A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egyesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások érvényüket vesztik, vagy átértékelődnek. A globalizáció azonban szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet-nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn.

Globális térképek és a státustörvény^*

 

A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egységesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások (kirekesztések és elzárkózások) érvényüket vesztik vagy átértékelődnek. A társadalmak geopolitikai és geokulturális felosztásai, a földrajzi téren és a történelmi időn alapuló kombinált osztályozások (első, második, harmadik világ, Észak-Dél, Kelet-Nyugat, fejlett-fejletlen, modern-tradicio­nális) egyike a Kelet-Nyugat dichotómia. Ez a rendező elv az észak-nyugat-európai társadalmak XVIII. századi gyarmatosító terjeszkedése óta uralja a geopolitikai és geokulturális viszonyok értelmezését a tudományon belül és kívül.¹ Mi történik ezzel a felosztással a globalizáció során? – tesszük fel a kérdést egy olyan országban (Magyarország) és egy olyan térségben (Közép-Európa, Kelet-Európa), amely egy geopolitikai és geokulturális rendszer (“keleti blokk”, “szocialista világ” stb.) felbomlása után keresi a helyét a globalizálódó világban.

Fontos megjegyeznünk, hogy a Kelet/Nyugat diskurzus globalizációs összefüggései és “Kelet-Európa” geo-kulturális helyzetének elemzésekor a célunk nem a “helytelen”, “torz” kelet-nyugat sémák történeti, kulturális vagy szociológiai kritikája valamilyen “valós” Kelet-Európa fogalom vagy gondolat birtokában, hanem ezen kognitív sémák tudásszociológiai értelmezésére törekszünk. Ez pedig azt is jelenti, hogy tanulmányunk nem vállalkozik és nem is vállalkozhat a társadalomtudományi és közéleti vitákban oly sokszor előkerülő, különböző régiófogalmak teljes körű bemutatására vagy eszmetörténeti analízisére, hiszen azok eltérnek a különböző diskurzusok szerint, és írásunk középpontjában csak a nyolcvanas évek elejétől domináns geo-kulturális világrend feltárása és elemzése áll. Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, nézzük meg a Kelet-Európával kapcsolatos Kelet-Nyugat diskurzusok megváltozását az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején.

 

Váltás a Kelet-Nyugat diskurzusban

 

A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel az államszocializmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.² Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 1996, 2000; Melegh, 2001: 1. és 2. fejezet). Valójában negyvenévi szünet után az európai intellektuális és politikai közélet szereplői újból felfedezték Kelet-Európát és más nem Nyugat-Európákat (például Közép-Európát). E régi/új diskurzus képviselői minőségileg eltérő keleti fejlődési utakról beszélnek az egyetemes normaként szolgáló “európai”, “nyugati” fejlődési modellhez viszonyítva. Ugyanakkor pedig azt feltételezik, hogy szemben a modernizációs utak gondolatával (a szocializmus ezek egyike volt), a “kelet-európai”, “balkáni” társadalmi rendszerek fejlődésképtelenek, és sorsuk vagy a “nyugatosodás”, a “civilizálódás”, vagy pedig a leszakadás és a teljes elkülönülés. A leszakadás nemcsak a társadalmak egészét fenyegeti, de “civilizálatlan” állapotként megjelenik az emberek mindennapi életében is.³

E diskurzusváltás szűkebb térségünkben számos közéleti vitában és tudásterületen is megfigyelhető – a történeti-demográfiai Hajnal-vonaltól a népesedési vitákon át a “sajátos” európai és nyugati fejlődésről szóló eszmecserékig.⁴ A polémiák egyik legfontosabbika volt a híres Közép-Európa vita, amelyben nem csak a fogalom “kísértetszerű” létezése, illetve újrafelfedezésének politikai és szellemi haszna volt napirenden. Ha gondosan olvassuk a szövegeket Haveltől Bencén át Timothy Garton Ash-ig, akkor pontosan nyomon követhetjük a (kvantitatív) moder­nizációs verseny gondolatára épülő diskurzus kiüresedését és a régi/új beszédmód megjelenését (Havel, 1989; Bence, 1993; Ash, 1989). A beszédmódban a szociális haladás gondolata már értelmezhetetlen. Jól példázza ezt Havel zöldségese, aki (már) nem hisz a “világ proletárjai egyesüljetek” gondolatában, azaz a progresszió egyik alapdokumentumának jelmondatában (Havel, 1989). Vajda Mihály egyik esszéjében pedig expressis verbis kimondatik, hogy a “polgári társadalom transzcendálhatatlan” (Vajda, 1981).

Eszerint Kelet-Európa két részre osztható: egy “igazi” Kelet-Európára (leginkább az orosz területekre, amelyek “magukat zárták ki Európából”), illetve az “elrabolt” Nyugatra, Közép-Európára, amely újszerű kezdeményezésekkel (civil mozgalmak, antipolitika stb.) próbál úrrá lenni a “keleti” erőszaktételen. Az utóbbiak Dosztojevszkij érzelmi irracionalizmusától egészen a szovjet inváziókig terjednek (Vajda, 1989; Kundera, 1989).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a Kelet-Nyugat diskurzusban megfigyelhető mennyiségi-minőségi váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

Tanulmányom ezt az összefüggést boncolgatja. Rövid elméleti áttekintés után a globális szereplők (transznacionális cégek, nemzetközi politikai és gazdasági napilapok és nemzetközi alapítványok) által közreadott honlapok, cikkek, önbemutatások és programleírások alapján elemzem a vizsgált intézmények térérzékelésének jellegzetességeit, illetve a Kelet-Nyugat dichotómia használatát. Vizuális jelképek, regionális kategóriák, szövegek, címek, narratí­vák és szellemi térképek kerülnek terítékre. E térképeken külön megfigyelem Magyarország helyét: úgy tűnik, “eminens” országunk fontos adalékokkal szolgál a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia megértéséhez. Hogy ez mennyire így van, azt a státustörvény példáján mutatom be.

 

Homogenitás-heterogenitás és fundamentalizmus

 

A téma szakavatott ismerői fölöttébb megosztottak a globalizáció kulturális hatásainak megítélésében. Általában a homogenizáció és a heterogenizáció híveit szokták emlegetni vitázó felekként, ám ez félrevezető, hiszen mindkét tábor a hagyományos identitások és “képzelt közösségek” – részleges vagy teljes – felbomlásáról ír, míg velük szemben valódi ellenfélként szólalnak meg azok a szerzők, akik a rejtett vagy mély identitások (például a Kelet-Nyugat kettősség) felszínre kerülését tekintik a globalizáció elsődleges következményének.

A “homogenizálók” szerint a globalizáció a korábbi nemzeti és regionális különbségek eltűnéséhez vezet (Berger, 1998; Karnoouh, 1993a, 1993b; Sklair, 1999). Egyebek között “McDonaldizálás”, “McVilág”, “Davos kultúra”, “tanszéki internacionalizmus” kifejezésekkel jelzik a világ egységesülését (Karnoouh könyvének címe: Adieu à la difference). A Kelet és a Nyugat szerintük egybeér a hamburgerrel és a kólával fémjelzett egyetemes fogyasztói nihilben. Vagy legalábbis oly mértékben “hibridizálódik” és töredezik szét ezáltal az ellentét, hogy többé-kevésbé értelmét is veszti. Ezt a paradox összefüggést érzékelteti Sklair a Kelet-Nyugat dichotómia kapcsán:

 

 

“A Kelet-Nyugat dichotómia kettős, központosított világa darabokra törik politikailag és kulturálisan, miközben a kapitalizmus mit sem veszít homogenitásából és rendszerszerűségéből. Jóllehet nem mindenki ért egyet azzal, hogy a kapitalizmus intakt marad, továbbra is rendszerszerű és valójában a globalizáció kereteként szolgál, a »kettős Kelet-Nyugat hegemónia« összetöredezése kétségtelen. A hibridizáció és kreolizálás gondolatai kerülnek előtérbe azon történet fogalmi megragadásához, melynek során emberek és tárgyak különböző (gyakran – de nem mindig – domináns és alárendelt) kultúrákból egymással kapcsolatba lépnek.” (Sklair, 1999: 148)

Innen már csak egy lépés annak állítása, hogy a globalizáció során a kulturális különbségek, identitások megszaporodnak, főképp az előbb jelzett keveredési, feldarabolódási folyamatok következtében (Appadurai, 1996; Bauman, 1996; Beck, 2000; Lepenies, 1996, Schweder, 1993). Ily módon a homogenizáció és a kulturális törésvonalak burjánzása nem mond ellent egymásnak, hiszen mindkettő a Kelet-Nyugat szakadék feltöltődéséhez vezet.

Ugyanez a gondolat jelenik meg a területnélküliségről (globalizációs műszóval: deterritorializálásról) szóló feltevésben, amely szerint a nemzetközi gazdasági és társadalmi cselekvések jelentős része mostanában – az elektronikus kommunikációs eszközöknek köszönhetően – közelebbről meg nem határozható területen folyik. A gazdasági ügyletek mindinkább az elektronikus térben és nem valamely nemzetállam területén köttetnek, és a nemzetközi civil mozgalmak is túllépnek az államilag ellenőrzött területeken. Továbbá, a növekvő migráció diaszpóra­közösségeket hoz létre, amelyek természetüknél fogva, illetve az elektronikus önreprezentáció új formái következtében kibogozhatatlan, nemzetállamilag megfoghatatlan kötődésrendszereket építenek ki. (Mignolo, 1998; Kovács Éva, 2001b; Szilágyi, 2001). Egyes elemzések szerint a területnélküliség olyan abszurd formákat is ölthet, hogy egész kontinenseket lehet elszakítani földrajzi helyüktől, amit jól mutat az Afrikát megjelenítő Notting Hill-fesztivál Londonban (Beck, 2000 ).⁵ E megközelítés hívei tehát a tér, a kultúra és az időbeliség “rendezett” kapcsolatán alapuló geoklasszifikációk lebomlását, összezavarodását feltételezik.

Nem úgy, mint a globalizáció fundamentalista értelmezői, akiknek érvei az elfedett “mélyidentitások” felszínre töréséről szólnak. Legnépszerűbb képviselőjük Samuel Huntington, aki sokat vitatott könyvének egész érvrendszerét arra építi, hogy a globalizáció, a “modernizáció” és a világ összeszűkülésének előrehaladásával nem egy univerzális vagy egy kaotikus, mozaikszerű világ felé tartunk, hanem egy vallási alapú civilizációk mentén tagolt világrend felé (Huntington, 2000).⁶ Szerinte se az egységesülés, se a pluralizálódás nem képes elfedni a legmagasabb szintű közösségi szerveződés, a civilizáció identitás-meghatározó szerepét a társadalmi és politikai cselekvésben. Sőt, a Földet egyetlen helyként felfogó szemlélet és a globalizáció előbb-utóbb megszüli a vágyat, hogy “visszatérjünk a szentségekhez”, vagyis általános vallási és civilizációs reneszánszhoz vezet.⁷ E fundamentalista (helyenként egyenesen rasszista) érvelésre kiváló példa az alábbi szövegrész, amely szinte pontról pontra megelőlegezi a szeptember 11-e utáni hivatalos amerikai álláspontot:

 

 

“Az a mai elgondolás, hogy a nyugati tömeg- és fogyasztói kultúra a nyugati civilizáció diadalát testesíti meg, bagatellizálja a nyugati kultúrát. A nyugati civilizáció lényege a Magna Charta, nem pedig a Magna Mac. Az, hogy nem nyugati emberek is szívesen megeszik az óriáshamburgert, még nem jelenti, hogy a Magna Charta is közel áll a szívükhöz. Mindez nem jelent semmit a Nyugathoz való viszonyulást illetően sem. Meglehet, valahol a Közel-Keleten egy maroknyi fiatalember farmernadrágot visel, kólát iszik, rapzenét hallgat, ám miközben a kellő időben mindig meghajol Mekka felé, bombát szerel, hogy felrobbantson egy-egy amerikai repülőgépet.” (Huntington, 2000: 80–81)

Tehát a globalizáció során a Kelet-Nyugat dichotómia Huntington szerint nem veszti értelmét, és ha igen, csak abban az értelemben, hogy a Nyugattal szembeállítható “keleti” kultúrákat elsősorban vallási alapon tovább kell bontani iszlám, latin-amerikai, keleti ortodox, hindu, japán és kínai civilizációra. A legjelentősebb eltérés a Nyugat és a többi civilizáció között van.⁸

Az 1980-as évek Közép-Európa-vitája tulajdonképpen a huntingtoni fundamentalizmus egyik előképe, hiszen másról sem szól, mint hogy térségünknek van egy “igazi” civilizatorikus jellegzetessége, amelyet elfed a “hamis” jaltai máz, azaz elnyom a szovjet uralom “keleti” “barbarizmusa”. Kundera 1984-es tanulmánya “elrabolt Nyugatként” aposztrofálta Közép-Európát; a mitologikus képzet azt sejteti, hogy vannak olyan történetileg-vallásilag kialakult értékközösségek (civilizációk), amelyek határait nem igazán lehet módosítani (Kundera, 1984, 1989).

Nem véletlen, hogy térségünkben a “nyugatos” és a “Kelettől” elszakadni kívánó értelmiség a globalizációt vagy a nyugati civilizációval azonosítja, vagy pedig az előbbi érveléshez hűen máznak tekinti. Ezt a szellemi rokonságot Huntington maga is érzi, amikor Közép-Európát vallási alapon nyugatosítja, illetve amikor lelkesen idézi a már említett Közép-Európa-vitában is megszólaló Havel globalizációról szóló szössze­netét:

 

 

“»Egyetlen globális civilizációban élünk« és »ez nem több vékony máznál«, amely »eltakarja vagy elrejti a kultúrák, népek, vallási világok, történelmi hagyományok és történelmileg kialakult attitűdök végtelen sokaságát, amelyek mindegyike bizonyos értelemben a globális civilizáció ,alatt’ nyugszik.” (Huntington, 2000: 78)

Havel szerint ezek a kultúrák nemcsak hogy léteznek a globális felszín alatt, hanem az “ősi hagyományok”, vallások új formákban felélednek, “új teret” keresnek maguknak, és “növekvő erővel” törekednek sajátságuk, különbözőségük elismertetésére, még politikai szinten is. Havel úgy vallja: olyan új multikulturális világban kell gondolkodnunk, amelyben nem az egyes kultúrák, civilizációk egyediségének “aláásására” törekszünk, hanem lehetővé tesszük mind teljesebb kibontakozásukat (Havel 1995).

A globalizáció publicisztikai és társadalomtudományi gondolata nem határozza meg egyértelműen, hogy minek kellene történnie a Kelet-Nyugat dichotómiával. Vizsgáljuk meg, mit mondanak minderről a globális szereplők szellemi térképei.

 

Globális szereplők, szellemi térképek

Módszertani megjegyzések

 

Háromfajta globális szereplő térérzékelését vizsgálom Kelet-Európa, Magyarország és a Kelet-Nyugat dichotómia szemszögéből: a Fortune 500-as listáján előkelő helyen szereplő és Kelet-Európában nagybefektetőnek számító tizenhét transznacionális társaság⁹ , valamint nyolc, globális hálózatot fenntartó alapítvány és fejlesztési bank¹⁰ önmegjelenítésén túl a nemzetközi napilapok, elsősorban a Financial Times címeiben és szövegeiben rejtőző térképeket is szemügyre veszem. Ezek az intézmények nemcsak a mai világ befolyásos szereplői, hanem bizonyos értelemben megtestesítik a világ összeszűkülését is, illetve – gondoljunk az alapítványokra és a fejlesztési bankokra – ki is jelölik a világ belső határait. Jelenlétük és kivonulásuk legtöbbször jelzi, hogy az adott ország a világ “jobbik” vagy “rosszabbik” felébe tartozik-e.

A térérzékelés szabályszerűségeit elvileg közvetlenül fel lehet tárni a kijelölt térkategóriák (például Kelet-Európa versus Ázsia) alapján. Ezek a kategóriák azonban nemegyszer hiányoznak, ráadásul számos olyan térszerkesztési módszer van, amellyel egy adott szereplő “rendet” teremthet a világban. A társadalmakat szimbólumok, témák, jelzők, asszociációk, illetve kizárólag az adott térséget megcélzó projektek segítségével is el lehet helyezni a szellemi térképeken.

De pontosan mit is kellene bevonni az elemzésbe? Hiszen bármilyen nyelvi és vizuális elem alkalmas lehet a térbeli rend megjelenítésére. Ez kulcsproblémája a foucault-i diskurzuselemzésnek (egy diszkurzív kijelentés ugyanis csak a diskurzus ismerete alapján választható ki), amelyet a nyelvészek gyakran élesen el is utasítanak (Foucault, 1972, 21–134; 1999, Smart, 1994). Pedig a probléma dinamikus megközelítéssel megoldható. A következőkben éppen erre teszek kísérletet.

Voltaképp egy hermeneutikai pingpongmérkőzést kell lebonyolítani, amelynek során van valamilyen elképzelésünk a vizsgált diskurzus rendjéről. Ennek alapján kijelölünk bizonyos kijelentéseket, majd ezeket elemezve keressük a kijelentések megformálásának és szétszóródásának rendjét, azaz a diskurzust vagy diskurzusokat.¹¹

 

Nem regionális térérzékelés

 

A globalizáció és a térérzékelés összefüggésének elemzésekor leggyakrabban a területnélküliség fogalmával találkozunk: a világban nincsenek határok, a Föld leginkább egy “globális falura” emlékeztet. A határok, ha mégis vannak, porózusak, átjárhatók, nincs különbség Kelet és Nyugat között. Egyre szűkülő világban élünk, amelyben érvénytelenek a korábbi nagy tagolódások.

A regionalitás hiánya több üzleti társaság és filantropikus szervezet honlapján megjelenik, főképp a nemzetközi tevékenységet bemutató szekciókban. A leggyakoribb jelképe maga a glóbusz, ami körbe forog, vagy a Föld térképe, amin különböző részek villannak fel (CIPE, Ford Foundation, Philip-Morris-KFI, Procter & Gamble). Az ábrázolás gyakran kiegészül különböző “fajú” emberek képeivel vagy nemzeti zászlókkal; valamilyen módon való összekapcsolódásuk a világ részeinek összeérését mutatja. A kapcsolatot szimbolizálhatja összefonódó kéz (Johnson & Johnson) vagy telefon (SBC), esetleg különböző nemzeti valutákat megtestesítő bankjegyek kupaca (Citibank).

Az egész Föld behálózását és a határok átlépését azonban nemcsak a glóbusz imázsával lehet érzékeltetni, hanem az univerzális termék képzetével is. Ilyenkor a szervezetek általában kerülik a földrajzi utalásokat (még a glóbuszt is), és azt próbálják megmutatni, hogy az adott termék (áru, humanitárius projekt) köti össze a világ különböző részeit (Coca-Cola, General Electric, GTE, Johnson & Johnson, Rockefeller Foundation, Xerox). Közülük legvilágosabban a Xerox fogalmaz, amely a következő jelmondattal jelzi a határok átlépését: “Legyen akár Tajpeiben vagy Torontóban, a Xerox minőségi termékek és szolgáltatások elérhetők egy, az Ön közelében található kereskedelmi irodában.”

Ugyanezt a képzetet erősíti, amikor a honlapot termékek és üzletágak szerint szervezik, és a lokalitást ennek rendelik alá. Így jár el például a Magyarországon is nagybefektető General Electric, amely – amikor termékszerkezetét ismerteti – a Xerox jelmondatának szellemében nem térségekre és országokra utal, hanem településekre. Ez megfelel a globalizációs irodalomban gyakran idézett “glokalitás” fogalomnak (lásd például Szilágyi, 2001).

A területnélküliség rendező elve úgy is képviselhető, hogy egyes, régiókba nem csoportosított országokat említ együtt a globális szereplő (Coca-Cola, Marriott, Nokia, Volkswagen-Audi, Xerox). A nemzetállamok megjelenítése ilyenkor paradox módon szintén a határok jelentőségének kisebbítésével jár: egyfelől több tucat ország felsorolása az egyes államok relatív fontosságát csökkenti, másfelől a nemzetállamok a globális szereplőnek alárendelten tűnnek fel. Más szavakkal, a transznacionális cég mintegy magában foglalja, összeköti az egyes államokat, nemzeteket (nem üzleti szervezetek körében ilyen utalást nem találtam). Az alárendelődést jól mutatja a Coca-Cola cég honlapja, amelyen az egyes országok elnevezését Coca-Cola előtaggal látja le: “Coca-Cola Argentina”, “Coca-Cola Belgium”, “Coca-Cola Denmark” stb.

Ugyanezt a fajta alá-fölérendeltségi viszonyt jelzi néhány, Magyarország és a General Electric kapcsolatát megjelenítő, honlapon kívüli diszkurzív elem. A General Electric az 1990-es évek elején reklámfilmet készített magyarországi befektetéséről, a Tungsram megvásárlásáról. Már önmagában figyelemre méltó, hogy a film – amely a cég nemrég elhunyt politológus képviselője szerint elsősorban a részvényesek meggyőzését szolgálta – az egész magyar kultúrát hozza összefüggésbe a General Electric tevékenységével: hosszú képsorokat szentel a budapesti operának, balettnek vagy a magyar népzenének. E kulturális propaganda kiegészül a rendszerváltás apoteózisával, amikor Magyarország a sötétség birodalmából a fény világába tér át, amit tört angolsággal beszélő “egyszerű” fiatalok és öregek “szabadság” felkiáltásokkal üdvözölnek. A filmben, amely kiterjed a Tungsram megvételét bemutató magánosítási aktusra is, a villanykörte gyártója a fényhozó szerepében tetszeleg.¹²

Ugyanez a fajta “hűbéresi” (patrónus-kliens) térérzékelés bontakozik ki Jack Welshnek, a General Electric nagy sikerű elnökének szavaiból. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara által szervezett üzleti reggelin, 1999 júliusában, több száz üzletember előtt nemcsak a Tungsramot és a Budapest Bankot üdvözölte a General Electric “családjában”, hanem az egész országot:

 

 

“Tehát mi valójában szeretnénk tovább terjeszkedni. Kiépítettük a tehetség egy infrastruktúráját, amelynek további üzletekre van szüksége ahhoz, hogy növekedjék és virágozzék. És éppen az a mi célunk itt, hogy Magyarországot a GE család még fontosabb tagjává tegyük”. (Welsh, 1999)

Vagyis nem a General Electric tevékenykedik több országban, hanem a cég – termékei és komplex tevékenysége révén – fogalmilag megalkotja az egyes országokat, köztük Magyarországot. S érdekes módon éppen ez a globalizációs elem az, amely behív bizonyos expanziós, posztkoloniális, misszionárius és a Kelet-Nyugat diskurzusba illő elemeket a beszédbe. Jól mutatja ezt Jack Welsh egy másik gondolata az idézett beszédben:

 

 

“Az emberek azt mondják nekünk, »Hogyan lehet elvinni a GE kultúrát Kínába, Indiába, Magyarországra«, bárhová. A GE-kultúra lényege, hogy mindenkinek lehetővé teszi a megszólalást, hogy mindenkinek garantálja a méltóságát. És ez minden egyes országban működik. Ki nem akarja hallatni a hangját, ki nem akar méltóságot?” (Welsh, 1999)

Ez a fajta kapcsolat a posztkoloniális, orientalista beszédmód, valamint a regionális és országhatárokat átlépő globalizációs térérzékelés között még az előbbieknél is egyértelműbb az AES, az önmagát globális energiatársaságnak nevező és Tiszaújvárosban nagybefektetőként számon tartott amerikai transznacionális cég honlapján. A társaság önbemutatása, megjelenített szervezeti rendje mintapéldánya a globális területi zsonglőrködésnek és az ahhoz kapcsolódó orientalista világképnek. A cég egyrészt figyelmen kívül hagy mindenféle regionális kötődést, amikor például egyik (mára már átszervezett) leányvállalata, az AES Electric 2000-ig olyan országokban szervezi együttesen a termelést, mint Wales, Anglia, Lengyelország, Spanyolország, Uganda és Magyarország, illetve amikor az egyes részegységek elnevezésében kerül mindenféle regionális megjelölést. Másrészt azonban igen érdekesen kereszteli el őket: e kis orientalista mestermű keretében a főképp nem nyugati országokban tevékenykedő AES társaságok olyan egzotikus neveket kapnak, mint az AES Auróra, Oázis, Orient, Sirokkó (idetartozik Magyarország) és Selyemút. Eközben az inkább nyugati részegységeket AES Horizont, Vállalkozás, Elektromos, Erőfeszítés megjelölésekkel illetik. Ebben a rendben nemcsak az egzotikus nevek az árulkodók, hanem a nyugati önbemutatás is, amely a terjeszkedés, az aktivitás asszociációit kelti. Ez utóbbi (aktív Nyugat, passzív Kelet) az orientalista beszédmódok kulcseleme (Said, 2000). Tehát míg a szóban forgó transznacionális társaság átlépi a regionális határokat, addig az elnevezésekben határozott területjelzőkkel él (Mignolo, 2000: 26), amelyek összecsengenek a civilizatorikus indíttatású Kelet-Nyugat diskurzusban megismertekkel.

 

Regionális kategóriák

 

A globális szereplők többsége mégis gyakran használ regionális kategóriákat tevékenysége bemutatásakor. Különösen igaz ez a világméretű alapítványok és fejlesztési bankok esetében. A legfontosabb különbség a földrajzi, valamint a geokulturális és geopolitikai megközelítések között található, bár a mögöttes diskurzusok érvényteleníthetik az osztályozást. Az első esetben általában olyan bevett földrajzi neveket használnak, mint Észak-Amerika, Dél-Amerika, Európa, s kerülik az olyan kulturális-politikai megjelöléseket, mint Latin-Amerika vagy Kelet-Európa. Ezzel szemben a második megközelítésben már az utóbbi elnevezések a gyakoriak. Mindkét esetben megfigyelhetjük ugyanakkor a posztkoloniális és a Kelet-Nyugat diskurzusok használatát, igaz, más-más formában.

 

“Expanzió”, avagy a földrajzi kategóriák

 

A földrajzi terminusok első látásra semlegesnek tűnnek a Kelet-Nyugat diskurzus szempontjából, hiszen például Magyarországot, Litvániát, de még a távoli Csecsenföldet is van, hogy besorolják az “Európa” címszó alá (Exxon-Esso, Ford Motors, SBC Communication).¹³ Mindazonáltal a földrajzi kategóriarendszer orientalista és posztkoloniális minták hordozójává válhat (Said, 2000: 370–372). Nem lehet véletlen ugyanis, hogy az otthon fogalma, szemben a terjeszkedés és területfoglalás gondolatával, helyet kap a földrajzi kategóriákat használó honlapokon. Az Exxon az általa közreadott – katonai ihletésű – térképen más-más jellel látja el a vállalati központokat, a regionális centrumokat, a technológiai helyszíneket és a főbb feldolgozó üzemeket, miáltal egyértelműen meghatározza az otthon távolságát/különbségét a nem otthontól.

Ugyancsak katonai-koloniális nyelv köszön vissza az SBC kommunikációs vállalat honlapjáról, amikor az a nemzetközi “műveletek” megjelenítésekor a “terjeszkedés, globális elérhetőség, beruházások” szlogenjével él. Az pedig, amikor a nemzetközi tevékenységi kört nem fehér bőrszínű emberek közreműködésével ábrázolják, értelmezhető az idegenség és a bőrszín azonosításaként is. Tehát a földrajzi megközelítés összeépülhet egy lappangó orientalista diskurzussal (Said, 2000: 345–387).

 

“Keleti bővítés” és “harmadikvilágosítás”: geokulturális és geopolitikai kategóriák

 

A politikai és kulturális térség megnevezéseiben a Kelet-Nyugat diskurzus más elemei kerülnek előtérbe, éspedig a “keleti bővítés” (Böröcz, 2001a) vagy – Karnoouh kifejezésével – a “harmadikvilágosítás” (tiers-mondialisation, Karnoouh, 2001) logikáját követve. Ez a logika leginkább a nem üzleti szervezetekre jellemző. Európát (néha Kelet- és Nyugat-Európát egyaránt) vagy Kelet-Európát, netán annak egy részét ilyenkor közel-keleti, ázsiai vagy épp afrikai területekkel kapcsolják össze. Ily módon némelyiküket tovább “orientalizálják” azáltal, hogy még “keletibb”, még “fejletlenebb” régiókkal társítják őket.

Az eljárás mögött különféle megfontolások húzódhatnak, amelyek nem minden esetben tekinthetők kulturális értelemben orientalizálóknak, főképp akkor nem, amikor Európát egységes területként kezelik. Nagyobb üzleti társaságok például túl szűknek tekinthetik az európai piacokat, és az összekapcsolás a világ nagyobb piacokra való felosztását szolgálhatja (Hewlett-Packard, Procter & Gamble). Valószínűleg azonban nem a nagy egyenlő blokkokra felosztás szempontja mozgatja az európai egységet, hanem a megnevezés szintjén fenntartó globális alapítványok és fejlesztési bankok önreprezentációja, hiszen – mint jeleztem – esetükben az egyik legfontosabb szempont a világ dichotomizálása a “szerencsések” és a “sajnálatra méltók” ellentéte mentén (Tamás, 1999). E logika indíthatja e szervezeteket arra, hogy a “kétes” területeket olyan régiókkal kapcsolják össze, amelyek “elmaradottságához”, “szegénységéhez” nem fér kétség. Ily módon jár el a Világbank és a USAID, amikor a Cseh Köztársaságot, Írországot, Magyarországot Tadzsikisztánnal vagy Üzbegisztánnal sorolja egy csoportba.

A többi szervezet felbontja Európát, és használja a “kelet-európai” régiók elnevezéseit (Kelet-Közép-, Délkelet-Európa, FÁK stb). Esetenként azonban ők is élnek a “keleti bővítés” diszkurzív eszközével, mégpedig kétféle formában. Vagy összekötik az egységes “Közép- és Kelet-Európát” ázsiai, közel-keleti és afrikai területekkel (AIG, Philip Morris–KFI), vagy – s ez inkább a filantropikus szervezetekre áll – felbontják a volt “keleti blokkot”, és annak egy részét társítják olyan “keleti” területekkel, mint Törökország, vagy olyan “távol-keletiekkel”, mint Kína. Az utóbbi módon jár el például a CIPE vagy az IREX.

A “kétes” területek további bontása a Kelet-Nyugat lejtők egyike mentén különösen figyelemreméltó. Egyrészt azért, mert úgy tűnik, egész narratívák szerveződnek e görgetett orientalizálásra, másrészt pedig – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – a legkönnyebben a lebegtetett határok fogalma segítségével kapcsolódhat össze a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia.

 

Kelet-Európa tematikus megalkotása és dekomponálása avagy a Kelet-Nyugat lejtő

 

Kelet-Európa fogalmi feldarabolását a legtisztábban a nem üzleti szereplők körében figyelhetjük meg. Az alapítványok és a nemzetközi befolyású újságok a globális rendek kialakításakor inkább élnek a dekomponálás, mint a teljes deterritorializálás és a globális zsonglőrködés eszközével. A dekomponálás módszerét követve a nagyobb Kelet-Nyugat felosztáson belül a keleti oldalt tovább lehet bontani, Kelet-Nyugat lejtőt képezve ezáltal.¹⁴

Már a New York Times szövegeinek elemzésekor feltűnt nekem két módszer, amellyel a volt keleti blokk egységes térségként kezelhető, szemben egy szintén egységes nyugati tömbbel (Melegh, 1999). Az egyik módszer egy olyan Oroszország megalkotása volt, amely minden, a Kelet-Nyugat dichotómia keretein belül Kelet-Európával összefüggésbe hozható témát magához vonz vagy megtestesít: a nyugati viselkedés utánzásától kezdve a kommunizmus örökségén át egészen az intoleráns nacionalizmus problémájáig. Más szóval Oroszország árnya rávetül minden volt “keleti” országra, beleértve Magyarországot is. A másik egyesítési metódus egy sajátos témának, a “rossz” (főképp kommunista) történelmi hagyománynak a hangsúlyozása minden egyes bemutatott ország kapcsán. Ezt egészíti ki egy “tanulási”, “megjavulási” narratíva (lásd Todorova, 1997a, 1997b; Neumann, 1999).

Az utóbbi módszert alkalmazzák a globális alapítványok és fejlesztési bankok is. Latin-Amerikával és az ázsiai térséggel szemben Kelet-Európa sajátja az “átmenet”, melynek kiindulópontja a “központilag tervezett, tekintélyuralmi” rendszer, végállapota pedig “a nyugati típusú, piac vezette demokrácia vibráló gazdaságokkal” (USAID). Kelet-Európa azzal tűnik ki a többi “sajnálatra méltó” térség közül, hogy miközben illik rá a legtöbb globális fejlesztési projekt (a gazdaság átalakítása, a privatizáció, az infrastruktúra bővítése, a társadalmi stabilizálás, a környezetvédelem stb.), addig néhány téma hiányzik, úgymint a “népesedési egyensúly helyreállítása”, a “szexuális és reproduktív egészség megőrzése” és “az emberi kapacitás építése” (USAID, Világbank). Sőt, a régió kitűnik lakosainak képzettségével, azaz mód van felsőoktatási és tudományos csereprogramok beindítására is (IREX). Tehát a Kelet-Nyugat diskurzuson belül Kelet-Európa megőriz bizonyos “köztes” pozíciót a világ “szerencsétlenebb” felében azzal, hogy itt nincs szükség a legalapvetőbb oktatási feladatok külső segítséggel való megszervezésére (“humánkapacitás-építés“), elemi népegészségügyi problémák megoldására, és a térség népesedése sem fenyegetés a Nyugat számára.

Ennél összetettebb azonban a kép, amennyiben a Kelet-Nyugat hierarchiában egy szinttel lejjebb lépünk. Kiderül ugyanis, hogy egyes országok és térségek a konkrét projektek szintjén átkerülnek a harmadik világba, miközben mások majdnem nyugati képzeteket keltenek anélkül, hogy valóban átlépnék a Kelet és a Nyugat szimbolikus határát.

Már a New York Timest olvasva kitűnt, hogy “Közép-Európa”, szemben számos itteni értelmiségi vágyaival, nem válik egyértelműen “nyugativá”, hanem csak az “eminens tanuló” viszonylagos előnyeit élvezi, aki nem kap további fekete pontot mondjuk a korrupció vagy a nacionalizmus miatt. Vagyis nem sorolódik át “nyugativá”, hanem csak “felmentést” kap a többi kelet-európai “vizsgafeladatból” (Melegh, 1999).

A “keletibb” részek leválasztása figyelhető meg az alapítványok és fejlesztési bankok (CIPE, EBRD, USAID, Világbank) szellemi térképein is. Ha összevetjük az Oroszország vagy más FÁK-beli ország és a Magyarország számára szervezett projekteket az 1999-es évben, akkor a mi esetünkben egy pénzügyi és szociális téren “technikai” segítségre szoruló ország képe rajzolódik ki (“közszolgálati alkalmazkodás”, “portfóliómenedzsment”, “kis volumenű kölcsönök”, “a tőkepiacok fejlesztése“), szemben olyan országokkal, ahol az alapvető “intézmények építése” és bizonyos értékek elterjesztése is hátravan (“gazdasági szeminárium jövőbeli vezetők számára”, “orosz reformhálózat kiépítése”, “független televíziós hírprogram”, “intézményépítés Örményországban”, “állami statisztikai rendszer” stb).

 

A határok és a globalizációs Kelet/Nyugat lejtő. A Financial Times térképe

 

A globalizáció és a Kelet-Nyugat diskurzus összefüggéseit, valamint az új diszkurzív rend alapjait jól mutatja a Financial Times ország­mellékleteinek főcímei alapján kirajzolódó térkép (1. táblázat).¹⁵ E meglepően egységes szempontok szerint összeálló térkép egy szinte egyvonalú lejtőt mutat, amely mentén az egyes országokat látjuk. Egyúttal tudósít azokról a mozgatható határvonalakról is, amelyek elválasztják az egyes országcsoportokat, régiókat.

1. táblázat. A Financial Times országmellékletének főcímei, 2001
Ország	Az országmelléklet főcíme	Analitikai tartalom
Luxemburg	Kicsiny szárazföldi ország globális befolyással. Egy új uralkodónak és a blue chip cégek sikeres évének köszönhetően az EU legkisebb államának van mi fölött örvendeznie.	Globális befolyás, sikeres gazdaság.
Svájc	A siker nem tudja elrejteni a bizonytalanságokat. Amint a vállalati szféra megpróbálja tartani a globalizáció ütemét, a cégeknek szembe kell nézniük azzal, hogy miképpen tudják megőrizni alpesi gyökereiket.	Globalizáció, elszakadás a gyökerektől.
Szlovénia	A politikai stabilitás előrelendíti a gazdaságot az LDS párt uralma alatt, amely majd’ az egész elmúlt évtizedben hatalmon volt. Szlovénia továbbra is gazdasági növekedésnek örvend.	Politikai stabilitás és gazdasági növekedés.
Finnország	High-tech kikötő, megerősítve a lassulás ellen: az erős gazdaság, ha szigorú fiskális fegyelemmel párosul, átsegítheti Finnországot a jelenlegi nehézségeken.	Megoldható gazdasági problémák.
Svédország	Pesszimista hangulat, amint a telekommunikációs szektor meginog. Bár a gazdaság lassul, és a munkanélküliek száma várhatóan emelkedik, a gazdaság nincs recesszióban.	Megoldható gazdasági problémák
Kanada	A liberálisok a versenyelőny növeléséért küzdenek.	Megoldható gazdasági problémák
Németország	A gazdasági lassulás próbára teszi Schröder idegeit. A nemzet gazdasági bátorságát és politikai bizalmát megrengette a lassuló növekedés és az emelkedő munkanélküliség.	A gazdasági problémák némi politikai nehézséget okoznak.
Csehország	Egy erős rántással egy nemzet kikerül a kátyúból. A következő kormány átalakított gazdaságot örököl, de további reformokra van még szükség.	Komolyabb gazdasági nehézségek, további reformok szükségesek.
Lengyelország	Rengeteg az ígéret, jönnek a választások. Bár szinte biztos, hogy a volt kommunisták nyerik a választásokat, a jövő biztató.	A politikai nehézségek ellenére biztató jövő.
Horvátország	A béke kérdése próbára teszi a kényelmetlen szövetséget. Politikai és más nyomások komolyan megterhelik a még ki nem próbált rendszert.	A bizonytalan politikai helyzet veszélyezteti a gazdaságot.
Olaszország	A lehetőségek tárháza. Berlusconinak van elég hatalma a reformok végigviteléhez, de kétséges, hogy akarja-e őket.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Montenegró	Meg lehet reformálni – csak még nem független. Az elnök teljes szakítást szeretne Szerbiával, de egy kisebbség fenn akar tartani kapcsolatokat.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Görögország	További kihívások elé néz a reformok ellenére. A gazdaságban jelentős előrehaladás történt, de az ország olümposzi társadalmi céljai jelzik, hogy még sok mindenért meg kell küzdenie.	A szociális követelések veszélyeztetik a biztató gazdasági fejlődést.
Spanyolország	Aznar helyet szeretne az EU tanári ország asztalánál (parancsnoki hídján), de a kormánynak még nagy problémákat kell megoldania ahhoz, hogy Európa peremvidékéről bekerüljön Európa szívébe.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést, az EU központ felé haladást.
Magyarország	A politika elsodródik a centrumtól. Miközben Magyarország bejelenti az igényét az EU-tagságra, a mérsékelt hangnem hiánycikk a belpolitikában.	A politikai helyzet veszélyezteti az EU felé haladást.
Brazília	Az energiaválság politikai örvényt idéz elő. Az energiahiány megrengette a gazdaságot, és sokan attól félnek, hogy nem találnak megoldást, bárki legyen is az elnök jövőre.	A gazdasági problémák politikai válságot idéznek elő.
Lettország	Felkészülés az EU-ra. Az állam szorosabb szövetségre akar lépni a Nyugattal. Az EU-ba és a NATO-ba belépés terve felgyorsítja a balti állam szovjet uralomból való átmenetét.	Mozgás az EU és a NATO felé.
Litvánia	Felkészülés az EU-ra. Irány Európa – egy új hídszereppel. A balti nemzet jó szomszédságot megőrizni kívánó EU- és NATO-csatlakozási terveiről.	Mozgás az EU és a NATO felé.
Románia	Reform nélkül nincs hely a nap alatt. A gazdaság súlyos torzulásait ki kell küszöbölni, ha az ország a céljainak megfelelően az EU-tagság felé kíván haladni.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Törökország	Ideje szembenézni nehéz gazdasági és politikai döntésekkel. A már régen időszerű reformok halogatása az EU-tagjelöltet további gazdasági válságokba fogja sodorni.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Kína	A “Középső Királyság” megjelenik a világ színpadán. Komoly kihívások elé néz Kína, miközben a piacgazdaságba való átmenet végső fázisára készül.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az piac felé mozoghasson.
Oroszország	Mozgás, ha nem is lendületes. A veszély abban áll, hogy a reformok megvalósításához szükséges központosító hatalom magában hordozza a tekintélyuralom restaurálásának lehetőségét.	Cél nélküli mozgás, de a politikai helyzet hátráltathatja.
Egyiptom	A rezsim a stabilitást előtérbe helyezi a reformmal szemben. A kockázatoktól való ódzkodás miatt a kormány leállt az intézmények piacgazdasághoz való alkalmazkodását célzó modernizálásával.	Nincs mozgás politikai okokból.
Nigéria	A felszínen maradni, miközben nő az elkeseredés. A reformok végigvitelének lehetősége csökken azzal, hogy a politikusok a korteskedést megelőzően próbálják “kiköltekezni” magukat a bajból.	Nincs mozgás politikai okokból.
Kuvait	Kész arra, hogy sikert csináljon az utódlásból. Az ország jelenlegi vezetőinek gyengélkedésével a kuvaitiak kénytelenek a következő nemzedékről gondolkodni.	Olajtermelő országként kiemelik.
Kazahsztán	A geopolitika és az olaj Közép-Ázsiát helyezi reflektorfénybe. Ez a stratégiai fontosságú és olajban gazdag ország nagykorúvá lett.	Olajtermelő országként kiemelik.

 

 

 

Szemmel láthatóan a főcímekben a Financial Times rendező elve a gazdasági növekedés, a gazdasági reform és az ahhoz való politikai viszonyulás együttes vizsgálata. Maga a növekedés, a reform gondolata a mozgás képzetén alapul, amely mozgásnak persze iránya is legyen. A végállapot a Financial Times számára a nyitott, a globális vérkeringésbe beilleszkedő piacgazdaság és az ily módon előálló gazdasági növekedés. Ez az univerzális mérce csak az olajtermelő országok esetében veszít érvényéből. Az országok egy része már benne van abban a körben, ahol a fenti követelmények már jobbára megvalósultak, és csak kisebb gazdasági nehézségek merülhetnek fel, miközben a többieknek komoly reformlépéseket kell tenniük.

Meglepő módon a megmérettetés során a legkiválóbbak nem a nagy nyugati hatalmak közül kerülnek ki, hanem a kicsi és gazdag európai országok közül. Ilyen Svájc és Luxemburg, amelyek “elismertek”, egyértelműen globalizálódók vagy “globális befolyással bírók” és mindeközben gazdaságilag sikeresek is. Úgy tűnik, ők jelentik a civilizáció csúcsát a Financial Times térképén. Kelet-Nyugat megfontolások e csodálatban nemigen játszanak szerepet, miután például Szlovénia is rendkívül közel áll e privilegizált csoporthoz.

