A liberális globalizációt ellenző mozgalmak általában szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Pusztán a szolidaritással azonban még nem kerülhető meg a saját alapvetéseit és céljait érintő politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük ezt a feladatot, mely tágabb értelemben minden demokratát érint, s melynek célja választ találni a legfontosabb kérdésekre.

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak Franciaországban s szélesebb körben, Európában, illetve a világ más tájain is (így az Egyesült Államokban és Brazíliában) hónapok óta szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Ez eleinte majdnem spontán módon nyilvánult meg: Ciszjordániába és Gázába "nemzetközi megfigyelők" érkeztek, hogy megóvják a palesztin polgári lakosságot, s számukra nemzetközi védelmet próbáljanak meg kieszközölni. A szolidaritás a palesztin parasztok és értelmiségiek érdekében indított különböző megmozdulásokban is megnyilvánult. Magától értetődő volt, hogy egy olyan mozgalom, amely az emberek jövőhöz való jogaiért száll síkra, kiáll a megszállás alatt élő palesztinok ügye mellett.

Másfelől Ariel Saron kormányának a palesztinok ellen vezetett hadjárata teljes mértékben beleillik abba a "korlátlan háborúba", amelyet Bush elnök indított útjára a "terrorizmussal" szemben. Várható volt, hogy a liberális globalizációval szemben álló mozgalom, amely a szociális mozgalmak 2002-es porto-alegrei felhívásában is erőteljesen elítélte az amerikai politikát, a palesztinok mellé áll.

Csupán a szolidaritás kinyilvánításával azonban nem spórolható meg a saját alapelveit és céljait tisztázó politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük e feladatot, amely tágabb értelemben minden demokratikusan gondolkodó embert érint, s amelynek célja választ találni a következő két kérdésre:

• Miféle alapon vagyunk szolidárisak a palesztin néppel és annak küzdelmével?
• Melyek egy igazságos és tartós megoldás alapelvei?

A válasz bonyolultabb, mintsem gondolnánk. Induljunk ki egy aktuális példából. A CNN interjút készít Ariel Saron egyik tanácsadójával. A beszélgetés közben az újságíró említést tesz a "megszállt területekről", mire az izraeli megbízott félbeszakítja és kifejti, hogy Judea és Szamária nem megszállt területek, mert ezeket Isten a zsidóknak adta, miként a Bibliában olvasható. Ez a fajta érvelés tulajdonképpen koherens álláspontot tükröz Palesztinával kapcsolatban: ha elfogadjuk, hogy a Biblia a "választott népnek" tett ígéretet tartalmaz, akkor a palesztinok "jogait" érintő egyetlen érv sem lehet helytálló. Ezzel párhuzamosan viszont létrejött egy iszlám érvrendszer is, amely szerint Palesztina az i. sz. VII. század óta muzulmán föld, s mint ilyen, nem lehet semmiféle alku tárgya.

Az effajta vallásos tézisekre gyakran nacionalista érvelés is rakódik. Minthogy a "zsidó nép" már több ezer éve létezik, s mindig is arra vágyott, hogy visszatérjen az "Ígéret földjére", Palesztinára vonatkozó követelései megkérdőjelezhetetlenek. Ugyanakkor néhány PFSZ-vezető a legkomolyabban állítja, hogy a palesztinok a filiszteusok leszármazottai, illetve hogy az első palesztin maga Krisztus volt stb. Ez a típusú gondolkodás az egyik fél jogát magasabb rendűnek tartja, mint a másikét, s "alapja" a "történelmi elsőbbségre" hivatkozás. De ha Palesztina-Izrael esetében elfogadnánk ezt a logikát, akkor más kérdésekben hogyan szállhatnánk vele szembe?

Vegyük például Jugoszláviát. A szerbek teljesen koherens érvek alapján követelik maguknak Koszovót, népük évszázados történelmi bölcsőjét; a horvátoknak és az albánoknak is ezeregy "történelmi" bizonyítékuk van ilyen vagy olyan területek birtoklására. Kinél az igazság? Nyilván nem régészeti ásatások fogják eldönteni a terület felosztását. Hisz' nem a többé-kevésbé mitikus történelmi érvelés a lényeges, hanem a jelen valósága. Igen, Koszovó valóban Szerbia bölcsője volt, ám ma 90%-ban albánok lakják. Ha elfogadjuk, hogy bárki öt vagy tíz évszázaddal korábbi jelenléttel érveljen nemzeti követelések mellett, akkor Bordeaux-t és környékét vissza kellene adni az angoloknak, Korzikát meg a genovaiaknak, vagyis Olaszországnak. Pandora-szelencét nyitnánk fel, s akkor még csak Európáról beszéltünk. Ám ma már szerencsére senki, vagy majdnem senki nem kíván ilyesmit.

Ráadásul ez a fajta vita és érvelés végső soron odavezet, hogy bizonyos követeléseket teljesen szubjektív nézőpontok nevében helyezünk mások elé. Ezzel pedig a tökéletes relativizmus terepére tévedünk, ahol "az én jogaim eleve előrébb valók, mint a tieid" típusú meggyőződés uralkodik. Így a konfliktusokban mindenki személyes szimpátiája szerint azonosítja önmagát, s a mellé a nép mellé áll, amely morálisan "nyilván" értékesebb, mint a szomszédja.

De akkor mégis hogyan ismerjük ki magunkat az ellentmondó követelések között, amelyek Palesztinában több mint egy évszázada fordítják szembe egymással az arabokat és a zsidókat? Az biztos nem segít, ha azon kezdünk el vitatkozni, létezett-e háromezer évvel ezelőtt zsidó állam Palesztina területén, vagy, hogy a filiszteusok tényleg a palesztinok ősei-e, vagy sem. Az egyetlen lehetséges irányjelző a nemzetközi jog, ugyanaz, amelyre a liberális globalizációt ellenző mozgalmak a bolygót pusztító más konfliktusok és háborúk kapcsán is hivatkoznak, s amelyet a különböző nemzetközi egyezményekben (az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, a negyedik Genfi Egyezményben stb.) lefektetett elvek működtetnek. Ilyen elv a népek önrendelkezéshez, békéhez és biztonsághoz való joga, az erőszakos területi hódítások elítélése, a humanitárius háború joga, a megszállás alatt élő népek és a menekültek jogai, a lakhely szabad megválasztásának joga stb. Ezek az elvek az ENSZ Közgyűlésének s főként Biztonsági Tanácsának határozataiban öltenek testet. Tudjuk, hogy ezek a döntések korántsem egy tökéletes világban születnek, hogy nem mentesek hiányosságoktól, s hogy mindig adott erőviszonyokat tükröznek – a nagyhatalmakéit. De nincs más iránytűnk. Mert ahogyan egy jogászprofesszor magyarázza a diákjainak Manès Sperber Et le Buisson devint cendre [És a Csipkebokor hamuvá vált] című nagyszerű regényfolyamában: "Megtanítottam az önök nemzedékének, hogy felismerjék a jogban a hatalom tisztátalan gyökerét, amely létrehozta, de azt is megmutattam, hogy a hatalom a pokolra jut, mihelyt lerombolja a jogot, amelyen alapul".

Mit is mondanak tulajdonképpen az ENSZ Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy jelenleg a történelmi Palesztina területén két nép él, az egyik a palesztin, a másik az izraeli zsidó, s hogy mindkettőjüknek joga van a független államhoz. Ezt tartalmazza az ENSZ Közgyűlésének 1947. november 29-én kelt határozata, amelyet Palesztina felosztása határozatának is szokás nevezni, mivel ez tartalmazza az akkoriban brit felügyelet alatt álló terület két államra történő szétválasztásának javaslatát. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1988-ban – azzal, hogy proklamálta a palesztin állam megteremtését – csatlakozott ehhez a határozathoz. 1993-ban pedig az izraeli kormány, az oslói egyezmény aláírásával, ha csupán áttételesen is, de szintén elfogadta a felosztás elvét, amelyre legutóbb, 2002. március 13-án, az ENSZ BT 1397. számú határozata emlékeztetett. A határozat értelmében az ENSZ csatlakozik ahhoz a "nézethez, amely a térséget két állam területének tekinti, ahol Izrael és Palesztina elismert, stabil határok közt létezhet". Ez az álláspont a nemzetközi közösség igen széles konszenzusát jelzi.

Mindazonáltal árnyalnunk kell ezt a látszólagos "szimmetriát". Először is, az izraeli nép már több mint ötven éve saját államában él a mandátumos Palesztina 78%-án, míg a palesztinok számára ez továbbra sem adatik meg, s vagy kényszerű száműzetésben, vagy izraeli megszállás alatt élnek. A megszállás most már több mint harmincöt éve tart, az ENSZ számtalan határozata ellenére, amelyek mind holt betűk maradtak. A nemzetközi jog semmibevétele egyébként hozzájárul – elsősorban az arab-muzulmán világban – a nemzetközi joggal kapcsolatos összes nyugati kijelentés diszkreditálásához. Másrészt a jelenlegi helyzet egy alapvető és új keletű igazságtalanságból született: a palesztinokat 1948-50-ben a zsidó milícia, azután az izraeli hadsereg elüldözte otthonaikból. Bár a palesztinok ezt az 1950-es évek óta sérelmezik, Izraelben, illetve Nyugaton sokáig tagadták, vagy elhallgatták. Az izraeli "új történészeknek" köszönhetően azonban, az elüldözés mára tagadhatatlan tény lett. Olyan korban és közösségben élünk Európában, ahol gyakran hivatkoznak az "emlékezés kötelességére". Nem szabad hát szelektívnek lennünk! A palesztinok ellen elkövetett igazságtalanság, sok más – elsősorban a gyarmatosítás idején elkövetett – igazságtalansághoz hasonlóan, jóvátételt és beismerést követel. Ezt a morális oldalt nem szabad elfelejtenünk, hiszen az izraeli-palesztin megbékélés serkentője lehet.

Fontos elutasítanunk a "hamis szimmetriát", amely egyazon érem két oldala gyanánt mutatja be az izraelieket és a palesztinokat, avagy a "két tábor szélsőségeseit". Ez a szemlélet néha tiszta érzésekből, a két állam egymás mellett élésén alapuló béke lehetőségébe vetett őszinte reményből táplálkozik. Ám elfedi a két nép helyzete közti disszimmetriát csakúgy, mint a harmincöt éve tartó megszállás okozta szenvedéseket. A Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok több mint kétharmada egy idegen hadsereg jelenlétében nőtt fel; mindannyiukat megalázták, százezreket közülük bebörtönöztek, ezreket megkínoztak. Mások meghaltak, megsebesültek vagy egy életre nyomorékok lettek. Minden szolidaritás alapja a megszállók és a megszállás alatt élők közötti alapvető különbség elismerése. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell figyelembe venni az izraeliek aggodalmait és szenvedéseit. Bár ebben a szembenállásban ők vannak az erő oldalán, ugyanúgy állandó félelemben élnek.

Már csak azért is, mert a konfliktusra hatalmas súllyal nehezedik az európai zsidóság kiirtásának emlékezete. Az álláspontokra izzó vassal süt bélyeget az emberiség történelmének egyik legirtózatosabb bűne. Az európai zsidóság elpusztítása a nácik és szövetségeseik által, az akkori nagyhatalmak erőtlensége a barbárság megállítására bűntudatot alakított ki a nyugati közvéleményben, s egyfajta részrehajlást azok javára, akik a zsidó emlékezet és történelem örököseinek tekintik önmagukat. E mártíromság kedvezően hatott a szavazásra az ENSZ Közgyűlésében, amikor 1947. november 29-én döntés született Palesztina felosztásáról, s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A bűnnek azonban a palesztinok fizették meg az árát, jóllehet nem ők követték el, s érte semmiféle felelősség nem terheli őket.

Miféle megoldás létezhet a palesztin kérdésre?

Láttuk tehát: nemzetközi konszenzus áll fenn az izraeli-palesztin, illetve az izraeli-arab konfliktus megoldásával kapcsolatban: létre kell hozni egy palesztin államot az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeken (Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben); stabil, elismert határokat kell biztosítani Izraelnek; végül Izraelnek és arab szomszédainak békében kell élniük egymás mellett. Ám amint belemegyünk a részletekbe, azonnal kiütköznek a nehézségek. A liberális globalizációt ellenző mozgalom természetesen nem alakító részvevője a béketárgyalásoknak, s nem foglalhat állást sem az egyik, sem a másik fél helyzetének részleteit illetően. Mégis ki kell alakítania álláspontját a jelenleg zajló vitákban, méghozzá az alábbi két elvet szem előtt tartva:

• a nemzetközi jog tiszteletben tartása, amely szerint Ciszjordánia, Gáza, és Kelet-Jeruzsálem megszállt területeknek tekintendők;
• a világról és az erőviszonyokról való reális – azaz nem vágyálmaink alapján kialakított – kép (erre a menekültek problémája kapcsán még visszatérek).

A 2000. júliusi, Camp David-i csúcstalálkozó kudarcát követő hónapokban lezajlott arab-izraeli tárgyalások eredményeiből, illetve a 2002. márciusi, bejruti arab csúcsértekezleten előterjesztett béketervezetből kell kiindulnunk. A palesztin-izraeli békét illetően a javaslatok két dokumentumban konkretizálódtak: a 2000 decemberében Clinton, amerikai elnök által megfogalmazott irányelvekben, illetve a 2001. januári, tábai tárgyalások eredményeit tartalmazó összegzésben, amelyet Miguel Angel Moratinos, az Európai Unió közel-keleti megbízottja fogalmazott meg. Ezek a dokumentumok mutatják, hogy igenis létezik reális, az izraeli és a palesztin közvélemény számára egyaránt elfogadható megállapodás.

Egy ilyen, a három legkényesebb kérdéskört (határok, Jeruzsálem, menekültek) érintő egyezség fő vonalaiban a következőket tartalmazza (a tárgyalásokon más, kevesebb nehézséget jelentő kérdéseket is érintettek, így a biztonság problémáját – ahol mindkét fél részéről jelentős előrelépések történtek -, illetve a vízhasználat kérdését):

Határok

A Clinton-féle dokumentum kilátásba helyezte Ciszjordánia 94-96%-ának visszaszolgáltatását (ebből 1-3% palesztin területekért cserébe átengedett izraeli terület lenne); a tábai tárgyalásokon pedig az utolsó izraeli ajánlat 94% volt, plusz 3%-nyi izraeli terület. A palesztinok a maguk részéről továbbra is a teljes Ciszjordániának megfelelő 100%-ot követelték, ugyanakkor hajlandóak voltak bizonyos területcserére, lehetővé téve ezzel Izrael számára a zsidó telepek jelentős részének "átmentését". A palesztinok álláspontja támogatandó; követelésük – a történelmi Palesztina területének 22% – valóban a minimumot jelenti. Ennél kisebb terület a leendő palesztin állam politikai és gazdasági életképességének megkérdőjelezésével lenne egyenértékű.

Jeruzsálem

A két fél elfogadta Clinton elnök irányelveit: Kelet-Jeruzsálem zsidó negyedeit Izrael annektálná, az arab negyedek pedig a palesztin állam fővárosát képeznék. Ebben a kérdésben is a palesztinok tették meg a szükséges engedményeket, hiszen a nemzetközi jog szerint Kelet-Jeruzsálem egésze megszállt övezetnek minősül. A szent helyek különösen kényes ügyében is előrelépés történt: a palesztinok elfogadták az óváros zsidó negyede, illetve a Siratófal feletti izraeli szuverenitást, viszont a Mecsetek tere feletti fennhatóságot maguknak követelték. A szent helyekkel kapcsolatban egyéb megoldások is felmerültek, köztük a nemzetközi ellenőrzés gondolata.

Menekültek

Ez a legösszetettebb és a legérzékenyebb probléma. Ne feledjük, hogy közel 4 millió ember sorsáról van szó, nem pusztán politikai problémáról (akkor sem, ha a menekültek ügye hatással van Libanon, Szíria és Jordánia jövőjére is). A tábai tárgyalásokon valódi előrelépések történtek. Az igazságügyi miniszter, Josszi Bejlin által szerkesztett dokumentum elismeri, hogy "a palesztin menekültek ügye az izraeli-palesztin kapcsolatok szempontjából meghatározó. Átfogó és igazságos megoldása nélkül nem lehetséges tartós és erkölcsileg kikezdhetetlen béke. Izrael állam ünnepélyesen sajnálatát fejezi ki a palesztin menekültek tragédiája, veszteségei és szenvedései miatt, és kijelenti, hogy aktív partner kíván lenni az immár ötvenhárom éve tartó, rettenetes időszak lezárásában." Izrael ezzel első ízben vállalta fel a felelősség egy részét a menekültprobléma kialakulásában. "Jóllehet a megalakuló Izrael állam elfogadta az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi, 181. számú határozatát [amely Palesztina két államra, egy zsidó és egy arab államra való felosztására tett javaslatot], az 1948-49 között lezajlott háborúba és vérontásba sodródott, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt és szenvedést okozott, beleértve a menekültté vált palesztin polgári lakosság kisemmizését és elűzését."

"A palesztin menekültek problémájának igazságos, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozatával összhangban álló rendezése vezethet el az ENSZ Közgyűlés 194-es határozatának megvalósulásához." Mint ismeretes, e határozat szerint, amelyet az ENSZ Közgyűlése 1948. december 11-én fogadott el, "a menekültek számára lehetővé kell tenni, hogy ha kívánják, a lehető legrövidebb időn belül visszatérhessenek otthonaikba, és békében élhessenek szomszédaikkal; azoknak pedig, akik nem kívánnak visszatelepülni, javaikért, továbbá minden elpusztult, károsodott értékükért jóvátételt kell fizetni."

Tábában az izraeli delegáció tehát két olyan lényeges elvet tett magáévá, amelyet a Camp David-i csúcson a palesztinok már felvetettek, Ehud Barak azonban akkor elutasított: elismerték az 1948 és 1950 közötti igazságtalanságot a palesztinokkal szemben, illetve elfogadták a 194. számú határozatot mint a rendezés alapját.

