A 2012. október 1-jén elhunyt Eric John Hobsbawm történészt Magyar­országon igazán jól ismerik, hiszen Ránki György – a hazai marxista történetírás legjelentősebb alakja – Berend T. Ivánnal együtt még a hetvenes években kezdeményezte, hogy Hobsbawm a Magyar Tudomá­nyos Akadémia tiszteletbeli tagja legyen. Legfontosabb művei magyarul is olvashatók.¹ Hobsbawm a maga világtörténelmi látásmódjával, kivételes erudíciójával magával ragadta kis és nagy országok olvasóközönségét évtizedeken keresztül. De Hobsbawm jelentősége messze túlmutat a történetírás szűkebb keretein. Nemcsak történetíró, történettudós volt ő, hanem nagy formátumú gondolkodó, a marxizmus XX. századi történetének egyik jelentős, igen befolyásos alakja is. 95 éves korában bekövetkezett halála alkalom volt arra, hogy munkásságát világmére­tekben számba vegyék, értékeljék, hiszen művei mára minden jelentős nyelven megjelentek, népszerűek, még Magyarországon is olvassák. A több száz, talán ezer nekrológ között alighanem az egyik legauten­tikusabb egy magyar szerzőé, a jeles munkásmozgalom-történészé, Jemnitz Jánosé, aki sok éven át személyes kapcsolatban, levelezésben állt E. J. Hobsbawmmal, s aki bizonyos értelemben „rendet tesz” a halá­la kapcsán Magyarországon is kibontakozott Hobsbawm-­recepcióban, amennyiben a marxista, kommunista történész életművét kiemeli az új korszak közhelyes, differenciálatlan antikommunista, antimarxista vagy politikailag zavaros, elfogult megítéléseiből, és ilyen értelemben Hobsbawm munkásságának történeti értékelésére szólít fel. Hobsbawm útválasztásai mindig konkrét történelmi feltételrendszerben értelmezhe­tők valamennyire is tudományos módon. Életének és gondolkodásának végső soron két összetartó eleme volt: a gyarmatosítással/fasizmussal/ nácizmussal terhelt tőkés rendszer meghaladásának problematikája és a meghaladási kísérletek társadalmi-­gazdasági, politikai lehetőségei, történeti feltételei. Hogy ez a kérdésfelvetés és Hobsbawm egész kritikai szellemisége eleve marxi inspirációjú, az nyilvánvaló, ám e gondolatkör történelmi változásai éppen olyan fontosak, mint maga a kiindulópont és szándék. Nem véletlen hát, hogy Hobsbawm haláláról megemlékezve mi egy 2004. novemberi, a Brit Akadémián elmondott beszédét publikáljuk.² Ezzel adósságot is törlesztünk, hiszen a marxista történetírás fejlődésé­ről, mibenlétéről ma is aktuális módszertani kérdéseket vetett ott fel. Mi sem természetesebb, hogy az Eszmélet – noha jelentős késéssel – közli azt a megnyilvánulását, amely a történész küldetéséről, arról a gyakorlati orientációról szól, amely a történetírást, illetve annak társadalmi-kritikai szerepét a XIX. századtól új perspektívába állította. Ez a (rendszer) kritikai látásmód akadályozta meg, hogy Eric Hobsbawm művei éppen a Szovjetunióban, a „szocializmus hazájában” megjelenhessenek. Alább következő beszéde a marxista történetírás történetének értékeléséhez és lehetséges pozitív perspektívájához nyújt adalékot. Mivel az Eszmélet maga is fóruma a marxista történetírásnak, a rendkívüli hatású marxista történetíró munkásságának népszerűsítését természetes feladatának tekinti. Különösen aktuális ma az a tézise, hogy a racionális történetma­gyarázat pozíciójának visszaállításában a marxista historiográfiának nö­vekvő és fontos szerep jut. E törekvés, szándékunk szerint, folyóiratunk lapjain is megnyilatkozik – a hobsbawmi értelemben.

A szerkesztőség

*

„A filozófusok eddig csak különbözőképpen értelmezték a világot: a fel­adat az, hogy megváltoztassuk.” A marxista történetírás két, egymással párhuzamos úton fejlődött Marx híres, Tézisek Feuerbachról című írása idézett tézisének két felével összhangban. A legtöbb olyan értelmiségi, a történészeket is beleértve, aki 1880 után lett marxista, azért tette e szemléleti fordulatot, mert a munkás- és szocialista mozgalmakkal karöltve meg akarta változtatni a világot; e mozgalmak pedig, jórészt marxista hatásra, egyre inkább politikai tömegerőkké fejlődtek. Ez az összefüggés a világmegváltó történészeket magától értetődően vezette el bizonyos kutatási területekhez, nevezetesen az átlagemberek vagy dolgozók történetének vizsgálatához. Bár e megközelítés természetesen vonzotta a baloldali gondolkodásúakat, ám eredetileg nem állt specifikus kapcsolatban a marxista interpretációval. És megfordítva, amikor ezek az értelmiségiek 1890-től kezdve feladták társadalmi forradalmár szerepü­ket, nagy valószínűséggel marxista meggyőződésükkel is leszámoltak.

Az 1917. októberi szovjet forradalom új lendületet adott ennek a szemléletnek. Ne feledjük azonban, hogy a marxizmust a jelentősebb, európai szociáldemokrata pártok formálisan nem adták fel az 1950-es évekig vagy még későbbi időszakig. Ez a ragaszkodás hívta életre a Szovjetunióban és a kommunista hatalmi befolyás alá került országokban a kötelező marxista történetírást. Az antifasiszta korszak felerősítette azt a motivációt, hogy marxistának kell lenni.

Az 1950-es évektől ez az ösztönző erő egyre vesztett hatásából a fejlett országokban – bár a harmadik világban cseppet sem -, noha az egyetemi oktatás kiterjesztése és a diáklázadások jelentős számban pro­dukáltak felsőfokú végzettségű új világmegváltókat az 1960-as években.

Közülük valóban sokan radikális gondolkodásúak lettek, de már nem nevezhetők egyértelműen – vagy egyáltalában – marxistáknak.

E feltámadás csúcspontját az 1970-es években, röviddel az előtt érte el, hogy megkezdődött a marxizmussal szembeni masszív ellenhatás – és döntően ismét politikai okok következtében. Az ellentámadás leg­erőteljesebb megnyilvánulása abban állt, hogy aláásta a hitet, miszerint az emberi társadalom bizonyos típusú megszervezésének sikerét a történelmi elemzés előre tudja jelezni és elő tudja mozdítani, bár ezt a hitet a liberálisok mind a mai napig nem adták fel. A történelem ekkor vált le a teleológiáról.

A szociáldemokrata vagy társadalmi-forradalmi mozgalmak bizony­talan perspektívái miatt nem tartom valószínűnek, hogy politikai moti­vációk alapján megismétlődne a marxizmushoz való megtérés. De itt mindenképp el kell kerülnünk a túlzott Nyugat-centrizmust. Ha annak alapján ítélem meg a helyzetet, hogy mekkora kereslet mutatkozik az én történelemkönyveim iránt, akkor meg kell állapítanom, hogy megnőtt az érdeklődés Dél-Koreában és Tajvanban az 1980-as évek óta, Törökor­szágban az 1990-es évek óta, és mostanában mutatkoznak jelei annak, hogy az arab nyelvű világban is élénkül az érdeklődés.

És hogy állunk a „világ értelmezésével”?

Ezen a ponton a történet egy kicsit más ugyan, de vannak a fentiekkel párhuzamos elemek. Itt annak a jelenségnek lehetünk tanúi, amit a történetírásban tapasztalható Ranke-ellenes³ reakciónak is nevezhe­tünk, amelynek a marxizmus fontos, ám nem mindig teljesen felismert, azonosított eleme volt. A Ranke-ellenes reakció eredendően kettős mozgalom volt.

Kétségbe vonta egyfelől azt a pozitivista meggyőződést, hogy a való­ság objektív struktúrája magában is magyarázza önmagát: csak arra van szükség, hogy a tudomány módszerét alkalmazzuk a valóság vizsgála­tára, magyarázzuk meg, miért éppen úgy történtek a dolgok, ahogyan történtek, és fedezzük fel a wie es eigentlich gewesent (ahogyan az valójában volt). A történetírás minden történész számára az objektív realitásban van lehorgonyozva – abban a realitásban, hogy mi is történt a múltban. De a történetírás nem tényekből, hanem problémákból indul ki, és azt kívánja tőlünk, hogy kutassuk ki: az effajta problémák – para­digmák és koncepciók – hogyan és miért formálódnak meg eltérő társa­dalmi/kulturális környezetben és eltérő történelmi hagyományok között.

Másfelől a Ranke-­ellenes mozgalom közelebb akarta hozni a társada­lomtudományokhoz a történelmet, és ilyenformán egyfajta generalizáló tudományág részévé tenni, amely képes megmagyarázni az emberi társadalom múltjában végbement átalakulásokat. A történelmet valami olyasminek gondolták, amit Lawrence Stone⁴ így fogalmazott meg:

„a fontos miért-kérdésekre keres választ”. Ez a „társadalmi fordulat” nem magából a történetírásból eredt, hanem a társadalomtudományokból, amelyek némelyike éppen kialakulóban volt, és amelyek maguk is fejlődő, másképpen fogalmazva, történeti tudományágakként jöttek létre.

Amennyiben Marxot tekinthetjük a tudományszociológia megalapí­tójának, a marxizmus valóban hozzájárult az első ilyen mozgalomhoz – noha tévesen támadták állítólagos vak objektivizmusáért. Másfelől, a marxista eszme legismertebb hatása, a gazdasági és társadalmi ténye­zők hangsúlyozása, sosem volt specifikusan marxista jelenség, noha azt nagyban előrelendítette a marxista elemzés. Ez is része volt annak az 1890-es évektől megfigyelhető, általános történetírói mozgalomnak, amely csúcspontját az 1950-es, 1960-as években érte el, az én generáci­ómban működő történészek hasznára, akik abban a nagy szerencsében részesültünk, hogy e tudományág átformálói lehettünk.

Ez a társadalmi-gazdasági vonulat tágabb volt, mint a marxizmus. Olykor marxista szociáldemokratáktól származott a kezdeményezés, hogy gazdaság- és társadalomtörténettel foglalkozó intézményeket és folyóiratokat hozzanak létre (így például a Vierteljahrschrift című folyóira­tot 1893-ban). Ám Nagy-Britanniában, Franciaországban és az Egyesült Államokban nem ez volt a helyzet. Ahogy még Németországban sem, ahol a gazdaságtan erősen történeti szemlélete ellenére is meglehető­sen távol állt a marxi szemléletmódtól. A gazdaságtörténet csak a XIX. századi harmadik világban – Oroszországban és a Balkánon -, majd a XX. századiban vett elsődlegesen társadalmi-forradalmi orientációt az összes többi „társadalomtudományhoz” hasonlóan, s ennek következ­tében erősen vonzódott Marhoz.

Marx hatása a történelemre

A legtöbb marxista történész történeti érdeklődését nem annyira az „alap” (a gazdasági infrastruktúra) vizsgálata kötötte le, hanem inkább az alap és a felépítmény viszonyának elemzése. A specifikusan marxista történészek száma mindig is relatíve csekély volt. Marxnak a történe­lemre gyakorolt legjelentősebb hatása azoknak a történészeknek és társadalomtudósoknak a munkássága révén érvényesült, akik átvették Marx kérdéseit – attól függetlenül, hogy adtak-e e kérdésekre alternatív válaszokat vagy sem. Másfelől pedig a marxista történetírás jócskán előrelépett ahhoz képest, amilyen Karl Kautsky és Georgij Plehanov⁵ idején volt; ezt jobbára annak köszönheti, hogy más tudományágak (ne­vezetesen a társadalomantropológia) és a Marx gondolatainak hatása alatt álló, illetve Marxot kiegészítő gondolkodók, mint például Max Weber⁶ munkássága megtermékenyítették.

Nem azért hangsúlyozom e történetírói áramlat általános jellegét, hogy alábecsüljem a benne rejlő eltérő álláspontokat vagy az alkotóelemei közötti különbségeket. A történetírás megújítói mind ugyanazokat a kér­déseket tették fel és ugyanazokat az intellektuális harcokat vívták meg, függetlenül attól, hogy inspirációikat a humán földrajzból, a Durkheim-féle szociológiából⁷ és a statisztikatudományból merítették-e, mint Francia­országban (az Annales-iskola és E. Labrousse munkássága), vagy a weberi szociológiából, mint a Historische Socialwissenschaft a Német Szövetségi Köztársaságban, vagy a kommunista párt marxista történé­szeinek munkáiból, akik a történetírás modernizációjának legmeghatá­rozóbb jelentőségű szereplői voltak Nagy-Britanniában, de legalábbis ők voltak e modernizáció legfontosabb folyóiratának alapítói.

Ezek a kutatók akkor is szövetségeseknek tekintették egymást a törté­netírásban mutatkozó konzervativizmus elleni harcban, ha egymás iránt ellenséges politikai vagy ideológiai álláspontot képviseltek, mint mondjuk Michael Postan⁸ és brit marxista tanítványai. A haladás e szövetségének klasszikus megtestesülése volt az 1952-ben alapított Past & Present című folyóirat, amely meglehetősen nagy befolyásra tett szert a törté­nészvilágban. Sikerét az adta, hogy az ifjú marxisták, akik alapították, nyomatékosan elutasították az ideológiai kizárólagosság elvét, a másféle ideológiai indíttatású, fiatal modernizáló történészek pedig hajlandónak mutatkoztak arra, hogy melléjük álljanak, mi több, azt is felismerték, hogy nem állnak az együttműködés útjában ideológiai és politikai különbségek. A haladásnak ez az egységfrontja elképesztő hatékonysággal működött a második világháború befejezését követően egészen az 1970-es éve­kig, illetve a Lawrence Stern által megfogalmazott „a történeti diskurzus természetében bekövetkezett széles spektrumú változásokig”. Ez a folya­mat az 1985-ös válságig tartott, amikor a mennyiségi helyébe a minőség tanulmányozása lépett, a makrotörténetet felváltotta a mikrotörténet, a strukturális elemzés helyébe a narratíva, a társadalmi elem helyébe pedig a kulturális elem került.

Azóta a modernizálásért harcoló koalíció védelembe szorult vissza – még az olyan nem marxista komponensek is, mint a gazdaság- és társadalomtörténet.

Az 1970-es évekre a történetírás fősodra ilyenformán átalakult – nem kis mértékben annak hatására, hogy a marxista gondolkodásban meg­fogalmazódtak a „nagy kérdések”; ezzel kapcsolatban történetesen azt írtam: „Manapság gyakran lehetetlen megmondani, hogy egy adott művet marxista vagy nem marxista szerző írt-e, hacsak a szerző nem fogalmazza meg nyíltan ideológiai álláspontját… Várakozással tekintek azon korszak elé, amikor már senki nem kérdezi meg, hogy egy adott szerző marxista-e vagy sem.” De, mint azt ugyancsak szóvá tettem, na­gyon távol voltunk az ilyen utópiától. Éppen ellenkezőleg állt a helyzet. Azóta is egyre nő az igény mindaz iránt, amit csak a marxizmus tud a történetírásba integrálni. Manapság nagyobb ez az igény, mint az ko­rábban hosszú ideig tapasztalható volt. A megnövekedett igény egyrészt abból fakad, hogy a történelmet meg kell védeni azokkal szemben, akik tagadják, hogy képes lenne a világ megértésében segítségünkre lenni, másrészt abból, hogy a tudományok terén jelentkező új fejlemények új problémaköröket tűztek a történetírás napirendjére.

Módszertanilag az a legjelentősebb negatív fejlemény, hogy egy sor akadály épült be a történelemben végbement-végbemenő események és a mi befogadói, értelmezői képességeink közé. Sokan már azt is kétség­be vonják, hogy volna bármilyen valóság, amely objektíve létezik s nem pedig a szemlélő teremtette-e különböző és változó célok érdekében. Az az állítás is megfogalmazódott, hogy soha nem tudunk áthatolni a nyelvi korlátozottság falain, vagyis azon koncepciók korlátain, amelyek az egyetlen lehetséges módját jelentik annak, hogy a világról – beleértve a múltat is – érdemben beszélhessünk.

Ez a vízió értelmetlenné tenné azt a kérdést is, vajon léteznek-e rend­szerek és szabályszerűségek a múltban, amelyekről a történészek jelen­tőségteljes megállapításokat fogalmazhatnak meg. Időközben a kevésbé teoretikus hajlamú történészek azt az álláspontot hangoztatják, hogy a múlt folyamata túlságosan is esetleges ahhoz, hogy általánosítható vagy okszerűen magyarázható lehetne, mivel a történelemben végtelen számú lehetőség adott. Azt is mondhatjuk, hogy bármi megtörténhetett vagy megtörténhetett volna. Ezek a kijelentések implicite mindenféle tudomány ellen hatnak. Nem akarok most foglalkozni azokkal az ennél is triviálisabb kíséretekkel, amelyek célja, hogy visszatérjünk a múltbeli gyakorlathoz: vagyis oda, hogy egyesek megpróbálják visszavezetni a történelmi folya­matot a felső politikai vagy katonai döntéshozók köreihez, az eszmék és „értékek” teljhatalmához, vagy a történelmi vizsgálódást lefokozni a múlt iránt tanúsított empátiára, ami persze fontos, de önmagában elégtelen.

„Az én igazságom éppen annyira érvényes, mint a tied”

A legfőbb, a történetírást közvetlenül politikailag fenyegető veszély manapság az „univerzalizmus-ellenesség” vagy más szóval ez a szem­lélet: „a tényektől függetlenül az én igazságom éppen annyira érvényes, mint a tied”. Ez természetesen vonzza a különféle identitáscsoportokkal foglalkozó történetírást, amely számára a történelem központi kérdése nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan érintették a történtek az adott csoport tagjait. Ami az ilyenfajta történelemszemlélet számára fontos, az nem a racionális magyarázat, hanem a „jelentés”, nem az, ami történt, hanem az, hogy az adott csoport tagjai, akik magukat – vallási, etnikai, nemzeti, nemi, életmódbeli vagy egyéb alapon – a csoporthoz nem tartozókkal szemben határozzák meg, hogyan éreznek a történelmi eseményekkel kapcsolatban.

Az identitáscsoport-történelemre a relativizmus csábítása hat. Számta­lan okból az utóbbi harminc év az érzelmi alapon eltorzított, óriási tömegű történelmi valótlanságok és mítoszok kiművelésének aranykora volt. Ezek némelyike közveszélyes: gondoljunk csak Indiára a BJP⁹ időszakában, az Egyesült Államokra, Silvio Berlusconi Olaszországára, nem is beszélve sokféle új nacionalizmusról – akár van mögöttük fundamentalista vallási támogatás, akár nincs.

E folyamat végtelen sok hatásvadász elemet és elhanyagolható eredményt produkált a nacionalisták, a feministák, a homoszexuálisok, a feketék és sok más, a csoporttörténelem peremén létező egységek­kel kapcsolatban – ugyanakkor a kultúratudományok terén ösztönzött is néhány elképesztően érdekes, új történelmi fejleményt, így például a „visszaemlékezések újfajta fellendülését eredményezte a modern történettudományban”, ahogyan Jay Winter¹⁰ e jelenséget leírja, és amelynek a Pierre Nora által kiadott, hét kötetes Les Lieux de Mémoire [Az emlékezet helyei] (Párizs, Edition Gallimard, 1984-1992) jó példája.

Itt az ideje annak, hogy újra szövetséget kössenek azok, akik hinni szeretnének a történelemben mint az emberiség átalakulásának fo­lyamatára irányuló racionális vizsgálódásban, mert akkor felléphetnek azokkal szemben, akik politikai céljaiknak megfelelően szisztematiku­san eltorzítják a történelmet, meg azokkal a jóval általánosabban vett relativistákkal és posztmodernistákkal szemben, akik tagadják e racio­nális vizsgálódás lehetőségét. Mivel a relativisták és posztmodernisták némelyike baloldalinak tekinti magát, ezzel politikailag váratlan módon oszthatja meg a történészeket. Úgy vélem, a marxista megközelítés az ész frontjának rekonstrukciója folyamatában az egyik szükséges komponens, ahogyan az 1950-es és 1960-as években is volt. Valóban, a marxista közreműködés talán még jelentősebb ma, mivel a koalíció többi résztvevői, például a poszt-­braudeliánus Annales és a strukturális­funkcionális társadalomantropológia által ihletett történészek, hátat for­dítottak a küzdelemnek. A társadalomantropológiát mint tudományágat különösen is érzékenyen érintette a fejvesztett menekülés a posztmo­dern szubjektivitás irányába.

Az emberiség evolúciós történelme

Míg a posztmodernisták tagadják a történelmi megértés lehetőségét, a történészek viszont szinte teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy olyan új fejlemények születtek a természettudományokban, amelyek az em­beriség evolúciós történetét megkerülhetetlenül újra napirendre tűzték. A természettudományok ezt kétféleképpen érték el.

Először is azzal, hogy az új DNS-elemzés a homo sapiens mint faj fejlődésének a korábbinál tudományosan megalapozottabb kronoló­giáját teremtette meg, és különösen nagyot lendített annak időrendi tisztázásán, hogy az írásos források megjelenése előtt hogyan terjedt el fajunk eredeti afrikai bölcsőjétől a világ többi részeiben. Ugyanakkor elősegítette az ebből következő fejlemények kronológiájának tisztá­zását is. Ezzel egyidejűleg megalapozta az emberiség – földrajzi és paleontológiai szempontok szerinti – meghökkentően rövid történetének elméletét, és egyszeriben kihúzta a talajt az újdarwinista¹¹ szocio-biológia redukcionista magyarázata alól. A kollektív és egyéni emberi életnek az elmúlt tízezer évben, vagy pontosabban a megelőző tíz generáció életében bekövetkezett változásai túlságosan jelentősek ahhoz, hogy a gének adta magyarázaton keresztül is tisztán a darwini fejlődési mecha­nizmussal magyarázzuk. A változások a kulturális és nem a genetikus mechanizmusok révén járulnak hozzá a szerzett tulajdonságok gyorsuló örökléséhez – azt hiszem, Lamarck¹² így, az emberi történelem révén áll bosszút Darwinon. És cseppet sem segít, ha biológiai metaforákba öltöztetjük a dolgot – „mémeket”¹³ mondunk „gének” helyett. A kulturális és a biológiai öröklés nem azonos elvek szerint működik.

Egyszóval, a DNS-forradalom az emberi faj evolúciójának specifikus történeti kutatómódszerét igényli. Továbbá a világtörténelemhez is racionális keretet biztosít számunkra; mégpedig olyan keretet kínál a történelemhez, amely a Földet a maga teljességében teszi meg a tör­ténelmi kutatások alapegységének, nem pedig a Föld egyik alárendelt területét vagy egy tetszőleges partikuláris környezetét állítja vizsgálatá­nak középpontjába. A történelem a homo sapiens biológiai fejlődésének továbbvitele más eszközökkel.

Másodszor pedig, az új evolúciós biológia leszámol a történelem és a természettudományok közötti kategorikus megkülönböztetéssel, amit már jelentősen meggyengített a természettudományoknak az elmúlt évti­zedekben tapasztalt szisztematikus „historizációja”. Luigi Cavalli-Sforza, a DNS-forradalom egyik multidiszciplináris úttörője így ír: „Intellektuális élvezet a tudományágak közötti, sokféle hasonlóságot felfedezni, ame­lyek egyike-­másika hagyományosan a kultúra két, ellentétes oldalához, a természettudományhoz és a társadalomtudományhoz tartozik”. Rövi­den, e fejlemény áthidalja a hamis vitát arról, vajon a történelem egzakt tudomány-e vagy sem.

Harmadszor, ez a lépés szükségszerűen visszavezet minket az embe­riség evolúciójának a régészek és őstörténészek által elfogadott alapvető magyarázatához, aminek lényege, hogy fajunk és a környezet közötti interakciók módszereit, illetve azt tanulmányozzák, ahogyan az ember egyre inkább ellenőrzése alá vonja környezetét. Ez pedig annyit jelent, hogy azokat a kérdéseket kell feltennünk, amelyeket Marx fogalmazott meg. A „termelési módok” (vagy nevezhetjük, ahogy akarjuk), amelyek a termelés technológiájában, a kommunikációban és a társadalomszer­vezetben – sőt, a haderőben is – bekövetkezett jelentősebb újításokon alapultak, döntő jelentőségűek voltak az emberiség evolúciója szempont­jából. Az innovációk – amint azt Marx is hangsúlyozta – sem a múltban nem jöttek létre, sem a jelenben nem születnek maguktól. Az anyagi és kulturális erők, illetve a termelési viszonyok nem választhatók el egy­mástól. Ezek a készen kapott történelmi szituációkban tevékenykedő emberek produktumai („maguk csinálják történelmüket”), igaz, ezek az emberek persze nem is légüres térben tevékenykednek – még csak nem is a feltételezett racionális számítás légüres terében.

Ugyanakkor a történelem új perspektívái visszavezethetnek bennün­ket a lényegi, bár a múlt kutatói által tökéletesen soha nem tudatosított feladathoz: a „totális történelemhez”. Nem „a minden dolgok történe­téhez”, hanem a történelemhez mint láthatatlan szövethez, amelyben minden emberi cselekedet szála egymáshoz kötődik. Nem a marxisták az egyetlenek, akik magukévá tették ezt a célt (hanem például Fernand Braudel is), de ők voltak legkitartóbb képviselői, ahogyan azt egyikük, Pierre Vilar megjegyezte.¹⁴ Marxhoz hasonlóan ő is elutasította „a törté­nelem különböző részterületei közötti merev felosztást vagy átjárhatatlan elkülönítésüket. Az elemzés, természetesen, mindenféle kutatás lényegi eleme marad, és a történészszakma nem lehet meg specializáció nélkül. Ám a közgazdaságtan önmagában sose fog teljesen számot adni minden gazdasági jelenségről, ahogyan a politikaelmélet sem tud minden politikai jelenséget magyarázni, és a spirituális szféra elmélete sem ad magya­rázatot az összes spirituális kérdésre. Minden egyes konkrét esetben a probléma mindezek interakcióján alapszik.”

Azon nagy jelentőségű elméleti problémák sorában, amelyeket e távlatok fölvetnek, különösen fontos az a kérdés, amely visszavezet bennünket az emberi történelem fejlődéstörténetéhez. Ahhoz a konf­liktushoz, ami egyfelől a neolitikus kortól a nukleáris korszakig ható, a homo sapiens átalakulásához hozzájáruló erők, másfelől pedig azok között az erők között feszül, amelyek célja az emberi közösségek és a társadalmi környezet változatlan újratermelésének és stabilitásának fenntartása. A történelemben többnyire a változást gátló erők – bár akadnak kivételek – hatástalanították a nyílt végű, bizonytalan kimenetelű változásokat. Ma ez az egyensúly egyértelműen egy irányba billent el. És ez az egyensúlytalanság, aminek megemésztése meghaladhatja az emberiség képességeit, szinte teljes bizonyossággal meghaladja a tár­sadalmi és politikai intézmények ellenőrző képességét. Talán a marxista történészek, akiknek lehetőségük volt reflektálni az emberiség közös, XX. századi vállalkozásainak nem szándékolt és nem akart következménye­ire, legalább segíteni tudnak nekünk abban, hogy megértsük, hogyan következett be mindez.

Fordította: Baráth Katalin

Eredeti megjelenés: Le Monde diplomatique, 2004. december

Jegyzetek

¹ A brit történész műveinek legszorgalmasabb magyar fordítója Baráth Katalin, aki Hobsbawm öt könyvét tolmácsolta magyarul, historiográfiainak is nevezhető érdemre szert téve ezzel.