A következő kategóriában azokat a “megvalósult” piacgazdaságokat találjuk (nekik nem kell mozogniuk, esetükben nincs reformkényszer), amelyek valamilyen gazdasági problémával kell megküzdjenek. Idetartoznak a nagyobb nyugati gazdaságok, Németország, Kanada, illetve az észak-európai országok. Az utóbbiak egy sajátos kisebb csoportot is alkotnak, miután esetükben a globalizáció szempontjából fontos telekommunikációs és technológiai iparágak sorsa meghatározó. Ezért igen közel kerülnek az élcsoporthoz a globalizációs lejtőn.

Az előbbi csoportot határ választja el attól a nagy országcsoporttól, amelynek országaiban még nem beszélhetünk teljes egészében megvalósult piacgazdaságról. Ide olyan, egymástól jócskán eltérő országok sorolódnak, mint Egyiptom, Lettország, Magyarország, Nigéria és Olaszország. E “reformköteles” társaság élmezőnyébe tartoznak azok a dél-európai EU-tagállamok is (Görögország, Olaszország és Spanyolország), amelyeknek EU-tagságuk révén elvileg megvalósult piacgazdaságnak kellene minősülniük.¹⁶ Más dél-európai országokkal együtt (Horvátország, Montenegró) azért kerülnek fel azok listájára, akiknek házi feladatul szabták a reformokat, mert politikai rendszerük bizonytalan, kiszámíthatatlan, és ez veszélyt jelent a gazdasági reformokra. Ebből a szempontból a közép-európai országok közel állnak hozzájuk, miután a térségben is leginkább a politikai élettel van baj (kísért a múlt: posztkommunizmus Lengyelországban). Az összefüggés különösen érvényes Magyarországra, amelynek belpolitikai életéből úgymond hiányzik “a mérsékelt hangnem”, és jobbra sodródik.

A közép-európai országok persze messzebb vannak a “központtól”, mint a nagyobb dél-európai országok, ugyanis ők még csak indulnak az EU irányába, miközben Spanyolország (oxbridge-i hasonlattal) már a high table közelébe kíván férkőzni. Mindkét országcsoport “félperifériája” az EU magjának. Kellő politikai akarattal és manőverezéssel bekerülhetnek a belső körbe, pontosabban e lehetőséget lebegtetik előttük.¹⁷

Nem úgy, mint a “perifériás” országok (a balti államoktól Romániáig, Törökországig, esetleg Brazíliáig, Kínáig, Oroszországig), amelyek mozoghatnak ugyan az EU vagy a közelebbről nem lokalizált eszményi állapot felé, de e mozgás erősen korlátozott. A balti államok (Lettország, Litvánia) mozgási esélyei jók, miután esetükben a politikai akarat igen nagy, és határozott “terveik” vannak az EU és NATO felé való menetelésre, miközben persze az orosz szomszédság jelene és a szovjet uralom öröksége “kínos” momentum. A többi “perifériás” állam előtt álló feladatok már riasztóan nagyok, és a tét számukra a világ színpadán való megjelenés vagy az ottani megkapaszkodás (Kína, Románia). Esetükben már feldereng a mozdulatlanság orientalista vagy posztkoloniális képzete, amit jól mutat a “királyságra” és a tekintélyuralom lehetőségére való utalás (Kína, Oroszország), vagy az, hogy Oroszország esetében a mozgás viszonylag céltalannak tűnik. Persze más választásuk, mint a radikális reform, a Financial Times szerint nem lehet, miután rendkívül súlyos válság következik be, ha nem tesznek lépéseket az eszményi állapot irányába.¹⁸

A “perifériás” országokkal tulajdonképpen elérkezünk egy további határvonalhoz, amelyen túl már komolyabb mozgásra nem lehet számítani, és ahol a Financial Times térképe szerint a politikai érdekek már közvetlenül a reformok ellen hatnak. Egyiptom többre értékeli a stabilitást a kockázatos “moderni­zációnál”, Nigériában a “korteskedés” érdekében feláldozzák a reform lehetőségét. E megrekedt országokkal el is érkeztünk a lejtő aljához.

(Az “olajos” országok, úgy tűnik, külön megítélés alá esnek, miután az ő rangjukat valószínűleg a kitermelt nyersanyag közvetlenül megadja. Esetükben külön geopolitikai koordináta-rendszer működik.)

A globalizációs térképrajzolás tehát fenntartja a határok gondolatát, ám a határokat az eszmény és a valóság közt “mért” távolságok alapján egy képzeletbeli lejtőn helyezi el. Vannak olyan országok, amelyeknek már nincs szükségük reformra, vannak, amelyek reformképesek és mozoghatnak a lejtőn fölfelé, vannak, ahol a reform veszélyben van, és végül akadnak teljesen reménytelen országok is.

Az eddigieket összefoglalva a Kelet-Nyugat dichotómia tehát nem tűnik el a globális térképekről, hanem más formák mellett nem csak egyetlen fix határvonalat tartalmaz, hanem határok egész sorozatát. Bakiæ-Hayden elképzelésének megfelelően a Kelet-Nyugat dichotómia egy csúsztatható globális mércévé válik (Bakiæ-Hayden, 1995). Más szavakkal, a modernizációs diskurzushoz képest a globalizáció nem veti ki magából a Kelet-Nyugat felosztást, hanem azt területi megfontolásoktól részben függetlenül és a határok fellazításával globális feladattá teszi.

Ebben az értelemben a globalizációs közbeszéd a Mannheim által megfogalmazott “liberális-humanitárius” utópia egyik válfaja:

 

 

“A liberális-humanitárius utópia szintén a fennállóval szembeni küzdelemben jött létre. Adekvát formájában ez is a “rossz” valósággal állít szembe “helyes” racionális ellenképet. Erre az ellenképre azonban nem azért van szüksége, hogy innen kiindulva tetszőleges időpontban biztosítsa a világba való áttörést, hanem csak azért, hogy olyan “mércével” rendelkezzék, amelynek birtokában az ember inkább mérlegelően néz szembe a történésekkel. A liberális-humanitárius tudat utópiája az eszme: nem a görög-platonikus eszme, nem a dolgok ősképe a maga statikus-plasztikus teljességében, hanem pusztán az e világi keletkezés “regulatívája”, formális, a végtelen távolba kitolt, bennünket onnan mozgató irány-determináció.” (Mannheim, 1996: 251)¹⁹

A lejtős és lineáris téralkotás még egy szempontból rendkívül érdekes. A Kelet–Nyugat ellentétpár a lejtő szinte minden egyes pontján mozgósítható, és az adott “beszélő” vagy “kimondási hely” lesz a határvonal. Tehát vannak a lejtőn – főképp a középső csoportban – olyan “mobil” országok, amelyek már lépkednek az eszmények felé, miközben a lejtőn lefelé megpróbálják érvényesíteni relatív előnyüket a “keletibb” országokkal szemben. Nemcsak az élboly országai kérhetik számon az eszményeket a lejjebb állóktól, hanem a köztes pozíciókban lévők is. E mimetikus versengést²⁰ és görgetett orientalizmust figyelhettük meg az alapítványok térképein is, és úgy tűnik, ez ad magyarázatot a félperifériás és perifériás országok időnként elkeseredett harcára egymás között. Erre kiváló példa a magyarországi státustörvény és az arról szóló politikai és közéleti vita.

 

Globalizáció, nacionalizmus és petit imperializmus

 

2001. június 19-én a Magyar Köztársaság parlamentje elfogadta a 2001. évi LXII. törvényt (az úgynevezett státustörvényt) “a szomszédos államokban élő magyarokról”, többek között “Magyarország stabilizáló szerepének erősítésére”, illetve a “szomszédos államokban élő magyaroknak … szülőföldjükön való boldogulása, nemzeti azonosságtudatának biztosítása végett”. E célok érdekében a szomszédos államokban élő, magyar nemzetiségű állampolgároknak joguk van arra, hogy magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuljanak, állami kitüntetésekben és ösztöndíjakban részesüljenek, kedvezményeket kapjanak a tömeg- és távolsági közlekedésben, három hónapra szóló, megújítható munkavállalási engedélyt szerezhessenek, családi támogatásban részesüljenek több gyerek esetén, amennyiben a gyerekek magyar anyanyelvű gyermekintézménybe járnak, illetve kisebbségi szervezetek tagjaként a magyar állam közvetlenül támogassa kulturális tevékenységüket. A magyar parlament 90 százalékos támogatottsággal – és csak a liberális SZDSZ “nem” szavazatával – olyan törvényt szavazott meg, amely kiterjesztett néminemű szociális, gazdasági és kulturális jogokat azon magyar kisebbségekre, akiket annak idején a trianoni szerződés választott el a magyar államtól.

De ez a törvény több ennél. “Szándékai” és “jelentése”, valamint az általa keltett bel- és külföldi vihar nem érthető meg a Kelet-Nyugat diskurzus és a globalizációs lejtő fogalma nélkül. Úgy tűnik, hogy a törvényben újrafogalmazott magyar identitás révén a politikai elit egy része újsütetű “európaiságot” kapcsol össze kemény nacionalizmussal, és ily módon kísérletet tesz egy régi-új kis magyar helyi gyarmatosításra. Ez a látszólag “keleti” , sőt “balkáni” agresszivitás igen “nyugatias” orientalizmusról tanúskodik, és a térség destabilizálásához vezethet.

 

Kelet-Nyugat helyezkedés

 

A státustörvény szövegének és az elfogadás körüli vitának volt egy határozottan liberális-globalizációs eleme. A “magyarigazolvány” odaítélésekor a nemzeti hovatartozást az ajánló intézmények paternalizmusa mellett az egyén önbevallása dönti el, aki az új jogokban a határokat átívelően részesül. Például román állampolgárként valakinek több intézményesült identitása lehet, s ezáltal megbomlik a területileg összefüggő közösségre épülő nemzetállam kizárólagos jellege. Martonyi János külügyminiszter épp a globalizációs diaszpóra e gondolata alapján vette védelmébe a törvényt:

 

 

“Itt csak egy-két körülményre utalnék; olyanokra, mint például az univerzális értékek, az emberi jogok és a kisebbségi jogok előtérbe kerülése, az abszolút állami szuverenitás és az abszolút területiség elvének a lassú oldódása, a több közösséghez való tartozás lehetőségének és jogának fokozatos elismerése és elfogadása.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Ennek ellenére a törvény nem a globalizációs irodalomban oly sokszor emlegetett deterritorializálás és a határok légiesítése szellemében rendelkezik. Ehelyett határozott területi megfontolásokat mutat, amelyek Magyarország “nem nyugati” irányú “virtuális” bővítését célozzák. Már a törvény címe is jelzi, hogy az nem a határokon túl élő összes magyar nemzetiségű személyre vonatkozik, hanem csak a szomszédos államokban élőkre. Sőt, az Európai Unió elérte, hogy Ausztria mint tagállam kikerüljön a törvény hatálya alól. Az unió állampolgárai között ugyanis nem lehet etnikai alapon különbséget tenni. Az osztrák állampolgársággal bíró magyarok nem kerülhetnek privilegizált helyzetbe nem magyar polgártársaikkal szemben.

Mindez a Kelet-Nyugat dichotómia elfogadásáról tanúskodik, kétszeresen is. Egyrészt a magyar állam az európai uniós jogi normát a maga számára kötelezőnek tartja, miközben ugyanezt az elvet nem tekinti fontosnak a többi “nem nyugati” EU-tagjelölt vagy erre a pozícióra pályázó szomszédai esetében. A törvény vitájában és az azt követő sajtópolémiában Magyarországon tulajdonképpen senki sem érvelt azon az alapon, hogy a nem EU-tagokkal szemben éppolyan “civilizációs” normák (a diszkrimináció tilalma, szabad munkaerőmozgás stb.) szerint kellene eljárni, mint amilyenek az Európai Unióban szokásosak. Másrészt az sem vetődött fel, hogy segíteni kellene az ausztriai magyar kisebbségnek is, hogy megőrizhesse nemzeti identitását. Valószínűleg mindenki azt feltételezte, hogy az ausztriai magyarok már “Nyugaton” vannak, azaz gazdagabbak, ezért kisebbségi jogaik megfelelő védelemben részesülnek, míg “Keleten” komoly veszélyekkel kell számolni. S történt mindez egy olyan országgal kapcsolatban, amelynek kormányában a kisebbségellenes (lásd szlovén helységnévtáblák), protofasiszta Szabadságpárt kulcspozíciókat birtokol. Ezek a “felejtések” csakis a Kelet-Nyugat megosztás keretei között magától értetődők.

Az effajta Kelet-Nyugat helyezkedés a civilizációs lejtőn kulcselem, amelyből a kis magyar expanzionizmus is következik. Orbán Viktor millenniumi ünnepi beszédében például nemcsak a “nemzet határokon átívelő egyesítéséről” beszélt, hanem üdvözölte a “csonka” Európa kiegészítését is, amelyben a magyarok (nem Magyarország) részt vehetnek, miközben a többiek a “senki földjére” szorulnak.

 

 

 

“Úgy volt eddig, hogy Európa csonka. Holott semmi oka rá, hogy úgy maradjon. Nem fogadta be a védelméért megannyi vért hullatott, sok szenvedést vállalt, szabadságszerető népeket. Pedig már régen készen állnak. Most úgy lesz, hogy kontinensünket, Nyugat- és Közép-Európát a szabadság és a felelősség szellemében egyesítjük. Úgy lesz, hogy a magyarok ebben az európai egységben függetlenségüket védve és nemzeti büszkeségüket megőrizve vesznek részt.

Majd úgy lesz, hogy itthon is mindannyian megértjük, az európai lélek nem ott kezdődik, ahol a mi szabadságunk és függetlenségünk véget ér. Ott nem Európa kezdődik, hanem megint csak a hontalanság, a senki földje…”

Ez a nemzet életében pedig a következőket jelenti:

 

 

“Úgy volt eddig, hogy a Kárpát-medencében Magyarország határain kívül magyarnak születni keserves sorsot jelentett. Másodrendűséget, megvetést, kigúnyoltatást. Most úgy lesz, hogy végrehajtjuk a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Mert a jövő nem ismer határokat. És a haza mindaddig ott lesz a magasban, amíg elválaszt és nem összeköt a határ. Úgy lesz, hogy magyarnak születni emelkedő, erős, polgárait megvédeni képes, megbecsült nemzethez tartozást jelent.” (Orbán Viktor beszéde, 2001. augusztus 20., www.meh.hu)

Ezek szerint a közép-európai Magyarország és a kárpát-medencei magyarok “szerves” részei Európának, akiket természetellenes úton szakítottak el igazi “családjuktól”, Nyugat-Európától, miközben mások (Kelet-Európa és a kelet-európaiak) nem tartoznak ebbe a körbe, ők kívül esnek Európa határain, amely mögött már nincs semmi. Ugyanezt a fajta közép-európai fundamentalizmust képviselte Németh Zsolt külügyi államtitkár is a törvény vitájában. Szerinte a státustörvény az előbbi identitáskonstrukció leképezése, egyszersmind egy “civilizációs misszió” eszköze:

 

 

“A NATO tagjaként és az európai uniós tagság várományosaként a Magyar Köztársaság vállalta, hogy hídfőállást képez a nyugati értékek és szabályok terjedése érdekében a kelet-, délkelet-európai térségben. Meggyőződésem, hogy a státustörvény a nemzeti kisebbségi kérdés rendezése terén jelentős előrelépés vállalásaink teljesítése irányában. Ily módon a státustörvény nem csupán politikai jövőképet nyújt a határon túli magyar közösségeknek, hanem modellként szolgálhat más közép- és kelet-európai nemzetek hasonló problémájának rendezéséhez is.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Mint az már a miniszterelnök beszédéből is érezhető volt, Magyarország újrapozicionálása összekapcsolódik a “nyugati” jelleg etnicizálásával. A magyarok “vérségi alapon” Európához tartoznak, és ezért kell őket egyénileg is e térséghez kapcsolni, kivált az EU-határok újrarajzolása közepette. A törvény vitájában ebben a szellemben érvelt a külügyminiszter, de talán ismét a külügyi államtitkár volt a legszókimondóbb. Szerinte a kisebbségi magyarok

 

 

“…mivel »egzisztenciálisan demokraták«, mindig »a jó oldalon« állnak. Vagyis államaik azon politikai erőivel ápolják a legszorosabb kapcsolatokat (kormánykoalícióban vagy ellenzékben), amelyek a leginkább elkötelezettjei a demokratikus intézmények kiépítésének és országaik euroatlanti integrációjának.” (Uo.)

Globalizáció és migráció

 

A globalizációs lejtőn való effajta helyezkedés azon a megfontoláson alapul, hogy a nem nyugati szomszédos országokban élő magyarok a civilizáció és az EU-integráció tekintetében rosszabb minőségű területeken élnek. Ez pedig migrációs nyomást is jelenthet, hiszen “csonka Magyarország mennyország” – mármint a környező államok nyomorultjai számára.²¹ S ez a nyomás létezik is, hiszen a statisztikai adatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az 1990-es években Magyarországra érkezett bevándorlók (150-200 ezer ember) többsége a környező államok (főképp Románia, Ukrajna és a volt Jugoszlávia) magyarjai közül került ki, és az utóbbi időben a migráció felerősödött (Juhász, 1997; Hablicsek és Tóth, 2000). Felvetődött a kelet-európai németek (Aus­siedler) esetében alkalmazott automatikus befogadás lehetősége a kisebbségi problémák részbeni enyhítésére.²²

A státustörvény és szinte a teljes magyar politikai elit azonban szembefordult ezzel a lehetőséggel, és legfontosabb célként a kisebbségiek szülőföldjükön marasztalását és a megmaradás támogatását fogalmazta meg. A magyar külügyminiszter a törvény elfogadásakor egy meglehetősen bizonytalan értékű felmérésre hivatkozva mindvégig azt hangsúlyozta, hogy ezzel a törvénnyel felére lehet csökkenteni az idevándorlást a környező államokból.

Bár a vitában a magyarországi politikusok nyíltan hivatkoztak a szülőföldeden “élned s halnod kell” parancsára, úgy tűnik, alapgondolatuk sokkal “európaibb” sőt “globálisabb”. Nehéz elhessenteni a gyanút, hogy egyik fő céljuk az olcsó munkaerő szabályozott beengedése és használata. A kormány érvelésében mindvégig megfigyelhető volt a három hónapos munkavállalási engedély “privilégiumának” és a juttatott kedvezményeknek az ellentételezése az időszakos vándorlásból fakadó előnyökkel. S ez nemcsak a bírálók semlegesítését célozta. A törvény és a hozzá kapcsolódó Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat értelmezhető a “keleti” munkaerő szabályozott kihasználásaként is. Más szavakkal, a XIX. század végi cselédtörvényhez hasonlóan rendezi az áldatlan körülmények között alkalmazott munkások “státusát” és az egyenlőtlen viszony intézményesítését.

A nem bevándorló plusz munkaerő ötlete szó szerint terítékre került, amikor 2001 júliusában a miniszterelnök egy üzleti ebéden a nemzetközi befektetők előtt felcsillantotta azt a lehetőséget, hogy olcsó munkáskezek csillapítsák a részleges magyarországi munkaerőhiányt és ösztönözzék a befektetéseket (az ebéd az American Chamber of Commerce előtt zajlott, lásd az MTI jelentést lejjebb). Jól mutatja ezt a megfontolást az az angol nyelvű MTI-hír, amely a tömeges bevándorlás rémét felfestő sajtójelentésekre adott választ:

 

 

“A magyar kormány nem hív fel tömeges méretű bevándorlásra, mondja a miniszterelnök.” (MTI, 2001. augusztus 6.)

Pontosítva az üzleti ebéden elhangzottak sajtóértelmezését:

 

 

“Azt mondta, hogy a jelenleginél (maximum néhány tízezerrel) nagyobb munkerő-mennyiségre van szükség a gazdasági fejlődés mai ütemének fenntartása érdekében. A Kárpát-medence népei a fenti munkaerő elsődleges forrásai lehetnek. A miniszterelnök felhívta a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyaroknak egyedi kedvezményeket nyújtó státustörvény szintén segítheti a szükséges munkáskezek megszerzését.” (Uo.)

Az ötlet hátterében az a globalizációs gondolat áll, hogy Magyarországnak mint “emelkedő” piacnak szüksége van többletmunkaerőre (adott esetben nemzetiségre való tekintet nélkül), amelyet felkínál – egyebek között – a “nyugati” transznacionális cégeknek is. Ebben az értelemben a magyar állam munkaerő-közvetítőként jár el a környező országok viszonylag szegény munkásai és a nemzetközi tőke között, anélkül, hogy engedné az előbbieket letelepedni az országban. Az ideológia mindehhez: a magyarok legyenek hűek szülőföldjükhöz.

 

Petit imperializmus, dezintegráció és a státustörvény

 

A státustörvény maga, illetve az azt követő tárgyalások és közéleti viták jó adag orientalizmusról tanúskodnak, amit a szomszédos országok nem magyar politikai elitje, beleértve a liberális és baloldali politikusok nagy részét is, a vitában mindvégig elfogadott. A magyar politikai elit vitáiban főképp a román társadalom és annak képviselői úgy jelentek meg, mint “nem európaiak”, mint olyanok, akik általában nem képesek logikus érvelésre, akik becsapnak minket, akik elözönlik Magyarországot, akik “feketék”, akik “nem jutnak át a tű fokán.²³ A magyar politikai elit (kevés kivételtől eltekintve) a környező államokat passzív terepnek tekinti, ahol a magyar állam szabadon mozoghat, ahonnan kiemelheti a neki megfelelő népességet anélkül, hogy például a román és a szlovák társadalmat a magyarokat is tartalmazó valóságos és létező entitásként kezelné. Szinte szóba sem kerül az együttélés problémaköre vagy az, hogy ezekkel a tagállamokkal valamikor egy unióban leszünk (Bauer hozzászólása: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1070).

E beszédmód újjáéledése persze nemcsak a globalizációs megfontolásoknak és a jelenleg is élő Kelet-Nyugat diskurzusnak köszönhető, hanem egy múltbeli birodalmi konstelláció szellemi hordalékának is. Eszerint Magyarországnak speciális – államépítő – szerepe van a Kárpát-medencében. A civilizációs küldetés gondolata végig uralta az első világháború előtti liberális Magyarországot és a területszerzésre koncentráló Horthy-rendszert. Tulajdonképpen ugyanez figyelhető meg Orbán “hídfőállás” metaforájában, amely katonai szóhasználatával is gyarmatias emlékeket idéz.

Ez az imperializmus persze egy frusztrált petit imperializmus, amely egyrészt a valóságban nem gyakorolható (a Nyugat kontrollja miatt), és a miniszterelnök szavaival csak virtuálisan, a “magasban” érvényesül, másrészt pedig még nem dőlt el véglegesen, hogy az EU-tagság érdekében folytatott mimetikus versengés miképpen alakul a jövőben. Magyarország még nem lehet biztos saját “nyugatosításában”. De a szándék egyértelműen félkoloniális. Jól mutatja ezt a vitában idézett Czakó Gábor-írás, amely “A teremtő mosolya” beszédes címet viseli (részlet):

 

 

 

 

“Ha körülnézünk a Kárpát-medencében, nem csupán azt látjuk, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalók, hanem a feladatot is, amit a szomszédainkkal való kapcsolatunk teremt. Nekik is, nekünk is van mit emelnünk a másikon. A mi felelősségünk a mostani történelmi pillanatban mintha nagyobb volna.” (Czakó, idézi Balla: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

A szöveg elvileg kiegyensúlyozott, mégis jól mutatja a képzelt Kelet-Nyugat lejtő működését, amelynek mentén “egymást emelgetjük“: mi most egy kicsit inkább “őket”, mint ők bennünket. Némi nacionalizmussal vegyülve így hozhatja felszínre a liberális utópia elvein alapuló térérzékelés a kisbirodalmi beszédmódot.

***

Összefoglalóan: a globalizáció szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet–nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn. A státustörvény mint diszkurzív cselekedet e határok részbeni rögzítését, intézményesítését tűzi ki célul Közép-Európában. Önmagában ez is megosztja a térséget, hiszen rendkívül kínos és sok esetben rasszista kirekesztéseket kell megvitatni és “rendezni”. Nemcsak Magyarország vívja meg a maga Kelet-Nyugat harcait, hanem a lejtőn lefelé mindenki talál egy nála “keletibb” szereplőt, akivel szemben érvényesítheti felsőbbrendűségét, és ezáltal a dezintegráció általánossá válhat. A véres jugoszláv válság bőven szolgál erről adalékkal, de arról is, hova vezethet az “alsóbbrendűségből” eredő agresszió. Így kapcsolódik össze a fejlett Nyugattal szembeni européer “öngyarmatosítás”, az agresszív “kelet-európai” nacionalizmus és a régi/új globális rend (lásd TGM).²⁴ Ez pedig akadályozhatja a gazdasági és társadalmi stabilizálódást, amelynek révén a lejtőn meg lehet kapaszkodni és el lehet kerülni a külső beavatkozásokat. Ily módon pedig még a globalizáció korában is nyílhat kolonizációs szakadék Kelet-Nyugat Európában.

 

 

Irodalom

 

Antohi, Sorin (2000): Habits of Mind. Europe’s Post–1989 Symbolic Geo­graphies. In Antohi, Sorin, Tismenau, Vladimir (eds): Between Past and Future. The Revolutions of 1989 and Their Aftermath. CEU Press, Budapest, 61–77. o.

Appadurai, Arjun (1996): Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globali­zation. Public Worlds. Vol. 1. University of Minnesota Press, Minneapolis–London.

Ash, Timothy Garton (1989): Létezik-e Közép-Európa? Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 82–103. o.

Bakić-Hayden, Milica (1995) Nesting Orientalisms: The Case of Former Yugoslavia. Slavic Review, Winter 1995, Vol. 54, No. 4, 917–930. o.

Barber, Benjamin R. (1995): Jihad vs. McWorld. Ballantine Books, New York.

Baumann, Zygmunt (1996): From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity. In Hall, Stuart és Gay, Paul (eds.) (1996): Questions of Cultural Identity. Sage, London, 18–37. o.

Beck, Ulrich (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, ?? (1998): ???

Bence György (1993): Piszkos kezek: rezsimváltás előtt és után. Századvég különszám. Politika és etika. 7–16. o.

Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám.

Böröcz József (1999a): Reaction as Progress: Economists as Intellectuals. In Bozóki, András (1999): Intellectuals and Politics in Central Europe. Central European University Press, Budapest, 132–150. o.

Böröcz József (1999b): Magyarország a médiumok tükrében. Panelvita. Magyarország képe konferencia, november 20. Legépelt kommentárok.

Böröcz, József (2000a): Social Change by Fusion: Understanding Institutional Creativity. Manuscript.

Böröcz, József (2000b): The Fox and the Raven: The European Union and Hungary Renegotiate the Margins of “Europe”. Comparative Studies in Society and History Vol. 42, No. 4 (October), 847–875. o.

Böröcz József (2001a): Bevezető. Birodalom, kolonialitás és az EU “keleti bővítése”. In Böröcz József és Kovács Melinda (2001a): EU birodalom. Replika, 45–46. sz., 23–44. o.

Böröcz József (2001b): Döntés és indoklása – avagy miként szivárog a szubsztancia a formális jogba az Európai Unió keleti bővítése kapcsán. Replika, június, 43–44. sz., 193–222. o.

Calinsecu, Matei (1989): Hogyan is lehet valaki román. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 110–118. o.

Chirot, Daniel (1999): Who is Western, Who is Not, and Who Cares? East European Politics and Societies, Spring, Vol.13, No.2, pp.244–248

Chirot, Daniel (2001): Osteuropa zwischen Kultur und Modernisierung. Transit, Summer, No.21, pp.21–41

Dussel, Enrique (1998): Beyond Eurocentrism: The World-System and the Limits of Modernity. Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (eds): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham–London, 3–31. o.

Foucault, Michel (1972): The Archeology of Knowledge and the Discourses on Language. Routledge, New York.

Foucault, Michel (1974): The order of things. An Archeology of the Human Sciences. Routledge, London.

Foucault, Michael (1991): A diskurzus rendje. Holmi, 7. sz., 868–889. o.

Foucault, Michel (1992): Életben hagyni és halálra ítélni. Világosság. 1. sz., 45–52. o.

Foucault, Michel (1999): A tudományok archeológiájáról. In Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Debrecen, 169–201. o.

Goldsworthy, Vesna (1998): Inventing Ruritania. The Imperialism of the Imagination. Yale University Press, New Haven–London.

Hablicsek László és Tóth Pál Péter (2000): A nemzetközi vándorlás szerepe a magyarországi népesség számának megőrzésében 1999–2050 között. Kézirat. Budapest.

Havel, Václav (1995): The Thin Veener of Global Technological Civilization. In Excerpts from Vaclav Havel’s Harvard Commencement Address. June 8, 1995. (http://www.jimhopper.com/havel.html#thin , 01–04, 2002.)

Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása. Európa, Budapest.

Juhász, Judit (1997): The Statistical Characteristics of Migration. In Sik, Endre és Tóth, Judit (eds).: From Improvisation toward Awareness? Contemporary Migration Politics in Hungary. Yearbook of the Research Group on International Migration, the Institute for Political Science of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest.

Karnoouh, Claude (1993a). Van-e erkölcs a posztmodern politikában? Századvég. Politika és etika special issue. 17–25.o.

Karnoouh, Claude (1993b): Adieu à la difference. Essais sur la modernité tardive. Paris. L’Harmattan.

Karnoouh, Claude (2001): Kelet-Európa a kiábrándulás idején. A kommunizmus bukásától az elharmadikvilágosodásig. In: Melegh (2001b), 171–192.

Kovács Éva (2001b): Identitás és etnicitás Közép-Kelet-Európában. kézirat

Kundera, Milan (1984): The Tragedy of Central Europe. The New York Review of Books.

Kundera, Milan (1989): Bevezető egy variációhoz. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 166–170. o.

Lepenies, Wolf (1996): Önkritikus modernség. Új eszményképek a kultúrák kapcsolatában. Regio, 4. sz., 3–17. o.

Mannheim, Karl (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest.

McMichael, Philip (2000): Globalization: Myths and Realities; in Roberts, Timmons és Hite, Amy (eds) (2000): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden, Massachusetts–Oxford, England, 274–292. o.

Melegh Attila (1999): Új téglák, régi falak. Kelet-Európa a New York Times civilizációs térképén. 2000, június, 17–28. o.

Melegh Attila (2001a): Tiltott határátlépés. Bevezető. Replika, június, 43–44. sz., 109–113. o.

Melegh Attila (szerk.) (2001b): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 109–192. o.

Mester Dóra Djamila (2001): Medvetánc. Oroszország angolszász sajtótükörben. Replika, június, 43–44. sz., 113–132. o.

Mignolo, Walter D. (1998): Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures.. In Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (1998) (eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, Walter D. (2000): Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Neumann, Iver B. (1999): Uses of the Other: “The East” in European Identity Formation. University of Minnesota Press, Minneapolis.

Neumann, Iver B. (2000): Forgetting the Central Europe of the 1980s. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 207–218. o.

Said, Edward (1978): The problem of Textuality. Two Exemplary Positions. In Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York, 673–714. o.

Said, Edward (2000): Orientalizmus. Európa, Budapest.

Schweder, Richard. A. (1993): “Why Do Men Barbecue?” and Other Postmodern Ironies of Growin Up in the Decade of Ethnicity. Daedalus. Winter, 279–308.o.

Sklair, Leslie (1999) Competing Conceptions of Globalization. Journal of World-Systems Research, Vol. 5, No. 2, Spring. (http://csf.colorado.edu/wsystems/jwsr.htm).

Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York.

Tamás, Gáspár Miklós (1999): Törzsi fogalmak I.–II. Atlantisz, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya Népszabadság, március 29: 21.

Todorova, Maria (1997a): Imagining the Balkans. Oxford University Press, Oxford.

Todorova, Maria (1997b): Hierarchies of Eastern Europe: East Central Europe versus the Balkans.

(http://www.xs4all.nl/~pressnow/about/debate/contribution/todorova.html).

Todorova, Maria (2000): Isn’t Central Europe Dead? A Reply to Iver B. Neumann. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 219–234.o.

Vajda Mihály (1981): A marxizmus és a kelet-európai tanulságok. Magyar Füzetek 8., Paris.

Vajda Mihály (1989): Ki rekesztette ki Oroszországot Európából? Reflexió Milan Simečka “Más civilizáció? Egy másik civilizáció” című cikkére. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 158–162. o.

Várhegyi Vera (2001): Kettős kötés. Latin-Amerika reprezentációi angol, francia, illetve portugál és spanyol nyelvű enciklopédiákban. In Melegh Attila (szerk.) (2001): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 157–170. o.

Welsh, Jack (1999): Beszéd a Hotel Intercontinentalban (American Chambers of Commerce). Július. Gépelt szöveg.

Wallerstein, Immanuel (1997): Eurocentrism and its Avatars: The Dilemmas of Social Science. New Left Review, No. 226, 93–108. o.

Wolff, Larry (1994): Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford University Press, Stanford.

 

 

Elemzett honlapok (2000 május)

AES (Utilities: Gas & Electric) (N/A) (471): www.aesc.com

American International Group, AIG (Insurence: P & C stock) (76) (22): www.aig.com.

Chemonics: www.chemonics.com

Center for International Private Enterprise, CIPE: www.cipe.org

Citigroup. Citibank (Diversified Financials) (16)(7): www.citi.com. vagy www.citigroup.com vagy www.citibank.com

Coca-Cola (Beverages) (201) (83): www.cocacola.com

Exxon (Petroleum Refining) (8)(4): www.exxon.com vagy www.exxon.mobil.com

European Bank for Reconstruction and Development, EBRD: www.ebrd.com

Ford Motor Company (Motor vehicles and Parts) (3)(4): www.ford.com

Ford Foundation: www.fordfound.com

FORTUNE 5 HUNDRED: www.fortune.com/fortune/fortune500

General Electric, GE (Electronics, Electrical Equip.) (9)(5): www.ge.com

General Motors (Motor vehicles and Parts) (1)(1): www.gm.com

GTE (Telecommunications) (129)(45)

Hewlett-Packard, HP (Computers, Office Equipment) (41)(13): www.hp.com

International Research & Exchange Board, IREX: www.irex.com

Johnson & Johnson (Pharmaceuticals) (144)(43): www.jnj.com

Marriott International (Hotels, Casinos, Resorts) (N/A) (206): www.marriott.com

Nokia (Electronics, Electrical Equipment) (283) (N/A): www.nokia.com

Philip Morris (Tobacco) (27)(9): www.philipmorris.com

Procter & Gamble (Soaps, Cosmetics) (61)(23): www.pg.com

The Rockefeller Foundation: www.rockfound.org

SBC Communications (Telecommunications) (12)(104): www.sbc.com

US Agency for International Development, USAID: www.info.usaid.gov

Volkswagen (Motor vehicles and Parts) (17) (N/A): www.volkswagen.de

The World Bank Group: www.worldbank.org

Xerox: (Computers, Office Equipment) (182): www.xerox.com

 

 

Jegyzetek

 

^* A tanulmány egy készülő angol nyelvű kötet (East in the East. Globa­lization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe) egy fejezetén alapul. A könyvírást az RSS támogatta. (Grant no. 651/1999) A tanulmány írása során többen nagy segítségemre voltak. A Rutgers egyetemen való tartózkodás intézményi hátterét Böröcz József a Hungarian Hungarian Institute at Rutgers University igazgatójaként biztosította. Emellett még a szöveg korábbi változatára tett megjegyzései úgyszintén nagyon fontosak voltak. Eric Kaldor nemcsak kommentálta a szöveget, hanem egy interjús anyagot is rendelkezésemre bocsátott. Külön köszönet illeti Kovács János Mátyást, aki a “Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globalizációról” (2000. Sík Kiadó) című készülő, és e tanulmányt is tartalmazó kötet összeállításakor rendkívül alapos szerkesztői munkát végzett. Köszönet úgyszintén Kovács Évának, Claude Karnoouh-nak és a Kovács János Mátyás vezette globalizációs munkacsoport minden egyes tagjának. A tanulmány státustörvényről szóló része megjelent franciául és angolul a következő helyeken: Melegh, Attila (2002). Globalization, Nationalism and Petit Imperialism. Romanian Politics and Society. Vol. 2. No. 1 pp. 115–129; French version (2001). Mondia­lisation, nationalisme et petit imperialisme. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

 

¹ E felosztás és a felosztás hatalmi technikaként való használatának irodalma ma már óriási. Magam a kelet-európai térség szempontjából a következő műveket tartom kiemelkedően fontosnak: Bakiæ-Hayden, 1995; Böröcz, 2000a, 2000b; Dussel, 1998; Goldsworthy, 1998; Mignolo, 2000; Neumann, 1999, 2000; Said, 1978, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000; Wallerstein, 1997; Wolff, 1994. Módszertani és társadalomfilozófiai szinten e kérdésben számomra Foucault a leginkább mérvadó (lásd Foucault, 1972, 1974, 1991, 1992, 1999).

² E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan eszerint az értelmezési keret szerint készülnek. Chirot 1999, 2001

³ A vitáról lásd Bojtár és Melegh, 1989; Dancsi, 2001; Neumann, 1999, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000. A kelet-európai térségekről szóló diskurzus: Antohi, 2000; Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000, 2001a, 2001b. Böröcz tipológiájában a fenti különbségtétel a modernizációs és a globalizációs felfogás között nem hangsúlyos (Böröcz, 2000a).

⁴ A Hajnal vonal és az azt követő történeti demográfiai irodalom Európát két részre bontja a házasodási és háztartáskialakítási formák szerint. Ennek diszkurzív elemzése bővebben a készülő könyvben.

⁵ Utalva Patricia Alleyne-Dettmers elemzésére.

⁶ Megerősíti Barber (1995).

⁷ A bővebb kifejtés: Huntington, 2000: 77–116.

⁸ Lásd a “the West and the rest” mondandójú térképeket Huntington könyvében (Huntington, 2000: 13–47).

⁹ AES, AIG American International Group, Citibank, Coca Cola, Exxon-Esso, Ford Motors, General Electric, General Motors, GTE, Hewlett-Packard, Johnson and Johnson, Marriott, Nokia, Philip Morris (Kraft Food International), Procter and Gamble, SBC Communication, Volkswagen-Audi, Xerox.

¹⁰ Chemonics, CIPE, EBRD, Ford Foundation, IREX, Rockefeller, USAID, World Bank.

¹¹ Eljárásunk közel áll a narratív élettörténet-interjúk objektív hermeneutikai elemzésének abduktív módszeréhez, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nemcsak egy szereplő szövegének szerkezetét kutatjuk kérdés-felelet játékkal, hanem különböző szereplők különböző megnyilvánulásait kapcsoljuk össze, miközben egy-egy ponton mi is megállunk, hogy rövid “narratív” elemzést végezzünk. Nagy segítségünkre van, hogy az 1980-as évek elején felbukkanó Kelet-Nyugat diskurzus rendjéről már ismerünk hosszabb elemzéseket (Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000a, 200b, 2001a, 2001b; Melegh, 1999; Said, 2000; Todorova, 1997, Wolff, 1994 stb.), így ezek a globális szereplők szellemi térképeivel viszonylag szabályozott formában összekapcsolhatók.

¹² Lásd Böröcz, Hankiss és Melegh kommentárjait Böröcz (1999b) írásában.

¹³ Az “Európa” szó használatáról lásd Böröcz, 2001a és 2001b.

¹⁴ A lejtő és a Kelet-Nyugat felosztás összekapcsolása már benne volt a felvilágosodás korának Kelet-Európa-fogalmában, amikor is megjelent a civilizációs fok gondolata (Wolff, 1994), másrészt többen felfigyeltek rá elméleti vagy kevésbé elméleti fejtegetéseikben. Böröcz átfogóan elemzi, hogy a társadalomtudományi szövegekben miképpen függ össze tengelyszerűen a hely s a lineárisan elképzelt fejlettség és idő (Böröcz, 2000a). Bakić-Hayden pedig bevezeti a “nesting orientalism” fogalmát, amely éppen a görgetett orientalizmus tételét fejti ki Jugoszlávia kapcsán. Ebben a “Kelet” nem egy “hely”, hanem egy “projekt”, és a “fokozatok” hierarchikusak [Bakiæ-Hayden, 1995; lásd még Neumann és Todorova vitáját Neumann, (2000), Todorova, (2000)].

¹⁵ A Financial Times 2001-ben 51 országról, régióról vagy városról adott közre mellékletet. Ezekből válogattam ki 27-et úgy, hogy minden nagyobb európai térség képviselve legyen, de más térségekből is választottam egy-egy országot. A választást ellenőriztem abból a szempontból is, hogy a kimaradó országmellékletek megváltoztatnák-e az elemzést.

¹⁶ Az EU-normákról lásd Böröcz, 2001b; a dél-európai államok elutasításáról Melegh, 2001a; Mignolo, 2000; Várhegyi, 2001.

¹⁷ A keleti bővítés e logikájáról lásd Böröcz, 2001a, 2001b.

¹⁸ Az Oroszországról szóló gazdasági diskurzusokról lásd Mester, 2001.

¹⁹ Mannheim utópia fogalmát, a liberális utópia fogalmának konkretizálása nélkül Böröcz is használja a magyarországi közgazdasági diskurzusok elemzésekor. Lásd Böröcz ,1999a.

²⁰ A mimetikus versengésről lásd Calinescu, 1989.

²¹ E szólás Őri Péter bon motja.

²² Többek között Lezsák Sándor, Hargitai János és Révész Máriusz utalt rá: A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401, http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

²³ Az orientalizmus kapcsán lásd Said, 2000: 71–72.o.

²⁴ Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya, Népszabadság, március 29: 21.

Sokan, főleg a harcos antifasiszta mozgalmak úgy gondolják, hogy a Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában a fasizmus feléledését jelenti. Ám ez tévedés: valójában egy történelmi előzmények nélküli, atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel.

A Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában újra napirendre tűzte a “harmadik generációs” nacionalista-populista pártok ideológiai jellegének kérdését, amelyeket a harcos antifasiszta mozgalom – de egyes szakértő elemzők is – a hagyományos szélsőjobboldali, sőt, fasiszta mozgalmak közé sorolnak.¹

Tévesen, hiszen valójában olyan atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel. Kétségtelen: léteznek továbbra is önmagukat tekintélyelvű, fasiszta, sőt, nemzetiszocialista eszmék alapján meghatározó politikai alakulatok, ezek azonban mára marginálisakká váltak, miközben egyre inkább teret nyernek olyan, történelmi előzmények nélküli s korábbi szélsőséges ideológiákhoz nem kötődő pártok, amelyek – úgy tűnik – megoldást kínálnak egy zárt, széles konszenzust élvező s az ultraliberális gazdasági és szociális modellel szorosan összefonódó politikai alternatíva számára.

A harcos, neonáci szélsőjobboldal valójában sehol, még Németországban sem képvisel valós veszélyt. A Nationaldemokratischer Partei Deutschlands (NPD), az újnácizmus legális változata, amelynek betiltását egyébként a hatóságok fontolgatják, 1998-ban csupán 6000, 2000-ben pedig 6500 taggal rendelkezett. Annak dacára, hogy vezetője egy karizmatikus figura, Horst Mahler, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) korábbi ügyvédje és tagja, aki antiszemita megszállottsága folytán odáig jutott, hogy Németországnak elkerülhetetlenül szakítania kell a Soah által okozott tabukkal és bűntudattal. Ami a Deutsche Volksuniont (DVU) illeti, ez a revansizmust és az irredentizmust a náci időszak bizonyos fokú rehabilitálásával kombinálja, s támogatói a keleti tartományok zömében fiatal, talajt vesztett, munkás – az egykori Német Demokratikus Köztársaság szociális és gazdasági elrendezettsége iránt gyakran nosztalgiát tápláló – rétegei közül kerülnek ki. A DVU is elveszítette korábbi lendületét: 1998-ban még 12,9%-nyi szavazatot szerzett Saxe-Anhalt tartományban, a 2002. április 21-i választásokon viszont már listát sem állított. Ebben a Kereszténydemokrata Párt (CDU) keményebb politikai irányvonala és a Schröder-kormánnyal szembeni offenzívája alighanem éppúgy szerepet játszott, mint az ex-kommunista Demokratikus Szocializmus Pártjának (PDS) megerősödése.