Ezeknek az elveknek az alapján azután konkrét megoldások kerültek kidolgozásra. A menekültek előtt ötféle lehetőség állna: visszatérni Izraelbe; visszaköltözni azokra az izraeli területekre, amelyeket Izrael Palesztinának átenged; visszatérni a palesztin államba; végleg letelepedni jelenlegi tartózkodási helyükön (Jordánia, Szíria stb.); kivándorolni más országokba (több állam, köztük Kanada jelezte, hogy kész nagyobb palesztin menekültcsoport befogadására). Bár a palesztin vezetők mindvégig kitartottak a menekültek szabad választási lehetősége mellett, ismételten kinyilvánították, hogy nem kívánják megkérdőjelezni Izrael zsidó jellegét, amelyet 1988-ban a Palesztin Nemzeti Tanács Palesztina függetlenségéről kibocsátott nyilatkozatában is elismertek. Így Tábában a palesztin fél elfogadta, hogy a menekültek visszatelepülésével kapcsolatban a végső döntés az izraeliek kezében legyen. Izrael negyvenezer menekült visszatérésébe egyezett bele, amire a palesztinok azt válaszolták, hogy százezer főnél kisebb létszám nem jelent előrelépést.

A palesztinok közül sokan elutasítják ezt a javaslatot, s feltétel nélküli visszatérési jogot követelnek. Hosszasan vitatkozhatnánk ennek az álláspontnak a jogos vagy jogtalan voltáról, a 194. számú határozat értelmezéséről. Ám enélkül is jól látható, hogy sem az izraeli közvélemény, sem jelenlegi állapotában a nemzetközi közösség nem kész támogatni ezt az opciót. Egyesek az ötven év múlva, vagy esetleg még később bekövetkező változásokra hivatkoznak. De ezen az alapon ugyanígy gondolhatjuk azt is, hogy addigra semmi sem marad Palesztinából. A tábai tárgyalásokon nagy vonalakban felvázolt megoldás kompromisszumot jelenthetne a nemzetközi jog követelményei, illetve a tényleges erőviszonyok között ("erőn" az izraeli-amerikai szövetséget értjük). Minden más, e realitáson kívül eső érvelés – egyes arab nacionalistáké vagy iszlám fundamentalista csoportoké, amelyek Izrael állam megszüntetéséről elmélkednek, még ha ez nem is jelentené feltétlenül a zsidók "hazaküldését" – a történelem messianisztikus szemléletéhez tartozik. Másrészt fontos azt is hangsúlyozni, hogy a palesztinokat ért igazságtalanság nem tehető jóvá egy újabbal – ezúttal az izraeliek rovására.

Az értelmiségiek bizonyos része egységes államban, honpolgárok államában vagy egy kétnemzetiségű államban gondolkodik. Ezzel szeretnének túllépni a nacionalista és identitárius szakadékokon. E nézet hasznos és szenvedélyes vitákat vált ki, amelyekben a liberális globalizációt ellenző mozgalom minden tagjának részt lehet, s részt is kell vennie. Politikai cselekvési programnak azonban nyilvánvalóan nem tekinthető. Ráadásul az elmúlt hónapokban a két nép közti szakadék tovább mélyült, s így a zsidók és arabok együttélése egyetlen, közös államban rövid és középtávon is tökéletesen valószerűtlennek tűnik.

Antiszemitizmus és palesztin szolidaritás

2000 szeptembere, a második intifáda kezdete óta a palesztinokkal való szolidaritás a világ minden részére kiterjedt, de leginkább Európára. E szolidaritás egy sor támadást váltott ki, amelyek egyenlőségjelet tettek az izraeli kormány bírálata és az antiszemitizmus, illetve anticionizmus és antiszemitizmus közé. Az effajta zsarolás nyilvánvalóan elfogadhatatlan; sértő azokra nézve, akik fellépnek Ariel Saron politikája ellen, és sértő minden izraeli békepárti személyre nézve is, akik igen nehéz körülmények között harcolnak a palesztinok jogaiért. Az efféle beszéd a vita elfojtását célozza, s megengedhetetlen módon zsarolja az újságírókat és a médiát.

Miután ezt leszögeztük, azokat is el kell ítélnünk, akik azért csatlakoznak a palesztin szolidaritáshoz, hogy antiszemita jelszavakat és analíziseket terjesszenek. Az ilyesmit feltétel nélkül el kell utasítanunk. Egyrészt azért, mert a rasszizmus minden formája elítélendő – ez a globalizációkritikai mozgalmaknak is egyik alapelve -, másrészt pedig azért, mert az antiszemiták Saron politikájának legjobb szövetségesei. Saron arra használja fel őket, hogy a világ zsidóságát és a nyugati közvélemény egy részét az izraeli kormány oldalára állítsa.

Az antiszemitizmust két áramlat hordozza:

• Az európai szélsőjobb. Ez megoszlik azok között, akik inkább zsidó-, mint arabgyűlölők, illetve akik inkább arabellenesek, mint antiszemiták. De léteznek olyan szélsőjobboldali tendenciák is, amelyek a palesztinokkal vállalt hamis szolidaritáson keresztül próbálják érvényre juttatni nézeteiket, nevezetesen a zsidók második világháború alatti genocídiumának kétségbevonását.
• Bizonyos arab vagy muzulmán áramlatok. A kezdeti "háborús rasszizmus" – ugyanaz, ami a XX. század első felében a németek és a franciák között is fennállt, amikor a szembenálló felek minden hibát és bűnt egymásnak tulajdonítottak – mára átalakult. E mozgalmak egyrészt judeofób téziseket dolgoznak ki – olykor a Korán tendenciózus olvasatára alapozva -, másrészt magukévá teszik az európai szélsőjobb okfejtéseit a zsidók "aránytalan" jelenlétéről, a zsidó népirtás, úgymond, kitalált vagy "eltúlzott" beállításáról stb.

A második intifáda kezdete óta megszaporodtak a zsidó kultikus helyekkel, vallási szimbólumokat viselő zsidó személyekkel szembeni támadások (de ugyanígy a mecseteket és vallási jeleket viselő muzulmán férfiakat és nőket érő atrocitások is, csak ezekre kevesebb figyelem jut). Az agresszív események félelmi reakciókat váltottak ki egyes zsidó közösségekből. Ezeket az akciókat szigorúan el kell ítélni. Ahogyan tette ezt Franciaországban több tucat arab vagy arab származású értelmiségi, akik felemelték szavukat a támadások ellen, és Palesztina franciaországi főmegbízottja, Leila Sahid nyomán "a palesztinok elleni bűntettnek" minősítették a zsinagógák és zsidó üzletek elleni merényleteket. "Legértékesebb támogatóink és harcostársaink azok az izraeliek és zsidók – fogalmaztak a nyilatkozat aláírói -, akik a palesztinok oldalán küzdenek a megszállás, az elnyomás, a gyarmatosítás ellen, s két egyenrangú, független állam, az izraeli és a palesztin állam békés egymás mellett élését szorgalmazzák. Sokuk családjának sorsára a holokauszt nyomta rá tragikus bélyegét. A mi dolgunk, hogy tisztelegjünk előttük, s hogy melléjük álljunk, amikor az egyetemes emberi jogok és a szabadság védelmében képesek szembefordulni a törzsi szellemiséggel". (Le Monde, 2002. április 10.)

Ezek a támadások mindazonáltal nem az 1930-as évek Európájának antiszemita hangulatát tükrözik, hiszen ma egyetlen nagy politikai párt sem adja ilyesmihez a nevét; a zsidók a társadalmi, gazdasági vagy politikai élet bármely posztjára eljuthatnak, s minden eddiginél intenzívebben integrálódnak a francia – és valamennyi európai – társadalomba, ahol az antiszemita előítéletek meglehetősen szűk határok közé vannak szorítva. Az említett merényletek egy szélesebb áramlatban helyezhetők el: az Európában főként a bevándorlókat, a muzulmánokat és az arabokat sújtó idegengyűlölet és rasszizmus hullámában. Éppen ezért "globális", nem kizárólag egyetlen közösségre összpontosító megoldást igényelnek. A rasszizmus és az antiszemitizmus elleni harc közös ügyünk, nem lehet kiváltsága egyetlen közösségnek sem. 2002 áprilisában a Franciaországi Zsidó Intézmények Képviselőtanácsa (CRIF) mégis jobbnak látta a franciaországi zsidóságot – csakis őket – az antiszemitizmus ellen, illetve az Izraellel való szolidaritás érdekében mozgósítani, s emiatt visszautasította az Emberi Jogok Ligájának javaslatát egy közös, a rasszizmus minden fajtájával szembeni, egységes demonstráció megtartására.

Az antiszemita áramlatok megjelenhetnek nyíltan vagy rejtőzködve. Megkísérelhetnek egyes jelszavakat felhasználni; Izrael államot mint valamilyen eleve elvetemült, ördögi képződményt tüntethetik fel. Vegyünk néhány példát! Az "Izrael állam = náci állam" jelszó ostoba és veszélyes szlogen. Ami a náci államot más diktatúráktól megkülönbözteti, az a zsidókérdés "végső megoldása", vagyis az európai zsidóság szervezett, ipari léptékű fizikai megsemmisítése; mármost a palesztinokkal kapcsolatban még hasonlót sem lehet Izraelnek tulajdonítani. Éppen eleget lehet beszélni az izraeli kormány megszálló és gyarmatosító politikájáról ahhoz, hogy ne kelljen abszurd párhuzamokba bocsátkozni, amelyek azokat is diszkreditálják, akik mondják. Ha már mindenképp párhuzamot keresünk, Izrael palesztin stratégiája, több szempontból is, inkább Franciaország algériai gyarmatosító politikájára emlékeztet.

Izrael és a dél-afrikai apartheid rendszer összevetése megint csak vitatható. Először is azért, mert az izraeli demokrácia sokkal valóságosabb az izraeli zsidók számára, mint amilyen a dél-afrikai volt a fehéreknek. Azután s főképp: Izrael, Dél-Afrikával ellentétben, meg tud lenni "gyarmatosított" lakossága nélkül is. Ez persze nem változtat azon, hogy a megszállt területeken létrehozott "két fokozatú" rezsim – a telepesek és a palesztinok között – valóban egy apartheid rendszerre hasonlít, ahogy azt a B'Celem, az izraeli emberi jogi szervezet megállapította; miként azon sem, hogy Izraelben a palesztinokat másodrendű állampolgárokként kezelik.

A cionizmus és a zsidó nép

A cionizmus kérdését szenvedélyesen s gyakran rendkívül leegyszerűsítve közelítik meg. Pedig a kérdés összetett, és aligha redukálható a "cionizmus = rasszizmus" típusú képletekre. A cionizmus politikai mozgalom, amely Európában született a XIX. század végén. A kontinensen akkoriban fölerősödő "nemzeti ébredés" nagy hullámába illeszthető. Államot kívánt biztosítani a zsidó népnek, elsősorban az autoriter politikai rendszerek által elnyomott kelet-európai és oroszországi zsidóságnak. Mint minden nacionalizmus, a cionizmus is sok különböző irányzatot foglal magába, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, s némi megvetéssel tekint a Másikra. Mint a nacionalizmusok általában, követeléseit és választásait igazolandó, a cionizmus is kialakította a maga mitikus történetét. A mozgalom kezdeteitől 1948-ig két kérdés került előtérbe:

• Egyetlen népet alkotnak-e a zsidók? Vissza kívánnak-e térni Palesztinába?
• Jogszerű-e a Palesztinára formált zsidó igény? Hogyan viszonyul egymáshoz e jogszerűség és az arabok jelenléte a térségben?

Meg kell jegyeznünk, hogy annak idején számos zsidó szervezet visszautasította a palesztinai kivándorlást (például a szocialista Bund), s hogy Izrael állam megalapításáig a cionisták jelentős kisebbségben voltak a zsidók körében. Amikor szabadon dönthettek, a zsidók többsége mindig inkább az Egyesült Államokat vagy Európát részesítette előnyben Izraellel szemben. Így voltak ezzel az egykori Szovjetunióban élő zsidók is, mindaddig, amíg az Egyesült Államok kapui be nem záródtak előttük. Ám bármilyen érdekes is ez a vita, már régen túlhaladott. Még ha azt gondoljuk is, hogy nincs "zsidó nép", vagy hogy a zsidóság palesztinai jelenléte gyarmatosítás eredménye, Izrael akkor is létezik, társadalma eleven és dinamikus, amelyet a nemzetközi közösség és az ENSZ elismer. Vélekedhetünk úgy, hogy a cionista vállalkozás nagyrészt gyarmati vállalkozás volt, tehát igazságtalan, sőt törvénytelen, s ugyanakkor elfogadhatjuk a "kész tényeket". A történelem más példái, az Egyesült Államoktól Kanadán át Ausztráliáig ezt igazolják. A gyarmatosítók megtelepedése ezeken a területeken gyakran az őslakosok elüldözését, sőt kiirtását eredményezte, ma már mégsem kérdőjelezi meg senki ezeknek az államoknak a létjogosultságát (ugyanakkor felléphetünk, ahogyan Ausztrália és Kanada esetében történt, az őslakosokon esett igazságtalanságok beismeréséért.)

Másfelől, s ezt el kell ismerni, az izraeli nép túlnyomó többsége magáénak vallja a cionizmust, függetlenül a terminus meghatározásától. A választóvonal ebben az országban azok között húzódik, akik elfogadják egy független Palesztin állam létét, illetve akik elutasítják ennek lehetőségét. Mindkét táborban vannak cionisták. Összefoglalva, nem hisszük, hogy a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak állást kellene foglalniuk a cionizmus-anticionizmus vitában. Ez ideológia vita, s ugyanakkor megosztó tényező, amely a lényegi célt tekintve káros. E cél pedig nem más, mint véleménytöbbséget állítani egy Izrael mellett létező, független palesztin állam létrehozása érdekében.

Ellenállás, terrorizmus, fegyveres harc

A második intifáda kezdete óta megszaporodott támadások, a World Trade Center és a Pentagon ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett merényletek szélsőségesen konfúz és mellébeszélő vitát gerjesztettek a terrorizmusról és az erőszakról. Fontos hát tisztáznunk e fogalmakat.

Először is, bármily furcsának tűnhet, sem a nemzetközi közösség, sem a nemzetközi jog soha nem tudta definiálni, hogy mi is a "terrorizmus". Tudjuk, olyan gumifogalomról van szó, amelyet mindig az ellenfél diszkreditálására használnak. Ellenfeleik terrorizmussal vádolták 1945 és 1948 között a cionista mozgalmat, 1954-1962-ben az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontot, valamint az Afrikai Nemzeti Kongresszust (Nelson Mandelát is ezen a címen börtönözte be az apartheid rezsim).

Izrael-Palesztinában a palesztinok többsége legitimnek tartja a megszállás elleni fegyveres küzdelem minden formáját, beleértve a civilek elleni támadásokat is, arra hivatkozva, hogy idegen megszállás ellen harcolnak. Az izraeli hadsereg akcióit viszont terroristának minősítik. Az izraeli kormányzat ezzel szemben minden palesztin cselekményt – köztük olyanokat is, amelyek katonák ellen irányulnak – terrorizmusnak nevez.

A nemzetközi jog jogosnak és törvényesnek ismeri el az idegen megszállással szembeni ellenállást, beleértve a fegyveres ellenállást is, abban az esetben, ha nem lehetséges más módon érvényt szerezni a követeléseknek. Ebből a szempontból nem kétséges, hogy a palesztinoknak joguk van harcukban erőszakot alkalmazni. A "jogukban áll" azonban nem azt jelenti, hogy "kötelességük" is. Minden felszabadítási mozgalomnak el kell gondolkodnia választott módszereinek árán és hatékonyságán.

A történelemből is levonhatjuk a tanulságot. Algériától Angolán át Vietnamig törvényesen fogtak fegyvert az idegen elnyomás ellen. De harminc vagy negyven évvel később, az események mérlegelésekor azt látjuk, hogy a szóban forgó társadalmak igen drágán megfizettek a fegyveres harcért – elsősorban a gyarmatosító hatalom által alkalmazott "felperzselt föld" politikájának következményei miatt -, még ha, ismétlem, akkor nyilvánvalóan nem is volt más választásuk. Mert a szabadságharcok mindenütt a politika militarizálódásához, a katonai szférának való alárendelődéséhez vezettek. Mao szerint "a politika parancsol a fegyvereknek", a valóságban azonban gyakran ennek az ellenkezője érvényesült. Amikor 1954-ben Algériában a Nemzeti Felszabadítási Front kirobbantotta a felkelést a francia megszállás ellen, a hegemóniája útjában álló minden "akadályt" elsöpört: likvidálta soraiban a "disszidenseket". A fegyveres harc nevében a politikai vita a lehető legegyszerűbb kérdésre szűkült: "Vitathatja-e a katona a parancsot?" "Kételkedhet-e egy tiszt a feljebbvalóiban a csata idején?" E viselkedési formák azután jóval a győzelem után is fennmaradtak, s nagymértékben magyarázzák ezen országok nehézségeit a függetlenség után. Erről – vagyis az ellenállási mozgalmak militarizálásának kockázatairól – Marcos alparancsnok egy igen figyelemreméltó észrevételt tett. Abból a megállapításból indult ki, hogy azoknak a mozgalmaknak a többsége, amelyek erőszakkal jutottak hatalomra, a hatalmat azután az erőszakon keresztül gyakorolják, s továbbra is semmibe veszik a személyiségi jogokat. Akárhogyan is, az ellenállás, és bizonyos esetekben az erőszak törvényes jellege nem jogosít föl egyes egyetemes érvényű törvények áthágására.

Lehetséges-e fegyveres ellenállás az izraeli katonákkal szemben? Vajon ez-e a megszállás elleni harc legjobb formája? Nos, ezt a palesztinoknak kell eldönteniük. Nyilván nem eleve elítélendő a fegyveres ellenállás, amennyiben tiszteletben tartja a háború törvényeit és a Genfi Egyezményt. Bármit is gondoljunk a Hezbollahról, törvényes harcot vezetett Dél-Libanonban a libanoni területek egy részét megszálló izraeli katonákkal szemben. Ez morális szempontból nem volt kikezdhető: minek a nevében ítélhette volna el bárki a libanoni területen tartózkodó izraeli katonák elleni akciókat? Ráadásul hatékonynak is bizonyult, amint azt az izraeli kormány döntése mutatta: Izrael kivonult Libanonból.