A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas Kiadó, 1997. [Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge University Press, 1990];

A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. 1914-1991. Budapest, Pannonica Könyvkiadó, 1998. [The Age of Extremes: A History of the World 1914-1991, Vintage, 1994];

A birodalmak kora, 1875-1914. Budapest, Pannonica Könyvkiadó, 2004. [The Age of Empire: 1875-1914, Vintage, 1987];

Mozgalmas évek. Egy huszadik századi életút. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány, 2008. [Interesting Times: A Twentieth-century Life. New Press, 2002];

Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány, 2009. [Uncommon People: Resistance, Rebellion and Jazz. New Press, 1998].

Eric Hobsbawm magyar nyelven megjelent egyéb művei:

Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1974. (Ford.: Tandori Dezső) [Primitive Rebels: Studies in Archaic Forms of Social Movement in the 19th and 20th centuries. Manchester University Press, 1959];

A forradalmak kora. 1789-1848. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964. (Ford.: Litván György) [The Age of Revolution: Europe 1789-1848, Abacus, 1962];

A tőke kora. 1848-1875. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1978. (Ford. Zinner Judit) [The Age of Capital: 1848-1875. Weidenfeld & Nicolson, 1975];

A történelemről, a történetírásról. Budapest, Napvilág Könyvkiadó, 2006. (Ford.: Göbölyös Magdolna és Pálvölgyi Lídia) [On History. Weidenfeld & Nicolson, 1997].

A szerző életművének néhány más fontos darabja:

Labouring Men. Studies in the History of Labour. Weidenfeld and Nicolson, 1964;

Industry and Empire: From 1750 to the Present Day. Pelican, 1968;

Bandits. Weidenfeld and Nicolson, 1969;

The Invention of Tradition. Cambridge University Press, 1983;

Behind the Times: decline and fall of the twentieth-century avant-garde. Thames and Hudson, 1998;

Globalisation, Democracy and Terrorism. Little, Brown, 2007;

How to Change the World: Tales of Marx and Marxism. Little, Brown, 2011.

² A beszéd a British Academy és a Past & Present folyóirat Marxist Historiography: Alive, Dead or Moribund? c. konferenciájának zárszavaként hangzott el 2004. november 13-án. Szerkesztett változata 2004 decemberében jelent meg a Le Monde diplomatique angol, francia és német nyelvű kiadásában.

³ Leopold von Rankét (1795-1886) 1914 előtt a meghatározó, akadémikus tör­ténetíró iskola atyjának tekintették; itt az ellene fellépőkről beszélünk.

⁴ Lawrence Stone (1920-1999) az egyik legismertebb és legkiválóbb társada­lomtörténész volt, ő a szerzője többek között a következő könyveknek: The Causes of the English Revolution, 1529-1642 (1972); Family, Sex and Marriage in England 1500-1800 (1977).

⁵ A német és az orosz szociáldemokrácia teoretikusai voltak a XX. század elején.

⁶ Német szociológus (1864-1920).

⁷ Emile Durkheim (1858-1917) a modern szociológia egyik megalapítója volt.

⁸ Michael Postan volt a Cambridgei Egyetemen a gazdaságtörténeti tanszék vezetője 1937-től.

⁹ A Bharatija Dzsanata Párt 1999-től 2004 májusáig volt hatalmon.

¹⁰ Az amerikai Yale Egyetem professzora és a XX. századi hadtörténet szakértője, különösen az emlékhelyek tárgykörében van otthon.

¹¹ Charles Darwin (1809-1882) volt az a brit természettudós, aki a természetes kiválasztódás elvén alapuló fajfejlődés elméletét kidolgozta.

¹² Jean-Baptiste Lamarck (1744-1829), francia természettudós, aki elsőként utasította el a fajok állandóságának elméletét, és hitt a szerzett tulajdonságok örökölhetőségében.

¹³ A mémek Richard Dawkins, az egyik vezető újdarwinista szerint az emléke­zet alapegységei, melyek a kulturális ismeretátadás és megőrzés állítólagos vektorai a génekhez hasonlóan, amely utóbbiak a genetikai jellemvonások fennmaradásának a vektorai.

¹⁴ Lásd főként: Une histoire en construction : approche marxiste et problématique conjoncturelle, Párizs, Gallimard-Seuil, 1982.

Számos tetszetős jelző van, amelyet a XX. századra aggathatunk, de ha társadalomtörténeti terminológiával akarjuk leírni, akkor egyértelmű­en a munkásosztály százada volt. A dolgozók, akik nem rendelkeztek tulajdonnal, első ízben ekkor váltak tartósan jelentős politikai tényezővé. Erre az áttörésre reagált XIII. Leó pápa – a világ legrégibb és legnagyobb társadalmi szervezetének vezetője – 1891-es Rerum Novarum kezdetű enciklikájában. A pápa rámutatott, hogy az ipar fejlődésének következ­ménye „a gazdagság felhalmozódása a kisebbség kezében és a többség elszegényedése", ám a korszakra „a munkások fokozódó öntudata és szorosabb szerveződése" is jellemző. (Rerum Novarum 1891) A szak­szervezetek globális szinten megvetették lábukat a nagyipar túlnyomó részében, és számos egyéb vállalkozásban is. A munkáspártok jelentős – időnként domináns – választási opcióvá váltak Európában és az eu­rópai országok ausztrálázsiai függelékeiben. Az oroszországi októberi forradalom a politikai szerveződés és a társadalmi változás példájaként szolgált Kínában és Vietnamban. Nehru Indiája a posztkolonialista orszá­gok nagy részéhez hasonlóan nyíltan elkötelezte magát egy „szocialista jellegű fejlődési modell" mellett. Számos afrikai országban még úgy is „munkáspártok" alakításáról beszéltek, mikor az ott élő proletárokkal legfeljebb egy-két osztálytermet lehetett volna csak megtölteni.

Az eredeti május elsejei események 1886-ban, Chicago utcáin zaj­lottak, de Havannában és több latin-amerikai országban már 1890-ben megemlékeztek róluk. A szervezett munkásság – bár többnyire alávetett helyzetben tartották – figyelemreméltó erőnek bizonyult mindkét Ameri­kában. Az Egyesült Államokban a New Deal a felvilágosult liberalizmus és az ipari munkásosztály találkozását hozta, amely utóbbi hősies harcokban szervezte meg magát a nagy válság éveiben. Meglehet, hogy Samuel Gompers neve a New Deal-t megelőző, szűk szakmai szerveződésekkel fonódott össze, ám oly félelmetes hatékonysággal tárgyalt a mozgalma által képviselt szakképzett munkások érdekében, hogy Washingtonban szobrot is emeltek tiszteletére – megelőzve ezzel bármely párizsi, londoni vagy berlini munkásvezetőt.¹

A kisszámú mexikói munkásosztály nem játszott vezető szerepet az ország forradalmában – bár nem volt elhanyagolható sem -, a forradalom után az elit mégis komoly energiákat fektetett abba, hogy a szervezett munkásságot integrálja a hatalmi gépezetbe. A forradalom időszakának első elnöke, Venustiano Carranza úgy kovácsolta társadalmi bázisát, hogy szövetségre lépett Mexikóváros anarcho­szindikalista munkása­ival (a Casa del Obrero Mundial nevű szervezettel), majd az 1930-as években Lázaro Cárdenas kifejezetten munkáspárti jellegű orientációt adott az új rend struktúráinak. (Davis 2004, 287-301) Ugyanezt nem­igen mondhatjuk el a brazíliai Getúlio Vargas „Új Államáról", ám annak legitimitását részben mégis egy sor progresszív munkaügyi törvény adta. Argentínában a munkások mozgósítása – amelyet jellemzően a trockista militánsok vezettek – segítette hatalomra Juan Perónt, és ez garantálta, hogy a szakszervezeti mozgalomnak – de legalábbis a veze­tőinek – azóta is komoly szerep jut a perónista mozgalomban. A bolíviai bányászoknak kulcsszerepük volt az 1952-es forradalomban, és amikor az 1980-as években az ónbányászat válságba került, a másutt munkát keresők szervezkedési tapasztalatai fegyelmezett kádereket adtak Evo Moralesnek és a kokatermelők általa vezetett szakszervezetének.

Azonban a munkásosztály központi szerepének talán éppen a függet­len munkásszervezetek legfanatikusabb ellenségei, a fasiszták szentelték a legnagyobb figyelmet az elmúlt században. A korporativizmus elképze­lése létfontosságú volt Mussolini Olaszországának: a munka és a tőke egy táborba olvasztása valójában azt jelentette, hogy a munkásságot a tőke és az állam által felügyelt karámba terelték. Hitler mozgalma Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak titulálta magát, és a náci Né­metország volt – a Szovjetunió után, Svédországot megelőzve -, amely hivatalos ünneppé tette május elsejét, mint „A Német Munka Napját". A huszadik század első nyolc évtizede során a munkásosztályt nem le­hetett leírni vagy figyelmen kívül hagyni. Ha valaki nem állt az oldalukon, akkor szigorú ellenőrzés alatt kellett tartania a munkásságot.

A munkások nem csupán a baloldali avantgárd művészei számára váltak hősökké és modellekké Brechttől Picassóig, hanem olyan konzer­vatívabb alkotók számára is, mint a belga szobrász Constantin Meunier, aki számos szobrot alkotott a különféle munkákat végző emberekről, és nagyléptékű szobrát, „A Munka Emlékművét" alkotója halála után a király jelenlétében leplezték le. Németországban az író és hivatalnok Ernst Jünger A munkás címen 1932-ben egy figyelemreméltó esszében jósolta meg a harmadik rend uralmának (Herrschaft) végét, amelyet „a munkás uralma vált fel, a liberális demokráciát a munkás- vagy állami demokrácia". (Jünger 1982, 312)

Bár a munkásosztály évszázada kétségkívül vereséggel és kiábrándu­lással ért véget, tartós eredményeket is hagyott maga után. Ezek egyike a demokrácia mint univerzális politikai modell, amelynek megsértéséhez különleges felhatalmazásra van szükség. A demokratikus reform legfőbb propagandistája a szociáldemokrata munkásmozgalom volt, amely eb­ben chartista elődjét követte. 1918 előtt a legtöbb liberális és az összes konzervatív meggyőződéssel vallotta, hogy a demokrácia nem fér össze a magántulajdon védelmével, és szigorúan korlátozni akarták a válasz­tójogot és a parlamentek jogait. (Therborn 1973, 103) A globális emberi jogok hitelét megnövelte, amikor a fasizmust legyőzte a kommunisták, a liberálisok, a szociáldemokraták és a konzervatívok – mint például Churchill és de Gaulle – kontinenseken átívelő népfrontja; hogy – bár ez hosszabban elhúzódó folyamat volt – megbuktak az ellenforradalmi kato­nai diktatúrák; hogy Dél-Afrikában és az Egyesült Államokban megszűnt az intézményesített rasszista megkülönböztetés. A bérmunkások joga a szervezkedésre, a kollektív alkukra szintén a háborút követő konjunktú­ra fontos eredménye volt. Bár mostanában az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában a konzervatív erők fokozatosan erodálják ezeket az eredményeket, ám azok időközben világszerte elterjedtek, megjelentek az egykori afrikai és ázsiai gazdasági érdekszférákban és továbbra is erősek Latin-Amerikában és Európa nagy részén.

A huszadik századot nem érthetjük meg, ha nem fogjuk fel teljesen a két nagy forradalom, az orosz és a kínai jelentőségét, amelyek hatása igen jelentős volt Kelet-Európában, a karibi térségben, Kelet- és Közép-­Ázsia jelentős részén is – arról nem beszélve, hogy mekkora hatásuk volt a nyugat-európai munkásmozgalmakra és szociális politikákra. E forra­dalmak értékelése persze politikailag ellentmondásos, és – tudományos szempontból – némileg korai is. Kétségtelen: brutális elnyomást hoztak, az arrogáns modernizáló kegyetlenség olyan epizódjait, amelyek súlyos szenvedéseket okoztak, így például a Sztálin és Mao uralma idején dühöngő éhínségeket.

Geopolitikai eredményeik is vitathatatlanok – bár ezek baloldali szempontból nemigen tekinthetők teljesítményük pozitív hozadékának. A hanyatló, elmaradott Oroszországból, amely 1905-ben a japánoktól, 1917-ben pedig a németektől szenvedett vereséget, lett a Szovjetunió: az az állam, amely legyőzte Hitlert, és a világ második számú szuperha­talmává fejlesztette magát, és egy időben úgy tűnt, komoly kihívója lehet az Egyesült Államok primátusának is. A kínai forradalom a „Középső Biro­dalom" másfél évszázadnyi sorvadására és megaláztatására tett pontot, hogy Kínát előbb globális politikai erővé, majd a fejlődés kapitalista útjára lépve a második számú gazdasági világhatalommá tegye.

Ezek a huszadik századi forradalmak legalább négy igen fontos prog­resszív örökséget hagytak a világra. Először is, az általuk támasztott kihívásnak központi szerepe volt a kapitalista világháborút követő refor­mokban: a japán, tajvani és dél-koreai földbirtokok redisztribúciójában, a nyugat-európai szociális jogok fejlődésében, illetve a Latin-Amerika szá­mára meghirdetett Szövetség a Haladásért program keretében megva­lósított reformokban. Mindezeket a kommunista fenyegetés ösztönözte. Másodszor, egy saját ideológiával rendelkező rivális hatalmi blokk léte komoly szerepet játszott az euró-amerikai rasszizmus és kolonializmus meggyengülésében. Eisenhower nem küldött volna szövetségi csapa­tokat, hogy Arkansasben kierőszakolja a deszegregációt, ha nem lett volna számára fontos a Moszkvával szemben vívott propagandaháború megnyerése. Két évtizeddel később a kubai csapatok verték vissza az Angola meghódítására törő Dél-Afrikát, és az apartheid rezsimet nem lehetett volna sikeresen elszigetelni a nélkül az árnyék nélkül, amelyet a Szovjetunió vetett a globális politikára.

Harmadszor, bármit mondjunk is vezetőinek kegyetlen önkényuralmá­ról, a kommunista mozgalom rengeteg önfeláldozó, elszánt militánst ne­velt ki a világ minden sarkában. Megrögzött Sztálin- vagy Mao-imádatuk ellenére sokszor ők bizonyultak a szegények és elnyomottak legjobb – ha nem egyetlen – barátjának. Ez az állandó elkötelezettség igényt tarthat minden haladó ember tiszteletére. Végül, bár ennek jelentősége már kérdésesebb, van olyan szervezeti örökség is, amely továbbra is a mo­dern világ egyik tényezője maradt. Noha a két nagy forradalom országa nem az ígéret földje immár, ám még mindig alapvető a szerepük egyfajta geopolitikai sokszínűség megőrzésében (ideértve a posztkommunista Oroszországot is). Az pedig, hogy néhány ország 1989-1991 után is kommunista vezetés alatt maradt, azt eredményezi, hogy a szocialista opció bizonyos mértékig még mindig nyitva maradt. Ha a Népköztársa­ságban úgy gondolnák, hogy Kína nemzeti érdekeit jobban képviseli a szocialista gazdaság, vagy a kapitalista úton tovább haladva veszélybe kerülhet a társadalmi kohézió, még mindig megvan a hatalmuk és meg­vannak a forrásaik egy irányváltáshoz.

A kommunista pártoknak és utódaiknak sok országban van még be­folyásuk. A kommunizmus látványosan jelen van az indiai politikai szín­téren, noha egymással versengő csoportosulásokra oszlik: a maoisták a törzsi területeken folytatnak gerillaháborúkat, míg India Kommunista Pártja (marxisták) még csak most tér magához komoly választási ku­darcai után, miután korábban Keralában és Nyugat-­Bengáliában már az állami szintű vezető szerepet is megtapasztalta. Jelentős pártok működnek Görögországban, Portugáliában, Japánban, Chilében és a Cseh Köztársaságban. A görög és a portugál kommunisták komoly szerepet játszottak a munkásosztály mozgósításában az euróövezet gazdasági megszorításai ellen, míg az egykori eurokommunisták ve­zette SYRIZA-koalíció szoros másodikként végzett a 2012 júniusában megtartott görög választásokon. Az európai kommunista hagyományok egyik leginnovatívabb gyümölcse a németországi Die Linke, amelyben reform­kommunisták és baloldali szociáldemokraták egyesültek, de van még számos más, említésre méltó posztkommunista formáció is a Svéd Baloldali Párttól a Cipruson hatalomra került AKEL-ig.

Az ANC-­vel szövetséges Dél-Afrikai Kommunista Párt része a kormá­nyon lévő tömörülésnek, a brazil kommunisták kisebbik kormánypártként működnek, ahogyan nemrégiben még az indiai kommunisták is ekként működtek. A Pinochet-puccsal kezdődő közel negyven éves szünet után a chilei kommunisták is visszatértek a parlamentbe. A 2011-es Arab Tavasz lehetővé tette, hogy ismét megjelenjenek a kommunista tradíció­ban gyökerező baloldali csoportosulások, bár ezek az arab országokban még a politikai élet peremén helyezkednek el. Ugyanakkor az indonéziai demokrácia újjászületése nem eredményezte a kommunista párt feléle­dését, amelyet 1965-ben a század egyik legvéresebb politikai mészárlása során vertek szét – ez a vérengzés arányaiban vélhetőleg felülmúlta az 1937-1938-as sztálini tisztogatásokat is. Másutt a kommunista hagyo­mány figyelemreméltó sebességgel párolgott el 1989 után, az egykori pártok a konzervatív nacionalizmus felé fordultak – mint Oroszországban és a közép-ázsiai köztársaságokban – vagy jobboldali szociáldemokra­tákká váltak, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. Az olasz kommunisták úgy találták, hogy még a „szociális" szó is túl baloldali az ízlésüknek, s amerikai mintára mindenféle jelző nélkül Demokrata Párttá nevezték át magukat.

A huszadik századi munkásmozgalom reformista szárnya szintén tartósnak bizonyuló örökséget hagyott maga után, amelyből ma a leg­több európai ország kormánypártjai is táplálkoznak. A szakszervezeti mozgalom valóban globális lefedettséget ért el – ez egy évszázada még nem volt így -, bár Nyugat-Európán kívül csak korlátozottan hatol be a társadalomba; kivételnek számítanak az olyan erős szakszervezetek, mint amilyenek Brazíliában, Argentínában vagy Dél-Afrikában működ­nek. A szociáldemokrata és munkáspártok fennmaradtak, sőt, gyakran nagyobb választói hátterük van, mint a múlt század elején. Néhány új területet is meghódítottak Latin-Amerikában és Afrika egyes országaiban. Ám a Szocialista Internacionálé gyakorta úgy toborzott új tagokat, hogy mindent feladott, ami alapelveire emlékeztetett, és olyan valószínűtlen progresszívek politikai masinériáit fogadta be soraiba, mint Laurent Gbagbo vagy Hoszni Mubarak.

A modern, balközép szociáldemokrácia bizonyos területeken még mindig a progresszió motorja lehet, ilyen például a nők, a gyermekek vagy a mele­gek jogainak támogatása. Ám a gazdaságpolitika terén pártjai alapvetően kapituláltak a liberalizmus ilyen vagy olyan válfaja előtt. Eredeti bázisukat, a munkásosztályt a társadalmi változások a margóra szorították és erodálták. A jelenlegi európai válság során a szociáldemokrata pártok teljesítménye a középszerű igyekezettől a teljes zavarodottságig terjedő skálán mozgott. A huszadik századi reformizmus legfontosabb eredménye a jóléti állam – a polgári társadalmi jogok állama – volt. Ez most állandó ostrom alatt áll, és védelme igen gyenge. Romney csapongó kampányának egyik állandó eleme volt az európai stílusú „kiváltságok" kárhoztatása. A brit konzerva­tívok és a New Labour egyként igyekeztek aláásni a brit jóléti államot az elmúlt évtizedekben, bár még kell néhány kormányzati ciklus ahhoz, hogy az egész erődítményt a földig rombolhassák. A NATO-országokban a jóléti állam kapott néhány komoly pofont, különösen ott, ahol még amúgy is gyenge lábakon állt, ám teljesen nem fogják kiütni. Sőt, politikai alapelvei globális kiterjedést kaptak, visszhangot vertek Kínában és más ázsiai országokban, míg Latin-Amerika nagy részén megerősítették állásaikat. Úgy tűnik, Kína és Indonézia jóval hamarabb fogja bevezetni az általános társadalombiztosítást, mint az Egyesült Államok.

A vereség magyarázata

Látható, hogy a huszadik századnak akadnak tartósnak bizonyult prog­resszív eredményei is. Ám meg kell értenünk azokat a vereségeket is, amelyeket a baloldal az évszázad végének közeledtével elszenvedett. A domináns euro-amerikai gondolkodásmód nem képes megmagyarázni, hogy miért is bizonyult oly sikeresnek a kapitalista ellenforradalom. Marx megjósolta, hogy a hatalom és a termelési viszonyok közötti összeütkö­zések egyre élesebbek lesznek, lévén az előbbi mindinkább társadalmi jelleget ölt, míg az utóbbi magánjellegű és kapitalista marad. Ez volt a marxi Nagy Dialektika, amely apokaliptikus cirádáitól eltekintve helytál­lónak bizonyult. A tömegkommunikáció, a közlekedés, az energia és a stratégiai jelentőségű természeti erőforrások a tisztán kapitalista szférá­ból állami tulajdonba vagy közhatalmi ellenőrzés alá kerültek. Az egyes kormányok ideológiai színezete kihatott ugyan e folyamatok formájára, ám tartalmára csak alig. Az oktatásba és a kutatásba fektetett közberu­házások a gazdasági versengés alapvető elemei lettek. Ez az Egyesült Államokban a katonai kiadások keretébe illeszkedett, ahol – többek között – olyan eredményeket hozott, mint a GPS vagy az internet.

Az 1970-es évek a huszadik századi munkásmozgalom nagy fellen­dülését hozták a szakszervezeti militancia terén – ekkor történt, hogy a brit bányászszakszervezet megbuktatta Edward Heath kormányát -, és abban is, hogy a radikális gondolatok behatoltak a mainstream gondolko­dásba. A svéd szociáldemokraták bérmunkás alap felállítást javasolták² , a francia baloldal pártjai pedig meghirdették a Közös Programot, amely gyökeres nacionalizálást és „a kapitalizmussal való szakítást" sürgetett. Kevesen vették észre, hogy ez már a hanyatlást megelőző tetőpont volt. A nemrég elhunyt Eric Hobsbawm – mint 1978-as előadása (The Forward March of Labour Halted? – Megtorpan-e a Munkáspárt menetelése?) mu­tatta – egy volt e kevesek közül. (Hobsbawm 1978).³ Az új korszakra még rá kellett ütni a politikai pecséteket, azok azonban már nem bizonyultak tartósaknak: Thatcher és Reagan 1979-1980-ban megnyerték a válasz­tásokat, 1983-ban a Mitterand-kormány behódolt a neoliberalizmusnak, és a svéd szociáldemokraták is feladták a Meidner-­tervet.

A Nagy Dialektikát felfüggesztették, sőt, visszájára fordították. A neo­liberalizmus nem egyszerűen ideológiai kérdés volt; ahogy a marxisták előre jelezhették volna, komoly anyagi alapjai voltak. A financializálás – egy sor új fejlesztés, így a tőkeáramlás liberalizálása, a hitelek terjedése, a digitális kereskedelem és a tőke behatolása a társadalombiztosítási és nyugdíjalapokba – a koncentrált magántőkék hatalmas mennyiségét eredményezték, amelyek jócskán túlterjedtek az új pénzügyi kaszinókon. 2011 nyarán az Apple már több likvid tőkével rendelkezett, mint az Egye­sült Államok kormányzata. Az elektronikai forradalom lehetővé tette a magáncégek menedzselését a távolból is, új, globális áruforgalmi láncok alakultak ki, felbomlasztva a régi méretgazdaságosság formáit. Ebben a megváltozott környezetben a privatizáció és a piacosítás vette át a naci­onalizálás és a reguláció helyét a kormányzati politikák középpontjában.

A Nagy Dialektika mellett beszélhetünk egy Kis Dialektikáról is, amely azt jósolta, hogy a kapitalista fejlődés hatására a munkásosztály megerősödik, és egyre hevesebben száll szembe a tőkével. Ám ez is a visszájára fordult, ahogy a gazdag országok dezindusztri­alizálódtak. Itt kell rámutatnunk arra a korszakos jelentőségű strukturális átalakulásra, amelynek hatására az ipar súlya csökkent a fejlett kapitalizmusban. E folyamat éppen a munkásmozgalom erejének csúcspontja előtt vette kezdetét. Az ipari termelés ekkor lépett túl Euro-Amerikán. Az új ipari központokban – mindenekelőtt Kelet-Ázsiában – a Kis Dialektika csak ke­véssé mutatkozott. Ám ma már megfigyelhetjük hatásait, amelyek először Dél-Koreában váltak láthatóvá az 1980-as években, ma pedig már egész Kínára kiterjednek – bár ott a munkások szerveződése és tiltakozása jobbára még lokális jellegű, s a kínai munkabérek és munkakörülmények jelentős javulásnak indultak. 2002-re Kínának kétszer annyi ipari munká­sa volt már, mint a G7 államoknak együttvéve. (Banister 2005)

Nemzetek és osztályok

Némileg ironikus, hogy úgy beszélhetünk a huszadik századról, mint amely a munkásosztályhoz kapcsolódik. Míg a munkásosztály harcai­nak eredményeként a század a nemzeteken belül az osztályok közötti kiegyenlítődés kora volt, ugyanakkor globális léptékben a maximumra nőttek a nemzetek közötti különbségek. A „fejletlenek fejlődése" a ti­zenkilencedik és a huszadik század folyamán azt jelentette, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség mértéke jórészt annak függvénye volt, hogy hol élnek. 2000-re a becslések szerint a háztartások jövedelmi kü­lönbségeinek 80 százalékát az határozta meg, hogy melyik országban vannak. (Milanovic 2000, 112) Ám a XXI. században a nemzetek már konvergálnak, míg az osztályok között inkább divergencia figyelhető meg.

Az elmúlt két évtized kedvezőnek mutatkozott a világ szegény or­szágai számára. Ázsia gazdasági motorjai – Kína, India és az ASEAN-­tagállamok – az átlagosnál kétszer nagyobb gazdasági növekedést pro­dukáltak. 2001 óta a Szaharától délre fekvő Afrikai országok – amelyek a huszadik században oly tragikusan hátra szorultak – gyorsabban nö­vekedtek a világátlagnál és a „fejlett gazdaságoknál". 2003 óta általában a latin-amerikai országok növekedési mutatói is jobbak voltak a fejlett országokéinál. A posztkommunista Kelet-Európa kivételével a „felemel­kedő és fejlődő gazdaságok" az angolszász bankválságot is könnyebben viselték, mint a gazdag államok. Ebben az esetben véleményem szerint olyan történelmi fordulat tanúi lehetünk, amely nem csak a geopolitikára terjed ki, hanem az országok közötti egyenlőtlenségek feltételeire is. A transznacionális egyenlőtlenség általánosan csökkenő tendenciát mutat, bár a gazdagok és a legszegényebbek közötti szakadék továbbra is növekszik. Ám az országokon belüli egyenlőtlenség egészében nö­vekszik – de közel sem egyenletesen, ezért a tények megsértése nélkül nemigen beszélhetünk a „globalizáció" vagy a technológiai változás valamiféle univerzális logikájáról.

