Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

A két könyv

Az 1990-es években az ún. washingtoni konszenzus doktrínája jelentette a világ gazdaságpolitikusai számára a legfőbb útmutatást. A tíz pontból álló receptcsomagot eredetileg John Williamson fogalmazta meg, bár valójában a "konszenzus" egy szélesebb csoport együttes elemzésének konklúziója volt, és a későbbiekben más, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) körül sürgölődő közgazdászok is ennek népszerűsítőivé váltak. Ilyennek tekinthető Rudiger (gyakran használt szerzői nevén Rudi) Dornbusch, aki a cambridge-i (Massachusetts, USA) MIT professzora volt 2002 nyarán bekövetkezett haláláig, és a megelőző évtizedben a vezető üzleti és közgazdasági lapok (Business Week, Financial Times, Wall Street Journal) számára is írt hosszabb-rövidebb elemzéseket. Ezeket adták ki összegyűjtve 2002-ben, nyolc témakörbe rendezve.

Ugyanekkor jelent meg egy másik tekintélyes közgazdász könyve a kilencvenes évek világgazdasági folyamatairól. Joseph Stiglitz, a 2001-es év közgazdasági Nobel-díjának kitüntetettje jelentetett meg új könyvet, amelynek beharangozása már majdnem egy évvel korábban megkezdődött. A könyv címében jelzett témája a globalizáció, és az azt övező elégedetlenség. Stiglitz magát is az elégedetlenek közé sorolja, ami furcsának hat, ha ismerjük előéletét: a Stanford Egyetem professzoraként lett Clinton elnök közgazdasági tanácsadója, majd a Világbank alelnökeként és vezető közgazdászaként dolgozott. Visszavonulása óta a New York-i Columbia Egyetemen tanít – ott érte a Nobel-díj híre is.

A két könyv összevetése alkalmat ad arra, hogy az ún. globalizáció korszakát eltérő (apologetikus és kritikus) nézőpontokból megvizsgáljuk. A szakértői vélemények ugyanis megoszlanak arról, hogy a piacok nemzetköziesedése és a nemzetgazdaságok liberalizációja a pénzügypolitikai szigorral kombinálva – amit így együtt a washingtoni konszenzus szorgalmazott – jobb, élhetőbb gazdasági rendet eredményezett-e. Különösen éles viták zajlanak az átalakulást vezénylő intézmények, az IMF és a Világbank működéséről. A két washingtoni intézmény között kb. 1995 óta észrevehető nézetkülönbségek is kialakultak, ennek vizsgálata előtt azonban tekintsük át a két közgazdász alapkoncepcióját.

A két koncepció

Dornbusch filozófiáját dióhéjba sűríti a könyv alcíme, amely szerint a prosperitás kulcsa nem más, mint a szabad piac, a jó pénz és egy kis szerencse. Mindhárom kulcs magyarázatot kíván külön-külön is, és különösképpen érdekes az őket összefűző logika mibenléte.

A szabadpiaci közgazdaságtant Dornbusch egy 1995-ös írásban fél évszázadnyi kudarcos etatizmus ellenszereként mutatja be. Mint tudjuk, ez visszatérést, restaurációt jelent, hiszen az állami szerepvállalás korszakát megelőző rendszer volt a szabadpiaci (vagy más néven szabadversenyes) kapitalizmus, és ennek válságát kezelendő születtek meg az állami beavatkozás komplex formái, többnyire John Maynard Keynes útmutatásai alapján. A piac nemcsak az áruk (és szolgáltatások) piacát jelenti, hanem a pénz- és tőkepiacok kialakítását, sőt felértékelését is. "A tőkepiac fontos felügyelő funkciót kínál a rossz gazdaságpolitika kísértésével szemben" – írja Dornbusch (83. o.). A "rossz" gazdaságpolitika lényegében a keynesiánus szinonimája; ide tartozik minden, ami a foglalkoztatásra vagy különféle életszínvonal-mutatókra való tekintettel megkérdőjelezi a szabad piac vagy a jó pénz szükségességét.

A jó pénz definíciója rögtön fordítási problémát okoz. Ezt ugyanis a kortárs amerikai zsargon a sound szóval jelöli, ami nem szó szerint jelent jót, viszont különböző jelentései alapján mégsincs más választásunk. A sound mint jelző az angolban jelenti azt, hogy ép és egészséges (akár gyümölcs, akár fog), de jelenti azt is, hogy megbízható, logikus, tárgyilagos (például egy érvelés vagy tanács). Sound lehet, aki rátermett és óvatos (pl. egy teniszjátékos), más esetekben pedig a szó azt jelenti, hogy alapos vagy mély (pl. ha valaki mély alvó, vagy valaki kap egy alapos verést). A jó pénz Dornbusch számára nem az, amelynek aranyfedezete van, és nem is az, amelynek mozgását valamiféle nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció tartja mederben. Efféle állami kötelezettségvállalások tőle idegenek (l. 122. o.). Amiben megbízik, az a független (tehát politikai irányítástól vagy befolyásolástól mentes) jegybank – ez képes garantálni a pénz értékállóságát, vagyis az inflációmentes gazdaságot.

Mihez kell ezek után "egy kis szerencse"? Dornbusch nem állítja, hogy könnyű az átmenet a szabad piachoz és a jó pénzhez – a siker egyik feltétele számára a munkaerő-piacok rugalmassá tétele (ellenkező esetben az átalakítás csak tömeges munkanélküliséghez vezet, l. 58. o.). A kis szerencse tehát ahhoz kell, hogy adott esetben mindezt el lehessen fogadtatni a társadalommal, meg lehessen fékezni a munkavállalók törekvéseit és elégedetlenségét. "A jóléti állam felszámolása az a terület, ahol a változások során a legtöbb politikai következménnyel kell számolni. Ezt a harcot, úgymond, utcáról utcára vívják. Ösztönzést meríthetünk abból, hogy Clinton megszüntette a hosszú távú segélyeket, vagy abból, hogy Tony Blair megüzente az európai szocialistáknak: változzatok meg, vagy a napjaitok meg vannak számlálva" (33. o.) – olvashatjuk az elhunyt professzor írásában.

Dornbusch-sal szemben Stiglitz a keynesi koncepciót követi: számára fontosabb a stabil gazdasági teljesítmény, a foglalkoztatás, az életszínvonal és a politikai demokrácia, mint a szabad piac vagy a jó pénz. Bizonyos feltételek mellett persze igaznak tartja, hogy az utóbbi kettő az előbbiek feltétele, de ha netán a két tényezőcsoport között konfliktus alakul ki, akkor az előbbieknek kell elsőbbséget adni az utóbbiak rovására. Nos, Stiglitz szerint az elmúlt húsz évben, de főként a XX. század utolsó évtizedében a világ visszatért a Keynes előtti ortodoxiához, és a szabad piacok s a jó pénz mindenáron történő erőltetése komoly gazdasági, szociális és politikai károkkal járt. Új könyvében ezért elsősorban és alapvetően a Valutaalapot bírálja; ezt az intézményt tekinti a neoliberális globalizáció fő aktorának.

Stiglitz a globalizációt mint a világgazdaság fokozódó integrációját önmagában nem veti el, de keményen bírálja azt az irányt, amely felé a nemzetközi gazdasági folyamatokat meghatározó erők az eseményeket terelték az elmúlt két évtizedben. Ennek az iránynak a filozófiáját az úgynevezett "washingtoni konszenzus" foglalta össze valamikor 1989-ben, és aztán ebből – ennek merev és a helyi viszonyokat tekintetbe nem vevő alkalmazásából – származtak a bajok a 90-es években. Ezek közül is főleg azokkal az esetekkel foglalkozik a szerző, amelyekkel a maga világbanki tevékenysége során az évtized második felében találkozott. Röviden, és talán nem túlozva úgy foglalhatjuk össze mondanivalóját: az IMF gyakorlatilag mindent elrontott, ami a keze ügyébe került. Vonatkozik ez a kelet-ázsiai válságokra, Oroszország átalakulására és pénzügyi összeomlására, de Argentínára és más hasonló esetekre is. A bajok fő forrása a monetarista dogmákhoz való ragaszkodás, az intézmények közgazdasági jelentőségének figyelmen kívül hagyása, illetőleg az IMF vezető köreit átlengő politikai manipuláció, amely annak ellenére érvényesült, hogy a Valutaalap elvileg a legjobb egyetemek legjobb diákjai közül válogatja szakembereit (bár Stiglitz ezt is kétségbe vonja másutt).

Stiglitz nem a hivatali korszakának lezárulása után kezdett el másképp gondolkodni. James Wolfensohn elnökkel együtt úgy látott hozzá a világbanki munkához 1997-ben, hogy az érdemi változások szükségességében mindketten egyetértettek. Wolfensohn a politikai és társadalmi kapcsolatok megújítását menedzselte, Stiglitz a gazdaságpolitikai tartalomét. Ennek filozófiáját foglalta össze 1998-ban az ún. poszt-washingtoni konszenzus koncepciójában (erről közölt rövidített ismertetőt az Eszmélet 51. száma, ford. Morva Tamás). Könyvében azt mutatja be, hogy az elmúlt évtized nagy válságai a korábbi konszenzuson való túllépést, az új megoldások keresését igazolják.

Pénzügyi válságok

Stiglitz tehát két dolgot állít: 1./ a washingtoni konszenzust követve végrehajtott reformok a világgazdaságot (és főleg annak félperifériáját) válságokra hajlamosabbá és kevésbé fejlődőképessé tették, és 2./ amikor a pénzügyi válságok bekövetkeztek, az IMF elhibázott kezelési módokat kényszerített az érintett országokra, ami helyzetüket inkább súlyosbította. Mindezt azoknak az eseteknek a bemutatásán keresztül igazolja, amelyekkel világbanki alelnökként dolga volt.

Bizonyos értelemben Dornbusch sem idealizálja a világgazdaságot. Nem tagadja a válságok létét, inkább a szükségességüket és hasznosságukat bizonyítja, az osztrák Joseph Schumpeter egykori nézeteiből ("kreatív pusztítás") kiindulva. Tudatában van annak, hogy a mai világgazdaságban a válságok minden korábbinál nagyobb és gyorsabb megrázkódtatással járnak: "az Új Gazdaságban egy bárhol bekövetkező sokk mindenütt sokkot jelent. Jelentős áttételek megléte esetén még a kis sokk is nagy lesz, a nagy sokk pedig egy nukleáris pénzügyi robbanássá válik." (151. o.)

Dornbusch figyel azokra az elemzésekre, amelyek a világgazdaság kilengéseit bírálják, de igyekszik azokat banalizálni. Megtalálható könyvében az a recenzió, amelyet Soros György válságelemző könyvéről (magyarul: A globális kapitalizmus válsága) írt a kilencvenes évek végén. Dornbusch nem titkolja megvetését: szerinte Soros könyve egy nagy katyvasz, amelyből süt a tájékozatlanság és a közgazdasági elméletben való járatlanság, amire ráadásul a nagy tőzsdeguru és filantróp még büszke is. Elismeri azonban, hogy Soros lényegre tapintóan elemzi az 1998-as orosz válságot és annak eredetét: "az IMF-nek át kellett volna strukturálnia az orosz adósságot, ahelyett, hogy elhibázott kölcsönökkel finanszírozta a tőkemenekítést, túl későn döbbenve rá, hogy mindez az adósságok és a valuta egyidejű összeomlásához vezet" (349. o.).

Stiglitz korrekciós javaslatainak egyike a tőkeáramlás korlátozásának lehetővé tétele. Azt gondolhatnánk, hogy egy Dornbusch-féle doktríner elzárkózik ennek minden formájától. Meglepő módon nem ez a helyzet. Amit elutasít, az a tőkemozgás utólagos, ad hoc korlátozása, amely már egy válság bekövetkezte után próbál adminisztratív jellegű stabilizációt megvalósítani. Jobb stratégiának tartja a tőkebeáramlás korlátozását, amely – mint ahogy pl. Chile vagy Dél-Korea tette – kikényszeríti a befektetések hosszabb lejáratát és megadóztatja a rövid távú hitelfelvételt (83. o.).

Nyugat-Európa

Dornbusch személyes és szakmai okoknál fogva érdeklődik az európai, és azon belül főként a német gazdaságpolitika iránt. 1998-ban, amikor Helmut Kohl kormánya tizenhat év folyamatos kormányzás után megbukik a választásokon, Winston Churchillhez hasonlítható nagy politikusként ír a CDU vezéréről. Két fő alkotásának a német egyesítést és az Európai Unió megszervezését tekinti. Vele szemben áll Gerhard Schröder, aki "még mindig egy harmadik úttal flörtöl. Igen, létezik ilyen, de ez egy zsákutca" – mondja Dornbusch (342. o.). Szerinte Európának egy kiemelkedő vezetőre volna szüksége, aki a világgazdaság vezérlésében is aktívan részt tud venni – Schröder pedig erre a szerepre valószínűtlen jelölt. Még rosszabb véleménnyel van Oskar Lafontaine-ről, aki 1998-ban az SPD elnöke és az új kormány pénzügyminisztere lett. "őt nem érintette meg a szabadpiaci közgazdaságtan és a jó pénz bármilyen értelmezése, mintha az elmúlt húsz évet valami távoli gulágon töltötte volna. A puszta közgazdasági gondolkodás és stílus szempontjából Lafontaine azt jelenti Greenspan-nek és Rubinnak, amit Attila hun vezér jelentett a nyugati civilizációnak" (343. o.).

Mint tudjuk, Lafontaine hamar elvérzett a pragmatikus Schröderrel vívott belharcban. Dornbusch ezt előre nem tudhatta, de összefoglalta, mely pontokon támadhatja meg Lafontaine a kialakult európai gazdaságpolitikát. Lelassíthatja a munkaerő-piaci deregulációt, megtámadhatja a Waigel-féle stabilitási paktumot, az üzleti szféra kárára alakíthatja a költségvetési reformot, és az olcsó pénz nevében háborút indíthat az Európai Központi Bank (ECB) ellen. Ha ezeket a programpontokat nézzük, úgy tűnhet, Lafontaine nem tévedett, csak mintegy négy évvel megelőzte korát. Egy újabb recessziónak kellett eljönnie ahhoz, hogy mások is rájöjjenek: a stabilitási paktum nem tartható, és az ECB stratégiáján – ha lehet – módosítani kell. A valutaárfolyamok túlzott kilengéseit 2002 szeptemberében maga Paul Volcker, az Egyesült Államok központi jegybankjának egykori elnöke bírálta és próbált alternatív koncepciót felvázolni – Lafontaine-től ez négy évvel korábban elfogadhatatlan volt. (Más kérdés, hogy Dornbusch valószínűleg Volckertől sem fogadná el ezt a javaslatot.)

Stiglitz nem foglalkozik külön fejezetben az európai integrációval, de nem egy észrevételt tesz az Unióval kapcsolatban, és különösképpen a monetáris unió koncepcióját illetően. Úgy látja, hogy Európa rosszul döntött, amikor az újonnan felállított Európai Központi Bankot nem az amerikai Federal Reserve (a szövetségi jegybank), hanem a német Bundesbank mintájára hozta létre. Az utóbbi ugyanis kizárólag az infláció elleni küzdelmet tekintette célnak, míg a Fed egyenrangú feladatként kezeli a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás előmozdítását is. Nemcsak az intézményt tekinti elhibázottnak, de úgy látja, Wim Duisenberg elnök személy szerint is téves elképzelésekből vezeti le döntéseit; fontosabbak neki az eruóval kapcsolatos presztízsszempontok, mint az európai gazdaság fellendítése.

Kelet-Európa

Stiglitz nincs jó véleménnyel a magyar közgazdászokról sem. Ezt onnan tudhatjuk, hogy immár második könyvében idézi fel illusztrációként azt az esetet, amikor magyar közgazdászok vitatkoztak arról, hogy mennyi idő alatt kell végrehajtani a privatizációt. A gyors átmenet hívei így érveltek: nem lehet elhúzni a folyamatot, kb. öt év alatt le kell zajlania. A fokozatos átalakulás mellett érvelők keményen visszavágtak: nem szabad elkapkodni, kb. öt évre mindenképpen szükség van (l. 162. o.). Valójában tehát a vita a privatizáció módjáról, és nem a sebességéről folyt, csak a vitázó felek nem találták meg (egyik oldalon sem) a megfelelő megfogalmazást, érveket és kifejezési formákat.

Stiglitz leginkább azt kifogásolja az oroszországi (és tágabb értelemben a kelet-európai) privatizációban, hogy azt lóhalálában, a "minél gyorsabb, annál jobb" elve alapján hajtották végre. Ez pedig nem azt eredményezte, hogy a termelő vagyon hatékonyabban kezdett működni, hanem a korrupciót, a kormánykörökhöz közel állók gyarapodását segítette csak. Különösen rossznak tekinti azt a megoldást, amikor az állami cégek újonnan létesített magánbankoktól vettek fel hiteleket, s miután azokat nem tudták (valami rejtélyes oknál fogva) törleszteni, részvényeik a bank tulajdonába mentek át. Ezeket a korrupt privatizációs formákat csak azért nem nevezi Stiglitz vadnyugatiaknak, mert amikor az Egyesült Államok korai tőkései (az ún. rablóbárók) nagy vagyonaikra szert tettek, közben az amerikai gazdaság is gyarapodott. Az orosz nómenklatúra-burzsoázia megszületése ezzel ellentétben nem az ország virágzásával, hanem elszegényedésével esett egybe. Bár a magyar gazdaság hanyatlása a 90-es évek első felében nem volt az oroszhoz mérhető, elmondható, hogy a privatizáció folyamata nálunk is visszaélésekkel, utólag már nehezen feltárható csalásokkal volt megterhelve.

Becsületünkre legyen mondva, Stiglitz másutt is említi Magyarországot, és a fentinél pozitívabb kicsengéssel. A 151. oldalon Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia mellett Magyarország is szerepel abban a csoportban, amelynek GDP-je (bruttó hazai termék) az ezredfordulóra elérte a rendszerváltás előtti utolsó év szintjét. A 186. oldalon a cseh privatizációval összevetve a magyart minősíti eredményesebbnek: lehet, hogy a magyarok lassabban indítottak, de a cégeket valóban átalakították, és ma már nemzetközileg versenyképesek. Két oldallal később megtaláljuk a dicséret magyarázatát is: "Magyarország, Szlovénia és Lengyelország megmutatta, hogy a gradualista politikák kevesebb fájdalommal, nagyobb társadalmi és politikai stabilitással járnak rövid távon, hosszú távon pedig gyorsabb növekedéssel. A teknősbéka és a nyúl versenyéből ismét a teknősbéka került ki győztesen. A radikális reformerek – legyen szó éltanulókról, mint a Cseh Köztársaság, vagy kissé rendetlenebbekről, mint Oroszország – vesztettek."

Ami tehát az átalakulást illeti, Stiglitz a fokozatosság híve, és nézetét elsősorban nem is a kisebb kelet-közép-európai államok összevetésében, hanem Kína és Oroszország összehasonlításában látja igazoltnak. Az orosz kudarc pedig szorosan összefügg azzal, ahogyan az IMF más földrészeken is a helyi viszonyokra való tekintet nélkül, csakis a nyugati hitelezők érdekét szem előtt tartva osztogatta gazdaságpolitikai tanácsait. Ha pedig azokat önként nem fogadták el, gyakran megtalálta az eszközét annak, hogy a végrehajtást kikényszerítse. A könyvben nem egy példát találunk arra is, hogy az IMF-et esetleg visszautasító országok saját elgondolásaikat követve jobb eredményeket tudtak elérni.

