Michael Hardt-Antonio Negri: Empire (Birodalom) Harvard University Press, Cambridge, Mass and London, 2000

Minden generációnak megvannak a maga fontos könyvei. Míg a kilencvenes évek e tekintetben furcsán terméketlenek voltak, sokak szerint Toni Negri és Michael Hardt 2000-ben megjelent Empire (Birodalom) című könyvével végre megszületett a következő nagy mű, amely társadalomfilozófiai témája ellenére hónapokig volt a bestsellerlisták élén, és a neves harvard-i egyetemi kiadó által valaha kiadott legsikeresebb non-fiction kategóriájú kiadvány lett. Fogadtatása kritikusok között is túlnyomórészt eufórikus volt, Szlavoj Zsizsek szlovén filozófus¹ a könyvet egyenesen napjaink Kommunista Kiáltványának nevezte, de olyan – nem kimondottan baloldali elkötelezettségükről nevezetes -, visszafogottabb hangvételű lapok is, mint a New York Times, igencsak elismerően nyilatkoztak róla.² A megjelenését követő két évben se szeri se száma a jelenleg 11 nyelvre lefordított Birodalommal foglalkozó tudományos értekezéseknek, egyetemi szemináriumoknak és internetes vitafórumoknak, amelyek a könyv szerzőit lassan egy új baloldal szupersztárjaivá teszik.³

 

 

Antonio Negri viszontagságos élete

 

A könyv sikerének titka egyrészt megjelenésének remek időzítése hosszú évek óta tátongó űrt próbál a lassan egyre izmosodó globalizáció-kritikus baloldalon betölteni. Másrészt Antonio Negrinek, az Empire minden bizonnyal nevesebb társszerzőjének viszontagságos élete is kétségtelenül nagyban hozzájárult a könyv váratlan sikeréhez. Az olasz politikafilozófus a nyugati anarchizmus egyik nagy veteránja, akinek neve még a hetvenes évek olasz radikális mozgalmai idején vált ismertté, amikor a PCI reformista passzivitása sok baloldali csoportot sodort a radikalizálódás felé és sztrájkok, gyárfoglalások és politikai merényletek tették puskaporossá a légkört. Negri az egyik legfontosabb anarchista csoport, a Potere operaio (Munkáshatalom) már annak idején is némi misztikus aurával övezett vezető teoretikusa volt. Az olasz marxizmust balról támadó (poszt-)operaista mozgalom filozófusai – Negri mellett Mario Tronti, Paolo Virno vagy Silvia Federici – a tőke és a proletariátus viszonyának újraértelmezésekor arra a következtetésre jutottak, hogy a kapitalizmus fejlődésének mozgatórugója nem annyira gazdasági törvényszerűségekben, sokkal inkább az osztályharcban rejlik. Ez az aránylag egyszerű és a radikális baloldal számára sokat ígérő korreláció hálás fogadtatásra lelt az olasz szélsőbal militáns részénél is. Miután a hetvenes évek végén a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) merényleteihez hasonló fegyveres akciók során az olasz Brigade Rosse a volt kereszténydemokrata miniszterelnök, Aldo Moro meggyilkolásával okot szolgáltatott több radikális politikai csoport feloszlatásához, több ezer társával együtt Negri is évekre börtönbe került – itt írta eddig talán legismertebb művét, a "L'anomalia selvaggia" című Spinoza-tanulmányt is. Bár az ellene felhozott vád jogi alapja – állam elleni fegyveres felkelés szervezése – sokak szerint igencsak kérdéses volt, Negrit több évi szabadságvesztésre ítélték. A börtönből az Olasz Radikális Párt parlamenti mandátuma mentette meg, amely rövid ideig védettséget biztosított számára. Amikor azonban beláthatóvá vált, hogy az olasz parlament döntése alapján meg fogják fosztani mentelmi jogától, Negri Franciaországba menekült, ahol a frissen megválasztott szocialista elnök, François Mitterrand neki és több száz olasz radikálisnak politikai menedékjogot ajánlott fel. A párizsi egyetemen – ahol a könyv társszerzője, az amerikai Michael Hardt diákja volt – Negri Gilles Deleuze és Felix Guattari segítségével töretlenül folytathatta egyetemi pályafutását. 1997-ben visszatért Rómába, ahol bár börtönbe került, de korára és egészségi állapotára való tekintettel kijárásos lakója a Rebbibia fogháznak. Negri egykori tanítványa kacskaringós úton (mérnöknek készült, majd Guatemalában és Equadorban dolgozott keresztény segélyszervezetnél, később napelemszerelőként került Olaszországba) jutott az amerikai Duke Egyetemre, ahol most irodalomtörténetet tanít. Az Empire a szerzők második közös műve, s míg az első nem aratott valami nagy sikert, a másodiknak minden esélye megvan arra, hogy a globalizáció-kritikus ifjúság bibliájává váljon.

Ennek ellenére nagyon is kérdéses, hogy a szerzők mondanivalója sok olvasójuk által helyesen értemezett-e. Ez nem csupán a könyv folyondárszerűen szerteágazó érvelése miatt kérdés, igencsak megnehezíti az olvasást és inkább egy esszégyűjteményre emlékeztet. A szerzők célja nem kevesebb, mint a jelenlegi kapitalizmus – vagy mondjuk inkább: világrend – elemzése és egy emancipatív politikai felszabadítás lehetőségeinek a körvonalazása. Ezt megvalósítandó, könyörtelenül leszámolnak minden illúzióval, amely a globalizációs folyamat pozitív befolyásolását tartja szem előtt. Sok esetben Hardt és Negri könyve pontosan azoknak a begubózott baloldali konzervatív, globalizációellenes mozgalmaknak a kritikájaként olvasható, amelyek – kimondva vagy kimondatlanul – csupán a lokális megvédését és a globális kirekesztését tűzik ki célul.

 

 

Birodalom

 

Hardt és Negri szerint az imperializmus – legalábbis az általunk ismert formájában – halott. Velejárója ennek a fejlődésnek a nemzetállamok lassú eltűnése. Ez alapvetően jó hír. Jelenleg éppen az imperializmusból egy új uralmi formába való átmenetnek lehetünk a tanúi. Ezt az új uralmi formát keresztelik a szerzők Empire-nek, azaz Birodalomnak, amin voltaképpen a posztmodern filozófia, posztimperialista gazdasági rendszer, posztfordista-posztindusztriális termelés és a kontrolltársadalmi uralom pozitívra váltott gyűjtőfogalma értendő.

A szerzők szerint a szemünk előtt kibontakozó új világrend gazdasági alapja egyre távolabb kerül a kizsákmányoláson alapuló hagyományos kapitalista-imperialista fejlődési modelltől. Az imperializmus korában a nemzetállamok által megvont határok egyértelműen meghatározták az első és a harmadik világ közötti hatalmi viszonyokat. Az imperializmussal ellentétben az új Birodalomnak nincsen központja, és a határok jelentősége is egyre csökken. Fő jellemzője decentrális jellege, mely leginkább az internethez teszi hasonlóvá – egyszerre mindenütt ott van, de ennek ellenére egyértelműen mégsem lokalizálható. A szerzők szerint jelenleg egyre inkább megszűnik az első, második és harmadik világ közötti különbség, hiszen a globalizáció hatására elképesztő szegénység és hihetetlen jólét egymás közvetlen közelében létezik szerte a világon.

A globalizáció nemcsak egy gazdaságpolitikai tény, hanem egyre növekvő mértékben válik a nemzetközi jog alapjává is: fő jellemzője ennek a változásnak az általánosan elfogadott nemzetközi jog egyik eddig érinthetetlennek vélt alappillérének, a szuverenitás jogának semmibe vétele. A szerzők szerint ennek legnyilvánvalóbb példája az egyre szaporodó, úgymond "civilizáló" katonai beavatkozások elterjedése – meglátszik a könyvön, hogy a kilencvenes években, azaz az 1991-es iraki "Sivatagi Vihar" és a koszovói intervenció között, ezek élményeit feldolgozva íródott -, de a 2003-as Irak elleni támadás is pontosan beletalál a képbe. A nemzetközi jog átértelmezésének szellemi előkészítői a "ius bellum"-iskola, az igazságos háború elméletének amerikai újrafelfedezői, akiknek munkája nyomán az új világrendtől való devianciákat egyszerűen terrorista akcióként lehet (meg-)bélyegezni. Ez a többek között Augustinus egyházatyára is hivatkozó elmélet utat nyitott a deviáns államok elleni háború csendőri beavatkozásként való kezelése előtt. Bár a Birodalom megizmosodását egy többé-kevésbé folytonos vérfürdő kíséri, sikerének titka nem az erőszak kizárólagos gyakorlása feletti jog használatán alapul, hanem azon a képességén, hogy ezt – a kommunikációs csatornák szinte kizárólagos birtoklása által – képes egy csak nehezen definálható "Jó" érdekében bemutatni.

Bár sok esetben nagyon is úgy tűnik, hogy a Birodalomról elmondottak kísértetiesen találóak az USA-ra, a szerzők szerint az új világrendnek nincs egyértelmű központja. Az USA a jelenlegi globalizáció motorjaként ugyan kétségtelenül fontos szerepet játszik a Birodalom kialakulásában, a Birodalom hatalma nem nemzetállami jellegű és nem redukálható csupán egy államra. Ugyanakkor – így Hardt és Negri – nagyon fontos az utóbbi kétszáz év amerikai politikai fejlődését szem előtt tartani, hiszen az amerikai fejlődési modell sikere nagyban megegyezik a Birodalom elterjedésének dinamikájával. Az amerikai sikersztori fő mozgatórugója szerintük az amerikai alkotmányban rejlik, amelyet a reneszánsz humanizmus egyik legfontosabb örökösének tartanak. Pontosan azok az alapelvek, az új iránti nyitottság és ennek integrálóképessége teszik a Birodalmat jelenleg annyira sikeressé, mint az utóbbi kétszáz évben az Egyesült Államokat.

A Birodalom további alappillére a Foucault által ismertté tett biohatalom és a kontrolltársadalom fogalma. Foucault a XVIII. századtól kezdődően, a modern állam megjelenésekor az állam hatalmának átalakulását figyelte meg. Ellentétben az élet és halál fölötti uralommal, ekkor az államhatalom érdeklődésének középpontjába az élet feletti ellenőrzés került – s így a népességfejlődés, egészségügy, népjólét iránti érdeklődés lett az alapja az úgynevezett kontrolltársadalom kialakulásának, amely az uralom egy új, fejlettebb formáját jelenti. Míg a fegyelmi társadalom hatalma az elnyomáson alapul és ezért véges, a kontrolltársadalom a rendszabályozáson keresztül sokkal mélyebbre hat. Jellemző erre a hatalomra, hogy ellentétben a fegyelmi társadalom homogenizáló tendenciájával, a kontrolltársadalom a különbségek ellenőrzése által gyakorolja a hatalmat. Ez a fajta "puha" uralom jellemzi Hardt és Negri Birodalmát is, melynek hatalmi logikája nem elnyomáson és kizsákmányoláson, hanem a különbségek kihasználásán alapul, és képes az ellene forduló energiát is a maga javára fordítani.

 

 

Sokaság

 

A biohatalom az összekötő láncszem a Birodalom és a könyv második központi fogalma, a Sokaság (Multitude) között. Bár egyértelmű definíciója hiányzik a könyvből, fetételezhető hogy a Sokaság a "nép" vagy a "proletariátus" fogalmak sokkal komplexebb, ellentmondásosabb, "posztmoderndebb" utódja. Sokaságon voltaképpen nem egy alany, hanem a "szingularitások erőtere" értendő, amely önmagában sem homogén és folytonos változásoknak van kitéve. Éppen ezért lehetetlen a Sokaság érdekeit feltérképezni vagy a Sokaságot közös cselekedetekre motiválni – s mivel a Sokaság a Birodalomnak szerves része, ezáltal megszűnik a hatalommal való szembenállás antagonizmusa is.

Ennek az foucault-i átalkulásnak sok köze van ahhoz, amit Hardt és Negri immateriális munkának neveznek. Ezen a domináns termelési folyamatok strukturális átalakulásának eredményeképpen létrejövő új munkafolyamatok értendők, melyek a huszadik század végére az ipari termelés szerepének csökkenése és a termelés új formáinak megjelenése következtében jelentek meg. A szolgáltató szektor szerepének megnövekedése olyan tudásalapú foglalkozások előretörését jelenti, melyekre nem a monoton gyári munka hanem a menedzselés, kommunikáció, kutatás, tanácsolás a jellemző. E folyamatnak Hardt és Negri szerint két fontos következménye van. Egyrészt a munkakapcsolatok az új fajta kapitalizmus – a szerzők terminológiájával élve: a Birodalom – kialakulásának és fejlődésének velejárói és következményei. Ellentétben az ipari világ hierachikus rendszerével, itt a struktúraváltás a hierarchiák átalakulását és részben megszűnését is magával hozza. Másrészt – és ebben rejlik a szerzők szerint a forradalmi potenciál – e fejlődésnek, úgymond, a melléktermékeként megjelenő affektív emberi kapcsolatok elterjedése fokozatosan aláaknázza a Birodalom hatalmát. Ezek az emberi kapcsolatok és hálózatok, amelyek a Birodalom kialakulásával párhuzamosan születnek meg, ugyancsak immateriális jellegűek. A Sokaság termelőerejében, kreativitásában, a változás iránti vágyában rejlik majd sikerének titka, mely magában hordja a Birodalom megdöntésének lehetőségét is.

 

 

Ellen-Birodalom

 

A nemzetállamok lassú agóniája és a munkakapcsolatok átalakulása tehát pontosan azokat az évszázados béklyókat szüntetik meg, amelyekkel a hajdani kapitalista világrend hatalma legitimációjára volt képes. Bár a szerzők meggyőződése, hogy a globalizációban a Sokaság felszabadulása számára hihetlen lehetőség rejlik, az ellen-Birodalom mibenlétének kérdése végül is megválaszolatlan marad. Könyvük utolsó fejezetében, mely sokatmondóan s még többet sejtetően a "Birodalom bukása" címet kapta, három konkrét javaslattal állnak elő, amelyek megvalósítását a Sokaság zászlajára tűzhetné. Ezek egy "globális társadalmi bér" (egyfajta mindenkinek, feltétel nélkül biztosított szociális segély) és egy "világpolgári jog követelése", valamint a kommunikációs hálózatok feletti hatalom átvétele. Ezzel a könyv záróakkordjai egyre inkább eltávolodnak az addig megszokott lenyűgöző érveléstől és zavaróan ezoterikus kiáltvány-jelleget kölcsönöznek a műnek. Önmagukat meg nem tagadva, a szerzők mélyen merítenek – egy jócskán trivializált – anarchizmus alapgondolataiból. Hobbes pesszimista világképével szembefordulva, Negri és szerzőtársa szerint az állam és a tőke eltűnése nem a "mindenki mindenki ellen" riasztó rémképét vonná maga után, hanem a gazdasági jólét megteremtése mellett egy szellemi értelemben vett "jó élet" eljövetelét tenné majd lehetővé. A könyv egy már-már vallásos himnusszal zár, melynek mondandója dióhéjban az, hogy a Birodalom önpusztító fejlődése valamint a Sokaság kooperatív termelőereje és kreatív spontaneitása – melynek kibontakozását a hatalom jelenlegi berendezkedése még gátolja – hamarosan megteremti majd a lehetőséget egy Assisi Szent Ferenc-i eszményi világ megvalósításához, amit a természettel való összhang és a hatalmi viszonyok teljes megszűnte jellemez.

