A következő beszámoló arról szól, hogyan alakult át számos önálló valuta konkurenciája egyfajta valutaháborúvá mindössze két valuta, az amerikai dollár és az euró között. Amikor 1991-ben Maastrichtban döntöttek az euró bevezetéséről, még nem lehetett minden kétséget kizáróan megjósolni, hogy ezzel a lépéssel a multipoláris valutarendszert egy bipoláris rendszer válthatja majd fel. Ennek az átalakulásnak különös lendületet adott, hogy nem pusztán a globális piacok kereskedelmi, befektetési valutájáról, a felhalmozott tartalékok pénzneméről van szó, hanem az olajpiac uralkodó valutájáról is. Az energiatartalékok feletti uralom központi szerepet kap a modern gazdaságban, amihez hozzátartozik az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés, a kínálat, a szállítási logisztika, a világpiaci ár és a valuta, amelyben elszámolnak. Épp ezért lesz döntő ez a vetélkedés a dollár és az euró árfolyam-ingadozásában. Ezen a példán bemutatható, hogyan hatnak egymásra piacok és imperiális hatalmak, hogyan folytatnak valutapolitikát ágyúkkal és rakétákkal.

Egy áttekintéssel kell kezdeni, hogyan alakult a valutarendszer a második világháború óta, hogy utána rátérhessünk a dollár és az euró versenyére, amely a valuták összetűzésévé, sőt háborújává vált az afganisztáni és iraki háborúk során, majd levonunk néhány óvatos következtetést.

Az édes primátus

Kezdjük az amerikai dollár mint világvaluta stilizált történetével, mintegy harminc évvel a Bretton Woods-i rendszer összezuhanása után. Ezt a korszakot nevezhetnénk "kényelmes" vagy "édes" primátusnak. Az Egyesült Államok a második világháború után tette meg a dollárt világvalutának, és képes volt megvédeni centrális pozícióját a dollár aranykötésének 1971/73-as megszüntetése után is. Ezzel létrehoztak egy "globális közösségi javat", a másik oldalról természetesen megfizettették azt használóival. Az Államok ugyanis 1971 óta kénytelen finanszírozni veszteséges kereskedelmi mérlegét, a hetvenes évek közepe óta ráadásul szolgáltatási mérlege is deficites. Ezt úgy tudja elérni, hogy például amerikai államkötvények eladásával fenntartja a tőkeimport dinamikáját és a dollár iránti keresletet. Így vált lehetővé az amerikai kereskedelmi mérleg külső finanszírozása. Mára az Egyesült Államok a globális tőkeáramlások 70 százalékát importálja (a Nemzetközi Valutaalap által készített Global Financial Stability Report 2003, 105. oldal). Az amerikai társadalom ezzel magasabb fogyasztási szintet tudott tartani, mint azt a hazai gyártás lehetővé tette volna. "Összességében meglepő, hogy ne mondjam rejtélyes, hogyan képes Amerika viszontszolgáltatás nélkül fogyasztani" – fogalmazza meg a kérdést Emmanuel Todd.

A harmincas évek gazdasági világválságát és a második világháború pénzügyi instabilitását lezárni próbáló Bretton Woods-i egyezménnyel vezették be az arany mint értékőrző szerepét. A dollárt 35 uncia finomaranyhoz kötötték, a többi valutának az értékét pedig a dollárhoz viszonyítva rögzítették. Az amerikai dollár kereskedelmi, befektetési valuta és a tartalékok pénzneme lett, s primátusából származó előnyeit mindhárom funkcióban ki tudta élvezni. A globális valutarendszer intézményei, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap, de a nemzetállamok központi bankjai is tartották magukat a megállapított árfolyamokhoz. Ez a rendszer addig volt működőképes, amíg az amerikai dollár hegemóniája töretlen volt, és a globális tőkepiacokat nemzetállami szinten regulálták. Amikor az ötvenes évek végén a legtöbb európai valutát konvertibilissé tették, olyan ingadozások indultak be, amelyek végül, egy évtizeddel később a kötött árfolyamok rendszerét maguk alá temették. Ennek okai sokoldalúak és kellőképpen körülírtak, így nem szükséges ezeket ebben az előadásban részletesen tárgyalni (lásd Guttmann, Eichengreen, Altvater/Mahnkopf, Crockett stb.). Mindenesetre végeredményben a mozgó árfolyamok rendszere váltotta fel a rögzített árfolyamokat. A világgazdaság központi árainak megállapításáért, vagyis a valuták árfolyamainak megszabásáért már nem hivatalos intézmények feleltek. Az árfolyamok alakítását sokkal inkább átengedték a globális pénzpiacok privát szereplőinek. Ezzel privatizálták a stabil valutaárfolyamok közösségi javát.

Ennek következtében az amerikai dollár vesztett értékéből, főleg a német márkával és a japán yennel szemben. Ebben a korszakban egy valuta-triumvirátus alakult ki, amelynek európai szereplőjét az 1979. márciusi uniós valutarendszer tovább erősítette. Az ehhez a hármashoz nem tartozó valuták vagy az egyik pénznemhez próbálták kötni árfolyamukat, vagy a valuta ellenőrzésével elzárták magukat a valutapiacok fejlődése elől. Még a nyolcvanas években is tartotta magát a latin-amerikai országok többsége a kemény devizakorlátozásokhoz, de mivel a pénzpolitikát irányító szervek nem tudtak megküzdeni az inflációval és az ebből eredő fekete devizapiacokkal, valutagazdálkodásuk ábránddá vált, és a devizaellenőrzés feladására kényszerültek.

Az árfolyamok felszabadításával a valuták konkurenciaharca kiéleződött. Ettől fogva a külső és belső pénzstabilitás fenntartása és erősítése a gazdaságpolitika elsődleges céljává vált, főként a (nemzetállami) "mágikus négyszög" olyan céljaihoz képest, mint a teljes foglalkoztatás. A stabilitást leginkább korlátozó fiskális és pénzpolitikával lehetett elérni. Leegyszerűsítve: míg a kötött árfolyamok által jellemzett Bretton Woods-i rendszerben a kereskedelmi mérleg állt a középpontban, addig a Bretton Woods utáni rendszerben a tőkemérleg. A kereskedelmi mérleg esetében a "reális gazdaság" versenyelőnyei érvényesülnek, melyben a pénz a fogyasztási cikkek és szolgáltatások körforgását biztosítja. A tőkemérleg esetében a különböző pénzügyi helyszínek attraktivitása válik láthatóvá, melyben a pénz mint fizetőeszköz, hitel szerepel. A "reális gazdaság" így látszólag kevésbé fontos, mint a "monetáris gazdaság". A valutastabilizáció szempontjából a "pénzügyi helyszínek" attraktivitása éppoly fontos a pénzvagyonnal rendelkezők és a tőkebefektetők számára, akik a liberalizált globális tőkepiacokon gyorsan át tudnak térni más valutákra, és ezzel valutákat tudnak nyomás alatt tartani, mint a terület reálgazdasági versenyképessége. A devizapiacok napi 1500 milliárd dolláros forgalma mellett alig adatik lehetőség a politikai intézmények számára, hogy hathatósan fellépjenek a valutaspekuláció ellen. Így aztán nagyrészt a tőkepiacok sorsára bízzák magukat, amelyek kezében a döntés van. Ahogy a Deutsche Bank egykori vezérigazgatója, Rolf Breuer diadalmasan megjegyezte: "a politikát azt utánfutón cipelik magukkal".

Az Egyesült Államokban a privát és állami szereplők bravúrosan játszották a liberalizált tőkepiacok játékát, és miután a hetvenes években a dollár árfolyama történelmi mélységekbe süllyedt, kizárólag monetáris stabilitási intézkedésekkel mentették ezt meg: a kamatlábak emelésével. Míg a központi bankok által elrendelt kamatlábemelés gyenge valuták esetén további értéktelenedést vonhat maga után, mert a befektetők számítanak rá, a kamatlábak emelése az Egyesült Államokban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején azzal járt, hogy az országba nagy mennyiségben áramlott be a tőke, és más országok is a kamatlábak követésére kényszerültek. A hitelezők és pénzvagyonnal rendelkezők számára ez az ég ajándéka volt, míg az adósoknak a teljes elfojtást jelentette. A harmadik világ adósságválsága éppúgy megmutatkozott ebben, mint az ipari országokban megjelenő munkanélküliség a drága kölcsönök miatt fellépő befektetési visszaesés okán.

Hogy a tőkebefektetők követhessék a viszonylag magas kamatok hívószavát, a pénzügyi piacokat liberalizálni kellett. Ezért is küzdött az Egyesült Államok, szövetkezve európai és más térségekben kormányzó neoliberális erőkkel, a nemzetközi pénzügyi intézetek támogatásával. Mára a különböző pénzügyi régiók magas megtérülést garantálva versenyeznek egymással a világon. A globális színvonalat így sikerült emelni. Míg a gazdaságilag legfejlettebb hét országban a hatvanas-hetvenes években a GDP éves növekedése mintegy 3 százalékkal magasabb volt, mint a reális kamatok, addig a nyolcvanas, kilencvenes években a reálkamatok voltak közel 2,3 százalékkal magasabbak, mint a reális növekedés. Az adósságok törlesztését már nem lehetett a reálgazdasági növekedésből fedezni, hatalmas erőfeszítésekre volt szükség. Nem meglepő, hogy különösen a külföldi, idegen valutában kapott kölcsönök visszafizetése vált igazi tehertétellé. Az adósok komoly problémákkal néztek szembe. Nem így az Egyesült Államok, hiszen a szédítő sebességgel növekvő külső adóssága nem idegen, hanem saját nemzeti valutában volt megszabva. A magas reálkamatok következtében azonban nagy mennyiségű tőke tévesztette el a célját. A nyolcvanas évek végén mutatkozott bombasztikus fejlődés a japán ingatlanpiacon, és a kilencvenes évek elején ennek az ingatlanlufinak a kipukkanása épp oly bizonyíték, mint az 1987-es amerikai pénzügyi válság, vagy a krízis az Európai Unióban a kilencvenes évek elején.

Az Egyesült Államok azonban strukturális hiányosságai ellenére sem kényszerült arra, hogy intézkedéseket tegyen a strukturális alkalmazkodás érdekében. Éppen ellenkezőleg, a "washingtoni konszenzus" alapján az adósságok és pénzügyi válságok alatt nyögő társadalmakat változásra kényszerítette, míg maga nem változott. Ilyen értelemben helytálló az "egyedüli világhatalom" kifejezés, hiszen egyedülálló kiváltságokkal rendelkezik más országokkal szemben. Ehhez hozzá kell fűzni, hogy ez a kivételes pozíció nem a kilencvenes évek végén alakult ki, hanem már Carter elnök alatt előkészítették, míg Ronald Reagan ki nem használta azt a "predatory hegemony" (ragadozó hegemónia – Susan Strange) stratégiájában. Bush papa, utódja Clinton, de legfőképp a Bush fiú ezen a vonalon mit sem változtatott, más variációiban azóta is követik.

A pénzvagyonnal rendelkezők számára ez jövedelmező és hatalmas lehetőség volt. A közvetlen beavatkozást szűkítő intézkedések olyan intézményi hátteret teremtettek, amelyben a tőkét elvben az egész világon magas, sőt növekvő megtérülési mutatók mellett lehetett befektetni, s ezzel jobban lehetett keresni, mintha a pénzt belföldi vállalkozásokba fektették volna. Pénzügyi innovációk és a globális pénzpiacok új szereplői nyújtottak ebben segítséget. A világ nagy régió is, amelyek addig el voltak zárva a globális piacoktól, a vagyonosok és tőkebefektetők nyomása alatt arra kényszerültek, hogy nemzeti piacaikat megnyissák. Ez a nyomás a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap strukturális átalakulásának hatására nőtt.

Egy új globális osztály alakult ki a pénz- és tőkebefektetés körül, amelyben szerepet kapnak a befektetők, a pénzalapokat kezelő menedzserek, banki szolgáltatók, rating ügynökségek, gazdasági vizsgáló és átvilágító cégek, ügyvédi irodák és a hozzájuk tartozó politikai ügyintézők valamint a médiában dolgozó szakértők. ők adják a globális kapitalizmus új arcát. A pénzügyi intézetek, amelyeket ez az új osztály működtet, általában az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy valamelyik off-shore pénzügyi központban székelnek, és csak ritka esetben az európai kontinensen. A magas reálkamatok és reálnyereségek, mint önjáró szekér, haladnak előre, és egy grandiózus folyamatban átrendezik a világot. Ahogy azt számos statisztika kimutatja, mindezek nyomán egyre egyenlőtlenebb elosztást figyelhetünk meg a világon. Az állami adósságok törlesztését a források újraelosztásán keresztül a nemzeti bevételek és befektetések helyett magánhitelezők útján valósítják meg. Számos közösségi tulajdon és intézmény került időközben magánkézbe, ha azokat rentábilisan lehet üzemeltetni, mivel különben egyetlen privát "befektető" sem érdeklődne irántuk. Más közösségi javak annyira le vannak pusztítva, hogy privatizációjukat üdvözlik azok, akik használatukat meg tudják vásárolni.

Az átfogó privatizációs folyamat, a magánvagyonok növekedése a hitelező valutákat erősítette, míg a másik oldalon az adós valutákat gyengítette. Az Egyesült Államoknak is vannak külső tartozásai, mégpedig messze a legnagyobb minden ország között. A különbség pusztán annyi Brazília vagy Guinea, Thaiföld vagy Argentína kárára, hogy az Egyesült Államok saját valutájával tartozik. Ez lehetővé teszi Amerika számára, hogy mind az adós, mind a hitelező előnyeit élvezhesse, miközben a hátrányait egyiknek sem érzi: mint adós kihasználja a primátusból származó előnyöket, mivel az amerikai dollár még akkor is biztonságosnak tűnik, ha az Egyesült Államok költségvetési és szolgáltatási mérleg-hiányt enged meg magának, hogy fenntarthassa az "american way of life" által megkövetelt fogyasztói színvonalat. Az Egyesült Államok adósságának nagy része amúgy is állami, és érte a földgolyó legerősebb politikai és katonai hatalma kezeskedik. A hitelezők nagy hányada azonban privát szereplője a gazdaságnak, akik a Wall Street globális pénzügyi rendszerben betöltött központi helyzetén keresztül próbálnak a globális többlet-termeléshez hozzáférni. A rejtély, amiről Todd beszélt, tehát nem is annyira rejtélyes.

Bizarr, de igaz, hogy az ázsiai (1997), orosz (1998) és brazil (1999) válság, valamint a török és argentin krízis csak az amerikai dollár további erősödéséhez vezetett. A küszöbállamok befektetői, amint jelentkezett a válság, nagyon gyorsan kimenekítették tőkéjüket (tűzhely-effektus) – elsősorban az Egyesült Államokba. Így alakulhatott ki a kilencvenes évek második felében az "új gazdaság" felszárnyalása, amely kezdetben hatalmas részvény-nyereségeket hozott. A nemzeti össztermék reálnövekedése hirtelen megugrott, mivel a tőzsdén megjelenő növekvő vagyonok emelték a béreket és valóságos fogyasztási lázat vontak maguk után. Olyan szakasz volt ez, amikor a növekedési mutatók újra meghaladták a reális kamatláb értékét – igaz, csak az Egyesült Államokban, sehol másutt, és ott is csak a Clinton-kormányzat végéig. Ifjabb Bush újra helyreállította a modern fosztogató-kapitalizmus rendjét. Ráadásul kiderült, hogy az "új gazdaság" virágzását nagyrészt csalások sorozatával működtetett kreatív könyvelés húzta csak tovább – míg be nem köszöntöttek a gazdaságtörténet legnagyobb csődjei (Enron, WorldCom stb.).

Tartalék, kereskedelmi, befektetési és olajpiaci valuta

A dollár hatalmának idején döntöttek az euróról 1991-ben. Nem csoda, hogy amikor 1999-ben bevezették, kezdetben nem mutatott túl jó formát. Igaz, a kilencvenes évek végén az euró hattyúdalát jósoló elemzések légből kapottaknak bizonyultak, mert szisztematikusan alulbecsülték az európai integráció folyamatát. Az euró bevezetése minden kétséget kizáróan bátor manőver volt. Az eltérő bérjárulékok és inflációs adatok az Európai Unión belül, valamint a gazdasági alapmutatók a közös árfolyam és kamatláb-szabályozás ellen szóltak. Már 1991-ben előre látható volt, hogy az árfolyam- és kamatpolitika eszközeinek elvesztésével csak a bérek és bérjárulékok kiigazítása marad a szociális költségvetésből, mellyel a maastrichti szerződés stabilitási előírásait be lehet tartani. Hogy ez milyen nehéz feladat, és micsoda szociális áldozatokkal jár, jelenleg majd minden európai országban megfigyelhető, Németországban az Agenda 2010-nek nevezett reformjavaslat körül folyó vitákon keresztül, vagy Ausztriában és Franciaországban, ahol az európai stabilitási paktumnak a nyugdíjrendszer esik áldozatul, és rontja le embermilliók öregkori napjainak életminőségét.

Az Európai Központi Bank pénzpolitikájával megszorításokra kényszeríti a nemzetállamok gazdaság- és szociálpolitikáját. Ennek ellenére egyértelmű, hogy az európai monetáris uniót visszavonni már nem lehet, vagy ha igen, akkor csak hallatlanul magas politikai áron. Most már létezik az euró, és a kezdeti gyengélkedés után 30 százalékot erősödött a dollárral szemben (2003 nyarára). Japán gyengesége miatt jelenleg az euró a dollár egyetlen konkurens valutája. Mint ahogy öt ujj kiad egy öklöt, úgy a tizenegy különböző valuta egyesítése is mindenképpen erősödést hozott az új valutának a tizenegy régivel és a külső konkurenciával szemben. Az évezred elejére a dollár-márka-yen hármasból egy páros lett, egy bipoláris rendszer, amely egyre több valutát húz maga után: egyes latin-amerikai országok teljesen "eldollárosodtak" (Ecuador, El Salvador, Panama és Guatemala), sok más ország értékőrzőnek használja a dollárt. De sok afrikai, közép- és kelet-európai állam köti egy az egyben valutáját az euróhoz is, míg másutt az számít értékőrzőnek. Már csak két valuta konkurál egymással.

Egy valutának, ha vezérvalutának tartja magát, vagy azzá kíván válni, több feladatot el kell látnia. A központi bankoknak használniuk kell tartalékvalutaként (1), kereskedelmi valutaként (2) kell működnie, ami azt jelenti, ebben a valutában határozzák meg a piac magánszereplői szerződésük volumenét, a tőkebefektetők számára befektetési valutát (3) kell jelentsen, amiben kötvények stb. jegyeznek, és végül olajpiaci valutaként (4) is kell szolgálnia, mert benne az ipari társadalmak (ahogy a posztindusztriális társadalmak) energiainputjának stratégiai árát fejezik ki. Ha ezeket a szempontokat nézzük, akkor kétségtelenül előnyösebb helyzetben van a dollár az euróval szemben. A többszereplős valuták versenyében – ahogy mondják – félszemű a király. Egy valuta hegemóniája soha sem lehet teljes. Egy bipoláris konkurenciában a valuta mindig a másikat szabja meg etalonként, ahhoz viszonyítva saját erejét, hogy lehetőség szerint maga mögé utasítsa.

Az Egyesült Államok uralma a világpiacokon és a globális politikában imponáló, de közel sem teljes – ezt mutatja az amerikai dollár jegyzése. A növekvő ikerdeficit az amerikai gazdaság strukturális gyengeségét mutatja. Az amerikai dollár 2003. tavaszi mélyrepülése első pillantásra pozitív hatással járt, mivel javította az ország versenyképességét. Ez előnyös a kereskedelmi valuta számára, de jelzi azt is, hogy a dollár mint befektetési valuta értékállósága egyáltalán nem biztosított. Így kerül konfliktusba a kereskedelmi valuta (az árfolyam segítségével versenyelőnyöket lehet teremteni) és a tartalék-, illetve befektetési valuta (a befektetés stabilitását lehet biztosítani).

Minden központi bank, amelyik dollárban tartja devizatartalékait, süllyedő dollár-árfolyamok mellett vagy szembenéz a tartalékok jelentős megcsappanásával, vagy más valutára váltja devizatartalékait. De mivel már csak egy alternatív valuta létezik, ez egyet jelent az euró erősödésével. A kelet-ázsiai központi bankok 2003 tavaszán 927 milliárd dollár értékű devizatartalékkal rendelkeztek, ebből egyedül Japán a felével (476 milliárd USD), ezt Kína követte közel a harmadával (286 milliárd USD). Az Európai Központi Bank is tart devizatartalékot dollárban, méghozzá 220 milliárd USD értékben. Az euró részesedése a globális devizatartalékokból jelentősen növekedett: 1999-ben a pénzek 10 százaléka, míg 2003-ban 20 százaléka volt euróban, ezzel szemben az amerikai dollár részesedése 70 százalékról 60-ra esett vissza.

A dollár leértékelése kedvezően hat az amerikai exportáló cégekre – ceteris paribus -, ha az importáló ország importlehetőségei megfelelően bővíthetők, és így a dollár gyengülésével növeli a behozott áru mennyiségét. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy mostanra az ipari országok exportjának nagy része nemzeteken felülálló mamutcégek vállalatok közti kereskedelme, és miután ezek gyártásukat szerte a világon intézik, nem garantálható, hogy a dollárleértékelés valóban az amerikai gazdaságnak kedvez. Hiszen az input-költségek drágulnak, és gyakran felemésztik az exportban a leértékelésen nyert profitot. Ha azonban az amerikai export részesedése a világpiacon a leértékelés hatására nő, valószínű, hogy a dollár mint kereskedelmi valuta megerősödve jön ki a folyamatból. A tartalékokat azonban kisebb arányban jegyzik majd dollárban, és mint befektetési valuta veszít attraktivitásából a tőkebefektetők számára, mivel az amerikai kamatláb ráadásul alacsonyabb, mint az euró-zónában. Központi bankok és tőkebefektetők vonhatják ki ebben az esetben tőkéjüket az Egyesült Államokból, pedig ezekre szüksége van, hogy deficites kereskedelmi és szolgáltatási mérlegét kiegyensúlyozza. Az amerikai dollár leértékelődése globális turbulenciákat okozna a pénzügyi kapcsolatokban, és "deglobalizációs hatása lenne" (Thomas Fricke, Financial Times Deutschland, 2003. 05. 30.).

Melyik lesz a jövő "olajvalutája", a dollár vagy az euró?

De a globális világgazdaság számára három stratégiai ár létezik: a kamatláb és az árfolyam mellett az olaj ára központi kérdés az energia-input szempontjából, és ez tartja mozgásban az egész rendszert. Így aztán minden azon múlik, melyik valutában határozzák meg ezt az árat. A modern ipari és poszt-indusztriális rendszerek életitalának ára eddig nagyrészt dollárban volt megszabva, ami hatalmas előnyökkel járt az Egyesült Államok számára, főleg a Bush-kormány messze ható és hosszú időre kialakított geostratégiai megfontolásai alapján. Ezek a megfontolások: a régiók ellenőrzése (1), amelyekben az olajtartalékok megtalálhatók; az energiapiacokon kínált olajmennyiség ellenőrzése (2); a szállítási logisztika és az útvonalak ellenőrzése (3), amelyeken az olaj eljut a kitermelő országból a felhasználóig; az ár szintjének befolyásolása (4) és a valuta kijelölése (5), melyben az olajjal kereskednek. Mind az öt területen azzal a céllal folyik a küzdelem, hogy az egyeduralmon keresztül biztosítsa hosszútávon és elfogadható árak mellett az energiaellátást.

Az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés azért oly fontos, mert a kilencvenes évek óta az ismert olajmezők kimerülési üteme gyorsabb, mint az új olajmezők felfedezésének és feltárásának üteme. A kitermelés jelenleg évi 22 milliárd hordó olajnál tart, míg azonos idő alatt csak mintegy 6 milliárd hordó új olajat találnak. A globális olajtermelés így már túljutott a zenitjén, a szép idők, amikor az új olajmezők mennyisége meghaladta a kitermelt értékét, elmúlt – és soha nem tér vissza már, amit a Geologen is megerősít. Az afganisztáni talibán-uralom elleni háború alkalmat adott az Egyesült Államoknak, hogy a közép-ázsiai régióban is megvesse a lábát, az új olajmezőkhöz közel, és azokban az országokban, amelyeket a kőolajvezetékek átszelnek, ha egyszer megépítik őket. Ezentúl Közép-Ázsiát távolabb lehet tartani geopolitikailag az orosz és kínai befolyási övezettől, de India és Irán erejét is gyengíteni lehet.

Mivel Kína, India és más országok iparilag fel akarnak zárkózni – és fel is kell zárkózniuk, ha be akarják tartani a WTO előírásait -, nő a világpiaci kereslet a nyersolaj iránt, és így az olajtermelés és olajpiac feletti uralom döntővé vált. Akik azt állítják, hogy az ipari társadalmak üzemanyag-ellátásánál a piaci szabályokat "láthatatlan kezek" alakítják, azok vakok a politikai és katonai hatalom nagyon is látható kezeire. A verseny az ismert és a jövőben feltárni remélt olajmezők feletti uralomért folyik, és hatalomért, amely alapján befolyásolni lehet a keresletet és az árat, valamint felajánlani a valutát, amiben ezt az árat megszabják. A geoökonómia piaca és a politikai, katonai hatalom együttműködnek. Így énekli a neoliberális piac dalát az Egyesült Államok, megsüketítve a konkurenseket, míg geopolitikai hadjáratára fújja a sorakozót. Irak azért oly fontos Washington geopolitikusai számára, mert egyrészt az ország birtokolja a világ olajkészletének 11 százalékát, ráadásul a nyersolaj minősége kiváló, másrészt mert összeköti a közép-ázsiai és a közel-keleti geopolitikai régiót, és harmadrészt Irak új vezetőin keresztül befolyásolni lehet az OPEC árképzését. Az Egyesült Államok így kiváló kiindulópontot teremtett az afganisztáni és iraki háborúkon keresztül, hogy ellenőrizze az olajkitermelés és transzport központjait – legalábbis ez a kép alakul ki, s ennek a kiteljesedésében bízik Washington. Minden jel arra utal, hogy a dollár olajvaluta marad, még akkor is, ha az euróval szemben veszít értékéből. Líbia, Venezuela, Irak és más olajkitermelő országok próbálkozása, hogy euro alapú elszámolásra térjenek át, megszakadt.

El lehet felejteni az OPEC-et mint a kínált mennyiség és az áralakítás politikai tényezőjét, ha a legnagyobb olajfogyasztó állam, az Egyesült Államok, iraki protektorátusának segítségével (eltekintve a Perzsa-öböl zavaros monarchiáitól) ott ül a kasszánál a kitermelő országok és kartelljeik helyett. Igaz, már az első Öböl-háború idején kiderült, hogy a gazdag olaj- és homokországok petrodollárjaik újrahasznosításakor komoly monetáris érdekeltségekkel rendelkeznek az ipari országokban (az ingatlanpiacon, az iparban, a bankvilágban), ami arra készteti őket, hogy alacsonyan tartsák az olaj árát, mert a magas világpiaci ár pénzügyi érdekeltségeiket károsítaná. Teljesen más érdekeket követnek a nagy népességű olajkitermelő országok, mint Indonézia, Nigéria vagy Algéria és Venezuela, mert számukra az exportbevételek drasztikusan csökkenek, ha az olaj ára esik. Ezek az országok nem tudják a kiesést petrodollárokból vásárolt tőkebefektetésekkel kompenzálni.

Az olajtartalékok fogyásával az alacsony olajár csak ideiglenesen ébreszti majd fel az olcsó energia rövid korszakának nosztalgikus emlékét. Az olajár nőni fog, de nem ökológiai okok miatt mint az alternatív energiahordozók igénybevételének bővítése. Az olaj ára egyrészt azért nő majd, hogy megtérülően lehessen kiaknázni a nem konvencionális olajtartalékokat, mint a homokolaj vagy a mélytengeri fúrások és a gázkondenzátok. Ezek a nem konvencionális szerves energiahordozók még pusztítóbbak a környezetre, mint a konvencionális olaj hasznosítása. A kitermelésük által okozott járulékos környezeti kár hatalmas és a klímakárosító gázkibocsátásuk nagyon magas.

A magas olajár másrészt megtérülővé tehet olyan olajmezőket, ahonnan a szállítási költség túl jelentős. A Kaszpi-tengertől és Kazahsztánból futó olajvezetékek a Perzsa-öbölig, a Földközi-tengerig vagy az Indiai-óceánig hatalmas összegekbe kerülnek, miként azok katonai biztosítása is. A "Colombia Terv" keretében, 2003 februárjában, az amerikai kongresszus 532 millió dollár katonai segélyt szavazott meg, ebből 92 milliót a "XVII-es hadosztálynak, amelynek egyetlen feladata, hogy az Occidental Petroleum olajvezetékét biztosítsa" (die Tageszeitung, 2003. 02. 17.). Nem pusztán az egyre fogyó olajtartalékok miatt nő az ár, hanem a növekvő katonai kiadások miatt is, amelyekkel szabotázs és terror-akciók ellen védik a transzport utakat, egyszóval geostratégiai okok miatt.