Európa déli részén a falangizmus, a salazarizmus és a görög ezredesek diktatúrájának örökségét képviselő pártok szétforgácsolódtak. Spanyolországban az 1999. júniusi európai parlamenti választásokon elindult öt falangista vagy radikális párt együttvéve a szavazatok kevesebb, mint 1%-át kapta meg, s a szétesés hasonló eredményekhez vezetett a 2000. évi spanyol törvényhozási választásokon is: a francia Nemzeti Fronthoz közeli Democracia Nacionalnak a voksok 0,1%-ával kellett beérnie. Portugáliában a neosalazarizmus kudarca még szembeszökőbb: az Aliança Nacional örökébe lépő Partido Nacional Renovador csupán 0,07%-os eredményt ért el, míg a jobboldali-konzervatív Partido Popular, amelynek egyik szárnya EU-ellenes nézeteket hirdet, 8,75%-os rekord nagyságú szavazatarányt produkált.

Végül Olaszországban az Alleanza Nazionale (AN) előretörése nem sok esélyt hagy az át nem igazolt újfasisztáknak. Az AN jelenleg három áramlatra oszlik: Gianfranco Fini híveire – vezetőik Ignazio La Russa és Maurizio Gasparri –; ez az áramlat az, amely a franciaországi elnökválasztás első fordulója, április 21. után elutasított bármilyen kapcsolatot Jean-Marie Le Pen pártjával; egy mérsékelt, “de Gaulle-i” irányzatra, Altero Matteoli, Domenico Nania és Adolfo Urso vezérletével, amely elnöki rendszer megteremtésének szószólója valamint a Giovanni Alemano és Francesco Storace, Latium tartomány elnöke vezette Destra sociale-ra, amely a legközelebb áll a szociális fasizmus ideológiájához.

Az Alleanza Nazionale az olasz társadalmat foglalkoztató kérdések többségében e három irányzat között egyensúlyoz, s az olaszországi pártok sorában nem számít a legreakciósabbak közé, amennyiben vallási kérdésekben viszonylagos közömbösséget mutat. Így az abortuszról és a magániskolákról szóló törvények felülvizsgálata ügyében a Rocco Buttiglione-féle katolikus párt (CCD) az, amely – a tradicionalista-katolikus Egyesülés és Felszabadítás mozgalom hatására – nyomást gyakorol Berlusconi kormányára. Ilyen körülmények között, a Szociális Mozgalom – Háromszínű Láng, amelynek élén Pino Rauti, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) radikális szárnyának vezére, a Salo-i Köztársaság egykori “frontharcosa” áll, a 2001. májusi szenátusi választásokon a voksok csupán 0,3%-át kapta.

Ilyenformán Európában a “kemény” jobboldalnak ma azok a pártjai növelik befolyásukat, amelyek bár vállalják a tekintélyelvű mozgalmak ideológiai örökségének bizonyos részét, ám mind beszédmódjukat, mind szervezeti felépítésüket korszerűsítették. Egyfajta protekcionista, ultra­liberális kapitalizmust képviselnek; formálisan elfogadják a parlamenti demokráciát és a pluralizmust, s immár az intézményes keretek modernizálását, nem pedig a velük való szakítást hirdetik. Önmeghatározásuk közös eleme a nemzeti érdekek elsőbbsége, azaz a politikai, gazdasági és szociális jogok kizárólagos fenntartása a “tősgyökeres” nemzettagok számára. Egyforma ellenszenvvel viseltetnek a multikulturális társadalom eszméje iránt, amelyet mindennemű társadalmi diszfunkció forrásának tartanak. Korlátozni kívánják ezért a bevándorlást, illetve szeretnék megfordítani a migráció irányát a nem-európai származású betelepültek kiakolbolításával.

A francia Nemzeti Front (FN) e “vegyes formációk” kétségtelenül legjelentősebbike. Az FN által hirdetett “nacionalista kompromisszum” politikája a szélsőjobboldal különböző ideológiai hagyományai egyesítőjének szerepét tölti be, miközben Le Pen megnyilatkozásai a “zsidó internacionáléról” az 1930-as, 40-es évekre visszanyúló “rögeszmék” továbbélését mutatják.

Az FN gazdasági és szociális programja mindenesetre, amely idáig a szabadfoglalkozásúak, valamint a kis és közepes méretű vállalkozások vezetőinek választótáborát kívánta megnyerni, lényegét tekintve ultraliberális jellegű: a jövedelemadó megszüntetésének követelése – Jean-Claude Martinez ötlete –, a “fiskális szemlélet” állandó elutasítása, vagy a 35 órás munkahétről szóló törvény elvetése egyaránt arra utal, hogy Le Pen – miként a választások első fordulójának estéjén kijelentette – “gazdasági értelemben jobboldali”, noha sietett leszögezni azt is, hogy ugyanakkor “szociálisan baloldali” és “mindenekfelett francia”.

Ez lényeges kiegészítés egy immár tíz éve többségében népi választói rétegek körében népszerűségre szert tett párt számára, amely 1995 őszén e rétegekre tekintettel hirdette meg “szociális fordulatát”. Hogy miben áll e “fordulat”? Az állam szociális és gazdasági szabályozó szerepének rehabilitálásában – feltartóztatandó a liberális globalizációt. A Nemzeti Front szemszögéből azonban ez korántsem az állam újraelosztó politikájának vagy gazdasági szerepvállalásának előtérbe állítását jelenti: az állam a megmaradt szociális juttatások és jogok (foglalkoztatás, lakás, oktatás-képzés) előnyeiből kizárólag a nemzeti szempontok szerint kiválasztott állampolgárokat kívánja részesíteni.

Az FN-féle állam az ultraliberális globalizáció nyomán magukra maradtak, feleslegessé váltak megnyugtatása érdekében csendőrállamá alakul át, s diskurzusának középpontjába a közbiztonság és az erkölcsi lazaság kérdését állítja. A globalizáció posztulátumainak meg nem kérdőjelezését (leszámítva egyfajta “elvi” amerikaellenes retorikát) néhány olyan látványos jelszó hivatott leplezni, mint a kilépés az Európai Unióból – aminek hangoztatása persze sokkal egyszerűbb, mint a nemzetek Európájának megkerülhetetlen felépítése –, vagy a frankhoz mint fizetőeszközhöz való visszatérés.

Ugyancsak meglehetősen ambivalens képlet a másik nagy “vegyes párt”, a Vlaams Blok (Flamand Tömörülés, VB) is. Bár továbbra is hivatkozik Joris Van Severen nacionalista “sorsközösség”-eszméjére s olyan baloldalról jött, flamand kollaboráns-nacionalista teoretikusokra, mint Genri De Man vagy Edgar Delvo, magába foglal egy liberális áramlatot is, amelyet Alexandra Colen képvisel, aki Margaret Thatchert dicsőíti – mondván, hogy “országát megszabadította a szakszervezetek diktatúrájától” –, s az amerikai Dick Armey libertariánus téziseit ismétli.

A közkeletűen “szélsőjobboldalinak” tartott pártok közül a legsikeresebbek a skandináv országokban működnek. Dániában a Pia Kjaersgaard asszony által vezetett Dansk Folkeparti (Néppárt) 12%-ot szerzett a 2001. novemberi parlamenti választásokon, míg Norvégiában Carl Ivar Hagen pártja, a Fremskridtspartiet (Haladás Párt) 1997-ben 15,3%-ot ért el. E politikai formációk populizmusának forrása inkább a prosperitás, mintsem a válság (a norvégiai munkanélküliség nem számottevő, az olajbevételek magas életszínvonalat biztosítanak), választótáboruk a középosztály, az önálló vállalkozók s egyre növekvő mértékben a munkásság soraiból kerül ki. A norvég Haladás Párt mégis a munkaerőpiac teljes körű deregulációját hirdeti, beleértve a minimálbér megszüntetését is.

Ahogyan Tor Bjorklund és Jorgen Goul Andersen rámutatott² , ezekben az országokban, ahol a jóléti állam vívmányai mind a polgári, mind a szociáldemokrata kormányok alatt érintetlenek maradtak, a munkásosztály hűsége a baloldal iránt kezd megrendülni, s vele a munkás hagyomány autoriter komponense kerekedik felül, amely csak az “új jobboldalban” tud megtestesülni.

A tekintélyelvűség abban is kifejezésre jut, hogy ezek az etnikai és vallási tekintetben hagyományosan homogén társadalmak elvetik a multikulturalizmus felé való nyitást. A dán helyzet különösen aggasztó: a Néppárt a parlamentben immár abban a helyzetben van, hogy a törvényalkotás terén rákényszerítheti akaratát a liberális-konzervatív koalícióra: elfogadásra kerülhet például egy olyan törvény, amely a 24 évnél fiatalabb, azonos nemzetiségű külföldieknek megtiltja, hogy házasságot kössenek. A családegyesítés terén bevezetendő korlátozás, a tartózkodási engedély megszerzéséhez szükséges eljárás elnyújtása, vagy a rasszizmus vétségének kiiktatása a büntető törvénykönyvből szintén napirenden szerepel Dániában. Ez az idegengyűlölő, sőt rasszista – mindenekelőtt muzulmánellenes – jelleg a szóban forgó irányzat egészére jellemző, beleértve a francia Nemzeti Frontot is. Fontos szerepe volt a korábban Jörg Haider által vezetett osztrák Szabadság Párt (FPÖ; 1999-ben 26,9%), valamint a Christophe Blocher-féle svájci Demokratikus Centrum Unió (UDC; 1999-ben 22,6%) sokszor elemezett³ felemelkedésében is.

Néhány más, még ennyire sem kategorizálható politikai alakulat az utóbbi időben tűnt fel. Ilyen Hollandiában Pim Fortuyn listája, illetve a Leefbaar Nederland mozgalom. Az előbbi a szavazatok közel 34%-át szerezte meg a 2002. márciusi helyhatósági választáson Rotterdamban, s a május 15-én sorra kerülő parlamenti választásokon a szavazatok mintegy 20%-ára számíthat; az utóbbi pedig az említett helyhatósági választáson az első helyen végzett Almere-ban, Eindhovenban és Hil­versumban, igaz, országos szinten csupán a biztos szavazók 3,1%-ának támogatását bírja. Észak-Németországban a Partei Rechtsstaatlicher Offensive (PRO), amelyet Ronald Schill ügyvéd hozott létre, látványos sikert (19,4%) ért el a ham­burgi tartományi választáson, 2001 szeptemberében, illetve kevésbé jelentőset (4,9%) Saxe-Anhaltban, 2002 áprilisában.

Mi a közös ezekben a pártokban? Először is, a protestáló-populista jelleg: a két holland politikai alakulat megkérdőjelezi az országot kormányzó “ibolyaszínű koalíció” rendszerét, a PRO pedig a CDU-t azzal vádolja, hogy nem eléggé jobboldali (miközben támogatásáról biztosítja Edmund Stoibert a szep­temberben sorra kerülő választásokon). A másik közös elem: a “törvény és a rend” problémája, összekötve a bevándorlás elutasításával: az említett hollandiai formációk a túlzottan megengedő holland törvények korlátozásának szükségességét állítják előterébe, s a kérdést az észak-afrikai, főként pedig a marokkói közösség kriminalitására hegyezik ki; a PRO, amelynek vezetője belügyminiszter lett Hamburgban, programját a bűnözés felszámolására korlátozza. Végül: valamennyi esetben országos ambíciójú, helyi kezdeményezésekről van szó: a Leefbaar Nederland helyi listákat egyesítő koordináció gyanánt működik, a PRO pedig, bár úgy döntött, hogy nem állít jelölteket a 2002-es Bundestag-választásokon, országszerte erősíteni szándékozik jelenlétét.

Érdemes felhívni a figyelmet egy másfajta hasonlóságra is, amely az említett (és más hasonló) politikai formációk vezető figuráinak személyes arculatára vonatkozik: a szóbanforgó vezetők – miközben a néphez szólnak, sőt, hangsúlyozzák alacsony származásukat (Le Pen “ismerte az éhséget és a hideget”; Christophe Blocher, a szegény lelkész fia) – legtöbbször jómódúak, sőt dúsgazdagok: Blocher milliárdos egy multinacionális, vegyipari cég élén; Ulrich Marseille, a PRO listavezetője Saxe-Anhaltban, nyugdíjasház-hálózat alapításából szerzett vagyont.

Jelképes erejű eset Jörg Haideré, aki zsidók kifosztásából származó családi vagyont örökölt, s a magánszektor egyik fiatal, vezető káderét (Karl Heinz Grasser pénzügyminisztert) és a gyáriparosok vezetőjét, Thomas Prinzhornt vette maga mellé. A koalíció FPÖ-s miniszterei egyébként, a “nulla deficit”, a nyugdíjak jövője és a családpolitika kérdésében, munkás-szavazóbázisuk érdekeivel ellentétes irányt követnek, ami magyarázat lehet arra, miért szorult vissza a párt a koalíciós kormányba való, 2000 eleji belépése óta lezajlott időszaki választásokon.

A szélsőjobboldal pártjairól adott áttekintés felveti a kérdést: lehet-e még fasiszta alakulatokról beszélni, s elsősorban ezek ideológiai folytonosságát elítélni a jobboldali radikalizmus előtti, történelmi megnyilvánulásokkal? Úgy tűnik, inkább a régi sémákkal való szakítás az, amire figyelmet kell fordítani.

Az újfajta szélsőjobboldal reakciós jellegű tiltakozási forma a jobb- és a baloldalnak az ultraliberalizmus és a globalizáció posztulátumaihoz való tömeges csatlakozásával szemben. A baloldalnak azzal, hogy eltávolodik a népi rétegektől, és egy önmagát reprodukáló, technokrata és bürokratikus beszédmódba zárt elit segítségével kormányoz, kétségtelen a felelőssége. Ezt egyedül a jobb- és baloldal közötti különbözőség újbóli világossá tételével lehet jóvá tenni, illetve azzal, ha az állam ismét a közjó érdekében való cselekvés középpontjába kerül.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Yves Mény szerint, “a Nemzeti Front populizmusának sajátos vonása, hogy az általa felvállalt vezető szerep magába foglalja a fasiszta örökséget is. A NF olyan mélyen kötődik szélsőjobboldali értékekhez, hogy nem léphet szövetségre a hagyományos jobboldallal.” Liberation, 2002. április 24.

² “Radical Right-Wing Populisme in Scandinavia”, in: Paul Hainsworth (szerk.): The Politics of the Extreme Right, From the Margin to the Mainstream, Pinter, London-New York, 2000.

³ V.ö. Paul Pasteur: “Autriche, pourquoi la dérive”, Le Monde diplomatique, 2000. március; Peter Niggli: “La droite radicale perce en Suisse”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

 

A visegrádi országok szélsőjobboldali pártjainak mondanivalója részben a történelmi hagyományokból, részben a rendszerváltás kudarcélményéből, és részben a globalizáció élményéből táplálkozik.A szerző a közös vonások mellett az eltérésekre is rámutat

A demokratikus erők ma Európa-szerte nyugtalanok a jobboldali radikális pártok és mozgalmak erősödése és az általuk mozgósítható választók számának növekedése miatt. (Vö. Betz, 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996, Kühnl 1998, Ramet 1999.) Ez a trend Európa nyugati és keleti felén egyaránt kirajzolódik, még ha okai és politikai tartalma néhány tekintetben el is tér egymástól. A nyugat-európai politikai klímaváltozás a poszt-indusztriális korszak beköszöntével és a posztmodern értékváltozással áll összhangban, pontosabban azzal a mélyreható társadalmi átalakulással és a belőle eredő konfliktusokkal, amelyek szorosan kapcsolódnak a neoliberális gazdaságpolitikához és a globalizáció következményeihez, például a fokozott mértékű bevándorláshoz. A kelet- és közép-európai jobboldali radikális tendenciák hátterében elsősorban az 1989-es rendszerváltozás óta végbemenő átalakulási folyamatokkal kapcsolatos traumatikus tapasztalatok állnak. Ebben az írásban azt tárgyalom, hogy az ún. kommunista rezsimek összeomlása után meginduló demokratizálással miként törhettek elő ismét szélsőjobboldali erők is a kommunizmus előtti időkből. Ehhez azoknak a konfliktusforrásoknak a feltárására is szükség van, amelyek táplálták a jobboldali radikalizmus fellépését Kelet- és Közép-Európában, és meghatározták politikájuk tartalmát. Arra is kitérek, hogy az ilyen pártok politikai potenciálja mennyire vethető össze egyáltalán a hasonló jellegű nyugat-európai pártokéval. Elemzésemet azonban részben terjedelmi okokból, részben kellő információk hiánya miatt, elsősorban az ún. visegrádi országcsoportra korlátozom. Azaz elsődlegesen az úgynevezett reform-országokat tartom szem előtt, amelyek élen járnak az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatban; a poszt-szovjet régiót és a Balkánt, amelyek külön elemzést igényelnének, csak mellékesen említem.¹

Mielőtt rátérnék a kelet-közép-európai helyzetre, előbb szükség van a szélsőjobboldali, jobboldali radikális és populista terminusok meghatározására, hogy pontosabban körülhatároljuk a vizsgálat tárgyát. A politikai spektrumnak jobb- és baloldalra való hagyományos megoszlása következtében minden párt, amely e spektrum szélső pólusain helyezkedik el, bizonyos joggal nevezhető szélsőségesnek. Azonban a szélsőjobboldalisághoz rendszerint tartalmi ismérvek is járulnak, olyan politikai és ideológiai ismérvek, mint amilyen a nacionalizmus vagy egyenesen a sovinizmus, a rasszizmus és antiszemitizmus, általában az intolerancia bármiféle kisebbséggel szemben, az idegenellenesség, és gyakran még a konfliktus-megoldás erőszakos módszerei iránti vonzódás is. Ennek megfelelően a szélsőjobboldaliságnak többféle megjelenési formája is lehetséges, amelyek a fenti ismérvek különböző súlyozásából illetve előfordulásából vagy hiányából kombinálódnak össze. Ezáltal a fogalmat gyakran nagyon eltérő pártokra alkalmazzák. Az újabb tanulmányok főleg két válfajuk között tesznek különbséget: a régi, hagyományos neofasiszta, és az új, “posztindusztriális” jellegű szélsőjobboldali pártok között, még ha nem is mindig egyszerű pontosan definiálni a köztük lévő különbséget (Mudde, 2000a, 16 skk.). A globalizáció kihívása és az Európai Unió fejleményei Nyugat-Európában a nyolcvanas években egy újfajta jobboldali radikalizmus kifejlődéséhez járultak hozzá, amely el akar határolódni az ódivatú szélsőjobboldaltól, annak demokrácia-ellenességétől és az erőszakhoz való vonzalmától. Szélsőjobboldaliként besoroltatni ma eleve stigmával ér fel, amelynek néhány országban – nevezetesen Németországban – súlyos jogi következményei is vannak. Ezzel szemben a jobboldali radikalizmus vagy jobboldali populizmus fogalma éppen ezt a különbséget hivatott kifejezni, amely ezen új, mérsékeltebb vagy modernebb szélsőjobboldal és a hagyományos – a történelmi fasizmussal összekapcsolt – szélsőjobboldal között fennáll. Az ilyen új pártok és mozgalmak hívei és követői ugyan radikálisan elutasítják a fennálló társadalmi-kulturális rendszert, ellenérzésük van az individualizmussal és a szabad piaccal szemben, rendszerint egy erős államot követelnek, de nem vitatják el eleve a demokrácia legitimitását (Betz, 1994, 4.). Bár politikailag radikálisak, de harci eszközeikben nem mondhatók szélsőségesnek. Ezért nevezik őket gyakran posztfasisztának, vagy ahogy Tamás Gáspár Miklós kifejezte, “reformfasisztának”. A történeti fasizmus néhány jellegzetessége ugyan megőrződött náluk, ha a konkrét politikai környezettől függő variációkban is: ilyen a társadalmi egyenlőségnek, vagy a marginalizált társadalmi csoportok integrációjának elutasítása. Tagadják az emberek egyenértékűségének eszméjét is, amint ez a gyakran tetten érhető rasszista előítéleteikben, a nyílt idegen-ellenességben vagy az olykor csak érzékelhető, de rejtett antiszemitizmusban kifejeződésre is jut.

A populizmus fogalma másra vonatkozik: arra, hogy a politikát rendkívül leegyszerűsítve ábrázolják, és gátlástalanul mozgósítják a félelmeket, ellenérzéseket és más negatív érzelmeket bizonyos hatalmi célok elérésére. A mai jobboldali radikálisok főleg populista módszerekkel teremtik meg választói bázisukat. A populista politikus mindig egy kollektíva – rendszerint a nemzet vagy nép, egy etnikum – nevében lép fel, redukálja a demokratikus politikai folyamat komplexitását. A populizmus tehát kevésbé a tartalomra, mint inkább a politikai stílusra vonatkozik. “A populizmus politikai stílus, amely a népre mint homogén entitásra hivatkozik, közvetlen kapcsolatot hirdet a nép és populista vezetője között, és egyfajta törzsasztal-diszkurzust űz a politikában.” (Mudde 2000b.)

Cas Mudde szerint a populizmusnak igen különböző történelmi formái léteznek. Kelet- és Közép-Európában, mint tudjuk, főleg a korai agrárius populizmusnak vannak mély hagyományai. A populisták elutasították az ipari kapitalizmust, mint kizsákmányoló, emberellenes, ráadásul idegenek (németek, zsidók) által fenntartott rendszert. Ezzel szembeállítják és az égig magasztalják a társadalom “egyedül egészséges” részét, a parasztságot, amelynek felkent képviselői a populista irodalmárok és politikusok voltak. A vér és rög misztikumának ez a hagyománya különös feltámadást ért meg Kelet-Európában a rendszerváltás után, még ha legyengített formában is, miután az új elitek egy csoportja eszközként használta fel ahhoz, hogy a poszt-kommunista hatalmi harcokban saját vezetési igényét általa legitimálja. (Ennek volt hazai kifejeződése a népies-urbánus vita új kiadása, amelye a kívülállók számára már alig érthető és magyarázható.)

Az agrárius populizmus hagyománya összekapcsolódik két másféle populizmussal. Az egyik a gazdasági populizmus; ez az állam által irányított zárt nemzeti gazdaságra törekszik, amely korrigálja a piaci mechanizmusokat, kiegyenlítő jellegű gazdaságpolitikát folytat, és elzárkózik a világgazdasági hatásoktól. A gazdasági populizmus válasz volt a történeti laissez faire kapitalizmus kihívására és az abból származó tömeges elnyomorodásra. Legismertebb történeti formája a peronizmus volt Argentínában. Mindkét eddig tárgyalt irányzat, az agrárius és a gazdasági populizmus is egyaránt felléphet a pártpolitikai spektrum bal- és jobboldalán. Az agrárszocialista mozgalmak millenáris elképzelései és a gazdasági populizmus sok elemét megvalósító kommunista politika a baloldali változatot példázzák, míg a jobboldaliakat a történeti fasizmus integrálta.

Ma ezzel szemben a populizmus harmadik változata, a politikai populizmus dominál, amely a “tiszta nép” és a “korrupt elit” dichotómiájában gondolkodik (Mudde, 2000b). A politikai populizmus arra törekszik, hogy a fennálló renddel szembeni növekvő ellenérzéseket a maga szekerébe fogja. Ebben nacionalista, idegen-ellenes és antiglobalista érzésekre támaszkodik. Tartalmilag a globalizált “szép új világgal” kapcsolatos szorongásokat lovagolja meg, illetve Európa keleti felén a poszt-kommunista országokban kialakult szociális helyzetből eredő társadalmi konfliktusokra épít.

Ezért a mai populista tendenciák, történelmi előképeik ellenére, már nem történelmi alapon, hanem inkább a mai demokratikus politika ellentmondásaiból értelmezhetők. A frissen elnyert szuverenitás kiüresedése, a társadalmi kiszolgáltatottságból eredő politikai elidegenedés, a közösségi szolidaritás felbomlása, illetve a szorongás az eddigi szilárd identitásoknak a globalizálódással összefüggő fenyegetettsége miatt – ezek azok a demokratikus politika előtt álló új kihívások, amelyek a populista politika mai táptalaját adják. Ezért van az, hogy míg a hagyományos neofasiszta pártok és csoportosulások ma ugyanolyan elszigeteltek maradnak, mint korábban, és rendszerint elvéreznek a választásokon, az új populista pártok és mozgalmak erősödnek, és olykor meghökkentő választási eredmények elérésére képesek. Igaz, hogy ezek a populista erők is gyakran folyamodnak a történelmi fasizmusból ismert gondolati panelekhez és politikai érvekhez, lényegében véve mégis új jelenségről van szó.

A kelet-közép-európai kontextusra áttérve, az egész régióban a nyugati radikális jobboldali populizmushoz hasonló tendenciákra bukkanhatunk. Az újonnan kifejlődött politikai pluralizmus keretei között ugyan neofasiszta csoportosulások is felléptek, s kihasználva a szabadságot, gyorsan megszervezték magukat. De ugyanolyan esélytelenek maradtak, mint Nyugaton. Ezzel szemben a populizmus sokkal erősebbé vált, sőt mint politikai stílus mindinkább benyomul a legnagyobb pártokba is, bár egyes pártokban inkább tetten érhető, mint másokban. Ez mindjárt rámutat egy lényeges különbségre is a jobboldali populizmus kelet- és nyugat-európai helyzete között. Nyugat-Európában a jobboldali populista pártok még az esetleg jó választási eredményeik ellenére is a demokratikus politikai nyilvánosság fekete bárányai. Meg kell küzdeniük az elismerésért, miközben a konzervatív demokraták határozottan elhatárolódnak tőlük. Európa keleti felén ezzel szemben az ilyen pártok először is sokkal provinciálisabbak, régimódibbak, ami azzal is magyarázható, hogy többnyire a kommunista uralom előtti populista hagyományokból merítenek, éspedig nemcsak az agrárius hagyományból, hanem a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmak és pártok – nálunk elsősorban a nyilaskeresztesek – eszmetárából is. Ennél is lényegesebb különbség azonban, hogy a radikális populista hagyomány mifelénk a középtől jobbra eső pártokban is erősen képviselve van. Ily módon a mérsékelt és a szélsőséges jobboldal határai gyakran képlékenyek, néhány kérdésben alig különböztethetők meg egymástól. Ennek fő oka az, hogy a gyenge konzervatív pártok a demokratikus baloldallal szembeni harcukban a populista tendenciákat szívesen használják fel eszközként. Míg tehát a jobboldali radikális pártok a nyugati demokráciákban peremjelenségek, Kelet- és Közép-Európában gyakran kisebb koalíciós partnerként szerepelnek a jobbközép pártok mellett, illetve a többség megszerzéséhez szövetségesként kínálkoznak számukra.

 

A jobboldali radikalizmus társadalmi gyökerei

 

Európa keleti felén a szélsőjobboldali tendenciák fellépése a kommunista rezsimek összeomlásával függ össze. A demokratikus áttörés Kelet- és Közép-Európában széles átalakulási folyamatot indított el, amelynek dinamikája a politikán túl megragadta a gazdaságot, sőt hamarosan az élet minden területét áthatotta. Az elhúzódó stagnálásból és válságból eredő rendszerváltás felszámolta a korábbi egypártrendszert, és további reformok útját egyengette. A politikában egyik napról a másikra új mozgalmak és pártok jöttek létre, és a szabad egyesületi szervezkedés nyomán a civil társadalom is kezdett újjáformálódni. A politikai átalakulás pedig megnyitotta az utat a piacgazdasági reformok, illetve az államosított ipar és a kollektivizált mezőgazdaság privatizációja előtt. Ezek a változások nemcsak a korábbi struktúrákat, kötődéseket és identitásokat ingatták meg, de széles rétegek puszta egzisztenciális biztonságát is. Amikor a politikai folyamat már nem tudta feldolgozni ezeket az új konfliktusokat, hamarosan láthatóvá váltak a demokratikus átalakulási folyamat árnyoldalai. Az egész régióban újra feltámadt egy túlfűtött nacionalizmus és radikális populizmus, bár nem mindenütt egyforma mértékben és hasonló intenzitással. Ez a fejlemény hamarosan visszafogta a fordulattal kapcsolatos kezdeti eufóriát. E vonatkozásban különösen katasztrofális hatása volt azoknak a fegyveres összetűzéseknek, amelyek az egykori többnemzetiségű országokban, a felbomló Jugoszláviában és a korábbi Szovjetunióban zajlottak. Senki nem becsülhette alá többé a szélsőséges ideológiák és politikák jelentőségét és erejét.

A Nyugat első reakciója az ámulat és elszörnyedés volt. Politikai esszéírók a történelem feltámadásáról és a démonok visszatértéről beszéltek, a harmincas évek démonaira, a fasizmusra célozva. A keleti posztszovjet térségben fellépő populista és szélsőjobboldali tendenciákat gyakran annak bizonyítékaként kezelték, hogy a kelet- és közép-európaiak politikai kultúrája alulfejlett. Ezek a népek olyan súlyos történelmi tehertételeket cipelnek magukkal, amelyek a feltevés szerint éretlenné teszik őket a demokráciára és a gyors európai integrációra. Az azóta feltárt részletesebb tények alapján ma már differenciáltabb kép bontakozik ki a térség populista és szélsőjobboldali tendenciáiról. A kezdeti sokk és tanácstalanság helyébe józanabb elemzések lépnek. Utólag inkább úgy tehető fel a kérdés, hogy vajon negyven évnyi baloldali diktatúra után valóban olyan meglepő volt-e egy éles jobboldali fordulat, egészen a szélsőségekig menően. Az a tény, hogy a radikális rendszerváltozást senki nem jósolta meg előre, ma érthetőbbnek tűnik, mint az a gyanútlanság, amellyel a rendszerváltás negatív szociális és politikai következményeit fogadták. A kelet- és közép-európai demokraták, ellenkezőleg, több joggal csodálkozhatnak azon, hogy ilyen tendenciák miként nyerhettek újra teret a nyugat-európai demokratikus jóléti államokban.

A szélsőjobboldaliság általános elemei, mint a nacionalizmus, rasszizmus, idegengyűlölet, és az erős állam eszméje (rendteremtő hatalomként és szociális korrigáló szerepében) a közép-kelet-európai kontextusban új aspektusokkal bővül, mint amilyen a szélsőséges antikommunizmus, az etnikai konfliktusok szítása, a pluralizmus-ellenesség és intolerancia mindenféle kisebbséggel szemben. De társulnak ehhez hagyományosabb elemek is, mint az Amerika-ellenesség, a nyugati konzum-kultúra általános elutasításának értelmében.

Miben kereshetjük a jobboldali radikális és populista áramlatok fellépésének legfontosabb okait? Részben persze az új demokráciák előtörténetében, mindenekelőtt a két háború közötti korszak újraélesztett tradícióiban, amelynek konfliktusait a kommunista diktatúra elnyomta és befagyasztotta. Akkoriban az egész régióban erőteljes populista tendenciák léteztek, s mindenütt fasiszta mozgalmak és pártok is felléptek. A háború előtti rezsimek – Csehszlovákia kivételével – tekintélyuralmi (autoriter) rezsimek voltak, legtöbbjük rövid úton a Harmadik Birodalom szövetségesévé is vált. Elnyomták, sőt üldözték a demokratikus erőket, és gyakran együttműködtek a Holocaust végrehajtásában. Politikailag leginkább exponált képviselőik a szovjet csapatok bevonulása elől Nyugatra menekültek. 1989 után sokan újra jelentkeztek, és néhányuk meg is próbált beszállni a posztkommunista politikába. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emigráció túlnyomóan jobboldali radikálisokból állt volna, ellenkezőleg. Demokraták alkották a messze legnagyobb részüket (magyar vonatkozásban például ’56-os menekültek). Az egyes országok helyzete azonban e tekintetben nagyon eltérő, és egyedi elemzést igényelne.

Ugyanakkor a jobboldali radikális tendenciák fő oka, mint korábban hangsúlyoztam, ennek ellenére nem az érintett országok tekintélyuralmi előtörténete iránti nosztalgiában, hanem sokkal inkább a mai átalakulás problémáiban gyökerezik. A gyökeres változások által életre hívott gazdasági, politikai, szociális és kulturális válság kedvezett a jobboldali radikális mozgalmak és pártok fellépésének, és meghatározza játékterüket. Nem mindenki volt képes mindjárt átállni az új viszonyokra. Különösen az átalakulási folyamat vesztesei feltehetően fogékonyabbak a populista és jobboldali radikális argumentációra, habár általánosságban ez nem állítható mindenkire nézve. Magyarországon például a MIÉP a maga követőit inkább az egykori “keresztény-nemzeti középosztály” tehetősebb leszármazottaiból verbuválja. Tagságának bizonyos értelmiségi felülreprezentáltsága viszont eredhet abból is, hogy az állam részleges kivonulása a kultúra finanszírozásából sokak egzisztenciája alól kihúzta a talajt, és megrendítette hagyományos, nemzeti kultúrahordozói identitásukat. Ahogy a politikai kultúra-kutatások is igazolják, nincs minden állampolgár szilárdan meggyőződve a liberális piacgazdaság áldásos voltáról, különösen, ha az munkahelyének és jövedelmének elvesztésével jár együtt. Ugyanakkor sokaktól idegen a politikai pluralizmus vagy a liberális tolerancia is.

A gazdaság transzformációs válsága a legtöbb állampolgárt igen keményen sújtotta, miközben eredetileg egészen mást vártak a rendszerváltástól. A (kevés kivétellel) magas eladósodottság, és a versenyképtelen gazdasági szerkezet radikális megoldásokat követelt, akár sokkterápia útján, akár fokozatosabb alkalmazkodási kényszer formájában. Száguldó infláció, növekvő munkanélküliség, a reáljövedelmek alapos megcsapolása mindenütt elkerülhetetlennek látszott, ha nem is azonos mértékben. Dimenzióiban ez a válság teljességgel összemérhető a harmincas évek nagy világgazdasági válságával. A transzformációs válság időszakában a GDP jelentősen, 15-40%-os arányban csökkent az egész régióban, és a reformországokban is csak 2000-re érte el ismét az 1989-es szintet. (Tóth-Grajczar 2001. 40. skk.) A reáljövedelmek erősen csökkentek, és még most is az 1989-es szint alatt maradnak, ráadásul a korábbinál lényegesen egyenlőtlenebb elosztás mellett. A szociális polarizációból és elszegényedésből adódó frusztrációval a demagógok mindig könnyen visszaélhetnek, miközben az eladósodási válság és a nyugati pénzen végbement privatizáció könnyen azonosítható bűnbakokat is felkínál: a nemzetközi (zsidó, német, amerikai) nagytőke és intézményei, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank formájában, amelyek úgymond szándékosan tönkretesznek bennünket. A mély szociális válság ingerültséget keltett, és fokozta az intoleranciát egyes kisebbségekkel (főleg a romákkal) szemben is, melyekre átirányíthatták az indulatokat.

A gazdasági és szociális válság mellett azonban ideológiai és politikai tényezők nem kevésbé hatottak a jobboldali radikális tendenciák fellépésére. Első helyen az újra felerősödő nacionalizmust kell említeni az egész régióban. A nacionalizmus a kollektív identitás ideológiai formája, amely éppen válságos időkben, a korábbi politikai és szociális kötődések felbomlásakor könnyű azonosulást kínál egy szélesebb közösséggel, és ezáltal biztonságot nyújt az elbizonytalanodott embereknek. Ernst Gellner angol kutató úgy vélte, hogy egy gyengén fejlett civil társadalomban (ami a kommunista uralom egyik következménye) a nacionalizmus a legkönnyebben hozzáférhető azonosulási forma széles tömegek számára. (Gellner, 1993.) Nem is annyira a fellépése kelt meglepetést, mint inkább a viszonylagos gyengesége és mérsékelt formája (legalábbis Közép-Európában). Intenzitása persze nagymértékben a rendszerváltozás körülményeitől függ. A nacionalizmus ott a legerősebb, ahol új állam keletkezett, és az új állami-politikai identitás ideológiai és kulturális alátámasztásra szorul. Ott, ahol ez a folyamat heves konfliktusokkal, sőt esetleg háborúkkal járt együtt, a nacionalizmus egészen a sovinizmusig fokozódott, és az identifikációt gyakran a rivális nemzetiségekkel illetve etnikumokkal szembeni gyűlölet érzése kísérte.

A másik forma a nacionalizmus szítása a régi vagy az új elitek legitimációs céljai érdekében. Az első esetben az egykori nomenklatúra éllovasai a kollektív ideológia kommunista válfajáról könnyűszerrel átnyergeltek annak nemzeti válfajára, s hogy megőrizzék a hatalmukat, éles nacionalista kurzust vezettek be. Ez főleg a Balkánon és a Szovjetunió dél-ázsiai utódállamaiban volt feltűnő. A második esetet azok a konzervatív politikusok képviselik, akik a nemzeti identitás és a nemzeti mítoszok erősítését korábban elvesztett és most visszanyert történelmi vezető szerepük legitimációjára kívánták felhasználni. Amint Miroslav Hroch fogalmazott (Hroch, 1993), az új ambíciózus elitek, akiknek váratlanul ölébe hullott a hatalom, bizonytalanságukban ideológiai támaszt kerestek. Integráló ideológiaként a historizáló nacionalizmusra hivatkoztak, és miután a népesség nem hajlott azonnal ennek a koncepciónak az elfogadására, valódi kultúrharc tört ki, melynek fő terepe a média feletti ellenőrzésért folyó küzdelem lett. A nacionalizmusnak persze nem kellett okvetlenül szélsőséges formát öltenie. Azonban a történeti kontinuitás helyreállításának jogos igénye egyszersmind a két háború közötti korszak nagyon problematikus tekintélyuralmi hagyományainak rehabilitációját is magával hozta. Eközben a konzervatív és a szélsőséges jobboldal között már a második világháború előtt sem voltak mindig világosak a határok. Ezért most sem egy modern, demokratikus, hanem egy sok antidemokratikus elemmel terhes konzervativizmus jött létre, amely jó hátteret és táptalajt kínált a szélsőjobboldali tendenciák megerősödése számára.

A rendszerváltás utáni első esztendők hektikus pártpolitikája és a széles közvéleményben ennek nyomán terjedő pártokkal szembeni ellenségesség is hozzájárult a jobboldali radikalizmus megerősödéséhez. A pártok szervezettségi foka általában rendkívül alacsony, inkább káder- mint tömegpártok, melyek egy vagy néhány vezéregyéniség köré tömörülnek. Ez jó talaja a politikai demagógiának, amely a szélsőséges megszólalásokat a figyelemfelkeltés eszközeként használja fel. A gátlástalan, durva kiszólások hozzájárultak a közéleti diskurzus nyersebbé válásához, és egyre lejjebb szállították a kimondhatóság erkölcsi küszöbét.

Mivel az átalakulási folyamat az egyes országokban nagyon különböző politikai feltételek közepette ment végbe, a mozgalmak és pártok a jobboldali szélsőségesség nagyon különböző megnyilvánulási formáit teremtették meg. A következőkben ezeket a szélsőséges tendenciákat elsősorban a visegrádi országcsoportban követjük nyomon, majd egy rövid kitekintéssel néhány következtetés levonására teszünk kísérletet.

 

Lengyelország és Magyarország

 

Lengyelország és Magyarország a nyolcvanas évek óta a demokratikus átalakulás éllovasa volt. A rendszerváltást követően mindkét országban markáns jobboldali radikális tendenciák léptek fel, eddig azonban a politikai rendszer peremén maradtak.

A lengyel szélsőjobboldaliságról írott kiváló tanulmányában, melyre a továbbiakban döntően támaszkodom, David Ost a lengyel radikális jobboldal fő problémájának azt a tényt tekinti, hogy ma nincs olyan plauzibilis ellenségük, akire a felgyülemlett gyűlöletet rázúdíthatnák (Ost, 1999, 88.). A két világháború közötti Lengyelországban létezett egy erőteljes populista hagyomány, amely főleg a kapitalizmus, a németek és a zsidók ellen irányult. Az ország elleni náci-német támadás az egyébként sem nagyszámú lengyel fasiszták politikája alól kihúzta a talajt. A háború után pedig a kommunisták integráltak sok populistát. Mára a helyzet nagyon megváltozott. Gyakorlatilag nincsenek már az országban zsidók, a német-lengyel kapcsolatok jók, a kapitalizmust pedig a szélsőjobboldali erők is támogatják, még ha úgy vélik is, hogy nagyon különböznie kellene jelenlegi formájától.

A hagyományos szélsőjobboldaliság a kommunista korszakban legfeljebb a lengyel emigráció köreiben élt tovább, miközben semmilyen szerepet nem játszott a kommunista uralommal szemben formálódó ellenzékben. Egyedül a Leszek Moczulski irányítása alatt álló radikális nacionalista KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) keretében, valamint néhány antiszemita publikációban jelentek meg szélsőséges tendenciák. Csak az 1989-es rendszerváltás után lépett színre a jobboldali radikalizmus, kezdetben a mérsékelt jobboldallal együtt. Mindkét mozgalom közösen és provokatív éllel lépett fel május elsején a Varsói Kultúrpalota épületében. A legismertebb mozgalom a “Lengyel Nemzeti Közösség” volt Boleslav Tejkowski vezetésével, amely a Szolidaritást mint a zsidó nacionalizmus lengyel-ellenes eszközét támadta. A további szervezetek közül a “Nemzeti Mozgalom” említésre méltó, amely a húszas évekből származó, Roman Dmowski által képviselt antiszemita tradíció nyomdokába lépett. Lengyelország a lengyeleké – hirdették, és azt hangoztatták, hogy a lengyel államnak a lengyel nemzet államának és nem pusztán a lengyel állampolgárok államának kell lennie (Ost, 1999, 94.). Mindkét említett szervezet kicsi volt, és csak néhány száz követője volt. Az első jól szervezett mozgalom a “Lengyel Nemzeti Front” volt Janusz Bryczkowski irányítása alatt (miután a politikust kizárták a Zöld Pártból). A demokráciát a nép becsapásaként szidalmazta az átalakulás kísérőjelenségei, így a magas munkanélküliség, a társadalom szétrombolása, a rablás és a korrupció miatt. Mindezért szerinte a kisebbségek a hibásak, a zsidók, a romák és a külföldiek, akik ellen gyakran el is követtek fizikai atrocitásokat. Tejkowskit 1995-ben két év felfüggesztett börtönre ítélték az uszítás és faji sértegetések miatt. A szervezet a Zsirinovszkijhoz fűződő jó kapcsolatairól is hírhedtté vált. Később a “Lengyel Nemzeti Újjászületés” váltotta fel, a legfontosabb neofasiszta szervezet Adam Gmurczik vezetése alatt.