Ezzel párhuzamosan az osztály-hovatartozás ismét, sőt, még inkább az egyenlőtlenségek faktora lett. Ez a trend az 1990-es években erő­södött meg, amikor Kínában és a posztszovjet országokban párhuza­mosan mélyültek el a jövedelemkülönbségek, míg a rurális Indiában visszájára fordult az addig érezhető trend, amely a jövedelmek lassú kiegyenlítődése felé mutatott. Latin-Amerikában Mexikó és Argentína a neoliberalizmus csapásai alatt nyögött. Egy IMF-tanulmány szerint az egyetlen csoport, amely az 1990-es években világszerte képes volt növelni jövedelmi részesedését, a népesség legtehetősebb egyötöde volt, mind a gazdag, mind pedig a szegény országokban. (IMF 2007, 37) A többi négyötöd a vesztesek közé tartozott. A legfontosabb változások a jövedelmi skála csúcsán mentek végbe. 1981-től 2006-ig az Egyesült Államokban a népesség leggazdagabb 1 ezreléke 6 százalékkal növelte részesedését az összjövedelemből; a legfelső egy százalék fennmaradó része pedig négy százalékkal. A legfelső tíz százalék utánuk következő 9 százaléka némileg emelte vagy megtartotta részesedését, míg a né­pesség kilenctizede vesztett jövedelemarányából. (IHT 2011) A 2008-2009-es válságot követő szerény fellendülés idején a leggazdagabbak megdöbbentő módon az Egyesült Államok népessége összbevételének 93 százalékával rendelkeztek. (IHT 2012)

Ugyanezek a trendek érvényesülnek Kínában és Indiában is, bár a felső 1 százalék részesedése az összjövedelemből ezekben az orszá­gokban még jóval alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban: mintegy 10 százalék Indiában és 6 százalék Kínában (adózás előtt). (Atkinson -Piketty, 2010, 46.) Az indiai „csoda" nemigen jelentett bármit is az indiai gyerekek legszegényebb egyötödének, akiknek kétharmada alultáplált volt – 2009-ben csakúgy, mint 1995-ben. A gazdaság gyors növekedése az egykori harmadik világban a XXI. század első évtizedében nemigen befolyásolta a globális éhínséget: az alultáplált emberek száma 2000 és 2007 között 618 millióról 637 millióra nőtt, és az élelmiszerárak tovább növekednek. (UN Report 2011) A skála másik végén a Forbes magazin annak örvendezett 2012 márciusi számában, hogy a dollármilliárdosok osztálya soha nem látott méretűvé növekedett: 1226-an tartoztak ide, köztük 425 amerikai, 95 kínai és 96 orosz, vagyonuk összesen 4,6 billió dollár volt, ami felülmúlta Németország GDP-jét. (Forbes 2012) Nem állíthatjuk, hogy ez a fejlődés elkerülhetetlen lett volna. Latin-Amerika, amely sokáig a világ leginkább egyenlőtlen társadalmainak régiója volt, ellenkező irányú fordulatot tett, és ma az egyetlen olyan terület, ahol az egyenlőtlenségek csökkenő tendenciát mutatnak. (CEPAL 2010; Cornia – Martonaro 2010; UNPD 2010) Ez a katonai rezsimek és civil utódaik neoliberalizmusára adott népszerű válasz, azokra a megszorító politikákra, amelyeket Brazília, Argentína, Venezuela és más országok követtek az elmúlt évtizedekben.

A nemzeti határokon belüli osztályok összehasonlításának másik mód­ja az Emberi fejlettségi index (Human Development Index, HDI), amely magában foglalja a jövedelmet, a születéskor várható élettartamot és az oktatást – ez hősies és igen komplikált számítás, számos vaskos hiba­lehetőséggel. Mindazonáltal használható benyomást kaphatunk belőle a világon tapasztalható egyenlőtlenségekről. Az Egyesült Államokban élők legszegényebb egyötödének indexe kisebb, mint a bolíviai, indonéziai vagy nicaraguai leggazdagabb egyötödé; alatta marad a brazilok és a peruiak 40 százalékának, és nagyjából egy szinten van a kolumbiai, guatemalai és paraguayi társadalom második legszegényebb ötödével. (Grimm et al. 2010) Az osztályok jelentősége valószínűleg más okoknál fogva is növekszik, mint az országok közötti gazdasági konvergencia. A rasszok és a nemek közötti egyenlőtlenségek, bár távolról sem tűn­tek le, némileg veszítettek jelentőségükből – ennek fontos etapja volt az apartheid bukása Dél-Afrikában. Ez az ország az intézményesített rasszizmus megszüntetése után napjainkban az osztálypolarizáció egyik legdrámaiabb példáját mutatja. A Világbank közgazdászainak becslése szerint a háztartások közötti globális jövedelmi egyenlőtlenségek Gini-együtthatója az új évszázad kezdetekor 0,65 és 0,7 közé esett. Ám 2005-re csak Johannesburg városát nézve már 0,75 volt az együttható. (Milanovic 2012; UN Habitat 2008) A hibalehetőségeket figyelembe véve is azt látjuk, hogy egyetlen városban annyi egyenlőtlenség halmozódott fel, mint az egész bolygón összesen.

Az osztályok és az osztálykonfliktusok két konfigurációban jelentkez­nek a XXI. században, és ezek egyként nem-európaiak, gravitációs pontjaik jócskán délre esnek a NATO-országoktól. Az egyiket vélhetőleg a középosztályok reményei és sérelmei fogják ösztönözni. A másik a munkásosztályban és általában a legkülönfélébb népi osztályokban fog gyökerezni – inkább a plebejusokban, mint a proletárokban. Mindkét konfigurációban két fejlődési pályát feltételezhetünk.

A középosztály százada előtt állunk?

Létezik olyan felfogás, miszerint a XXI. század már most is a globális középosztály századának alakját ölti. A múlt század munkásai kikoptak az emlékezetből; a proletariátus által vezetett projektum, amelynek célja az egyetemes emancipáció volt, átadta helyét a középosztálybeli státuszra való egyetemes törekvésnek. Dilma Roussef, az egykori gerilla, aki Lulát váltotta Brazília elnöki székében, azt mondta, hogy „Brazíliát a középosztály országává" akarja átalakítani. (Leahy 2012)⁴ A globális perspektívákat felmérő 2012-es tanulmányában az OECD „a fejlődő középosztályok támogatásának" szükségességéről beszélt, míg a Center of Global Development részéről Nancy Birdsall a „nélkülözhetetlen középosztályt" emlegetve azt állította célként a politikák alakítói elé, hogy a „szegénypárti növekedést" „középosztálypárti növekedéssel" váltsák fel. (OECD 2011, 103; Birdsall 2010)

A társadalmi rétegeknek állítólagos centrális jellegük ellenére szám­talan, alaposan eltérő definíciójuk van. Nézzünk most három kísérletet körvonalazásukra: egyik sem perdöntő, de mindhárom elgondolkodtató. A Világbanktól Martin Ravallion a fejlődő országok középosztályát a 2 dolláros és 13 dolláros napi bér közötti sávban helyezi el; az első a Világbank saját számítású szegénységi küszöbe, míg a második az Egyesült Államoké. Alapos növekedést lát e „középosztály" létszámában, amely számításai szerint 1990-ben még csupán egyharmada, 2005-ben már csaknem fele volt a fejlődő országok népességének – ez abszolút értékben 1,2 milliárd fős növekedést jelent. A kínaiaknak csaknem két­harmada, míg a dél-ázsiai és fekete-afrikai országokban élők csupán egynegyede tartozik ide. (Ravallion 2010) Nancy Birdsall, aki a liberális politika szempontjából vizsgálja a középosztályt, magasabbra, a tízdollá­ros napibérhez teszi a lécet. Világosan megkülönbözteti a középosztályt a gazdagok rétegétől: a középosztálybeli jövedelemnek alatta kell marad­nia az adott ország leggazdagabb öt százalékának jutó jövedelemnek. Ebben az értelemben a rurális Kínának egyáltalán nincs említésre méltó középosztálya, és ugyanez áll Indiára, Pakisztánra, Bangladesre és

Nigériára is. Kína városaiban 3 százalék esik e kategóriába, Dél-Afriká­ban 8 százalék; Brazíliában ez már 19, míg Mexikóban 28 százalékra emelkedik, hogy azután az Egyesült Államokban érje el 91 százalékos csúcsát. (Birdsall 2010 App.)

A nélkülözés kérdésével foglalkozó, kiemelkedő közgazdászok, Abhijit Banerjee és Esther Duflo olyan nézőpontot kínálnak, amelyet egy 13 or­szág – köztük Tanzánia, Pakisztán és Indonézia – háztartásaira kiterjedő nemzetközi felmérésre alapoznak. Azokra koncentrálnak, akiknek napi bérük 2 és 10 dollár közé esik, s felteszik a kérdést, hogy mi is sorolja őket a középosztályhoz. Leginkább figyelemreméltó az a megállapításuk, miszerint ez a „középosztály" megtakarításaiban vagy fogyasztásában semmivel sem vállalkozóbb jellegű, mint a szegények, akik a 2 dolláros küszöb alá szorulnak. Esetükben sokkal inkább az a legfontosabb meg­különböztető jegy, hogy biztos, fizetett munkájuk van. (Banerjee – Duflo 2007) Ennek alapján azt is mondhatnánk, hogy sokkal inkább egy stabil munkásosztálybeli pozíciójuk van, mintsem egy ködös középosztályhoz tartoznának. A brazil kormány előszeretettel hangsúlyozza a középosz­tály sérülékenységét, amelyet, úgymond, mindig az a veszély fenyeget, hogy visszacsúszik a szegénységbe, és ezért különleges figyelmet és támogatást igényel. (Paes de Barros et al. 2011) Ázsiában – különösen Kelet-Ázsiában – ugyanez a figyelem már korántsem ilyen evidens.

Kínában a középosztály vagy – réteg már az 1990-es évek óta a szakér­tők és a média vitáinak középpontjában áll. Ezt megelőzően még beszélni is tilos volt a középosztályról, és vannak, akik még ma is úgy vélik, hogy egyfajta „ideológiai nyomás" hátráltatja annak teljes társadalmi legitimá­cióját. (Zhou 2008, 24) A kínai szakemberek manapság hajlamosak az amerikai sztereotípiák alapján idealizálni a középosztályt, és kerülik a koncepció kritikus értelmezését. Ezt az osztályt tekinti a kínai média saját első számú célközönségének – és ezt a médiát leginkább azok az ameri­kai minták inspirálják (a Vogue-tól a Business Weekig), amelyek Kínában maguk is széles körben hozzáférhetők. (Jin 2012) Vannak, akik a stabilitás és mértéktartás garanciáját látják a középosztályban az elkövetkező évek során. Néhány figyelmes kommentátor mindazonáltal rámutatott, hogy éppen a növekedő jövedelemkülönbségek jelentik ennek az új közép­osztálynak az alapjait: Kína ma Ázsia legegyenlőtlenebb országa, ahol a Gini-együttható az 1960-as években mért 0,21-ről napjainkra már 0,46-ra növekedett. (Zhou – Chen 2012, 52) Indiában szintén szembeötlő mértékű volt a középosztály fogyasztásának növekedése a gazdasági liberalizmus felívelésekor, és a fellendülésre való törekvés, amelyet a hindu jobboldal⁵ 2004-es választási szlogenje, az „India ragyog" is jelzett. Persze Indiá­ban az ideológiai színtér jóval összetettebb és konfliktusosabb volt, mint Kínában. Kritikus hangok is megszólaltak azzal az osztállyal szemben, amely, úgymond, „morálisan irányt vesztett, megrögzött materialista és szociálisan érzéketlen". (Varma 1998, 74) Az „India ragyog" kampány fordítva sült el, és a Kongresszus Párt alapíthatott ismét kormányt.

Fogyasztás vagy demokrácia?

Egy olyan világban, ahol a munkásosztály és a szocializmus moderni-tását elavultnak nyilvánították, a középosztály társadalma a lehetséges jövő szimbólumává emelkedett. Az észak-atlanti térség fejlett országai retrospektíve szinkronizáltak középosztályokat maguknak – holott ez egy olyan amerikai fogalom volt, amely valódi sikert soha nem aratott Európában. Ennek az utópiának a centrumában a korlátlan fogyasztás álma áll, ahol a középosztály veszi birtokba a földeket, autókat, háza­kat, a fogyasztási javak végtelen sorát vásárolja, s fenntartja a globális turizmust. Míg ez a globalizált fogyasztóiság az ökológiailag tudatos emberek számára valóságos rémálom volt, az üzletembereknek a nyála is kicsordult tőle. A középosztály fogyasztásának az az előnye is meg­volt, hogy egyfelől megfelelt a gazdagok privilégiumainak, másrészt a vágyak elérésének megnyugtató horizontját vetítette a népi osztályok elé. Az álomnak viszont volt egy inherensen sötét oldala is: kirekesztő volt. Azoknak, akik nem tartoztak a középosztályhoz – vagy nem voltak gazdagok -, semmiféle megváltást, semmiféle javakat nem kínált. Ők csak „vesztesek" – ahogyan az amerikai Tea Party rikoltozta 2009-ben a televízióban -, „csóringerek" vagy éppen „bugrisok". A fejlett világban a közterek „megtisztítása" is jelzi ezt a rosszindulatú tendenciát, ahogy a szegények hirtelen azt veszik észre, hogy kirekesztették őket a strandok­ról, a parkokból, az utcákról és a terekről. Ennek különösen provokatív példája volt a fallikus Nemzeti Emlékművel büszkélkedő dzsakartai Függetlenség terének elkordonozása, amelyet afféle exkluzív közép­osztálybeli vidámparkká alakítottak, megfosztva a szegényeket egyetlen rekreációs terüktől. (van Leeuwen 2011, 192)

A liberális média úgy tekint a felemelkedő középosztályra, mint a demokratikus reform élcsapatára. Ám az ázsiai középosztályról folyó tu­dományos vitákban már kevésbé tűnik ilyen megkapónak ezen osztály le­hetséges politikai szerepe. Az egyik fontos kutatás arra a megállapításra jut, hogy „a középosztály hajlamos »pillanatnyi helyzetének megfelelően« viszonyulni a reformhoz és a demokráciához". (Hsiao 2006, 7) Az indiai politikai osztállyal szembeni elutasítás azt a ritkán tapasztalható politi­kai jelenséget eredményezte, hogy a magasabb társadalmi helyzetűek körében alacsonyabb volt a választói aktivitás, mint a korábbi „érinthe­tetlenek" – a dalitok – és a szegények között. A 2004-es választásokon a dalitok 63,3 százaléka adta le voksát, míg a magasabb kasztoknál ez az arány csak 57,7 százalékos volt. (Jaffrelot 2008, 47) A huszadik század szomorú tapasztalataiból a latin-amerikaiak már rájöhettek, hogy semmi inherensen demokratikus nincsen a középosztály(ok)ban, és az oda so­rolható emberek aktívan szembeszálltak a demokráciával Argentínában (1955-1982) csakúgy, mint Chilében (1973) és Venezuelában (2002). A középosztályok „pillanatnyi helyzetüknek megfelelően" demokratikusak, vagy éppen demokráciaellenesek.

Van még egy olyan középosztályra vonatkozó forgatókönyv, amelyet Birdsall futólag érint tanulmányában. Eszerint konfrontáció várható a gazdagok és a többiek között, és ebben a középosztály az utóbbiak oldalán fontos szerepet fog játszani. Amint azt a Hong Kong-i tudós, Alvin So megjegyezte, e tézist a kelet-ázsiai események is alátámaszt­ják, hiszen a régióban a középosztálybeli szakembereket gyakran ott találjuk „az állammal szembeni tiltakozás első soraiban" – az IMF vagy az amerikai militarizmus elleni tüntetésekről nem is beszélve. (So 2006, 32) A tömegek és a középosztályok effajta szövetsége az oligarchiával szemben döntő szerepet játszott az 1848-as „népek tavaszában", amely még mindig visszhangot ver a 2011-es felkelésekben a Földközi-tenger mindkét partján. Kairóban, Tuniszban, Barcelonában és Madridban a középkorú, képzett osztályokba tartozó emberek együtt meneteltek a diákokkal és a munkanélküli fiatalokkal. Az első csoportba tartozók nem ritkán a másodikba tartozók szülei voltak – ez olyan, nemzedékek közti szolidaritást mutatott, amelyet az 1968-as radikálisok soha nem tapasz­talhattak meg.

Bár semmiféle demokrácia nem teheti függővé magát a középosztály­tól, vannak esetek, amikor az autoriter hatalommal szembeni középosz­tálybeli aktivitás döntőnek bizonyul. A XXI. század eddig legjelentősebb középosztálybeli forradalma kétségkívül az egyiptomi volt, akár méretét, akár regionális hatását nézzük. Persze egyelőre még korai lenne levonni a végső tanulságokat, különösen egy külső szemlélőnek, de néhány megállapítást azért megkockáztathatunk. Bár a forradalmat az országon kívüli események és erők robbantották ki, ám abban semmiféle szerepe nem volt a globális Észak pénzügyi válságának: egy közvetlenül Mubarak bukása előtt készült IMF-jelentés kedvező gazdasági fordulatot jósolt az országnak. A szikrát a tunéziai felkelés adta. A többi észak-afrikai országhoz hasonlóan a felsőoktatás Egyiptomban is alaposan kiterjedt az elmúlt években – ideértve a nők oktatását is, amely fokozatosan erodálta a hivatalos patriarchátust. Mindazonáltal ez az új, tanult középosztály nagyrészt munkanélküli vagy képzettségi szintjük alatt foglalkoztatott diplomásokból áll. (Mason 2012; Castells 2012) Ezt nem nevezhetnénk afféle egyiptomi Bildung­bürgertumnak.

Ráadásul a politikai rezsim nem egyszerűen csak korrupt és elnyomó volt, de nem kínált lehetőségeket sem az új diplomások seregének, sem az alulfizetett idősebbeknek. Hazim Kandil hívta fel a figyelmet rá, hogy milyen „pöröly-effektusa" volt annak a neoliberális klikknek, amely a le­hetséges utódként feltűnő Gamal Mubarak körül csoportosult. A nasszeri legitimáció maradékait is a privát oligarchák kezére játszották. Maga a rezsim vágta el azokat a kötelékeket, amelyek a középosztályt hozzá fűzték. (Kandil 2012)

Az 1848-as Európához hasonlóan az egyiptomi munkásosztály is részt vállalt a forradalmi folyamatban, de nem vált annak legfontosabb erejé­vé: a korábbi csatározások – így például a levert 2008-as El Mahalla El

Kubra-i sztrájk – emléke nagyban hozzájárult a tömegek mozgósításá­hoz. (Mason 2012, 10) Ám az egyiptomi középosztály forradalma hamar szembesült saját „Brumaire tizennyolcadikájával", vagyis azzal a problé­mával, hogy szakadék tátongott a városokban tömörülő radikálisok és a számában sokkal jelentősebb, jórészt konzervatív vidéki lakosság között. A választásokon az egyiptomi radikálisok éppúgy vereséget szenvedtek, mint francia elődeik másfélszáz évvel korábban. Mindez nem jelenti azt, hogy a 2011-es forradalom a visszájára fordult volna – nem jobban leg­alábbis, mint ahogy III. Napóleon győzelme felszámolta 1848 vívmányait. Ám sorsa rámutat arra, hogy milyen gyengeségei vannak a középosztály lázadásainak, még legerősebb és legradikálisabb formájukban is.

Egy-egy limai, nairobi vagy dzsakartai plázában láthatjuk, hogy bekö­szöntött a globális középosztálybeli fogyasztás korszaka. Ám a liberális tudósok és piaci tanácsadók fogyasztásról szőtt álmai nagy részben még mindig a jövőbe vetített ábrándok csupán. A politikai stabilitásba vetett reményekre az előtérbe kerülő középosztálybeli lázadások cáfoltak rá. E lázadó szellem igen eltérő formákban és ideológiákkal felvértezve nyil­vánult meg: az észak-afrikai forradalmakban; Anna Hazare hadjáratában az indiai politikai korrupció ellen; az Egyesült Államok-beli Tea Party-ban; a radikális diákok mozgalmát támogató chilei középosztályban. Egy-egy országon belül is kialakulhattak rivális középosztálybeli mozgalmak – ez történt Thaiföldön, ahol a konzervatív sárgaingeseket a plebejusabb és provinciálisabb vörösingesek hívták ki. Nem lesz különösebb meglepetés, ha újabb felfordulások tanúi lehetünk majd, ahogy a feldühödött közép­osztály beláthatatlan következményekkel az utcákra tódul.

A munkásosztály lehetőségei

Mintha csak tegnap lett volna, olyan közelinek tűnik az idő, midőn még a munkásosztály látszott a társadalmi fejlődés jövőjének – de mégsem valószínű, hogy ez a szituáció visszatérjen. Az európai és észak-ame­rikai indusztriális kapitalizmus, amint azt Marx megjósolta, erőt adott fő ellenségének, a munkásmozgalomnak. Ám ez az idő elmúlt. A fejlett gazdaságok leépítik az ipart, munkásosztályuk megosztott, vereséget szenvedett és demoralizálódott. Az ipari stafétát immár Kína, a világ ipari kapacitásának felemelkedő új központja vette át. Ám Kína ipari munkásai jórészt még „emigránsok saját hazájukban" a városi és a vidéki születé­sűeket elválasztó hukou-­rendszer miatt. Mindazonáltal a kínai ipari növe­kedés Marx számításaival egyezően megerősítette a munkásságot, amint azt a sztrájkok növekvő száma és a bérek emelkedése is jelzi. A javak elosztása feletti társadalmi konfliktus új fordulóját, amely Európából Kelet-Ázsiába került át, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezzel természete­sen a kínai hatóságok is tisztában vannak, és munkaügyi törvényekkel igyekeznek megzabolázni a féktelen kapitalizmust. Ebből a szempontból leginkább a 2008-ban hatályba lépett munkaszerződési törvény méltó a figyelemre. Ugyanakkor terjednek a munkásosztály számára felállított helyi „szolgáltatási" és „tanácsadó" központok, amelyek közül sokat külföldi pénzekből működtetnek. Ezek esetenként a hivatalos szakszer­vezetekkel vagy a helyi pártbizottságokkal is együttműködnek. Ám ennél vélhetőleg jóval gyakoribb, hogy a helyi hatóságok a munkaadókkal szö­vetkeznek. (Cooke 2011; Cheng – Ngok – Zhuang 2010) Akárhogyan is, az új törvények, a kommunista örökség maradványai és az elektronikus média terjedése nagyobb mozgásteret kínál a munkásosztály autonóm szerveződésének, amely rövid távon nem fogja ugyan megváltoztatni Kína társadalmi rendszerét, de talán kedvezőbb feltételeket biztosít a munkásoknak a fennálló rendszer keretei között. A kétkezi munkások olyan erőt jelentenek, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni a városi Kínában, bár számarányukat nehéz pontosan megállapítani. A legvaló­színűbb számítások szerint a regisztrált népesség egyharmadát tehetik ki. (Chunling 2012, 96; Xin 2012, 112) Ám a bejelentett lakóhely nélküli munkások több mint egyharmadát teszik ki a városokban koncentrálódó teljes munkaerőnek, márpedig közülük a legtöbben kétkezi munkások, akik az iparban, az építőiparban vagy az élelmiszerellátás területén dol­goznak. (Shi 2008; OECD 2007) A két csoport együttesen a kínai városi munkásosztály jó felét, kétharmadát teszi ki. Egy erős mozgalom, amely e proletariátus körében alakul ki, hatalmas hatással lehet az egész fejlődő világra, bár ez nem tűnik túl valószínű forgatókönyvnek.

Másutt még valószínűtlenebbek az olyan politikai változások, amelyek élén munkáspártok állnak – legyenek azok akár reformista, akár forradal­mi jellegűek. Az indiai ipari munkásság kisebb kínai megfelelőjénél, alig valamivel lépi túl a dolgozók egy hatodát, szemben a kínai egynegyeddel. A családi gazdálkodásnak, az egyéni munkának Indiában még komoly szerepe van. (Therborn 2011, 182) A rendszeres bért kapók között magas, mintegy 38 százalékos a szervezett munkások aránya. (Ferus-Comelo 2007, 479) Ám ezek a munkások tucatnyi országos léptékű szak­szervezeti szövetség között oszlanak el, amelyek közül a legerősebbek politikai pártokhoz kapcsolódnak. Az indiai szakszervezetek az 1980-as években voltak erejük teljében, ám mostanában sorozatos vereségeket voltak kénytelenek elkönyvelni India mindkét fő ipari centrumában, a bombayi textiliparban és a kalkuttai jutafeldolgozásban. (Sen 1997, 464) Az indiai szakszervezetek tovább sántikálnak ugyan, ám nem sikerült magukhoz vonzaniuk a dolgozó szegények hatalmas tömegeit.

Indonéziában Szuharto bukása óta megerősödött a szakszervezeti mozgalom, de ezek nagyrészt üzemi szervezetek a hivatalosan elismert szektorban – amely csupán a teljes munkaerő egyharmadát foglalkoz­tatja -, némi affinitással a fehérgalléros dolgozók, így a banki alkalmazot­tak iránt. A rendes munkaviszonyban állók törvényes jogait megerősítette a 2003-ban hatályba lépett munkaerő-törvény. Ám a munkásság messze nem a legfontosabb társadalmi tényező, és még a fehérgazdaságban is csupán a munkások mintegy egytizede szervezett. Eddig a munkáspártok alapítására irányuló minden igyekezet kudarcnak bizonyult. (Ford 2007) Május elsejét 2012-ben kilencezer munkás ünnepelte, akiket 16 ezer rendőr vett körbe. Az ázsiai ipari fejlődés egyik úttörője, Dél-Korea sem valószínű, hogy a huszadik századi Európáéhoz mérhető mozgalmat fog kitermelni, bár szakszervezetei nem jelentéktelenek. A hidegháborús katonai rezsimek alatt elképesztő mértékű volt a munkások kizsákmá­nyolása, és ez volt az 1980-as években a demokratikus ellenzék egyik legfontosabb gyűjtőtémája is. A szakszervezeti mozgalom is ekkoriban ért a zenitjére, a dolgozók mintegy ötöde volt szervezett munkás. Azóta vi­szont a dezindusztri­alizáció és a szolgáltatási szektor kiterjedése erodálta a szakszervezeteket. (Lee 2011, 28, 55) Az egyik szakszervezeti szövet­ségnek mindazonáltal sikerült létrehoznia a Demokratikus Munkáspártot, amely bekerült a szöuli parlamentbe is. Amikor 2011 decemberében utoljára Dél-Koreában jártam, nagy várakozások övezték a baloldali és a középbal pártok összeolvadását, ám erre végül nem került sor.

Az 1917-es forradalmat megvívó orosz munkásosztály nagyrészt elvér­zett a rákövetkező polgárháborúban, míg a szovjet uralom idején létrejött új munkásságot az 1990-es évek kapitalista restaurációja bénította meg. Az 1989-es és 1991-es sztrájkhullámok hozzájárultak Gorbacsov buká­sához, ám a posztszovjet Oroszország még kevesebbet nyújt a munká­soknak, mint a régi rendszer, és az életkilátások folyamatosan romlottak az elkövetkező évtizedben. A kommunista pártnak még mindig van némi választói támogatása, de már sokkal inkább egyfajta begyepesedett naci­onalizmust képvisel, mint bármiféle baloldali ideológiát. Oroszországban egyetlen szociáldemokrata szervezetnek sem sikerült gyökeret eresztenie.