Az Egyesült Államok számára nem lenne feltétlenül hátrányos a magas olajár. Egyrészt azért, mert a magas ár Kínát és Japánt, illetve az Egyesült Államok valós és potenciális konkurenseit érintené a legérzékenyebben. A régi és az új Európa is érezné az ipari és poszt-indusztriális társadalmak drága üzemanyagának hátrányait. Ez addig nem változik, amíg az olajat amerikai dollárban jegyzik. Másrészt a globális olajpiacon lévő kínálat nagy részének amerikai ellenőrzése azt eredményezi, hogy az olajszámlákat továbbra is dollárban rendezik. Valószínűleg ez a döntő oka, hogy ilyen brutális konzekvenciával vonták Irakot amerikai befolyás alá. Az amerikai elit azt reméli, hogy a jövőben is dollárral fizetnek majd az olajért, annak ellenére, hogy a dollárt súlyosan fenyegeti az elértéktelenedés. Az OPEC az elvárásoknak megfelelően májusban úgy döntött, hogy a dollár-gyengeség és euro-erősödés ellenére továbbra is dollárban számolnak el.

Az Egyesült Államok számára ez a lehetőség olyan, mint egy mese Seherezádé 1001 éjszakájából. Továbbra is szinte ingyen jutnak hozzá a gazdaságuk számára életfontosságú olajhoz. A Federal Reserve pénznyomói bugyborgó olajkutakká változnak át. Dollárt bármekkora értékben lehet "nyomni", és azzal olajat importálni. Az "ikerdeficit" aranyéveit tovább lehet folytatni, dacolva az OECD kelletlenkedő hivatalnokaival, akik nagyobb megtakarítási százalékot követelnek az amerikai polgároktól, mint a jelenlegi alig 5 százalék. Az olaj így az amerikai dollár értékőrzőjévé válna, egy multifunkcionális fegyverré az euróval folytatott valutaversenyben.

Ez a stratégia azonban a világgazdaság inflálódását vonhatja maga után, és így félre is csúszhat. A nagy olajcégek ugyan nem rontanák el a játékot, mivel a "shareholder-value" a tartalékoktól függ, amit a cégek leadhatnak. Nem jön rosszul számukra, ha privát igényeket vihetnek keresztül Irak 1972 óta államosított olajmezőin. Amit az amerikai és brit cégek 1952-ben Mosszadek erőszakos elűzése után keresztülvittek, vagyis az államosított olajmezők privatizációját, most, jó félévszázaddal később meg lehetne ismételni. A privát profitok, a részvények ára és ezzel a menedzserek fizetése is emelkedhet. De ha a rövid háborút egy letörhetetlen gerillaharc követi, és nem sikerül a Közel-Keleten hosszan tartó stabilitást biztosítani, úgy menekülés kezdődhet az amerikai dollárból, maga után vonva annak leértékelődését. Ettől tartanak a közép-ázsiai központi bankok, és úgy tűnik, hogy már óvatosan meg is kezdték devizatartalékaik átváltását – euróra.

Ha az amerikai dollár jelentősége meggyengül kereskedelmi valutaként, ezen kívül befektetési valutaként is veszít attraktivitásából, majd ráadásul olajvaluta szerepköre meginogna, akkor hatalmas pofont kapna a Bush-kormányzat. Az olajjal már nem pusztán dollárban, de euróban is kereskednének, vagy az ár drasztikusan emelkedne, ahogyan erre 1973-ban a zsidó-arab háború alkalmat adott. Az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi deficitje mellett a szükséges olajmennyiség importálása idegen valutában megoldhatatlan feladat elé állítaná az országot, miután a hazai termelés évi 300 ezer hordó csökkenő tendenciája mellett az Egyesült Államok 130 milliárd dollár értékben szorul olajimportra. 533 milliárd dolláros szolgáltatási mérleghiány mellett 2003-ban az olajimport finanszírozása euróban hatalmas strukturális kihatással lenne az amerikai gazdaságra – és a világgazdaság egészére.

A vetélkedés a kőolajért, a tartalékok feletti uralomért, a kínálat mennyiségéért és az árképzésért a valuták vetélkedését követi, amelyben az olajjal elszámolnak. A valutaverseny a dollár és euró (ritkán a yen) között háborúvá eszkalálódhat. A "régi" és "új" Európa közti konfliktus kiéleződhet, melyben a frontállásokat az euró-zóna határán lehet meghúzni. A spanyolok és olaszok rá fognak kényszerülni, hogy a "régi" Európa oldalára álljanak. Az "új" Európa nagyon hamar válhat olyan öregessé, mint a new economy a csőd után. Az is előfordulhat, hogy az európai olajkitermelő országok, Nagy-Britannia és Norvégia is az euró felé húznak a dollár helyett, ami újabb kudarcot jelentene az Egyesült Államoknak. Ezt mindenáron el akarják kerülni azzal, hogy politikájukkal megpróbálják megosztani Európát, és ez néhány kontinentális országban kedvező visszhangra is talál.

Belemenjen-e Európa ebbe a valutaháborúba? Inkább ne, mert következményei mindkét fél számára károsak, mivel létezik alternatíva. Ez pedig a szoláris energiahordozók kifejlesztése, annál is inkább, mivel ezek a szerves energiahordozókkal szemben nem melegítik fel a klímát. Ez lehet a hosszú távú európai válasz az olajvalutáért folyó valutaháború kihívásaira. Ha nem ebbe az irányba kormányoz Európa, csak a dollár-imperializmust válthatja fel az euró-imperializmus egy formája – rövid élettartammal, ahogy azt előre lehet látni.

Lezárás

A valutaháború még nem tört ki. A valuták versenye azonban egy bipoláris valutarendszerben kiéleződött. Ez azért problematikus, mert a világgazdaság ellátása a saját valutával a primátus előnyeivel jár együtt, főleg, ha az olajkereskedelmet is ebben a valutában bonyolítják. Mióta az olajtartalékok végessége nem csak a környezetvédőket érdekli, hanem tényként a jövő energiaellátát illetően stratégiai megfontolás tárgyává vált (példaként álljon itt a 2001-es "Cheney-jelentés" az amerikai energiaellátásról), felismerték a vezető valuta mint olajvaluta jelentőségét. Amíg nem létezett alternatíva a dollár mellett, ez a kérdés csak másodrendű volt. Az euróval azonban az évezred elején egy olyan valuta született, amely valós alternatívát kínál, és így az olajvaluta kérdése megkerülhetetlenné vált. Ezt a konfliktust csak úgy lehet kikerülni, ha egy hosszú távú politika hátat fordít az olajnak és újrahasznosítható energiahordozók mellett teszi le a voksot. E mellett szólnak gazdasági, de békepolitikai érvek is.

***

(A tanulmány eredetileg előadás formájában hangzott el a Béke és Konfliktuskezelés Osztrák Központja nyári egyetemén, "A gonosz tengelye és az államterrorizmus – egy katonai globalizáció kontúrjai" című panelban, 2003 júliusában. Fordította: Gergely Márton.)

Kétféle Amerika-ellenesség létezik. Az egyik úgy bírálja Amerikát, hogy magát a demokráciát, illetve a többi alapértéket is elveti. A másik szembesíti Amerikát az elvek, a propaganda és a gyakorlat közötti távolsággal. Az utóbbira Amerikának (is) nagy szüksége van.

Jelen írás gondolati gyökere 1996-ból ered. Akkortájt a lengyelországi Krakkóban tanítottam egy, a demokráciáról és a másságról szóló nyári egyetemen. 1992 óta tartottam kurzusokat a demokratikus kultúráról a fenti intézmény keretein belül, felhasználva mind a főbb nyugati gondolkodók, elsősorban Hannah Arendt, mind pedig a korábbi szocialista blokk kiemelkedő gondolkodói és politikai szereplői, különösen Adam Michnik és Vaclav Havel politikai teóriáit. A hetvenes évek eleje óta tanulmányoztam a Közép-Európában kifejlődő demokratikus mozgalmakat, s dolgoztam velük együtt, elsősorban Lengyelországban. A kurzus e tevékenységek folytatása volt. De '96-ban valami új, eltérő jelenség mutatkozott. Abban a régióban, ahol (a hivatalos körökön kívül) Ronald Reagan nem tudott rosszat lépni, a hallgatók elkezdtek meglehetősen visszafogott, ám a világ eme szegletéből tekintve nagyon izgalmas kritikai észrevételeket megfogalmazni Amerikával kapcsolatban.

A diákok Kelet-, Közép- és Nyugat-Európából, illetve Észak- és Dél-Amerikából érkeztek. A kurzusok első éveiben a fiatal nyugatiaknak a liberális kapitalizmussal szembeni automatikus kritikai attitűdje és a totalitarianizmus erejének nem megfelelő felmérése a régi politikai megosztottság mentén jelentkező éles ellentétekhez vezetett. 1996-ban azonban a szemináriumi asztal körül, néhány energikus non-konformista véleményével szemben, hirtelen alakot öltött egy többé-kevésbé jól tájékozott Amerika-ellenes konszenzus. Én magam kutyaszorítóba kerültem a konszenzus és a non-konformisták, az automatikus elutasítás és az automatikus dicsőítés között. Ezt szem előtt tartva az utolsó órán, a szerepem szerinti szemináriumi párbeszéd folytatása és annak informális hangvételű lezárása helyett, formális előadást tartottam. Ez volt első Amerika-ellenes tanácsadó fellépésem.

Tanácsadói szerepemet másodszor mindössze néhány hónappal ezelőtt játszottam el. A régi csoport egyik volt diákja, Jacek Kucharczyk jelenleg Lengyelország egyik legjelentősebb társadalomtudományi tanácsadói testületének alelnöke. Tőle származik az európai integrációról megrendezett konferencia ötlete. Ennek keretében a politikai, a gazdasági, illetve a kulturális integrációval foglalkozó szekciók dolgoztak. Az én előadásom egy, a Lengyelország, Nyugat-Európa és az Egyesült Államok közti kulturális kapcsolatokról szóló vita keretét adta. Az anyag kedvező fogadtatásra talált, ami azt jelenti, hogy élénk vitát váltott ki. Számomra különösen jóleső volt Krzystof Zanussival, a lengyel filmrendezővel folytatott barátságos hangvételű nyilvános párbeszédem Steven Spielberg filmjeiről. Én elfogadó voltam, ő elutasító.

Tanácsaim mindkét alkalommal demokratikus és értelmiségi barátok és kollégák előtt hangzottak el. Magunk közt beszélgetve a mai demokratikus gyakorlat szimpatizáns kritikusai voltunk. Igyekeztem ironikus lenni, hogy kiprovokáljam az amerikai gyakorlat kritikája, illetve a demokrácia elveinek és ígéreteinek meggondolatlan elutasítása közti, elvi alapokon nyugvó különbségtételt. Ezúttal második "tanácsadásom" anyagát adom közre. Hiszem, hogy az európai kollégáknak tett javaslataimat érdemes szélesebb körben is hozzáférhetővé tenni. Szükséges azonban megemlíteni még valamit. Vannak Amerika-ellenesek, akiket kritikai hozzáállásuk visszafogása, finomítása és a további információk befogadtatása érdekében emlékeztetnünk kell az amerikai gyakorlat demokratikus voltára s a reményekre. ők intelligensen Amerika-ellenesekké válhatnak, akikre nekünk, amerikaiaknak igen nagy szükségünk van. De vannak olyanok is, akik azért Amerika-ellenesek, mert elvi alapon utasítják el a demokratikus gyakorlatot és az abból fakadó lehetőségeket. A XX. században a jobb- és baloldal totalitáriánusai egyaránt ezt az álláspontot foglalták el. Fiatal századunkban hasonló figurák tűntek fel New York-ban, Washingtonban és Pennsylvaniában. Ezek sokkal több mint unintelligensen Amerika-ellenesek. ők a demokrácia ellenségei. Jelen századunkban az Amerika-ellenesség először sokkal inkább tűnt komédiának, mint tragédiának. Ezt a gondolatmenetet New York-ban írom, az egyén tökéletes elveszettségének érzésével, abban a hitben, hogy az új, posztmodern totalitáriánusok elleni harc legszerencsésebb formája számomra az, ha megpróbálom hozzáférhetővé tenni a demokratikus kritikai aspektust. Kérem, ebben a szellemben olvassák a lengyel és más európai kollégákkal folytatott párbeszéd általam elmondott részét.

***

Az amerikai dolgokkal kapcsolatos lengyel elragadtatás régóta azzal az érzéssel párosul, hogy az amerikai életmódban van valami elmaradottság és naivitás. Az elragadtatás az amerikai gazdasági, katonai és geopolitikai hatalomnak szól. Az USA kulturális, sőt politikai-kulturális hatalmát azonban elutasítják. Az "amerikai modellt" mélységes ambivalenciával szemlélik. Egyfelől, tanulva a kommunizmus keserű leckéjéből, csodálattal adóznak Amerika rendíthetetlen kommunista-ellenességének, s a gazdaság anti-etatista megközelítését a bölcsesség netovábbjának tekintik. Másrészt azonban, legalábbis az értelmiségi elit köreiben, az amerikai happy endre, s általánosabb értelemben a hollywoodi mentalitásra lenézően tekintenek. A lengyel értelmiségiek ez utóbbi területen különösképpen jó európaiaknak bizonyultak. Mint minden jó európai, ők is elismerik az amerikai populáris kultúra vitalitását, ám ez szigorú kritikai értékeléssel párosul.

A dolgok ennél természetesen még bonyolultabbak. Míg az értelmiségi elit egy részét az amerikai politikai gazdaságtani modell meggyőzte, mások, a legrosszabb megoldást jelentő sokkterápia mellett állók, akik nem értik a globális gazdaság működését, nagyon kritikusak voltak. S miközben a lengyel értelmiségi elit az amerikai tömegkultúra kritikus megítélésében osztozik nyugat-európai kollégáival, (kelet- és nyugat-európai) honfitársaik, úgymond, a lábukkal voksolnak, amikor is a hazai kulturális kínálat helyett a hollywoodi produkciókat és az afro-amerikai hip-hop kultúrát választják. Az értelmiségi érzékenység keresztezi a populáris, merem állítani, demokratikus választás útját.

Mindenkinek, kelet- és nyugat-európaiaknak, a kulturális eliteknek, akárcsak a társadalmak más, szélesebb rétegeinek van okuk az Amerika-ellenességre. Az elitnek a populáris kultúra iránti megvetése miatt. A hátrányos helyzetűeknek és a velük foglalkozóknak az amerikai gazdasági modell érezhetően kegyetlen faktorai miatt. Ez azt sugallja, szükség van arra, hogy megálljunk és elgondolkozzunk. Ha mindent, a pop-kultúra banalitását, a piac kegyetlenségét és a globalizmus szívtelenségét az új hegemonisztikus hatalom számlájára írunk, nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy egy újabb gondolkodás-mentes ideológia lép a hidegháborúban volt régi variánsok helyébe?

Korábban az Amerika-ellenesség jelentette a kézenfekvő ideológiát a kommunista hatóságok számára. Gyalázatos lenne, ha a jövőben az effajta őrültség mását tekintenék a teljes jogú európai státus belépti díjának. A politikai érettség jele, hogy a "mindent, ami amerikai" immár nem automatikusan pozitív megközelítésben vizsgálják. De az is a politikai érettség jele, ha nem mozdulnak el automatikusan az ellenkező irányba. Az intelligens Amerika-ellenesség, illetve -pártiság ugyanazon érem két oldala. Vagyis az amerikai megnyilvánulásokat nem egy egységes modellként, hanem konkrétan, tapasztalatok egy készleteként, az egyén saját, egyéni nézőpontjából kell szemlélni és megítélni.

Ami a közép-európai nézőpont sajátosságait illeti: el kell mondanom, tudatában vagyok annak, hogy a lengyel, illetve általánosabban véve a kelet- és közép-európai emberek maguk is jelentős változásokat éltek át az elmúlt évtizedben, így a kormányzati, illetve gazdasági rendszerek jelentős átalakulását. A proletariátus diktatúrája és a párt élharcosai már nem állnak melletted, ehelyett a liberális demokrácia kiépítésére irányuló puhatolózó erőfeszítések vesznek körül. Az ötéves tervek már eltűntek a múlt süllyesztőiben, helyettük a szabad piaci rendszer gazdasági növekedését szolgáló nemzetközi és hazai tőkebefektetések stimulálására tett próbálkozások közepette élsz. A lakosság napi, heti, havi és évi túlélési módozatai átalakultak. Immár nem úgy tesznek, mintha dolgoznának, s a hatalom sem tesz úgy, mintha fizetné őket. Ma már előrelátóan meg kell tervezni az egyéni karriert, meg kell birkózni az egyéni és társadalmi fejlődés programjával, igyekezve elkerülni a lesújtó munkanélküliségi rátát és megfelelni az azt kitermelő gazdasági feltételeknek.

A körülmények megváltozása nem pusztán az egyéni életek és a gazdasági kilátások iránymódosulását eredményezte. Alapvető kihívásokat indukált a társadalom kulturális és politikai életében, a régió politikai kultúrájában bekövetkezett gyökeres változásokkal együtt. Ezek közül sok közismert és gyakran kommentált: a megfelelő gazdasági megalapozásra tett közép-európai erőfeszítések relatív sikere, az oroszországi demokratizálódás ingatag jellege és a régió stabilitására gyakorolt hatása, a xenofób nacionalizmus előretörése, amely a Balkánon brutális háborúhoz vezetett, a zsidók nélküli antiszemitizmus újjáéledése, mely jelen volt a kommunista érában is, az utóbbi években azonban rendkívüli módon megerősödött.

De egy magamfajta vén "kelet-európaista" róka számára a legnagyobb meglepetést a régióban tapasztalható Amerika-ellenesség felerősödése jelenti, bár ha jól meggondoljuk, a történtek után ez tulajdonképpen természetes. Volt idő – nem is olyan régen -, amikor Kelet- és Közép-Európa szemében Amerika nem tudott hibázni. A világon sehol máshol nem találtak az amerikaiak ilyen meleg fogadtatásra. Mintha tegnap lett volna, hogy kínlódva magyaráztam meghökkent barátaimnak, miért nem gondolom úgy, hogy Ronald Reagan tökéletes elnök, a szabad világ ideális vezére, s hogy egy McDonalds megjelenése Varsóban az én szememben miért nem jele a hatalmas gazdasági és kulturális fejlődésnek. De ma az amerikai hatalommal és kultúrával való elégedetlenség mindenütt érzékelhető: az amerikai média dominanciája miatti nehezteléstől az amerikai fegyveres erők katonai ereje okozta aggodalmon keresztül a volt szovjet blokk országaiban briliáns eredményekkel kecsegtető gazdasági, politikai és kulturális modelleket alkalmazni javasoló amerikai tudósok és értelmiségiek elbizakodottsága miatti elégedetlenségig. Az amerikai "triumfalizmust" elutasítják, s mint általában, rajtunk, amerikaiakon erős a nyomás, hogy megértsük ennek okát.

Remélem azonban, hogy – legalábbis egy kis időre – elhiszik, a poszt-kommunista országok belügyeiben való aktív amerikai részvétel a jó szándékokban gyökerezik. A jóakarat nyilván jelenti az amerikai vállalatok érdekeinek és az Egyesült Államok geopolitikai érdekeinek a demokrácia és szabadság szellemében használt definícióját is. Ezeket természetesen kritikus vizsgálatnak kell alávetni, de mint jó európai realisták, nem is számíthatnak másra. Önök is tudják, hogy az elvek ritkán esnek távol az érdekektől. Mindazonáltal mint objektivitásra törekvő érdeklődő megfigyelő, emlékeztetném önöket arra, hogy az elvek és érdekek, illetve relációik sajátosságai nagymértékben különböznek, ami arra késztet, hogy mindegyiket külön vizsgáljuk, s saját fogalmi körükön belül értékeljük őket. Miközben a demokráciát nem lehet pusztán az amerikai életmóddal azonosítani, a modern demokrácia története és lehetőségei közvetlenül tetten érhetők ezen életmód történetében és kilátásaiban. Míg az "amerikai demokrácia" nem a demokrácia megvalósításának egyetlen lehetséges útja, tettei és problémái tanulságul szolgálhatnak azok számára, akik komolyan veszik demokratikus elkötelezettségüket. Amerikaiak és nem amerikaiak egyaránt profitálhatnak belőlük. Az amerikai gyakorlat kritikája szükségszerű; az amerikai tapasztalatok mondandójának figyelmen kívül hagyása ostobaság.

Az, hogy önök, Kelet- és Közép-Európa polgárai kritikus szemeiket immár Amerikára vetik, a kulturális erő jele, de félő, hogy vízióik vakká teszik önöket. Latin-Amerikában az Egyesült Államok sokszor játszotta el az imperialista hatalom szerepét. Diktátorokat emelt fel és taszított le, s gyakran aláásta a hazai demokratikus politikai erők fejlődését. Mindazonáltal a régió kritikus beállítottságú gondolkodói számára, legyenek a politikai spektrum jobb- vagy baloldalán, immár világos, hogy a világnak ama részén a latin-amerikai országok politikai kultúrája és intézményei legalább annyira akadályozták a demokratikus élet és a szabad társadalom kibontakozását, mint az északi "nagy testvér" beavatkozásai. A hangos "Yankee Go Home!" kiáltások eltérítették a demokratikus beállítottságúakat attól a megoldástól, hogy saját problémáikat hazájukkal szorosabb kapcsolatban vizsgálják. Néhányan a szlogen mögött felsejlő kommunista fenyegetéstől féltek, mások úgy gondolták, hogy a szlogen mondandójának megvalósítása minden problémát megoldana.

Úgy gondolom, hogy efféle figyelem-elterelődés és a külföldi másikkal való ilyen mélységű elfoglaltság lehet jelen most a kelet-európai horizonton, s az európai kontinensen ez közvetlenebbül nyugati pontokból nyerhet támogatást. Ugyanakkor nem kétséges, hogy szükség van az új világrendben betöltött amerikai szerep kritikus megközelítésére, mely egyaránt mérlegeli az amerikai hatalom és kultúra problematikus befolyását, illetve a magát Amerikát jelentő demokratikus kísérlet fontosságát. Fontos, hogy legyenek intelligensen Amerika-ellenesek.

Az amerikai életmódot sokféle kritikával kell illetnünk. Rasszista és rendkívül erőszakos. Az amerikai kultúraipar által gyártott termékek – zene, filmek, tévé műsorok, szoftvertermékek – gyakran keresik a legkisebb közös nevezőt, a középszerűség szintjét, melyet az amerikaiaknak és a külföldieknek egyaránt el kellene utasítaniuk. Mi, amerikaiak saját belügyeinkkel vagyunk elfoglalva, s meglehetősen tudatlanok vagyunk a világ többi részét illetően. Halványan sejtjük csak, hogy néhány ember Amerika határain túl alapvetően más módon él, mint mi, s annak is csak minimálisan vagyunk tudatában, hogy amit mi nemzetként teszünk vagy nem teszünk, annak közvetlen (nem mindig pozitív) hatása van ezen emberek életére. A miénk egy olyan társadalom, amely az árutermékek hajszolását összetévesztette a közjóval, s mi ezt a zavart propagáljuk a világ más részei felé. Túlzottan individualisták vagyunk, s elvesztettük a közösség érzését; túlzottan materialisták vagyunk, s a spirituális fundamentalizmus legkülönfélébb fajtái özönlötték el közéletünket. Bizonyos szempontokból, a radikális szocialisták kritikai szemszögéből, a burke-ista konzervatívokéból vagy a tradicionális katolikusok nézőpontjából úgy tűnik, hogy Amerika a nyugat hanyatlásának és bukásának élharcosa.

Ezzel a véleménnyel azonban az a gond, hogy féligazságokon, megfontolatlan minősítéseken és elhamarkodottan hozott ítéleteken nyugszik. Amerikát önnön karikatúrájaként láttatja, nem pedig akként a komplex társadalomként, ami. Gondoljunk csak az amerikai rasszizmusra.

Az, hogy az afro-amerikaiak kirekesztése az amerikai politikai kultúra szerves része, vitathatatlan tény. Az amerikai szabadságdefiníció a feketék egykori rabszolga státusának fogalmi ellentéteként született meg az Egyesült Államokban. A rabszolgaság hosszú és kíméletlen története, a Ku Klux Klannak a polgárháborút követő újjáépítési időszakban Délen volt félhivatalos terrorisztikus uralma, a Jim Crow-törvények a századfordulótól a hatvanas évekig, amelyek egy államilag érvényre juttatott apartheidet legitimáltak Délen, illetve a szegregáció és az alárendelés állami érvényesítését az Észak nagyvárosaiban, mind a szabadság hiányára mutatnak rá. S ez teszi oly értékessé a szabadságot. Egyik oldalon áll a rabszolga, a másikon a szabad ember, a polgárháborút megelőző időszak nyelvezete szerint. A rabszolgaság oldalán áll a szeparált és tudatosan egyenlőtlen gazdasági és politikai élet szabadság-hiánya, a szabadság oldalán áll Amerika mint a lehetőségek országa.

A faji probléma távolról sem pusztán történelmi adalék; árnyékot vet közéletünk tetemes részére. Oktatási, szociális, jóléti és igazságszolgáltatási rendszereink igazságtalanságai, a feketék és fehérek kezelésének módozatai hihetetlenül lehangoló statisztikákat eredményeznek. Több tizen- és huszonéves fiatal fekete férfi foglya büntetés végrehajtási rendszerünknek börtönlakóként, vádlottként vagy feltételes szabadlábon, mint ahány az oktatási rendszerben van jelen diákként. A feketék és fehérek közti jövedelmi különbségek még mindig rendszerjellegűek: az iskolázottság minden szintjén, nőknél és férfiaknál egyaránt. A fehérek dominálta társadalomban az afro-amerikaiaknak még ma is megaláztatásokkal kell szembesülniük mindennapos életük során.

Azok, akik már jártak Amerikában, emlékezzenek rá, és vegyék jelzésértékűnek, hogy több bevándorlóval találkozhattak attraktív szolgáltatói állásokban, mint például reptéri limuzinok sofőrjeként, illetve jövedelmező cégek kereskedelmi pozícióiban, mint afro-amerikaival, s ez utal a kisebb üzemek foglalkoztatási politikájára is. Munkáltatóknál végzett felmérések kimutatták, hogy szignifikáns preferencia érvényesül a bevándorolt munkaerő javára az afro-amerikaiak ellenében, még az afro-amerikai vállalkozók esetében is. Ez az előítélet valójában szisztematikusan süllyeszti le az afro-amerikai populáció nagy részét a vidéki és városi társadalmon kívüliek rétegébe, elzárva őket az állandó munkalehetőségek és jövedelmek, így a felfelé irányuló társadalmi mobilitás reményétől. A rétegződési struktúra másik végén a pozitív példák ürügyként szolgálnak a rasszisták számára, hogy minimalizálják a hatalommal, presztízzsel és privilégiumokkal járó állásokat betöltő feketék teljesítményeit. A rasszisták úgy gondolják, az összes így betöltött állást szakképzett fehérek orra elől halászták el. A feketék teljesítményei egy újfajta fehér szolgasorsot körvonalaznak.

De amikor önök, a világnak ebben a részében az amerikai társadalom önöket is érintő problémáiról gondolkoznak, gyanítom, nem különösebben aggódunk az amerikai rasszizmus problémái miatt. Önök túlságosan könnyen megértik problémáink természetét. A heterogenitásnak az Egyesült Államokban létező hihetetlenül magas szintje úgyszólván túlmegy a kelet- és közép-európai képzeleten. Fogékonyak lehetnek faji problémáinkra. Megérthetik, hogy az amerikai erőszak problémája valamiképpen kapcsolódik ehhez. Megértésük tartalmazhat faji minősítést vagy mentes lehet ettől. De az itteni különféle faji, etnikai és nemzeti problémák alapján aligha tekinthetnek a mi problémáinkra önelégült módon, s állíthatják szembe önnön magukat velünk tökéletesen pozitív előjellel. Tudják, hogy belső relációink alakulása során szembenézünk azokkal a problémákkal, amelyek a mai modern barbarizmushoz vezettek, s amikor kritikus pillantást vetnek Amerika faji problémáira, tanácsos lenne arra is gondolniuk, hogy az amerikaiak miként igyekeznek megküzdeni, hol többé, hol kevésbé sikeresen, a másság problémáival, miközben az idegengyűlölet ismét felüti undok fejét Európa harcmezein.

De mielőtt azt gondolnák, hogy azt állítom: intelligensen Amerika-ellenesnek Amerika-barátként kell lenni, el kell ismernem, hogy az amerikai életmód kritikus megközelítése fontos az önök kulturális identitásának életképessége szempontjából, valamint, megítélésem szerint, a mi demokratikus életünknek is segítségére lehet.