Ezt figyelembe véve, ha a választás mégis a fegyveres ellenállásra esik, amely elméletileg jogos, a szabadságharc akkor sem tekinthet el a "háborús jog" betartásától. A humanitárius jogokat tiszteletben kell tartania egy konfliktus minden szereplőjének, még annak is, amelyik igaz ügyért harcol. 2002 júliusában az Amnesty International emlékeztetett rá: "A jelentésünkben megállapított gyilkosságok igazolására a palesztin fegyveres csoportok által leggyakrabban hangoztatott érv, hogy a nemzetközi jog nem tartalmaz semmiféle megszorítást a megszálló hatalommal szembeni ellenállásban működő mozgalom módszereire vonatkozóan. E kijelentésekkel ellentétben, egyetlen elismert nemzetközi jogi norma sem szentesíti a civilek elleni merényleteket, akár valamely katonai megszállás elleni harc, akár bármely más keretek között valósulnak is meg." Sőt, az Amnesty International ezeket a merényleteket "emberiség elleni bűncselekménynek" minősíti. Ismeretes, hogy ugyanez a dokumentum az izraeli hadsereg akcióit a megszállt területeken jogsértőeknek nevezi, mert "súlyosan sértik a negyedik Genfi Egyezményt, s ezért háborús bűnnek minősülnek. A kormány politikájának részeként, módszeresen és nagy számban elkövetett cselekmények a nemzetközi jog szerint az emberiség elleni bűncselekménynek minősített kategóriába tartoznak."

Azoknak az eszményeknek a nevében, amelyekért harcolunk, el kell fogadnunk az Amnesty álláspontját, miszerint "a humanitárius nemzetközi jog egyik alapvető tétele az, hogy az ellenséges felek minden körülmények között kötelesek különbséget tenni civilek és katonák között csakúgy, mint polgári javak és katonai célpontok között."

Kérdés: vajon feladata-e a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak a palesztin akciók bírálata, egy rettenetes körülmények közt élő nép "kioktatása"? Erre a kényes kérdésre nincs egyszavas válasz. Felidézhetjük, hogy mi történt a hetvenes évek elején, amidőn a bekerített és szorongatott palesztin ellenállás megsokszorozta a repülőgép-eltérítéseket és a külföldi izraeli célpontok elleni merényleteket. Ebben az időszakban az ellenállással szimpatizáló európai baloldalnak sikerült megértetnie – elsősorban a Fatahhal -, hogy ezek a "külföldi akciók" ártanak a védelmezett ügynek.

Az izraeli civilek ellen elkövetett merényletek nem csak morális problémát jelentenek, hanem politikait is. 2001. februári megválasztása óta Ariel Saron ezeket a merényleteket beépítette kül- és belpolitikai stratégiájába, amely több tényezőre épül: az oslói megállapodás – a szerinte "Izraelt valaha ért legnagyobb katasztrófa" – elutasítására, a Palesztin Hatóság fokozatos szétverésére, valamint az ún. "hosszú távra szóló, ideiglenes megoldásra", ami a megszállás más formában való fenntartását jelenti. Szavazói, sőt a nemzetközi közvélemény egy része előtt is felmentették Saront e merényletek a palesztinokkal való érdemi tárgyalások alól.

Az izraeli-palesztin viszonyban semmiféle politikai rendezés nem lehetséges mindaddig, amíg az izraeli "belső frontot" nem sikerült megtörni. Ez nehéz, de korántsem lehetetlen feladat, amit a közvélemény-kutatások is igazolnak: az izraeliek többsége elfogadja egy Izrael mellett létező palesztin állam gondolatát. Ugyanakkor meg kell értenünk a palesztinok – valamennyi palesztin irányzat – mélységes szkepticizmusát is: most tulajdonképpen azt kérjük tőlük, amit ők az első intifáda alatt már megtettek: a fegyveres harc mellőzését. Tíz évvel az első intifáda lezárása után helyzetük szörnyűbb, mint valaha.

Másrészt a két fél által elkövetett bűnök kizárólag "erkölcsi" elítélése nem elegendő az izraeli-palesztin viszállyal kapcsolatos helyes álláspont kialakításához. Nem tehetünk egyenlőségjelet a felek közé csupán azért, mert mindketten megsértik az emberi jogokat, két okból sem. Először is azért, mert egy állam – egy magát demokratikusnak valló állam – által elkövetett jogsértések mindig szigorúbb megítélés alá kell essenek, mint azok, amelyeket nem állami csoportok követnek el, annál is inkább, mert a palesztin csoportok közül egyesek a Palesztin Hatóság ellenében cselekszenek. Másodszor, az egyenlő elbírálás politikai okokból sem indokolt: a palesztinok harca "igazságos háború", azaz törvényes ellenállás a törvénytelen megszállással szemben, míg az izraeli kormányzat egy törvénytelen megszállást kíván fenntartani. Vegyünk egy példát: a második világháború alatt a szövetségesek nyilvánvalóan elkövettek háborús és emberiség elleni bűnöket – például Drezdában vagy Hirosimában. Mégis: igaz ügyért harcoltak, a nácizmus ellen. Az antifasiszta szövetség és a fasiszta tengely nem említhető egy lapon. Hasonló módon, Algériában, a függetlenségi háború idején, a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és a francia haderő egyaránt elkövetett háborús, sőt, emberiségellenes bűnöket. Ezzel együtt az FLN függetlenségi harca tökéletesen legitim volt. A párhuzam tehát ebben az esetben is elfogadhatatlan.

Egy utolsó gondolat mindezzel kapcsolatban. A két fél szenvedései mély szakadékot vájtak, amelynek betemetéséhez időre van szükség. Ahogyan Edward Said, a neves palesztin-amerikai értelmiségi javasolta: valamiféle "Igazság és Megbékélés" bizottság felállítására lenne szükség ahhoz, hogy megvonhassuk az elmúlt ötven esztendő történéseinek minél pontosabb mérlegét. A liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak részük lehetne e feladat elvégzésében.

Számukra most az elsődleges feladat, hogy nemzetközi védelmet követeljenek a palesztin lakosságnak, olyan védelmet, amelyet jelenleg pusztán a nemzetközi, civil missziók nyújtanak. Európát pedig rá kell venniük arra, hogy kötelezze el magát ezen az úton, s hogy az Európai Unió és Izrael között meglévő együttműködési megállapodást használja fel a nyomásgyakorlás eszközeként.

Továbbra is hangsúlyoznunk kell, hogy csakis politikai módszerekkel állítható le az öldöklés. Ezt vallották 2001 júliusában elismerésre méltó bátorsággal mindkét tábor nagy számú kiválóságai: köztük több palesztin miniszter (Jasszer Abed Rabbó, Nabil Amar, Hisam Abdul Razzek), illetve értelmiségi (Hanan Asrávi, Szári Nuszeibeh, Szálim Tamari), csakúgy, mint Josszi Bejlin, a Barak-kabinet igazságügyi minisztere, s több izraeli író (köztük Ámosz Oz, A. B. Jehosua és Dávid Grosszman).

"Mi, izraeliek és palesztinok, e népeink számára páratlanul nehéz helyzetben, együtt emeljük föl szavunkat a vérfürdő és a megszállás megszüntetéséért, a tárgyalások sürgős újrakezdéséért és a békefolyamat újraindításáért. […] Mindennek ellenére hiszünk a velünk szembenállók emberségében és abban, hogy olyan partnerünk van, akivel majd békében élhetünk. Hisszük, hogy a népeink közötti konfliktus tárgyalásokkal megoldható. […] Az előrelépés érdekében el kell fogadni a nemzetközi törvényességet és érvényesíteni kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. és 338. számú határozatát, amelyek az 1967-es határokon belül kínálnak megoldást, miszerint két állam él egymás mellett, Izrael és Palesztina, fővárosa pedig mindkettőnek Jeruzsálem. Minden függőben lévő problémára létezik igazságos és tartós megoldás, amely nem sérti sem az izraeli, sem a palesztin állam szuverenitását, azt a szuverenitást, amelyet állampolgáraink testesítenek meg, s amelyet a két nép, a palesztin és az izraeli nép saját állam iránti vágya fejez ki."

(Megjelent az ATTAC honlapján: http://attac.org , Courriel d'Information 367. sz., 2002. október 1. Fordította: Mihályi Patrícia)

Walden Bello: The Future in the Balance: Essays on Globalization and Resistance /Mérlegen a jövő. Esszék a globalizációról és az ellenállásról/. Szerkesztette és az előszót írta Anuradha Mittal. Oakland, California: Food First Books, 2001.

A kritikát 2002 szeptemberében a Monthly Review közölte.

Miféle népi mozgalom formálódik napjainkban? Bizonyos, hogy egy olyan új mozgalom, mely figyelmét – nem csupán bizonyos konkrét kérdésekre adott válaszként – a tőke vezető képviselőire irányította. Immár rutinszerűen koncentrál a tőkések rendszeres nemzetközi találkozóira. Az elnökök és pénzügyi vezetők számára szervezett globális konferenciákat már szeptember 11-ét megelőzően is csak a tüntetők tízezrei, illetve fegyveresen biztosított körülmények között tudták megrendezni.

De miként definiálják magukat ezek a tüntetők, politikai értelemben? Miként értelmezik az általuk támadott intézményeket és a lehetséges alternatívákat? Az ezekre a kérdésekre adható válaszok nemcsak konfúzusak, de állandóan változnak is. Amennyiben beszélhetünk a mozgalom intellektuális vezetőiről, Walden Bellót egészen biztosan közéjük kell sorolnunk. A Fülöp-szigeteken felnőtt, Princetonban szociológusi doktorátust szerzett, és jelenleg egy bangkoki kutatóintézetben működő (valamint a Fülöp-szigeteki egyetemen tanító) Bello Kelet-Ázsia szakértőként széles körű elismertségnek örvend, s szélesebb értelemben a globális Dél szószólója.

Ez a könyv egybegyűjti az elmúlt négy évben a globalizációval kapcsolatos témákról írt esszéit, cikkeit és interjúit, a WTO-tól kezdve az 1997-es ázsiai pénzügyi válságon keresztül a "fenntarható fejlődéssel" kapcsolatos vitákig. Könyve fontos dokumentuma e küzdelmeknek. Magán viseli az azonnaliság éltető bélyegét, még ha hiányzik is a részletes érvelés – ez kétségtelen pozitívuma. Leíró része nagyszerűen bemutatja a legfontosabb nemzetközi pénzügyi szervezeteket, elsősorban pedig a spekulatív befektetések harmadik világ gazdaságaira gyakorolt pusztító hatását. Különös tekintettel a korábban favorizált ázsiai 'kistigrisekre', Bello lehangoló egyenleget von azok bizonytalan alapjairól és lehetséges összeomlásáról, aminek vezénylete – a mega-pénzváltók mellett – az amerikai politikacsinálók kezében van. Általánosabban fogalmazva, Bello megmutatja, hogy a "világ szegényeit segítő" kereskedelem hivatalos retorikája ellenére, a gazdag országok exportja továbbra is nagymértékben szubvencionált, miközben a nemzetközi szervezetek minden, a harmadik világnak valaha felajánlott ellentételező támogatástól elálltak. […]

Bellót olvashatjuk az elmúlt negyed évszázadban kialakult neoliberális intézményekről szóló megbízható útmutatóként is. Mindaddig, amíg ezen intézmények mechanizmusait és hatásait elemzi, stabil talajon áll. Sok fejtegetése azonban túlmegy ezeken, s ha csak finoman, mélyebb strukturális kérdéseket is érint. E kijelentései már vitathatóbbak, viszont annál fontosabbak, mivel bemutatják a könyvben előtérbe helyezett politikai javaslatok alapjait. Bellónak a globalizáció-ellenes mozgalomban betöltött kimagasló szerepe rendkívül fontossá teszi, hogy sorra vegyük ezeket a problémákat.

Bello WTO-ellenes, szemben áll a "bretton woods-i ikrekkel" (az IMF-fel és a Világbankkal), és szemben áll a transznacionális vállalatokkal. Az ezen entitásokkal való szembenállás azok rendszerbeli szerepének mélyreható ismeretére utal. Miként írja, "A multilaterális struktúrák egy globális szabályrendszer felállításának látszata mögé rejtik az északi szuperhatalmak erejét" (31. o.). Tehát a Délnek az az érdeke, hogy gyengítse e struktúrákat. A struktúrák reformjának, illetve eltörlésének kérdését feszegető jelenlegi stratégiai vitában Bello a radikálisabb megoldás felé hajlik. Ugyanakkor ügyel arra is, hogy kerülje az antikapitalizmusnak még a látszatát is. Két kijelentését tipikusnak tekinthetjük. Az első egy szlogen, amelyet szinte bármely polgári politikus nyugodtan szájára vehetne: "Tisztítsd meg a kormányzatot, hogy hatékonyabb partnere és szabályozója lehessen a privát szektornak" (117. o.). A második kijelentés megkísérel összebékíteni egy hasonló állapotot Bello populista céljaival: "Stratégiai céljaink között előkelő helyen kellene számon tartanunk a transznacionális vállalatok (TNC-k) lehetetlenné tételét, erejének aláaknázását, valamint leszerelését. S amikor ezt kijelentjük, nem teszünk egyenlőségjelet a TNC-k és a magánvállalatok közé, mivel a privát vállalkozásnak is vannak jóindulatú, s vannak rosszindulatú megnyilvánulásai" (222. o.). A "jóindulatú" megnyilvánulást alighanem a kisebb cégek reprezentálják, s Bello éppen ezek érdekében szól, amikor a gazdasági címkézés hatályba léptetése ellen érvel (175. o.).

És itt Bello álláspontjának valóságos rejtélyébe ütközünk. Egyfelől elismeri a környezetvédelmi kontrollok szükségességét, másfelől azonban ellenzi a fejlett országokból, például az Egyesült Államokból eredő efféle kontrollok "unilateralizmusát". Nem ismeri fel, hogy a kérdéses intézkedések a nagy vállalatcsoportok ellenében működő népi mozgalmak munkáját tükrözik. Mindössze az érdekli, hogy ezek az intézkedések mindenekelőtt a marginálisabb – főként harmadik világbeli – vállalkozások export kilátásait látszanak fenyegetni. Paradox módon Bello ebben a kérdésben pontosan ugyanazt az álláspontot képviseli, mint a WTO, amennyiben ellenez minden intézkedést, amely "korlátot" jelenthet a szabadkereskedelem számára.

Az északi öko-aktivistáknak természetesen figyelembe kell venniük a déli gazdaságok környezetvédelmi szabályozásainak azonnali hatásait. Minden javaslatnak valamely szintű nemzetközi konszenzust kellene tükröznie. S ha a harmadik világ országait gazdasági hátrány éri, akkor bizonyos kompenzációs mechanizmusok életbe léptetésével kell érdekeik érvényesítéséhez segíteni őket. Bellónak ebben igaza van. Ugyanakkor azonban helyes lenne, ha megkérdeznénk tőle: vajon milyen mértékben kívánja a harmadik világ népeinek és gazdasági rendszereinek hosszú távú jólétét a világpiacon a helyüket kereső, ezen országokban működő exportőrök érdekeihez kötni. A dilemma mindenesetre nyilvánvaló. A fő kérdés az: a harmadik világ fejlődésének menetét a piac diktálja-e, s ha igen, milyen mértékben, illetve mennyire tartósan. Amíg a választ megkapjuk, Bello felismerése az ökológiai és az üzleti prioritások között feszülő antagonizmusról elegendő kommentár az akár "nem-vállalati", kapitalista műveletekben potenciálisan benne rejlő "jóindulathoz". A profithoz való szélsőséges ragaszkodás független a tőke méretétől.

Politikai szempontból miért fontos, hogy az embereket emlékeztessük erre? Az az érzésem, hogy ezen új mozgalom (amelynek még egy általánosan elfogadott neve sincs) fejlődésének alakuló stádiumában vagyunk. A mostanában rendszeressé vált tüntetéseknek maga a fókusza is precedens nélküli. Régi hipotézisek kérdőjeleződnek meg, az aktivistáknak egy friss generációja lép színre. Elkeseredett igény van a hatalom valóságának megértésére, s arra, hogy ne pusztán illuzórikus népképviseleti testületek jöjjenek létre. Bello maga is utal a válság mélységére, amikor egy ízben megemlíti, hogy "az intézmények jelentős része magáévá tette a progresszív elemzések jó részét (61. o.). Bello fontos reprezentánsa a mozgalomnak. Nem kötelezi-e ez őt arra, hogy föltegye a kérdést: vajon érvei elég messzire mentek?

A TNC-k a kapitalizmus szempontjából nem jelentenek tévutat. A monopóliumok előtti idők vállalatainak egyenes ági leszármazottai. Mivel ezt nem ismeri fel, Bello egy történelmi alapokat nélkülöző szakadékot lát. S ez nem egy elszigetelt tévedés. Az elemzését átható metodikai álláspontot jelez, s mindenképpen akadályozza egy alternatív jövőkép kidolgozására tett erőfeszítéseit.

Bello, némi eltéréssel, a könyv több fejezetében körvonalazza pozitív javaslatait. A cikkek keletkezésének eredeti céljain túl az "összegyűjtött esszék" formátumának jellegéből is következik, hogy ezek a bekezdések nem alkotnak teljes fejezeteket, illetve összefüggő érveléseket, hanem bizonyos témákkal, például a nemzetközi szervezetekkel vagy a regionális problémákkal kapcsolatban kerülnek szóba. Mindenesetre kirajzolódik egy viszonylag tiszta kép. A rövidtávú intézkedéseken túl, Bello legfőbb célját a "de-globalizáció" terminus hordozza, melynek főbb elemei, az ő szavaival (223. o., itt tömörítve): – reorientáljuk gazdaságainkat az exportra való termelés helyett a helyi piacra való termelés felé; – fejlesztési forrásaink zömét állítsuk elő mi magunk; – osszuk el újra a jövedelmeket és a földet egy élő belső piac létrejöttének érdekében; – fogjuk vissza a növekedést és maximalizáljuk a jogkövető magatartást a környezeti egyensúlyvesztés radikális csökkentése érdekében; – ne hagyjuk a stratégiai gazdasági döntéseket a piacra, hanem tegyük azokat demokratikus választás tárgyává; – tegyük lehetővé, hogy a civil társadalom folyamatosan monitorozza a privát szektort és az államot; – jöjjön létre egy új termelési és elosztási rendszer, amelyben helyet kapnak a lakóhelyi szövetkezetek, a magánvállalkozások és az állami vállalatok, de nem kapnak helyet a transznacionális társaságok; támogassuk a közösségi és nemzeti szintű árutermelést a közösség megőrzése érdekében.