Az idő próbája

Nagy kérdés, hogy a legutóbbi évek fejleményeit hogyan kommentálta volna Dornbusch. Kötetbe gyűjtött írásaiban ugyanis azt olvassuk, az etatista gazdaságokban (Franciaország, Olaszország, Japán) leleplezett nagyszabású korrupciós ügyek is amellett szólnak, hogy a prosperitás forrásának a versenyt, az önerőre támaszkodást és a profitot kell tartani (57. o.). Azután azonban, hogy 2001 őszétől fogva az Egyesült Államok jóval kevésbé etatista gazdaságában az előzőeket messze felülmúló korrupciós ügyek kerültek napvilágra, ez az érv nem igazán fenntartható. Hasonló kételyeket ébreszt bennünk, hogy Dornbusch számára – hiszen írásai 2001 előtt keletkeztek – a gazdaságpolitika egyik mintaországának Argentína számít. Mindez arra utal, hogy a szerző a "nyugtával dicsérd a napot" elvet nem követi, holott a nevezett esetek némelyikében mindenképpen számítani lehetett már arra, hogy a helyzet (a rendszer) ellentmondásokkal terhelt és legalábbis rendellenességeket produkálhat. Sok kérdésben persze helytálló előrejelzést adott, így például 1999-ben azt írta, hogy a világ két ok miatt számíthat gazdasági megrázkódtatásra: az egyik az amerikai részvények, a másik a japán kötvények túlértékeltsége – ez végül is nagyrészt beigazolódott, noha a Bush-recesszióban ennél mélyebb okok is megmutatkoztak.

Stiglitz könyvét nehezebb a valóságon tesztelni, hiszen ő éppen az uralkodó irányzatoknak próbál alternatívát állítani. Ebből a szempontból összehasonlíthatjuk könyvét Keynes 1919-ben írott művével, amelynek címe: A békeszerződés gazdasági következményei (két kiadást ért meg Magyarországon az 1990-es években). Szintén tudományos memoár, bár kétségtelen, hogy tudományos értéke és világtörténelmi jelentősége egy klasszissal a Stiglitz-könyv fölött áll. Mindkettő a szakmai ortodoxiával való szakítás dokumentuma, Kasszandra-jóslatokra kifuttatva (mint tudjuk, Keynes esetében ez beigazolódott). Mindkettő tartalmazza a progresszív alternatíva vázlatát. Különbség, hogy Keynes 36 évesen írta könyvét, Stiglitz viszont 60 éves korában. Keynes ezután látott hozzá az alternatív elmélet kidolgozásához, Stiglitz elméleti munkássága viszont többé-kevésbé lezártnak tekinthető. Mindkét közgazdász esetében az intuíció és a tapasztalat összekapcsolódása tette lehetővé, hogy a korábbi domináns nézetekkel, és saját korábbi nézeteikkel is szakítsanak.

Sokan úgy tekintik az IMF és a Világbank körüli konfliktusokat, mintha azok a legutóbbi évek nagy demonstrációival kezdődtek volna (Seattle stb.), és csak ezeket követte volna a tudományos szintű bírálat (emiatt tekinthetnénk úttörő jelentőségűnek Stiglitz új könyvét). Valójában a sorrend ennek fordítottja. Az IMF és a Világbank válságmenedzselő tevékenységét a kezdetektől fogva (vagyis kb. 1982-től) igen komoly szakmai vita kísérte, olyan kritikusokkal, mint Carlos Diaz-Alejandro vagy Frances Stewart, John Weeks és Lance Taylor, majd Jan Kregel és még sokan mások. Tudományos szempontból Stiglitz könyve nem sok újdonságot tartalmaz, inkább összegez és aktualizál. Jelentősége legfőképpen abban áll, hogy a bennfentes információival és közvetlenségével hitelesíti a két washingtoni intézménnyel összefüggő bírálatok nagy részét.

A civil szervezetek tömeges demonstrációi – időrend és tartalom szempontjából – a tudományos kritikát követve fejlődtek ki. Politikailag akkor váltak számottevővé, amikor 1999-ben összekapcsolódott az IMF-fel és a WTO-val szembeni elégedetlenség, és a neoliberális globalizáció legnagyobb haszonélvezőjének tekintett Egyesült Államokban robbant ki utcai megmozdulásokban. Ez utóbbi körülmény azonban nem változtat azon, hogy itt egy legalább húsz éves problémával állunk szemben. Ha lenne "bűnlajstroma" az IMF-nek, akkor az nemcsak a kilencvenes évekre (és annak Stiglitz által elemzett második felére) koncentrálna, hanem a "fejlődő világ" két évtizedes pénzügyi válságára, vagy még hosszabb időszakra (lásd például az Ötven év elég volt című kampányt). A nyolcvanas években az volt a fő probléma, hogy az IMF-terápiák túl nagy költségek árán vezethettek csak stabilizációhoz. A kilencvenes években már a stabilitás megvalósulása is kérdésessé vált.

Bírálata miatt Stiglitz-et ma már elsőszámú közellenségnek tekintik az IMF köreiben, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Magyarországon sem népszerű. A vezető sajtótermékek megfelelő rovataiban az ügyeletes szellemóriások mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észrevenni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézetei érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt. Az új Stiglitz-könyv mégis megkerülhetetlennek látszik: vitát kezdeményezett róla az Élet és Irodalom, és kiadásának előkészületei megkezdődtek a Napvilág Kiadónál. Dornbusch a nyolcvanas-kilencvenes évtized nagy teoretikusa volt – kérdés, hogy tíz-húsz év elteltével hányan emlékeznek majd még rá.

***

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

Andor László

A globalizált gazdaság és a társadalmi igazságosság közti egyre mélyebb szakadék miatt a kirekesztés napjaink kulcskérdésévé vált. A téma egyik legnépszerűbb brit kommentátora vázolja fel a világhelyzet összefüggéseit és a tennivalókat.

George Bernard Shaw, a Fabianus Társaság egy korai tagja mondta azt, hogy az embertelenség lényegét nem az embertársaink iránti gyűlölet, hanem az érdektelenség jelenti. E szavak mögött fellelhető napjaink legfőbb problémája: a kirekesztés. Vannak döntések, amelyeket meg kell hoznunk, ha meg akarjuk oldani ezt a problémát. Új világrendre van szükségünk, egy olyan rendre, amely a társadalmi igazságosság, egyenlőség és befogadás alapvető elveire épül.

Miért éppen a kirekesztést tartjuk kulcskérdésnek? Mert egyre mélyebb a szakadék egyrészt a globális gazdaság, másrészt a társadalmi igazságosság között. A huszonegyedik század egyre inkább a gazdagok és szegények, a gettók és a mellettük elzárt közösségek, a rendkívüli szegénység és a hihetetlen gazdagság világa lesz. Olyan világ ez, amelyben Michael Eisner, a Disney elnöke évi 576 millió dollárt keres – ugyanannyit, mint a Seychelles szigetek teljes GDP-je. Ebben a világban néhányan olyan jogokat élveznek, amelyek másoknak soha nem adatnak meg; ahol bizonyos emberek beleszólhatnak az események folyásába, de nagyon sokaknak egyáltalán nincs erre lehetőségük. Ezt a szélsőséges világot mindinkább három fajta kirekesztéssel jellemezhetjük: a politikai, a gazdasági és a társadalmi kirekesztéssel.

Politikai kirekesztésről beszélünk, ha a nagytőke és a politika összefog, hogy eltiporja az állampolgárok jogait. Bush elnök környezetvédelmi politikája például egyértelműen inkább azon amerikai energiavállalatok érdekeit tartja szem előtt, amelyek támogatták az elnök kampányát, mintsem hogy az átlagember érdekeit szolgálja. A mára már hitelét vesztett Enron energiavállalat volt elnöke, Kenneth Lay még egy szűk listát is összeállított azok nevével, akik elfoglalhatnák az amerikai energiapiacokat szabályozó bizottság megüresedett republikánus helyeit.

Egy másik példa a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation /WTO/), amelyet a szabad kereskedelem védelmében hoztak létre, és amely újra és újra beavatkozott és megakadályozta, hogy a kormányok bojkottot vagy vámokat alkalmazzanak olyan cégekkel szemben, amelyek szerintük nem etikusan vagy környezeti szempontból problémásan viselkedtek. Amikor például az Európai Unió megpróbálta betiltani a marhahúsból származó szintetikus hormonokat azon erős gyanú alapján, hogy (többek között) rákot okozhatnak, megakadályozta ebben egy olyan WTO szabályozás, amely a Monsanto, az amerikai Marhatenyésztők Országos Szövetsége, az amerikai Tejtermék Exportőrök Tanácsa és a Tejtermelők Országos Szövetsége érdekeit tartotta szem előtt.

Ez azt jelenti, hogy a kormányok már nem védik a közösségi érdekeket, hanem beágyazódtak a speciális kormányzati érdekekbe.

Másodsorban ott a gazdasági kirekesztés. A világ majdnem összes fejlődő országában a napi egy dollárnál kevesebből élők száma az utóbbi húsz évben nemhogy csökkent volna, hanem emelkedett. A világjövedelem disztribúciójának nyolc fokmérőjéből hét növekvő egyenlőtlenséget mutat az utóbbi két évtizedet tekintve. A világjövedelem négyötöde a világ népességének egyötödénél összpontosul. A legkevésbé fejlett országok (amelyek régóta adósságvisszafizetési problémákkal küszködnek) számára nyújtott külföldi segélyek mértéke zuhanóban van. A rediszribúciót lebontani igyekvő, liberalizált piacot hirdető politikák egész társadalmi csoportokat elsüllyesztenek, főleg a sebezhetőeket és a szegény rétegeket. James Wolfensohnt, a Világbank elnökét idézve "a globalizáció nem működik az emberek szinjén". Akkor milyen szinten működik?

Harmadsorban beszélhetünk társadalmi kirekesztésről: olyan világ, amelyben magát a társadalom természetét is egyre inkább a nagyvállalatok és piaci követelmények formálják és határozzák meg. Akár délen történik az, hogy mondjuk a nagy bányavállalatok kiszorítják a helybéli közösségeket, akár a brazil dohánymunkásokról van szó, akiket betiltott rovarirtószerekkel fertőznek, egyik csoportnak sincs lehetősége kártérítést, vagy akár a munkafeltételek javítását követelni.

Az oktatást és a tudományos kutatást még a fejlett világban is egyre növekvő mértékben a magánszektor szolgáltatja. A Channel One hálózat 12 ezer amerikai iskolát támogat anyagilag és lát el cserébe azért, hogy reklámjait közvetlenül az osztálytermekbe sugározhassa. A tudományos kutatást mindinkább magánvállalatok támogatják. Kiderült, hogy Amerikában a szacharin elsőrendű kutatóját – eredményei nagyban megalapozták az amerikai kormány döntését a szacharin törléséről a rákot okozó vegyi anyagok listájáról – részben a Sweet and Low szacharin termékek gyártói támogatták. Mike Cameront, egy 19 éves diákot, aki a Georgia állambeli Evansi GreenBriar gimnázium hivatalos Coca-Cola napján Pepsi logójú pólóban jelent meg, azonnal menesztették. És a nottinghami Egyetem Vállalati Szociális Felelősség Központját a British American Tobacco finanszírozza.

A kirekesztés ügye ezreket egyesített, akik Seattle-ben, Nizzában, Washingtonban, Prágában, Göteborgban és Genovában tüntettek, köztük egy 91 éves nő is, aki a nagytőke pénzügyi műveletei ellen tüntetve átgyalogolta az Egyesült Államokat; és Ted Turner, a CNN alapítója, aki így nyilatkozott nekem: "Imádom a tüntetést – menjünk". A kirekesztés miatt érzett aggodalom vette rá Mary-t, a Manchesteri Egyetem titkárnőjét, hogy részt vegyen a prágai tüntetésen, mert ahogy ő fogalmaz, "valahogy ki akarta fejezni a környezet, a gyermekmunka és hasonló dolgok iránt érzett törődését". A kirekesztés egyesíti José Bovét, a francia gazdát, aki szétvert egy MacDonald's építkezést – s a tárgyalásakor 40 ezer ember gyülekezett az épület előtt – Joseph Stiglitz-cel, a korábbi Világbank-elnökkel, aki azért mondott le, mert arra a véleményre jutott, hogy a szervezet hivatalos politikája nemhogy javított volna de súlyosbított a szegénységen. Néhány hónappal ezelőtt Joseph Stiglitz megkapta a közgazdasági Nobel-díjat.

A kirekesztésről folytatott párbeszédet elsőrendű célunknak kell tekintenünk, nem valami hosszútávú célnak. Ez a terv azonnali fellépést követel. Tisztában kell lennünk vele, nem az abszolút erőforrások szűkössége gátolta meg eddig, hogy beszéljünk erről a problémáról: a morális imperatívusz, a felelősség és a politikai akarat volt az. Ha azt akarjuk, hogy a globalizáció mindanyiunk számára működjön, ha sikeresen akarjuk kezelni a kirekesztés ügyét, akkor egy új napirendet kell felkarolnunk. A korábbi napirend sikertelen.

De a realitást tudomásul kell vennünk, mielőtt továbbléphetnénk. Az új napirend, legalábbis most, az Egyesült Államok nélkül kell győzedelmeskedjen. Mert a világ legnagyobb ipari játékosa egyáltalán nem hajlandó résztvenni ebben a vitában.

A kirekesztés problémáját magában az Egyesült Államokban is elhanyagolják. Amerika ma a legegyenlőtlenebb ország a fejlett világban. 45 millió amerikai él egészségügyi biztosítás nélkül. És a legalsó rétegek bérei olyannyira alacsonyak, hogy az ország alacsony munkanélküliségi rátája ellenére munkások milliói és minden ötödik amerikai gyerek ma szegénységben él. Bush elnöksége alatt ez valójában csak súlyosbodott. A konzervativizmus olyan fajtájának születését kísérhettük figyelemmel, amely messze nem bizonyult "megértőnek" s azon politikák kiterjesztésének lehettünk tanúi, amelyek a vállalati Amerika érdekeit helyezik előtérbe: az 1,35 trillió dollárnyi adócsökkentés, ami a gazdagoknak és a nagytőkének kezdvez a szegények kárára; a környezetvédelmi szabályozások fokozatos csökkentése; a Nemzeti Sarki Állatvilág Óvóhelyének (Arctic National Wildlife Refuge) kutatási célra javasolt megnyitása; az üzleti tevékenységek deregulációja, különösképp az olajipart illetően, és így tovább.

Ráadásul Bush elnöksége alatt a kirekesztés bármely aspektusát érintő bármiféle nemzetközi együttműködés vagy multilaterális erőfeszítés hiábavaló. Amióta elnöki hivatalba lépett, Bush visszaminősítette vagy felszabdalta a humanitárius beavatkozásokat, kilépett az éghajlatváltozást érintő kyotói protokollból, nem volt hajlandó aláírni azt a szerződéstervezetet, amely az 1972-es Biológiai Fegyverek Konvenciójában foglaltakat újította volna fel, elutasította a Kézi Lőfegyverek Megállapodásának ratifikálását az amerikai fegyvergyártók érdekei miatt, és röviden elutasította a Nagy-Britannia által a világnak javasolt Marshall Tervet.

Amerika kitart unilateralizmusa mellett, még a World Trade Centert ért támadás után is, és eltökélten védi a vállalati Amerika érdekeit. Tom DeLay, a képviselőházi republikánusok vezetője például – ideológiai megfontolásból – azt nyilatkozta szeptember 11-e után a légitársasági lobbistáknak, hogy támogatniuk kell a republikánus álláspontot, miszerint a reptéri biztonságot nem kell federalizálni ideológiai alapokon. Ez bennünket jelképez Nagy-Britanniában, akik szükségesnek tartják az új világrendet. Nemzetként együttműködünk-e európai szomszédainkkal és másokkal, akik hasonlóan vélekednek (Brazília, Dél-Afrika, Chile) egy többoldalú napirend kidolgozása érdekében, amely a kirekesztés, az igazságtalanság és a környezeti pusztulás kérdéseivel foglalkozik és a közállam fogalmának védelmét célozza? Vagy módosítjuk törekvéseinket és csökkentjük tevékenységünket csak azért, hogy Bush elnökkel "fej fej mellett" haladjunk?

A mai amerikai politikai formációnak, a kirekesztés politikájának való behódolás morálisan rossz döntés lenne. Emellett a brit kormány szeptember 11. utáni Janus-arcú politikája, amely egyrészt síkra száll az Egyesült Államok mellett, másrészt síkra száll a multilateralizmus, a társadalmi igazságosság és a kozmopolitanizmus elve mellett, nem tartható fenn.

Nekünk Nagy-Britanniában igazi lehetőségünk van most, a kormányfő jelenlegi globális államfői helyzetéből adódóan, hogy irányítsuk az új világrend megvalósítását. Újra meghatározhatnánk a játékszabályokat, még ha Amerika nem is csatlakozik, abban a reményben, hogy utólag nem lesz más lehetősége, mint hogy ezt tegye. Mindannyiunk érdekében remélem, hogy megragadjuk ezt a lehetőséget.

De ha ki akarjuk alakítani az új világrendet, amely igazságos, elvi alapon álló és méltányos lesz, egy olyan rendet, amely helyrehozná a rendszer globális egyenlőtlenségeit, hogy a legjobban szolgálja a globális érdekeket, át kell lépnünk a politikusok által kedvelt retorikából egy olyan valóságba, ahol tettek születnek. Elfogadhatatlan, hogy három hónappal a kormányfő munkáspárti konferencián elmondott beszéde után, melyben Afrikáról mint "a világ lelkiismeretén lévő sebhelyről" nyilatkozott és azt mondta, hogy biztosítani kell "az igazságot és a jólétet a szegények és a kisemmizettek számára", a kormány 40 millió font értékű katonai légiközlekedés-ellenőrző berendezések értékesítését hagyta jóvá Tanzánia számára, amely pénz ily módon elköltve visszahúzza az országot az adósságba, miközben ugyanezt az összeget az égető szűkösségben lévő egészségügyre és oktatásra lehett volna költeni. A szavak feddhetetlenségét a tettek feddhetetlenségével kellene kiegészíteni. A különleges érdekeket nem kellene előnyben részesíteni.

De hogy lehet úgy átformálni a globalizációt, hogy mindannyiunk érdekében működjön? Hogyan kellene kinéznie az új napirendnek? Négy lényeges elv szolgál alapul ehhez: a befogadás, a társadalmi és a gazdasági összekapcsolása újra, a globalizáció és egy kézenfekvő redisztribúciós rendszer összekapcsolása, és az eltökéltség amellett, hogy az igazságszolgáltatást mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni.

Négy lépést azonnal meg kellene tenni. Először is, létre kell hoznunk egy független nemzetközi bizottságot, amely a gazdasági globalizáció hatását vizsgálná az emberi fejlődésre, a társadalmi tőkére és különösképp a szegényekre nézve.

