Létrejött és megszilárdulni látszik Magyarországon egy szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására alacsony szinten sem képes oktatási rendszer. Megszűntek a tömegoktatás színvonalát korábban "felfelé" mozdító tényezők (technológiai kényszer, államraison, munkásmozgalom). A közoktatás alapértékeinek (szabadság, demokrácia, szolidaritás) képviseletében, vajon újra találkozhat-e a pedagógiai progresszió a politikai baloldallal?

"Midõn ezt írtam, tiszta volt az ég…"

 

 

Írásomban nem vállalkozhatom többre, mint jelezni az igényt: megkerülhetetlen teoretikusan végiggondolni a "tömegoktatás korszakváltásának" problematikáját. Vajon teljességgel értelmezhető-e minden abból a nézőpontból, amire a XX. század végének elemzői hivatkoznak, ti. a iskolázás expanziójának nézőpontjából.¹ Az iskolázás expanzióján azt a világtendenciát értik a szerzők (hol hivatkozással a "tudástársadalomra", "információs társadalomra" vagy ezek ideológiájára, hol csupán egyszerűen a tényeket konstatálva), hogy a teljes középiskolázás általánossá válik a kötelező iskolarendszerben (legalábbis az euroatlanti civilizációban). A közoktatás lefelé terjeszkedik az óvoda-típusú intézmény felső évfolyamára. A fél-felsőfokú, más néven post-secondary képzés részévé válik a közoktatásnak. Sőt, tömegessé válik a felsőoktatás is.

Ugyanekkor a kor közoktatási folyamatainak értelmezéséhez – különösen a hazai változatéhoz – ott egy másik, ennél komorabb gondolat is. Nahalka István, a budapesti ELTE tanára fogalmazta igen élesen, adatokkal bizonyítva, hogy a "magyar közoktatási rendszer kettéosztása befejeződött". Hivatkozott írásában közreadott egy elemzést, amely 1997-ben készült a megyei és a nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervekről. A szerző azt vizsgálta, hogy az önkormányzatok fejlesztési politikája milyen mértékben szolgálja az oktatásban az egyenlőtlenségek csökkentését. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a magyar közoktatási rendszer átalakulása lezárult, s ezért a mai rendszer adta keretek között korlátozottak az esélyegyenlőség növelésének lehetőségei. Kiindulópontja az volt, s a vizsgálat eredményei csak még jobban megerősítették őt e hitében, hogy az esélyegyenlőség alakulása a magyar oktatási rendszer kiemelkedően legfontosabb kérdése. Legfőbb megállapítása: Magyarországon létrejött s megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még csak alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer. Kicsit karcosabban fogalmazva: úgy tűnik, Magyarországon a társadalmi elit kiépítette a saját érdekeinek leginkább megfelelő iskolarendszert, s ezen legalábbis a közeli jövőben vagy a belátható jövőben nem kíván változtatni. Tanulmánya ennek az állításnak az alátámasztását célozza a megadott dokumentumok tartalomelemzése alapján.²

Hogyan is állunk tehát?

A helyzetképnek valóban lényegi eleme, hogy az iskolarendszer kettészakadt.

Hogy is van ez? Egy történeti áttekintés tükrében nem jogosulatlan egy ilyen kérdésfeltevés sem: egyáltalán volt-e valamikor is nem kettészakított? Mikor, meddig tekinthetünk úgy az iskola világára – akár a létező szocializmus viszonyai közepette is -, hogy reálisan, a valóságban nem ún. kettős iskolarendszer működött volna? A hátrányos helyzetet firtató oktatásszociológusok oly hamar, oly korán rámutattak arra, hogy az ideológiai csinnadratta mögött ez a helyzet igazán sosem szűnt meg. Leginkább Ferge Zsuzsától tanulhattuk meg, hogy mindig is érvényesült szelekciós funkció (a társadalmi különbségek elosztásának ideológiai leplezése – egyben legitimálása – a tudásbéli, képességbéli, iskolai teljesítmény-béli különbségekkel).³ Nos ez a tömegoktatásnak nemhogy kísérőjelensége, de éppenséggel elemi genetikus kódja volt. Mondhatni azt is: nem kis részt, ha nem egészében ez a szándék idézte elő az iskolarendszer létrejöttét!⁴ . S megmaradt az elitek számára a fejlesztő funkció. Szakmánk árulásának nevezték többen, hogy a pedagógia hajlandó volt a két funkciót összemosni, ködösíteni.

A tény az – szerintem legalábbis -, hogy napjainkban világszerte (s ennek nyomán hazánkban is) megszűnt az a közmegegyezés – feltételezzük óvatosan, hogy volt ilyen -, amely a tömegoktatásban (is) "felfelé" mozgatta az oktatás-képzés színvonalát. Úgy véljük – talán Gramscira hivatkozhatnánk leginkább -, hogy a tömegoktatás első nagy periódusában (a modernizáció különböző jelenségeinek egybeesése nyomán) volt ilyen közmegegyezés. S úgy véljük, hogy ez mára alapvetően megszűnt.

Megszűnt az a technológiai kényszer, amely az ipari forradalomban kikövetelte a "néptömegek" magasabb képzését. (A globalizáció munkaerőszükségletéről szóló rémtörténetek mind erről szólnak – nincs szükség "tömeg-munkaerőre".)⁵

Megszűnt – így vélem, legalábbis egy vitára invitáló írás keretei között – az az "államraison", melynek érdeke volt valamelyest is művelt "alattvalókat" nevelni iskoláiban – akár "felvilágosult monarchikus", akár polgári, akár "létező szocialista" változatban. Manipulatív célokhoz immár nincs szükség hatékony iskolázásra.

Megszűnt – tapasztaljuk – végül az a valóságos, és korábban a tömegoktatás színvonalára komoly befolyást gyakorló tömegnyomás is – mondjuk, a munkásmozgalom -, mely tehát valósággal kikövetelte fiainak az iskolázás növekvő idejét, színvonalát. Vajda Zsuzsa, szegedi pszichológus professzor írt erről (kéziratban-maradt) szomorú tanulmányt. Szerinte sem világméretekben, sem Magyarországon nincs ma olyan politikai erő, amely a peremre szorultak jobb iskolázása érdekében lépne fel. E sorok írójának is keserű tapasztalata ez.

Idézzük fel emlékeinket a civil társadalom (máskülönben örvendetes) aktivizálódásairól iskolaügyben! Egyetlen iskolabezárás elleni népmozgalom sem e peremre szorultak érdekében lépett fel. Az engedetlenségi mozgalmak jellegzetesen középosztálybeli megmozdulások voltak a 90-es években. No, legyen egy ellenpéldánk! Itt volt az észak-magyarországi bányaváros, ahol a városháza előtti szülői ülősztrájk során elhangzott: mi lesz a szegény cigánygyerekekkel, ha hagyományos iskolájukat bezárja az önkormányzat. Aztán kiderült, korántsem a szegény cigánygyermekek szegény szülei ülősztrájkoltak, hanem azon iskoláé, ahová a bezárt iskolából kizárt gyerekeket átiskolázták volna. Vagyis ez is egy szegregáció-párti engedetlenségi mozgalom volt! Jászladány elhúzódó válsága, helyi társadalom-állam konfliktusa ugyanerről szól: a tanszabadság demokratikus jelszavával hajtja végre a település fehér középosztálya exodusát a község iskolájából, hogy immár alapítványként bérbevegye ugyanazt az épületet szegregáció útján létrehozott "tiszta" tanulócsoportjai számára.

Magam is azt vallom, hogy három létező érdek egybeesése volt a korszakváltás előtt a tömegoktatás (szebben mondom: közoktatás) motorja. A felvilágosult abszolutista államraison, a képzettebb munkaerő iránti szükséglet s a tömegek kultúrakövetelő nyomásgyakorló ereje.

Ma a munkaerőpiac az iskolától nem igényel annyi jólképzett munkaerőt – a high tech kiképzi önmagának, s nem az iskolától várja, bizonyította több előadásában, írásában is a szakképzésért felelős (szakemberként is tiszteletreméltó) helyettes államtitkár, Benedek András. A multik saját képzőintézményeiben képzik ki kiválasztott dolgozóikat, a McDonald'snak is saját iskolarendszere, még "egyeteme" is van. Ez a tudás aztán nagyon huncut tudás – szólnak az elemzések. Nagy kreativitást igénylő, ugyanakkor mégis olyannyira speciális, hogy a kiképzett munkaerő más cégnél nem is tudja alkalmazni, ott – ha beválasztják az automatizált üzem új csapatába – újra kell tanulnia mindent.

A nagyszámú kívülmaradott esetére pedig beteljesült tehát a jóslat az "ifjúsági rezervátumról".⁶ Ha ennyi "fölösleges ember" születik, akkor az iskolába, legalábbis az ő iskolázásukba való beruházás nem több, mint a "karámban tartás" biztonságának biztosítása. Ez ugyan nem kevés, egyre növekvő létszámú biztonsági szolgálatot, iskolarendőrséget meg mágneses "beléptető kapukat", komfortosabb épületeket, pszichológust stb. kíván.

E komor helyzetkép – talán negatív utópia – után vegyük sorra a közoktatás fejlődését szolgáló, a baloldalon is nemesen csengő eszmék állapotát.

Szabadság, demokrácia, szolidaritás.

Mindezen értékek együttes érvényesítése, a "bilincses iskolák" elpusztítása érdekében igazolható az ún. polgári reformpedagógiák és a baloldal több évtizeden át tartó történelmi szövetsége. Voltak közös szellemi-eszmei gyökerek s közös vállalkozások is.⁷ Aztán a maga konkrétságában ugyan valóságos koncepciós perekben lefejezett "pedológia" mégiscsak a maga általánosságában nem cáfolhatóan eszközévé tudott válni a szelekciónak.⁸

A "munkaiskola" sajátos hazai megoldásai (főként a tragikusan korán meghalt Gáspár László Szentlőrince a 60-as évek legvégétől) mégiscsak a szabadság korlátozásának eszközévé is váltak, hiszen az "általános foglalkoztatás elve" érvényesült abban a pillanatban, amikor a – pedagógiailag egyébként impozánsan hatékony, s a magyar példában egyedülállóan megvalósuló – "termelés és gazdálkodás" bevonult a kötelező iskolai foglalkozások körébe.⁹ Példánk szemlélteti, hogy a fenti értékek együttes, organikus érvényesítése a maga nemében nem is olyan könnyű, talán nem is igazán megoldható feladat!

Most akkor a reális mozgásokból mi az, ami a baloldalt (is) segítheti?

• A középiskolázás expanziója. Vagyis a tény, hogy – a középosztály gimnáziumainak makacs, de nem felmorzsolhatatlan ellenállása ellenére – az érettségit adó teljes középiskolázás realitás. (Ha a középiskolai tanárság nem kívánja megfosztani önmagát munkahelyeitől, akkor szövetségeséül szegődik e tendenciának.)
• A Nemzeti Alaptanterv ún. modernizációs tartalmai. A NAT egy akadémikus-arisztokratikus műveltségképet próbált korrigálni az 1989 és 1996 közti érlelődési folyamatban. A kultúra demokratizálódása jegyében az alábbiak történtek ebben, az oktatás tartalmát – megannyi szabadságjog biztosítása mellett – szabályozni kívánó dokumentumban: teret nyert a mindennapi kultúra, a mindennapi kommunikáció, a médiakultúra, az ún. eszköztudások, a képességfejlesztés, az interkulturalitás elve. A természettudományokban egy "science" típusú gyakorlatias természetismeret oktatásának igenlése mutatható ki, a társadalomtudományokban a "jelenismeret"; a szinkron társadalmi eligazodást segítő tudások felértékelődtek: megjelent az embertan, mikroökonómia stb.¹⁰

 

(Van itt persze ellentmondás is! Éppen a francia baloldal "Elsőbbséget élvező Iskolázási Zónák" – ZEP-ek – mozgalmának aktivistái hívják fel a figyelmet arra, hogy a "kartoon-kultúra" iskolai legitimációja, sőt a kreatív önkifejezés igenlése a művészeti nevelésben – szemben a klasszikus elitiskolák kitartásával a klasszikus tudások mellett – végül mégis csak újratermeli a szakadékot a társadalom kultúrahordozó és -teremtő csoportjai között, ahelyett, hogy egy hatékony iskolázás e szakadékot hidalná át. A fenti eszközökkel kínált – bármily jószándékú – pedagógiai "öröm" könnyen a gyarmatosítók által adományozott csillogó üveggyöngy lesz e gyerekek számára. Az üveggyöngy-metafora nem véletlen: a ZEP-ekbe alapvetően a bevándorló-gyerekek járnak.)

S milyen tendenciák hajtják a jobboldal malmára a vizet?

• A korai szelekció liberalizálása. A "szabadság" jegyében és nevében zilálta széjjel már Glatz miniszter az egységes (bár igazán nem egészen "comprehensive") általános iskolát. A szabadság megvalósulása, az iskolarendszer ilyen értelmű széttagolódása nehezen, sőt egyáltalán nem "visszagyömöszölhető" szabadságjog, de ettől a tény még tény: a korai szelekció nyilvánvalóan kinek kedvez, kinek nem. A nyolcosztályos általános iskola – szólnak az elfogulatlan elemzők – mára jóformán újra csak zsákutcás képzést megvalósító, "Rest-schule", a maradék iskolája lett.
• A klasszikus középosztályi könyves-kultúra visszaerősödése. Lám még a NAT is rendelt – derék magyartanárnők követelésére – kötelező műlistát az irodalomtantárgyhoz, a kerettantervben újabb tantárgyak követték e példát, szűkítve az ízlések és (csoport)kultúrák – termékeny, igazoltan kultúrateremtő, de mindenképpen a társadalom minimális integráltságának esélyt adó – párbeszédének lehetőségét. Énektanításunk büszke konzervativizmusa – éppenséggel Kodály ellenében – kizár a sikeres énektanulásból tömegeket. Hátborzongató paradoxon: a Mester valóban népi és demokratikus öntudattól eltelve állt ki az éneklés-központú zenei tömegoktatás mellett (úgymond az énekhang a legdemokratikusabb hangszer, hisz mindenkinek megadatik), s ezenközben az ún. tömegkultúrában (az iskola számára alegális, ha nem illegális tömegkultúrában) a hangszer által, illetve elektronikusan rögzített, avagy kreatívan keltett zenei élmény az elfogadottabb – hogy úgy mondjam, a beatnik nemzedék óta.

S vajon kinek segít az Internet? Bizonyára demokratizál… Ha a hozzáférés valóban szabad lesz. Talán a Teleházak mozgalma szolgálhat ilyen irányt.

A szabadság – próbáltam igazolni néhány példával – a kínálat szabadsága. De ez a kínálat fizetőképes keresletre vágyik. Értük versenyez. (Alig néhány kivételtől eltekintve.) De őértük (!) senki sem fizet be!

A szegregáció szinte önszegregációvá válik. Nézzük csak egy metszetét: a nemzeti kisebbségek anyanyelvi kultúrájának őrzéséért voltaképpen a gyerekek szabadsága áldoztatik be. A "magyar" gyerek már rég focizik – szabadon vagy a napköziben -, amikor a "kisebbségi gyermek" még kötelező extraórában kisebbségi nyelvet tanul. No és mire viszi, ha szlovákul, románul ("odaát" meg magyarul), sőt lovári cigányul tanulja meg Pithagorász tételét, a Pragmatica Sanctiót – a kalcinált szódát¹¹ -, a kvantummechanikát?

Bonyolítja mindezt a oktatáspolitika néhány ellentmondása.

Központi beavatkozás versus autonómiák?