Itt most nem Bello javaslatainak tartalma a kérdés. (Többségük egyébként progresszív szempontból tökéletesen helytálló.) Hasonló, a privát szférának tett engedményeket is tartalmazó intézkedés-csomagokat már többen javasoltak, még szocialisták is (például Ralph Miliband a Szocializmus egy szkeptikus korban /Socialism in a Sceptical Age/, 1994 című könyvben). Bello lazán megformált programja szinte mindenki számára ajánl valamit, de feltűnően kerüli a szókimondást, éppen akkor, amikor a "mennyiség" kérdése a "minőség" kérdésébe csap át (például milyen mértékű újraelosztás?, a gazdasági terjeszkedés milyen mértékű korlátozása?, milyen mélységű demokratikus választás?). Az efféle kérdések hátterében valójában a közvetítő közeg kérdése áll: a társadalom mely rétegei hozhatják el a kívánt változásokat? Miféle összhangot kell megteremteniük ahhoz, hogy képessé váljanak ennek megtételére? Hogyan és kikkel szemben kell majd fellépniük? Bello fejtegetése nem hogy útbaigazítást nem ad ezekben a kérdésekben, de nem is jelzi felvetésük igényét. Ha megtenné, azzal felrúgná programjának flexibilis és konszenzusos látszatát. Egy dolog utalni arra, mint az a fenti elképzelésben áll, hogy egy demokratikus struktúrájú közszférának esetleg együtt kell léteznie a magánszektorral, de egészen más azt állítani – miként azt Bellónak a kapitalizmusról szóló békéltető szavai sugallják -, hogy ezek nem tükröznek egymással összeegyeztethetetlen érdekeket.

Hasonló téves elképzelések több szinten is felbukkannak. A legalapvetőbb, amely ugyancsak a közvetítő közeg kérdésével kapcsolatos, hogy Bello képtelen a kapitalista hatalom különböző arcai (magán és állami; vállalati és stratégiai) közti organikus kapcsolatok felismerésére. Ebben a kérdésben különösképpen támadja azt, amit ő "ortodox marxizmusnak" nevez. Úgy tűnik azonban, nincs tudatában annak, hogy a vállalati érdekek nem pusztán külső nyomást jelentenek az amerikai kormányzat számára. Valójában a kormányzat tényleges alkotóelemei azáltal, hogy áthatják (miként azt G. William Domhoff kimutatta) annak legfőbb politikaformáló hivatalait.

Bár Bello gazdasági kérdésekkel kapcsolatos fejtegetései többnyire alapos háttérismeretekről tanúskodnak, nem mentesek némi következetlenségtől, ami viszont céljainak bizonyos ambivalenciáira utal. Így például, miközben a harmadik világ országai számára kidolgozott programjában kulcselem a fejlődő országok világpiaci függésének csökkentése, a nemzetközi környezetvédelmi szabályozásokat érintő kritikájának egyik fő aspektusa, miként azt láttuk, az aggodalom ezen országok exportjának védelme és növelése érdekében. Értékesnek tartja a helyi autonómiát, de úgy tűnik, nem vette számba a megvalósításához szükséges összes feltételt. Az olyan kétértelmű kifejezéseket, mint a "fenntartható fejlődés" – kiknek az érdekében? és milyen feltételekkel fenntartható? – nem vizsgálja. Megemlít néhány problémát a civil társadalmi szervezetekkel (CSO) és a nem kormányzati szervekkel (NGO) kapcsolatban, de strukturális szempontból, pontosabban a forradalmi mozgalmak formálódására és konszolidációjára való hatásuk szempontjából nem vizsgálja őket. A környezetvédelem kontra harmadik világ fejlődése dilemma megoldását, akaratlan iróniával, az "egy környezetvédelmi Marshall-terv" fejezetcím alatt vázolja (176. o.). Ezáltal tartósítja a Marshall-terv 'páratlan nagylelkűségről tanúskodó cselekedet' imázsát, megfeledkezve arról az önkényes intervencionista programról, amelynek integráns részét alkotta (l. Frank Kofsky: Harry S. Truman és az 1948-as háborús veszedelem /Harry S. Truman and the War Scare of 1948/, 1993, általánosabban: William Blum: A remény meggyilkolása /Killing Hope/, 1995).

Bello a Bevezetést, mely a könyv főcímét ("Mérlegen a jövő") is viseli, Rosa Luxemburg "barbarizmustól" óvó útmutatásának felidézésével zárja. Elfelejti azonban olvasóját emlékeztetni arra, hogy Rosa Luxemburg mit tartott a barbarizmus egyetlen lehetséges alternatívájának: a szocializmust.

*** 

Walden Bello: The Future in the Balance: Essays on Globalization and Resistance /Mérlegen a jövő. Esszék a globalizációról és az ellenállásról/. Szerkesztette és az előszót írta Anuradha Mittal. Oakland, California: Food First Books, 2001.

(Fordította: Farkas Gabriella)

A Znet amerikai internetes oldal interjúja Noam Chomskyval a neokolonializmusról, az igazságos béke lehetőségéről a szeptember 11. utáni világrendben, 2002. április 2.

• Lát-e minőségi változást a jelenlegi fejleményekben?

Igen, úgy gondolom, minőségi változásnak vagyunk tanúi. Slomo Ben-Ami izraeli professzor 1998-ban – közvetlenül azelőtt, hogy csatlakozott volna a Barak-kabinethez, s 2000 nyarán a Camp David-i tárgyalásokon az izraeli küldöttség vezetője lett – igen pontos meghatározással szolgált az Oslóban megkezdett folyamat irányáról. Ben-Ami arra a következtetésre jutott, hogy "az oslói egyezmények a gyakorlatban egy neokolonialista rendszeren – az egyik félnek a másiktól való vitális és örökös függésén – alapulnak". Az e céllal létrejött Clinton-Rabin-Peresz-féle egyezmények csakis azért születtek, hogy a palesztinokat "szinte totálisan Izrael alá rendeljék", azzal, hogy "kiterjedt gyarmati struktúrát" hoznak létre, amely – várhatóan – "stabil alapzata" lesz a "függőség állapotának". A Palesztin Hatóságnak (PH) csupán az ellenőrzés feladata jutott az Izraellel szemben neokolonialista függésben tartott palesztin lakosság felett. A folyamat ebben az irányban haladt tovább, lépésről lépésre, beleértve a Camp David-i javaslatokat is. Bár Clinton és Barak álláspontját (az utóbbi mindvégig zavaros és kétértelmű volt) mint "nagylelkűt" és "nagyszerűt" ünnepelték, a tények vizsgálata egyértelműen azt mutatja, hogy – miként Izraelben közszájon forgott – a javaslatok valójában csak egy új "bantusztán" létrehozását szolgálták. A területek térképeit nyilván ezért nem siettek a befolyásos amerikai körök elé tárni. Igaz, Clinton és Barak egy egészen kicsit még messzebb ment el e bantusztán-szerű rendszer kialakításában, mint ami Dél-Afrikában létrejött az apartheid legsötétebb éveiben. A Camp Davidet megelőző időszakban a palesztinok mintegy kétszáz, egymástól elszigetelt zónában éltek, s a Clinton-Barak-páros tényleg jobbítani akart a helyzeten azzal, hogy izraeli ellenőrzéssel három palesztin kantont kívánt kialakítani, amelyek el lennének szigetelve egymástól és a negyedik kantontól, Kelet-Jeruzsálemtől, a palesztinok életének és az egész térség érintkezésének központjától is. Meg persze Gázától is, aminek a sorsa azonban a tárgyalásokon tisztázatlan maradt.

Ám úgy tűnik, most változott a terv, s a Palesztin Hatóság lerombolásának programjává alakult át. Vagyis a Clinton és izraeli barátai által kigondolt ideiglenes bantusztán lerombolásává – az elmúlt napokban még egy emberjogi központot is szétlőttek. Most a palesztin vezetők is, akikre ugyanazok a szerepek vártak, mint a bantusztánok fekete főnökeire az apartheid idején, az agresszió kereszttüzébe kerültek; igaz, az életükre nem törnek, nyilván a nemzetközi következményektől tartva. A neves izraeli professzor, Zeev Sternhell írja, hogy a "kormány nem szégyell háborúról beszélni, amikor valójában olyan rendőri akciókat hajt végre, amelyek a fehér rendőrség utcai razziáira emlékeztetnek Dél-Afrika feketék lakta, lepusztult külvárosaiban, az apartheid idején. Ez az újfajta politika, amelyet Clinton, Rabin, Peresz, Barak és szövetségeseik az oslói 'békefolyamat' keretein belül kívántak megvalósítani, visszalépést jelent a negyven évvel ezelőtti, dél-afrikai bantusztánok modelljéhez képest".

Azok, akik figyelemmel kísérték az elmúlt tíz év kritikai elemzéseit, köztük a Znet (www.zmag.org) rendszeresen megjelenő cikkeit, amelyek lépésről lépésre követték az eseményeket, ezen aligha lepődnek meg.

Hogy ezt a programot, pontról pontra, miként kívánják megvalósítani az izraeli vezetők – úgy vélem, ezt ők maguk sem igen tudják. A Nyugat és az Egyesült Államok részéről túlontúl egyszerű Izraelt s kiváltképp Saront vádolni, ez azonban igazságtalan, sőt, majdhogynem becstelen. A Saron által elkövetett atrocitásokhoz hasonló akciókra már a munkapárti kormány idején is sor került. Háborús bűnökben Peresz nem marad le Saron mögött. A legfontosabb mégis az, hogy az elsődleges felelősség immár harminc éve Washingtont és politikáját terheli. Ez érvényes a diplomáciai keretekre általában, s az egyes konkrét akciókra is. Izrael csak a Washington szabta keretek között mozoghat, kívüle nagyon ritkán.

• Hogyan kell értelmezzük az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2002. március 30-ai határozatát?

Az elsődleges problémát Ramálláh, valamint a legutóbbi offenzívában megszállt palesztin területek jelentették, hogy az ENSZ megköveteli-e az izraeli csapatok azonnali kivonását, vagy legalábbis határidőt szab-e erre. Természetesen az amerikai érdekek kerekedtek felül: csupán egy határozatlan felhívás közzétételére került sor "a palesztin városokból való kivonulásra", határidő megjelölése nélkül. A határozat megfelel az izraeli sajtóban széles körben terjesztett hivatalos amerikai álláspontnak, amelynek értelmében Izraelt megtámadták, tehát joga van az önvédelemhez, ámbár a palesztinok megbüntetésében nem kéne túl messzire elmennie, vagy ha mégis, ezt ne tegye látványosan. A tények azonban, amelyek igen kevés szerepet játszanak ebben a vitában, mindezt nem támasztják alá. A palesztinok megpróbálták túlélni a lassan harmincötödik évébe lépő izraeli katonai megszállást, amely mindvégig könyörtelen és brutális volt – hála Amerika jelentős gazdasági és katonai támogatásának és diplomáciai védelmének, ami a békés rendezést célzó nemzetközi konszenzussal való szembeszegülésben fejeződött ki. A két fél helyzete ebben a konfrontációban a legkevésbé sem szimmetrikus. Izraeli önvédelemről beszélni pedig még a hatalmi érdekeket szolgáló hazugságok átlagos szintjét is meghaladja. És ezen az alapvető tényállításon semmit sem változtat a palesztin terrorakciók legkeményebb (amúgy helyénvaló, sőt, több mint harminc év óta változatlanul jogos) elítélése sem.

A Biztonsági Tanács 2002. március 30-ai határozata¹ a lényegi problémát gondosan megkerüli, s lényegében a március 12-ei határozatot² fogalmazza újra. Ez utóbbi nagy meglepetést keltett, mert az Egyesült Államok, szokásával ellentében, nemhogy nem vétózta meg, de egyenesen maga kezdeményezte. E határozatban egy "palesztin állam lehetősége" is felmerült.

Mármost látni kell, hogy ez még a negyven évvel ezelőtti, dél-afrikai nívót sem éri el; ott nem elégedtek meg a "lehetőséggel", hanem valóban létrehozták a feketék vezette államokat, amelyek legalább annyira életképesek és legitimek voltak, mint amilyeneket az USA és Izrael képzel el megszállt területeken.

• Mi lesz az USA következő lépése? Jelenleg milyen amerikai érdekek mozgatják az eseményeket?

Az Egyesült Államok világhatalom. Ami Izrael-Palesztinában történik, csupán csak mellékvágány. Az amerikai politikát több tényező is befolyásolja. Izrael-Palesztinában e tényezők közül az első a világ legjelentősebb energiaforrásainak ellenőrzése. Az Egyesült Államok és Izrael szövetsége ebben az összefüggésben jött létre. 1958-ban az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács úgy ítélte meg, hogy az USA szembenállása a virulens arab nacionalizmussal "logikusan" "Izraelnek mint szilárd, nyugatbarát közel-keleti hatalomnak a támogatását jelenti." Ez a kissé eltúlzott következtetés abba a korabeli, általános, stratégiai elemzésbe illeszkedett, amely szerint a legfőbb fenyegetést (szerte a harmadik világban) a helyi nacionalizmusok jelentik. E nacionalizmusokat, igen sokatmondóan, "kommunistának" bélyegezték, noha a belső szóhasználatban mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy e terminust kizárólag propagandacélokra használják, illetve hogy a kelet-nyugati kapcsolatoknak és a hidegháborúnak akkoriban vajmi kevés hatása volt erre a kérdésre. A szövetség 1967-ben szilárdult meg. Izrael ekkor becses szolgálatot tett az Egyesült Államoknak: lerombolta a legfontosabb arab világi-nacionalista központot, amely komolyan veszélyeztette az Egyesült Államok uralmát a Perzsa-öböl térségében. E szövetség a Szovjetunió összeomlása után is tovább élt. Jelenleg az amerikai stratégia centrumában az USA, Izrael és Törökország közötti szövetség áll. Izrael egyfajta amerikai támaszponttá vált, amely szorosan integrálódott az Egyesült Államok high-tech gazdasági és katonai gépezetébe.

Természetes, hogy ebben a helyzetben az Egyesült Államok támogatja a palesztinok izraeli elnyomását és a megszállt területek bekebelezését, így a Ben-Ami-féle neokolonialista tervet is, mégha a konkrét döntések, természetesen, a mindenkori körülmények függvényében születnek is. Bush tanácsadói jelenleg továbbra is elutasítják a diplomáciai rendezést, sőt, még a pusztítások mérséklését is. Ez rejlik például az ENSZ BT 2001. december 15-ei határozatával szemben emelt vétójuk hátterében. A határozat az amerikai Mitchell-terv³ megvalósítását, vagyis nemzetközi megfigyelők bevonását szorgalmazta az erőszak mérséklése érdekében. Hasonló okokból bojkottálták az amerikaiak a december 5-ei genfi nemzetközi találkozót (amelyen az Európai Unió, sőt Nagy-Britannia is részt vett), ahol megerősítették, hogy a negyedik Genfi Egyezmény a megszállt területeken is érvényben van, az Egyesült Államok és Izrael palesztinok elleni cselekedeteit pedig az egyezmény "súlyos megsértésének", magyarán háborús bűntettnek minősítették. Ez a találkozó tulajdonképpen megerősítette az ENSZ BT 2000 októberében hozott határozatát (az ülésen az USA képviselője nem jelent meg), amely hangsúlyozta, hogy a Genfi Egyezmény a megszállt területeken is hatályos. Izrael támogatása a Genfi Egyezmény ellenében régebben is – például az idősebb George Bush ENSZ-nagykövetsége idején – a hivatalos amerikai álláspont része volt. Az Egyesült Államok rendszerint nem vesz részt az effajta összejöveteleken, vagy egyenesen bojkottálja azokat, mert nem akarja a nyilvánosság elé tárni, hogy immár a nemzetközi jog alapvető szabályait sem tartja tiszteletben, különösen akkor nem, amikor azokat a nemzetközi jogi normákat kellene alkalmazni, amelyek eredetileg a náci bűnök elítélésére, jelesül a nácik által megszállt területeken elkövetett bűnök szankcionálására születtek. A média és a mainstream értelmiség általában együttműködik az amerikai politikával, s maga is "bojkottálja" ezeknek a kellemetlen tényeknek a felidézését, így azt is, hogy az Egyesült Államok mint a szóban forgó nemzetközi egyezmények aláírója, köteles lenne megbüntetni – az egyezmény szövege kötelezi erre – az egyezmények megsértőit, köztük saját kormányát is…

Ez azonban csupán egy nem túl jelentős példa, miközben a fegyver és a gazdasági támogatás egyre özönlik Izraelbe, hogy fenntartsa a megszállást, a terrort, és támogassa a telepek kiterjesztését.

• Mi a véleménye a legutóbbi arab csúcsértekezletről?

Az arab csúcs⁴ egységesen elfogadta a szaúdi tervezetet, amely tulajdonképpen a régóta meglévő nemzetközi konszenzus alapelveit ismétli meg: Izrael egy átfogó békeegyezmény keretein belül kivonulna a megszállt területekről. Az egyezmény a térség minden állama számára garantálná a békéhez és a biztonsághoz való jogot, így Izraelét és az új, elismert határokkal rendelkező palesztin államét is. (Mindez valójában az ENSZ BT 242. számú határozatának újrafogalmazása, amely most kibővült a palesztin állammal.) Ebben nincs semmiféle újdonság. Ez tulajdonképpen az ENSZ BT 1976. januári határozatának szóhasználata, amelyet akkoriban az egész világ elfogadott, az arabok, a PFSZ, Nyugat-Európa, a Szovjetunió, az el nem kötelezett országok is – tényleg mindenki. Izrael viszont nem, következésképp az Egyesült Államok megvétózta, lesöpörte a az asztalról…

Az e határozati javaslat szellemében született későbbi javaslatok – az arab országok, a PFSZ vagy a nyugat-európai államok kezdeményezései – eddig minden alkalommal az amerikai vétón buktak el. Az 1981-es Fahd-terv⁵ is, amely szintén a szokásos okok miatt ítéltetett kudarcra.