Valószínűleg kultúraiparunk termékei jelentik az amerikai élet külföldön is érzékelhető legszerencsétlenebb és legproblematikusabb aspektusát. Ezen a területen sok mindent kell elutasítanunk, sok mindent kell elleneznünk, s számomra úgy tűnik, a tömegkultúránk ostobaságaival való szembeszállás, bárhonnan is jön, üdvözlendő. Minél erőteljesebb, annál jobb. De legyünk óvatosak. Az amerikai tömegkultúra kritikája könnyen átcsúszhat a demokrácia, illetve a demokratikus kulturális formák elutasításába. Ennek legnevezetesebb példája az, hogy Theodor Adorno, tökéletesen rossz irányt véve, elutasította a jazzt.

Egy extravagáns képregény-sorozat, a Pogo jut eszembe. Egyik szereplőjének van egy híres mondata egy nyilvánvalóan képtelen interakcióról: "Találkoztunk az ellenséggel, aki mi vagyunk". A vietnami háború idején, amikor ez a sorozat készült, a célzás nem igényelt sok magyarázatot. De ne felejtsük el, hogy az amerikai tömegkultúra sikerének titka a mind az Egyesült Államokban, mind külföldön tapasztalható népszerűség. Nekünk, értelmiségieknek, valóban intelligensen Amerika-ellenességre törekvő értelmiségiként, körültekintőnek kell lennünk az amerikai tömegkultúra megbélyegzésekor, máskülönben könnyen a filozófus fejedelem szerepében találhatjuk magunkat. Valóban fenn akarjuk tartani azt az értelmiségi álláspontot, ami nyíltan azt állítja, hogy "találkoztunk az ellenséggel, akik az emberek"? Az ideológiai háborúk véres századának lezárta után elkötelezhetjük-e magunkat egy olyan politika, vagy akár csak kulturális állásfoglalás mellett, amely azt állítja, hogy jobban tudja, mi áll az emberek érdekében?

Talán, remélem, nem lenne a válasz, de mégiscsak meg kellene kísérelnünk különbséget tenni a banális és az értékes, a gazdagító és a butító között. Egyetértek. De egy intelligensen Amerika-ellenes körültekintően jár el. Némely dolgok könnyen mennek. Az európai és amerikai piacokat egyre erőteljesebben uraló, sok amerikai tévében és filmben jelenlévő, értelmetlen erőszakot tiltani, bojkottálni kellene; a hollywoodi produkciókkal szembeni verseny érdekében esetleg a nemzeti kultúrpolitikák bizonyos módszereivel, egy "majdnem"-cenzúrával lehetne kísérletet tenni az alternatív helyi, nemzeti és regionális piacok létrejöttének biztosítására. A nagyságrendi megtakarítások teszik, hogy Hollywood uralja az erőteljes hatású film- és szórakoztatóipart, széles körben terjesztve egy világnézetet, amely nyilvánvalóan sokszor kifogásolható nem csak itt Európában, hanem az USA-ban is. A mi politikusaink igyekeznek ebből politikai kérdést kreálni, s valószínűleg ezt fogják tenni az Önök politikusai is. Az igazi hollywoodi termékek vonzzák a legnagyobb közönséget: világos, hogy a kisebb létszámú közönségek jövedelmezőségének feltételeit megteremteni ott és itt egyaránt kívánatos.

De eddig viszonylag egyszerű problémákat vetettem föl. Mi a helyzet, ha a szenny és a tökély közti határvonalat nem olyan egyszerű meghúzni? Mi legyen azon művek exportjával, amelyek hatékony esztétikai eszközökkel szólítanak meg egy tömeg-közönséget, de amelyek az anyagiak és a know-how hatalmának segítségével lesöprik a kisebb, nehezebben emészthető alternatívákat? Hogy egy ideillő speciális és sokatmondó esetre utaljak, mi legyen az olyan filmekkel, mint a Schindler listája?

A krakkói élet egyik bizarr tényezője, hogy az ember elmehet a régi zsidó negyedbe, Kazimierzbe, s vezetett túrán nézheti végig a tömeggyilkosságoknak, a gettó likvidálásának, a Holokausztnak Steven Spielberg filmjében ábrázolt, s a széles nézőközönség számára is jelentést nyert helyszíneit. Tudván tudva, hogy valójában mi minden történt azon a helyen (vagy legalábbis ahhoz nagyon közel), mindez szélsőségesen groteszk, a modern gonosz kivetítésének visszataszító amerikanizálása. Úgy tűnik, hogy azok számára, akik szponzorálják ezt a túrát, illetve azok szemében, akik részt vesznek rajta, a borzalmas kínok földje a realitás magasabb fokát érte el azáltal, hogy megjelent egy filmben, mint önnön valósága által. A film, népszerűségén és erején keresztül, széles közönség számára tette valósággá a zsidók elpusztítását. Megkönnyíti az emlékezést, egy olyan területen, ahol a borzalom és a felejtés a tudatlanság szolgálatában léptek kölcsönhatásba egymással. De nem tudom, s bizonyos vagyok abban, hogy Önök közül többen egyetértenek velem, hogy a történet vonalának melodramatikus sajátságai, a jó német középpontba állítása és a happy end egy olyan emlékezést szolgálnak-e, amely rosszabb a tudatlanságnál. Ha filmen ezzé kell lennie a Holokausztnak, fennáll a veszélye annak, hogy kevés hely marad az emlékezésben mindannak, aki és ami különbözött az emlékezetes karakterektől és azok sorsaitól: a szadista táborparancsnoktól, a lojális zsidó könyvelőtől, s a történet hősétől, a német csirkefogótól, aki végül elősegíti a kedvező végkifejletet. A Holokauszt elkövetőinek és áldozatainak ismeretében ez a leegyszerűsítés nagyon nyomasztó.

A leegyszerűsítésen kívül azonban más is tetten érhető, s több van ebben a briliáns filmben a történet vonalvezetésében rejlő melodrámánál. A zsidó gettó likvidálásának valószínűtlen ábrázolásában a náci terror megtapasztalásának abszolút borzalmai azok számára is hozzáférhetővé válnak, akik nem voltak jelen. Az amerikai filmipar minden trükkjének és anyagi erejének felhasználásával a világ könnyen elfelejtett dolgokra emlékezhet, s legtöbbünk képzeletét túlszárnyaló dolgokat képzelhet el. De a legfontosabb, hogy miközben a prezentációval kapcsolatos problémák feltárták az amerikai mozinak az európai filmek kifinomultságával szembeni korlátait, hozzájárultak ahhoz a tényhez is, hogy a film nagyon széles közönséghez jutott el, sok olyan emberhez is, akik aligha szenteltek valaha is gondolatokat a Holokausztnak. A film mint demokratikus művészi forma, elnyeri méltó helyét. Igen, az amerikai happy end korlátai nyilvánvalóak. Igen, századunk borzalmainak tudományosabb feldolgozásai számtalan formában hozzáférhetőek, többnyire sokkal mélyebb betekintést engedve. De a Schindler listája közönségének túlnyomó többsége soha nem fordult volna ezekhez. Intelligensen Amerika-ellenesek, finomítsatok kritikáitokon még akkor is, ha azok általánosságban helytállóak!

Az idegen országokban végzett amerikai tevékenységeket érintő szigorú kritikák különösen arra az anomáliára vonatkoznak, hogy az amerikaiak rendkívül tudatlanok az őket körülvevő világgal kapcsolatban, ugyanakkor azonban rendkívüli módon szeretnének részt vállalni ebben az oly kevéssé ismert világban. Talán még ez az ábrázolás is gyenge lábakon áll egy efféle ellenvetéssel szemben. Ki vagyok én, hogy megtanítsam önöket az intelligensen Amerika-ellenesség mibenlétére? Miért gondolják az amerikaiak, hogy ők tudják a legjobb tanácsot adni az embereknek saját demokráciájuk lehetséges vagy kívánatos formájáról? Vajon a demokrácia problémájáról nyújtott amerikai tanács nem emlékeztet túlságosan is a keleti "nagy testvér" által a lengyeleknek és más országok népeinek nyújtott tanácsaira? Vajon a demokrácia à la Americain pusztán egy újabb domináns ideológia?

Ezek nehéz kérdések. De azt gondolom, egyszerűen megválaszolhatók. Mindössze érzékelni kell, a formális struktúrán túl, a demokrácia, Amerika és az Amerika-ellenesség anyagát is. Ha a demokrácia problémáit nem utópista, hanem praktikus és nem pusztán idealista módon szemléljük, specifikus modern intézményekre gondolunk: alkotmányok és választások, versengő politikai pártok, képviseleti és egyesülési módozatok, a szabad szólás és tulajdonlás liberális jogai, a törvény uralma. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az intézmények, amennyiben egy támogató kulturális kontextuson belül sikeresek, demokratikus kultúrát kívánnak. Egy efféle kultúra, szemben az autoriter kultúrával, messze nem egynemű. Tele van paradoxonokkal és anomáliákkal, feszültségekkel és dilemmákkal, melyek általában nem oldhatók meg véglegesen. Nem világos, hogy a demokráciának vajon inkább a kulturális elkötelezettség közös irányvonalára van-e szüksége, mint azt az amerikanizmus szószólói a századfordulón gondolták, avagy a különbözőségek működése tarthatja össze a demokratikus politikát, miként azt a multikulturalizmus (és előtte a pluralizmus) állítja. A demokrácia ezen két álláspont erőteljes és nyílt ütköztetéséről szól. Lévén ilyen nyílt, nem egykönnyen funkcionálhat a szovjet típusú marxizmus módszereivel élő instrumentális ideológiaként.

Az amerikai életmód kritikája alapvető része az amerikai életmódnak. Bizonyos értelemben az Amerika-ellenesség nagy amerikai tradíció. Amikor én egyfajta intelligens Amerika-ellenességet javaslok önöknek, ami szemben áll a kevésbé intelligenssel, ezt az amerikai demokrácia problémáinak ismeretére alapozva teszem. Javaslom, legyünk kritikusak, de nem cinikusak, legyünk jól informáltak a demokrácia amerikai kísérletének sikereiről és kilátásairól, és józan ítélkezők a létező gyakorlatokkal szemben.

Az amerikaiak, különösen ha külföldre utaznak, összetéveszthetik a reményeket a jelen valósággal. Ez elsősorban azok számára kényelmes, akik kormányzati intézményekben vagy azok számára dolgoznak. De kár lenne, ha ez a tendencia beárnyékolná a megoldásokra tett erőfeszítéseket. Szégyenletes lenne, ha az elismerés hangjai mellett nem hallhatnánk a kritika független hangjait is. Amikor tanács érkezik Amerikából, mérlegelniük kell az amerikai társadalom és gyakorlat abban rejlő megértésének minőségét, s a tanáccsal ellátott ország helyzetének megértettségét. Ugyanígy, ha én Amerika-ellenességről hallok külföldről, mérlegelni fogom annak önértékelését és az amerikai élet komplexitásával való szembesülését. Amennyiben vannak ilyen értékei, igazolni fogja a demokratikus program ígéreteit. Hiszen nekünk Amerikában, akárcsak önöknek a világnak ezen a részén, szükségünk van intelligens Amerika-ellenességre, vagyis kritikai beállítottságú demokratikus kultúrára.

(Fordította: Farkas Gabriella)

A történelmi, reális államszocializmus következetes, tudományos és kritikai elemzése jószerével máig várat magára. A tisztánlátás érdekében az államszocializmust saját korában, abban a politikai, gazdasági, jogi és politikai kontextusban kell megvizsgálni, amiben létezett, s ami mozgásterét adta. Az államszocializmus reformkísérletei, az akkoriban kialakult viták olyan korproblémákra reflektáltak, amelyek – részben vagy egészben – ma is érvényesek.

"A kelet-európai változásoktól függetlenül, amelyeket szintén lehetne materialista módon magyarázni, s nem jelentik automatikusan a marxista elmélet cáfolatát, a materialista koncepció továbbra is fontos szerepet játszik a társadalomtudományban…" (Heinz-Jürgen Niedenzu, 2000, 124)

Bevezetés

Jelen munkámban arra teszek kísérletet, hogy tisztázzam az államszocializmus hagyatékát. Látszólag inaktuális témát választottam, hiszen Közép-, Kelet- és Dél-Európában, továbbá a volt Szovjetunióban megszűntek e kísérletek. Másutt azonban (Kína, Kuba, Észak-Korea) még létező, sőt a Kínai Népköztársaságban mindmáig jelentős modernizációs teljesítményt felmutató képződményről van szó (Baudouin, 1991, 158). A rendszerváltás és a közelmúlt legitimációs harcai közepette a tárgyilagosság minimumára igényt tartó értékelések csak módjával születtek, a témáról szóló írások inkább a szellemi és politikai harci tettek világába sorolhatóak.

A múlt elmúlt. Az azonban, hogy hogyan, milyen alapról magyarázzuk az államszocializmus negyven, illetve hetven éves történetét, keletkezésének, egzisztálásának és megszűnésének okait, sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből, az értékek szakadatlan történelmi átértékelésének folyamatából. Ahhoz, hogy ne a mindenkori jelen ülhessen győzelmi tort az éppen elmúlt rendszer, politikai rezsim felett, ahhoz az államszocializmust sem elítélni kell, amire persze – tetszik, nem tetszik – sokakban megvan a hajlandóság, hanem társadalmi-történelmi jelenségként megítélni: azaz kettős mércével mérni. Egyfelől saját múltjához, lehetőségeihez képest való előmenetelét, másfelől pedig a világtörténelemben élenjáró, legfejlettebb nemzetekhez való viszonyát kell tisztázni. A kettős vonatkoztatás együtt adja meg az államszocializmus saját korában való reális elhelyezését. Ilyen értékelési törekvések persze korábban is léteztek,¹ de retrospektíve, némi távlattal elemző munkák ez ideig alig-alig születtek.

I. Az államszocializmus leírása, történeti érvényességének határai és típussajátosságai

Alapvető kérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett (szenvedtek) történelmi vereséget? A feleletet a nemzetközi burzsoázia – althusseri értelemben vett – ideológiai államapparátusai adták meg: mindenfajta szocializmus életképtelennek bizonyult, amivel a kommunisták próbálkoztak. Ezért vagyunk a posztkommunista társadalom állapotában. 1917-91 semmilyen pozitív tapasztalatot nem hagyott örökül, csupán a totalitárius diktatúrák rossz emlékét. A nyugati baloldal értékelései sem túl sok ismeretet és megértési készséget árulnak el a történtekről (kivételnek tekinthető például D. Lane, W. D. Connor, G. Arrighi, I. Wallerstein). Ennek oka, hogy korábbi téves paradigmáikból – melyek sem e rendszerek keletkezését, sem megszüntethetőségük okait nem tudták és tudják kielégítően megmagyarázni – világnézeti prejudikációk miatt nem tudtak kitörni.

Melyek azok a társadalomszervezési jellemzők, amelyekkel az államszocialista kísérletek leírhatók? Mindenekelőtt nem voltak tőkés társadalmak, mert nem a magántulajdon alapzatán és piaci kapcsolatokon keresztül egyesítették a termelés két legfontosabb tényezőjét, az embert és a termelési eszközöket. (Alárendelt mozzanatokként, korszakonként és országonként változó terjedelemben, mind a kisárutermelés, mind a tőkés magántulajdon, mind a reciprocitáson alapuló naturálgazdálkodás ettől még jelen lehetett). Továbbá nem voltak – de történelmi adottságaik következtében nem is lehettek – kommunista társadalmak sem, hiszen annak primordiális fogalmi kritériuma, hogy a szabad egyének szabad szövetségeként, a munka közvetlen társadalmisága jegyében és ne államilag szervezetten egzisztáljanak. A pozitív meghatározás tekintetében pedig – csatlakozva J. Wiatr és W. Narojek koncepciójához – a következőket kell látnunk: "A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása (ahol erre sor került), a kulturális forradalom – mindezek meghatározott és tudatosan (ha nem is mindig a kialakított megoldások összes következményeinek teljes tudatában) elfogadott döntések produktumai. Ha pedig ez így van, akkor itt – a főként a piac törvényei által megszabott egyéni magatartások spontán interakciójának modelljével szemben – elsősorban olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek lényege: a társadalmi jelenségek irányítása az államhatalom e célra történő felhasználása útján. A politikai intézmények ilyen körülmények között új jelentőségre tesznek szert. Már nem csupán olyan eszközök, amelyek a gazdasági rendszer védelmét szolgálják azon (belső vagy külső) erőkkel szemben, amelyek működését megzavarhatják, hanem ellenkezőleg: mindenekelőtt a gazdasági feladatok megvalósítását koordináló eszközök. Ilyenformán ez a rendszer nem működhet döntéseket hozó és végrehajtó szervek nélkül, amelyek megszabják az országban végbemenő, tömegméretű társadalmi folyamatok irányát.

A politikai problematika – a hatalom problematikája – ezáltal a társadalmi élet központjába kerül. A politika a szocialista társadalomban bizonyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be: a társadalmi integráció terrénuma, amely túlnyomó mértékben meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb, ‘nem-politikai' területein is." (Wiatr, 1980, 196). Az államszocializmus – vagy politikai szocializmus – tehát állami keretek között szerveződő, olyan köztulajdoni dominanciájú, de akár a vegyes tulajdoni rendszerig elmenő berendezkedés, amelyet nem a piac, hanem a politika integrál. Ezen szubsztanciája a tervező társadalmaknak pedig azon két, a szó szoros, filozófiai értelmében vett attribútumban nyilvánul meg, hogy egyfelől a felhalmozás és a fogyasztás, másfelől a köz- és a magánfogyasztás arányáról makrotársadalmi döntések születnek. Itt vezetendő át a gazdaság és a társadalom működésének szociológiai magyarázata a politikai hatalom intézményes mechanizmusainak kérdéséhez ("redisztributív hatalom"), amely azonban lényege szerint már korántsem egységes – ezért nem is itt tárgyaljuk. Számunkra ma is nagyon érdekes, s komoly gondolkodókat – mint mondjuk Mannheim Károlyt vagy Tőkei Ferencet – igencsak foglalkoztatta a tervező társadalom szociológiája, illetőleg a marxi formációelmélet alkalmazhatósága az államszocialista kísérletekre² .

A strukturális különbségeket felmutató, eltérő törvényszerűségeken alapuló lényegtípus értelmében (ami tehát nem gyakoriságot, terjedelmet és nem is ideáltipikus összefüggéseket fejez ki, amely a cselekvők feltehető szándékait, racionális motívumait mutatná meg) valójában nem egy, hanem politikailag négy-, gazdasági-társadalmi alakja tekintetében pedig háromféle kísérlet játszódott le 1917-től 1991-ig.

I. Az első szakaszt a forradalmi húszas évek jelentették, szándékai szerint az állam és a jog elhalásának perspektívájával, a Pasukanisz által képviselt forradalmi természetjoggal, eredeti életmód- és együttélési kísérletekkel, a kultúra megújulásával – mindezt a polgárháború és a nemzetközi elszigeteltség ellenére. A kb. 1917-től 1928-ig tartó periódus saját gazdasági és társadalmi alakzatot értékei ellenére sem szilárdított meg. Ehhez túlságosan is gyakran változó körülmények álltak fenn, nagy horderejű politikai fordulatok (hadikommunizmus, NEP) kíséretében. Az első világháborút követő forradalmi hullám elmúltával (1923 után) geopolitikai fordulat állt elő, a de facto elmaradt világforradalom konzekvenciáját Sztálin vonja le a "szocializmus egy országban" (1924) programmal. Egy másik, hasonlóan nagy horderejű fordulat elméleti konzekvenciáit Lenin 1920-ban a "Baloldaliság"-ban még anticipálta. Az orosz forradalom egyes alapvető vonásai érvényességének, nemzetközi jelentőségének vizsgálatában ugyanis azt állapította meg: "Ugyanúgy hiba volna az is, ha szem elől tévesztenők, hogy mihelyt a proletárforradalom legalább egy fejlett országban győz, minden valószínűség szerint éles fordulat következik majd be, nevezetesen: Oroszország rövid idővel ezután nem minta ország, hanem ("szovjet" és szocialista értelemben) ismét elmaradott ország lesz." (LVM, III. k. 167. Kossuth, 1982) Mégsem lett iránytűvé, amikorra relevánssá vált.

II. A Szovjetunióban a harmincas évek derekára kikristályosodott a sztálini modell, amely a tervlebontásos, direkt irányításos gazdálkodási formát az egypárti hatalomgyakorlással párosította, a lehető legközelebb hozva egymáshoz az államhatalmi-politikai viszonyokat a gazdasági-társadalmi viszonyokhoz. Ezért jut itt kiemelkedő szerephez az államigazgatás és annak pártirányítása, s ezért kerül(t) előtérbe az ágazatirányítás a funkcionális irányítással szemben. A Lenin által 1920-ban megsejtett helyzet de facto beálltakor, 1947 után (Csehszlovákia, az NDK és Magyarország vonatkozásában) a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való erőltetett áttérés nyomán már a sztálini modell kényszeredett importja lép megoldásként a Lenin által exponált problematika helyére. Nem motívumok nélkül, de nagy károkat okozva. A fasizmus legyőzése nyomán a szovjet modell elfogadása vált a kommunista- és munkásmozgalomhoz tartozás ideológiai, politikai kritériumává, ami jó időre kiiktatta az egyenlőtlen fejlődés igencsak releváns elméleti problematikáját, azt, hogy ki, kinek és miben mutathat példát. Itt is azt láthatjuk, hogy nagy az eszmék (és a téveszmék) ereje: a sok oldalról motivált ideológiai szükséglet nem azért vált hamis tudattá, mert valaki be akart és tudott csapni valakit, hanem azért, mert hamis tudat volt: a kor szereplőit arra motiválta, hogy mechanikusan kövessék a Sztálin kanonizálta szovjet utat (1936), ami kizárta az orosz forradalom lukácsi értelemben vett (1968) nem-klasszikus jellegének felismeréséből adódó feladatok számbavételét. Tehát éppen a marxista elemzés erejét, a konkrét helyzet konkrét elemzését és a történelem összfolyamatába ágyazódó egyenlőtlen fejlődés elvének a módszertani érvényesítését zárta ki.

Románia vagy Kuba még a hetvenes-nyolcvanas években is ebben a modellben, az eredeti sztálini modellben egzisztált, Észak-Korea pedig ma is ezt teszi. A sztálinizmus itt a politikai hatalom gyakorlásában nem csak és nem is elsősorban az egypártrendszert jelenti, hanem annak monopolisztikus – és nem a gramscii értelemben vett hegemonisztikus – hatalomgyakorlási formáját. Csak ennek jellemzője a tömeges represszió, a személyi kultuszos, vezérelvű legitimáció és a tudatosan zárt szerkezetre törekvés. Ez egyfelől a fellazítási stratégiával szembeni önvédelemi stratégia, gyakorta hipertrofikus formákban, másfelől – s ezt kevesen veszik észre – a tőkés dominanciájú világgazdasághoz való rendszeridegen alkalmazkodás (G. Arrighi) kényszerű következménye, a globalizációs nyomás közepette nemzetgazdaságot, nemzeti valutát, kereskedelmi cserearányokat védő funkciókkal. A nyílt társadalom hívei ugyanis – minden gorbacsovi naiv báj, sőt képmutatás ellenére – nem barátai, hanem ellenfelei a nyílt társadalom ellenfeleinek. Amiből még messze nem következik, hogy a zárt társadalom híveivé kellene válnunk.

III. Az ötvenes évek derekától, de főleg a hatvanas években a személyi kultusszal és a dogmatizmussal való leszámolás után (már ahol ez megtörtént), döntően két irányú reformfolyamat indult meg. Az egyik a gazdaságszervezés technokratikus, kibernetikus reformja, melynek prototípusát az NDK jelentette ("kibernetikus szocializmus"). Itt a hagyományos polgári jog helyére a gazdasági jog került, s ezen az úton akarták az erőforrások optimálisabb elosztásával, a tervezés tökéletesítésével a lakossági szükségleteket magasabb szinten kielégíteni, a helyi hatalomban teret engedve egyfajta mérsékelt demokratizálásnak. Ezt a reformtípust vette át Csehszlovákia és kisebb részt a brezsnyevi Szovjetunió a hetvenes évektől. Politikai különbségei – a tömeges represszió és a személyi kultusz hiánya – ellenére ez a reformtípus gazdaságilag az eredeti típus modifikációjának tekintendő, mert az érték mérésének gazdasági alapproblémáját és a társadalmi kapcsolatok mellérendeltségi – döntően nem hierarchikus – szerveződését elődjéhez hasonlóan nem oldotta meg. Bizonyos felfogások szerint vereségét kb. két évtizedes késésének köszönhette: ha a tervlebontásos formájú tervgazdálkodásos rendszer számára a mikroelektronikai apparátussal ma már elvégezhető tervezés, munka-érték-számítás rendelkezésre állt volna, akkor nincs e társadalmakban hiánygazdálkodás sem. (Persze feltételezve e nyugati módszerek aktív, helyi viszonyokra történő adaptációját, amit a problémák elméleti megoldhatósága automatikusan sohasem hoz magával.)

IV. Nemcsak kulturális hagyományaiban és történelmi feltételeiben, hanem az eredeti sztálini köpönyegtől való eltávolodás, a más minőség értelmében jelentett újítást a reformok másik típusa: az árugazdasági viszonyokat a köztulajdon dominanciájával (állami és szövetkezeti tulajdonformák) és makrogazdasági irányítással kombináló jugoszláv és magyar reform, valamint a mai Kínai Népköztársaság. Jelentős gazdasági sikerek, tömegfogyasztás, életszínvonal-növekedés, az egyéni ösztönzés differenciált formáinak megjelenése és szabad kulturális légkör alakult ki, az emberarcú szocializmus prágai jelszavának földi valóságaként. Mindez az egypártrendszerű hatalomgyakorlást is civilizálta (Magyarországon az önkorlátozó hatalom kádári eszméje, Jugoszláviában a szocialista pluralizmus), s tompította a politikai szabadságjogokat követelő emberi jogi kritika erejét, amelyet a XX. század második felétől jogosan fogalmazott meg a liberális-demokratikus eszmeáramlat. (Természetesen a magántulajdon legtermészetjogiasabb felfogásában sem tartozhat az emberi jogok kategóriájába.³ ) Amikor a gazdasági válság sérülékennyé tette, majd aláásta a rendszer alapjait, akkor ez a kritika totális szocializmuskritikába és direkt kapitalizmusapológiába ment át. Jellemző, hogy Magyarországon 1989-90-ben olyan "érvekkel" operálva döntötték meg az államszocializmust, mintha 1952-ben éltünk volna.

Látni kell azonban, hogy e folyamatban szükségképpen megjelenik a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, így az átmeneti társadalom előbb-utóbb válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista elemeit – mint ez meg is történt -, vagy számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant antikapitalista kísérletek hosszú távú átmeneti jellegével. Azaz a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak tudatos kiépítésére törekszik, a néphatalom intézményein keresztül kontrollálva a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő hatásokat.

Magyarországon a sztálinizmussal következetesen leszámoló, de mindenféle egyéb baloldaliságot azzal tévesen azonosító kádári, aczéli politika mindezt nem tette. Ezen rossz beállítottsága, reflexe következtében nem akart és nem tudott a marxizmus reneszánsza felé nyitni, azaz valóban demokratizálni, s nem liberalizálni a politikai életet, szocializálni s nem privatizálni az állami tulajdont, közelebb vive a munkást tulajdonához, s felelőssé téve a gazdálkodásért. Ezért helyes gyakorlati-politikai kezdeményezései – egyszemélyi felelős vezetés helyett üzemi tanácsok a kezdeményezett vállalati három- vagy négyszög (participáció) továbbfejlesztésével, a közvetlen demokrácia elvének kiszélesítésével – elmélet hiányában nem voltak és lehettek elég átütőek. A marxista tudományosságban kevéssé jártas, és ezért nehezen eligazodó vezetésnek Lukács György Demokratisierung heute und morgenje (1968) nem sokat jelenthetett volna, megjelenése után (1988) pedig már semmit sem jelentett. Igaz, a polgári demokrácia és a sztálinizmus között filozófiai szinten keresett tertium datur nem helyettesíthette a politikai szerkezet intézményes működésmódját, viszont helyesen jelölte meg egy ilyen reform irányát és szükségességét.

Konklúziónk: nem egyféle, nyers, politikai szocializmus volt, s nem az összes bizonyult versenyképtelennek. A IV. típus a fejlettség azon szakaszán, ahova elértek ezek az országok, sok pozitív tapasztalatot hagyott hátra, mint ahogy az iparosítás eredeti sztálini modellje (II. típus) sem a maga idejében volt inadekvát, hanem akkor, amikor túlélte magát. A Szovjetunió az utolsó másfél évtizedben, a negyedik ipari forradalomra való átállás következményei – a posztindusztriális ágazatok fel-és a hagyományosak leértékelődése – miatt vesztette el a rendszerek harcát. Tehát nem a sztálini thermidorral és nem a hruscsovi revizionizmussal, hanem azért, mert társadalmi és politikai rendszere nem tudott megújulni, s a megváltozott geopolitikai helyzetben már majdnem törvényszerűvé vált a kis országok kollapszusa.

