Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

A két könyv

Az 1990-es években az ún. washingtoni konszenzus doktrínája jelentette a világ gazdaságpolitikusai számára a legfőbb útmutatást. A tíz pontból álló receptcsomagot eredetileg John Williamson fogalmazta meg, bár valójában a "konszenzus" egy szélesebb csoport együttes elemzésének konklúziója volt, és a későbbiekben más, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) körül sürgölődő közgazdászok is ennek népszerűsítőivé váltak. Ilyennek tekinthető Rudiger (gyakran használt szerzői nevén Rudi) Dornbusch, aki a cambridge-i (Massachusetts, USA) MIT professzora volt 2002 nyarán bekövetkezett haláláig, és a megelőző évtizedben a vezető üzleti és közgazdasági lapok (Business Week, Financial Times, Wall Street Journal) számára is írt hosszabb-rövidebb elemzéseket. Ezeket adták ki összegyűjtve 2002-ben, nyolc témakörbe rendezve.

Ugyanekkor jelent meg egy másik tekintélyes közgazdász könyve a kilencvenes évek világgazdasági folyamatairól. Joseph Stiglitz, a 2001-es év közgazdasági Nobel-díjának kitüntetettje jelentetett meg új könyvet, amelynek beharangozása már majdnem egy évvel korábban megkezdődött. A könyv címében jelzett témája a globalizáció, és az azt övező elégedetlenség. Stiglitz magát is az elégedetlenek közé sorolja, ami furcsának hat, ha ismerjük előéletét: a Stanford Egyetem professzoraként lett Clinton elnök közgazdasági tanácsadója, majd a Világbank alelnökeként és vezető közgazdászaként dolgozott. Visszavonulása óta a New York-i Columbia Egyetemen tanít – ott érte a Nobel-díj híre is.

A két könyv összevetése alkalmat ad arra, hogy az ún. globalizáció korszakát eltérő (apologetikus és kritikus) nézőpontokból megvizsgáljuk. A szakértői vélemények ugyanis megoszlanak arról, hogy a piacok nemzetköziesedése és a nemzetgazdaságok liberalizációja a pénzügypolitikai szigorral kombinálva – amit így együtt a washingtoni konszenzus szorgalmazott – jobb, élhetőbb gazdasági rendet eredményezett-e. Különösen éles viták zajlanak az átalakulást vezénylő intézmények, az IMF és a Világbank működéséről. A két washingtoni intézmény között kb. 1995 óta észrevehető nézetkülönbségek is kialakultak, ennek vizsgálata előtt azonban tekintsük át a két közgazdász alapkoncepcióját.

A két koncepció

Dornbusch filozófiáját dióhéjba sűríti a könyv alcíme, amely szerint a prosperitás kulcsa nem más, mint a szabad piac, a jó pénz és egy kis szerencse. Mindhárom kulcs magyarázatot kíván külön-külön is, és különösképpen érdekes az őket összefűző logika mibenléte.

A szabadpiaci közgazdaságtant Dornbusch egy 1995-ös írásban fél évszázadnyi kudarcos etatizmus ellenszereként mutatja be. Mint tudjuk, ez visszatérést, restaurációt jelent, hiszen az állami szerepvállalás korszakát megelőző rendszer volt a szabadpiaci (vagy más néven szabadversenyes) kapitalizmus, és ennek válságát kezelendő születtek meg az állami beavatkozás komplex formái, többnyire John Maynard Keynes útmutatásai alapján. A piac nemcsak az áruk (és szolgáltatások) piacát jelenti, hanem a pénz- és tőkepiacok kialakítását, sőt felértékelését is. "A tőkepiac fontos felügyelő funkciót kínál a rossz gazdaságpolitika kísértésével szemben" – írja Dornbusch (83. o.). A "rossz" gazdaságpolitika lényegében a keynesiánus szinonimája; ide tartozik minden, ami a foglalkoztatásra vagy különféle életszínvonal-mutatókra való tekintettel megkérdőjelezi a szabad piac vagy a jó pénz szükségességét.