Az amerikai elutasítás öt évvel az 1976-os határozat előttre, 1971 februárjára nyúlik vissza, amikor Anvar Szadat egyiptomi elnök átfogó békeszerződést kínált Izraelnek a megszállt egyiptomi területek visszaszolgáltatása fejében, amelyben még csak meg sem említette a palesztinok nemzeti jogait, illetve a többi terület sorsát. Az akkori izraeli munkapárti vezetés, bár felismerte, hogy valós békejavaslatról van szó, mégis az elutasítása mellett döntött, hogy telepeket létesíthessen a Sinai-félsziget északi részén. Amit aztán rendkívüli brutalitással meg is valósított – emiatt tört ki az 1973-as háború. Mose Dajan, a palesztin kérdésre legérzékenyebb munkapárti vezetők egyike abban az időben teljesen nyíltan a kabinet elé tárta a palesztinokra vonatkozó tervet. Izraelnek nyíltan meg kellene mondania a palesztinoknak: "Nincs más lehetőség: önök továbbra is úgy élnek majd, mint a kutyák; akik akarnak, elmehetnek; mi meg majd meglátjuk, hova vezet ez a folyamat." Ezután, e javaslatokkal összhangban, a megszállás főbb elvei semmit sem változtak: megalázás, kínzás, terror, rombolás, a palesztin vagyon elpusztítása, deportálás, kolonizáció, a természeti források, elsősorban a víz kisajátítása…

Bár 1971-ben Szadat javaslata megfelelt a hivatalos amerikai politikának, Kissingernek mégis sikerült elsőbbséget biztosítania a "patthelyzet" [stalemate] irányvonalának: nincs tárgyalás, csupán nyers erő. Jordánia békeajánlatát ugyancsak elvetették. Ettől az időszaktól kezdve az Egyesült Államok hivatalosan az izraeli kivonulást szorgalmazó nemzetközi álláspontot támogatta (egészen Clintonig, aki gyakorlatilag semmibe vette az ENSZ határozatait és a nemzetközi jogot), valójában viszont a kissingeri gyakorlatot követte. Az amerikaiak csupán kényszerből ültek le a tárgyalóasztalhoz, Kissinger idején, az 1973-as totális összeomlás után (amelyben Kissingernek nem kis felelőssége volt) éppúgy, mint a Ben-Ami által, 2000-ben kidolgozott feltételek esetében.

A hivatalos diskurzus igyekszik az arab csúcsra irányítani a figyelmünket, mintha a problémát az arab országok és a PFSZ jelentenék; különösképpen az, hogy szívesen kergetnék a tengerbe a zsidókat. A médiapropaganda szerint a fő problémát az arab világ habozása, fenntartásai és megszorításai képezik. Kevés dicsérő szót lehet mondani az arab országokról meg a PFSZ-ről, ezek az állítások azonban egész egyszerűen hamisak, miként azt a jegyzőkönyvek puszta áttekintése bizonyítja.

A sajtó komolyabbik fele elismeri, hogy a szaúdi javaslat tulajdonképpen az 1981-es Fahd-tervben foglaltak felelevenítése, egyszersmind viszont azt állítja, hogy az akkori kezdeményezést az arabok torpedózták meg azzal, hogy nem fogadták el Izrael létezését. De a tények ismét mást mondanak. Az 1981-es terv az izraeli reagáláson bukott meg, amelyet még a korabeli izraeli konzervatív sajtó is "hisztérikusnak" ítélt, s amelyet azután az USA is magáévá tett. Simon Peresz és a többi "galambnak" tartott izraeli politikus is hasonlóan reagált: a Fahd-terv elfogadása, szerintük, "magát Izrael állam létét veszélyeztetné". E hisztériának a nyomait fedezhetjük fel az ugyancsak "galamb" izraeli elnök, Haim Herzog válaszában is, aki kijelentette, hogy a Fahd-terv "tulajdonképpen a PFSZ műve", s hogy még az ENSZ BT 1976. januári határozatánál is szélsőségesebb. Amit, persze, szintén a PFSZ készített elő, akkor, amikor ő Izrael ENSZ-nagykövete volt. Ezeknek a kijelentéseknek nincs igazságtartalmuk, azt azonban jól jelzik, hogy az izraeli politika "galambjai" milyen kétségbeesetten tartottak a politikai rendezéstől. S félelmüket Amerika-szerte osztották. Az alapvető probléma – ahogyan jelenleg, úgy akkoriban is – Washington politikájában gyökerezett, amely kitartóan támogatta Izraelt a széles nemzetközi egyetértéssel s jelenleg éppen a szaúdi javaslatokban megfogalmazott politikai rendezés elutasításában.

Mindaddig, amíg a vitában a szokásos csúsztatásokkal és csalásokkal lehet helyettesíteni alapvető tényeket, tulajdonképpen minden tárgyalás reménytelen és felesleges. Nekünk viszont nem kell részt vennünk ebben, még annak a feltevésnek a hallgatólagos elfogadásával sem, hogy az arab csúcs fejleményei meghatározó súlyúak lennének. Fontosak, nem vitás, jelentőségük azonban korlátozott. A legégetőbb kérdések itt vannak az orrunk előtt, a mi felelősségünk szembenézni velük, felvállalni, nem pedig másokra hárítani őket.

(Fordította: Mihályi Patrícia)

Szerkesztői jegyzetek – L.Gy.

1 Az 1402. sz. BT-határozat felszólítja Izraelt csapatainak az autonóm palesztin területekről való kivonására. A feleket "konstruktív tűzszünetre" hívja fel, és "súlyos aggodalmát" fejezi ki az Izraelben végrehajtott újabb öngyilkos merényletek, illetve a PH vezetőjének főhadiszállása elleni izraeli "katonai támadás" miatt.

2 Az 1397. sz. BT-határozat először vázolja fel a térségnek egy olyan "vízióját", "ahol két állam, Izrael és Palesztina, biztonságos és elismert határok között él egymás mellett."

3 Az amerikai George Mitchell szenátor által vezetett nemzetközi ténymegállapító bizottságot Clinton elnök hívta életre a 2000. szeptember végén kirobbant második intifáda, majd az október 16-17-én Sarm-el-Sejk-ben megtartott, eredménytelen csúcstalálkozó után. A bizottság 2001. május 21-én tette közzé jelentését. A mindkét fél alapvető érdekeinek figyelembevételén nyugvó jelentés a politikai tárgyalások újrakezdésének jegyében fogant. Ennek érdekében javasolta: 1. az erőszakcselekmények azonnali, kölcsönös megszüntetését; 2. a bizalom légkörének megteremtését, egyfelől a palesztin terrorakciók, másfelől a zsidó telepek létesítésének és bővítésének leállításával a megszállt területeken, illetve az izraeli erők visszavonásával az intifáda előtti pozíciókba. A palesztinok által kért nemzetközi erők helyszínre küldését a bizottság a felek egyetértésétől tette függővé; Izrael a javaslatot elvetette.

4 Az Arab Liga 2002. március 27-28-ai, bejrúti államfői értekezletén egyhangúlag elfogadott nyilatkozat – a találkozóról hiányzott Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, II. Abdallah jordániai király és Jasszer Arafat, a PH elnöke is (a palesztinokat Faruk Kaddumi, a PFSZ politikai osztályának vezetője és Nabil Sát, a PH nemzetközi együttműködési minisztere képviselte) – "valamennyi", 1967-ben megszállt terület visszaszolgáltatása fejében "normális" kapcsolatok megteremtését helyezte kilátásba Izraellel.

5 Fahd herceg, szaúdi trónörökös, a szaúdi hírügynökségnek 1981. augusztus 7-én adott interjúban nyolc pontos tervben vázolta a közel-keleti béke lehetőségeit. A 7. pont elismerte "a térség minden államának jogát arra, hogy békében éljen", ami közvetve Izrael létének elfogadását jelentette az 1967. június előtti határok között. Az interjúban Fahd herceg felszólította az Egyesült Államokat egy olyan kezdeményezés megtételére, amely elvezet "a megszállt területekről való izraeli kivonuláshoz és egy független palesztin állam megteremtéséhez." A Fahd-terv néven ismertté vált dokumentum szolgált alapul a fès-i arab csúcson, 1982. szeptember 9-én előterjesztett béketervhez.

A ReciNeNATO aktivista hálózat elemzését közöljük az észak-atlanti katonai szervezet második keleti bővítése alkalmából.

November 21-én és 22-én Prágában NATO-csúcstalálkozó lesz. A városban gőzerővel folyik a mozgósítás és a felkészülés a tiltakozó gyűlésekre és akciókra; ezzel párhuzamosan a NATO-tagságért folyamodó Szlovéniában is erősödik az aktív ellenállás. November hetedikétől tizedikéig Ljubljanában demonstrációkra és akciókra kerül sor a NATO ellen, a békéért. Az alábbiakban némi háttérinformációt nyújtunk, vázoljuk az ellenállás formáit, és egyben támogatást kérünk.

Háttér: Szlovénia útban a NATO felé?

A prágai NATO-csúcson az úgynevezett "terrorizmusellenes háború" és a NATO bővítése lesznek a legfontosabb témák. Hét kelet- és közép-európai állam, köztük Szlovénia, számított (és számít) arra, hogy bekerülhet a NATO-tagállamok sorába. A szlovén politikai elit számára a NATO-tagság elsőrendű fontosságú kérdés; a nagy cél elérésébe rengeteg pénzt és energiát fektettek. Szinte az összes jelenlegi szlovén politikus – függetlenül attól, hogy milyen irányzathoz tartoznak, kormányon vagy ellenzékben politizálnak – egyesítette erejét, hogy beteljesíthessék a NATO-tagság "küldetését". A NATO-tagságot úgy állítják be, mint a "demokratizálódás" és a "nyugati civilizáció" berkeibe való visszatérés elengedhetetlen elemét.

Nagyjából egy éve csúcsra járatják a NATO-párti propagandagépezetet, amelyet jelentős kormányzati támogatások látnak el üzemanyaggal. Hazugságok légióit termelik, tényeket torzítanak és hallgatnak el, és úgy próbálják elfojtani a kritikus hangokat, hogy a csatlakozás ellenzőit kommunista és jugoszláv nosztalgiával, vagy éppen szélsőjobboldalisággal vádolják. Különösen szembetűnő volt a "Natopis" címen kiadott brosúra, és a NATO-ellenzőkről készült feketelista esete. A propagandapamfletet a kormányzat minden háztartásba eljuttatta, hogy imígyen világosítsa fel az állampolgárokat a NATO-tagság nyújtotta, minden kétséget kizáróan nagyszerű jótéteményekről. A külügyminisztériumban összeállított feketelistára olyan újságírók és más (többnyire másként gondolkodó) értelmiségiek neve került fel, akik kritikus hangnemben írtak a NATO-ról és a szlovén csatlakozási tervekről. A NATO-propaganda egyre inkább átüti az egyetemi autonómia falait is: a NATO képviselői és a szervezet hazai dicsőítői számos tanszéken tarthattak tisztán propagandacélú előadásokat. Nemrég döbbenten kellett szembesülnünk avval, hogy milyen mélyre süllyedhet a NATO-propaganda – egyes általános iskolákban olyan művészeti pályázatot hirdettek meg a 6-15 éves gyerekek számára, amelynek témája egy "biztonságosabb világ" volt. A felhíváshoz kerekített kis történetben a gyerekek úgy beszéltek a NATO-ról, mint egy hősről, amely fellép bárki ellen, aki tagállamaira bombát merészelne dobni, és mivel mi (mármint Szlovénia) is a barátai közé fogunk tartozni, ezért segít nekünk egy biztonságosabb világ felépítésében.

Az agresszív propagandakampánnyal párhuzamosan az uralkodó osztály a törvényhozás szintjén is igyekszik eltávolítani a NATO-csatlakozás útjában álló "akadályokat". Így például megváltoztatták a védelmi törvényt, amely most már lehetővé teszi a szlovén hadsereg bevetését az ország határain kívül is. Ez megfelel a NATO-tagokkal szemben támasztott elvárásnak, hogy részt vegyenek a szervezet minden tevékenységében, köztük azokban a régión kívüli katonai műveletekben is, amelyek – úgy tűnik az utóbbi időben – a NATO fő célkitűzései közé tartoznak. Ráadásul a tengerjogi törvényt is módosították, hogy hatálytalaníthassák azokat a rendelkezéseket, amelyek tiltották a nukleáris meghajtású, vagy nukleáris fegyverzettel rendelkező hajók belépését a szlovén felségvizekre. Sokan úgy vélik, hogy ez csak az első lépés: a cél az, hogy katonai bázisokat hozzanak létre, és atomfegyvereket telepítsenek Szlovéniába, amit a közvélemény hevesen ellenez.

Ám a (nem túl kifinomult) kormányzati propagandának nem sikerült meggyőznie a közvéleményt a NATO-tagság támogatásáról. Éppen ellenkezőleg: a csatlakozás támogatottsága folyamatosan csökken, míg az ellenállás növekszik. A legutóbbi (szeptember 27-ei) közvélemény-kutatás adatai szerint a népességnek csupán 38,5%-a támogatja az ország csatlakozását, míg 39,4% elutasítja azt és 22% ingadozik. A vonakodás fő oka vélhetőleg az, hogy a kormányzat nem ad világos válaszokat azokra a kérdésekre, milyen konkrét kötelezettségeket ró majd a NATO-tagság Szlovéniára (költségek, katonai szerepvállalás a világ számos részén, katonai bázisok, nukleáris fegyverek állomásoztatása), arról nem beszélve, hogy egyre többen nézik rossz szemmel a NATO meghatározó tagállamának, az USA-nak külpolitikai ténykedését. A Washington Times nemrég cikket jelentetett meg a kormányzati NATO-projekt támogatottságának hiányáról, amelyben mind a kormányzat képviselői, mind a kritikus értelmiségiek szót kapnak. A cikk a http://www.geocities.com/recinenato/wary.html címen elolvasható.

Egyes újságírók és prominens értelmiségiek még a hivatalos médiában is közzétették a NATO-val szembeni fenntartásaikat. Nyilvánosan hangoztatták kétségeiket, vagy éppen egyértelműen ellenezték a kormány NATO-projectjét, rámutatva annak totalitárius jellegére is. A vitát jellemzi, hogy két fontos könyv is napvilágot látott: a Ne NATO – mir nam dajte (Nem kell a NATO – békét adjatok, illetve szálljatok le rólunk!) oldalain tizenkét ismert szlovén NATO-kritikus értelmiségi esszéi és elemzései olvashatóak, míg a NATO – pro és contra című civil kézikönyv az érvek és ellenérvek alapos, kimerítő felsorolása.

Az ellenállás – csoportok és akcióik

Alább vázoljuk azt a helyzetet, amelyben néhány már meglévő aktivista szerveződés felvállalta a NATO és a militarizmus témájával való foglalkozást, miközben új csoportosulások és hálózatok is kialakultak. E csoportok közös nevezője a NATO elutasítása etikai alapon: úgy tekintünk a NATO létére, működésére és terjedésére, mint a háborús logika egy elemére, amely alátámasztja a globalizálódott kapitalizmus rendszerét, és biztosítja egy kirívóan igazságtalan világrend fenntartását. A NATO-t a kényszer és a kizsákmányolás neoliberális politikájába illeszkedő eszköznek tartjuk; ez a politika – a globális uralkodó osztály érdekében – egyaránt sújtja a természeti környezetet és az embereket. Úgy hisszük, hogy ez a globalizáció és az általa kitermelt világrend döbbenetesen igazságtalan és pusztító – ezért azon vagyunk, hogy részt vegyünk az e folyamattal szemben álló globális ellenállásban, hogy alternatívákat hívjunk életre. Harcunk most éppen a NATO, és általában véve a militarizmus témája köré összpontosul. Sok más egyéb mellett különösképpen visszataszítónak tartjuk a NATO új stratégiai koncepcióját (1999), amelyben a szervezet azt a "jogot" vindikálta magának, hogy – maga döntve el, mit tart "veszélyesnek" tagállamaira nézve – saját területén kívül is beavatkozhasson bármilyen fegyveres konfliktusba, akár ENSZ-felhatalmazás nélkül is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy önkényes katonai intervenciókra számíthatunk világszerte, ahol valamely NATO-tagállam, vagy leginkább a szövetség domináns hatalma, az USA veszélyeztetve látja érdekeit, netán éppen érdekeltséget követel magának. Mindennek tetejébe a NATO 2000-ben jóváhagyott új katonai doktrínája támadás esetén lehetővé teszi az atomfegyverek alkalmazását. Úgy hisszük, hogy egy ilyen szervezet léte a béke állandó akadálya, és folyamatos fenyegetést jelent a környezetre, sőt az egész Föld puszta létére nézve. A NATO-t feloszlatni kellene, nem kiterjeszteni!

Számos akciónk volt, és még tervezünk is néhányat, amelyekkel a NATO-val szembeni ellenállásunkat fejezzük ki, és erősíteni akarjuk a lakosságban a láthatóan növekvő NATO-ellenes érzéseket. Röviden beszámolunk néhány akciónkról:

A szervezett ellenállás 2001 októberében kezdődött, amikor plakátokkal, levelek és e-mailek szétküldésével tiltakoztunk az afganisztáni háború és a NATO, de mindenekelőtt Szlovénia NATO-tagsága ellen. Mivel plakátjaink az Interneten is hozzáférhetőek voltak, Szlovénia-szerte sokan saját szakállukra kiragasztották őket lakóhelyükön. Ezek az akciók még a hivatalos sajtóban és a politikai osztály csúcsain is némi visszhangot keltettek: Rupel külügyminiszter több sajtótájékoztatón is hangsúlyozta sértődöttségét a NATO-ellenes kampány miatt, és külön is kiemelte, hogy "soha nem nyalogatta Bush csizmájának a talpát", ellentétben azzal, amit egyik szlogenünk állított: a szlovén politikusok valóságos extázisba esnek, amiért Bush véres cowboy-csizmájának talpát nyalogathatják.

2002 márciusában a ljubljanai egyetem Társadalomtudományi Tanszékén került sor akcióra. A tanszéken Cristopher Bennett, a NATO Review szerkesztője tartott előadást a diákoknak a NATO-ról. Előző éjjel aktivisták graffitikkel írták tele a tanszék falait és az épület üvegtornyára három, erősen NATO-ellenes jelszavakat hirdető transzparenst is kiakasztottak (az akcióról képek láthatóak a http://www.geocities.com/recinenato/recinenatonafdv.html címen). Az akciót egy nyilatkozat és egy Bennettnek küldött levél egészítette ki. Az utóbbi a http://www.geocities. com/recinenato/bennet.html címen olvasható el.

A náci megszállás elleni felkelés kitörésének (1941. április 27.) évfordulóján negyven aktivistának sikerült bejutnia egy kulturális központ előcsarnokába, ahol Rupel külügyminiszter tartott beszédet. Az aktivisták transzparensükön párhuzamot vontak egy híres szlovén náci kollaboráns és Rupel között, aki azzal mocskolta be az ünnepet, hogy hivatalos beszédében a NATO mellett szónokolt, és azt bizonygatta, hogy a NATO az antifasiszta harcból fejlődött ki.