Nem bukott meg minden, amit megneveznek, s nem az bukott meg, amit ki sem lehetett próbálni (kommunizmus), mert történelmileg nem volt, s nem lehetett napirenden. A látszat az, hogy egy tétel (a szocializmusé a jövő) megdől, ha tapasztalatilag nem igazolódik (verifikáció); csak látszat és nem valóság, ha és amennyiben a falsifikáció elmarad (nem jobb, hanem hasonló teljesítőképességű vagy rosszabb követte az ilyen-olyan államszocializmust)⁴. (A neopozitivista bizonyításelmélet kifinomult technikáit érdekes módon a kifinomult győzteseknek ebben az összefüggésben, másfél évtizedig nem jutott eszükbe alkalmazni).

Mindezek a különbségtételek, a reális mércék keresése nem változtat azon a történelmi tényen, hogy a létezett politikai szocializmusok elveszítették történelmi felhajtó erejüket a közép- és kelet-európai tömegek szemében, akik épp ezért nem is védték meg azokat. Az igazságra fogékony tisztességes elméknek azonban tudniuk kell: annak az ideológiai és politikai legitimációs harcnak, ami történt és történik e rendszerek teljesítményének értékelésekor, vajmi kevés köze van az objektív, történelmi igazsághoz, annál több az osztályérdekek dialektikájához. A polgárság saját különösségét – világképét, történelemfelfogását, érdekeit és értékrendjét – az általánosság szintjére emelve örök és időtlen emberi értékeknek tünteti fel, hogy legitimálja berendezkedését, a munka tőke alá történő, értéktöbblet-termelés formájában megvalósuló besorolását, a munkatársadalom feletti uralmát.

II. Közvetlen társadalmiság, közösségiség az átmeneti korszakban

A köztulajdon jelentősége következtében az államszocialista berendezkedés politikai mechanizmusának ideáltipikus konstrukciója sem indulhat ki a burzsoá-citoyen hasadásból. Azért nem, mert bár az államszocializmus nem jut és juthat el adott fejlettségi fokán, a viszonylagos elmaradottság nem-klasszikus útján az emberi emancipációig, de a magánegyént mégsem csak tőketulajdonosi illetőleg munkaerő-tulajdonosi – osztály-meghatározottság – mivolttal reprodukálja, hanem egy harmadik módon is: közvetlen társadalmiságában. Az államszocialista rendszereknek nem volt meg az a tendenciájuk, hogy az egyének és közösségeik reciprocitáson alapuló tevékenységét felszámolják. Egyfelől a családon belüli, nemek és nemzedékek közötti kölcsönösségi viszonyok, másfelől a kisközösségi tér nem állami és nem áruviszony formáját öltő kapcsolatai (kalákamunka, falun, lakóhelyi közösségekben érvényesülő kooperáció, melyeket a szolidaritás fűz össze) kivonják magukat a közhatalom és az adózás fennhatósága alól. A reciprocitás társadalomszervező elve áruviszony- és politikamentes civil térben érvényesül és érvényesülhet – ha hagyják. A piacgazdasági reformok nyomán fellépő második gazdaság és a szürke zóna teoretikusai és politikusai éppen ezt a helyzetet támadták, hogy piacosíthassák, gyarmatosíthassák és adóztathassák azokat a kooperatív szolidaritáson alapuló tevékenységformákat, amelyeket a helyi társadalmak, kisközösségek vitalitása éltetett. Nem eredménytelenül: a nyugati típusú adórendszer bevezetése 1988-ban segítette a magántulajdonra és a burzsoá-citoyen hasadásra épülő, polgári demokratikus intézményesülést, a közösségi érdekek és értékek devalvációját, a magántulajdon indukálta érdekviszonyok pedig a nyers önzés, individualizmus és haszonelvűség elterjesztését. De a barátságot, a szerelmi viszonyokat és az életformákat sem kímélték. A kapitalizmus immanens tendenciája, hogy nem hagyja érintetlenül az áru- és pénzviszonyok szervező elvétől független civil szférát (noha a kooperatív szolidaritás emberi szükségletére és immanens spontaneitására épülő megnyilvánulások teljesen ott sem piacosíthatók).

A civil társadalom polgári misztifikációi ezt a helyzetet sem tudatosították, holott világos, hogy a közösségiség terrénuma itt nem a magánburzsoá viszonyok szükséges komplementere értelmében vett közember – aki választó és politikai tisztségre választható -, hanem a politikai közösségtől független, közvetlenül közösségi, társadalmiasult szféra. Ex post jól látszik, hogy volt ilyen tendencia, akkor is, ha az államszocialista kísérletek bornírtságuk, megformálatlanságuk és szubjektív hibáik következtében a közvetlenül társadalmiasult szférát gyakran összekeverték az államosított – államilag fenntartott, kontrollált, s ennyiben nem, nem teljesen vagy nem mindig független – egyesületekkel, művelődési formákkal, kultúrházakkal, táncház-mozgalmakkal stb. Mindez a korlátoltság mit sem változtatott azon, hogy létezett egy nem-politikai, közvetlenül közösségi tér, amelyet a reciprocitás kooperatív szolidaritásának humán szükséglete mozgathatott, és kb. a nyolcvanas évek közepéig se a tőkeviszony expanziója, se a közhatalom nem bántott.

A nem-politikai közösségiségtől eltérő természetű probléma volt az állam társadalmasítása, amit állami funkciók társadalmi szervekre ruházásával képzeltek el, de a gyakorlatban nem nagy sikerrel alkalmaztak. Ugyanis az átmenetiség fokán a politikai államiság a külső, nemzetközi osztályharc és a belső politikai harcok következtében nem váltható ki, nem szüntethető meg. Vagy a tűzoltás funkciója attól nem sokat változik, ha nem állami (vagy önkormányzati) alkalmazottak oltanak, ha társadalmi szervezet kezeli a fecskendőt. Nem ez az államszocialista rendszerben a politikai állam társadalmi ellenőrzésének lényegi összetevője. A társadalomtól elkülönült, de nem külsővé váló, s a kontrollja alól kikerülő (elidegenedett) politikai közhatalom tudomásulvétele és demokratikus ellenőrzése az átmeneti társadalomban az, amit meg kell oldani, nem pedig a hruscsovi fogantatású, akár jó szándékú program – az állam társadalmasításáról⁵ .

III. Tervgazdálkodás – UGM – áruviszony-elméletek és tulajdonjog

A marxisták második nemzedékétől kezdődően – eltérően elődeik kapitalizmuskritikai munkásságától – már szembe kellett nézni a gyakorlati szocialista kísérlet elméleti megalapozásának szükségletével. Vlagyimir I. Lenin Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában (1919), Jevgenyij Preobrazsenszkij Az új gazdaságpolitika perspektívái (1921), című munkájában, majd már a NEP időszakában született írásokban alapvető fontosságú volt annak tisztázása, hogy mik a tervszerű gazdaság törvényei, hogyan működtethető az átmeneti kor gazdasága. Érvényesülhet-e a munka közvetlen, árupiaci közvetítés nélküli társadalmisága, ahol a tervezés a munkaidővel, a munkaidő tömegével való gazdálkodást jelenti, mert az áru használati értékének a tervszerűség által biztosított minőségi összetevője lesz a meghatározó, s a csereérték megszűnik a használati érték mértéke lenni (kommunizmus). Vagy pedig az árugazdaság és benne az értéktörvény elismerése a gazdálkodás szervező törvénye az átmeneti (és/vagy szocialista?) korszakban, a magasabb fok, az autochton kommunizmus előtt. Az áruviszonyra és az egyéni-vállalati munka és a társadalmilag szükséges munkamennyiség piaci közvetítésére, tehát az áruviszonyra mint értékviszonyra a tervezés érdekében szükség van, anélkül, hogy ez átcsapna az áruviszonyba mint elsajátítási viszonyba (kizsákmányolásba, a tőkés magántulajdonon keresztül). Utóbbi felveti azt a kérdést is, hogy ez esetben, az áruviszonyok szervezte gazdálkodás esetében az áruforma nem vezet-e immanensen – vagy privatizációval a legális politikai hatalom közvetítése révén – értéktöbbletformához, kizsákmányoláshoz.⁶

Wiener György fontos államszocializmus-interpretációja szerint a marxi elmélet "az államosítást pusztán a magántulajdon negatív megszüntetésének tekintette, s azt a társadalmat, melyben az állam általános tőkésként, valamennyi egyén pedig vele szemben álló bérmunkásként jelenik meg, nyerskommunista berendezkedésnek nevezte. (GFK, 130-131.) Marx azzal is számolt, hogy a helyi, vagyis nem világméretekben létrejövő nyerskommunizmus, érintkezve a világpiaccal, felbomlik s ennek nyomán általános társadalmi restauráció zajlik le." (Kiemelések tőlem – Sz. P., Új társadalmi formák korai megjelenése és felbomlása, in: Eszmélet, 1994/22.) Ebben az esetben azonban nem az államszocializmus, hanem az államkapitalizmus lenne az adekvát terminológia, s az sem teljesen érthető, hogy a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba történt átmenet, majd visszamenés nyomán miért menne végbe egy korábbi társadalmi formába történő visszaesés, restauráció? A társadalmi formaváltás a marxi elméletben, eredménye szempontjából azt jelenti, hogy a munka társadalmi termelékenysége tekintetében az új győz a régi felett. Erre a régió viszonylagos elmaradottsága miatt sem kerülhetett sor. Ettől még a nyers, politikai kommunizmus a magántulajdon valóban negatív megszüntetése, de nem ez az egyetlen jellemzője az államszocializmusnak, mert több és más is történt. Olyasmi, amit Marx nem láthatott és látott előre, viszont a történelmi és szaktudományos tapasztalatok nyomán ma már tudhatunk. Ezért azt kell mondanunk, hogy átmeneti társadalomról, és nem formációváltásról volt szó, ahol a többletmunka feletti rendelkezés nem magánkapitalista értéktöbblet-termelés formájában történt, és nem is államkapitalizmus formájában – ahol a többletmunkát a magántőke profitábilitásának fenntartása érdekében allokálják és/vagy adnak koncessziókat (az állam anyagi össztőkés, magántulajdoni alapzaton) -, hanem államszocializmus formájában: a cél és értékracionális allokációs döntések egy politikai tervező mechanizmusban kapják meg prioritásaikat, s nem a profitmotívum szerint⁷ . Kérdés tehát, ki, milyen értékalapon, mennyire alternatív módon, s milyen legitimációval tervez.

Lukács György azon a véleményen volt, hogy teljes kommunizmus esetén a termékek értékmeghatározása, az érték mérhetősége érdekében fenn kell tartani egy kapitalista Svájcot. A tervgazdaságnak eszerint nincs immanens mércéje – tehetjük hozzá -, csak az értéktörvényre vonatkoztatottan lehet az idővel gazdálkodni. Éppen ezt cáfolta egykori mestere tételes kritikáját adva Mészáros István, Lukács világhírű tanítványa a "Beyond Capital" XIX., A közösségi rendszer és értéktörvény című fejezetében, rámutatva, hogy az értéktörvény történelmi örökkévalósága nem Marx álláspontja, s a tervgazdaság elméletben nem is kell, hogy azon alapuljon. Ma pedig amerikai közgazdászok mutatják fel, a számítástechnikai információtárolással és a gazdasági tervezésbeli felhasználásával érvelve azt, hogy miként lehet a problémát megoldani (W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell: 2001, 2002.).

Paradox módon, a második világháború után az értéktörvény szocializmusbeli szerepéről, tervezésbeli felhasználásának lehetőségéről folyó húszas évekbeli vitát éppen az a J. V. Sztálin kezdte újra, aki a NEP felszámolásával és a szocialista iparosítással a kontinensnyi országot – Isaac Deutscher kifejezésével – "faekével vette át, s az atomhatalomig" juttatta 1929-1953 között. Mindazonáltal itt valóban paradoxonról, tehát látszólagos ellentmondásról van pusztán szó, mert A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban (1952) szerzője az áru- és pénzviszonyokat nem a direkt irányításos, tervlebontásos rendszer dinamizálására és megreformálására akarta felhasználni, de szembenézett bizonyos áru- és pénzviszonyok, jelenségek létével. Ezeket a gazdálkodás formaruhájaként, technikai és elszámolási eszközeként, ebbéli minőségében – s nem az államigazgatás terrénumának mellérendeltségi viszonyokkal való csökkentésében – ismerte el.

A hatvanas évek magyar reformerei (Bognár József, Eörsi Gyula, Nyers Rezső és mások) – nem kis mértékben támaszkodva a lengyel W. Brus (1966) munkájára – éppen utóbbit tételezték. A tervutasításos, tervlebontásos és hierarchikus rendszer helyére kívántak állítani egy olyan mechanizmust, amely az értéktörvény érvényesülése alapján tervez, s megoldja az érték mérésének problémáját. Ehhez autonóm termelő egységek mellérendelt, piaci közvetítésű kapcsolatai kellenek, hogy az árcentrum a kereslet és a kínálat szabályozó hatására az értékcentrum körül sűrűsödjön, illetőleg nőjön a gazdasági hatékonyság. Ehhez fel kell számolni a tervutasításos gazdaság érdekeltségi csapdáját, amelyet O. Sik inpout-output-játéknak nevezett el és modellezett. Eszerint a központi tervhivatal és a vállalat érdekeltsége a célok meghatározásakor egymással ellentétes. A központ abban érdekelt, hogy a vállalat maximális outputot produkáljon a lehető legkisebb inputtal. Míg a vállalat a maximális ellátást igyekszik kicsikarni és cserébe minimális outputot ígér, hogy aztán ezt túlteljesítve méltóvá váljon a központi kitüntetésre és prémiumra.

Továbbá biztosítani kell a makrogazdasági tervezés és a mikroszféra cselekvői közötti összhangot, melynek alapja a köztulajdon túlsúlya (állami vállalatok, szövetkezetek, állami gazdaságok), és a közvetett, indirekt gazdasági szabályozó eszközök politikai hatalom általi birtoklása (adók, elvonások, anyagi ösztönzők, dotációk, szubvenciók, árfolyam-politika, export-import prioritások), valamint a jogi szabályozás.

Nézzük meg, hogy a gazdasági mechanizmus-reform idején milyen tulajdonjog koncepciók születtek hazánkban. Igaz, ezzel a marxista elméletben központi szerepet játszó, a tulajdon történelmi formáit leíró, ökonómiai, szociológiai és filozófiai problémákat itt teljességében nem tárgyaljuk, csak a tulajdon jogi vonatkozásaiig terjeszkedünk, a tulajdonjog formáiig. Bár időben korszakunkhoz tartozik, ugyancsak elesik az 1988. évi Társasági törvény vizsgálata, hisz annak eszmei előkészítésében már nem játszott szerepet a marxista és/vagy szocialista jogelmélet, lévén hogy ez a törvény a gazdasági rendszerváltás egyik legfontosabb feltételét teremtette meg azzal, hogy a közösségi tulajdoni formákat (az állami és a szövetkezeti tulajdont) társasági, osztható és anonim magánrészvényekké transzformálhatóvá tette. Épp ezért sem annak eldöntésére nem vállalkozhatunk, hogy ez mennyiben volt egykor kívánt vagy kényszeredett adaptáció a globalizálódó világgazdasághoz, sem pedig annak bemutatására, hogy voltaképpen a gazdasági mechanizmus-reform ezzel kezdte meg az átalakulást – s folytatta a spontán privatizáción keresztül a privatizációs és az ezt kiegészítő kárpótlási törvényhozással a tulajdoni rendszer reformjába: a versenyszféra feletti azon magánhatalom kiépítésébe, amely még a szektor- és versenysemlegesség de jure alkotmányos tételeit is de facto félretette. Világos azonban, hogy a magyar társadalom nagyon megosztott volt ezekben a kérdésekben, s a hallgatag vagy csak elszórtan – ott és akkor, ahol és amikor éppen privatizáltak, s vesztették el munkahelyüket – tiltakozó többség magatartása mellett a dolgok menetét egyfelől a gazdasági és politikai elitcsoportok belső alkui, másfelől az erős nemzetközi nyomás etalonjai – privatizáció, dezetatizáció, dereguláció, monetarizmus, individualizmus – döntötték el. Más előfeltételek és nemzetközi erőviszonyok mellett⁸ – a közepes fejlettség relatív tőkeszegénysége talaján – sem lett volna szükségképpen életképtelen – mint ezt a zsákutca-ideológia hívei akkor, amikor még fontos volt, a nap minden órájának minden percében hangoztatták – az a gazdasági, társadalmi és tulajdoni rendszer, amely makrogazdasági irányítást, köztulajdoni dominanciájú, vegyes tulajdoni formákat és érdekeltségi viszonyokat működtetett 25 éven át.

A direkt irányításos gazdálkodás – a központi és helyi szervek közötti vertikális irányítás -, a pusztán technikai munkamegosztás megszüntetése után a tulajdonjog alapproblémája a szocializmusban a következő volt: jogilag az állam az állami vállalatok tulajdonosa, s ebbéli minőségében fontos jogosítványai is vannak (vállalatalapítás, összevonás, igazgató kinevezése, jövedelemelvonás stb.). A vállalat mint árutermelő gazdálkodó egység elkülönülése az államtól abban érhető tetten, hogy fel van ruházva a vállalat alapításától a gazdálkodás konkrét kellékeivel, így induló vagyonnal és olyan jogosítványokkal, amelyek a hagyományos árutulajdonosi triászt, a birtoklást, a használatot – és valamilyen értelemben – a rendelkezést jelentik. A társadalmi tulajdon össztársadalmi jellege és a vállalati gazdálkodó vagyon árutulajdonjoga kettős tulajdont jelent, ahol valaminő kívülről irányítás eleve fennáll, hisz az állami vállalatok gazdálkodói önállósága fölött van egy stratégiai, össztársadalmi szintű, állami, gazdaságpolitikai rendelkező erő. A tulajdon funkcionalitásának kérdése az volt ebben a vállalati gazdálkodási autonómiát, felelősséget és hatékonyságot növelni szándékozó reformhelyzetben, hogy kettős, osztott-e a tulajdonjog, vagy lehetséges olyan elméleti szintézis, amelyben egységes marad. Még egyszerűbben: a társadalmi tulajdonjog és a vállalati árutulajdonjog ellentmondása beilleszthető-e valaminő egységbe?

A kérdés elméleti jelentősége sem csekély, hiszen az államszocialista rendszerek legsajátosabb és legeredetibb jogintézménye a társadalmi tulajdon joga, annak minden formájával: állami vállalattal, szövetkezetekkel és állami gazdaságokkal (mely utóbbiak elméleti konstrukciója tulajdonjogi vonatkozásban lényegesen nem tért el a vállalatokétól). Valóban "senki tulajdona" volt mindenki tulajdona, az az állami vagyontömeg, amelyet 1989-es értéken kb. 5000 milliárd forintra becsültek, s amelynek kb. 9/10 része 1945 után keletkezett?

A társadalmi jelleg és az árutulajdonosi önállóság ellentmondásának feloldására a szocialista jogtudományban több megoldás született. Így Világhy Miklós áruviszonyból származtatott (1967, 1968) és Sárközy Tamás struktúrálttulajdonjog-felfogása (1973, 238-41), kettőstulajdonjog-koncepciói sem voltak előzmény nélküliek, mert Venediktov, jelentős szovjet jogtudós kettős kollektíva-fogalmára (kiskollektíva-tagság a termelő üzemben és állampolgári minőségű, nagykollektíva-tagság össztársadalmi szinten) támaszkodhattak. Mindazonáltal mi mérvadónak Eörsi Gyula megoldásait tekintjük, mert a kettősségben a tulajdonjog egységét mutatta meg. Ad 1. fenntartotta a tulajdonjog általános fogalmának szükségességét, ahol a tulajdoni formák a sokféleség egységének, stratégiai és taktikai jogkörök osztottságának mutatkoznak. Ad 2. a tulajdonviszonyt mint az elsajátítási viszony dinamikájára vonatkozó hatalmat – marxistaként – nem keverte össze a tulajdonjog jogosítványképletével. Tehát a termelési-elsajátítási viszonyt annak jogi, szervezeti kifejeződésével, formájával. Ezen elméleti leleményei következtében – s az elsajátítási viszony dinamikájának meghatározásában mutatkozó nem jogi, hanem politológiai problematikussága okán is – megoldásait Opus Magnuma alapján (1975, 290-306) kitüntetetten kezeljük. Nem gondoljuk azt, hogy a társadalmi tulajdonra vonatkozó elvont, doktriner hivatkozások – negyven és hetven esztendő tapasztalata után – helyettesíthetnék azt, hogy egy vagyontömeget munkaszervezetben, belső jogosítványokkal és külső irányítással együtt kell gazdaságosan működtetni.

Eörsi felfogásában a társadalmi tulajdon mindkét formája, az állami vállalat és a csoporttulajdont jelentő szövetkezet is államilag közvetített. A népgazdaság állami irányítását, az ország gazdasági erőforrásainak komplex fejlesztését, a szükségletek kielégítését a tervgazdálkodásnak kell biztosítania. Ez az állami közvetítés – ahogy ezt korábban megfogalmaztuk: az alapvető allokációs döntések – Eörsinél jogilag azt jelenti, hogy az össztársadalom tulajdonával az állam rendelkezik. Az állampolgárok összessége közvetlen tulajdonosi hatalmat efelett nem gyakorol, s dolgozói minőségében a vállalatnál sem, ahol a termelőeszközök a munkával egyesülnek, csak kollektíva tagként vannak bizonyos jogosultságai. Az állampolgárok dolgozói-tulajdonosi tudatának fejlesztését persze Eörsi is szorgalmazta, anélkül, hogy intézményesíthető megoldási módozatait kifejlesztette volna. A termelőszövetkezetek csoporttulajdonánál a tulajdonos és a dolgozó egy és ugyanazon személy. Az állami vállalatnál pedig "…az állami tulajdon egyesül olyan dolgozók kollektívájával, akik állampolgári minőségükben mind az államnak, mind az összes társadalmasított termelőeszköznek a ma megvalósult szinten tulajdonosai, de a vállalaton és annak javain külön tulajdonuk nincsen." (301) A szocialista tulajdonjognak az összesség szintjén nincs kizáró jellege s az ebből következő abszolút és negatív szerkezete, de az elkülönült gazdálkodó egységek szintjén – minthogy árutermelés folyik – kiépülnek az önálló jogi személyiséggel és vagyoni felelősséggel rendelkező vállalatok, amelyek másokkal, a nem-tulajdonos vállalatokkal szemben kizáró jelleggel, negatív, abszolút szerkezettel működnek. Eörsi a nincs tulajdonosi és van árutulajdonosi elkülönültség ellentmondását strukturált, de belülről összefogottan, az egységben érvényesülő komplexitásként fogta fel. Azért, mert a tulajdonjog valóban túlnőtt a modern és a szocialista gazdálkodás keretei között is az eredetileg egyéni vállalkozóra épülő polgári jogi tulajdonjog horizontján, s öt jogágazat komplex együtthatását eredményezte: az államjog szintjén az állam az össztársadalom képviselője, az államigazgatási jog szintjén (pl. vállalatalapítás), a polgári jog, a munkajog és a szövetkezeti jog (termelőeszközök összekapcsolása a dolgozói kollektívával) területein létezik, mégpedig három szintű szereplővel:

• A) az össztársadalommal (állampolgárok), akik közvetlenül nem gazdálkodnak, de a társadalmasított termelőeszközök elvi tulajdonosai. (E névlegesség meghaladásában az állampolgári és a vállalati tulajdonosi tudat együttes fejlesztése volna a kívánatos Eörsi szerint, azonban ennek intézményes megoldási lehetőségeit, hatalmi és legitimációs funkcióit – sajnos – nem dolgozta ki.);
• B) a vállalattal (az árutermelő kiskollektívával), illetőleg a szövetkezetekkel (csoporttulajdonos kiskollektívákkal, ahol a dolgozó és a tulajdonos ugyanazon személy), akik saját nevükben járnak el, s önálló jogi személyiséggel, vagyonnal és felelősséggel rendelkeznek;
• C) a közöttük közvetítő, az össztársadalom tulajdonát képviselő, tulajdonával gazdálkodó állammal (amelynek minősége különbözik közhatalmi minőségétől).

A szocialista, társadalmi tulajdonjog sajátossága, hogy a tulajdonjog negatív, minden más alanyt kizáró jellege és abszolút szerkezete nem áll meg "A" szinten (mindenki, az össztársadalom tulajdonos), míg az árutulajdonosi minőség "B" szintjén fennáll az elkülönültség. A tulajdonjog mintegy belülről struktúrált, amit egynemű jelenséggé tesz a "fent" tulajdonosi hatalom gyakorlása, melyet az állam kívülről irányít, és a "lent" árutulajdonosi jogosultsága: a birtoklás-használat-rendelkezés hagyományos árutulajdonosi triásza és a kiskollektíva-tagság belső, ún. intern viszonyai. Ezt a helyzetet – az egységen belüli osztottságot a tulajdonosi hatalom gyakorlásában – a stratégiai és taktikai döntések viszonya fejezi ki. "Az állam azonban – eltérően a szövetkezettől és a fogyasztótól – nem minden döntést hoz meg maga. A döntések kisebb-nagyobb részét a vállalatokra telepíti, saját tulajdonosi akaratából. Ez már önmagában arra vall, hogy a vállalat nem tulajdonos – hacsak nem tekintjük egyaránt tulajdonjognak a tulajdonos jogait és a tulajdonos által átruházott jogok összességét. Ehhez járul azonban az is, hogy az állam a tulajdonosi hatalom kulcspozícióit megtartja, magának tartja fenn az egész állami tulajdonjogra vonatkozó, univerzális kihatású, stratégiai döntések jogát, és a vállalatra ebből a szempontból csak taktikai jogokat ruház át; a vállalati partikularitás, a vállalati, relatíve önálló érdekeltség kiépítésének az árutermelésből folyó szükségessége ennyit igényel és ennél többet nem is enged.

Ilyen stratégiai döntések:

• a) a vállalatalapítás – az összes vállalat megadja az egész állami szektor egységeinek a struktúráját,
• b) a vállalat tevékenységi körének meghatározása – ez megszabja az állami szektorban folyó gazdálkodás munkamegosztását,
• c) a vállalat induló vagyonának megállapítása – ezzel a vállalatok nagyságrendjének meghatározása,
• d) a vállalat igazgatójának, igazgatóhelyettesének kinevezése, felmentése – a menedzser függővé tétele a tulajdonostól,
• e) normatív rendelkezés az állami tulajdonnal való gazdálkodás során előálló haszonról: a haszon megosztása a vállalatokkal és a vállalaton belül (pl. fejlesztési és részesedési rész) – az elsajátítás berendezése,
• f) a vállalata ellenőrzése – vegyesen tulajdonosi és állami irányítási jogkör." (1975, 302)

Eörsi érdeme, hogy marxistaként meg tudta oldani, hogy a tulajdon gazdasági értelemben érték- és értéktöbblet-elsajátítás, van haszon, amiről rendelkezni kell, s ez a termelési viszonyok konzekvenciája, ami jogi értelemben hatalom a tulajdonjog tárgyaira és elsajátítására. A taktikai működtetési szint és a stratégiai döntések joga a modern tőkés részvénytársaságban is elvált egymástól, hogy biztosítsa a vagyontömeg mobilitását, likviditását és a tulajdonjog anonimitását. A kívülről irányító tulajdonosi részvénytöbbség stratégiai döntéseket hoz, a törperészvényesek tömege ezt nem befolyásolja, ők az osztalék erejéig tulajdonosok, és nem tovább. A vállalati menedzsment igazgat, gazdálkodik, taktikai döntéseket hoz funkciójához, a profit eléréséhez kötötten. Ez a szint megközelíthető, de nem írható le kimerítően a hagyományos árutulajdonosi triásszal, mert a termelőerők fejlődése túlnőtt az individuális vállalkozás horizontján. Nagy szervezetek, részvénytársaságok gazdálkodnak, ettől azonban a tőkés magántulajdon magántulajdon maradt. A szocialista társadalmi tulajdon némiképp analóg probléma: osztottsága, strukturáltsága az egységen belüli funkcióhoz kötöttség: a társadalom szükségleteinek kielégítése. "A tulajdonosi hatalom ugyan önfényű, de nem öncélú. Funkcióhoz kötött": társadalmi rendszertől és konkrét gazdasági viszonyoktól függ. "A tulajdon elsajátítás. Jogilag: alanyi jogosultságok révén megvalósuló hatalom, amely az elsajátítás dinamikájára és az elsajátított védelmének statikájára terjed ki." (1975, 304) A stratégiai és a taktikai döntési szint megkülönböztetése az állami vállalatoknál nyíltan, más konstrukcióknál rejtetten, az árutulajdonjogba burkoltan jelentkezik. A tulajdonjog legalább a stratégiai döntésekre kiterjedő, jogilag kiépített és biztosított hatalom a tulajdonjog tárgyain, mind az állami, mind a szövetkezeti, mind pedig a személyi tulajdon vonatkozásában. Íme az osztott, de egységes szocialista tulajdonjog-koncepció.