A szakszervezeti szövetségnek továbbra is rengeteg tagja van, ám nem sokat tesz a munkások érdekeinek védelmezésére. (Ashwin 2007)

Brazíliában a Sáo Paolo-i ipari munkások által kiépített szakszerve­zeti mozgalom hasznos politikai eszközt hozott létre a Munkáspárt (PT) megalapításával, amelynek jelöltjét 2002-ben, negyedik nekifutásra, Brazília roppant népszerű elnökévé választották. A PT átformálta az ország társadalmi színterét, nekiveselkedett a kirívó nyomor felszámo­lásának, kiterjesztette a népoktatást, és számos munkást irányított át a fehérgazdaságba, ahol jogaikat törvények védelmezik.⁶ Ám a párt mindig is a különféle szociális mozgalmak koalíciója volt, elnökei és regionális vezetői csak úgy gyakorolhatták hatalmukat, hogy közben a klientúrák és patronátusok zavaros hálózataira támaszkodtak. Ma, amint arról már szó esett, Dilma Roussef egy „középosztálybeli" Brazíliáról beszél, nem pedig a munkások és alkalmazottak országáról. Ám még mindig Brazíliában találhatók a legjelentősebb baloldali erők a világ legnagyobb államai között, és ez az ország kínálja a társadalmi változás legkedve­zőbb lehetőségét.

Dél-Afrika is emelkedőben lévő gazdasági hatalom, olyan erős, jól szervezett munkásmozgalommal, amely része volt az apartheid-rend­szer elleni harcot győzelemre vivő koalíciónak. Ám az ANC 1994-es hatalomra jutása óta inkább a fekete gazdasági elitet táplálja; ennek egy kirívó példája az egykori bányászvezető, Cyril Ramaphosa, aki vagyonos üzletemberré avanzsált. A kirívó nyomor jelentősen csökkent ugyan, de az egyenlőtlenség mértéke 2009-ben vélhetően nagyobb volt, mint az apartheidrendszer bukásakor.⁷ A 2012 augusztusában kirobbant nagy bányászsztrájkokat egy új, rivális szakszervezet vezette. A hatalom ezeket először brutális vérontással és az apartheid idejéből származó törvényekkel igyekezett elfojtani. Bármi legyen is e sztrájkhullám kifutása, a munkásosztály hegemóniája Dél-Afrikában is igen távoli eshetőség csupán. Nigériában az ottani szakszervezeti szövetség egy Munkáspárt megalapítása mellett döntött, amelyet az EU és a német Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával sikerült tető alá hozni. Ám a párt koraszülött­nek bizonyult: sosem sikerült igazán gyökeret vernie a szakszervezeti tagság között, vezetői pedig hamarosan a patronátusokra alapozódó politikai hagyományok irányába fordultak. (Beckman – Lukman 2010)

A klasszikus értelemben vett munkásmozgalom menetelése ma sehol sem látható a világban, bár számos fronton találhatunk ilyen-olyan elő­relépést. A tőke-munka kapcsolat egyre jobban kiterjed, és ez a jövőben is folytatódni fog. Számíthatunk rá, hogy az új ipari világgal szembesülve a munkások meg fogják fogalmazni saját követeléseiket, erőteljesebben szervezik majd meg magukat, és idővel ambiciózusabbak lesznek. Nem tűnik túl valószínűnek egy olyan perspektíva, amit az osztályharcok Kis Dialektikája jósol, de a kapitalizmus expanziója és az egyenlőtlenségek növekedése a munkásosztályt továbbra is a XXI. századi politika napi­rendjén fogja tartani.

Plebejus kilátások

A vörös zászló Európából Latin-Amerikába emigrált, amely ma a világ egyetlen régiója, ahol a szocializmus napirenden van, és a venezuelai, ecuadori és bolíviai kormányok „XXI. századi szocializmusról" beszélnek. A régió abban is egyedülálló, hogy Argentína és Brazília jelentőségének köszönhetően a centrumtól balra álló kormányok vannak túlsúlyban, s az egyenlőtlenségek mértéke – bár, valljuk be, az Andok csúcsaival vetekedő magasságról indult – csökkenő tendenciát mutat. Morales, Chávez és Correa „szocializmusa" új politikai jelenség, amely hangsú­lyozza is függetlenségét a huszadik századi eurázsiai baloldali politikai modellektől, és önmagában is meglehetősen heterogén képet mutat. A társadalom számos rétegének támogatását élvezi: a városi szegényekét (a nyomornegyedek lakóiét, az idénymunkásokét, az utcai árusokét); az indián vagy afrikai származású lakosságét; a középrétegek progresszív gondolkodású elemeiét. Az ipari munkások csak ritkán tartoznak az élcsa­patba: míg a bolíviai bányász proletariátus maradékai a kokatermesztők oldalán Morales mögé álltak, a legnagyobb venezuelai szakszervezeti szövetség a 2002-ben elbukott puccskísérletet támogatta. (Lucena 2007) A kontinens déli csücskének középbal kormányai is sokszínű társadalmi bázison alapulnak, ám ott a hagyományos munkásosztály és szakszerve­zetei nagyobb szerepet játszanak, ami a brazil és az argentin iparosodás magasabb fokát jelzi.

A latin-amerikai progresszív erők ideológiájában számos különféle áramlat figyelhető meg. Chávezt a perui baloldali katonai kormányzatok nacionalizmusa inspirálja, és Fidel Castrót tekinti mentorának, ám kiala­kította saját demokratikus populizmusát, amelyet jórészt Simón Bolívar (némileg szelektált) örökségére alapoz. Morales kevert etnikai háttérrel rendelkező indián vezető, aki a koka­termesztők szakszervezetében alakí­totta ki sajátos tárgyalási stílusát, és olyan veterán indigenistákkal dolgozik együtt, mint alelnöke, Álvaro Garcia Linera. Az ecuadori Rafael Correa képzett közgazdász, akire nagy hatással volt a felszabadítási teológia, és olyan tehetséges fiatal gondolkodók veszik körül, akiknek nézetei a naci­onalista balközéptől a marxizmusig terjednek. Dilma Roussef, Christina Fernández de Kirchner és José Mujica körei a fentiektől némileg jobbra állnak, s szintén meglehetősen eklektikusak. Mexikóban Andrés Manuel López Obrador – aki kétszer kis híján elnök lett (és meglehet, csak válasz­tási csalással sikerült ezt megakadályozni) – mozgalma a republikánus megszorításokat szociáldemokrata jellegű reformokkal elegyíti.

Latin-Amerika mindazonáltal aligha jelent olyan modellt, amely a közeljövőben a világ más tájaira is exportálható lenne. De ha lesznek radikális társadalmi változások az eljövendő néhány évben, akkor bizo­nyos, hogy több közük lesz az e régióban jelenleg végbemenő folya­matokhoz, mint a bérmunkás proletariátus huszadik századi reformista vagy forradalmi tapasztalataihoz, hiszen ez a proletariátus társadalmi aktorként csak igen csekély mértékben van jelen Afrika vagy Ázsia dolgozói között. Bár a növekvő írni-olvasni tudás és az új kommuni­kációs lehetőségek komoly erőt adnak, a népi osztálymozgalmaknak mégis jelentős akadályokkal kell szembenézniük: az etnikai és vallási megosztottsággal, a különféle munkákat végzők ellentéteivel. Ám csak azoknak a programoknak és szervezeti formáknak van valódi esélyük a plebejus rétegek összehozására, amelyek komolyan számításba veszik ezeket a kihívásokat.

Lokális szinten már most is számos efféle kezdeményezést találhatunk. A bolíviai cocalerók remekül fel tudják használni a munkanélküli bányá­szok mozgalomépítési tapasztalatait. Az egyik maputói szakszervezet, azzal szembesülve, hogy tagjai kikerülnek a fehérgazdaságból, meg­szervezte az utcai árusok szövetségét. (Lindell 2010) Ez egyáltalán nem egyedülálló eset: az utcai árusoknak valójában már nemzetközi hálózatuk is van, amelynek központja Dél-Afrikában található. Mexikóvárosban olyan politikai erejük van, amelyet még a polgármester is kénytelen fi­gyelembe venni. A fehérgazdaságon kívül dolgozó indiai nők létrehozták egymás között a kölcsönös segítség struktúráit az olyan városokban, mint Mumbai, Chenai vagy Ahmedabad, valamint az Önállóan Dolgozó Nők Szövetségét, amely országos méretű. (Bhatt 2006) A szakszervezetek gyakran váltak az áremelések vagy az autoriter rezsimek elleni széles körű népi tiltakozás gyűjtőhelyeivé, legutóbb Tunéziában, a Ben Ali elleni forradalom alatt. Itt a fehérgazdaságban dolgozó munkások játszották a vezető szerepet, ám a szakszervezeti követeléseket széles koalíció támogatta, amely messze túlnőtt ezeken a határokon. Erre lehet példa az ázsiai minimálbér-kampány a textiliparban, amely olyan transznaci­onális kezdeményezés, amely a mumbai World Social Forumról indult el, s támogatták a szakszervezetek, a női szervezetek és a fejlődésért munkálkodó NGO-k is. (Merk 2010) Ebben a kontextusban az osztály inkább egyfajta orientációs iránytűvé válik – a nép, a kizsákmányoltak, elnyomottak, elmaradottak osztályai felé -, semmint „tudatossággal" felvértezett strukturális kategóriává. Még megformálásra várnak azok a társadalmi szövetségek, amelyekre a jövőben a változások alapozhatnak majd, és előzetesen semmiféle csoportra sem lehet valamiféle „vezető szerepet" ruházni. Ám osztályiránytű nélkül még a legkiemelkedőbb tár­sadalmi mozgalmak sem arathatnak győzelmet a modern kapitalizmus egyenlőtlenségei felett.

Ezek szerint tehát négy olyan osztályperspektívát határozhatunk meg az előttünk álló évtizedekre, amelyek egy szociológus szemével nézve is helytállóknak tűnnek: 1. a globalizálódott középosztálybeli fogyasztásét; 2. a középosztály politikai lázadásáét; 3. az ipari munkásság osztályhar­cát – amely meglehet, új társadalmi kompromisszumokat eredményez – kelet-ázsiai központtal; 4. illetve a népi osztályok heterogén jellegű mo­bilizálódását. Hogy milyen lesz az új évszázad társadalmi jellege, az még kérdéses, de az osztálynak kétségkívül alapvető szerepe lesz benne.

A baloldal új geopolitikái

Az eurocentrikus indusztriális szocializmus elmúlása messzire érő hullámokat vetett, nem csupán a társadalmi erők felállásának, de azok megszerveződésének terén is. A pártforma – mind a német szociálde­mokrácia vagy az olasz kommunisták tömegpártjai, mind a kisebb lenini élcsapat képében – sokat veszített vonzerejéből. Az Európán kívüli szak­szervezetek már észlelték az efféle pártok korlátait, és különféle szociális mozgalmakkal és civil szerveződésekkel igyekeznek együttműködni. Ugyanakkor az efféle szervezeti keretek még mindig szükségesek a po­litikai befolyás megszerzéséhez. A 2001-es argentínai mobilizáció hatása nagyobb volt, mint a spanyol indignadóké egy évtizeddel később, főleg mivel az előbbi egy progresszív politikai mechanizmusra, a perónista mozgalom balszárnyára támaszkodhatott. A kitartóan szervezett Muszlim Testvériség bizonyult az egyiptomi forradalom középtávú győztesének. Nem szabad, hogy túlzottan elszédítsenek minket azok az állítólag ha­talmas lehetőségek, amelyek a megszokott politikai csatornákon túl az internetes hálózatokban vannak az emberek mobilizálására.

Mindezt szem előtt tartva kétségtelen, hogy új, erőteljes dinamika bontakozott ki az elmúlt években. Olyan laza, decentralizált hálózatok felemelkedését láttuk, mint az Al-Kaida-franchise, a Tea Party vagy 2011-es baloldali protestmozgalmak. A menedzsment kérdéseivel fog­lalkozó szeszélyes irodalom nem győzi citálni a különféle vezető nélküli, „tengericsillag-jellegű" mozgalmak példáit.⁸ Az efféle szerveződések „hierarchiamentes" jellege azonban nem magától értetődően demokrati­kus vagy progresszív, amint azt a fenti példák alapján is láthatjuk. Ám a kollektív vita és a személyes autonómia kétségkívül 1968 örökségének létfontosságú részei, és részei kell, hogy legyenek bármiféle jövőbeni baloldali projektumnak. Ideológiailag az új mozgalmakat az elutasítás és a pragmatizmus egyfajta keveréke jellemzi. Az elutasítás dühe moz­gósítja az embereket, bár célpontjai különbözőek lehetnek: az iszlám hit elleni támadásként értékelt aktusok számos arab országban váltottak ki tiltakozásokat; a „vesztesek" hitelterheinek könnyítése és társadalom­biztosításuk kiterjesztése kiprovokálta a Tea Party támogatóinak dühét; az Occupy mozgalom a bankmentő akciók és a csökkenő életszínvonal iránti dühből született a korrupt kapitalizmus keretei között. Az elutasítás bátorságot és harciasságot visz e mozgalmakba, megteremti a konflik­tusok dinamikáját, míg a pragmatizmus segít elkerülni a dogmatikus vitákat és előmozdítja a taktikai rugalmasságot. Ma még nem látjuk, hogy milyen baloldali perspektívák alakulnak ki az indusztriális szocializmus kora után. De kétségkívül szemben fognak állni az egyenlőtlenségekkel és a birodalmi arroganciával, és síkra szállnak a szabad és teljes létezés emberi joga mellett.

A munkásosztály huszadik százada nagyrészt európai teremtmény volt. Az európai családmodellben gyökerezett, ahol laza volt a kapcsolat a távolabbi rokonsággal, a fiatalok relatíve jelentős autonómiát élveztek, elvárták tőlük, hogy felnőtt korukat elérve saját háztartást alapítsanak, és nem korlátozták őket szakrális kötelezettségek őseik iránt. Mindez megkönnyítette az új gondolatok és társadalmi gyakorlatok gyors ter­jedését. Európa útja a modernizáció felé egy sajátos társadalmi teret eredményezett: az osztályok közti belső konfliktusok a relatíve homogén nemzetállamok keretei között kaptak teret, miközben a bevett vallá­sok pozícióit meggyengítette, hogy szoros kapcsolatok fűzték őket az ancien régime-ekhez. A kapitalista fejlődés olyan munkásosztályt hívott életre, amely a preindusztriális korszakban már kiterjedt írni-olvasni tudásra és a céhes szervezetek tradícióira is támaszkodhatott. Európa hegemón szerepe következtében azután az osztálypolitika e modellje más kontinensekre is kiterjedt – vitték magukkal az Ausztráliába vagy a két Amerikába kivándorló szegények; végighömpölygött az informá­ció és az oktatás birodalmi csatornarendszerein; és nem utolsósorban terjesztette őket az antiimperialista ellenmodellként fellépő Szovjetunió. Az osztálypolitika e modellje világszerte megvetette a lábát, ám tartalma megváltozott, ahogy kapcsolatba került a nem európai társadalmakkal. A munkásmozgalom Európa ajándéka volt a világnak. Minden kontinensen komoly és innovatív erőket inspirált, Észak-Amerika farmereinek mun­káspártjaitól azokig a regényekig, amelyekben Mariátegui teoretizálta a perui indiánkérdést; azoktól a törekvésektől, hogy kikovácsoljanak egy arab vagy afrikai szocializmust, egészen addig, amikor a kommunista pártok a nemzeti függetlenség jelszavával mozgósították a kínai vagy vietnami parasztokat. Ám, amint azt láttuk, ez az örökség nem tűnt el teljesen. De Európa immár nem jelenti többé az emancipáció, a fejlődés és az igazság globális perspektíváját. Ma ezek a víziók már magáról az európai kontinensről is hiányoznak.

A huszadik századi baloldal inspirációja két fő forrásból merített. Az egyik forrás nyugat-európai – mindenekelőtt a forradalmi Franciaország és a marxista munkásmozgalom Németországa. Ez reprezentálta a világ legfejlettebb és legerőteljesebb régiójának jövőjét, amely eszmé­ket és programokat, szervezeti alapelveket és modelleket szolgáltat a változásra. Mindez fontos anyagi természetű segítséget is jelen­tett: Franciaország tárt karokkal várta a különféle országok radikális száműzöttjeit, s a jól szervezett, fegyelmezett tagdíjfizető tömegeket maga mögött tudó német munkásmozgalom segítette szegényebb külhoni elvtársait (a Friedrich Ebert Alapítvány még mindig ezt teszi). A másik forrás a globális hatalom és a jólét perifériáján található, ahol a forradalmak az európai marxizmus által inspirált politikai áramlatok vezetésével mentek végbe. E centrumok közül az első és a legnagyobb a Szovjetunió volt, amelyet azután Kína és Kuba követett. Mindenütt a hatalom megragadásának és a társadalom átalakításának példáját közvetítették a forradalmárrá lenni akarók számára, hogy a közvetlen pénzügyi támogatásról ne is beszéljünk. Ma Latin-Amerikát, komplex társadalmi leosztásaival és ideológiai ezermesterkedésével leginkább valamiféle világcentrumnak nevezhetnénk – ám erről nem érdemes igazán beszélni. A XXI. század nagy valószínűséggel decentralizált lesz, és különben is, Latin-Amerika vélhetőleg túl kicsiny régió ahhoz, hogy az egész világot beragyogó fáklyát gyújtson – még akkor is, ha a folyamatban lévő társadalmi változásokat teljesen végigviszik. Egy olyan baloldal gyökereinek, amely valódi globális jelentőségre törekszik, Ázsia jobb televényt biztosíthat.

Egy új korszak születésének lehetünk tanúi: az osztály és a nemzet, az ideológia, az identitás és a mobilizáció, valamint az osztály és a globális baloldali politika új kapcsolatrendszerei vannak formálódóban. A hidegháború vége nem békét eredményezett, hanem csupán újabb háborúk ördögi körét. A nyugati kapitalizmus győzelmét nem egyetemes prosperitás követte, hanem az egekbe szökő egyenlőtlenség és az is­métlődő gazdasági válságok: a kelet-ázsiai, oroszországi, argentin, és legújabban az euro-amerikai földindulások. Azok a problémák, amelyek hagyományosan a baloldal ellenérzéseinek középpontjában álltak – a kapitalista kizsákmányolás és imperializmus, az etnikai- és gender-­jellegű hierarchikus elnyomás -, újratermelődtek az új évszázadban is.

Egy dologban biztosak lehetünk: a harc folyatódni fog. De vajon ki üti majd rá pecsétjét – az új középosztály vagy a plebejus tömegek?

Fordította: Konok Péter

Eredeti megjelenés: New Left Review, 78. sz., 2012. november-­december.

Jegyzetek

¹ Gompersét ebben csupán az ír szakszervezeti vezető, Jim Larkin szobra előzte meg – megérdemelten -, amely Dublin főútján, az O'Connell Streeten áll, ahol az 1913-as elbocsátások miatt kirobbant híres harcokat vezette a munkások és a rendőrség között.

² Ez volt az ún. Meidner-terv. (A ford.)

³ Az igazat megvallva, akkoriban jómagam is kételkedve fogadtam véleményét a The Prospects of Labour and the Transformation of Advanced Capitalism című tanulmányomban (Therborn 1984).

⁴ Politikai mentora már korábban is beszélt a középosztály felemelkedése iránti elkötelezettségéről, amikor 2006-ban újra indult az elnöki székért: „Brazília ma az új középosztály felemelkedésének lehet tanúja. Ha megválasztanak, erre a csoportra különös figyelmet fogok fordítani." (Bourne 2010)

⁵ A Baratija Dzsanata Párt. (A ford.)

⁶ A fehérgazdaságban dolgozó munkások aránya a 2002-es 45 százalékról 2008-ra 50 százalékra nőtt. (Berg 2011,128)

⁷ Az Economist az 1993-ban mért 0,59-es Gini együtthatóhoz képest 2009-ben 0,63-at számított ki, bár kétségkívül számolni kell olyan módszertani problé­mákkal, amelyek megnehezítik a közvetlen összehasonlítást. (Economist, 2012. október 20.)

⁸ Ettől a kísértéstől még Manuel Castell fontos és időszerű munkáját, a Networks of Outrage and Hope című tanulmányt sem mondhatjuk teljesen mentesnek.

Felhasznált irodalom

Ashwin, Sarah 2007: Russian Trade Unions: Stuck in Soviet-style Subordination? in: Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford Atkinson, A. B. – Piketty, T. 2010 (szerk.): Top Incomes: A Global Perspective. Oxford

Banerjee, Abhijit – Duflo, Esther 2007: What is Middle Class about the Middle Classes around the World? MIT Department of Economics Working Paper, 7-29.

Banister, Judith 2005: Manufacturing employment in China. Monthly Labor Review, július

Barros de, Ricardo Paes et al 2011: A nova classe média brasileira: desafios que representa para a formulação de políticas públicas. Brasilia

Beckman, Björn – Lukman, Salihu 2010: The failure of Nigeria's Labour Party'. in: Beckman et al. (szerk.): Trade Unions and Party Politics. Cape Town

Bhatt, Ela 2006: We Are Poor but So Many. Oxford

Birdsall, Nancy 2010 App: The (Indispensable) Middle Class in Developing Countries. Appendix: Tables 3, 4, 7.

Birdsall, Nancy 2010: The (Indispensable) Middle Class in Developing Countries. Center for Global Development Working Paper 207. Washington

Bourne, Richard 2010: Lula of Brazil. London

Castells, Manuel 2012: Networks of Outrage and Hope. Cambridge CEPAL 2010: La hora de la igualdad, Santiago

Cheng Joseph Y. S. – Ngok, Kinglun – Zhuang Wenjia 2010: The Survival and Development Space for China's NGOs: Informal Politics and Its Uncertainty. Asian Survey, 50. 6.

Chunling, Li 2012: Profile of China's Middle Class. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Cooke, Fang Lee 2011: The Enactment of Three New Labour Laws in China: Unintended Consequences and the Emergence of "New Actors" in Employment Relations. in: Sangheon Lee és Deirdre McCann (szerk.): Regulating for Decent Work. Basingstoke

Cornia, Giovanni Andrea – Martorano, Bruno 2010: Policies for reducing income inequality: Latin America during the last decade. UNICEF Working Paper. New York

Davis Diane 2004: Discipline and Development. Cambridge Economist 2012: Economist, október 20.

Ferus-Comelo, Anibel 2007: Unions in India at Critical Crossroads. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Foley, Elizabeth Price 2012: The Tea Party: Three Principles. Cambridge Forbes 2012: Forbes, március 7.

Ford, Michele 2007: Indonesia's New Unions'. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Grimm, M. et al. 2010: Inequality in Human Development: An Empirical Assessment of 32 Countries. Social Indicators Research, 97. 2. Hobsbawm Eric 1978: The Forward March of Labour Halted? Marxism Today, szeptember

Hsiao, Hsin-Huang 2006: Prioritizing the Middle Classes: Research in Asia-Pacific. in: Hsiao (szerk.): The Changing Faces of the Middle Classes in Asia-Pacific. Taipei, Center for Asia-Pacific Area Studies

IHT 2011: Oligarchy, American style. International Herald Tribune, október 27.

IHT 2012: Wealth disparity a drag on economic growth. International Herald Tribune, október 17.

IMF 2007: International Monetary Fund World Economic Outlook 2007, New York Jaffrelot, Christophe 2008: The Indian middle class and the functioning of the world's largest democracy. in: Jaffrelot et al. (szerk.): Patterns of Middle Class Consumption in China and India, New Delhi, Sage Publications Pvt. Ltd.

Jin, He 2012: The Transformation and Power of "Middle Class" Language in Chinese Media Publications. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Jünger Ernst 1982 (1932): Der Arbeiter, Herrschaft und Gestalt. Stuttgart

Kandil, Hazem 2012: Why Did the Egyptian Middle Class March to Tahrir Square? Mediterranean Politics, július

Leahy, Joe 2012: FT interview: Dilma Rousseff. Financial Times, október 3.

Lee, Yoonkyung 2011: Militants or Partisans: Labour Unions and Democratic Politics in: Korea and Taiwan. Stanford

Leeuwen van, Lizzy 2011: Lost in Mall. Leiden

Lindell, Ilda 2010: Informal work and transnational organizing. in: Andreas Bieler és Ingemar Lindberg (szerk.): Global Restructuring. Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London

Lucena, Héctor 2007: Trade Unionism in Venezuela: The Current Situation. in Craig Phelan (szerk.): Trade Union Revitalisation. Oxford

Mason, Paul 2012: Why It's Kicking Off Everywhere. London and New York

Merk, Jeroen 2010: Cross-border wage struggles in the global garment industry. in: Andreas Bieler és Ingemar Lindberg (szerk.): Global Restructuring. Labour and the Challenges for Transnational Solidarity. London

Milanovic, Branko 2011: The Haves and the Have-Nots. New York

Milanovic, Branko 2012: Global Inequality Recalculated and Updated. Journal of Economic Inequality, 10. 1.

OECD 2007: Employment Outlook 2007, Párizs

OECD 2011: Perspectives of Global Development 2012. Párizs Ravallion, Martin 2010: The Developing World's Bulging (but Vulnerable) Middle Class. World Development, 38. 4.

Rerum Novarum 1891: A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia honlapján: http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=125 (Letöltés: 2013. február 10.)

Sen, Sukomal 1997: Working Class of India. Calcutta

Shi Li 2008: Rural Migrant Workers in China: Scenario, Challenges and Public Poli­cy. ILO Policy Integration and Statistics Department Working Paper. 89. Geneva

So, Alvin 2006: Historical Formation, Transformation and the Future Trajectory of Middle Classes in Asia. in Hsiao (szerk.): The Changing Faces of the Middle Classes in Asia-Pacific. Taipei

Therborn, Göran 1973: The Rule of Capital and the Rise of Democracy. New Left Review I/103, május-június

Therborn, Göran 1984: The Prospects of Labour and the Transformation of Ad­vanced Capitalism. New Left Review I/145, május-június

Therborn, Göran 2011: The World. Cambridge

UN 2011: The Millennium Development Goals Report

UN Habitat 2008: The State of the World's Cities. London

UNDP 2010: Regional Human Development Report for Latin America and the Caribbean. New York

Varma, Pawan 1998: The Great Indian Middle Class. New Delhi

Xin, Liu 2012: Urban Chinese Class Structure and the Direction of the Middle Class in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Zhou, Xiaohong 2008: Chinese Middle Class: Reality or Illusion? in Christophe Jaffrelot – Peter van der Veer, (szerk.): Patterns of Middle Class Consumption in China and India. New Delhi

Zhou, Xiaohong – Chen, Qin 2012: Globalization, Social Transformation and Construction of the Chinese Middle Classes. in Li Chunling (szerk.): The Rising Middle Classes in China. Milton Keynes

Összevethető-e Európa az Egyesült Államokkal?

Európában az a többségi vélemény járja, hogy Európának mindene megvan, amitől az Egyesült Államokhoz fogható – s következésképpen attól független – gazdasági és politikai hatalommá legyen. Ha összeadjuk népességszámait és a GDP-k megfelelő mennyiségeit, nyilvánvalónak látszik a dolog. Én azonban azt hiszem, Európa olyan jelentős, háromszo­ros hátrányban szenved, hogy az lehetetlenné teszi az összehasonlítást.

Mindenekelőtt, az amerikai földrész északi része (az Egyesült Álla­mok és – amit én határon túli államának nevezek – Kanada) összeha­sonlíthatatlanul nagyobb természeti erőforrásokkal rendelkezik, mint Európának Oroszországtól nyugatra eső része, amit jól mutat Európa energiabehozatali függősége.

