlenül a könyv üres”. Lehet, hogy csak én nem értem.

Szigeti tanulmányának van egy rejtett intenciója számomra: a nyolcvanas évek második felében a baloldali gondolkodás (és vele együtt a magyar progresszió) “utat tévesztett”: a szocializmus megmentése helyett a szocializmus feladását választotta. Nyilvánvaló, hogy expressis verbis ezt a mondatot a szerző nem írja le. Magam inkább a cikk alapvető, noha eltitkolt intenciójaként fogom fel; a sokféle olvasatból talán ez lehet az egyik. S tovább megyek: ebben az interpretációban az ún. államszocializmusnak a nyolcvanas évek második felére kibontakozó válságával szemben felsejlik egy másik, a közvetlen demokráciára és az önigazgatásra épülő szocializmusmodell elméleti lehetősége mint a szovjet modellre épülő szocializmus valóságos politikai és gazdasági alternatívája. Mai szemmel már nem nehéz belátni: ez az alternatíva nem létezett, noha elméletileg szívósan él tovább, csak nem szabad összetéveszteni a létező alternatívákkal. Amit Eörsi István szerint Lu­kács György halálos ágyán mondott a szocializmusról, nevezetesen, hogy “másutt és másképp”, egyrészt túlságosan talányos ahhoz, hogy igazán komolyan vegyük, másrészt túlságosan szellemes, hogy ne gyanakodjunk: apokrifról van szó.

A létező szocializmussal szemben egy valódi közösségi társadalom, egy önigazgató szocializmus megalkotására (vagy legalább megálmodására) voltak kísérletek. Nem csupán 1956-ban, hanem még a nyolcvanas években is. Az, hogy baloldalon ezek a kísérletek jelentős szellemi energiák mozgósítására voltak képesek, nem meglepő, hiszen ezen az alapon egyszerre lehetett elutasítani a létező, bürokratikus államszocializmust s a szocializmus teljes, gyakorlati és elméleti felszámolását. S ez nemcsak a baloldali értelmiségieket érintette meg, hanem azokat a társadalmi rétegeket is, amelyek évtizedeken át a szocializmusban szocializálódtak, s bár nem voltak igazi nyertesei annak, de a változások sem ígértek számukra – a politikai szabadságon túl – különösebben jó esélyeket. A rendszer akkor még élő politikai tabui mellett feltehetően erre is gondolhatott a liberális ellenzék, amikor 1987 júniusában a “Társadalmi Szerződés” című programot megfogalmazta. 1987 júniusában a liberális demokraták az egypártrendszeren belüli pluralizmussal és az önigazgatással álltak elő. (Persze valószínűbb, hogy ez inkább taktika volt, mintsem liberális utópia. Mindenesetre akkor nem derült ki, hogy nem komolyan gondolják.)

Az egypárti rendszeren belüli pluralizmus s az állami tulajdon önigazgatással való felváltása (legalábbis szavakban), visszatérés az 1956-os forradalom legmélyrehatóbb céljaihoz (ezzel a forradalom segített legitimálni a liberálisok politikai programját), másrészt alkalmas volt arra, hogy időlegesen, amíg a politikai helyzet a nyílt beszédet lehetővé nem teszi, elfedje a liberális demokraták valódi célkitűzését: a magántulajdonon alapuló piacgazdaság és a többpárti, képviseleti demokrácia bevezetését. Erre, mármint a célok felfedésére, még egy-másfél évet várni kellett, noha 1987-ben is nyilvánvaló volt, hogy az 1987 júniusában akkor a liberálisok által is javasolt önigazgató szocializmus útja járhatatlan.

Annak ellenére is, hogy az 1956-os forradalom, amelyre 1987 után mindenki hivatkozott, a nemzeti függetlenség bázisán éppen ezeket a “lehetetlen” célokat fogalmazta meg.

De a Társadalmi Szerződés 1987-ben sem vált valódi programmá. Legfeljebb arra volt jó, hogy jelezze: a liberális demokraták útja azáltal, hogy önálló programmal léptek a színre, elvált a nemzeti demokratákétól. Hogy nincs többé a hatalommal szemben egységes ellenzék. Hogy a magyar ellenzék, a lengyel ellenzéktől eltérően, nem egyetlen alternatívát választ, legyen az az alternatíva bármily vonzó is egyébként, hanem a többpárti demokratikus erők megszervezésével a többpárti képviseleti demokrácia útjára lép.

A közvetlen demokrácia és az önigazgatás egy szocialista alternatívát jelentett volna. Amiben nem az a baj, hogy ezt nem ismerték(tük) fel, hanem az, hogy ez az alternatíva legfeljebb egy válságos időben kivajúdott baloldali utópiában létezett.

Nem az volt a baj, hogy ezt – nevezetesen, hogy az önigazgatás egy létező válságra adott utópisztikus válasz – a baloldali értelmiség nem ismerte fel. Felismerte, hirdette és vágyott is rá. E válasz utópisztikus jellegében is fontos volt, hiszen újra megfogalmazta mint elméleti kiutat az emancipált szocializmus jövőképét; igaz – a távoli jövőbe utalta azt. De hát: “a szabadság csak úgy gondolható el, mint annak a megvalósítása, amit ma utópiának nevezünk” (H. Marcuse). A valódi baj az volt, hogy mindez a nyolcvanas évek második felében kialakult válság realitásaiból nem kínált kivezető utat ki, akkor és ott már puszta ábránd maradt. A nyolcvanas évek politikai küzdelmei, majd az 1990. évi választások a rendszerváltásnak nem ezt a formáját legitimálták. Sőt ennek az alternatívának annyi volt a realitása, mint a “Munkástulajdont!” követelésnek az MSZP 1990-es választási plakátjain. Persze mondhatjuk azt is Hegellel, hogy “annál rosszabb a tényekre nézve”, de ez keveset változtat azon, hogy a létezőnek mindig van egy előnye az utópiával szemben, az, hogy létezik.

Kétségkívül: az 1988–2003 közötti időszak nagyon jelentős iskola volt (vagy: lehetett volna) a magyar baloldali értelmiség számára. Ebben az időben a közép-kelet-európai történelem valóságos menete kilépett minden, a marxista gondolkodásban a korábbi évtizedek alatt megformálódott gondolati sémából, s olyan fordulatot vett, amelyre az amúgy is (1968 óta)¹ mély intellektuális válságban lévő marxista gondolkodás képtelen volt adekvát választ találni. A dilemma (a kor légkörétől hiszterizáltan) úgy fogalmazódott meg, hogy mindaz, ami az 1917, illetve az 1945 utáni történelemben lezajlott, vagy nem volt szocializmus, vagy, ha az volt a szocializmus, akkor nincs többé szocializmus. Legalábbis Közép-Kelet-Európa számára ez volt a tanulság. (Jó, legyünk szerényebbek: az én számomra mindenképp.)

Megítélésem szerint az igazi probléma nem az volt, hogy a nyolcvanas évek második felében a baloldali értelmiség nem találta volna meg azt az adekvát történelmi választ, amelyet csaknem húsz év múlva Szigeti Péter felvázol (hiszen megtalálta), hanem az, hogy a nyolcvanas években Közép-Kelet-Európában egy ilyenfajta kiútkeresésnek semmilyen, komolyan vehető realitása vagy támogatottsága nem volt. Itt nincs mód tárgyalni a nyolcvanas évek történelmét, de Közép-Kelet-Európában a nyolcvanas évek történelme a szocializmus mint társadalmi forma delegitimálódásának története. S vele szemben nem az egyébként vonzó és gyönyörű önigazgatás volt az alternatíva. Közép-Kelet-Európa nem az önigazgató szocializmustól, hanem a piactól és a demokráciától várta a megváltást. Nos: megkapta.