Ezeknek a neofasiszta szervezeteknek csekély politikai súlya volt. Erőteljesen lépett színre viszont a politikai populizmus, amely már az 1990-es elnökválasztáson is jelentkezett, a kanadai emigráns Stanislav Timinsky és szervezete, az “X-párt” formájában. Timinsky megpróbálta populista ígéretekkel a maga oldalára állítani a sokkterápiába belefáradt és kétségbeesett választópolgárokat. Az elnökválasztást azonban nem tudta megnyerni, és pártja csupán 2,7%-ot ért el az 1993-as parlamenti választásokon.

A lengyel hagyományokban mélyebb gyökerei vannak az Andrzej Lepper vezette “Agrárius önvédelem” nevű, főleg a kisparasztokat összefogó szervezetnek. Vezetőjük, akit David Ost Robin Hood és Mussolini sajátos keverékeként jellemez (Ost, 1999, 97), folyvást a gazdaságpolitika bűnös liberalizmusa ellen mennydörög. Az 1993-as választásokon 2,8%-ot ért el. Azóta Lepper pártja erősödik, és a legutóbbi választásokon már másodszor jutott be a szejmbe, a szavazatok 10,2%-át és 53 mandátumot szerezve. Az 1993-as parlamenti választáson ebből a pártcsoportból még csak a KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) tudta átlépni az 5%-os küszöböt.

De a kevésbé radikális jobboldali konzervatív pártokban is találunk szélsőséges elemeket és eszméket. Említésre méltó Wieslaw Chrzanówski professzor vezette a “Keresztény Nemzeti Unió”, amely megkísérelte egyesíteni a jobbközép és a szélsőjobboldali politika szempontjait, a keresztény értékek hangsúlyozását gyakran igen kevéssé keresztény antiszemita érveléssel elegyítve. A másik hasonló szervezet a Jan Olszewski és Antoni Macierewitz által vezetett “Mozgalom Lengyelország Újjáépítéséért”. E párt ideológiáját összeesküvés-elméleti feltevések hatják át, bírálják a “lengyelellenes” kapitalizmust, és egy igazi, becsületes, lengyel kapitalizmust kívánnak a helyébe állítani. Ez, bármilyen naiv, igen jól cseng azoknak a munkásoknak a fülében, akik a rendszerváltás vesztesei lettek.

A jobboldali populista politikai színtéren nem pártpolitikai szereplőket is bőven találunk. Az egyik ilyen a “Mária Rádió” nevű befolyásos adó, mely egyfajta katolikus fundamentalizmust képvisel. Manicheus stílusban a világot mint az erkölcsi Jó és a Gonosz küzdelmének helyszínét mutatja be. Militáns stílusát a katolikus egyház is kínosnak találta, és késztetve érezte magát, hogy elhatárolódjon az adótól. Vannak ezen kívül olyan médiasztárok, mint például Wojciech Cejrówski, akik saját politikai tévé-show műsorukban demagóg módon az új jobboldal világnézetének adnak hangot. A “Republikánusok Ligája” Mariusz Kaminski vezetésével ugyancsak egy utópikus kapitalizmust hirdet meg, amely a rendes, becsületes embereket jutalmazza, valamint olyan keresztény világot hirdet, amelyben a baloldalnak nincsen helye a nap alatt. A “Független Diákok Szövetsége” segítségével zavargásokat szerveznek a baloldali és liberális politikusok fellépésein. Új médiumok, mint a Fronda c. folyóirat, ugyancsak fundamentalista nézeteket terjesztenek, és támadják a felvilágosodást, a liberalizmust és a baloldalt.

Jobboldali radikális tendenciák a Szolidaritáson belül is felléptek, ami David Ost szerint külön magyarázatot kíván. A nemzeti ügy a Szolidaritás ellenzéki időszakában mindig is nagy hangsúlyt kapott, és az is ismert, hogy a katolikus egyház erősen támogatta a mozgalmat. Ennek ellenére az ellenzéki időkben a Szolidaritásnak liberális értelmiségi tanácsadói voltak, és vezetőik is részben közülük kerültek ki. A fordulat után, amikor elkezdődött a liberális sokkterápia, a munkások fizették ezért a legnagyobb árat. Egyre több jobboldali populista támadás érte a “rabló privatizációt”, szembeállítva egy “univerzális privatizációval”, amelyből a munkások is kivehetnék jogos részüket. Élesen bírálták a “lengyelidegen”, külföldiek által uralt kapitalizmust. Ursus Wrzodak munkásvezér környezetében egy zaklatott jobboldali radikális protesztkultúra fejlődött ki. Programja szerint a gazdagságot és hatalmat a nemzet valódi képviselőinek a kezébe kell átadni, akik egy igazságos kapitalista rendszert vezetnének be, amelyre a keresztény erkölcsi értékek, a kistulajdon elsőbbsége, és az intakt családok lennének jellemzők. David Ost ennek a jobboldali elhajlásnak a forrását a munkásoknak a politikából való kizárásában, elszegényedésében és kiszolgáltatottságában látja. Az irracionális összeesküvés-elméletek nyelvének és az antiliberális, sőt antidemokratikus eszméknek az elsajátítása reakció volt arra, hogy a liberálisok az ész nevében elviselhetetlen áldozatokat követeltek a munkásoktól, anélkül, hogy bármivel kompenzálták volna őket (Ost, 1999, 105 skk.). Haragjukat könnyen mobilizálhatták a radikális jobboldaliak, akik 1996-ban a Szolidaritás Választási Szövetség keretében a szejmbe is bejutottak. David Ost szerint a munkásokat előbb ismét integrálni kell a demokráciába és az új rendszerbe ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék. A radikális jobboldal befolyását hosszabb távon nem ítéli sikeresnek, mert a Szolidaritás végső soron mégiscsak szakszervezet, amelyik egy demokratikus ethoszra épül. Ezzel pedig egy jobboldali tekintélyelvű uralom nehezen egyeztethető össze (Ost, 1999, 108.).

 

Magyarországon a fordulat előtt jobboldali radikális tendenciáknak nyoma sem volt. A nyolcvanas években formálódó ellenzékben két fő áramlat volt jelen, a liberális és a nemzeti demokratáké, melyekből később két külön párt jött létre, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum. Míg a nemzeti demokraták körében a népies populizmus eszméi népszerűek voltak, távol álltak a jobboldali radikalizmustól. Inkább baloldalról bírálták a fennálló államszocialista rendszert, mintsem jobbról. A szélsőjobboldali potenciál csaknem teljesen eltűnt Magyarországról a háború után, ilyen körök legfeljebb az emigrációban élhettek tovább. És ott is viszonylag elszigeteltek voltak és azok is maradtak, mert az 1956-os emigrációs hullám is túlnyomóan meggyőződéses demokratákból állt.

A populista hagyománynak már a világháború előtt is éppúgy léteztek baloldali, mint jobboldali megnyilvánulásai. (Laczkó, 1996, 107 skk.) Később a baloldaliakat a kommunista rezsim integrálni tudta, kevés, de fontos kivételekkel, mint például Bibó István, akinek életműve 1989-re már minden demokratikus mozgalom számára irányadóvá vált, és nevét sok irányzat tűzte a zászlajára.

Az 1989-es fordulat után hamarosan kicsiny, de annál hangosabb újfasiszta csoportok léptek fel, és kiépítették szervezeteiket. Taglétszámuk mindvégig rendkívül alacsony maradt, soha nem lépte át a néhány százat. A háttérben rendszerint egykori nácik (magyar kontextusban nyilasok) álltak, akik külföldről finanszírozták és instruálták magyarországi helytartóikat. 1994-ben újraélesztették Szálasi egykori “Hungarista Mozgalmát”. (Szálasi Ferencet a Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte és kivégeztette.) Két szélsőséges párt alakult meg, az egyik a Világnemzeti Népuralmista Párt, amelynek már a nevében kifejeződik ideológiai zavarossága; ezt az Ausztráliából haza települt Szabó Albert alapította. A másik a “Nemzeti Arcvonal”, Györkös István vezetése alatt. Ott folytatták, ahol a fasizmus abbahagyta: éles rasszizmus és antiszemitizmus, militarista gesztusok, népnemzeti fasiszta jelszavak és heves antikommunizmus a fő ideológiai jellemzőik. Szabó Albert pártja inkább nevetséges, mint félelmet keltő utcai fellépéseket rendezett, bár meg kell engedni, hogy a nácizmus sok áldozata számára a fekete egyenruhába bújtatott skinheadek katonai felvonulása nyílt provokáció volt, félelmet gerjesztett bennük és mélyen sértette őket. Hogy nagyobb szimpátiát ébresszen pártja iránt, Szabó később “Magyar Népjóléti Szövetségre” változtatta a párt nevét. Szabót többször is bíróság elé idézték “közösség elleni izgatás” vádjával, de soha nem ítélték börtönre, legfeljebb felfüggesztett büntetést kapott. 2000-ben feladta, és visszament Ausztráliába. Szélsőséges pártja soha nem tudta áttörni az elszigeteltség falát.

Mindkét említett párt politikailag jelentéktelen maradt, és a választásokon nem ért el komoly sikert. A skinhead-mozgalomra támaszkodtak, amely biztosította rendezvényeiket. Ez a mozgalom ifjúsági szubkultúra-jelenségként keletkezett és vált divatossá, főleg peremhelyzetű fiatalok köreiben. Tagjai a rendszerváltás utáni anomikus helyzetben, amikor a rendőrség is eléggé bénult volt és kerülte a nyílt konfrontációkat, több atrocitást követtek el a romák és a külföldiek, de zsidók ellen is. Mégis több jobboldali populista politikai erő szükségét érezte annak, hogy szárnyai alá vegye és bátorítsa őket, és “nemzeti érzelmű ifjakként” vette őket védelmükbe. A Magyar Demokrata Fórumon belül Királyné B. Izabella parlamenti képviselő gyámolította a skinheadeket, a Kisgazdapárt pedig egészen 1995-ig, a MIÉP-nél is tovább tűrte el a skinheadeket saját soraiban mint egy speciális csoportot, és csak a közvélemény nyomására távolította el őket a pártból.

A pártokon kívül is léteznek újfasiszta csoportosulások, melyek felvették a kapcsolatot hasonló külföldi szervezetekkel, melyek aztán pénzzel és know-how-val is ellátták őket. Ez a nemzetközi kapcsolat főleg a budai Várban szervezett, parádés fasiszta felvonulásokon vált nyilvánossá, ahol a bekerített fasiszta alakulatok 1945 február 15-i kitörésének évfordulóját ünnepelték meg. 1998-ban beavatkozott a rendőrség: este egy mulatóban verekedést provokáltak, ezt követően sok külföldi, köztük osztrák, cseh és német neofasisztát is őrizetbe vettek, és végül kiutasítottak az országból. Időközben a skinhead mozgalom kifulladt, kisebb lett és befolyása meggyengült.

Ha a neofasiszta pártok és csoportok elszigeteltek és gyengén maradtak is, a pártrendszer jobboldali spektrumában erőteljes szélső irányba történő elmozdulással találkozhattunk. Két párt játszott ebben fő szerepet: az egyik a Kisgazdapárt, a másik az 1993-ban a Magyar Demokrata Fórumból kizárt Csurka István körüli, számszerűen is jelentős csoportosulás. Ami a Kisgazdapártot illeti, ennek történeti elődje inkább baloldali beállítottságú volt, bár a háború után a szabad mozgásukban korlátozott polgári pártok szavazói által kitüntetett gyűjtőpárttá vált. 1989-es újraindulása után azonban a párt jobboldali populista irányba tolódott el. A jó svádájú budapesti ügyvéd, dr. Torgyán József vezetése alatt a párt egyre inkább egy szélsőségesen antikommunista és nacionalista rétegpárt irányába fejlődött, mely főleg a kisparasztok és a vidéken élő kispolgárok érdekeit volt hivatva képviselni. A pártvezér főleg a mezőgazdasági szövetkezeteket támadta, szidalmazta a nagyüzemeket vezető “zöldbárókat”, és teljes reprivatizációt követelt az 1947-es állapotok szerint (amikor is a földosztás már megtörtént, de a sváb parasztok többségét is elűzték már). Említésre méltó, hogy a paraszti “vér és rög” misztikumából Torgyán csak a rögöt őrizte meg. Nyilvános fellépésein inkább tradicionalista módon érvel, mintsem radikális jobboldaliként; populista retorikájában inkább politikai vádakat fogalmazott meg, és került minden antiszemita vagy rasszista megnyilvánulást. Az FKGP az első és a harmadik törvényhozási ciklusban a domináns jobbközép párt (előbb az MDF, majd a Fidesz) koalíciós partnereként szolgált. A pártot csak 2001-ben morzsolta fel a korrupciós botrányok halmozódása, melyeket a domináns kormánypárt, a Fidesz kihasznált ellene. A párt több kisebb frakcióra és pártra bomlott fel, miáltal eljátszotta esélyeit a következő választásokra.

A másik jobboldali radikális párt, a MIÉP a rendszerváltás konkrét lezajlása felett érzett csalódás nyomán jött létre. Vezetője a tehetséges drámaíró, Csurka István, aki meghatározta a párt ideológiáját és stratégiáját. Egy 1992-ben megjelent pamfletjében meghirdette, hogy nem ment végbe valódi rendszerváltozás. Elégedetlenségének adott hangot a fordulat kompromisszumos jellege miatt, és kemény leszámolást követelt a korábbi elittel, átfogó elitcserét, ha kell, a jogállami normákat mellőző eszközökkel is. (Erre válaszolta állítólag a szembeszegülő Antall József miniszterelnök, hogy “tetszettek volna forradalmat csinálni!”.)

Csurka az amerikai és zsidó tőke összeesküvését látta a rendszerváltás folyamatában, szövetségben az egykori nómenklatúrával. A rendszerváltás addigi menetében szerinte csak annyi történt, hogy a régi nómenklatúra politikai hatalmát most gazdasági hatalomra cserélte fel. Bírálta a “rablóprivatizációt”, melyen keresztül az országot kiárusítják a korábbi menedzsereknek és a nemzetközi tőkének. A magyar politikát szerinte egy Washington–Tel Aviv tengely irányítja, az államfő cinkos együttműködésével. Felpanaszolta a Trianoni Szerződést, és a szomszéd szövetségi államok, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása nyomán felvetette a határrevíziót. A magyarság biológiai romlásáról is beszélt, melynek genetikai állományát szerinte főleg a cigányok veszélyeztetik. További összeesküvés-elméleti, antiszemita és rasszista érvek mellett a revizionista alaphang az, ami az általa “nemzeti radikalizmusnak” nevezett politikai irányzatot máig jellemzi.

Csurka az MDF alelnökeként, megszervezte a Magyar Út Körök mozgalmát a kormánypárton belül, úgyhogy kizárása után azonnal önálló frakciót és pártot tudott alakítani, melyekbe magával vitte a párt jelentős részét. Ezzel bizonyosan hozzájárult az MDF katasztrofális választási vereségéhez 1994-ben. Ennek ellenére az új párt csak 1998-ban ugrotta át az 5%-os választási küszöböt és került be az Országgyűlésbe. Önálló frakciót csak alkotmánybírósági ítélet alapján tudott alkotni (miután csak 14 képviselője volt, a házszabály által előírtnál eggyel kevesebb), így e frakció léte a további lemorzsolódások miatt végig a legfőbb kormánypárt kegyétől függött. A MIÉP érdekes szerepet töltött be a magyar parlamentben: ellenzéki pártként az ellenzék ellenzékének szerepét játszotta el, és nehéz döntéseknél mindig kisegítette a kormánypártokat. Ez a szerepe főleg azután vált fontossá, miután szétesett a Fidesz koalíciós partnere, a kisgazdapárti frakció (és a kormány parlamenti többsége alaposan megcsappant). A Fidesz a MIÉP szolgálatait a közmédiában megszerzett pozíciókkal jutalmazta. A megnőtt propaganda-lehetőségek alapján a MIÉP már nagy választási sikerekről álmodott a következő választásokon.

A szélsőséges nacionalista és antiszemita alaphang ellenére – amelyet csak ügyetlenül leplez egy kódolt nyelvhasználat – a MIÉP nem újfasiszta párt. Felhasznál ugyan ideológiai díszítőelemeket a náci beszédből, például szívesen szól az élettérről, a liberálisokat és szocialistákat judeobolsevikként együvé csapja stb. Csurka hajlik arra is, hogy minden más pártot kizárjon a magyarság képviseletéből önmagán és a Fideszen kívül. Ez a fajta nacionalizmus mindenekelőtt politikailag motivált, miután a nemzeti kisebbségek nem számosak és jól integráltak. Így főleg politikai ellenfeleiről jelenti ki, hogy azok “idegenszívűek”, és a nemzeti erőknek a nemzetidegen erőkkel szemben folytatott kultúrharcában számára minden eszköz jogosnak tűnik. Csurka az erős rendteremtő állam híve, és nem sokat tart a jogállami garanciákról. Emellett szívesen mennydörög a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank “kamatrabszolgasága” ellen is, megkülönbözteti a harácsoló és a teremtő tőkét stb. Ezek valóban a náci ideológiából lesüllyedt “kultúrjavak”, de modernizált formában használja fel őket. Egyre inkább antiglobalista érveket használ föl, és jó kapcsolatokat ápol Le Pennel, Jörg Haiderrel és más országbeli jobboldali populistákkal.

A párt azonban gyakran tesz szóvá szociális problémákat, és állít pellengérre olyan társadalmi visszásságokat is, amelyeket más pártok legszívesebben elhallgatnának. Ez sokakban rokonszenvet vált ki, és követőket szerez neki. A párt tagsága 16-18 ezerre nőtt a kormányzati periódus alatt, és a pártvezér szeme előtt már Haider példája lebegett: megkerülhetetlen koalíciós partnerré lenni a következő választások után. Követőinek többsége érdekes módon Budapestről jön, és ott is az elegánsabb budai kerületekből, ahol leginkább koncentrálódnak az egykori keresztény-úri középosztály leszármazottai. Választói és követői között általában felülreprezentáltak a kispolgárok és az államfüggő értelmiségiek, ami sokat elárul ennek a fajta populizmusnak a szociológiai karakteréről.

Amióta a párt a parlamentbe került, Csurka visszafogottabbá vált, és megfontolt államférfi alakját ölti. Pártjából kizárta azokat az alapszervezeteket, amelyek újfasiszta csoportokkal működtek együtt. Arra törekszik, hogy középutat találjon a jobboldali radikalizmus és egy populista néppárt között. Az elsődlegesen negatív propaganda mellett utópikus jövőképről is gondoskodik: szemei előtt Magyarország mint regionális középhatalom lebeg a Kárpát-medencében, mint a többi szomszédja fölött álló, szuverén erő. Eszménye továbbá egy nemzetileg zárt, dominánsan kistulajdonosi magyar kapitalizmus, melyet egy etnokratikus vezetői elit irányít, amely ókonzervatív stílusban mutatja a jámbor népnek a fényes jövőbe vezető utat, kemény ellenőrzés alatt tartva a liberális akadékoskodókat és a szocialistákat (akik csak báránybőrbe bújt farkasok). Az európai integrációt először elutasította, agitált a NATO-tagság ellen is, a parlamentben azonban reálpolitikusként aláírta azt a nyilatkozatot, melyet az összes párt nevében tettek az uniós csatlakozás mellett.

Mint a polgári pártok számára kormányzó többséget biztosító erő, a MIÉP befolyásosabbá vált a magyar politikában, mint amit a parlamenti mandátumokban kifejezett politikai súlya indokolt volna. (Különösen igaz ez a médiapolitikára, az újra fellángoló kultúrharc közepette, amely a történelem és a nemzeti kultúra kisajátításáért folyik.) Az a tény, hogy a MIÉP-et a jobboldali pártok szalonképes partnernek fogadták el, sokban hozzájárult a magyar politikai kultúra eldurvulásához, amelyről egyszer már több európaiságot feltételeztünk. Az a populista politikai stílus, amely nyersen leegyszerűsíti a politikai viszonyokat, és könnyen azonosítható társadalmi csoportokat a nyilvános haragnak és gyűlöletnek szolgáltat ki, lebontja a morális gátakat a nyilvános politikai diskurzusban. Napról napra tágítja a szélsőséges vélemények kimondhatóságának a határait. Ennek két fontos következménye közül az első az, hogy a szolid polgári középpártok is fogékonyabbak lesznek a populizmusra. Erős nacionalista és populista áramlatok voltak érzékelhetők a kormányzati politikában is, ami látható abból, hogy a fő kormánypárt (a Fidesz), a nemzet egyedüli képviseletének igényével lépett fel. Nem azt mondja, hogy az ellenzék pártjainál, a liberálisoknál és a szocialistáknál jobban képviseljük a nemzet érdekeit, hanem azokat (legalábbis a politikai retorika és propaganda szintjén) eleve kizárja a nemzeti érdekek jogos képviseletéből. Ezáltal egy tekintélyelvű (autoriter) politikai stílust tesz uralkodóvá. A Fidesz–Magyar Polgári Párt ennek szellemében arra ragadtatta magát, hogy átlépje a konszenzuálisan kialakított demokratikus játékszabályokat, és sokat tett azért, hogy korlátozza az ellenzék politikai játékterét.

A jobboldali populista elemek beemelése a magyar politikai kultúrába a polgári pártok által egyben egy széles és tarka szélsőjobboldali szubkultúrát is legitimál, melyben a legbizarrabb eszmék is szalonképesek lesznek és nyilvánosan képviselhetővé válnak. Boltjaikban az egész egykori fasiszta és irredenta irodalom fellelhető és megvásárolható, Hitler Mein Kampf-jától a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig és a szélsőjobboldal prominens képviselőinek memoárjaiig. A közelgő választások előtt Csurka így definiálta pártját a választási plakátjain: “A MIÉP a nemzeti erő! Se nem jobboldali, se nem baloldali, hanem keresztény és magyar!” Választói jelszava szerint célja gyarapítani, megtartani, visszaszerezni. Az utóbbit nyilvánvalóan az irredentizmus szellemében kell értelmezni.

A 2002-es választások nem váltották be a MIÉP vezérének reményeit. Magyarország fontos lépést tett a demokratikus konszolidáció útján, amikor mindkét tárgyalt párt, a Kisgazdapárt és a MIÉP is kiesett a parlamentből, miután az előbbi a szavazatok kevesebb, mint egy, az utóbbi pedig csak 4,36%-át tudta megszerezni.

 

A Cseh és a Szlovák Köztársaság

 

Csehszlovákia “bársonyos forradalmában” a jobboldali radikális erők éppoly kevéssé játszottak szerepet, mint a régió többi országában. A nacionalista és populista tendenciák csak akkor erősödtek meg, amikor a demokratikus erők gyűjtőmedencéjeként szolgáló “Polgári Fórum”, illetve szlovák oldalon a “Nyilvánosság az erőszak ellen” mozgalom felbomlott, és létrejött a valódi politikai pluralizmus azoknak a pártoknak a kialakulásával, amelyek 1992 óta meghatározzák a politika színterét. A rendszerváltással járó belső konfliktusokat felszított nacionalista érzelmek kísérték, amelyek végül a szövetségi köztársaság felbomlásához vezettek. A két állam szétválása példamutatóan békés módon zajlott le, mégis növelte a populista politika esélyeit a következő parlamenti ciklusokra. A cseh parlamentarizmus jellemzője lett, hogy benne mind a baloldali radikális (kommunista), mind a jobboldali radikális pártok erőteljes képviseletet nyertek, a mandátumok egyötödét birtokolva. A többi, középre húzó pártoknál a populizmusnak legfeljebb gazdasági, nem pedig politikai változata volt jelen (ULC, 19996, 90 skk.). A Cseh Köztársaság demokratikus pártjai az olykor elkeseredett viták ellenére nagyon is konszenzus-képesnek mutatkoztak.

A Cseh Köztársaságban a legfontosabb jobboldali radikális szervezet a Miroslav Sladek vezette “Republikánus Párt” (SPR-RSC, azaz a Köztársaság barátai – Csehország Republikánus Pártja) volt. Ez volt az első jobboldali radikális párt a régióban, amely bevonult a parlamentbe is. A pártot már 1990-ben megalapították, és az 1992-es választásokon a szavazatok 5,98%-át szerezte meg a cseh képviselőházban, 14 mandátumhoz jutva, a szövetségi parlamentben pedig a szavazatok 6%-ával 8 mandátumot kapott. Az 1996-os csehországi választásokon a párt a szavazatok 8%-át szerezte meg, és ezzel úgy tűnt, hogy végképp stabil helyet biztosított magának a cseh parlamenti demokráciában. A következő választásokon azonban, 1998-ban nem tudta átlépni a bejutási küszöböt és kiesett a parlamentből. Ettől kezdve zsugorodik a szervezet és csökken a választói támogatottsága. A jobboldali radikális választói bázis már egy másik pártot keres magának, amely 2000-ben “Nemzeti-szociális Szövetség” néven regisztráltatta is magát a pártok sorában.

A “republikánusok” nemcsak meg akarták őrizni a szövetségi államot, hanem a Kárpátalját is visszakövetelték, azzal, hogy az korábban már az országterület része volt. Élesen bírálták a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválását, amelyet népszavazás nélkül hajtottak végre. Ezért az új alkotmányos rendet illegitimnek tekintették, az összes politikai tisztségviselővel együtt. (Sladek főként Vaclav Havel államfőt tüntette ki folyamatos és szenvedélyes szidalmaival.) A párt tagjai gyakran provokatívan viselkedtek, gyakorolták a náci-köszöntést, és a romáknak és zsidóknak az országból való elűzése mellett álltak ki. Demagógia, botránykeltés, rágalmazás és gyalázkodás a párt szokásos eszköztárába tartoztak, ezért Sladeket gyakran idézték bíróság elé rasszista uszítás és randalírozás miatt (Hamberger, 2000, 309.). Beszédeiben Sladek a kormányt a maffiával és a szudétanémetekkel való összejátszással vádolta meg, tagjait a nép árulóinak nevezte, akiket fel kellene kötni. “Győzelmünk után megszüntetjük a paraziták privilégiumait, és elkobozzuk a vagyonukat – mondta Sladek (Ulc, 1996, 93.). A párt követői többnyire az alsóbb társadalmi rétegből származtak, a szegényebb régiókból, akik erős kezű kormányt követeltek. A párt számos választója a hadsereg és a rendőrség soraiból származott (Hamberger, 2000, 312.). A párt belső struktúrája antidemokratikus volt, és a vezére igen önfejűen viselkedett. A párt ideológiája populista és demagóg eszmék sajátos keverékéből állt. Tiltakozása a liberális kozmopolitizmus, a kommunisták és más baloldaliak, a gazdag németek és más etnikai kisebbségek ellen irányult. Az ország szerintük zsidó tőkések nemzetközi összeesküvésének volt kiszolgáltatva. Cseh nacionalizmusuk rendkívül xenofób (idegengyűlölő). Ők is támaszkodtak a skinheadekre és más szélsőjobboldali szubkultúrákra. Az alkotmányos demokráciát azzal az ürüggyel utasították el, hogy a politika piszkos ügy, amelyet kétes alakok játszanak ellenőrizhetetlen játékszabályok alapján. A választók végül az 1998-as választásokon úgy tűnik, megelégelték a párt demagógiáját, és szavazataik megvonásával büntették a pártot. Az a tény, hogy e pártnak nem sikerült újra a parlamentbe jutni, a cseh demokrácia konszolidációjának jeleként értékelhető.

Szlovákiában a jobboldali populizmus problémája koplexebb jelenség. Az ország szegényebb, és a szétválás óta geopolitikailag sebezhetőbbé is vált. A politika ezért jobban ki van téve a tekintélyuralmi és nacionalista törekvések csábításának. A jobboldali radikális politikának három fő forrása van Szlovákiában: 1. Jozef Tiso örökségének dicsőítése, aki az 1939-ben, náci gyámság alatt létrejött első szlovák állam megteremtője volt ; 2. a skinhead mozgalom; 3. a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) (Cibulka, 110.).

Röviddel a rendszerváltás után jött létre az újfasiszta “Szlovák Néppárt”, mint a két világháború közötti Anton Hlinka vezette nacionalista párt utóda, amely később átment Tiso fasiszta mozgalmába. A “Jozef Tiso Egyesület” is ápolta és hirdette ezeket a hagyományokat. A “Szabadság Pártja” és a “Nemzeti Egység Pártja” is a szélsőséges kis pártok közé tartozott a maga cseh-ellenes és magyarellenes propagandájával. Ezek a pártok azonban sikertelenek maradtak a választásokon. Tiso emlékének ünneplése viszont tízezreket volt képes mozgósítani. Míg kezdetben a cseh Miroslav Sladek Republikánus Pártja is viszonylag erősen volt képviselve Szlovákiában, a szétválást követően befolyása nagy mértékben csökkent, és a párt szlovák változata jelentéktelenné vált.

A skinhead mozgalom itt is képes volt néhány száz fiatalt mozgósítani. A “Szélsőjobboldali Nemzeti Front” alapítója, Bronislav Sisak egyesíteni akarta a különböző szkinhed csoportokat. A szlovák közvélemény kezdetben nagyobb mértékben fogadta el a skinheadeket, mint az általuk zaklatott romákat (Cibulka, 116.).

Ami a politikailag sokkal befolyásosabb Szlovák Nemzeti Pártot illeti, jobboldali radikalizmusa ellenére ez a párt sem sorolható egyértelműen az újfasiszta pártok közé. 1994 óta a párt vezetője Jan Slota volt, aki beszédeiben előszeretettel folyamodik ugyan fasiszta jelszavakhoz és fogalmakhoz, bűnbakként bélyegzi meg a kisebbségeket (főleg a romákat és a magyarokat), ugyanakkor a párt került minden erőszakot és a gyakorlatban mérsékeltebb politikát követett. Ideológiája vegyíti a populizmus, korporatizmus és az idegengyűlölő nacionalizmus elemeit, mely utóbbi főleg a magyarok és a romák ellen irányul. A párt két ízben is Meciar kabinetjében koalíciós partnerként játszott szerepet. Programjának fő pontja a független Szlovákia kiharcolása volt, ezzel nyerte el az 1992-es választásokon a szavazatok 14%-át, és jutott be harmadik legerősebb pártként a parlamentbe. Az első Meciar-kormányban három minisztert állíthatott. 1994-ben a pártból kivált a mérsékeltebb szárny Ludovit Cernak vezetésével, és csatlakozott a Josef Moravcik vezette “Demokratikus Unióhoz”. A második Meciar-kormány koalíciós partnereként Jan Slota és pártja megakadályozta a magyar kisebbség jogainak bővítését és regionális autonómiájának elnyerését. A párt éles NATO-ellenes kampányt folytatott, és a NATO-tagság helyett a semlegességet szorgalmazta, amihez Oroszországtól szeretett volna garanciákat kapni. A párt sok támogatót szerzett a katonai és fegyvergyártó ipari körökből, miután a fegyvergyártás a szlovák gazdaság jelentős részét teszi ki.

A magyar kisebbséggel szembeni politika mindmáig rendkívül vitatott kérdés Szlovákiában. A Szlovák Nemzeti Párt megpróbálta az asszi­milációs politikát továbbvinni, amikor Eva Slavkovská, a második Meciar-kormány oktatásügyi minisztere korlátozta a magyar nyelv használatát az oktatásban. 1999 óta a párt új vezetője, Anna Malíková is arra törekedett, hogy a magyar nyelv használatát kitiltsa a közintézményekből, és új területi beosztással oly módon változtassa meg Dél-Szlovákia etnikai összetételét, hogy korlátozza a magyar kisebbség autonómia-jogait. Ez utóbbi törekvése nem is maradt teljesen eredménytelen.

A nemzeti populizmus ereje Szlovákiában, mint viszonylag új független államban részben érthető, hiszen egy új kollektív identitás kialakításának ideológiai bázisát kínálja, amelynek emocionális, legitimáló hatalmáról az új rend nehezen mondhat le. De a nemzeti populizmus ettől még nem kevésbé problematikus, különösen, ha kisebbségellenes, kirekesztő jellege domborodik ki. Hatása több más pártban és mozgalomban is tetten érhető, amelyek önmagukban nem tekinthetők szélsőségesnek, mint például Vladimir Meciar pártjában (HZDS), vagy a “Matica Slovenská” nevű kulturális szervezetben, amely több mint száz éve törekszik a szlovák nemzeti nyelv és kultúra ápolására. E hatás megértéséhez tudni kell, hogy a szlovák nép sokáig önálló államiság nélkül, a történeti magyar királyság állami kereteiben létezett. Önálló nemzetként csak 1918-tól, Csehszlovákia létrejötte óta, a szövetségi állam keretében jutott politikai jogaihoz. Magyarországhoz és a magyar kisebbséghez való viszonya ezért azóta is komplexusokkal terhes. A magyar kisebbséget gyakran “ötödik hadoszlopnak” tekintik a magyar irredentizmus szolgálatában, mely veszélyezteti az önálló nemzeti létet, és ennek megvan a hatása, függetlenül attól, hogy mennyire megalapozottak ezek a feltételezések. A magyarokkal szembeni szélsőséges nézetek gyakran épp az országnak azon részein a legerősebbek, ahol nem is él magyar kisebbség, miközben a vegyes lakosságú területeken, ahol jól ismerik egymást, a két nemzetiség többnyire békességben és egyetértésben él egymással.

1997-ben Vladimir Meciar szlovák miniszterelnök populista demagógiájában odáig merészkedett, hogy egy békés népességcserét javasolt Szlovákia és Magyarország között, hogy homogén lakossággal vegyék elejét a további konfliktusoknak. Az Európa Tanács azonban nem díjazta az etnikai tisztogatásnak ezt a civilizált válfaját sem, és végül nemzetközi nyomásra kétoldalú megállapodás született Magyarország és Szlovákia között a vitás kérdések rendezéséről, s melyet Párizsban írtak alá. Részben ennek eredményeként, az 1998-as választásokon a magyar pártok választási koalíciója – Romániához hasonlóan – bekerült a Meciar-kormányt felváltó demokratikus kormánykoalícióba, és azóta is stabilizáló, konszolidáló hatással van a szlovák demokráciára.

 

Röviden a többi ország szélsőjobboldali tendenciáiról

 

Szlovéniáról és a balti államokról, amelyeket általában még Közép-Európához sorolnak, ugyancsak megállapítható, hogy a szélsőjobboldali tendenciák marginálisak maradtak a demokratikus politikai rendszerben, bár a nemzeti populizmus ott is létezik. Szlovéniában a szlovén nemzeti identitás elvesztésétől való félelem táplálja a nacionalizmust. 1992-ben a “Szlovén Nemzeti Párt”, mely azzal a programmal lépett fel, hogy felülvizsgálja a “déli bevándorlók” (értsd: a szerbek és más volt jugoszláv nemzetiségek) szlovén állampolgárságát, a szavazatok 9%-át és ezzel a mandátumok 13%-át nyerte el a szlovén képviselőházban. Miután vezetőjét, Zmago Jelincicet a titkosrendőrség egykori ügynökeként leplezték le, sok követője elhagyta a pártot, s két újabb jobboldali populista pártot alapítottak, a “Szlovén Nemzeti Jobboldalt” (SND) és a “Munka Nemzeti Pártját”. Tagjaik a korábbi Jugoszláviából bevándorolt lakosokat idegenként bélyegezték meg, akik csak az exkommunista nómenklatúrát támogatják, és azt követelték, hogy a külföldiek aránya ne haladhassa meg az országlakosok 7%-át (Szilágyi, 2001.). A Janez Jansa vezette Szociáldemokrata Párt is képvisel populista nézeteket, amelyek antiliberalizmusból, antikommunizmusból, egalitarizmusból, a kisebbségekkel szembeni intoleranciából és idegengyűlöletből tevődnek össze (Rizman, in: Ramet, 159. skk.).

A Szlovén Nemzeti Párt 1996-ban ismét bejutott a parlamentbe, ha szerényebb eredményekkel is (a voksok 4,4%-ával), a kisebb szélsőjobboldali pártok azonban nem tudták átlépni a parlamenti küszöböt. A szlovén társadalomban léteznek olyan mozgalmak is, amelyek rehabilitálni kívánják a nácikkal egykor kollaboráló ún. “domobránokat”. Ilyen például a parlamenten kívüli “Új Szlovén Szövetség”, és a “Republikánusok Szövetsége”. Az ilyen törekvések azonban marginális jelenségek maradnak a szlovén belpolitikában.

A Baltikumban már a II. világháború előtt is erős szélsőjobboldali pártok és mozgalmak léteztek (Kasekamp, 1999.). Ennek ellenére az új demokráciában az ilyen csoportok és tendenciák itt is marginálisak. A rendszerváltást a nemzeti érzés fellángolása kísérte, miután széles, népfront-jellegű mozgalmak küzdötték ki a nemzeti függetlenséget a szovjet főhatalommal szemben. A politikai pluralizmus kialakulása óta azonban főleg a balti országokban élő nagyszámú orosz kisebbség az, ami erőssé teszi és táplálja a nacionalizmust. A nacionalizmus itt az értelmiségiek többsége számára mindenekelőtt saját etnikai identitásuk megőrzését és fenntartását jelenti (Donskis, 2002., 28. skk.). A kifejezetten szélsőjobboldali pártok közül konkrétat nz észtországi “Eesti Kodanik”, a “Lettország mozgalom – Zigerista Párt”, valamint Litvániában a “Litván Nemzeti Párt – Fiatal Litvánia” említésre méltó. Egyik sem rendelkezik azonban komoly politikai potenciállal, és egyik sincs a parlamentbe jutásnak még a közelében sem.

A szélsőjobboldali és populista áramlatok és pártok ugyanakkor erőteljesebben vannak képviselve Kelet-Európában és a Balkánon, ahol súlyosabbak voltak a rendszerváltással együtt járó konfliktusok. Politikai befolyásuk és hatalmuk azonban ott is csökkenőben van. Zsirinovszkij korábban erős, soviniszta Liberális Demokrata Pártja (mely persze csak nevében liberális demokrata), mostanra 6%-ra esett vissza, és csak 17 mandátumot birtokol az orosz dumában. Ukrajnában sok kicsi szélsőjobboldali csoportosulás van, de csupán a parlamenten kívül, bár a populizmus igen erősen képviselt a pártpolitikában. Romániában a Cornelia Vadim Tudor vezette nacionalista Nagy-Románia Pártja (Partidul Romania Mare) a parlamenti helyek csaknem ötödét birtokolva, erős és befolyásos párt, de ellenzékbe szorították, míg a kisebb soviniszta pártok a legutóbbi, a 2000. évben lezajlott választásokon összesen a mandátumok 1,4%-át voltak képesek elnyerni. Ezzel szemben a “Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége” koalíciós partnerként képviselteti magát a kormányban, s mint a demokratikus pártok egyik legfontosabb szövetségese, részt vesz a román demokrácia konszolidációs folyamatában.

Visszaesett a Seselj vajda vezette Szerb Radikális Párt is a maradék Jugoszláviában, jelenleg mindössze a mandátumok 8,7%-át birtokolja, miközben Milosevic bukásával a nacionalista populizmus is erősen diszkreditálódott. Horvátországban az “Igazak Horvát Pártja” (HSP) és a “Horvát Kereszténydemokrata Unió” választási koalícióban sem voltak képesek a mandátumok 5,2%-ánál többet megszerezni. A többi országban jobboldali radikális pártoknak és csoportoknak még csekélyebb a befolyása, és nincs esélyük a parlamentbe jutásra.

 

Összefoglaló értékelés

 

Szélsőjobboldali áramlatok és szervezetek a rendszerváltás után mindenütt felléptek a kelet- és közép-európai térségben. A transzformáció folyamatát kísérő mély társadalmi és politikai megrázkódtatásokhoz képest azonban meglepően alacsony maradt a politikai potenciáljuk. Különösen a hagyományos újfasiszta jellegű szervezetek maradtak gyengék, nem értek el számottevő választási eredményeket, és az új demokráciák politikai rendszerének peremén húzódtak meg. Ezzel szemben erőteljesebbek a populista tendenciák, melyek hatása a berendezkedett nagy pártokban is fellelhető. A populista hagyományok ebben a régióban, melyre a dominánsan tradicionális agrártársadalmak gátolt modernizációja volt jellemző, már a két világháború között is erőteljesek voltak, és amikor a rendszerváltozás elkezdődött, ezeket a hagyományokat újraélesztették. Jellegük azonban megváltozott. Az erős nacionalizmus és neo-tradicionalizmus részint a rendszerváltásra való reakció volt, összefüggésben a történelmi folyamatosság helyreállításának igényével, a saját nemzeti identitás erősítésének szándékával (különösen az újonnan létrejött államokban), és nem utolsó sorban az új elitek gyenge legitimitása miatt, akik belőle reméltek ideológiai támogatást törekvéseikhez. A politikai diskurzus gyakran igen nyers stílusa ebben a térségben azzal függ össze, hogy a politikában itt még jóval nagyobb a tét, mint a bejáratott demokráciákban. A kormányzati váltógazdaság mellett a nemzeti gazdagság, a társadalmi státus és a saját identitás újrafogalmazása is része lett a politikai küzdelemnek. Ott, ahol a nacionalista populizmus a kormányhatalomra is hatott, és ahol “mások” kirekesztéséhez vezetett, legyenek ezek akár etnikai kisebbségek, vagy “nemzetidegennek” bélyegzett politikai erők, ismét felerősödtek a tekintélyuralmi tendenciák. A “gazdasági” populizmus főleg a piacgazdasági reformok bevezetésének első időszakában volt jelentős. Az átállás megtörténte és a gazdaság kezdődő konszolidációja után azonban az ilyen tendenciák általában enyhültek, míg a politikai populizmus virulens maradt.

A régió egészében található szélsőjobboldali és populista tendenciákat a nyugat-európai megfigyelők gyakran aggodalommal követték, és az európai uniós tagságra való éretlenség jeleként értelmezték. Megfordítva, talán azt kellene kérdezni, hogy nem éppen az integrációs folyamat elhúzódása játszik-e szerepet a jobboldali populizmus tartós hatásában. Miközben a valódi, régi stílusú szélsőjobboldaliság Keleten éppúgy, mint Nyugaton peremjelenség maradt, a nacionalizmus és populizmus ereje vagy gyengesége a gazdasági és politikai konszolidáció sikerének vagy sikertelenségének is függvénye. Már az európai integrációra való kilátás is fékezően hat az ilyen tendenciákra az egész régióban. A gyors csatlakozási remények elvesztése viszont éppen az ellenkező irányba hat. A tárgyalt közép-európai országcsoportnak már az 1990-es évek eleje óta folyamatosan körülbelül ötéves határidőt helyeznek kilátásba, amelyet időben egyre távolabbra toltak ki, és egészen a legutóbbi időkig hiányzott a bizonyosság, hogy viszonylag rövid időn belül bekerülhetünk az Európai Unióba. Ez szüli a csalódott reakciókat, és táplálja az olyan dacos kijelentéseket, mint például a magyar miniszterelnök Orbán Viktoré, aki szerint “az Európai Unión kívül is van élet”. Minek tartsuk akkor magunkat az uniós normákhoz és értékekhez? A nacionalizmust és populizmust Közép- és Kelet-Európa rendkívül sebezhető, kisebb államaiban viszont éppen az Európai Unióba való gyors integráció tudná megfékezni. Csak az integrációs folyamat eredményes lezárulása teszi majd az érintett országok demokratikus konszolidációját valóban sikeressé és végképp visszavonhatatlanná.

 

 

Irodalom:

 

Betz, Hans-Georg (1994): Radical Right-Wing Populism in Western Europe. Macmillan, London.

Donskis, Leonidas (2002). Identity and Freedom. Mapping Nationalism and Social Criticism in Twentieth-Century Lithuania, London/New York.

Gellner, Ernst (1992): Nationalismus und Politik in Osteuropa. In: Prokla, 87. 22 Jg. Juni 1992.