Másodszor, Európa számos, történetileg különböző nemzetből tevődik össze, amelyek politikai kultúrájának különbözősége, még ha ez a kü­lönbözőség nem szükségképpen ütközik is ki nemzeti sovinizmusként, eléggé súlyos ahhoz, hogy kizárja egyfajta „európai nép" létezésének elismerését, az Egyesült Államokbeli „amerikai nép" mintájára. Később visszatérünk erre a fontos témára.

Harmadszor pedig (s ez a fő kizáró oka a szóban forgó összevetés­nek), Európában a tőkés fejlődés egyenlőtlen volt és maradt, míg az amerikai kapitalizmus nagyjából egyformán fejlődött szerte az észak-­amerikai térségben, legalábbis a polgárháború után. A történelmi Orosz­országtól (ideértve Ukrajnát és Belaruszt) nyugatra fekvő Európa a tőkés társadalmak egyenlőtlenül fejlett, három különböző szinten elhelyezkedő csoportjaiból áll.

A történelmi kapitalizmus – vagyis a tőkés termelési módnak az a formája, amelyikből a világszerte fönnálló rend kialakult – kezdetben a London-­Amszterdam-­Párizs háromszögben öltött alakot a tizenhatodik században, s a francia politikai forradalommal és az angol ipari forrada­lommal érte el teljesen kialakult formáját. Ez a modell, amelyik a modern korba érkezve uralkodóvá vált a vezető tőkés központokban (a liberális kapitalizmus, Wallerstein elnevezésével), erőteljesen és gyorsan elterjedt az Egyesült Államokban a polgárháború után, véget vetve a rabszolga­tartás uralkodó pozíciójának a szövetségi kormányzatban, majd hason­lóképpen véget vetett Japán független hatalmának is. Európában 1870 után ugyanez a modell éppoly gyorsan érvényre jutott Németországban és Skandináviában. Európa „magva" (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium, Svájc, Ausztria és Skandinávia) immár saját – ahogy én nevezem – kiterjesztett (generalized) monopóliumainak gazdasági, politikai és társadalmi igájába hajlott, amelyek a monopol­kapitalizmus korai formájából indulva jutottak el ebbe az állapotukba az 1975-1990 közti időszakban.

Mégsem „európaiak" az ebben az európai régióban működő kiter­jesztett monopóliumok; még mindig csak szigorúan „nemzetiek" (vagyis németek, britek, svédek stb.), még akkor sem, ha üzleti tevékenységük transzeurópai vagy akár transznacionális (ha tehát világméretű tevékeny­ség). Ugyanez áll az Egyesült Államok és Japán jelenkori kiterjesztett monopóliumaira is. Az e tárgyban végzett imponáló kutatásokhoz fűzött kommentáromban kellőképpen hangsúlyoztam e következtetés döntő fontosságát.¹

A második csoportba Olaszország, Spanyolország és Portugália tar­tozik, ezekben az uralkodó modell – jelenleg a kiterjesztett monopolka­pitalizmus – sokkal inkább csak a közelmúltban, a második világháború után öltött alakot. Emiatt ezek a társadalmak olyan sajátosságokat őriztek meg gazdasági és politikai irányításuk formáiban, amelyek akadályozzák a többiekkel egyenlő szintre emelkedésüket.

A harmadik szinten azonban, amelyen a volt „szocialista" (szovjet mintát követő) világ országai és Görögország állnak, nincs semmilyen alapjuk a saját nemzeti társadalmaik jellegzetességeit mutató kiterjesz­tett monopóliumoknak (a görög hajómágnások jelenthetnének kivételt, csakhogy ezek „görög" státusa fölöttébb kétséges). A második világ­háborúig mindezek a társadalmak messze lemaradtak azoktól a fejlett tőkés viszonyokkal rendelkező országoktól, amelyek Európa magvát jellemzik. Azután a szovjet típusú szocializmus még inkább megnyirbálta a nemzeti tőkés burzsoázia kezdeményeit mindazokban az országokban, amelyek a „valóságosan létező szocializmus" útjára léptek, és csenevész hatalmukat ha nem is szocialista, de szociális jellegű államkapitalista hatalommal helyettesítette. Ezek az országok (valamint az ide számítható Görögország), miután az Európai Unió és a NATO tagjaiként ismét beke­belezte őket a kapitalista világ, a továbbiakban a periferikus kapitalizmus országainak helyzetében osztoztak: nem saját nemzeti monopóliumok uralkodtak rajtuk, hanem az európai „magországok" kiterjesztett mono­póliumainak alávetett országokká lettek.

Európának ez a heterogenitása szigorúan kizárja az összehasonlítást az Egyesült Államok/Kanada együttesével. Azt kérdezhetik azonban: nem lehetne-e fokozatosan eltüntetni ezt a heterogenitást – éppenséggel Európa integrációja révén? Ez az uralkodó vélemény Európában. Én azonban nem értek vele egyet, s még majd visszatérek rá.

Összevethető-e Európa az Észak- és Dél-Amerika alkotta duális föld­résszel?

Hitem szerint közelebb áll a valósághoz, ha Európát a két Amerika földrészéhez hasonlítjuk (az Egyesült Államok és Kanada az egyik fele, Latin-Amerika, a Karib-tenger melléke és szigetvilága a másik), mintsem csupán Észak-Amerikához. Az amerikai duális kontinens a világkapitaliz­mus olyan együttesét alkotja, amelyet a központi szerepet játszó, uralko­dó Észak s a peremre szorított, alávetett Dél ellentéte határoz meg. Ezt az uralmat, amelyen a tizenkilencedik században a föltörekvő amerikai hatalom (1823-ban kinyilvánítva törekvéseit a Monroe-doktrinában) még osztozott brit vetélytársával, majd világviszonylatban hegemón hatalom­má előlépve, immár túlnyomórészt Washington gyakorolja. Kiterjesztett monopóliumai tág körben ellenőrzés alatt tartják az országuk határaitól délre zajló gazdasági és politikai életet, dacára annak, hogy az utóbbi időkben egyre sokasodó támadások érik őket, amelyek megingathatják uralmukat. Nyilvánvaló a párhuzam Európával. Kelet-Európa periferikus, Nyugat-Európának alávetett helyzete hasonló ahhoz, amelyik Latin-­Amerika állapotát jellemzi az Egyesült Államokhoz való viszonylatában.

De mint minden párhuzam, ez is sántít, s efölött elsiklani helytelen következtetésekhez vezetne részint a lehetséges eljövendő helyzetek­re nézve, részint pedig arra nézve, hogy miféle hatékony stratégiával lehetne utat törni a lehető legjobb jövő felé. A párhuzam két ága között inkább a különbség, semmint a hasonlóság érvényesül. Latin-Amerika mesés természeti kincsekkel – víz, termőföld, ásványok, kőolaj, földgáz – rendelkező hatalmas földrész. Ezen a szinten semmiképp sem fogható hozzá Kelet-Európa. Amellett Latin-Amerika Kelet-Európához képest sokkal kevésbé heterogén: országaiban két rokon nyelvet beszélnek (bár számtalan indián idióma is továbbél ezek mellett), és kevéssé jel­lemzi a szomszéd országok nacionalista-soviniszta ellenségeskedése. De bármennyire fontosak is ezek a különbségek, alapjában véve nem ezek indokolják, hogy ne folytassuk tovább a leegyszerűsítő analógiás érvelést.

Az Egyesült Államok a magáénak tekintett Dél fölötti uralmát főképpen gazdasági eszközökkel gyakorolja, amiként a Washington által előmoz­dított pánamerikai közös piac modelljéből is kitetszik (bár Washington pillanatnyilag szünetelteti ennek megvalósítására irányuló erőfeszíté­seit). Az elképzelés már működő része – a NAFTA, amely az alárendelt Mexikót illeszti be a nagy észak-amerikai piac keretei közé – nem vonja kétségbe intézményesen a gazdasági uralom igájába hajtott Mexikó po­litikai szuverenitását. Nincs semmi naivitás ebben az észrevételben. Jól tudom, hogy nincsenek áthatolhatatlan válaszfalak a gazdasági eszközök és a politikai szinten végrehajtott intézkedések között. A latin-amerikai ellenzéki erők joggal tartják az Amerikai Államok Szervezetét (OAS) az „Egyesült Államok gyarmatügyi minisztériumának", s az USA-intervenciók listája, akár katonai beavatkozások voltak ezek (a karibi térségben), akár államcsínyek támogatásának formájában nyilvánultak meg, elég hosszú ahhoz, hogy ezt a vélekedést alátámassza.

Az Európai Unió intézményes államközi kapcsolatai tágabb értelmű és bonyolultabb logika szerint épülnek föl. Van ugyan egyfajta nyugat-euró­pai „Monroe-elv" („Kelet-Európa Nyugat-Európa tulajdona"). De nemcsak ennyi az egész. Az Európai Unió már nem csupán „közös piac", ami akkor volt, amikor még csak hat országra korlátozódott, mielőtt Nyugat-Európa többi országára is kiterjeszkedett volna. A maastrichti egyezmény óta az Európai Unió immár a politikai integráció tervezete. Bizonyos, hogy úgy fogant ez a politikai terv, mint az érintett társadalmaknak a kiterjesztett monopóliumok által való irányítására szolgáló eszköz.

De lehet belőle összeütközések porondja s az eredeti rendeltetés, valamint a megvalósítására szolgáló eszközök megkérdőjelezésének színhelye is. Az európai intézmények állítólag az Unió népei közötti kapcsolaterősítést szolgálják, s eszközeik is volnának erre a célra, mint amilyen a tagállamok képviseletének népességszámuk, nem pedig GDP-jük szerinti súlyozása.

Ebből kifolyólag az uralkodó vélemény Európában, beleértve a jelenlegi intézmények iránt kritikus baloldal többségének vélekedését is, őrzi a reményt, hogy „lehet más Európa".

De mielőtt vitatkozni kezdenénk az Európa-konstrukció lehetséges alternatíváinak téziseiről és hipotéziseiről, szükségesnek látszik sort kerí­teni néhány egyéb kérdés, egyfelől az atlanti elkötelezettség és az impe­rializmus, másfelől pedig az európai identitás kérdésének megvitatására.

Európa, vagy atlanti és imperialista Európa?

Nagy-Britannia inkább atlanti elkötelezettségű, mintsem európai, s ezt a magatartását korábbi, hegemón imperialista hatalmi létéből örökölte, jóllehet ebből mára csupán annyi maradt, hogy a londoni City kiváltságos helyet foglal el a globalizált pénzügyi rendszerben. Ennélfogva Nagy-Bri­tannia a maga sajátságos európai uniós tagságát annak a prioritásnak rendeli alá, amelyben az európai-atlanti gazdasági és pénzpiac intézmé­nyeit részesíti, ez pedig fölülír minden arra vonatkozó kívánságot, hogy tevékeny részese legyen az európai politikai integrációnak.

De nem csupán Nagy-Britannia atlanti elkötelezettségű. Nem kevésbé azok a kontinentális európai államok is, dacára látszólagos törekvésük­nek arra, hogy egységes politikai Európát – európai politikát – építsenek föl. Bizonyíték rá a NATO központi helyzete ebben a politikai konstruk­cióban. Hogy egy katonai szövetségkötés egy unión kívüli országgal de facto belekerülhet az „Európai Alkotmányba", ez valami példátlan anomália. Néhány európai ország (Lengyelország, Magyarország és a balti államok) számára a NATO – vagyis az Egyesült Államok – oltalma „orosz ellenségük" (!) ellen fontosabb, mint az Európai Unióhoz való tartozásuk.

Az atlanti politika makacs továbbfolytatása s a NATO hadműveleti terének világméretű kiterjesztése, miután föltehetőleg megszűnt a „szovjet fenyegetés", ez vezetett ahhoz, amit a Triász (az Egyesült Ál­lamok, Európa és Japán) kollektív imperializmusának megjelenéseként elemeztem korábban. Tehát annak bizonyítékaként, hogy a kiterjesztett monopolkapitalizmus uralkodó központjai továbbra is uralkodni szándé­koznak – a föltörekvő államok színre lépése után is. Annak az imperia­lista rendszernek a viszonylag újabb, minőségi átalakulásáról van szó, amelyik korábban, hagyományosan az imperialista hatalmak egymás közti konfliktusára alapozódott. E kollektív imperializmus létrejöttét annak szüksége indokolta, hogy közösen kell szembeszállni a periféria, tehát Ázsia, Afrika és Latin-Amerika alárendeltségükből szabadulni akaró népei és államai által képviselt kihívással.

Az imperializmus szóban forgó európai szegmense csupán Nyugat-­Európát foglalja magában, amelynek valamennyi állama a modern korban mindvégig imperialista, akár gyarmattartó volt, akár nem, mivel­hogy mindnyájan és mindig is az imperializmus járadékosai voltak, és ma is azok. Evvel szemben a kelet-európai államok nem részesülnek ilyesmiben, miután nincsenek saját nemzeti kiterjesztett monopóliumaik. De azt az illúziót táplálták magukban, hogy joguk van hasonló járadék élvezetéhez „európaiságuk" okán. Ki tudja, sikerül-e megszabadulniuk egy szép napon ettől az illúziótól?

Az immár kollektív imperializmus – az említett Triász – egységes, közös politikát követ a Délhez való viszonyában, ez pedig az állandó agresszió politikája az olyan népekkel és államokkal szemben, amelyek arra vetemednek, hogy megkérdőjelezzék e kollektív imperializmus sajátos globalizációjának rendszerét. S a kollektív imperializmusnak van egy katonai vezetője, ha ugyan nem egy hegemónja: az Egyesült Államok. Érthető hát, hogy sem az Európai Uniónak, sem bármely tagállamának nincs többé „külpolitikája". A tények azt mutatják, hogy csakis egyetlen „külpolitikának" van realitása: fölsorakozni minden olyasmi mögé, amit Washington (esetleg Londonnal egyeztetve) a saját szakállára elhatároz. Délről nézve Európa semmi egyéb, mint az Egyesült Államok föltétlen szövetségese. Bár Latin-Amerikában imitt-amott táplálnak némi illúziót arra nézvést, hogy ez talán nem egészen így van – kétségkívül azért, mert ott az USA egymaga és brutális módon gyakorolja a hegemóniát, s nem alárendelt európai szövetségesei útján -, de nem ez a helyzet Ázsiában és Afrikában. A föltörekvő országok hatalomgyakorlói jól tudják: e két földrész többi országának vezetői belenyugszanak abba, hogy ők csak alávetett komprádor státusban uralkodhatnak. Mindent összevetve, csak Washington számít, Európa nem, amely mintha egyáltalán nem is létezne.

Létezik-e valamilyen európai identitás?

A nézőpont, amelyből ez a kérdés fölvethető, Európán belüli nézőpont. Mert kívülről – az óriási kiterjedésű Dél felől – tekintve, „Európa" persze, hogy létező valóság. Hiszen az ázsiai és afrikai emberek számára, akiknek a nyelve és vallása „nem európai", még ha ennek valóságát fölhígította is a keresztény misszionáriusok térítő munkája vagy az, hogy elsajátították a gyarmatosítók hivatalos nyelvét, az európaiak a „mások". Persze, másként áll a dolog Latin-Amerikában, amely – akár Észak-Amerika – a „másik Európának", a „Újvilágnak" a történelmi kapitalizmus kibontakozásához tartozó kiépítése során jött létre.

Az európai identitás mint valódi kérdés csakis úgy tárgyalható, ha belülről nézzük Európát. De emez identitás igenlőinek és tagadóinak a tételei úgy csapnak össze, hogy vita közben mindkét fél túlságosan is a maga javára igyekszik markolni az érvek bunkóját. Az egyik a keresz­ténységre hivatkozik, holott logikus volna külön-külön utalni a katolikus, a protestáns meg az ortodox kereszténységre, s közben nem siklani el afölött, hogy korántsem elhanyagolható a vallást nem gyakorlók, sőt a vallásra egyáltalában fittyet hányók száma.

A másik abból indul ki, hogy egy spanyol jobban kijön egy argentinnal, mint egy litvánnal, hogy a francia jobban megérteti magát egy algériaival, mint egy bolgárral, meg hogy egy angol szabadabban mozog a világnak azokon a tájain, ahol az ő nyelvét beszélik, mint Európában. Az ősi görög-római civilizáció okán viszont a görög vagy a latin, akár eredeti, akár rekonstruált formájában, inkább lehetne Európa hivatalos nyelve (ahogy a középkorban az is volt), mintsem az angol. A tizennyolcadik századi Felvilágosodás nemigen gyökerezett meg igazán a London­Amszterdam-Párizs háromszögön túl, habár Porosz-, sőt Oroszországba is exportálták. A képviseletválasztó demokrácia még nagyon-nagyon bizonytalan valami, és túlságosan is fiatal ahhoz, hogy ebben lehetne látni Európa szemlátomást különbözőképpen alakuló politikai kultúráinak közös forrását.

Nem ütközik semmilyen nehézségbe rámutatni a még létező nemzeti identitások hatalmára Európában. Franciaország, Németország, Spa­nyolország és Nagy-Britannia egyaránt elkeseredett évszázados hábo­rúskodások során alakult ki. Jóllehet a jelentéktelen Luxemburg minisz­terelnöke mondhatja azt, hogy az ő hazája (vagy a bankja?): „Európa", ám sem a francia elnök, sem a német kancellár vagy a brit miniszterelnök nem merészelne ilyen badarságot kiejteni a száján. De vajon csakugyan szükség van valamiféle közös identitásra ahhoz, hogy legitim legyen egy regionális politikai integrációra irányuló tervezet? Szerintem semmiképp sem. Föltétel viszont az, hogy ismerjék el az identitások sokféleségét (nevezzük ezeket „nemzetinek"), és precízen sorakoztassák föl a politikai összeépülésre irányuló közös akarat mellett szóló összes komoly érvet és indokot. Ez az elv nem csupán az európaiak számára érvényes: éppúgy vonatkozik a karibi térség, Ibér-Amerika, az arab világ és Afrika népeire is. Nem szükséges „arabságban" vagy „négritude-ben" gondolkozni ahhoz, hogy teljes mértékben legitimnek ismerjünk el egy arab világra vagy Fekete-Afrikára vonatkozó tervet. Öreg hiba, hogy az „Európa­hívők" nem viselkednek ilyen intelligens módon. Nagy többségükben beérik avval, hogy „nemzet fölöttinek" vagy „szuvererenitás-­ellenesnek" mondják magukat, ami a legjobb esetben is értelmetlen, és könnyen összeütközésbe kerülhet a valósággal. Ezért aztán az európai politikai integráció tervezetéről folytatott vitámat nem kívánom az „identitás" fu­tóhomokjára alapozni, hanem annak szilárd talaján óhajtanám folytatni, hogy mi a tétje és melyek volnának az intézményes formái a politikailag integrált Európa irányításának.

Életképes-e az Európai Unió?

A kérdés nem az, hogy „egy" európai terv (miféle?, mire való?) lehetsé­ges-e – nyilvánvaló, hogy igen -, hanem, hogy az a terv, amelyik most van terítéken, életképes-e, vagy életképessé tehető-e? Nem érdekelnek azok az „Európa-hívők", akik a kiterjesztett monopolkapitalizmus köve­telményeinek eleget téve, lényegében olyannak fogadják el az Európai Uniót, amilyen, s csak az izgatja őket, hogy valamilyen megoldást talál­janak a jelenleg tapasztalt „konjunkturális" (szerintem egyáltalában nem konjunkturális) válsággal járó nehézségekre. Csakis azoknak az érveit veszem figyelembe, akik úgy vélik, „lehetséges egy másfajta Európa", beleértve egy bizonyos megreformált, emberarcú kapitalizmus védelme­zőit is, éppen úgy, mint azokat, akik egy szocialista átalakulás távlatában látják Európa és a világ jövőjét. A vita középpontjában az Európát és a világot végigszántó válság áll. Ami Európát illeti, az euróövezet előtérben álló válsága és az Európai Unió háttérben zajló válsága elválaszthatatlan egymástól.

Az Európai Unió és az euróövezet szerkezete, legalább a maastrichti egyezmény óta, bár szerintem már jóval korábban, azon az elképzelésen és terven alapult, hogy ezek majd alkotóelemei lesznek az ún. liberális globalizáció építményének – vagyis egy olyan rendszer kiépítésének, amelyik biztosítja a kiterjesztett monopolkapitalizmus kizárólagos ural­mát. Ebben az összefüggésben a szükséges kiindulópont, nézetem szerint, azoknak az ellentmondásoknak az elemzése, amelyek ezt a projektumot (s ennélfogva a beletartozó Európa-projektumot is) kivihe­tetlenné teszik.

De hát azt hozhatják föl az „egy" Európa-projektum mellett a terv föltét­len védelmezői (mivel ennek megvan az az előnye, hogy már létezik, már kézzel fogható valóság): át lehet alakítani. Persze, hogy át lehet – elvon­tan, elméletileg. De milyen föltételek mellett? Úgy gondolom, kétszeresen is csoda volna (márpedig én nem hiszek a csodákban), ha bekövetkezne, hogy: 1. a transznacionális Európa konstrukciója elismerné a nemzeti szuverenitások valóságát, a szóban forgó érdekek sokféleségét, s erre alapozva szervezné meg intézményes működését; 2. ha a kapitalizmust – megtartva gazdaság- és társadalomirányítási módjának általános ke­reteit – rá lehetne venni, hogy másképp működjék, mint ahogyan saját logikája diktálja, ami immár a kiterjesztett monopóliumok uralmi logikája. Nem látom jelét, hogy az Európa-hívők többsége képes volna fölfogni: ilyen követelményekkel kellene számolniuk. De annak sem látom nyomát, hogy baloldali kisebbségük, amely számol ugyan ezekkel, képes volna mozgósítani olyan politikai és társadalmi erőket, amelyek kiforgatnák sarkaiból a fönnálló és berendezkedett Európa-hit konzervativizmusát. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy az Európai Unió nem lehet más, mint ami, márpedig mint ilyen, járhatatlan utat képvisel.

Az euróövezet válsága mutatja az Európa-terv életképtelenségét

Az „európai" projektumot, amiként meghatározta a maastrichti szerződés, valamint az euróövezet tervezetét hazug és ostoba propaganda­kampány­nyal (hogy mást ne mondjak) adták el a közvéleménynek. Némelyeknek – a gazdag Nyugat-Európa (viszonylagosan) privilegizált népeinek – azt mondták, hogy a nemzeti szuverenitások eltörlésével véget lehet majd vetni a gyűlölködő háborúskodásnak, amely kivéreztette a földrészt (érthető, hogy e porhintés sikerrel járt). S kellő körítéssel szolgálták föl: a nagy amerikai demokrácia barátsága, a demokráciáért vívott közös harc ennek nagy hátsó udvarában, vagyis a Délen – a régi imperialista szerep elfogadtatásának új formája – stb. A többieknek – a Kelet szegény ördögeinek – a nyugati életminták „utolérése" révén ígértek bőséget.

A többség Európa mindkét felén – Nyugaton és Keleten egyaránt – bekapta ezt a csalétket. Keleten, úgy látszik, elhitték, hogy az a bizonyos „utolérés" lehetővé válik, ha csatlakoznak az Európai Unióhoz: jó üzletnek látszott. De az ár, amit fizettek érte – talán büntetésként, amiért elfogad­ták a kommunizmusnak nevezett, szovjet típusú szocializmust gyakorló rezsimeket -, az évekig tartó keserves átigazítás, szerkezetváltás volt. Kikényszerítették ezt az átigazítást – vagyis a „megszorításokat" (már­mint a dolgozók, nem pedig a milliárdosok számára). Társadalmi kataszt­rófával fizettek érte. Így vált Kelet-Európa Nyugat-Európa perifériájává. Egy nemrégiben készült, komoly tanulmány azt állítja, hogy a románok 80 százaléka szerint: „a Ceauşescu-érában jobban mentek a dolgok"!² Van-e ennél jobb mutatója az Európai Uniót jellemző állítólagos demok­rácia legitimáció-vesztésének? Tanulnak-e ebből a leckéből az érintett népek? Megértik-e, hogy a kapitalizmus logikája nem az utolérésé, ha­nem ellenkezőleg, a mélyülő egyenlőtlenségeké? Ki tudja!

Hogy Görögország ma a konfliktus kellős közepébe csöppent, annak egyik oka az, hogy része az euróövezetnek, a másik viszont az, hogy a görög nép abban reménykedett: sikerül elkerülnie a többi (volt „szocia­lista") balkáni peremország végzetét. Görögország lakossága általában véve azt gondolta (vagy csak remélte?): mivel nem volt olyan balsze­rencsés, hogy (a második világháború hősi korszakában hatalmas erőt képviselő!) „kommunisták" kormányzása alá kerüljön – az ezredesek jóvoltából! -, nem kell majd megfizetnie a Balkán többi részére kirótt büntetést. Hogy Európa majd másként bánik velük, és az euró majd másként működik őnáluk. Hogy az európai és kiváltképp az euróövezeti társak szolidaritása, ha másutt gyöngének bizonyult is (ott, ahol bünte­tendő volt a „kommunizmus" vétke), majd megmutatkozik az ő esetükben.

A görögöket földre sújtotta naiv illúzióik szertefoszlása. Most megtud­hatták, hogy a balkáni szomszédaik, Bulgária és Albánia mellett szorít helyet nekik a rendszer. Az euróövezet logikája ugyanis nem különbözik az Európai Unióétól; ellenkezőleg, fölerősíti annak erőszakosságát. A tőkés fölhalmozás logikája általában is a nemzetek közti egyenlőtlensé­get teszi hangsúlyossá (így épül ki a központi mag és a peremvidékek ellentéte); a kiterjesztett monopóliumok uralta fölhalmozás pedig csak még tovább erősíti a rendszernek ezt a belső természetéből fakadó ten­denciáját. Ez ellen azt szokás fölhozni, hogy az Európai Unió intézménye­inek megvannak hozzá az eszközei, hogy korrigálják az Európán belüli egyenlőtlenségeket, mégpedig úgy, hogy megfelelő pénzügyi támogatást adnak az Unió lemaradó országainak; s ezt a közvélemény általában el is hiszi. Valójában ez a támogatás (eltekintve a mezőgazdaságétól, de annak a kérdése más lapra tartozik; amúgy pedig a modern infrastruktúra kiépítését célozza a támogatás) túl kevés ahhoz, hogy bármiféle utolérés süljön ki belőle. De ami még súlyosabb: arra való, hogy a kiterjesztett monopóliumok behatolását segítse elő, tehát az egyenlőtlen fejlődés tendenciáját erősíti föl az érintett nemzetgazdaságok nagyobb nyitottsága révén. Továbbá, ez a segélyezés bizonyos nemzeti alrégiók megerősíté­sét célozza (például Bajorországét, Lombardiáét és Katalóniáét), ezáltal pedig gyöngíti a nemzetállamok ellenállóképességét a monopóliumok diktátumaival szemben.

Az euróövezet arra volt jó, hogy még tovább súlyosbítsa az ilyen irányba történő mozgást. Alapvető jellegét az Európai Központi Bank alapszabályzata határozta meg, ez ugyanis tiltja a nemzetállamoknak, kormányoknak juttatott hitelezést (még az esetben is, ha csupán egyetlen egy, nemzetek fölötti kormány intézné Európa ügyeit, bár erről szó sincs), csakis bankoknak ad hitelt – nevetségesen alacsony kamatra -, amelyek viszont államadóssági (kincstári) kötvények vásárlásába fektetett pénzük után tetemes kamatjáradékot húznak, s ily módon erősítik a kiterjesztett monopóliumok uralmát. Amit a rendszer pénzügyi megalapozásának („financializálásának") hívnak, az szerves része e monopóliumok stra­tégiájának. Kezdetétől fogva azt mutattam ki elemzésemmel erről a rendszerről, hogy fenntarthatatlan, hogy összeomlás vár rá, mihelyt komoly válság sújt le a kapitalizmusra; s ez zajlik most a szemünk előtt.