Kritikák sokasága

 

Alapvetően két irányból érte jelentős kritika a könyvet. A bírálatok egyrészt empirikus hiányosságokra hívták fel a figyelmet, másrészt a könyv optimista hangvétele zavarta meg a könyvvel foglalkozó, főképp baloldali kritikusokat.⁴

Már az is igencsak kérdéses, hogy valóban a szerzők által látott mértékben csökken-e a nemzetállamok szerepe.⁵ A nemzetközi porondon ma is a nemzetállamok dominálnak, melyek sokszor meglepő módon tudnak ellenszegülni a globalizáció feltételezett logikájának. Különösképpen az Egyesült Államok szerepének növekedése is ez ellen szól – amely a szeptember 11-i események után alapjában véve imperialista mintát követő hatalmi politikát folytat.⁶ Kérdéses az is, hogy a globalizáció valóban a határok eltörléséhez és az első és a harmadik világ közötti különbségek megszűnéséhez vezet-e. E különbségek megszűnése legjobb esetben is csak egy kisebbség számára valós – a túlnyomó többség ugyanúgy egy szigorú nemzetállami határokkal körülvett világban él. Ezenkívül a könyv gyakorlatilag semmilyen figyelmet nem szentel a globalizáció hatására a harmadik világban végbemenő folyamatoknak.⁷

A könyv a Sokaság részben már nem egyértelmű – és folyamatosan változó – meghatározása miatt is rengeteg bírálatot váltott ki.⁸ Sok kritikus szerint nagyon is kérdéses egy bár önmagában megosztott, de a birodalommal szemben egységes Sokaság kialakulása, hiszen a kapitalista termelési folyamatok átalakulása továbbra is újrateremti a sokaságon belül a különböző csoportok konkurrenciáját. Ezenkívül az immateriális munka szerepének a szerzők szerint nagymértékű növekedése is inkább az azóta megbukott new economy propagandájának tudható be, semmint empirikusan bizonyítható tény.⁹ Nem tiszta az sem, hogy a kialakulófélben lévő információs társadalomban az úgynevezett affektív munkát végzők Sokasága milyen módon juthatna hirtelen a kommunikációs csatornák birtokába, és fordítaná ezeket a Birodalom ellen. Bár a szerzők a nemzetállam globalizációval szembeni védelmezőit kritizálják, ugyanakkor egy "társadalmi bért" követelnek. Hogy a nemzetállamok megszűnte után ki utalja ezt majd át, tisztázatlan marad.¹⁰

A könyv számottevő empirikus hiányosságainak fevonultatása mellett rengeteg kritika érte a szerzőket vizionárius és sokak szerint túlzottan optimista hangvételük miatt is, mi több, néhány esetben már példátlan sikerük is szinte elég volt érveik elvetéséhez. A könyv kiáltványjellege, gyakran enigmatikus metaforák mögött megbúvó mondanivalója, elméleti problémák valósakkal helyettesítése vagy az időnként felületes, vázlatszerű érvelés minden okot meg is ad a nemtetszésre. Kérdéses marad, hogy a szerzők által választott új terminológia alkalmas-e a meglévő világrend bírálatára, vagy csupán eltakarja és megszelídíti a meglévő hatalmi viszonyok keserű valóságát. És ezáltal akarva-akaratlanul a meglévő társadalmi rend malmára hajtja a vizet. Egyes kritikusok a békés ferences tradícióra való hivatkozás mögött egy a világgal öregkorára megbékélt Negri passzivitását látják, aki egy diffúz megváltás reményében feladta a harcot.¹¹ A Negri hatvanas évekbeli művein felnőtt operaista kritikusok szerint viszont az élet a szerzők által bevetett filozófiai nagyágyúk ellenére sem változik kapitalista "projektté", amelyben posztmodern módon minden egyszerre igaz és hamis. Hardt és Negri fatalista megállapítása, miszerint a kapitalizmus éppen saját sírját ássa (amiben nem igazán kell zavarni), ha nem is a tények szándékos félremagyarázása, de jól végiggondolva a dolgot, végeredményben felér egy közepes hatótávolságú konzervatív forradalommal.¹²

 

 

Birodalom – folyt. köv.

 

Minden generációnak megvannak a maga fontos könyvei. Két évvel a Birodalom megjelenése után nehéz megmondani, hogy Hardt és Negri közös műve helyet talál-e majd a klasszikusok könyvespolcán. Legnagyobb érdeme eddig talán az, hogy friss szelet hozott a globalizációval foglalkozó baloldal elméleti vitáiba, és néven nevezett jó néhány tényt: pozitív fogadtásának egyik jele az is, hogy Franciaországban Multitude (Sokaság) címen új fóruma jelent meg a nem dogmatikus baloldalnak. Mint hírlik, a szerzőpáros dolgozik már a folytatáson is, a Birodalom – 2 minden bizonnyal megpróbálja majd megválaszolni a kritikák egy részét.

A könyvvel kapcsolatosan talán még egy forradalmi újdonságot lehetne megemlíteni. Mivel a kiadót váratlanul érte a nagy kereslet, és nem volt képes a könyvet időben szállítani, egy merész húzással a mű kéziratát felhelyezte a világhálóra, ahol a www.hup.harvard.edu/pdf/HAREMI.pdf cím alatt bárki számára letölthető. Ez lenne talán az első lépés a Hardt és Negri által propagált új világrend felé?

 

Michael Hardt/Antonio Negri: Empire (Harvard University Press, Cambridge, Mass and London, 2000)

 

 

 

Jegyzetek

 

1 Zizek, Slavoj: "Have Michael Hardt and Antonio Negri rewritten the Communist Manifesto for the 21st century?", Rethinking Marxism 13, 3-4 (2001)

2 Eakin, Emily: "What is the next big idea?", New York Times, 7. 7. 2001, Lau, Jörg: Biomacht und Kommunismus, Die Zeit, 23.5.2002,

3 Albrecht, Christoph: "Die neue Religion der philosophischen Seminare", Frankfurter Allgemeine Zeitung 19. 6. 2002

4 Balakrishnan, Gopal: "Hardt and Negri's Empire", New Left Review 5/2001, Flood, Andrew: Is the emperor wearing clothes? A review of Negri and Hardt's Empire from an anarchist perspective. www.struggle.ws, Panitch, Leo: "Gems and baubles in Empire", Historical Materialism 10/2 (2002), Wissel, Jens-Buckel, Sonja: Age of Empire, www.links-netz.de

5 Joachim Hirsch: Tote Hunde wecken, arranca! 24/2002

6 Jahnke, Eli: "Toni Negris Empire, Multitude und Marxismus", Marxismus 21/2002, Callinicos, Alex: "Toni Negri in perspective", International Socialism Journal 92/2001, Brand, Ulrich: "Die Revolution der globalisierungsfreundlichen Multitude", Das Argument 245/2002

7 Diefenbach, Katja: Diskontinuität und Terror, Blätter des iz3w, April 2002

8 Rapp, Tobias: "Hier kommt der Masterplan", Jungle World, 20. 3. 2002

9 Panitch, Leo: "Gems and baubles in Empire", Historical Materialism 10/2 (2002), Hauer, Dirk: Alle Unklarheiten beseitigt, Fantomas 2/2002

10 Rapp, Tobias: "Hier kommt der Masterplan", Jungle World, 20. 3. 2002, Henwood, Douglas: Blows against Empire, Left Business Observer 96/2001

11 Hartmann, Detlef: Empire – Linkes Ticket für die Reise nach rechts, Assoziation A, Berlin, Hamburg, Göttingen, 2002

12 Hartman, Detlef: "Empire": Einladung der Linken in eine neue konservative Revolution, Alaska 240

 

A PDS-hez közelálló német Rosa Luxemburg Alapítvány honlapján linkgyűjtemény található az eddig megjelent méltatásokkal: http://www.rosa-luxemburg-stiftung.de/Einzel/empire/

 

 

Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva
Critica sorozat, Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

Az egész világon egyre erőteljesebbé válik a kapitalista globalizációval szembeni ellenállás, ezért korunk dinamikájának megértése ma fontosabb, mint valaha. Az elmélet és a gyakorlat közötti viszony ismét tiszta és nyomatékos.

A mozgalom céljait jól szolgálja az a burjánzó irodalom, amely a globális kapitalizmus pusztító tevékenységét elemzi, megvizsgálva a környezetszennyezés okait, vagy hogy milyen szerepet tölt be az IMF és a WTO a szegény országok rabszolgasorba taszításában stb. Felhívom a figyelmet többek között Naomi Klein briliáns No Logo, és David Cromwell Private Planet című műveire, valamint a radikális közgazdászok – így Walden Bello – írásaira.

Létezik egy sokkal általánosabb társadalmi elmélet is, amely a jelenlegi korszak természetét és dinamikáját próbálja analizálni, különös tekintettel a globalizáció gazdasági, kulturális és politikai aspektusaira. Ezeknek a műveknek a nagy része – posztmodern és hasonló elképzeléseket követve – arra törekszik, hogy meghatározza a globális társadalom előttünk álló "új szakaszának" dinamikáját. Jelenleg ennek a fajta irodalomnak Michael Hardt és Toni Negri Empire (Birodalom) című írása a legigényesebb és legismertebb példája, amely iránt még a média is élénken érdeklődött.

Az új, "posztmodern társadalom" felvázolása során általában abból a feltételezésből indulnak ki, hogy bár ez a szép új világ nyilvánvalóan a kapitalizmus egy formája, mégis valahogy minőségileg új és – ami a legfontosabb – stabil. Hardt és Negri például a "Birodalom" – az imperializmus régebbi változataitól különböző új regulációs forma – hatalmi és ellenőrzési típusait elemzik mélyrehatóan művükben. Ebben a vitában háttérbe szorul a kapitalizmus válságoktól terhes és ellentmondásos természetéről alkotott marxista felfogás, akárcsak annak a megértése, hogy a válságok legyőzése nélkül – vagyis alapvető társadalmi és politikai változások végrehajtása nélkül – nem alakulhat ki új társadalmi rend.

Ebben a kontextusban rendkívüli jelentősége van Mészáros István új könyvének. Mészáros fő műve, a Beyond Capital (A tőkén túl, 1995) megkísérli aktualizálni – de nem revízió alá venni – Marx A tőkéjét, hogy megragadhassa a huszadik század végi kapitalista fejlődés problémáit. A szocializmus vagy barbárság valójában egy nagyobb mű témáinak összefoglalása, bár figyelmének fókuszában a globalizáció dinamikája áll.

Mészáros elemzése szerint a kapitalizmus – mivel sokkal tovább fennmaradt, mint azt a legtöbb marxista klasszikus valaha is lehetségesnek vélte – a degeneráció új formáit fejlesztette ki. Marx megállapította, hogy addig nem jön létre új társadalmi forma, amíg a fennálló rend a termelőerők és az emberiség fejlesztésének terén ki nem merítette a rendelkezésére álló összes potenciálját. Ebből kiindulva Mészáros azt állítja, hogy a kapitalizmus olyan új fejlődési szakaszba lépett, amely rendkívül pusztító hatással van az emberiségre, sőt magára a bolygóra is. Ezekkel a hatásokkal csak úgy lehet szembeszegülni, ha létrehozunk egy új, szocialista társadalmi formát. A dolgok jelenlegi állása mellett a globalizáció nem egy új társadalom dinamikáját tárja elénk, hanem csak a régi elhúzódó haláltusáját jelenti.

 

 

A konjunkturális válságtól a strukturális válságig

 

A modern kapitalizmus pusztító természete két dimenzió mentén tárul fel. Az egyik a válságok megváltozott természete – a tizenkilencedik századra és a korai huszadik századra jellemző periodikus konjunkturális válságok után korunkban mind nyilvánvalóbbá válik, hogy egyre mélyülő strukturális válsággal állunk szemben. Az előző korszak konjunkturális válságai és gazdasági recessziói – Marx szavaival élve: "óriási viharai" – csupán hosszabb-rövidebb epizódok voltak annak ellenére, hogy a tömegek számára nyomort és nélkülözést hoztak és felszították az osztályharcot – hiszen nem gátolták meg a kapitalizmust a termelés "mindenoldalú fejlesztésének" elősegítésében, ami lerakta az új termelési módhoz és társadalmi rendhez szükséges alapokat.

"Ma – érvel Mészáros – öngyilkos dolog lenne azt képzelni, hogy a kapitalizmus pusztító valósága az emberi létezés új, olyannyira szükséges fenntartható újratermelési módjának előfeltétele lenne." (15. o). A kapitalizmus határozottan kimerítette minden progresszív szerepét az emberiség számára. A válságok és recessziók folyamatosan napirenden vannak; a rendszer a permanens strukturális válság periódusába lépett, amelyben a fejlődés normális tendenciái maguk is totálisan destruktívnak bizonyulnak. Ebben a rövid művében Mészáros csak néhány példát hoz megállapításainak alátámasztására (és ezek is csupán illusztrációk maradnak). Megemlíti például a globális strukturális munkanélküliséget, megvizsgálja, hogyan teremti meg a globalizáció a fejlettebb országokban a szegényebb országokra jellemző munkafeltételeket ahelyett, hogy a prosperitást terjesztené el az egész világon; megállapítja, már a látszatát is feladták annak, hogy a gazdag és szegény országok és a társadalmi osztályok közötti különbségek csökkentésére törekednének; kijelenti, hogy a kapitalizmus stabilitása egyre nagyobb mértékbe a jelentős állami pénzsegélyektől és szubvencióktól függ, és e stabilitás fenntartásában egyre meghatározóbb szerephez jut a fegyvergyártás.

A strukturális válságot illusztráló példák közül kettő alapvető fontosságú. Az a tény, hogy egyre több szemetet termelnek, és egyre fokozódik a környezetszennyezés, nem csak azt mutatja, hogy a tőke gazdasági problémákkal kénytelen szembenézni, hanem azt is, hogy a felhalmozási folyamat fizikai korlátokba ütközik, és végső soron magának a Földnek a sorsát is kétségessé teszi. India és Kína immár elérte Észak-Amerika szeméttermelési és környezetszennyezési szintjét; ez pedig azt mutatja, hogy a "modernizáció" egyre inkább egyenlővé válik a környezeti katasztrófával. Ha megértjük, hogy az USA mai imperialista politikáját az új olajlelőhelyek (így a Kaszpi-tenger környékének) megszerzése határozza meg, tisztán kirajzolódik előttünk a környezeti katasztrófa képe. Marx, mint Mészáros leszögezi, teljesen tudatában volt a tőkés felhalmozás effajta korlátainak, bár az ő idejében ezek a veszélyek még csupán egy-egy rövid megjegyzést érdemeltek.