Falter, Jürgen W./Hans-Gerd Jaschke/Jürgen R. Winkler (Hg.) (1996). Rechtsex­tremismus. Ergebnisse und Perspektiven der Forschung. Politische Vierteljah­resschrift, Sonderheft 27. Opladen.

Hamberger, Judit (2000). Szlovákokról és csehekről – magyar szemmel. Tanulmányok, elemzések, Pozsony.

Hroch, Miroslav (1993): From National Movement to the Fully-formed Nation. The Nation-building process in Europe. In: New Left Review, Nr. 198/1993.

Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs.

Kasekamp, Andres (1999). Radical Right-Wing Movements in the North-East Baltic, in: Journal of Contemporary History, Vol. 34 (4), 587-600.

Kühnl, Reinhard et al. (Hg.) (1998). Die extreme Rechte in Europa. Zur neueren Entwicklung in Deutschland, Österreich, Frankreich und Italien, Heilbronn.

Lackó, Miklós (1996). Populism in Hungary: Yesterday and Today, in: Held, Joseph (Hg.) (1996), 107-128.

Mudde, Cas (2000a). The Ideology of the Extreme Right, Manchester and New York.

Mudde, Cas (2000b). Populism in Eastern Europe I-II. Radio Free Europe – Radio Liberty East European Perspectives Vol. 2: 5-6.

Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania.

Schöpflin, George (1993): The political traditions of Eastern Europe, in: Schöpflin, George: Politics in Eastern Europe, 1945–1992. Blackwell, Oxford and Cambridge.

Szilágyi, Imre (2001). A szélsőjobboldal a szlovénoknál. (Rechtsextremismus in Slowenien) Forschungsbericht im Institut “László Teleki”, Budapest. (Manuskript)

Tóth, András/István Grajczjar (2001). The emergence of extreme right in the post-socialist Hungary and connection to social changes. Report for the research project “SIREN” (Socio-economic Change, Individual Reactions and the Appeal of the Extreme Right), funded by the European Commission, Budapest. (Manu­script.)

Ulc, Otto (1996). Populism, Racism and Society in Czechoslovakia, in: Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs, 63-106.

Williams, Christopher (1999). Problems of Transition and the Rise of the Radical Right, in: Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania, 29-48.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Feltűnő az empirikus adatok szegényessége is a régió szélsőjobboldali és populista tendenciáival kapcsolatban. Míg a nyugat-európai hasonló tendenciák igen jól dokumentáltak (vö. Betz 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996), Kelet- és Közép-Európában lényegében nincs pénz szélesen megalapozott empirikus kutatásokra. Az ilyen tárgyú írások többsége főleg ideológiakritikai, tartalomelemző jellegű, a jobboldali radikalizmus nyelvezetét és ideológiai forrásvidékét vizsgálja. Összehasonlító célból empirikus adatokat olyan internetes adatbázisokból meríthetünk, mint a www.politicalresources.net , a www.electionworld.org ., vagy a http://www.rferl.org/eepreport webhely esettanulmányai.

A szovjet zsidóságról olvasható ismeretanyag rendkívüli szegénysége elválaszthatatlan a sztálini és az azt követő korszakoktól, amikor különböző taktikai-politikai megfontolásokból lényegében elhallgatták a zsidók sorsát a Szovjetunióban és Kelet-Európa számos országában. Ha más okból is, az "elhallgatás" gyakorlatilag napjainkban is tart. E tanulmány közlése úttörő kezdeményezés a historiográfiai "hézag" eltüntetésére.

Az 1917-es forradalom és a második világháború kezdete közötti időszak nagyon nagy változásokat hozott az oroszországi zsidóság életében. A forradalom, amely jogokkal ruházta fel a zsidókat, ugyanakkor nem ismerte őket el nemzetként. A zsidók sem a lenini, sem a sztálini ideológia szerint nem feleltek meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a nemzet fogalmát meghatározták.

Sztálin úgy vélekedett, hogy a nemzet az embereknek olyan történelmi közössége, amelyet a kultúra, a nyelv, a terület és a gazdasági élet közössége jellemez. A zsidóknak nem volt ilyen közös bázisuk és a kommunista ideológia szerint el kellett volna vegyülniük azon népek között, akik között éltek. A szovjet vezetés olykor kénytelen volt változtatni a taktikán és engedélyezni a zsidó kultúra fejlődését, de a hosszú távú sztálini politika a zsidók teljes asszimilációját tartotta szem előtt.

Ennek a hozzáállásnak a jegyében már a 20-as évek elején a zsidók csaknem minden független társadalmi szervezetét megszüntették, tekintet nélkül arra, hogy azok vallási vagy világi intézmények voltak-e. Így megszűntek a közösségek, a cionista és egyéb pártok, valamint a tanintézetek.

A szovjethatalom megsemmisítette a régi gazdasági rendszert, miközben a zsidók széles tömegeit fosztotta meg bevételeik forrásától, lerombolva e rétegek gazdasági életének alapjait. Ugyanakkor a 20-as–30-as évek gazdasági nehézségei ellenére ez a periódus a zsidó kultúra virágzásának időszaka volt, hozzá kell tennünk azonban, hogy ez nem a nemzeti kultúra kibontakozását jelentette, hanem a kommunista-internacionalista kultúráét, amely arra volt hivatva, hogy éppen a zsidók saját nyelvén, a jiddis segítségével ismertesse meg velük a kommunista eszméket. Ugyanebben az időben zajlott a zsidók tömeges áttelepülése a hagyományos “stetl”-ekből (mesztyecsko) – kis településekből – a nagyvárosokba, az ipar fejlődése, illetve a jobb munkalehetőségek reményében. A zsidók gyorsan megtalálták a helyüket a különféle állami intézményekben és a tanintézetekben. Minél aktívabban vettek részt a szovjet társadalom életében, annál erőteljesebben asszimilálódtak; a vegyes házasságok száma megnőtt.

A forradalom előtti széles körű antiszemitizmus az új, szovjet időszakban sem tűnt el. Már túlságosan beivódott az emberek tudatába. A zsidó népesség szétszóródása az országban és érzékelhető jelenlétük az állami apparátus munkájában csak erősítette az antiszemita érzelmeket a nép körében.

A szovjet törvények tiltották az antiszemitizmust, és a szovjethatalom harcolt is ellene, ami a nyílt megnyilvánulások csökkenéséhez vezetett, kiirtani azonban nem lehetett a problémát. Maga Sztálin is antiszemita volt, bár ezt igyekezett palástolni. Az 1937–1938-as megtorlásoknak sok magas állami és párttisztséget betöltő zsidó vezető is áldozatul esett. A Szovjetunióban a zsidó kultúra ezekben az években nagy veszteségeket szenvedett: bezárták a még megmaradt zsidó iskolákat, újságokat és más zsidó intézményeket, s ez mind megfelelt a szovjet ideológiának, amely szerint a végső cél a zsidók teljes asszimilációja volt. A második világháború előestéjén a szovjet zsidóknak nem voltak saját szervezeteik, vezetőik, a zsidó kultúrát pedig a kihalás fenyegette.

Az 1939–1940-es években a balti államok, Nyugat-Belorusszia, Nyugat-Ukrajna, Besszarábia valamint Észak-Bukovina Szovjetunióhoz való csatolásakor olyan zsidó tömegek lettek szovjet állampolgárok, akik gazdag és mélyen gyökerező nemzeti kultúrával rendelkeztek. Mindez jelentős változásokat idézett elő a szovjet demográfiai és kulturális fejlődésben. Mindazonáltal az országhoz csatolt területeken élő zsidóság jótékony hatással volt a szovjet zsidóságra, akik akkor már tíz éve el voltak zárva a világ zsidóságától. Ám a Szovjetunió megtámadásáig eltelt kevéske idő nem volt elég ahhoz, hogy ezek a jótékony tendenciák kibontakozhassanak.

 

Megelőző intézkedések

 

1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. Ezt a napot a hitleri politika utolsó fázisának, vagyis a “zsidókérdés végleges megoldása” kezdetének tekinthetjük, a zsidók fizikai megsemmisítése időszakának. A szovjet zsidók voltak az első áldozatok, majd őket követte Európa fennmaradó zsidó lakosságának a kiirtása.

A tragédiához előjátékul a Hitler 1933-as januári hatalomra jutását követő németországi zsidóüldözés szolgált. Ennek során amellett, hogy a zsidókat megfosztották állampolgárságuktól és a tulajdonuktól, sokukat emigrációba kényszerítették. A második világháború kezdetekor, Lengyelország megszállása után megszűnt az emigráció, a zsidókat gettókba zárták, ahol rabmunka, éhezés és betegség várt rájuk. Lengyelország, Nyugat- és Dél-Európa több millió zsidója két év leforgása alatt (1939 szeptemberétől kezdve) náci hatalom alá került.

A háború, annak az egész világra kiterjedő jellege az összes politikai és erkölcsi gátlást lerombolta. Míg a 30-as években Hitler zsidóellenes politikájának a célja a zsidók elüldözése volt, a háború kezdetére már a zsidók teljes megsemmisítése volt napirenden. Az, hogy a zsidók teljes megsemmisítéséről szóló döntést a Szovjetunió megszállásának előestéjén hozták meg, a zsidóellenes politika erősödéséről tanúskodik, és arról, hogy az agresszorok érezték – teljesen büntetlenül cselekedhetnek. Adolf Hitler, akinél a zsidók elleni gyűlölet már beteges természetű volt, a zsidókban egy külön osztályt vélt felfedezni, amely szinte az egész Szovjetuniót a kezében tartja. Úgy vélte, a kommunista ideológia és a Szovjetunió – mint az adott ideológia megvalósításának tárgya – csupán fegyver a zsidók kezében, akik az egész világ meghódítására készülnek.

A második világháború kezdete előtt fél évvel Hitler egy 1939. január 30-ai beszédében a következőket mondta: “…Ha a nemzetközi zsidó pénzembereknek Európában és annak határain túl sikerül még egyszer belerángatni a népeket egy háborúba, akkor ennek a háborúnak a következménye nem a világ elbolsevizálódása, következésképpen a zsidóság győzelme lesz, hanem a zsidó faj kiirtása Európában.” Itt érhetők tetten Hitler alapvető nézetei, amelyek szerint a zsidóság és a bolsevizmus egy és ugyanaz; az elkövetkezendő háború a zsidók megsemmisítéséhez vezet. Hitte, hogy a szovjet zsidók kiirtásával két legyet üt egy csapásra: aláássa a szovjet állam alapjait, és megszabadul ősellenségétől, vagyis a zsidóktól.

A Szovjetunió lerohanásával a nácik előtt megnyílt az út Kelet-Európa gyarmatosítása felé. A “Drang nach Osten” politikája Hitler háborús és politikai terveinek alapját képezte. A hatalmas keleti gyarmatok az “ezeréves Reich” alapjait és a Führer álmának megvalósulását jelentették volna.

A szovjet zsidók kiirtásának előkészületei szerves részét képezték annak a tervnek, amelyet a Szovjetunió megtámadásához készítettek. Az 1941. március 13-án kelt utasításokban – amelyeket a Barbarossa tervhez (a Szovjetunió megszállásához készített terv katonai fedőneve) csatoltak és amelyeket a Wermacht legfelső parancsnoksága állított össze – a következők álltak: “A háborús területeken az SS Reichsführer a Führertől a politikai irányításra vonatkozóan különleges feladatokat kap, amelyek a két teljesen különböző politikai rendszer totális háborújából fakadnak.” A német vezetés a Szovjetunió elleni háborút mint totális háborút értelmezte, amelynek során az összes visszatartó tényezőt semmibe lehet venni, amikor a hadifoglyokról, illetve a polgári lakosságról stb. szóló nemzetközi egyezmények elveszítik jelentőségüket. Az utasításokban említett “különleges feladatok” magukba foglalták a zsidók teljes kiirtását. 1941 májusában és júniusában a Werhmacht vezetősége az említett utasításokhoz három külön parancsot csatolt, amelyek “jogi” alapul szolgáltak a náci terrorhoz az elfoglalt területeken. Az első 1941. május 13-án kelt a Barbarossa terv megvalósulásának területén érvényes törvénykezésről; a második, 1941. május 19-i keltezésű utasítás a szigorú és határozott intézkedésekről szól a Szovjetunió területén tevékenykedő bolsevik agitátorokkal, partizánokkal, szabotőrökkel és a zsidókkal szemben; a harmadik, 1941. június 6-án kelt dokumentum pedig “utasítás a komisszárokról” néven vált ismertté. Ezekben a dokumentumokban kiemelték, hogy az ellenséges ténykedéssel gyanúsítható személyeket – automatikusan idetartoztak a kommunisták, a politikai komisszárok és a zsidók –, függetlenül attól, hogy polgári személyek vagy katonák, bírósági ítélet és következmények nélkül azonnal ki kell végezni. Az a tény, hogy a zsidókat egy kategóriába sorolták az olyan ellenségekkel, mint a partizánok, a szabotőrök stb., egyet jelentett a szovjet zsidóság halálos ítéletével.

A március 13-án kelt utasítások teljesen szabad kezet adtak az SS-nek a Wermacht égisze alatt lévő területeken. A német hadsereg bűnrészességet vállalt az elkövetett bűncselekményekben és teljes felelősséggel tartozott miattuk. A további utasítások csak még inkább belerángatták a hadsereget a háborús és az emberiség elleni bűnök elkövetésébe. Heidrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal parancsnoka és egyben az SS hierarchiájának Himmler utáni második embere egy közvetlenül az SS felsőbb parancsnokainak címzett 1941. július 2-án kelt utasításában egyértelműen azt mondja, hogy az elfoglalt területeken kötelességük kivégezni a pártaktivistákat, a komisszárokat és a zsidókat.

A feladat végrehajtásához a nácik négy operatív csoportot hoztak létre, az ún. SS einsatzgruppen-t, amelyek közvetlenül Heidrich alá tartoztak. Mindegyikben 500-900 katona volt, összesen 3000 ember. Az einsatz-csoportokat végrehajtó parancsnokságokra osztották fel (ein­satz­kommando), amelyek száma egyenlő volt a századok számával. A “birodalom ellenségeinek” megsemmisítéséről szóló utasításokat titkos jellegük folytán szóban kapták az einsatzgruppen parancsnokai. 1941 júniusának elején négy ilyen csoportot vezényeltek a szászországi Pretzbe. Heidrich összehívta az einsatzgruppen és einsatz­kommandók parancsnokait, és kihirdette, hogy Hitler parancsot adott a Szovjetunió területén élő összes zsidó és a kommunista párt vezetői állományának kiirtására, és hogy ennek a feladatnak a végrehajtása az ő feladatuk lesz.

 

Statisztikai adatok

 

Nehéz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mennyi zsidó maradt a Szovjetunió elfoglalt területein, és hogy közülük hányan haltak meg. Arról, hogy a háború kezdetétől hány ember menekült el vagy hányat evakuáltak a Szovjetunió belsejébe, és közülük mennyi volt a zsidó, nincsenek adatok. A visszavonulás, a menekülés és a káosz során, ami a nyugati országrészben uralkodott a háború kezdete utáni első hónapokban, lehetetlen volt a pontos adatfelmérés. Semmilyen adat nincs a menekültek és evakuáltak számáról, azokról, akik a német légierő bombázásakor vesztették életüket, vagy akiket a helyi szovjetellenes és antiszemita elemek gyilkoltak meg. Nincs adat arról sem, hogy a Vörös Hadsereg hány visszavonuló katonáját és hány menekülő zsidót gyilkoltak le (különösen Litvániában és Lettországban), de azt sem tudjuk, hogy hányan lelték halálukat a német hadsereg előőrseinek fegyvereitől. Ezért a rekonstrukció során csak megközelítő statisztikai adatok lehetségesek.

A Szovjetunió által 1939-40-ben annektált területeken jelentős számú zsidó élt. Litvániában – nem számítva a vilniusi területet – 150 000, Lettországban 95 000, Észtországban 5000, Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában 1 270 000, Besszarábiában és Észak-Bukovinában 325 000, vagyis összesen 1 845 000. Ehhez még hozzá kell adni azt a 200 000 zsidót, akik a németek által elfoglalt Lengyelországból menekültek át, szeptembertől egészen 1939 végéig. Az annektált területeken összesen 2 150 000 zsidó élt. A németek gyors előrevonulása miatt csak kevés számú zsidónak sikerült elmenekülni, illetve evakuálni. Az annektált területek teljes zsidó lakosságának mintegy 10-12%-a menekülhetett el, de közülük sem mindenkinek sikerült eljutnia a Szovjetunió azon területeire, amelyeket még nem foglalt el a német hadsereg. Megesett ugyanis, hogy a menekülő zsidók olyan területre vetődtek, amelyet korábban már elfoglaltak a németek. A menekültek számához még hozzá kell adnunk 2-3%-ot, akik még a háború, illetve a német támadás előtt a Szovjetunió által annektált területeken éltek, és akiket elüldöztek vagy erőszakkal telepítettek át az ország belső részeibe. Akadtak köztük olyanok – Lengyelország németek által elfoglalt területeiről –, akik nem fogadták el vagy nem is kaptak szovjet állampolgárságot, vagy olyan zsidók, akik a szovjet meghatározás szerint szovjetellenesnek bizonyultak. Ide tartozott a zsidók tehetősebb rétege, a cionista mozgalom, valamint a Bund és egyéb pártok tagjai is. Ezen adatok alapján 1 750 000–1 800 000, korábban az annektált területeken élt zsidó került német hatalom alá.

A Szovjetunióban a háború előtti határokon belül az 1939-es összeírás szerint 3 020 000 zsidó élt. Néhány adat tanúsága szerint többen voltak, de az is lehet, hogy 8-10%-uk nem vállalta zsidóságát. A nyilvántartások szerint Ukrajnában 1 533 000, Belorussziában 375 000, Oroszország elfoglalt területein, beleszámítva a Krímet és Észak-Kaukázust, a háború kezdetéig 200 000 zsidó élt, következésképpen legkevesebb 2 100 000 szovjet zsidó élt a később németek által elfoglalt területeken. Ezek a területek képezték a forradalom előtt az ún. letelepedési övezetet, és itt élt a szovjet zsidó népesség 2/3-a. Nincsenek pontos adatok arról, hogy hány zsidónak sikerült elmenekülnie keletre a német megszállás elől, de bizonyos kutatások alapján tudjuk, hogy 1 000 000– 1 100 000 zsidónak sikerült elmenekülnie a németek által elfoglalt területekről (ezen az 1939. szeptember 17-i határokat értjük). A keletebbre fekvő területeket csak később szállták meg, és így a zsidóknak több idejük volt, hogy elmenjenek vagy elmeneküljenek még messzebb keletre, a szovjet csapatoknak pedig arra, hogy evakuálják a népesség nagyobb részét, beleértve a zsidókat. Ezen kívül mozgósították a férfiakat. Ezen adatok alapján a zsidóság felének sikerült evakuálnia, de még így is
1 000 000–1 100 000 zsidó lett a németek foglya. Összesen 2 750 000– 2 900 000-ra tehető azoknak a Szovjetunióban (1941. június 19-ei határok) élő zsidóknak a száma, akik az elfoglalt területeken rekedve már nem tudtak elmenekülni, ott maradtak a náci hóhérok, illetve helyi kiszolgálóik áldozataiként.

 

Német közigazgatás és vezetés a megszállt területeken

 

A Szovjetunió határait 1941. június 22-én átlépő német hadsereg gyorsan haladt kelet felé. 1941 telére északon elérte Leningrád külvárosát, a középső területen Moszkva környékét, délen pedig Harkov – Rosztov-na-Donu vonalától keletebbre húzódott a határ, ameddig elértek a németek. 1941–42 telén a német csapatokat visszaverték néhány fronton, mindenekelőtt Moszkva és Rosztov-na-Donu körzetében. 1942 tavaszán és nyarán újra előrenyomult a német hadsereg, főleg a déli fronton, ahol elérték Sztálingrádot, és betörtek Észak-Kaukázusba. Ebben csúcsosodott ki a német támadás, majd elkezdődött a visszavonulás.

1944 nyarának végére a Szovjetunió szinte összes megszállt területét felszabadították.

A megszállt területeken a nácik katonai közigazgatást hoztak létre, amelyek ún. ortskommendaturen-ból (városi parancsnokságokból) és ún. feldkommendaturen-ból (kerületi parancsnokságokból) álltak. 1941 augusztusában és szeptemberében a katonai közigazgatás átadta az irányítást a messze a hátországban található kerületek polgári közigazgatásának. A polgári közigazgatás élén Alfred Rosenberg állt, aki a megszállt keleti területek minisztere volt. A polgári közigazgatás, azaz a birodalmi parancsnokság két közigazgatási egységre volt felosztva: az Ukrajnai Birodalmi Parancsnokságra Erich Koch vezetésével (Volin és Poleszk terület, majd később Ukrajnának a Dnyepertől nyugatabbra fekvő körzetei), valamint az Ostland, a Keleti Birodalmi Parancsnokságra, Henrich Lose vezetésével (Lettország, Litvánia, Észtország, Belorusszia nyugati területei és Minszk illetve Szluck). A birodalmi komisszáriátus főparancsnokságokra tagozódott, élükön a főparancsnokokkal. A főparancsnokságok pedig területi komisszáriátusokból álltak, élükön a területi komisszárokkal.

Kelet-Galícia Lvov várossal Lengyelország főkormányzóságához tartozott, amelynek vezetője Hans Frank volt.

Belosztok-Grodno körzetében külön közigazgatási egységet hoztak létre “Belosztok Főkörzet” elnevezéssel, amely Kelet-Poroszország gauleiterének, Erik Kochnak volt alárendelve, aki egyben az Ukrajnai Birodalmi Parancsnokság vezetője volt.

A Szovjetunió által 1940. június végén elfoglalt Besszarábiát és Észak-Bukovinát visszakapta Románia. Egy hatalmas terület, melyet Transznyisztriának neveztek, és amely a Dnyesztertől a Búgig terül el, magában foglalva Odesszát, a német-román szerződés értelmében, 1941. augusztus 30-val szintén Románia fennhatósága alá került.

Azokon a németek által megszállt területeken, amelyek közvetlenül a front mellett voltak, a megszállás végéig katonai közigazgatás gyakorolta a hatalmat. Ide tartozott Belorusszia Minszktől és Szlucktól keletre elterülő egész területe, a Dnyeper folyótól keletre Ukrajna egész területe (kivéve Melintopolszkij körzetet) illetve az OSZFSZK összes megszállt területe.

A falvakban, városokban és kerületekben a német katonai, illetve polgári közigazgatás nevezte ki a helyi lakosokból az elöljárókat és a városparancsnokot, a “polgármestert”. Minden kerületben és városban volt egy helyi önkéntes lakosokból álló ún. Ordnungsdienst, rendőrség, melyet néhány német tiszt irányított. Ugyanakkor a kerületi és városi rendőrség részlegeinek vezetői között voltak helyi lakosok is. Ezek a részlegek közvetlenül a német rendőrség alá tartoztak. Minden kerületben háromszáz-ötszáz helyi rendőr volt. A nagyvárosokban hozzávetőlegesen ugyanennyi rendőr tevékenykedett. A balti államokban, Belorussziában és Ukrajnában ezen kívül még mozgó rendőri zászlóaljakat is létrehoztak. E zászlóaljak egy része olyan volt katonákból állt, akik átálltak a németek oldalára.

A megszállás éveiben 170 hasonló mozgó rendőri zászlóaljat alakítottak, amelyekben észtek, lettek, litvánok, ukránok, kozákok, tatárok, oroszok és más nemzetiségbeliek szolgáltak. Ezek a zászlóaljak szintén a német rendőrségnek, néhány esetben pedig a német hadseregnek voltak alárendelve.

A német hivatalos adatok szerint az Ostland Birodalmi Parancsnokság kötelékében 1942 októberében 4428 német és 55 562 helyi lakos szolgált. Ukrajnában és Oroszország déli részein 1942 novemberében 10 194 német és 70 759 helyi lakos szolgált. (A helyi lakosokból a rendőrségi zászlóaljakon és egységeken kívül hadosztályokat és hadtesteket alakítottak, amelyek a hadseregnek voltak alárendelve, mint a Vlaszov-hadosztály, az SS “Galícia” hadosztály, a kazah, illetve észt hadtestek és mások. De ezek a hadosztályok és hadtestek a zsidók lemészárlásában általában nem vettek részt.)

 

A megsemmisítés menete

Első szakasz: 1941. június 22-től 1941–42 teléig

 

A megszállt területeken élő zsidó lakosság kiirtását a német bevonulás első napján megkezdték, és nem szűnt meg a németek végleges kiűzéséig.

A megsemmisítést 3 periódusra lehet felosztani:

1. Az 1941. június 22-től 1941-42 teléig tartó periódus. Ez idő alatt Lettország, Litvánia, Észtország, Moldávia (Besszarábia és Észak-Bukovina) zsidóságának jelentős részét elpusztították, és szinte teljesen kiirtották Kelet-Belorusszia, Kelet-Ukrajna, valamint az OSZFSZK elfoglalt területeinek zsidó lakosságát.
2. A második periódusban, amely 1942 tavaszától ’42 végéig tartott, kiirtották Ukrajna, Belorusszia nyugati és az OSZFSZK 1942 nyarán elfoglalt déli részének szinte teljes zsidó lakosságát.
3. A harmadik periódus 1943 kezdete és a németek visszavonulása közé tehető. Ebben a szakaszban ölték meg a megmaradt zsidóságot. Az utolsó gyilkosságokat a német visszavonulás kezdetének időpontjához lehet kötni.

A Szovjetunió belsejében a német hadsereg első vonalával együtt nyomultak előre az SS végrehajtó csapatai is. Az A-csoport Leningrád felé haladva a balti államokban tevékenykedett; a B-csoport Belorussziában és a Moszkvához vezető útvonalon; a C-csoport Ukrajnában és Kijev felé haladt, a D-einsatz csoport pedig Moldáviában és Dél-Ukrajnában, egészen a Fekete-tenger északi partjáig terjedő területen tevékenykedett és a Krím-félsziget, illetve a Kaukázus felé tartott. A “tisztogatás” elvégzéséhez, és a zsidók kiirtásához külön brigádok (“Waffen SS”) is csatlakoztak az einsatz csoportokhoz, amelyek a polesszi mocsarak területein és Dél-Belorussziában tevékenykedtek. A német front minden egyes harcövezetében [Észak (Nord), Közép (Mitte), Dél (Süd)] volt egy főparancsnok, aki az SS-t és a rendőrséget irányította. Az ő parancsnoksága alá tartoztak a Waffen SS egyes egységei, a kivégző osztagok (einsatzgrppen), a német rendőrség brigádjai és a politikai osztagok, vagy­is a helyi lakosság önkéntesei. Ők mindannyian részt vettek a zsidók kiirtásában.

Az elfoglalt területek mindegyikén a végrehajtó csapatokkal és az SS egyéb részlegeivel együtt a helyi lakosság is bűnrészességet vállalt a zsidók kiirtásában. Ez az együttműködés különösen nagy méreteket öltött Litvániában, Lettországban, Észtországban, Moldáviában csakúgy, mint Nyugat-Ukrajnában.

Az elfoglalt területek némelyikén voltak olyan helyi lakosok, akik önkéntesen szolgáltak az SS végrehajtó csapataiban. A D-einsatz csoportokhoz tartozó 10-es einsatzkommandóban is, mely 1942-ben Oroszország déli részén (Rosztov, Krasznodar), majd később Belorussziában és Lengyelországban tevékenykedett, voltak olyan, a helyi lakosságból verbuválódott egységek, amelyek részt vettek a zsidók és más békés polgárok valamint a partizánok kivégzésében. Ezek az egységek szolgáltak továbbá azoknál az elgázosító teherautóknál, az ún. “lélekfojtóknál”, amelyek lezárt platóján megmérgezték az embereket. A helyi lakosság közül nem kevesen voltak, akik még más Einsatz csoportokban is szolgáltak.

Kik voltak ők, a nácik helyi cinkosai? Mindenekelőtt antiszemiták, fasiszták, szélsőséges nacionalisták és különféle árulók. Akadtak köztük olyanok is, akik a társadalom söpredékéhez tartoztak, vagy egyszerűen tolvajok, fosztogatók, akiknek csak az volt a céljuk, hogy ellopják a zsidók vagyonát és kisajátítsák házaikat. A megszállás első napjaiban a pogromok résztvevői több ezer zsidót öltek meg és raboltak ki. A pogromok első hullámát aztán a zsidók tömeges és szervezett lemészárlása követte az SS kivégző osztagai által.

Kaunasban (Kovno) 1941. június 25-26-án a litván fasiszták 1500 zsidót öltek meg, felgyújtották házaikat és zsinagógáikat. Az elkövetkezendő néhány napon még további 2300 zsidót gyilkoltak le. Lvovban az ukrán fasiszták 1941. június 30-a és július 3-a között 4000 zsidót öltek meg, és hasonló pogromok zajlottak a lettországi Rigában, Litvániában valamint Nyugat-Ukrajna más városaiban is. A területek némelyikén, különösen a kisebb településeken és zsidók lakta falvakban a zsidók legyilkolását a rendőrség és az önkéntesek végezték, szinte a németek közreműködése nélkül. Ők fogdosták össze a menekülni próbáló zsidókat. A több ezer fős helyi önkéntesek nélkül a németek nem tudták volna felkutatni, azonosítani és megsemmisíteni az elfoglalt területek zsidó lakosságát.

Az SS einsatz csoportjainak módszere a zsidók tömeges kiirtására a következő volt: a zsidókat kivezényelték otthonaikból, majd a város közelében már előre elkészített gödrökhöz vagy tankcsapdákhoz vezették őket. Itt csoportokba osztották és sorba állították őket, majd lelőtték mindannyiukat, és az egészet betemették földdel. Az is előfordult, hogy magukkal a zsidókkal ásatták ki a gödröket. Kelet-Ukrajnában, Kelet-Belorussziában és a többi Hitler által elfoglalt területeken e mellett még “lélekfojtókat” is használtak.

Otto Olendorf a D-einsatz csoport parancsnoka a nürnbergi per során a következőképpen írta le egységeinek munkamódszerét. “A csoport egy része bement a faluba vagy a városba. Ott megparancsolták az elöljárónak, hogy gyűjtse össze a zsidókat az áttelepítés érdekében. Itt először megkérték őket, hogy értékes tárgyaikat hagyják az osztag parancsnokainál. A kivégzés előtt mindenkire ráparancsoltak, hogy vegye le felső ruházatát. Férfiakat, nőket, gyermekeket a kivégzés helyére vittek, ami általában egy a közelben lévő tankcsapda volt… Az egység vezetője, illetve a speciálisan erre a célra alkalmazott emberek feladata volt az áldozatokat agyonlőni…”

Az előrenyomuló kivégző egységek csak “halott völgyeket” hagytak maguk mögött – tömegsírokat Rumbulban, Riga alatt, a Kilencedik erődben Kaunasban, Ponorahban Vilnius előtt, Malij Trosztanceben Minszk közvetlen közelében, Babij Járban Kijevnél, Drobic Járban Harkov alatt és a Szovjetunió sok más helyein is, ahol a német hadsereg végig vonult.

Az A-einsatz csoport Litvánia, Lettország és Észtország területein teljesített szolgálatot. Amikor a katonai adminisztráció átadta a vezetést a polgári adminisztrációnak, az A-csoport ezzel egyidejűleg kezdte ellátni a biztonsági (az SD) funkciókat.

Litvániában (ide értve a Vilniusi területet is) 220 000–225 000 zsidó került fasiszta uralom alá. Ezek közül több mint 175 000 embert öltek meg 1941 decembere előtt. A kisebb városokban a zsidókat egyetlen akció során irtották ki, míg a nagyobb városokban ez olykor hónapokig is eltartott. Vilniusban a német megszállásig 57 000 zsidó élt. 1941 júliusában, a megszállás első hónapjában körülbelül 5500 férfi halt meg. 1941. augusztus 31-e és október 6-a között a vilniusi gettó létrehozásakor két akciót hajtottak végre, amelyek során 10 000–12 000 zsidót öltek meg, férfiakat, nőket és gyerekeket. A következő akció során, szeptember 15-e és december 22-e között mintegy 17 000–18 000 embert pusztítottak el. A vilniusi zsidók legyilkolása Ponorahban történt, 12 km-re a várostól. Az akciók után 1941 decemberére a vilniusi gettóban 20 000 zsidó maradt. Kaunasban körülbelül 36 000 zsidó élt, közülük 1941. július és október vége között a Hetedik és Kilencedik erődben 18 000 embert végeztek ki. Csak 1941. október 29-én 9000 embert lőttek agyon. Az említett akciók után a kaunasi gettóban kevesebb mint 17 000 zsidó maradt. A saulajszi gettóban 5000, a svencsoniban körülbelül 500. Litvánia összes többi zsidó közösségét 1941 végéig kiirtották.

Lettország területén a németek megérkezéséig több mint 75 000 zsidó maradt. Közülük 68 000 embert 1941 december vége előtt kivégeztek. Ez év júliusában Rigában 5000 zsidó férfit öltek meg. Október 25-én létrehoztak egy gettót szintén Rigában, ahová 30 000 zsidót tereltek be. Két akció során, amelyekre november 30-án és december 7-9-én került sor a rumbuli erdőben, 16 km-re a várostól, 25–28 000 zsidót lőttek agyon, akiket a rigai gettóból szállítottak oda, így a megmaradtak száma kevesebb, mint 5000 volt.

Dvinszkben (Daugavpilsz) 14–16 000 zsidót zártak gettóba, akik korábban a városban és a környező mesztyecskókban éltek. Szinte mindegyiküket megölték az augusztus 8-ai, 18-19-ei és a november 7-9-ei akciók során, így a gettóban körülbelül ezren maradtak. Liepaje városában 7000 zsidó maradt német fogságban, közülük 1941 decemberére ezret hagytak életben. A többiek a sorozatos mészárlásoknak estek áldozatul. Lettország összes többi városából és falujából teljességgel kiirtották a zsidókat.

Észtországban körülbelül 2000 zsidó maradt. Közülük szinte az összes férfit még a megszállás első hetében kivégezték a németek és azok észt bűntársai. A maradékot (kb. ezer embert – túlnyomó részt nőket, gyerekeket és időseket) a Tallin alatti harkui táborba zárták. Egy részüket még ott ki is végezték, míg körülbelül 500-at 1941 végén Pszkovba deportáltak, ahol lelőtték őket.

Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában a megszállás első hónapjában a németek több tízezer zsidót gyilkoltak meg. Nyugat-Belorussziában, ahol a B-einsatz csoport tevékenykedett, nem kevesebb, mint 50 000 zsidót, többségükben férfiakat végeztek ki.

Pinszk (Poleszje) városában az ott élő 20 000 zsidóból három nap leforgása alatt (augusztus 5-7) 4500 férfit mészároltak le. Breszt-Litovszk­ban 21 000 zsidóból a megszállás első heteiben 5000 férfit öltek meg. December 8-án egy Novogrukában végrehajtott akció során 7000 zsidóból 4500-at végeztek ki.

Az 1941. június 31-én elfoglalt Minszkből is csak kevés zsidónak sikerült elmenekülnie vagy evakuálnia. A városban körülbelül 100 000 zsidó maradt, akiket a szomszédos falu zsidóival együtt július 25-én gettóba zártak. A minszki zsidók kiirtása szinte a megszállás végéig folytatódott. Augusztusban 5000 zsidót lőttek agyon, többségükben férfiakat; az Októberi Forradalom évfordulójáig, november 7-ig 12 000-et, majd november 20-án még 7000-et gyilkoltak le. A kivégzések helyszínéül a várostól nem messze lévő Tucsinka falu szolgált. 1942. március 2-án további 5000 áldozatot követelő mészárlás zajlott. Az áldozatok egy részét a gettó területén ölték meg, másik részüket Ratomszk utcáin.

Nyugat-Ukrajnában a C-einsatz csoport működött. Luck (Volin) városában 1942. július 4-én 3000 zsidó férfit öltek meg. Rovno városában, ahol hozzávetőlegesen 28 000 zsidó élt, november 6-8-án körülbelül 21–23 000 embert irtottak ki. Nyugat-Ukrajna más városaiban is hasonló tömegmészárlások történtek.

1941 júliusában Kárpátaljáról, amely magyar fennhatóság alá tartozott, 18 500 zsidót kergettek el az ukrajnai Kamenyec-Podolszki területre. (Erről az eseményről a nem régen elhunyt Ságvári Ágnes írt feltáró tanulmányt a Múltunk c. folyóiratban – a szerk.). Jelentős részük Lengyelországból, Németországból és más országokból menekült oda; a magyar hatalom “idegeneknek” tekintette őket. Közülük 14 000 embert 1941 augusztusának végén a D-einsatz csoport és az ukrán rendőrség Kamenyec-Podolszk mellett agyonlőtt.

Besszarábiában és Észak-Bukovinában már a harcok idején, e területek német és román megszállásának kezdetekor hozzáláttak a zsidók tömeges megsemmisítéséhez. A román csapatok és csendőrök, valamint a helyi lakosok a D-einsatz csoport közreműködésével 1941 júliusában és augusztusában 150 000 zsidót öltek meg, ami a háború előtti helyi zsidó lakosság fele volt. A genocídiumot erőszak és rablás kísérte. A túlélőket gettókba és táborokba zárták. Csernovciban, Kisinyovban és más városokban is voltak ilyen gettók.

1941 szeptemberében és októberében megkezdődött a megmaradt zsidók tömeges kiűzése Besszarábiából, Észak- és Dél-Bukovinából, valamint Dorohoj és Transznyisztria területeiről. 1941 végére a számuk elérte a 120 000-t. Körülbelül 20–25 000 kiűzött már nem jutott el Transz­nyisztriába: útközben meghaltak az embertelen bánásmód miatt, vízbefúltak a Dnyeszteren való átkeléskor, vagy a román őrség golyói végeztek velük. A 100 000 célba ért zsidó többségét az észak- és közép-transznyisztriai gettókba és táborokba zárták. Besszarábiában mindössze pár száz, míg Bukovinában és Csernovciban 1941 végére körülbelül 20 000 zsidó maradt.

Transznyisztriában, ahová Besszarábiából és Bukovinából telepítették át őket, a háborúig körülbelül 300 000 zsidó élt, közülük 180 000-re tehető az odesszai zsidók száma. Egy részüknek, körülbelül 185 000 embernek, nem volt ideje evakuálni Ukrajna e részéről, így ők ott rekedtek az elfoglalt területeken, akik közül 90 000 ember odesszai zsidó volt.

1941 június-júliusában, a megszállás első napjaitól kezdve a D-einsatz csoport megkezdte a Transznyisztria területén élő zsidó lakosság kiirtását. Odesszát 1941. október 16-án foglalták el a német csapatok. A következő napon 3–4000 zsidó férfit tartóztattak le és lőttek agyon. Október 22-e éjszakáján partizánok, előre elkészített aknákkal felrobbantották a város román parancsnokságát. A robbanás következtében 66 német és román tiszt, illetve katona halt meg. A román vezetés erre terrorral válaszolt. Az elkövetkező három napon, október 23–25-én 35 000 odesszai zsidót lőttek agyon vagy égettek el élve. Egy részüket a kikötőnél lévő parkban, másokat Dalnyik falunál, nem messze a várostól végeztek ki. Odessza életben maradt zsidóit a Pervomajszk környéki és a Bug nyugati partján lévő táborokba kergették és tartották fogva, de nem sokáig. December 21–31. között a bogdanovkai táborban 50 000 helyi zsidót mészároltak le. A Domanyevka és Berezovka táborban 1942 január-februárjában mintegy 20 000 embert, majd március-május folyamán további 3225 személyt öltek meg. Ezek az adatok a román csendőrség feljegyzésein alapulnak. Az akciók többségét SS csoportok hajtották végre, amelyek részben a helyi, Transznyisztriában élő német lakosság önkénteseiből álltak. A megsemmisítési akciók során a német csapatokkal tartott a román csendőrség és az ukrán rendőrség is. Az életben maradt helyi zsidókat a Besszarábiából és Bukovinából elüldözöttekkel együtt különféle táborokba és gettókba zárták, ahol kegyetlen sors várt rájuk: tízezrek haltak meg az éhségtől, betegségektől, fagytól, a nehéz kényszermunkától, és a Transznyisztriában őket ért megaláztatásoktól.

A kelet felé vonuló B-, C- és D-einsatz csoportok elsősorban Ukrajna és Belorusszia nyugati részein hagytak maguk mögött olyan zsidókat, akiket nem értek el a megtorló akciók. Litvánia, Lettország és Észtország elfoglalásakor és a megszállás egész ideje alatt az A-einsatz csoport is tevékenyen részt vett a zsidók kiirtásában. Az ő számlájukra írható a balti köztársaságokban élő 300 000 zsidó több mint 80%-ának a megsemmisítése, akiket főképpen a megszállás első szakaszában, még 1941–42 tele előtt öltek meg. Ugyanakkor Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna zsidóságának a 15-20%-a halt meg, ami azzal magyarázható, hogy Nyugat-Ukrajnának a lengyel főkormányzósághoz csatolt területein csak 1942 tavaszán kezdődött meg a zsidók tömeges megsemmisítése.

 

A német hadsereg zsidóság ellen elkövetett bűntettei

 

A megszállt területeken lévő német hadsereg és katonai közigazgatás, a hadsereg felső vezetésének parancsai szerint, zsidóellenes politikát folytatott, és az SS végrehajtó csapatait segítette, beleértve a zsidóellenes tevékenységüket is. Az elfoglalt városok és települések mindegyikében, már a megszállást követő első napokban, olyan szabályokat vezettek be, amelyek alapján a zsidóknak regisztráltatni kellett magukat és sárga csillag viselésére kötelezték őket, hogy megkülönböztessék magukat a népesség többi részétől. Ezzel párhuzamosan a katonai hatóságok létrehoztak zsidó tanácsokat is, amelyek a zsidó közösségeket irányították a táborokban és a gettókban. A parancsok végrehajtásáért a tanács tagjai az életükkel feleltek. A katonai hatóságok parancsban adták ki, hogy a zsidók milyen kényszermunkákat kötelesek végezni, és szögesdróttal körülvett gettókban különítették el őket, amelyeket fegyveres csapatok őriztek. Így tette lehetővé a katonai vezetés az SS einsatz csoportjainak a bűnök elkövetését.

Minszk katonai parancsnoka 1941. július 20-án parancsot adott ki, hogy a városban tartózkodó zsidókat zárják gettókba. Ugyanígy rendelkezett Vityebszk katonai parancsnoka 1941. július végén, augusztus elején, valamint Harkov parancsnoka december 14-én. Így történt más városokban is. A gettóba zárás mindig a megsemmisítésnek az első része volt, ami már a szögesdrótok mögött zajlott. Néhány helyen a zsidókat egy, a német városi vagy kerületi katonai közigazgatás által kijelölt helyen gyűjtötték össze (azzal az indokkal, hogy kitelepítik vagy hogy dolgozni viszik őket, valójában tömeges kivégzésről volt szó), de olyan is előfordult, hogy a német katonai adminisztráció a zsidók megsemmisítésének a felgyorsítását kérte az einsatz csoportoktól, mert a zsidókat olyan elemnek tekintették, amely veszélyezteti a biztonságot és felesleges gazdasági teher. Így volt ez Szimferopolban, Dzsankojban, a Krímben és még sok más helyen. A katonai adminisztráció örmény csapatokat vezényelt a kivégzés helyére küldött zsidók mellé őrként. Magát a megsemmisítést az SS einsatz csoportjai, a Waffen SS katonái, az SD-ben szolgálók és a helyi rendőrség végezték. Így például 1941 augusztusának elején Salmuth tábornok, a 30-as örmény hadtest vezetője parancsot adott Kodim (Ukrajna) város összes zsidójának a megsemmisítésre. A feladat elvégzésével a 10-es einsatz csoportot és 300 alárendelt embert bízott meg.