Ezt a tanulságot én saját bőrömön éreztem, nem utolsósorban a magyar munkástanács-mozgalom szervezésének tapasztalatai alapján.

1988-ban, amikor néhány baloldali kollégámmal úgy döntöttünk, hogy támogatni fogjuk a tőlünk függetlenül meginduló munkástanács-mozgalmat, ez a mozgalom nem volt jelentős.² Nekünk természetesen határozott baloldali álláspontunk volt a mozgalommal kapcsolatban, de nem voltunk egyedül. Az MDF is szervezte a saját munkástanácsait, a szociáldemokraták is, sőt még a szabaddemokraták is igyekeztek teret nyerni ezen a terepen.

Ennek a mozgalomnak a szervezők és az aktivisták politikai-ideoló­giai megoszlása következtében meglehetősen divergáló elképzelései voltak a jövőt illetően. Csak egyetlen ponton volt közös az elképzelés, nevezetesen, hogy az alulról jövő munkástanács-mozgalom fontos, hiszen 1956 legjobb és legfontosabb baloldali hagyományaihoz épít hidat. A munkástanács-mozgalommal kapcsolatos illúzióink abból a hitből táplálkoztak, hogy a mozgalom – bár párttámogatását tekintve széles skálán mozog –, tartalmát illetően alapvetően baloldali mozgalom, amennyiben kitart a kollektív munkástulajdon követelése mellett. Arra a kérdésre, hogy melyik politikai törekvés adja meg az 1987 után születő vagy újjászülető mozgalom “végső” formáját, az idő s a külső politikai környezet konkrét alakulása adta meg a választ; de a munkástanács-mozgalom történelmi tradícióit és az állami tulajdon átalakításában hangoztatott követeléseit tekintve, 1989–1991 között valóban baloldali mozgalom volt.

A mi, akkor meggyőződésnek vélt illúziónk az volt, hogy mint ilyen előbb vagy utóbb leveti az átmenetben rárakódott aktuálpolitikai burkokat, s esélyt teremt egy emancipált társadalom s a munkások gazdasági emancipációjának kivívására. Maguknak a munkásoknak kell ezt az emancipációs harcot végigküzdeniük. Azt hittük, hogy ez a létező alternatíva az elidegenedett szocializmussal s az elidegenedett kapitalizmussal szemben. “A hit maga üdvözít, nem az objektív elem, ami mögötte van” – írja Nietzsche a húgának, s – mutatis mutandis – valami ilyesmi mozgatta a mi ábrándjainkat is.

Nos, ma már elmondható: a nyolcvanas évek végén a munkástanács-mozgalomnak nem volt történelmi esélye: azt, ami benne valóban “ötvenhatos” volt, a legitim politikai erők úgy kerülték, mint a pestisest. Minden pártnak, politikai erőnek olyan 56 kellett, s annyi 56, amennyi őt igazolja, ami azon kívül és túl vagyon, az ördögtől való. Az önigazgató szocializmust – noha sokféle igaz és nem igaz érveléssel, de a meghatározó politikai erők egyként vetették el, ha komolyra fordult a dolog, azaz, ha már nem csak szónokolni kellett róla. Még akkor is, ha verbálisan néha csodálták. És saját tapasztalataim alapján mondhatom: itthon és Európában egyaránt.³

Visszatekintve: a baloldal szerepe a munkástanács-mozgalomban⁴ epizodikus volt, noha nem lényegtelen. Hogy mégis kudarcba fulladt a munkástanács és a baloldali értelmiség együttműködése, az (a politikai taktikához való bámulatos hozzá nem értésen túl) azzal is összefüggött, hogy a baloldali értelmiség 1988–1991 között nem volt képes az ún. hagyományos baloldali gondolkodáson, a hagyományos baloldali történelmi toposzokon sem elméletileg, sem gyakorlatilag túljutni. És a nyílt politikai színtéren, a rendszerváltás jövőjéről folyó diskurzusokban nem volt akkora politikai támogatottsága, hogy egy demokratikus, önigazgató szocializmusmodellt mint létező alternatívát jelenítsen meg a nyolcvanas évek végén. (Persze az is kérdéses, hogy a fejeken kívül létezett-e ilyen modell. Úgy tűnik, hogy akkor sem.)

A pénzügyi, a gazdasági és a modernizációs kényszerek egész Közép-Kelet-Európát a kapitalista világgazdaságba történő betagolódás irányába lökték, s ezekhez a nagyon erős kényszerekhez képest a politikai forma üres héjként vált le Közép-Kelet-Európa országairól. (Mihelyt a gorbacsovi paradigmaváltás, a Brezsnyev-doktrína feladása erre az útra lökte Közép-Kelet-Európát.)

Ebben a fejlődésben az a kérdés, hogy mi lett volna, ha a nyolcvanas évek második felében “nem tévesztünk utat”, jóllehet nagy ívű gondolatmenetre késztethet és imponáló szellemi teljesítmény forrása lehet, alapvetően ma már nem fogalmazható meg. A kérdés valóságtartalma ma még kevesebb, mint két évtizeddel ezelőtt.

A baloldali gondolkodásról folyó diskurzusok közös sajátossága ma már, hogy az angyalok neméről szólnak. A Kádár-rendszer felszámolta a munkásosztályt, az új demokrácia irrelevánssá tette nemcsak az osztálycselekvést, hanem az osztálytudatot is. A baloldal most vigyázó szemeit egy szociális és környezetvédő Európára vetheti, ha nem akar illúziók nélkül maradni.

Az Eszmélet által indított vita nagy erénye, hogy ezt a problémát a gyökerekig vezeti vissza, azaz a nyolcvanas évek alternatíváihoz. És fel meri tenni azt a kérdést is, hogy volt-e akkor más alternatívája egy elidegenedett államszocializmusnak, mint a polgári demokrácia és a kapitalista gazdaság. Mindenesetre számomra ma már úgy tűnik, hogy nem volt, vagy csak rosszabb, fundamentalista nacionalista alternatívája lett volna. Ezt az alternatívát (nem kis nyugati segítséggel) elkerültük, de azt a pályát, amelyre a nyolcvanas évek végén kerültünk, már nem hagyhatjuk el. Ha a Szigeti által felvázolt baloldali alternatívának a nyolcvanas évek közepén alig volt esélye, akkor ma meg éppen semmi.

Kelet-Közép-Európa ma inkább több, mint kevesebb szkepszissel szemléli új Zukunftstaatját, a szociális Európát. Abban bízhat, hogy ez ugyan nem ígérkezik a létező világok legjobbikának, de jobbnak, mint Kelet-Közép-Európa mai, létező nyomorúsága: a szegénység és a gazdagság nyomasztó ellentéte, a társadalmi szolidaritás elborzasztó hiánya, az esélyek szörnyű egyenlőtlensége, a szegénység és a nyomor tömeges és tartós jelenléte, az éhező gyermekek nagy száma stb. Az Unió, noha nem gyorsan és nem mindenkire kiterjedően, esélyt jelent. Ezt annál is inkább hangsúlyoznunk kell, mert más esély nem kínálkozik.