A bizottság átlátható és nyitott lenne, északi és déli képviselők egyaránt tagjai lennének csakúgy, mint gazdagok és szegények, kudarcot vallott és sikeres közösségek tagjai, a civil szférát képviselők és köztisztséget vállalók.

Olyan kérdésekkel foglalkozna, mint például: a gazdasági növekedés környezetre gyakorolt hatásának költségei, milyen árat fizetünk azért, hogy megengedjük a nagytőkének a levegőnk és táplálékunk minőségének befolyásolását; a szabadkereskedelmi rezsim és a strukturális igazodási politikák hatása a fejlődésre illetve a társadalom peremére szorítottakra és a leginkább rászorultakra.

A gazdasági globalizáció kritikája, amely az utcáról és az aktivista közösségek részéről fogalmazódott meg Seattle óta, az utóbbi 27 hónapban ilyen kérdéseket vet föl, és többé már nem lehet ezeket elutasítani vagy figyelmen kívül hagyni.

Másodszor: egy Szociális Világszervezetet (World Social Organisation) kell létrehoznunk. Ez a szervezet a WTO dominanciájának ellensúlyozása érdekében működne s olyan szabályokat és előírásokat állapítana meg, amelyek újraformálnák a piaci mechanizmusokat az emberi jogok, a munkaszabványok és a környezet hosszútávú védelmének érdekében.

Még Renato Ruggiero, a WTO korábbi vezérigazgatója is egy Környezetvédelmi Világszervezet (World Environment Organisation) létrehozását sürgette, amely párhuzamosan működne a WTO mellett. Lionel Jospin szerint "a globalizációra adandó válaszként több világméretű szabályozásra van szükség". És Guy Verhofstadt az EU elnökeként, globálisan kötelező megállapodásokat sürgetett az etikai ügyek kezelése érdekében.

Valósággá kell tennünk ezeket a törvényeket és szabályozásokat. A Szociális Világszervezet a munka, a szociális, a környezetvédelmi, a jóléti és az emberjogi törvénykönyveket kapcsolná össze. És a WTO-hoz hasonlóan éles fogakkal, valamint ugyanolyan hatékony végrehajtóerővel rendelkezne.

S ha a WTO és a Szociális Világszervezet összeomlana, ami kétségkívül megtörténhet, akkor mindkettőt egy új döntési mechanizmusnak kellene alávetnünk, amely összekapcsolná a különböző érdekeket a közjó lehető leghatékonyabb szolgálata érdekében.

De az Északnak vigyáznia kell, nehogy protekcionizmusként használja fel ezt az új szervezetet. A fejlett világnak támogatnia kell a fejlődő országokat, hogy állni tudják a jobb globális színvonal költségeit. Ebben a szellemben az Új Afrika Kezdeményezés elvben jól példázza ezt a fajta hozzáállást. Ennek keretén belül az afrikai kormányok kötelezettséget vállalnak a jobb kormányzati rendszerek kialakítására és az emberi jogok védelmére, a kereskedelmi korlátok eltörléséért és célzottabb északi támogatásokért cserében. De sokkal messzebb kell mennünk.

És ebből következik a harmadik pont. A társadalmi szférát a gazdaságival újra összekötni. Ez a folyamat szükséges, bár soha nem lesz elégséges. Még mindig meg kell oldanunk a leginkább kirekesztettek és peremre szorítottak helyzetének javítását. A legkevesebb, amit tehetünk az, hogy elengedjük az adósságokat és visszafordítjuk a tőkekiáramlást délről észak felé. Jelentősen meg kell emelnünk a külföldi segélyek mértékét, ami 1990 óta 45 százalékkal esett vissza reálértékben a legelmaradottabb országokat tekintve, és újra kell gondolnunk a folyósítás módját is. El kell törölnünk az összes kereskedelmi korlátozást a fejlődő országok felől érkező mezőgazdasági és textilipari termékekkel szemben – a fejlődő országok naponta majnem 2 milliárd dollárnyit vesztenek a méltánytalan kereskedelmi szabályozások miatt. őszintén szólva a WTO dohai értekezletén vállalt elkötelezettség a mezőgazdasági támogatások kérdéséről való tárgyalások megkezdése mellett nem elégséges.

De ezen felül az új célok eléréséhez új pénzre van szükségünk. A világnak új, globális adóhatóságra van szüksége, az ENSZ rendszeréhez kapcsolódva. A hatóság közvetett adókat vethetne ki, például a szennyezésre és az energiafelhasználásra, amit aztán környezetvédelemre lehetne fordítani. Közvetlen adókat lehetne kiróni a multinacionális vállalatokra a globális környezeti, munka- és emberjogi normák fejlesztésének támogatására.

Negyedsorban és végül, olyan mechanizmusokra van szükségünk, amelyek az emberek segítségére vannak az igazságtalanság elleni küzdelmükben, az intézmények szélesebb politikai újraépítésének részeként. Minden egyes emberre, akárhol él is, ki kell terjeszteni azokat a jogokat, amelyeket mi Északon természetesnek veszünk. A munkásoknak és a közösségeknek mindenhol meg kell legyen a lehetőségük, hogy védjék alapvető jogaikat, mint amilyen a munkahelyi minimális egészségügyi és biztonsági színvonal, a minimálbér, a megfelelő kompenzációhoz való jog kisajátítás esetén. A multinacionális vállalatoknak nem szabad megengedni, hogy csorbítsák ezeket a jogokat.

Egy olyan világban, ahol az emberek számára az igazságosság nem hozzáférhető, az elégedetlenség tovább burjánzik. Biztosítanunk kell, hogy a vállalati igazságtalanságok elkövetőit felelősségre vonják, bárhol is vannak, és hogy áldozataik kárpótlást kapnak, akárkik is ők.

Hosszú távon ez a vállalatok helyi és nemzetközi szabályozásának erősítéséről szól, és a Világszociális Szervezet fontos szerepet kap majd ebben. Rövid távon két világos kezdeményezés indítható el.

Először is, az északi kormányoknak törvényhozó reformokhoz kell folyamodniuk, melyek biztosítják majd, hogy az anyavállalatokat felelősségre lehessen vonni a leányvállalataik tetteiért, bármelyik országban működnek is. Másodsorban, a világ bármely táján élő munkások és közösségek számára hozzáférhetővé kell tenni a jogsegélyt.

Ez a négy lépés csak a kezdete a globalizációt újraformálni próbáló napirendnek, egy új világrend kezdete. Nem csak ezt a négy lépést tehetjük meg, de ezek által hozzákezdhetünk a globális gazdaság és a társadalmi igazságosság újraegyesítéséhez.

Létezhet egy jobb világ. A nagyobb egyenlőség, igazságosság és a valódi demokrácia világa. Nincs más lehetőségünk, mint hogy megpróbáljuk biztosítani ezt. Mert biztos, hogy ez a megosztott, igazságtalansággal, egyenlőtlenséggel és erőaszimmetriával teli világ tarthatatlan. A szeptember 11-ei események világosan megmutatták, hogy nem élünk és nem is élhetünk elzártságban. Kérlelhetetlenül össze vagyunk kötve, globális állampolgárokként állunk egymás mellett. Egész embercsoportok kirekesztését megengedni veszedelmes. Nem lehet, hogy csupán a terrorizmus és a kereskedelem olyan kérdés, amelyben a világ egyetért. Globális koalíciót kell létesítenünk, hogy a kirekesztés problémájával is foglalkozzunk.

***

A cikk a 2002 februárjában a London School of Economics-on a Fabiánus Társaság által megrendezett "A New Order?" című Újévi Konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.

(Fordította Farkas Gabriella)

Egyes elemzők a civil társadalomban a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. Ezzel szemben a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere.

Bevezetés: a civil társadalom elméleti megközelítése

A társadalmi politikai elméletben a nyolcvanas évektől reneszánszát éli a civil társadalom koncepciója. A legkülönfélébb álláspontokat képviselő elemzők próbálják az állami és a magánszféra közötti teret újra életre kelteni, ezzel a demokrácia új formáinak utat nyitni, hogy társadalmunk sokfélesége otthonra leljen.¹ A civil társadalom fejlődésének érdekében ezen elméleti szakemberek közül sokan szeretnének egy sor olyan tevékenységet legitimálni, amelyek eredendő funkciója nem a jövedelemszerzés, hanem például a közösség javára végzett tevékenységek, a jótékonyság és így tovább. Ebben a megközelítésben a civil társadalom olyan szféraként jelenik meg, ahol az egyes ember értékes, nem fizetett tevékenységeket képes végezni anélkül, hogy az állam bizonyos magatartásformákat kényszerítene rá. Ilyen értelemben a civil társadalom a szabadság, a szabad szerveződés és közösségiség területeként jelenik meg, más szóval a bürokrácia és a szabályozás ellentéteként – a bürokrácia és a szabályozás ugyanis azonnal megjelennek, mihelyt az állam megpróbál beavatkozni a civil szféra működésébe. Ezek az álláspontok a vitában a civil társadalmat afféle szent kehelyként mutatják; egyes elemzők, például Fukuyama és Putnam számára a civil társadalom alkotja azt a központi kulturális alapelemet, amely lehetővé teszi a sikeres gazdaságok virágzását.² Jelen cikkünk a civil társadalom e pozitív megközelítéseit kívánja felülvizsgálni, és szeretné bizonyítani, hogy a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere. Ezzel megkérdőjelezi – a civil társadalom néhány lelkes hívével ellentétben – a civil társadalom azon képességét, hogy el tudja ismertetni a nem fizetett tevékenységeket, a nem fizetett munkát; bizonyítani kívánja továbbá, hogy a piac szerepét és a civil társadalmat befolyásoló gazdasági racionalitást sokkal világosabban kell elemezni, mint ahogyan a mostani gyakorlat teszi.

A civil társadalom vég nélküli dicsérete abból a megközelítésből fakad, hogy egyesek benne a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. John Keane és mások korábbi munkáiban a volt kelet-európai kommunista rendszerek ellenzéki mozgalmainak hatására a civil társadalom olyan szféraként jelent meg, ahol az egyes emberek az államot megkerülve értelmes közösségi tevékenységet folytathattak.³ Sajnálatos módon a kommunista rendszerekben a civil társadalmat az állami szabályozás és a bürokrácia szorítása fojtogatta, gyarmatosítva és erősen korlátozva lehetőségeit. Ezért cseppet sem meglepő, hogy a civil társadalom e szabályozási mód antitéziseként jelent meg. Keane munkájában implicite ott élt a nézet, hogy a nyugati társadalmakban a piaci viszonyok hegemón terjeszkedése ugyancsak gátat vet a civil társadalom teljesítőképességének és integratív társadalmi szerepe betöltésének. Ez a radikális álláspont egyértelműen igazolódott abban, hogy a gazdasági racionalitás és a piaci logika a társadalmi élet egyre nagyobb területeit vonta ellenőrzése alá.⁴ Ennek következtében a nem gazdasági alapú tevékenységek tere jelentősen szűkült, és az ilyen típusú tevékenységek nagy részére is a piaci megközelítés telepedett rá. Radikális szószólói számára a civil társadalom egy meghatározott politikai stratégia megfogalmazásának eszközévé vált: ez a stratégia elutasította a kelet-európai rendszerek bürokratikus kommunizmusát, ezzel egyidejűleg azonban számba vette azokat a nehézségeket is, amelyek a Nyugatot egyre inkább eluraló gazdasági liberalizmus hegemóniájából adódtak. Egyszóval, Keane és Michael Walzer s a hasonló álláspontot képviselő elméleti szakemberek a civil társadalmat olyan radikális politika megtestesülésének tekintették, amely mindenféle kapcsolatot megszakított a hitelüket vesztett kommunista rendszerekkel.⁵

Ezzel egyidejűleg, ahogyan a civil társadalom eszméje a szociális és politikai elméletben egyre nagyobb teret nyert, sok elemző figyelt fel arra, hogy szükség volna a nem fizetett tevékenységek elismerésére és legitimálására, valamint a fizetett a munkára alapozott ideológia elutasítására, mivel ez utóbbi egészében eluralta a II. világháború utáni korszak vitáit a munkával kapcsolatos kérdések és a jóléti társadalom problémakörét illetően.⁶ Ahol ezt a kérdéskört eredetileg a radikálisok, például a zöldek, a feministák és a baloldali libertáriusok tartották napirenden, ott a politikai spektrum minden árnyalata egyre nagyobb érdeklődést szentelt a kérdésnek a kilencvenes évektől kezdve.⁷ Ennek az érdeklődésnek egyértelmű bizonyítéka, hogy sok támogatóra talált az a koncepció, miszerint a garantált alapjövedelem ne legyen semmiféle fizetett munka-követelményhez kötve – vagy legfeljebb valamilyen szintű részvételhez. E részvételbe tartozzanak bele azok a tevékenységek is, amelyek mögött nem a jövedelemszerzés szándéka áll.⁸

A nem fizetett tevékenységek legitimálását szorgalmazó ideológiák és a civil társadalom elmélete közötti kapcsolat nem minden esetben egyértelmű, de általában kimutatható az a feltevés, hogy ezek a tevékenységek már egy "újracivilizált" civil társadalomban kapnak szerepet. A veszély abban az álláspontban rejlik, amely szerint létezik valamiféle, "civil társadalomnak" nevezett Paradicsom, ahol a nem fizetett tevékenységeknek szabad tere nyílik, és anélkül legitimálhatók, hogy a mindenható piaci szemlélet vagy a túlbuzgó állami szabályozás fojtogatná őket. E nézet szerint, ha képesek lennénk civil létünket megalapozni vagy legalább újra körülhatárolni, akkor azzal egycsapásra beköszöntene e tevékenységek virágkora, és ebből egy sor szociális előny származna. Ez utóbbi vízió legszélsőségesebb formában Fukuyama és más szerzők műveiben érhető tetten; ők sejtetni engedik, hogy ha képesek lennénk tanulni a gazdag civil hagyományokkal rendelkező társadalmaktól, akkor nemcsak a civil társadalom virágozna fel, hanem a kapitalista gazdaságok is.⁹ Sajnos, az ilyen nézetek figyelmen kívül hagyják a fizetett és a nem fizetett tevékenységek között létező feszültségeket, valamint azokat a nehézségeket, amelyek a társadalmi viszonyok szféráinak megteremtését kísérik; e szférák segíthetnek a piaci szemlélet szirénhangjainak elhárításában. Más szóval, a nem fizetett tevékenységek támogatása és elismerése nem egyszerű feladat a gazdasági racionalitás hegemóniájának fényében. A nem fizetett tevékenységek társadalmi értékének politikai meghatározása nem mondhat le arról, hogy megkísérelje a társadalmi élet olyan területeinek feltárását, amelyek védettek a gazdasági racionalitás hatásaitól.

Civil társadalom és politikai gazdaságtan

A politikai gazdaságtan a civil társadalmat rendszerint a piaci interakciók színterének tekinti, amennyiben gyakorta nem állami szektornak fogja föl azt. Ezért aztán egyes elemzők olyan terepnek látják a civil társadalmat, ahol a javak és szolgáltatások szabad, az állami, intézményi szabályozástól mentes cseréje zajlik. Ez a nézet azonban mindig ellentmondásos volt, és sokkal inkább abból a szempontból definiálta a civil társadalmat, hogy mi nem jellemző rá, mintsem a jellemző sajátosságaival. Maga az a feltételezés, hogy a társadalomnak lehet egyetlen olyan szektora is, amelyet hermetikusan el lehet szigetelni az állami befolyástól, fölöttébb problematikus, és nincs arra bizonyíték, hogy ez az elképzelt állapot megvalósítható lenne. Röviden, az állam döntő fontosságú cselekvő a jelenkori társadalmakban, és valószínű, hogy az interakciók színterét alkotó gazdasági feltételeket az állam valamiképpen mindig is szabályozni fogja. Ebből a nézőpontból nézve a civil társadalom nem a viszonyok szilárd, egyértelmű paramétereken nyugvó rendszere, hanem formáját is, határait is állandóan módosító, újraértelmezendő struktúra. A civil társadalom újraértelmezése körüli állandó vitában nagy valószínűséggel az állami intézményeket fogjuk továbbra is kulcsszereplőknek tekinteni. A civil társadalom ebből következően nem kőbe vésett rendszer, feltételei a politikai döntéshozatal folyamatában alakulnak, és alapvetően kevésbé kulturálisan meghatározottak, mint ahogy arról Fukuyama meggyőzni kíván bennünket. Ennél fogva a civil társadalmat nem gondolhatjuk semlegesnek vagy apolitikusnak, mivel valójában ez az a színhely, ahol az állam és a piac ellentétes szemléletét egymáshoz közelítjük. Egyik tényezőt sem lehet véglegesen kiiktatni, és a politikai folyamatoknak jut az a szerep, hogy meghatározzák, "a piac és az állam milyen összhangzata illik az egyes társadalmakhoz".¹⁰ A döntéshozás minden egyes esetben rányomja bélyegét a civil társadalom formájára és jellemzőire.

A civil társadalommal foglalkozó elméleti szakemberek sokféle koncepciót dolgoztak ki a piac szerepét illetően, valamint arról, vajon milyen hatást eredményez a civil társadalom támogatása. Az egyik végletet például a már többször említett Francis Fukuyama képviseli, aki azt állítja, hogy a civil társadalom feltámasztása képes lenne biztosítani azt a bizalmat és társadalmi tőkét, ami a kapitalista gazdaságok zökkenőmentes működéséhez szükséges.¹¹ Meggyőződése, hogy az integrált és összetartó társadalmak teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a piacgazdaság felvirágzásához, és hogy ezeket a feltételeket sem az állam, sem az egyes, elszigetelten tevékenykedő állampolgárok nem képesek biztosítani. Fukuyama szerint különböző testületekre van szükségünk, például az egyházakra és a jótékonysági intézményekre, melyek az embereket beágyazzák a civil társadalomba, és olyan viszonyrendszereket biztosítanak, amelyeket a későbbiekben gazdasági szférákká lehet tágítani. Ebből következően a civil társadalomban végzett tevékenységek nem pusztán abból a szempontból értékelendők és szemlélendők, hogy önmagukban véve milyen egészségesek, hanem ennél sokkal fontosabb, hogyan segítik elő a gazdasági folyamatokat, és a civil társadalmat valóban tekinthetjük-e olyan szféráknak, ahol a piac szabadon tudna működni. Fukuyama a piac és a civil társadalom viszonyát szimbiózisként írja le, ezért aztán – mondja -, ha ezek képesek spontán módon fejlődni, akkor kölcsönösen kedvező hatással lesznek egymásra. Fukuyama szerint egyértelmű, hogy ez a szabadság és spontaneitás csak akkor érhető el, ha az állam nem szabályozza a feltételeket, és nem avatkozik be a folyamatokba.