Jóformán feloldhatatlan csapda, ha baloldali oktatáspolitikus lép bele. A demokrácia és a szabadság elve konfrontálódik. Valamerre – s ami a legrosszabb ilyenkor: a napi politikai erőviszonyoknak alárendelődve – engedni kell.

Önkormányzati iskolafenntartás versus civil iskolafenntartás?

Újra csak a társadalmi akaratnak és a közösségi akaratoknak a baloldali gondolkodás számára igen nehéz antinómiája.

A tényekhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a leszakadók, hátrányos helyzetűek iskolázásába szellemi, pedagógiai tőkét mégiscsak a magániskolák pedagógusai, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete ún. "karitatív tagozatának" iskolái adtak a Burattinótól a Belvárosi Tanodán, a Zöld Kakason át a Józsefvárosi Tanodáig, a Kalyi Jag Iskoláig.

Miért van az, hogy az iskolaszékek rövid és hányattatott legújabbkori történetük során többnyire saját települési önkormányzataikkal hadakoztak?

Miért nem terjedt el Magyarországon a "community school", vagy az "open education"?

Azt mondjuk – balról fogalmazva -, hogy nincs más út: civil mozgalmakat lábra állítani az iskolákért. S ilyenkor mindig ott a történeti példa, a NÉKOSZ-é. Erényei igen! S irgalmatlan ellentmondásai – a janicsárképzés bélyege? Az emlékezetes Jancsó-film népikollégista-rajza?

Öntevékeny művelődési mozgalmak segítenék a kérdés megoldását – mint immár több mint száz éve a munkásmozgalomban is? De hát működik-e, működhet-e a médiahatalom mellett öntevékeny tömegkultúra, közösségi kultúra? A páva-körök népdalos mozgalmába életet lehelő Vass Lajos vajon nem az utolsó példa volt-e két kultúrahordozó szövetségkötésére? Létrejönnek-e – létrejöhetnek-e – a szabad művelődés kis körei? Olvasókörök, munkásdalárdák, szabad napközik mintáin? A közösségi média egyrészt valóban közösségi-e (s nem csupán néhány entuziaszta értelmiségi kedves játéka)? A népfőiskolát kisajátíthatja e a konzervatív oldal? A szükséges állami segítség nem válik-e gyámsággá, a kezdeményezések önszerveződő jellegének fékezőjévé? Állami segítség (fenntartási támogatás, animátorképzés stb.) nélkül nem halnak-e el szinte születésük pillanatában e kezdeményezések?

S még a hatékonyságról mint értékről nem is szóltam. Nemcsak egy – tartósan – forráshiányos társadalom oktatásügyében kérdés ez, hanem egy viszonylag jól finanszírozott oktatási rendszer esetében is. Nem véletlen, hogy a közgazdászok minden beruházási kampány idején prüszkölnek. Restrikcióért kiáltanak, legalábbis "lyukas zsákként" rajzolják meg az iskola képét.¹²

Megválaszolatlan, megvitatatlan kérdések. Ha feloldhatatlan ellentmondások, akkor igazolni látszik a karakteres baloldali oktatáspolitika bénasága, koncepciótlansága. Ha van feloldás, akkor az meg nem könnyű szellemi feladat.

Mindehhez – vitára serkentésül – immár csak egy, bár nem lényegtelen kérdésről szólnék. Szólnék azért, mert napjaink neveléstörténeti írásaiban a jelenségről nem esik szó, eltitkolni való, mint az ifjúkori botlás. Másfelől a korábbi – magát marxistának nevező – neveléstörténet ideologikusan igazolta a történelmi szakítást deklaráló (a sztálini thermidorral az iskola konzervatív visszarendeződését¹³ szolgáló) moszkvai vagy budapesti párthatározatokat, s ebbéli bűntudatától aztán alig tud megszabadulni.

De mégis fel kell tenni a kérdést – s érvényesen megmagyarázni -, vajon mi magyarázza, hogy a pedagógiai progresszió száz éve (a Gyermeknek jósolt évszázad kezdetén – Ellen Key híres könyvére, a reformpedagógia nyitányára utalok e kifejezéssel) mégis csak összetalálkozott a politikai baloldallal. Gondoljunk a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságán aktív szerepet vállaló Nagy Lászlóra, s a pedagógiai nézeteit felvállaló Tanácsköztársaságra. Gondoljunk az elegáns Teofil Sackijra, aki a moszkvai proletárgyermekeknek s szüleiknek szervezett "settlementet". De gondoljunk Lunacsarszkijra. Vagy akár a francia Freinet-re, aki magát proletárok pedagógusának tartotta, miközben kései kritikusai – csak mert a derék Vence-i néptanító "odaát", a polgári Franciaországban működött – könnyedén "leburzsoázták", vagy gondoljunk a növendékeit a treblinkai haláltáborba is követő varsói Öreg Doktorra, Janusz Korczakra¹⁴ , s csaknem kortársunkra: a "felszabadítás brazíliai pedagógusára", Paolo Freire-re, s annyi mindenkire még!

Megismételhetetlen ez az összetalálkozás?

 

 

Jegyzetek

 

1 Ez az írás bővített változata annak a vitaindítónak, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés egyik összejövetelén végül is nem vitattunk meg igazán. Szervezési hiba? A kérdés bonyolultsága? Vagy éppen túlságos egyszerűsége? Tény, hogy a kisszámú hallgatóság nemigen segítette a dilemmák feloldását. Egy más nyilvánosság, az Eszmélet köre vajon hogyan fogadja?

Akkor végképp nem gondoltam, hogy váratlanul le is egyszerűsödhet a kédésfeltevés. Pusztán "bemelegítésül" – annak idején a FIDESZ-MDF-Kisgazda kormányzat ereje teljében volt még, ha volt "ereje telje" egyáltalán -, "figyelemfelkeltő riogatásul" idéztem az oktatási tárcának frissen bemutatott tervezetét a kétszintű érettségi tételeiről, s benne a Magyarország a II. világháború után című tételsor két változatát mutattam fel ijesztő példaként a fiatal nemzedék kemény ideológiai válaszok mentén való tudatos kettészakításának kísérleteként. Ugyanis az "emelt szintű" tételek közt e tétel kifejtésében van egy altétel: "1945-47, polgári demokratikus kísérlet", míg a "középszintű" érettségizőknek e témakörből csupán annyi van: "a kommunista diktatúrák kitörése". Vagyis e tervezet szerint lesz olyan érettségizett fiatal, aki csakugyan nem fog tudni mást erről a mégiscsak árnyaltan bonyolult korszakról, mint azt, hogy "bejöttek az oroszok és elvitték az órákat."

Mondom, nem gondoltam, hogy ez a kicsit ironikusan kiélezett "captatio benevolentiae" egy éven belül komolyra fordul. A média olyan arcátlanul sugárzott "ordas eszméket" nem kis részt ifjú hallgatóknak, nézőknek, hogy már-már azt hihetnők, a pedagógiának, a baloldali pedagógiának jóformán nem is lesz más dolga, mint azon fáradoznia, lehet-e hatékony "védőoltással" ellensúlyozni a bizony immár fertőzött szervezetet. Az írás első fogalmazása idején zajlott a MIÉP kampánya Fradi-MTK ügyben, a Pannon Rádióban pedig uszító dalt énekeltek, amelynek tartalma: "bosszuljuk meg Solymosi Eszter vérét". Az augusztus 4-i Hét-nek a Sziget Fesztiválról szóló tudósítását e sorok írójának beadványára marasztalta el az ORTT panaszirodája, mint gyűlöletkeltésre alkalmas műsort. Az már viszont e tanulmány alapkérdéseihez tartozik, hogy a jobboldali populizmus miképpen ötvözi az antiglobalizációs propagandát a nyílt antiszemitizmussal.

2 Nahalka István: "A magyar közoktatás kettészakadása befejeződött", Új pedagógiai Szemle 1998/5.

3 Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága, Budapest, 1976.

4 Ferge emlékezetes bizonyítását aztán leginkább a létező szocializmus létező iskolájának lényegében újbaloldali kritikusai gondolták tovább. (Hogy az iskola szelekciós funkcióit feltáró Gazsó Ferencet lehet-e ebbe a körbe sorolni, az éppenséggel lehet vitatható, de nem feltétlenül az.) Különös érdekessége közgondolkodásunknak, hogy Loránd Ferenc annak idején, 1980 legelején a Világosságban megjelent, sok szempontból az iskolakritikában korszakhatárként felfogott "Cui prodest?" című dolgozatát 2002-ben, az OKKER-nél megjelent összegyűjtött tanulmánykötetében változtatás nélkül újra közreadta. (Értékek és generációk, Bp. 2002. 267. o.).

5 A globalizáció-kritika "negatív utópiái" közül ebben a vonatkozásban leginkább a német szerzőpáros röpiratára szoktak hivatkozni, akik adatokat sorakoztatnak fel arról, hogy a globalizáció előidézte technikai-technológiai fejlődés közepette az emberiség 80%-a válik "felesleges emberré". Témánk szemponjtából az "ifjúsági rezervátumban" (és pedagógiai szempontból is csupán a békében tartás-maradás szocializációs parancsának közvetítésére hivatott intézményekben – édes istenem, s ezt is még iskolának merjük nevezni?) őrizni rendelt "városi indiánná". (Hans-Peter Martin-Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998.)

6 Talán még Ernst Fischer vezette be a fogalmat, talán még marxista korában: A fiatal nemzedék problémái. Bp. 1964.

7 Vö. Köte Sándor: A szocialista munkaiskola kezdetei 1917-1920. Bp. 1979., vagy Vág Ottó: Reformmozgalmak és reformelméletek a pedagógiában, Bp., 1985. c. könyvét, vagy a magam szerkesztette, a Magyar Drámapedagógiai Társaság gondozásában kiadott Reformpedagógiai olvasókönyv c. kötetbe felvett szemelvényeket (1993).

8 Neveléstörténetünk néhány úttörő kezdeményezés után máig adósa e problematika alapos elemzésének. Az egykori Szovjetunió első évtizedeiben végbement pedagógiai-közoktatási történések elemzése mára jóformán tabu, a történelmi amnéziában csupán démonok derengenek immár. (Vö. Knausz Imre: "A magyar pedológia pere", Pedagógiai Szemle, 1986/3., ill. Trencsényi László: "Vágyakozás kritikai szocializmuskritikára", Iskolakultúra, 2002/11.)

9 Az egyedülállóan új az volt éppen – szovjet, NDK és kubai megoldásoktól eltérően -, hogy a szentlőrinci típusú innovációkban a gyerekek a jól szervezett munkavégzés mellett valóban gazdálkodtak is, döntöttek bérekről, beruházásokról, felhalmozásról stb. Minden elemző – maga Gáspár is – ezeket a rokonszenvesen az emberi teljesség felé nyitó változtatásokat az 1968-cal bevezetett "új gazdasági mechanizmussal", azaz a korlátozott piacgazdaság térnyerésével hozta összefüggésbe. L. erről az iskolaalapító elméleti és gyakorlati megnyilatkozásait (A társadalmi gyakorlat és az általános nevelés tartalma, Bp. 1977., A szentlőrinci iskolakísérlet, Bp. 1984., "Lélegzetvétel" (interjú), Ifjúsági Szemle, 1989/2. stb.)

10 Hogy a Fidesz-MDF-Kisgazda kormányzat az ún. kerettantervvel fékezte a NAT jótékony "habzását", nos ezt tekintsük efemer közbeavatkozásnak. A 2002-ben hatalomra került MSZP-SZDSZ kormányzat, a választási programhoz képest ugyan reálpolitikus óvatossággal, de mégiscsak lazított a kerettantervek béklyóin, s reformígéreteiben a NAT tartalmait érvényesíteni kívánó, szakmailag az eddigieknél jobban támogatott helyi innovációgerjesztés szerepel (ami persze eredményezheti az elitek elitiskoláinak szárnyalását, s a "maradékok iskoláinak" (a német szaknyelv már alkalmazza a "Restschule" kifejezést erre az esetre) további, immár végzetes elmaradását, lemaradását.

11 Utalok Móra Ferenc klasszikus elbeszélésére.

12 Coombstól Timár Jánosig ível az így gondolkodók sora. Vannak szolidárisabb gondolkodók, ők azonban a szolidaritási beruházásokat nem az iskola zsákjába, hanem a szociális ellátás zsákjába tömnék. Mondhatnám: halat adnának a halfogás tudományának átadása helyett?

13 E fordulatoknak pedagógiai értelemben vett konzervatív voltát legélesebben Mihály Ottó igazolta "Fordulat és reform" című cikksorozatában, 1988-89-ben a Köznevelés című oktatási hetilap hasábjain. Tanulmány formájában megjelent 2000-ben Az emberi minőség esélyei című kötetében.

14 Egyébként utóbbiak ketten – egymástól függetlenül – először fogalmazták meg a 20-as évek elején a gyermekek jogait.

 

A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén" – miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál. Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak?

A végzetkultusz ezredfordulós fellángolása véget ért, a világvége-várás láza lecsillapodott, a rituális tömeges öngyilkosságok visszavonulóban vannak… Egy olyan rejtélyes tünetcsoport azonban, mint a halállal – a megsemmisüléssel és megsemmisítéssel – való manipuláció, megmaradt, sőt felerősödött világunkban: az együttélés mellett ismét tényező lett az együttpusztulás. A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén", miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál – egyszóval, működik…

Tekintélyes fórumokon első számú közellenségnek kiáltották ki a néhány ezer áldozatot szedő "látványterrorizmust", miközben elhanyagolt kontinenseken tízmilliókat ítélnek halálra világunk "hagyományos" bajai. Egymilliárd ember éhezik szerte a világon, ebből 777 millióan a "harmadik világban". Az éhhalállal szembenézők számát – az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete (FAO) szerint -, a jelenlegi ütemben, a tervezett 2015 helyett csak 2050-ig lehet felére csökkenteni.

Az élet értelme – az élethez való ragaszkodás csakúgy, mint az élet eltaszítása vagy semmibevétele – fenntarthatóságának és minőségének függvénye. Aki nem ragaszkodik életéhez, kész vagy kénytelen tőle megválni, az bármire rávehető, bizonyos értelemben felelőtlen és fegyelmezhetetlen, irányíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Ugyanakkor más szempontból befolyásolható és kihasználható: biztonsági kockázatot jelent a társadalom számára, azaz helyzetétől és eszköztárától függően veszélyes destabilizáló tényező.

Mindez olykor államokra, rendszerekre is érvényes.

2001. szeptember 11-e természetesen nem rengette meg a világot, amely összképében olyan maradt, mint amilyenre alakították. Némely tekintetben azonban új megvilágításba helyezte halál és élet, megsemmisülés és túlélés, közöny és veszélytudat, privát és állami terror, biztonság és elrettentés – a világrend és a világrendetlenség egész problematikáját.

 

***

 

Ráfordítás- és hozamkalkuláció a mai hadviselésben

 

Változnak a háborúk és változnak a hadviselők. Változik az államok szerepvállalása a konfliktusokban: beavatkoznak ott, ahol korábban nem avatkoztak volna be, beletörődnek befejezetlen hadjáratokba, sőt vereségekbe és visszavonulásokba is, ha aránytalan anyagi és főképpen emberáldozatokat kellene vállalni. "Privatizálódik" a fegyveres konfliktusok szférája, érvényesülést keresnek itt is a "piacgazdaság" törvényei, nő a kereslet az "olcsó katonák", a "nem ráfizetéses haderők", a "helyettesek háborúi" iránt. A nacionalista-szeparatista terrorizmus új, "jutányosabb" lehetőségeket keres: korábbi államképleteket gyengít meg, sodor megsemmisülésbe, s újak fogantatásához nyújt segédkezet. A fegyveres küzdelem új típusai nyomán új fogalmak, új definíciók honosodnak meg.