S ha már az is kétséges, hogy az Európai Unió számunkra a jólét Európája, (noha nincs másik, ennél jobb Európa), az viszont bizonyos, hogy az Unió nem a kelet-közép-európai baloldal uniója. Ez nem az önigazgató szocializmus Európája. Ez nem a közvetlen demokráciák Európája. Jobb esetben nem lesz az ökológiai katasztrófák Európája. Jobb esetben az Unióban kilábalhatunk a tradicionális kelet-európai nyomorúságból. (Persze nem túl gyorsan és nem forradalmian.)

Európa boldogabb felének baloldala (mint az establishment része), elfogadtatta saját alternatíváját, bár a jóléti államhoz fűződő illúziók foszladozásával ez az alternatíva egyre nehezebben jeleníthető meg. Közép-Kelet-Európában ez a baloldali álláspont a kormányok és a pártok részéről nem jelent valódi alternatívát, legalábbis eddig nem jelentett. (Még akkor sem, ha nekem személy szerint a baloldali restrikció elviselhetőbb, mint a jobboldali arrogancia; igaz, hogy egyik oldal korrupciója és manipulációja sem vonzó.)

Értem én Szigeti Péter erőfeszítéseit, hogy egy baloldali alternatíváért s egy olyan gondolkodásért küzd, amely felismeri ezt az alternatívát. Csakhogy a XIX. század óta tudjuk: a szocializmus csakúgy, mint a környezetvédelem, nem nemzeti kérdés. Választhatunk: vagy elfogadjuk ezt a kihívást, s harcba kezdünk a szociális Európáért, vagy mindent akarunk, s kevesebbel nem érjük be. És elfordulunk Európától. Akkor vigasztalhat bennünket H. Marcuse fentebb idézett aforisztikus mondata. Csakhogy ez a gondolat a hatvanas évek illúziókkal terhelt gondolkodásának a terméke. Gyönyörű volt, de ideje felébrednünk.

Van szegénység, nyomor, van az anyagi elnyomorodás mellett kulturális depriváció is. Elvileg tehát Közép-Kelet-Európában minden adott, hogy reorganizálódjon a munkástudat és az osztálytudat is. S mégsem adott semmi.

Azt nem tudom, hogy az önigazgatásnak és a közvetlen demokráciának van-e esélye (az utóbbi Dahl szerint kiegészíti a képviseleti demokráciát, persze Amerikában), de feltehetően nem a XIX. és a XX. század céljai és fogalmai alapján kell választ adnunk a XXI. század problémáira. Mert alkalmazva a cél és az út hegeli dialektikáját: A célhoz járhatatlan út nem vezet. Csak a cél elérése igazolja, hogy az út járható.

 

Jegyzetek

 

¹ Itt arra a mély válságra gondolok, amely az 1968-as prágai tavasz leverése nyomán állt elő; 1968 után a szocializmus megreformálhatóságába vetett hit illúziónak bizonyult ugyanúgy, ahogyan az uralkodó párt és az értelmiség együttműködésének esélye is.

² A munkástanácsok szervezési munkájába jómagam kutatóként kapcsolódtam be. A Szakszervezetek Gazdaság és Társadalom Intézetének munkatársaként a szakszervezeti reform kérdéseivel foglalkoztam. Ugyanakkor erős baloldali elkötelezettségem révén beletartoztam a később Baloldali Alternatíva Egyesület alapító tagjainak a körébe, bár az egyesület megalapításában formálisan nem vettem részt. Ez a kör, elsősorban emblematikus vezetője, Krausz Tamás révén erősen elkötelezett volt egy önigazgató munkásmozgalomnak. Bár ez a későbbiekben problematikussá vált, a BAL teoretikusai, jogászai, történészei, szociológusai stb. meghatározó szerepet töltöttek be az első munkástanács-mozgalom egyik szárnyának kialakításában.

³ A Munkástanácsok Országos Szövetsége nevében tárgyalásokat vezettem Európa szakszervezeti központjaiban támogatásért. Mind a szervezet anyagi támogatását, mind önigazgató programjának támogatását illetően. Sikertelenül. A támogatás feltétele a szakszervezeti szerep elfogadása, tehát az eredeti program feladása lett volna. Ez később következett be, amikor én már nem dolgoztam a MOSZ-nél.

⁴ A MOSZ csatlakozott a keresztényszocialista szakszervezeti szövetséghez, és beilleszkedett a plurális szakszervezeti struktúrába. Ezzel elszakadtak azok a kötelékek, amelyek 1956-hoz kötötték.

A szerző értelmezésében az államszocializmus a félfeudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet egyik állomása, s ennélfogva a rendszerváltást a szerves tőkés fejlődés érdeke kényszerítette ki.

Szigeti Péter tanulmányának olvasásakor pozitív bizsergő érzés fogott el: végre elkezdődött közelmúltunk tudományosan is megalapozott elemzése! A szerzőt láthatóan nem holmi politikai érdek mentén kialakított múltmagyarázás szükségessége vezérelte, hanem belső társadalomtudós énje és tapasztalata mozgatja. Nem a múlt hibáit, negatívumait, netán bűneit keresi és elemzi, hanem megpróbálja beágyazni a rendszert az ismert társadalomtudományi keretekbe és előremutató következtetéseket levonni.

1. Teljesen meggyőző a szerző magyarázata, hogy az előző rendszer nem volt sem államkapitalista, sem szocialista, kommunista, hanem egy átmeneti társadalmi-gazdasági formáció, amely dialektikus demokráciával legitimálva másféle fejlődési irányt vehetett volna. Számomra viszont éppen ez utóbbi a fő kérdés: a fejlődési irány, az átmenet, a honnan hová? Mert amíg a szerző határozottan leírja azt, hogy mi nem volt a rendszer, voltaképpen vita nélkül elfogadja megnevezéseként az államszocialista kifejezést, sőt szakaszolni is tudja fejlődésének stádiumait, és végül már államszocialista kísérletként rögzítve, közvetve el is ismeri a fogalmi létjogosultságot. Már az induló, tartalmában persze megalapozott kérdés is – “Alapvető kérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett történelmi vereséget?” – után elkezdődő elemzés is a szocializmus körül forog, pedig a kapitalizmus és az állam körül kellene folynia. Hiszen ha nem tőkés, nem kommunista, államszocialista társadalmi-gazdasági formáció pedig nincs (van ilyen eszmei irányzat, amit Marx is bírált, de ő a kispolgári és az utópista szocializmust is bírálta, de attól még az nem vált formációvá) a társadalomtudományban, akkor miért fogadjuk el a megnevezést? Azért tartom fontosnak a megnevezésen történő lovaglást, mert ha elfogadjuk az államszocializmust mint kategorikus fogalmat, legyen az ellátva “létező”, “létezett”, “kísérleti” jelzővel, nincs is mit kritizálni: a szocializmusnak vége, önmaga kritikája, az állam meg kell, van. És a Szigeti Péter által is feltett kérdés értelmét veszti. A kérdés helyesen talán az lenne: milyen társadalmi gazdasági formáció volt a rendszerváltást megelőző? És a vita az adott rendszer elemzéséről és beazonosításáról és nem egy feltételezés bizonyításáról szól. Igazából Szigeti a mi nem lehetett, tehát a kizárásos bizonyítás módszerét választotta.