Fukuyama nézeteiről kimutatható, hogy kevéssé eredeti kísérletet jelentenek a liberális politikai gazdaságtan életben tartására, és alig titkolt kísérletet arra, hogy a gazdasági organizációkban az állam valamiféle szerepet találjon. Ez a szemlélet értetlenül áll az ortodox politikai gazdaságtannak a civil társadalomra gyakorolt káros hatásai előtt, és ugyancsak szem elől téveszti a piaci és a nem piaci tevékenységek közötti ellentmondásokat. Fukuyama egészében képtelen a globalizált piac hegemóniájával szemben valami ellenszert kínálni, és jelét sem adja annak, hogy megértené, hogyan is tudja a piac aláásni és hátráltatni azokat a társadalmi erényeket, amelyeket éppen a szerző tekint fontosaknak. Ebben az értelemben az a kijelentése, hogy a civil társadalom boldogan együtt él a piac diktálta követelményekkel, fölöttébb problematikusnak tűnik, mivel egyértelműen alábecsüli a civil társadalomban meglévő ellenzéki nézetek és a politikai gazdaságtan alternatív formáinak jelentőségét. Ezek ugyanis éppen azért támogatják a nem fizetett tevékenységek elismertetését, mert e tevékenységeknek önálló értékük van. Amihez pedig Fukuyama oly meleg szeretettel fordul, a sikeres piacgazdaságnak alapul szolgáló virágzó civil társadalomról a radikálisok hajlamosak azt gondolni, hogy valószínűleg elszánt bírálója lesz a piacgazdaságnak.

A fenti kritikai megjegyzéseket kiterjeszthetjük Giddensre és Putnamra, Fukuyama nézeteinek értelmezőire is, akik bár tartózkodnak attól, hogy Fukuyamához hasonlóan a végsőkig vigyék az elméletet, mégis csak kis ellentmondást látnak a civil társadalom népszerűsítése és a meglehetősen ortodox politikai gazdaságtan között.¹² Giddens szerint például a civil társadalom értéke abban áll, hogy lehetőséget biztosít korunk társadalmainak arra, hogy a globalizáció mindent elnyelő, ellenőrizhetetlen kilengéseivel szemben egységesen lépjenek fel. A civil társadalom egyre fokozódó bekebelezésének radikálisabb következményei, melyek a gazdasági globalizáció alapjául szolgáló szemléletből adódnak, nála nem kapnak túl nagy hangsúlyt. A gazdasági racionalitás kiterjesztését célzó stratégiákkal szembeni fenntartása éppen azzal gyengíti a felvértezett civil társadalom erejét, hogy az új piac megteremtése egyszerűen kikényszeríti újabb és újabb területek bekebelezését, amelyek pedig korábban nem voltak kitéve a piaci feltételeknek. Aligha meglepő, hogy a liberális politikai gazdaságtan legtöbb elemzése sokkal kritikusabb álláspontot foglal el a civil társadalommal és e szférának a piaci mechanizmusokhoz való viszonyával kapcsolatban. Keane és Walzer gyakorta úgy propagálják a civil társadalmat, mint fórumot, ahol az állami korlátok és a piacon alapuló gazdaságok hibái kiigazíthatók.¹³ Ezek a teoretikusok inkább azért bírálják az állam, a civil társadalom és a piac között meglévő kapcsolatokat, mert szerintük a civil társadalom szerveződési szféráját önmagában is meg kell erősíteni, és kevésbé azért, amit Fukuyama említ, azaz hogy a piacgazdaságokat a civil társadalom tartja fenn, s még kevésbé azért, amit Giddens és Putnam úgy fogalmaz, hogy a civil társadalom nem akadályozza a piacgazdaság működését. A liberális elméleten alapuló radikális bírálatból az következik, hogy a civil társadalmat azért kell támogatni, mert a keretein belül véghezvitt tevékenységeknek önálló értéke van, nem pedig azért, mert e tevékenységek egybeesnek a politikai gazdaságtan hagyományos meghatározásaival. Ennélfogva egyértelmű, hogy választóvonal húzódik azok között, akik a civil társadalmat olyan szférának tekintik, ahol számtalan, a piacgazdaságot támogató tevékenység folyik, illetve azok között, akik a civil társadalmat olyan területnek tekintik, amelyet egyaránt meg kell védeni a piactól és az államtól is.¹⁴

Az ortodox politikai gazdaságtanhoz John Keane és Michael Walzer kritikusan viszonyul. Keane-nek sikerült elkerülnie, hogy a civil társadalmat korlátok közé szorítsa: azaz meg sem próbálja megvédeni a piac hatásaitól. Azon a véleményen van, hogy a civil erények, például a bizalom, jótékony hatással vannak a gazdasági megelégedettségre, és hogy a piacban integratív lehetőségek rejlenek. Ennél fogva Keane szerint a civil társadalomnak a piaci mechanizmusokkal együtt megvan az a szerepe, hogy korrigálja e mechanizmusok korlátozott társadalmi rendteremtő képességeit.¹⁵ Hozzá hasonlóan Walzer is azt állítja, hogy a civil társadalomnak katalizátor-szerepe lehet a pluralizmus és az egyenlőség kifejlődésében mint olyan szférának, ahol az egyes emberek részt vehetnek a társadalmi életben. Ezért ő a civil társadalomban a "projektek projektjének" keretét látja, melynek segítségével az állampolgárok társadalmi kapcsolatba kerülhetnek egymással, és amely a politikai tevékenységben való fokozottabb részvétel kultúráját teremtheti meg. Ezzel egyidejűleg a gazdaság is új erőre kap, ha a szűkebb körű tevékenységek és a kisebb egyesülések nagyobb elismerést nyernek. Walzer szerint ez aztán ahhoz az "új felismeréshez vezet…, hogy a jó élet titka a részletekben rejlik"¹⁶ . Ez az álláspont egyben azt jelenti, hogy a civil társadalom semleges terep, melyen mind a piacorientált, mind az állami szervezetek versenghetnek és együttműködhetnek, megszabadulván a bürokrácia és a túlzott szabályozás béklyóitól. E forgatókönyv szerint az állam megteremtheti a keretet a semleges, értékektől mentes civil társadalomnak, azaz olyan társadalmi-gazdasági területnek, ahol sokféle testület és szervezet (beleértve az állami és a piacorientált cégeket is) szabadon működhet.¹⁷

Bár nincs híján minden meggyőző erőnek, Walzer tézisei a civil társadalom nem túlzottan egészséges megközelítéséről tanúskodnak. A semleges terület eszméje, ahol a piac, a magánvállalatok és az állam egyaránt levetkőzik saját logikájukat és racionalitásaikat, illetve konfliktusok nélkül élnek egymás mellett, enyhén fogalmazva túlzottan optimista nézet. Ha viszont kritikus szemmel nézzük, akkor annak jelét láthatjuk benne, hogy figyelmen kívül maradnak a gazdasági és politikai szereplőket mozgató specifikus és eltérő racionalitások, illetve a bennük megtestesülő hagyományos érdekek. E szemlélet elfeledkezik annak valószínűségéről, hogy a civil társadalom szereplői ellentmondhatnak egymásnak, netán ellentétbe kerülhetnek egymással, és hogy az erőegyenlőtlenség rendszerint versengést és kirekesztést eredményez.

Walzernek a civil társadalomról festett vonzó jövőképe nem veszi figyelembe azokat a lehetséges módszereket sem, ahogyan a piac expanziós törekvései a civil társadalom egyre több elemét gyűrik maguk alá, s ezzel az utóbbit rendszerint kellemetlen és nem megfelelő módon megváltoztatják. A civil társadalomban a piac jelenléte olyasféle forgatókönyvet eredményez, amelyben a fizetett tevékenységek, azaz a gazdaságilag hasznosak sokkal értékesebbeknek és társadalmilag hatékonyabbaknak tekintendők, mint azok, amelyeket nem tekintenek (joggal vagy helytelenül) a társadalmi-gazdasági jóléthez való hozzájárulásnak. A nem gazdasági tevékenységek önálló értékét általában alábecsülik ilyen körülmények között, és figyelmen kívül hagyják, hogy ezek mennyire járulnak hozzá a társadalmi státushoz és az egyén énképéhez. Hasonlóképpen Keane is, miközben tudatában van a piacnak a civil szférára gyakorolt esetleges ártalmas hatásainak, és fogékony a nem fizetett tevékenységek értékének elismerésére, ugyanakkor elmulasztja hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a piaci szemléletnek a civil társadalomra gyakorolt hatásait korlátok közé kell szorítani.

O'Neill és más radikális teoretikusok kifogásolják, hogy Walzer (mutatis mutandis Keane és mások is) meg sem próbálja megóvni az olyan alapelveket, mint együttérzés, barátság és kölcsönösség a gazdasági tényezőktől, a profit, növekedés és felhalmozás mindent átható logikájától.¹⁸ Végső soron O'Neill, Gorz és mások úgy vélik, hogy a gazdasági kényszerek hatékony működése nem lehet fontosabb a nem gazdasági tevékenységek előnyeinél. Emiatt állítja O'Neill, hogy meg kell teremtenünk egy "nem piaci rendet", amely mentes az állam közvetlen ellenőrzésétől és a piaci mechanizmusok befolyásától. Ez nem jelenti a piaci mechanizmusok felszámolását, hanem csak egyfajta kísérletet arra, hogy olyan szociális tereket hozzunk létre, ahol a nem gazdasági érdemek is elismerést nyernek. Ez az álláspont olyan radikális politikai elméletekre is alapozhat, amelyek azt vallják, hogy "az egyes emberek többé már nem egyetlen közszférában" léteznek, és állampolgár mivoltuk sem az állammal való egyetlen kötődésük révén manifesztálódik.¹⁹ Keane és Walzer munkái jelentősen járulnak hozzá a közszférák komplexitásáról és a tagolt civil társadalomról folyó vitákhoz, de egyikük sem ad magyarázatot arra, hogyan lehet a civil erényeket megvédeni a piac gazdasági racionalitásától.

Civil társadalom, piac és a munka

A társadalom- és politikaelméletben a civil társadalom eszméjének feltámasztása korunk politikai vitáinak ortodox és ökonomista látásmódját a legjobbkor igazította helyre. Az Egyesült Királyságban jellemző, jelenleg uralkodó, a társadalmi integrációnak a fizetett munkán alapuló politikai megközelítése cinkosan összekacsint az egyéni érdemek liberális gazdasági felfogását képviselő szemlélettel, és figyelmen kívül hagy egy sor más, a társadalmat egyben tartó köteléket, amelyeket a nem fizetett tevékenységek teremtenek meg.²⁰ Emiatt a radikális teoretikusok azt vallják, hogy fel kell ismernünk a nem fizetett tevékenységek jelentőségét, és meg kell vizsgálni azokat a társadalmi és gazdaságpolitikai kezdeményezéseket, melyek legitimálhatják ezeket, és növelik a politikai gazdaságtan hagyományos értékeihez viszonyított társadalmi tekintélyüket.²¹ Sok elemző mutatott már rá, hogy a jelenlegi szociális-gazdasági fejlemények új teret nyitottak a demokratikus vita számára, mely a munkanélküliség kockázatairól, a fizetett munkának a társadalomban betöltött funkciójáról, illetve az állampolgári lét, a politikai és identitás jelentéséről folyik.²² Ebben az összefüggésben szólított fel Ulrich Beck egy sor nem fizetett tevékenység nagyobb elismerésére és legitimálására, mivel ezek a politikai megújulás kiindulópontjai lehetnek.²³ Más szóval, Beck a (fizetett és nem fizetett) munkáról és a foglalkoztatás kérdéséről vallott nézeteink újragondolását az első, fontos lépésnek tekinti a civil társadalom újraformálásában.

Beck – még eredetibb formában Gorz – képviselte azt a megközelítést, hogy a civil társadalom fogalmának újragondolása során fel kell vetni a "ki nyer és ki veszít az új gazdaságban" kérdését. Mi több, ez a perspektíva arra is rámutat, hogy el kell gondolkoznunk azon, hogyan tud e demokratikus megújuláshoz az állam és a kormány hozzájárulni. Ebben a tekintetben Keane jelen munkája irányadó, mivel arra biztat bennünket, hogy a civil társadalmat ne egyetlen entitásnak gondoljuk el, hanem a politikai szférák sokszínű komplexumának, amely számos társadalmi szinten nyilvánul meg.²⁴ Azt javasolja, ismerjük el mindezeket a szférákat annak érdekében, hogy a közösségi/civil tevékenységek sokféleségét megőrizhessük. Ezért meg kell adni az embereknek a lehetőséget arra, hogy demokratikusan részt vehessenek egy sor egyesületben a kis, helyi közösségektől a nagy, nemzetközi társadalmi mozgalmakig. A civil társadalomnak ez a differenciált megközelítése maga is hű tükre az államon kívüli szerveződések komplex voltának és az egyéni interakciók egyéb értékes módozatainak. Keane egyértelműen úgy hiszi, hogy támogatni és legitimálni kell a nem gazdasági tevékenységeket, de mégsem kínál ellenszert a piaci mechanizmusoknak a civil életformára gyakorolt egyetemes hatásaival szemben, és nem ad megoldást a piacnak a nem piaci rendszer legitimálási lehetőségeire nézve ártalmas következményeivel szemben sem (noha tisztában van e veszélyekkel).

Az eddigi elemzésből megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatnak, mely egyfelől a civil társadalom, másfelől a piac és az állam között létrejöhet, két, egymástól eltérő formája kezd kirajzolódni, amelyek túllépnek az ortodox és a radikális politikai gazdaságtan közötti hagyományos kategóriákon. Az első álláspont, mely egyértelműen kiolvasható Fukuyama műveiből, és kevésbé dogmatikusan Giddens és Putnam elemzéseiből, illetve sokkal radikálisabb formában jellemző Keane és Walzer munkáira, nem kívánja megvédeni a civil társadalmat a gazdasági racionalitás hatásaitól (bár némelyikük felismeri a piacnak a civil erényekre gyakorolt végzetes befolyását). A második nézet szerint, melyet Gorz, O'Neill és más radikális teoretikusok fogalmaznak meg, a civil társadalomnak olyan színtérnek kell lennie, ahol a piaci logika nem érvényesül, vagy legalábbis ahol vannak olyan területek, amelyekben a gazdasági racionalitás nem juthat meghatározó szerephez. Itt különösen figyelemre méltó, hogy ez a nézet mostanáig a radikálisok kiváltsága volt, akik a piac értékítéletét abból a szent meggyőződésből kiindulva akarják korlátozni, hogy a nem fizetett tevékenységek rendkívül fontosak, és ezért érdeklődéssel fordulnak a radikális politika, például az egyetemesen garantált jövedelmek kérdése felé. Ugyanakkor az utóbbi néhány évben számos befolyásos elemző, aki korábban nem vallott radikális nézeteket, mára hasonló álláspontra jutott. Közöttük a legjelentősebbek, John Gray és Benjamin Barber szintén azt vallják, hogy a piaci szemlélet kihatásait korlátozni szükséges.²⁵ Mindez arra utal, hogy a piacnak a civil társadalomban betöltött szerepéről folyó vitákban az álláspontokat nehéz a politikai gazdaságtan hagyományos megosztottságának ortodox és radikális vonulatai között elhelyezni.

Mind Gray, mind pedig Barber elismeri, hogy a piaci logikának lehetnek káros hatásai a civil szférára, és ebből következően szükség van arra, hogy a civil társadalmat megóvjuk a gazdasági racionalitástól. Gray pályafutásában ez különösen figyelemre méltó lépés, mivel ő hosszú évekig a politikai gazdaságtanhoz meglehetősen tradicionális, liberális megközelítéssel viszonyult.²⁶ Legújabb gondolatkísérletében Gray azt fejtegeti, hogy a piaci befolyást meg kell zabolázni, de kitart amellett, hogy a társadalom bizonyos szféráiban szükség van a piac jelenlétére. Ebből a szempontból Gray munkáiban világosan felfedezhető elmozdulás van a radikálisok által kezdeményezett, a piacnak a civil társadalomban játszott szerepéről folytatott vitában; Gray továbbá érintőlegesen támogatásáról biztosítja a garantált jövedelmek ideáját, mondván, az alkalmas eszköz arra, hogy legitimálja a munkaerőpiac paraméterein kívül eső tevékenységeket. Ugyanakkor ő nem megy el olyan messzire, mint Gorz, O'Neill vagy más radikálisok, akik a piac fennhatóságának szigorú szabályozását követelik. Gray nem támogatja a munkaidő csökkentését és a munka újraelosztását sem. Gray nézete szerint tehát a piacnak a civil életre és a nem fizetett tevékenységekre gyakorolt káros hatásait inkább lehet minimalizálni a nem gazdasági tevékenységek politikai megokolásával, mint egy olyan politikai gazdaságtannal, amely erős állami beavatkozást ígér a gazdasági viszonyokba. Míg az ilyen stratégia praktikus lehet olyan légkörben, ahol az állami beavatkozás népszerűtlen, ám kevéssé alkalmas arra, hogy valóban megállítsa a piac terjeszkedését. Azt sugallja, hogy egy politikai program önmagában is képes a gazdasági szemlélettel felvenni a harcot, miközben alig van arra bizonyíték, hogy a tisztán politikai stratégiák el tudnák érni ezt a célt. Ebben az értelemben minden, a piac befolyását csökkentő kísérletnek figyelembe kell vennie az aktuális gazdaságpolitikát, amely a piaci mechanizmusok szabadságát meghatározza.

Gray-éhoz hasonló stratégia hámozható ki Barber politikai elméletéből is. Nála a civil társadalom megerősítésének folyamata elsődlegesen politikai, nem pedig gazdasági jellegű, bár Barber tudatában van sok társadalmi-gazdasági problémakörnek.²⁷ ő lándzsát tör a civil társadalom "erős demokratikus" koncepciója mellett, mely szerint a civil társadalom a piac és az állam közötti teret tölti ki. E nézet szerint a civil társadalom a társadalmi szervezet harmadik szektora, amely egyesíti a piac és az állam legelőnyösebb tulajdonságait. Barber nyitottságra épülő civil társadalmat szeretne, amely összeköti a nyilvános szférát és a magánszektort – ez utóbbit szerinte a voluntarizmus és az erőszak hiánya jellemzi.²⁸ A civil társadalom ilyen megközelítése azt hivatott tükrözni, hogy korunk liberális demokráciája mennyire sokrétű és komplex, illetve hogy a piac és az állam milyen típusú feszültségeket szül. Ugyanakkor itt van Barber (és Gray) szerint a probléma lényege. Ha vannak feszültségek a piac és az állam szemléletmódjának következtében, akkor némiképp optimistának tűnik azt állítani, hogy ezek a feszültségek harmonikusan megoldódnak, elég csak egy harmadik szektort teremteni, amely mindkettőből csak a legjobbat foglalja magába. Ilyen értelemben mind a piacnak, mind az államnak egyaránt lehetnek ártalmas és jótékony hatásai a civil kapcsolatokra, és nehéz elképzelni, hogy a civil társadalom kizárólag a jótékony aspektusokra épül majd. Barber sosem fogalmazza meg pontosan, hogyan gondolja a kártékonynak a jótékonytól való gyakorlati elválasztását, ez a hiányosság pedig abból fakad, hogy e folyamatnak a gazdasági dimenzióit korántsem veszi olyan komolyan, mint a politikai aspektusokat. Végső soron adós marad annak a mechanizmusnak vagy stratégiának a kidolgozásával, amely a gazdasági racionalitás hegemón helyzetét valóban megingathatná. Ebben az értelemben Barber és Gray figyelmen kívül hagyja a meg nem fizetett tevékenységek elismerési és legitimálási folyamatának gazdasági dimenzióit.