Mit tehetünk hozzá ehhez ma? Mindenekelőtt azt, hogy ezek a nagyjelentőségű kérdések belejátszottak az államszocialista rendszerek egzisztálásának mikéntjébe, majd megdöntésükbe is. Úgy is mint a stratégiai döntések jogának állami gyakorlása az össztársadalom nevében és részben (az állami vállalat fentebbi d) – f) körében) helyette is. És úgy is mint amikor a tulajdoni formák közötti – az állami és a szövetkezeti, illetőleg a személyi és a magántulajdon közötti – viszonyok alakulását nézzük.

A közéletben és az MSZMP-n belül is vissza-visszatérő kérdés volt, hogy vajon melyik a magasabb rendű tulajdoni forma, az állami vállalat-e össznépinek mondott jellege okán, vagy pedig a szövetkezeti csoporttulajdon. A rendszerátalakítás tapasztalatai több utólagos bizonyítékot szolgáltattak, mint a működő szisztéma. Ugyanis a szövetkezetek privatizálását – egységes oszthatatlan, köztulajdoni jellegük megszüntetését és részvénykonstrukciókkal való felváltását – mindenütt sokkal jelentősebb ellenállás kísérte, mint az állami vállalatok privatizálását. Szlovéniában első lépésben még államosítani is kellett a szövetkezeteket, mielőtt magánosították volna azokat. Miért? Azért, mert az átmeneti társadalom további, tényleges szocialisztikus vonása volt, ahogy a vidéki népességet tekintve az osztatlan közös tulajdonban összekapcsolta a parasztkérdést és az agrárgazdaságot. A falvakban mindenütt nagy szerepe volt a téesznek, amely a boldogulás kulcskérdésének számított. A köztulajdon fő rendeltetését, népességeltartó képességét az emberek a bőrükön érezték. Elsősorban ezért tekintették sajátjuknak, a háztájival való szimbiózissal együtt, de helyenként a belső, közvetlen demokrácia (téesz-gyűlés, zárszámadás, a vezetés közelsége stb.), tehát az önigazgatói elemek léte, a közös szabadidős programok s a kulturális élet is erősítették az identitást. Természetesen a kedvezőtlen természeti, kereskedelmi stb. adottságú téesz-eknél – ahol nem volt rentábilis a gazdálkodás – még ez sem segíthetett, csak az állami gazdaságpolitika kiegyenlítő mechanizmusa. Az állami vállalatoknál kevéssé alakult ki olyan kollektív identitás, amelyben a vállalat köztulajdoni mivoltával azonosulhattak volna az emberek. A felülről kinevezett, egyszemélyi felelős vezetők ("káderek") – tisztelet a kivételeknek – jószerivel csak felfelé igazodtak, ami nem irracionális magatartás volt, hanem a struktúra következménye, s gyakran emiatt nem tudták magukat elfogadtatni a kollektívával. A hetvenes években az üzemi demokrácia intézményei – a szakszervezet, a párt, a KISZ és a vállalatvezetés négyszöge – valamelyest oldottak a merev kinevezési gyakorlaton, de elégtelen legitimációjúnak s motivációnak bizonyultak a tulajdon társadalmasításához.

Paradigmatikus kérdés: 1956-ban a szociálisan nem túl stabil és politikailag roppant kétélű körülmények között a spontán forradalmi bizottmányok és az üzemi tanácsok még falun és városon egyaránt megvédték a köztulajdont, megakadályozták a gyárosok, a földbirtokosok, grófok visszatérését. 1989-ben a városban már "csáki szalmája" hangulat uralkodott: lent – sűrűn, kicsiket, fent – ritkán, nagyot hasítottak ("kaszáltak", "nyúltak le" – hogy a kor terminológiáját idézzük). Olyan társadalmi tények ezek, amelyekből lehet helyesen következtetni: nemcsak aktuális és kezdeményezett hangulatok, tömegpszichózisok nyomait látjuk ebben, noha azt is észre kell vennünk, hanem az állami vállalat mint tulajdonforma alacsony társadalmasítottsági fokát. Ezért lehetett könnyen, kevés ellenállás mellett vagy ellenállás nélkül magánosítani az üzemeket. Kevés helyen írták ki a kollektívák 1989-ben, amit az óbudai hajógyárban, hogy "Ez a gyár nem eladó". Kevés az állampolgári tulajdonosi tudat érvényesüléséhez az, hogy az állam a társadalom képviselete nevében irányítja az állami vállalatot.

Itt jutottunk el a tulajdontól az államszocialista berendezkedések hatalmi, politikai viszonyainak milyenségéhez, in concreto: hogyan működtek azok, s lett volna-e a liberalizálásnak és a magánosításnak alternatívája, amely a válságjelenségekre nem rendszer-visszaváltoztatással, a mechanizmusreform magántulajdoni reformmá tételével, hanem a magánosítással szemben a szocializálással, az átmeneti társadalom megszilárdításával reagál?

Bizonyos tanulságok levonása érdekében, elvonatkoztatva a nemzetközi erőviszonyoktól, a negyedik ipari forradalomnak s a multinacionális tőke globális előretörésének közegétől, a gorbacsovi önfeladó politikától stb., azt állíthatjuk: minden átmeneti társadalomban a köztulajdoni dominanciájú rendszer túlsúlya csak akkor volt biztosítható, ha a de facto egypártrendszerű hatalomgyakorlás állt fenn. Mihelyst a látens politikai pluralizmus szétfeszíthette az egypártrendszer kereteit, rögvest áttértek a magántulajdonra, feladták a külkereskedelem állami hegemóniáját, a nemzetgazdaságot mint entitást védő valutapolitikát. Az adott történelmi feltételek mellett alapvető tapasztalat, hogy az egypártrendszer volt a köztulajdon politikai biztosítéka⁹ (ami tehát nemcsak szabadságjogi korlátokat – gyülekezés, pártalakítás, sajtó stb. – jelentett, hanem funkcionális és túlsúlyos mozzanat volt). Feladása minden más elv feladását, a nyugat-konformitást, intézményi-egyenértékűséget és az érdekviszonyok átállítását jelentette. A piac által integrált magántulajdoni viszonyokét.

Ha ez igaz, akkor hol lehetett volna más irányba lépni? A választ két – kérdésfeltevésünk szempontjából jelentős mű – segítségével kíséreljük meg. Lukács György a sztálinizmus és a polgári demokrácia között tertium daturt igénylő és kereső Demokratisierung heute und morgen-jében (1968), és Konrád-Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (eredeti: 1978, Bern) című művének a racionális redisztribúció társadalmainak hatalomgyakorlási mechanizmusait a szakirodalomban legjobban leíró fejezete felől közelítjük meg. (Nem foglalkozva egyéb, értelmiségszociológiai és történeti feltevéseivel, melyek nem is igazolódtak 1989/91-gyel).

Az egypártrendszerű hatalomgyakorlás a lenini élcsapat típusú, új, forradalmi pártban – a Mi a teendő?-től (1902) a politikai végrendeletét képező levelekig (1922) – kapta meg egykor igazolását. Bizonyos értelemben furcsa is volt, hogy az 1936-os Alkotmány után, az általános választójog bevezetésével¹⁰ épült ki az egypártrendszerre + parlamentarizmusra + a transzmissziós szakszervezeti munkára épülő politikai rendszer, amelyet a közép- és dél-európai népi demokráciákban is átvettek a fő vonalat illetően. Egyáltalán, minek parlament, ha nincs minőségileg eltérő érdekeket ütköztető politikai mozgás? Ahol viszont parlamentarizmus van, ott eleve kizárt a forradalmi élcsapat, a forradalmi párt.

A magyarázatot az adja, hogy egyfelől a munkásmozgalomban fél évszázadig harcoltak az általános választójogért, amit nem lehetett félretenni. Másfelől a parlament némi legitimációs erővel pártharcok nélkül is rendelkezik, mert alkalmas a területi érdekképviselet funkciójára és a törvényhozó hatalom legitimálására. Ezért intézményesítik, noha a kormányzást ellenőrző szerepe alig-alig volt, hisz ezt e rendszerek a pártirányításon és a népi ellenőrzés kiépítésén keresztül végezték, az ügyészség általános törvényességi felügyeletet betöltő ellenőrző funkciója mellett. Viszont, bár nem elhanyagolhatóak, egy politikailag integrált tervező társadalomban aligha a területi szintkülönbségek jelentik a fő érdek-összeütközéseket, hiszen egy sereg fontos ágazati és funkcionális részérdeket is ütköztetni és rangsorolni kellett. Hogyan oldotta meg a politikai rendszer a közérdek megformálását?

Az államszocializmus politikai mechanizmusában a legfőbb döntéshozó (törvényhozó), végrehajtást irányító és ellenőrző szerv a Párt. A részbürokráciák közötti valóságos konfliktusok eldöntésére, a rendelkezésre álló erőforrások elosztására, a politikai stratégia kidolgozására a Párt központi szerveiben és a KB-ben kerül sor. Társadalmi érdekharcok a nyilvánosság elől rejtetten, a párt fórumain zajlanak. Itt mérkőznek meg a partikuláris érdekeket képviselő szakbürokráciák, s itt alakul ki, sokszor csak a KB szintjén, az a konszenzus, amely döntéseivel lezárja az aktuális politikai harcokat. Ez egyben azt is jelenti, hogy az állami végrehajtó hatalom legfelsőbb szervei, a kormányzati szervek (funkcionális és ágazati minisztériumok) és a pártközpont apparátusai között párhuzamos funkciók és feladatok vannak. A pártközpont éppúgy szakembereket von be és foglalkoztat apparátusába, mint a minisztériumok, de terjedelmében korlátozottabb mind emberfők tekintetében, mind pedig döntéshozatali eljárásában. Ennélfogva homogénebb, egyszerre képviseli a szakágazatokat, pénzügyet, munkaügyet, tervhivatalt, egyszerűsített döntéshozatalra képes. Ezen keresztül végezheti el a részbürokráciák közötti konfliktusok eldöntését, amire a kormányzati munka nem mindig lenne alkalmas. A pártközpontnak, amikor a különféle, egymással szembenálló részérdekeket egyezteti, rangsorolja, végső soron önmagával kell megegyezésre jutnia. Párton belüli munkamegosztásban a pártközpont apparátusa, élén a titkársággal, rutin jellegű napi érdekkonfliktusokat dönt el, olyanokat, amelyek a szakbürokráciák között még nem dőltek el. A stratégiai szintű döntéseket, irányváltásokat a központi szakapparátus sohasem hozza meg, csak előkészíti. Megfogalmazza a lehetséges döntésvariánsokat, érv és információs anyagokkal ellátva. A legfőbb döntéshozó hatalom a KB, döntései a formalizált jogszabályrendbe nem illeszkedő határozatok, amelyek szükséges konzekvenciáit a parlament törvény formájában recipiálja – foglalhatjuk össze Konrád-Szelényi jellemzését.

A politikai döntéshozatal centruma tehát a Párt: integráló, érdekkifejező-kijáró és ellenőrző szerepén keresztül, melyet a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság testületi szervei és a párt főtitkára gyakoroltak, a személyi kultusz felszámolása után a kollektív vezetés elve nevében. A párt főtitkára – bár személyi karizmával (Tito, Kádár, Jaruzelski) rendelkezhetett személyi kultusz nélkül is – megosztotta hatalmát a PB-vel, s tagjaival, mint ahogy a PB a szélesebb testületet és a rendszer körülményei között alapvető és valós reprezentációt jelentő KB-val. Az érdemi politikai viták színtere, a körülbelül négy évenkénti pártkongresszusok mellett/helyett e két testület volt; a reszortfelelős-irányító PB tagok valóban nagy hatalommal rendelkeztek a gazdaság, a kultúra, a pártirányítás vagy a sajtó felett. PB-taggá csak jelentős politikai életút után, az első ember bizalmát élvezve válhatott valaki, ha végigment a politikai szocializáció folyamatán. A redisztributív hatalom legfontosabb gazdasági, társadalmi és politikai irányvonalat szabó döntései elsősorban a KB ülésein születtek meg, ahol mindenki részt vett, aki számított. A KB tehát nem fiktív, hanem a valóságos reprezentáció szerve volt, ahol ágazati, funkcionális, területfejlesztési érdekek és politikai alternatívák jelentek meg, a törvényhozó hatalomra és a kormányzásra nézve politikailag meghatározó módon. A KB összetételét és szerepét is jól jellemzi a szerzőpár: "A Központi Bizottság ülésein részt vesz az uralkodó rend minden reprezentatív tagja – szinte automatikusan tagja a Központi Bizottságnak a pártközpont valamennyi titkára és osztályvezetője, a párt és az állam nagyobb területigazgatási szerveinek vezetői, minden minisztérium és minden országos hatáskörű igazgatási szerv vezetője (a Nemzeti Bank elnökétől a Statisztikai Hivatal elnökéig és a Tudományos Akadémia főtitkáráig), minden napilap főszerkesztője, a rádió és a televízió elnökei, a legnagyobb vállalatok vezetői, s nem utolsósorban a hadsereg és a rendőrség főnökei, ott van tehát mindenki, aki hivatalánál fogva kiemelkedő hatalommal rendelkezik, s ennélfogva országos jelentőségű redisztributív döntések részese lehet." (1989, 203-204).

A KB határozatai, aktusai a törvényhozói akarat politikai előfeltételét jelentették, mert az egypártrendszerben a parlament nem hozhatott olyan törvényt, amely ellenkezett volna a legfőbb párttestület akaratával, a Párt alkotmányosan is rögzített vezető szerepével. A törvényhozó hatalmat gyakorló, de politikailag nem ügydöntő helyzetben lévő, területi reprezentációt jelentő parlamentre elsősorban – amelynek képviselőit a Népfront jelöltje (1985-ben jelöltjei) közül az általános választójog alapján választották meg – a törvényhozó hatalom legitimitása miatt, kisebb részt a parlamenti bizottságokban folyó szakmai-törvényhozói előkészítő munka miatt volt szükség. A politikai rendszer a hatalom egységére épült, s ez az elv abban a megoldásban is kifejeződött, hogy a KB-tagok felelős állami szervek vezetőiként a saját maguk iniciálta törvényhozás végrehajtóivá váltak. Vezető állami funkcionáriusokként feleltek a területükre eső döntések végrehajtásáért, s egyben közvetíthették tapasztalataikat a törvényhozást mozgató párttestületek felé. Egyfelől a KB tagság és az állami, szakigazgatási apparátus vezetése, másfelől a pártapparátus részvétele és informális nyomást gyakorló hatalma az állami végrehajtó tevékenységre, jelentette a hatalmi ágak elválasztásának hiányát, relatív egységét. A KB-tagokat az állami szerv vezetéséből fakadó fegyelem mellett tehát a pártfegyelem is kötötte a döntések megvalósításában. Az állami és pártfegyelemmel olyan kettős szerep és fegyelmi kötelezettség állt fenn, amelyen keresztül hatékonyan érvényesült a párt vezető szerepe, még a nyolcvanas évek látens politikai pluralizmusának körülményei között is¹¹ . "A törvényhozó, a végrehajtó és az ellenőrző hatalomnak ez a relatív elkülönítésen belüli összefonódása, illetőleg az elkülönítésnek és az összefonódásnak ez az időről-időre változó irányú, mozgékony dialektikája, ami éppannyira megkülönbözteti a szocialista politikai rendszert a gleichschaltoltan egyetlen dimenzióra leegyszerűsített fasiszta államgépezettől, mint a hatalmi szférákat elvileg szétválasztó polgári demokráciától, más politikai szisztémákhoz képest kiváltságos rugalmasságot és hatékonyságot biztosít a racionális redisztribució politikai-gazdasági gépezetének." (1989, 207.)

Eddig követhettük a szerzőpárt, elsősorban az intézmények viszonyának leírásában, s a rendszer némely specifikumának bemutatásában, de tovább nem. Szerintük ugyanis mindez egy olyan udvari nyilvánosságba záródó szisztéma, amelyet a szocializmus főrendjei és a holdudvarukba tartozó értelmiség – osztályuralomként – épített ki. A rendszer nem intézményesíti hatalmi tényezőként a közvéleményt és a nyilvánosságot. A társadalmi nyilvánosság ki van zárva a párt politikai monopóliumából. Mindez – eltekintve a refeudalizáció hamis analógiájával való kacérkodástól – akár igaz is lehetne, ha a társadalmi nyilvánosság a huszadik századi, sok tekintetben meglehetősen formális és manipulálható tömegdemokráciáival, tudatiparával ténylegesen kifejezné, nem pedig előállítaná a közvéleményt. Nem a választásokkal mint a tapasztalat felőli társadalmi kontrollal van tehát a baj, a marxistáknak sem ezt kell kétségbe vonniuk, hanem a tömegdemokrácia intézményeinek a rendszer egészébe történő illeszkedését, ideológiai államapparátusaiknak hatékony szocializációs és manipulatív technikáit kell kritizálniuk. Azt, hogy "minden kor uralkodó ideológiája", az uralkodó osztály ideológiája, nem megdönti, csak módosítja a pluralisztikusan szervezett politikai univerzum, amennyiben elvileg mindent, vagy majdnem mindent szabad, de azért a mérvadó és reprezentatív médiák mindenütt a magántőkés csoportok függelékeként működnek. ők állítják elő vagy állítják át, gyúrják meg a közvéleményt. A napilapok struktúrájában a fejlett centrum országokban egyetlen szociáldemokrata orgánum sem tudott hosszú távon stabilizálódni, csak és kizárólag liberális és konzervatív – befolyásos – napilapok léteznek. A híres közszolgálati média pedig mindenütt a mögöttes pártharcok eredőinek függvényében – kuratóriumostól vagy anélkül – működik. Ezért a polgári pluralizmus, a társadalmi nyilvánosság és a parlamentarizmus nem igazán segíthet az államszocialista rendszerek adekvát politikai mechanizmusának megtalálásában, mert az a polgárság osztályuralmával adekvát intézményesültség kifejeződése, "az egydimenziós ember" marcusei kritikája érvényes rá. Az 1989/91-ben bekövetkezett fordulat ezt teljességgel igazolja: a társadalmi nyilvánosság és parlamentarizmus – lett légyen az glasznoszty, parlamentáris vagy prezidenciális államforma – a gazdaság feletti magánhatalmat és nem az államszocializmus társadalmasodását, demokratizálódását hozta magával.

Ezért fordítsunk félig hátat a berendezkedés leírása, s nem értékelése okán méltán idézett szerzőpárnak, s forduljunk – félig – Lukács felé. Az általa javasolt harmadik út éppen ezt, a polgári demokráciára orientálódó elvi megoldást zárja ki – egyfelől. Másfelől azt a sztálinizmust, amelyet egységesen továbbélő, rutinszerűen fennmaradó, elbürokratizálódott képződménynek látott 1968-ban is – eltérően a mi megoldásunktól, amelyet alaptipológiánkban is kifejeztünk: önállósítva az árugazdaság és a makrogazdasági tervezés lényegtípusát a direkt irányításos szovjetunióbeli szisztémától. A ma álláspontjáról, az összeomlás után a differencia jobban látható, mint egykor. Szovjetunió nélkül, a Pax Americana egypólusú világában Európában természetesen nem lehetett szocialista kísérleteket folytatni. A kollapszus demiurgoszi csomóját a szovjet típusú szocializmus adja. (Akkor is, ha történetileg a lengyel-magyar tandem ezt megelőzte, aminek kísérleti jelentősége volt, ti. hogyan lehet békés eszközökkel lebontani az egypártrendszeres struktúrát). Ami továbbélt és maradandó nyomot hagy maga után, az nem a modifikált szovjet szisztéma, hanem a Kínai NK és annak magyar, jugoszláv előzményei: felzárkózási, modernizációs és szociális biztonságot adó teljesítményeivel, és a világgazdasághoz történő kényszerű, de rugalmas alkalmazkodással. A liberális demokratáknak természetesen mindez "puha diktatúra", vagy "késő-kádárizmus", ami voltaképpen csak világnézeti és politikai álláspontjukból fakadó logikus értékítélet. Értsük meg és tiszteljük a más álláspontokat, de ne kövessük őket a gondolkodást ellehetetlenítő, osztályszempontú sematizálásban. Magyarországon az államszocialista rendszerből mentünk át a polgári demokráciába, nem pedig egy jelzőtlen diktatúrából egy jelzőtlen demokráciába.

Lukács filozófusi módszeréhez is differenciáltan kell viszonyulnunk. Intencióit teljességgel osztjuk a tekintetben, hogy a demokratizálódás mélyebb, filozófiai értelme az ember nembeli lényegi erőinek kibontakoztatása, az elidegenedés visszavétele, ami messze túlmutat a politikai szférán, s a társadalmi élet teljességét érinti: humánus értékek bővített újratermelését és elsajátítását, az egyed és a nem drámájának tudatos és szabad feloldását. A marxi elmélet ebben változatlan iránytű, noha a sztálinizmusban lényege szerint nem lehetett az. Egyfelől a nem-klasszikus út kényszerpályáját nem Sztálin választotta. Másfelől, mert az elméletet és a hosszú távon érvényes stratégia kidolgozását mindenkor, az ad hoc helyzet hatalmi követelményeit szem előtt tartva, alárendelte hatalomtaktikai manővereinek – melyekben Sztálin, a fellépő platformok egymás elleni kijátszásával, kétségtelenül tehetségesnek és leleményesnek mutatkozott. Ennek érdekében brutálisan manipulálta a marxista elméletet, saját praxisához hozzárendelt egy olyan kanonizált citatológiát, amely alkalmas volt politikai lépéseinek – utólagos – igazolására. Lukácsnál ezért a marxizmus reneszánsza jegyében egy új Lenin kerestetik, aki eltérően Sztálintól, Bernsteintől, Marxhoz és Engelshez hasonlóan, képes a történelem folyamatának helyes megértésére, s ezen az alapon meghozott – a stratégiát és a taktikai mozgástér szintjét egységében kezelő – politikai irányvonal kidolgozására. Még rövidebben: a politikai döntések a marxista, és ne egy téves, manipulatív elméleten alapuljanak. Eszerint a politikai döntéseknek volna olyan elméleti módszere, amit újra fel kellene lelnünk.

Azt gondolom, nem ez az alapkérdés, noha az alkotó marxizmus számomra sem jelentéktelen tényező. A politikai változások, folyamatok, döntések hatalmi erőviszonyok közegében dőlnek el, s azért lehetett megdönteni az államszocialista kísérleteket, mert nem tudtak elég társadalmi ellenerőt felsorakoztatni maguk mellett, amikor kritikus helyzetbe kerültek. Annak ellenére sem, hogy negyven és hetven év nyomán történelmi helyzetük – átmeneti társadalom mivoltuk ellenére – a hetvenes évtizedben és a nyolcvanas évek elején stabilnak tűnt. Nem gondolom azt sem, hogy permanens legitimációs deficitben szenvedtek volna. Történelmi életük különböző pontjaiban más és más tömegtámogatottságot és/vagy elfogadottságot (lojalitást) élveztek, mert eszmék, tradíciók, eljárások és materiális teljesítmények (szociális biztonság, viszonylagos egyenlőség, jelentős tömegfogyasztás, intra- és intergenerációs mobilitás stb.) egyaránt legitimálhatnak egy berendezkedést. Az összes faktor befolyása, átrendeződése azonban döntően a társadalmi tapasztalat, a rendszer teljesítményeinek függvényében történik. A konkurens polgári legitimációs potenciálok, világképek és magyarázatok, intézmények, szimbólumok stb. akkor erősödtek fel, amikor meggyengültek az államszocializmus teljesítményei, s ezáltal aláásódtak egyéb legitimációs potenciáljai is. A legitimitást mint eredményt a legitimációs folyamatok állíthatják elő. Ezt a történelmileg ott és akkor előállott legitimációs deficitet kell tehát elsősorban megmagyarázni ahhoz, hogy további tanulságokhoz juthassunk el¹² .

A rendszer által vétkes könnyelműséggel kihasználatlanul hagyott legitimációs forrást szeretném felmutatni. A probléma gyökerét az átmeneti társadalom körülményei között a társadalmi tulajdon működtetésében, az államosítások elégtelenségében látom. Szocializmusról – marxista értelemben – csak a többlettermék feletti társadalmi rendelkezés esetén lehet beszélni, ehhez képest minden más kérdés másodlagos. Ez maradt el, ezért vált visszafordíthatóvá az átmenetet. Hátha igaza lesz egyszer a "Brumaire" Marxának abban, hogy a proletárforradalmak szakadatlanul bírálják önmagukat, felemásságaikat, megszakítják saját menetüket, s visszatérnek a látszólag egyszer már elvégzetthez, hogy saját céljaik hatalmasságától ne riadhassanak meg többé, s visszafordíthatatlanná tegyék a szocializmushoz vezető lépéseiket.

A politikailag integrált tervező társadalom döntő legitimációs erőforrása a társadalmi tulajdon. Bővített újratermelés estén, a munka értékalkotó jellege következtében többletnek mindig lennie kell. Ahol szűkített az újratermelés, ott válság van, ahol önmagával azonos szinten ismétlődik meg a reprodukciós folyamat, ott a társadalmi-gazdasági stagnáció állapotában élnek. A többlet létének tagadása ökonómiai vulgarizmus, amely közel sem azonos a szakadatlan és társadalmi korlátok nélküli növekedésre ítélt magántőkés felhalmozással. Az utolérő fejlődés (à la Hruscsov) jogos újbaloldali kritikái – amennyiben valóban szocialista értékeket követelnek – értelmetlenné válnak, mihelyst a termelőerők fejlődésének, a többletnek a szükségességét is kétségbe vonják. E többlet felhasználása felett azonban társadalmilag kell dönteni, mert enélkül a szükségletek újra- és újjátermelése feletti, fő vonásaiban tudatos uralom lehetősége esik el. A levonás nélküli munkahozadék Lassalle- féle dogmája lehetetlenség: a szocializmusban sem kaphatja meg a munkás a munkájával előállított többletértéket, mert pótolni és fejleszteni kell a termelés álló- és forgó eszközeit, fedezni kell a szükséges közkiadásokat (egyfelől út, vasút, infrastruktúra stb., másfelől oktatás, egészségügy, szociális intézmények), a közrendet, közbiztonságot; de a politikai államot működtető intézményeket is fenn kell tartani – akkor is, ha önkormányzati jellegűek. Lukács helyesen mutat rá, hogy Sztálin azon érve, miszerint furcsa többletmunkáról beszélni a szocializmusban (explicitté téve: tehát ne beszéljünk róla – Sz. P.), mert a munkásosztály számára éppoly fontosak a többlettel fedezett kiadások, mint a saját maga és családja személyes szükségleteinek fedezésére fordítottak – fals érv¹³ . Ellentétesen, de – Lassalle és Sztálin is – mellőzi a gazdasági-társadalmi reprodukció közvetítettségét (1988, 113-116). Módszertanilag itt Lukács döntő láncszemet ragadott meg, anélkül azonban, hogy a közvetítési folyamat kimutatott nélkülözhetetlenségét összekötötte volna a demokratizálódás programjával. E ponton le lehet és le is kell(ett volna) szállni a filozófiailag helyesen kijelölt irány magasságából a földi realitásokhoz. Ugyanis – visszatekintve látszik – éppen ebből, a közvetítések tervgazdasági, politikai mértékviszonyainak meghatározásából fakadó demokratizációs hiány ásta alá – a szükségesnél mélyebben – e rendszerek legitimitását 1989/91-ben. A rendszerek arról hallgattak, vagy kommunikáltak egyoldalúan, felülről-lefelé, amiről a legtöbbet és a legdemokratikusabban kellett volna beszélniük: mégpedig a rousseaui-habermasi tanácskozás-megvitatásról, a közakarat képzéséről, a deliberatio-ról. Mikroszinten, az üzem szintjén, és makroszinten, népgazdasági és össztársadalmi szinten egyaránt. A kiskollektíva tagjaként és állampolgárként egyaránt. Ráadásul a belső – nemzetgazdasági – és a külső piaci kapcsolatok (kapitalista és KGST) kettőssége további reális nehézségek forrása volt.