2. A dolgokat folyamatukban és a maguk logikájában kell vizsgálni. A társadalmi rendszer történelmileg nálunk is a feudalizmustól halad a kapitalista felé. A történelem adott pillanatában a még fejletlen kapitalista társadalomban – amelyre természetesen hatottak a külső körülmények is –, az adott erőviszonyok és feltételek között, nem a földbirtokosok, polgárok és a gazdasági hatalommal rendelkező tőkések kezébe került a politikai, államhatalom, hanem a proletárokéba, így az ő nézeteik, ideológiájuk szerint próbálták felépíteni az új rendszert. De ez a felépítés nem lehetett más, mint amit a kor fejlettségi foka megengedett: politikai síkú, elosztási jellegű, államilag, tehát felülről épített rendszer, sajátságos átmeneti, folyamatában a félfeudalizmustól a kapitalizmus felé haladó, közben kibontakozó, állami össztőkés, monopolpiaci gazdaság! Itt teljesen igaza van Szigeti Péternek, amikor a politika által integrált társadalomként írja le. De a politikai hatalom mellett láthatatlanul ott fejlődik a gazdasági integrációs hatalom, amely Szigeti által is érintve a tulajdonviszonyok megváltozását mutatja.

Marx írja a Kommunista Kiáltványban: “A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi hatalom. Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá. Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tőke elveszíti osztályjellegét.” Ezt érezték az ideológusok, de hibásan, az osztálytársadalom megszűnésének az államosításkor, és a politikai hatalmi integráció miatt megalapozottan társadalmi tulajdonként kezelték az így megszerzett termelőeszközöket. Az államosítás ugyanis tartalmában tőkecentralizáció és tulajdoni koncentráció. A tőkés fejlődés általános jellemzője is a centralizáció, koncentráció, semmi más nem történt tehát, mint más kapitalista országban, csak itt az államosítás – a Szigeti által is leírt politikai hatalmi integráció – segítségével ennek felgyorsítása. Látnunk kell, hogy a ma még elátkozott iparosítás az, amely a tőkés országok fejlődését is előrelendítette. Nálunk is (a Szovjetunióban is) ez volt az átfogó gazdaságpolitika centruma. Az ipari termelés objektívan magában hordozza az árutermelést, hiszen az tartalmában más számára történő termelés még akkor is, ha ez a “más” egy absztrakt közösség. Az offenzív iparfejlesztési lehetőség kihasználásán keresztül megteremtődtek a társadalom fejlődésének anyagi alapjai, ez egyben az áruviszonyok kialakulását is fejlesztette, és megerősödött a máshol már előrébb tartott polgári és politikai társadalom különválási folyamata. Ezt is említi Szigeti Péter, de csak statikusan megállapítva, hogy “nem történt meg a citoyen–burzsoá kettészakadás”. Nos igazából ezt mint dinamikus folyamatot kell érzékelnünk, mert ez a rendszerváltozáshoz vezető folyamat dialektikájához tartozik – ez jut kifejeződésre később a pluralizmus követelésében, a polgári demokrácia igényében –, és a történelem ismét napirendre tűzte a változtatás kérdését. Erősítette a változás igényét, hogy az állami, monopolpiaci, elosztás vezérelte gazdaság több reform után kimerítette fejlődési lehetőségét. Így jutottunk el a rendszerváltásig, amely lényegében a politikai, állami, civil társadalom és az össztőkés gazdasági, polgári társadalom különválásának a történeti csomópontja, amelynek még messze nincs vége. Szigetinek igaza van itt is a politikai integrációt illetően, hiszen a változás is a hatalmi centrumból kiindult és vezérelt folyamattá vált. Tehát meggyőződésem, hogy a rendszerváltást nem az úgynevezett államszocializmus kísérleti zsákutcája, hanem a fejlődés – amely a periferiális országokban felgyorsított szerves, a gazdasági szempontból és a maga logikájában is tőkés fejlődés – folyamata kényszerítette ki.

Egy korábbi szerves-szervetlen elemzésemben Vitányi Ivánnak írtam: “Bizonyára a szervetlen fejlődés tartalma az, hogy ’90 előtt idegen hatalom igája alatt volt a magyar nemzet, vagyis a korábbi nyugati típust önmagából szervesen nem következő keleti, rendszeridegen szovjet típus váltotta fel. A szerző történésznek amnéziája lehetett, hisz a magyar és a világtörténelem pontosan hasonló szerves és szervetlen folyamatokkal, szakaszokkal van tele, idegen kultúrák, befolyások, kölcsönhatások viszik előre. Nem mond tehát a megkülönböztetés önmagában semmit, mindössze egy történelmi tényt rögzít, és megkülönböztető elnevezéssel illeti. A baj ott kezdődik, amikor ezt a tényt a fejlődéssel párosítja, a szóösszetételből ugyanis egy önellentmondás keletkezik: a fejlődés logikájában feltételezi, hogy önmagából, belülről következik a folyamat, ezért a szerves már magában foglalja azt, a szervetlen pedig kizárja a fejlődést; a fogalom tehát bármennyire elfogadott, önellentmondás. Nem a fejlődésről szól, nem a szervetlenségről, szervességről, hanem csak megkülönböztető fogalmi kifejezése az adott időszak történelmi tényének, ahelyett – ahogy a szerző azt egyébként használja – az adott időszak folyamatának jellemzője lenne. Ebbe a logikai elvonatkoztatásba már belefér a “fejlődés válsága” elvonatkoztatás, de jöhet az erőltetett fejlődés végső válsága, sőt a fejlődés kezdete is. A szerves és a szervetlen fejlődés ilyen megkülönböztetése esetén már csak egy lépés annak a feltételezése, hogy a szerves fejlődés jobb, mint a szervetlen, aminek viszont ismételten a fránya történelmi folyamatok mondanak ellent. De menjünk tovább: ha a szerves jobb, mint a szervetlen, akkor mi most a szerves fejlődés elejére kerüléssel újra a jó útra kerültünk, és már meg is állhatunk és dicsérhetjük a helyzetet.”

Ha tehát a dolgok logikáját követjük, akkor az állapítható meg, hogy az átmenet azt jelenti, hogy sajátos, a politikai hatalom által integrált, de a társadalom méhében paradox módon fejlődő kapitalista rendszer épült, nem épülhetett más. A rendszer “válsága” nem a zsákutca, nem a szervetlenség, hanem a szerves tőkés fejlődés egy állomása, a megerősödött polgári-gazdasági társadalom és a polgári-politikai társadalom különválásának szerves, önmaga fejlődéséből szükségszerűen következő folyamatának fordulópontja.

Ha Szigeti az egyébként briliáns elemzéséből ezt a következtetést vonná le, akkor a kutatás terepét a “szocialista kísérleti” megközelítéses elemzés helyett a tőkés gazdaságra és államra helyezné át, és rögtön lenne helye a kapitalista állam, így a mi új államunk kritikájának is. Azonnal láthatóvá válna, hogy az államhatalmi szubjektumok helyett, az állam szerepéről kell a vitát folytatni. Ugyanis senki se vitatja a demokrácia fontosságát és erejét. Voltaképpen Szigeti Péter egyébként ragyogó dialektikusdemokrácia-leírása a társadalmi szubjektumról szól és nem a szerepről, ezért csak a néphatalom, tehát a szubjektív oldal megerősödésének fontosságáról ír, és így voltaképpen nem tud a rendszerváltást meghaladó következtetést levonni, és a már szinte történelmietlen: “mi lett volna, ha” kérdésre ad csak választ, tapasztalatként levonva.