"Háború két állam között, amelyek közül az egyik még nem létezik." E meghatározást Martin van Creveld, a jeruzsálemi Héber Egyetem tekintélyes hadtörténész professzora vezette be az egyre tipikusabb, ún. "alacsony intenzitású" fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban. A Berliner Zeitung 2000 elején interjút készített a merész, mondhatni "könnyed" szellemiségű kutatóval, aki a potsdami Hadtörténeti Intézetben éveken keresztül élvezte a Humboldt Alapítvány támogatását. Az interjú, amelyet teljes terjedelemben átvett a német hadsereg, a Bundeswehr hetilapja is¹ , elgondolkodtató megállapításokat fogalmaz meg a háború és a katonák, az állam és a háborúk mai viszonyáról.

"Nem lehet háborút vezetni, ha a katonák nem érzik a háborúban, hogy igazuk van. Ha ugyanis nincsenek meggyőződve arról, hogy az igazság az ő oldalukon áll, nem hagyják magukat megölni. S ha nem készek meghalni, akkor természetesen nem lehet háborút folytatni. Senki sem olyan ostoba, hogy igazságtalan, nem igaz ügyért áldozza fel önmagát. (…) Tulajdonképpen az egész szokványos hadijog ma már nem érvényes, mivel az az államok államok elleni háborúira vonatkozott. Igen gyakran nincs többé különbség kombattánsok és nem kombattánsok között; visszatérünk a harcosok és ártatlanok közötti középkori különbségtételhez. (…) Ezekben a háborúkban (…) immár nincsenek hadseregek. A hadsereget – eredeti meghatározása szerint – valamely állam építi. A hadsereg egyenruhát visel, és joga van ölni. (…) Az oroszok azt mondják – s a maguk szempontjából természetesen igazuk van -, hogy »ott (azaz Csecsenföldön – P. S.) nincs kormány, nincs hadsereg, csupán banditák vannak. Vannak vétkesek és ártatlanok. S a vétkeseket nem túl könnyű megkülönböztetni az ártatlanoktól…«"

Van Creveld felismeri, hogy miközben egyre kevesebb háborúra kerül sor államok között, mind több ugyanakkor a nem állami szereplők (szervezetek), illetve az államok és a szervezetek közötti háború. A kutató szerint, az államközi háborúkat az atomfegyverek tették lehetetlenné: a XX. század második felében egyetlen fejlett állam hadserege sem vívott háborút olyan ellenféllel, amely vele közel egyenrangú volt.

"Csak olyan parányi, jelentéktelen ellenféllel lehet háborút folytatni, amely annyira kicsi, hogy alig található meg a térképen, mint például Grenada. Ma kétszáz országból valószínűleg százkilencvenre érvényes, hogy hadserege hanyatlóban van nagysága, anyagi ellátottsága, a hazai bruttó nemzeti termékből való részesedése tekintetében. És ez sehol sem érvényes annyira, mint éppen a fejlett országokban, ugyanis ezek a legerősebbek, ezek rendelkeznek atomfegyverrel. A hadseregek olvadnak, mint a hó a napsütésben…"

Arra a kérdésre, törvényszerű-e, hogy a demokráciák "kelletlenül" bocsátkoznak háborúba, Martin van Creveld így válaszol: "Azt hiszem, a demokráciák elvben éppoly harciasak mint más államok. De a demokratikus országok nem viselnek hadat erős ellenféllel szemben, mert nem képesek rá, s nem viselnek hadat manapság gyenge ellenfelekkel szemben sem, mert nincs szükségük rá. Ha nincs lényegi fenyegetés, háborúzni – ostobaság… Az utolsó fél évszázadban az erős hadseregek a sokkal gyengébb ellenfelekkel vívott háborúkat majdnem kivétel nélkül elveszítették. Elmondható, hogy ha valaki lényegesen gyengébb ellenféllel bocsátkozik harcba, s ellenfelét megöli, akkor bűnöző. Ha viszont valaki nálánál sokkal gyengébbel hadakozik, s hagyja magát megölni, az idióta."

Valahányszor vita témája a NATO vezető hatalmainál a katonai erő alkalmazása mint a politika eszköze, felmerül a kérdés, elfogadható-e ezen országok lakossága, törvényhozása számára, hogy katonaságuk a bevetések során emberveszteséget szenvedjen el. Különösen vonatkozik ez olyan esetekre, amikor nem a szó szoros értelmében "a haza védelméről", hanem a haderők úgynevezett új feladatairól, egyebek között a nemzetközi békeműveletekben való részvételről van szó. Amerikai biztonságpolitikai állásfoglalások egész sora nevezi legmagasabb rendű célnak hadműveleteknél a saját veszteségek elkerülését. Általánossá válik, hogy a nyugati társadalmaknak az emberveszteségek vállalására való készsége mind alacsonyabbnak minősíthető.

Nem állnak rendelkezésre ugyanakkor megbízható adatok arra vonatkozóan, hogy a nyugati országok közvéleménye hajlandó lenne-e emberveszteséggel járó hadműveletek folytatásához hozzájárulni. Bizonyos vizsgálatokból azonban az derül ki, hogy míg a politikai és a katonai elit különösen érzékeny az emberveszteségre, addig – legalábbis az Egyesült Államokban – a társadalom elfogadhatónak tartana akár komolyabb veszteségeket is, ha például az USA Kína ellen lépne hadba Tajvan védelmében, vagy ha meg akarná akadályozni, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekhez jusson. Kisebb a veszteségvállalási készség viszont, ha a tét a demokrácia megvédése pl. Kongóban. A saját emberveszteségek vállalása nagy mértékben függ tehát a céloktól (amelyeknek ésszerűeknek kell lenniük) és az adott katonai vállalkozás sikerességének kilátásaitól.

Martin Hoch, a német Konrad Adenauer Alapítvány munkatársa egyik tanulmányában azt vizsgálta, hogy a "zéró veszteség"-mentalitás, amely rányomja bélyegét az amerikai vezetés felfogására, milyen közvetlen hatással lehet az amerikai politikára. A szerző szerint,

• a katonai bevetések tervezése ezáltal szükségképpen nehezebbé válik, mivel hamis feltételezéseken nyugszik;
• ha a külföldön alkalmazott egységek legfőbb tennivalója az önvédelem, akkor többé nem oldhatók meg eredményesen a katonák tulajdonképpeni feladatai (például a nyugati békefenntartók a volt Jugoszlávia területén, tekintettel a várható kockázatokra, következetlenek voltak a háborús bűnösök üldözésében és őrizetbe vételében);
• a jövőbeni nyugati katonai műveleteknél bonyodalmat okozó tényező lehet az ellentmondás az ellenfél polgári lakosságának és létesítményeinek lehetőség szerinti kímélésére irányuló szándék és a saját veszteségek elkerülését, vagy alacsony szinten tartását célzó törekvések között (hosszabb ideig tartó és intenzívebb – egyben pontatlanabb – bombázás nagy magasságból, elkerülendő a szárazföldi csapatok bevetését, bár azok jobban különbséget tudnának tenni polgári és katonai célpontok között, s ily módon csökkenthetnék a "járulékos" károkozást – igaz, nagyobb saját veszteségek árán);
• külföldi bevetések során előbb-utóbb növekvő emberveszteségre kell számítani. Ha a haláleseteket a bevetés sikertelenségeként könyvelik el, akkor nemcsak a Nyugat politikai cselekvőképességét nyirbálják meg, hanem a nyugati politika keresztülvihetőségét is korlátozzák (az ellenfélnek elegendő néhány nyugati katonát megsemmisítenie ahhoz, hogy kieszközölje a nyugati haderő távozását).²

 

Egyre szembeötlőbbé válik a kontraszt egyrészt a halálra szánt gerillák, az öngyilkos merénylők, a terroristák, másrészt a technikával teleaggatott, bemázolt képű hímestojás-látványkatonák között. Ha a "Nyugat" "Keletre" néz, idegenkedve, hol csodálattal, hol elképedve tekint a "keleti" katonára, annak értékrendjére, a halálhoz való viszonyára, a hadsereg- és a katonaetika nyugaton túlhaladott szellemiségére.

"A kommunista hadseregek katonáinak soha nem szabad hadifogságba esniük. Inkább meg kell halniuk, s haláluk minél drámaibb, annál magasztosabb." Ezzel vezette be egyik írását 2000 végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung, két példával illusztrálva egy "halálra szánt", illetve egy "életre szánt" kínai katona sorsának alakulását.

Akkoriban ünnepelték a Kínai Népköztársaságban Jang Ken-sze kínai kapitány hősi halálának 50. évfordulóját. A koreai háborúban a kínai tiszt, százada élén, az utolsó emberig – saját magáig – kitartott, hogy feltartóztassa a támadó amerikai First Infantry Divisiont, és "félelemre tanítsa az ellenséget". A végső amerikai támadáskor az egymaga maradt százados két dinamitrudat erősített derekára, és rohamra indult az ellenséges vonalak felé. A támadást feltartóztatta, s az amerikai zászlót kettétörte. Azóta – mint az írásban áll – "Jang Ken-sze ott él mélyen a kínai nép szívében".

"A hadifoglyok árulóknak számítottak" című cikk második fele könyvismertetés. Arról szól, hogy ugyancsak fél évszázada egy másik kínai hazafi, Csang Cö-si, aki fizikusnak készült, önként jelentkezett a hadseregbe, ahol politikai tiszt lett. Egységét Koreában egy amerikai gépesített hadosztály bekerítette, s az 1951. május 26-i kitörési kísérletnél az éhségtől és álmatlanságtól kimerült tiszt eszméletét vesztette, majd amikor magához tért, amerikai hadifogságban találta magát. Lekésett tehát arról, hogy a hadifogság helyett inkább az önkéntes halált válassza.

Az angolul jól beszélő Csang Cö-si a hadifogolytáborban tolmács lett, így szabadon mozoghatott, és – a német lap szerint – elkezdett pártcsoportot szervezni, s az amerikaiak ellen agitálni. 1953. szeptemberében – a fegyverszünet megkötése után – Csang a hadifogságból önként visszatért hazájába, miközben sok honfitársa "a szabadságot választotta", vagyis Dél-Koreában maradt. A kommunista párt, hivatkozva a katonai szolgálati szabályzat 7. pontjára, miszerint "soha ne hagyd magad foglyul ejteni", árulónak bélyegezte Csangot, s töredelmes vallomást követelt tőle. A "próbaidő" huszonhat évig tartott: Csang nem kapott munkát, első felesége politikai okokból elhagyta, második felesége pedig, akinek testvére Tajvanra szökött, kegyvesztett lett. Csang azonban nem ábrándult ki sem hazájából, sem a pártból. Változtak az idők, s így megírhatta visszaemlékezéseit, Az én koreai háborúm – egy kínai hadifogoly története címmel. A könyv a modernizálódó Kínában bestseller lett, s a nyugati sajtó is felfigyelt rá.³

 

Palesztina, Csecsenföld: szentesített célok, öngyilkos eszközök

 

"Mit veszíthetünk? Nincs szükség a mártíromságra való lelki felkészítésre, ezt Izrael már elvégezte." "A hazafiság ösztönöz, a vallás pedig megtanít arra, hogy ne félj, megtanítja, hogy lelked eljusson a boldogsághoz." "Az iszlám tanításában benne van, hogy azoknak, akik feláldozzák magukat Isten nevében, jutalom jár." "Amikor a mozgalomhoz csatlakozol, tudod, hogy az áldozat érték, ha pedig Isten kéri – kötelesség." "Izraeli koponyákkal szegélyezzük a paradicsomba vezető utat!"

Ezek palesztin megnyilatkozások az öngyilkos terrorizmusról, azaz saját szóhasználatuk szerint: a mártíromságról.

Az öngyilkos merényletek jelenlegi sorozata a Közel-Keleten alig két évtizedre nyúlik vissza. Először az 1980-as évek elején Libanonban fordult elő, hogy radikális iszlám öngyilkos gerillák – a síita Hezbollah tagjai – robbanóanyaggal teli teherautókkal áttörték az amerikai és a francia laktanyák kapuját, vállalva az előre megtervezett halált. Bejrútban 1983 októberében egy amerikai laktanya megtámadásakor 240 ember halt meg. A radikális iszlám palesztin ellenállási szervezet, a Hamasz első ízben 1993 májusában követett el öngyilkos merényletet izraeli polgári személyek ellen. Azóta, Izrael elleni harca során, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád számtalanszor bevetette "élő robbanótölteteit". A tizenéves fiatalokat mint potenciális merénylőket jó előre kiválasztják s alaposan felkészítik tettük elkövetésére. Korán-iskolákban írástudók barátkoztatják meg őket az önkéntes halál gondolatával, s az ifjú mártírjelölteknek bátorsági próbákon kell megbízhatóságukat és félelmet nem ismerő eltökéltségüket bizonyítaniuk, hogy majdan hősök, haláluk után pedig honfitársaik számára példaképek legyenek.

A Washingtonban 1993-ban elindított izraeli-palesztin békefolyamatot – egyes vélemények szerint – ezek az öngyilkos merényletek futtatták zátonyra. A kamikáze stílusú merénylők elleni harcban egy ideig – különösen a Hamasz 1996. februári-márciusi bosszúhadjárata után – az izraeli és a palesztin titkosszolgálatok közötti együttműködés jelentős eredményeket hozott. Az amerikai titkosszolgálat, a CIA által összehangolt együttműködés lehetővé tette, hogy razziák és letartóztatások sorozatával nagyrészt felgöngyölítsék a terrorszervezetek infrastruktúráját. Palesztin részről ebben az ún. preventív biztonsági szolgálat működött közre, amelyet Ciszjordániában Dzsibril Radzsub, Gázában pedig Mohamed Dahlan irányított, akik ismertségre és hitelre tettek szert az izraeliek körében.

Az új intifáda megkezdődésével (2000. szeptember 28-a után) e biztonsági együttműködés gyakorlatilag megszűnt. Ariel Saron – akkoriban az izraeli ellenzék vezére – már 2000 októberében Dahlan fejét követelte, mert az – állítólag – részt vett terrorcselekmények előkészítésében. Érdekes módon Dahlant az izraeli titkosszolgálat egyik volt tábornoka vette védelmébe, hangsúlyozva, hogy a palesztin tiszt többet tett Izrael biztonságáért, mint sok izraeli kollégája. 2001 áprilisában – Saron miniszterelnöki kinevezése után – az izraeli hadsereg Gáza határán tüzet nyitott arra a palesztin gépkocsioszlopra, amellyel Dahlan tért haza az amerikai nagykövet által Tel Avivban rendezett biztonságpolitikai összejövetelről. Május végén az izraeliek Dzsibril Radzsub házából leadott állítólagos lövésekre "válaszoltak" hasonló módon. A két fél biztonsági szolgálatai közötti együttműködés, úgy tűnik, immár csak lényeges politikai engedmények árán állítható helyre – amire azonban egyelőre egyik fél sem mutat készséget.⁴

Izrael párizsi nagykövete, Elie Barnavi 2001 júniusában a tekintélyes francia lap, a Le Monde hasábjain "értelmezte" a palesztin "kamikáze"-jelenséget (miután az újság közölt egy karikatúrát, amely az öldöklések terén egyenlőségjelet tett a fanatizált palesztinok és izraeliek közé).

A nagykövet a radikális palesztin iszlámizmus célját tömören így határozta meg: kiirtani a zsidókat, bárhol is élnek, "felszabadítani" egész Palesztinát a tengertől a Jordán folyóig.