Egy anarchista csoport majálisokat szervezett Szlovéniában, amelyek az amerikai nagykövetség és a kormány épülete előtti tüntetésben csúcsosodtak ki, ahol élesen elítélték mind a NATO-t, mind a hazai politikai oligarchiát.

Májusban jelent meg a Recikláljuk a NATO-húgyot! című pamflet, amely a Natopis (Nato-újság – de két s-el írva Nato-húgy), a minden háztartásba elküldött kormánybrosúra paródiája. Az írás leleplezte a kormányzat hazugságait a szlovén NATO-csatlakozás költségeiről, és néhány más vitás kérdésről.

Júniusban kb. 140, NATO-ellenes jelszavakat hirdető transzparenst függesztettek ki a sztrádák főbb közúti hídjaira. Néhány lokális közlemény (pl. Maribor nem kér a NATO-ból!) a helyi utakat díszítette.

Nem sokkal a szlovén függetlenség napját követően, júniusban egy hatalmas (15,5m x 4,5m) zászló jelent meg a ljubljanai kastély tornyában, a város egy olyan központi pontján, amely sok helyről látható. A rajta olvasható üzenet: Ne NATO – mir nam dajte! (kettős jelentése van: Nem kell a NATO – békét akarunk; vagy pedig – szálljatok le rólunk) vagy három órán át lengedezett a csodálatos nyári napsütésben (képek: http://www.geocities.com/recinenato/nenatonagradu.html). Legutóbb hasonló zászló jelent meg két további városban, Koperben és Velenjében is.

Júliusban a "Molotov" nevű foglalt házban élő fiatal anarchistákat, akik squatjukban számos akciónak és csoportnak adtak helyet, erőszakos támadás érte. A házfoglalók elszánt ellenállásának és a gyorsan mozgósított szolidaritási hálózatnak köszönhetően a squat ma is létezik. Az állami agresszivitást valószínűleg az váltotta ki, hogy a ház központi szerepet játszott a NATO elleni harcban (további információk a http://www.acmolotov.org címen).

A hosszú, forró nyarat a NoBorderCamp (Határmentes Tábor) rendezvénye zárta augusztus legutolsó napjaiban. A tábor fő témái a migráció, az ökológia és a polgári engedetlenség voltak, de a NATO-ellenesség is napirendre került, szó volt a jövőbeni ellenállás megszervezéséről, és némi akcióra (szórólapok terjesztésére és egy NATO-ellenes koncertre) is sor került.

ősszel olyan sajtóanyagok kerültek a nagyobb városok utcáira, amelyekben a NATO és a szlovén csatlakozás elleni érveket fejtették ki (az egyik röplap angol fordítása a http://www.geocities.com/recinenato/nonatoleaflet.html címen olvasható). Az anyagok terjesztését utcaszínházzal, dobosokkal és zsonglőrökkel színesítették. Legutóbb, amikor ismét NATO-előadók látogattak a Társadalomtudományi Tanszékre, az előadást énekszó és dobolás szakította félbe, és egy szónok elítélte az egyetemi helyiségek használatát olyan célokra, amelyeknek semmi köze a felsőfokú oktatáshoz és a tudás fejlesztéséhez. Számos levélben tiltakoztak az ellen, hogy a militarista propaganda semmibe veszi az egyetemi autonómiát; íróik általában véve ellenezték az egyetem militarizálását, és tiltakoztak a koperi kikötő militarizálása ellen is (amelyet az utóbbi időben egyre gyakrabban "látogatnak meg" a NATO – nemegyszer nukleáris fegyverekkel ellátott – hadihajói). Amikor a köztársasági elnök október elején egy NATO-delegáció fogadására készült, a békepárti csoportok és hálózatok egy nyílt levélben arra kérték, biztosítson nekik is egy találkozót a NATO-küldöttséggel, hogy kifejthessék érveiket – a szlovén lakosság jelentős részének érveit – a NATO-val szemben és a semlegesség alternatívája mellett. Kérésükre nem érkezett válasz, bár később egy levélben az elnöki hivatal kifejtette, a békepárti hálózat félrevezető módon hivatkozik arra, hogy sok szlovén inkább a semlegességet támogatná, és hogy az elnök mindig is hangsúlyozta, csak megalapozott érvekkel hajlandó vitába szállni.

Az aktivitás az Internetre is kiterjedt: számos honlap készült. A NATO-ellenes információk és aktivitás középpontja a http://www.geocities.com/recinenato/ , ahol sok elemzés és kommentár is olvasható.

Jelenleg az aktív és kritikus emberek a november 7. és 10. között tartandó ljubljanai NATO-ellenes béketüntetések előkészületeire összpontosítják energiáikat. Ezeket a demonstrációkat számos csoport és egyéni aktivista szervezi a társadalom minden rétegéből – vagyis igencsak színes és mozgalmas, kiterjedt eseménysorozatra számíthatunk. Lesznek utcai bulik, politikai-művészeti kiállítások, koncertek, utcaszínház, performance, direkt akciók és – november 9-én – egy békemenet. Egy hangos, határozott NEM! tudatja majd a NATO-val és a szervezetet uraló USA-val, hogy a szlovéniai emberek nem kérnek a NATO-csatlakozásból, hogy a NATO nem ellenállhatatlan, hogy igenis sokan nem kérnek abból, hogy országukat bekebelezze a globális katonai gépezet, és nem üdvözlik a NATO és az USA gazdasági, politikai és katonai dominanciáját. Emellett ez a NEM! megmutatja más, a NATO-terjeszkedéstől veszélyeztetett országok lakóinak is, hogy igenis lehetséges nemet mondani, és léteznek alternatívák a NATO-n kívül is. Ez bátorítani fogja őket, hogy maguk is elutasítsák a belépést.

Úgy véljük, hogy NATO-ellenes harcunk kicsi, ám fontos részét képezi a világpolitika militarizálása és a háborús logika elleni általános harcnak. Felhívunk mindenkit, aki ebben a küzdelemben részt vesz, éljen a világ bármely részén, hogy támogassa harcunkat! Ezt megtehetitek úgy, hogy

• kifejezitek támogatásotokat, és elkülditek nekünk kommentárjaitokat és véleményeteket a http://www.acmolotov.org/nonato/ címre;
• eljuttatjátok üzenetünket a saját aktivista-hálózatotokba és – amennyiben lehetséges – a helyi és alternatív médiához.

Köszönet a szolidaritásért!

A NATO-val és a
militarizmussal szembeni
ellenállás aktivista
hálózata

(Fordította: Konok Péter)

Romániában a közvélekedés szerint antiszemiták ugyan vannak, ám antiszemitizmus mint olyan, nincs. Bár a zsidókról és egyéb idegenekről mondott klisék kísértetiesen hasonlítanak a hagyományos zsidóellenes érvekre, a mai antiszemitizmus szégyenlős: tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes.

Bevezetőül szolgáljon egy rövid esettanulmány.

2001 augusztusában botrány tört ki Romániában egy könyvújdonság körül. A szerző, Vlad Hogea 24 éves fiatalember, ügyvéd, a Nagyrománia Párt parlamenti képviselője. A könyv címe: A nacionalista (Nationalistul), anyagát a nevezett párt hetilapjában és más, eiusdem farinae kiadványban megjelent, alkalmi cikkek gyűjteménye adja. Kiadóként a könyv címlapján a Román Akadémia jászvásári (iasi-i) fiókja s annak Európai Történelem és Civilizáció Kutatóközpontja (Centrul de istorie si civilizatie europeana) szerepel. E központ vezetője pedig ugyanannak a pártnak a felsőházi (szenátusi) képviselője, Gheorghe Buzatu történész-professzor, egyben a könyv szellemi patrónusa és a szépreményű, jogi végzettségű fiatalember doktorátus-vezetője is történelem szakon. A könyv címlapján, háttérben, magának a szerzőnek, az előtérben a nevezett párt vezérének, Corneliu Vadim Tudornak a fényképe látható.

Tartalmát tekintve a könyvnek a tudományhoz vajmi kevés köze van, jellegét a nyílt, szélsőséges, gátlástalan antiszemita és cigányellenes uszítás adja, de a magyarellenességet sem kerüli meg. Nyíltan a rasszizmus mellett teszi le a garast, az emberek egyenlőségének elvét elfogadhatatlannak tartja. "Kazár-zsidó antikrisztus"-ról, meg az országot fenyegető "fekete és büdös áradatról" ír. Julius Streichert idézi: "aki a zsidók ellen harcol, magával az ördöggel küzd". Hogea mégsem tartja magát sem antiszemitának, sem cigánygyűlölőnek, ismer ő "rendes" zsidókat és cigányokat is, azokkal semmi baja, nem ő tehet róla, hogy a zsidók és cigányok (no meg természetesen a magyarok) többsége objektíve gonosz, jelenlétük ártalmas a román nemzetre nézve. Mentora, Buzatu professzor is kikéri magának, hogy tanítványát antiszemitának bélyegezzék.

A sajtóbotrány, mint mondottam, kitört. Több központi lap ráharapott a zsíros falatra, annál is inkább, mert a nyugati médiában is megjelentek felháborodott, elítélő visszhangok. A zsidó hitközség bukaresti vezetősége – meglehetősen erélytelenül, erre még visszatérek – tiltakozott, az információs ügyek minisztériuma elhatárolódásra hívta fel a közélet minden fórumát (de a kormány mint olyan, valamint az államelnökség hallgatott, erre is visszatérek). A Nagyrománia Párt pedig, egyrészt "elhatárolta magát", kijelentette hogy nem engedi saját szervezetein belül terjeszteni a művet, másrészt viszont ellentámadásba lendült: hetilapjában (2001. augusztus 24., 1. és 14. old.) C. V. Tudor fulmináns írásban kelt ki az alkotmány által garantált gondolat- és szólásszabadság elfojtására tett, ismét a zsidók által elkövetett kísérlet ellen, ugyanakkor megint összefoglalta a zsidóságnak a román nemzet elleni, súlyos és megbocsájthatatlan bűneit: köztudott ugye, hogy ők "hozták be" a kommunizmust és ők döntötték meg a nagy hazafi, Nicolae Ceausescu uralmát, ők tették tönkre az utóbbi években a román gazdaságot stb. A pártvezér sem mulasztja el – nem először – kijelenteni, hogy ő sem antiszemita, sok rendes-csendes, "a helyét ismerő" zsidó van, antiszemitizmus viszont egyáltalában nincs is Romániában, aki az ellenkezőjét állítja, rágalmazza a nemzetet s az országot.

Első következtetésem: a jelenkori romániai (nem csupán a romániai, de itt csak erről szólok) fasisztoid antiszemitizmus abban különbözik a korábbi, hitlerista, fasiszta antiszemitizmustól, hogy míg az nyíltan vállalta önmagát, ez most szégyenlős: tagadja, visszautasítja önmaga antiszemitizmusként való meghatározását ("megbélyegzését"), tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes. A szélsőbaloldalt és szélsőjobboldalt sajátosan ötvöző Nagyrománia Párt ugyanúgy jár el e tekintetben, mint a demokratizmussal kapcsolatban: a demokrácia hívének vallja magát, nagyon szeret a saját, alkotmány-biztosította jogaira hivatkozni, miközben állandóan azokról a "szerencsétlenségekről" szónokol, amelyeket a demokrácia hozott a román nemzetre, és időnként felhívásokat intéz a demokrácia erőszakos megdöntésére vagy legalább időszakos "felfüggesztésére", egy gyors, keménykezű "rendcsinálás" érdekében. Szavakban nem ellenzi, sőt támogatja az ország euroatlanti integrációját (tudja ugyanis, hogy a nyugati szél ellen nem lehet…), de szüntelenül az ország külföldiek általi "kizsákmányolását", idegen érdekeknek való alárendelését siratja, egyáltalán: minden és mindenki ellen uszít, ami és aki idegen.

A szégyenlős antiszemitizmus (és antidemokratizmus, nyugatellenesség stb.) egyben szégyentelen is: ugyanazokat az ócska, valóságot és logikát semmibevevő zsidóellenes – és cigány- meg magyarellenes, általában idegenellenes – szlogeneket szajkózza, ugyanolyan gátlástalanul szítja a gyűlöletet, mint amaz.

Második következtetésem: a jelenlegi román közélet sajnos olyan közeg, amely nemhogy kizárná az antiszemitizmus megnyilvánulásait, hanem egyenesen kedvez azoknak. Említettem, hogy az inkriminált könyv az ország egyik legtiszteletreméltóbb intézménye, az Akadémia égisze alatt jelent meg (igaz, csupán egy vidéki fiókintézetének neve alatt). Nos, az Akadémia elnöke vállat vont: nem tudott az egész dologról, semmi köze hozzá. A jászvásári fiók vezetősége is csak azt bizonygatta, nem tudott semmiről, semmi köze az esethez. Ennyi: elhatárolódásról, elítélésről az Akadémia részéről szó sem esett. Néhány tisztességes, demokratikus érzelmű román értelmiségi a sajtóban tiltakozott; néhány újságíró megírta, hogy az ilyen megnyilvánulások rosszat tesznek az ország imázsának nyugaton. Egészében a sajtóvisszhang hamar kifulladt. (Egy hónap múltán a román értelmiség egy csoportja nyílt levelet intézett az akadémia vezetőségéhez, kérve, hogy Buzatu professzort távolítsák el a iasi-i intézet éléről. Mikor e sorokat írom, válasz még nincs, nagy kérdés, lesz-e egyáltalán.) A legelterjedtebb román napilap, a bukaresti Adevarul, kisbetűs híreket közölt az ügyről, értékelést, állásfoglalást egyáltalán nem. Merem állítani, hogy a román közvélemény meghatározó része legjobb esetben közömbösen viszonyul az egész dologhoz. A tényálláshoz az is hozzátartozik, hogy az ügyészség hivatalból vizsgálatot indított, hiszen a törvény tiltja a rasszista eszmék terjesztését, és az ügy, főleg külföldön, túl nagy port kavart; hogy ez a vizsgálat mikor s milyen eredményre vezet, nem tudható. De az igen: nincs precedens arra, hogy a hatóság szigora, hasonló vétség miatt, bárkire is lesújtott volna az utóbbi tizenkét esztendő során, az előző évtizedekről nem is beszélve, pedig esetben sem azelőtt, sem mostanság igazán nem volt hiány. S az is tudott, hogy az ügyészség hónapok óta semmiféle következtetésre nem jutott egy, a mostanival hasonlatos ügyben, amikor is a bukaresti könyvvásáron Hitler Mein Kampf-ja és a Cion bölcsei című förmedvény román nyelvű fordításának szereplése váltott ki némi tiltakozást.

Röviden: a román hatóságok, olykor szavakban és "elvben" elhatárolják magukat az antiszemitizmustól. De nem a valóságos, konkrét antiszemita megnyilvánulásoktól, mint ahogy általában a román nacionalizmus egyéb, etnocentrikus, xenofób, etnokratikus megnyilvánulásaitól sem. Nem teszik – szubjektív beállítódásukra vonatkozó bármilyen feltételezéstől eltekintve -, mert egy ilyen állásfoglalás a többségi nacionalista konszenzus elleni fellépést, következésképpen a saját népszerűségi mutatójuk csökkenését eredményezhetné, ezt pedig egyetlen 1989 utáni kormány, egyetlen román politikai párt vagy szervezet sem kívánja megkockáztatni.

Említettem, hogy a zsidó közösség vezetősége – nézetem szerint – erélytelenül tiltakozott. A hitközség tiszteletre méltó elnöke, Cajal professzor maga is az Akadémia tagja, sőt alelnöke; természetesen úgy véli, az intézménynek semmi köze az ügyhöz, nem is említi, hogy állásfoglalást várna el tőle. Újságírói kérdésre, hogy követeli-e a szennyirat betiltását, azt válaszolta, ő csupán arra kéri szépen a hatóságokat, hozzák meg azokat az intézkedéseket, amelyeket jónak látnak. Mi több: már sokszorosan kifejtett elmélete szerint, Romániában antiszemiták ugyan vannak – s ugyebár olykor kellemetlenül hangosak – antiszemitizmus mint olyan, viszont nincs! Az antiszemitizmus nemléte, az antiszemiták jelenléte dacára azt jelenti ebben a felfogásban, hogy: egyrészt népi antiszemitizmus nincs, sosem volt, hiszen a román nép egészében jó, nemes, nagylelkű, toleráns stb.; másrészt hivatalos, állami antiszemitizmus sincs, hiszen az állami szervek nem hoznak diszkriminatív, zsidóellenes intézkedéseket, sőt a törvény tiltja az antiszemita megnyilvánulásokat (hogy ebben az ügyben sosem éreztették még senkivel a törvény szigorát, erről nem beszélünk). A zsidó hitközség vezetősége a maga régi (kérdés, mennyire bevált) politikáját folytatja: az antiszemita megnyilvánulások alkalmával önérzetesen felháborodik, de igyekszik nem sok borsot törni a hatóságok orra alá, mert hát mégiscsak a legjobb a mindenkori hatalommal együttműködni, annak jóindulatára számítani.

Az említett képlet – antiszemiták antiszemitizmus nélkül – kísértetiesen hasonlít egy másik, a román közéletben forgalmazott, csak éppen fordított képlethez, amely szerint korrupció van, de korrupt személyek nincsenek (mivel sosem sikerül rajtakapni és elszámoltatni őket). A logikai bukfenc, tudniillik annak az elementáris ténynek a megkerülése, hogy az antiszemitizmus az antiszemiták megnyilvánulása, ugyanúgy, ahogy a korrupció a korruptok üzelmeinek eredménye, nem sok embert zavar. Mint ahogy az sem, hogy a román nemzeti kommunizmus és fasizmus eszmei örökségének egybefoglalója, a szélsőséges pártvezér, C. V. Tudor már idézett cikkében, mint már sokszor, szószerint ugyanazt állítja a szégyenlős-szégyentelen antiszemitizmus szellemében, amit a zsidóság választott képviselője: Romániában antiszemitizmus pedig nincs. Csak persze C. V. T. szerint, antiszemiták sincsenek. Hiszen ő és számos elvbarátja sem az, csak ezek a zsidók ne lennének olyanok…

***

Hogyan jött létre a zsidókérdés, és hogyan kezdődött az antiszemitizmus Romániában? Mint másutt is, a zsidók eredeti bűnével: azzal, hogy bejöttek. Több évszázados, ám szórványos jelenlétük kérdésével itt nem foglalkozom. Jelenlétük akkor vált társadalmi kérdéssé, amikor masszívan, tömegesen szivárogtak, telepedtek be. Ez pedig a XIX. század során történt, főként a történelmi Románia északkeleti provinciájában, Moldvában. (Persze Erdélyben is, de itt most nem erről van szó. Hadd tegyem hozzá: ha akár az előbbiekben, akár a továbbiakban áthallások, analógiák gyanúja merülne fel magyarországi helyzetekkel, álláspontokkal kapcsolatban, az bizonyára nem a véletlen műve, de nem is szerzői célzatosság következménye, hanem egyszerűen a tények hasonlóságán alapul.)