3. Kifejezetten szimpatikus a marxista jellegű elemzés, ugyanakkor sajnos a marxi módszertan absztrakt, formális használata megakadályozza a szerzőt abban, hogy az alapvető kérdéseket konkrét tartalmukban is megvizsgálja. Itt van mindjárt a tulajdon kérdése: a sokak által elfogadott mindenkié – ezért senkié. A mindenki itt a tartalommal rendelkező egyesek azonosságának általánosítása, és maga ez a dialektikus ellentmondás szüli meg a fogalmát, elnevezését. Nos a “mindenki” mint valós általános lényeg tartalmában a konkrét “társadalmi”, formájában pedig az “állami” kifejeződése. Nagyon is valós, az állam hatalmán keresztül érzékelhető valami. A senki, az üres tartalmú egyesek azonosságának általánosítása. Mint tulajdon, tehát mint viszony a “mindenkié” az minden egyes azonos tartalmú viszonyának kifejeződése valami létezőhöz, tehát létező valami, a senkié viszont minden egyes üres tartalmú viszonyának a kifejeződése, valami létezőhöz, vagyis sajátos, nem létező valami. Azt mondani tehát, hogy a mindenkié, az senkié: badarság. A mindenkié mint viszony nagyon jól kifejeződik a jogban. Jó példa erre a munkához való jog, a nyugdíjjogosultság, ingyenes egészségügy, oktatás stb. Bizony ez mind-mind tulajdonjog. Államiságában társadalmi tartalmú, de szubjektummal megtöltve magánjellegű. Ezért igaz az a paradoxon, hogy egyidejűleg “társadalmi-magán”. Marx is használta ezt a fogalmat. Ezért is nem fogadható el fenntartás nélkül a Szigeti-féle kizárásos módszer a rendszer tulajdonviszonyát illetően. Konkrét dialektikus tartalmi elemzéssel bizonyítható az előző rendszer állami, közösségi, társadalmi tulajdon magánjellege, és máris a kapitalista és nem egy attól lényegében különböző államszocialista kísérleti tulajdonviszonyok között vagyunk. És láthatóvá válik a rendszerváltás kritikai terepe: az állam, a politika szerepe. Nem szubjektuma tehát. Ugyanis értelmetlen bármiféle vitát folytatnunk a hatalom demokratizmusáról, ha a munkához való jog az csak fikció, az ingyenes egészségügyi ellátás régen nem az, az oktatás régen nem ingyenes, nincsenek meg az anyagi forrásai. A demokratizálódásnak nem ellenpólusa a liberalizáció, nem alternatívája a privatizáció, de a munkástanácsi tulajdon se. Visszavonhatatlanul különvált a politikai államhatalom a gazdaságitól, pontosabban a tőkés gazdasági viszony kinőtt az államból, és önálló szerepre tett szert. Itt látható, hogy a gazdaság színterén az állam termelő-elosztó szerepe feleslegessé válik, az ilyen területeken jogos a liberalizáció, mely azt jelenti, hogy az állam egyenrangú szereplő a többi tulajdonossal. Ugyanakkor megmarad az újraelosztó feladatkör, amely a gazdaság színterén elsősorban az értéktöbbletből részesedő szerepkör, ahol nincs helye magánosításnak. A probléma éppenséggel az, hogy az állam nem egyszerűen feladta, hanem kifejezetten lerombolja a kialakult centralizált tulajdonjogát, kivonul tulajdonjogilag a gazdaságból, méghozzá erőltetett ütemben, a privatizáción keresztül megszabadul gazdasági erőforrásaitól, ezzel együtt feladja a foglalkoztatásban ma még kifejezetten szükséges állami feladatvállalást. Ugyanakkor a tulajdonszerzési szabályokon keresztül – a föld esetében ez különösen látható – közvetlenül beavatkozik a gazdasági folyamatokba. De hatalmi túlsúlyával visszaélve, diktatórikusan beavatkozik a termelési folyamatokba is, például az adórendszeren keresztül, figyelmen kívül hagyva a gazdasági realitásokat. Mindemellett szinte nonszensz, de még a magán nyugdíjpénztár is államhatalmilag kötelező!

Nem a dialektikus demokrácia legitimációjának szükségessége tehát az előző rendszer pozitív tapasztalata, hanem az állami, politikai szerepvállalás megértése. Ez mutathat túl mind az előző rendszeren, mind a rendszerváltáson, de ez adhat alapot a tőkés rendszer kritikájára és meghaladására is.

Szalai Pál 2003 decemberében, 68 éves korában elhunyt. A társadalmi baloldal egyik legnépszerűbb, legbecsületesebb és erkölcsileg legmagasabban álló személyisége távozott körünkből, akit egyformán tiszteltek a Baloldali Alternatíva Egyesülésben, az Eszmélet szerkesztőségében, a Humanista Társadalmi Egyetemen, az ATTAC-ban, a Magyar Szociális Fórumon és az MSZP Baloldali Tömörülésében. Azon kevesek közé tartozott, akik a 70-es évektől az államszocialista rendszert baloldalról, vagyis a “több szocializmus”, azaz a “több szabadság” és a “kevesebb kizsákmányolás” nézőpontjából bírálták. Az is kétségtelen azonban, hogy Szalai Pál – ahogyan később gyakran elmondta és leírta – nem “rendszervisszaváltásban” gondolkodott, magyarán, “nem ilyen lovat akart”. Olyan steril szociáldemokáciában gondolkodott ő, amely elutasította mind az oroszországi októberi forradalom, majd a bolsevik párt diktatúráját, mind a szociáldemokrácia bukott formáit az I. világháború időszakában. Ami minden más kritikai baloldalival összekötötte őt, az a társadalmi önigazgatás marxi gondolatkörének elfogadása volt, amit a kereszténység őseredeti gondolatkörével és persze a zsidó közösségi hagyománnyal is rokonítani tudott. És erről az alapról bírálta a “rendszerváltó” konzervatív keresztény restaurációt, az antiszemitizmus újjáéledését, az egyházak újból megszilárduló szellemi és politikai befolyását, az állam és egyház “összeborulását”, amelynek fundamentumát – nagyon helyesen – ő is a privatizációban, a nemzeti vagyon magán kisajátításában látta. A liberalizmussal kapcsolatos illúzióit is hamarosan levetkőzte… De hát menjünk sorjában.

Pali, mert hát mi, barátai nap mint nap így szólítottuk, legyen szó a legendás reggeli telefonjairól vagy a Humanista Társadalmi Egyetem folyosójáról a Berzsenyiben, tehát mindenekelőtt azzal írta be nevét a magyar baloldal történetébe, hogy már mint a demokratikus ellenzék tagja, Mikes Tamáshoz hasonlóan, nem a megvalósult liberális kapitalizmus világát kívánta életre segíteni, hanem mindvégig kitartott az államszocializmus (vagy ahogyan néha ő is nevezte, “államkapitalizmus”) demokratikus szocialista irányú átalakítása mellett. Ő volt tehát az egyike a “demokratikus ellenzék” azon alapító tagjainak, akik halálukig erkölcsileg feddhetetlen baloldali emberekként legendává nemesülhettek, aki nem engedett a 48-ból, aki nem engedett sem a hatalom, sem a karrierizmus, sem a pénz csábításának. Szalai Pál nem kért korábbi barátaitól alamizsnát, állást, “végkielégítést”, vállalta a kapitalizmust radikálisan bíráló gondolkodó, publicista-közíró és mozgalmi ember szerepét. Nem szerénységből, egyszerűen ebben találta meg élete értelmét.