"Annak, aki vissza akarja szerezni az 1967 júniusában elvesztett területeket, hogy független palesztin államot hozzon létre Izrael szomszédságában, ha valamitől, hát leginkább éppen attól kellene tartózkodnia, hogy a zsidó állam szívében polgári célpontokat szemeljen ki magának. Ez ugyanis nyilvánvalóan a legjobb eszköz az izraeli társadalom egységbe forrasztására, és arra, hogy biztosítsa Izrael számára a nemzetközi közvélemény rokonszenvét."

A diplomata szerint, Izrael bármit is tesz, a harc palesztin oldalról folytatódni fog, "amíg az utolsó palesztinai zsidó is nem választja a száműzetés útját, vagy nem öli magát a Földközi-tenger vizébe". Elie Barnavi írásának kulcsmondata: "Az iszlámisták igazi ellensége a béke."

Ha minden politikai akció ideológiai indíttatású – fejti ki a szerző -, akkor az ideológiának számot kell vetnie a politikai akciók különböző típusaival. Az a fajta reménytelenség, kilátástalanság, amely fiatalokat állítólag arra késztet, hogy elnyomóikkal együtt rohanjanak vesztükbe, Barnavi szerint, "csak az arab propagandában létezik". Illetve olyan nyugatiak fejében, akiknek a racionalizmus évszázadaiban kiformálódott gondolkodásmódja képtelen befogadni a fundamentalista logikát. Ezeket a fiatalokat valójában tökélyre emelt agymosásnak teszik ki, s olyan halálkultusszal itatják át, amely a mártíromságot a "jó muzulmán" életének céljává avatja. "Nem a reményvesztettség motiválja e szegény fanatizált pojácákat, hanem a paradicsomba jutás reménye" – fogalmazott az izraeli nagykövet.

Palesztin részről ugyanakkor rámutattak, hogy immár női merénylők toborzása sem ütközik nehézségekbe: "Az izraeli hadseregnek a palesztin területeken való minden megjelenése újabb önkéntesek jelentkezését eredményezi… Az izraeli katonák palesztin civileket gyilkolnak. Nincsenek többé aggályaink, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát Tel Aviv valamelyik vendéglőjében… Életviszonyainkat látva, megértem ezeket a fiatalokat, akár férfiak, akár nők" – nyilatkozták a Le Monde tudósítójának Jeruzsálemben.⁵

Szabadelvű nyugati sajtótermékek levelezési rovataiban az effajta palesztin érvek meglehetős változatosságban olvashatók. Ezekből kiderül: a palesztinok szívesebben alkalmaznának Izrael ellen hagyományos eszközöket (harckocsikat, helikoptereket és rakétákat), mivel azonban ezekkel nem rendelkeznek, számukra – a levélírók szerint – a sokszoros túlerőben lévő ellenféllel szemben utolsó harci lehetőségként a polgári személyek elleni öngyilkos merényletek módszere marad.

Korábban (a zsidó állam megalakulása előtt, a britekkel vívott függetlenségi harcokban) Izrael is élt a terrorizmus módszereivel – írják mások -, ha pedig most a palesztinokéhoz hasonló kétségbeejtő helyzetbe kerülne, nyilván visszatérne ehhez a módszerhez.

Bár az Oroszországi Föderációhoz tartozó Csecsenföldet óriási távolságok választják el Washingtontól és New Yorktól, de még Izraeltől és Afganisztántól is, erre az örökké forrongó, csöppnyi területre is érvényes, hogy a terrorizmus nem ismer sem távolságokat, sem határokat.

A csecsenföldi terrorizmusnak – azon túl, hogy minden terrorista valamely eszme harcosának tekinti magát – sajátos jegyei vannak. Az oroszországi és a nemzetközi sajtó 2000-ben kezdett foglalkozni a csecsenföldi "öngyilkos terrorizmussal", jelezve, hogy a jelenség viszonylag új, s nem irányul a polgári lakosság ellen. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2000 nyarán – utalva arra, hogy azokban a hetekben a csecsenföldi háború új fordulatot vett – beszámolt olyan muzulmán merénylők akcióiról, akik robbanóanyaggal megtöltött gépjárműveket röpítettek a levegőbe, saját életüket is feláldozva, hogy minél több orosz katonát – "hitetlen agresszort és megszállót" – pusztítsanak el.

A német lap szerint, 1994-1996 között, az első csecsenföldi háborúban, az öngyilkos terrorizmus jelensége még nem jelentkezett. Idézte Ahmed Kadirov muftit, az oroszok által kinevezett helyi vezetőt, aki szerint a térségben kizárólag arab zsoldosok hajtanak végre öngyilkos merényleteket. A mufti hangsúlyozta: a hagyományos csecsenföldi törvények tiltják az öngyilkosságot, ezért csecsenek ilyesmit nem követhetnek el. Ugyanakkor feltételezhető volt, hogy az életben maradásért folytatott harcban, a reménytelenség, a kétségbeesés hatására egyesek számára meggyengül a hagyományos normák kötelező ereje. Az orosz katonák 2000-ben már csecsen orvlövész-nőkkel is találkoztak, akik – különösen a hegyi falvakban – átvették a távol lévő férfiaktól házaik védelmét.⁶

Az iszlám fundamentalista formáinak, amelyeket Oroszországban többnyire a vahabizmus elnevezéssel illetnek (a vahabiták a XVIII. századi Belső-Arábiában keletkezett puritán muzulmán szekta tagjai), döntő szerepük van abban, hogy egyesek a "szent ügyért" mártírokként feláldozzák magukat. Az ilyen cselekedetet nem tartják öngyilkosságnak – amit tilt a Korán -, hanem Allahnak tetsző áldozati halálnak hisznek, mely közvetlenül a "mennybe jutás" ígéretéhez kapcsolódik.

Talgat Tadzsuddin oroszországi főmufti szerint, leginkább Tatárföldön léteznek külföldi radikális iszlámisták által ellenőrzött "vahabita iskolák", ahol Szaud-Arábiából és Kuvaitból jött "tanítók" készítik fel a 13-15 éves fiatalokat, akiket azután külföldi medreszékben képeznek tovább. Samil Bászájev, a szélsőséges csecsen parancsnok egyébként már 1999 őszén beszélt "kamikáze zászlóaljak" felállításáról, 2000 május-júniusában pedig már robbantak a csecsen autók az orosz ellenőrző pontok közelében. Ennek, minthogy orosz katonák nem sebesültek meg, akkor nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget. Júliusban viszont már komolyan kellett vegyék a fenyegetést: egyetlen nap leforgása alatt négy teherautó robbant fel, s a merényletek tucatnyi áldozatot követeltek.

 

Az elrettentés nem vész el, csak globalizálódik

 

A halál vagy az életben maradás, a kölcsönös megsemmisítés versus a vezető nagyhatalmak közötti dinamikus erőegyensúly fennmaradása fél évszázadon keresztül a kölcsönös szuperhatalmi elrettentés és a szabad rendszerközi vetélkedés alapvető keretét jelentette. A verseny eldőlt – a győztesek most búcsúztatják a stratégiai elrettentést, s vele a hadászati stabilitást, a szerződéses-intézményes fegyverzetellenőrzést, a "divatjamúlt" nemzetközi biztonsági jogrendet. Ha pedig valami mégis megmaradna belőlük, azt, úgymond, az új kihívásokhoz kell igazítani.

Elsőnek a kölcsönösen elfogadott sebezhetőség stratégiája fölött húzták meg a vészharangot. Az atomfegyver-arzenálok mennyiségileg zsugorodnak, korlátozott rakétavédelmi rendszerek vannak születőben. Az atomelrettentés hidegháborús alapelve, miszerint az, aki elsőnek lő, másodiknak pusztul el, állítólag túlhaladottá vált. Immár nem érvényes a tétel – mondják -, miszerint ha az elrettentés csődöt mond, minden elpusztul, amit oltalmaznia kellett volna. A "kölcsönösen garantált megsemmisítés" fogalma ott, ahol megszületett, manapság téves elgondolásnak, sőt, eszeveszett, tébolyodott elmék szüleményének minősül. Kezdenek igazat adni a békemozgalmaknak, amelyek szerint a MAD (Mutual Assured Destruction) egymás túszaivá tette a népeket.

Az atomelrettentés kétségkívül az állami terrorizmus egyik klasszikus formája. Teoretikusai, mint Brodie, Kissinger vagy Waltz váltig abban hittek és azt hangoztatták, hogy "a terror egyensúlya" a béke legfontosabb záloga.

A fejlett ipari államokban az elrettentés kérdésében tudathasadásos állapot jött létre, amit egyesek az 1871 utáni egyik francia vezérelvvel úgy jellemeznek, hogy "soha nem beszélni róla, de mindig gondolni rá". A nyugati külpolitikai elit – jóllehet az erőszakkal való fenyegetést "ultima ratio"-nak tartja egy potenciális agresszorral szemben – ennek hangoztatásától egyre inkább tartózkodik.

Emlékezetes, hogy Németország atomfelfegyverzésének egyik elképzelt rendeltetése az volt, hogy megakadályozza polgárháborúk kitörését a Szovjetunió befolyási övezetében. Olyan mértékű volt a bizalom az atomelrettentés iránt, hogy az ilyesféle "bizarr ötletek" kitalálói nukleáris válságok okaiként csak "irracionális magatartást" vagy technikai zavarokat feltételeztek. Sokan úgy vélték, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a kubai válságban azért rettent vissza fegyverek alkalmazásától, mert mindkét fél számára célszerűbbnek látszott kihátrálni egymás fenyegetéséből, semmint megkísérelni az ellenfelet a válság felpörgetésével térdre kényszeríteni.

Frank C. Zagare és D. Marc Kilgour néhány éve vállalkozott arra, hogy könyvet ír a "tökéletes elrettentésről". Úgy vélték, az elrettentés központi eleme a fenyegetés hitelessége. (Ez az ellenfél gyors és tökéletes megsemmisítésére való bizonyított képességet, illetve meggyőző, hasonlóan bizonyított eltökéltséget jelentett.) Bár a fegyverkezés a "külső" hatalompolitikát hatékonyabbá teszi, szükséges, de konfrontációkban nem elégséges eszköze a megbékítésnek. Válságok a szerzőpáros szerint csakis úgy akadályozhatók meg, ha az ellenfelek lemondanak a status quo gyengítéséről, s hitelesnek fogadják el a másik fél elrettentési erőfeszítéseit. Lélektani megfontolások is arra utalnak, hogy a téves percepció a háború fő oka lehet. Az elrettentés logikájának meg nem értése veszélyes lehetőségeket rejt magában, és válsághelyzetben helytelen reagáláshoz vezethet.⁷

Michael Rühle, a brüsszeli NATO-központ politikai osztályának tervezési referense 2001 őszén – Pearl Harbor megsemmisüléssel felérő tragédiájának évfordulója kapcsán – a sebezhetőség, az ésszerűség és az elrettentés hármasságát vizsgálta. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban az elrettentésre vonatkozóan három elgondolkoztató, egyben óvatosságra intő fő tanulságot vont le:

1. A katonai fölény nem szükségszerűen véd meg váratlan fejleményekkel szemben. A japán vezetés 1941 végén tudta és elismerte az Egyesült Államok katonai és ipari fölényét, mégis belement a vállalkozásba, mert azt remélte, hogy az óriási amerikai megtorló képesség nem realizálódik.
2. Az ésszerűség, amely a sikeres elrettentés nélkülözhetetlen feltétele, válságban drámai módon "elpárologhat" (a japán támadás ésszerűsége, bár végzetes önbecsapás, "mégis ésszerűség" volt).
3. Egy megtorlási fenyegetésen nyugvó elrettentés hatástalan maradhat, ha a támadó úgy véli, passzivitása egyértelmű vereség, kockázatos aktivitása azonban még mindig ígér – igaz, korlátozott – sikerkilátást.

Rühle szerint, a Pearl Harbor-forgatókönyvnek új időszerűséget adott (elsősorban Amerika számára), hogy az a kiszámíthatóság, amely a két szuperhatalom és tömbjeik között évtizedek folyamán kialakult, veszendőbe ment egy olyan világban, amelyben mind több állam és mind több terrorista hozzáférhet tömegpusztító fegyverekhez. Ezek bevetésének valószínűsége többszörösére nő(tt), miközben vitathatatlan marad(ha)t az Egyesült Államok katonai világelsősége. Vagyis gyengül az ésszerűség, különösen olyan államok esetében, amelyeknek lakossága számára az élet és a halál "kevésbé végleges" jelentőséggel bír, s amelyeknek vezetői – minthogy a politikai és a katonai ésszerűség egy merőben eltérő koordinátarendszerében helyezkednek el – egyszerűen nem, vagy csupán korlátozott mértékben elrettenthetők.⁸

Manapság sokak számára úgy tűnik, a kelet-nyugati politikai-ideológiai konfrontáció a múlté. Európában nem néznek farkasszemet egymással többmilliós haderők, nincs eszkalációs veszély, Moszkva és Washington nem tervez meglepetésszerű atomtámadást egymás ellen. Sőt, "túl nagy" összegeket emészt fel a hadászati atomfegyvertárak alkalmazhatóságának fenntartása. Immár orosz oldalról sem fenyeget atomfegyverek parancs nélküli bevetésének veszélye, a meglévő nukleáris potenciál pedig éppenséggel hátráltatja a politikai kapcsolatépítést.

Washington arra helyezi a hangsúlyt, hogy a tömegpusztító fegyverek – valószínűleg megállíthatatlan – terjedésében rejlő új fenyegetésekkel szemben egyenesen hátrány a korábbi "kölcsönösen elfogadott sebezhetőség". Ritkán kerül szóba, hogy miként differenciálható a sebezhetőség egyes, illetve a sebezhetetlenség más fegyverrendszerekkel – különösen azok hordozóeszköz-összetevőivel – szemben. A többség úgy véli, hogy például Szaddám Huszeinnek nem lehet azt az ésszerűséget tulajdonítani, amely a hatékony elrettentés előfeltétele. Mások az iraki vezetőt a nemzetközi politika még beszámítható szereplőjének tartják, mégis azt hangoztatják, hogy jelenleg a Nyugat számára elengedhetetlen "a politikai és katonai cselekvőképesség fenntartása az agresszorokkal szemben".

A tömegpusztító fegyverek és célba juttatóik elterjedése – állítják – ahhoz vezethet, hogy a nyugati országok – mindenekelőtt az Egyesült Államok – nyomás alá kerülhetnek, s nem vállalkoznak majd katonai beavatkozásra az agresszor ellen, mint tették az 1991-es Öböl-háborúban. Kérdés, arról van-e szó, hogy a tömegpusztító fegyverek új esélyt kínálnak az agresszoroknak, vagy inkább szélesebb értelemben arról, hogy minden államnak joga van olyan elrettentési eszköztárra szert tenni, amilyent lehetőségei megengednek, s érdekei megszabnak. Az ENSZ Alapokmánya e tekintetben sem jogosítványokat, sem korlátozást nem ír elő.

A Pentagon szerint, a központi térségekben az elrettentés helyett a védelemnek kell előtérbe kerülnie, ha ez technikailag megteremthető és hatékony, illetve ha finanszírozható. Nem lenne tanácsos, úgymond, eleve lemondani például annak tisztázásáról, hogy egyáltalán lehetséges-e a védelem az ABC-fegyvercsoporttal szemben.

Ha Kína nem volna, minden nagyon egyszerű lenne. Tény, hogy a pekingi vezetés a maga kéttucatnyi interkontinentális-ballisztikus rakétájával nem tett szert olyan elrettentő képességre, hogy az Egyesült Államokat garantált megsemmisítéssel fenyegesse. (Oroszországot, a jelek szerint, Kína nem készül ilyesmivel fenyegetni.) Washington nem is hajlandó Peking számára ilyen képességet megengedni. Úgy látszik, mindkét fél számára továbbra is fontos az alacsonyabb szintű, kölcsönös atomelrettentési struktúra.