A második példa, amit érdemes jobban megvizsgálnunk, a munkát illető jogok megnyirbálása és a szociáldemokrácia válsága. Majdnem az összes fejlett kapitalista országban a jóléti állam lebontásához vezetett az, hogy a tőke egyre inkább elveti a társadalmasítást – és így az egészséges, képzett munkaerő nagyarányú termelését; egyre több helyen kényszerítik rá a dolgozókra a harmadik világra jellemző munkaviszonyokat, egyre kevesebb a szakképzettséget igénylő munka, ezzel szemben mind többen és többen kényszerülnek alkalmi munkákat végezni. A tömegtermelést előszeretettel telepítik át egyes autoriter országok különleges övezeteibe (lásd pl. Naomi Klein beszámolóját a No Logoban), és mindez visszahat a "fejlett" kapitalista országokban uralkodó munkaviszonyokra – hiszen ott is a harmadik világra jellemző munkaviszonyok válnak általánossá. Mindez arra utal, hogy véget ért a szociáldemokrácia korszaka, hogy nem lehet több reformot kipréselni a tőkéből. A szociáldemokrata pártok – melyeket leginkább a New Labour komolytalan handabandázása jellemez – a "harmadik út" mágikus jelszava mögé húzódtak vissza, vagy ha már azt is teljesen elnyűtték, akkor őszintén cinikussá válnak és egyre nyíltabban a kapitalista "újjászervezés" szekértolóivá szegődnek. Napjainkra a tőke már nem csak a jóléti államot rombolta le, és nem csak a szociáldemokráciát életképessé tevő vívmányokat vonta vissza, hanem nyílt támadást intézett minden rendű és rangú szakszervezeti jog ellen, márpedig ezek jelentették a szociáldemokrácia létének alapját. Így került ma napirendre a társadalmi átalakulás szükségessége.

Rengeteg példát lehetne találni a tőke mindenre kiterjedő pusztító természetére, és ezt könnyű lenne szembeállítani korábbi progresszív szerepével. Ilyen példa lehetne a tőkét és a munkát, a termelést és a fogyasztást történelmileg koncentráló város válsága. A tizenkilencedik század és a huszadik század elejének nagy városi reformjai – amelyek eredményeként létrejöttek a közművek, az egészségügyi ellátás és a tömeges elemi iskolai oktatás – onnan eredtek, hogy a tőke felismerte a munkásosztály szocializációjának szükségességét. A reformok eredményeként stabil munkásosztálybeli közösségek jöttek létre, erős volt a munkásmozgalom és "minden szempontból fejlődött" a termelés – Mészáros azonban vitatja ezt a fejlődést. Ezek a viszonyok napjainkban is válságban vannak. A tőkét egyre kevésbé érdeklik a városok, csupán az áll érdekében, hogy körülbástyázott területekként és zónákként tartsa fenn azokat a városrészeket, ahol a gazdagok fogyaszthatnak és kommunikálhatnak – megvédve őket a körülöttük burjánzó, egyre inkább gettóba zárt, megrendszabályozott, megosztott munkanélküli tömegektől. Ez a Szárnyas fejvadász-szerű rémálom leginkább a harmadik világra és az Egyesült Államok bizonyos területeire jellemző. Az USA városairól kiváló elemzést olvashatunk Mike Davis City of Quartz (Kristályváros) című írásában, valamint későbbi műveiben. Persze Amerikában is csupán egy általános jelenség legfejlettebb formájával szembesülhetünk.

 

 

Az imperializmus potenciálisan legpusztítóbb szakasza

 

A globalizáció tehát egy súlyos strukturális válság kontextusában megy végbe. A jelenlegi periódus nem egyfajta új, szakadatlan posztmodern átalakulás, hanem – mint Mészáros rámutat – "az imperializmus legveszélyesebb időszaka, amelynek valaha is tanúi lehettünk a világ történelme során". A fennálló rendszer mélyülő krízise az, ami valamiféle egészen új jelenségnek tűnik.

Érdemes felhívni a figyelmet egyfelől Mészáros, másfelől Hardt és Negri, valamint a hasonló szemléletű szerzők közötti nézetkülönbségekre. Az utóbbiak véleménye szerint a régi típusú imperializmust aláásta a világpiac, amelynek "kódolatlan és területi határok nélküli szabad áramlásához akadálymentes térre van szüksége… A világpiac totális megvalósítása szükségszerűen az imperializmus végét jelenti" (133. o.). A globalizáció vizsgálatánál leginkább a kommunikáció sebességének növekedésére, technikájának és eszközeinek – így az Internetnek – fejlődési folyamatára, valamint a globális pénzügyi hálózatokra koncentrálnak. Ez a fajta megközelítés a tőkét elsősorban pénzalapként fogja fel, s ebből a szempontból elavultnak tűnik minden akadály, amely meggátolná a tőkét abban, hogy akadálytalanul és azonnal eljuthasson a világ bármely pontjára. A fenti nézet szerint az imperializmus a "globális felparcellázás mechanizmusa, amely területi korlátok közé szorítja a tőkeáramlást, bizonyos áramlatokat gátol, míg másokat elősegít" (uo.).

Mindez szükségszerűen egy olyan "globális kormányzat" feltételezéséhez vezet, amelybe végül majd a globalizáció torkollik. Ez pedig vagy egyfajta globális állam formájában valósul meg – ahogyan a liberálisok egy felturbózott ENSZ-ről képzelegnek -, vagy – ahogyan Hardt és Negri látja a dolgokat – az új típusú globális szabályozó erők maguktól rendszerbe szerveződve alakítják ki globális viszonyaikat.

Mészáros ezzel szemben azt tételezi, hogy a tőke nem csupán pénzalap, hanem valóban Tőke, önmagát megsokszorozó értéktöbblet, egy olyan folyamat részese, amely szükségszerűen az aktuális tőkék pluralitásának anyagi formáját ölti magára, és így a tőkék között egyre szükségszerűbben élesedik ki a profitért folyó küzdelem. Innen kiindulva törekszik Mészáros annak a meghatározására, hogy mi teszi olyan végzetessé az imperializmus ezen új szakaszát. Véleménye szerint Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című híres művében egy olyan világról ír, amelyben a hatalmas imperialista országok egy csoportja saját óriási kapitalista korporációik érdekeitől vezérelve megpróbálja biztosítani az értéktöbblet profitot hozó termeléséhez szükséges globális forrásokat. Ennek az egyre fokozódó versenynek az eredménye a két világháború lett.

Ezt az időszakot váltotta fel a jelenlegi korszak. Az 1970-es évek óta egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az imperializmus globális hegemóniája a tőke strukturális válságával párosul, valamint azzal a ténnyel, hogy az Egyesült Államok immár az egyetlen imperialista hatalomként maradt a porondon. Ez az imperializmus legveszélyesebb szakasza, mert fennáll annak a veszélye, hogy egyetlen szuperhatalom ragadja magához az egész világ feletti uralmat, és ez a hatalom erőszakos eszközökkel próbálja majd megoldani a feloldhatatlan ellentmondásokat; mindez pedig "a történelem irracionalitásának legszélsőségesebb formájához vezethet" (38. o.).

Nem lehetséges megvalósítani a globális államot vagy a "globális kormányzat" feltételeit, mivel az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalomként globális kormányzatra törekszik – vagy Mészáros szavaival élve "a kapitalista rendszer állama" kíván lenni. Ez a törekvés elkerülhetetlenül oda vezet, hogy szektás módon elsősorban bizonyos tőkés csoportok (főleg az amerikai multinacionális vállalatok) profitigényeit igyekeznek biztosítani, ami viszont más tőkés csoportok ellentétes érdekeibe ütközik.

Továbbá az egyre mélyülő strukturális válság feltételei között, valamint a jövedelmezőség biztosítására irányuló egyre kétségbeesettebb próbálkozások közepette "elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor az egymással versengő imperialista hatalmak együttélése immár elviselhetetlenné válik" (32. o.). Az USA kíván a globális állammá válni, és az amerikai tőke a "globális tőke" státusára aspirál, újdonsült könyörtelenséggel számolva fel minden riválisát. Ez az új világrend növekvő irracionalitásának alapja, amely 2001. szeptember tizenegyedikét követően vált igazán világossá, pontosabban azután, hogy meghirdették az USA vezette "háborút a terrorizmus ellen". Rengeteg példával lehetne illusztrálni az "USA globális vezető szerepének" irracionalitását és ellentmondásait: világméretű aspirációik ellenére sem tartják be a széndioxid globális kibocsátásáról szóló kyotói egyezményt; nem hajlandóak elfogadni egy nemzetközi büntetőbíróság felállítását; teljességgel képtelenek következetes politikát folytatni a Közel-Keleten; miközben megkísérelték felállítani a terrorizmus elleni globális koalíciót, óriási vámtarifákat vetettek ki a "baráti" országok Amerikába irányuló acélexportjára; a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) és az IMF-ben a szegény országok ellen irányuló manővereket végeznek… a sor tovább folytatható. Nem az a lényeg, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozott-e valaki Mészáros brosúrájának megjelenése előtt, vagy sem. A fontos az, hogy ő tisztán marxista keretek közé helyezi, és marxista szempontból magyarázza ezeket a jelenségeket.

 

 

A szocialista előretörés aktualitása

 

Könyve utolsó fejezetében Mészáros a szocialista mozgalom előtt álló történelmi kihívással foglalkozik. A kapitalizmus feleslegessé vált, betöltötte történelmi feladatát – emlékezzünk rá, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban ezt a feladatot a modernitás globális elterjesztéseként határozta meg – és most már határozottan destruktív, gátol minden további fejlődést, ezért fel kell számolni. Mészáros a szocialista offenzíva aktualitása alatt annak szükségességét érti.

Első megállapítása szerint csak akkor történhet bármiféle jelentős esemény, ha a mozgalom magában az USA-ban is erőre kap. Egyedül az amerikai munkásosztály vethet véget az imperializmusnak, mivel "nincs olyan politikai/katonai erő a Földön, amely kívülről elvégezhetné azt, amit belülről kell megtennie egy, az USA fennálló rendjéhez képest pozitív alternatívát kínáló mozgalomnak" (57. o.).

A közelmúltig mindez igencsak elavult, avítt álláspontnak tűnhetett, hiszen az USA-ban a radikális politizálást mindenki réges-régen halottnak hitte. De Seattle és a rákövetkező események fényében Mészáros nézetei immár nem is tűnnek annyira meghökkentőnek. Sokkal jelentősebb viszont, hogy rövid brosúrájának zárófejezetében Mészáros nem igyekszik politikai dicshimnuszokat zengeni az új antiglobalizációs és egyéb radikális társadalmi mozgalmak helyzetéről. Sokkal inkább az érdekli, hogy az ilyen új mozgalmak létrejöttének pillanata elérkezett. Mindez pedig a tőke destruktív természetének és a szociáldemokrácia halálának immanens része. A változó helyi feltételek fogják megszabni az egyes fellendülések életképességét, a mozgalom győzelmeit és vereségeit. De az új mozgalom növekedni fog. Nincs más út, csupán a társadalmi átalakulás!

Mészáros azt is egyértelműen kifejti, hogy az osztályharc szükséges új formája nem egyszerűen a defenzív jellegű és megosztott régi munkásmozgalom egy baloldalibb változata kell legyen. A hagyományos munkásmozgalom leküzdhetetlen akadályokba ütközik, amikor megpróbál megszabadulni régi stratégiáitól. A tőke globális egységének lehetetlensége tükröződik abban, hogy a munkásmozgalom képtelen levetkezni megosztott, defenzív jellegét. Nem bízhatjuk a globális kapitalizmusra a munkásosztály globális egységének megteremtését, amely egyszerűen kisarjad a gazdasági harcokból, és a legkevésbé sem számíthatunk a hagyományos szakszervezeti bürokratákra és a ma már hanyatló szocialista pártokra.

Ezért van szükség egy újfajta, radikális tudatosságra. Mészáros fontos különbséget tesz a változás ágenseként felfogott hagyományos ipari munkásosztály, valamint Marxnak a "proletarizálódásról" alkotott sokkal általánosabb elképzelése között, amely szerint "az egyének túlnyomó többsége 'proletarizálódik', és a totális hatalomnélküliség helyzetébe süllyed, ahogy ez a fejlődés egy korábbi fázisában a társadalom legnyomorúságosabb elemeivel – vagyis a proletárokkal – történt" (92. o).

Ebből egy új, pluralista, demokratikus, hierarchiamentes mozgalom következik, amely minden küzdelmet, amire a tőke ellentmondásai sarkallják az embereket, közös nevezőre hoz – ám ezeknek a mozgalmaknak a többsége önmagában és önmagától nem szükségképpen szocialista. Ezeknek a tőkés rendszer megdöntésére irányuló, a valódi egyenlőség eléréséért harcoló mozgalmaknak a genezisét figyelhettük meg Seattle-ben, Genovában, Porto Allegrében és a gomba módjára szaporodó globalizációellenes mozgalmak nagyszámú és ellentmondásos demonstrációin éppúgy, mint számos egyéb társadalmi mozgalomban és küzdelemben.

Könyvének végén Mészáros intőn idézi Rosa Luxemburg híres mondását, amely szerint az emberiség előtt vagy a szocializmus, vagy a barbárság jövője áll. Ám ő még ki is egészíti a luxemburgi figyelmeztetést: "'Barbárság, ha szerencsénk van'. Hiszen a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kiirtása lenne. És az a világ, amely ebből a harmadik, a 'szocializmus vagy barbárság' alternatíváin is túlmutató lehetőségből nőne ki, már csak a svábbogarak számára lenne megfelelő, hiszen azok állítólag még az emberre halálos szintű radioaktív sugárzást is képesek elviselni. Ez a tőke harmadik útjának egyetlen értelmezhető jelentése. " (80. o.)

 

***

 

Ez az írás sokkal inkább Mészáros legfontosabb téziseinek összefoglalására szorítkozott, mintsem kritikai elemzésre. Nem kérek ezért bocsánatot. Ez a kis könyv igen nagy jelentőséggel bír; ám hogy némi kritikával is szolgáljak, a terminológia egy része talán nem lesz azonnal nyilvánvaló és világos azok számára, akik nem járatosak a marxista klasszikusokban. A végső konklúzió azonban nagyon egyszerű: olvassák el!

 

***

 

Részlet Mészáros István könyvének bevezetőjéből

 

"Lassan magunk mögött hagyjuk a huszadik századot, amit a tőke leglármásabb apologétái ‘amerikai évszázadként' jellemeznek. Nézeteiket úgy hangoztatják, mintha az 1917-es októberi forradalom, a kínai és a kubai forradalmak, vagy az azt követkő évtizedek gyarmati felszabadító harcai meg sem történtek volna, nem beszélve a dicső Egyesült Államok megalázó vietnami vereségéről. És valóban, a fennálló rend kritikátlan védelmezőinek magabiztos jóslatai szerint nem csak az előttünk álló évszázad, de az egész elkövetkező évezred arra ítéltetett, hogy mindenben a "Pax Americana" megfellebbezhetetlen elvárásaihoz igazodjék. A sivár valóság mégis azt mutatja, hogy a huszadik század fentebb említett társadalmi földindulásai – amelyekhez még néhányat, pozitívat és negatívat egyaránt, nyugodtan hozzászámolhatunk, így nem utolsósorban a két világháborút is – mögött rejlő, mélyen gyökerező okokat a rákövetkező fejlődés nem volt képes megszüntetni, akárhogyan rendeződtek is át az erőviszonyok a tőke ízlésének megfelelően az elmúlt évtized során. Éppen ellenkezőleg; minden újabb kikényszerített haladék csupán még inkább elmélyítette a kapitalista rendszer ellentmondásait, amelyek egyre fenyegetőbb veszélyt jelentenek magára az emberiség puszta fennmaradására nézve.