 

Munkaerőszükséglet

 

1941 végére a megszállt területek német hatóságának egy része megértette, hogy a tél beköszöntéig a háború nem fog befejeződni, Moszkvát – számításaik és jóslataik ellenére – nem sikerül bevenni, így tehát hosszan tartó háborúra kell felkészülni. A németeknek meg kellett szervezniük a hátországot azzal a céllal, hogy ellássa a hadigazdaság szükségleteit, amihez munkaerőre és szakemberekre volt szükség. Erre való tekintettel a német polgári közigazgatás számos helyen, az SS részéről tapasztalható ellenállás mellett, határozatot hozott a zsidók kiirtásának késleltetéséről az ellenőrzése alá eső területeken, egyes helyeken megőrizvén a gettókat és a munkatáborokat. Néhány városban az ellátásért felelős hadtápparancsnokság követelte azon zsidók likvidálásának ideiglenes felfüggesztését, akik gyárakban, műhelyekben és más létesítményekben dolgoztak, és akiknek termelése katonai szempontból fontos volt. Ennek eredményeképpen maradtak fönn gettók olyan nagyvárosokban is, mint Riga, Vilnius, Kaunas, Baranovicsi, Minszk és más, kisebb városokban, ahol zsidók tömegei a német hadigazdaság szükségleteire dolgoztak. Ezen gettók többsége az 1939–40-ben a Szovjetunióhoz csatolt területeken volt. A nagyvárosokban található gettók közül a minszki volt az egyetlen, amely a németek által megszállt, a második világháború kezdetéig a Szovjetunió határian belüli területen volt elhelyezve. A minszki gettó fennmaradásához hozzájárult az a körülmény, hogy ez a város Ostland polgári igazgatása alá tartozott. Sorsa ugyanolyan volt, mint a többi hasonló gettóé.

 

A katonai igazgatás alá eső területeken az SS einsatz csoportjai teljes cselekvési szabadságot élveztek, és ott semmilyen gazdasági meggondolás vagy zsidó munkaerő-szükséglet nem játszott szerepet. Ezeken a területeken folytatódott a zsidóság teljes megsemmisítése. Amikor a német katonai igazgatás 1941 végén–1942 elején polgári igazgatás alá helyezte Kelet-Ukrajna területének egy részét, addigra az SS einsatz csoportjai a zsitomiri, nyikolajevi, dnyepropetrovszki és melitopolszki terület szinte összes zsidóját kiirtották.

 

A megsemmisítési műveletek második része:

1942 tavasza – 1942 vége

 

Az 1942-es év első hónapjai viszonylag “csendesen” teltek – a zsidók megsemmisítése kisebb méreteket öltött, mint 1941 végén. Ennek az volt az alapvető magyarázata, hogy a kemény tél megnehezítette a gödrök kiásását, ahová a halottakat temették. 1942 tavaszán újra megindult a zsidók tömeges lemészárlása, különösen Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában, ahol sok zsidót nem végeztek ki az első időszak során. A munkaerő-szükséglet, ami meghosszabbította az olyan, 1941 végén létrehozott nagyobb gettók létezését, mint a vilniusi, kaunaszi, minszki stb., sem akadályozta meg a más helyeken létező gettók megsemmisítését. Ez volt az egyik ellentmondás, amelybe a megszállt területek német közigazgatása keveredett: a vezetőség egy részének szüksége volt a munkaerőre, és kereste is azt, hiszen a kényszermunkáért nem kellet fizetni; ugyanakkor a német vezetőség másik részének, különösen az SS csapatoknak a feladata a munkaerő megsemmisítése volt.

1942 teléig több százezer nyugat-belorussziai és nyugat-ukrajnai zsidót öltek meg. Nyugat-Belorusszia és Minszk német parancsnoka, Wilhelm Kube tábornok július 31-én jelentette a Keleti Terület Birodalmi Komisszárjának, hogy az utóbbi tíz hét során 55 000 zsidót likvidáltak Belorussziában, és az életben maradtak többségét az elkövetkezendő hónapokban fogják megsemmisíteni.

A belorussziai zsidók kiirtása egészen 1942 teléig tartott. Az ott élő zsidók többségét megsemmisítették. Csak a külvárosokban maradtak kisebb gettók és munkatáborok.

Grodno városa és a hozzá közeli területek (a Szovjetunió mostani határainál) “Belosztok Főkörzet”-hez tartoztak a megszállás ideje alatt. 1942 novembere és 1943 januárja között 30 000 itt élő zsidó került a treblinkai és auschwitzi haláltáborokba. Néhányukat először Volkovszkba és Kalbaszinába vitték gyűjtőtáborokba, más részük rögtön a haláltáborokba került. Ebben az időben Poleszje, Ukrajna birodalmi parancsnokához csatolt környékén is folyt a zsidók tömeges megsemmisítése. 1942. október 29-től november 1-ig Pinszk városában 17000 zsidót lőttek agyon, és likvidálták a gettót. Október 15–18 között pedig a breszt-litovszki gettó szűnt meg, miután lakóit agyonlőtték.

Ebben az időszakban a polgári irányítás alá tartozó körzetekben nagyon sok helyi rendőr is részt vett a zsidók kiirtásában. Az SS kivégző osztagai (az A-einsantz csoportot kivéve) ebben az időben keleten, a frontvonal közelében tevékenykedtek, azokban a körzetekben, amelyek a katonai vezetőség uralma alatt álltak, míg a polgári fennhatóság alatt álló körzetekben a zsidókat az esetek túlnyomó többségében a helyi rendőrök lőtték agyon.

A szmolenszki gettót, amely közel 2000 zsidót tömörített magába, 1942. július 15-én semmisítették meg. A gettó összes lakóját agyonlőtték. Ez volt az utolsó gettó, amely a katonai vezetőség irányítása alatt volt. Kisebb munkatáborok még maradtak néhány városban. Itt olykor százával voltak zsidó szakemberek.

1942-ben a német hadsereg, amikor megkaparintotta Dél-Oroszország egyes területeit és a Krími-félszigetet, rögvest legyilkolta a helyi zsidókat és a nyugati körzetekből jövő menekülteket, akiknek nem sikerült evakuálniuk. A kiszlovodszki katonai parancsnokság 1942. szeptember 9-ei utasítása nyomán 2000 zsidót bevagoníroztak, majd a Minyeralnije Vodi állomáson agyonlőtték őket. Itt semmisítették meg a pjatyigorszki és a jesszentukovi zsidókat is, akiket szintén vonaton szállítottak ide. Minyeralnije Vodiban összesen 6000 zsidót öltek meg. Rosztov városában, amelyet a németek 1942. július végén másodszor is elfoglaltak, már 1942. augusztus 11-ére az egész zsidó lakosságot kiirtották. A városi tanács adatai szerint a megszállás ideje alatt, 1942. február 13-tól kezdve, 15 000–16 000 zsidót öltek meg. 1942. augusztus 11-e után a rosztovi zsidók megsemmisítésekor esetenként használtak teherautó-kipufogógázt is. A sztavropoli zsidókat 1942. augusztus 15-én végezték ki. Kercs városát 1942. május 15-én foglalták el, majd néhány nappal később közel 2000 zsidót lőttek agyon. A Krímben a németek nem csak a zsidókat lőtték agyon, hanem a krímieket is, akiket egy kalap alá vettek a zsidókkal. A karaimokat azonban nem bántották, mert úgy vélték, hogy faji hovatartozásuk szerint ők nem zsidók. Észak-Kaukázusban csak kevés ott élő hegyi zsidó esett a mészárlás áldozatául, mivel a megszállás csak pár hónapig tartott. A németek nehezen tudták eldönteni, hogy a hegyi zsidókat faji alapon zsidóknak tekintsék-e, de még mielőtt végleges döntés született volna erről a kérdésről, a Szovjet Hadsereg kiűzte a németeket.

 

A más országbeli zsidók megsemmisítése a Szovjetunió megszállt területein

 

Az első zsidók, akiket más országból a németek által megszállt szovjet területekre hurcoltak – Magyarországról érkeztek. Mint említettük, 1941 augusztusában 14 000 zsidót lőttek agyon a németek, akiket a magyar hatóság deportált az Ukrajnában lévő Kamenyec-Podolszkba.

A náci Németország vezetői a szovjet zsidókon túl a németországi, az ausztriai, a cseh protektorátusbeli és a moráviai zsidókat is a Szovjetunió területén tervezték kiirtani. Azt akarták, hogy Németország területét teljesen “megtisztítsák” a zsidóktól, azaz “judenfrei” legyen. Ezért úgy határoztak, hogy 1941 szeptember-októbere során a fent említett országok zsidóit Kaunas, Minszk és Riga területére deportálják, s ott a helyi zsidókkal együtt semmisítik meg őket. Abban az időben még nem működtek az Auschwitzhoz, illetve Treblinkához hasonló haláltáborok, így a zsidók fizikai megsemmisítése csak a Szovjetunió megszállt területein folyt.

A zsidók Harmadik Birodalomból való deportálásáról szóló parancsot a Rigában lévő Keleti Területek Birodalmi Komisszáriátusa kapta meg, 1941. november 7-én. A parancsban az állt, hogy 50 000 zsidót fognak deportálni a Harmadik Birodalomból, amelynek egy részét Minszkbe, a másik részét pedig Rigába szállítják. A deportálást speciális járművek segítségével fogják végrehajtani, amelyek mindegyikében 1000–1000 ember utazik majd.

1941 szeptemberétől 1942 októberéig a Harmadik Birodalomból 35 ezer zsidót deportáltak Minszkbe. Egy részüket a minszki gettóba zárták, külön a helyiektől, ahol rövid időn belül ki is végezték őket. A megmaradtak még a minszki gettóig sem jutottak el: Malij Trosztyanyecben kivégezték őket, és ismeretlen számú, Németországból elhurcolt zsidót végeztek ki még a kanuasi Kilencedik erődben.

Rigába 1941. december végétől 1942 tavaszáig 25 000 zsidó érkezett. Egy részüket a rigai gettóban helyezték el, amely teljesen kiürült azok után, hogy 1941. december elején az összes ott lévő helyi zsidót kivégezték, míg másik részüket egyenesen Rumbulba vitték és ott lőtték agyon. A minszki és a rigai gettóban élő külföldi zsidókat elkülönítették a helyi zsidóktól az úgynevezett “német gettókba”. Az ő köreikben nagyobb volt a halálozási arány, mert kevésbé tudtak alkalmazkodni a gettóban lévő nehéz körülményekhez. A nyelv ismerete nélkül és kapcsolatok hiányában nehezebb volt eladni meglévő holmijaikat vagy elcserélni azokat élelemre. Azokat, akik nem haltak meg az éhezéstől vagy a betegségektől, a helyi zsidókkal együtt végezték ki. A Németországból és más országokból a minszki és a rigai gettóba került zsidók közül csak néhányan élték túl a háborút.

1942 nyarán a varsói gettó felszámolásakor, 3–4000 férfit deportáltak onnan a Lesznoj táborba, ami a Bobrujszk városa melletti erdőben volt. Ez a tábor volt az SS utánpótlási központja. Varsóból a zsidókat vonattal vitték Bobrujszk állomásig, onnan pedig autóval a táborig, ahol a lengyel zsidókat egy külön, szöges dróttal körülvett helyen tartották. A munkakörülmények iszonyatosak voltak. 1943 nyarán a táborban elkezdődtek a kivégzések, és 1943 nyarának végére, őszének elejére az összes bentlakó zsidót megölték. A kivégzések helyéül a Bobrujszk–Minszk vasútvonal mentén kiásott árkok szolgáltak.

Körülbelül 40–42 000 magyar zsidót küldtek kényszermunkára a “munkás zászlóaljak” kereteiben, amelyek a Szovjetunió elfoglalt területein állomásozó magyar csapatok részei voltak. Ezek a zsidók az útépítéseken és a védelmi eszközök építésén dolgoztak, de a területek aknátlanítására is használták őket – aknakeresők nélkül. Legtöbbjük éhen halt, a betegségektől pusztult el vagy az aknák tépték szét őket. Sokukat a német vagy a magyar katonák lőtték agyon. Kevesen voltak olyanok, akiknek sikerült életben maradniuk e “munkászászlóaljakban”. A túlélők egy része szovjet fogságba esett, a közülük életben maradottak pedig csak néhány év múlva szabadultak, a háború után.

 

Vegyes házasságok és az azokból származó gyermekek

 

A Szovjetunió elfoglalt területein a megszálló német csapatok zsidónak tekintettek és kivégeztek minden olyan embert, akinek legalább az egyik szülője zsidó volt. Erőszakkal vették el az orosz, ukrán, belorusz stb. anyáktól a vegyes házasságban született gyermekeiket, és vitték őket a halál gödreihez. Volt olyan, hogy eközben a zsidó édesapa a fronton harcolt, és nem is tudott a gyermekével történtekről. Az elfoglalt területeken élő, vegyes házasságból származó gyerekekkel kegyetlenebbül bántak, mint Németországban élő sorstársaikkal, ahol csak nyomoztak utánuk, de nem küldték haláltáborba őket. Ez azzal magyarázható, hogy a németek megvetettek más népeket és ellenségként kezelték őket. Különösen felbőszültek a szláv és zsidó vér keveredése láttán. Sokszor a nem zsidó édesanyát is a gyermekével együtt lőtték le.

Klimovicsi városában (Mogiljov körzet) még 1941 novemberében az összes zsidó lakost kivégezték. 1943 áprilisában akciót szerveztek a vegyes házasságokban született gyermekek ellen, akiket orosz édesanyjukkal együtt tartoztattak le és vetettek börtönbe.

Április 12-én Klimovicsiben az összes vegyes házasságból származó gyermeket, cigányt és néhány orosz anyát megöltek. Az ilyen esetek más városokban és településeken is megtörténtek.

 

A zsidók harca a létért és a helyi lakosság

 

A gettókban és táborokban az élet a halál árnyékában folyt és mindennapi gyötrelmekből állt: éhezésből, betegségből, kényszermunkából és megaláztatásból. Szüntelenül voltak olyan akciók, amelyek során a munkaképteleneket, vagyis a gyerekeket, az időseket és a betegeket kivégezték.

A gettólakók a zsidó parancsnokok és a társadalmi szervezetek (ide tartoznak a földalatti szervezetek is) irányítása alatt harcoltak az életükért és emberi méltóságuk megőrzéséért. Az éhség elleni küzdelem keretében illegálisan élelmiszereket jutattak be a gettóba, megszervezték a szociális segítségnyújtás lehetőségeit, és étkezdéket hoztak létre. Sokan az ilyen, a németek által tiltott tevékenységért vagy azok megszervezéséért az életükkel fizettek. Harcolva a betegségekkel és járványokkal, az orvosok igyekeztek figyelmet fordítani a gettó és a tábor tisztasági állapotára, orvosi szolgálatot szerveztek és földalatti kórházakat hoztak létre. Még a szöges drótokon belül sem feledkeztek meg a gyermekek neveléséről, a kultúráról és a vallási életről. Néhány gettóban földalatti archívumokat hoztak létre azzal a céllal, hogy megőrizzék a jövő generációja számára azokat a dokumentumokat és feljegyzéseket, amelyek tanúbizonyságul szolgálnak a németek, fasiszták és a helyi árulók gaztetteiről.

A teljes megsemmisítésre ítélt zsidók olykor megpróbáltak kitörni a gettókból, elmenekülni, megszökni vagy bármilyen utat találni a megmenekülésre. Ilyen út azonban kevés volt, és ilyen esetekben nagyon sok függött a helyi lakosok hozzáállásától. Egy zsidónak ahhoz, hogy szökés után megmeneküljön a haláltól, titokban kellett tartania nemzeti hovatartozását. Olyan dokumentumokra volt szüksége – személyi igazolvány, útlevél, anyakönyvi kivonat –, amelyekkel bizonyítani tudta, hogy nem zsidó. Ezeken kívül az életben maradáshoz szüksége volt munkára és otthonra. Szükség volt persze arra is, hogy a helyi lakosság, melynek e téren könnyebb dolga volt, mint a németeknek, felismervén a zsidókat, ne adja át őket sem a megszállóknak, sem a helyi rendőrségnek.

A menekülés másik útját a nem-zsidóknál való elrejtőzés jelentette. Ehhez olyan embereket kellett találni, akiknek a házában vagy annak közelében ki tudtak alakítani egy rejtekhelyet, amely nem csak a rendőrségtől és a németektől volt elzárva, hanem a szomszédoktól is. Ily módon elrejtőzni könnyebb volt a falvakban, mint a városokban. A falvakban a búvóhelyeket a házhoz hozzáépített viskókban is be lehetett rendezni, ráadásul a falvakban és a tanyákon egy házban csak egy család él, a legközelebbi szomszédok bizonyos távolságban vannak. A falvakban szinte nem voltak német vagy rendőrségi alakulatok, és ez a tény megkönnyítette az elrejtőzködést. A helyi lakosok, akik zsidókat bújtattak, élelemmel látták el őket, ami nem volt könnyű és veszélytelen a háborús időkben.

A Szovjetunió megszállt területein semmiféle szervezett segítséget nem kaptak a zsidók az antifasiszta vagy más földalatti mozgalom részéről. Ilyen segítség, bár ez nem volt nagy mértékű, létezett Nyugat-Európa egyes országaiban és a lengyel földalatti mozgalomban, ahol egy “Zsegota” nevezetű csoportot alakítottak, amelynek a bujdosó zsidók megsegítése volt a célja. A szervezett segítség hiánya a Szovjetunió területén számos okkal magyarázható. A Szovjetunió megszállt területein kezdetben a földalatti mozgalom gyengébb volt és nagyobb német terror közepette működött, mint a nyugat-európai országokban és Lengyelországban. Nem egyszer lebuktak a vezetőik és a mozgalom aktivistái, s tömeges letartóztatások is előfordultak.

Amennyire ismert, sem a szovjet kormány, sem a kommunista párt nem intézett olyan felhívást a földalatti szervezetekhez vagy a megszállt területek helyi lakosságához, amelyben a szovjet zsidó állampolgároknak, a totális megsemmisítés náci politikája áldozatainak nyújtandó segítségre buzdította volna őket. Sem a rádióban nem hangzott el ilyen, sem a megszállt területek felett repülőgépekről szétszórt röpcédulák nem tartalmaztak hasonló felhívásokat. Amennyire ismert, Sztálin és a szovjet kormány a háború alatt egyetlen egyszer sem vitatta meg a megszállt területeken élő zsidók tragikus sorsát. Amikor Molotov a külföldi kormányoknak adott jegyzékében a zsidók megsemmisítéséről és a nem-zsidó lakosság elleni német terrorról beszélt a náci megszállás ideje alatt, csak propagandacéllal tette. A szovjet vezetők részéről az a számítás is közrejátszhatott, hogy az orosz és más nemzetiségű áldozatok milliói közül taktikai okokból nem emelték ki a zsidó nemzetiségű áldozatokat, noha a szovjet zsidóság több, mint fele pusztult el szovjet területeken a nácik és helyi cinkosaik kezétől.

Ugyanakkor a megszállt területeken mindig voltak olyan emberek, akik minden külső felszólítás nélkül is segítettek a zsidóknak. Az ilyen emberek azonban kivételek voltak. Saját és családjuk életét is veszélyeztették. Az elfoglalt területeken százával, meglehet ezrével voltak ilyen emberek. A lakosság túlnyomó része a külső szemlélő álláspontjára helyezkedett. Egy részük közömbösen viszonyult a halálra ítélt korábbi szomszédok sorsához. Különböző motívumai voltak az ilyen viselkedésnek: a német megtorlástól való félelem, antiszemitizmus, önzés és sok minden más.

Azoknak a megszállt területeken lakó zsidóknak a száma, akik a helyi lakosságnak köszönhetően menekültek meg, nem számottevő. Még csak megközelítő adatok sincsenek a megmenekült zsidók számáról, de feltételezhető, hogy a megszállt területek össz-zsidóságának sokkal kevesebb, mint 1%-a.

Előfordult olyan eset is, amikor a vegyes házasságban élő zsidókat a nem-zsidó rokonok mentették meg.

 

Zsidó partizánok és a földalatti szervezetek

 

A gettókba és táborokba zárt zsidók nem érték be a passzív ellenállással. Földalatti szervezeteket hoztak létre, melyek célja a nácik elleni fegyveres ellenállás, és amennyire ez lehetséges volt, a zsidók megmentése. Az ilyen szervezetek már a megszállás első hónapjaiban létrejöttek. A Szovjetunió által 1939–40-ben annektált területeken a gettókban a földalatti tevékenység kezdeményezői a cionista mozgalom fiatal tagjai voltak, de a minszki gettóban például a kezdeményezés a kommunista aktivistáktól jött. Sok gettóban több száz harcosból álló földalatti mozgalmat hoztak létre.

A fegyvereket a helyi lakosoktól szerezték be vagy a német fegyverraktárakból lopták. Házi készítésű gránátokat, tőröket és még néhány fegyvertípust pedig magukban a gettókban állítottak elő. A földalatti tevékenység kegyetlen volt és nagyon veszélyes. Veszélyt jelentett a gettó minden lakosára nézve, és fenyegette annak létét. A fegyveres földalatti szervezet kitudódása csak meggyorsította a gettó felszámolását.

A földalatti szervezet tagjainak óvakodniuk kellett a gettókban lévő besúgóktól. Fegyveres összetűzésre a német rendőrség és a gettók fegyveres csoportjai között általában a gettók felszámolására hivatott akciókkor került sor Vilniusban, Lahvban, Tucsinban és más településeken.

Több tízezer fiatal szökött el a gettókból az erdőkbe, ahol zsidó partizánalakulatokat hoztak létre, vagy csatlakoztak a szovjet partizánokhoz. Nyugat-Belorussziában különösen nagy zsidó partizánalakulatok formálódtak. Narocs erdőiben Északnyugat-Belorusszia egymáshoz közel fekvő mesztyecskoiból származó zsidók harcoltak. Nalibok erdeiben zsidó és nem zsidó partizánalakulatok is harcoltak. Itt voltak zsidó családi táborok is, ahol Tuvija Belszkoj és Solom Zorin parancsnoksága alatt a minszki gettóból és Délnyugat-Belorusszia városaiból és településeiről elszökött emberek éltek. Ezekben a táborokban olykor több száz ember élt, közöttük nők és gyerekek. Vilniustól délre, a rudnyicki erdőben a vilniusi és kaunasi gettó földalatti mozgalmának tagjai, valamint más helyekről származó zsidó partizánalakulatok harcoltak. Poleszje és Volin erdeiben és más, keletebbre fekvő elfoglalt területeken szintén működtek zsidó alakulatok. A Szovjetunió elfoglalt területein körülbelül 25–30 ezer zsidó partizán harcolt.

Az erdő, ahol a zsidó harci csapatok tevékenykedtek, és ahol fegyvertelen, gettókból menekült zsidók éltek, nem volt barátságos hely. 1942-ben néhány erdőben rablóbandák uralkodtak, akik, míg a szervezett szovjet partizán csapatok be nem vonták őket a soraikba, nem kevés zsidót öltek meg, és arról sem feledkeztek meg, hogy elvegyék ruháikat és fegyvereiket.

A szovjet partizán mozgalom parancsnoksága ellenezte a független zsidó partizán egységek létét, mert a szovjet partizán mozgalom köztársasági keretek között szerveződött (ukrán, belorusz, litván stb.). A zsidó csapatokat szétszedték és elosztották őket a nem zsidó csapatok között. Ez nem ritkán fegyvereik elkobzása mellett történt, anélkül, hogy a zsidókat beosztották volna nem zsidó csapatokhoz. Ezeket a zsidókat fegyvertelenül a sorsukra hagyták a kegyetlen erdei körülmények között. Így történt Narocs erdeiben és Nyugat-Belorusszia más területein is.

Az utóbbi terület némelyikén, ahol a Krajova Armija lengyel partizánjai működtek, a közöttük tevékenykedő fasiszta csoportok tagjai sok zsidót öltek meg. Nyugat-Ukrajna erdeiben a Lengyel Felkelők Hadseregéhez és más csoportokhoz tartozó nacionalisták szintén üldözték a zsidókat.

E gyilkosságok oka az antiszemitizmus volt és az, hogy a zsidókat szovjetbarát elemeknek tartották. Másik oldalról azonban Kelet-Belorusszia, különösen Szurázs egyes területein több száz zsidót mentettek meg a szovjet partizánok azzal, hogy átsegítették őket a frontvonalon keletre.

Sok zsidó partizán kiemelkedett a németek és csatlósaik elleni harcban. Megtámadták a német bázisokat és rendőri alakulatokat, elaknásították a közlekedési útvonalakat, és felrobbantották a frontra tartó vonatokat. Zsidók ezrei fizettek az életükkel a földalatti tevékenységért a gettólázadások idején, a partizánharcok során. Hozzájárultak a hitleri Németország szétzúzásához és az ellenség kiűzéséhez a Szovjetunió területéről. A zsidó partizánok fényes oldalakat írtak a szovjet emberek és a zsidó nép német megszállók elleni harcának történetébe.

 

A megsemmisítés harmadik szakasza: 1943 tavaszától a megszállás végéig

 

Még az 1942 nyarán és őszén Ukrajna és Belorusszia nyugati területein végrehajtott tömeges mészárlások után is maradtak gettók az elfoglalt területeken.

A német seregek sztálingrádi veresége után egyértelműen kirajzolódott a háború további menete. Megkezdődött a német csapatok visszavonulása. A németek úgy döntöttek, hogy egyetlen zsidót sem hagynak életben. A partizán alakulatok mind aktívabb harca a Szovjetunió nyugati területein, ahol még több ezer zsidó élt gettókban, valamint a fiatalok partizánokhoz szökése a gettókból néha csak meggyorsították a gettók felszámolását. A Keleti Terület Birodalmi Komisszariátusa Svencsonyisz városában és Vilniustól keletre és északra egy sor mesztyecskóban több olyan kisebb gettó volt, amelyekben körülbelül 4000 ember élt. Őket 1943. április 4–5-én végezték ki Ponarahban.

1943. június 21-én Himmler parancsot adott a Keleti Területen az összes megmaradt gettó felszámolására. A munkaképes zsidókat az SS parancsnokság alatt lévő koncentrációs táborokba és nem a polgári irányítás alatt lévőkbe kellett átszállítani, ahová addig tartoztak.

A minszki gettót 1943 szeptember-októberében számolták fel. Az ott élők egyik részét 1943 szeptemberének második felében a szobibori (Lengyelország) haláltáborba küldték, míg a többieket Malij Trosztyjancban kivégezték. A lidai gettót 1943 szeptemberében számolták fel. Lakóit Szobiborba deportálták. A kaunasi és a saulajszki gettót haláltáborrá alakították át, ahol a munkaképteleneket kivégezték. A vilniusi gettót szintén 1943 szeptemberében számolták fel. A munkaképeseket az észt (Klooga, Vajvera) és a lettországi (Kaiserwald, Salaspilsk) táborokba deportálták, a munkaképteleneket pedig Ponarahban és Szobiborban kivégezték. Vilniusban maradt még néhány kisebb tábor, ahol zsidó szakemberek voltak. A rigai gettó zsidóit átszállították a várostól nem messze lévő kaiserwaldi koncentrációs táborba, a munkaképteleneket itt is megölték.

1944 nyarán, a németeknek a balti köztársaságokból és más elfoglalt területekről való visszavonulását megelőzően a táborokban lévő zsidók egy részét agyonlőtték, másik részüket pedig németországi koncentrációs táborokba szállították – Schtuthofba és más helyekre.

Kelet-Galíciában (a lvovi, tyernapoli és sztanyiszlávi területeken) folytatódott a zsidók kiirtása: 1942 végétől 1943 júniusáig 180 000 zsidót öltek meg. Lvov, Tyernopol (Tarnopol) és egy sor más város gettóját 1943 júniusában likvidálták. Számtalan akció után 21–25 000 zsidó maradt a munkatáborokban és a janovszki táborban, Lvovban. Többségüket 1944 nyarán végezték ki, ezen területek felszabadulásának előestéjén. Kelet-Galíciában 10–12 000 zsidó maradt életben, ami a megszállás alatt ott ragadt zsidók körülbelül 2%-a volt.

1943-ban Transznyisztria életben maradt zsidóinak helyzete egy kicsit jobbra fordult. A sztálingrádi csata után Románia kormánya arra a következtetésre jutott, hogy a háború Németország vereségével végződik majd, és keresni kezdte a megegyezés lehetőségeit az USA-val és Angliával. A román kormány felismerte, hogy a zsidók kiirtása nem járul hozzá az adott cél eléréséhez. Ez volt a fő oka annak, hogy a politikában némi változás következett be a zsidókhoz való viszonyulás kérdésében. 1943 végére Transznyisztriában több mint 50 ezer, Besszarábiából és Bukovinából oda száműzött zsidót számoltak össze, és körülbelül 25–30 ezer helyi zsidót. 1943 decemberének végén és 1944 márciusában a román hatóságok mintegy 10–12 ezer, korábban száműzött zsidó hazatérését engedélyezték Transznyisztriából Romániába. Közülük 2000 árva volt. A németek 1944. március végén, visszavonulásuk előtt még néhány ezer zsidót agyonlőttek. Mire 1944 tavaszán a Szovjet Hadsereg felszabadította Transznyisztriát, 46–48 ezer deportált zsidó maradt. A hozzávetőleg 185 ezer helyi zsidó közül, akik az okkupáció közvetlen kezdetétől Transznyisztriában voltak, 15–20 ezren érték meg a felszabadulást.

Csernovciban (Bukovina) 1944 februárjában a románoktól a németek vették át a hatalmat, akik az életben maradt zsidók fizikai megsemmisítését tervezték, de nem sikerült végrehajtaniuk. A Szovjet Hadsereg 1944 márciusában felszabadította a várost, és így 16 ezer zsidót mentett meg. Bukovina és Besszarábia más városaiban a felszabadulás idejére már csak néhányan maradtak.

Kárpát-Ukrajnában, amely Magyarország uralma alá tartozott, a zsidók, a magyar zsidókhoz hasonlóan, a háború első éveit Európa más régióinak zsidóihoz viszonyítva aránylag nyugodtan élték meg. A németek értesültek a szövetségesek és a háborúból utolsóként kilépni akaró Magyarország közötti titkos tárgyalásokról, és ezt megelőzendő, csapataikkal bevonultak Magyarországra. Ez 1944. március 19-én történt. A német csapatokkal együtt Budapestre érkezett Eichman, SS főtiszt, a zsidókérdés főmegbízottja. Eichman megkezdte a magyar zsidók auschwitzi haláltáborba deportálásának előkészületeit. 1944 áprilisának második felében Kárpát-Ukrajna zsidóit (kb. 145 ezer embert) 17 különböző gettóba és lágerbe kényszerítették. A gettóban néhány hétig tartották őket, majd május 15-én megkezdődött az elszállításuk Auschwitzba. Június 7-ig, három hét alatt Kárpát-Ukrajna összes zsidóját “áttelepítették”. A deportálást az Eichman törzsével együttműködő magyar csendőrség és más hatóság végezte. Magyarország zsidói voltak gyakorlatilag az utolsó haláltáborokba deportált zsidók Európában.

 

A bűnjelek eltüntetése

 

A németek nem elégedtek meg a tömeggyilkossággal – a bűntett nyomait is megpróbálták eltüntetni. 1942 tavaszán Himmler, az SS fővezére aggódni kezdett, hogy ha Németország elveszti a háborút, akkor a fasiszta vezetés felelősségre vonása az emberiség ellen elkövetetett súlyos bűneiért elkerülhetetlen lesz. Himmler határozatára speciális SS-osztagokat hoztak létre, “sonderkommando – 1005” néven, Paul Blobel standartenführer parancsnoksága alatt. Ezek kötelessége volt a tömegsírok felnyitása és a holttestek elégetése. A “sonderkomando-1005” parancsnokainak és azon lágerek személyzetének felkészítésére, ahol a tömegsírok voltak, speciális kurzusokat tartottak a lvovi Janovszkij lágerben.

1942–1944-ben, mielőtt még elhagyták volna a területeket, több száz sírgödröt tártak fel. A holttesteket kiemelték és elégették, csontjaikat és hamvaikat szétszórták és földdel elkeverték. E munkák elvégzésére zsidó hadifoglyokat, illetve a lágerekből zsidó rabokat vezényeltek ki.

Ám néhány helyen, így például a kijevi Babij Jarban, a kaunasi Kilencedik erődben és a Vilnius melletti Ponariban az említett munkára fogott zsidók titkos szervezeteket hoztak létre, amelyek vakmerő szökések egész sorát valósították meg.

Az 1943. szeptember 29-ei szökés Babij Jarból, a kijevi zsidók megsemmisítésének második évfordulójára esett. A kaunasi Kilencedik erődből 1943. december 25-én éjszaka hajtották végre a szökést, karácsony ünnepén, amikor az SS-őrök ittasak voltak. A Vilnius melletti Ponariból a zsidóknak 1944. április 15-én éjjel sikerült elszökniük. Nagy részük szökés közben esett el, másokat elfogtak és agyonlőttek. De néhány tucatnyian életben maradtak, egy részük a partizánegységekben harcolt.

A megmenekültek tanúbizonyságul szolgáltak az egész világnak arról, hogy mi történik. A németeknek minden mesterkedésük ellenére sem sikerült eltüntetni a Szovjetunió területein gaztetteik, a zsidók, a szovjet hadifoglyok és sok szovjet állampolgár tömeges elpusztításának nyomait.

 

Felszabadulás

 

A Szovjet Hadsereg a németek által elfoglalt területek felszabadításakor (nagyrészt 1944 nyarán) zsidókat szinte nem is talált. A Szovjetunió elfoglalt, német megszállás alá tartozó területeire került 2 millió 750 ezer–2 millió 900 ezer zsidóból (közülük egy milliónál többen a Szovjetunió területén éltek 1939. szeptember 1-je előtt is) szinte mindenki elpusztult. Csak nagyon kevesen maradtak életben, főképp a nyugati körzetekben. Azok menekültek meg, akik a helyi lakosoknál menedéket találtak, akiknek sikerült árjáknak kiadniuk magukat, az erdőkben harcoló partizánok egy részének, és azoknak, akik valamely szerencsés körülmény folytán túlélték a lágereket. A németek által elfoglalt területek keleti részén élő zsidóknak és azoknak, akik a megszállás alatt ott tartózkodtak (kivéve Transznyisztriát és Csernovcit), csak körülbelül egy százaléka maradt életben. A zsidók túlnyomó többsége elpusztult, hamvaik a “halálvölgyekbe” hulltak. Zsidó közösségek és városkák százait törölték el a föld színéről, ahol a zsidók évszázadokon át éltek, őrizvén hagyományaikat, nyelvüket, vallásukat és kultúrájukat. A zsidók milliói számára a náci Németország feletti győzelem túl későn jött. A győzelem napját nem érhették meg.

Természetesen a szovjet zsidók második világháborús áldozatai közé számítjuk azt a 120 000–180 000 zsidót is, akik a Szovjet Hadseregben szolgáltak, és a fronton estek el, s a mintegy 80 000, lágerben agyonlőtt hadifoglyot. Más szovjet állampolgárokkal együtt sok ezer zsidó halt meg a blokád idején Leningrádban, Odesszában és más városokban is, illetve a Szovjetunió távoli hátországában az evakuáció nehéz életkörülményei következtében.

A Szovjetunió, illetve Oroszország zsidóinak több évszázados történetében a legnehezebbek és a legtragikusabbak a német megszállás évei, a Katasztrófa évei voltak. A Szovjetunió zsidósága a Győzelem napján az összes európai néppel és az egész haladó emberiséggel együtt ünnepelte a győzelmet. És elsiratta a fasizmus és az antiszemitizmus – szovjet zsidókat is beleértve – 6 millió – áldozatát.

(Fordította: Kozma Tímea–Vértes Judit)

 

 

* * *

 

Jichak Arad, a neves izraeli történész egy évtizeddel korábban keletkezett tanulmányának publikálása némi magyarázatra szorul. Maga a tanulmány egy orosz nyelvű dokumentumkötet számára készült (Unyics­to­zsenie jevrejev SZSZSZR v godi nemeckoj okkupacii 1941–1944, Jad Vasem, Jeruzsálem, 1991. 1–30. o.). Ám a tanulmány átfogó és népszerűsítő jellege számunkra különösen érdekes, mivel gyakorlatilag eddig nem olvashattunk magyarul szinte semmi érdemlegeset a szovjet zsidóság náci genocídiumáról. Még az e témának szentelt újabb magyar nyelvű publikációk is adósak a problémakör feltárásával. A megszólaló szerzők még oroszul sem igen tudnak, ami eleve megnehezíti azt, hogy a témában valamiféle tudományosan megalapozott összkép körvonalazódjék. E számunk másik két írásában is felmerült ugyanakkor a Wehrmacht nemzetközi szerecsenmosdatása, amelyben sajnálatosan magyar szerző is részt vett. Jichak Arad nagy tényanyag tükrében mutatja meg, hogy a Wehrmacht, a náci hadsereg aktívan kivette részét a szovjet zsidóság lemészárlásából. E tekintetben különösen fontos az a dokumentumkötet is, amelyet szintén a Jad Vasem Intézet adott ki Jeruzsálemben, Documents on the Holocaust címen, utoljára 1999-ben. Jellemző a Wehrmacht bűneit relativizálni óhajtó szerzőkre, hogy erről a kötetről, amelyet 1981-től folyamatosan kiadnak, egyszerűen tudomást sem vesznek. E könyv dokumentációja alkotja Arad professzor tanulmányának forrásbázisát, aki a dokumentumkötet egyik összeállítója is volt.

A tanulmányban a Holocaust tematikájának egyik alapvető összefüggéséről van szó: hiszen elegendő, ha arra az egyébként egyáltalán nem tudatosított tényre gondolunk, hogy a hatmillió zsidó áldozat közül mintegy 2, 8 millióra tehető azoknak a száma, akik legyilkolásuk idején szovjet állampolgárok voltak vagy szovjet területen éltek menekültként. Az 1941-es szovjet határok között élő, hozzávetőleg 4,2 millió zsidó jóval több mint fele vált a náci genocídium áldozatává.

A szovjet zsidóságról olvasható ismeretanyag rendkívüli szegénysége elválaszthatatlan a sztálini és az azt követő korszakoktól, amikor különböző taktikai-politikai megfontolásokból lényegében elhallgatták a zsidók sorsát a Szovjetunióban (és Kelet-Európa számos országában). Ha más okokból is, az “elhallgatás” gyakorlatilag napjainkban is tart. Még azok a dokumentumok sem láttak napvilágot magyar nyelven, amelyeket 1943-ban, Fekete könyv (Csornaja knyiga, Jeruzsalem, 1986.) címen még Ilja Ehrenburg kezdeményezett kiadni – Einstein támogatásával –, a világ közvéleményének tájékoztatása céljából. E témában az 1990-es években közismertté vált egy másik kötet is: 1993-ban láttak napvilágot oroszul Jeruzsálemben a szovjet zsidók Ehrenburghoz írott levelei, amelyek a szovjet zsidóság sorsát dokumentumszerűen tükrözik (a dokumentumokat ismert izraeli történészek tanulmányai kommentálják). Magyar nyelven azonban ezek a dokumentumok sem hozzáférhetők.

Mindig az első lépéseket a legnehezebb megtenni. Természetesen a szóban forgó historiográfiai “hézagot” nem lehet egyszerre betölteni, mégis a magyar olvasó Jichak Arad – több évtizedes kutatásokat magában foglaló – tanulmányával egy történelmi “fehér folttól” megszabadulhat.

 

A szerk.

A baloldali értelmiség szerény jelentőséget tulajdonít a harmadik világ forradalmi tömegharcainak, ezért hajlamos a politikai kudarcokat történelmi vereségekként megélni. A szerző nem a felvilágosult értelmiségi vitakörökben, hanem a tömeges gyakorlati fellépésben keresi a kiutat; a világszerte erősödő radikális társadalmi mozgalmak a jövőt illetően optimistává teszik.

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi politika jelenét és jövőjét, akkor el kell végeznünk a mögöttünk álló fél évszázad történelmi analízisét. A baloldal történelmi áttekintése igen összetett projekt; figyelembe kell vennünk a különböző kontinenseken kirobbant harcok fejlettségének eltéréseit, az egymásnak ellentmondó tendenciákat, az eredményeket és a korlátokat, a rövid- és hosszútávú hatásokat, a gazdaság és a politika kölcsönhatásait (a válság vagy a fellendülés hatásait a forradalomra) – egyszóval finom, részletes elemzést kell elvégeznünk ahhoz, hogy ne kelljen behódolnunk azoknak az intellektuális diktátumoknak, amelyek a “világméretű folyamatokat” az ökonomizmus vagy az etnocentrizmus szemüvegén keresztül vizsgálják. Az értelmiségiek, köztük a tudósok között nemzedékek óta éles törésvonal húzódik: az egyik oldalon találjuk azokat, akik számtalan módon és formában – bármily kritikusan is – a “neoliberalizmus” híveiül szegődtek, vagy fejet hajtottak “a világtörténelem legsikeresebb ideológiájának” “koherens és szisztematikus koncepciója” előtt, míg a másik oldalon állók aktívan harcolnak, írnak, alternatívákat – szocialistákat és másféléket – építenek ezekkel a nézetekkel szemben.¹

Ám a társadalmi átalakulásokban az értelmiségiek szerepe, jóllehet összetett és fontos, de sosem döntő. Sokkal gyakoribb, hogy inkább az osztályok közti erőviszonyok elmozdulásait tükrözik vissza, mintsem olyan határozott, “független” és “realista” álláspontokat képviselnének, mint azt néha, önmagukat is ámítva, hangoztatják. A történelmet áttekintve láthatjuk, hogy az értelmiségiek tömegesen a legjobb esetben is csupán a gyarmati, diktatórikus vagy éppen fasiszta rezsimek elleni demokratikus és/vagy nacionalista mozgalmakhoz csatlakoztak. A társadalmi forradalom mozgalmai csupán ingadozó, ellentmondásos és korlátozott támogatásra számíthattak tőlük. Az orosz értelmiség túlnyomó része ellenségesen viszonyult az októberi forradalomhoz, akárcsak kínai, vietnami, vagy kubai kollegáik, amikor az országaikban kitört forradalmak az egalitárius elképzelések felé fordultak, és az USA imperialista támadásaival kellett szembenézniük.