Az átmeneti társadalom modern termelőerői képesek a bővített újratermelésre a rendszerépítés extenzív fejlesztési szakaszában, s a fejlesztés intenzív forrásainak idején is – noha autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának. Teljes elzárkózás esetén minden technikai, technológiai fejlesztést önmaguknak kellene végbevinniük, ami a közepes fejlettség talaján – tekintetbe véve a centrum-kapitalizmus szükségleti nyomását – lehetetlenség. Ha nyitottak, akkor viszont ki vannak téve az egyenlő és az egyenlőtlen csere melletti kizsákmányolásnak, noha ez esetben nyugati technikát, technológiát és tőkét átvehetnek, azaz nem kell mindent maguknak feltalálniuk (ami adott esetben drágább lehet a licence-vásárlásnál). A nem klasszikus úton járó, közepes fejlettség talaján végbemenő szocialista kísérleteknek ezért nemcsak a katonai (fegyverkezési verseny, atompatt létrehozása és fenntartása) és geopolitikai erőviszonyokkal kellett szembenézniük, hanem a világrendszer-kutató iskola által világosan kifejezett dilemmával: saját alapú, korlátozott fejlesztés nemzetközi kizsákmányolás nélkül, vagy nyitottság kizsákmányolással, de a recepció következtében nem kell mindent saját erőforrásból kifejleszteni. A gyakorlatban sem teljesen zárt, sem teljesen nyitott megoldás nem lehetséges. A külkereskedelem állami monopóliuma, a külkereskedelmi, valutáris és fejlesztési politika determinálta a konkrét mértékeket¹⁴ . A tőkés világgazdaságban rendszeridegen, közepesen fejlett államszocialista országok átlagos alkalmazkodási teljesítménye nem volt rosszabb, mint a közepes fejlettségű rendszer-konform országoké (Arrighi, 1991).

Hogyan lehetett volna összekötni a köztulajdoni viszonyok politikai garanciáját, az egypártrendszeres hatalomgyakorlási struktúrát az állami tulajdon szocializálásával és a tervezés demokratizálásával? Ezt kellett volna megoldani ahhoz, hogy a gazdasági válság körülményei között¹⁵ az államszocializmus mozgósíthassa potenciális legitimációs forrásait.

IV. Gondolatkísérlet: az államszocializmus sui generis legitimációs forrásainak mobilizálása. Egy dialektikus demokrácia-koncepció politikai mechanizmusa és intézményi-döntési szintjei

A közvetlenül társadalmiasult tevékenységek államszocialista tolerálásán túlmenően, mi tehát az alapvető allokációs döntéseken keresztül társadalomintegráló politikum lényege? A választ – csak a terminológiát és a határmegvonás szükségességének felismerését kölcsönvéve Ernst Fraenkeltől – a dialektikus demokrácia koncepciója adja meg. Azoknak a közvetítési folyamatoknak a számbavétele és megvitatása, amelyek a többletmunka feletti rendelkezés társadalmasításának explicitté tételét jelentik – a makrogazdasági tervezést a köztulajdon dominanciájára és az áru- és pénzviszonyokra épülő berendezkedésben. Így érhető el, hogy a vezetettek is vezessenek. Ez azonban csak a közvetlen demokrácia, a képviseleti elv és a korporatív szervezetek közötti politikai artikulációs folyamatban, a hatalmi döntési formák és szintek meghatározott rendje mellett lehetséges.

Kétirányú, alulról-felfelé és felülről-lefelé futó, de alul és felül egyaránt artikulált, dialektikus közvetítés teszi lehetővé a probléma elvi megoldását, majd intézményes döntési szintjeinek kijelölését. A filozófiai utalás-szerűséget ott kell folytatni, ahol Lukács abbahagyta: politikaelméleti szinten megragadni, explicitté tenni azokat a közvetítéseket, amelyek a tervező mechanizmusban kapták meg valós mértékeiket, anélkül, hogy demokratikus legitimációt kaphattak volna. Az élcsapat típusú párt fétisét – amelyet az átmenet kiüresedett gyűjtőpártként, könnyen összeomló, s a politikai elit által szabadon uralható zsákmánynak mutatott fel – kell felváltanunk egy teherbíróbb mechanizmussal¹⁶ . Nem a polgári demokrácia nagy mértékben formális, kiüresedett, de a magántulajdonosi berendezkedéssel normál formájában adekvát intézményesültségével, hanem az átmeneti társadalom szocialista jellegét erősítő demokratizálással, a leírt társadalomszerkezeti sajátosságon túlmenően és egypárti keretek között.

A politikum éppen a következmények felőli mérlegelést jelenti a különböző döntési szinteken és hatalmi centrumokban. A rejtett, látens és elfojtott igények, szükségletek pedig nem kalkulálhatóak, kielégítésük erőforrásigénye nem tervezhető, kiesnek az erőforrás-allokáció optimalizációjából. A viszonyok összessége szintjén ezért senki és semmi sincs kizárva a politizációból. A részvétel állampolgári jogon mindenkit megillet, s érdekei előmozdítása, szükségleti igényei kielégítése végett mindenki szabadon szerveződhet, alkothat egyesületet, társadalmi szervezetet, sajtót stb. – az alkotmányos rend keretei között.

Az alkotmány a berendezkedés alapelveinek és intézményes rendjének foglalataként olyan jogi érvényességgel, tehát kényszerítő erővel bíró alapnorma, amely koncentráltan fejezi ki a rendszer törekvéseit, szocialisztikus arculatát. Így a vezető párt hatalomgyakorlásán és a közvetlen demokrácián keresztül ("Agora") megvalósítandó, változó tartalmú, mert változó politikai artikuláció eredményeként előálló közérdeket, össztársadalmi érdeket.

Az egyéni, partikuláris részvétel az alul lévők, az összesség energiáját és kezdeményezőkészségét átadhatja a közösségi, különös érdekek szintjének, ahol folytatódik az érdekek politikai artikulációja. Az egyes egyén érdeke és akarata annyiban emelkedik általánosabb szintre, amennyiben senki sincs kizárva ezen politizációs folyamatból, de különös szintre csak ott juthat, ahol az egyedi-partikuláris érdekérintettségek sűrűsödnek, koncentrálódnak, s ennek következtében megfelelő csoportminőségre, szervezeti és/vagy az eszmei racionalizáció szintjére emelkedhetnek, azaz tudatossá és szervezetté válnak. Ahol nem sűrűsödnek a partikularitások, ott elakad a folyamat, s nem artikulálódik és aggregálódik tovább, nem jut önmagán túlmutató – és ezért és ennyiben – politikai relevanciához. Nincs minek közvetítődnie a közérdekképződés szintjére, mert nincs olyan tulajdonságuk, erejük, eszmei megfontoltságuk, ami a maga egyedileg lokalizált helyzetén túlmutató változtatást indukálna. A minden egyesből nem minden egyes jut túl önmagán, válik reprezentatívvá. Ami csak egyedi, azt más egyediek tartják sakkban, s így kölcsönösen kioltják egymás továbbterjedő hatását, anélkül, hogy megszüntetnék egyediségüket, megszüntetnék a részvétel lehetőségét. Ha és amennyiben pedig bárki is elesne egyedisége önmagán túlmutató jelentőségének megvitatásától, törekvésének megmérettetésétől, akkor nem lenne az össztársadalom tagja, s így okkal-joggal kivonhatná magát a közhatalmi döntéseket kötelezővé tevő törvényeknek való engedelmesség alól.

Alul tehát az egyedi szükségletek, érdekek, tevékenységi formák, törekvések és értékek tömegei találhatóak, amelyek a politikum potenciális összetevőjeként, állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon szerveződhetnek, de nem biztos, hogy valóban szerveződnek, s nem biztos, hogy sikerrel szerveződnek. Minden egyes egyén akarata (érdeke) tehát a potenciális politikum egyediségének szintje, s nem azonos a politikumon kívül eső, a reciprocitás szervező elve jegyében közvetlenül társadalmiasult közösségiséggel. A kooperatív szolidaritás az emberi, s nem az állampolgári minőség következménye: az, ahogy nemzedékek állnak egymás vállán, s atya a fiának adja tovább – meg nem fizetett és el nem számolandó, érdekbeszámítás alá nem eső – ismereteit, készségeit, hogy aztán fia gyermekének adja tovább, és így tovább. Politikamentes tér ez, s nem azonosítható, lett-légyen bármily értékes is, a privát és intim szférával, mert nem individuális, hanem kisközösségi jellegű. Törzs nélkül nem lenne egyedfejlődés, szocializáció sem, s ennek egyik igen fontos összetevője az emberek, nemzedékek közötti kommunikáció, tapasztalatcsere, kooperáció. Áruviszony nélküli tevékenységcsere. Nem a politikum, hanem a társadalmiság létalapja.

A dialektikus demokrácia közbenső szintjén már nem a "volonté de tous" található, hanem különös, kollektív csoportképződmények. Üzemi, lakóhelyi, korporatív, anyagi és szellemi termelést folytató képződmények. Közös jellemzőjük, hogy nem individuális, hanem ab ovo szervezeti jelenségek, csoportképződmények, amelyek önmagukban artikuláltak. Mi artikulálja őket? A tulajdoni rendszer összetevői: állami vállalatok, gazdaságok, termelő, fogyasztási és értékesítési szövetkezetek és ezek szakmai és érdekvédelmi szövetségei, korporációi. Minden ide tartozik tehát, ami közvetlenül szervezeti-intézményi artikulációt ölt: ágazati és funkcionális érdekek, minisztériumok és országos hatáskörű szervek, oktatási, művelődési és kulturális intézmények formájában. Különös érdekek szervezett hordozóiról van szó, amelyeket valóságos politikum jellemez, de természetesen nem azonos súllyal: szelekció érvényesül az artikulációban. Minden szervezetnek van érdekérvényesítő képessége: egyrészt a közvetlen termelést, egészségügyi, oktatási, kulturális stb. szolgáltatást végzőknek csak egyediségük hordozta különösségük okán (amit jellemezzünk logikai alakzatra hozva: e/K formulával), másrészt az irányító és/vagy korporatív szerveknek átfogóbban: saját különösségük már másokat magukba foglaló különösség (k/K), s az előzőekhez képest már megsokszorozottabb hatóerővel, érdekérvényesítési képességekkel rendelkeznek. Csúcsszerveik képviselete – mint ezt Konrád-Szelényitől átvéve bemutattuk – jól megoldott volt a párt Központi Bizottságában, ahol megjeleníttethették és ütköztethették különösségüket. Másfelől az ütközések KB-s színterén nem minden mehetett tovább: a versengő különös érdekek egymást támogató és kioltó szelekciója minősített, a KB előtti megvitatás után és határozathozatallal.

A dialektikus demokrácia felső, a "volonté générale"-ról döntő artikulációja kettős fórumon lett volna bonyolítható: egyfelől a vezető pártfunkció, másfelől a közvetlen hatalomgyakorlást biztosító AGORA-funkciók által. Ezen a két fórumon válnak a különös érdekek, értékek és törekvések általánossá, itt aggregálódnak. A közvetítési folyamat szemléletes modellezhetősége érdekében bevezetett logikai képlettel kifejezve: (K/A)-vá, ahol a különös ágazatok, területek, törekvések képviselete alárendelt mozzanata a közérdeknek: annyiban és oly mértékben tesz szert önmagán túlmenő társadalmi általánosságra, ahogy részesedik a hatalmi döntésekből: a felhalmozásból és a fogyasztásból, a felhalmozás belső arányaiból, a közfogyasztás és a magánfogyasztás változtatható mértékeiből. A közvetlen termelőktől elvont 63-64%-nyi redisztribúciós hányad – nyolcvanas évekbeli magyar adat, Ferge Zsuzsa egykori számításai alapján – feletti rendelkezés döntő: egyfelől megmutatja, hogy a gazdasági folyamatok szabályozhatóságának a szabadversenyes kapitalizmushoz képest igen eltérő helyzete van, s ily módon elesik az az érv, amelyet Lenin és Preobrazsenszkij még okkal-joggal hangoztathatott: hogy tudniillik a saját munkán alapuló kisárutermelés napról-napra újraszüli a kapitalizmust¹⁸ . A gazdaságirányítás és -szabályozás húszas-harmincas években áttörést jelentő fejlődése következtében nem szükségképpen szüli újjá. Másfelől az államszocialista berendezkedésben az erőforrások makrogazdasági koncentrálódása – ami tapasztalatilag érzékelhető társadalmi tény is volt – megnöveli a döntéshozó hatalmi centrumok felelősségét, s a döntéshozatal demokratizálása nélkül ez ésszerűtlen mértékű kockázatokat, sőt, bekódolt legitimációs deficitet rejt magában. A paternalista állam liberális indíttatású (Hayek, Friedmann érvrendszere) bírálata, vagy a koraszülött jóléti rendszerről szóló (Kornai) igen felszínes és megalapozatlan kritikák ezért találhattak fogékony talajra a nyolcvanas évek derekától.

A vezetőpárt-funkciónak kell biztosítania a határmegvonást a társadalmi berendezkedés, a tulajdoni rend, a külpolitikai orientáció vitatható, módosítható és nem-vitatható tartományai között. A meg nem vitatható, kivont területek rendje sem örök, de adott periódusban alkotmányosan védett olyan értékrend, amelyet a párt és az általa iniciált törvényhozó hatalom is csak alkotmányosan változtathat meg. Ilyen kezdeményezés alkotmányosságát – garanciális okokból – alkotmányvédő szerv is ellenőrizhetné. Azonban az ügydöntő fórum – ebben az esetkörben – a néphatalmat kötelezően és közvetlenül gyakorló népszavazás: az Agora joga. A plebejus demokratizmus nem populizmus. Enélkül az alkotmányos garanciákat és védelmet nyújtó határmegvonás nélkül a társadalom politikai irányítása annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális elitnek a kezébe kerülhet, amelyik a világ burzsoáziájának támogatása mellett az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként, akár észrevétlenül is túlhatalmat szerezhet – és de facto szerzett, a munkatársadalommal szemben. A makrotársadalmi döntések demokratikus legitimációja, ellenőrzése nélkül a tömegek útjáról az elitek döntenek. Az alkotmányosan rögzített közös érdekek és intézmények minimumára ezért van szükség: alkotmányvédelmi és politikai védelmi szinten egyaránt. Enélkül a tömegek a történelem keresztútjain csak elszenvedhetik mindenkori elitjeik döntéseinek konzekvenciáit, hogy aztán késői reakciókkal juthassanak el, post festa adekvát felismeréséig: most már tudjuk, mit kellett volna tennünk, de a "helyzet" elment.

Természetesen egy ilyen megoldás sem zár ki semmiféle békés vagy nem békés rendszerváltást – ez nem is kívánatos, diktatórikus törekvés volna – csak az elitek által irányított ideológiai államapparátusok manipulációjával szemben, a többségi elvhez köti a váltók történelmi jelentőségű átállíthatóságát.

A racionálisan megvitatható makrogazdasági és társadalmi döntési alternatívák a párttestületek – a KB és a PB – elé telepítettek. A különböző, párton belüli irányzatok harcától nem gyengül, hanem abból erőt és elevenséget merít a párt. Gyengeségének legfőbb bizonyítéka éppen az, ha elmosódottá válik, ha tompítja az élesen különböző határokat. Ahogy azt a Mi a teendő? Leninje egy Marxhoz írt Lassalle-levél mottójával találóan kifejezte. A szükséges és kívánatos társadalmi változtatásokról, erőforrás-átcsoportosításokról folyó érdemi viták, a lehetséges és valóságos alternatívák tudatosítása a dolgok normális menetében a vezető pártfunkció testületi fórumain dőlhetnek el, s instruálják a széles értelemben vett kormányzást: a törvényhozó hatalom, a jogalkotó és a végrehajtó szervek munkáját. A népnek, a társadalomnak nem permanens igénye, hogy mindig, mindennel foglalkozzon. Ehhez se ideje, se motivációja, se szakértelme nincs. Ahhoz azonban, hogy az eredmények felől, szavazással minősíthessen, hogy megérthesse saját társadalmának állapotait, ahhoz kedve és joga van. A differenciált gondolkodás, a szakmailag és politikailag lehetséges alternatívák megfogalmazása a párt és az állami mechanizmusok feladata. Arról azonban, hogy azon stratégiai szintű döntések közül, amelyek egy adott történelmi helyzetben lehetségesek, melyik a kívánatos is egyben, nem mindig és nem feltétlenül a vezető pártfunkció gyakorlásának fórumain kell dönteni¹⁹ . Akár a párt testületei is áttelepíthetik – felelősség-megosztással – a stratégiai döntéseket, azok egy részét az Agorára, vagy akár népi kezdeményezéssel is mozgásba hozható lehetne az Agora típusú döntés. (Tudvalevő, hogy nem minden politikai döntés formulázható ügydöntő vagy vélemény-nyilvánító népszavazási kérdéssé, s az is, hogy a kormányozhatóságot is védeni kell – népszavazásra nem bocsátható tárgykörök törvényi megállapításával.) Ily módon a közérdeket definiáló politikai döntések vagy a vezető párt hatalomgyakorló funkciója körében vagy pedig a közvetlen demokrácia fórumán dőlhettek volna el.

A dialektikus demokrácia visszacsatolásos folyamatként is ábrázolható, a következőképpen:

Ábra:

Az effajta dialektikus demokrácia lényegesen magasabb fokú legitimációt biztosíthatott volna az államszocializmusnak, s mindenképpen megnehezíthette volna, hogy a sokáig néphatalmat szolgáló berendezkedés, az élcsapat típusú párt gyűjtő-, majd elitpárttá válása, lassú és észrevétlen metamorfózisa után a liberalizáció, a privatizáció és az individualizáció irányába fordulhasson át.

Ez az államszocialista kísérletek azon történelmi tapasztalata, amely a jövő számára – feltehetően más történelmi feltételek között is – tanulságokkal szolgálhat.

Jegyzetek

1 "Felfogások a magyar társadalom modernizációjáról" (in: Válaszúton "Létező szocializmus"? – politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapitalizmus? Politikatudományi Füzetek 7. szerk.: Krausz T.-Tütő L., ELTE ÁJK Politikatudományi Tanszékcsoport, Budapest, 1988, 171-186.) c. tanulmányunkban méltattuk a kettős mérce Kulcsár Kálmán által bevezetett jelentőségét.

2 Tőkei Ferenc volt az úttörő a tekintetben, hogy a GFK marxi szövegeinek – nyers, politikai kommunizmusra vonatkozó – elmélettörténeti rekonstrukcióját összekötötte annak reális történeti relevanciájával. Viszonyunkat a formációelméleti alapkérdéshez és az ő interpretációjához tisztáztuk az ELTE Acta Facultatis kiadványában (Tomus XXVII. 1985).

3 A saját munkán alapuló tulajdont csak az anarchisták tagadták, nem a marxisták. A magántulajdon és történelmi formái (antik, hűbéri, tőkés), így a meghatározott társadalmi viszonyok között egzisztáló tőkés magántulajdon is – mindig idegen munka elsajátítását jelentik. Az államszocializmus éppen ezért elismerte a nem tőkésíthető, saját munkán alapuló és örökölhető személyi tulajdont. Nem mindegy tehát, hogy a tulajdonhoz való jogon magán, személyi vagy közös munka termékeként előálló köztulajdonhoz való jogot értünk-e? A tulajdonviszony mint termelési és elsajátítási viszony ezért eltér a tulajdonjogtól. A reálaktus a jogitól. A munkaérték-elméleteknél – akár John Locke-nál is – felismerhető, hogy a tulajdonjog tárgya mindig munkatermék. A reálaktust azonban ő is jogiasítja, in concreto kontraktualizálja, amikor arról beszél: a természettől való jószág, föld saját munka termékeként történő birtokbavétele azt feltételezi – holott ez puszta fikció -, hogy ez mások, a többiek hallgatólagos beleegyezésével történt, és ez teszi jogszerűvé (Értekezés a polgári kormányzat eredetéről, hatásköréről és céljáról. Gondolat, Budapest 1986, 57-73.). Azt, hogy a tulajdon tárgyait termelési viszonyok között termelik, tűnik el a tulajdonhoz való jog emberi jogiasított felfogásánál (ahol ezen túlmenően tulajdonjogot mondanak, de kimondatlanul a magántulajdonra gondolnak).

4 Kevés komoly kutatás létezik, amely viszonylagosan egzakt módszerekkel – az összehasonlító gazdaságtörténetírás hosszú távot vizsgáló módszerével – elemezné az államszocializmus teljesítményeit, úgy, hogy ne a fejlett centrumkapitalizmus illuzórikus utolérésének optikájából, hanem a közepes fejlettség talaján létező, hasonló adottságú tőkés, a világgazdasággal rendszer-konform országokkal vetné össze őket. Giovanni Arrighié A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása (Marx Centouno, 6. 1991) ilyen komoly munka. A "rendszer-idegen" államszocialista diktatúrák belső kapcsolataikban "… a személyi gazdagság elosztásának forradalmát valósították meg, amelyet jelentős mértékben demokratizáltak, amennyiben felszámolták az oligarchikus gazdagságot, és lényegesen csökkentették a tömeges nyomort. Az államok közötti kapcsolatokban kifejezésre jutott – akár fegyveresen is -, hogy nem szándékoznak olyan alárendelt szerepet játszani a tőkefelhalmozás globális folyamatában, mint amit Dél-Európa és Latin-Amerika játszott. (…) E félperiféria sikere, rendszer-idegen fejlődése e célok (ti.: iparosodás, versenyképesség, társadalmi modernizálás – Sz. P.) előrevitelében igen jelentős volt, és magyarázza is a szovjet és kelet-európai félperiféria történelmileg nagyobb erejét és stabilitását Dél-Európához és Latin-Amerikához képest." (Eszmélet 15-16, 164-165)

5 Krausz Tamás az 1961-es pártprogram (SzKP XXII. kongresszusa) egykor ígéretes kezdeményezéseit 1987-ben az államelhalás eredeti lenini intencióihoz történő visszatérésként, a társadalmi önigazgatás, önkormányzás hruscsovi rehabilitálásaként jellemezte. A Polányi Károly szimpátiáját is elnyerő programtervezet szerintünk azonban korán jöttnek bizonyult, ha komolyan vesszük, hogy az átmeneti kor a közepes fejlettség talaján nem azonos A Gothai program kritikája értelmében vett alsó fokkal, annak csak előzménye lehet.

6 Lev Davidovics Trockij, marxista, de államszocializmus kritikus közgazdász 1936-ban éleselméjűen anticipálta azt, amihez 1989/91-ben valami hasonló mindenképpen bekövetkezett: a vezető politikai osztály, bürokrácia nem lesz-e abban érdekelt, hogy gazdaságirányítói hatalmát leszármazói számára örökletessé, magántulajdonná alakítsa át? "… ha burzsoá párt döntené meg a szovjet vezető kasztot, rengeteg szolgálóra találna a mai bürokraták között, a technikusok, az igazgatók, a párttitkárok és általában a vezetők rétegeiben. Ebben az esetben is szükségessé válna az államgépezet megtisztítása. De a burzsoá restaurációnak valószínűleg kevesebb embert kellene kitessékelnie, mint a forradalmi pártnak. Az új hatalom legfontosabb célja lenne a termelőeszközök magántulajdonának visszaállítása… A következőkben elkerülhetetlenül támaszt kell keresnie (ti. a bürokráciáknak – Sz. P.) a tulajdonviszonyokban. Valaki ellene vethetné talán, hogy vajon mit számít egy magasrangú funkcionáriusnak annak a tulajdonnak a formája, amelyből jövedelmét húzza. Ám ez azt jelentené, hogy nem ismerjük a bürokrata jogainak a bizonytalanságát és utódlásának a problémáját. A szovjet család újkeletű kultusza nem az égből pottyant. Az a kiváltság, amit az ember nem tud gyermekeire hagyni, csak feleannyit ér. Márpedig a végrendelkezés joga elválaszthatatlan a tulajdonjogtól. Nem elég trösztigazgatónak lenni, részvényessé kell válni. A bürokrácia győzelme ezen a döntő területen új uralkodó osztályt faragna belőle." (Idézi Krausz Tamás: Az elárult forradalom. Áramlat Könyvkiadó, Budapest, 1990, 183-84.) Hazánkban a késő-kádári technokrácia az eredeti tőkefelhalmozást történelmileg kiváltó eredeti tőkeátcsoportosítással – jövedelem elszivattyúzás alulról és privatizáció – éppen ilyesmit tett, más külső és belső erőkkel egyetemben. Lásd ennek gazdaságszociológiájához: Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban Aula, Budapest 2001.

7 Az államszocializmus alapjellemzőjének tekintjük, hogy nem voltak a kapitalista osztálytársadalomra jellemző jövedelemegyenlőtlenségek. A társadalmi egyenlőtlenségek mérhetőek. Amíg nálunk a nyolcvanas évek végén a legalsó és a legmagasabb decimálisa a népességnek 3-3,5-szörös arányt mutatott (ami egy-egymilliós tömeget reprezentáló viszony), addig ez napjainkra, az ezredforduló utáni magyar társadalomban – a TÁRKI adatokban – 8-8,5-szörösére, Pitti Zoltán közgazdász kutatásai szerint 11-12-szeresére nőtt. Létvakságban kell szenvednie mindazoknak, akik azt hiszik, hogy ez nem a tulajdoni viszonyok változásának az elosztásra gyakorolt konzekvenciája.

8 Mire kell itt gondolnunk? Mindenekelőtt arra, hogy 1. a szovjet-kínai szembenállással a Nyugat Brzezinski kifejtette keményvonalas startégiája – nemzeti kommunizmusokat nemzeti kommunizmusokkal kell szembe állítani – csíra formában már a hatvanas évektől aláásta az államszocialista kísérletek geopolitikai lehetőségeit. 2. Egy hosszú átmenetet igénylő folyamatban szerencsétlenül elkerülték egymást, 1968 miatt is a jugoszláv, a magyar, a kínai, a versenyképes modellek, illetőleg mindig szembe kerültek a rugalmatlanabb és antidemokratikus modellekkel. A versenyképes modellekben a tervezés és a politikai rendszer demokratizálása s az állami tulajdon szocializálásának lehetősége elvileg fennállt. Ha ezen az úton járt volna, teszem azt, a brezsnyevi vagy a gorbacsovi Szovjetunió, akkor nem kártyavárszerű összeomlásra, liberalizálásra és rendszerváltásokra, hanem az átmeneti társadalmak szocialista vonásainak erősödésére kerülhetett volna sor. Ez esetben – sokféle nehézséggel számolva – sem lehetett volna úgy megdönteni Magyarországon 1988-89-ben az államszocializmust, mint ahogy ez megtörtént: a szocializmus=sztalinizmus ideológiai képlete jegyében. Elméletileg persze, mert a politikatörténeti órák ehhez ténylegesen rossz ritmusban jártak.

9 Ezt empirikusan másfél tucat ország átmenete igazolta. De elméleti érvekben sincs hiány. Mindenekelőtt a téma klasszikusáé, James Madisoné, aki a Föderalista 10. (1787. november 22.) számában írta: "A pártoskodás leggyakoribb és legtartósabb forrása azonban a tulajdon különböző és egyenlőtlen elosztása. A társadalomban mindig is ellentétes érdekei voltak a tulajdonosoknak és a tulajdon-nélkülieknek. Hasonló érdekkülönbségek választják el a hitelezőket az adósoktól. Földbirtokosok, gyáripari, kereskedői, pénzügyi és egyéb, kisebb súlyú érdekcsoportok szükségszerű velejárói a civilizált országoknak, és a nemzeteket különböző társadalmi osztályokra tagolják, amelyeket eltérő érzelmek és nézetek mozgatnak. A modern törvényhozás fő feladata e különféle és egymásba ütköző érdekek szabályozása; ennek következtében a kormányzatok mindennapi működésének velejárója a pártosság, a pártoskodás szelleme is." (A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Európa, Budapest, 1998, 94. – Saját kiemeléseim – Sz. P.) Ezért a burzsoá alapú pártrendszer csak a Gothai program kritikája megoldásával kerülhető el: az osztályszintű különbségek és ellentétek – de nem az emberek és a termelő egységek közötti eltérő teljesítmények egyenértékcseréje – kikapcsolásával.

10 Ismeretes, hogy az addigi szovjet alkotmányok (1918, 1924) kizárták a burzsoá elemeket a választójogból. Az már kevésbé, hogy a szabadversenyes kapitalizmus kb. első 100 évében a centrumban sem volt demokrácia, hisz az I. vh. előtt nem volt általános választójog. Azaz a vagyonos és képzett emberfők, az uralkodó osztályok tagjai voltak csak választók és választhatóak, államalkotó közemberek. Épp ezért a liberális honorácior demokráciákban a politikai hatalom és a gazdasági osztályuralom egybeesett – mutatta ki Claus Offe.

Nem könnyű egyetlen egy új formációnak sem megteremteni legitimitását, mert egyfelől a formációváltás-szituációk visszaesésekkel járnak, másfelől ennek következtében is erős reminiszcenciákat ébreszt a múlt. Világos, hogy a nyers politikai vagy más néven államszocialista kísérletek is szembenéztek a váltásszituáció legitimációs nehézségeivel, ráadásul egy fejlettebb, uralkodó világ, a centrumkapitalizmus permanens nyomása mellett. A világ több mint kétharmadát 1945 után is uraló centrum, a saját fejlettsége és természete alapján mindig is diktálhatta a szükségletek univerzumát, ami alól az államszocializmusok csak részlegesen vonhatták ki magukat. Ez volt a hiánygazdaság külső alapja, s a kultúra államszocializmusbeli önfényűségét és elért színvonalát utólag, ma, a polgári tömegkultúra és tudatipar posványának jelenlétében, inkább csak csodálni lehet.