A krónikusan feloldhatatlannak bizonyuló társadalmi antagonizmusok a tőke ellenőrizhetetlenségével társulva talán továbbra is hol diadalittas hangulatot, hol az állandóság félrevezető illúzióit vetítik majd elénk, ahogy ez nemrégiben is történt. De mindkét esetben szembesülnünk kell a felgyűlő, pusztítóan elmélyülő problémákkal. Ha az előttünk álló évszázad valóban a tőke dicséretét zengők kórusa által várt "amerikai évszázad" lesz, akkor ez lesz az utolsó évszázad az emberiség számára, hogy évezredekről már ne is beszéljünk. Mindennek semmi köze bármiféle "Amerika-ellenességhez". Már 1992-ben kifejtettem meggyőződésemet, hogy a szocializmus jövőjéről – hangozzék ez bármilyen pesszimistának is – az Egyesült Államokban születik majd a döntés. Erre már a The Power of Ideology utolsó részében is utalni igyekeztem, amikor az univerzalitás problémáját tárgyalom. A szocializmus vagy egyetemesen, világméretekben nyilvánul meg, kiterjedve a világ legfejlettebb kapitalista régióira is, vagy nem valósul meg egyáltalán.

A fejlődés jelenlegi szintjén az összefonódó problémák olyan hosszú távú megoldást sürgetnek, amelyre csak egy univerzális megközelítéssel reménykedhetünk rátalálni. Ám erőszakos "globalizációja" dacára a tőke gyógyíthatatlanul romlott rendszere strukturálisan inkompatibilis az univerzalitással, ha e szó bármely, értelmezhető jelentését tekintjük."

 

István Mészáros: Socialism Or Barbarism: From The "American Century" To The Crossroads. New York, Monthly Review Press, 2001.

 

(A könyvismertetést Járai Erzsébet, a könyvrészletet Konok Péter fordította.)

 

Emanuel Todd: Après l'Empire: Essai sur la décomposition du système américain, (A Birodalom után: Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról) Gallimard, Paris 2002

Mindenfelé csak az Egyesült Államok végtelen uralmáról hallani, gazdasági túlerejéről, fegyvertechnikai egyedülállóságáról és kiapadhatatlan nyersanyagairól. Egy szabadon választott esti tévézés folyamán ezt a megállapítást jó tucatszor is hallhatja az ember, gyakran háromszor, négyszer egymás után pár perc alatt. Az Egyesült Államok állítólagos teljhatalmának cáfolata volt az iraki háború előjátéka az ENSZ Biztonsági Tanácsában: az USA és Nagy-Britannia egyedül maradt. Mexikó, Chile és Németország nemet mondott, felhorkantak még olyan politikai és gazdasági törpék is, mint Angola s végezetül maga Törökország is megtagadta az engedelmességet. És a küzdelem az ENSZ-ben nagy elánnal folytatódik. Két kérdést vetnek fel az események: 1. Az Egyesült Államok tényleg oly hatalmas-e? 2. Szüksége van-e a világnak egyáltalán erre a hatalomra?

Emanuel Todd, francia népességkutató és történész, aki egy 1976-os elemzésében megjósolta a Szovjetunió bukását, mindkét kérdést kategorikus nemmel válaszolja meg legújabb könyvében, melynek címe: A Birodalom után. Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról. A művet eddig tizenegy nyelvre fordították le, és heves vitát provokált világszerte (ilyen fórumot például a svájci hetilap, a WOZ honlapján lehet találni).

 

 

Az Egyesült Államok globális gyengesége

 

A könyv nem egyedi gondolatot vet fel, része azon gondolkodók műveinek, akik az Egyesült Államok fejlődésében inkább a hanyatlást látják, mint a felemelkedést. Itt csak a közelmúlt néhány markáns véleményét idézzük fel:

Immanuel Wallerstein, a Yale Egyetem világhírű történésze hosszú elemzést publikált a Foreign Policy című folyóiratban A sas lezuhant – The Eagle Has Crash Landed – címen. A tanulmány központi kérdése: "Megtanul-e az Egyesült Államok nyugodtan elszürkülni, vagy a konzervatívok ellenállása miatt a lassú hanyatlás helyett gyors és veszélyes (az egész világra veszélyes) zuhanásba kezd?"

Anatol Lieven, a Carnegie Alapítvány munkatársa az amerikai imperializmus problémáit járta körül, ami meglátása szerint vagy túl drága vagy működésképtelen.

Charles Kupchan, a Georgetown Egyetem professzora a "Nyugat" végéről gondolkodott el, amelynek következtében megindult Európa és Amerika elhidegülése, ez a folyamat pedig beláthatatlan következményekkel járhat az Egyesült Államok számára.

Martin Walker, a World Policy Institute munkatársa Amerika virtuális birodalmáról beszél, amely Coca Cola és Microsoft termékekből épül fel, és óva int egy reális birodalom kiépítésétől, mivel az ugyanolyan sebezhető lenne, mint minden birodalom, amelyik a történelem során már elbukott.

Michael Hardt a nemzetközi elithez fordul intelmével: az amerikai imperializmus senkinek sem áll érdekében, mivel az is csak az ősi és állandóan kudarcot valló hibrid ábrándot kergeti, mint minden más imperializmus, miszerint a saját képére tudja formálni az egész világot.

Todd az Egyesült Államok harcias nemzetközi fellépését Amerika igyekezetével magyarázza, hogy elrejtse saját gyengeségét, és nélkülözhetetlennek állítsa be magát. A világnak azonban valójában nincs szüksége egy amerikai világbirodalomra, még a terrorizmus elleni harcban sem. Utóbbi önmagától is megoldódik majd- véli Todd.

 

 

A demokrácia globális győzelme

 

Todd meglátása szerint a világ alapvetően jó irányba halad. Hatalmas kulturális fejlődésen ment keresztül az emberiség, ami még a legszegényebb országokat is elérte, és főleg ott ért el sikereket az írástudatlanság felszámolásában és a születésszabályozás bevezetésében. Amilyen ütemben csökken a világon az analfabéták száma, úgy csökken a népességszaporulat is.

A két folyamat együttesen kulturális forradalmat gerjeszt, ami kiszakítja az embereket hagyományos környezetükből, és egy átmeneti válságba taszítja őket tele tanácstalansággal és fájdalommal, de lendülettel és reménnyel is. Ez a válság nem sokban különbözik attól, amit Európa 2-300 éve egyszer már átélt. A mostani átmeneti válság, amely az iszlám világban kiváltotta a terrorizmust, ugyanúgy, mint az európai történelemben, egy demokratizálódási folyamattal zárul majd le, jöjjön el az bármilyen formában. A terrorizmus múló jelenség, amely a közeli jövőben magától eltűnik, minden külső beavatkozás nélkül. A világ megállíthatatlanul halad a demokrácia és liberalizmus felé. Todd tézisével Francis Fukuyama száraz és spekulatív elméletéhez ad demográfiai tartalmat.

A demokratizálódás folyamata az Egyesült Államok számára komoly veszélyekkel jár: feleslegessé válik ugyanis rendfenntartó szerepe a világon.

A hightech-fölény elvesztése

 

Todd tézise szerint ezt a szerepvesztést egy további visszaesés egészíti ki: az Egyesült Államok gazdaságilag egyre gyengébb helyzetben találja magát. Állítását Todd a már számtalanszor megvitatott hatalmas amerikai külkereskedelmi deficit tényével magyarázza. Ez a deficit a német baloldali gondolkodók elsőszámú érve annak igazlására, hogy a kapitalizmus végleges bukása előtt áll a világ, Todd azonban egy új megvilágításból és elvi szinten értelmezi a jelenséget.

A külkereskedelmi mérlegben mutatkozó deficit megértéséhez az alábbiakban néhány grafikát, gazdasági adatot és kiegészítő gondolatokat teszünk közzé, amelyeket ugyan Todd könyvében nem lehet megtalálni, de megkönnyítik a francia történész érveléseinek bemutatását.

A németországi bérkiadások enyhe kilengésekkel 1993 óta folyamatosan csökkenek, ami az állandóan növekvő produktivitás és a stagnáló bérek következménye. Ennek eredménye a német export felvirágzása és a vásárlóerő csökkenése. Az amerikai bérkiadások azonban azonos időintervallumban növekedtek, így termékeik nem versenyképesek a világpiacon.

A folyamat következménye, hogy az Egyesült Államokban az ipari árucikkgyártás növekedése messze elmarad az olyan ágazatok fejlődésétől, mint a kereskedelem, a szolgáltatás és a pénzügyi szektor.

Ezzel azonos mértékben nő a külkereskedelmi deficit, ami a múlt évben elérte az évi 500 milliárd dolláros csillagászati összeget.

Ezeket az adatokat a hétköznapi tapasztalatok is alátámasztják: a computer tajvani, a munkagépek Németországból, a robotok Japánból származnak.

Egyedül a processzorok (CPU) szűk szegmensén őrzi még az Egyesült Államok a monopóliumát, és még a Microsoft is tartja magát az operációs rendszerek s az irodai software-ek piacán, ha a Linux és társai már szorongatják is. Különben Amerika csak a régi időkből megmaradt járulékokért küzd: szerzői jogokért és szabadalmakért. Az amerikai kapitalizmus úton van a járulék-kapitalizmus felé. Az Egyesült Államok külföldre telepítette termelését, de ezzel elvesztette techológiai fölényét is.

Az Egyesült Államok természetesen nem adta fel harc nélkül egyedülálló fölényét a hightech-szektorban. Mindent megtett, amit csak lehetett: titoktartási szerződésekkel, exportkorlátozásokkal, ipari kémkedésekkel. Egyik sem járt sikerrel. Ennek oka a tisztán gazdasági faktorok mellett valószínűleg kulturális eredetű.

A "gazdaság" a mi meggyőződésünk szerint sem pusztán ontológiai jelenség, amelyet csak saját rendszerén belül lehet megfogni – ez legjobb esetben is csak egy használható szempont elenyésző tanulsággal. A valódi gazdaságot csak a vele összefonódó és egyenrangú faktorokkal lehet értelmezni, mint a politikai, mentális és demográfiai szempontok.

A szoftverfejlesztés példáján lehet ezt a legjobban bemutatni. Az amerikai felfogásban – talán a kaliforniai kivételével – a szoftver, mint minden más szellemi termék, csak olyan áru, mint a többi, arra kárhoztatva, hogy kereskedelmi cikk formájában pénzt hozzon előállítójának, lehetőleg rengeteg pénzt. A hagyományos európai és ázsiai felfogás szerint egy szellemi termék, mint a szoftver is, az emberiség közös tulajdona. Ez a felfogások között dúló háború az egyik oldalon a tulajdon-egoista gondolkodással, a másikon az egyetemesség és együttműködés elvével, meggyőződésünk szerint a definícióból adódóan csakis a kooperatív szemlélet győzelmével zárulhat.

Az új technológiák, vagyis a tudásalapú technológiák számára szükség van az egyetemes és együttműködő szemléletre. Nincs vállalat vagy ország, amelyik ezt a tudást monopolizálhatná. A modern technológia területén minden unilateralizmus kudarcra van ítélve. Az Egyesült Államok esetében a kísérlet már megtörtént. Mivel ez ellentmond a neoliberális ideológiának, az egoizmus és kirekesztés hatalmába vetet hitnek, nem lehet ennek a felfogásnak nagy jövője.

 

 

Az amerikai részvény-szárnyalás

 

Az Egyesült Államok elvesztette technológiai fölényét majdnem minden területen. Todd könyvében a Galileo európai szatellit-navigációs-rendszert és az Airbus sikereit hozza fel példaként.

Amerika a legkisebb erőfeszítés útját választotta. Kihasználta, hogy az Egyesült Államok maradt az utolsó világhatalom és a dollár voltaképpen a globális fizetőeszköz, s az erős dollár politikájára épített. Ez ugyan gyengítette az amerikai ipari termelést és ösztönözte az importot, amely a növekvő külkereskedelmi deficitet okozta, de a dollár természetes védett kikötővé vált, egy globális befektetési valutává. Az Egyesült Államok a külkereskedelmi hiányt sikeresen finanszírozta a tőkeimporton keresztül, ami a részvények emelkedését hozta, tovább növelve ezáltal a tőkebehozatalt, hogy a részvények még magasabbra emelkedjenek. Ez egy tíz éven át tartó tőzsdei emelkedéshez vezetett, ami 1999 végén megszakadt. Az index azóta "oldalazva" halad, de egyértelműen lefelé.

Az Egyesült Államok nem árukat exportál, hanem részvényeket. Ez a kivitel az 1991-es 35 milliárd dollárról 502 milliárdra emelkedett 2001-ben. Egy részvény megvásárlása azonban csak a legritkább esetekben fed valós befektetést egy vállalatba. A részvényvásárlás a legtöbb esetben "használt tárgyak" kereskedése, melynek során a részvényt az előző tulajdonosától vásárolják meg. Az eladó a bevételből utána bármit vehet kedvére: pulykasültet, vörösbort vagy egy új Porschét. Ennek egy történelmileg egyedülálló helyzet az eredménye: az Egyesült Államok a keynesiánus teória alapján a globális fogyasztás csúcsán áll, dolgoztatja az egész világot és hatalmas fogyasztói igényét más országok elitjének nyereségéből finanszírozza. Ez a pénz közhelyszerűen hiányzik a többi országból, míg ott a kereslet össze nem zuhan. Ez a halmozódó defláció minden pillanatban egy akut deflációs válság-spirált indíthat be.

Todd ezt a jelenséget mint a keynesiánus gazdaságpolitika globális példáját mutatja be: a globális kamattőkét felszívja az Egyesült Államok, és fogyasztássá formálja át. Az amerikai eladósodás ilyetén bemutatása számunkra igen figyelemreméltó. Megválaszol ugyanis néhány megoldhatatlan kérdést:

Miért állnak az Egyesült Államokon kívül a világ vezető ipari országai mind egy deflációs válság szélén?

Miért vall kudarcot minden, az amerikai gazdaságpolitikából tanulni kívánó kísérlet?

Miért nem létezik más keynesiánus gazdaságpolitika Európában?

Miért nem tud látszólag szabadulni Németország a megállíthatatlan hanyatlástól?