Miért jöttek? A szokványos antiszemita válasz: hogy a vendégszerető román népet kiszipolyozzák, verejtékéből meggazdagodjanak, nemzeti homogeneitását megbontsák, hagyományos életmódját megrontsák, erkölcseit fellazítsák. A tények ismeretében fogant válasz: menekültekként jöttek, Galíciából és főleg Oroszországból. Az életüket menekítették a pogromok elől, a puszta megélhetési lehetőségüket keresve hagyták el azokat a helyeket, ahol az üldöztetések, diszkriminációk miatt lehetetlenné vált a helyzetük. A XX. század sok és sokféle menekülési hullámának fényében teljesen világos: az emberek tömege sohasem jókedvében hagyja el szülőföldjét. Kalandorok mindig voltak és lesznek, de százezres tömegek nem kalandvágyból, hanem kényszerűségből vágnak neki családostól az ismeretlennek. Úgy beállítani a dolgot, hogy a zsidók a románság (vagy a magyarság) iránti gonosz szándéktól vezérelve telepedtek volna be Romániába (vagy Magyarországra) – rossz szándékú félremagyarázás. Hogy mást ne említsek: az a számtalan román (vagy/és magyar) ember, aki az utóbbi évtizedekben saját hazájából Nyugatra emigrált, a befogadó nép iránti rosszindulatból tette ezt, annak megrontására törekedett, vagy egyszerűen és emberien a saját javát, biztonságát, jobb megélhetését, érvényesülési lehetőségét kereste? Itt már a mai és mindenkori román (s nem csak román) antiszemitizmus egyik fő jellemzőjét érjük tetten, nevezetesen azt, hogy a zsidógyűlöletet védekező jellegűnek állítják be: az nem oktalan, hanem az ellenséges idegen-áradat elleni jogos önvédelem kifejezése (például Mihu, A. 1995, 33. o.). Hadd tegyem hozzá: maga Hitler sem gondolkodott másként, ő sem ismerte el soha, hogy a zsidóság elleni gyűlölete ésszerűtlen, hanem azzal támasztotta alá, hogy a zsidók halálosan veszélyeztetik a német népet. Deutsche, wehrt euch! – ez volt a jelszava.

***

A XIX. század végén a román királyság területén a zsidó volt a legszámosabb kisebbség, az összlakosság 4,5 százalékát tette ki. Számuk a két történelmi tartományban egyenlőtlenül oszlott meg, Moldvában többen voltak, mint Havasalföldön. Összjelenlétük 1912-re 3,3 százalékra csökkent, mert a XX. század első évtizedében kb. 90 000 zsidó hagyta el az országot, legtöbbjük az Egyesült Államokba emigrált, mások Nyugat-Európába és Palesztinába mentek (Radu Ioanid, 1997, 19-20. o.). Városi jelenlétük ennél többszörösen nagyobb volt: "1912-ben a zsidók jelentették az ország városi lakosságának 15 százalékát. Bukarestben 13 százalékot, Iasi-ban majdnem a város felét, 42 százalékot tettek ki, más moldvai városokban is hasonló szintet értek el" (Lucian Boia, 1997, 204. o.). Nota bene: a városokban tömörültek, mivel törvény szerint a falusi struktúrákba nem épülhettek be, földet nem birtokolhattak, mezőgazdasággal nem foglalkozhattak. "Idegenekként" kézművesek, kereskedők, később értelmiségiek, egyszóval a modern típusú kapitalista gazdasági és társadalmi viszonyok hordozói lettek. Jelentősen megzavarták a hagyományos rendet és életmódot, mindig is ezt hányták a szemükre. Ha azonban a társadalmi modernizációt nem átokként, hanem értékként fogjuk fel, akkor ebben nagyon is pozitív szerepet töltöttek be.

Az 1930-as népszámlálás adatai szerint az akkori Nagyromániában, amely most már Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát is magában foglalta, a zsidóság az összlakosság 4 százalékát képezte – Moldvában, Besszarábiában és Bukovinában ennél jóval jelentősebb hányadot – (Enciclopedia României, I. köt., 148. o.). Ez akkor 756 930 főt jelentett, ez a szám 1940-re – természetes szaporulat révén – kb. 800 000-re emelkedett, ez volt a zsidók maximális létszáma Romániában. Az antiszemita retorikában sokszor esett-esik szó két millió, sőt többmillió nagyromániai zsidóról, ez a hivatalos statisztika tükrében üres fecsegés, illetve a "zsidóveszély" nagyságát hangsúlyozni hivatott hazugság.

A II. világháború végén (1944 szeptemberében) 272 000, más források szerint viszont 400 000 zsidó maradt Románia újabb határai között. A számok vagy becslések közötti különbségekre itt nem térek ki, annyi biztos, hogy a fentebb jelzett maximális létszám legalább a felére csökkent. Közvetlenül a háború utáni években egy első, majd 1965 után egy második, nagyobb kivándorlási hullám drasztikusan megváltoztatta a helyzetet: a zsidóság romániai jelenléte majdnem teljesen megszűnt. Az 1992-es népszámlálás 8955 román állampolgárságú zsidót regisztrált, a két világháború közötti létszámnak alig több mint 1, a mai összlakosság 0,04 százalékát. Igaz, hogy a Zsidó Közösségek Szövetségének adatai szerint mintegy kétszer ennyi, kb. 18 000 zsidó élt akkor az országban, de ez a lényegen mit sem változtat, a nagyobb szám is csupán az összlakosság kb. 0,08 százalékát jelenti. (A két adat közötti különbség okaira itt nem térek ki, ezek egyébként könnyen magyarázhatók.) Mára ez a létszám nyilván tovább csökkent. A fennmaradt zsidóság biológiai önreprodukcióra már nem képes, mivel túlnyomó része hetven éven felüli személyekből áll, a fiatalabbak közül sokan élnek vegyesházasságban, így tehát a zsidókérdés Romániában spontán módon a belátható időn belüli Endlösung, a kihalás révén bekövetkező végső megoldás felé tendál.

Azért exponálom ezt, mert itt merül fel az "antiszemitizmus zsidók nélkül" utóbbi években sokat emlegetett kérdése. Miért ágálnak az antiszemiták – s mi értelme ellenük fellépni -, ha az egész kérdés már arányaiban jelentéktelen és amúgy is hamarosan teljesen eltűnik?

Nos, Romániában (mint ahogy több más, környező országban is) valójában mégsem zsidók nélküli, hanem nagyon kevés élő zsidó ellen irányuló antiszemitizmusról van szó. Az antiszemitáknak azonban ez is elégséges indok, számukra egyetlen zsidó jelenléte is túl soknak számít. Sok port felkavart, egyes vonatkozásokban tényleg vitatható könyvében Daniel J. Goldhagen (1996, 61-63. o.) ezt a kérdést véleményem szerint meggyőzően világítja meg. Bizonyítja, hogy Nyugat-Európában évszázadokon keresztül – a középkor során -, gyakorlatilag zsidóság hiányában, az antiszemita közvélekedés sohasem hiányzott. Magában Németországban a XX. század első felében a zsidók elsősorban a nagy városokba koncentrálódtak, egész tartományokban nem, vagy alig éltek zsidók, főleg faluhelyen nem, ami nem akadályozta sem a népi, még annyira sem a retorikus antiszemitizmus nagyon is harsány megnyilvánulásait. Hozzátehetjük, hogy Németországban a hitleri zsidóellenesség idején a zsidó lakosság számaránya az összlakossághoz mérten jóval kisebb volt, mint ugyanazon periódusban Romániában és általában a többi közép-kelet- és kelet-európai országban, ahol az európai zsidóság többsége élt. Romániára visszatérve: az antiszemita retorika elsősorban a zsidóság múltbeli, "megbocsájthatatlan bűneit" hánytorgatja fel. Másodsorban a kevés, fogyatkozó számú zsidó közül még mindig túlságosan sok (talán néhány száz a néhány ezer közül) a látható, professzionálisan még mindig aktív személy. Ez utóbbiak közül néhány, ujjaimon megszámlálható olyan található, aki valamennyire jelentős, döntéshozó funkciót tölt be országos szinten, vagy rendszeresen szerepel a közéleti porondon. Más kérdés az, hogy az antiszemiták szerint zsidó az, akit ők annak tartanak vagy annak kiáltanak ki, esetleg valamely ősük származása alapján, a nürnbergi törvények szellemében. Ismétlem: az antiszemitizmus számára akármilyen kevés zsidó több, mint elég.

***

Ha a valamely országban megnyilvánuló antiszemitizmust komolyan kívánjuk tárgyalni, nézetem szerint három síkot kell külön-külön szemügyre vennünk: a spontán, "népi", köztudati antiszemitizmust, a "hivatalos", intézményes, állami, általában politikai szinten jelentkezőt és azt, amelyet retorikainak nevezek, amelyet az ideológusok, politikusok, professzorok, közírók hirdetnek-terjesztenek. Nem kétséges persze, hogy a három sík között sokszoros összefüggés tapasztalható; hogy azok többféle módon befolyásolják, alkalmasint erősítik egymást. Ugyanakkor azonban egymástól mégis viszonylag függetlenek, nem lehet tehát az egyikből kiindulva a másik terjedelmére és intenzitására érvényesen következtetni.

***

Egy nép szellemi arculatának megrajzolásához sokféle módon lehet hozzáfogni. A legelterjedtebb mód az, amely szubjektív benyomások, közvetlen, éppen ezért esetleges, véletlenszerű tapasztalatok, egyoldalúan értelmezett történelmi események, nem ritkán célzatos beállítások alapján alakít véleményt. Ilymódon születnek a sommás – akár felmentő, akár terhelő – ítéletek: ez vagy az a nép (a maga egészében) antiszemita, vagy nem antiszemita. Mondanom sem kell: az ilyen eljárás semmiféle tudományos relevanciával nem bír. Az önkép szépítése (mi valamennyien jók, nemeslelkűek vagyunk, mindig is azok voltunk), a másik képének befeketítése (ők mind rosszak, nem is tudnak másként, mint gonoszul viselkedni) a nacionalizmus természetrajzához tartozik.

Az antiszemitizmust megnyilvánulásaiban lehet és kell tetten érni, és azok alapján megítélni. A "népi" antiszemitizmus egyik megnyilvánulási területe a folklór. Andrei Oisteanu antropológus egy, a közelmúltban megjelent könyve kérdésünknek szentelt – A "képzeletbeli zsidó" versus "valóságos zsidó" című – fejezetében (1997, 177-228. o.) értékes adalékokkal szolgál a közmondásokban, velős ítélkezésekben, versekben, ikonográfiai megjelenítésekben stb. megelevenedő román népi, folklorisztikus antiszemitizmusról. A szerző bemutat egy sor olyan folklórelemet, amely a zsidót negatív színben tünteti fel. Ilyenek: "jó/becsületes jidant (a zsidó gúnyneve románul) nem láttam", "jó ember, bár zsidó" stb. Azután felleltározza azokat a főbb témákat, amelyek a zsidókkal szembeni ellenszenvet táplálják, kezdve az istengyilkosság vádjával, folytatva a "bolygó zsidó", majd a "gyermekgyilkos szertartások" mítoszával, a zsidók démoni és számos más, káros tulajdonságának sugallatával. Ugyanakkor leltárba veszi a görög-keleti (ortodox) egyházi ikonokon fellelhető rengeteg antiszemita megjelenítést. Következésképpen: gazdag, változatos, átfogó antiszemita folklórral van dolgunk. A szerző ugyanakkor bizonyítja: a román folklór legtöbb antiszemita témája nemzetközi körforgásban is szerepel, nem csupán román specifikum.

Amit itt fontos megjegyezni: az antropológiai (néprajzi, folklorisztikus stb.) kutatások jelzik az antiszemita beállítódások jelenlétét egy nép kultúrájában, illetve annak meghatározott történelmi szakaszaiban, de nem mérik fel ezek elterjedésének és intenzitásának fokát, nem nyújtanak ezekre nézve mennyiségileg mérhető és ellenőrizhető ismeretet.

Létezik azonban egy mód – még ha ez sem abszolút megbízható – ilyen ismeretek szerzésére: ez a szociológia eszközeivel történő empirikus közvéleménykutatás. Az ilyen felmérés alapján már meg lehet valamit állapítani valamely nép antiszemita beállítódásának nem csupán meglétéről vagy hiányáról, hanem annak bizonyos fokú, mennyiségileg megragadható elterjedtségéről és intenzitásáról is.

Tudomásom szerint, az utóbbi években nem végeztek Romániában az antiszemitizmus kérdéskörére fókuszált közvéleménykutatást (régebben természetesen még annyira sem). Mégis tudok néhány olyan vizsgálatról, amelyekben egyebek mellett az antiszemitizmusra jellemző vélekedésekre, állásfoglalásokra is rákérdeztek, ilyenekre vonatkozóan adatokat gyűjtöttek. Így például egy megbízhatónak tekinthető, országos közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 15 százaléka táplál kedvezőtlen érzelmeket a zsidókkal szemben (CSUR, 1977, 64. o.). Más, hasonló tárgyú felmérések erre vonatkozó megállapításai a 13-15 százalék között helyezkedtek el. Más szempontú vizsgálat a "társadalmi távolságtartás" indexét méri fel, amely arra vonatkozik, hogy a megkérdezettek mennyire hajlandóak más etnikumhoz tartozó egyéneket partnernek elfogadni különböző élethelyzetekben (szomszédként, munkatársként, barátként, családtagként). "A románok a más etnikumúakat a társadalmi távolság növekedése szempontjából így osztályozták: németek, magyarok, zsidók, cigányok. A magyaroknál ugyanilyen sorrend észlelhető: német, román, zsidó, cigány" (Mircea Kivu 1994, 12. o.). Mind a románok, mind a magyarok a zsidóknál távolabb állóknak csak a cigányokat nevezték meg, egymást a zsidók elé helyezték. Egy másik, főleg a románok és magyarok közötti viszonyra vonatkozó vizsgálat szerint, a (Bogardus) skálán a más etnikumokkal szembeni távolság tekintetében (az országban való jelenlétük elfogadásától/elutasításától egészen a családtagként való elfogadásukig/elutasításukig) mind a románok, mind a magyarok esetében a zsidók alacsonyabb szinten állnak, mint e két etnikum egymásról alkotott képében, a zsidóknál lejjebb csak a cigányok vannak, a legmagasabb lépcsőfokon pedig a németek (Irina Culic és mások 1998, 24. o.).

Végül van még egy empirikus, könnyen észlelhető és ellenőrizhető, feltétlenül figyelembe veendő mutató. A már említett, szélsőségesen nacionalista és uszító antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült Nagyrománia Párt szavazótáborára gondolok itt. Ez a párt évek óta a szimpátiák 13-15 százalékát mondhatja magáénak a közvéleménykutatásokban. Okkal feltételezhető, hogy legkevesebb ekkora azoknak az állampolgároknak az aránya, akik antiszemita mentalitásukat politikai állásfoglalásban kívánják konkretizálni. Ez a szám egyébként konvergál a közvéleménykutatások által jelzett, fentebb említett, szintén kb. 13-15 százalékos antiszemitizmussal. Sok ez a népesség egészéhez viszonyítva, vagy kevés? Kinek-kinek ízlése, jobban mondva: értékrendje szerint.

A legutóbbi, 2000 novemberében megtartott parlamenti választásokon azonban a Nagyrománia Párt jelentősen előretört: a képviselői mandátumokért folytatott versengésben a szavazatok 19,58, a szenátoriakért a szavazatok 21,10 százalékát nyerte el. Az államelnöki tisztségért folytatott első fordulóban a pártvezér C. V. Tudor ezeknél is sokkal többet, 28,47 százalékot szerzett, a végső párharcban a szavazatok 33,17 százalékát tudhatta a magáénak (a győztes Ion Iliescu 66,83 százalékával szemben). Az önjelölt nemzetmentő veszélyes emelkedése, több szociológus és politológus elemzése szerint nem elsősorban közismert antiszemita magatartásának, sokkal inkább szociális demagógiájának, "rendcsinálásra", igazságtételre vonatkozó ígéreteinek tulajdonítható. Ha így is lenne, annyi mégis bizonyosan mondható, hogy a Nagyrománia Pártra és személy szerint annak vezérére szavazókat a nyílt, durva antiszemitizmus nem riasztja el, nem készteti elhatárolódásra: ha nem is várják el, legalábbis eltűrik, elfogadják azt. Nézetem szerint ez is a népi antiszemitizmus konkrét megnyilvánulása.

A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a választások óta eltelt hónapokban mind a Nagyrománia Pártnak, mind vezérének a népszerűségi indexe jelentősen visszaesett az ismételt közvéleménykutatások egyöntetű eredményei szerint. E legnagyobb ellenzéki párt parlamenti súlya is csökkent valamelyest, mivel több képviselője és szenátora már átült a többségi, kormányzó párt soraiba. A probléma azonban marad, fennáll a potenciális veszélye annak, hogy kritikus helyzetben a közhangulat helyeslőleg fordul a szélsőséges, erőszakos cselekedetekre hajlamos erők felé. Ezek pedig bizonyosan felhasználják a köztudati, népi antiszemitizmus potenciálját.

***

Az intézményes, állami, politikai antiszemitizmus kérdéskörében is működik a "szégyenlősség" fentebb említett mechanizmusa. Azazhogy: tagadják, hogy a román állam valaha is antiszemita jellegű diszkriminációt alkalmazott volna, vagy legalábbis megkerülik a kérdést. Amiről nem beszélünk, az nincs, nem is volt. Mi azonban a valóság?

A modern román államiság történetében könnyen identifikálható néhány, a zsidósággal szembeni politikában megnyilvánuló neuralgikus pont.