Állítottam, hogy az egyetlen alternatíva, amely képes fönntartani egy fokozatos és szilárd európai építkezést, a meghatározott árfolyamok rendszerében egymáshoz kapcsolódó nemzeti fizetőeszközök megtartá­sa, amely rendszert az árfolyamok és az iparfejlesztési politikák szigorún egyeztetett szerkezete gyanánt kell elgondolni. S ezt mindaddig életben kell tartani, sőt, akár még sokkal tovább is, míg csak a nemzetek politikai kultúrái az érettségnek arra fokára nem jutnak, amelyen megvalósulhat egy európai államszövetség, a különböző nemzetállamok fölött ugyan, de anélkül, hogy semmivé tenné ezeket.

Az euróövezet tehát, ahogy előre látható volt, válságba jutott, s ez valódi fenyegetést jelent létére nézve, ahogy végre már Brüsszelben is kezdik észbe venni. Semmi jele ugyan, hogy az Európai Unió képes lenne radikális önbírálatra, aminek következménye lehetne a pénzrend­szer másféle szabályozása és a még hatályos egyezményekben foglalt liberalizmus föladása.

Az Európa-projektum csődjéért nem áldozatai – Európa peremének törékeny országai – a felelősek, hanem éppen hogy az európai centrum országai (vagyis az ilyen országok uralkodó osztályai), közülük is a leg­inkább Németország, amelyek a rendszer kedvezményezettjei voltak. A legfölháborítóbb a görög népre zúdított sértegetések áradata. Lusta nép? Adócsalók? Lagarde asszony elfelejti, hogy a szóban forgó adó­csalók épp azok a hajómágnások, akiket (az IMF támogatása mellett) a globalizálás szabadságával gyámolítottak.

Érvelésem nem a nemzetek közti konfliktusok fölismerésén alapszik, még ha látszólag ezek mentén következnének is a történések. Hanem annak a konfliktusnak a fölismerésén, amelyik a kiterjesztett monopóli­umoknak (ezeknek kizárólagosan az európai centrum-országokban van a bázisuk) mind az európai központok dolgozóival, mind a perifériák dolgozóival kialakul – még ha a rájuk szabott megszorítások pusztító ha­tása jóval nagyobb erővel érvényesül is a periférián, mint a centrumban. A „német modell", amelyet Európa minden jobboldali ereje magasztal, mint ahogy a baloldalon is sokan ezt teszik, Németország dolgozóinak viszonylagos jámborsága, béketűrése következtében lehetett sikeres, akik 30 százalékkal alacsonyabb bérszínvonallal érik be, mint francia­országi társaik. Ez a béketűrés áll a német kivitel sikereinek és a német kiterjesztett monopóliumok ebből húzott óriási profitnövekedésének hátterében. Mindenki megértheti, miért olyan kedves ez a modell a tőke föltétlen védelmezői szívének!

A legrosszabb viszont még hátravan: így vagy úgy, hirtelen vagy foko­zatosan, de az Európa-projektum, kezdve az euróövezettel, darabokra fog hullani. Akkor aztán vissza a startvonalra: az 1930-as évek színvo­nalára. Lesz majd márkaövezetünk, amely Németországra és az általa keleti és déli határa mentén uralt országokra korlátozódik. Lesznek a hollandok és a skandinávok: önállók, ámde alkalmazkodók. Nagy-Britan­nia még távolabb tartja magát a kontinentális politika viszontagságaitól a maga atlanti elkötelezettségével. Lesz majd elszigetelt Franciaország (mint De Gaulle-lal? vagy mint Vichy idején?), meg bizonytalan és ide-oda csapódó Spanyol- és Olaszország. Mindkét világból itt csapódik le a legrosszabb: az európai nemzeti társadalmak alávetése a kiterjesztett monopóliumok diktátumainak és a velejáró globalizált „liberalizmusnak" egyfelől, másfelől pedig uralkodó politikai erőik annál inkább „naciona­lista" demagógiája, minél erőtlenebbek ők maguk. Ez a fajta politikai uralom fölerősíti a szélsőjobb esélyeit. Jönnek (vagy máris itt vannak?) a Piłsudskik, Horthyk, balti bárók, Mussolini meg Franco föltámasztói, Mauras követői. A szélsőjobbosok látszatra „nacionalista" szónoklatai hazugságok, hiszen ezek a politikai erők (vagy legalábbis a vezéreik) nem hogy elfogadják a kapitalizmust általában, de abban az egyedüli formájában veszik jó néven, amelyikben ez mint kiterjesztett monopol­kapitalizmus mutatkozik meg. Egy hiteles „nacionalizmus" ma csakis néppárti lehet e szónak igazi értelmében: a népet szolgáló, nem pedig népámító. Mostanában vigyázatosan kell bánni a „nacionalizmus" szóval is, és alighanem jobb volna „a népek és a dolgozók internacionalizmusá­val" helyettesíteni. Ellenkező esetben a jobbosok retorikája a „nemzeti" érzelmeket a bevándorlók és a cigányok ellen alkalmazott erőszakos soviniszta kilengésekig fokozza, akiket minden bajok forrásaként bélye­geznek meg.

Nem kíméli e jobboldal gyűlölködése a „szegényeket" sem – őket teszi felelőssé saját szegénységükért, avval vádolva őket, hogy visszaélnek a „jóléti társadalom" jótéteményeivel.

Ide vezet az „Európa-projektum" ha törik, ha szakad védelmezése: porig rombolásához.

Van-e vajon ennél kevésbé csüggesztő alternatíva is? Vajon várható-e a haladó társadalmi átalakulások új hulláma?

Igen, mert elvben több alternatíva is létezik még. De ahhoz, hogy az egyik vagy a másik lehetséges alternatíva valósággá váljék, pontosan meg kell fogalmazni. Nem lehet visszalépni a tőkés fejlődés korábbi szakaszába, a tőkés ellenőrzés központosítása előtti időszakba.

Csakis előre haladhatunk, s ez azt jelenti, hogy a tőkés ellenőrzés köz­pontosítása jelenlegi szakaszából kell kiindulnunk, s meg kell értenünk, hogy eljött az idő a „kisajátítók kisajátítására". Nincs előttünk más járható út. Ezt ki kell mondanunk, de ez a megállapítás éppenséggel nem zárja ki azt, hogy csakis megvívott ütközetek árán lehet majd előrehaladnunk eb­ben az irányban, az egyik szakaszból a másikba lépve. Ellenkezőleg, ez a kizárólagos perspektíva megköveteli minden egyes szakasz stratégiai célkitűzésének külön meghatározását és mindig a leghatékonyabb taktika alkalmazását. Ha nem gondoskodunk különböző szakaszokkal számoló stratégiáról és az adott akciókhoz illő taktikáról, arra ítéljük magunkat, hogy pusztán csak könnyen megfogalmazható és hatástalan jelszavakat ismételgessünk, mint amilyen a „Le a kapitalizmussal!"

Ebben a szellemben Európát illetőn hatékony kezdeti előrelépésnek látszik – és talán már kezd is alakot ölteni – az a megmozdulás, amely az ún. megszorítások politikájára adandó válaszként születik; már csak azért is, mert ennek a politikának a végrehajtása tekintélyuralmi és antidemokratikus kormányzati intézkedéseket igényel. A gazdasági növekedés ismételt beindításának célkitűzése, bármily homályosan kétértelmű is ez a kifejezés (milyen tevékenységeket kell újraindítani hozzá? milyen eszközökkel?), világosan egyértelmű rendszabályokkal jár együtt.

De tisztában kell lenni vele, hogy ez a bizonyos első lépés az Európai Központi Bank fölügyelte a monetáris rendszer, magyarán az euró hatal­mába ütközik. Ezért nem látom a lehetőségét, hogyan lehetne elkerülni a „szakítást az euróval" azáltal, hogy visszaállítjuk az európai államok nemzeti monetáris szuverenitását. Akkor és csakis akkor nyílik tere a manőverezésnek, tárgyalásokat követelve az európai partnerek között az európai intézmények szerkezetét és szervezetét rögzítő jogi szöve­gek fölülvizsgálata végett. Akkor és csakis akkor lehet elkezdeni olyan intézkedések foganatosítását, amelyek a monopóliumok társadalmasí­tását célozzák. Gondolok például a banki funkciók különválasztására, sőt, a csőd szélére jutott bankok végleges nemzeti tulajdonba vételére; a mezőgazdasági termelőket, a kis- és középvállalkozásokat fojtogató monopóliumok szorításának meglazítására; szigorú progresszív adó­kulcsok alkalmazására; a kötelezettségeiktől székhely-változtatással szabadulni próbálkozó cégek tulajdonainak kisajátítására és átadására a dolgozóiknak és a helyi önkormányzatoknak; a kereskedelmi, ipari és pénzügyi üzletfelek választékbővítő diverzifikálására kiváltképp a Dél föltörekvő országaival kezdeményezett tárgyalások útján, stb. Mindezek az intézkedések megkövetelik a nemzeti gazdasági szuverenitás kinyilvá­nítását, s ennélfogva megkövetelik az ezt tilalmazó európai szabályokkal való szembefordulást.

Mert számomra nyilvánvaló, hogy olyan politikai föltételek, amelyek megengednék az ilyen lépéseket, sohasem fognak egyidejűleg létezni mindenütt az Európai Unióban. Ilyen csoda nincsen. El kell tehát fogad­nunk, hogy ott és akkor kell elkezdenünk engedetlenséget tanúsítani, ahol és amikor lehet, egy vagy több országban. Meggyőződésem, hogy ha egyszer a folyamat beindul, lavinaszerűen fog folytatódni.

Ezekkel a javaslatokkal szemben (amelyeket legalábbis részben Francois Hollande elnök kezdett megfogalmazni) a kiterjesztett mono­póliumok szolgálatában álló politikai erők máris ellenjavaslatokkal álltak elő, amelyek minden értelmüktől megfosztanák emezeket, ilyeténkép­pen: „újraindítani a növekedést, kivétel nélkül minden és mindenki versenyképességének javításával, a piaci konkurencia nyitottságának és átláthatóságának tiszteletben tartása mellett". Ez nemcsak Merkelre, hanem szociáldemokrata ellenzékére meg Draghi EKB-elnökre is jellem­ző beszéd. Ám tudnivaló – és ezt ki is kell mondani -, hogy „nyitott és átlátható piacok" nem léteznek. A piacok természetükből fakadólag nem átláthatók, s az egymással üzleti konkurenciaharcban álló monopóliumok territóriumai. Porhintő fecsegéssel van dolgunk, és ezt mint ilyet kell le­lepleznünk. A piacok irányításának javításával próbálkozni, miután elvben elfogadtuk ezeket – javaslatokat téve a „szabályozásukra" -, ennek nincs semmi teteje. Ez annyi, mint arra kérni a kiterjesztett monopóliumokat – az általuk uralt rendszer kedvezményezettjeit -, hogy cselekedjenek a saját érdekeik ellenében. Ők meg tudják a módját, hogyan kell semmibe venni az állítólag rájuk vonatkozó szabályokat.

A 2012 szeptemberében hozott döntések, amelyek az euróválságból való kilábalást célozták (európai Szolidaritási Alap létrehozása, eurókötvények kibocsátása, az államadósságoknak az EKB által esz­közölt kiváltása) nem csupán túl későn jöttek, és a megmozgatott pénz­mennyiséget tekintve nem álltak a követelmények magaslatán, hanem még mindig a megszorítások stratégiájába illeszkednek, ez pedig auto­matikusan semmivé teszi esetleges jótékony hatásukat, mivel a megszo­rítások óhatatlanul az eladósodás növekedését, nem pedig csökkenését eredményezik; ennek ellenkezőjét hinni merő badarság. Ez a politika arra való, hogy minden megmaradjon a „financializálás" rendszerén belül, tehát a kiterjesztett és pénzügyi viszonylatokba burkolt monopóliumok „előrejelzéseinek" és „várakozásainak" való alávetettség rendszerén belül. Az efféle célt követő politika azon dolgozik, hogy engedelmesen teret nyisson egy olyan mozgásnak, amelyik lefelé tartó csavarmenetben halad az összeroppanás felé.

Tetejébe az ilyen elvek szerint működő politika az államok szuvereni­tásának tagadásán alapszik, mármint a szóban forgó európai államok esetében, miközben annak a föltételei, hogy ezek helyére egy Európai Állam lépjen, nincsenek és nem is lesznek meg a belátható jövőben. Ak­kor pedig elutasítani az egyes államok szuverenitását pusztán annyi, mint a monopóliumok szuverenitásával helyettesíteni, se több, se kevesebb. Nemzeti szuverenitás nélkül viszont nem létezik többé a demokrácia lehetősége sem, tág körben bizonyította ezt, ahogy az Európai Unió ismételten elutasította, hogy tekintetbe vegye a többségi véleményeket, az olyan választások és népszavazások eredményét, amelyek nincsenek ínyére a monopoltőkének.

A nemzeti szuverenitás tiszteletének helyreállítása ennélfogva olyan követelmény, amely a földgolyó minden térségének minden népére vonatkozik. E tisztelet híján a megcsúfolt nemzetközi jog helyt ad az imperialista hatalmak beavatkozási „jogának" minden olyan nemzet belügyeibe, amelyek elutasítják, hogy engedelmeskedjenek a globális monopoltőke parancsainak. A szuverenitás tiszteletben tartása nélkül nincs semmilyen lehetséges demokratikus és haladó alternatíva sem Európában, sem másutt.

A huszadik század nemcsak a soha nem látott heves erőszakkal vívott háborúk időszaka volt, amelyeket nagyrészt az imperializmusok közti (ak­kor még többen voltak) konfliktusok robbantottak ki. Hatalmas forradalmi megmozdulások is rányomták bélyegüket: az akkori kapitalizmus perem­vidékein élő nemzetek és népek forradalmai. Ezek a forradalmak gyors ütemben átformálták Oroszországot, Ázsiát, Afrikát és Latin-Amerikát, s mint a legdinamikusabb tényező játszottak közre a világ átalakításában. Ámde ezek az imperialista rendszer szívében legföljebb csak halvány visszhangra találtak. Az imperializmus mellett kiálló reakciós-konzervatív erők nem engedték ki markukból a társadalmak fölötti ellenőrzés gyeplőit ott, ahol a jelenlegi kollektív imperializmus Triásza volt kialakulóban. Így vált lehetségessé végrehajtani a „megfékezés" és „visszaszorítás" politikáját az emberiség nagy többségének fölszabadításáért indított győzelmes harcok első hullámával szemben.

A dolgozók s a népek internacionalizmusának elégtelensége idézte elő a huszadik század kettős drámáját: egyfelől kifulladt a perifériákon megin­dult előrelendülő mozgalom (az első szocialista távlatú kísérletek, áttérés az imperialista-ellenes fölszabadításról a társadalmi fölszabadításra), másfelől pedig az európai szocialista mozgalmak átálltak a kapitalista/ imperialista táborba, a szociáldemokrácia szociál-­liberalizmussá fajult.

De a kapitalizmus diadala – amely a kiterjesztett monopóliumok győzelmét jelentette – csupán rövid életűnek bizonyul (1980-2008?). Demokratikus társadalmi erők lépnek harcba világszerte, amilyenek a föltörekvő államok némely politikai erői, s teszik kérdésessé a kiterjesz­tett monopóliumok uralmi rendszerét, indítják el a világ átalakításának második hullámát. Ezek a harcok és konfliktusok bolygónk valamennyi társadalmára kiterjednek, Északon éppúgy, mint Délen.

A jelenkori kapitalizmus, hatalmának megtartása végett, egyidejűleg kénytelen támadást vezetni a Dél államai, nemzetei és dolgozói ellen (mértéken fölül kizsákmányolni munkaerőiket, fosztogatni természeti erőforrásaikat) és az Észak dolgozói ellen, akiket versengésre késztet a déliekkel. Így tehát fönnállnak a küzdelmek valamiféle nemzetközi kon­vergenciájának objektív föltételei. Ám az objektív föltételek meglététől ezeknek az átalakítás szubjektív cselekvőerői által történő működésbe hozataláig még jókora nagy utat kell megtenni. Nem szándékozunk itt hangzatos frázisokkal letudni ezt a kérdést. Elmélyült tanulmányozása a föltörekvő államok és a Triász imperializmusa közti konfliktusoknak és annak, hogy milyen kapcsolatban állnak ezek az érintett országok dolgo­zónak demokratikus és szociális követeléseivel, elmélyült tanulmányozása a Dél országaiban zajló forrongásoknak, ezek korlátainak és különféle lehetséges fejleményeiknek, elmélyült tanulmányozása az Európa és Amerika népei által vívott küzdelmeknek – mindez mellőzhetetlen előfelté­tele a jövendő lehetséges változatairól folytatandó, gyümölcsöző vitának.

Változatlanul az a helyzet, hogy nincs a láthatáron az internacionaliz­mus újraélesztésével kecsegtető semmilyen mozgalom. Vajon a világot átformáló harc második hulláma afféle „remake"-je lesz majd az elsőnek? Ami Európát, jelen töprengésünk tárgyát illeti, hiányzik az antiimperialista dimenzió mind a harc mezejére lépők tudatából, mind pedig a stratégi­ájukból – ha van egyáltalában stratégiájuk. Csakis e döntő fontosságú észrevétellel zárhatom az „Európa kívülről nézve" cím alatt megfogalma­zott eszmefuttatásomat.

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Monthly Review, 2012. szeptember és Mouve-ment politique d'éducation populaire, http://www.m-pep.org/spip.php?article3096

Jegyzetek

¹ Lásd: "Transnational Capitalism or Collective Imperialism?," Pambazuka News, March 23, 2011, http://www.pambazuka.org.

² A Zágrábban 2012 májusában rendezett Balkáni Szociális Fórum egyik román részvevőjének az említett tanulmányról szóban elhangzott ismertetése nyomán.

Miért Európa vált a globális gazdasági válság új epicentrumává, holott annak gyökerei – a hírhedt subprime jelzáloghitelek – Amerikából ered­tek? És Európán belül miért Görögország bizonyult a leggyengébb láncszemnek? Bármiféle adekvát válaszhoz először is azt kell figyelem­be vennünk, hogy amit ma, a hitelek 2007 augusztusában kezdődött bedőlése óta tapasztalunk, nem más, mint a financializált kapitalizmus válsága. A görög események ennek csak egy epizódját jelentik. A G20 kormányok koncentrált erőfeszítései ellenére a talpraállás intervallumai csupán rövid életű közjátékoknak látszanak; a politikai intézkedések erőtlennek bizonyultak az erős válságtendenciák legyőzésére. A válság a pénzügyi rendszer szívére – a bankokra – mért csapást, ám ugyanakkor rendszerszintű, a gazdaság minden szektorára kiterjed: a bankokra, a cégekre, a háztartásokra és az államokra.

Eredete abban a nagymértékű globális egyensúlyhiányban gyökere­zik, amely az 1997-1998-as kelet-ázsiai válság óta érezhető, és amely a világgazdaságban új, természetében ingatag felhalmozási rendszer nyitányát jelentette. (Aglietta – Berrebi 2007) A Nyugaton – mindenek­előtt az Egyesült Államokban, és ilyen-olyan mértékben az EU-tagál­lamokban – ez felélénkítette a részvénynyereségek utáni hajszát, ami megemelte a beruházások jövedelmezőségének küszöbét, és intenzív nyomást jelentett a munkára, mivel szétválasztotta a termelékenységet és a bérek növekedését. Az átlagbérek növekedése megtorpant, nőtt a vagyonok és jövedelmek egyenlőtlensége, míg a részvényárfolyamok iránti érdeklődés dinamikus keresletet generált, amelyet a hitelek kiter­jesztésével akartak kielégíteni, s amelyet kamatláb-csökkentő politikákkal támogattak. A hitelekre alapozott háztartások fogyasztása pedig gyorsab­ban növekedett, mint a bérek és a jövedelmek. Ezzel szemben Keleten az 1997-es pénzügyi felfordulás és a rá következő kétbalkezes IMF-beavat­kozások következtében egyre inkább a veszélyes járadékvadász nyugati tőkére támaszkodtak. Azok az országok, amelyek megégették magukat a kelet-ázsiai válságban – amely gyorsan átterjedt Oroszországra, Brazíli­ára és Argentínára, de nem hagyta érintetlenül Németországot és Japánt sem -, gazdasági szuverenitásuk védelmében exportjuk növelésével igyekeztek dolláralapú pénzügyi mérlegüket pozitívvá tenni. Ezt a trendet igencsak erősítette, hogy Kína fő exportőrként jelent meg a világpiacon. A tőkeáramlás történelmi iránya – a Nyugattól a fejlődő gazdaságok felé – most a visszájára fordult: dollármilliárdok áramlottak Kínából és más exportáló országokból az Egyesült Államok felé, ami tovább támogatta a hitelek rendkívüli kiterjesztését, emezt pedig tovább gerjesztette az értékpapírosítás és a származékos kereskedelem növekedése, amely a nagybankokban összpontosult.

Ezek az egyensúlyi problémák éppígy jelentkeztek az Európai Unió­ban is, tovább növelve a tagállamok közötti divergenciát; az euróövezet nagybankjait is rossz hitelek terhelték. Ráadásul a válság rámutatott az egységes európai valuta rendszerének egész sor strukturális hiányossá­gára is. A következőkben megvizsgáljuk ezeket az egyensúlyhiányokat és strukturális hibákat, majd a görög pénzügyi helyzetet elemezzük, s felmérjük, hogy milyen lehetőségekkel kell Athénnak szembenéznie, illetve hogy miként terjedt ki a válság 2011 folyamán a déli tagállamokra – ami azután 2012 tavaszán már az egész európai makrogazdasági hely­zetre romboló hatással volt. Az államadóssági és a banki válság kettőse visszavetette a gazdasági aktivitást, és hatása lassan az egész világon megmutatkozott. Végül jellemzem – és kritizálom – az euróövezethez való német hozzáállást, és felteszem a kérdést, hogy milyen intézkedé­sek lennének szükségesek ahhoz, hogy az Európai Unió a fenntartható növekedés útjára léphessen. Először mindazonáltal hasznos lenne felmérni azokat a magán- és államadósságokat, amelyek a kontinens minden szegeltében felhalmozódtak.

Félintézkedések

Az unió egységes piaca integrált pénzügyi teret hozott létre, amely nyitott a tőkemozgások előtt. A nagy európai bankok globális aktorokká váltak. Aktív szerepet játszottak abban, hogy az Egyesült Államokban felhalmozódtak a tartozások és az elértéktelenedett értékpapírok, és a válság 2007-es kirobbanásakor hasonló helyzetben találták magukat, mint az amerikai bankok. Ám a francia, a német és a spanyol kormá­nyok átmenetileg inkább lehetővé tették számukra a kedvezőtlen hitelek befagyasztását, mintsem azok átstrukturálására ösztönözték volna őket. Az elkövetkező években a bankok feltöltekeztek az euróövezet állam­adósságaival – figyelemreméltó profitot söpörtek be e folyamatnak kö­szönhetően, amikor gyakorlatilag nulla kamatra vettek fel kölcsönöket, és 3-4 százalékos kamatra vásároltak államkötvényeket a 2009-es élénkítő tervek idején. A válság első két évében, amikor a 2007-es hitelválság a 2008-as bankválsággá mélyült, összeomlott a Lehman Brothers és bekö­vetkezett a 2009-es globális gazdasági krach, az euróövezet országaiban a magánadósságok növekedtek a GDP-hez mérten, miközben a bruttó államadósság – a kinnlevőségek felvásárlását nem számítva – szintén a válsággal együtt szárnyalt. (Lásd a táblázatot.)

2007-ben Franciaországban és Németországban hasonló volt a bruttó magánadósságok mértéke (196, illetve 200 százalék), illetve az állam­adósság (65, illetve 60 százalék), míg Olaszországban a bruttó köztar­tozás kiugróan magas, 105 százalék volt; Spanyolországban a bruttó magánadósságok a csillagászati 317 százalékra emelkedtek, elsősorban az ingatlanberuházóknak, a jelzáloghitel-kölcsönzőknek és a regionális megtakarítás-kezelőknek- a cajaknak – köszönhetően, amelyek az ingat­lanbuborék kialakulásához vezettek, míg az államadósság a szerény 40 százalékon állt. Két évvel később arra lehetett volna számítani, hogy az adósságok átirányítása az állami pénzügyi szférába csökkenti a magán­szféra terheit. Ám 2009-ben, az európai válság előestéjén éppen az el­lenkezője történt. Franciaországban és Németországban, a példának vélt országokban a bruttó magánadósságok 7 százalékkal nőttek a 2007-es adatokhoz képest, míg Spanyolországban ez a növekedés 17 százalékos volt. Természetesen az, hogy ebben az időszakban csökkent a GDP, au­tomatikusan megemelte a tartozások százalékos arányát; mindazonáltal világossá vált, hogy az államadósságok úgy növekedtek, hogy ez nem csökkentette a privát eladósodást. Eközben Görögországban 2009-re a bruttó magánadósság 173 százalékon állt, míg az államadósság 115 szá­zalékon, hogy azután 2010-re 145 százalékra növekedjenek (a 2007-es görögországi adatok nem megbízhatóak). Írországban a pénzügyi szektor adósságait az állam teljes egészében átvállalta, ennek eredményeként a teljes adósság 2009-re 806 százalékra nőtt, amelyből 607 százalék volt a bankoknak tulajdonítható.

Összességében elmondható, hogy az euróövezet egészét tekintve a 2008-2009-es költségvetési élénkítő intézkedések nem csökken­tették a magánszektor eladósodottságának mértékét. Ezzel szemben az Egyesült Államokban, ahol a bruttó magánadósságok 2007-ben a GDP 300 százalékára rúgtak, a kormány bankmentő csomagja (TARP) által biztosított tőkeinjekció az ambiciózus pénzügyi és költségvetési intézkedésekkel párosulva 2009-re ezt az adatot 260 százalékra szo­rította le. Itt látható tehát az első jelentős különbség az Európai Unió politikájához képest, amely a kínos politikai kompromisszumokból fakadó félintézkedések bajnoka. Az unió továbbra is ragaszkodott mélyen gyökerező ideológiai konzervativizmusához azon fiskális intéz­kedésekkel szemben, amelyek a növekedés érdekében a keresletet és a jegybankok jogosítványait lettek volna hivatva megerősíteni. Ez a hozzáállás nyugalmas időszakokban csupán problémás, ám a válságok idején katasztrófákat okoz.

Strukturális hibák

Az euróövezet mindazonáltal olyan mélyebb problémáktól is szenved, amelyek felépítéséből következnek. Az a döntés, hogy legyen egy egységes európai valuta, egyáltalán nem volt magától értetődő: az integrált gazdasági és pénzügyi zónák remekül elműködtek a rugalmas valutaárfolyamokkal is – példa erre a NAFTA, vagy a Benelux országok vámuniója. A monetáris unió eredeti kezdeményezése, a Werner-terv a Bundesbank ellenkezésén bukott el az 1970-es években: exportőrként Németország tartott attól a monetáris inflációtól, amelyet az Egyesült Államokból importálna, ahogy valutatartalékait elöntené a dollárözön. Az ötletet azután az Egységes Európai Okmány alapján a nyolcvanas években ismét felvetették. A Delors-­bizottság 1989-es jelentésében az egységes európai valuta és egy Európai Központi Bank létrehozására tett javaslatot, amely utóbbi az összes tagállam jegybankjainak közös vállalkozása lenne. Nehéz megmondani, hogy vajon ez a projekt sike­res lehetett volna-e, ha nem kerül sor Németország újraegyesítésére. Mindazonáltal amikor Helmut Kohl 1990-ben úgy döntött, hogy a kez­deményezés mögé áll, az döntő mértékben megnövelte a Szövetségi Köztársaság súlyát Európában, megváltoztatta az intézményi viszonyokat és közvetlen hatással volt Franciaországra.