Az Egyesült Államok helyzete hasonlít a Római Birodaloméra. Róma is az egész akkoriban ismert világ termékeit fogyasztotta, míg maga nem állított elő semmilyen terméket. Van azonban egy különbség: a leigázott népek, elitjük és alattvalóik egyaránt nagyon jól tudták, milyen adót kötelesek Rómának fizetni. Napjainkban azonban a populista gazdasági magazinok azt a naiv hitet táplálják, hogy a Wall Streetre áramló pénzt termelő részvényekbe fektetik. Ezt a hitet, véleményünk szerint, különböző más mítoszok tovább erősítik.

 

 

A posztindusztriális társadalom mítosza

 

Az amerikai gazdasági csodáról szóló mítoszokat könnyű egyetlen sémában összefoglalni: Mi még nem jutottunk el erre a szintre. Az Egyesült Államok egyedülálló helyzetét történelmi fejlődés mintájává stilizálják, például az amerikai ipar lesüllyedéséből és a szolgáltatói szektor felfúvódásából egy új történelmi korszakot vélnek kiolvasni, és rögtön kitalálnak hozzá egy új társadalmi berendezkedést: a posztindusztriális társadalmat.

A technikai szerkezetváltozás valóban a Ford-féle ipari berendezkedés végét jelenti. Egyszóval nem az ipartól való teljes elfordulást, hanem az ipar újraszervezését. Ennek védjegyei a kutatás, fejlesztés és termelés szorosan együttműködő struktúrája, melyet kis és alakítható egységekbe szerveznek.

A Ford-típusú ipar megszűnése munkavállalók hatalmas tömegét taszította a munkanélküliségbe. Hogy az új termelési struktúrák létre tudnak-e hozni azonos mennyiségű munkahelyet, még a jövő kérdése, az azonban bizonyos, hogy a képzettségi követelmény jelentős változáson megy majd át. Képzetlen kisegítő-munkaerőre aligha lesz igény.

Az önállósult tőkeáramlások azonban elferdítik a képet, és a valós gazdasági fejlődéssel ellentétesen mozognak.

Az Új Gazdaság (New Economy) válsága bizonyos kétségeket támasztott az amerikai gazdaság jövőjével kapcsolatban. Az Enron-botrány, leleplezve az amerikai tulajdon-egoizmus viszonyát az új technológiákhoz, bemutatta az amerikai csoda sebezhetőségét a hűbéres államok elitjének.

 

 

Az amerikai paranoia

 

Az elmúlt 15 év fejlődése Todd számára nem más, mint a teljes amerikai gazdasági függés kialakulása. Ki vannak szolgáltatva az áruimportnak, nem csak az olaj esetében, ez minden termékre vonatkozik, és ki vannak szolgáltatva a tőkeimportnak. Egész eddigi történelmükben gazdaságilag önellátóak voltak. A második világháború után alakult ki az a hatalom, amely ebből az önellátásból táplálkozott, illetve a kapitalista nemzetek számára felépített Szovjetunió elleni védőbástya szerepéből. Erősek voltak, és szükség volt rájuk. A Szovjetunió bukásával megszűnt védelmi szerepük és ezzel autarkiájuk.

A kényelmes út, amelyet az Egyesült Államok a Szovjetunió bukása után választott, egy ellentmondásos helyzethez vezetett. A termelés áthelyezése a perifériára szemben áll azzal a szándékkal, hogy a perifériát ellenőrizni tudja a hatalmi központ.

A periféria technikai szaktudással gazdagodik, és ezzel hatalomra tesz szert, másik oldalról a globális tőke centruma veszít elsőbbségéből. Az euro bevezetésével megszűnik a dollár monopóliuma, és ezzel valószínűleg a látszólag végtelen tőkeimport is. Európa kiszabadul az ellenőrzés alól, Oroszország újra megerősödik, Kína megállíthatatlanul gazdasági nagyhatalommá válik, Japán pedig legyűrhetetlen.

Mindezek az átalakulások az Egyesült Államokat egy mélyen paranoid válságba sodorják. Amerika válasza a kétségbeesett és hibrid vágy az imperialista érdekérvényesítés világméretű megvalósítására.

Belpolitikailag először a demokrácia sérül, nő a diszkrimináció, mint például a feketék és latinok kirekesztése. Ez a belpolitikai rasszizmus egybeesik a világ feletti imperialista uralom vágyával. A palesztinok izraeli diszkriminációja így válik példaértékűvé. (Érdekes módon a ZEIT 2003. március 27-i recenziója, amely a központi érvelést még csak megközelítően sem képes visszaadni, Todd e kritikus megjegyzésében látja meg a szerző mint Amerika- és Izrael-ellenes gondolkodó elítélésének lehetőségét.)

Az Egyesült Államok valós ereje azonban nem elegendő, hogy kiépítse a globális imperializmust. Ez a gyengeség és paranoid hatalom utáni vágy készteti Amerikát a felsőbbrendűség teátrális szimulálására, a teátrális mikro-militarizmusra. Az Egyesült Államoknak nincs imperialista stratégiája, mindössze káoszt tud kelteni mindenütt, ahol a lehetőség adott erre, hogy utána megkerülhetetlen rendteremtőnek állíthassa be magát. Véleményünk szerint, az Egyesült Államok stratégiája mindig is arra épült, hogy az ellenfél legyengítésével biztosítsa saját erejét. Ez a stratégia azonban valós hatalmat követel meg. Amilyen sebességgel ez az erő apad, úgy válik e stratégia irracionálissá.

Az Egyesült Államok teátrális mikro-militarizmusa szövetségbe kényszeríti az eurázsiai hatalmakat.

Mindezek előrelátható következménye egy multipoláris világrend lesz, amelybe az Egyesült Államok is kénytelen betagolódni. A regionális gazdasági centrumok újra kifejlesztenek egy keynesiánus politikát, a demokráciát előmozdító gazdasági protekcionizmussal egyetemben. Az ENSZ a jövőben sokkal fontosabb szerepet játszik majd.

Ezzel azonban tarthatatlanná válik a globális Wall Street-i keynesiánus gazdaság. Az Egyesült Államok kénytelen lesz újraorientálódni, és újra kivenni a részét a termelésből. Todd számára ez nem elvi probléma, bár becslései szerint az amerikai életszínvonal 15-20%-ot esik majd vissza, ha megpróbálják kiegyenlíteni az ország külkereskedelmi mérlegét, hiszen ezzel elmaradna a tőkeimport. Az amerikai alkalmazkodóképesség azonban ezt a feladatot is meg fogja tudni oldani. Mi úgy gondoljuk, ezen a ponton lehetünk szkeptikusabbak is. Az Egyesült Államokban azért létezik egy igen militáns és fegyveres rasszizmus.

Az Egyesült Államok még őrzi globális légifölényét, még a fejekben is, de a szárazföldön már teljesen más a helyzet. A teátrális fellépés és hangoztatott magabiztosság, illetve a tényleges hatalom között tátongó űr fatálisan emlékeztet a Szovjetunió utolsó éveire. A "transzatlanti barátság" imamalma felébreszti emlékünkben a "Szovjetunióhoz kötődő megbonthatatlan barátság" állandó ismétlését. A hasonlóság egészen a szóhasználat apró részleteiig tart. Todd párhuzamot lát az Egyesült Államok gazdasági mutatóiban is, amelyek szerinte napjainkra épp annyira megbízhatóak, mint a késői SZU tervgazdaságának adatai.

 

 

Egy alternatív látásmód: az elit neoliberális diktatúrája

 

A zürichi székhelyű WOZ vitát indított Todd könyvéről. Az első hozzászóló Oliver Fahrni volt A vár felhúzza a csapóhidat című vitaindítójával. Fahrni alaptézise: nem elsősorban az Egyesült Államokról van szó, hanem a globalizált elit polgárháborújáról az emberiség többi része ellen.

A globalizáció valóban szociális földrengés: a tőke jelentős része függetlenedett a társadalomtól, vagyis az emberiség pont azon politikai szervezetétől emancipálódott, amely a tőkét részben létrehozta. 1985 és 1995 között több transzatlanti vegyesvállalat jött létre, mint az azt megelőző kétszáz évben. Ma ezek a cégek a világ termelésének ötven százalékát gazdálkodják ki. Olyan gazdaság jött létre, amely minden politikai befolyástól függetlenítette magát.

A Wolfowitz és Kristol köré szerveződő jobboldali forradalmárok úgy gondolják, a világ előtt álló alternatíva: vagy szakítanak a piacgazdasággal (amit nem akarnak), vagy helyi háborúba sodorja a világot a növekvő szociális különbség, és az erőszak terjedése. Utóbbi miatt van szerintük szükség a fegyverkezésre. A vár felhúzza a csapóhidat. A kapuval elzárt közösségek (Gated Communities) adják az elit eljövendő életformáját. Amerika nem területi terjeszkedésre vágyik. Imperializmus-elképzelése már nem amerikai – pusztán egy próbálkozás, hogy felajánlja magát a globalizált elitnek mint az erőszak monopolistája. Hogy ez a terv sikerülhessen, ellenségeket kell kreálnia, véli Fahrni.

Mi kételkedünk ebben az okfejtésben. A piacgazdaság valóban azonos a globalizmussal? Hogyan lehetne a piacgazdaság strukturális keresletproblémáit megoldani keynesiánus megoldások nélkül, vagyis anélkül, hogy a kamattőke fogyasztói keresetté válna? Ez Todd elméletének erős oldala, Oliver Fahrni azonban sajnos nem foglalkozik ezzel az okfejtéssel. Az elit diktatúrája nem segíthet megoldani ezt az elvi problémát.

Működhet-e egy Ford-féle felfogás utáni gazdaság mint az elit diktatúrája? Léteznek-e együttműködő struktúrák egy neoliberáis helyzetben? Technológiailag Németország és Japán áll az élen, két olyan ország, amely elkötelezte magát a neoliberalizmus mellett. A kapuval elzárt közösségek az Egyesült Államokban és Dél-Amerika egyes országaiban léteznek, vagyis olyan államokban, amelyek gazdasága leszálló ágban vagy romokban van.

 

(Fordította: Gergely Márton)

 

Emanuel Todd: Après l'Empire: Essai sur la décomposition du système américain, Gallimard, Paris

E számunkban két olyan témát tűzünk napirendre, amelyekkel valószínűleg hosszabb ideig foglalkozunk majd. Az egyik az amerikai társadalom és politika elemzése. Az iraki háború felértékelte a biztonságpolitikai elemzőket, valamint az arab-iszlám világ, illetve általában a Közel-Kelet szakértőit. Legalább ennyire fontos azonban, hogy az Egyesült Államokkal kapcsolatos ismereteinket felfrissítsük, s a napi sajtó felszínes tudósításainak kontrolljaként tulajdonképpen újratanuljuk Amerikát. A másik téma az államszocializmus, annak társadalomelméleti összefüggés-rendszere. Kérdés, eljött-e az idő arra, hogy erről akár történelem-filozófiai mélységekig hatolva gondolkodjunk újra, de immár kilépve a korábbi sémák és ellensémák világából. Szigeti Péter – lapunk hagyományai alapján szokatlanul hosszúnak mondható – tanulmánya vitaindító is egyben, amelyhez a következő számokban hozzászólásokat szeretnénk közölni.

Tartalomjegyzék

1. Andor László, Farkas Péter, Csáki György : A globalizáció és fenyegetései (A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai)
2. Alan Johnson : Kulturális hidegháború: Faust, a dudás és a dallam
3. Szigeti Péter : Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok
4. Borisz Kagarlickij : Mi maradt a szovjet kultúrából?
5. Jeffrey C. Goldfarb : Hogyan legyünk „intelligensen” Amerika-ellenesek?
6. Richard de Zoysa, Otto Newman : Globalizáció és Hollywood
7. Edward W. Said : Másként látni Amerikát
8. Emir Sader : A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve
9. Krausz Tamás : Az Irak elleni háború értelme és jelentései – hat tételben
10. Trencsényi László : Van-e a közoktatásban baloldali alternatíva?
11. Pirityi Sándor : Megsemmisítés és megsemmisülés, terrorizmus és önfeláldozás, elrettentés és biztonság a hidegháború után
12. I. Magyar Szociális Fórum : Az I. Magyar Szociális Fórum Zárónyilatkozata
13. Buzogány Áron : A Birodalom nem vág vissza
14. John Lea : Szocializmus vagy barbárság?
15. Christoph Stein, Ulrich Berger : Operett-imperializmus

Az Eszmélet Baráti Körben lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Farkas Péter ismerteti azonos című könyvének (Aula Kiadó, Budapest, 2002) téziseit, melyekre Andor László és Csáki György válaszol.

Farkas Péter: A globalizációval foglalkozó szakirodalom bőséges, de szűkös a baloldali nézőpontú elemzés. Ennek oka az, hogy a hagyományos politikai baloldal nagy része a ma már konzervatív társadalmi-gazdasági filozófia, a liberalizmus bűvkörébe került. Súlyos ára lehet, ha a szocialista-szociáldemokrata baloldal nem ocsúdik fel időben, nem vállalja saját történelmi szerepét és lehetőségeit, s a kezelhetetlen helyzeteket a jobboldal illetve a szélsőjobboldal használja ki saját céljaira. Szerencsére a Szociális Világmozgalom képében új baloldali kapitalizmus-kritikai mozgalom születetett és erősödik világszerte.

Könyvemben tehát vállaltan baloldali nézőpontból vizsgálom a globalizációt és a már széles körben felismert, ellentmondásos hatásait. Mégpedig vállalva a ma divatos értékelméletekkel szemben a munkaérték-megközelítést.

A könyv három fejezetéből az első a globalizáció fogalmával, hatásmechanizmusaival, következményeivel foglalkozik. Szerintem a globalizáció alapjában véve gazdasági meghatározottságú fogalom, amelyet tendenciaszerűen a társadalmi, politikai, kulturális folyamatok és hatások is követnek. Tulajdonképpen az emberiség egész fejlődéstörténete is értelmezhető globalizációként – amiről ma globalizációs korszakként beszélünk, az tulajdonképpen a folyamat kiteljesedése. A kapitalizmus egyfajta új korszaka (részleges formaváltozása), amelyben a transznacionális társaságok soha nem látott nagy konglomerátumokban egyesülnek, a tőkekoncentráció és centralizáció minőségileg új szintje jön létre. Ezen óriásmonopóliumok tevékenységüket immár világméretekben optimalizálják. E korszakot már nem egyszerűen az ún. termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő) országok és térségek közötti áramlása jellemzi, hanem a gazdasági viszonyok (tulajdon, termelés, pénzügyi folyamatok) új minőségi szintet jelentő nemzetköziesedése, egységesülése. E korszakban soha nem látott tőke-túlfelhalmozás valósul meg, melynek a pénzügyi luftballon az egyik konkrét megnyilvánulása. Mindezen folyamatoknak a liberalizáció és a mögötte álló neoliberális gazdaságfilozófia biztosít mozgásformát.

A múlt század hetvenes éveitől számítható transznacionális kapitalizmus korszaka a profitrátának a technikai fejlődéssel és a piaci versennyel összefüggő időszakos süllyedő tendenciája ellensúlyozását és az USA világgazdasági szerepének megerősítését szolgálta. (Ez utóbbi eredményeit az USA most érvényesíti politikailag az Irak elleni neo-imperialista háborújával.)