Az Egyesült Államok számára több okból sem kívánatos olyan hadászati vagy hadszíntéri rakétavédelmi rendszer létrehozása, amely konfrontációhoz vezetne Kínával. A fő kérdés Tajvan jövője. Peking attól tart, hogy Tajvan az amerikai rakétavédelmi ernyő védelmében egyszer csak kikiáltja teljes függetlenségét. Európai elemzők szerint, a pekingi vezetést ez politikailag megrendítené. Másrészt az Egyesült Államok azt sem szeretné, ha Tajvan a Kínai Népköztársaság felgyorsuló rakétafegyverkezésének hatására nem kívánatos újraegyesülési tárgyalásokba bocsátkoznék a "szárazfölddel".

Az USA az atomelrettentést olyan "felelőtlen" államokkal szemben is szükségesnek tartja fenntartani, mint például Irak vagy Észak-Korea, annak érdekében, hogy azok az Öböl-háborúhoz hasonló konfliktusokban ne nyúlhassanak tömegpusztító fegyverekhez. Itt elsősorban a biológiai fegyverek esetleges alkalmazásáról van szó, arról, az említett országok ne számíthassanak arra, hogy az Egyesült Államok egy "biológiai agresszióra" nem reagál atomfegyver bevetésével.

Ha felemás az elrettentés "hamvasztás előtti búcsúztatása", akkor a fegyverzetellenőrzési-fegyverzetkorlátozási-leszerelési folyamat haláltusájáról is említést kell tenni. Magyarázkodásban nincs hiány: a szerződések szükségtelenül vontatottá tették az atomleszerelési folyamatot, s ha egyetértés van, akkor szerződések nélkül gyorsabb lehet az előrehaladás. Természetesen gondolni kell az ellenőrzési rendelkezések írásos rögzítésére, valamint arra is, hogy a parlamentek ne maradjanak e téren szerep nélkül, azaz hogy belpolitikailag is "aládúcolhassák" a leszerelési megállapodásokat.

Kínos feszültség marad abban a tekintetben, hogy az atomsorompó-szerződés alapvetően eltér a biológiai és a vegyi fegyvereket eltiltó megállapodásoktól: öt nagyhatalomnak "engedélyez" atomfegyvert, a többiek esetében lemondást követel ezek birtoklásáról – úgy tűnik, egyre kevesebb eredménnyel. Az atomelrettentésnek ugyanis – bizonyos szinten és körben – mégis csak van vonzóereje és célszerűsége, legalábbis addig, amíg az öt deklarált atomhatalom nem látja időszerűnek Földünk atomfegyvermentessé tételét.⁹

Pszichológusok, szociológusok és politológusok egyetértenek abban, hogy a deviáns szereplő is az adott közösség része, s hogy egy állam is lehet "kalandor aktor". Évizedek óta sokakat furdal a kérdés, hogy nemzetközi bűncselekmény (az emberiség elleni összeesküvés) volt-e a tömegpusztító fegyverek létrehozása, amelyek válogatás nélkül ható, valóban felesleges pusztítást, szenvedést okozó fegyverek is. Vagy hitelt érdemel annak mindmáig tartó bizonygatása, hogy a szuperhatalmak atomfegyvereire és azok célba juttató eszközeire támaszkodó hadászati elrettentés gátolta meg a hidegháború harmadik világháborúba torkollását, ahogy azt mindkét fél vallotta és vallja, miközben az érdemet természetesen saját magának tulajdonítja?

Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak? Úgy tűnik, a politikának sokféle és gyakran váltogatható logikája van.

 

 

Jegyzetek

 

1 Aktuell, 2000. március 6.

2 Europäische Sicherheit, 5/2000

3 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. december 2.

4 Le Monde, 2001. június 6.

5 Le Monde, 2002. április 2.

6 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. július 27.

7 Frank C. Zagare-D. Marc Kilgour: Perfect Deterrence, Cambridge University Press, 2000

8 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001. szeptember 13.

9 Vö. Oliver Thränert (Berlin) cikkével, Europäische Sicherheit, 10/2001

Miskolc, 2003. április 5-6.

700 magyar társadalmi szervezet, civil mozgalom, szakszervezeti, vallásos és világi közösség kezdeményezésére Miskolcon 2003. április 5-6. között megtartottuk az I. Magyar Szociális Fórumot. Az MSZF az együttműködés fóruma egy szabadabb, igazságosabb, békésebb világért és egy demokratikusabb Magyarországért. Részese annak a világméretű folyamatnak, amelyet a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum neve fémjelez. Az emberek és a természet kizsákmányolása ellen szerveződik a társadalmi igazságosság, a demokrácia, az emberi jogok és a szociális jogok érvényre juttatása érdekében.

A résztvevők kiálltak a béke mellett, elítélték a háborús politikát és a háborús propagandát. Követelték az emberi jogok és a szociális jogok maradéktalan érvényre juttatását és a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását. Elemezték a hazai és a nemzetközi társadalmi viszonyokat és arra a következtetésre jutottak, hogy világszerte megrendült a humanista értékrend, elidegenedési és elembertelenedési folyamatok tapasztalhatóak, és hogy ezekkel szemben az emberek és a népek közötti szolidaritás erősítésével, a szociális és a demokratikus jogok kiszélesítésével lehet a leghatékonyabban szembeszállni. A profitérdek, a privatizáció, a magánérdek helyett a dolgozó és alkotó ember értékrendjét kell a középpontba helyezni.

A következő határozatok, állásfoglalások és kezdeményezések születtek:

 

 

1. Emberi jogok, szociális jogok

 

• Kiállunk az emberi élet és az élővilág védelmében a pusztítással és a halál kultúrájával szemben. Békét akarunk a társadalmi igazságosság érvényre juttatása révén.
• Munkát kell adni az embereknek, hogy megélhessenek.
• Váljon alkotmányos alapjoggá a munkához és a kollektív munkajogi védelemhez való jog.
• Szükségesnek tartjuk a szociális jogok garanciáinak beépítését a készülő új magyar alkotmányba.
• Követeljük, hogy az emberjogi charták, így az Európai Szociális Charta elveinek megfelelően hazánkban is biztosítsák az emberhez méltó létfeltételeket: a munkához, a tisztességes keresethez, a fedélhez, a megfelelő táplálékhoz, az egészségügyi ellátáshoz, a szociális védelemhez, az oktatáshoz, a kulturálódáshoz való jogot. Szükségesnek tartjuk a garantált társadalmi minimum-jövedelem bevezetését, a hajléktalanság állami segítséggel történő megszüntetését.
• Ellenezzük a közszolgáltatások, a szociális ellátások, kiemelten az egészségügy privatizációját.
• A társadalmi érdekeknek a javak igazságos és egyenlő elosztásával – valódi közteherviseléssel – kell érvényt szerezni.

 

 

2. Részvételi demokrácia, szabadságjogok

 

• Megvédendő alapértéknek tartjuk a szabadságjogokat, a demokráciát és a szociális vívmányokat, az információhoz való jogot.
• A fórumban résztvevő szervezetek célja, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalomnak alárendelt szervvé váljon.
• Társadalmi ellenőrzést szeretnénk az intézmények felett, a képviseleti demokrácia kiegészítését részvételi demokráciával, a képviselők visszahívhatóságának bevezetését, kétkamarás parlamentet.
• Szükségesnek tarjuk a népszavazási törvény módosítását, egyszerűsítését.
• A globalizáció kedvezőtlen hatásainak ellensúlyozására fontosnak tartjuk a helyi és önkormányzati kezdeményezéseket.
• A leghatározottabban fellépünk a média által sugárzott háborús propaganda és agresszivitás ellen és azt követeljük, hogy a tömegtájékoztatási eszközök és a tankönyvek az egyetemes emberi értékeket terjesszék.

 

 

3. Globalizáció és béke

 

• Az USA uralkodó körei a nemzetközi jog és az ENSZ alapokmányának lábbal tiprásával egyközpontú világot akarnak berendezni. Az Irak elleni háborút az olajért, üzleti érdekekért, Európa megfélemlítéséért, egyeduralkodó szerepük megszilárdításáért folytatják.
• Mozgalmunk a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum részeseként elítéli Szaddám Husszein rendszerét és a terrorizmust, a háborút. Következetesen szembeszáll az új hegemón világrenddel.
• Követeljük, hogy az USA és szövetségesei azonnal hagyják abba az iraki civil lakosság mészárlását, vonuljanak ki Irakból és állítsák helyre az okozott károkat.
• Tiltakozunk az ellen, hogy a magyar kormány és a parlament segédkezet nyújtott ehhez a háborúhoz. Ne folytassa tovább a háborús politikát, hazánk azokkal vállaljon közösséget, akik elítélik ezt a háborút.
• Magyarország maradjon távol minden háborús konfliktustól, ápolja a jó viszonyt szomszédaival és minden néppel.
• Követeljük a fejlődő országok adósságainak elengedését, a nemzetközi szolgáltatás-kereskedelmi tárgyalások (GATS) nyilvánosságát és moratóriumát, a nemzetközi spekulációs tőkeáramlások korlátozását (pl. a Tobin-adó bevezetését.)

 

 

4. Európai Unió

 

• Az EU-ba való belépésünk után támogassuk a népek szociális Európáját a nagy pénzügyi-gazdasági csoportok neoliberális integrációja helyett, a jóléti rendszerek fejlesztését. Lehetséges egy másfajta Európa.
• A belépést követően a szociális ellátó rendszerek emberközpontú fejlesztése haladéktalanul kerüljön napirendre.
• Az Európa Terv egészüljön ki a foglalkoztatás növelésére, a munka világára, a bérfelzárkóztatásra vonatkozó fejezettel.
• Támogatjuk a szakszervezetek és a civil szervezetek európai összefogását, részt kívánunk venni a dolgozók, a perifériára szorultak érdekeinek intézményesített érvényesítésében.

 

 

5. Kisebbségek szociális jogaiért, a rasszizmus ellen

 

• Az 1989 után feléledő rasszizmust a neoliberális globalizáció termeli ki a multinacionális és a helyi tőke érdekei szerint, a munkaerőpiac belső megosztásáért.
• A magyar nemzet fogalma az EU csatlakozással újraértelmeződik, ezért különösen nagy veszély forrásává válhat az etnikai alapú politizálás.
• A legnagyobb magyar kisebbség, a romák társadalmi helyzete nem elsősorban etnikai, hanem szociális kérdés, ezért elutasítjuk az etnikai alapú diszkriminációt. A romák igazságosabb társadalmi létre csak úgy tehetnek szert, ha minden progresszív erő összefog a rasszizmussal és a kirekesztéssel szemben.
• Esélyegyenlőségre, jó minőségű integrált képzésre, teljes foglalkoztatottságra, lakhatási biztonságra, emberhez méltó egészségügyi ellátásra van szükségük.
• Visszautasítjuk az arra irányuló törekvéseket, hogy a társadalmi igazságtalanságok valódi okairól rasszizmussal, idegengyűlölettel, cigánygyűlölettel, antiszemitizmussal tereljék el a figyelmet.

6. A nők és a gyermekek szociális jogai

 

• Érvényre kell juttatni a nők és a férfiak egyenlőségét és meg kell erősíteni ennek törvényi garanciáit.
• Támogatjuk a családon belüli erőszak elleni törvényes fellépést.
• Kiemelten és megrendülten szólunk a gyermeki jogokról, a gyermekek társadalmának szegényekre és gazdagokra szakadásáról. Szégyen, hogy hazánkban több tízezer gyermek alultáplált és 250 ezerre nőtt a veszélyeztetett kiskorúak száma.
• Meg kell szüntetni az írott jog és annak érvényesülése között feszülő ellentmondásokat a szociális szférában, gazdasági, szociális okokból nem szabad elszakítani a gyermekeket szüleiktől; gyermekes családokat ne lehessen kilakoltatni.
• A gyermekek esélyegyenlőségének jobbítása érdekében növelni szükséges a gyermeknevelés állami támogatását, a családtámogatási ellátásokat, előnyben kell részesíteni a gyermeküket egyedül nevelő szülőket.
• A gyermekek, a fiatalok és a nők méltóságának védelmében követeljük, hogy az állam utasítsa vissza a piaci alapú szexualitást, a pornográfiát és a prostitúciót, biztosítson más megélhetési forrást.

 

 

7. A mezőgazdaságban dolgozók és a vidékiek szociális jogai

 

• Az agrárium és a vidék válságának megoldása az egész társadalom ügye. Az európai uniós csatlakozás is megköveteli a mezőgazdaság és az állattenyésztés árutermelő- és versenyképességének növelését, a kis- és középtermelők hathatós megsegítését, különösképpen a szövetkezés különböző formáinak az ösztönzésével.
• Súlyos gondot jelent a nyugdíjasok tömegének megoldatlan helyzete.
• A vidékfejlesztés központjába kell állítani a vidék népességmegtartó képességének erősítését, a munkahelyteremtést, a környezetfejlesztést.
• Nagyobb szerepet kell szánni a tájkultúra fejlesztésének, a tájápolásnak, a környezetvédelemnek, a környezeti károk megelőzésének, melyek új munkahelyeket biztosíthatnak. Ez össztársadalmi érdek, s helyi és agrárágazati forrásokból nem oldható meg. Minderről új társadalmi megállapodás megkötésére van szükség, amelynek lényege, hogy a társadalom egészének érdeke ezen feladatok megoldása. Ebben kiemelkedő szerepet kell, hogy kapjanak a jelenleg is vidéken élő agrárszakemberek.

 

 

 

8. Ökológia

 

• Az MSZF résztvevői lehetségesnek tartanak egy másfajta erkölcsi rendet, a fenntartható fejlődésen alapuló, a természettel harmonikusan együtt élő emberközpontú világot.
• Az egészséges környezethez való jogunkat csak úgy érvényesíthetjük, ha vállaljuk az ezekkel együtt járó kötelezettségeinket is.
• Környezettudatos nevelést támogatunk a civil szervezetek bevonásával.
• A megújuló energiaforrások kontrollált alkalmazását szorgalmazzuk.
• Szükségesnek tartjuk a környezeti költségek beépítését az árakba.
• Követeljük, hogy juttassák érvényre a kyotói megállapodást a légköri szennyezés csökkentéséről, a globális légköri felmelegedés okozta klímaváltozás feltartóztatásáért.

 

***

 

Az I. MSZF-en résztvevő szervezetek elhatározták, hogy erősítik és szervezettebbé teszik a kapcsolataikat a társadalom érdekében folytatott szolgálat szellemében és a közös jövő egyengetésének jegyében. Úgy döntöttünk, hogy egy privatizáció ellenes és a nemzetközi szolgáltatás-kereskedelem liberalizációjáról folyó tárgyalásokról (GATS) tájékoztató társadalmi fórumot szervezünk.

Nyitva állunk mindenki előtt, aki kész tenni közös céljaink valóra váltásáért és szeretnénk együttműködni mindazokkal, akik szívügyüknek tartják a szebb, emberibb jövőt.