Az átmeneti vagy történelmi vereségeket követő ellenforradalmi időszakokban számos, egykor radikális értelmiségi tért vissza eredeti osztálygyökereihez. Sajátos utakon jártak: sokan közülük felfedezték a jobboldali ideológiák vonzását (az oroszországi spiritualizmus 1906 és 1910 között); saját szenvedésüket és elszigeteltségüket a fennálló rend megváltoztathatatlanságának és örökkévalóságának doktrínájává tágították. A hatalom előtti meghunyászkodásuk kísérőjelenségeként a jobboldal realizmusa és ékesszólása a baloldal vereségeinek, hibáinak, tévedéseinek, csalódásainak, önámításának ócsárlásában merült ki.² Ebből a vezeklő attitűdből ered az, amit C. Wright Mills “rögeszmés realizmusnak” nevezett: egy olyan fajta teoretizálás, amely az adott hatalom egydimenziós felépítését fogadja el a valóság manifesztumaként, és a baloldal történelmi vereségét egy új politikai gondolkodás kiindulópontjaként értelmezi.³

Az effajta ál-elméletfaragás híján van minden történelmi alapnak. A megkopott ifjonti hév és a középkorú intellektuális impotencia szellemi táptalajáról csupán egy aszott, minden világmegváltó vonástól mentes baloldaliság sarjad, ha eltekintünk attól a fénytől, amely a történelmi defetizmus barátainak köréből sugárzik. Ez az esszé azt igyekszik érvekkel alátámasztani, hogy a baloldaliság múltja sokkal összetettebb és ellentmondásosabb, mint azok az állóképek sugallják, amelyek az ötvenes évek konformitását, a hatvanas-hetvenes évek forradalmi lendületét, vagy az 1980 és 2000 közötti időszakra jellemző vereséget és bomlást merevítik ki.⁴ A fenti periódusokban ható kulturális és ideológiai áramlatok mindegyikének megvoltak a maguk ellenpontjai, miközben maguk is ellentmondásos politikai realitásokat tükröztek, amelyek viszont hozzájárultak a baloldal által követett utak kijelöléséhez. A múlt kritikus újragondolása, és a baloldal mai helyzetével való összevetése lehetővé teszi számunkra az euro–amerikai imperializmus felvirágzásának szisztematikus megértését, beleértve annak korlátait, és a vele szemben – kívülről és belülről – fellépő forradalmi kihívások szerepét is.

A mai összefüggések megértése az objektív és szubjektív realitások szigorú, elvi analízisét kívánja, amely nem esik abba a hibába, hogy a jelenlegi felállás abszolutizálásával a baloldal szerepét csupán a múltbéli sikerek ellenhatásaként fellépő kudarcok feletti önostorozó siránkozásra korlátozza. Egy ilyen elemzés elkerülhetetlen, ha nem akarunk továbbra is jobbfelé csúszni, vagy egyfajta apolitikus, ködös, intellektuális önigazolásba süppedni.⁵

 

 

Az ötvenes-hatvanas évek történelmi áttekintése

 

Soha nem volt nagyobb egyenlőtlenség Észak és Dél között a baloldali politika terén, mint az ötvenes években: Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyaránt heves baloldali kitörések helyszíne volt. Algériában, Indokínában, Kubában és Koreában (hogy csak néhányat említsünk) forradalmárok milliói vívták világtörténelmi jelentőségű harcaikat az euro-amerikai imperializmus és neokolonialista védencei ellen. Ugyanakkor az USA-ban és Angliában viszonylagos “nyugalom” honolt. Ám óriási csúsztatás lenne, ha az ötvenes éveket a “konformitás” időszakaként jellemeznénk.⁶ Még Európában – Olaszországban, Franciaországban, Görögországban (a polgárháborús vereség dacára) és Jugoszláviában – is erőteljes, nagy tömegeket mozgósító kommunista pártok léptek – az antikolonialista harcokat leszámítva – az osztálypolitika színpadára. Kelet-Európában ellentmondásos munkásfelkelések rázták meg az NDK-t, Magyarországot és Lengyelországot, miközben felvirágzott a kritikus hangvételű underground filmművészet. Csak a vak eurocentrizmus bagatellizálhatja el az ötvenes évek harcainak fontosságát a hatvanas évek angliai és amerikai baloldali fellendülésének fényében. E harcok olyan összefüggő rendszert alkottak (mint az algériai háború elleni parlamenten kívüli akciók a hatvanas évek elején), amely előkészítette a hatvanas évek végén kirobbanó harcok közegét, éppen úgy, ahogyan a vietnamiak első győzelmei az ötvenes években kialakították azt a színpadot, amelyen később a vietnami háborút ellenző amerikai mozgalmak játszották a főszerepet.

Ebből a teoretikai nézőpontból szemlélve a baloldal egyenlőtlen fejlődése dacol azokkal a politikai szabályokkal, amelyek az egyes területek partikuláris konjunktúráit tükrözik. Metodológiailag – mint arra Sartre és Sweezy Kubában tett látogatásaik alkalmával a hatvanas évek elején rádöbbentek – nem csökkenti a tömegharcok történelemformáló jelentőségét, ha nélkülözik a teoretikusokat (vagy legalábbis az angol-amerikai szcéna számára is ismert neveket).⁷

Marxista szemszögből nézve az a tény, hogy forradalmi harcok robbantak ki olyan országokban, ahol a termelőerők általánosan gyengék, ám a társadalmi viszonyok meglehetősen robbanékonyak, az emberi tevékenységre összpontosító teoretikus perspektívákat erősíti az európai szociáldemokraták és kommunisták mechanisztikus, csak a “termelőerőkre” fókuszáló érvelésével szemben, amely az aktív vagy passzív prokolonialista gyakorlat igazolásául szolgál (és később Bill Warren – az NLR/Verso-ban – majd, cseppet sem meglepő módon, Perry Anderson új teoretikai támasztékokat fabrikáltak hozzá).⁸

Ha az ötvenes években nem köszöntött be a világméretű összhang, akkor ez éppúgy igaz a következő évtizedre, a tiltakozásokban bővelkedő, egyöntetű forradalmi fellendülést hozó hatvanas évekre is. Bár nyilvánvalóan óriási tömegharcok rázták meg Észak-Amerikát, Európát és a Harmadik Világ számos részét, a hatvanas években a világ fontos országaiban fontos irányváltások történtek, és a tömegmozgalmakban súlyos ellentmondások és egymással szemben álló irányzatok burjánzottak. Az elmélet terén mindez eredményesnek bizonyult, hiszen a marxista gondolkodást pozitívan átértékelték és kreatívan fejlesztették, kiterjesztve a szellemi munka és az új problémák addig érintetlen területeire is.

Az agrárproletárok és a paraszti hátterű gerilla- és társadalmi mozgalmak masszív aktivitása Indokínában, Kubában és néhány más országban egyes marxistákat arra ösztönzött, hogy forradalomelméleteikben újraértékeljék a parasztság és a vidék harcának szerepét.⁹ Ehhez hasonlóan az európai-amerikai imperializmus kubai, indokínai, kongói stb. véres birodalmi intervenciói hatására egy pár nyugati marxista figyelme ismét az imperializmus kérdése felé fordult. Olvasni kezdték az újonnan jelentkező nem nyugati marxisták, így Fanon, Cabral vagy Guevara írásait, akik komoly hatással voltak a nyugati militánsokra és a nyugati értelmiségiek nem elhanyagolható részére.

A fenti “intellektuális cserebere” negatív oldalát abban a hatásban láthatjuk, amit egyes nyugati marxisták az északi és déli harcokra gyakoroltak. Regis Debray könyve, a Forradalom a forradalomban, amely rosszul alátámasztott, torz elméleteket fabrikált a kubai forradalomról, hogy felajánlja saját, militarista-elitista receptjeit, komoly terhet rakott a latin-amerikai baloldal vállaira.¹⁰ Debray-t később, miközben Che Guevara gerilláihoz akart csatlakozni, elfogták és kivallatták; a gerillák búvóhelyéről adott információi a harcosok megtizedeléséhez vezetett. Debray-t végül szabadon engedték – utóbb a neoliberális Mitterand-kormány tanácsadója, a francia atombomba és a büszkén vállalt francia sovinizmus élharcosa vált belőle. Mindennek dacára az angol-amerikai balosok egy része még mindig nagyra tartja, hiszen időnként banális módon elkérődzik a tömegmédia szerepén, és készített egy meglehetősen arrogáns interjút Marcos alparancsnokkal, a zapatisták vezetőjével.

Míg Debray az európai baloldal harmadik világbeli negatív hatását személyesíti meg, addig Althusser és követői minden teoretikai furfangjukat bevetve egy harci szempontból teljességgel használhatatlan elméleti konstrukciót fabrikáltak, az elegánsan deduktív logikára alapozott olyan absztrakt tételek sorát állítva fel, amelyek bármiféle harci gyakorlat vagy empirikus valóság szempontjából teljességgel irrelevánsak.¹¹ E.P. Thompson, Poulantzas és Miliband olyan teoretikai vitákba bonyolódtak, amelyek elősegítik ugyan a “politikai” és a “kulturális” szférák jobb megértését, ám ignorálják az imperializmus, és különösképpen az imperialista állam szerepét. Thompson egyfajta etnocentrikus amnéziától sújtva alaposan alábecsülte a harmadik világ harcainak szerepét a nukleáris háború kialakulásának veszélyében. Számára a nukleáris fenyegetés csupán a NATO és a Szovjetunió közötti hidegháborúban öltött testet.¹² Eurocentrikus álláspontján jottányit sem változtatott, pedig időközben napvilágot láttak a beszámolók, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy a világ az 1962-es Kubával szembeni USA-blokád, az 1954-es indokínai események, a koreai háború kezdeti szakaszai, és a hatvanas évek végén, a vietnami háború idején került legközelebb egy nukleáris háború kitöréséhez. Amikor a (Ken Coates szerkesztette) Spokesman hasábjain kritizáltam Thompson tézisét, ő inkább hallgatott.¹³ Milibandnak és Poulantzasnak a kapitalista államról folytatott vitáját olvasva, az ember soha nem tudhatja meg, hogy az USA – mint kapitalista állam – főbb ideológiai/gazdasági forrásai és intézményei állnak egy jelentős imperialista háború hátterében. A hatvanas években a szellemi kreativitás hatalmas hulláma bontakozott ki, amelynek azonban megvoltak a maga jelentős politikai és intellektuális korlátai.

Az USA-ban kialakuló tömeges háborúellenes mozgalmak, a feketék gettólázadásai és a polgárjogi mozgalmak, vagy – még hangsúlyosabban – a francia és az olasz diák-munkás felkelések alapvető politikai kérdéseket vetettek fel, amelyek az utóbbi országokban az államhatalom kérdését is érintették. A baloldal újjászületése rácáfolt az “ideológia végéről” való ideologizálásra (Daniel Bell), a radikális “hatalmi elit” teoretikusai által hangoztatott pesszimista jóslatokra (C. Wright Mills), és az “amerikai évszázad” olyan prókátoraira, mint Henry Luce a Time-tól. Az újból erőre kapó baloldal ugyanígy azokat a szociáldemokrata ideológusokat is diszkreditálta és marginalizálta, akik szekerük rúdját a “demokratikus értékek” nevében a nyugati imperializmushoz kötötték.¹⁴ Meglehetősen bizarr módon e diszkreditált ideológiák közül nem egy – így az USA példátlan és totális dominanciájának, az ellenállás hiányának és a balos ideológiák kimúlásának ideológiája – legutóbb Perry Anderson cikkéből köszön vissza, amelynek szerzője ironikusan a Megújulások címet adta.

Marxista és újbaloldali írók és aktivisták új nemzedéke lépett színre, akik az előző generáció legjobbjaihoz kapcsolódtak: Lelio Basso, Ernest Mandel, Jean-Paul Sartre, Herbert Marcuse, Charles Bettleheim, Hal Draper, Paul Sweezy, E.P. Thompson, hogy csak néhányat említsünk közülük. A hatvanas években a baloldal igen sokrétű volt, még ha a publicisták és később a történészek csupán egyetlen dimenziójáról vettek is tudomást, összemosva az “újbaloldalt” a kérészéletű rockbálványokkal, a kokaint szippantó, apolitikus misztikusokkal és költőkkel.¹⁵ A hatvanas évek baloldala politikai és kulturális téren egyaránt az egymással szembenálló és konfrontálódó mozgalmak színes mozaikja volt. Az USA-ban például egy fontos, a háború ellen mozgósító bizottság erős trockista befolyás alatt állt, különösen New York városában, míg a San Francisco-i Öböl környékének antirasszista kampányai mögött a W.E.B. DuBois Club, a kommunista párt ifjúsági csoportja állt. Csupán később jelentkezett az a törekvés, hogy a hatvanas évek baloldali mozgalmát egy az egyben az “újbaloldallal”, míg ez utóbbit a Students for a Democratic Society (Diákok egy Demokratikus Társadalomért – SDS) csoporttal azonosítsák. Ez azonban jórészt csupán a hivatásos történészekké avanzsáló egykori SDS-esek önigazolását szolgálja, akik a beavatottak biztonságával beszélnek egy olyan mozgalomról, amely tudatosan elhatárolódott a háborúellenes mozgalmaktól, amelyet a Black Power (Fekete Hatalom) legmilitánsabb szárnyai nem voltak hajlandóak egyenrangú szövetségesként kezelni, és nem sok szerepet játszott a Berekely-i egyetem lázongó diákjai között.¹⁶

A baloldali értelmiség körében számos jól elkülöníthető stílus alakult ki: az egyik irányzat a világ nagy kérdéseit a magántulajdon problematikájához kötötte, és közvetlenül belefolyt a harcokba. Mások, az absztrakt teóriák felkent prófétái (a “strukturalisták”) a “posztstrukturalistáknak” készítették elő a talajt; végtelen sorban szülték az elméleteket, és végnélküli meddő vitákat folytattak arról, hogy hányféle termelési módot is lehet “elkülöníteni” egyetlen társadalmi formáción belül. Az anti-intellektuális “populista” értelmiségiek alkották a harmadik irányzatot, akik elméleteiken az apolitikus tiltakozókat és rocksztárjaikat “az új politikai médiumokként” emelték piedesztálra. És végül ott voltak – az oldalvonalra szorulva – a professzionális antikommunista szociáldemokraták, akik az imperialistákat támogató sajtótermékekben tették közre jeremiádáikat, amelyekben a baloldali diákmozgalmaknak a “sztálinizmussal” kapcsolatos illúziói felett keseregtek – mármint hogy a baloldal támogatta a Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front szabadságharcait.

Az elvi baloldal, amely az intellektuális tevékenységet gyakorlati aktivitással párosította, bonyolult kétfontos harcba bonyolódott: egyrészt a “forradalmi rockzene” anti-intellektuális dicsőítése, másrészt pedig az íróasztaluk mögül teoretizáló “strukturalisták” obskúrus, az élettől elszakadt intellektuális “apparátusa” ellen. Az úgynevezett “ellenkultúra” mozgalma valójában tudatosan is egy múltba tekintő, visszafelé forduló individualizmust propagált, amely később (számos hirdetőjével együtt) könnyen beolvadhatott a “piaci populizmus” ideológusainak: a kokós brókereknek, a hosszú hajú reklámguruknak és a “hip” szlogeníróknak a kelléktárába.

Az USA szövetségi kormányzatának de facto elnéző drogpolitikája miatt a drogfogyasztás óriási méreteket öltött a gettókban csakúgy, mint a baloldali aktivisták között, és ez sokakat elvont a politikától. Az ópium a baloldal ópiumává lett. William Burroughs, Allen Ginsberg és ministránsaik egy olyan filozófiát hirdettek, amely közelebb állt Ayn Rand reakciós miszticizmusához, mint Karl Marxhoz. Amit a kapitalizmus “radikális kritikájának” tartottak, az csupán az “individualizmus” egocentrizmusát visszatükröző múlékony életmódnak bizonyult, és közvetlenül a kilencvenes évek úgymond “vállalkozói jogaihoz” vezetett.¹⁷

A szex, drog és rock and roll balosai szélesre tárták a politikai mozgalomba vezető kapukat: rekedt hangjuk és buzgó szenvedélyük komoly tömegeket ragadott meg. Ám a tömegek könnyen jönnek, és könnyen mennek. Az ellenkultúra legtöbb tudományos eredménye nem volt több serdülők – és a serdülőkorban megrekedt középkorúak – hormonháztartását bizsergető ámításnál.

A politikai mozgalmat nem a rockzene, a muzsikusok és az ellenkultúra sztárjai hozták létre, ők csupán élősködtek rajta, és amikor a harcok megkoptak, a balosokra hagyták az ilyen-olyan ügy mellett kiálló koncerteket – a dollárokért folytatott hajszában csupán “populista” hacukáikat és retorikájukat őrizték meg.

A hatvanas években és a hetvenes évek elején jelentős politikai-kulturális áttörést jelentett a katonai sorozások átpolitizálódása, az antimilitarista ideológiák terjedése a fegyveres erők állományában és a közvéleményben – mindez lényegében a hadsereg megbénulásához vezetett, és szerepet játszott az indokínai háború befejezésében. A politikai-kulturális szemléletváltozás a hadkötelezettség megszűntetését és a katonai költségvetés legnagyobb mértékű csökkentését eredményezte a hidegháborús időszakban, de ahhoz is hozzájárult, hogy hosszútávon egyre kevésbé vetettek be amerikai szárazföldi csapatokat a tengerentúli harcokba. A zenei életben komoly befolyásra tettek szert az olyan háborúellenes folkénekesek, mint Joan Baez vagy Phil Ochs. Az antimilitarista kultúrára nagy hatással volt Malcom X, Che Guevara, és az értelmiségi aktivisták százai.

Erőteljes társadalmi mozgalmak alakultak ki a nők, a faji kisebbségek, vagy a környezetvédők körében, amelyek tovább tágították és mélyítették a radikális gondolkodást és gyakorlatot. Ezeken a mozgalmakon belül fontos divergenciák alakultak ki a kapitalista hatalomhoz való korlátozott alkalmazkodást propagáló liberálisok, és a magántulajdon uralmát megkérdőjelezők között. Ez a megoszlás fennmaradt a huszadik század hátralévő részében is: az egyik oldal pszeudo-radikális posztmodernista álláspontjáról az “identitás”-politikák fontosságát hangoztatta, míg a másik közelebb jutott az osztályszempontú elemzésekhez. Evvel kapcsolatban két dolgot kell hangsúlyoznunk. Először is, az új társadalmi mozgalmak már a hatvanas években is politikai szempontból radikálisokra és liberálisokra oszlottak. Másodszor az, hogy a kilencvenes években néhány vezetőjük megbékélt a kapitalista hatalommal, csupán az érintettek politikai előtörténetéből következik, és semmiképpen sem a mozgalom totalitását mutatja, de nem is a kilencvenes évek kapitalista felvirágzásának újdonsült eredményeit, mint azt Anderson véli.

A filmművészetben a tudományos-apolitikus politikai értelmiség az elit a Cahiers du Cinema és a Nouvelle Vague alkotásaival tankolta fel avantgard pózait, míg az aktivista értelmiség a kubai film és a dokumentumfilmek felé fordult, olyan alkotókra figyelt, mint Gillio Portocarrero, Costa Gravis és Litten, és olyan filmekre, mint a Battle of Algiers, a Burn, a Z, a Missing, vagy a Battle of Chile. Ezek a filmek és alkotóik aktivisták tízezreit hozták össze, olyan új esztétikai áttörést katalizálva, amely összekötötte a művészetet és a politikát.

Mély szakadékok alakultak ki a nyugati marxisták és az antiimperialista szerzők között. Az előbbiek tagadták az indokínai, latin-amerikai és dél-afrikai forradalmi tömegharcok jelentőségét. A “tercermundizmus” jelzője afféle közös menedékként szolgált azoknak a nyugati marxistáknak a számára, akik főként a “fejlett kapitalista országok” eseményeire, és – még inkább – saját nukleáris kampányaikra, könyvtári kutatásaikra és szakmai párbajaikra összpontosították figyelmüket. Az antiimperialisták részt vettek az imperializmus és a Harmadik Világ között feszülő ellentétek, a belső osztálystruktúrák és a forradalmi perspektívák megvitatásában, elemzésében és elméleti feldolgozásában. Néhányan egy absztrakt “globalista” perspektívából írtak¹⁸ , mások az “osztályszempontú megközelítést” választották elemzéseikhez. Az előbbiek – nyugati marxista ellenfeleik véleményét tükrözve – lényegében figyelmen kívül hagyták a nyugati országok forradalmi- és osztályharcait. Az utóbbiak optimisták voltak, mivel az 1968-as franciaországi és az 1969-es olaszországi lázadások alapján úgy látták, hogy lehetséges egy osztályalapú hidat verni a birodalmi-gyarmati megoszlás szakadéka fölé.

Fontos megjegyezni, hogy az értelmiségiek en masse túl későn léptek ki a politikai küzdőtérre, miután a tömegmozgalmak már megerősödtek és nemzeti kiterjedést értek el, ugyanakkor túl korán hagytak fel az aktív közreműködéssel. Számukra az jelentette a legnagyobb áttörést, hogy az egyetemi adminisztráció kénytelen-kelletlen hivatalosan is elismerte a baloldali értelmiségieket. Másrészről számos balos értelmiségi szakmai munkásságában teret engedett az egyetemek “intézményesített” baloldali filiszteri gondolkodásának, és többé már nem a politikai szempontok határozták meg írásaikat. Az akadémikus marxizmus folyóirataival, konferenciáival és tudományos vitáival segített kitölteni a szakmai önéletrajzok réseit, megkönnyítette az előrejutást, sőt, államilag finanszírozott kutatási központokat és remek pozíciókat juttatott a legtöbb vállalkozónak. A mozgalmak és harcok számukra többé már nem az aktivitás, hanem a kutatás “tárgyai” lettek. A nyugati intézményesített baloldaliak – főként a latin-amerikai puccsok sorozatát követően – a Harmadik Világból elmenekült kollegáikat is bevezették az akadémikus balosság – alapítványok támogatta – világába, ahol az alkalmazkodás teremtette “anyagi egzisztencia” és a siker normarendszere biztosíthatták a fejlődést és az asszimilációt egy apolitikus, csupán szavakban politizáló marxizmushoz.

A hatvanas évek az értelmiségi politikai szerepvállalás összetett időszaka volt. A tudományos intézmények “harctérré”, a társadalmi mobilitás mozgatóivá váltak – és egyben belépőjegyet biztosíthattak a domináns kultúra szakmai szentélyeibe.

 

Ellenforradalom a forradalomban

 

Baljós jelek azonban már akkor is feltünedeztek, mikor a hatvanas évek felfordulásai tetőpontjukra hágtak: a Harmadik Világ két hatalmas és ígéretes országában, Indonéziában és Brazíliában puccsok törtek ki az USA támogatásával; az előbbi országban aktivisták millióit mészárolták le, míg az utóbbiban alaposan aláaknázták a baloldal mozgásterét. A kínai Kulturális Forradalom, amely a bürokratikus hatalommal szembeni egalitárius kihívásnak indult, az elit frakcióiban dúló belháborúk játékszerévé silányodott, elidegenítette az aktivistákat, kiüresítette a forradalmi jelszavakat, és előkészítette a talajt a hetvenes évek végén felvirágzó kapitalista restaurációs erők számára. Hruscsov kinyilatkoztatásai a sztálini korszak elmúltával fellazították a sztálinizmus elnyomó apparátusát, és közben a pénzsóvár nyugatimádó szakemberek, pártfunkcionáriusok és feketepiaci ügyeskedők új generációja számára is bátorítást nyújtott.

Miközben a “szovjet marxizmus” a relatíve privilegizált elit által manipulált állami ideológiává változott, a szovjet lakosság életszínvonala jelentősen emelkedett: teljes volt a foglalkoztatottság, ingyenes és elérhető az orvosi ellátás és az oktatás, olcsó volt a lakás, és a munkások állami üdülőkben tölthették szabadságukat. A Szovjetunióban végbemenő fontos társadalmi-gazdasági és politikai haladást azonban az újbaloldaliak jelentős része figyelmen kívül hagyta; ők továbbra is ragaszkodtak az idejétmúlt “antisztálinista” retorikához, ahelyett, hogy nekiveselkedtek volna az ellentmondásos és komplex szovjet valóság aprólékosabb elemzésének. Mint a New Left Review egyik szerkesztője mondta nekem abban az időben, amikor a trockisták a Vatikán és a CIA által támogatott lengyel Szolidaritással bocsátkoztak forró románcba: “Bármi jobb, mint a sztálinizmus”.¹⁹ A kilencvenes évek orosz katasztrófájának magvait már a hatvanas és hetvenes évek sztalinofóbiájának idején elvetették.

Voltak olyan kiemelkedő értelmiségiek, akik szóban és tettben ellenálltak az imperialista nyomásnak és csábításnak: mikor Jean-Paul Sartre elutasította a Nobel-díjat, és Bertrand Russellel és Lelio Bassóval részt vett az indokínai (majd latin-amerikai) “Russel Bíróság” megszervezésében, akkor közös európai platformot adott az USA-genocídium áldozatainak és az ellene harcolóknak.

Bármilyen érdemleges kutatás, ha azt tűzi maga elé, hogy a jelent egybevesse az elmúlt négy évtizeddel, felül kell, hogy emelkedjen a leegyszerűsített, felszínes dichotómiákon, amelyek nem vesznek tudomást az ellentmondásokról és az ellenáramlatokról, és figyelmen kívül hagyják azokat a lehetőségeket és korlátozottságokat, amelyek bármilyen felívelő vagy leszálló ágba került népi harcra jellemzőek. Ez különösen így van a kulturális és intellektuális mozgalmak tekintetében, ahol egyik vagy másik fajta film vagy zenei irányzat esetében szigorúan el kell választanunk személyes viszonyulásunkat a vizsgálat tárgyának valódi politikai hatásától és befolyásától. Intellektuálisan tisztességtelen eljárás átsiklani a múltban (különösen a hatvanas-hetvenes években) és a napjainkban fellépő ellenáramlatok felett csak azért, hogy egy fekete-fehér képet festhessünk. Ez a metodológia azt az intellektuális kaptafát húzza a történelemre, amely szerint a hatvanas évek politikai légköre forradalmi volt, míg a kilencvenes években a baloldalnak, a marxizmusnak vagy a fontosabb társadalmi harcoknak nincs jelentősége, az USA hegemóniája elsöprő és vitathatatlan. Ez nem csupán egy alig leplezetten reakciós politika, hanem egy silány társadalmi és politikai elemzés, amelyet mindennemű történelmi-elméleti támaszték mellőzésével tákoltak össze. A pesszimizmustól és tudományos elfogultságtól eltorzított egydimenziós teoretizálás egy olyan adomázgatós módszert eredményez, ami inkább egy ügyvédi esetleíráshoz hasonlít, hiszen a megszűrt tények felsorakoztatása helyettesíti benne a kilencvenes évek és az új ezredév komplex és változó valóságának alapos elemzését.

 

Restauráció, imperializmus és forradalom a kilencvenes években

 

A kilencvenes éveket nem érthetjük meg pusztán azáltal, hogy kibocsátunk egy “politikai kiáltványt”, amely leszögezi, hogy az USA hegemóniája megkérdőjelezhetetlen, nincsenek többé forradalmi harcok, a jobboldal ideológiája koherens és szisztematikus²⁰ , míg a baloldalé feloldódott, töredékes és irreleváns²¹ . Akkor sem beszélhetünk koherens egészként a századról, ha figyelmen kívül hagyjuk a válságot, amellyel kezdődött, azt a spekulatív ámítást, amely lezárta, és a kettő közötti bizonytalan instabilitást. Nem feledkezhetünk meg az amerikai imperialista intervencióval szembeni mély és heves ellenérzésekről az Öböl-háború előtt, és az évtized végén megerősödő ellenállásról az európai-amerikai gazdasági dominanciával szemben. Szándékolt rövidlátásra van szükség ahhoz, hogy ne vegyünk tudomást az imperializmus vereségeiről, a Harmadik Világban megerősödő nagy jelentőségű antiimperialista mozgalmakról, a tömegharcokról, amelyek megkérdőjelezték az imperialista neoliberális politikák teljes fegyvertárát, nemzetközi pénzügyi szponzoraikat és belpolitikai támaszaikat.

Kétségtelen, hogy az imperializmus komoly győzelmeket is elkönyvelhet, és a baloldal is számtalanszor hátrahőkölt – mindezt szintén figyelembe kell vennünk. Ám nyilvánvalón csak egy ahistorikus és felszínes ítéletalkotás alapján jelenthetnénk ki, hogy évtizedünk a baloldal minden korábbit felülmúló mértékű történelmi vereségeinek eleddig példátlan sorozatát hozta. A harmincas évek elejétől a negyvenes évek elejéig a baloldal szinte egész Európában (Németországban, Olaszországban, Oroszországban, Spanyolországban, Magyarországon, Lengyelországban) totálisan vert helyzetben volt, vagy korábbi befolyásának csupán töredékével kellett beérnie (Franciaországban vagy Norvégiában); volt, ahol a baloldal elszigetelődött a fő hatalmi centrumoktól (Kínában és Indokínában), és arra is találunk példát – Nagy-Britannia és az USA esetében – hogy beleidomult az imperialista rezsimekbe. Munkások, parasztok és más kisemberek tízmillióit mészárolták le, miközben százmilliók olyan vérgőzös diktátorok uralmát nyögték, akik még a legalapvetőbb osztályszerveződéseket is betiltották. Olyan teoretikusok jelentkeztek – mind a jobb-, mind a baloldalon – akik az újonnan felemelkedő fasiszta vagy “bürokratikus” (Burnham) hatalmat a “jövő útjaként” üdvözölték (Lindbergh), ellenállhatatlannak és mindenhatónak tartották.²² A megszállt területeken néhány értelmiségi a filozófiai és irodalmi ujjgyakorlatok felé fordult (Sartre, Camus). A fasizmus és az imperializmus a keletet és nyugatot egyaránt sújtó kapitalista gazdasági válságból és a baloldal passzivitásából nyerte erejét. A német és az osztrák szociáldemokraták készek voltak megosztozni a hatalmon a nácikkal, míg végül erőszakkal ebrudalták ki őket állásaikból, sokukat bebörtönözték, mások száműzetésbe vonultak – és néhányan békésen éldegéltek tovább Németországban.

A kilencvenes években semmi hasonló nem történt, dacára annak, hogy kegyetlen elnyomás és imperialista bombatámadások áldozata lett – többek között – Irak (egymillió halott) és Jugoszlávia (több ezer áldozat). Ha más nem is, az USA-erőszak mindenképpen sokkal súlyosabb volt a hatvanas-hetvenes és a nyolcvanas években. 1965 és 1976 között négy­millió embert mészároltak le Indokínában, ötvenezret Dél-Amerika déli szarván. 1979 és 1989 között az USA – a különféle halálbrigádok és az általa életre hívott és támogatott terrorista rezsimek segítségével – csupán Közép-Amerika országaiban közel háromszázezer munkás, paraszt és társaik haláláért volt felelős – és akkor még nem is beszéltünk azokról a milliókról, akik az amerikai lízingben dühöngő angolai, mozambiki, afganisztáni és kambodzsai háborúkban vesztették életüket. A kilencvenes években semmilyen, az USA “hegemóniájáról” folytatandó komoly vita nem kerülheti meg azokat a véres osztály- és imperialista háborúkat, amelyek ezt az évtizedet megelőzték, és meg kell vizsgálnia azokat az igen robbanékony osztályviszonyokat és kiszolgáló rezsimeket, amelyeket az imperialista rezsimek életre hívtak.²³

Az USA “hegemóniájáról” szóló teória meglehetősen bárgyú koncepció, amely alaposan feltupírozza a “politikai meggyőződés” szerepét, és teljességgel alkalmatlan arra, hogy megmagyarázza az erőszak kiterjedését és mélységét a közelmúltban, illetve – szelektív, de kimutatható – folyamatos alkalmazását a jelenben. Elméletileg arról van szó, hogy az imperialista hatalom ciklikus, a politikai és társadalmi viszonyokon, valamint az állami terroron alapul, és soha nem “totálisan domináns” (még az úgynevezett totalitárius rezsimek esetében sem), és kétségkívül pusztítóbb és dominánsabb volt a mögöttünk álló évszázad más évtizedeiben. Ebből a történelmi nézőpontból megcáfolhatjuk az USA birodalma előtt hajbókoló nyugati marxisták egynémely dagályos tézisét, vagy azok felvetéseit, akik semmiféle más realitást nem képesek meglátni az imperialista hatalmon kívül.

Ám nemcsak történelmi érvek szólnak az USA dicsőítői ellen. Egyre több bizonyíték kerül napvilágra, amely megkérdőjelezi az USA birodalmi hatalmának vitathatatlanságát – mind társadalmi-politikai, mind diplomáciai és gazdasági téren.

A kilencvenes évek során a világ legtöbb részén jelentős antiimperialista, szocialista és balos populista mozgalmak virágoztak fel, amelyek megkérdőjelezték a imperialistákat kiszolgáló bábrezsimek uralmát, az imperialista hatalmat finanszírozó nemzetközi pénzügyi szervezeteket, és specifikusan az egész neoliberális politikai forgatókönyvet. A szakszervezetek, a közösségi szerveződések, a környezetvédők, a paraszt- és farmerszervezetek, a diákok, a feministák és rengeteg más csoportosulás óriási tüntetéseket szerveztek az imperialista uralkodó osztályok ellen Seattle, Washington, Melbourne, Prága, Nizza és más nyugati nagyvárosok utcáin. Indiában a gazdák százezrei szerveződtek arra, hogy szembeszálljanak a rájuk erőltetett amerikai és európai biotechnológiai, agrokémiai és agrártechnikai módszerekkel, vagyis a multinacionális cégek azon törekvésével, hogy megszabhassák a helyi termelést és monopolizálják a vetőmagellátást (aligha tekinthetjük ezt “archaikus mozgalomnak”, mint ezt néhány nyugati marxista tette). Az összes kontinensen fellángoltak a harcok: farmerek és parasztok, fogyasztói csoportok és szakszervezeti aktivisták (vezetőikkel szembeszállva) vették fel a harcot a multinacionális cégekkel, eltorlaszolták az utakat, megszállták a parlamenteket, és láthatólag mélyebben megértették az IMF-World Bank működését, mint korábban bármikor. E mozgalmak kiterjedése, mélysége és következetessége régiónként – a történelmi helyzet függvényében – más és más volt, de mindnyájan osztoztak az imperialista dominanciával szembeni közös ellenállásban. Egyes régiókban jelentős eredményeket, politikai és gazdasági győzelmeket értek el, ami a mozgalmak erejét tovább növelte, és radikalizálta a harcot. Más helyeken a tömeges társadalmi akció hullámait egyfajta apály követte, és az erők átrendeződtek.

Ezek a forradalmi és radikális mozgalmak különböztek a korábbi periódusok mozgalmaitól, ezért új konteksztusban kell vizsgálnunk őket. A kilencvenes évek egyes mozgalmai átvettek korábbi marxista programokból; mások sokkal kiterjedtebben és bőségesebben integrálták a sokszínű harcokat az antikapitalista – vagy legalábbis nagytőke-ellenes – harcok örvénylő sűrűjébe. Az egyre erősödő fogyasztói mozgalmak (a génmanipulált élelmiszerek, a kergemarha-kór és más kapitalista újítások ellen tiltakozók) mellett újabb környezetvédő, társadalmi igazságosságot követelő, vagy feminista mozgalmak tűntek fel, amelyek megkérdőjelezték a magántulajdon uralmát. Anderson igyekezete, hogy ezeket a “zöldeket” összekeverje a Németországi Zöld Párt vezéreivel, vagy a feministákat a Clinton-párti nőmozgalmárokkal, csupán hitvány okoskodás és etikátlan politikai polémia.²⁴ Az új nemzetközi hálózatok és a nemzetközileg szervezett harcok magasabb szintre jutottak, mint a hatvanas évek hasonló próbálkozásai. Metodológiailag hibás elősorolni mindazt a baloldali szerveződési formát és aktivitást, amely a hatvanas évek után eltűnt, majd hiányukat a kilencvenes évek baloldalán kérni számon.

Mikor a “szovjet tömb” felbomlott, gyakorlatában már részlegesen sem volt egyfajta “marxista kultúra” része, sem az adott országokon belül, sem nemzetközileg. Elméletei már nemcsak Európában és Észak-Amerikában veszítették el befolyásuk nagy részét, de a Harmadik Világban sem voltak már igazán népszerűek. A szovjet tömb jelentősége abban állt, hogy az USA imperializmusának ellensúlyát képezte, alternatív piacokat, kereskedelmi forrást, beruházási lehetőségeket, kölcsönöket és fegyvereket kínált – stratégiai érdeke volt az el nem kötelezett országok és egynéhány forradalmi rezsim támogatása, még akkor is, ha az őt követő pártokra szemellenzős, egyes esetekben kifejezetten destruktív politikát kényszerített is. A kilencvenes években már nincs igény a forradalmi centrumokra vagy a forradalmi igazságok fennkölt bálványozására.

Ám ugyanakkor erőteljes gerillahadseregek – a mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) – veszik fel a harcot az államhatalommal, és ezeket Washington is az USA imperialista hatalmára nézve elsőrendű veszélynek tartja. A két gerillahadsereg együttesen mintegy húszezer harcost számlál, és ennek többszöröse az őket támogató parasztok és a városi gerillaegységekben részt vevők száma. Az USA-birodalommal szembeni hatvanas évekbeli gerillamozgalomhoz viszonyítva a kilencvenes évek kolumbiai gerillái nagyobb területet ellenőriznek, jelentősebb katonai-politikai-stratégiai lehetőségekkel rendelkeznek, rátermettebb vezetésük van, és – ami a legfontosabb – kitartóbbak²⁵ . Méretét, a résztvevők számát, geopolitikai fekvését és gazdasági forrásait tekintve, az USA és Kolumbia közti konfrontáció sokkal nagyobb jelentőségű, mint a kubai vagy a nicaraguai forradalom volt.

Ugyanezt mondhatjuk el a brazíliai agrárproletárok között szerveződő Földnélküliek Mozgalmáról (MST). A több mint félmillió taggal és szimpatizánssal, több tízezer politikailag tudatos aktivistával rendelkező mozgalom – legutóbbi, 2000 júliusában tartott nemzeti Kongresszusán tizenkétezer delegált vett részt – agrárreformot, nemzeti felszabadítást és szocializmust követel; az MST egyfajta szervezeti gyűjtőbázissá vált a városi mozgalmak nagy része, a szakszervezetekből kilépő balosok, a radikális katolikusok és a marxista értelmiségiek számára. A hatvanas években egyetlen falusi mozgalom sem volt képes olyan mértékű sikeres akciókra, mint az MST a kilencvenes években: latifundiumok ezreit foglalták el, több mint kétszázezer családot (egymillió embert) juttattak földhöz, és egyre növekednek, dacára annak, hogy több száz vidéki aktivistájukat gyilkolták már meg. A hatvanas évek egyetlen parlamenten kívüli csoportosulása sem volt képes olyan tartós stratégiai szövetséget kovácsolni az egyházi, egyetemi, parlamenti, szakszervezeti és emberjogi tömörülések között, mint az MST. A hatvanas években nem sok csoport – ha volt ilyen egyáltalán – áldozott annyi időt és energiát aktivistáinak, kádereinek, regionális és országos vezetőinek politikai képzésére, mint ez a mozgalom.

Nem arról van szó, hogy a közeljövőben az MST sikerrel próbálkozhatna az államhatalom megragadásával; ám a nyugati félteke legnagyobb országában létezik egy bevallottan heterodox marxista tömegmozgalom, amely sikerrel dacol az USA imperialista dominanciájával és az azt kiszolgáló Cardoso-rezsimmel.

Brazília és Kolumbia az USA imperialista hatalmával szembeni legerősebb mozgalmakat példázza, ám ezeken kívül még sok olyan társadalmi mozgalom létezik, amelyek megérdemlik, hogy legalább megemlítsük őket. Ecuadorban, Bolíviában és Paraguayban erős szövetségek alakultak ki az indián parasztok és a szakszervezetek között, amelyek általános sztrájkjaikkal megrengették az USA-barát rezsimeket, megbénították az IMF-diktálta neoliberális megszorító intézkedéseket, és politikailag polarizálták országaik közvéleményét. A realizmus legelső feladata az, hogy felismerje az erőt – még akkor is, ha az netán alulról, vagy a Harmadik Világból jön.

Persze az USA dicsőítői erre azt válaszolják, hogy ezek a harcok “epizodikusak” (állandó ismétlődésük dacára), “nem állnak mögöttük pártok” (a parlamenten kívüli mozgalmak nem számítanak) és híjával vannak a “forradalmi elméletnek” (holott igenis van részletes politikai forgatókönyvük, nem úgy, mint egyes politikailag irreleváns, irodalmi-politikai euro-amerikai értelmiségi köröknek, akik a kulturális egzotikumok terén végzik skolasztikus bűvészmutatványaikat). Végső elemzésükben pedig leszögezik, hogy a fenti tömegmozgalmak követelései “asszimilálhatóak” a kapitalizmusba, és vezetőik “beolvadnak” abba (mármint az ő idealizált USA-“hegemónia”-képüknek megfelelően)²⁶ . Miközben ezek a nyugati értelmiségiek “hegemóniáról” papolnak, megfeledkeznek a folyamatos tömegmészárlásokról és a népi vezetők legyilkolásáról, az amerikai imperializmus által szervezett óriási elnyomó apparátusról és halálbrigádokról, amelyek sokkal inkább a hagyományos imperialista erőszakra építenek, semmint az amerikai “hegemónia” meggyőző erejére. Néhány nyugati értelmiségi esetleg hajlandó belátni, hogy az USA hegemóniájával szemben létezik bizonyos ellenállás a Harmadik Világ némely területén (bár ma már óvakodnak ezt a terminust használni), ám ez biztosan nem azokban a fejlett kapitalista országokban történik, ahol a legfontosabb döntések születnek.

Az új társadalmi mozgalmakra jellemzőek a nemzetközi tőke elleni tömegdemonstrációk. Minden ellentmondásosságuk ellenére (protekcionisták kontra internacionalisták) ezek a demonstrációk sokkal inkább a kapitalizmus elevenébe találnak, mint a hatvanas évek bizonytalan “Veled Vagyunk Vietnam!” jelszavai. Szemben a hatvanas évekkel, jelentős munkakapcsolat jött létre a szakszervezetiek, a farmerek, a diákok és az értelmiségiek között. Az oldalvonalon természetesen találhatunk olyan értelmiségieket, akik nem képesek meglátni a radikális potenciált (és valóságot) ezekben a harcokban, amelyek nem felelnek meg a forradalomról gondosan megalkotott prekoncepciózus ideáljaiknak. Ez megint csak a realizmus teljes hiányára utal náluk, és arra, hogy képtelenek megtalálni helyüket a kilencvenes évek változó politikai realitásai között.

Mindezt jól illusztrálja az az erőteljes, világméretű mozgalom, amely a génmanipulált élelmiszerekkel és az imperialista vegyipari konszernekkel szemben kialakult. Indiától Franciaországig a világ számos részén fogyasztók, farmerek, parasztok, diákok és munkások szálltak harcba a génmanipulált élelmiszerek, és az elterjedésüket támogató államok és rezsimek ellen. Harcuk olyan életteli és jólinformáltnak bizonyult, hogy komoly visszavonulásra kényszerítette a Monsantót és a többi multinacionális céget. A néptömegek és a big business között elmélyülő polarizálódás, az antiimperialista töltet és a cégellenes ideológia, valamint az, hogy ezek a mozgalmak – egyik célpontról a másikra összpontosítva harcukat – kitartóan fennmaradnak: mindez azt húzza alá, hogy ezek a harcok sokkal többek afféle szimbolikus, átmeneti és beintegrálható tiltakozásoknál. Valóban meglehetősen furcsa, mikor egy jónevű nyugati marxista ezeket a mozgalmakat – és a mögöttük álló empirikus információs bázist – elutasítva inkább a legreakciósabb vegyipari cégek sajtóközleményeit lobogtatja, és – kölcsönvéve az “új gazdaság” ideológusainak piaci populista propagandaszólamait – azokban látja a valódi forradalmi erőt.²⁷

A parlamenten kívüli harcokba bonyolódó új radikális mozgalmak bázisa tovább szélesedett azoknak a szakszervezeti aktivistáknak és munkásoknak megújuló aktivistásával, akik az új jobboldal (az ex-szociáldemokrata és demokratikus pártok) és a régi jobboldal között fennálló konszenzust feszegetik. Franciaországban, Németországban, Norvégiában és Dániában ezek a harcok alaposan megkérdőjelezték a szabadpiacot erősítő és a jóléti államot kiüresítő neoliberális forgatókönyveket. Ezek a mozgalmak elméletükben ugyan nem forradalmiak, de minden bizonnyal kiindulópontjai lesznek az osztályalapú politizálás újjászerveződésének.