Az egységes valuta közismerten olyan politikai kompromisszumként jött létre, amely elfogadhatóvá tette Franciaország számára a német újraegyesítést, mivel megerősítette Németország európai beágya­zottságát. A megállapodás egyik fontos elemeként Kohl azt sürgette, hogy a Bundesbank szolgáljon a felállítandó ECB modelljéül. Ennek megvalósítása,a német-francia kompromisszum mindazonáltal mélyre­ható változásokat idézett elő az európai integráció egész folyamatában. Az eredeti communautaire hozzáállás dialektikus volt: a gazdasági integráció intézményi fejlesztésekhez vezetett – az Európai Szén- és Acélközösség, a Közös Piac, a Közös Agrárpolitika -, amelyek azután még erőteljesebb gazdasági integrációt indukálnak, és így tovább. Ez volt az, amit Delors propagált Monnet és az Európai Unió más alapító atyá­inak szellemében. Az euró létrehozásáról szóló döntés változást jelzett a forgatókönyvben, hiszen a valuta nem olyan szektor, amit a többihez hasonlóan lehet integrálni.

Ez már az 1992-ben, az Európai Árfolyam-mechanizmusról szóló vitákban láthatóvá vált, amelyek sok szempontból már előrevetítették a mai válságot. Az EÁM arra kötelezte a tagállamokat, hogy valutáik árfolyam-ingadozásait egymáshoz viszonyítva, vagyis lényegében a né­met márkához képest szűk korlátok közé szorítsák – plusz-mínusz 2,25 százalékos sávba. Az 1990-es évek elején, amikor az amerikai buborék számos közreműködő ország gazdaságát nehéz helyzetbe hozta, már nem tudták betartani a rendszer követelményeit. Ezt a sokkot tovább mélyítették a német újraegyesítés gazdasági következményei, amelyek komoly nyomás alatt tartották a Szövetségi Köztársaság pénzügyeit, és éppen akkor emelték a magasba a kamatlábakat, amikor az amerikai válság hatásai Európában is érezhetőek lettek. A magas államadós­ságával és makacs inflációval birkózó Olaszország kénytelen volt leértékelni valutáját, majd 1992 szeptemberében Nagy-Britannia volt a következő a sorban. A Bundesbank támogatásának köszönhetően a francia frank maradt az EÁM rendszerén belül. Ám amikor a követ­kező nyáron a pénzügypiaci spekulációk kiújultak, az EÁM korlátait kénytelenek voltak 15 százalékra tágítani, ami lényegében a rendszer végét jelentette.

Ennek az epizódnak a tanulságait azonban az akkori politikai vezetők a szőnyeg alá söpörték, és ezek ma is ritkán jelennek meg az aktuális válság elemzéseiben. Pedig az EÁM működési mintája, ahogy az európai valuták rögzített árfolyamait szorosan a német márkához igazították, sok tekintetben a teljes monetáris unió előfutára volt. Akárcsak annak idején az EÁM, az egységes valuta is csupán addig életképes a fennálló szabályok között, amíg a pénzügyi piacon nyugalom honol, ám a válsá­gok időszakában működésképtelenné válik. Az euró alapvetően idegen valutaként működik az euróövezet valamennyi országában. Szigorúan rögzített árfolyamkorlátokhoz láncolja őket, ami nem veszi figyelembe gazdasági realitásaikat és megfosztja őket monetáris autonómiájuktól. Innen nézve az euró ma sok tekintetben úgy funkcionál, mint az ameri­kai dollár Argentínában 1991 és 2001 között, amikor az alkotmányban rögzítették, hogy egy peso egy dollárt ér.

Ha másfelől nézzük, akkor az euró rendszere rokonítható az arany­alappal: egy olyan külső valutával, amely teljes egészében nem elérhető a nemzeti kormányok számára, de mégis szentesíti a pénzt, mégis a pénzügyi szféra teljes bizalmát élvezi, mivel úgy hiszik, hogy a kon­vertibilitás törvényei rendíthetetlenek. Az 1929 októberében kirobbant pénzügyi válságot azonban az aranyalap még két esztendővel sem élte túl. Az Egyesült Államokból a kereskedelmi szerződések és a hitelek közvetítették a válságot, amely 1931 májusában Közép-Európában bankcsődöket okozott. A kormányok közötti együttműködés hiánya és a nemzetközi konszolidáció elmaradása miatt a bankvilág a nemzeti határok mentén fragmentálódott. A coup de grâce pillanata 1931 augusz­tusában következett el, amikor megszűnt a sterling konvertibilitása, és a valutát alaposan leértékelték. Ma úgy látszik, hogy ismét fragmentálódik az európai bankrendszer, ami az euró puszta létét fenyegeti.

Eltérő fejlődés

A második strukturális probléma, amelyet csak fokozott az a forma, amelyben a monetáris unió megvalósult, az euróövezet alapvető hete­rogenitása. A belépés maastrichti feltételei az infláció, az állami deficit, az árfolyamok és a hosszú lejáratú kamatlábak jelzőszámait veszik figyelembe, amelyek a feltételezések szerint a lehető legkisebb szintek felé konvergálnak. A hosszú lejáratú kamatlábak 1996-tól valóban a német szintek felé mozdultak; ugyanakkor egy sor olyan országban is látványosan csökkentek, amelyek egyébként meglehetősen távol álltak a maastrichti kritériumok teljesítésétől – mindennek oka a kezdeti piaci várakozás volt. Azután újra gyorsan csökkenni kezdtek 1998 májusában, amikor az Európa Tanács ratifikálta a belépés feltételeinek megfelelő országok listáját. Spanyolországban az államadósság hosszú lejáratú kamatlába néhány hónap alatt ledolgozta 5 százalékos hátrányát a megfelelő német mutatókkal szemben. Nem csupán az államok, hanem minden gazdasági szereplő részesült a hitelköltségek csökkenésének kedvező hatásaiból; abból, hogy olcsón lehetett komoly tőkekölcsö­nökhöz jutni azokban az országokban, ahol a magas kamatok addig a hitellehetőségeket igencsak beszűkítették.

Ám továbbra is ott volt a kérdés: milyen célokat fog mindez a tőke szolgálni? A hivatalos doktrína – az úgynevezett lisszaboni stratégia sze­rint, amely leszögezte, hogy Európának 2010-re a tudásalapú gazdaság élvonalába kell tartoznia – hatékony körforgást vizionált: a tőke szabad mozgása fellendíti a versenyképességet, nettó növekedésnek indul az export, és ez végül kompenzálja az eladósodottság növekedését anél­kül, hogy valamiféle koherens ipari stratégiát kellene felállítani. Az euró kibocsátásának első éveiben – 1999-től elszámolási egységként, majd 2002-től készpénzként is alkalmazták – úgy tűnt, hogy minden a tervek­nek megfelelően halad. A tőkebeáramlás jelentős volt, nem utolsósorban azért, mert valójában ekkor rugaszkodott neki a globális hitelrendszer, részben a pénzügyi tervezésnek köszönhetően.

Ám a brüsszeli gazdasági logika hamarosan tévesnek bizonyult. A tőke először azokba a gazdaságokba áramlott, amelyek a legma­gasabb kamatlábakat kínálták, és csak ez után jutott el az egységes valutába. Ráadásul a rögzített árfolyamok szorításában ellehetetlenült az euróövezet exportra termelő cégeinek jövedelmezősége, éppen akkor, amikor a kelet-ázsiai országok – amelyek az alulértékelt valu­taárfolyamokkal másztak ki az 1997-es válságból, és most enyhíteni akarták adósságterheiket – óriási kereskedelmi offenzívába kezdtek a nyugati fogyasztói piacok megnyerésére. A francia és olasz bankok jól jövedelmező kölcsönöket nyújtottak különféle lokális pénzügyi intéz­ményeknek, amelyek azután a fogyasztást és az ingatlanspekulációkat ösztönözték. Spanyolországban, ahol a francia és a német bankok segítségével a pénzeket hatalmas ingatlanbuborékba pumpálták, az építőipar és alvállalkozói foglalkoztatták a dolgozók 25 százalékát; hasonló mértékben nőtt a szolgáltatási szektor is, miközben sorvadt az ipari bázis. A gyors növekedést a biztosan növekvő ingatlanárak ösztö­nözték, ez táplálta a hitelállomány bővülését és a háztartási kölcsönök terjedését; a hitelekre alapozott fogyasztás növekedése ösztönzőleg hatott az árubehozatalra, ami azután elmélyítette a valutaelszámolási deficitet, az árak inflálódtak, és mindez aláásta a versenyképességet. A növekedés az egyre nagyobb külföldi tőkeinjekcióktól vált függővé, és ez tovább súlyosbította az elszámolási deficitet. Mint minden országban, ahol a pénzügyi túlköltekezés spekulációs buborékokat és túlhajtott fogyasztásnövekedést eredményez, a buborék kipukkadása komoly magánadósságokat hagyott maga után.

A hitelező országok igencsak eltérő pályán haladtak. Németország az 1990-es években az újraegyesítés nem várt költségeivel birkózott, ami alaposan megkönnyítette a szomszéd nemzetgazdaságoknak, hogy megközelítsék a német mutatókat. Németország 2000-ben meglehe­tősen kedvezőtlen valutaárfolyammal és valuta-elszámolási deficittel csatlakozott az euróhoz; növekedését pedig 2002-2003-ban egy súlyos bankválság akasztotta meg. A drága munkaerő erodálta az ország ipari versenyképességét, és a gazdaság a stagnáláshoz közelített – ez az egyik oka, hogy a német ingatlanpiac nem csatlakozott az emelkedő árak ciklusához, amelyet számos másik fejlett ország megtapasztalt a 2000-es évek elején áradó hitelek idején. (Az ingatlanpiac Franciaországban is viszonylag visszafogott maradt, ahol a hitelfelvételt meglehetősen szigorú fizetőképességi elvárásokhoz kötötték, és nem lehetett értékpapírosítani a hiteleket.) A Schröder-kormányzat 2003-ban drasztikus munkaerő-piaci reformmal válaszolt; megállították a bérek emelkedését, és átalakították az ipari termelést, amelynek egy részét Közép- és Kelet-Európába szer­vezték ki. A versenyképesség javult, és ezt az azután alacsony fajlagos bérköltségeknek köszönhetően az évtized hátralévő részében sikerült fenntartani.

Másképp fogalmazva, a 2000-es lisszaboni stratégia, amely eredetileg a konvergenciát hivatott elősegíteni, csak elmélyítette a szakadékot. Még hangsúlyosabbá vált az euróövezet országainak heterogenitása, sok szempontból éppen amiatt a pénzügyi logika miatt, amely az euró bevezetéséből eredt. Az Amerikával való gyakori összehasonlítás ezúttal is érdekes: ott az unió különböző államai közötti különbségeket enyhítette az amerikai munkaerő mobilitása – amelyhez hasonlót Európában, ké­zenfekvő okok miatt persze, nem lehetett volna elérni -, és azok a transz­fereszközök, amelyek sokkal nagyobb jelentőséget kaptak, mint bármely, az euróövezet országai közötti kapcsolatokat megkönnyítő intézkedés.

Monetarista modell

Az euróövezetet tovább gyengítette intézményeinek kialakítása, ame­lyekre az ECB dominanciája nyomta rá a bélyegét – ez volt az egyetlen szövetségi szintű intézmény a nem szövetségi jellegű Európában. Ez az ellentmondás a jelenlegi válság lényege is. Az euró konceptuális támasza a monetarizmus, amely szerint a valuta közömbösen viszonyul a reálgazdaság jelenségeihez. Ennek megfelelően a jegybank egyetlen feladata, hogy biztosítsa a fizetőeszköz vásárlóerejének stabilitását, ame­lyet egy sztenderd árindex inverzeként definiálnak, amelyet statisztikailag az infláció mértékeként alkotnak meg. Mivel jogosítványai szerint nem ütközik semmiféle más gazdaságpolitikai céllal, a központi bank teljes függetlenséget élvezhet. Ezért ruházott a maastrichti szerződés ilyen valóban páratlan jogokat az ECB-re. A világ összes jegybankjától elté­rően legitimációjához nem társul semmiféle politikai szuverenitás; még az sem elvárás, hogy együttműködjön az európai kormányzatokkal. Az euróövezetnek nincs is más intézménye a régiót átfogó makrogazdasági regulációra, amely kombinálná a költségvetési és a monetáris eszközö­ket, csupán egy mesterséges és uniformizált Stabilitási és Növekedési Egyezmény, amely az állami deficiteket hivatott limitálni ebben a vegyes társaságban. Az ECB feltűnő elszigeteltségben működik. Az euróövezet összesített költségvetése nem több, mint az egyes országok költségve­tési döntéseinek ex post facto egybetákolt összessége.

Nem különösebben meglepő hát, hogy ez a monetáris modell nem állt ki egy komolyabb gazdasági válságot. Az amerikai Szövetségi Jegy­bankot (FED) 1913-ban hozták létre, miután az 1907-es bankválság – amelynek idején úgy tűnt, hogy a teljes amerikai pénzügyi rendszer az angol kölcsönök függvénye – jól demonstrálta egy olyan valuta árát, amelyet nem garantál nemzeti szuverenitás. Ebből a szempontból még inkább érthetővé válnak az ECB torzulásai a jelenlegi válság miatt. Hogy szerepét betöltve végső hitelező lehessen – e funkciótól nem képes elszakadni -, szükségszerűen politikai döntéseket kell hoznia, hogy melyik piacot vagy pénzügyi aktort támogassa. De mi legitimálja egy olyan jegybank döntéseit, amely nem tartozik elszámolással semmiféle szuverén hatalomnak? A szuverén valuta és az államadósság között organikus kötelékek vannak. Azt tekinthetjük úgy, mint olyan adósságot, amellyel az állampolgárok az országnak tartoznak, mint az ellentétpárját a közjavaknak és közszolgáltatásoknak, amellyel az állam mint kollektíva ellátja polgárait. Az államadósság visszafizetése nemzedékeken átnyúló folyamat, és az önálló államra jellemző adóztatás erejétől függ. A valutát viszont úgy is felfoghatjuk, mint olyan adósságot, amivel az állam önma­gának tartozik. Így igen erős kapcsolat van az állam és a jegybank között, amely az az intézmény, amelyet felhatalmaznak a valuta kibocsátásának jogával: az állam garantálja a jegybank tőkéjét, és a valutát törvényes fi­zetőeszköznek nyilvánítja; cserébe a jegybank az állam végső hitelezője.

Ebben az értelemben az euró nem megfelelő valutának, mert nem határozható meg, hogy ki ad rá szuverén garanciát. Mindegyik euró-övezetbeli ország felel azért a tőkéért, amit az ECB-be invesztált, de an­nak teljes fizetőképességéért nem; következésképpen az ECB nem lehet az euróövezet országainak végső hitelezője. Ez ismét oda vezet, hogy az euró az összes ország szemében idegen valuta. Nem lehet kooperatív politikát kialakítani Európában, ha a valuta minden tagállam számára külsődleges. Mindazonáltal van egy állam, amelynek az euró kevésbé külső jellegű, mint a többieknek: ez Németország. Ha Berlin felvállalná a jószándékú vezető szerepét – vagyis ha az egész monetáris unió érdekeit tartaná szem előtt, miközben saját politikáját követi -, akkor elképzelhető lenne egy másik változata a forgatókönyvnek, ám erre semmi nem utal. Történetileg a monetáris uniók két utat követtek: vagy felbomlottak – mint a latin vagy a skandináv uniók -, vagy pedig a politikai szuverenitás ki­alakítása felé mozdultak el, mint a Zollverein vámuniója, amely a Német Birodalom alapjaira építkezhetett. Az euróövezet nem olyan kollektív po­litikai szerveződés, amely képes lenne a politikai tevékenységet föderális irányba tolni; olyan hierarchikus szerveződése sincs, amely koherenciával ruházhatna fel egy vezető országot. Normális feltételek között a rivális po­litikai érdekek nem kooperatív küzdelme funkcionális egyensúlyi állapotba torkollhat. Ám válságok idején mindegyik ország a saját érdekeit védel­mezi, miközben igyekszik előnyöket kovácsolni „szabadúszó" taktikáiból.

A görög eset

Ez az a kontextus, amelyben ha az állam pénzügyi helyzete szétesik akár egy olyan kisebb gazdaságban, mint Görögországé, akkor a szuverenitá­si és bankválságként az egész euróövezetre kiterjedhet, és akár az egész világgazdaságot fenyegetheti. Amint az köztudott, 2001-ben a Goldman Sachs segített az akkori görög pénzügyminiszternek, Lucas Papademos-nak az ország adósságának leplezésében, amikor Görögország csatlako­zott az euróövezethez. A régió befektetői pozitívan fogadták az eseményt, akárcsak két évvel korábban más országok esetében, és a hitelminősítők – a piac úgynevezett iránytűi – javítottak a görög államadósság besoro­lásán. Egy kis történelmi visszatekintés talán elgondolkodtathatta volna őket. Amikor 1829-ben brit, francia és orosz segítséggel Görögország felszabadult a török uralom alól, kicsiny, igen szegény, túlnyomórészt me­zőgazdasági jellegű ország volt. Megtartotta a klientúrán alapuló politikai rendszert, amelyben az adószedés hatékonyságát előjogok és korrupció határolta be. A huszadik században a két világháború rettenetes hatással volt az országra. Az 1941 és 1944 közötti náci megszállást az 1949-ig tartó döbbenetes polgárháború követte, amely teljesen kivéreztette az országot. Amerika tényleges protektorátusaként sikerült az országnak ismét talpra állni, ám a politikai rendszer reformjára nem került sor.

Az 1967-es puccs után újabb hétéves rémálom köszöntött az országra, míg azután 1974-ben a törököktől elszenvedett ciprusi vereség hatására a katonai junta elveszítette a hatalmát. A polgári kormányzást a korábbi formában állították helyre. Görögországot – a diktatúrából kilábaló Spa­nyolországhoz és Portugáliához hasonlóan – tisztán politikai okokból engedték be az Európai Közösségbe, hogy a hidegháborús környezet­ben a „demokráciát" erősítsék. Az EC tagjaként Görögország 1992-ben ratifikálta a maastrichti szerződést; ám ez nem indokolta volna, hogy az országot beengedjék az euróövezetbe. Mindazonáltal az Európai Bizott­ság és az ECB támogatta ez a lépést. Ezúttal is a politikai szempontok domináltak, emellett pedig úgy gondolták, hogy Görögország, amelynek GDP-je nem érte el az európai GDP egy százalékát sem, aligha képes komoly bajokat okozni.

Ugyanakkor a görög államnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek hasonló mértékben nem jellemezték az euróövezet többi részét. Az ál­lamkincstár nem univerzálisan hajtotta be az adókat, általános volt a kor­rupció, és befolyásos privát szereplők diktálták az állami döntéseket. Így például a hajózási vállalkozók olyan hagyományos testületbe tömörültek, amely minden rezsim alatt képes volt érvényesíteni érdekeit. Ha a hajótu­lajdonosok adóparadicsomokba mentett tőkéjét sikerült volna repatriálni, az egész görög államadósságot letudhatták volna. Az ortodox egyház óriási földbirtokai adómentességet élveznek. Jelentős a szürkegazda­ság: ide tartozik többek között az idegenforgalom, amelyben a dolgozók jövedelmét jellemzően nem jelentik be. Amikor Görögország bevezette az egységes valutát, az államadósság és a magánadósságok egyaránt növekedni kezdtek, és így az ország egyre inkább a külföldi hitelezőktől függött – akik állítólag a piacoktól teljesen függetlenül kiválóan meg tudják fegyelmezni az adósokat. A probléma 2009 októberében került felszínre, amikor a hivatalba lépő Papandreu-kormány bejelentette, amit már sokan sejtettek: a görög mérlegeket meghamisították. Ez piaci sokkot váltott ki, amely elsőként a görög állami bankokat rázta meg; ezek a bankok azután hatékony relékként közvetítették a válságot egész Európának.

Kettős válság bontakozott ki, amely mind a bankszektorra – és így a magángazdaságra -, mind pedig az állami pénzügyekre kiterjedt. Amint láthatóvá vált, hogy az államadósság kezelhetetlen, és államcsőd fenyeget, a kamatok azonnal emelkedni kezdtek. Ez azután jelentősen megnövelte az adósságterheket, és ördögi körben növelte a tartozásokat, miközben csökkentette az állam lehetőségeit, hogy a gazdaságot támo­gassa. A kötvények kamatainak emelkedése automatikusan csökkentette az értéküket, és ez megnövelte az igényt a fedezetbiztosítás iránt, ami a magasabb kockázati prémiumokban öltött testet; ez azután buborékot is létrehozott a kötvénykockázati csereügyletekben (CDS), amelyek a hitelkockázatra nyújtottak biztosítást.

Intézkedések egész sora fordult visszájára. Normális körülmények kö­zött a kötvények kamatai határozzák meg a prémiumot; válsághelyzetben az árrés válik alapponttá és határozza meg a kamatot. Normális esetben a CDS-piac az egyike annak a számos jelzésnek, amelyek alapján a befek­tetők felmérhetik a hitelkockázatot; ám a válság kirobbanásával ez a piac spekulatívvá válik, és autonóm módon kezd működni. Sok befektető, akik addig nem tették, görög CDS-eket kezdett vásárolni, abban a reményben, hogy az államcsőd valószínűségének növekedése felnyomja az árukat. Végül a CDS-ek ára az adósságba faktorálódott, amely lavinaként hatott az adósságteherre – és emelte a CDS-ek értékét. Ez tovább súlyosbította a problémát, mivel a görög piacra befektető egyes külföldi bankok is kezd­tek gyanússá válni, különösen a francia bankok, amelyek összességében tőkéjük mintegy 40 százalékát a görög gazdaságba invesztálták. (Mivel az államadósság törlesztésének kudarca olyan súlyos recesszióhoz ve­zet, amely a magángazdaságban is rengeteg csődöt eredményez, ezért a külföldi bankok általános helyzetét – a görögországi bankoktól, állami alapoktól, cégektől, netán háztartásoktól származó kinnlevőségeiket – is számításba kell venni.) A görög kockázat által érintett külföldi bankoknak a refinanszírozás egyre drágult,ezért csökkenteni kezdték kihelyezéseiket, amely azután hatással volt anyaországaik gazdaságára is.

A láncreakciók sorozata nem spontánul zajlott. Erősítette, hogy mind a görög, mind az európai vezetők tagadták a görög államcsőd lehetőségét, és ez olyan intézkedésekkel párosult, amelyek a fizetésképtelenség felé taszították az országot. Az a politika, amelyet 2010 májusa óta az IMF, az ECB és az Európai Bizottság erőltetett, tartalmazta a bérek 25 szá­zalékos csökkentését a közszférában, durván lefaragta az állami kiadá­sokat, regresszív adóemeléseket vezetett be és széleskörű privatizációt szorgalmazott, amely az ország tőkéjének elherdálását eredményezheti. Emiatt az ország GDP-je 3,7 százalékkal esett 2010-ben, 5,5 százalékkal 2011-ben, és mintegy 3-4 százalékkal 2012-ben. Nemhogy megállították az államadósság masszív növekedését, az egymást követő megszorító intézkedések hatására 2011 végére az államadósság a GDP 160 száza­lékára emelkedett. Eközben a halmozódó recesszió a valutaelszámolási deficitet a GDP 15 százalékát kitevő elképesztő szintről 10 százalékra csökkentette, de még ez is 2,5 százalékkal haladta meg az ECB-EC-IMF elvárásait. A három szervezet (a Trojka) szemében persze az, hogy a mutatók nem igazolták az elvárásokat, a görögök hibájának tűnt, akik csak vonakodva fogadták el a megszorításokat, és semmit sem tudtak kezdeni a termelés visszaesésével, amelyet a Brüsszel és Berlin által kikényszerített tervezetek okoztak.

A csőd lehetőségei

Bármi legyen is a görög válság kimenetele, az euróövezetet alaposan át fogja alakítani. Ha az ország fizetésképtelen, így vagy úgy csődbe fog jutni, akár az NPD-koalíció irányítja, akár a Syriza. Akár elfogadja

Görögország az euróövezet által rákényszerített leplezett csődöt, ame­lyet az egymást egyre durvább feltételekkel követő „segélyprogramok" jelentenek, akár úgy dönt, hogy veszteségeit leírva egyoldalúan csődöt jelent, ez mindenképpen kilépést jelent az egységes valuta rendszeréből. E két lehetőség hatásainak felmérésére mégis igen kevés megbízható elemzés jelenik meg a médiában. Pedig van két olyan korábbi példa, amelyet érdemes észben tartani: Japán és Argentína. Japán – amelynek gazdaságát magán- és államadósságok terhelték az ingatlanbuborék 1990-es kipukkadása óta – megtapasztalhatta a végeláthatatlan stagná­láshoz kötődő hosszú távú megszorításokat. Argentína, amely a dollárhoz kötötte valutáját, súlyos államadóssági válságon ment keresztül 2001 decemberében. 2002 januárjában az ország csődöt jelentett, és újra autonóm alapra helyezték a nemzeti fizetőeszközt.

Ha Görögország az euróövezeten belül csődölne be, az államadósság törleszthető maradna, mivel nem a görög törvények irányítanák; ugyan­ez áll az IMF-kölcsönökre, és azokra az egymást követő kölcsönökre, amelyeket a partnerállamok az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközön (EFSF) keresztül nyújtottak. Ami a magánadósságokat illeti, a görög bankok kitettsége saját államuk felé mintegy 30 milliárd euróra rúg, és azonnal tönkremennének. Az euróövezet szervei feltőkésíthetnék őket az EFSF-en keresztül, de ez csak az idővel visszafizetendő tartozás tö­megét növelné. Melyek lehetnek a hosszú távú következmények ebben a helyzetben? A rövidtávú katasztrófát elkerülni is fontos, ám a válságból kikeveredni egy másik feladat. Az euróövezeten belüli növekedés évti­zedről évtizedre stabilan csökken. A 2011 késő ősze óta tartó válság nem segíti a dinamikusabb trend kialakítását.

2012 márciusának elején a görög kormány új, 174 milliárd eurós segélytervet fogadott el a magánszektor bevonásával. Az úgymond önkéntesen részt vevő külföldi hitelezőknek követeléseik 53 százalé­kának leírásával kellett szembesülniük – ez olyan veszteség volt, amit már régóta előre lehetett látni. Ám a termelő szektor leépülése éppúgy csökkentette a termelékenységet, mint a béreket, és ezért a versenyké­pesség nem növekedett. Így az enyhülés csak rövidéletűnek bizonyult, a válság elmélyült és a társadalmi közérzet viharos gyorsasággal romlott.