Ő maga nem tudta hová tenni a régi barátok erkölcsi lezüllését, az “átállásokat”, a “megvilágosultak” gonosz seregét. Pali sohasem szokott hozzá az új rendszer emberellenes erkölcsiségéhez, amelyben egy pénzügyi mutató összehasonlíthatatlanul többet ér, mint akár 100 ezer ember élete. A rendszerváltás után – kezdetben – néhány más dolgon is meglepődött, “többet várt” a polgári demokráciától. Meglepte a fasizmus, a nyilas “kultúra” feltámadása, szerette mondani, nem azért harcolt a régi rendszerben a demokráciáért, hogy apja (akit 1944 karácsonyán lőttek agyon a nyilasok) gyilkosai reinkarnálódását kelljen megtapasztalnia. Ez azután megnyilatkozott a történelem “átírásában” a régi horthysta uralmi elitek stílusában. Az általa (is) alapított szociáldemokrata Csakazértis c. rövid életű lap 1992. május 1-jei számában néhai Antall József konzervatív miniszterelnök 1992. január 11-i, a Hadtörténeti Intézetben tartott beszédét így kommentálta:

“Mi volt ennek a beszédnek a lényege? – tette fel a kérdést a szerkesztő.

Szalai P.: Antall szerint a II. világháború magyar harcosai egyértelműen hősök, mert a bolsevizmus ellen harcoltak. Ezt már korábban is bőségesen pedzegették jobboldali körökben. Azzal azonban, hogy a miniszterelnök jelentette ki ezt – hangsúlyozni kívánom, bizonyos visszafogottsággal – teljesen elszabadult a pokol. Most már ott tartunk, hogy a Magyar Fórum című lap hősöknek nevezi a Szent László hadosztály katonáit is, akik Hitler mellett az utolsó töltényig kitartottak…” Mindennek fényében nem tudott mit kezdeni egykori liberális barátainak új típusú rendszerhűségével. Új barátainak viszont gyakran mondogatta: “elment ezeknek az eszük, még a náci beszéd szabadságát is védelmükbe veszik” – utalt Kis János sajátos demokratizmusára, amiben ő a “magyar weimarizálódás” tünetét fedezte föl.

Mondom, kezdetben Palit meglepte a liberális arcú kapitalizmus emberellenessége, ami nem csupán az ő rokonszenves bölcs-humoros naivitásából fakadt, hanem nyilvánvalóan túlbecsülte korábbi barátainak a hatalom és a tőke vonzásaival szembeni ellenerejét és képességét. De már a Csakazértis c. lap első számában 1991-ben így morfondírozott:

“De hát hogy van ez? A 80-as évek ellenzéki mozgalmaiban – legyenek akár »urbánusak«, akár »népiesek« – még szóba sem került a kapitalizmus. Demokratikus szocializmusról volt szó, mely a szabadságjogokat a köztulajdon túlnyomó jellegével próbálja egyesíteni. Hogyan lehet ilyen emberekben megbízni, akik a meggyőződésüket úgy váltják, mint az ingüket?”

De Szalai Pálnak ritka emberi képessége volt, hogy saját magát is tudta korrigálni, miközben elveihez, önmagához – közhelyes a kifejezés, de így volt – haláláig hű maradt. Engedékenyebb lett a “régi baloldal” iránt, amikor megértette, hogy tetszik, nem tetszik, egy hajóba került velük a tőkekritikában, noha pártszerveződéseiket többnyire megvetette, politikai taktikázgatásaikat undorodva elutasította. Inkább a régi baloldalból kiszakadó új baloldal iránt érzett rokonszenvet, és mondhatjuk nyugodtan, hozzá vonzódott igazán. Nemcsak tagja volt a Baloldali Alternatívának és az Eszmélet tanácsadó testületének, hanem rendezvényeiken is rendszeresen részt vett. Ezeken a fórumokon is főként a liberalizmus és a neoliberális gazdaság- és szociálpolitika iránti csalódottságát és kritikai elutasítását fejezte ki. Ennek hangot adott például, amikor 1997-ben, saját kezdeményezésére a Baloldali Alternatíva Egyesülés szervezésében előadást tartott “A demokratikus ellenzék – mai szemmel” címen. Liberalizmuskritikája olyan szellemi érték marad, amelyhez generációk fordulhatnak majd vissza, akik a fennálló tőkerendszer elutasításában érdekeltek, akik érveket keresnek a “tőke utáni világ” (Mészáros István) társadalmi lehetőségeinek megfogalmazásához.

Külön elemző kell ahhoz, hogy felmérje Szalai Pál publicisztikájának jelentős értékeit, intellektuális és politikai hatását. Bibó István szocializmuskoncepciója állt hozzá legközelebb, de tudatosan integrált minden olyan gondolatot és elméletet, amely az ember árucikként való gyakorlati alkalmazását, az emberi élet piaci kategóriaként való felfogását megkérdőjelezte. Marx és a marxiánus hagyomány iránti fogékonysága és odaadása életének utolsó évtizedében kétségtelenül erősödött. Ennek jegyében állt ki a Marx–Engels-szobor eltávolítását ellenzők nem nagy számú tömege elé a Jászai Mari téren 1993-ban, hogy leleplezze a kultúra ellen fordult rendszerváltást, hogy megvédje Marx és Engels örökségét. Érdemes felidézni e beszéd főbb pontjait a Csakazértis megfelelő számából, amely olvasható a napokban megjelent Csakazértis kötetben, amelyet a szerkesztők Szalai Pál emlékének szenteltek.

A Baloldali Alternatíva által 1993. október 6-ára szervezett gyűlésen 6-800 idős és fiatal vett részt, több ifjúsági szervezet képviselője is szólt a szoborelbontás ellen. Szalai Pali beszéde volt azonban a maradandó szellemi teljesítmény, és érdemes kicsit részletesebben idézni az amúgy nem hosszú beszédből:

“Barátaim! Polgártársak! Kissé nehezen, az érzések, gondolatok közt hánykolódva keresem a szavakat, amikor hozzátok szólok. Sokszor mentem el a szoborpáros mellett. Egy diktatúra önigazolását láttam benne. Egy olyan diktatúráét, amely e két embernek az elgondolásait, enyhén szólva, nem valósította meg.

Amikor többé-kevésbé eldöntetett, hogy ez a szobor nem maradhat itt, megláttam a talapzaton egy felírást: miért akarjátok ledönteni? Láthatólag nem pártember, egyszerű ember írása volt. Ahogy ma Magyar­országon nem szokás – mert ma csak üvöltöznek és fröcskölnek –, ez az ember kérdezett. Kérdezett valamit… Azt mondják, megyünk Európa felé, és azért kell. Kérdem én: Európa felé? Hiszen Németországban, Angliában Marx-múzeumok vannak! Hát miféle menetelés ez Európa felé?

Azt is mondják, hogy a magyar tradícióba nem fér ez bele. Na de hát éppen most, a nemzet gyásznapján a következőket kell mondanom: Marx és Engels teljes erővel állt 1848–49-ben a magyar forradalom ügye mellé! Hogy gondolják akkor azt, hogy erről el lehet felejtkezni?

Még folytatom. Azt mondják, hogy a marxizmust egy idegen hadsereg fegyverei hozták csak ide, nem volt itt semmi megalapozottsága. De hát kérdezem, ezek az urak nem ismerik Kunfi Zsigmond vagy Szabó Ervin nevét? Hiszen ez abszurdum!

De tovább megyek. 1956-ra is hivatkoznak. De hát akkor mit mondjak most? Nagy Imre miniszterelnök mi volt, ha nem marxista? Hiszen aki megnézi könyvét, ott látja az írást az elején: Világ proletárjai egyesüljetek! És azt: Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar…

Barátaim!

Úgy látom, hogy itt szándékos félremagyarázások vannak! Tudjuk azt nagyon jól, hogy a marxizmus nevében iszonyatos tettek is történtek. Kérek mindenkit, hogy ezzel nézzen szembe. Akkor is, ha a reakció is fújja ezt a nótát. De a marxizmus elleni harc nevében is történtek iszonyatos tettek! Egy különbség azért mégiscsak van.