Michael Hardt-Antonio Negri: Empire (Birodalom) Harvard University Press, Cambridge, Mass and London, 2000

Minden generációnak megvannak a maga fontos könyvei. Míg a kilencvenes évek e tekintetben furcsán terméketlenek voltak, sokak szerint Toni Negri és Michael Hardt 2000-ben megjelent Empire (Birodalom) című könyvével végre megszületett a következő nagy mű, amely társadalomfilozófiai témája ellenére hónapokig volt a bestsellerlisták élén, és a neves harvard-i egyetemi kiadó által valaha kiadott legsikeresebb non-fiction kategóriájú kiadvány lett. Fogadtatása kritikusok között is túlnyomórészt eufórikus volt, Szlavoj Zsizsek szlovén filozófus¹ a könyvet egyenesen napjaink Kommunista Kiáltványának nevezte, de olyan – nem kimondottan baloldali elkötelezettségükről nevezetes -, visszafogottabb hangvételű lapok is, mint a New York Times, igencsak elismerően nyilatkoztak róla.² A megjelenését követő két évben se szeri se száma a jelenleg 11 nyelvre lefordított Birodalommal foglalkozó tudományos értekezéseknek, egyetemi szemináriumoknak és internetes vitafórumoknak, amelyek a könyv szerzőit lassan egy új baloldal szupersztárjaivá teszik.³

 

 

Antonio Negri viszontagságos élete

 

A könyv sikerének titka egyrészt megjelenésének remek időzítése hosszú évek óta tátongó űrt próbál a lassan egyre izmosodó globalizáció-kritikus baloldalon betölteni. Másrészt Antonio Negrinek, az Empire minden bizonnyal nevesebb társszerzőjének viszontagságos élete is kétségtelenül nagyban hozzájárult a könyv váratlan sikeréhez. Az olasz politikafilozófus a nyugati anarchizmus egyik nagy veteránja, akinek neve még a hetvenes évek olasz radikális mozgalmai idején vált ismertté, amikor a PCI reformista passzivitása sok baloldali csoportot sodort a radikalizálódás felé és sztrájkok, gyárfoglalások és politikai merényletek tették puskaporossá a légkört. Negri az egyik legfontosabb anarchista csoport, a Potere operaio (Munkáshatalom) már annak idején is némi misztikus aurával övezett vezető teoretikusa volt. Az olasz marxizmust balról támadó (poszt-)operaista mozgalom filozófusai – Negri mellett Mario Tronti, Paolo Virno vagy Silvia Federici – a tőke és a proletariátus viszonyának újraértelmezésekor arra a következtetésre jutottak, hogy a kapitalizmus fejlődésének mozgatórugója nem annyira gazdasági törvényszerűségekben, sokkal inkább az osztályharcban rejlik. Ez az aránylag egyszerű és a radikális baloldal számára sokat ígérő korreláció hálás fogadtatásra lelt az olasz szélsőbal militáns részénél is. Miután a hetvenes évek végén a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) merényleteihez hasonló fegyveres akciók során az olasz Brigade Rosse a volt kereszténydemokrata miniszterelnök, Aldo Moro meggyilkolásával okot szolgáltatott több radikális politikai csoport feloszlatásához, több ezer társával együtt Negri is évekre börtönbe került – itt írta eddig talán legismertebb művét, a "L'anomalia selvaggia" című Spinoza-tanulmányt is. Bár az ellene felhozott vád jogi alapja – állam elleni fegyveres felkelés szervezése – sokak szerint igencsak kérdéses volt, Negrit több évi szabadságvesztésre ítélték. A börtönből az Olasz Radikális Párt parlamenti mandátuma mentette meg, amely rövid ideig védettséget biztosított számára. Amikor azonban beláthatóvá vált, hogy az olasz parlament döntése alapján meg fogják fosztani mentelmi jogától, Negri Franciaországba menekült, ahol a frissen megválasztott szocialista elnök, François Mitterrand neki és több száz olasz radikálisnak politikai menedékjogot ajánlott fel. A párizsi egyetemen – ahol a könyv társszerzője, az amerikai Michael Hardt diákja volt – Negri Gilles Deleuze és Felix Guattari segítségével töretlenül folytathatta egyetemi pályafutását. 1997-ben visszatért Rómába, ahol bár börtönbe került, de korára és egészségi állapotára való tekintettel kijárásos lakója a Rebbibia fogháznak. Negri egykori tanítványa kacskaringós úton (mérnöknek készült, majd Guatemalában és Equadorban dolgozott keresztény segélyszervezetnél, később napelemszerelőként került Olaszországba) jutott az amerikai Duke Egyetemre, ahol most irodalomtörténetet tanít. Az Empire a szerzők második közös műve, s míg az első nem aratott valami nagy sikert, a másodiknak minden esélye megvan arra, hogy a globalizáció-kritikus ifjúság bibliájává váljon.

Ennek ellenére nagyon is kérdéses, hogy a szerzők mondanivalója sok olvasójuk által helyesen értemezett-e. Ez nem csupán a könyv folyondárszerűen szerteágazó érvelése miatt kérdés, igencsak megnehezíti az olvasást és inkább egy esszégyűjteményre emlékeztet. A szerzők célja nem kevesebb, mint a jelenlegi kapitalizmus – vagy mondjuk inkább: világrend – elemzése és egy emancipatív politikai felszabadítás lehetőségeinek a körvonalazása. Ezt megvalósítandó, könyörtelenül leszámolnak minden illúzióval, amely a globalizációs folyamat pozitív befolyásolását tartja szem előtt. Sok esetben Hardt és Negri könyve pontosan azoknak a begubózott baloldali konzervatív, globalizációellenes mozgalmaknak a kritikájaként olvasható, amelyek – kimondva vagy kimondatlanul – csupán a lokális megvédését és a globális kirekesztését tűzik ki célul.

 

 

Birodalom

 

Hardt és Negri szerint az imperializmus – legalábbis az általunk ismert formájában – halott. Velejárója ennek a fejlődésnek a nemzetállamok lassú eltűnése. Ez alapvetően jó hír. Jelenleg éppen az imperializmusból egy új uralmi formába való átmenetnek lehetünk a tanúi. Ezt az új uralmi formát keresztelik a szerzők Empire-nek, azaz Birodalomnak, amin voltaképpen a posztmodern filozófia, posztimperialista gazdasági rendszer, posztfordista-posztindusztriális termelés és a kontrolltársadalmi uralom pozitívra váltott gyűjtőfogalma értendő.

A szerzők szerint a szemünk előtt kibontakozó új világrend gazdasági alapja egyre távolabb kerül a kizsákmányoláson alapuló hagyományos kapitalista-imperialista fejlődési modelltől. Az imperializmus korában a nemzetállamok által megvont határok egyértelműen meghatározták az első és a harmadik világ közötti hatalmi viszonyokat. Az imperializmussal ellentétben az új Birodalomnak nincsen központja, és a határok jelentősége is egyre csökken. Fő jellemzője decentrális jellege, mely leginkább az internethez teszi hasonlóvá – egyszerre mindenütt ott van, de ennek ellenére egyértelműen mégsem lokalizálható. A szerzők szerint jelenleg egyre inkább megszűnik az első, második és harmadik világ közötti különbség, hiszen a globalizáció hatására elképesztő szegénység és hihetetlen jólét egymás közvetlen közelében létezik szerte a világon.

A globalizáció nemcsak egy gazdaságpolitikai tény, hanem egyre növekvő mértékben válik a nemzetközi jog alapjává is: fő jellemzője ennek a változásnak az általánosan elfogadott nemzetközi jog egyik eddig érinthetetlennek vélt alappillérének, a szuverenitás jogának semmibe vétele. A szerzők szerint ennek legnyilvánvalóbb példája az egyre szaporodó, úgymond "civilizáló" katonai beavatkozások elterjedése – meglátszik a könyvön, hogy a kilencvenes években, azaz az 1991-es iraki "Sivatagi Vihar" és a koszovói intervenció között, ezek élményeit feldolgozva íródott -, de a 2003-as Irak elleni támadás is pontosan beletalál a képbe. A nemzetközi jog átértelmezésének szellemi előkészítői a "ius bellum"-iskola, az igazságos háború elméletének amerikai újrafelfedezői, akiknek munkája nyomán az új világrendtől való devianciákat egyszerűen terrorista akcióként lehet (meg-)bélyegezni. Ez a többek között Augustinus egyházatyára is hivatkozó elmélet utat nyitott a deviáns államok elleni háború csendőri beavatkozásként való kezelése előtt. Bár a Birodalom megizmosodását egy többé-kevésbé folytonos vérfürdő kíséri, sikerének titka nem az erőszak kizárólagos gyakorlása feletti jog használatán alapul, hanem azon a képességén, hogy ezt – a kommunikációs csatornák szinte kizárólagos birtoklása által – képes egy csak nehezen definálható "Jó" érdekében bemutatni.

Bár sok esetben nagyon is úgy tűnik, hogy a Birodalomról elmondottak kísértetiesen találóak az USA-ra, a szerzők szerint az új világrendnek nincs egyértelmű központja. Az USA a jelenlegi globalizáció motorjaként ugyan kétségtelenül fontos szerepet játszik a Birodalom kialakulásában, a Birodalom hatalma nem nemzetállami jellegű és nem redukálható csupán egy államra. Ugyanakkor – így Hardt és Negri – nagyon fontos az utóbbi kétszáz év amerikai politikai fejlődését szem előtt tartani, hiszen az amerikai fejlődési modell sikere nagyban megegyezik a Birodalom elterjedésének dinamikájával. Az amerikai sikersztori fő mozgatórugója szerintük az amerikai alkotmányban rejlik, amelyet a reneszánsz humanizmus egyik legfontosabb örökösének tartanak. Pontosan azok az alapelvek, az új iránti nyitottság és ennek integrálóképessége teszik a Birodalmat jelenleg annyira sikeressé, mint az utóbbi kétszáz évben az Egyesült Államokat.

A Birodalom további alappillére a Foucault által ismertté tett biohatalom és a kontrolltársadalom fogalma. Foucault a XVIII. századtól kezdődően, a modern állam megjelenésekor az állam hatalmának átalakulását figyelte meg. Ellentétben az élet és halál fölötti uralommal, ekkor az államhatalom érdeklődésének középpontjába az élet feletti ellenőrzés került – s így a népességfejlődés, egészségügy, népjólét iránti érdeklődés lett az alapja az úgynevezett kontrolltársadalom kialakulásának, amely az uralom egy új, fejlettebb formáját jelenti. Míg a fegyelmi társadalom hatalma az elnyomáson alapul és ezért véges, a kontrolltársadalom a rendszabályozáson keresztül sokkal mélyebbre hat. Jellemző erre a hatalomra, hogy ellentétben a fegyelmi társadalom homogenizáló tendenciájával, a kontrolltársadalom a különbségek ellenőrzése által gyakorolja a hatalmat. Ez a fajta "puha" uralom jellemzi Hardt és Negri Birodalmát is, melynek hatalmi logikája nem elnyomáson és kizsákmányoláson, hanem a különbségek kihasználásán alapul, és képes az ellene forduló energiát is a maga javára fordítani.

 

 

Sokaság

 

A biohatalom az összekötő láncszem a Birodalom és a könyv második központi fogalma, a Sokaság (Multitude) között. Bár egyértelmű definíciója hiányzik a könyvből, fetételezhető hogy a Sokaság a "nép" vagy a "proletariátus" fogalmak sokkal komplexebb, ellentmondásosabb, "posztmoderndebb" utódja. Sokaságon voltaképpen nem egy alany, hanem a "szingularitások erőtere" értendő, amely önmagában sem homogén és folytonos változásoknak van kitéve. Éppen ezért lehetetlen a Sokaság érdekeit feltérképezni vagy a Sokaságot közös cselekedetekre motiválni – s mivel a Sokaság a Birodalomnak szerves része, ezáltal megszűnik a hatalommal való szembenállás antagonizmusa is.

Ennek az foucault-i átalkulásnak sok köze van ahhoz, amit Hardt és Negri immateriális munkának neveznek. Ezen a domináns termelési folyamatok strukturális átalakulásának eredményeképpen létrejövő új munkafolyamatok értendők, melyek a huszadik század végére az ipari termelés szerepének csökkenése és a termelés új formáinak megjelenése következtében jelentek meg. A szolgáltató szektor szerepének megnövekedése olyan tudásalapú foglalkozások előretörését jelenti, melyekre nem a monoton gyári munka hanem a menedzselés, kommunikáció, kutatás, tanácsolás a jellemző. E folyamatnak Hardt és Negri szerint két fontos következménye van. Egyrészt a munkakapcsolatok az új fajta kapitalizmus – a szerzők terminológiájával élve: a Birodalom – kialakulásának és fejlődésének velejárói és következményei. Ellentétben az ipari világ hierachikus rendszerével, itt a struktúraváltás a hierarchiák átalakulását és részben megszűnését is magával hozza. Másrészt – és ebben rejlik a szerzők szerint a forradalmi potenciál – e fejlődésnek, úgymond, a melléktermékeként megjelenő affektív emberi kapcsolatok elterjedése fokozatosan aláaknázza a Birodalom hatalmát. Ezek az emberi kapcsolatok és hálózatok, amelyek a Birodalom kialakulásával párhuzamosan születnek meg, ugyancsak immateriális jellegűek. A Sokaság termelőerejében, kreativitásában, a változás iránti vágyában rejlik majd sikerének titka, mely magában hordja a Birodalom megdöntésének lehetőségét is.

 

 

Ellen-Birodalom

 

A nemzetállamok lassú agóniája és a munkakapcsolatok átalakulása tehát pontosan azokat az évszázados béklyókat szüntetik meg, amelyekkel a hajdani kapitalista világrend hatalma legitimációjára volt képes. Bár a szerzők meggyőződése, hogy a globalizációban a Sokaság felszabadulása számára hihetlen lehetőség rejlik, az ellen-Birodalom mibenlétének kérdése végül is megválaszolatlan marad. Könyvük utolsó fejezetében, mely sokatmondóan s még többet sejtetően a "Birodalom bukása" címet kapta, három konkrét javaslattal állnak elő, amelyek megvalósítását a Sokaság zászlajára tűzhetné. Ezek egy "globális társadalmi bér" (egyfajta mindenkinek, feltétel nélkül biztosított szociális segély) és egy "világpolgári jog követelése", valamint a kommunikációs hálózatok feletti hatalom átvétele. Ezzel a könyv záróakkordjai egyre inkább eltávolodnak az addig megszokott lenyűgöző érveléstől és zavaróan ezoterikus kiáltvány-jelleget kölcsönöznek a műnek. Önmagukat meg nem tagadva, a szerzők mélyen merítenek – egy jócskán trivializált – anarchizmus alapgondolataiból. Hobbes pesszimista világképével szembefordulva, Negri és szerzőtársa szerint az állam és a tőke eltűnése nem a "mindenki mindenki ellen" riasztó rémképét vonná maga után, hanem a gazdasági jólét megteremtése mellett egy szellemi értelemben vett "jó élet" eljövetelét tenné majd lehetővé. A könyv egy már-már vallásos himnusszal zár, melynek mondandója dióhéjban az, hogy a Birodalom önpusztító fejlődése valamint a Sokaság kooperatív termelőereje és kreatív spontaneitása – melynek kibontakozását a hatalom jelenlegi berendezkedése még gátolja – hamarosan megteremti majd a lehetőséget egy Assisi Szent Ferenc-i eszményi világ megvalósításához, amit a természettel való összhang és a hatalmi viszonyok teljes megszűnte jellemez.