11 Egészen odáig, hogy az 1988-as májusi pártértekezletet követő forró ősztől – vagy ki tudja mikortól – az MSZMP KB-n belül kezdték szervezni a legális ellenzéki szerepre készülő különböző pártokat: Pozsgai Imre az MDF-et, az Aczél György-féle vonal az SZDSZ-t.

12 Tekintettel arra, hogy a kérdéssel nem először foglalkozom, itt csak megismételhetem azokat a tanulságokat, melyeket a "A polgári nemzetállamon innen és túl" (Eszmélet 37.) c. tanulmányban fejtettem ki.

1. A megtett úttal gazdagabbak lettünk, mert beigazolódott: a köztulajdon alapján is lehet versenyképes gazdaságokat működtetni – szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 előtti feltételezéseivel -, melyek népességeltartó képessége, foglalkoztatási, szociális biztonsági és kulturális szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi szinten álló kapitalista országoké. A társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengő magántulajdonra épülő kapitalista árugazdaságok.

2. A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen, nem áruviszonyok közvetítette és szervezte társadalmisága – amely a termelői önigazgatás köztulajdoni formái mellett működhet, s végső rendező elve nem a verseny, hanem az emberi szolidaritás társadalmisága -, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése a közepesen fejlett országokban és régiókban nem volt és nem lehetett – a részmunka-összmunka ellentmondásának megszüntetése értelmében – kipróbálva, mert erre a viszonylagos elmaradottság objektíve nem teremtett és teremt lehetőséget.

3. A "direkt irányításos tervgazdálkodás" szovjet típusú gazdaság- és politikaszerveződése nem helyettesítője és nem útja a kommunizmus marxi feltételezésének, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlőség gondolatának olyan, az orosz kollektivizmus mechanikus sajátosságaival megvalósult összekapcsolása volt, amelynek teljesítménye – a lényegtípus értelmében – alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervező egykori jugoszláv, magyar és a mai kínai gyakorlatnak.

4. Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak arányossági zavaroktól, hanem az akár államilag, akár a termelői önkormányzatok által kezelt tőkekészletek világgazdasági át- és leértékelődésétől sem lehet megvédeni, bár regionális gazdasági integrációk némi védelmet nyújthatnak a válság pusztító hatásaival szemben.

13 J. V. Sztálin: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban Szikra, Budapest, 1952, 20.

14 Lóránt Károly mutatta ki, hogy hazánk esetében a külpiaci nyitottság, a makrogazdaság helyzetét, lehetőségeit figyelembe véve, más országokkal összevetve, már-már irracionális mértékű volt. De a Kádár által – engedetlensége okán – menesztett Nemzeti Bank-elnök (László Andor) is azon a véleményen volt, hogy a rendelkezésre álló olcsó nyugati hitelek felvételéből nem lesz a magyar gazdaságnak világpiaci exportra számító, olyan jövedelemtermelő képessége, amelyből kamatostul törlesztheti adósságát. Az 1975-ös nem jelentős, 1,2 milliárd dolláros adósságállomány három év alatt megötszöröződött, 6 milliárdra nőtt. Beindult az adósságlavina kényszerpályája, ami a rendszerváltás egyik döntő okának bizonyult. (A fentebbi történet a menesztett bankelnök személyes, nyolcvanas évek végi közléséből származik). Nem mentség, csak magyarázat, hogy az akkori világgazdaság körülményei közepette 65 ország esett bele az adósságcsapdába. A nyitottság mértékéről csakúgy, mint a hitelfelvételekről, demokratikus megvitatás nélkül döntött a felső vezetés az ún. technokrácia javaslatára.

15 A gazdasági fejlődés fontosabb makroökonómiai mutatói (1950-1987) jól kifejezik, hogy a rendszer közel három évtizeden át igen jól teljesített, az utolsó tíz évében azonban megszűnt a korábbi dinamikus növekedés, a reálbér pedig egyenesen csökkent, ami aláásta stabilitását és ezen keresztül megkérdőjelezte legitimitását is.

16 Azt a pártot (MSZMP), amely először a nyugati személyi jövedelemadó (SZJA) bevezetésével támadta a közvetlen társadalmiság szféráját, a Társasági törvénnyel pedig a köztulajdoni formák lebonthatóságát teremtette meg. Majd az 1989. február 11-i KB ülésen a polgári pluralizmusra való áttéréssel a köztulajdon politikai biztosítékát számolta fel, hogy végül – mindezek logikus konzekvenciájaként – a hatalmat is átadja.

17 Az 1987. évi jogalkotási törvény Magyarországon ezt a problémát felismerte – függetlenül attól, hogy mennyire oldotta meg és mennyit számíthatott ez már a "végjátékban".

18 A közös erőforrásfelhasználás köre kiszélesedett tehát az állami gazdaságszabályozással. Például, összehasonlításként, az EU jelenlegi 15 országában a redisztribúció aránya 46%, az USA-ban 32%, azaz a többségi hányad mindenképpen erős magánhatalom alatt áll.

Az államszocializmusról a magánkapitalizmusra való áttérést jól kifejezi egy magyar fejlemény: a redisztribúciós hányadot fokozatosan, 1990-re 60%-ra, 1995-re 49,3%-ra, 1997-re 42,5%-ra, 1998-ra 40,5%-ra, majd 39,7%-ra nyomták le. A két rendszer közötti differencia kb. 24%-kal csökkentett köz-, s ugyanennyivel megnövelt, tehát az elsődleges jövedelemtulajdonosoknál maradó magánrendelkezés.

19 Ilyen példák a szocialista kísérletek politikatörténetéből: az eredeti szocialista felhalmozás és extenzív gazdaságfejlesztés módja a Szovjetunióban, majd 1947-től a népi demokráciákban; a mezőgazdaság kollektivizálása vagy a kisparaszti gazdálkodás Magyarországon vagy Lengyelországban; az eladósodás kockázata nyugati hitelfelvételekkel vagy megszorító gazdaság- és társadalompoltikai stabilizáció Magyarországon 1975 körül.

Irodalom

Baudouin, Jean (1991) Mort ou déclin du marxisme? Clefs politiques. Paris

W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell (2001) "Érték, piacok és szocializmus", Ezredvég 1, 3-4.

W. Paul Cockshott-Allin E. Cottrell (2002) "Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek", Eszmélet 56.

Wlodzimierez Brus (1966) A szocialista gazdaság működésének általános problémái, KJK, Budapest

Eörsi Gyula (1975) Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest

Eörsi Gyula (1977) Jog – gazdaság – jogrendszertagozódás, Akadémiai Kiadó, Budapest

Krausz Tamás (1987) "Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez", Politika – Tudomány 3.

Konrád György.-Szelényi Iván (1989) Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – Esszé, Gondolat, Budapest

Lukács György (1988) A demokratizálódás jelene és jövője, Magvető, Budapest

W. Narojek (1979) A tervező társadalom. Kísérlet a szocialista gazdaság szociológiájának megfogalmazására, KJK, Budapest (eredeti lengyel kiadás: 1973)

H. J. Niedenzu (2000) "A materialista társadalomelmélet – Karl Marx". In: Szociológiaelmélet, Osiris, Budapest

Poulantzas, Nicos (1974) Les classes sociales dans le capitalisme aujourd'hui, Edition du Seuil, Paris

Sárközy Tamás (1973) Indirekt gazdaságirányítás, vállalati árutermelés és a tulajdonjog, KJK, Budapest

Szigeti Péter-Takács Péter (1998) A jogállamiság jogelméletet, Napvilág, Budapest

Szilágyi Péter (1998) Jogi alaptan Osiris, Budapest

Világhy Miklós (1968) "Áruviszony és polgári jog", Állam- és Jogtudomány XI.

J. Wiatr (1980) A politikai viszonyok szociológiája, Kossuth, Budapest (eredeti lengyel kiad: 1977)

E számunkban két olyan témát tűzünk napirendre, amelyekkel valószínűleg hosszabb ideig foglalkozunk majd. Az egyik az amerikai társadalom és politika elemzése. Az iraki háború felértékelte a biztonságpolitikai elemzőket, valamint az arab-iszlám világ, illetve általában a Közel-Kelet szakértőit. Legalább ennyire fontos azonban, hogy az Egyesült Államokkal kapcsolatos ismereteinket felfrissítsük, s a napi sajtó felszínes tudósításainak kontrolljaként tulajdonképpen újratanuljuk Amerikát. A másik téma az államszocializmus, annak társadalomelméleti összefüggés-rendszere. Kérdés, eljött-e az idő arra, hogy erről akár történelem-filozófiai mélységekig hatolva gondolkodjunk újra, de immár kilépve a korábbi sémák és ellensémák világából. Szigeti Péter – lapunk hagyományai alapján szokatlanul hosszúnak mondható – tanulmánya vitaindító is egyben, amelyhez a következő számokban hozzászólásokat szeretnénk közölni.

Tartalomjegyzék

1. Andor László, Farkas Péter, Csáki György : A globalizáció és fenyegetései (A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai)
2. Alan Johnson : Kulturális hidegháború: Faust, a dudás és a dallam
3. Szigeti Péter : Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok
4. Borisz Kagarlickij : Mi maradt a szovjet kultúrából?
5. Jeffrey C. Goldfarb : Hogyan legyünk „intelligensen” Amerika-ellenesek?
6. Richard de Zoysa, Otto Newman : Globalizáció és Hollywood
7. Edward W. Said : Másként látni Amerikát
8. Emir Sader : A latin-amerikai baloldal sorsdöntő éve
9. Krausz Tamás : Az Irak elleni háború értelme és jelentései – hat tételben
10. Trencsényi László : Van-e a közoktatásban baloldali alternatíva?
11. Pirityi Sándor : Megsemmisítés és megsemmisülés, terrorizmus és önfeláldozás, elrettentés és biztonság a hidegháború után
12. I. Magyar Szociális Fórum : Az I. Magyar Szociális Fórum Zárónyilatkozata
13. Buzogány Áron : A Birodalom nem vág vissza
14. John Lea : Szocializmus vagy barbárság?
15. Christoph Stein, Ulrich Berger : Operett-imperializmus

Az Eszmélet Baráti Körben lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Farkas Péter ismerteti azonos című könyvének (Aula Kiadó, Budapest, 2002) téziseit, melyekre Andor László és Csáki György válaszol.

Farkas Péter: A globalizációval foglalkozó szakirodalom bőséges, de szűkös a baloldali nézőpontú elemzés. Ennek oka az, hogy a hagyományos politikai baloldal nagy része a ma már konzervatív társadalmi-gazdasági filozófia, a liberalizmus bűvkörébe került. Súlyos ára lehet, ha a szocialista-szociáldemokrata baloldal nem ocsúdik fel időben, nem vállalja saját történelmi szerepét és lehetőségeit, s a kezelhetetlen helyzeteket a jobboldal illetve a szélsőjobboldal használja ki saját céljaira. Szerencsére a Szociális Világmozgalom képében új baloldali kapitalizmus-kritikai mozgalom születetett és erősödik világszerte.

Könyvemben tehát vállaltan baloldali nézőpontból vizsgálom a globalizációt és a már széles körben felismert, ellentmondásos hatásait. Mégpedig vállalva a ma divatos értékelméletekkel szemben a munkaérték-megközelítést.

A könyv három fejezetéből az első a globalizáció fogalmával, hatásmechanizmusaival, következményeivel foglalkozik. Szerintem a globalizáció alapjában véve gazdasági meghatározottságú fogalom, amelyet tendenciaszerűen a társadalmi, politikai, kulturális folyamatok és hatások is követnek. Tulajdonképpen az emberiség egész fejlődéstörténete is értelmezhető globalizációként – amiről ma globalizációs korszakként beszélünk, az tulajdonképpen a folyamat kiteljesedése. A kapitalizmus egyfajta új korszaka (részleges formaváltozása), amelyben a transznacionális társaságok soha nem látott nagy konglomerátumokban egyesülnek, a tőkekoncentráció és centralizáció minőségileg új szintje jön létre. Ezen óriásmonopóliumok tevékenységüket immár világméretekben optimalizálják. E korszakot már nem egyszerűen az ún. termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő) országok és térségek közötti áramlása jellemzi, hanem a gazdasági viszonyok (tulajdon, termelés, pénzügyi folyamatok) új minőségi szintet jelentő nemzetköziesedése, egységesülése. E korszakban soha nem látott tőke-túlfelhalmozás valósul meg, melynek a pénzügyi luftballon az egyik konkrét megnyilvánulása. Mindezen folyamatoknak a liberalizáció és a mögötte álló neoliberális gazdaságfilozófia biztosít mozgásformát.

A múlt század hetvenes éveitől számítható transznacionális kapitalizmus korszaka a profitrátának a technikai fejlődéssel és a piaci versennyel összefüggő időszakos süllyedő tendenciája ellensúlyozását és az USA világgazdasági szerepének megerősítését szolgálta. (Ez utóbbi eredményeit az USA most érvényesíti politikailag az Irak elleni neo-imperialista háborújával.)

A könyvben szerepelnek a világgazdasági globalizációt érzékeltető statisztikák is: a kereskedelem, az ipari termelés és az ipari export, a nemzetközi pénzügyi áramlások történeti mutatószámai, az adósságválság s az országokon belüli és az országok-országcsoportok közötti jövedelmi különbségek növekedése, a hierarchikus világrend és mindezek elemzése is. Továbbá a szakirodalomban talán elsőként, pontokba szedve foglaltam össze azokat a folyamatokat, törvényszerűségeket, amelyek a fokozódó egyenlőtlenségek ("jövedelem-lecsapolások") és feszültségek hatótényezői a világgazdaságban. Főbb területei: a közvetlen és a közvetett tulajdonnal összefüggő jövedelmek, a monopoljáradékok, az értéktörvény érvényesülése a helyi és a nemzetközi piacon (azaz a cserében), a pénzügyi globalizáció, a felhalmozási és a struktúra-fejlesztési külső hatások.

A könyv második fejezete azt mutatja be, hogy a világgazdaság a globalizáció korszakában olyan makro-egyensúlyi zavarokkal küzd, amelyek nagyobbak, mint minden korábbi időszakban. A világgazdaság és egyes térségei általános növekedési ütemei és megtakarítási-beruházási rátái csökkentek az utóbbi évtizedekben. A nemzetközi kereskedelmi és fizetési mérlegek egyensúlyi zavarai elmélyültek, az egész világ az USA túlfelhasználását-túlfogyasztását finanszírozta. Az ipari és szolgáltató kapacitások szerkezeti válsága és a fizetőképes kereslet elmaradása folytán hatalmas kapacitásfelesleg és egyes ágazatokban jelentős ipari túltermelés keletkezett. A pénzügyi luftballon felfúvódása, repedései, a pénzügyi spekuláció egyes térségek gazdasági válságát, a világ tőzsdéinek megingását okozta.

A világgazdaság feszültségei a hetvenes évek óta azért halmozódtak, azért kulminálódnak a jelenlegi világgazdasági válságban, mert a kapitalizmus új működési módokkal, eszközökkel tovább görgette azokat. Ilyen volt 1. maga a tőkepiaci globalizáció; 2. az egyébként kiselejtezésre ítélt technikai-termelési eszközök áttelepítése az olcsó bérű országokba, 3. ugyanakkor a fejlett országokban a technikai megújulás – ciklustól független – permanenssé válása; 4. a termelés anyag- és energiaigényességének csökkentése; 5. a vállalati összeolvadások és felvásárlások (koncentráció); 6. az államok, vállalatok és a lakosság fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban jellemző eladósodása; 7. a liberális jelszavak ellenére az állami beavatkozást jelentő, keresletet ösztönző keynesi gazdaságpolitika alkalmazása; 8. új "fogyasztói piacok" megteremtése, illetve meghódítása (elsősorban Délkelet-Ázsiában és a volt európai szocialista országokban).

A második fejezet egyébként sorra veszi a kilencvenes évek jelentősebb regionális és világméretű recesszióit, a jelenlegi általános válság jellemzőit, és megpróbálja felvázolni a perspektívákat is. A véleményem az, hogy rövid- és középtávon a kilábalás, különösen a hadikiadások növekedése árán, talán biztosítható, de az a világgazdasági aránytalanságok és feszültségek újabb halmozódásával járna együtt. E tekintetben Immanuel Wallersteinre hivatkozom, aki szerint a kapitalizmus az ezredforduló táján az utolsó mintegy ötven éves ún. Kondratyev-ciklusba került, ugyanis minden társadalom eljut odáig, hogy saját eszközeivel már nem tudja kezelni feszültségeit.

A gazdaságelméletek fél évszázados áttekintését adja a harmadik fejezet. Pontosabban azt összegzi, hogy milyen nézetek, iskolák voltak az állam és a piac szerepéről, és hogy mennyire hatottak a gazdaságpolitikai gyakorlatra. A végkövetkeztetés szerint, a hetvenes évekre a keynesi tanokról bebizonyosodott, hogy a nemzetgazdaságok és a világgazdaság változó feltételei között már nem alkalmasak a korábbi viszonylag egyenletes gazdasági növekedés és viszonylagos egyensúly fenntartására. A kilencvenes évek eleji nagy depresszió nyomán a neoliberális-monetarista kísérletről is kiderült, hogy nem tud tartós stabilitást és prosperitást nyújtani. A gazdaságelméletek zavarba kerültek, a főbb iskolák engedményeket tettek egymásnak. Mindennek gyakorlati leképezését a "policy mix" alkalmazása jelentette a fejlett országokban – még ha erről nem is beszéltek szívesen. Nem, mert az elmaradott és a félperifériás országokban, valamint a nemzetközi gazdasági tárgyalásokon továbbra is az erőseknek kedvező liberális elveket erőltették.

A kötet végén az elmaradott országokra kidolgozott fejlődéselméletekről is szó esik. Elemzésem és véleményem szerint az elmaradott országok felemelkedését, iparosítását szolgáló fejlődéselméletek legfeljebb a kezdetekben hatottak a függetlenségüket elnyert fejlődő országokban, az idő múlásával, különösen a globalizációs-liberalizációs korszakban egyre kevésbé. (Az újonnan iparosodó országok éppen piacvédő politikával és nemzetközi politikai támogatással váltak kivételezetté.) Egyetértek Björn Hettnével, a fejlődéselméletek egyik kiváló ismerőjével-feldolgozójával, hogy a fejlődéselméletek által felvetett problémák létezőek, de a jelenlegi világrendben nincs "politikai relevanciájuk". Nem annyira a fejlődéselméletekkel volt baj, inkább a nemzetközi gazdaság hierarchikus, torzító és kizsákmányoló kényszermechanizmusaival. Azzal hogy az egyébként elkerülhetetlen világgazdasági globalizáció jelenlegi rendjében a multinacionális tőke szűk profitérdekei érvényesülnek, s mindent, ami ezt akadályozhatja – így a perifériák felemelkedését, az ezt szolgáló védekezőbb állami gazdaságpolitikát – félresöpör.

Andor László: Az utóbbi években tucatnyi könyv jelent meg a hazai boltokban a globalizációról, és ezek nagy része valamilyen formában a címében is jelezte, hogy kritikusan viszonyul a vizsgált jelenséghez. Ebbe a sorba lépett be Farkas Péter könyve, amelyről első látásra, a könyv kézbevételekor nem is látszik, hogy pontosan miben fog mást mondani, mint a korábbi hasonló munkák. Véleményem szerint ennek oka az, hogy Farkas Péter könyvének szerkesztése elrejti, hogy valójában miről is szól a könyv, hogy ténylegesen mire keres választ a szerző a műben. A három rész közül az első a világgazdaság globalizálódását írja le, a második a globalizált világgazdaság jelenkori feszültségeit, a harmadik pedig a világgazdasági elméletek fejlődését foglalja össze. Miért csalóka ez a sorrend? Elsősorban azért, mert az első két rész a közelmúltról és a jelenkorról szól, a harmadikban azonban a bemutatott elméletek döntő többsége az ötvenes-hatvanas évekből származik, s a kilencvenes évekből alig akad egy-két említett szerző.

Farkas Péter nem titkoltan Szentes Tamás és Kollár Zoltán elmélettörténeti munkáira támaszkodik, és ezeken érdemben nem is lép túl. Ebből is érezhető az a hiány, amely az elmúlt húsz év világgazdasági eszmetörténetének nélkülözéséből fakad Magyarországon. Emiatt talán nem nevezhető rossznak, hogy az elmélettörténeti rész a kötet végére került, tulajdonképpen egy nagyra nőtt függelékként. Másrészt azonban az elmélettörténeti rész első helyre sorolása nyilvánvalóvá tette volna, hogy Farkas Pétert ugyanaz foglalkoztatja, ami az általa idézett svéd Björn Hettnét. Kettejük kérdése így szól: vajon relevánsak-e a fejlődéselméletek az ún. globalizáció után is? Hettne válasza igenlő, és senki nem lepődhet meg azon, hogy ezzel Farkas egyetért, ha már egyszer olvasta az előző két fejezetet.

Az elmélettörténeti szálak kibontatlanságából fakad, hogy Farkas ugyan felvázolja az ún. neoklasszikus ellenforradalommal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, de nem szól azokról a szerzőkről (McKinnon, Krueger, Lal, Little, Bauer, Dornbusch stb.), akik ezt a fordulatot kifejezetten a fejlődéstanulmányok terén, a korábban széles körben elismert keynesiánus és újbaloldali irányzatokkal szemben véghezvitték. Ezek megismertetése a hazai szakmai közvéleménnyel azért is rendkívül fontos lenne, hogy lássuk: a kilencvenes évek globalizáció-ideológusai a rendszerelemzés és a gazdaságpolitika tekintetében nem sok újat mondtak, inkább csak megfejelték a korábban már összegyűjtött neoliberális receptúrát a szükségszerűség és az alternatívanélküliség téziseivel (hivatkozva az ún. információs forradalomra és az etatista szocializmusmodell összeomlására).

Annak ellenére, hogy Farkas Péter nem teszi explicitté a könyvében, milyen konkrét eszmetörténeti előzmények után és kontextusban írta művét, az első két részben mesteri elemzését mutatja be a világgazdaság fejleményeinek. Az első részben gyakorlatilag megadja a maga globalizációértelmezését, a másodikban pedig bemutatja a mai világgazdaság válságmechanizmusait. A definíciós problémán, amely a hasonló témájú könyvek egyik legsúlyosabb kérdése, Farkas hamar túljut. A globalizációt mint transznacionális monopolkapitalizmust határozza meg, amely nem az égből pottyant, hanem konkrét történelmi előzményei vannak (ti. a kapitalizmus korábbi fejlődési szakaszai). Innentől fogva a globalizáció szó használata tulajdonképpen fölöslegessé is válik, hiszen semmi olyan többlet nem kapcsolódik hozzá, amely a transznacionális monopolkapitalizmus kifejezésből ne lenne érthető. Egyetlen ok, ami miatt mégis elfogadhatjuk használatát, az, hogy jóval rövidebb, mint a precízebb formula. Ezzel a szemlélettel Farkas explicite ugyan nem, de implicite közel kerül Immanuel Wallersteinhez, aki szerint a globalizáció szó nem fed valóságos tartalmat, pusztán csak olyan fázisát jelenti a világkapitalizmus fejlődésének, amelyben a nemzetközi nyitottságot, a liberalizációt pártoló erők vannak offenzívában, és ennek megfelelően fogalmazzák meg ideológiájukat.

A válság elemzése a Farkas által művelt "baloldali globalizációkritika" egyik fő motívuma, és ez talán a legfontosabb mozzanat, amely alapján megközelítése szembeállítható a különféle liberális világrendszer-felfogásokkal; ezeket tekintjük főáramnak, illetőleg globalizáció-apológiának. Utóbbiakban a válságok csekély szerepet játszanak, és akkor sem a globális rendszer jellemzőiként jelennek meg.

A globalizáció apologétái implicite két fontos állításra támaszkodnak. Az egyik: minden válság elmúlik. A másik: a válságok után a növekedés mindig folytatódik. Következtetés: a rendszer jól működik, és ha netán valaki a maga helyzetét nem tartja kielégítőnek (méltányosnak stb.), nem a rendszerben, hanem az illető egyénben (vagy egyének csoportjában) kell keresni a hibát.

A globalizációra vonatkozó elméleti-ideológiai irányzatokat az Eszmélet egy korábbi (55-ös) számában elemeztük. Ezek a megközelítések nemcsak a kritikus jellegük intenzitása vagy radikalizmusa szempontjából állíthatók sorrendbe. Azt is mondhatjuk, a különböző irányzatok eltérő mélységben látják át a világgazdaság szerkezetét. Az imént jellemzett liberális felfogás képviselői (a "globalizátorok") leginkább csak a felszínt ragadják meg. Ennél mélyebb áttekintésre ad alkalmat a keynesi gyökerű "pénzügyi strukturalizmus", amely a közelmúltban az ún. valutaválságokat elemezte, ezeken keresztül mutatva be a világgazdaság szisztematikus egyensúlytalanságait. Még mélyebb és komplexebb elemzést a történeti szociológiai ihletettségű fejlődéskutatás ad, ahol az előbb említetteken túlmenően a teljes gazdasági-társadalmi kontextus vizsgálatára nyílik lehetőség. Itt szembesül egy komoly dilemmával minden közgazdász szerző, hiszen ezen a szinten csak politikai, társadalmi és történeti gazdaságtan lehetséges (à la Polányi, Wallerstein, Cox stb.), amit azonban még a nyitottabb szellemiségű szakkönyvkiadók sem könnyen fogadnak be.

Maga Farkas Péter megáll a közgazdasági és a társadalmi struktúrák határán, vagyis könyvét megtartja szigorúan a közgazdaság-tudomány szűkre szabott diszciplínájában. Ezáltal szükségképpen korlátozottan tudja csak teljesíteni a címben vállalt feladatot, vagyis bemutatni a globalizáció fenyegetéseit, hiszen azok jelentős része nem a szűken értelmezett gazdaság szférájában ragadható meg, hanem éppen a gazdasági rend szociális, morális, politikai és ökológiai következményeként, nem is beszélve a háborúkról. Ezekre a dimenziókra utalásokat tesz a szerző, ennek ellenére a szöveg – az önként vállalt diszciplináris korlátok miatt – elmarad attól, amit a cím ígér.

A könyv drámai tetőpontja a második rész vége (142-195. o.), amelyben Farkas Péter a mai válság mélységeit mutatja meg kellő szakszerűséggel. A válság görgetésének koncepciója valószínűleg az az újdonsága a könyvnek, amely a leginkább kuriózumnak számít, vagyis amelynek hasonlóan részletes és igényes kifejtésével másutt nem találkozunk a hazai szakirodalomban. (A válság táplálta globalizáció fogalmával találkozhattunk Lányi Kamilla írásaiban, ám azok nélkülözték azt a megfigyelést, miszerint az 1990-es évek pénzügyi válságai láncolatot alkotnak, sőt folytatását jelentik a megelőző évtized globális adósságválságának.)

A bemutatott szerkezeti és működési válság Farkas értelmezésében (logikusan) globális kezelést feltételez. Itt olyan szerzőkre támaszkodik, mint Stuart Holland vagy Soros György, akik az elmúlt évtized során az adósságválságból, majd a valutaválságból progresszív reformok szükségességére következtettek, és ezekről nagy terjedelemben értekeztek is. A mérsékelt, ámde következetes reformerekre való hivatkozások láttán feltehetjük a kérdést: igaz-e, hogy mindannyian keynesiánusok vagyunk? Valóban kialakult-e egyfajta konszenzus atekintetben, hogy aki a globalizáció (baloldali) kritikusának – tehát nem az egységesülő világgazdaság nacionalista ellenzékének – tekinti magát, annak nincs más választása, mint a keynesi alapokra helyezkedve, szolid állami szerepvállalást és nemzetközi szabályozást kezdeményezni?

Úgy látom, hogy a keynesi elmélet valóban egy széles platformot jelöl ki, de sok vele kapcsolatban a közkézen forgó félreértés, és ezek között van olyan is, amely felbukkan ebben a könyvben is. Megítélésem szerint például nem helytálló az a – lényegében Szentes Tamástól átvett – megállapítás, miszerint Keynes a maga munkásságát csak válságkezelő programként definiálta (236. o.), ugyanis a húszas évek kezdetétől fogva állást foglalt a nemzetközi pénzügyi reform mellett (vagyis az aranystandard ellen). Ez pedig nem egyszerűen egy, a nemzeti gazdaságpolitikáktól elszigetelt szférára vonatkozott, hanem éppen abból az igényből táplálkozott, hogy megteremtse az autonóm monetáris politika folytatásának külső feltételeit. Mégpedig függetlenül attól, hogy az egyes nemzetgazdaságok éppen a konjunktúra mely szakaszában találhatók (mellesleg az anticiklikus gazdaságpolitika Keynesnél ugyanúgy feladatokat ró a kormányokra a ciklus tetején, mint az alján). Keynes felfogásából tehát nem egyszerűen egy recessziók idején alkalmazható élénkítő recept következik, hanem egy megreformált kapitalizmusmodell, amelyben a külső és belső reform (nemzetközi intézményrendszer és nemzeti gazdaságpolitika) szorosan összefügg. Ezt érdemes lenne tudatosítani a szélesebb közvéleményben is.