A jó pénz definíciója rögtön fordítási problémát okoz. Ezt ugyanis a kortárs amerikai zsargon a sound szóval jelöli, ami nem szó szerint jelent jót, viszont különböző jelentései alapján mégsincs más választásunk. A sound mint jelző az angolban jelenti azt, hogy ép és egészséges (akár gyümölcs, akár fog), de jelenti azt is, hogy megbízható, logikus, tárgyilagos (például egy érvelés vagy tanács). Sound lehet, aki rátermett és óvatos (pl. egy teniszjátékos), más esetekben pedig a szó azt jelenti, hogy alapos vagy mély (pl. ha valaki mély alvó, vagy valaki kap egy alapos verést). A jó pénz Dornbusch számára nem az, amelynek aranyfedezete van, és nem is az, amelynek mozgását valamiféle nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció tartja mederben. Efféle állami kötelezettségvállalások tőle idegenek (l. 122. o.). Amiben megbízik, az a független (tehát politikai irányítástól vagy befolyásolástól mentes) jegybank – ez képes garantálni a pénz értékállóságát, vagyis az inflációmentes gazdaságot.

Mihez kell ezek után "egy kis szerencse"? Dornbusch nem állítja, hogy könnyű az átmenet a szabad piachoz és a jó pénzhez – a siker egyik feltétele számára a munkaerő-piacok rugalmassá tétele (ellenkező esetben az átalakítás csak tömeges munkanélküliséghez vezet, l. 58. o.). A kis szerencse tehát ahhoz kell, hogy adott esetben mindezt el lehessen fogadtatni a társadalommal, meg lehessen fékezni a munkavállalók törekvéseit és elégedetlenségét. "A jóléti állam felszámolása az a terület, ahol a változások során a legtöbb politikai következménnyel kell számolni. Ezt a harcot, úgymond, utcáról utcára vívják. Ösztönzést meríthetünk abból, hogy Clinton megszüntette a hosszú távú segélyeket, vagy abból, hogy Tony Blair megüzente az európai szocialistáknak: változzatok meg, vagy a napjaitok meg vannak számlálva" (33. o.) – olvashatjuk az elhunyt professzor írásában.

Dornbusch-sal szemben Stiglitz a keynesi koncepciót követi: számára fontosabb a stabil gazdasági teljesítmény, a foglalkoztatás, az életszínvonal és a politikai demokrácia, mint a szabad piac vagy a jó pénz. Bizonyos feltételek mellett persze igaznak tartja, hogy az utóbbi kettő az előbbiek feltétele, de ha netán a két tényezőcsoport között konfliktus alakul ki, akkor az előbbieknek kell elsőbbséget adni az utóbbiak rovására. Nos, Stiglitz szerint az elmúlt húsz évben, de főként a XX. század utolsó évtizedében a világ visszatért a Keynes előtti ortodoxiához, és a szabad piacok s a jó pénz mindenáron történő erőltetése komoly gazdasági, szociális és politikai károkkal járt. Új könyvében ezért elsősorban és alapvetően a Valutaalapot bírálja; ezt az intézményt tekinti a neoliberális globalizáció fő aktorának.

Stiglitz a globalizációt mint a világgazdaság fokozódó integrációját önmagában nem veti el, de keményen bírálja azt az irányt, amely felé a nemzetközi gazdasági folyamatokat meghatározó erők az eseményeket terelték az elmúlt két évtizedben. Ennek az iránynak a filozófiáját az úgynevezett "washingtoni konszenzus" foglalta össze valamikor 1989-ben, és aztán ebből – ennek merev és a helyi viszonyokat tekintetbe nem vevő alkalmazásából – származtak a bajok a 90-es években. Ezek közül is főleg azokkal az esetekkel foglalkozik a szerző, amelyekkel a maga világbanki tevékenysége során az évtized második felében találkozott. Röviden, és talán nem túlozva úgy foglalhatjuk össze mondanivalóját: az IMF gyakorlatilag mindent elrontott, ami a keze ügyébe került. Vonatkozik ez a kelet-ázsiai válságokra, Oroszország átalakulására és pénzügyi összeomlására, de Argentínára és más hasonló esetekre is. A bajok fő forrása a monetarista dogmákhoz való ragaszkodás, az intézmények közgazdasági jelentőségének figyelmen kívül hagyása, illetőleg az IMF vezető köreit átlengő politikai manipuláció, amely annak ellenére érvényesült, hogy a Valutaalap elvileg a legjobb egyetemek legjobb diákjai közül válogatja szakembereit (bár Stiglitz ezt is kétségbe vonja másutt).