Kritikák sokasága

 

Alapvetően két irányból érte jelentős kritika a könyvet. A bírálatok egyrészt empirikus hiányosságokra hívták fel a figyelmet, másrészt a könyv optimista hangvétele zavarta meg a könyvvel foglalkozó, főképp baloldali kritikusokat.⁴

Már az is igencsak kérdéses, hogy valóban a szerzők által látott mértékben csökken-e a nemzetállamok szerepe.⁵ A nemzetközi porondon ma is a nemzetállamok dominálnak, melyek sokszor meglepő módon tudnak ellenszegülni a globalizáció feltételezett logikájának. Különösképpen az Egyesült Államok szerepének növekedése is ez ellen szól – amely a szeptember 11-i események után alapjában véve imperialista mintát követő hatalmi politikát folytat.⁶ Kérdéses az is, hogy a globalizáció valóban a határok eltörléséhez és az első és a harmadik világ közötti különbségek megszűnéséhez vezet-e. E különbségek megszűnése legjobb esetben is csak egy kisebbség számára valós – a túlnyomó többség ugyanúgy egy szigorú nemzetállami határokkal körülvett világban él. Ezenkívül a könyv gyakorlatilag semmilyen figyelmet nem szentel a globalizáció hatására a harmadik világban végbemenő folyamatoknak.⁷

A könyv a Sokaság részben már nem egyértelmű – és folyamatosan változó – meghatározása miatt is rengeteg bírálatot váltott ki.⁸ Sok kritikus szerint nagyon is kérdéses egy bár önmagában megosztott, de a birodalommal szemben egységes Sokaság kialakulása, hiszen a kapitalista termelési folyamatok átalakulása továbbra is újrateremti a sokaságon belül a különböző csoportok konkurrenciáját. Ezenkívül az immateriális munka szerepének a szerzők szerint nagymértékű növekedése is inkább az azóta megbukott new economy propagandájának tudható be, semmint empirikusan bizonyítható tény.⁹ Nem tiszta az sem, hogy a kialakulófélben lévő információs társadalomban az úgynevezett affektív munkát végzők Sokasága milyen módon juthatna hirtelen a kommunikációs csatornák birtokába, és fordítaná ezeket a Birodalom ellen. Bár a szerzők a nemzetállam globalizációval szembeni védelmezőit kritizálják, ugyanakkor egy "társadalmi bért" követelnek. Hogy a nemzetállamok megszűnte után ki utalja ezt majd át, tisztázatlan marad.¹⁰

A könyv számottevő empirikus hiányosságainak fevonultatása mellett rengeteg kritika érte a szerzőket vizionárius és sokak szerint túlzottan optimista hangvételük miatt is, mi több, néhány esetben már példátlan sikerük is szinte elég volt érveik elvetéséhez. A könyv kiáltványjellege, gyakran enigmatikus metaforák mögött megbúvó mondanivalója, elméleti problémák valósakkal helyettesítése vagy az időnként felületes, vázlatszerű érvelés minden okot meg is ad a nemtetszésre. Kérdéses marad, hogy a szerzők által választott új terminológia alkalmas-e a meglévő világrend bírálatára, vagy csupán eltakarja és megszelídíti a meglévő hatalmi viszonyok keserű valóságát. És ezáltal akarva-akaratlanul a meglévő társadalmi rend malmára hajtja a vizet. Egyes kritikusok a békés ferences tradícióra való hivatkozás mögött egy a világgal öregkorára megbékélt Negri passzivitását látják, aki egy diffúz megváltás reményében feladta a harcot.¹¹ A Negri hatvanas évekbeli művein felnőtt operaista kritikusok szerint viszont az élet a szerzők által bevetett filozófiai nagyágyúk ellenére sem változik kapitalista "projektté", amelyben posztmodern módon minden egyszerre igaz és hamis. Hardt és Negri fatalista megállapítása, miszerint a kapitalizmus éppen saját sírját ássa (amiben nem igazán kell zavarni), ha nem is a tények szándékos félremagyarázása, de jól végiggondolva a dolgot, végeredményben felér egy közepes hatótávolságú konzervatív forradalommal.¹²

 

 

Birodalom – folyt. köv.

 

Minden generációnak megvannak a maga fontos könyvei. Két évvel a Birodalom megjelenése után nehéz megmondani, hogy Hardt és Negri közös műve helyet talál-e majd a klasszikusok könyvespolcán. Legnagyobb érdeme eddig talán az, hogy friss szelet hozott a globalizációval foglalkozó baloldal elméleti vitáiba, és néven nevezett jó néhány tényt: pozitív fogadtásának egyik jele az is, hogy Franciaországban Multitude (Sokaság) címen új fóruma jelent meg a nem dogmatikus baloldalnak. Mint hírlik, a szerzőpáros dolgozik már a folytatáson is, a Birodalom – 2 minden bizonnyal megpróbálja majd megválaszolni a kritikák egy részét.

A könyvvel kapcsolatosan talán még egy forradalmi újdonságot lehetne megemlíteni. Mivel a kiadót váratlanul érte a nagy kereslet, és nem volt képes a könyvet időben szállítani, egy merész húzással a mű kéziratát felhelyezte a világhálóra, ahol a www.hup.harvard.edu/pdf/HAREMI.pdf cím alatt bárki számára letölthető. Ez lenne talán az első lépés a Hardt és Negri által propagált új világrend felé?

 

Michael Hardt/Antonio Negri: Empire (Harvard University Press, Cambridge, Mass and London, 2000)

 

 

 

Jegyzetek

 

1 Zizek, Slavoj: "Have Michael Hardt and Antonio Negri rewritten the Communist Manifesto for the 21st century?", Rethinking Marxism 13, 3-4 (2001)

2 Eakin, Emily: "What is the next big idea?", New York Times, 7. 7. 2001, Lau, Jörg: Biomacht und Kommunismus, Die Zeit, 23.5.2002,

3 Albrecht, Christoph: "Die neue Religion der philosophischen Seminare", Frankfurter Allgemeine Zeitung 19. 6. 2002

4 Balakrishnan, Gopal: "Hardt and Negri's Empire", New Left Review 5/2001, Flood, Andrew: Is the emperor wearing clothes? A review of Negri and Hardt's Empire from an anarchist perspective. www.struggle.ws, Panitch, Leo: "Gems and baubles in Empire", Historical Materialism 10/2 (2002), Wissel, Jens-Buckel, Sonja: Age of Empire, www.links-netz.de

5 Joachim Hirsch: Tote Hunde wecken, arranca! 24/2002

6 Jahnke, Eli: "Toni Negris Empire, Multitude und Marxismus", Marxismus 21/2002, Callinicos, Alex: "Toni Negri in perspective", International Socialism Journal 92/2001, Brand, Ulrich: "Die Revolution der globalisierungsfreundlichen Multitude", Das Argument 245/2002

7 Diefenbach, Katja: Diskontinuität und Terror, Blätter des iz3w, April 2002

8 Rapp, Tobias: "Hier kommt der Masterplan", Jungle World, 20. 3. 2002

9 Panitch, Leo: "Gems and baubles in Empire", Historical Materialism 10/2 (2002), Hauer, Dirk: Alle Unklarheiten beseitigt, Fantomas 2/2002

10 Rapp, Tobias: "Hier kommt der Masterplan", Jungle World, 20. 3. 2002, Henwood, Douglas: Blows against Empire, Left Business Observer 96/2001

11 Hartmann, Detlef: Empire – Linkes Ticket für die Reise nach rechts, Assoziation A, Berlin, Hamburg, Göttingen, 2002

12 Hartman, Detlef: "Empire": Einladung der Linken in eine neue konservative Revolution, Alaska 240

 

A PDS-hez közelálló német Rosa Luxemburg Alapítvány honlapján linkgyűjtemény található az eddig megjelent méltatásokkal: http://www.rosa-luxemburg-stiftung.de/Einzel/empire/

 

 

Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva
Critica sorozat, Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

Az egész világon egyre erőteljesebbé válik a kapitalista globalizációval szembeni ellenállás, ezért korunk dinamikájának megértése ma fontosabb, mint valaha. Az elmélet és a gyakorlat közötti viszony ismét tiszta és nyomatékos.

A mozgalom céljait jól szolgálja az a burjánzó irodalom, amely a globális kapitalizmus pusztító tevékenységét elemzi, megvizsgálva a környezetszennyezés okait, vagy hogy milyen szerepet tölt be az IMF és a WTO a szegény országok rabszolgasorba taszításában stb. Felhívom a figyelmet többek között Naomi Klein briliáns No Logo, és David Cromwell Private Planet című műveire, valamint a radikális közgazdászok – így Walden Bello – írásaira.

Létezik egy sokkal általánosabb társadalmi elmélet is, amely a jelenlegi korszak természetét és dinamikáját próbálja analizálni, különös tekintettel a globalizáció gazdasági, kulturális és politikai aspektusaira. Ezeknek a műveknek a nagy része – posztmodern és hasonló elképzeléseket követve – arra törekszik, hogy meghatározza a globális társadalom előttünk álló "új szakaszának" dinamikáját. Jelenleg ennek a fajta irodalomnak Michael Hardt és Toni Negri Empire (Birodalom) című írása a legigényesebb és legismertebb példája, amely iránt még a média is élénken érdeklődött.

Az új, "posztmodern társadalom" felvázolása során általában abból a feltételezésből indulnak ki, hogy bár ez a szép új világ nyilvánvalóan a kapitalizmus egy formája, mégis valahogy minőségileg új és – ami a legfontosabb – stabil. Hardt és Negri például a "Birodalom" – az imperializmus régebbi változataitól különböző új regulációs forma – hatalmi és ellenőrzési típusait elemzik mélyrehatóan művükben. Ebben a vitában háttérbe szorul a kapitalizmus válságoktól terhes és ellentmondásos természetéről alkotott marxista felfogás, akárcsak annak a megértése, hogy a válságok legyőzése nélkül – vagyis alapvető társadalmi és politikai változások végrehajtása nélkül – nem alakulhat ki új társadalmi rend.

Ebben a kontextusban rendkívüli jelentősége van Mészáros István új könyvének. Mészáros fő műve, a Beyond Capital (A tőkén túl, 1995) megkísérli aktualizálni – de nem revízió alá venni – Marx A tőkéjét, hogy megragadhassa a huszadik század végi kapitalista fejlődés problémáit. A szocializmus vagy barbárság valójában egy nagyobb mű témáinak összefoglalása, bár figyelmének fókuszában a globalizáció dinamikája áll.

Mészáros elemzése szerint a kapitalizmus – mivel sokkal tovább fennmaradt, mint azt a legtöbb marxista klasszikus valaha is lehetségesnek vélte – a degeneráció új formáit fejlesztette ki. Marx megállapította, hogy addig nem jön létre új társadalmi forma, amíg a fennálló rend a termelőerők és az emberiség fejlesztésének terén ki nem merítette a rendelkezésére álló összes potenciálját. Ebből kiindulva Mészáros azt állítja, hogy a kapitalizmus olyan új fejlődési szakaszba lépett, amely rendkívül pusztító hatással van az emberiségre, sőt magára a bolygóra is. Ezekkel a hatásokkal csak úgy lehet szembeszegülni, ha létrehozunk egy új, szocialista társadalmi formát. A dolgok jelenlegi állása mellett a globalizáció nem egy új társadalom dinamikáját tárja elénk, hanem csak a régi elhúzódó haláltusáját jelenti.

 

 

A konjunkturális válságtól a strukturális válságig

 

A modern kapitalizmus pusztító természete két dimenzió mentén tárul fel. Az egyik a válságok megváltozott természete – a tizenkilencedik századra és a korai huszadik századra jellemző periodikus konjunkturális válságok után korunkban mind nyilvánvalóbbá válik, hogy egyre mélyülő strukturális válsággal állunk szemben. Az előző korszak konjunkturális válságai és gazdasági recessziói – Marx szavaival élve: "óriási viharai" – csupán hosszabb-rövidebb epizódok voltak annak ellenére, hogy a tömegek számára nyomort és nélkülözést hoztak és felszították az osztályharcot – hiszen nem gátolták meg a kapitalizmust a termelés "mindenoldalú fejlesztésének" elősegítésében, ami lerakta az új termelési módhoz és társadalmi rendhez szükséges alapokat.

"Ma – érvel Mészáros – öngyilkos dolog lenne azt képzelni, hogy a kapitalizmus pusztító valósága az emberi létezés új, olyannyira szükséges fenntartható újratermelési módjának előfeltétele lenne." (15. o). A kapitalizmus határozottan kimerítette minden progresszív szerepét az emberiség számára. A válságok és recessziók folyamatosan napirenden vannak; a rendszer a permanens strukturális válság periódusába lépett, amelyben a fejlődés normális tendenciái maguk is totálisan destruktívnak bizonyulnak. Ebben a rövid művében Mészáros csak néhány példát hoz megállapításainak alátámasztására (és ezek is csupán illusztrációk maradnak). Megemlíti például a globális strukturális munkanélküliséget, megvizsgálja, hogyan teremti meg a globalizáció a fejlettebb országokban a szegényebb országokra jellemző munkafeltételeket ahelyett, hogy a prosperitást terjesztené el az egész világon; megállapítja, már a látszatát is feladták annak, hogy a gazdag és szegény országok és a társadalmi osztályok közötti különbségek csökkentésére törekednének; kijelenti, hogy a kapitalizmus stabilitása egyre nagyobb mértékbe a jelentős állami pénzsegélyektől és szubvencióktól függ, és e stabilitás fenntartásában egyre meghatározóbb szerephez jut a fegyvergyártás.

A strukturális válságot illusztráló példák közül kettő alapvető fontosságú. Az a tény, hogy egyre több szemetet termelnek, és egyre fokozódik a környezetszennyezés, nem csak azt mutatja, hogy a tőke gazdasági problémákkal kénytelen szembenézni, hanem azt is, hogy a felhalmozási folyamat fizikai korlátokba ütközik, és végső soron magának a Földnek a sorsát is kétségessé teszi. India és Kína immár elérte Észak-Amerika szeméttermelési és környezetszennyezési szintjét; ez pedig azt mutatja, hogy a "modernizáció" egyre inkább egyenlővé válik a környezeti katasztrófával. Ha megértjük, hogy az USA mai imperialista politikáját az új olajlelőhelyek (így a Kaszpi-tenger környékének) megszerzése határozza meg, tisztán kirajzolódik előttünk a környezeti katasztrófa képe. Marx, mint Mészáros leszögezi, teljesen tudatában volt a tőkés felhalmozás effajta korlátainak, bár az ő idejében ezek a veszélyek még csupán egy-egy rövid megjegyzést érdemeltek.

A második példa, amit érdemes jobban megvizsgálnunk, a munkát illető jogok megnyirbálása és a szociáldemokrácia válsága. Majdnem az összes fejlett kapitalista országban a jóléti állam lebontásához vezetett az, hogy a tőke egyre inkább elveti a társadalmasítást – és így az egészséges, képzett munkaerő nagyarányú termelését; egyre több helyen kényszerítik rá a dolgozókra a harmadik világra jellemző munkaviszonyokat, egyre kevesebb a szakképzettséget igénylő munka, ezzel szemben mind többen és többen kényszerülnek alkalmi munkákat végezni. A tömegtermelést előszeretettel telepítik át egyes autoriter országok különleges övezeteibe (lásd pl. Naomi Klein beszámolóját a No Logoban), és mindez visszahat a "fejlett" kapitalista országokban uralkodó munkaviszonyokra – hiszen ott is a harmadik világra jellemző munkaviszonyok válnak általánossá. Mindez arra utal, hogy véget ért a szociáldemokrácia korszaka, hogy nem lehet több reformot kipréselni a tőkéből. A szociáldemokrata pártok – melyeket leginkább a New Labour komolytalan handabandázása jellemez – a "harmadik út" mágikus jelszava mögé húzódtak vissza, vagy ha már azt is teljesen elnyűtték, akkor őszintén cinikussá válnak és egyre nyíltabban a kapitalista "újjászervezés" szekértolóivá szegődnek. Napjainkra a tőke már nem csak a jóléti államot rombolta le, és nem csak a szociáldemokráciát életképessé tevő vívmányokat vonta vissza, hanem nyílt támadást intézett minden rendű és rangú szakszervezeti jog ellen, márpedig ezek jelentették a szociáldemokrácia létének alapját. Így került ma napirendre a társadalmi átalakulás szükségessége.