Barber politikai álláspontját hasonló kifogásokkal illethetjük, mint fentebb Walzer nézeteit. A civil társadalomnak általa alkalmazott modelljét joggal érheti bírálat azért, mert túlságosan hisz a harmonikus és kölcsönösen előnyös kapcsolatokban, amelyek egy erőteljes demokratikus megközelítés hatására alakulnak ki. A probléma abban a tényben rejlik, hogy a piac egyetemessége és a kormányzati terjeszkedés nem él boldog egyetértésben a megerősített civil társadalommal. Barber szerint a civil társadalomnak hatékony fellépést adhatna a "civil fórum" létrehozása, amely a piaci és állami szemléletmód tagadása lehetne.²⁹ Ezt ő olyan testületnek látja, amely hangot adna a civil társadalmat alkotó testületek és egyesületek megfontolásainak, és ellenőrizné a kormányt és a piacot. Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy feltételezi, a civil társadalomban létező sokféle és egymástól különböző szervezetek a fő kérdésekben konszenzusra jutnak. De a civil társadalom – a sokféle közösség által alkotott testület – hangja aligha lehet egységes és konszenzuális. Tény, hogy a civil társadalom megerősítését Barber, Gray és mások azzal érvelve szorgalmazzák, hogy ez a társadalmi szektor, ahol a társadalmi különbségek szabadon virágozhatnak. Ám ebben az esetben nagyon valószínűtlen, hogy egyetlen, egységes hang támogatásra számíthat-e. Ennélfogva, miközben felismerjük a civil társadalomnak a kormányzati folyamatokban betöltött szerepét, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a civil társadalomban számos ellentét mutatkozik majd, és szükség lesz arra, hogy az állam döntsön az ellentétes vélemények között.

A civil társadalom megerősítésének folyamata a kormányra és a politikára is kihat, és szerintünk nem szabad a civil társadalmat a harmónia és az egyetértés területének tekinteni. A folyamat elindításához politikai akaratra van szükség, és fölöttébb veszélyes alábecsülni azok hagyományos érdekeit, akik hatalmukat és fennhatósági szférájukat veszélyeztetve látják. A civil társadalom támogatása nem helyettesítheti a demokratikus politikai folyamatokat, és a civil szféra megújulása éppen annyira gazdasági, mint politikai vállalkozás. Ráadásul egy ilyen vállalkozásnak fel kell ismernie a civil részvétel elé állított akadályokat, amelyek a kormány és a piac hegemóniáját biztosítják, és igénybe kell vennie a törvényalkotás segítségét abban, hogy korlátozza ezek hatáskörét. Kétségtelen azonban, a nem piaci tevékenységeket nehéz legitimálni, és lehetetlen szilárd határokat húzni, melyeken a piac nem képes átjárni. Ezt a problémát viszont a radikálisok nehezen tudják feloldani, mert O'Neill, Gorz és sokan mások a civil társadalom nem piaci szféráinak megteremtése mellett érvelnek. E kérdéskör radikális megközelítéseinek fel kell ismerniük ezeket az akadályokat, és be kell látniuk, hogy majdnem lehetetlen olyan tökéletes modellek megvalósítása, amelyek a piacot korlátozni tudják. Vajon milyen lehetőségei maradnak akkor a radikális politikának, ha a civil társadalmat megerősíteni, a nem fizetett tevékenységeket pedig legitimálni akarja?

A radikális demokratikus elmélet problematikája

Ahol a piaci szemlélet a jelenkori politikai gazdaságtanban kitüntetett szerephez jutott, ott a jelenlegi politikai filozófiában a liberalizmus szabályozási (procedurális) formáin alapuló hegemón pozíció jellemző – amit olyan kommentátorok példáznak, mint John Rawls vagy Jürgen Habermas. Leegyszerűsítve, ezek a megközelítések azt állítják, hogyha a politikai kötelezettségek meghatározott szabályaihoz vagy eljárásmódjaihoz tartjuk magunkat, akkor ezzel egységesíthetők a sokszínű társadalmak. Ennek következtében mindaddig, amíg a társadalom különböző csoportjai részt tudnak venni a döntéshozó folyamatokban, és bizonyos csoportokkal szemben nincsenek meggyökeresedett strukturális előítéletek, addig a liberális társadalom képes az alapelvek, például a tolerancia és a semlegesség szerint fejlődni. E liberális bánásmód mélyén az a meggyőződés áll, hogy a társadalmi különbségeket le lehet győzni, és lehetséges bizonyosfajta áthidaló szociális konszenzus megteremtése. Ebből a nézőpontból szemlélve, a civil társadalom olyan területnek minősül, ahol az egyének és a csoportok egymással szabadon szerveződnek, és különbözőségeiket személyesen élik meg. Mivel az állami szabályok és eljárásmódok a liberalizmus uralkodó formáinak szemléletmódja szerint egyetemesek, a civil társadalmat olyan szférának tekinthetjük, ahol a különbözőségnek jut terep. Ebben a kontextusban alakulhat ki a civil társadalom egészséges képzete, itt nyílik lehetőség a liberális demokrácia néhány paradox jelenségének feloldására.

A legújabb politikai elméletben radikális következményei vannak ennek az eljárási liberalizmusból következő konszenzuális modellnek.³⁰ Ugyanis számos gondolkodó Gramsci műveinek hatására újfajta követelményeket támasztott a civil társadalommal kapcsolatos megközelítés konstrukciójával szemben. A civil társadalom liberális felfogásának e megkérdőjelezése az elméletek többségében rejlő koncepcionális ellentmondásra vonatkozik, és kétségbe vonja a civil társadalomnak tulajdonított, vélt státust, mely szerint a civil társadalom a sokarcú társadalmakban kialakuló konfliktusok és nézetkülönbségek mindenre megoldást kínáló gyógyírja. E nézet szerint tehát a civil társadalom nem semleges helyszín, ahol a különbségek harmóniáját tapasztaljuk meg. Éppen ellenkezőleg, ez az a hely (vagy helyek), ahol az eltérő perspektívák összecsapnak egymással. Sőt, nemcsak a versengés színtere, hanem maga a színhely általában is vitatott. Ezt az álláspontot Martin így összegzi: "a civil társadalom következtetés útján konstituált tér. Azaz, egyidejűleg diszkurzív konstrukció, amely az egyéb, gyakorta antagonisztikus szemléletmódokat szándékozik segíteni, s amelynek saját identitását is módosítják e szemléletmódok.³¹ Ez a radikális álláspont azt jelenti, hogy a civil társadalom sokrétű tér. A radikális demokratikus elmélet a civil társadalmat nem koherens területnek látja, amelyet az állami szabályozás hiányával egyértelműen meghatározhatunk, hanem számos eltérő, egymással versengő szemléletmód együtteseként, amelyek nemcsak az államból erednek, hanem a piacból is. A civil társadalom tehát vitatott terület, nem pedig lezárt szféra, amelynek konszenzussal kijelölt határai vannak.

A civil társadalomnak ez a radikális megközelítése azt követeli tőlünk, hogy a politikai kifejezésmód számára alkalmas szférát, pontosabban szférákat gondoljunk el. Ahol a civil társadalom liberális felfogásából a szféra lezárása következne – mikor például az állami beavatkozást óhajtjuk korlátozni -, akkor a radikális elméletek a politikai versengés új területeit akarják megnyitni. Mi több, ahol az eljárási liberális szemléletmód a civil társadalmat a harmonikus működés terének látja, ahol elfogadjuk különbségeinket és az "élni és élni hagyni" elvét prédikáljuk, ott a radikális demokratikus szemlélet szerint a sokszínű társadalmainkban nézetkülönbség lesz már a civil elfoglaltság mibenlétét illetően is. Különbségeink egy része egymással összemérhetetlen lesz, az ebből fakadó problémák pedig megoldhatatlanok. E forgatókönyv szerint a civil társadalomban való kötelezettségvállalás sokkal inkább versengésre, mint harmóniára épül majd. Egyszóval, a civil társadalom nem gyógyír a liberális demokráciák paradoxonjaira, hanem inkább az a helyszín, ahol ezek a paradoxonok feloldandóak (vagy bizonyos esetekben nem oldhatók fel). A nem fizetett tevékenységek legitimálási folyamatának ebben a vitatott közegben kell lezajlania, de a radikális elmélet szerint ez a folyamat a politikai gazdaságtan meghatározó liberális ortodoxiáinak erős ellenállásába ütközik majd. A gazdaságtanban a globalizációs folyamatok és a munkaerőpiac "rugalmasságának" ünneplése, valamint a radikális politikai elmélet újfajta elkötelezettségének szükségessége közötti kapcsolatot Mouffe nemrégiben így írta le: "Csak ha a nemzetek feletti tőke hatalmával szemben egy új politikai koncepcióval tudunk előállni, akkor lesz esélyünk arra, hogy sikeresen ellenálljunk a neoliberalizmusnak, és új hegemóniát léptessünk helyébe.³²

Azzal, hogy a politikai kötelezettségek sokféle helyszínére és általában a helyszínre irányítják figyelmünket, a radikális elméletek persze maguk is építenek Gramsci hegemónia-fogalmára és Foucault-nak a hatalomról szóló értelmezéseire.³³ Ezek arra utalnak, hogy a civil társadalom paraméterei a legkülönbözőbb megközelítések versengéséből formálódnak ki, és bizonyos perspektívák majd uralkodóvá válva meghatározzák a viszonyrendszereket az adott szférán belül. A radikális gondolkodók szerint e paraméterek sosem szilárdak, hanem állandóan változnak a versengés és vita folyamán. Ebből következően a civil társadalom elemzése nem szándékozik lezárni az állampolgári elkötelezettségek területét, és nem akarja azt a viszonylag harmonikus viszonyok terepének tekinteni. Ehelyett azt állítja, hogy a civil társadalom maga is forrása a paramétereiről és formájáról folyó politikai dialógusnak, és inkább tekinthető maga is a folyamatos és véletlenszerű politikai elkötelezettség egyik szegmensének, mint olyan zárt térnek, amelyet specifikus, szilárd szabályok vagy procedúrák jellemeznek. A radikális szemléletnek az adja a kritikai élét, hogy a civil társadalmat meghatározó, hegemón eszméket nem hajlandó véglegesnek, lezártnak tekinteni. Tény, hogy míg az elemzésünkben tárgyalt, a civil társadalomról alkotott elméletek nagy részét be lehetne illeszteni a "harmadik út" vagy "radikális közép" politikai elemzéseibe (ahogy ez gyakran meg is történik), addig a radikális demokratikus elmélet azt állítja:

A radikális centrizmus eszméje éppen a hegemóniaellenes stratégiát zárja ki, mivel a radikális centrizmus tagadja az antagonizmusok létezését és a politikai határok szükségességét, és azt hirdeti, hogy a "rugalmasság" modern szociáldemokrata cél. Ha azt hisszük, hogy a nagyvállalatok céljait összebékíthetjük a gyengébb szektorok céljaival, akkor máris behódoltunk a nagyvállalatoknak.³⁴

A civil társadalom radikális demokratikus elképzelése így a politikaelméletet jelenleg meghatározó konstruktív, alternatív nézeteknek is helyet adhat. A kulcskérdés az, hogyan segíthetik ezek a viták a radikális politikai gazdaságtan, valamint a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikájának jövőbeli kiformálódását.

Következtetés: a differenciált civil társadalom felé

A civil társadalomról alkotott elméletek közötti választóvonalat a civil társadalom és a piac kapcsolatának értelmezése jelenti. Ahol széles körben – bár nem egyetemesen – elfogadott álláspont az, hogy az erős civil társadalomnak függetlennek kell lennie az állami irányítástól (bár abban viták vannak, ennek hogyan kell megnyilvánulnia), ott lényegi nézeteltérések vannak a gazdasági kölcsönkapcsolatok és a civil társadalom közötti viszonyt illetően. Ebben a kérdésben számos hibás vonal létezik. Fukuyama és a hozzá hasonló gondolkodók szimbiotikus viszonyban látják a civil társadalmat és a gazdaságot, amelyek ilyenformán egymást erősítik, és olyan társadalmi erényeket hoznak felszínre, amelyek a gazdasági sikereket fokozzák. Ez a nézet nem veszi figyelembe a piac okozta társadalmi szétesettséget és töredezettséget, különösen is figyelmen kívül hagyva azt, ahogyan a piac a szociális élet egyre újabb területeit kebelezi be. Mások, például Giddens, Walzer és Keane a civil társadalom szószólói ugyan, de a benne végbemenő piaci kölcsönkapcsolatok működését nem bírálják. A piaci kölcsönkapcsolatok pusztán csak egyikét (bár nem szükségszerűen a leginkább állampolgári jellegűt) képezik a civil társadalomban létező számos viszonyrendszernek. Ez a nézet gyakorlati szempontból megalapozott, de problematikus annyiban, hogy nem foglalkozik azzal, milyen mértékben képesek az egyetemes piaci interakciók a polgári létet és a társadalmi életet szétrombolni. Egyszerűbben fogalmazva, a piaci szemléletmódok nem pusztán csak együtt élnek más viszonyokkal, hanem csápjaikat megpróbálják olyan messzire kinyújtani, amennyire lehetséges annak érdekében, hogy a profit és a növekedés szféráit minél szélesebbre nyissák, illetve újratermeljék. Ezt a problematikát többek között Gray és Barber vetette fel, akik olyan civil társadalmat képzelnek el, amely bizonyos mértékben védve van a gazdasági racionalitástól. Ugyanakkor mindketten elsődlegesen politikai kérdésnek tekintik ezt, és elmulasztják alaposabban számításba venni azokat a gazdasági és szociális lépéseket, amelyeket ez a megközelítés szükségessé tesz. És ebben ismét annak alábecsülése rejlik, hogy a piac éppen annyira képes a civil társadalom egészségét veszélyeztetni, mint az elbizakodott kormányzat és a keménykezű szabályozás az állami bürokrácia révén.

A civil társadalomról alkotott ezen eltérő nézetek között lehetségesnek tűnik olyan perspektíva felvázolása, amely képes a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikai gazdaságtanát újragondolni. Legújabb művében Keane a közszféra különböző szintjeinek elméletét vázolja fel, amelyben a politikai szerveződés sokféle típusa ismerhető fel.³⁵ Hasonlóképpen vannak olyan radikális elemzők – például Rose -, akik azt állítják, a közszférát sokszínű, plurális és differenciált jelenségnek kell tekinteni.³⁶ E nézet szerint nem létezhet egyetlen, a közéleti részvételt átható értékrendszer, hanem csak egymással versengő és megütköző értékek vannak. Ezek a nézetek a politikai szférára koncentrálnak elsősorban, de a nem fizetett tevékenységek legitimálásának problémája felől nézve lehetséges olyan differenciált közszféra mellett érvelni – miként teszi azt Gorz -, ahol a piacnak is megvan a helye, meg a nem gazdasági, nem termelői szervezeteknek vagy közösségeknek is lehetőségük nyílik a működésre.³⁷ E cél eléréséhez nem szükséges a különböző közszférák közötti nyilvánvalóan meglévő korlátok kiépítése; a radikális reformokhoz a létbiztonságot garantáló jövedelmeket megadó szociálpolitikára, a munka újraelosztását és a társadalomban való részvételt biztosító gazdaságpolitikára, valamint olyan politikai reformokra van szükség, amelyek nagyobb teret nyitnak az irányításban való részvételnek. Ez a folyamat nehéz, és nem létezik tökéletes modellje, de a sokszínű politikai szférák eszméjének kitágítása révén a gazdasági és nem gazdasági területek sokfélesége is teret kaphatna, és ez lehetővé tenné annak további elemzését, hogyan legitimálhatók a nem fizetett tevékenységek, és hogyan nyerhetnek a fizetett munkával megegyező státust.

A fentebb vázolt radikális politikai filozófia logikáján tovább haladva, a nem fizetett tevékenységek legitimálásának feladata az új hegemónia fokozatos kialakításában áll, s az új hegemóniában érvényre jut a gazdasági racionalitások korlátozásának eszméje. A piaci szemléletmódnak a politikai viták fősodrára gyakorolt befolyása hihetetlenül erős, és pozíciója megingatásához koncentrált ellenzéki fellépés szükséges. Ehhez viszont az kell, hogy tere nyíljon a domináns gazdasági modellel szakító politikai megközelítésnek, és ebben lehet a civil társadalomnak szerepe. Ugyanakkor, nem a piaci szemlélet legyőzése a cél, hanem az, hogy teret nyissunk az alternatív koncepciók kidolgozásának. A civil társadalom mindig is a piaci szemléletmód jelentős színtere lesz, de ha el tudjuk fogadtatni, hogy a civil társadalom nem szilárd rendszer, és sok, egymással ellentétes szemléletmód találkozóhelye, azzal nagyobb politikai teret nyitunk a nem piaci eszmék megfogalmazásának is. Ennek következtében, a nem fizetett tevékenységek legitimálását lehetővé tevő alternatív szociális- és gazdaságpolitika megteremtése új szférákat igényel annak érdekében, hogy szembe tudjon szállni a gazdasági racionalitásra alapozott domináns ortodoxiával. Ebben az összefüggésben, a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek radikális politikája feltételezi a differenciált civil társadalom megfogalmazását, amelyben a piaci szemléletmód hegemóniája megkérdőjeleződik, de ahol azt is érzékeljük, hogy nem lehetséges a gazdasági és nem gazdasági megközelítések közé szilárd határokat húzni. Ezen a téren a radikális demokratikus politikai elmélet biztosítja a legtermékenyebb alapot a gazdasági érvek hegemóniájával szembeni alternatív politikai gazdaságtan kialakításához.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Lásd például B. Barber, ‘An American Civic Forum: Civil Society between Market Individuals and the Political Community', Social Philosophy and Policy, Vol. 13, No. 1, 1996; J. Cohen és A. Arato, Civil Society and Political Theory, London, 1994; A. Giddens, The Third Way: The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998; J. Keane, Civil Society: Old Images, New Visions, Cambridge, 1998; és M. Walzer, ‘The Civil Society Argument', in C. Mouffe (szerk.), Dimensions of Radical Democracy, London, 1992.

2 Lásd F. Fukuyama, Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity, London, 1996. és The Great Disruption: Human Nature and the Reconstitution of Social Order, London, 1999. Putnam elképzeléseiről lásd R. Putnam, Making Democracy Work: Civil Traditions in Modern Italy, Princeton, 1993, és ‘Bowling Alone: America's Declining Social Capital', Journal of Democracy, No. 6, 1995.

3 J. Keane, Democracy and Civil Society, London, 1988.

4 A. Gorz, Critique of Economic Reason, London, 1989.

5 Lásd M. Walzer, Spheres of Justice: A Defense of Pluralism and Equality, New York, 1983.

6 Lásd Gorz, Critique of Economic Reason, és A. Gorz, Capitalism, Socialism, Ecology, London, 1994.

7 Lásd például U. Beck, The Brave New World of Work, Cambridge, 2000.; A. Gorz, Reclaiming Work: Beyond the Wage-based Society, Cambridge, 1999.; J. Gray, Endgames: Questions in Late Modern Political Thought, Cambridge, 1997.; B. Jordan, The New Politics of Welfare: Social Justice in a Global Context, London, 1998.; A. Little, ‘Environmental and Eco-social Rationality: Challenges to Political Economy in Late Modernity', New Political Economy, Vol. 5, No. 1, 2000.; és P. Van Parijs, Real Freedom for All: What (if Anything) can Justify Capitalism? Oxford, 1997.