Az euróövezet egészében igen közel van hozzá, hogy a japán csap­dába essen, ami vérszegény növekedést és a defláció állandósulását jelenti, és az akadályozza az államadósságok csökkenését. Ám az euróövezet mégsem Japán – egységes, erőteljes ipari szektorú ország, amely a világ dinamikus részén fekszik. Japán államadósságát majdnem teljes mértékben saját állampolgárai finanszírozzák, akik elfogadták az alacsony hozamokat, és az államadósság költségeit a lehetséges mini­mumon tartják. Az euróövezet országaiban éppen ellenkező a helyzet: az eltérő versenyképesség, a külföldi tőke jelentős szerepe és a meredeken emelkedő kamatlábak jellemzik az eladósodott országokat. Hogy a „ja­pán" útra léphessen, Európának meg kellene teremtenie a strukturális beruházások pénzügyi alapját, és olyan Marshall-tervet foganatosítania Görögországban és a többi periferiális gazdaságban, amely nem a bérek csökkentésével, hanem a termelékenység fejlesztésével növeli a versenyképességet. A Görögországnak nyújtott további segítségnek nem kölcsönök formájában kell érkeznie, amelyek csak tovább növelik az ország államadósságát és függőségét anélkül, hogy pozitív gazdasági hatásuk lenne. Olyan, a termelési beruházásokra összpontosító döntő árcsoportosításokra lenne szükség, amelyeket az európai strukturális alapok végeznének, és amelyek felhasználása tervezett és ellenőrzött keretek között történik. Ilyen segítség nélkül végül Görögország gyámság alá kerül a kirívóan durva megszorítások közepette: végeláthatatlanul igyekszik törleszteni az újabbnál újabb segélycsomagok gerjesztette el­adósodását, miközben kizárja magát az euróövezet bármiféle lehetséges dinamizmusából, ami némi külső kompenzációt biztosíthatna számára. A tartósan magas munkanélküliség csökkenti a munkaerő alkalmazha­tóságát és minőségét; a tőkeáramlás visszafogása visszafogja a beru­házási rátát, ami nehézségeket okoz a fejlesztésekben; az oktatásra, kutatásra és fejlesztésre költött összegek elhanyagolható mértékűre zsugorodnak, ami azután a teljes produktivitásra bénítólag fog hatni. Röviden, a gazdaság visszafordíthatatlanul meggyengül.

De ha a japán út járhatatlan, akkor mi van az argentin verzióval? Ha e mellett döntenek, akkor az azt jelenti, hogy a hosszú távú növekedésre fogadnak. Ez ismét a „fejlődő piacú" országok közé helyezné Görögor­szágot, és lehetővé tenné számára, hogy heterodox gazdaságpolitikai módszereket alkalmazzon. Jól látszik, hogy Görögország már belefáradt a megszorításokba, és a részleges csőd, amelyet senki sem hajlandó a nevén nevezni, csak elhalasztja kilépését a monetáris unióból. Az euró egyoldalú feladása persze rizikós, hiszen rövidtávon katasztrofális követ­kezményekkel jár, de reményt is jelent, hogy az ország magához térve emelkedő pályára állhat. Ez új valutanem, mondjuk, a drachma beveze­tését kívánná meg, így Görögország visszaszerezhetné az ellenőrzést saját monetáris politikája felett. A magánadósságok kilencven százaléka a nemzeti törvények hatálya alá tartozik, ennek átstrukturálása – a hitele­zők „fazonigazítása" – a kamatlábak csökkentésével lehetséges. Az eh­hez szükséges lépést olyan intézkedéssorozattal lehet megtenni, amely nem ment teljesen végbe Argentínában. Athénnak nem kellene addig várnia az adósságok konvertálásával, amíg az árfolyam elkezd összeom­lani. Az euróban számolt kinnlevőségeket és kötelezettségeket azonnal át kellene váltani, amint megszületik a döntés az új fizetőeszközre való áttérésről, lévén a monetáris reform és a pénzügyi struktúra átalakítása egy és ugyanaz. Számos lépést kell megtenni nagyon rövid idő alatt: elő­ször is befagyasztani az összes számlát, hogy elkerülhető legyen a tőke menekülése; másodszor, azonnali átváltás (az argentinok vártak ezzel); harmadszor, az összes bankot legalább egy hétre be kell zárni, ellátni őket az új bankjegyekkel, átállítani a bankautomatákat és megvizsgálni a számlákat (az Egyesült Államokban a Roosevelt-kormány hosszabb időre bezáratta a bankokat 1933 márciusában); negyedszer, az államnak igen rövid lejáratú kötvényeket kell kibocsátania, amelyek ideiglenes bank­jegyekként szolgálhatnak az új monetáris körforgás normalizálódásáig; ötödször, államosítania kell a bankokat, ami nem csupán a betétek garantálását jelenti, de azt is, hogy amikor a kölcsönzés ismét beindul, a tőkét a belső termelés finanszírozására lehet fordítani.

Mik lehetnek ennek a gazdasági következményei? Azok a gondok, amelyeket Argentína volt kénytelen elszenvedni 1998 és 2001 között, igen hasonlóak azokhoz, amelyek 2009 vége óta Görögországot sújtják. Az IMF gyámsága alatt Argentína egyik megszorító intézkedést hozta a másik után; az ország stagnálásba dermedt, a munkanélküliség elérte a 16 százalékot. Az amerikai kamatlábhoz viszonyítva az államadósság árrése már 2500 bázispont volt – ez többé-kevésbé megfelelt a német államkötvényekhez viszonyított görög árrésnek 2011 őszén -, de tabu­nak számított az a gondolat, hogy a nemzeti valutát többé ne kössék a dollárhoz. A drasztikus megszorítások csökkentették a likviditást, és az ország tartományaiban párhuzamos valuták jelentek meg. Az infláció, bár a restriktív gazdaságpolitikai intézkedések bizonyos mértékig kor­dában tartották, tartósan magasabb volt, mint az Egyesült Államokban vagy Európában. 2001. november 1-jén a kormány elismerte, hogy az ország eladósodása kezelhetetlenné vált, és arra kérte a hitelezőket, hogy csökkentsék a kamatokat és ütemezzék át 95 milliárd dollárnyi államkötvény kifizetését. Egy hónappal később a kormány elrendelte a bankbetétek befagyasztását – a corralitót -,és drasztikus ellenőrzést vezetett be a valutaváltások felett. A dollárhoz kötést 2002. január 6-ig nem szüntették meg, ám akkor a hivatalba lépő új kormány a „pesosítás" – a peso erőltetett bevezetése – és a „dollártalanítás" mellett döntött. Ez a késlekedés hiba volt, mert a valutahiány és a pénzügyi szerződések felfüggesztése az átmeneti időszakban megbénította a kereskedelmet.

A stratégia közvetlen hatása súlyos recesszió volt Argentínában, és ugyanerre lehet számítani Görögországban is. A tőkepiacok lezárásá­val az átváltási deficitet közvetlenül át kell vállalni, hiszen az európai segítség nélkül nem fogják tudni finanszírozni a belső adósságállomány növekedését. A görög valutaátváltási deficit a GDP 10 százaléka, az or­szág ipari bázisa gyenge és egysíkú. A helyzet így az árfolyam jelentős leértékelését fogja megkívánni, ami rövid távon drasztikusan csökkenti majd az importot. A drachmát mintegy 70 százalékkal kell leértékelni, hogy az kiegyensúlyozza az átváltási deficitet. Argentínában, amelynek 100 milliárd dollárnyi állami adósságállománya volt, a leértékelés elérte a 64 százalékot.

Ilyen feltételek között Argentínában az infláció kezdetben igen magas volt, és a reáljövedelmek jelentős mértékben csökkentek. A pesosítás hatására az import hat hónap alatt 15 százalékkal esett vissza. 2002 első felében 15 százalékos és 30 százalékos inflációt is megtapasztalt az ország. Ám hat hónap múltán a helyzet javulni kezdett. Az IMF és a Világbank közgazdászai hiperinflációt jósoltak, és azt, hogy az új valutát elutasítják majd – vagyis hogy „feketén" a dollárt fogják használni az em­berek mindennapi tranzakcióikhoz. Ám ennek éppen az ellenkezője tör­tént. Az új valutát elfogadták az emberek, és az infláció meredeken esni kezdett, 2003 végére már mindössze 3 százalék volt. Az árfolyam az igen versenyképes 3,6 pesós árfolyamon stabilizálódott a dollárhoz képest. A termelés felélénkülése hasonlóan látványosnak bizonyult: két év alatt 17 százalékos növekedést mutatott. Az árfolyamcsökkenés fellendítette az exporttermelést, miközben a nyersanyagok világpiaci ára – Argentína nettó nyersanyagexportőr – is magasan állt. Ezek a folyamatok együttesen igen kedvező hatással voltak a kereskedelmi mérlegre, a valutaváltási egyenleg pozitívba fordult és Argentína valutatartalékot halmozhatott fel. Az újjáéledő növekedés hatására a kormány 2003-ban 2,3 százalékos, 2004-ben 3 százalékos elsődleges költségvetési többletet mutathatott fel.

Argentínában a döntő lépés a monetáris szuverenitás helyreállítása volt. Görögországban az export felívelése segítené a turizmust, a me­zőgazdasági termelést, a fuvarozást és az üzleti szolgáltatásokat; ha a jövedelmezőség ismét megerősödne az átváltási ráta csökkenése miatt, az a külföldi vállalatok beruházásait is élénkíthetné. Más szóval az ország offenzív stratégiával, és nem a bérek csökkentésével nyerhetné vissza versenyképességét. Ez kockázatos út, ám másként nem valószínű, hogy Görögország megteremti a hosszú távú növekedés feltételeit. Miközben a külföldről behozott javak ára emelkedne, az ország hosszabb távú kilátásai egyre reménytelibbek lehetnének. Mindent egybevetve, ha Brüsszel és Berlin továbbra is megakadályoz minden más megoldást, ez a lehetőség Görögország érdekeit szolgálná.

De milyen hatással lenne az euróövezetre, ha Görögország megválna az eurótól? Vagy másként feltéve a kérdést: miben különbözne a jelenlegi helyzettől, amikor egymás után nyújtják a vészkölcsönöket Görögország­nak, hiszen az eltervezett intézkedések csupán azt eredményezhetik, hogy az ország hosszú évekre függőségbe ragad? Bárhogyan is, Gö­rögország partnereinek közvetlen problémája az, hogy miként kerüljék el a pénzügyi katasztrófa átterjedését az euróövezet többi részére – ez olyan likviditási válságba dönthetné például Spanyolországot, amely fizetésképtelenségéhez vezethetne. Bármiféle hosszabb távú megoldás irányába csak az lehet az első lépés, ha az ECB komolyan elszánja magát az euróövezet gyengébb gazdaságainak támogatására, és így csökkenti a rájuk nehezedő piaci nyomást. Néhány elemző szerint a válság átterjedésének veszélye jóval nagyobb lesz, ha Görögország kilép az euróból, hiszen ez precedenst teremt és elriasztja a befektetőket; ez pedig egész Európát súlyos válságba döntené. Ám ahogy fény derült az olasz, a spanyol és a francia államkötvények árrésére, ez az aggoda­lom már beépült a piaci várakozásokba. Noha a hosszú távú financiális költségek nagyjából hasonlóak is az euróövezetben a két forgatókönyv szerint, időzítésük mégis eltérő. Ha Görögország visszatér önálló va­lutájához, akkor az azonnali veszteséget jelent a hitelezőinek, hiszen euróalapú követeléseiket drachmára váltják át. Ha Görögország meg­marad az egységes valuta mellett, akkor az egyre emelkedő összegek miatt, amelyeket az ECB-nek, az Európai Bizottságnak és az IMF-nek kell kiosztania, hogy Görögország az euróövezet tagja maradhasson, a veszteségek hosszabb távon felhalmozódnak.

Az euróövezet és a világ

2012 májusa óta az együttes államadósság- és bankválság újabb lökést kapott. Az államkötvények árrése Spanyolországban és Olaszországban is növekszik. A kormányzati garanciák között botladozva – ezek olyan jellegzetes európai halasztási megoldások, amelyeket az egyes országok szabályozói saját bankjaiknak nyújtanak – Olaszországa mintegy 2 billió eurós mérlegalkalmazkodás nyomása alá került az elkövetkező két évre vetítve, az IMF becslése szerint. A határokon átnyúló kötelezettségek gyorsan csökkennek, és ez ismét előrevetíti a hitelek összeroppanását, nem sokkal azután, hogy a korábbi veszély elkerülésére az ECB elin­dította a nagyléptékű, hosszú távú feltőkésítési programját (Long-Term Refinancing Operation, LTRO) 2011 novemberében. A betétek továbbra is szivárognak kifelé a spanyol bankokból, 2012 márciusa óta több mint havi 2 százalékos mértékben. Az adósságoktól terhelt országokban már a lakossági fogyasztás is mélyponton van. Olaszország három egymást követő negyedév óta folyamatos válságban van, nő a munkanélküliség és hanyatlik a vásárlóerő: a lakossági fogyasztás 2,4 százalékkal, a GDP 1,3 százalékkal esett 2012 első negyedévében. Spanyolország­ban a bukdácsoló ingatlanárak árverezési hullámokat robbantanak ki. A háztartásokra nehezedő pénzügyi nyomás már a fogyasztói hitelekre alapozott vásárlás maradékát is lehetetlenné teszi. Az export lassulásával párosulva a belföldi kereslet csökkenése 3 százalékkal veti vissza az éves GDP-növekedést 2012 második felében. A Dél-Európában növekvő recesszió és a világkereskedelem volumenének csökkenése hatással van a német gőzgépre is, és erősen fékezi a termelés növekedését. A gyengülő makrogazdaság visszahat a pénzügyi válságra; a GDP-hez mért hiány csökkentésére irányuló elhatározások rendre meghiúsulnak. Az állami és lakossági adósságok várhatóan 15-ről 20 százalékra nőnek 2013 végéig, és emiatt mind több keserűség érezhető ki a kormányzati megnyilatkozásokból.

Sőt, az európai pénzügyi bizonytalanság és recesszió kedvezőtlen hatással van a globális növekedésre is, hiszen számos olyan strukturális problémával jár együtt, amelyekkel a nagy gazdaságok szembesülnek. Az Egyesült Államok növekedési potenciálja 3-ról 2 százalékra csökken­het, a költségvetési szakadék miatti aggodalmakat pedig 2012 végén elmélyítette a Kongresszusban pillanatnyilag leküzdhetetlennek tűnő patthelyzet. India állami pénzügyi helyzete ingadozó, jelentős az infláció. Brazíliában a termelői beruházások folyamatosan elégtelenek a stabil 5 százalékos növekedés fenntartásához, mivel a tőke költségei már régen túl magasak. Kína azzal küszködik, hogy export- és felhalmozás-orientált fejlődését a fenntartható növekedés pályájára állítsa.

A fejlődő piacok gazdaságait a nyugati kereskedelem és tőkeáramlás szűkülése akadályozza. Egy ökonometrikus modell, amelyet a CEPII-ben (Centre d'Etudes Prospectives et d'informations Internationales) dolgoztak ki a makroszintű interdependenciákról, lehetővé teszi, hogy a legutóbbi összetett előrejelzés alapján szimuláljuk, milyen hatásai lehetnek az euróövezeti GDP 2 százalékos hullámvölgyének, attól függően, hogy az Egyesült Államok hogyan képes ezt kikerülni. Az első esetben Kína 1, a másodikban 1,4 százalékot veszít növekedési üteméből. Kínát nem számítva a fejlődő Ázsia 2,1, illetve 3 százalékot veszít, és ha az Egyesült Államok nem tart ki, teljes mozdulatlanságba dermed, míg Latin-Amerika, ahol az Egyesült Államok befolyása jelentős, 0,8, illetve 2,4 százalékos visszaesésre számíthat. Két év alatt ezek a gazdaságok részben vagy teljesen magukhoz térhetnek, ám ez nem csupán az Egyesült Államok viselkedésén múlik, hanem Kína lendületétől is. Kína és a többi fejlődő piacgazdaság között olyan erősek a pénzügyi kapcsolatok, hogy megérzik annak a hatásait, hogy a kínai vezetés mennyire tudja érvényesíteni rövid távon anticiklikus politikáját. A világméretű folyamat másik fontos változója az elsődleges árucikkek ára, amelyek csökkenése rövid távon kedvezőtlen hatással lehet Latin-Amerikára, de növelheti a reáljövedelmeket és a belső fogyasztást Kínában, és újraélesztheti az importot, amelyből azután az elsődleges árucikkek exportőrei profitálhatnak. (Erten 2012)

Berlin szerepe

Az, hogy az euróövezet milyen irányt vesz, elsősorban Berlinen múlik. Németország a zóna domináns országa, részben gazdaságának volu­mene miatt, részben pedig az 1991-es alapítás kompromisszuma miatt, amely a német monetáris doktrínát választotta az euró modelljéül. Amint láthattuk, a versenyképesség polarizálódására Európában mindkét oldal együttesen hat, mint egy olló szétnyíló élei, ez nem egyoldalú jelenség. A XX. század utolsó évtizedében elvesztett versenyképesség visszaszer­zése érdekében a 2000-es évek elejétől a német hatóságok és cégek komolyan igyekeztek leszorítani a bérköltségeket, és ez a legkevésbé sem volt kooperatív lépés; ugyanakkor a hitelek járványszerű terjedése annyira megnövelte a keresletet, hogy az messze túlnőtt néhány gyen­gébb ország termelési kapacitásain. Mindazonáltal Németország a válság kirobbanása óta az aszimmetrikus diagnózishoz ragaszkodva igyekezett a kiigazítások összes terhét a deficites országok vállára pakolni.

Ez a hozzáállás még az európai monetáris rendszer előtti időkből származik. A BrettonWoods-i rendszer után a német vezetők ellenezték a húszak bizottsága által szorgalmazott nemzetközi monetáris rendszer újraalapítását, amely szimmetrikus intézkedéseket jelentett volna a többlettel, illetve deficittel rendelkező országoknak. Amikor 1979-ben megszervezték az európai monetáris rendszert, a németek sokkal inkább támogatták az egyéb valutákra alapozott aszimmetrikus, mint az ECU-ra épített szimmetrikus rendszert. A 2000-es évek elején, amikor a globális kifizetések egyensúlya jelentősen romlott, nem Németország, hanem Kína többletét tartották felelősnek, pedig Németország GDP-hez viszonyított többlete akkoriban felülmúlta a kínait. Természetesen Kína alapvetően az amerikai vásárlásokra alapozott, míg Németország kereskedelmi nyereségének kétharmada euróövezetbeli partnereinek vásárlásaiból állt.

A berlini vezetés egyfajta moralizáló értékeléssel szól a válságról. Elis­meri az euróövezet fontosságát, de hangsúlyozza, hogy mindenáron nem érdemes fenntartani. Azoknak az országoknak kell állniuk a költségeket, hangoztatja, amelyek „felelőtlensége" az euróövezet jelenlegi állapotá­hoz vezetett. Innen erednek a deficites országok kormányaihoz intézett figyelmeztetések, hogy vállaljanak „reformokat" és kövessék a német példát, függetlenül attól, hogy ennek megvalósítása mennyire reális. Ha az egész euróövezet egyetlen nagy Németországgá válna, ahogy Berlin javasolja, kereskedelmi többletének is hatalmasnak kellene lennie, hogy növekedést érhessen el, és a globális kereslet óriási expanziójára lenne szüksége, hogy az felszívja az európai kereskedelem kínálatát. Vagy ennek alternatívájaként olyan euróra, amely csak Németország befolyási zónájában maradna meg – Ausztriában, Hollandiában és Finnországban -, és legalább 30 százalékkal növelné árfolyamát – ez azonban meg is semmisítené a német többletet. Az ország akkor szembesülne azokkal a belső gazdasági problémákkal, amelyeket a külső többlet addig elfedett: a fogyasztói kereslet elhalásával, a katasztrofális demográfiai trenddel és a magas külső adósággal – még úgy is, hogy egy 2008-as fortélyos bankmentő tervvel és speciális elszámolással sikerült kialakítania a lát­szólag erőteljes költségvetés képét.

A német hozzáállás az ordoliberalizmus nemzeti tradícióján alapul, amely nagy hangsúlyt helyez a szabályokra és regulációra. Hiba lenne mindezt az angolszász neoliberalizmus egy változatának tekinteni; a német vezetők nem bíznak a piacokban, és úgy gondolják, hogy szoros ellenőrzés és szigorú irányítás alatt kell tartani őket. Amíg a bankszek­torról van szó, ez a megközelítés, amint azt a válság megmutatta, egyértelműen hatásos. A szabályozott német bankmodell figyelemre-méltóan jól teljesített a 2002-2003-as válság előtt, amikor a kimerült bankok kénytelenek voltak eladni kinnlevőségeiket. Ezeket angolszász árfolyamkockázati alapok vásárolták fel, miközben az Európai Bizottság sürgette, hogy a tartományok szüntessék meg azokat a garanciákat, amelyeket a tartományi bankoknak adtak. A német bankszektor ekkor kockázatos tevékenységekbe kezdett az Egyesült Államokban, Spa­nyolországban és másutt, hogy fenntarthassa profitját. A német bankok különösen vonzódtak a tengerentúli „mérgezett", értékelhetetlen befek­tetésekhez (toxic assets).Ugyanakkor a regionális bankok továbbra is integráns részei maradtak azon kis- és középvállalkozásoknak, amelyek a német prosperitás bázisai voltak.

A Merkel-kormányzat így csapdába került: egyszerre akarta úgy rendbe tenni a pénzügyeket, hogy a bankok fizessék ki a túlkapásaikat, ugyan­akkor elkerülni azt, hogy saját bankjai is meggyengüljenek. 2008 után úgy döntöttek, hogy inkább jegelik a helyzetet, minthogy „rossz banko­kat" hozzanak létre – olyan pénzügyi szerveződéseket, amelyek a toxic asseteket felvásárolva rövid lejáratú kötvényekké alakítják őket, hogy így fokozatosan fedezhessék a veszteségeket. A kormány ezért felfüggesz­tette a „tisztességes érték" szabályozást (azaz hogy a kötvényeket piaci árukon értékelik, vagy olyan áron, amely a piac működését stimulálja), hogy bankjaik idővel fedezhessék a rejtett veszteségeket, ami javíthatja a mérlegüket. A Commerzbank, az ország második legnagyobb bankjának esete emblematikus. Ugyanez áll a tartományi bankokra, amelyeket már régen konszolidálni kellett volna. Mindezek a bankok tele voltak olyan toxic assetekkel, amelyek az amerikai elsődleges jelzálogválságból származtak. A Commerzbank már 2008-ban kapott egy 18 milliárd eurós, közpénzből származó tőkeinjekciót – a tőke egynegyede a szövetségi kormányé -, de nem kötelezték rá, hogy mérlegét megtisztítsa. A rossz pénzügyi irányítást megkönnyítette a német hatóságok hihetetlen nem­törődömsége, ami eléggé elüt hivatalos kinyilatkoztatásaik moralizáló hangvételétől.

Merkel újra és újra leszögezte, hogy a bankoknak kell fizetniük, de a német gyakorlat ennél jóval ellentmondásosabb volt. Az ECB által 2011 decemberében végzett stresszteszt a tőkésítés kritikus hiányait tárta fel a francia és a német bankszektorban, ugyanúgy, mint a görög, a spanyol és az olasz bankoknál. Ahhoz, hogy 2012. június 30-ig elérjék az elvárt tőkeszintet, a bankoknak annyi kötvényt kellett eladniuk, amennyit csak tudtak, ezáltal még lejjebb nyomják a pénzügyi piacot, és továbbra is limitálniuk kell az új hiteleket. Az euróövezet recessziója 2012-ben így még mélyebb az előrejelzéseknél, a leszálló trend erősödik. Mindebben fontos tényező a bankok kormányzatok feletti befolyása. Az euróövezet kormányai, főleg Berlin nem veszik tudomásul, hogy a betegesen túlfej­lett pénzügyi rendszert radikálisan meg kell változtatni, mielőtt Európa gazdaságai ismét a fenntartható növekedés útjára léphetnek. Elemzéseik figyelmen kívül hagyják a válság rendszerszintű dimenzióit, és az „apró lépések" politikájához vezetnek, amelyben a problémákat akkor és ott kell kezelni, amikor és ahol felmerülnek, az átmeneti likviditási válságért azo­kat kell felelőssé tenni, akik megbüntethetőek, míg a bankok virtuálisan érinthetetlenek maradnak. Az EFSF 2010 májusában; az ECB apránkénti kötvényvásárlásai; a Görögországnak, Írországnak, Portugáliának és meglehet, hamarosan Spanyolországnak nyújtott segélykölcsönök, amelyek csak a fenékvíz kimerésére elegendőek – feltételük pedig, hogy a végrehajtásról való döntéseket a Trojka hivatalnokainak engedjék át -; a görög és az olasz kormány leváltása 2011 novemberében; az úgyne­vezett fiskális egyezmények (Fiscal Compact) és az ECB hároméves kölcsöne (LTRO) 2011 decemberében; a görögöknek hitelezők megkésett „fazonigazítása" 2012 márciusában – mindezek a megoldások kezdettől fogva megjósolhatóan homeopatikusak voltak, és nem volt más hatásuk, mint hogy mindegy egyes „segítséggel" újabb adósságrétegekkel gya­rapították a megsebzett országokat. Ráadásul a németek nem képesek megfogalmazni a fenntarthatóan növekvő Európa vízióját.

Az euróövezet történelmi választóvonalhoz érkezett. Ha tartósan ki akar lépni a válságból, az döntő változást igényel politikai filozófiájá­ban. A maastrichti szerződés aláírásakor a politikai vezetők nem vették tudomásul, hogy az euró létrehozásával az egész Európa-projekt ter­mészetét megváltoztatják. Azt gondolták, hogy boldogulnak majd egy még kialakulatlan fizetőeszközzel – vagyis amelyik idegen a tagállamok szuverenitásától, és nem áll semmiféle szuverén szövetségi testület mö­götte. A válság rácáfolt ezekre az illúziókra. Az eurónak valódi valutává kell válnia, ami azt jelenti, hogy szüksége van egy önálló hatalomra. Ezért létre kell hozni egy demokratikus felhatalmazással rendelkező eu­rópai költségvetési uniót, amely összegyűjti az egyes szuverén tagokat, hogy kollektíven határozzák meg a középtávú fiskális politikát. Az ECB mandátumát ki kellene terjeszteni, és egy tág európai kötvénypiacot kialakítani a fiskális unióra alapozva, amelynek célja a hosszú távú növekedés finanszírozása. Ez aztán gyógyírt jelenthetne az euróövezet mélyebben fekvő problémáira is: egyfelől az elmúlt négy évtizedben csökkenő növekedési rátára, másrészt pedig az iparosodott Észak és az egyre inkább iparát vesztő Dél közötti polarizációra. Európai léptékű fejlesztési stratégia hiányában az integráció csak azt eredményezte, hogy az ipari tevékenység a már amúgy is erős régiókban összpontosult, a periféria pedig még inkább háttérbe szorult. A hosszas stagnálásból való kikapaszkodáshoz olyan fejlesztési projektre van szükség, amely képes a gazdasági tevékenység minden területén felpezsdíteni az innovációt, amely elsősorban a regionális és helyi beruházásokra támaszkodik, és komoly környezetvédelmi aspektusa is van. Saját egyensúlyhiányait korrigálva az euróövezet jobban felkészülhet a világgazdaság strukturá­lis átalakításában vállalt jövőbeni feladatára. E folyamatban azonban a Nyugat szerepe elkerülhetetlenül csökkenni fog.

Jelen tanulmány a szerző Zone Euro: Éclatement ou Fédération (Párizs, 2012) c. könyvének kivonata, a Michalon Editions kiadó engedélyével.

Hivatkozások

Aglietta, Michel-Berrebi, Laurent 2007: Désordres dans le capitalisme mondial. Párizs, Odile Jacob.

Erten, Bilge 2012: Macro-EconomicTransmission of Eurozone Shocks to Emerging Economies. CEPII Working Paper 12.