Az első a zsidóság jogi-politikai emancipációjának, állampolgári egyenjogúsításának a kérdése. Tény, hogy az emancipáció az európai országok zömében, az orosz birodalmat kivéve, legkésőbb a XIX. század hatvanas-hetvenes éveire befejeződött, a zsidók mindenütt (így Magyarországon, illetve Erdélyben is), teljesjogú állampolgárokká váltak. A román királyságban erre csak az I. világháború után, az 1923. évi alkotmány révén került sor, akkor is csak azért, mert a békeszerződés megkövetelte Romániától, hogy minden – összességükben jelentősen megnövekedett létszámú – kisebbségének egyenlő állampolgári jogokat biztosítson. Az egyenlő állampolgári jogok megtagadásának jogi alapja az volt, hogy állampolgár csak keresztény vallású ember lehetett, a zsidókat nem ismerték el állampolgárnak; az 1866. évi alkotmány híres 7. cikkelye fogalmazta meg ezt. Az 1878 nyarán tartott berlini kongresszus Románia állami függetlensége elismerésének feltételéül jelölte meg azt, hogy szentesítse minden állampolgára jogegyenlőségének – beleértve a zsidó lakosság állampolgársághoz való jogának – elismerését. A román parlament a következő évben arra hivatott törvényt szavazott meg, hogy ezt a követelményt kijátsszák: elhatározták, hogy zsidó is lehet állampolgár, ha erre vonatkozó kérelmét a parlament maga, egyéni elbírálás alapján, szavazás révén jóváhagyja. Jóvá is hagytak több mint négy évtized alatt néhány száz kérelmet. A többi néhány százezer zsidó a honosság (és védelem) nélküli idegen státusával rendelkezett: a román állam alattvalói voltak, az ország törvényeinek, jogszolgáltatásának alárendelve, anélkül, hogy az állampolgári jogokat élvezték volna. Mindez, gondolom, alátámasztja a kérdés hivatott kutatója, Carol Iancu (1996, 22. o.) megállapítását: "Romániában az antiszemitizmus 1866-tól 1919-ig valóságos állami intézmény volt, magának az állam szociopolitikai építményének az alapja, ezt fentről lefelé a kormány terjesztette…"

1923-tól 1938-ig a román államnak demokratikus alkotmánya és közélete volt. A zsidók a többi állampolgárral egyenlő jogokat élvezhettek a törvény előtt. Társadalmi beépülésük fokozódott, jelenlétük az ország gazdasági és művelődési életében kiszélesedett. E folyamatot ma egyesek pozitívan (a zsidók hozzájárultak az ország modernizálásához), mások negatívan (a zsidók túl sok pozíciót bitoroltak) értékelik. A törvényes diszkrimináció hiányának e szakaszában sem tűnt el azonban a politikai életből az antiszemitizmus. A szélsőségesen antiszemita, fasiszta (légionárius, vasgárdista) mozgalom már a húszas években megjelent, a demokratikus, felváltva kormányzó pártok pedig hol felléptek ellene, hol meg választási paktumokat kötöttek vele, a lappangó és fel-feltörő nacionalista-antiszemita mentalitástól pedig sosem határolták el magukat teljesen.

1938-ban fordulat állt be: a Goga-Cuza kormány antiszemita, diszkriminatív törvénykezést vezetett be. Hangsúlyozni kell: ez a II. világháború kirobbanása előtt történt. Még II. Károly király uralkodott, Románia még nem volt totalitárius állam, de elindult a diktatúrák felé vezető úton, méghozzá minden külső kényszerítés nélkül, egyedül a hazai fasiszta erők nyomására és a fasizmus nemzetközi méretekben megmutatkozó előretörésének körülményei között, saját demokratizmusa gyengeségének, ingatagságának okán. Az említett kormány kérdéskörünkre vonatkozó fő rendelkezése az állampolgárság felülvizsgálata volt, ennek következtében kb. 300 000 romániai zsidó vesztette el polgári jogait. Ugyanakkor megkezdődött a zsidók kizárása az emberek kategóriájából, a fokozatosan szigorodó zsidóellenes törvénykezés, amely aztán 1944 augusztusáig érvényben maradt, s amely gazdasági, művelődési, közéleti téren előbb a numerus clausus, utóbb a numerus nullus elvét érvényesítette a zsidók tekintetében. A részletekre nem térek ki, bárki kimerítően tájékozódhat e tekintetben, egyebek között Lia Benjamin munkájából (1993, 23-340. o.) vagy Radu Ioanid fentebb említett könyvéből (1977, 26-52. o.).

Az állami szintű antiszemitizmus csúcspontja kétségtelenül a holokausztban, a zsidók tömeges kiirtásában való román részvétel a II. világháború idején. Ennek a témának külön, hatalmas irodalma van. A szélsőséges nacionalizmus közelmúltbeli és mai képviselői hevesen tagadták, tagadják, hogy a román állam valaha is ilyesmire vetemedett volna, minden erre vonatkozó állítást rágalomnak, nem is az egykori román állam, hanem a román nép elleni ellenségesség kifejezésének tekintenek. Mi több: a fasiszta diktátor, Antonescu marsall érdemének tudják be, hogy megvédte az ország zsidóságának életét a tömegpusztítástól, mivel a havasalföldi és dél-erdélyi zsidóság életben maradt, miként a moldvai zsidóság egy része is. A valóságban: Bukarestben az 1941. januári vasgárdista zendülés 120 zsidó áldozatot követelt; 1941 nyarán a marsall személyes utasítására már nagyszabású pogromot szerveztek, az életbenmaradottakat(?) halálvonatokon küldték a másvilágra, ez az akció már kb. 12 ezer ember kínos pusztulását eredményezte. A java ezután következett: a háború során visszafoglalt Besszarábiából és Bukovinából a teljes zsidó lakosságot az elfoglalt Transznisztriába deportálták, ott egy részüket agyonlőtték, a többiek a fagytól és az éheztetéstől pusztultak el. Az erőszakosan megsemmisítettek száma mindmáig bizonytalan, 250 ezer és 300 ezer között mozog. Ehhez adódik az Észak-Erdélyből 1944-ben a német haláltáborokba elhurcoltak, ott elpusztultak 150 ezres száma. A két szám összege adja azt a tömeget, amely a romániai zsidóság világháború előtti (800 ezer) és utáni (maximum 400 ezer) létszáma közötti különbséget eredményezi. Az összesen hiányzó kb. 350-400 ezer zsidó nem párolgott el; kiirtották.

Hogyan maradt mégis életben a romániai zsidóság fentebb említett jelentős része? Semmi esetre sem a diktátor jóindulatának köszönhetően. Bizonyított tény, hogy Antonescu 1942-ben elrendelte valamennyi romániai zsidó deportálását. Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy a rendelet végrehajtása a korabeli politikai és szellemi élet egyes személyiségeinek ellenállásába ütközött; passzív ellenállást fejtettek ki egyes helyi és központi közigazgatási szervek, főleg a vasútigazgatóság – ezek a végrehajtás technikai nehézségeire, kivihetetlenségére hivatkoztak. Ezekre tekintettel az akciót a következő évre halasztották. De 1943-ban a háború menete megváltozott, a katasztrofális sztálingrádi vereség után nyilvánvalóvá vált annak a lehetősége, hogy végül Hitler és szövetségesei húzzák a rövidebbet. Ekkor és ezért Antonescu lemondott a zsidók teljes megsemmisítéséről, nyilvánvaló, opportunista politikai megfontolásból. Hálával tartozik-e a túlélő a gyilkosnak, mert az csak testvéreit ölte meg, őt magát életben hagyta?

A továbbiakról már nagyon röviden. A II. világháború után megteremtett rendszer természetesen hatálytalanította az antiszemita törvénykezést, ha nem is egyszerre és nem is minden ellenállás nélkül. Ugyanakkor a kialakuló kommunista állam sohasem hozott semmiféle intézkedést a zsidó lakosság által elszenvedett igazságtalanságok, üldöztetések kárpótlására. Ellenkezőleg, évtizedeken át tabu-témaként kezelte, mélyen elhallgatta azokat.

A román kommunista állam történetében (durván) két szakasz különböztethető meg: egy kezdeti "internacionalista" és szovjetbarát, kb. a hatvanas évek közepéig, és egy attól a rezsim végnapjáig tartó nacionalista szakasz. Az elsőben Gheorghiu-Dej uralkodott, de ő maga tette meg az első lépéseket a másodikra való áttérésre. A második, nacionál-kommunista szakasz az 1965-1989 között egyeduralkodó Nicolae Ceauseşcu nevéhez kötődik. Az elsőben nem jelentkeztek állami szintű antiszemita megnyilvánulások, a másodikban azonban ismét igen; nem csupán eltűrték, de bátorították is az ilyeneket. Az elsőben még "kedveztek" is a zsidóknak, olyan értelemben, hogy – főként a legelső években – elfogadták egyesek részvételét a hatalmi szervekben. Ekkor a zsidók valóban túlreprezentáltak voltak a párt- és állami apparátusban, azaz az össznépességben képviselt súlyuknál nagyobb arányban voltak ott jelen. E tény szociológiailag könnyen értelmezhető okait helyszűke miatt nem részletezem; annyit mégis, hogy a negyvenes évek második felében a kommunizmus, az internacionalista eszmény sok zsidó szemében alternatívát képviselt a magát a halált jelentő fasizmussal szemben. Ugyanakkor a zsidók túlreprezentáltsága a kommunista pártban és hatalmi szervekben egyáltalán nem azt jelentette, hogy a zsidók többsége, még kevésbé azt, hogy minden romániai zsidó kommunista lett volna.

A kommunista rezsim még 1952-től kezdődően több hullámban végzett egyre erőteljesebb etnikai tisztogatást saját apparátusának soraiban, elsősorban a zsidókat, azután a magyarokat és más kisebbségieket is gondosan kizárva abból, úgyhogy a változás előtti utolsó kb. másfél-két évtizedben már teljesen homogén, tősgyökeres román hatalmi szervekkel rendelkezett. Ceauseşcu idején zajlott le a zsidók tömeges, szinte teljes kivándorlása Romániából; a diktátor valójában kemény valutában számított váltságdíjért eladta őket Izraelnek, miközben kifelé humanitárius okokra hivatkozott (családegyesítés) és otthon hazaárulóknak bélyegezte, a legutolsó percig molesztáltatta az eltávozókat.

Az 1989 utáni Romániában természetesen nincs állami szintű antiszemitizmus olyan értelemben, hogy nincs zsidóellenes törvényhozás, a maradék zsidóságot sújtó adminisztratív intézkedéseket sem hoznak. Tudomásom szerint titkos zsidóellenes szabályozások sincsenek, olyanok, amilyenekkel a Ceauseşcu-rezsim bőven élt. Mégsem állíthatom, hogy a probléma e tekintetben megszűnt volna. Hiányzik ugyanis, nézetem szerint, a határozott politikai akarat az államhatalom részéről arra nézve, hogy visszaverje az antiszemita retorikát, amely a köz- vagy éppen a politikai életben megnyilvánul.

A jelenleg kormányzó, most magát szociáldemokratának nevező párt előző, 1996-ig terjedő hatalmi ciklusában (amikor még más nevet viselt), három nacionalista, szélsőséges párttal – a Nagyrománia Párttal, a Szocialista Munkapárttal és a Román Nemzeti Egységpárttal – együtt kormányozta az országot. Ezek egyikének ideológiai fegyvertárából sem hiányoztak a dühödt antiszemita megnyilvánulások. 2000 novembere után megváltozott a helyzet. A Szociáldemokrata Párt most egyedül kormányoz, sőt visszautasít bármiféle együttműködést a Nagyrománia Párttal. Ez kétségtelen lépés a demokratikus államiság irányába. De attól mégsem tekinthetünk el, hogy a kormányzó párt soraiban most is számos olyan ismert politikus található, aki nyiltan a Nagyrománia Párttal szimpatizál, annak xenofób retorikáját használja, lényegében a politikáját támogatja. Ezektől pedig az uralmon lévő párt továbbra sem határolja el magát. Most sem történik tényleges, hatékony intézkedés legalább a közszolgálati médiumokban meg-megjelenő antiszemita propaganda megfékezésére, az – egyébként törvénybe ütköző – nyilvános uszítás megbüntetésére. És hogy félreértés ne essék: az előző kormányzati ciklusban, 1996-2000 között sem történt ilyen lépés, mikor egy magát demokratikusnak nevező koalíció volt hatalmon.

***

Legvégül néhány szót a retorikus antiszemitizmusról. Nem kívánok leltárt készíteni, ahhoz túl sok tételt kellene számba venni, s a jegyzék hétről-hétre, napról-napra hosszabbá válna. A már többször említett Nagyrománia Párt szócsövein kívül több, notóriusan antiszemita jellegű időszaki közleményt, sok ilyen, minden utcasarkon árult könyvet sorolhatnék. Felhozhatnám jó néhány tudós professzor, történész, irodalmár, szociológus nevét, akik nem átallják a vasgárda és Antonescu marsall dicsőítésére összpontosítani energiáikat, közvetve vagy közvetlenül a zsidóellenességüket igazolva. Említhetnék számos újraéledő vasgárdista "fészket", ezek vezetőit és kiadványait stb.

A mai retorikus antiszemitizmus fő témái a fentebb említettek: a zsidók káros szerepe az ország történelmében, a kommunizmus "behozatalában" (de megdöntésében is), mint mindig, a zsidóellenesség egybefonódik az általános idegengyűlölettel. A zsidó képviseli a legteljesebb alteritást, a végletes másságot, amelynek puszta eltűrése a nemzet önazonosságára nézve végzetes lenne. Egybefonódik ugyanakkor az ugyebár nemzetidegen nyugati társadalmi modell, mindenféle nyugati orientáció, általában a modernizáció elvetésével, hiszen mindez a hagyományos-nemzeti struktúrák és életmód feloldását eredményezi, a specifikus nemzeti identitást veszélyezteti. A zsidó a mindenféle külső, káros befolyás legfőbb ügynöke.

Van még egy körülmény, amely bizonyos vonatkozásban súlyosbítja az antiszemita szindrómát: a román kultúra számos kiemelkedő személyisége a két világháború között (és azelőtt nemkevésbé) beépült a gondolkodás és állásfoglalás ilyen vonalába. A hírneves vallástörténész, Mircea Eliade, a francia nyelven írott esszéivel világhírre szert tett Emil Cioran, a filozófus Constantin Noica, valamint Nae Ionescu, Nichifor Crainic és többen mások kétségtelenül kiiktathatatlanok a XX. század román kultúrtörténetéből. Ugyanolyan kétségtelen, tényszerűen dokumentálható azonban, hogy mindannyian – ha nem is egyenlő mértékben – nyilvánosan és ismételten a vasgárda mellett foglaltak állást, annak világnézetét helyeselték és politikai ténykedését támogatták; a későbbiekben sem határolták el magukat ilyen nézeteiktől, amikor már nem hirdették hangos szóval ezeket. És a vasgárdista fogantatású antiszemitizmus valamennyiüknél természetszerűen egybefonódott a nyugat- és modernitásellenességgel, a demokráciával szembeni averzióval, az etnokrácia, sőt a totalitarizmus expressis verbis helyeslésével. A személyük és életművük körüli vita rendkívül sokrétű, a részletekbe nem kívánok belebonyolódni. Tekintélyük a román kultúrában mindmáig szinte töretlen. A velük szembeni kritikai fellépés minden kísérlete – néhány ritka, ám annál tiszteletre méltóbb kivételtől eltekintve – a román nacionalizmus egységfrontjába ütközik. A mai antiszemita retorika az ilyen kísérleteket a román nemzet, a román kultúra fő értékei elleni támadásokként állítja be és minden esetben zsidóknak vagy zsidóbérenceknek tulajdonítja ezeket. Ilyen szellemi közegben pedig az antiszemitizmus eszmei gyökerei elleni küzdelem rendkívül nehéz¹ .

Irodalom

Benjamin, Lia (ed.) (1993): Evreii din România între 1940-1944. I. Legislatia antievreiasca (A romániai zsidók 1940-1944 között, I. A zsidóellenes törvényhozás), Editura Hasefer, Bukarest

Benjamin, Lia (2001): Prigoana si rezistenta în istoria evreilor din România 1940-1944 (Üldöztetés és ellenállás a romániai zsidók történetében), Editura Hasefer, Bukarest

Boia, Lucian (1997): Istorie si mit în constiinta româneasca (Történelem és mítosz a román tudatban), Humanitas, Bukarest (magyarul: Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion, Bukarest /Kolozsvár, 1999

Centrul de Sociologie Urbana si Regionala (1977): Sondajul national de opinie (Nemzeti közvéleménykutatás), 1997 december

Culic, I. – Horvath, I. – Lazar, M. – Magyari, N.L. (1998). Români si maghiari în tranzitia postcomunista. Imagini mentale si relatii interetnice în Transilvania (Románok és magyarok a posztkommunista átmenetben. Mentalitások és interetnikus kapcsolatok Erdélyben), CCRIT, Kolozsvár

Iancu, Victor (1996): Evreii din România (1866-1919) de la excludere la emancipare (A romániai zsidók /1866-1919/ a kizárástól az emancipációig), Editura Hasefer, Bukarest

Ioanid, Radu (1997): Evreii sub regimul Antonescu (A zsidók az Antonescu-rezsim alatt), Editura Hasefer, Bukarest

Kivu, Mircea (1994): O abordare empirica a relatiei dintre români si maghiari (A románok és magyarok közötti viszonyok empirikus megközelítése), in: Revista de cercetari sociale, 4. sz.

Goldhagen, Daniel Jonah (1996): Hitlers willige Vollstrecker. Ganz gewöhnliche Deutsche und der Holocaust, Siedler Verlab, Berlin (eredeti: Hitler's Willing Executioners, Vintage Books, New York, 1999).

Mihu, Achim (1995): Sociologia miscarii legionare (A vasgárdista mozgalom szociológiája), in: Weber, Eugen: Dreapta româneasca (A román jobboldal), Editura Dacia, Kolozsvár

Oisteanu, Andrei (1997): Mythos si Logos. Studii si eseuri de antropologie culturala (Mítosz és Logosz. Kultúrantropológiai tanulmányok és esszék), Nemira, Bukarest

Roth Endre (2000): Nacionalizmus vagy demokratizmus? Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely (román nyelvű kiadás: uo., 1999)

***

1 Az itt leírtakról bővebben, részletesebben a szerző bibliográfiában megadott kötetének (1999 és 2000) VII., VIII., IX. fejezetében olvashatni.