Azokban az államokban, amelyek a marxizmusra hivatkoztak, tehát egy alapvetően kritikai társadalomelméletre, a diktatúrát mégiscsak valahogy önmaga fel tudta számolni az az értelmiség, amely a kritikai társadalomelméleten nevelkedett. A jobboldali diktatúrákban és tekintélyállamokban nem láttam semmit, amit szembe lehetett volna állítani az ottani uralkodó csoportokkal…

Marx azt mondja: Világ proletárjai, egyesüljetek! És mit látunk ma? Azt, hogy a Balkán proletárjai egymás mellén taposnak! Ez jó? Ez borzasztó!

Kétségbe vonják Marxnak azokat az értékeit, amelyekben a társadalmi igazságosságra, a társadalmi egyenlőségre hivatkozott. Én pedig a felvilágosodás megannyi filozófusával azt mondom, hogy minden ember egyenlő! Ebben őket kell követnünk! (Taps.)

Ma azt mondják, hogy ezt taszítjuk ki, azt taszítjuk ki, ez nem jó magyar, az nem jó magyar. Akik ezt mondják, nemcsak a marxistákra nem hallgatnak, hanem azokra sem, akik a kereszténység és a felvilágosulás útján jutottak a humanizmusig. Meggyőződésem, hogy ezeknek a fecsegése nem kell a nemzetnek. Láttam felvonulni a százezer embert (a Demokratikus Charta szeptember 24-i tüntetésén – a szerk.), akik valamennyien aligha tudják, hogy ki Marx és Engels. De ott százezer citoyen volt, aki megmutatta, hogy nem kér ebből! Három éve fújják ezt a nótát – elég volt, ebből nem kérünk!

Mit mondhatok még, barátaim? A virágokat elhelyeztük. Jöjjenek, vigyék el ezt a szobrot. Meggyőződésem, hogy akik ezt csinálják, nagyon fognak szégyenkezni emiatt. (Taps)

Szobrokat ide-oda rakosgatni lehet, de a humanista szocializmusnak voltak már kísérletei, és a humanista szocializmus eszméjét az emberiség szívéből kitépni nem lehet!

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)”

Talán nem véletlen, hogy pár hónapja, utolsó nyilvános előadását is Marxnak szentelte, ahol ő maga is másokkal, szocialistákkal, szociáldemokratákkal, kommunistákkal, alternatív baloldaliakkal együtt a szobor visszaállítását követelte a marxi örökség humanista mementójaként. Tudta, hogy ez a követelés nem “aktuális” egy olyan országban, ahol “gyászszocialisták” bábáskodása mellett a parlament betiltotta a vörös csillagot és a sarló és kalapácsot, ennyire természetesen nem volt naiv. De tudta és érezte annak szükségét, hogy az utókor számára erkölcsi példát kell örökül hagyni. Meg azért is, mert magyarnak tartotta magát, s szégyellte a primitív magyar provincializmus eme mucsai szobordöntögetését, amit egy volt “marxista esztéta”, jellemző módon a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója vezetett-irányított. Megmutatta, hogy lehet valaki magyar nem provinciális módon is.

Szalai Pali nagyon fog hiányozni, sőt máris hiányzik, nem elsősorban a legendás reggeli telefonjai miatt, de azért is nagyon(!), hanem mert önzetlensége, az ÜGY (neki valóban egész életére kiható ügye volt) iránti odaadása miatt, amely sokakat inspirált a rendszerrel szembeni humanista ellenállásra és a szegényekkel való szolidaritásra.

A szerzők Párizsban tartózkodtak az Európai Társadalmi Fórum idején, ahol 60 ezer küldöttel, ellentmondások sokaságával és széles néptömegek azon közös érzésével találkoztak, hogy a fórumnak radikális változáson kell keresztülmennie.

Oscar Reyes és Stuart Hodkinson novemberben Párizsban jártak az Európai Szociális Fórumon, ahol 60 000 delegálttal találkoztak, sok vitával, és azzal az általánosan elterjedt nézettel, hogy a fórumnak radikális változásokra van szüksége.

 

Alig lehetett mozdulni az antiimperialistáktól novemberben a Boulevard Lénine-en, a Boulevard de la Commune pedig az antikapitalisták átjáróháza lett. Az idén ugyanis Párizs adott otthont az Európai Szociális Fórumnak (ESZF). A város külterületein fekvő “vörös zóna” kitett magáért, hogy megfeleljen a neve keltette elvárásoknak. A feltűnően régi vágású felvonulások miatt időnként nagyon távolinak látszott a szociális fórum mozgalmának beígért “új” politikája.

Az első benyomások sokszor megtévesztők. Bobigny 1989 előtti utcanevei egy másik kort idézhettek, a kommunisták irányította külváros promóciós anyaga azonban a “részvételen alapuló” költségvetés-készítéssel és várostervezéssel volt tele. Saint-Denis-ben a francia “helyi társadalmi fórum” háromnapos programjára ellátogatva (amit a Fórum szervezői furcsamód marginalizáltak), az ember megtanulhatta, hogy is találkozik ma rendszeresen mintegy 150 társadalmi fórum Franciaország-szerte, összehozva kampánycsoportokat, bevándorlómozgalmakat és a “régi politikában” csalódott helyi lakosokat, hogy megvitassák a privatizáció, a környezetrombolás és a rasszista bevándorlópolitika gyakorlatias, ugyanakkor radikális alternatíváit.

Az innovativitás és archaizmus e magával ragadó egyvelege jellemzi az egész ESZF-et is. Az ESZF-et, az évente megtartott Szociális Világfórum (SZVF) e regionális nyúlványát egy nem pártjellegű, szabad találkozási helynek álmodták meg, hogy az “a közös gondolkodásnak, a gondolatok demokratikus vitájának, javaslatok megfogalmazásának, tapasztalatok szabad cseréjének és a hatékony tettek érdekében való összekapcsolódásnak” nyílt találkozóhelye legyen. “A civil társadalom olyan csoportjainak és szervezeteinek találkozója, amelyek szemben állnak a neoliberalizmussal, a tőke világuralmával és az imperializmus minden formájával, és elkötelezettek egy emberközpontú társadalom létrehozásáért.” Ezek a SZVF Elvi Chartájának szavai.¹

Körülbelül 300 francia társadalmi mozgalom, civil szervezet (NGO) és szakszervezet, valamint politikai pártok egy csoportja több mint egy évet töltött a párizsi fórum szervezésével. Egy nyílt, havi rendszerességű francia gyűlés hagyta jóvá a napi szervezési feladatokat végző tanács munkáját, amelyben nagyjából 30 önkéntes, illetve kisegítő dolgozott olyan szervezetektől, amelyeknek megvolt erre a forrása. Mindez az ESZF európai gyűlésével, egy informális döntéshozó struktúrával egyetértésben folyt, mely a földrész társadalmi erőinek küldötteiből és képviselőiből áll össze.

A folyamatot nagyrészt néhány erős baloldali szervezet tartotta kezében, mint a Francia Kommunista Párt és az ATTAC, amely nemzetközi kampányt folytat a globális pénzpiacok és pénzügyi intézmények reformjáért. Ez némi bizalmatlanságot és ellenséges érzelmeket keltett azokban a csoportokban, amelyek kizárva érezték magunkat – különösen a “hivatalos programból”. De a hatalommal bírókat általában ellenőrizni lehetett az ESZF aranyszabályát alkotó konszenzusos döntéshozatalon keresztül.