8 A. Little, Post-industrial Socialism: Towards a New Politics of Welfare, London, 1998.

9 Lásd F. Fukuyama, 1996, op. cit.

10 C. Taylor, ‘Invoking Civil Society', in R. Goodin és P. Pettit (eds), Contemporary Political Philosophy, Oxford, 1997, p. 77.

11 Lásd F. Fukuyama, 1996, 1999. op. cit.

12 Lásd A. Giddens, Runaway World: How Globalisation is Reshaping Our Lives, London, 1999.; és R. Putnam, 1993, op. cit.

13 Lásd J. Keane, 1988, 1998, op. cit.; és M. Walzer, 1992, op. cit.

14 Lásd A. Gorz, 1989, op. cit.; és J. Habermas, Between Facts and Norms, London, 1996.

15 J. Keane, 1998., op. cit. p. 19.

16 M. Walzer, 1992., op. cit., p. 107.

17 Lásd M. Walzer (ed.), Toward a Global Civil Society, Oxford, 1995.

18 Lásd például J. O'Neill, ‘Polity, Economy, Neutrality', Political Studies, Vol. 43, No. 3, 1995.

19 N. Rose, Powers of Freedom: Reframing Political Thought, Cambridge, 1999., p. 178.

20 Lásd G. Hughes és A. Little, ‘The Contradictions of New Labour's Communitarianism', Imprints, Vol. 4, No. 1, 1999.

21 Lásd például U. Beck, 2000., op. cit.

22 A. Gorz, 1999., op. cit., p. 54.

23 U. Beck, Democracy Without Enemies, Cambridge, 1998., p. 60.

24 Lásd J. Keane, 1998., op. cit., p. 170.

25 Lásd J. Gray, op. cit., és B. Barber, A Place for Us: How to Make Society Civil and Democracy Strong, New York, 1998.

26 Lásd A. Carling, ‘Prosperity, Autonomy and Community: John Gray on the Market, Politics and Values', Imprints, Vol. 1, No. 1, 1996.

27 Lásd B. Barber, 1998, op. cit., ch. 5.

28 B. Barber, ibid., pp. 34-5.

29 Lásd B. Barber, 1996, op. cit.

30 Lásd például C. Mouffe, The Return of the Political, London, 1993., és The Democratic Paradox, London, 2000.

31 Lásd J. Martin, ‘Post-Marxism and Civil Society: From Relative Autonomy to Radical Contingency', a dolgozat a ‘Civil Society and the State' címmel rendezett nemzetközi szemináriumon hangzott el az International Christian University szervezésében, Tokió, Japán, 2001. január 10-én, p. 7.

32 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

33 Lásd E. Laclau, Emancipation(s), London, 1996., és ‘Identity and Hegemony: The Role of Universality in the Constitution of Political Logics' in J. Butler et. al., Contingency, Hegemony, Universality, London, 2000.; C. Mouffe, 1993., 2000. op. cit.; és N. Rose, op. cit.

34 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

35 Lásd J. Keane, 1998., op. cit.

36 Lásd N. Rose, op. cit.

37 A. Gorz, 1989., 1999., op. cit.

Will Hutton: The World We're in (A mi világunk) London: Little, Brown, 2002

A recenzió először a Red Pepper-ben jelent meg 2002. júniusában. 

Elöljáróban hadd szögezzem le: Will Hutton barátom és volt kollégám. Politikai pedigrénk és nézeteink különbözőségei ellenére csodálom Hutton szerzőként tanusított tökéletes időzítési képességét. A mi államunk (The State We're In) című könyvét a Munkáspárt első választási diadalának előestéjén és a brit állam ambiciózus alkotmányos és demokratikus (azóta meghiúsult) reformjához fűződő nagy remények delelőjén adta közre. Most, A mi világunk (The World We're In) megjelentetésekor a széttagolt nemzetközi antikapitalista baloldal a globalizáció kényszerű tudomásul vételével és az arra adandó válasszal küszködik. A könyv kiadása egybeesik a megnagyobbodott Európai Unió alkotmányos jövőjéről szóló nagy vitával is.

Hutton központi tézise nagyon egyértelmű. Alapvető és növekvő különbségek vannak az Európai Unióban és az Egyesült Államokban kifejlődött kapitalizmusok modelljei között. Ezek nem pusztán gazdasági vagy technokratikus eltérések, hanem az Atlanti óceán két partján, a kapitalizmus és a civil társadalom közt kialakult kompromisszum különbözőségeiben gyökerező differenciák. Az amerikai kapitalizmus természeténél és történeténél fogva mélységesen ellenséges egy társadalmi szerződés koncepciójával szemben, amely szerinte fenyegetést jelent a "szabadságra" nézve. Hutton azt állítja, Európában a tőke kénytelen volt elfogadni azt a felvilágosodás generálta nézetet, hogy egy társadalom tökéletes működéséhez elengedhetetlen egy egészséges "közjó" uralma.

Miközben Hutton szimpátiájáról biztosítja az amerikai embereket és eredményeiket, gazdasági modelljük igazságtalanságait és egyenlőtlenségeit kritizálja. Kérlelhetetlenül bírálja annak Wall Street diktálta, rövidlátó, high tech "buborékos", konjunktúra-dekonjunktúra ("boom/bust") gazdaságából adódó pazarlását és a társadalmi ráfizetéseit. Radikálisok rengeteg értékes anyagra bukkanhatnak Hutton könyvében, a társadalom által a modern amerikai kapitalizmus bizarr kicsapongásaiért fizetett ár elemzésekor.

Miközben Will Hutton semmiképp sem nevezhető hagyományosan baloldalinak vagy következetesen "Amerika-ellenesnek", legutóbbi könyvének megírására nyilvánvalóan az Egyesült Államok hidegháború utáni egyetlen még létező szuperhatalomként való előretörése – annak "teljes spektrumú dominanciára" törekvése és behemót katonai ereje – miatti aggodalma késztette. A mi világunk üzenetének lényege egyszerű: nem szabad hagyni, hogy az USA rákényszerítse a világra saját értékeit és érdekeit, s Európának lehetősége van tenni arról, hogy ez ne történjen meg vele – vagy a világ többi részével.

Bár Hutton érvelésének lendülete és ereje lenyűgöző, néhány kérdés mégis felmerül. Miközben feltárja több, az amerikai gazdasági modell felsőbbrendűségét bizonygató érvelés hamis voltát (különösképp a produktivitás tekintetében), kevésbé meggyőző az európai alternatíva legbenső tulajdonságait illetően. Igaz, az európai tőke az amerikaitól alapvetően eltérő társadalmi kontextusban működik. A munkás réteg és a tőke (valamint a jólét és a profit) közti erőviszonyok nagyon különbözőek (bár Thatcher és a Munkáspárt mindent megtett, hogy Nagy-Britanniát az európaitól az amerikai modell felé mozdítsa el). Mégis, bölcsebb lett volna, ha Hutton megemlíti az európai gazdasági élet visszásságait is: az állammal való gyakran kliens jellegű kapcsolatát és az innovációkhoz való mélységesen konzervatív hozzáállását.

Óriási hiányosságok vannak az új globális rend Hutton-féle leírásában. Az úgynevezett "globalizáció-ellenes" mozgalom (amely kétségkívül különböző érdekfelfogások zavarba ejtő és néha zavaros szövetsége) majdnem teljesen hiányzik. Emiatt Hutton alábecsüli a politikai radikálisokat összekötő, épülőfélben levő hálózatok, a fejlesztésekkel és az emberi jogokkal foglalkozó nem-kormányzati szervek, a szervezett munkások és a progresszív politikai intézmények világának jelentőségét – mind a fejlett kapitalista gazdaságokban, mind a fejlődő országokban. Ugyancsak rosszul méri fel a civil (vagy nonprofit) szektor aktuális gazdasági erejét, melynek – a Johns Hopkins Egyetem szerint – a termeléshez és kibocsájtáshoz való hozzájárulása egyenlő a világ termelésének egynyolcadával.

Az EU-ban történt fejlemények elemzésekor Hutton hajlamos kizárólag a nemzeti kormányok és az uniós intézmények (Bizottság, Európa Parlament stb.) közti kapcsolatokra koncentrálni. Ez nyilván fontos része a történetnek, de nem érzékelteti az alacsonyabb szintű résztvevők fontosságát, a régiókra és "kis nemzetekre" – mint például Skócia, Katalónia, Flandria vagy Bajorország – háruló kormányzati munkát. Egy jövőbeni, sokkal nagyobb Európában a legtöbb tagország még inkább az ilyen régiókkal lesz párhuzamba állítható, semmint a nagy, többnyire volt imperialista nemzetekkel, mint amilyen Nagy-Britannia vagy Franciaország.

Will Hutton íróként igen gyorsan reflektál az aktuális politikai tendenciákra, könyvének mégis megvan az a hibája, hogy még az Európai Unión belüli társadalmi demokrácia jelenlegi drámai hanyatlása, valamint a rasszisták és idegengyűlölők Burnley-től Marseilles-ig, Koppenhágáig és Rotterdamig tapasztalható rémisztő előretörése előtt lezárult. Úgy tűnik, a következő néhány évben az EU kormányait a jobbközép fogja uralni (a szélsőjobboldali populizmussal való flört veszélyes tendenciájával). A dolog pikantériája, hogy a politikai inga e kilengése egybeesik a kritikátlan gazdasági liberalizmus, dereguláció és kontroll nélküliség európai – valójában globális – visszahatásával. Az amerikai tőke high tech-jének és boom-jának kamaszkora szabad utat nyitott a stagnálás, a munkanélküliség és a dollár egész világra kiterjedő dominanciájának kérdésessé válása előtt.

Ebben a helyzetben a lassabb tempójú és társadalmilag jobban korlátozott európai gazdasági modell (és az euró) vonzereje valószínűleg nőni fog. Európa egyesítése a szemünk láttára válik valósággá. Közép- és Kelet-Európában, illetve a mediterrán térségben újabb tíz jelölt ország készül az EU-hoz való csatlakozásra, ami úgy – az évtized végére – akár 30-nál is több tagországgal rendelkezhet. Az EU még nem fejlődött koherens demokratikus és szövetséges politikai erővé, bár a jelenlegi viták éppen erről folynak. Ha ez megtörténik, potenciálisan nagyon eltérő erőviszonyok alakulhatnak ki a globális piactér és az európai politika között. Más szóval, az Európai Unió elég nagy és erős lehet ahhoz, hogy saját feltételeit, kényszereit és kontrolljait rákényszerítse a globális tőke működésére, ami még a legnagyobb, ám egyedül fellépő nemzetgazdaság számára is elképzelhetetlen.

Will Hutton érzékletesen elemzi az alapértékek és küldetéstudatok közti különbségeket, melyek az európai-amerikai szövetség töréséhez vezethetnek. Ellentétben azzal, amit Hutton állít, a repedés nem George W. Bush megválasztásakor, hanem a hidegháború utáni világ kialakulásakor keletkezett. De tagadhatatlan, hogy Bush alatt a feszültségek növekedtek. Ezek forrásai részben gazdasági jellegűek (az amerikai protekcionizmus megjelenése), részben a megítélési módok és érdekek konfliktusai (az ún. "gonosz tengelye" körüli ügyek), és egyre inkább a jövőbeni világrend nagyon eltérő szemlélete.

Bush Amerikája úgy gondolja, hogy érdekeit saját hatalmának, állítólag felvilágosult és jó szándékú, unilaterális gyakorlásával tudja érvényesíteni. Az európaiak úgy gondolják, hogy a béke, a jogbiztonság és a prosperitás csakis a legerősebb államoknak is fölötte álló globális kormányzás intézményeinek megteremtésével és a jog uralmával biztosítható. Ebből erednek az elkeseredett viták az EU által támogatott és az USA által ellenzett Nemzetközi Büntetőjogi Bíróságról, a Kyotói Egyezményről, egy erősebb ENSZ-ről stb. Kérdéses, hogy ezen ellentétek egymásra rakódása nem készteti-e az Európai Uniót saját globális missziójának autonómabb definiálására.

Amiben Hutton-nak mélységesen igaza van, az az, hogy a baloldalnak el kellene felejtenie az európai integrációval szemben tanúsított korábbi ellenállását (ismét beleértve a monetáris uniót, az eurót is). Meggyőzően érvel amellett, hogy a baloldalnak történelmi érdeke egy demokratikus és szövetségi Európa létrejöttének támogatása. A jog és a tőke megadhatja azt az Európát, melyre a baloldalnak szüksége van. A munkás rétegnek és a civil társadalomnak céljai eléréséhez egy sokkal "európaibb" Európára van szükség. Ezért kellene a baloldalnak az európai demokratikus és szövetségi alkotmányt követelők élére állnia. Ennek biztosítania kellene a jövőbeni bizottsági elnök közvetlen választásának állampolgári jogát és véget vetnie az EU-kormányok által folytatott titkolózó kormányközi jogalkotásnak, létrehozva egy nyílt, brüsszeli székhelyű, parlament típusú jogalkotó szervezetet, amely érvényt szerezne a már elfogadott Alapjogok Chartájának és sok más reformnak. Ki tudja, a következő lépés akár lehetne egy a globális kormányzási stratégiával és programmal rendelkező komoly, nemzetek feletti európai baloldal létrehozása.

*** 

Will Hutton: The World We're in (A mi világunk) London: Little, Brown, 2002

A recenzió forrása: Red Pepper, 2002. június.

(Fordította: Farkas Gabriella.)

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak általában szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Pusztán a szolidaritással azonban még nem kerülhető meg a saját alapvetéseit és céljait érintő politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük ezt a feladatot, mely tágabb értelemben minden demokratát érint, s melynek célja választ találni a legfontosabb kérdésekre.

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak Franciaországban s szélesebb körben, Európában, illetve a világ más tájain is (így az Egyesült Államokban és Brazíliában) hónapok óta szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Ez eleinte majdnem spontán módon nyilvánult meg: Ciszjordániába és Gázába "nemzetközi megfigyelők" érkeztek, hogy megóvják a palesztin polgári lakosságot, s számukra nemzetközi védelmet próbáljanak meg kieszközölni. A szolidaritás a palesztin parasztok és értelmiségiek érdekében indított különböző megmozdulásokban is megnyilvánult. Magától értetődő volt, hogy egy olyan mozgalom, amely az emberek jövőhöz való jogaiért száll síkra, kiáll a megszállás alatt élő palesztinok ügye mellett.

Másfelől Ariel Saron kormányának a palesztinok ellen vezetett hadjárata teljes mértékben beleillik abba a "korlátlan háborúba", amelyet Bush elnök indított útjára a "terrorizmussal" szemben. Várható volt, hogy a liberális globalizációval szemben álló mozgalom, amely a szociális mozgalmak 2002-es porto-alegrei felhívásában is erőteljesen elítélte az amerikai politikát, a palesztinok mellé áll.

Csupán a szolidaritás kinyilvánításával azonban nem spórolható meg a saját alapelveit és céljait tisztázó politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük e feladatot, amely tágabb értelemben minden demokratikusan gondolkodó embert érint, s amelynek célja választ találni a következő két kérdésre:

• Miféle alapon vagyunk szolidárisak a palesztin néppel és annak küzdelmével?
• Melyek egy igazságos és tartós megoldás alapelvei?

A válasz bonyolultabb, mintsem gondolnánk. Induljunk ki egy aktuális példából. A CNN interjút készít Ariel Saron egyik tanácsadójával. A beszélgetés közben az újságíró említést tesz a "megszállt területekről", mire az izraeli megbízott félbeszakítja és kifejti, hogy Judea és Szamária nem megszállt területek, mert ezeket Isten a zsidóknak adta, miként a Bibliában olvasható. Ez a fajta érvelés tulajdonképpen koherens álláspontot tükröz Palesztinával kapcsolatban: ha elfogadjuk, hogy a Biblia a "választott népnek" tett ígéretet tartalmaz, akkor a palesztinok "jogait" érintő egyetlen érv sem lehet helytálló. Ezzel párhuzamosan viszont létrejött egy iszlám érvrendszer is, amely szerint Palesztina az i. sz. VII. század óta muzulmán föld, s mint ilyen, nem lehet semmiféle alku tárgya.

Az effajta vallásos tézisekre gyakran nacionalista érvelés is rakódik. Minthogy a "zsidó nép" már több ezer éve létezik, s mindig is arra vágyott, hogy visszatérjen az "Ígéret földjére", Palesztinára vonatkozó követelései megkérdőjelezhetetlenek. Ugyanakkor néhány PFSZ-vezető a legkomolyabban állítja, hogy a palesztinok a filiszteusok leszármazottai, illetve hogy az első palesztin maga Krisztus volt stb. Ez a típusú gondolkodás az egyik fél jogát magasabb rendűnek tartja, mint a másikét, s "alapja" a "történelmi elsőbbségre" hivatkozás. De ha Palesztina-Izrael esetében elfogadnánk ezt a logikát, akkor más kérdésekben hogyan szállhatnánk vele szembe?

Vegyük például Jugoszláviát. A szerbek teljesen koherens érvek alapján követelik maguknak Koszovót, népük évszázados történelmi bölcsőjét; a horvátoknak és az albánoknak is ezeregy "történelmi" bizonyítékuk van ilyen vagy olyan területek birtoklására. Kinél az igazság? Nyilván nem régészeti ásatások fogják eldönteni a terület felosztását. Hisz' nem a többé-kevésbé mitikus történelmi érvelés a lényeges, hanem a jelen valósága. Igen, Koszovó valóban Szerbia bölcsője volt, ám ma 90%-ban albánok lakják. Ha elfogadjuk, hogy bárki öt vagy tíz évszázaddal korábbi jelenléttel érveljen nemzeti követelések mellett, akkor Bordeaux-t és környékét vissza kellene adni az angoloknak, Korzikát meg a genovaiaknak, vagyis Olaszországnak. Pandora-szelencét nyitnánk fel, s akkor még csak Európáról beszéltünk. Ám ma már szerencsére senki, vagy majdnem senki nem kíván ilyesmit.

Ráadásul ez a fajta vita és érvelés végső soron odavezet, hogy bizonyos követeléseket teljesen szubjektív nézőpontok nevében helyezünk mások elé. Ezzel pedig a tökéletes relativizmus terepére tévedünk, ahol "az én jogaim eleve előrébb valók, mint a tieid" típusú meggyőződés uralkodik. Így a konfliktusokban mindenki személyes szimpátiája szerint azonosítja önmagát, s a mellé a nép mellé áll, amely morálisan "nyilván" értékesebb, mint a szomszédja.