A könyvben szerepelnek a világgazdasági globalizációt érzékeltető statisztikák is: a kereskedelem, az ipari termelés és az ipari export, a nemzetközi pénzügyi áramlások történeti mutatószámai, az adósságválság s az országokon belüli és az országok-országcsoportok közötti jövedelmi különbségek növekedése, a hierarchikus világrend és mindezek elemzése is. Továbbá a szakirodalomban talán elsőként, pontokba szedve foglaltam össze azokat a folyamatokat, törvényszerűségeket, amelyek a fokozódó egyenlőtlenségek ("jövedelem-lecsapolások") és feszültségek hatótényezői a világgazdaságban. Főbb területei: a közvetlen és a közvetett tulajdonnal összefüggő jövedelmek, a monopoljáradékok, az értéktörvény érvényesülése a helyi és a nemzetközi piacon (azaz a cserében), a pénzügyi globalizáció, a felhalmozási és a struktúra-fejlesztési külső hatások.

A könyv második fejezete azt mutatja be, hogy a világgazdaság a globalizáció korszakában olyan makro-egyensúlyi zavarokkal küzd, amelyek nagyobbak, mint minden korábbi időszakban. A világgazdaság és egyes térségei általános növekedési ütemei és megtakarítási-beruházási rátái csökkentek az utóbbi évtizedekben. A nemzetközi kereskedelmi és fizetési mérlegek egyensúlyi zavarai elmélyültek, az egész világ az USA túlfelhasználását-túlfogyasztását finanszírozta. Az ipari és szolgáltató kapacitások szerkezeti válsága és a fizetőképes kereslet elmaradása folytán hatalmas kapacitásfelesleg és egyes ágazatokban jelentős ipari túltermelés keletkezett. A pénzügyi luftballon felfúvódása, repedései, a pénzügyi spekuláció egyes térségek gazdasági válságát, a világ tőzsdéinek megingását okozta.

A világgazdaság feszültségei a hetvenes évek óta azért halmozódtak, azért kulminálódnak a jelenlegi világgazdasági válságban, mert a kapitalizmus új működési módokkal, eszközökkel tovább görgette azokat. Ilyen volt 1. maga a tőkepiaci globalizáció; 2. az egyébként kiselejtezésre ítélt technikai-termelési eszközök áttelepítése az olcsó bérű országokba, 3. ugyanakkor a fejlett országokban a technikai megújulás – ciklustól független – permanenssé válása; 4. a termelés anyag- és energiaigényességének csökkentése; 5. a vállalati összeolvadások és felvásárlások (koncentráció); 6. az államok, vállalatok és a lakosság fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban jellemző eladósodása; 7. a liberális jelszavak ellenére az állami beavatkozást jelentő, keresletet ösztönző keynesi gazdaságpolitika alkalmazása; 8. új "fogyasztói piacok" megteremtése, illetve meghódítása (elsősorban Délkelet-Ázsiában és a volt európai szocialista országokban).

A második fejezet egyébként sorra veszi a kilencvenes évek jelentősebb regionális és világméretű recesszióit, a jelenlegi általános válság jellemzőit, és megpróbálja felvázolni a perspektívákat is. A véleményem az, hogy rövid- és középtávon a kilábalás, különösen a hadikiadások növekedése árán, talán biztosítható, de az a világgazdasági aránytalanságok és feszültségek újabb halmozódásával járna együtt. E tekintetben Immanuel Wallersteinre hivatkozom, aki szerint a kapitalizmus az ezredforduló táján az utolsó mintegy ötven éves ún. Kondratyev-ciklusba került, ugyanis minden társadalom eljut odáig, hogy saját eszközeivel már nem tudja kezelni feszültségeit.

A gazdaságelméletek fél évszázados áttekintését adja a harmadik fejezet. Pontosabban azt összegzi, hogy milyen nézetek, iskolák voltak az állam és a piac szerepéről, és hogy mennyire hatottak a gazdaságpolitikai gyakorlatra. A végkövetkeztetés szerint, a hetvenes évekre a keynesi tanokról bebizonyosodott, hogy a nemzetgazdaságok és a világgazdaság változó feltételei között már nem alkalmasak a korábbi viszonylag egyenletes gazdasági növekedés és viszonylagos egyensúly fenntartására. A kilencvenes évek eleji nagy depresszió nyomán a neoliberális-monetarista kísérletről is kiderült, hogy nem tud tartós stabilitást és prosperitást nyújtani. A gazdaságelméletek zavarba kerültek, a főbb iskolák engedményeket tettek egymásnak. Mindennek gyakorlati leképezését a "policy mix" alkalmazása jelentette a fejlett országokban – még ha erről nem is beszéltek szívesen. Nem, mert az elmaradott és a félperifériás országokban, valamint a nemzetközi gazdasági tárgyalásokon továbbra is az erőseknek kedvező liberális elveket erőltették.

A kötet végén az elmaradott országokra kidolgozott fejlődéselméletekről is szó esik. Elemzésem és véleményem szerint az elmaradott országok felemelkedését, iparosítását szolgáló fejlődéselméletek legfeljebb a kezdetekben hatottak a függetlenségüket elnyert fejlődő országokban, az idő múlásával, különösen a globalizációs-liberalizációs korszakban egyre kevésbé. (Az újonnan iparosodó országok éppen piacvédő politikával és nemzetközi politikai támogatással váltak kivételezetté.) Egyetértek Björn Hettnével, a fejlődéselméletek egyik kiváló ismerőjével-feldolgozójával, hogy a fejlődéselméletek által felvetett problémák létezőek, de a jelenlegi világrendben nincs "politikai relevanciájuk". Nem annyira a fejlődéselméletekkel volt baj, inkább a nemzetközi gazdaság hierarchikus, torzító és kizsákmányoló kényszermechanizmusaival. Azzal hogy az egyébként elkerülhetetlen világgazdasági globalizáció jelenlegi rendjében a multinacionális tőke szűk profitérdekei érvényesülnek, s mindent, ami ezt akadályozhatja – így a perifériák felemelkedését, az ezt szolgáló védekezőbb állami gazdaságpolitikát – félresöpör.

Andor László: Az utóbbi években tucatnyi könyv jelent meg a hazai boltokban a globalizációról, és ezek nagy része valamilyen formában a címében is jelezte, hogy kritikusan viszonyul a vizsgált jelenséghez. Ebbe a sorba lépett be Farkas Péter könyve, amelyről első látásra, a könyv kézbevételekor nem is látszik, hogy pontosan miben fog mást mondani, mint a korábbi hasonló munkák. Véleményem szerint ennek oka az, hogy Farkas Péter könyvének szerkesztése elrejti, hogy valójában miről is szól a könyv, hogy ténylegesen mire keres választ a szerző a műben. A három rész közül az első a világgazdaság globalizálódását írja le, a második a globalizált világgazdaság jelenkori feszültségeit, a harmadik pedig a világgazdasági elméletek fejlődését foglalja össze. Miért csalóka ez a sorrend? Elsősorban azért, mert az első két rész a közelmúltról és a jelenkorról szól, a harmadikban azonban a bemutatott elméletek döntő többsége az ötvenes-hatvanas évekből származik, s a kilencvenes évekből alig akad egy-két említett szerző.

Farkas Péter nem titkoltan Szentes Tamás és Kollár Zoltán elmélettörténeti munkáira támaszkodik, és ezeken érdemben nem is lép túl. Ebből is érezhető az a hiány, amely az elmúlt húsz év világgazdasági eszmetörténetének nélkülözéséből fakad Magyarországon. Emiatt talán nem nevezhető rossznak, hogy az elmélettörténeti rész a kötet végére került, tulajdonképpen egy nagyra nőtt függelékként. Másrészt azonban az elmélettörténeti rész első helyre sorolása nyilvánvalóvá tette volna, hogy Farkas Pétert ugyanaz foglalkoztatja, ami az általa idézett svéd Björn Hettnét. Kettejük kérdése így szól: vajon relevánsak-e a fejlődéselméletek az ún. globalizáció után is? Hettne válasza igenlő, és senki nem lepődhet meg azon, hogy ezzel Farkas egyetért, ha már egyszer olvasta az előző két fejezetet.

Az elmélettörténeti szálak kibontatlanságából fakad, hogy Farkas ugyan felvázolja az ún. neoklasszikus ellenforradalommal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, de nem szól azokról a szerzőkről (McKinnon, Krueger, Lal, Little, Bauer, Dornbusch stb.), akik ezt a fordulatot kifejezetten a fejlődéstanulmányok terén, a korábban széles körben elismert keynesiánus és újbaloldali irányzatokkal szemben véghezvitték. Ezek megismertetése a hazai szakmai közvéleménnyel azért is rendkívül fontos lenne, hogy lássuk: a kilencvenes évek globalizáció-ideológusai a rendszerelemzés és a gazdaságpolitika tekintetében nem sok újat mondtak, inkább csak megfejelték a korábban már összegyűjtött neoliberális receptúrát a szükségszerűség és az alternatívanélküliség téziseivel (hivatkozva az ún. információs forradalomra és az etatista szocializmusmodell összeomlására).

Annak ellenére, hogy Farkas Péter nem teszi explicitté a könyvében, milyen konkrét eszmetörténeti előzmények után és kontextusban írta művét, az első két részben mesteri elemzését mutatja be a világgazdaság fejleményeinek. Az első részben gyakorlatilag megadja a maga globalizációértelmezését, a másodikban pedig bemutatja a mai világgazdaság válságmechanizmusait. A definíciós problémán, amely a hasonló témájú könyvek egyik legsúlyosabb kérdése, Farkas hamar túljut. A globalizációt mint transznacionális monopolkapitalizmust határozza meg, amely nem az égből pottyant, hanem konkrét történelmi előzményei vannak (ti. a kapitalizmus korábbi fejlődési szakaszai). Innentől fogva a globalizáció szó használata tulajdonképpen fölöslegessé is válik, hiszen semmi olyan többlet nem kapcsolódik hozzá, amely a transznacionális monopolkapitalizmus kifejezésből ne lenne érthető. Egyetlen ok, ami miatt mégis elfogadhatjuk használatát, az, hogy jóval rövidebb, mint a precízebb formula. Ezzel a szemlélettel Farkas explicite ugyan nem, de implicite közel kerül Immanuel Wallersteinhez, aki szerint a globalizáció szó nem fed valóságos tartalmat, pusztán csak olyan fázisát jelenti a világkapitalizmus fejlődésének, amelyben a nemzetközi nyitottságot, a liberalizációt pártoló erők vannak offenzívában, és ennek megfelelően fogalmazzák meg ideológiájukat.

A válság elemzése a Farkas által művelt "baloldali globalizációkritika" egyik fő motívuma, és ez talán a legfontosabb mozzanat, amely alapján megközelítése szembeállítható a különféle liberális világrendszer-felfogásokkal; ezeket tekintjük főáramnak, illetőleg globalizáció-apológiának. Utóbbiakban a válságok csekély szerepet játszanak, és akkor sem a globális rendszer jellemzőiként jelennek meg.

A globalizáció apologétái implicite két fontos állításra támaszkodnak. Az egyik: minden válság elmúlik. A másik: a válságok után a növekedés mindig folytatódik. Következtetés: a rendszer jól működik, és ha netán valaki a maga helyzetét nem tartja kielégítőnek (méltányosnak stb.), nem a rendszerben, hanem az illető egyénben (vagy egyének csoportjában) kell keresni a hibát.

A globalizációra vonatkozó elméleti-ideológiai irányzatokat az Eszmélet egy korábbi (55-ös) számában elemeztük. Ezek a megközelítések nemcsak a kritikus jellegük intenzitása vagy radikalizmusa szempontjából állíthatók sorrendbe. Azt is mondhatjuk, a különböző irányzatok eltérő mélységben látják át a világgazdaság szerkezetét. Az imént jellemzett liberális felfogás képviselői (a "globalizátorok") leginkább csak a felszínt ragadják meg. Ennél mélyebb áttekintésre ad alkalmat a keynesi gyökerű "pénzügyi strukturalizmus", amely a közelmúltban az ún. valutaválságokat elemezte, ezeken keresztül mutatva be a világgazdaság szisztematikus egyensúlytalanságait. Még mélyebb és komplexebb elemzést a történeti szociológiai ihletettségű fejlődéskutatás ad, ahol az előbb említetteken túlmenően a teljes gazdasági-társadalmi kontextus vizsgálatára nyílik lehetőség. Itt szembesül egy komoly dilemmával minden közgazdász szerző, hiszen ezen a szinten csak politikai, társadalmi és történeti gazdaságtan lehetséges (à la Polányi, Wallerstein, Cox stb.), amit azonban még a nyitottabb szellemiségű szakkönyvkiadók sem könnyen fogadnak be.

Maga Farkas Péter megáll a közgazdasági és a társadalmi struktúrák határán, vagyis könyvét megtartja szigorúan a közgazdaság-tudomány szűkre szabott diszciplínájában. Ezáltal szükségképpen korlátozottan tudja csak teljesíteni a címben vállalt feladatot, vagyis bemutatni a globalizáció fenyegetéseit, hiszen azok jelentős része nem a szűken értelmezett gazdaság szférájában ragadható meg, hanem éppen a gazdasági rend szociális, morális, politikai és ökológiai következményeként, nem is beszélve a háborúkról. Ezekre a dimenziókra utalásokat tesz a szerző, ennek ellenére a szöveg – az önként vállalt diszciplináris korlátok miatt – elmarad attól, amit a cím ígér.

A könyv drámai tetőpontja a második rész vége (142-195. o.), amelyben Farkas Péter a mai válság mélységeit mutatja meg kellő szakszerűséggel. A válság görgetésének koncepciója valószínűleg az az újdonsága a könyvnek, amely a leginkább kuriózumnak számít, vagyis amelynek hasonlóan részletes és igényes kifejtésével másutt nem találkozunk a hazai szakirodalomban. (A válság táplálta globalizáció fogalmával találkozhattunk Lányi Kamilla írásaiban, ám azok nélkülözték azt a megfigyelést, miszerint az 1990-es évek pénzügyi válságai láncolatot alkotnak, sőt folytatását jelentik a megelőző évtized globális adósságválságának.)

A bemutatott szerkezeti és működési válság Farkas értelmezésében (logikusan) globális kezelést feltételez. Itt olyan szerzőkre támaszkodik, mint Stuart Holland vagy Soros György, akik az elmúlt évtized során az adósságválságból, majd a valutaválságból progresszív reformok szükségességére következtettek, és ezekről nagy terjedelemben értekeztek is. A mérsékelt, ámde következetes reformerekre való hivatkozások láttán feltehetjük a kérdést: igaz-e, hogy mindannyian keynesiánusok vagyunk? Valóban kialakult-e egyfajta konszenzus atekintetben, hogy aki a globalizáció (baloldali) kritikusának – tehát nem az egységesülő világgazdaság nacionalista ellenzékének – tekinti magát, annak nincs más választása, mint a keynesi alapokra helyezkedve, szolid állami szerepvállalást és nemzetközi szabályozást kezdeményezni?