Rengeteg példát lehetne találni a tőke mindenre kiterjedő pusztító természetére, és ezt könnyű lenne szembeállítani korábbi progresszív szerepével. Ilyen példa lehetne a tőkét és a munkát, a termelést és a fogyasztást történelmileg koncentráló város válsága. A tizenkilencedik század és a huszadik század elejének nagy városi reformjai – amelyek eredményeként létrejöttek a közművek, az egészségügyi ellátás és a tömeges elemi iskolai oktatás – onnan eredtek, hogy a tőke felismerte a munkásosztály szocializációjának szükségességét. A reformok eredményeként stabil munkásosztálybeli közösségek jöttek létre, erős volt a munkásmozgalom és "minden szempontból fejlődött" a termelés – Mészáros azonban vitatja ezt a fejlődést. Ezek a viszonyok napjainkban is válságban vannak. A tőkét egyre kevésbé érdeklik a városok, csupán az áll érdekében, hogy körülbástyázott területekként és zónákként tartsa fenn azokat a városrészeket, ahol a gazdagok fogyaszthatnak és kommunikálhatnak – megvédve őket a körülöttük burjánzó, egyre inkább gettóba zárt, megrendszabályozott, megosztott munkanélküli tömegektől. Ez a Szárnyas fejvadász-szerű rémálom leginkább a harmadik világra és az Egyesült Államok bizonyos területeire jellemző. Az USA városairól kiváló elemzést olvashatunk Mike Davis City of Quartz (Kristályváros) című írásában, valamint későbbi műveiben. Persze Amerikában is csupán egy általános jelenség legfejlettebb formájával szembesülhetünk.

 

 

Az imperializmus potenciálisan legpusztítóbb szakasza

 

A globalizáció tehát egy súlyos strukturális válság kontextusában megy végbe. A jelenlegi periódus nem egyfajta új, szakadatlan posztmodern átalakulás, hanem – mint Mészáros rámutat – "az imperializmus legveszélyesebb időszaka, amelynek valaha is tanúi lehettünk a világ történelme során". A fennálló rendszer mélyülő krízise az, ami valamiféle egészen új jelenségnek tűnik.

Érdemes felhívni a figyelmet egyfelől Mészáros, másfelől Hardt és Negri, valamint a hasonló szemléletű szerzők közötti nézetkülönbségekre. Az utóbbiak véleménye szerint a régi típusú imperializmust aláásta a világpiac, amelynek "kódolatlan és területi határok nélküli szabad áramlásához akadálymentes térre van szüksége… A világpiac totális megvalósítása szükségszerűen az imperializmus végét jelenti" (133. o.). A globalizáció vizsgálatánál leginkább a kommunikáció sebességének növekedésére, technikájának és eszközeinek – így az Internetnek – fejlődési folyamatára, valamint a globális pénzügyi hálózatokra koncentrálnak. Ez a fajta megközelítés a tőkét elsősorban pénzalapként fogja fel, s ebből a szempontból elavultnak tűnik minden akadály, amely meggátolná a tőkét abban, hogy akadálytalanul és azonnal eljuthasson a világ bármely pontjára. A fenti nézet szerint az imperializmus a "globális felparcellázás mechanizmusa, amely területi korlátok közé szorítja a tőkeáramlást, bizonyos áramlatokat gátol, míg másokat elősegít" (uo.).

Mindez szükségszerűen egy olyan "globális kormányzat" feltételezéséhez vezet, amelybe végül majd a globalizáció torkollik. Ez pedig vagy egyfajta globális állam formájában valósul meg – ahogyan a liberálisok egy felturbózott ENSZ-ről képzelegnek -, vagy – ahogyan Hardt és Negri látja a dolgokat – az új típusú globális szabályozó erők maguktól rendszerbe szerveződve alakítják ki globális viszonyaikat.

Mészáros ezzel szemben azt tételezi, hogy a tőke nem csupán pénzalap, hanem valóban Tőke, önmagát megsokszorozó értéktöbblet, egy olyan folyamat részese, amely szükségszerűen az aktuális tőkék pluralitásának anyagi formáját ölti magára, és így a tőkék között egyre szükségszerűbben élesedik ki a profitért folyó küzdelem. Innen kiindulva törekszik Mészáros annak a meghatározására, hogy mi teszi olyan végzetessé az imperializmus ezen új szakaszát. Véleménye szerint Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című híres művében egy olyan világról ír, amelyben a hatalmas imperialista országok egy csoportja saját óriási kapitalista korporációik érdekeitől vezérelve megpróbálja biztosítani az értéktöbblet profitot hozó termeléséhez szükséges globális forrásokat. Ennek az egyre fokozódó versenynek az eredménye a két világháború lett.

Ezt az időszakot váltotta fel a jelenlegi korszak. Az 1970-es évek óta egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az imperializmus globális hegemóniája a tőke strukturális válságával párosul, valamint azzal a ténnyel, hogy az Egyesült Államok immár az egyetlen imperialista hatalomként maradt a porondon. Ez az imperializmus legveszélyesebb szakasza, mert fennáll annak a veszélye, hogy egyetlen szuperhatalom ragadja magához az egész világ feletti uralmat, és ez a hatalom erőszakos eszközökkel próbálja majd megoldani a feloldhatatlan ellentmondásokat; mindez pedig "a történelem irracionalitásának legszélsőségesebb formájához vezethet" (38. o.).

Nem lehetséges megvalósítani a globális államot vagy a "globális kormányzat" feltételeit, mivel az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalomként globális kormányzatra törekszik – vagy Mészáros szavaival élve "a kapitalista rendszer állama" kíván lenni. Ez a törekvés elkerülhetetlenül oda vezet, hogy szektás módon elsősorban bizonyos tőkés csoportok (főleg az amerikai multinacionális vállalatok) profitigényeit igyekeznek biztosítani, ami viszont más tőkés csoportok ellentétes érdekeibe ütközik.

Továbbá az egyre mélyülő strukturális válság feltételei között, valamint a jövedelmezőség biztosítására irányuló egyre kétségbeesettebb próbálkozások közepette "elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor az egymással versengő imperialista hatalmak együttélése immár elviselhetetlenné válik" (32. o.). Az USA kíván a globális állammá válni, és az amerikai tőke a "globális tőke" státusára aspirál, újdonsült könyörtelenséggel számolva fel minden riválisát. Ez az új világrend növekvő irracionalitásának alapja, amely 2001. szeptember tizenegyedikét követően vált igazán világossá, pontosabban azután, hogy meghirdették az USA vezette "háborút a terrorizmus ellen". Rengeteg példával lehetne illusztrálni az "USA globális vezető szerepének" irracionalitását és ellentmondásait: világméretű aspirációik ellenére sem tartják be a széndioxid globális kibocsátásáról szóló kyotói egyezményt; nem hajlandóak elfogadni egy nemzetközi büntetőbíróság felállítását; teljességgel képtelenek következetes politikát folytatni a Közel-Keleten; miközben megkísérelték felállítani a terrorizmus elleni globális koalíciót, óriási vámtarifákat vetettek ki a "baráti" országok Amerikába irányuló acélexportjára; a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) és az IMF-ben a szegény országok ellen irányuló manővereket végeznek… a sor tovább folytatható. Nem az a lényeg, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozott-e valaki Mészáros brosúrájának megjelenése előtt, vagy sem. A fontos az, hogy ő tisztán marxista keretek közé helyezi, és marxista szempontból magyarázza ezeket a jelenségeket.

 

 

A szocialista előretörés aktualitása

 

Könyve utolsó fejezetében Mészáros a szocialista mozgalom előtt álló történelmi kihívással foglalkozik. A kapitalizmus feleslegessé vált, betöltötte történelmi feladatát – emlékezzünk rá, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban ezt a feladatot a modernitás globális elterjesztéseként határozta meg – és most már határozottan destruktív, gátol minden további fejlődést, ezért fel kell számolni. Mészáros a szocialista offenzíva aktualitása alatt annak szükségességét érti.

Első megállapítása szerint csak akkor történhet bármiféle jelentős esemény, ha a mozgalom magában az USA-ban is erőre kap. Egyedül az amerikai munkásosztály vethet véget az imperializmusnak, mivel "nincs olyan politikai/katonai erő a Földön, amely kívülről elvégezhetné azt, amit belülről kell megtennie egy, az USA fennálló rendjéhez képest pozitív alternatívát kínáló mozgalomnak" (57. o.).

A közelmúltig mindez igencsak elavult, avítt álláspontnak tűnhetett, hiszen az USA-ban a radikális politizálást mindenki réges-régen halottnak hitte. De Seattle és a rákövetkező események fényében Mészáros nézetei immár nem is tűnnek annyira meghökkentőnek. Sokkal jelentősebb viszont, hogy rövid brosúrájának zárófejezetében Mészáros nem igyekszik politikai dicshimnuszokat zengeni az új antiglobalizációs és egyéb radikális társadalmi mozgalmak helyzetéről. Sokkal inkább az érdekli, hogy az ilyen új mozgalmak létrejöttének pillanata elérkezett. Mindez pedig a tőke destruktív természetének és a szociáldemokrácia halálának immanens része. A változó helyi feltételek fogják megszabni az egyes fellendülések életképességét, a mozgalom győzelmeit és vereségeit. De az új mozgalom növekedni fog. Nincs más út, csupán a társadalmi átalakulás!

Mészáros azt is egyértelműen kifejti, hogy az osztályharc szükséges új formája nem egyszerűen a defenzív jellegű és megosztott régi munkásmozgalom egy baloldalibb változata kell legyen. A hagyományos munkásmozgalom leküzdhetetlen akadályokba ütközik, amikor megpróbál megszabadulni régi stratégiáitól. A tőke globális egységének lehetetlensége tükröződik abban, hogy a munkásmozgalom képtelen levetkezni megosztott, defenzív jellegét. Nem bízhatjuk a globális kapitalizmusra a munkásosztály globális egységének megteremtését, amely egyszerűen kisarjad a gazdasági harcokból, és a legkevésbé sem számíthatunk a hagyományos szakszervezeti bürokratákra és a ma már hanyatló szocialista pártokra.

Ezért van szükség egy újfajta, radikális tudatosságra. Mészáros fontos különbséget tesz a változás ágenseként felfogott hagyományos ipari munkásosztály, valamint Marxnak a "proletarizálódásról" alkotott sokkal általánosabb elképzelése között, amely szerint "az egyének túlnyomó többsége 'proletarizálódik', és a totális hatalomnélküliség helyzetébe süllyed, ahogy ez a fejlődés egy korábbi fázisában a társadalom legnyomorúságosabb elemeivel – vagyis a proletárokkal – történt" (92. o).

Ebből egy új, pluralista, demokratikus, hierarchiamentes mozgalom következik, amely minden küzdelmet, amire a tőke ellentmondásai sarkallják az embereket, közös nevezőre hoz – ám ezeknek a mozgalmaknak a többsége önmagában és önmagától nem szükségképpen szocialista. Ezeknek a tőkés rendszer megdöntésére irányuló, a valódi egyenlőség eléréséért harcoló mozgalmaknak a genezisét figyelhettük meg Seattle-ben, Genovában, Porto Allegrében és a gomba módjára szaporodó globalizációellenes mozgalmak nagyszámú és ellentmondásos demonstrációin éppúgy, mint számos egyéb társadalmi mozgalomban és küzdelemben.

Könyvének végén Mészáros intőn idézi Rosa Luxemburg híres mondását, amely szerint az emberiség előtt vagy a szocializmus, vagy a barbárság jövője áll. Ám ő még ki is egészíti a luxemburgi figyelmeztetést: "'Barbárság, ha szerencsénk van'. Hiszen a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kiirtása lenne. És az a világ, amely ebből a harmadik, a 'szocializmus vagy barbárság' alternatíváin is túlmutató lehetőségből nőne ki, már csak a svábbogarak számára lenne megfelelő, hiszen azok állítólag még az emberre halálos szintű radioaktív sugárzást is képesek elviselni. Ez a tőke harmadik útjának egyetlen értelmezhető jelentése. " (80. o.)

 

***

 

Ez az írás sokkal inkább Mészáros legfontosabb téziseinek összefoglalására szorítkozott, mintsem kritikai elemzésre. Nem kérek ezért bocsánatot. Ez a kis könyv igen nagy jelentőséggel bír; ám hogy némi kritikával is szolgáljak, a terminológia egy része talán nem lesz azonnal nyilvánvaló és világos azok számára, akik nem járatosak a marxista klasszikusokban. A végső konklúzió azonban nagyon egyszerű: olvassák el!

 

***

 

Részlet Mészáros István könyvének bevezetőjéből

 

"Lassan magunk mögött hagyjuk a huszadik századot, amit a tőke leglármásabb apologétái ‘amerikai évszázadként' jellemeznek. Nézeteiket úgy hangoztatják, mintha az 1917-es októberi forradalom, a kínai és a kubai forradalmak, vagy az azt követkő évtizedek gyarmati felszabadító harcai meg sem történtek volna, nem beszélve a dicső Egyesült Államok megalázó vietnami vereségéről. És valóban, a fennálló rend kritikátlan védelmezőinek magabiztos jóslatai szerint nem csak az előttünk álló évszázad, de az egész elkövetkező évezred arra ítéltetett, hogy mindenben a "Pax Americana" megfellebbezhetetlen elvárásaihoz igazodjék. A sivár valóság mégis azt mutatja, hogy a huszadik század fentebb említett társadalmi földindulásai – amelyekhez még néhányat, pozitívat és negatívat egyaránt, nyugodtan hozzászámolhatunk, így nem utolsósorban a két világháborút is – mögött rejlő, mélyen gyökerező okokat a rákövetkező fejlődés nem volt képes megszüntetni, akárhogyan rendeződtek is át az erőviszonyok a tőke ízlésének megfelelően az elmúlt évtized során. Éppen ellenkezőleg; minden újabb kikényszerített haladék csupán még inkább elmélyítette a kapitalista rendszer ellentmondásait, amelyek egyre fenyegetőbb veszélyt jelentenek magára az emberiség puszta fennmaradására nézve.

A krónikusan feloldhatatlannak bizonyuló társadalmi antagonizmusok a tőke ellenőrizhetetlenségével társulva talán továbbra is hol diadalittas hangulatot, hol az állandóság félrevezető illúzióit vetítik majd elénk, ahogy ez nemrégiben is történt. De mindkét esetben szembesülnünk kell a felgyűlő, pusztítóan elmélyülő problémákkal. Ha az előttünk álló évszázad valóban a tőke dicséretét zengők kórusa által várt "amerikai évszázad" lesz, akkor ez lesz az utolsó évszázad az emberiség számára, hogy évezredekről már ne is beszéljünk. Mindennek semmi köze bármiféle "Amerika-ellenességhez". Már 1992-ben kifejtettem meggyőződésemet, hogy a szocializmus jövőjéről – hangozzék ez bármilyen pesszimistának is – az Egyesült Államokban születik majd a döntés. Erre már a The Power of Ideology utolsó részében is utalni igyekeztem, amikor az univerzalitás problémáját tárgyalom. A szocializmus vagy egyetemesen, világméretekben nyilvánul meg, kiterjedve a világ legfejlettebb kapitalista régióira is, vagy nem valósul meg egyáltalán.

A fejlődés jelenlegi szintjén az összefonódó problémák olyan hosszú távú megoldást sürgetnek, amelyre csak egy univerzális megközelítéssel reménykedhetünk rátalálni. Ám erőszakos "globalizációja" dacára a tőke gyógyíthatatlanul romlott rendszere strukturálisan inkompatibilis az univerzalitással, ha e szó bármely, értelmezhető jelentését tekintjük."

 

István Mészáros: Socialism Or Barbarism: From The "American Century" To The Crossroads. New York, Monthly Review Press, 2001.

 

(A könyvismertetést Járai Erzsébet, a könyvrészletet Konok Péter fordította.)