De akkor mégis hogyan ismerjük ki magunkat az ellentmondó követelések között, amelyek Palesztinában több mint egy évszázada fordítják szembe egymással az arabokat és a zsidókat? Az biztos nem segít, ha azon kezdünk el vitatkozni, létezett-e háromezer évvel ezelőtt zsidó állam Palesztina területén, vagy, hogy a filiszteusok tényleg a palesztinok ősei-e, vagy sem. Az egyetlen lehetséges irányjelző a nemzetközi jog, ugyanaz, amelyre a liberális globalizációt ellenző mozgalmak a bolygót pusztító más konfliktusok és háborúk kapcsán is hivatkoznak, s amelyet a különböző nemzetközi egyezményekben (az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, a negyedik Genfi Egyezményben stb.) lefektetett elvek működtetnek. Ilyen elv a népek önrendelkezéshez, békéhez és biztonsághoz való joga, az erőszakos területi hódítások elítélése, a humanitárius háború joga, a megszállás alatt élő népek és a menekültek jogai, a lakhely szabad megválasztásának joga stb. Ezek az elvek az ENSZ Közgyűlésének s főként Biztonsági Tanácsának határozataiban öltenek testet. Tudjuk, hogy ezek a döntések korántsem egy tökéletes világban születnek, hogy nem mentesek hiányosságoktól, s hogy mindig adott erőviszonyokat tükröznek – a nagyhatalmakéit. De nincs más iránytűnk. Mert ahogyan egy jogászprofesszor magyarázza a diákjainak Manès Sperber Et le Buisson devint cendre [És a Csipkebokor hamuvá vált] című nagyszerű regényfolyamában: "Megtanítottam az önök nemzedékének, hogy felismerjék a jogban a hatalom tisztátalan gyökerét, amely létrehozta, de azt is megmutattam, hogy a hatalom a pokolra jut, mihelyt lerombolja a jogot, amelyen alapul".

Mit is mondanak tulajdonképpen az ENSZ Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy jelenleg a történelmi Palesztina területén két nép él, az egyik a palesztin, a másik az izraeli zsidó, s hogy mindkettőjüknek joga van a független államhoz. Ezt tartalmazza az ENSZ Közgyűlésének 1947. november 29-én kelt határozata, amelyet Palesztina felosztása határozatának is szokás nevezni, mivel ez tartalmazza az akkoriban brit felügyelet alatt álló terület két államra történő szétválasztásának javaslatát. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1988-ban – azzal, hogy proklamálta a palesztin állam megteremtését – csatlakozott ehhez a határozathoz. 1993-ban pedig az izraeli kormány, az oslói egyezmény aláírásával, ha csupán áttételesen is, de szintén elfogadta a felosztás elvét, amelyre legutóbb, 2002. március 13-án, az ENSZ BT 1397. számú határozata emlékeztetett. A határozat értelmében az ENSZ csatlakozik ahhoz a "nézethez, amely a térséget két állam területének tekinti, ahol Izrael és Palesztina elismert, stabil határok közt létezhet". Ez az álláspont a nemzetközi közösség igen széles konszenzusát jelzi.

Mindazonáltal árnyalnunk kell ezt a látszólagos "szimmetriát". Először is, az izraeli nép már több mint ötven éve saját államában él a mandátumos Palesztina 78%-án, míg a palesztinok számára ez továbbra sem adatik meg, s vagy kényszerű száműzetésben, vagy izraeli megszállás alatt élnek. A megszállás most már több mint harmincöt éve tart, az ENSZ számtalan határozata ellenére, amelyek mind holt betűk maradtak. A nemzetközi jog semmibevétele egyébként hozzájárul – elsősorban az arab-muzulmán világban – a nemzetközi joggal kapcsolatos összes nyugati kijelentés diszkreditálásához. Másrészt a jelenlegi helyzet egy alapvető és új keletű igazságtalanságból született: a palesztinokat 1948-50-ben a zsidó milícia, azután az izraeli hadsereg elüldözte otthonaikból. Bár a palesztinok ezt az 1950-es évek óta sérelmezik, Izraelben, illetve Nyugaton sokáig tagadták, vagy elhallgatták. Az izraeli "új történészeknek" köszönhetően azonban, az elüldözés mára tagadhatatlan tény lett. Olyan korban és közösségben élünk Európában, ahol gyakran hivatkoznak az "emlékezés kötelességére". Nem szabad hát szelektívnek lennünk! A palesztinok ellen elkövetett igazságtalanság, sok más – elsősorban a gyarmatosítás idején elkövetett – igazságtalansághoz hasonlóan, jóvátételt és beismerést követel. Ezt a morális oldalt nem szabad elfelejtenünk, hiszen az izraeli-palesztin megbékélés serkentője lehet.

Fontos elutasítanunk a "hamis szimmetriát", amely egyazon érem két oldala gyanánt mutatja be az izraelieket és a palesztinokat, avagy a "két tábor szélsőségeseit". Ez a szemlélet néha tiszta érzésekből, a két állam egymás mellett élésén alapuló béke lehetőségébe vetett őszinte reményből táplálkozik. Ám elfedi a két nép helyzete közti disszimmetriát csakúgy, mint a harmincöt éve tartó megszállás okozta szenvedéseket. A Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok több mint kétharmada egy idegen hadsereg jelenlétében nőtt fel; mindannyiukat megalázták, százezreket közülük bebörtönöztek, ezreket megkínoztak. Mások meghaltak, megsebesültek vagy egy életre nyomorékok lettek. Minden szolidaritás alapja a megszállók és a megszállás alatt élők közötti alapvető különbség elismerése. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell figyelembe venni az izraeliek aggodalmait és szenvedéseit. Bár ebben a szembenállásban ők vannak az erő oldalán, ugyanúgy állandó félelemben élnek.

Már csak azért is, mert a konfliktusra hatalmas súllyal nehezedik az európai zsidóság kiirtásának emlékezete. Az álláspontokra izzó vassal süt bélyeget az emberiség történelmének egyik legirtózatosabb bűne. Az európai zsidóság elpusztítása a nácik és szövetségeseik által, az akkori nagyhatalmak erőtlensége a barbárság megállítására bűntudatot alakított ki a nyugati közvéleményben, s egyfajta részrehajlást azok javára, akik a zsidó emlékezet és történelem örököseinek tekintik önmagukat. E mártíromság kedvezően hatott a szavazásra az ENSZ Közgyűlésében, amikor 1947. november 29-én döntés született Palesztina felosztásáról, s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A bűnnek azonban a palesztinok fizették meg az árát, jóllehet nem ők követték el, s érte semmiféle felelősség nem terheli őket.

Miféle megoldás létezhet a palesztin kérdésre?

Láttuk tehát: nemzetközi konszenzus áll fenn az izraeli-palesztin, illetve az izraeli-arab konfliktus megoldásával kapcsolatban: létre kell hozni egy palesztin államot az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeken (Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben); stabil, elismert határokat kell biztosítani Izraelnek; végül Izraelnek és arab szomszédainak békében kell élniük egymás mellett. Ám amint belemegyünk a részletekbe, azonnal kiütköznek a nehézségek. A liberális globalizációt ellenző mozgalom természetesen nem alakító részvevője a béketárgyalásoknak, s nem foglalhat állást sem az egyik, sem a másik fél helyzetének részleteit illetően. Mégis ki kell alakítania álláspontját a jelenleg zajló vitákban, méghozzá az alábbi két elvet szem előtt tartva:

• a nemzetközi jog tiszteletben tartása, amely szerint Ciszjordánia, Gáza, és Kelet-Jeruzsálem megszállt területeknek tekintendők;
• a világról és az erőviszonyokról való reális – azaz nem vágyálmaink alapján kialakított – kép (erre a menekültek problémája kapcsán még visszatérek).

A 2000. júliusi, Camp David-i csúcstalálkozó kudarcát követő hónapokban lezajlott arab-izraeli tárgyalások eredményeiből, illetve a 2002. márciusi, bejruti arab csúcsértekezleten előterjesztett béketervezetből kell kiindulnunk. A palesztin-izraeli békét illetően a javaslatok két dokumentumban konkretizálódtak: a 2000 decemberében Clinton, amerikai elnök által megfogalmazott irányelvekben, illetve a 2001. januári, tábai tárgyalások eredményeit tartalmazó összegzésben, amelyet Miguel Angel Moratinos, az Európai Unió közel-keleti megbízottja fogalmazott meg. Ezek a dokumentumok mutatják, hogy igenis létezik reális, az izraeli és a palesztin közvélemény számára egyaránt elfogadható megállapodás.

Egy ilyen, a három legkényesebb kérdéskört (határok, Jeruzsálem, menekültek) érintő egyezség fő vonalaiban a következőket tartalmazza (a tárgyalásokon más, kevesebb nehézséget jelentő kérdéseket is érintettek, így a biztonság problémáját – ahol mindkét fél részéről jelentős előrelépések történtek -, illetve a vízhasználat kérdését):

Határok

A Clinton-féle dokumentum kilátásba helyezte Ciszjordánia 94-96%-ának visszaszolgáltatását (ebből 1-3% palesztin területekért cserébe átengedett izraeli terület lenne); a tábai tárgyalásokon pedig az utolsó izraeli ajánlat 94% volt, plusz 3%-nyi izraeli terület. A palesztinok a maguk részéről továbbra is a teljes Ciszjordániának megfelelő 100%-ot követelték, ugyanakkor hajlandóak voltak bizonyos területcserére, lehetővé téve ezzel Izrael számára a zsidó telepek jelentős részének "átmentését". A palesztinok álláspontja támogatandó; követelésük – a történelmi Palesztina területének 22% – valóban a minimumot jelenti. Ennél kisebb terület a leendő palesztin állam politikai és gazdasági életképességének megkérdőjelezésével lenne egyenértékű.

Jeruzsálem

A két fél elfogadta Clinton elnök irányelveit: Kelet-Jeruzsálem zsidó negyedeit Izrael annektálná, az arab negyedek pedig a palesztin állam fővárosát képeznék. Ebben a kérdésben is a palesztinok tették meg a szükséges engedményeket, hiszen a nemzetközi jog szerint Kelet-Jeruzsálem egésze megszállt övezetnek minősül. A szent helyek különösen kényes ügyében is előrelépés történt: a palesztinok elfogadták az óváros zsidó negyede, illetve a Siratófal feletti izraeli szuverenitást, viszont a Mecsetek tere feletti fennhatóságot maguknak követelték. A szent helyekkel kapcsolatban egyéb megoldások is felmerültek, köztük a nemzetközi ellenőrzés gondolata.

Menekültek

Ez a legösszetettebb és a legérzékenyebb probléma. Ne feledjük, hogy közel 4 millió ember sorsáról van szó, nem pusztán politikai problémáról (akkor sem, ha a menekültek ügye hatással van Libanon, Szíria és Jordánia jövőjére is). A tábai tárgyalásokon valódi előrelépések történtek. Az igazságügyi miniszter, Josszi Bejlin által szerkesztett dokumentum elismeri, hogy "a palesztin menekültek ügye az izraeli-palesztin kapcsolatok szempontjából meghatározó. Átfogó és igazságos megoldása nélkül nem lehetséges tartós és erkölcsileg kikezdhetetlen béke. Izrael állam ünnepélyesen sajnálatát fejezi ki a palesztin menekültek tragédiája, veszteségei és szenvedései miatt, és kijelenti, hogy aktív partner kíván lenni az immár ötvenhárom éve tartó, rettenetes időszak lezárásában." Izrael ezzel első ízben vállalta fel a felelősség egy részét a menekültprobléma kialakulásában. "Jóllehet a megalakuló Izrael állam elfogadta az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi, 181. számú határozatát [amely Palesztina két államra, egy zsidó és egy arab államra való felosztására tett javaslatot], az 1948-49 között lezajlott háborúba és vérontásba sodródott, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt és szenvedést okozott, beleértve a menekültté vált palesztin polgári lakosság kisemmizését és elűzését."

"A palesztin menekültek problémájának igazságos, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozatával összhangban álló rendezése vezethet el az ENSZ Közgyűlés 194-es határozatának megvalósulásához." Mint ismeretes, e határozat szerint, amelyet az ENSZ Közgyűlése 1948. december 11-én fogadott el, "a menekültek számára lehetővé kell tenni, hogy ha kívánják, a lehető legrövidebb időn belül visszatérhessenek otthonaikba, és békében élhessenek szomszédaikkal; azoknak pedig, akik nem kívánnak visszatelepülni, javaikért, továbbá minden elpusztult, károsodott értékükért jóvátételt kell fizetni."

Tábában az izraeli delegáció tehát két olyan lényeges elvet tett magáévá, amelyet a Camp David-i csúcson a palesztinok már felvetettek, Ehud Barak azonban akkor elutasított: elismerték az 1948 és 1950 közötti igazságtalanságot a palesztinokkal szemben, illetve elfogadták a 194. számú határozatot mint a rendezés alapját.

Ezeknek az elveknek az alapján azután konkrét megoldások kerültek kidolgozásra. A menekültek előtt ötféle lehetőség állna: visszatérni Izraelbe; visszaköltözni azokra az izraeli területekre, amelyeket Izrael Palesztinának átenged; visszatérni a palesztin államba; végleg letelepedni jelenlegi tartózkodási helyükön (Jordánia, Szíria stb.); kivándorolni más országokba (több állam, köztük Kanada jelezte, hogy kész nagyobb palesztin menekültcsoport befogadására). Bár a palesztin vezetők mindvégig kitartottak a menekültek szabad választási lehetősége mellett, ismételten kinyilvánították, hogy nem kívánják megkérdőjelezni Izrael zsidó jellegét, amelyet 1988-ban a Palesztin Nemzeti Tanács Palesztina függetlenségéről kibocsátott nyilatkozatában is elismertek. Így Tábában a palesztin fél elfogadta, hogy a menekültek visszatelepülésével kapcsolatban a végső döntés az izraeliek kezében legyen. Izrael negyvenezer menekült visszatérésébe egyezett bele, amire a palesztinok azt válaszolták, hogy százezer főnél kisebb létszám nem jelent előrelépést.

A palesztinok közül sokan elutasítják ezt a javaslatot, s feltétel nélküli visszatérési jogot követelnek. Hosszasan vitatkozhatnánk ennek az álláspontnak a jogos vagy jogtalan voltáról, a 194. számú határozat értelmezéséről. Ám enélkül is jól látható, hogy sem az izraeli közvélemény, sem jelenlegi állapotában a nemzetközi közösség nem kész támogatni ezt az opciót. Egyesek az ötven év múlva, vagy esetleg még később bekövetkező változásokra hivatkoznak. De ezen az alapon ugyanígy gondolhatjuk azt is, hogy addigra semmi sem marad Palesztinából. A tábai tárgyalásokon nagy vonalakban felvázolt megoldás kompromisszumot jelenthetne a nemzetközi jog követelményei, illetve a tényleges erőviszonyok között ("erőn" az izraeli-amerikai szövetséget értjük). Minden más, e realitáson kívül eső érvelés – egyes arab nacionalistáké vagy iszlám fundamentalista csoportoké, amelyek Izrael állam megszüntetéséről elmélkednek, még ha ez nem is jelentené feltétlenül a zsidók "hazaküldését" – a történelem messianisztikus szemléletéhez tartozik. Másrészt fontos azt is hangsúlyozni, hogy a palesztinokat ért igazságtalanság nem tehető jóvá egy újabbal – ezúttal az izraeliek rovására.

Az értelmiségiek bizonyos része egységes államban, honpolgárok államában vagy egy kétnemzetiségű államban gondolkodik. Ezzel szeretnének túllépni a nacionalista és identitárius szakadékokon. E nézet hasznos és szenvedélyes vitákat vált ki, amelyekben a liberális globalizációt ellenző mozgalom minden tagjának részt lehet, s részt is kell vennie. Politikai cselekvési programnak azonban nyilvánvalóan nem tekinthető. Ráadásul az elmúlt hónapokban a két nép közti szakadék tovább mélyült, s így a zsidók és arabok együttélése egyetlen, közös államban rövid és középtávon is tökéletesen valószerűtlennek tűnik.

Antiszemitizmus és palesztin szolidaritás

2000 szeptembere, a második intifáda kezdete óta a palesztinokkal való szolidaritás a világ minden részére kiterjedt, de leginkább Európára. E szolidaritás egy sor támadást váltott ki, amelyek egyenlőségjelet tettek az izraeli kormány bírálata és az antiszemitizmus, illetve anticionizmus és antiszemitizmus közé. Az effajta zsarolás nyilvánvalóan elfogadhatatlan; sértő azokra nézve, akik fellépnek Ariel Saron politikája ellen, és sértő minden izraeli békepárti személyre nézve is, akik igen nehéz körülmények között harcolnak a palesztinok jogaiért. Az efféle beszéd a vita elfojtását célozza, s megengedhetetlen módon zsarolja az újságírókat és a médiát.

Miután ezt leszögeztük, azokat is el kell ítélnünk, akik azért csatlakoznak a palesztin szolidaritáshoz, hogy antiszemita jelszavakat és analíziseket terjesszenek. Az ilyesmit feltétel nélkül el kell utasítanunk. Egyrészt azért, mert a rasszizmus minden formája elítélendő – ez a globalizációkritikai mozgalmaknak is egyik alapelve -, másrészt pedig azért, mert az antiszemiták Saron politikájának legjobb szövetségesei. Saron arra használja fel őket, hogy a világ zsidóságát és a nyugati közvélemény egy részét az izraeli kormány oldalára állítsa.

Az antiszemitizmust két áramlat hordozza:

• Az európai szélsőjobb. Ez megoszlik azok között, akik inkább zsidó-, mint arabgyűlölők, illetve akik inkább arabellenesek, mint antiszemiták. De léteznek olyan szélsőjobboldali tendenciák is, amelyek a palesztinokkal vállalt hamis szolidaritáson keresztül próbálják érvényre juttatni nézeteiket, nevezetesen a zsidók második világháború alatti genocídiumának kétségbevonását.
• Bizonyos arab vagy muzulmán áramlatok. A kezdeti "háborús rasszizmus" – ugyanaz, ami a XX. század első felében a németek és a franciák között is fennállt, amikor a szembenálló felek minden hibát és bűnt egymásnak tulajdonítottak – mára átalakult. E mozgalmak egyrészt judeofób téziseket dolgoznak ki – olykor a Korán tendenciózus olvasatára alapozva -, másrészt magukévá teszik az európai szélsőjobb okfejtéseit a zsidók "aránytalan" jelenlétéről, a zsidó népirtás, úgymond, kitalált vagy "eltúlzott" beállításáról stb.

A második intifáda kezdete óta megszaporodtak a zsidó kultikus helyekkel, vallási szimbólumokat viselő zsidó személyekkel szembeni támadások (de ugyanígy a mecseteket és vallási jeleket viselő muzulmán férfiakat és nőket érő atrocitások is, csak ezekre kevesebb figyelem jut). Az agresszív események félelmi reakciókat váltottak ki egyes zsidó közösségekből. Ezeket az akciókat szigorúan el kell ítélni. Ahogyan tette ezt Franciaországban több tucat arab vagy arab származású értelmiségi, akik felemelték szavukat a támadások ellen, és Palesztina franciaországi főmegbízottja, Leila Sahid nyomán "a palesztinok elleni bűntettnek" minősítették a zsinagógák és zsidó üzletek elleni merényleteket. "Legértékesebb támogatóink és harcostársaink azok az izraeliek és zsidók – fogalmaztak a nyilatkozat aláírói -, akik a palesztinok oldalán küzdenek a megszállás, az elnyomás, a gyarmatosítás ellen, s két egyenrangú, független állam, az izraeli és a palesztin állam békés egymás mellett élését szorgalmazzák. Sokuk családjának sorsára a holokauszt nyomta rá tragikus bélyegét. A mi dolgunk, hogy tisztelegjünk előttük, s hogy melléjük álljunk, amikor az egyetemes emberi jogok és a szabadság védelmében képesek szembefordulni a törzsi szellemiséggel". (Le Monde, 2002. április 10.)