A legtöbb marxista úgy véli, hogy a reformok minden forradalom kezdőpontjai; a kérdés az, hogy hogyan érik el ezeket a reformokat, és miként kapcsolódnak a szélesebb harcokhoz. A kapitalizmus értelmiségi hívei számára a reformok csupán a tőke alkalmazkodásának eredményei; a tőke képessége és akarata szerintük korlátlan a reformok bevezetése terén – dacára annak, hogy az elmúlt negyedszázadban nemigen lehettünk jelentősebb reformok bevezetésének tanúi.

Az elmúlt évtizedben végzett közvélemény-kutatások még az Egyesült Államokban is azt mutatták, hogy erős gyűlölet él a szabadpiaci kapitalizmussal szemben az emberekben, akiknek többsége üdvösnek tartaná a nemzeti egészségügyi politikát, a munkaadók által finanszírozott nyugdíjakat, a szociális biztonságot, a teljes foglalkoztatottságot és az állami szabályozást mindezeken a területeken. Az emberek jelentős többsége ellenzi a szabadkereskedelmet, a fennálló egyenlőtlenségeket, a cégek dominanciáját a választási kampányok és a kormánypolitika terén. Számos ilyen kérdésből jelentős társadalmi mozgalmak sarjadnak. Ezek a neoliberalizmus-ellenes érzületek megkérdőjelezik az USA uralkodó osztályának ideológiai “hegemóniáját” (hiszen a nép többsége nem osztja az uralkodó osztály elképzeléseit). A valódi kérdés nem a “hegemóniáról”, hanem a képviseleti demokrácia ellehetetlenüléséről szól: a nép által reprezentált érdekek (értékek) és az uralkodó osztály érdekeit szem előtt tartó politikai osztály gyakorlata között mély szakadék tátong.

Az USA szabadpiaci “hegemóniáját” megkérdőjelező kollektív akciókon és többségi attitűdökön túl az USA imperialista dominanciájára a diplomáciai küzdőtéren várt jó néhány kemény csapás. Az amerikai külügyminisztériumnak éppen a stratégiailag legnagyobb jelentőségű területen (a Közel-Keleten), és az olajtermelő országok között kellett nem egy csalódást elviselnie. Irán és Irak az USA-szponzorálta bojkottot megtörve együtt vettek részt olyan konferenciákon, ahol az asztalnál ott ült Szaúd-Arábiának, az USA legnagyobb olajszállítójának képviselője is. Ráadásul Líbia is sikeresen kikászálódott az amerikaiak vezényelte bojkottból, és megerősítette európai, elsősorban olaszországi kapcsolatait. A Hugo Chavez vezette Venezuela felfrissítette az OPEC-államok együttműködését, és a washingtoni politikusok rémálmaiban kísértő Kubával fejlesztette kereskedelmi és politikai kapcsolatait. Kuba ugyanakkor a gazdasági bojkott, a Helms-Burton-törvény és a többi regionális kérdés tekintetében teljesen elszigetelte az USA-t az ENSZ-ben, az spanyol-amerikai csúcstalálkozón, sőt, még az Amerikai Államok Szervezetében (OAS) is.

Időközben egyre jobban eszkalálódik és élesedik az USA és az Európai Unió között dúló kereskedelmi rivalizálás, még úgy is, hogy az európai és amerikai hátterű multinacionális cégek egyre jobban összefonódnak. Ehhez hasonlóan, miközben a NATO (az amerikai erőből táplálkozó) dominanciája továbbra is megmarad, az EU-tagállamok igyekeznek felállítani saját gyorsreagálású haderejüket, amely majd az ő imperialista érdekeiket fogja védelmezni. Bár ezekben az európai kezdeményezésekben – akárhogy lelkendezzen is róluk a francia nacionalizmus tollát forgató Regis Debray – nincsen semmi progresszív vonás, de mégis kétségbe vonják a megfellebbezhetetlen USA-hegemóniáról szóló vélekedéseket.

A kapitalizmus – impresszióiktól vezérelt – nyugati dicsőítői a legkevésbé többnyire a volt “kommunista” országokat képesek megérteni – különösen Kínát és Indokínát, de értetlenül állnak Oroszország és a kelet-európai államok előtt is. Míg a felszínen Kína a nyugati hegemóniához látszik törleszkedni (ez persze önmagában is kétséges, hiszen az országba a legtöbb befektetés a tengerentúli kínai pénzemberektől és Japánból érkezik) és a WTO-hoz való csatlakozása nyílván jócskán felpezsdíti majd az euro-amerikai piaci-üzleti-pénzügyi részvételt, addig – az érem másik oldalaként – az országban egyre terjednek a munkanélküliek tömegtüntetései, a kifizetetlen és kizsákmányolt munkások, parasztok, napszámosok tiltakozó megmozdulásai. A növekvő egyenlőtlenség, a párt-, az állami és magánkorrupció eluralkodása, a hivalkodó dőzsölés és az elszegényedés közti kontraszt felbőszített egy olyan népet, amely még nem felejtette el, és még mindig vallja az egyenlőség, a tisztesség és a létbiztonság kommunista értékrendjét – ráadásul emlékezik a “kommunista” idők teljes foglalkoztatottságára, az ingyenes, mindenki számára hozzáférhető gyógyellátásra és oktatásra. A kínai szuverenitás egyértelmű feladása, a piacok és a stratégiai iparágak megnyitása, a durva katonai akciókkal – a belgrádi kínai nagykövetség bombázásával vagy a Kína körül telepített rakétafegyverek számának növelésével (amit Washington cinikusan “rakétapajzsnak” nevez) – párosuló megalázó bánásmód még a kapitalizmust támogató, leginkább nyugatbarát társadalmi rétegek, így az értelmiség és a diákok körében is nacionalista, népi érzelmeket ébresztett. Minden strukturális alap adott egy új polgárháborúhoz.

Túl sematikus lenne, ha Kínát csupán egy újabb országnak tekintenénk, amely az USA hegemóniája alá került. Ehhez figyelmen kívül kellene hagynunk a mély strukturális ellentéteket, a Kulturális Forradalom egalitárius hatásait, vagy – még korábbra visszamenve a történelemben – a nacionalizmus/szocializmus és a liberalizmus ciklikus váltakozását a tizenkilencedik század közepe óta. Még arról sem vehetnénk tudomást, hogy a vezetők és a magánszféra megtollasodott elitjének szintje alatt olyan kínaiak százmilliói élnek, akik elutasítják a nyugati dominancia visszaállítását, és mindannak a visszatértét, amit Marx “a régi szemétnek” nevezett: a megalázottságot, a munkanélküliséget, a krónikus betegségeket, a kábítószereket, a regionális kiskirályokat. Még a kommunista párt apparátusában is ott ülnek azok az ingadozó neoetatisták és nacionalisták, akik adott esetben – ha a neoliberális szerencse elapad – megragadhatják a kínálkozó lehetőséget.

Kelet-Európában és Oroszországban az euro-amerikai hegemónia legnyíltabb kiszolgálói rendre vereséget szenvedtek a szavazóurnáknál. Walesa pártja a legutóbbi elnökválasztáson csupán egyszámjegyű eredményt volt képes elérni. Romániában, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Belorussziában és másutt a legfanatikusabb neoliberálisokat olyan “ex-kommunista” demagógok ütötték el a hatalomtól, akik szocialista intézkedéseket ígértek, ám győzelmük után liberális politikát folytattak. Míg a liberálisok és a pszeudo-nacionalista ex-kommunisták váltakozása egyfelől tovább erősítette az euro-amerikai hegemóniát, a közvélemény szintjén erősen érezhetővé vált az imperialista dominancia és a szabadpiaci gazdaság elutasítása. A jóléti állam és a teljes foglalkoztatottság felszámolása, az életszínvonal, a termelés és az egészségügyi ellátás előre nem látott katasztrofális romlása Oroszországban és az egykori Szovjetunió többi részén alaposan megtépázta a néptömegek körében az USA-hegemónia jótéteményeibe vetett bizalmat.

A nyugatbarát elitek viselkedését és felfogását a közvélemény vélekedéseként ábrázolni mind metodológiailag, mind empirikusan hiteltelen eljárás. Ha azt feltételezzük, hogy a választási eredmények a választók érdekeit sűrítik egybe és valamilyen módon a többségi érdekeket tükrözik, akkor el kell tekintenünk az intézményesített hatalmi szektorok, különösen pedig a média hatalmas mértékű koncentrálódásától, a kampányfinanszírozást érintő durva manipulációktól és az erőfitogtatásoktól, a korrupciótól és a nyomortól, amit mind-mind felhasználnak a választási eredmények és a választott képviselők kézben tartására.

 

Az USA világméretű hegemóniája és belpolitikai hanyatlása

 

Az USA-hegemónia valódi erejének megértéshez a kulcsot a jelenség strukturális alapjainak és a fent említett külső kényszereknek együttes vizsgálata adja.

Bármi, amit a régi jobboldaliak vagy az új jobboldaliak (a gazdaság új fenegyerekei) az USA gazdaságáról állítanak (és amit a kilencvenes évek hajbókoló baloldala átvesz tőlük) a legjobb esetben is gyenge lábakon áll, míg rosszabb esetben csupán jámbor szellentés marad, amely semmiféle kapcsolatban sem áll a valós gazdasággal.²⁸

Az információs cégek nagyobbik része sohasem fejlesztett ki új termékeket, nem termelt profitot és nem voltak bevételei. A csődök száma 2000 körül tetőzött, amikor a spekulációs buborékok kipukkadtak. A NASDAQ negyven százalékkal esett, és a legnagyobb, legfontosabb vállalatok árfolyama meredeken zuhant az új évadban is. Összeomlott a jobboldali ideológusok kedvenc érve, akik – szokásos populista stílusukban – nem győztek ámuldozni a páratlan siker előtt, hogy az USA az információs technológia terén globális elsőbbségre tett szert, és ezt a kilencvenes években tapasztalható növekedés fő hatóerejeként méltatták. A piaci populizmus ideológusaitól elkápráztatott kisbefektetők milliói vesztették el megtakarításaikat, járadékaikat, sokan még az egészségbiztosításukat sem tudták tovább fizetni.

De az USA-t sújtó strukturális gyengeségek nem korlátozódtak pusztán a spekulatív információs technológiai iparágra. Az amerikai pénzforgalom tengerentúli expanziója és az országba visszaáramló export elviselhetetlen mértékben felduzzasztotta a kereskedelmi- és a folyó fizetési mérleg hiányát. Az USA gazdasága a fogyasztáson alapul, ami a GNP háromnegyedét adja. A kereskedelmi deficit növekedését elfedte a négyszázmilliárd dollárra rúgó éves bevétel. Ahogy a gazdaság recesszióba süllyed és a dollár gyengül, egyre valószínűtlenebbnek látszik, hogy a külföldi befektetők továbbra is kitartanak az amerikai dollár mellett. Bár a munkanélküliség 2000 végén soha nem látott mélypontra zuhant és minden addiginál több lett az alulfizetett munkás, a könyöradományokból élő ember (akik – közel ötven millióan – semmiféle orvosi ellátásra nem számíthatnak), a megélhetési és a tanulási költségek az egekbe szöktek. Clinton elnöksége idején obszcén mértékben növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek (a vállalatvezetők jövedelme átlagosan 470-szeresen haladta meg a munkások jövedelmét). Ez főleg azoknak a szoros kötelékeknek az eredménye volt, amely a kormányzatot a milliomos szakszervezeti vezetőkhöz fűzte, akiknek sokkal több közük volt egy toleráns igazságügy-miniszterhez – aki segíthetett nekik piszkos ügyeik elsumákolásában – mint egy, a munkásérdekeket képviselő szakszervezeti aktivistához. Annak lehetősége, hogy a gazdaságot “pump-priming”-gal²⁹ vagy a kereslet stimulálásával élesszék újra, kívül esik a jelenlegi politikai paramétereken.

A gazdasági válság immár számos gazdasági szektorra kiterjedt (autóipar, információs technológia, telekommunikáció), és hamarosan eléri a többit is. Növekszik a munkanélküliség. A “negatív megtakarítások” és a szétfoszló papírgazdaság nem kínál olyan forrástartalékokat, amelyeket a kereslet stimulálása érdekében mozgósítani lehetne. A kereskedelem, a beruházás, a pénzügyek és a technológia terén az Egyesült Államok gazdasága egy olyan “konvergáló válság” felé halad, és összeomlással fenyegeti azt a törékeny neoliberális építményt, amely az USA köré (és az USA érdekében) a világon felépült. Az összes Harmadik Világbeli ország, amely gazdaságát az exportközpontú stratégiákra alapozta, súlyosan meg fogja szenvedni az USA mély recesszióját. A fogyasztói javak és a közlekedési iparágak (főként az autóipar) terén jelentkező túltermelés hatására a nagy cégek, így a Ford, a GM és a Chrysler-Daimler jelentős elbocsátásokra kényszerültek; ennek hatásai megsokszorozódva fognak jelentkezni a különféle kiszolgáló iparágakban.

Szembeötlő, hogy a jobboldal nem rendelkezik semmiféle lényegre törő vagy koherens magyarázattal az USA imperialista hatalmának gazdasági gyengeségeire. Sem Huntington, sem Brzezinski vagy Fukuyama és még kevésbé Yergin, Luttwick vagy Friedman – nem rendelkeznek semmiféle vezérfonallal a spekulációs tőke küszöbön álló összeomlásának megértéséhez, miközben azzal vannak elfoglalva, hogy az USA-birodalom fenntarthatóságáról vallott félrevezető hitelveiket hangoztatják.³⁰ Huntington akkor kotyvasztotta összes saját “civilizációk összecsapása” (mohamedánok a keresztények ellen) receptjét, mikor Washington legodaadóbb szövetségesei a Földközi-tenger keleti medencéjében a mohamedán Törökország és Egyiptom, Észak-Afrikában Marokkó, a Közel-Keleten Szaúd-Arábia, Dél-Ázsiában pedig Pakisztán voltak. Fukuyama – miután szembesülnie kellett a “történelem végéről” alkotott elképzeléseinek leértékelődésével – visszatért a liberális demokrácia és a szabad piac ünnepléséhez anélkül, hogy sikerült volna bármiféle új elméleti díszítést aggatnia az imperialista hatalomra. (Mulatságos, hogy amikor Fukuyama kezdte kétségbe vonni az USA-hegemónia szilárdságát, néhány, állítólag releváns baloldali ellenfele újramelegítette ezzel kapcsolatos elképzeléseit.)

A baloldal fejlődése, az USA világméretű dominanciáját megkérdőjelező baloldali elképzelések, valamint az információs iparágon alapuló fenntartható amerikai világuralom illúziójának szétesése azt mutatja, hogy a baloldalon ideje véget vetni az USA-t dicsőítő politizálásnak.

A hatalom egy viszonyrendszer része, nem statikus elem egy szervezeti hierarchiában. Az USA birodalma számos heterogén erő ingatag és változékony viszonyrendszerén nyugszik. Az ideológiák, így az imperialista uralkodó osztály ideológiájának ereje is beágyazódik ebbe az ellentmondásos osztályviszonyba. Igaz ugyan, hogy az imperialista hatalom (vitatott) szárnyalása – ideológiájának propagálása érdekében – magába foglalta a tömegmédia feletti ellenőrzést (ami egyúttal az ex-baloldali értelmiség lecsitítására és meggyőzésére is szolgált), ám a neoliberális dogmát minden oldalról folyamatos támadások érték. Ez olyannyira így volt, hogy az uralkodó osztályok a baloldal nyelvezetének kooptálásával igyekeztek elleplezni uralmukat – néhányan ezt nevezték “piaci populizmusnak”.³¹

 

A jövő perspektívái

 

A következő évtizedben a baloldalnak továbbra is egy szisztematikus és specifikus nézőpont kialakítására kell törekednie, és el kell kerülnie a romantikus pesszimizmust, amire az elnagyolt és zavaros, minden alapot nélkülöző általánosítások vezetnek. A baloldali értelmiségnek meg kell határoznia a neoliberalizmus győzelmei és vereségei hátterében meghúzódó osztályelemeket, az euro-amerikai imperializmus hatalmát fenntartó meggyőző erő mögött munkáló osztályviszonyokat és állami erőszakot. Mindenekelőtt azonban az egyre intenzívebbé váló új ellentmondásokat kell analizálniuk, az USA-ban kialakuló, az Ázsiában, Latin-Amerikában és az “ex-kommunista” országokban dühöngő válságokat – és ezeknek az EU-ra kifejtett hatásait – kell elemezniük.

A baloldal nem engedhet a csábításnak, hogy a neoliberalizmus virágzására annak “újszerűségében” keressen mentséget. A “harmadik út” doktrínája a huszadik század korábbi – még reformistább – bukott elveiben gyökerezik. Sem Bernstein, sem később Kautsky nem értette meg a kapitalizmus, az imperializmus és az imperialista háború közti kapcsolatokat, sem az immanens tendenciát a válság, az osztálypolarizáció és a fasiszta hatalomgyakorlás irányában. A harmadik út jelenleg futó verziója elhagyja a korábbi verziók összes reformista banalitását, míg azok összes reakciós gaztettét beleírja a neoliberális forgatókönyvbe, miközben csökkenti az életszínvonalat és elmélyíti az egyenlőtlenséget. Ma már nem sok illúzió maradt meg Blair, Clinton és társaik harmadik útjának reakciós vonásait illetően. Manapság – a tőzsde zuhanása és a költségvetési többlet apadása mellett – már alig-alig esik szó róla.

Az európai szociáldemokrácia jobboldali kurzusa is könnyedén megérthető bármely értelmiségi számára, hacsak nem szenved krónikus amnéziában, vagy nem az alternatívátlanság tézisét kívánja alátámasztani.³² Nem szükséges visszamennünk 1918-ig, mikor a német szociáldemokraták vezetői (Scheideman, Noske és cimboráik) nem győztek ajánlatokat tenni a császári vezérkarnak. Időben közelebb esik hozzánk, amikor a brit, francia és belga szociáldemokraták véres eszközökkel támogatták a gyarmati hatalom fenntartását Algériában, Kenyában, Cipruson, Indokínában, Kongóban és másutt. Olyan szervilisen támogatták az USA-t a NATO kiépítésében, olyan tántoríthatatlan atlanti-orientációt követtek, hogy az még a tradicionális jobboldal köreiben is heves ellenérzéseket keltett. Az az érv, amely az USA-modell szociáldemokrata adaptációját “világtörténelmi” újdonságnak tekinti, nem vesz tudomást a szociáldemokrácia történelmi hagyományairól, büszkén hangoztatott és egyre inkább terebélyesedő kuruzslásáról – különösen a Brit Munkáspárt esetében.

Ha a nyolcvanas évek legjelentősebb eseménye a szovjet blokk és a “kommunista” rezsimek szétesése volt, akkor a kilencvenes évek legfeltűnőbb jelensége az a társadalmi-gazdasági katasztrófa, a fosztogatás és a korrupció, a represszív intézmények eleddig példátlan virágzása, amely Oroszországban és a Szovjetunió egykori tagköztársaságaiban a kapitalizmusra való áttérés következtében tapasztalható. Egyedül Oroszországban tízmillió ember “hiányzik”, akiknek az 1987-es demográfiai előrejelzések szerint meg kellett volna születniük. Milliók halnak meg idő előtt olyan járványok, stressz, öngyilkosság és alkoholizmus következtében, amelyek a munkanélküliségben, a nyomorban és a közegészségügyi ellátás privatizációjában gyökereznek. Míg taktikai értelemben a prokapitalista Putyin-rezsim szilárdan kezében tartja a hatalmat, az USA-“hegemónia” jegyében végbement kapitalizálódás totális bukása bizonyára éles kontrasztba kerül az egykori kollektivista tervgazdálkodás pozitív vonásaival.

Az “ex-kommunista” országok gazdaságainak nyugati kifosztása, a masszív szexexport és a migránsokkal űzött emberkereskedelem, a gyanús vagyonát Európában, az USA-ban és Izraelben fehérre mosó milliárdos parazita-oligarchia tündöklése nyilvánvaló alapot adott a nyugati imperialista érzületeknek, és felkeltette a kapitalisták étvágyát. Az euro-amerikai imperializmus valósága sokkal hatékonyabban rombolta le a szovjet bürokraták retorikájával szembeni hitetlenséget és a nyugati propagandában való naiv hitet az ex-szovjet országok lakóiban, mint korábban az egykori “kommunista” propaganda traktátumainak tonnái. A nép felfogásának ez a világtörténelmi eltolódása jelentős stratégiai fontossággal bír a szocialista perspektíva keleti újjáépítésének terén. Még a hajbókoló kliens-államok bástyájának számító Kelet-Európában is ellenállást, demonstrációkat gerjesztett az, hogy ezek az országok milyen mértékben betagozódtak a NATO és az EU rendszerébe, illetve mennyire alávetették magukat azok elvárásainak. Néhány esetben mindez még a kommunista befolyás újjáéledéséhez is vezetett. Havel, a Cseh Köztársaság elnöke sokkal népszerűbb a londoni és New York-i irodalmi körökben, mint Prágában, ahol a kommunista párt gyorsan a legjelentősebb ellenzéki erővé emelkedik. Világtörténelmi jelenségként széleskörű elutasítás alakul ki a liberalizmussal és az USA-imperializmussal szemben, miközben a sztálinizmustól mentes elvi szocializmus állásai erősödnek. Az elméleti kiindulópont nem a következő forradalmi fellendülés helyének is idejének megjósolása, hanem a történelem irányának megértése, és annak a leegyszerűsített vélekedésnek az elutasítása, hogy minden egyes baloldali vereség szükségszerűen visszafordíthatatlan és világtörténelmi jelentőségű.

Ennek az esszének nem az a célja, hogy egyfajta intellektuális játék keretében szembeállítsa a baloldali eredményeket a hajbókoló értelmiség által hangoztatott vereségek listájával. Ez utóbbi olyannyira felszínes, hogy egy ilyen módszer túl egyszerű lenne; nem sokban járulna hozzá a jelen tisztázásához a jövőbeni harcok előmozdítása érdekében. Még kevésbé kell odafigyelnünk a hajbókolók olcsó pszicho-blablájára, amellyel csupán passzivitásukat, az éppen folyó harcoktól való távolmaradásukat akarják igazolni. A jövőre tekintve rá kell döbbennünk, hogy az intellektuális zsákutcáknak se szeri, se száma. Fel kell ismernünk azokat a barbár cselekedeteket, amelyeket napjainkban a nyugati győzelmek, hegemónia, demokrácia és szabad piac nevében elkövetnek: tízmillió orosz idő előtti halálát, az AIDS húszmillió afrikai áldozatát, akiktől a nyugati gyógyszergyártók – és mögöttük álló kormányaik – megtagadják az orvosságokat, az angol-amerikai háborús blokád szorításában meghalt egymillió iraki gyermeket, a nyomorban tengődő latin-amerikaiak háromszáz milliós tömegét, a több tízezer kolumbiait, akit az USA által kiképzett és szponzorált gyilkosok tettek el láb alól. A lista tetszés szerint bővíthető, de a lényeg így is világos: keleten és délen a barbárság az USA-birodalom szerves részét képzi.

Az imperialista barbársággal szembeni ellenállás módozatait keresve, talán nem érdektelen felidéznünk a Római Birodalom bukásának történetét – egy olyan korét, amely – akárcsak a miénk – a zsarnokok, a fosztogatás, a korrupció, a hivalkodó gazdag pompa és a nyomor korszaka volt. A mi korunk barbárságával való hasonlóság szembeötlő, akárcsak sok olyan válasz rokonsága, amelyet a birodalmat, vagy annak egyes aspektusait elutasító emberek adtak. A társadalmi helyzetektől és a politikai hajlamoktól függően az imperialista barbárságra számtalan féle értelmiségi válasz adható. Sztoikusainkat elundorítja az impérium irracionalitása, katonai brutalitása és a mindent átható immoralitás. Ugyanakkor magukat politikailag impotensnek érzik, és kinyilatkoztatják, hogy mindenféle politikai válasz hiábavaló. Kis baráti köröktől és hasonszőrű emberekhez fordulnak, hogy így őrködjenek a racionalitás pislákoló lángocskája felett. Önmagukkal szembeni hűségüket, korlátozott szellemi komfortjukat pátyolgatják a rendszer hasadékaiba húzódva, távol az imperialista hatalomtól és a lealjasított tömegektől. Kulturális témákról, a posztmodernizmus és a marxizmus kapcsolatáról folytatott vitáikat az elitek ugyan tolerálják, de tudomást nem vesznek róluk, míg a tömegek számára ezek a témák érthetetlenek és távoliak. Ezek az értelmiségiek magukban és maguknak élnek.

A cinikusok nem tagadják a véres barbárságot, a kultúra vulgarizálódását, és az imperializmus ragadozó természetét – ám egy kalap alá vonják az áldozatokat és a hóhérokat. Kijelentik, hogy az imperializmus áldozatai és az imperialista cápák egyaránt kapzsiak, megfertőzte őket a “konzumerizmus”. A cinikusok szemében a kizsákmányoltak társadalmi szolidaritása csupán a gyengék ideológiai ürügye, hogy előnyöket érjenek el és megfordítsák a szerepeket. A cinikusok számára a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közti különbség csupán a lehetőségek és a körülmények függvénye. Az elbukott forradalmak példáit citálják, az elitek cserélődéséről, a kizsákmányolókká váló kizsákmányoltakról, a genocídiumok genocídiumokat végrehajtó áldozatairól értekeznek, csak hogy igazolhassák előkelő távolságtartásukat az élet – őket is tápláló – moslékos vályújától. A cinikusok igen gyakran vezeklő baloldaliak, akik arra specializálódnak, hogy a felszabadító mozgalmak elfajulásaiból csiholjanak nyereséget. Ez a szakma komoly honoráriumokat és – nem ritkán – katedrákat biztosíthat számukra a nagynevű európai és amerikai egyetemeken.

Közismert értelmiségi figura még a balos (vagy ex-baloldali) entellektüel, aki lubickol a történelmi vereségekben – ezek szolgáltatják számára az ürügyet a status quo-hoz való új – úgymond – realista vagy pragmatikus alkalmazkodáshoz. A politikai veszteségeket alapvető, visszafordíthatatlan történelmi vereségekké fújják fel, miközben nem vesznek tudomást a harmadik világ és a nyugat új, erősödő forradalmi mozgalmairól, a WTO-val szembeszálló új társadalmi mozgalmakról, a farmerek és fuvarozók harcias mozgalmairól, a génmanipulált élelmiszerek és vetőmagok terjedését propagáló óriáscégek elleni termelői és fogyasztói mozgalmakról stb. A borúlátó pátosz csupán alibiként szolgál a passzivitásra és a távolságtartásra, vagy egyirányú jegyként a liberális politizálás felé, hiszen nem maradt már semmi más kiút. Az imperialista ideológusok esetenként nem haboznak közös platformot ajánlani e pesszimistáknak, mivel azt remélik, hogy kritikai álláspontjuk felkelti a fiatal rebellisek figyelmét, míg pesszimizmusuk segíthet demoralizálni, eltéríteni és leszerelni őket.

A görbült gerincű kritikai értelmiségiek egyfajta hírhedtségre tettek szert a képzett osztályok körében. Ezek az értelmiségiek felháborodnak a bőség hivalkodásán a nyomor tengerében. A neoliberalizmus ingerültté teszi őket. Ám ingerültségük nyafogássá szelídül, mikor konkrét alternatívákat kell megfogalmazni. Dühös kifakadásaikat követően végül szépen megkérik az eliteket, hogy legyenek szívesek megváltoztatni módszereiket. Az imperializmus hazugságait megbélyegző retorikai szóbombáikból új hazugságok füstje kél: hogy valahol a hatalmi struktúrában jelentkezik majd valaki, aki az egész barbarizmust egy nagyvonalú jóléti álammá tatarozza. A fennkölt haragnak és az imperialista hatalom brókereinek lelkiismeretére való apellálásnak ez a vegyüléke csupán kisstílű politikusok szeszélye, ám mindenképpen alkalmas arra, hogy egy-két bestseller kijöjjön belőle. Képes eladni az ingerültséget, amelyre a képzett osztályok vevők, feltéve, ha nem ösztönzik őket arra, hogy bármilyen áldozatot hozzanak.

A fent vázolt értelmiségi viszonyulásokkal éles kontrasztban ott találjuk a tiszteletlen értelmiségieket, akik lenézik az akadémiai protokollt, és hidegen hagyják őket a presztízsértékű titulusok és díjak. Más részről azonban tisztelettel fordulnak az antikapitalista és antiimperialista küzdelmek frontvonalában harcoló militánsok felé. Szellemi munkájukban szilárdak és produktívak, és főként a különféle mozgalmak harcai által felvetett kérdésekre koncentrálnak. Olyan önkritikus antihősök ők, akiknek munkáját elismerik a társadalom alapvető átalakításának aktív harcosai. Objektíve partizánok, és az objektivitás partizánjai. Odafigyelnek a pesszimistákra és a többi értelmiségire is, hiszen – titulusaik és hivalkodásuk ellenére – azok is mondhatnak időnként használható dolgokat.

A tiszteletlen, elkötelezett értelmiségiek a népi harcokban részt vállaló aktivistáktól és mozgalmár értelmiségiektől várják a presztízst és az elismerést. Velük dolgoznak együtt. Vezetik a kutatást az eredeti adatforrások után. Saját mércéket és koncepciókat állítnak fel, például a nyomor, a kizsákmányolás vagy a kitaszítottság valós mértékének feltárására. Tisztában vannak azzal, hogy a híres intézetek ösztöndíj-szponzorálta tudósai között csak igen kevesen kötelezik el magukat egyértelműen a népi harcok mellett, és tudják, hogy őket viszont számításba kell venniük. Ám azt is látják, hogy a legtöbb értelmiségi az akadémiai szamárlétrán felfelé araszolva enged a burzsoá elismerések csábításának. A tiszteletlen értelmiségiek felnéznek Jean-Paul Sartre-ra, aki a vietnami háború közepén visszautasította a Nobel-díjat. És ami a legfontosabb, írásaikat és tanításaikat a gyakorlattal összhangba hozva küzdeni igyekeznek a baloldalon belüli burzsoá hegemónia ellen, és nem akarnak két urat szolgálni.

Az euro-amerikai imperializmus az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés kombinációját veti be a tömegmozgalmakkal és a világrendjével dacoló rezsimekkel szemben, míg a nyugati marxista értelmiségi csoportosulásokra a lebeszélés és a semlegesítés fegyverével igyekszik hatást gyakorolni. Ez utóbbiak jellemzően univerzálisnak tekintik saját helyzetüket, és az imperialista birodalmat egy nagy vitakörnek tekintik. Mint Perry Anderson leszögezte: “ennek a (hegemón) rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában”.³³ Ez minden bizonnyal újdonság a lemészárolt palesztinok százainak, a meggyilkolt jugoszlávok ezreinek, a halott kolumbiaiak tízezreinek és az elpusztított iraki százezreknek.³⁴

Objektíve az USA imperialista hatalma igen ingatag alapokra épült. Igen fontos az az osztálypolarizáció, amely a pénzügyeket, a termelést és a spekulációt a kezükben tartó milliárdos tulajdonosok, valamint a népesség elsöprő többsége között egyre mélyül: a vállalatvezetők jövedelme a munkások jövedelmének nyolcvanszorosáról három évtized alatt annak négyszázhetvenszeresére szökött; az amerikai választópolgárok több mint nyolcvan százaléka úgy véli, hogy szavazatának semmi jelentősége sincs, hiszen a politikát az üzleti élet irányítja – néhány politikai elemző ezt nevezi legitimációs krízisnek. A szociális gondoskodás, a szakértelem és a foglalkoztatottság mutatói meredeken zuhannak. A dereguláció következtében a közszolgáltatók olyan mértékben emelhetik a fogyasztói árakat, amilyenben csak akarják.

Napjaink imperializmusa nem termelt ki “munkásarisztokráciát”. A proletarizálódott középosztályt megfosztották megélhetésének biztonságától, és csupán privilegizált, ám semmitmondó juttatásokat kapott (a NASDAQ tőzsdeopcióit papírfalakként használják). A hatvanas-hetvenes évek faji-, feminista- és környezetvédő mozgalmainak régi vezetői, a hajbókoló értelmiségiek, akik habozás nélkül felkapaszkodtak a harmadik úton haladó szekérre, új, militánsabb, korporáció- és neoliberalizmus-ellenes vezetőknek, növekvő számú parlamenten kívüli antikapitalista aktivistáknak adták át a helyüket.

Igaz, hogy az alternatívák terén nincs konszenzus: a skála a közösségi és a közösség által ellenőrzött gazdaságtól a fogyasztókon és termelőkön alapuló szocializmusig, a magántulajdon eltörlésétől a közszolgáltatás újbóli regulációjáig terjed. Rövidlátás lenne amellett érvelni, hogy a szektoriális mozgalmak nem érnek fel néhány idealista kollektivista mozgalommal, amely jobban megfelel a Sohóban kávéjukat szürcsölgető értelmiségieknek. A működőképes koalíciók és közös akciók, a fórumok és párbeszédek még nem Lenin vagy Keir Hardy proletárpártjának egy új verzióját jelentik, de ez még csak a kezdet. Az a növekvő (tengerentúli orákulumoktól és forradalmi központoktól mentes) internacionalizmus, amely egyértelműen megjelenik a harmadik világ parasztjainak és az európai farmereknek a közös, észak-déli kapcsolatot teremtő akcióiban, mindenképpen ígéretes. Óriási erőfeszítések történnek egy új forradalmi szocialista tudatosság megteremtésére, a mozgásban lévő milliók közötti generalizálására, egy olyan integratív ideológia megszervezésére, amely lehetővé tenné a diagnózist és a stratégiai irányvonalak kijelölését. Egy dolog világos: az ezekben a mozgalmakban folyó reformküzdelmek szorosan kötődnek az imperializmus, egyes esetekben a magántulajdon rendszerének strukturális megkérdőjelezéséhez. Sokszínű kollektív szerveződések jelentek meg, amelyek több-kevesebb erővel támadják az új imperialista berendezkedést, néha pedig magával az államhatalommal fordulnak szembe. Míg a píár-házalók óriási propaganda-hadjárattal támogatják – ha kell, még a baloldal nyelvezetét is felhasználva – a génmanipulációkhoz kötődő tudományokat, addig a baloldal ellentámadásba ment át, és leleplezi a nagy cégek genetikai mérnökeinek meggondolatlan és manipulatív tevékenységét. Amikor a cégek prókátorai (és egy maroknyi baloldali) eszement módon a termelőerők (vagy inkább pusztítóerők) fejlődésének hozsannáz, a baloldal a termelés társadalmi relációit helyezi az előtérbe, hogy azok szabják meg a tudományos kutatások célját, tartalmát és konzekvenciáit. Így a baloldal az elmúlt fél évszázad intellektuális munkáját és gyakorlatát folytatja és mélyíti el. Még rengeteg munka vár ránk, különösen az ideológiai tisztázásokat tekintve; ám sokat már elvégeztünk az imperializmus diagnosztizálásának terén, hiszen hibáit feltártuk és kialakultak az új radikális mozgalmak is.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Perry Anderson, az anglo-amerikai baloldali értelmiség egyik legbefolyásosabb figurája egy tömör és polemikus esszében jelölte ki folyóirata, a New Left Review új irányvonalát. Ebben az írásában Anderson az USA birodalmi dominanciájának – ő “USA-hegemóniának” titulálja – tézisét védelmezi, és a baloldal teljes vereségéről elmélkedik. Ám tézise mind a metodológia, mind a teória és az analízis terén igencsak gyenge lábakon áll, és ez a szerzőt óhatatlanul egy apolitikus centralista politizálás felé taszítja. Jelen írás részben azért született, hogy megcáfolja Anderson állításait, ám ennél fontosabb célja, hogy egy alternatív elméleti megközelítést vázoljon fel. Perry Anderson cikkét lásd: New Left Review No. 1. (new series) Jan.-Feb. 2000, 5-24; (illetve magyarul, Baráth Katalin fordításában az Eszmélet, 50. számában, ahol Borisz Kagarlickij vitacikke is olvasható. – a szerk.).

² Anderson írásában számos helyen folyamodik ilyenekhez: id. mű. (angol eredeti)9, 12, 15, 19, 24.

³ C. Wright Mills: The Power Elite, New York, Oxford University Press, 1956.

⁴ Lásd Anderson, id. mű. (angol eredeti), 6-11.

⁵ Anderson támadását, amelyet bármilyen osztályharcos elkötelezettségű elméleti vagy kulturális írással szemben intéz, valamint saját reakciós, misztikus és l’art pour l’art pózolását jól mutatja a következő idézet: “Bármely kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen, vagy ellentétes hatású lesz. … a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.” Eszmélet, 50., 142. Anderson írásában végig pejoratív kifejezésekkel igyekszik kigúnyolni az értelmiségi aktivistákat és félreterelni a viták témáit; úgy tűnik, hogy a szerző polemikus kiszólásokkal igyekszik betömködni a mondanivalón tátongó hézagokat.

⁶ Anderson, id. mű. (angol eredeti), 7.

⁷ Jean-Paul Sartre: Sartre on Cuba. New York, Ballantine, 1961.; Paul Sweezy and Leo Huberman: Cuba: Anatomy of a Revolution. New York, Monthly Review, 1960.

⁸ Bill Warren: Imperialism: Pioneer of Capitalism. London, NLR., 1990.

⁹ Eric Wolfe: Peasant Wars in the Twentieth Century. New York, Harper and Row, 1969.

¹⁰ Regis Debray: Revolution in Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1967. (Magyarul: Regis Debray: Forradalom a forradalomban? [Fegyveres harc és politikai harc Latin-Amerikában, 1965]. H.n., é.n. – a Kossuth zárt sorozatában – a szerk.). Kritikájához lásd: Regis Debray and the Latin American Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1968.

¹¹ Louis Althusser: Reading Capital. London, NLR., 1970.

¹² E. P. Thompson, The Nation, 1983. február 26. és április 16.

¹³ James Petras és Morris Morley: The Errors of Edward Thompson. In.: End Papers No. 6., 1983-1984 tél, 105-107.

¹⁴ A hatvanas években tapasztalható baloldali megújulás és az indokínai forradalom legelszántabb ellenzői közé tartozott az amerikai Irving Howe, és folyóirata, a Dissent.

¹⁵ A rockzene forradalmi jelentőségét Anderson így értékeli: “A korszak [t.i. a hatvanas évek] két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása … amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást.” Eszmélet 50., 128. A hatvanas évek pop-rockjától a kilencvenes évek pop-tudományáig Anderson azon a jól kitaposott ösvényen jut el, amelyen régebben az ellenkultúra gurujai jártak, ma pedig a piaci populisták lábai tapodják.

¹⁶ Todd Gitlin: Sixties: Years of Hope, Days of Rage. New York, Bantam Books, 1987.

¹⁷ Lásd: Thomas Frank: One Market Under God. New York, Doubleday, 2000., különösen a hetedik fejezetet: “The Brand and the Intellectuals”, 252-276.

¹⁸ Így például Samir Amin, Gunder Frank, Immanuel Wallerstein.

¹⁹ Bob Brenner egy magánbeszélgetésen, a New Left Review szerkesztőségi ülésén.

²⁰ Anderson számos általánosításán érződik, hogy szerzőjük mennyire csodálja a jobboldali ideológusokat és műveiket. Lásd pl.: id. mű, Eszmélet 50., 138-139.

²¹ Anderson kirándulásai a pszicho-blabla területére, suta próbálkozása, hogy – valamiféle általános beillesztés jegyében – egybemossa a főbb szakszervezeti, földműves- és diákmozgalmakat az “ifjúsági kultúrával” – mindez elemzőképességének szomorú hanyatlását mutatja.

²² James Burnham: Managerial Revolution: What is Happening in the World. New York, John Day, 1941. Charles Lindbergh a harmincas években a fasizmust a “jövő ígéretének” látta.

²³ Anderson alaposan alábecsüli az erőszak szerepét az általa feltételezett “USA-hegemónia” fenntartásában: “Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az új kihívásokat.” id. mű., Eszmélet 50., 135-136.

²⁴ A mélyen megosztott feminista- és zöldmozgalmakat elemezésében rálelhetünk Anderson polemikus túlkapásainak egy tipikus gyöngyszemére: “Mindennél többet mond …, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁵ A Latin-Amerikában felbukkanó új forradalmi tendenciák részletesebb vizsgálatához lásd: James Petras: The Left Strikes Back: Class Conflict in the Age of Neoliberalism. Boulder, Westview, 1999., 11-57.

²⁶ Anderson, id. mű., Eszmélet 50., 133-134.

²⁷ Anderson nagyvonalú legyintéssel siklik át a génmanipulált élelmiszerek ellen tiltakozó indiaiak milliói, franciák ezrei fölött: “Olyan időket élünk, a géntechnológia jól mutatja, mikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés…” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁸ Martin Wolf: Not So New Economy. In.: Financial Times, 1999. augusztus 1., 10.; Robert Gordon: Has the New Economy Rendered the Productivity Slowdown Obsolete?, 1999. június. In.: http://faculty-web.at.northwestern.edu/economics/gordon/334.html.

²⁹ Államháztartási deficitfinanszírozás bankjegykibocsátás segítségével konjunktúraélénkítés céljából. (A ford.)

³⁰ Anderson a következőképpen jellemzi ezeket a jobboldali ideológusokat és vitairataikat: “A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat … Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a teremlőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van.” id. mű., Eszmélet 50., 136. Ezzel szemben a baloldali értelmiséget “álságos”, eufemizmusokkal hadonászó “steril” maximalistáknak titulálja, akik “illúzioknak adnak hitelt” és “konformista mítoszokat” igyekeznek fenntartani, miközben szem elől tévesztik a “választóvonalat a kívánatos és a lehetséges között” (ugyanott, 134-135.). Damoklész kardja Anthony Giddens felett: Anderson személyében Tony Blair esetleg új beszédírót találhat…

³¹ Thomas Frank: id. mű., különösen a második fejezet: A Great Time of What; Market Populism Explains Itself.

³² Anderson így érvel: “Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva.” id. mű., Eszmélet 50., 132. A szociáldemokratákat alternatívának, jobboldali politizálásukat pedig történelmi újdonságnak tekinteni meglehetősen abszurd gondolat.

³³ Anderson: id. mű., Eszmélet 50., 135-136. Robert Brenner cáfolja Anderson egynémely túlfűtötten lelkes kijelentését az USA gazdaságával kapcsolatban: The Boom and the Bubble. In.: New Left Review, No. 6, 2000. november-december, 5-44.

³⁴ Bármilyen elemzésnek, amely az amerikai imperializmussal, annak védenceivel és szövetségeseivel fogalakozik, ki kell térnie arra a hősies harcra, amit a palesztinok folytatnak az izraeli telepes-gyarmati rezsimmel szemben. A lemészárolt áldozatok ezreinek, az izraeli hadurak gyilkos blokádjának ellenére az intifada tovább folytatódik anélkül, hogy a nyugati marxista irodalmi-politikai lapokba irogató briliáns anglo-amerikai szerzőktől bármiféle valós támogatást is kapna.