Keyneshez kapcsolódva még egy dilemmát fel kell vetnünk. Kérdés ugyanis, hogy valóban megállíthatatlan folyamat-e a globalizáció (l. a könyv hátsó borítóját), amennyiben annak egyik meghatározó elemeként tekintünk a szabad tőkeáramlásra. A kapitalizmus globalizálódásának statisztikai megragadása fontos, de évszázados perspektívában valójában ciklikus mozgást mutat. Érdemes lenne megvizsgálni a szakirodalomnak azt a szálát, amely az 1930-as és 40-es évek változásait éppen hogy a korabeli globalizáció megfékezéseként, és gyakorlatilag visszafordításaként értelmezik. Ennek ugyanis nemcsak terminológiai következményei lehetnek.

Még egy szempontból érdemes méltatni Farkas Péter erőfeszítéseit. Ez a terület nem más, mint az elmélet és az empíria összekapcsolása. Ezek ugyanis többnyire elválnak egymástól a mai magyar közgazdaság-tudományi életben. Az elméletre szakosodott közgazdászokat találunk az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében és néhány egyetemi tanszéken, más kutatóintézetek pedig inkább az elméletről leválasztott empirikus tanulmányokat űzik. Ilyenek a Kopint-Datorg, a GKI Gazdaságkutató Rt. vagy az MTA Világgazdasági Kutatóintézete. Farkas Péter munkahelye ez utóbbi, amiből azt sejtjük, hogy elsősorban nem a munkahelyi inspiráció hatására foglalkozik olyan elméleti kutatásokkal, amelyekre könyve épül. Mindenképpen érdemes azonban jelezni, hogy minőségileg más, vagyis sokkal érdekesebb, és ezért szélesebb körben hasznosítható elemzés születik akkor, ha a szerző képes a tapasztalatok sorba rendezésével összhangban elméleti téziseket megfogalmazni és nyomon követni.

Hogy egy zavaró tényezőt is említsünk: az alaposabb olvasó észreveheti, hogy hellyel-közzel névelírásokat talál (úgymint: "Ludvig" – 201. o.; "Stiglicz" – 137. o.; "Huffschmidt" – 184. o.; "Gorrz" – 219. o.). Ezek a második kiadásban nyilván javíthatók lesznek.

Csáki György: Farkas Péterrel vagy húsz éve vitatkozunk egymással a világgazdaság dolgairól. Én a pályámat huszonöt évvel ezelőtt mint fejlődéskutató kezdtem. Amikor aztán rájöttem, hogy Magyarországon ez az égadta világon senkit nem érdekel, akkor váltottam. Bár a huszonhetedik tanévemet tanítom – ezt tekintem hivatásomnak -, időnként kicsit hűtlenkedtem. Dolgoztam hét évig a GKI Gazdaságkutató Rt.-ben, ahol konjunktúraelemzésekkel és -előrejelzésekkel foglalkoztunk, s én a világgazdasági részeket csináltam egy kollégámmal. Akkor megtanultam: egy válságot nem lehet előre jelezni – legfeljebb ideológiai alapon.

Kiemeltem a könyvből öt kérdéskört, amelyekről beszélni szeretnék.

Az első a globalizáció. Hogyan definiáljuk a globalizációt? Andor Laci nemrégiben egy írásában rendkívül szellemesen vezeti le (annyira szellemesen, hogy mindjárt el is loptam, s megörökítettem a Kritikában), hogy a definíció tulajdonképpen előrevetíti, "mit is kell tenni" a globalizációval (én nem mondom, hogy vele szemben, ezt Farkas Péter mondja). Nos szerintem Farkas Péter nem definiálja pontosan a globalizációt, s ez nagy hiba. Egyetértek a történeti megközelítéssel – ennek sok jó példája van a szakirodalomban is. Például Balogh Andrásnak van egy csodálatosan frivol okfejtése arról, hogy a középkor volt a globalizáció igazi aranykora, mert azon a területen, ahol érvényesült, ott tényleg minden teljesen egységes volt: a jog a kánonjogon alapult, az értelmiség mindenütt latinul beszélt, ha valaki az egyik egyetemről átment egy másikra, ugyanott folytathatta a stúdiumait, a pénz is azonos volt, azzal a kis különbséggel, hogy melyik uralkodó arcképét verték az érme egyik oldalára stb.

A globalizáció lényegét azonban mégiscsak meg kellene határoznunk. Farkas Péternek abban igaza van, s itt a marxista hagyományt követi, hogy történelmi fejlődésről van szó, amely igen-igen hosszú, s abban is igaza van, hogy amióta egyáltalán kapitalizmusról beszélünk, "nemzeti" és "nemzetközi" mindig szorosan összekapcsolódott, s az "ínyencek" nem is igen választják szét, hogy mi volt előbb, a nemzetgazdaság vagy a világgazdaság – a kettő ugyanis együtt született. Ebben tehát igaza van, de azért mégis el kellene határolnunk, hogy mi a globalizáció – nemcsak mint korszak, hanem mint újfajta minőség is. Nos úgy vélem, Farkas Péter nem talál egy kellően szerencsés definíciót. A 32. oldalon azt írja: "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése, a világgazdaság egységbe szerveződése, nem egyszerűen a termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő)…" Az "áru" nem tudom, hogyan jön ide, miért termelési tényező az áru. Ez nyilván elírás. Tehát nem csupán ezeknek "országok, térségek közötti áramlása, hanem a gazdasági viszonyok, a tulajdon, a termelés és a pénzügyi folyamatok megerősödő nemzetköziesedése, egységesülése…" Sok pontatlanság van ebben, de nem akarok kötözködni… Mi értelme van azt mondani, hogy "a kapitalista gazdálkodásnak a tőke által vezérelt világméretű kiteljesedése"? A kapitalista gazdálkodást mi vezérli, ha nem a tőke? De nem ez a fő baj. Sokféleképpen lehet definiálni a globalizációt. Szerintem két dolog biztos – bár ettől még nem állt össze a definíció. Egyrészt hogy a transznacionális társaságok és a nemzetközi pénz- és tőkepiacok a globalizáció hordozói, a másik meg, hogy a globalizációt meg kell különböztetni a nemzetköziesedéstől. Ez nagyon lényeges kérdés, mert a nemzetköziesedés nemzetgazdaságok közötti kapcsolatelmélyülést jelent. A globalizációnak viszont éppen az a meghatározója, hogy túllép a nemzetgazdasági kereteken azáltal, hogy a transznacionális vállalatok a hordozói. Azt már csak félve teszem hozzá, hogy ha a te definíciód szerint fogjuk fel a globalizációt, akkor megkérdezem tőled, hogy szerinted az 1917 előtti és az 1990 utáni kapitalizmus között van-e különbség.

Farkas Péter: Van.

Csáki György: Ezt gondolom én is. Azután – éppenséggel a közös ősünk meg a közös gyökereink miatt is – a TNC-k és a pénzügyi szféra közötti összefonódást is nehéz lenne kihagyni. Mert imperializmus nélkül nincs globalizáció – mondom ebben a körben, félve használva a lenini terminus technicust…

A definíció után, a 33. oldalon Péter azt kérdezi, hogy "mi kényszerítette a kapitalizmust erre a részleges megújulásra a hetvenes évektől?" Most ezt "balról" bírálnám, mert szerintem a hetvenes és a nyolcvanas években még nem volt megújulás, ez egy zűrzavaros korszak volt, a huszadik századi kapitalizmus egyik legrosszabb időszaka. A kilencvenes évtizedben van inkább csak megújulás. (A nyolcvanas évek végén éppenséggel még mind a ketten azt hittük, hogy a nemzetközi adósságválságból nincs semmilyen kiút.)

Ott folytatja a 33. oldalon, hogy "most is elsősorban, mint korábban, mindenekelőtt a technikai fejlődés…" El kell azon gondolkodni, hogy van egy társadalmi formáció, amely válságról válságra bukdácsol, de azért részlegesen mindig megújul, mert folyamatos benne a technikai fejlődés. Itt is azt mondom, hogy pontosan körül kell határolni a fogalmat, kategóriát. Igazad van, hogy történetileg fogod föl, igazad van, hogy nem egy ma született dolognak véled a globalizációt, de időben is körül kell határolni. Mi volt az a technikai fejlődés, amely részlegesen segítette megújulni a kapitalizmust? Ez nem ugyanaz, mint a XIX. században. Akkor is volt egyfajta globalizáció; a történet a monopolizációval kezdődött.

Itt tennék egy kitérőt – ebben az esetben nem az egyet nem értés kedvéért. Van egy nagyon érdekes probléma a közgazdaságtanban, amikor történeti összehasonlításokat tesznek. Tudniillik a kapitalizmus aranykora – minden félreértés ellenére – a második világháború utáni negyedszázad volt, az 1974-76-os válságig. Ennek két vagy inkább három oka van: az egyik, hogy a második világháború után a gazdasági békét megteremtő fejlett tőkés országok tanultak az első világháború hibáiból, és egy kiegyenlített és kiegyensúlyozott újjáépítést tettek lehetővé. A másik két dolog a keynesiánus gazdaságpolitikák érvényesülése és sikere, illetve a jóléti állam kibontakozása. Ha 1950-től vesszük – mert statisztikailag ekkortól lehet jó idősorokat csinálni, addig a háborús újjáépítés vagy helyreállítás tartott -, de ha '45-től számoljuk, akkor még inkább, a fejlett országokban 4,5%-os volt az átlagos gazdasági növekedés, s egy óriási korszakváltás ment végbe. Ha 4,5%-os az éves átlagos gazdasági növekedés, ez azt jelenti, hogy a GDP tizenhat évente megduplázódik. Ez meg azt jelenti, hogy egy generáció alatt megnégyszereződött a GDP a fejlett országokban, és ezzel egyidejűleg, Amerikát leszámítva (egy kicsit ott is, de ott ez már megkezdődött a két világháború között), ez egy olyan tömegfogyasztási korszaka a kapitalizmusnak, ami páratlan volt. A kapitalizmus gyakorlatilag leküzdötte a tömeges szegénységet, ez teljesen egyértelmű. Teljes foglalkoztatás közeli helyzetben olyan fogyasztásbővülést hozott – és ebben minden benne volt: a jólét, a biztonság, a fizetett szabadság, a nyugdíj stb. -, hogy ilyen azelőtt soha nem volt. Péter rosszul tudja, ne higgyenek neki: az első világháborút megelőző negyvennégy évben, 1870-től 1914-ig az USA-ban volt 2,5%-os a GDP éves átlagos növekedési üteme, ez volt akkor a világ leggyorsabban fejlődő országa. A világgazdaságra 2% alatti szám adódik. Ez is mutatja, hogy milyen óriási dinamikával fejlődött a világgazdaság a második világháború után. Miért mondom ezt el? Két okból. Egyrészt azért, mert botránkoztattam már meg rendes, jobboldali magyar polgárokat azzal, hogy elmagyaráztam nekik: a Kádár-rendszert azért szeretik a magyarok, mert a Kádár-rendszerben is ilyen növekedési ütem volt, megnégyszereződött a jövedelem, s erre is hozok példákat. Nyugat-Európában a kocsit meg a tartós fogyasztási cikkeket. De Magyarországról is tudok példákat hozni: nem vályoglakás, vízvezeték… Ezt nem lehet elfelejteni. De senki ne hasonlítson soha semmilyen növekedési ütemet a második világháború utánihoz, mert az egyszer volt a világgazdaságban. Soha azelőtt nem volt ilyen. A XIX. századi angol kapitalizmus másfél százalékos éves gazdasági növekedéssel volt a világ ipari műhelye, kereskedelmi központja meg legnagyobb befektetője. Ilyen átmeneti, kegyelmi időszakokban lehet ennél lényegesen gyorsabb növekedés. A világgazdaság növekedésének természetes üteme nem a 4,5-5, hanem a 2,5%. Különben megjegyzem, hogy a kilencvenes évtizedben például Amerikában magasabb volt a növekedési ütem még az 1950-74 közöttinél is, de ez egy speciális eset volt.

Még egy dolog nagyon fontos: hogy miért lett vége ennek a rendszernek. Itt sem értek egyet Farkas Péterrel, vagy én másképpen fognám meg ezt a dolgot. Szerintem, a Bretton-Woods-i rendszer az eltérő ütemű inflációk miatt dőlt össze. Rögzített árfolyamrendszer nem tartható fönn akkor, ha számottevően eltérő a vezető országok inflációs rátája. Gondolják meg, hogy az Európai Gazdasági Közösségen belül Olaszországban tartósan két számjegyű volt az infláció, Németországban meg tartósan másfél százalék. A németek az első világháború utáni hiperinfláció miatt nagyon allergiásak az inflációra, már 3-4%-tól nagyon idegesek. Az olaszok meg derűsen, kedélyesen el voltak a tíz-tizenkettővel is. De mi volt ennek az inflációnak az oka? Ennek alapvetően a keynesiánus gazdaságpolitika volt az oka, a keresletvezérelt gazdaságpolitika. A keynesiánus rendszer definíciószerűen inflációs hajlamú. Ezzel az a nagy baj, hogy az infláció nem forradalmasítja a tömegeket; Magyarországon sem értik meg az emberek, hogy az inflációban mennyit veszítenek. A Bokros-csomag tényleg elvett 26 milliárdot a magyar egészségügyből, de az infláció 70 milliárdot vett el, ám az egészségügyi dolgozók szakszervezete ezt nem tartotta számon, mert az ilyesmi nem olyan "egyértelmű". A vállalkozók, a befektetők nagyon nem szeretik az inflációt, mert bizonytalan a beruházás megtérülése. Piacgazdaságban, a tőkén alapuló gazdaságban nagyon nehezen lehet tolerálni az inflációt.

Most néhány szót a válságról. Farkas Péter könnyen dobálózik a válság szóval. Le kellene írnia, hogy mit nevez válságnak. Mert egészen elképesztő dolgokat is leír, hogy tíz recesszió volt az USA-ban 1945 óta, meg állandóan válságok vannak, meg a világ most, az ezredfordulón is… Ugyanakkor a globális világgazdaság – írja Farkas Péter – "a globalizáció formájában, annak sokoldalú összetevőivel együtt megfelelő mozgásformát talált saját továbbfejlődéséhez. Ezzel azonban – teszi hozzá – nem oldotta meg a történelem fejlődésével együtt járó ellentmondásokat, csak továbbgörgette azokat. Továbbra is jelen van a gazdasági fejlődés ciklikussága, nem tűntek el a válságok, nem szüntette meg a bővülő termelés és a piaci kereslet közötti ellentmondást, nem szűnt meg a technikai fejlődéssel is együtt járó nyomás a gazdaságosságra." Itt az a probléma, hogy valahogyan azért a szövegben a kapitalizmus mindig mozgásformát talál magának a túlélésre. Tehát egyelőre, kedves Krausz professzor, még semmi sem volt a kapitalizmus után. Ez itt a nagy probléma. El kell tudni dönteni, mi az, hogy válság. El kell tudni dönteni, hogy mikor beszélünk világgazdasági válságról. Lehet-e egy válság a globalizáció körülményei között regionális, tehát földrajzilag korlátozott? Korlátozódhat-e ágazatokra? Hogyan különböztetjük meg a válságot a recessziótól stb. Én nem a teljesen technikai jellegű amerikai definíciót akarom használni. Az amerikaiak azt mondják, hogy recesszió akkor van, ha a GDP két egymást követő negyedévben kisebb, mint az előző negyedévben. Ezt sehol a világon máshol nem használják, csakis Amerikában, a világban mindenütt az előző év azonos negyedévéhez viszonyítják a GDP nagyságát. Ezért aztán az USA-ban sokkal gyakrabban van recesszió, mint a világban bárhol másutt. Nem akarom megbotránkoztatni azokat, akik még esznek, de elmondom, hogy Magyarországon, az amerikai számítás szerint, recesszió volt 2001-ben, mert két egymást követő negyedévben kisebb volt a GDP, mint az előzőben.

Nem tekinthetünk el az amerikai gazdaság félelmetes flexibilitásától, csaknem "korlátlan" alkalmazkodóképességétől, kiemelkedő innovativitásától. Ennek egyik eleme valószínűleg a rugalmas munkaerőpiac, ami egy európai ember számára tolerálhatatlan, gusztustalan dolog. Ha csökken a rendelési állomány a detroiti autógyárban, akkor elbocsátanak néhány száz embert, s ha nő a rendelés, visszaveszik őket – az USA-ban ez a szokás. Az állam nem vesz részt az oktatásban stb. De azért ez a dolog működik, szemben egy csomó derék európai dologgal, ami nem működik. Szóval, nem hiszem, hogy Farkas Péternek igaza lenne abban, hogy az amerikai gazdaság egyensúlyi problémái ma nehezebbek, mint a második világháború után bármikor. Nem volt tíz recesszió, legfeljebb növekedéslassulások voltak. Tíz éves a ciklus, Péter, nem volt minden ötödik évben növekedéslassulás sem. Semmi okunk nincs azt hinni, hogy ma nehezebbek a világgazdaság problémái, mint 1974-ben vagy '79-ben voltak. A kilábalás nem szokott lassú lenni. A recesszió előtt is meg után is az átlagosnál gyorsabb növekedési periódusok következnek. Ha a válságból nincs kilábalás – összedől minden, ez egy elméletileg elképzelhető szcenárió. De ha a válságból lesz kilábalás, az nem lesz lassú.

De megint felteszem a kérdést: kinek jó az, ha az USA-ban másfél százalékon stabilizálódik a gazdasági növekedés? Kinek, melyik fejlődő országnak, melyik közepesen fejlett országnak, melyik átalakuló gazdaságnak jó? Szóval én abszolút tanácstalan vagyok abban a tekintetben, hogy milyen alternatívái lesznek itt a kapitalizmusnak a jövőben…

1988-ban publikáltam egy cikket, aminek az volt a címe, hogy "A nemzetközi gazdaságpolitikai együttműködés szükségessége és lehetetlensége". Ebben az írásban a Reagan és a Thatcher gazdaságpolitikája közötti különbségre meg ellentmondásra akartam fölhívni a figyelmet, és arra, hogy a liberális felfogás a világgazdaság problémáit nem oldja meg. Ez az én problémám. Azzal egyetértünk, hogy valamiféle együttműködés szükséges. Ez a global governance, a globális kormányzás. Soros György azt mondja, hogy a gazdaság globális, kellene hozzá egy globális társadalom. Ezzel a global governance-szal tíz éve tele van a szaksajtó. De mi tudja kikényszeríteni ezt a transznacionális társaságokból? Farkas Péter azt mondja, hogy nem lehet vállalati keretek között megvalósítani. De kizárólag nemzetgazdasági keretek között sem lehet. A nemzetközi szervezeteket kik irányítják?

Krausz Tamás: A nagyhatalmak és a multik.

Csáki György: Hát, igen. Na most akkor az a két csoport, amelyik önmagában nem képes erre, az meg blokkolja a nemzetközi szervezeteket, ahol pedig nem lakosságarányosak a szavazatok.

Szigeti Péter: Nem nincs irányítva, hanem éppen hogy irányítva van.

Csáki György: Nem tudom, a dolog lényege az, hogy ebbe az irányba kell valamit keresni, csakhogy én ebben teljesen szkeptikus vagyok.

Farkas Péter használ egy olyan kifejezést, hogy létezik egyfajta "lopakodó keynesizmus". Nyugodtan lehetne ezt bátrabban mondani: sohasem szűnt meg a valóságban a keynesizmus – csak az ideológiában. Van egy amerikai mondás, hogy "Tedd, amit csinálok, ne, amit mondok." Akik szeretik követni az amerikai gazdaságpolitikai irányelveket, ha ezt az amerikai aranyigazságot nem ismerik, nagyon eltévednek.

Azt gondolom, hogy ez a globalizált világ valóban keresi a globalizált "felépítményt", aminek a megtalálása nem lesz nagyon egyszerű dolog, mert amit alternatívának gondoltunk sokan, sokáig, nem hiszem, hogy az előttünk álló néhány évtizedben valódi alternatívát jelentene. Lehet, hogy többek között éppen azért, mert el kellene gondolkodni azon, hogy van egy kapitalizmus, amely állandóan fejleszti a technikát meg a technológiát.

Krausz Tamás: Mindig ilyen volt…

Csáki György: Hát igen. De nem tudod ezt legyőzni egy olyan társadalmi formációval, amely ennek az ellenkezőjét csinálja. Én nem tudom, merre lehet ezekből a problémákból kilábalni. Mindenesetre irigylem Farkas Péter optimizmusát, aki hisz ezekben az alternatívákban. Meglátjuk… Illetve szerintem, nem fogjuk meglátni…

Farkas Péter: Minkét bírálóm kritikusan szólt a globalizáció-értelmezésemről. Andor László szerint túlságosan leszűkítettem a gazdasági tartalmára, ugyanakkor helyesli, hogy a kapitalizmus történeti korszakaként, transznacionális kapitalizmusként határozom meg. Csáki Gyuri meg egyenesen azt mondja, hogy nem szolgálok definícióval. Könyvem 32-36. oldalán megtalálható a saját globalizáció-felfogásom. Többek között az, hogy a kapitalizmus transznacionális-liberális korszaka egy, a profitráta süllyedő tendenciáját kifejező "csomópont-válságra" adott válasz volt. A kapitalizmus – nem először – részleges formaváltozáson ment keresztül. Mint a második fejezetben részletesebben is kifejtem, mozgásformát talált saját ellentmondásainak továbbgörgetésére, sőt halmozására. S e tekintetben – Csáki ezt a gondolatot az imént idézte – a gazdasági viszonyok – elsőrendűen a tulajdon és a termelés – korábbi korszakokhoz képest minőségi változást hozó nemzetköziesedésének (globalizálódásának) mértéke és az ezt lehetővé tevő neoliberális ideológia játssza a főszerepet. A folyamat fő hordozói pedig – ez is szerepel a 33. oldalon, bár Csáki hiányolta – a transznacionális társaságok és a pénzügyi globalizáció.

Igaza van Andor Lászlónak abban, hogy a globalizációt viszonylag szűken – szerintem gyökereire és lényegére koncentrálva – értelmezem, de ez a felfogás szerintem magába foglalja a gazdasági viszonyokból adódó társadalmi struktúrákat. (Persze, ha erőm lenne, ennél is sokkal szélesebben foglalkoznék a gazdasági viszonyok nemzetköziesedéséből adódó társadalmi, világpolitikai, szociológiai, kulturális, környezeti és egyéb következményekkel, hiszen sokféle megközelítés indokolt.) Szerintem a könyvemben ott lüktetnek a társadalmi viszonyok, az országokon belüli és országok közötti társadalmi hierarchiák: a történeti megközelítésben, a kapitalizmus korszakainak bemutatásában, a rohamosan növekvő társadalmi és nemzetközi egyenlőtlenségek statisztikailag is alátámasztott elemzésében, a liberalizmus társadalmi következményeinek, a globalizáció veszteseinek és a globalizációkritikai mozgalmak ismertetésében, továbbá a legegyértelműbben az egyenlőtlenségeket szülő törvényszerűségek (kizsákmányolási mechanizmusok) marxista gyökerű elemzése során. Alapjában Andor is tudja, hogy milyen eszmei alapok felől vizsgálódom. Ez irányú kérdése költői, amelyet meg sem kellene válaszolni. Valóban, többnyire csak más kifejezésekkel helyettesítve beszélek társadalmi osztályokról – másutt is puhítottam a terminológiát. Ez talán részben gyengeség, de inkább a mai korunkból adódó tudatos taktika. Azt hiszem, az alapgondolatokat így az olvasók nagyobb köre tudja befogadni, mint a hagyományos, bár szerintem érvényes terminus technikusokkal.

Bevallom, a globalizáció kifejezés használata is helyettesítő gumifogalom. Igaza van Lacinak, amikor azt állítja, hogy a transznacionális kapitalizmus terminológiájának bevezetésével a globalizáció kifejezés lényegében értelmét veszti. Használata innentől kezdve részemről üzleti (könyveladás) és szakmai marketing kérdése… De hiszem, hogy a terminológiai rugalmasság nem vezetett számottevő engedményekhez a törvényszerűségek feltárásában és a következtetésekben.

Vagy mégis? Andor László és Csáki György is úgy értelmezi, hogy a kapitalizmus jelenlegi feszültségeinek megoldására egy globális keynesi modellt ajánlok. Valóban, elég nagy terjedelemben foglalkozom azzal, hogy a kapitalizmus saját keretei között esetleg egy ilyen irányú átalakulás formájában juthat tovább jelenlegi válságszakaszán. Ugyanakkor érzékeltetem a globálkeynesizmus előtt tornyosuló akadályokat: "Valójában ennek megvalósítása – legalábbis egyelőre – szinte áthághatatlan akadályokba ütközik. A kapitalizmusra jellemző szegmentált érdekviszonyok nem teszik lehetővé alkalmazását. A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel… Napirendre kerülhet a baloldali, közösségi és szociális értékeket következetesebben érvényesítő, a kapitalizmuson túlmutató modell?" (185. o.) Úgy látszik, hogy a terjedelmi és terminológiai taktikázásom még értő olvasóim, kritikusaim előtt is elfedték, vagy tompították legfontosabb üzenetemet.

Én nem mondanám, hogy "semmi sem volt a kapitalizmus után". Még a tőlem távol álló "modernizációs elmélet" szerint is (a termelékenységben és sok másban) felzárkózó modell volt az európai szocialista országok kísérlete – legalábbis a XX. század hetvenes éveiig. És Kína? Nem is szólva az egyének – korántsem kiteljesedett – gazdasági felszabadításáról, a munkanélküliség – nem ellentmondásoktól mentes – megszüntetéséről. A történelem valóban ciklikusan fejlődik! Franciaország már az ötödik köztársaságnál "tart". Ilyen értelemben igaza van Andornak, hogy a globalizáció előrehaladása is ciklikus lehet. A technikai haladás azonban hosszú távon kikényszeríti az egyre nagyobb termelőegységeket, a tőke, a termelés koncentrálódását, a folyamatok (egyelőre óriásvállalatokon belüli és a közöttük kialakuló együttműködésen alapuló) tervezését. A hosszú távú tendencia tehát a globalizáció, a világfolyamatok egységesülése – akármilyen is legyen annak társadalmi formája. A folyamat kibontakozása persze nem egyenletes. Elfogadom Andor Laci utalását arra, hogy most a globalizáció előrehaladásának feltehetően lassúbb korszaka következik.

Teljesen igaza van Lacinak abban is, hogy a kilencvenes évek szakirodalmát hiányosan dolgoztam fel – bár elismeri, hogy a főbb tendenciákat sikerült megragadnom. Magam nem vagyok elmélettörténész, elsősorban másodlagos, szintetizáló forrásokból dolgoztam. Nem volt időm és lehetőségem elég eredeti művet átnézni. Ebből következik, hogy éppen a legfrissebb irodalom maradt háttérben. Ez hiányosság, igyekszem pótolni.

Ha már a jogosnak tartott kritikai észrevételeknél tartok, megemlítem, hogy a válság szót tényleg túl általánosan használom, ahol kellene, ott sem különül el mindig a recessziótól, a gazdasági lanyhulástól. Mentségemre legyen mondva, hogy én a válság szót két értelemben is használtam a művemben. Leggyakrabban nem egyszerűen a gazdasági visszaesést fejezem ki ezzel a szóval, hanem a tőkehozam csökkenésében, a szerkezeti és arányossági feszültségek növekedésében kifejeződő, a gazdasági növekedésben nem mindig azonnal megnyilvánuló, halmozódó folyamatot. Ami a II. világháború utáni tíz amerikai recessziót illeti, valóban értelmezési kérdés, hogy hányat számolunk. Én mindenesetre ezt, akárcsak a világgazdaság korábbi korszakainál is lassúbb növekedésének tényét a globalizációs korszakban, az IMF legfrissebb kiadványaiból idéztem.

Csáki nem hiszi, hogy az USA egyensúlyi problémái nagyobbak lennének, mint a II. világháború óta bármikor. A statisztika azonban a kemény valóságot tükrözi. Mikor volt az Egyesült Államoknak a GDP 5%-át megközelítő kereskedelmi és fizetésimérleg-hiánya? Mikor volt az állam, a vállalatok és a lakosság úgy eladósodva, mint manapság? Mikor volt ilyen "túlfogyasztás"? Miért magasabb lényegesen – még a jelenlegi recesszió után is – a tőzsdei papírok (fedezetlen) nyilvántartott értéke, mint a '29-33-as Nagy Válság előtt? Mikor voltak az amerikai gazdaságban olyan jelentős "felesleges" termelő és szolgáltató kapacitások, mint manapság?

Köszönöm az észrevételeket, különösen Andor László szavait a válság görgetésének koncepciójáról.