Ezek a támadások mindazonáltal nem az 1930-as évek Európájának antiszemita hangulatát tükrözik, hiszen ma egyetlen nagy politikai párt sem adja ilyesmihez a nevét; a zsidók a társadalmi, gazdasági vagy politikai élet bármely posztjára eljuthatnak, s minden eddiginél intenzívebben integrálódnak a francia – és valamennyi európai – társadalomba, ahol az antiszemita előítéletek meglehetősen szűk határok közé vannak szorítva. Az említett merényletek egy szélesebb áramlatban helyezhetők el: az Európában főként a bevándorlókat, a muzulmánokat és az arabokat sújtó idegengyűlölet és rasszizmus hullámában. Éppen ezért "globális", nem kizárólag egyetlen közösségre összpontosító megoldást igényelnek. A rasszizmus és az antiszemitizmus elleni harc közös ügyünk, nem lehet kiváltsága egyetlen közösségnek sem. 2002 áprilisában a Franciaországi Zsidó Intézmények Képviselőtanácsa (CRIF) mégis jobbnak látta a franciaországi zsidóságot – csakis őket – az antiszemitizmus ellen, illetve az Izraellel való szolidaritás érdekében mozgósítani, s emiatt visszautasította az Emberi Jogok Ligájának javaslatát egy közös, a rasszizmus minden fajtájával szembeni, egységes demonstráció megtartására.

Az antiszemita áramlatok megjelenhetnek nyíltan vagy rejtőzködve. Megkísérelhetnek egyes jelszavakat felhasználni; Izrael államot mint valamilyen eleve elvetemült, ördögi képződményt tüntethetik fel. Vegyünk néhány példát! Az "Izrael állam = náci állam" jelszó ostoba és veszélyes szlogen. Ami a náci államot más diktatúráktól megkülönbözteti, az a zsidókérdés "végső megoldása", vagyis az európai zsidóság szervezett, ipari léptékű fizikai megsemmisítése; mármost a palesztinokkal kapcsolatban még hasonlót sem lehet Izraelnek tulajdonítani. Éppen eleget lehet beszélni az izraeli kormány megszálló és gyarmatosító politikájáról ahhoz, hogy ne kelljen abszurd párhuzamokba bocsátkozni, amelyek azokat is diszkreditálják, akik mondják. Ha már mindenképp párhuzamot keresünk, Izrael palesztin stratégiája, több szempontból is, inkább Franciaország algériai gyarmatosító politikájára emlékeztet.

Izrael és a dél-afrikai apartheid rendszer összevetése megint csak vitatható. Először is azért, mert az izraeli demokrácia sokkal valóságosabb az izraeli zsidók számára, mint amilyen a dél-afrikai volt a fehéreknek. Azután s főképp: Izrael, Dél-Afrikával ellentétben, meg tud lenni "gyarmatosított" lakossága nélkül is. Ez persze nem változtat azon, hogy a megszállt területeken létrehozott "két fokozatú" rezsim – a telepesek és a palesztinok között – valóban egy apartheid rendszerre hasonlít, ahogy azt a B'Celem, az izraeli emberi jogi szervezet megállapította; miként azon sem, hogy Izraelben a palesztinokat másodrendű állampolgárokként kezelik.

A cionizmus és a zsidó nép

A cionizmus kérdését szenvedélyesen s gyakran rendkívül leegyszerűsítve közelítik meg. Pedig a kérdés összetett, és aligha redukálható a "cionizmus = rasszizmus" típusú képletekre. A cionizmus politikai mozgalom, amely Európában született a XIX. század végén. A kontinensen akkoriban fölerősödő "nemzeti ébredés" nagy hullámába illeszthető. Államot kívánt biztosítani a zsidó népnek, elsősorban az autoriter politikai rendszerek által elnyomott kelet-európai és oroszországi zsidóságnak. Mint minden nacionalizmus, a cionizmus is sok különböző irányzatot foglal magába, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, s némi megvetéssel tekint a Másikra. Mint a nacionalizmusok általában, követeléseit és választásait igazolandó, a cionizmus is kialakította a maga mitikus történetét. A mozgalom kezdeteitől 1948-ig két kérdés került előtérbe:

• Egyetlen népet alkotnak-e a zsidók? Vissza kívánnak-e térni Palesztinába?
• Jogszerű-e a Palesztinára formált zsidó igény? Hogyan viszonyul egymáshoz e jogszerűség és az arabok jelenléte a térségben?

Meg kell jegyeznünk, hogy annak idején számos zsidó szervezet visszautasította a palesztinai kivándorlást (például a szocialista Bund), s hogy Izrael állam megalapításáig a cionisták jelentős kisebbségben voltak a zsidók körében. Amikor szabadon dönthettek, a zsidók többsége mindig inkább az Egyesült Államokat vagy Európát részesítette előnyben Izraellel szemben. Így voltak ezzel az egykori Szovjetunióban élő zsidók is, mindaddig, amíg az Egyesült Államok kapui be nem záródtak előttük. Ám bármilyen érdekes is ez a vita, már régen túlhaladott. Még ha azt gondoljuk is, hogy nincs "zsidó nép", vagy hogy a zsidóság palesztinai jelenléte gyarmatosítás eredménye, Izrael akkor is létezik, társadalma eleven és dinamikus, amelyet a nemzetközi közösség és az ENSZ elismer. Vélekedhetünk úgy, hogy a cionista vállalkozás nagyrészt gyarmati vállalkozás volt, tehát igazságtalan, sőt törvénytelen, s ugyanakkor elfogadhatjuk a "kész tényeket". A történelem más példái, az Egyesült Államoktól Kanadán át Ausztráliáig ezt igazolják. A gyarmatosítók megtelepedése ezeken a területeken gyakran az őslakosok elüldözését, sőt kiirtását eredményezte, ma már mégsem kérdőjelezi meg senki ezeknek az államoknak a létjogosultságát (ugyanakkor felléphetünk, ahogyan Ausztrália és Kanada esetében történt, az őslakosokon esett igazságtalanságok beismeréséért.)

Másfelől, s ezt el kell ismerni, az izraeli nép túlnyomó többsége magáénak vallja a cionizmust, függetlenül a terminus meghatározásától. A választóvonal ebben az országban azok között húzódik, akik elfogadják egy független Palesztin állam létét, illetve akik elutasítják ennek lehetőségét. Mindkét táborban vannak cionisták. Összefoglalva, nem hisszük, hogy a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak állást kellene foglalniuk a cionizmus-anticionizmus vitában. Ez ideológia vita, s ugyanakkor megosztó tényező, amely a lényegi célt tekintve káros. E cél pedig nem más, mint véleménytöbbséget állítani egy Izrael mellett létező, független palesztin állam létrehozása érdekében.

Ellenállás, terrorizmus, fegyveres harc

A második intifáda kezdete óta megszaporodott támadások, a World Trade Center és a Pentagon ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett merényletek szélsőségesen konfúz és mellébeszélő vitát gerjesztettek a terrorizmusról és az erőszakról. Fontos hát tisztáznunk e fogalmakat.

Először is, bármily furcsának tűnhet, sem a nemzetközi közösség, sem a nemzetközi jog soha nem tudta definiálni, hogy mi is a "terrorizmus". Tudjuk, olyan gumifogalomról van szó, amelyet mindig az ellenfél diszkreditálására használnak. Ellenfeleik terrorizmussal vádolták 1945 és 1948 között a cionista mozgalmat, 1954-1962-ben az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontot, valamint az Afrikai Nemzeti Kongresszust (Nelson Mandelát is ezen a címen börtönözte be az apartheid rezsim).

Izrael-Palesztinában a palesztinok többsége legitimnek tartja a megszállás elleni fegyveres küzdelem minden formáját, beleértve a civilek elleni támadásokat is, arra hivatkozva, hogy idegen megszállás ellen harcolnak. Az izraeli hadsereg akcióit viszont terroristának minősítik. Az izraeli kormányzat ezzel szemben minden palesztin cselekményt – köztük olyanokat is, amelyek katonák ellen irányulnak – terrorizmusnak nevez.

A nemzetközi jog jogosnak és törvényesnek ismeri el az idegen megszállással szembeni ellenállást, beleértve a fegyveres ellenállást is, abban az esetben, ha nem lehetséges más módon érvényt szerezni a követeléseknek. Ebből a szempontból nem kétséges, hogy a palesztinoknak joguk van harcukban erőszakot alkalmazni. A "jogukban áll" azonban nem azt jelenti, hogy "kötelességük" is. Minden felszabadítási mozgalomnak el kell gondolkodnia választott módszereinek árán és hatékonyságán.

A történelemből is levonhatjuk a tanulságot. Algériától Angolán át Vietnamig törvényesen fogtak fegyvert az idegen elnyomás ellen. De harminc vagy negyven évvel később, az események mérlegelésekor azt látjuk, hogy a szóban forgó társadalmak igen drágán megfizettek a fegyveres harcért – elsősorban a gyarmatosító hatalom által alkalmazott "felperzselt föld" politikájának következményei miatt -, még ha, ismétlem, akkor nyilvánvalóan nem is volt más választásuk. Mert a szabadságharcok mindenütt a politika militarizálódásához, a katonai szférának való alárendelődéséhez vezettek. Mao szerint "a politika parancsol a fegyvereknek", a valóságban azonban gyakran ennek az ellenkezője érvényesült. Amikor 1954-ben Algériában a Nemzeti Felszabadítási Front kirobbantotta a felkelést a francia megszállás ellen, a hegemóniája útjában álló minden "akadályt" elsöpört: likvidálta soraiban a "disszidenseket". A fegyveres harc nevében a politikai vita a lehető legegyszerűbb kérdésre szűkült: "Vitathatja-e a katona a parancsot?" "Kételkedhet-e egy tiszt a feljebbvalóiban a csata idején?" E viselkedési formák azután jóval a győzelem után is fennmaradtak, s nagymértékben magyarázzák ezen országok nehézségeit a függetlenség után. Erről – vagyis az ellenállási mozgalmak militarizálásának kockázatairól – Marcos alparancsnok egy igen figyelemreméltó észrevételt tett. Abból a megállapításból indult ki, hogy azoknak a mozgalmaknak a többsége, amelyek erőszakkal jutottak hatalomra, a hatalmat azután az erőszakon keresztül gyakorolják, s továbbra is semmibe veszik a személyiségi jogokat. Akárhogyan is, az ellenállás, és bizonyos esetekben az erőszak törvényes jellege nem jogosít föl egyes egyetemes érvényű törvények áthágására.

Lehetséges-e fegyveres ellenállás az izraeli katonákkal szemben? Vajon ez-e a megszállás elleni harc legjobb formája? Nos, ezt a palesztinoknak kell eldönteniük. Nyilván nem eleve elítélendő a fegyveres ellenállás, amennyiben tiszteletben tartja a háború törvényeit és a Genfi Egyezményt. Bármit is gondoljunk a Hezbollahról, törvényes harcot vezetett Dél-Libanonban a libanoni területek egy részét megszálló izraeli katonákkal szemben. Ez morális szempontból nem volt kikezdhető: minek a nevében ítélhette volna el bárki a libanoni területen tartózkodó izraeli katonák elleni akciókat? Ráadásul hatékonynak is bizonyult, amint azt az izraeli kormány döntése mutatta: Izrael kivonult Libanonból.

Ezt figyelembe véve, ha a választás mégis a fegyveres ellenállásra esik, amely elméletileg jogos, a szabadságharc akkor sem tekinthet el a "háborús jog" betartásától. A humanitárius jogokat tiszteletben kell tartania egy konfliktus minden szereplőjének, még annak is, amelyik igaz ügyért harcol. 2002 júliusában az Amnesty International emlékeztetett rá: "A jelentésünkben megállapított gyilkosságok igazolására a palesztin fegyveres csoportok által leggyakrabban hangoztatott érv, hogy a nemzetközi jog nem tartalmaz semmiféle megszorítást a megszálló hatalommal szembeni ellenállásban működő mozgalom módszereire vonatkozóan. E kijelentésekkel ellentétben, egyetlen elismert nemzetközi jogi norma sem szentesíti a civilek elleni merényleteket, akár valamely katonai megszállás elleni harc, akár bármely más keretek között valósulnak is meg." Sőt, az Amnesty International ezeket a merényleteket "emberiség elleni bűncselekménynek" minősíti. Ismeretes, hogy ugyanez a dokumentum az izraeli hadsereg akcióit a megszállt területeken jogsértőeknek nevezi, mert "súlyosan sértik a negyedik Genfi Egyezményt, s ezért háborús bűnnek minősülnek. A kormány politikájának részeként, módszeresen és nagy számban elkövetett cselekmények a nemzetközi jog szerint az emberiség elleni bűncselekménynek minősített kategóriába tartoznak."

Azoknak az eszményeknek a nevében, amelyekért harcolunk, el kell fogadnunk az Amnesty álláspontját, miszerint "a humanitárius nemzetközi jog egyik alapvető tétele az, hogy az ellenséges felek minden körülmények között kötelesek különbséget tenni civilek és katonák között csakúgy, mint polgári javak és katonai célpontok között."

Kérdés: vajon feladata-e a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak a palesztin akciók bírálata, egy rettenetes körülmények közt élő nép "kioktatása"? Erre a kényes kérdésre nincs egyszavas válasz. Felidézhetjük, hogy mi történt a hetvenes évek elején, amidőn a bekerített és szorongatott palesztin ellenállás megsokszorozta a repülőgép-eltérítéseket és a külföldi izraeli célpontok elleni merényleteket. Ebben az időszakban az ellenállással szimpatizáló európai baloldalnak sikerült megértetnie – elsősorban a Fatahhal -, hogy ezek a "külföldi akciók" ártanak a védelmezett ügynek.

Az izraeli civilek ellen elkövetett merényletek nem csak morális problémát jelentenek, hanem politikait is. 2001. februári megválasztása óta Ariel Saron ezeket a merényleteket beépítette kül- és belpolitikai stratégiájába, amely több tényezőre épül: az oslói megállapodás – a szerinte "Izraelt valaha ért legnagyobb katasztrófa" – elutasítására, a Palesztin Hatóság fokozatos szétverésére, valamint az ún. "hosszú távra szóló, ideiglenes megoldásra", ami a megszállás más formában való fenntartását jelenti. Szavazói, sőt a nemzetközi közvélemény egy része előtt is felmentették Saront e merényletek a palesztinokkal való érdemi tárgyalások alól.

Az izraeli-palesztin viszonyban semmiféle politikai rendezés nem lehetséges mindaddig, amíg az izraeli "belső frontot" nem sikerült megtörni. Ez nehéz, de korántsem lehetetlen feladat, amit a közvélemény-kutatások is igazolnak: az izraeliek többsége elfogadja egy Izrael mellett létező palesztin állam gondolatát. Ugyanakkor meg kell értenünk a palesztinok – valamennyi palesztin irányzat – mélységes szkepticizmusát is: most tulajdonképpen azt kérjük tőlük, amit ők az első intifáda alatt már megtettek: a fegyveres harc mellőzését. Tíz évvel az első intifáda lezárása után helyzetük szörnyűbb, mint valaha.

Másrészt a két fél által elkövetett bűnök kizárólag "erkölcsi" elítélése nem elegendő az izraeli-palesztin viszállyal kapcsolatos helyes álláspont kialakításához. Nem tehetünk egyenlőségjelet a felek közé csupán azért, mert mindketten megsértik az emberi jogokat, két okból sem. Először is azért, mert egy állam – egy magát demokratikusnak valló állam – által elkövetett jogsértések mindig szigorúbb megítélés alá kell essenek, mint azok, amelyeket nem állami csoportok követnek el, annál is inkább, mert a palesztin csoportok közül egyesek a Palesztin Hatóság ellenében cselekszenek. Másodszor, az egyenlő elbírálás politikai okokból sem indokolt: a palesztinok harca "igazságos háború", azaz törvényes ellenállás a törvénytelen megszállással szemben, míg az izraeli kormányzat egy törvénytelen megszállást kíván fenntartani. Vegyünk egy példát: a második világháború alatt a szövetségesek nyilvánvalóan elkövettek háborús és emberiség elleni bűnöket – például Drezdában vagy Hirosimában. Mégis: igaz ügyért harcoltak, a nácizmus ellen. Az antifasiszta szövetség és a fasiszta tengely nem említhető egy lapon. Hasonló módon, Algériában, a függetlenségi háború idején, a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és a francia haderő egyaránt elkövetett háborús, sőt, emberiségellenes bűnöket. Ezzel együtt az FLN függetlenségi harca tökéletesen legitim volt. A párhuzam tehát ebben az esetben is elfogadhatatlan.

Egy utolsó gondolat mindezzel kapcsolatban. A két fél szenvedései mély szakadékot vájtak, amelynek betemetéséhez időre van szükség. Ahogyan Edward Said, a neves palesztin-amerikai értelmiségi javasolta: valamiféle "Igazság és Megbékélés" bizottság felállítására lenne szükség ahhoz, hogy megvonhassuk az elmúlt ötven esztendő történéseinek minél pontosabb mérlegét. A liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak részük lehetne e feladat elvégzésében.

Számukra most az elsődleges feladat, hogy nemzetközi védelmet követeljenek a palesztin lakosságnak, olyan védelmet, amelyet jelenleg pusztán a nemzetközi, civil missziók nyújtanak. Európát pedig rá kell venniük arra, hogy kötelezze el magát ezen az úton, s hogy az Európai Unió és Izrael között meglévő együttműködési megállapodást használja fel a nyomásgyakorlás eszközeként.

Továbbra is hangsúlyoznunk kell, hogy csakis politikai módszerekkel állítható le az öldöklés. Ezt vallották 2001 júliusában elismerésre méltó bátorsággal mindkét tábor nagy számú kiválóságai: köztük több palesztin miniszter (Jasszer Abed Rabbó, Nabil Amar, Hisam Abdul Razzek), illetve értelmiségi (Hanan Asrávi, Szári Nuszeibeh, Szálim Tamari), csakúgy, mint Josszi Bejlin, a Barak-kabinet igazságügyi minisztere, s több izraeli író (köztük Ámosz Oz, A. B. Jehosua és Dávid Grosszman).

"Mi, izraeliek és palesztinok, e népeink számára páratlanul nehéz helyzetben, együtt emeljük föl szavunkat a vérfürdő és a megszállás megszüntetéséért, a tárgyalások sürgős újrakezdéséért és a békefolyamat újraindításáért. […] Mindennek ellenére hiszünk a velünk szembenállók emberségében és abban, hogy olyan partnerünk van, akivel majd békében élhetünk. Hisszük, hogy a népeink közötti konfliktus tárgyalásokkal megoldható. […] Az előrelépés érdekében el kell fogadni a nemzetközi törvényességet és érvényesíteni kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. és 338. számú határozatát, amelyek az 1967-es határokon belül kínálnak megoldást, miszerint két állam él egymás mellett, Izrael és Palesztina, fővárosa pedig mindkettőnek Jeruzsálem. Minden függőben lévő problémára létezik igazságos és tartós megoldás, amely nem sérti sem az izraeli, sem a palesztin állam szuverenitását, azt a szuverenitást, amelyet állampolgáraink testesítenek meg, s amelyet a két nép, a palesztin és az izraeli nép saját állam iránti vágya fejez ki."

(Megjelent az ATTAC honlapján: http://attac.org , Courriel d'Information 367. sz., 2002. október 1. Fordította: Mihályi Patrícia)