Úgy látom, hogy a keynesi elmélet valóban egy széles platformot jelöl ki, de sok vele kapcsolatban a közkézen forgó félreértés, és ezek között van olyan is, amely felbukkan ebben a könyvben is. Megítélésem szerint például nem helytálló az a – lényegében Szentes Tamástól átvett – megállapítás, miszerint Keynes a maga munkásságát csak válságkezelő programként definiálta (236. o.), ugyanis a húszas évek kezdetétől fogva állást foglalt a nemzetközi pénzügyi reform mellett (vagyis az aranystandard ellen). Ez pedig nem egyszerűen egy, a nemzeti gazdaságpolitikáktól elszigetelt szférára vonatkozott, hanem éppen abból az igényből táplálkozott, hogy megteremtse az autonóm monetáris politika folytatásának külső feltételeit. Mégpedig függetlenül attól, hogy az egyes nemzetgazdaságok éppen a konjunktúra mely szakaszában találhatók (mellesleg az anticiklikus gazdaságpolitika Keynesnél ugyanúgy feladatokat ró a kormányokra a ciklus tetején, mint az alján). Keynes felfogásából tehát nem egyszerűen egy recessziók idején alkalmazható élénkítő recept következik, hanem egy megreformált kapitalizmusmodell, amelyben a külső és belső reform (nemzetközi intézményrendszer és nemzeti gazdaságpolitika) szorosan összefügg. Ezt érdemes lenne tudatosítani a szélesebb közvéleményben is.

Keyneshez kapcsolódva még egy dilemmát fel kell vetnünk. Kérdés ugyanis, hogy valóban megállíthatatlan folyamat-e a globalizáció (l. a könyv hátsó borítóját), amennyiben annak egyik meghatározó elemeként tekintünk a szabad tőkeáramlásra. A kapitalizmus globalizálódásának statisztikai megragadása fontos, de évszázados perspektívában valójában ciklikus mozgást mutat. Érdemes lenne megvizsgálni a szakirodalomnak azt a szálát, amely az 1930-as és 40-es évek változásait éppen hogy a korabeli globalizáció megfékezéseként, és gyakorlatilag visszafordításaként értelmezik. Ennek ugyanis nemcsak terminológiai következményei lehetnek.

Még egy szempontból érdemes méltatni Farkas Péter erőfeszítéseit. Ez a terület nem más, mint az elmélet és az empíria összekapcsolása. Ezek ugyanis többnyire elválnak egymástól a mai magyar közgazdaság-tudományi életben. Az elméletre szakosodott közgazdászokat találunk az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében és néhány egyetemi tanszéken, más kutatóintézetek pedig inkább az elméletről leválasztott empirikus tanulmányokat űzik. Ilyenek a Kopint-Datorg, a GKI Gazdaságkutató Rt. vagy az MTA Világgazdasági Kutatóintézete. Farkas Péter munkahelye ez utóbbi, amiből azt sejtjük, hogy elsősorban nem a munkahelyi inspiráció hatására foglalkozik olyan elméleti kutatásokkal, amelyekre könyve épül. Mindenképpen érdemes azonban jelezni, hogy minőségileg más, vagyis sokkal érdekesebb, és ezért szélesebb körben hasznosítható elemzés születik akkor, ha a szerző képes a tapasztalatok sorba rendezésével összhangban elméleti téziseket megfogalmazni és nyomon követni.

Hogy egy zavaró tényezőt is említsünk: az alaposabb olvasó észreveheti, hogy hellyel-közzel névelírásokat talál (úgymint: "Ludvig" – 201. o.; "Stiglicz" – 137. o.; "Huffschmidt" – 184. o.; "Gorrz" – 219. o.). Ezek a második kiadásban nyilván javíthatók lesznek.

 

Csáki György: Farkas Péterrel vagy húsz éve vitatkozunk egymással a világgazdaság dolgairól. Én a pályámat huszonöt évvel ezelőtt mint fejlődéskutató kezdtem. Amikor aztán rájöttem, hogy Magyarországon ez az égadta világon senkit nem érdekel, akkor váltottam. Bár a huszonhetedik tanévemet tanítom – ezt tekintem hivatásomnak -, időnként kicsit hűtlenkedtem. Dolgoztam hét évig a GKI Gazdaságkutató Rt.-ben, ahol konjunktúraelemzésekkel és -előrejelzésekkel foglalkoztunk, s én a világgazdasági részeket csináltam egy kollégámmal. Akkor megtanultam: egy válságot nem lehet előre jelezni – legfeljebb ideológiai alapon.

Kiemeltem a könyvből öt kérdéskört, amelyekről beszélni szeretnék.

Az első a globalizáció. Hogyan definiáljuk a globalizációt? Andor Laci nemrégiben egy írásában rendkívül szellemesen vezeti le (annyira szellemesen, hogy mindjárt el is loptam, s megörökítettem a Kritikában), hogy a definíció tulajdonképpen előrevetíti, "mit is kell tenni" a globalizációval (én nem mondom, hogy vele szemben, ezt Farkas Péter mondja). Nos szerintem Farkas Péter nem definiálja pontosan a globalizációt, s ez nagy hiba. Egyetértek a történeti megközelítéssel – ennek sok jó példája van a szakirodalomban is. Például Balogh Andrásnak van egy csodálatosan frivol okfejtése arról, hogy a középkor volt a globalizáció igazi aranykora, mert azon a területen, ahol érvényesült, ott tényleg minden teljesen egységes volt: a jog a kánonjogon alapult, az értelmiség mindenütt latinul beszélt, ha valaki az egyik egyetemről átment egy másikra, ugyanott folytathatta a stúdiumait, a pénz is azonos volt, azzal a kis különbséggel, hogy melyik uralkodó arcképét verték az érme egyik oldalára stb.

A globalizáció lényegét azonban mégiscsak meg kellene határoznunk. Farkas Péternek abban igaza van, s itt a marxista hagyományt követi, hogy történelmi fejlődésről van szó, amely igen-igen hosszú, s abban is igaza van, hogy amióta egyáltalán kapitalizmusról beszélünk, "nemzeti" és "nemzetközi" mindig szorosan összekapcsolódott, s az "ínyencek" nem is igen választják szét, hogy mi volt előbb, a nemzetgazdaság vagy a világgazdaság – a kettő ugyanis együtt született. Ebben tehát igaza van, de azért mégis el kellene határolnunk, hogy mi a globalizáció – nemcsak mint korszak, hanem mint újfajta minőség is. Nos úgy vélem, Farkas Péter nem talál egy kellően szerencsés definíciót. A 32. oldalon azt írja: "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése, a világgazdaság egységbe szerveződése, nem egyszerűen a termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő)…" Az "áru" nem tudom, hogyan jön ide, miért termelési tényező az áru. Ez nyilván elírás. Tehát nem csupán ezeknek "országok, térségek közötti áramlása, hanem a gazdasági viszonyok, a tulajdon, a termelés és a pénzügyi folyamatok megerősödő nemzetköziesedése, egységesülése…" Sok pontatlanság van ebben, de nem akarok kötözködni… Mi értelme van azt mondani, hogy "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése"? A kapitalista gazdálkodást mi vezérli, ha nem a tőke? De nem ez a fő baj. Sokféleképpen lehet definiálni a globalizációt. Szerintem két dolog biztos – bár ettől még nem állt össze a definíció. Egyrészt hogy a transznacionális társaságok és a nemzetközi pénz- és tőkepiacok a globalizáció hordozói, a másik meg, hogy a globalizációt meg kell különböztetni a nemzetköziesedéstől. Ez nagyon lényeges kérdés, mert a nemzetköziesedés nemzetgazdaságok közötti kapcsolatelmélyülést jelent. A globalizációnak viszont éppen az a meghatározója, hogy túllép a nemzetgazdasági kereteken azáltal, hogy a transznacionális vállalatok a hordozói. Azt már csak félve teszem hozzá, hogy ha a te definíciód szerint fogjuk fel a globalizációt, akkor megkérdezem tőled, hogy szerinted az 1917 előtti és az 1990 utáni kapitalizmus között van-e különbség.

Farkas Péter: Van.

 

Csáki György: Ezt gondolom én is. Azután – éppenséggel a közös ősünk meg a közös gyökereink miatt is – a TNC-k és a pénzügyi szféra közötti összefonódást is nehéz lenne kihagyni. Mert imperializmus nélkül nincs globalizáció – mondom ebben a körben, félve használva a lenini terminus technicust…

A definíció után, a 33. oldalon Péter azt kérdezi, hogy "mi kényszerítette a kapitalizmust erre a részleges megújulásra a hetvenes évektől?" Most ezt "balról" bírálnám, mert szerintem a hetvenes és a nyolcvanas években még nem volt megújulás, ez egy zűrzavaros korszak volt, a huszadik századi kapitalizmus egyik legrosszabb időszaka. A kilencvenes évtizedben van inkább csak megújulás. (A nyolcvanas évek végén éppenséggel még mind a ketten azt hittük, hogy a nemzetközi adósságválságból nincs semmilyen kiút.)

Ott folytatja a 33. oldalon, hogy "most is elsősorban, mint korábban, mindenekelőtt a technikai fejlődés…" El kell azon gondolkodni, hogy van egy társadalmi formáció, amely válságról válságra bukdácsol, de azért részlegesen mindig megújul, mert folyamatos benne a technikai fejlődés. Itt is azt mondom, hogy pontosan körül kell határolni a fogalmat, kategóriát. Igazad van, hogy történetileg fogod föl, igazad van, hogy nem egy ma született dolognak véled a globalizációt, de időben is körül kell határolni. Mi volt az a technikai fejlődés, amely részlegesen segítette megújulni a kapitalizmust? Ez nem ugyanaz, mint a XIX. században. Akkor is volt egyfajta globalizáció; a történet a monopolizációval kezdődött.

Itt tennék egy kitérőt – ebben az esetben nem az egyet nem értés kedvéért. Van egy nagyon érdekes probléma a közgazdaságtanban, amikor történeti összehasonlításokat tesznek. Tudniillik a kapitalizmus aranykora – minden félreértés ellenére – a második világháború utáni negyedszázad volt, az 1974-76-os válságig. Ennek két vagy inkább három oka van: az egyik, hogy a második világháború után a gazdasági békét megteremtő fejlett tőkés országok tanultak az első világháború hibáiból, és egy kiegyenlített és kiegyensúlyozott újjáépítést tettek lehetővé. A másik két dolog a keynesiánus gazdaságpolitikák érvényesülése és sikere, illetve a jóléti állam kibontakozása. Ha 1950-től vesszük – mert statisztikailag ekkortól lehet jó idősorokat csinálni, addig a háborús újjáépítés vagy helyreállítás tartott -, de ha '45-től számoljuk, akkor még inkább, a fejlett országokban 4,5%-os volt az átlagos gazdasági növekedés, s egy óriási korszakváltás ment végbe. Ha 4,5%-os az éves átlagos gazdasági növekedés, ez azt jelenti, hogy a GDP tizenhat évente megduplázódik. Ez meg azt jelenti, hogy egy generáció alatt megnégyszereződött a GDP a fejlett országokban, és ezzel egyidejűleg, Amerikát leszámítva (egy kicsit ott is, de ott ez már megkezdődött a két világháború között), ez egy olyan tömegfogyasztási korszaka a kapitalizmusnak, ami páratlan volt. A kapitalizmus gyakorlatilag leküzdötte a tömeges szegénységet, ez teljesen egyértelmű. Teljes foglalkoztatás közeli helyzetben olyan fogyasztásbővülést hozott – és ebben minden benne volt: a jólét, a biztonság, a fizetett szabadság, a nyugdíj stb. -, hogy ilyen azelőtt soha nem volt. Péter rosszul tudja, ne higgyenek neki: az első világháborút megelőző negyvennégy évben, 1870-től 1914-ig az USA-ban volt 2,5%-os a GDP éves átlagos növekedési üteme, ez volt akkor a világ leggyorsabban fejlődő országa. A világgazdaságra 2% alatti szám adódik. Ez is mutatja, hogy milyen óriási dinamikával fejlődött a világgazdaság a második világháború után. Miért mondom ezt el? Két okból. Egyrészt azért, mert botránkoztattam már meg rendes, jobboldali magyar polgárokat azzal, hogy elmagyaráztam nekik: a Kádár-rendszert azért szeretik a magyarok, mert a Kádár-rendszerben is ilyen növekedési ütem volt, megnégyszereződött a jövedelem, s erre is hozok példákat. Nyugat-Európában a kocsit meg a tartós fogyasztási cikkeket. De Magyarországról is tudok példákat hozni: nem vályoglakás, vízvezeték… Ezt nem lehet elfelejteni. De senki ne hasonlítson soha semmilyen növekedési ütemet a második világháború utánihoz, mert az egyszer volt a világgazdaságban. Soha azelőtt nem volt ilyen. A XIX. századi angol kapitalizmus másfél százalékos éves gazdasági növekedéssel volt a világ ipari műhelye, kereskedelmi központja meg legnagyobb befektetője. Ilyen átmeneti, kegyelmi időszakokban lehet ennél lényegesen gyorsabb növekedés. A világgazdaság növekedésének természetes üteme nem a 4,5-5, hanem a 2,5%. Különben megjegyzem, hogy a kilencvenes évtizedben például Amerikában magasabb volt a növekedési ütem még az 1950-74 közöttinél is, de ez egy speciális eset volt.

Még egy dolog nagyon fontos: hogy miért lett vége ennek a rendszernek. Itt sem értek egyet Farkas Péterrel, vagy én másképpen fognám meg ezt a dolgot. Szerintem, a Bretton-Woods-i rendszer az eltérő ütemű inflációk miatt dőlt össze. Rögzített árfolyamrendszer nem tartható fönn akkor, ha számottevően eltérő a vezető országok inflációs rátája. Gondolják meg, hogy az Európai Gazdasági Közösségen belül Olaszországban tartósan két számjegyű volt az infláció, Németországban meg tartósan másfél százalék. A németek az első világháború utáni hiperinfláció miatt nagyon allergiásak az inflációra, már 3-4%-tól nagyon idegesek. Az olaszok meg derűsen, kedélyesen el voltak a tíz-tizenkettővel is. De mi volt ennek az inflációnak az oka? Ennek alapvetően a keynesiánus gazdaságpolitika volt az oka, a keresletvezérelt gazdaságpolitika. A keynesiánus rendszer definíciószerűen inflációs hajlamú. Ezzel az a nagy baj, hogy az infláció nem forradalmasítja a tömegeket; Magyarországon sem értik meg az emberek, hogy az inflációban mennyit veszítenek. A Bokros-csomag tényleg elvett 26 milliárdot a magyar egészségügyből, de az infláció 70 milliárdot vett el, ám az egészségügyi dolgozók szakszervezete ezt nem tartotta számon, mert az ilyesmi nem olyan "egyértelmű". A vállalkozók, a befektetők nagyon nem szeretik az inflációt, mert bizonytalan a beruházás megtérülése. Piacgazdaságban, a tőkén alapuló gazdaságban nagyon nehezen lehet tolerálni az inflációt.