Párizst egyedül a helyszínek megválasztása miatt érték panaszok az önkéntesektől és küldöttektől, valamint a tolmácsoktól és a szervezőktől is. Firenzében minden egy helyszín köré szerveződött, ami megkönnyítette a mozgást és a váratlan problémák megoldását, érezhetőbb volt, hogy egy “Fórumon” vagyunk. De számos gyakorlati ok, valamint Párizs szocialista polgármesterének nyilvánvaló politikai manőverei miatt a Fórum a Saint-Denis-be szánt egyetlen helyszínről hamar négy, földrajzilag egymástól távol lévő helyre oszlott szét.

Ennek azonban előnyei is voltak. Ahogy az egyik szervező, Elizabeth Gautier, a Francia Kommunista Párt által alapított Espaces Marx nevű marxista kutatóhálózat igazgatónője állítja: “Az, hogy a fórum négy különböző önkormányzatban került megrendezésre, lehetővé tette számunkra, hogy megosszuk a pénzügyi kockázatot és a költségeket; illetve erősebb politikai alkupozíciót biztosított számunkra, hogy több forrást tudjunk kicsikarni az államtól. Másrészt a helyi önkormányzatok segítsége nélkül nem is tudtuk volna megcsinálni az ESZF-et.”

Gautier bizonyára azt érti ezen, hogy az effajta ESZF, miután olyan alternatív politikai terektől és rendezvényektől függ, melyek épp az általa kritizált politikai struktúrákra épülnek – az elköltött 4 millió euró túlnyomó része az államtól és a Francia Szocialista Párt jelentős adományából származott –, komolyan megkérdőjelezi, hogy miért és kiért is van az ESZF. A nagy-londoni önkormányzat körül szoruló politikai hurok legalábbis azt jelenti, hogy jövőre az ESZF-nek nem kell ilyen problémával szembenéznie, amikor az Egyesült Királyságba érkezik.

Elméletben az ESZF azért nyílik meg, hogy megvitassa a civil társadalom progresszív kezdeményezéseinek özönét, és bátorítsa újabbak tervezését. Laurent Vannini, az egyik francia szervező szerint “az ESZF célja, hogy nemzetközi hálózatot hozzon létre a civil társadalmi szervezetek között, hogy módot adjon arra, hogy egymás munkáját erősíthessék, valamint hogy erősítse a neoliberalizmusról közösen kialakított, bíráló megítélést”.

Az idei ESZF puszta mérete – a több mint 600 találkozón 60 000 küldött vett részt – nagy változatosságot sejtet, amit nem lehet egy közös értékelésre vagy programra redukálni. Ez egy merev, pártpolitikai szempontból korlátozó tényezőnek tűnhet, de épp azt mutatja, hogy az ESZF-et nem szabad és nem is lehet bezárni az újonnan felbukkanó politikai témák, követelések, változást sürgető szereplők előtt.

Bizonyára nagyobb pluralizmus jellemezte az idei ESZF-et, mint a firenzei eseményt 2002-ben. Bár Irak visszatérő téma volt az 55 előadás, 250 szeminárium és a 200-nál is több workshop többségében, bizonyosan nem vált azonban dominánssá. Elizabeth Gautier ezt így magyarázza: “Ki akartuk bővíteni a felmerülő témákat és növelni a részvételt, különösen a szakszervezetek, az Európai Alkotmány, a nők, a bevándorlók és a Maghreb országok kérdéseit illetően.”

Az ESZF hivatalos megnyitása előtti napra egy európai gyűlést szerveztek a nők jogaiért. A nagyobb előadásokon Firenzéhez képest Párizsban jelentősen javult a nemek közti egyensúly. Ez a kedvező arány azonban a kisebb szemináriumok és workshopok többségében már nem jött létre.

A bevándorló és moszlim aktivisták tapasztalata hasonlóan változatos volt. A Just Peace nevében Naima Bouteldja a következőket mondta: “A bevándorlók és moszlimok csoportjai jelentős energiát fektettek a döntéshozó folyamatba, és viszonzásul most először érezhettük, hogy láthatók és hallhatók vagyunk a társadalmi fórumon. A másokkal folytatott párbeszédeink azonban soha nem tudták áttörni a mi moszlim hitünket és politikánkat érintő mély, a rasszizmus határait súroló gyanakvás falát, amely intézményesült a francia társadalomban és a francia baloldal nagy részében.”

Ezenkívül rémes körülmények fogadták a mozgássérülteket is.

Az efféle hiányosságok miatt a résztvevők joggal bírálhatták az idei fórumot. De nem szabad lebecsülni az eredményeket sem. Pascale Ader a francia kistermelők Paraszt Konföderációja részéről – mely 40 000 adag ételt osztott szét sátraiban Párizs-szerte – azt magyarázta, hogy bár szervezete globálisan már szoros kapcsolatban van más parasztmozgalmakkal a Via Campesina nemzetközi hálózatán keresztül, az ESZF “segítséget nyújtott, hogy a politikai érdekeken túllépve szövetséget építsenek ki a fogyasztókkal és tradicionálisabb szakszervezetekkel az élelmiszer felsőbbségéért folytatott küzdelemben”. Ader hajszálpontosan mutat rá a fórum egyik legértékesebb vonására: a küldötteknek lehetősége van kapcsolatokat építeni vezetők és szakértők közvetítése nélkül.

De az egyszerű küldöttek számára sokszor korlátozott volt a hálózatépítés lehetősége Párizs hivatalos helyszínein belül. Masha, egy svájci környezetvédő, csalódottságának adott hangot amiatt, hogy háttérbe szorult a mozgalom néhány innovatívabb szervezeti gyakorlata. “A hálózati munka olyan »szervezet nélküli« szervezetek alakítását kellene, hogy jelentse, melyek részvételen alapuló vitákon és decentralizált cselekvésen, nem pedig önjelölt vezetők társalgásain keresztül kapcsolódnak össze.”

Lehetetlen felmérni az ESZF átfogó hatását. Gyakorlati szempontból a legközvetlenebb eredmény 1000 levelezőlista felvirágzása. Ezek a megbeszélések viszont új nemzetközi mozgalmi hálózatokat fognak elindítani, valamint meg fogják szilárdítani a már létezőket. Ezt jelenti az, hogy az ESZF egy tér, nem pedig “a hatalom színhelye”. A fórum társadalmilag horizontális, és képtelenség bármikor is teljes ellenőrzés alá vonni.

Ahogy az ESZF Londonba érkezik 2004-ben, a Párizsban és Párizs előtt született demokratikus energia és kreativitás biztosítani fogja, hogy senki se kaparinthasson meg semmiféle Boulevard Lénine-t. Az ESZF és az őt szülő, globális igazságosságért küzdő mozgalom újdonságát a mélyen gyökerező pluralizmus jelenti – az a gondolat, hogy a globális kapitalizmus felett csak úgy lehet győzelmet aratni, ha felismerjük és elismerjük a konkrét küzdelmek sajátosságát és önállóságát. “Lehet más a világ”, ahogy a zapatisták mondják, de jövőre Londonban egy kevésbé ismert szólásuknak kell szemünk előtt lebegnie: “egy nem, sok igen”.

 

(Fordította: Varsányi Kornél)

 

A cikk a Red Pepper c. londoni folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzet

¹ A Charta magyar szövegében az idézett rész utolsó tagmondatai a fentitől eltérően így hangzanak: “amelyek az emberiségen belüli, valamint az emberiség és a Földanya közötti igazságos kapcsolatok elkötelezettjei” (a ford. megjegyzése).