Most néhány szót a válságról. Farkas Péter könnyen dobálózik a válság szóval. Le kellene írnia, hogy mit nevez válságnak. Mert egészen elképesztő dolgokat is leír, hogy tíz recesszió volt az USA-ban 1945 óta, meg állandóan válságok vannak, meg a világ most, az ezredfordulón is… Ugyanakkor a globális világgazdaság – írja Farkas Péter – "a globalizáció formájában, annak sokoldalú összetevőivel együtt megfelelő mozgásformát talált saját továbbfejlődéséhez. Ezzel azonban – teszi hozzá – nem oldotta meg a történelem fejlődésével együtt járó ellentmondásokat, csak továbbgörgette azokat. Továbbra is jelen van a gazdasági fejlődés ciklikussága, nem tűntek el a válságok, nem szüntette meg a bővülő termelés és a piaci kereslet közötti ellentmondást, nem szűnt meg a technikai fejlődéssel is együtt járó nyomás a gazdaságosságra." Itt az a probléma, hogy valahogyan azért a szövegben a kapitalizmus mindig mozgásformát talál magának a túlélésre. Tehát egyelőre, kedves Krausz professzor, még semmi sem volt a kapitalizmus után. Ez itt a nagy probléma. El kell tudni dönteni, mi az, hogy válság. El kell tudni dönteni, hogy mikor beszélünk világgazdasági válságról. Lehet-e egy válság a globalizáció körülményei között regionális, tehát földrajzilag korlátozott? Korlátozódhat-e ágazatokra? Hogyan különböztetjük meg a válságot a recessziótól stb. Én nem a teljesen technikai jellegű amerikai definíciót akarom használni. Az amerikaiak azt mondják, hogy recesszió akkor van, ha a GDP két egymást követő negyedévben kisebb, mint az előző negyedévben. Ezt sehol a világon máshol nem használják, csakis Amerikában, a világban mindenütt az előző év azonos negyedévéhez viszonyítják a GDP nagyságát. Ezért aztán az USA-ban sokkal gyakrabban van recesszió, mint a világban bárhol másutt. Nem akarom megbotránkoztatni azokat, akik még esznek, de elmondom, hogy Magyarországon, az amerikai számítás szerint, recesszió volt 2001-ben, mert két egymást követő negyedévben kisebb volt a GDP, mint az előzőben.

Nem tekinthetünk el az amerikai gazdaság félelmetes flexibilitásától, csaknem "korlátlan" alkalmazkodóképességétől, kiemelkedő innovativitásától. Ennek egyik eleme valószínűleg a rugalmas munkaerőpiac, ami egy európai ember számára tolerálhatatlan, gusztustalan dolog. Ha csökken a rendelési állomány a detroiti autógyárban, akkor elbocsátanak néhány száz embert, s ha nő a rendelés, visszaveszik őket – az USA-ban ez a szokás. Az állam nem vesz részt az oktatásban stb. De azért ez a dolog működik, szemben egy csomó derék európai dologgal, ami nem működik. Szóval, nem hiszem, hogy Farkas Péternek igaza lenne abban, hogy az amerikai gazdaság egyensúlyi problémái ma nehezebbek, mint a második világháború után bármikor. Nem volt tíz recesszió, legfeljebb növekedéslassulások voltak. Tíz éves a ciklus, Péter, nem volt minden ötödik évben növekedéslassulás sem. Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ma nehezebbek a világgazdaság problémái, mint 1974-ben vagy '79-ben voltak. A kilábalás nem szokott lassú lenni. A recesszió előtt is meg után is az átlagosnál gyorsabb növekedési periódusok következnek. Ha a válságból nincs kilábalás – összedől minden, ez egy elméletileg elképzelhető szcenárió. De ha a válságból lesz kilábalás, az nem lesz lassú.

De megint felteszem a kérdést: kinek jó az, ha az USA-ban másfél százalékon stabilizálódik a gazdasági növekedés? Kinek, melyik fejlődő országnak, melyik közepesen fejlett országnak, melyik átalakuló gazdaságnak jó? Szóval én abszolút tanácstalan vagyok abban a tekintetben, hogy milyen alternatívái lesznek itt a kapitalizmusnak a jövőben…

1988-ban publikáltam egy cikket, aminek az volt a címe, hogy "A nemzetközi gazdaságpolitikai együttműködés szükségessége és lehetetlensége". Ebben az írásban a Reagan és a Thatcher gazdaságpolitikája közötti különbségre meg ellentmondásra akartam fölhívni a figyelmet, és arra, hogy a liberális felfogás a világgazdaság problémáit nem oldja meg. Ez az én problémám. Azzal egyetértünk, hogy valamiféle együttműködés szükséges. Ez a global governance, a globális kormányzás. Soros György azt mondja, hogy a gazdaság globális, kellene hozzá egy globális társadalom. Ezzel a global governance-szal tíz éve tele van a szaksajtó. De mi tudja kikényszeríteni ezt a transznacionális társaságokból? Farkas Péter azt mondja, hogy nem lehet vállalati keretek között megvalósítani. De kizárólag nemzetgazdasági keretek között sem lehet. A nemzetközi szervezeteket kik irányítják?

 

Krausz Tamás: A nagyhatalmak és a multik.

 

Csáki György: Hát, igen. Na most akkor az a két csoport, amelyik önmagában nem képes erre, az meg blokkolja a nemzetközi szervezeteket, ahol pedig nem lakosságarányosak a szavazatok.

 

Szigeti Péter: Nem nincs irányítva, hanem éppen hogy irányítva van.

 

Csáki György: Nem tudom, a dolog lényege az, hogy ebbe az irányba kell valamit keresni, csakhogy én ebben teljesen szkeptikus vagyok.

Farkas Péter használ egy olyan kifejezést, hogy létezik egyfajta "lopakodó keynesizmus". Nyugodtan lehetne ezt bátrabban mondani: sohasem szűnt meg a valóságban a keynesizmus – csak az ideológiában. Van egy amerikai mondás, hogy "Tedd, amit csinálok, ne, amit mondok." Akik szeretik követni az amerikai gazdaságpolitikai irányelveket, ha ezt az amerikai aranyigazságot nem ismerik, nagyon eltévednek.

Azt gondolom, hogy ez a globalizált világ valóban keresi a globalizált "felépítményt", aminek a megtalálása nem lesz nagyon egyszerű dolog, mert amit alternatívának gondoltunk sokan, sokáig, nem hiszem, hogy az előttünk álló néhány évtizedben valódi alternatívát jelentene. Lehet, hogy többek között éppen azért, mert el kellene gondolkodni azon, hogy van egy kapitalizmus, amely állandóan fejleszti a technikát meg a technológiát.

 

Krausz Tamás: Mindig ilyen volt…

 

Csáki György: Hát igen. De nem tudod ezt legyőzni egy olyan társadalmi formációval, amely ennek az ellenkezőjét csinálja. Én nem tudom, merre lehet ezekből a problémákból kilábalni. Mindenesetre irigylem Farkas Péter optimizmusát, aki hisz ezekben az alternatívákban. Meglátjuk… Illetve szerintem, nem fogjuk meglátni…

 

Farkas Péter: Minkét bírálóm kritikusan szólt a globalizáció-értelmezésemről. Andor László szerint túlságosan leszűkítettem a gazdasági tartalmára, ugyanakkor helyesli, hogy a kapitalizmus történeti korszakaként, transznacionális kapitalizmusként határozom meg. Csáki Gyuri meg egyenesen azt mondja, hogy nem szolgálok definícióval. Könyvem 32-36. oldalán megtalálható a saját globalizáció-felfogásom. Többek között az, hogy a kapitalizmus transznacionális-liberális korszaka egy, a profitráta süllyedő tendenciáját kifejező "csomópont-válságra" adott válasz volt. A kapitalizmus – nem először – részleges formaváltozáson ment keresztül. Mint a második fejezetben részletesebben is kifejtem, mozgásformát talált saját ellentmondásainak továbbgörgetésére, sőt halmozására. S e tekintetben – Csáki ezt a gondolatot az imént idézte – a gazdasági viszonyok – elsőrendűen a tulajdon és a termelés – korábbi korszakokhoz képest minőségi változást hozó nemzetköziesedésének (globalizálódásának) mértéke és az ezt lehetővé tevő neoliberális ideológia játssza a főszerepet. A folyamat fő hordozói pedig – ez is szerepel a 33. oldalon, bár Csáki hiányolta – a transznacionális társaságok és a pénzügyi globalizáció.

Igaza van Andor Lászlónak abban, hogy a globalizációt viszonylag szűken – szerintem gyökereire és lényegére koncentrálva – értelmezem, de ez a felfogás szerintem magába foglalja a gazdasági viszonyokból adódó társadalmi struktúrákat. (Persze, ha erőm lenne, ennél is sokkal szélesebben foglalkoznék a gazdasági viszonyok nemzetköziesedéséből adódó társadalmi, világpolitikai, szociológiai, kulturális, környezeti és egyéb következményekkel, hiszen sokféle megközelítés indokolt.) Szerintem a könyvemben ott lüktetnek a társadalmi viszonyok, az országokon belüli és országok közötti társadalmi hierarchiák: a történeti megközelítésben, a kapitalizmus korszakainak bemutatásában, a rohamosan növekvő társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek statisztikailag is alátámasztott elemzésében, a liberalizmus társadalmi következményeinek, a globalizáció veszteseinek és a globalizációkritikai mozgalmak ismertetésében, továbbá a legegyértelműbben az egyenlőtlenségeket szülő törvényszerűségek (kizsákmányolási mechanizmusok) marxista gyökerű elemzése során. Alapjában Andor is tudja, hogy milyen eszmei alapok felől vizsgálódom. Ez irányú kérdése költői, amelyet meg sem kellene válaszolni. Valóban, többnyire csak más kifejezésekkel helyettesítve beszélek társadalmi osztályokról – másutt is puhítottam a terminológiát. Ez talán részben gyengeség, de inkább a mai korunkból adódó tudatos taktika. Azt hiszem, az alapgondolatokat így az olvasók nagyobb köre tudja befogadni, mint a hagyományos, bár szerintem érvényes terminus technikusokkal.

Bevallom, a globalizáció kifejezés használata is helyettesítő gumifogalom. Igaza van Lacinak, amikor azt állítja, hogy a transznacionális kapitalizmus terminológiájának bevezetésével a globalizáció kifejezés lényegében értelmét veszti. Használata innentől kezdve részemről üzleti (könyveladás) és szakmai marketing kérdése… De hiszem, hogy a terminológiai rugalmasság nem vezetett számottevő engedményekhez a törvényszerűségek feltárásában és a következtetésekben.

Vagy mégis? Andor László és Csáki György is úgy értelmezi, hogy a kapitalizmus jelenlegi feszültségeinek megoldására egy globális keynesi modellt ajánlok. Valóban, elég nagy terjedelemben foglalkozom azzal, hogy a kapitalizmus saját keretei között esetleg egy ilyen irányú átalakulás formájában juthat tovább jelenlegi válságszakaszán. Ugyanakkor érzékeltetem a globálkeynesizmus előtt tornyosuló akadályokat: "Valójában ennek megvalósítása – legalábbis egyelőre – szinte áthághatatlan akadályokba ütközik. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok nem teszik lehetővé alkalmazását. A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel… Napirendre kerülhet a baloldali, közösségi és szociális értékeket következetesebben érvényesítő, a kapitalizmuson túlmutató modell?" (185. o.) Úgy látszik, hogy a terjedelmi és terminológiai taktikázásom még értő olvasóim, kritikusaim előtt is elfedték, vagy tompították legfontosabb üzenetemet.

Én nem mondanám, hogy "semmi sem volt a kapitalizmus után". Még a tőlem távol álló "modernizációs elmélet" szerint is (a termelékenységben és sok másban) felzárkózó modell volt az európai szocialista országok kísérlete – legalábbis a XX. század hetvenes éveiig. És Kína? Nem is szólva az egyének – korántsem kiteljesedett – gazdasági felszabadításáról, a munkanélküliség – nem ellentmondásoktól mentes – megszüntetéséről. A történelem valóban ciklikusan fejlődik! Franciaország már az ötödik köztársaságnál "tart". Ilyen értelemben igaza van Andornak, hogy a globalizáció előrehaladása is ciklikus lehet. A technikai haladás azonban hosszú távon kikényszeríti az egyre nagyobb termelőegységeket, a tőke, a termelés koncentrálódását, a folyamatok (egyelőre óriásvállalatokon belüli és a közöttük kialakuló együttműködésen alapuló) tervezését. A hosszú távú tendencia tehát a globalizáció, a világfolyamatok egységesülése – akármilyen is legyen annak társadalmi formája. A folyamat kibontakozása persze nem egyenletes. Elfogadom Andor Laci utalását arra, hogy most a globalizáció előrehaladásának feltehetően lassúbb korszaka következik.

Teljesen igaza van Lacinak abban is, hogy a kilencvenes évek szakirodalmát hiányosan dolgoztam fel – bár elismeri, hogy a főbb tendenciákat sikerült megragadnom. Magam nem vagyok elmélettörténész, elsősorban másodlagos, szintetizáló forrásokból dolgoztam. Nem volt időm és lehetőségem elég eredeti művet átnézni. Ebből következik, hogy éppen a legfrissebb irodalom maradt háttérben. Ez hiányosság, igyekszem pótolni.

Ha már a jogosnak tartott kritikai észrevételeknél tartok, megemlítem, hogy a válság szót tényleg túl általánosan használom, ahol kellene, ott sem különül el mindig a recessziótól, a gazdasági lanyhulástól. Mentségemre legyen mondva, hogy én a válság szót két értelemben is használtam a művemben. Leggyakrabban nem egyszerűen a gazdasági visszaesést fejezem ki ezzel a szóval, hanem a tőkehozam csökkenésében, a szerkezeti és arányossági feszültségek növekedésében kifejeződő, a gazdasági növekedésben nem mindig azonnal megnyilvánuló, halmozódó folyamatot. Ami a II. világháború utáni tíz amerikai recessziót illeti, valóban értelmezési kérdés, hogy hányat számolunk. Én mindenesetre ezt, akárcsak a világgazdaság korábbi korszakainál is lassúbb növekedésének tényét a globalizációs korszakban, az IMF legfrissebb kiadványaiból idéztem.

Csáki nem hiszi, hogy az USA egyensúlyi problémái nagyobbak lennének, mint a II. világháború óta bármikor. A statisztika azonban a kemény valóságot tükrözi. Mikor volt az Egyesült Államoknak a GDP 5%-át megközelítő kereskedelmi és fizetésimérleg-hiánya? Mikor volt az állam, a vállalatok és a lakosság úgy eladósodva, mint manapság? Mikor volt ilyen "túlfogyasztás"? Miért magasabb lényegesen – még a jelenlegi recesszió után is – a tőzsdei papírok (fedezetlen) nyilvántartott értéke, mint a '29-33-as Nagy Válság előtt? Mikor voltak az amerikai gazdaságban olyan jelentős "felesleges" termelő és szolgáltató kapacitások, mint manapság?

Köszönöm az észrevételeket, különösen Andor László szavait a válság görgetésének koncepciójáról.