Stiglitz nem a hivatali korszakának lezárulása után kezdett el másképp gondolkodni. James Wolfensohn elnökkel együtt úgy látott hozzá a világbanki munkához 1997-ben, hogy az érdemi változások szükségességében mindketten egyetértettek. Wolfensohn a politikai és társadalmi kapcsolatok megújítását menedzselte, Stiglitz a gazdaságpolitikai tartalomét. Ennek filozófiáját foglalta össze 1998-ban az ún. poszt-washingtoni konszenzus koncepciójában (erről közölt rövidített ismertetőt az Eszmélet 51. száma, ford. Morva Tamás). Könyvében azt mutatja be, hogy az elmúlt évtized nagy válságai a korábbi konszenzuson való túllépést, az új megoldások keresését igazolják.

Pénzügyi válságok

Stiglitz tehát két dolgot állít: 1./ a washingtoni konszenzust követve végrehajtott reformok a világgazdaságot (és főleg annak félperifériáját) válságokra hajlamosabbá és kevésbé fejlődőképessé tették, és 2./ amikor a pénzügyi válságok bekövetkeztek, az IMF elhibázott kezelési módokat kényszerített az érintett országokra, ami helyzetüket inkább súlyosbította. Mindezt azoknak az eseteknek a bemutatásán keresztül igazolja, amelyekkel világbanki alelnökként dolga volt.

Bizonyos értelemben Dornbusch sem idealizálja a világgazdaságot. Nem tagadja a válságok létét, inkább a szükségességüket és hasznosságukat bizonyítja, az osztrák Joseph Schumpeter egykori nézeteiből ("kreatív pusztítás") kiindulva. Tudatában van annak, hogy a mai világgazdaságban a válságok minden korábbinál nagyobb és gyorsabb megrázkódtatással járnak: "az Új Gazdaságban egy bárhol bekövetkező sokk mindenütt sokkot jelent. Jelentős áttételek megléte esetén még a kis sokk is nagy lesz, a nagy sokk pedig egy nukleáris pénzügyi robbanássá válik." (151. o.)

Dornbusch figyel azokra az elemzésekre, amelyek a világgazdaság kilengéseit bírálják, de igyekszik azokat banalizálni. Megtalálható könyvében az a recenzió, amelyet Soros György válságelemző könyvéről (magyarul: A globális kapitalizmus válsága) írt a kilencvenes évek végén. Dornbusch nem titkolja megvetését: szerinte Soros könyve egy nagy katyvasz, amelyből süt a tájékozatlanság és a közgazdasági elméletben való járatlanság, amire ráadásul a nagy tőzsdeguru és filantróp még büszke is. Elismeri azonban, hogy Soros lényegre tapintóan elemzi az 1998-as orosz válságot és annak eredetét: "az IMF-nek át kellett volna strukturálnia az orosz adósságot, ahelyett, hogy elhibázott kölcsönökkel finanszírozta a tőkemenekítést, túl későn döbbenve rá, hogy mindez az adósságok és a valuta egyidejű összeomlásához vezet" (349. o.).

Stiglitz korrekciós javaslatainak egyike a tőkeáramlás korlátozásának lehetővé tétele. Azt gondolhatnánk, hogy egy Dornbusch-féle doktríner elzárkózik ennek minden formájától. Meglepő módon nem ez a helyzet. Amit elutasít, az a tőkemozgás utólagos, ad hoc korlátozása, amely már egy válság bekövetkezte után próbál adminisztratív jellegű stabilizációt megvalósítani. Jobb stratégiának tartja a tőkebeáramlás korlátozását, amely – mint ahogy pl. Chile vagy Dél-Korea tette – kikényszeríti a befektetések hosszabb lejáratát és megadóztatja a rövid távú hitelfelvételt (83. o.).

Nyugat-Európa

Dornbusch személyes és szakmai okoknál fogva érdeklődik az európai, és azon belül főként a német gazdaságpolitika iránt. 1998-ban, amikor Helmut Kohl kormánya tizenhat év folyamatos kormányzás után megbukik a választásokon, Winston Churchillhez hasonlítható nagy politikusként ír a CDU vezéréről. Két fő alkotásának a német egyesítést és az Európai Unió megszervezését tekinti. Vele szemben áll Gerhard Schröder, aki "még mindig egy harmadik úttal flörtöl. Igen, létezik ilyen, de ez egy zsákutca" – mondja Dornbusch (342. o.). Szerinte Európának egy kiemelkedő vezetőre volna szüksége, aki a világgazdaság vezérlésében is aktívan részt tud venni – Schröder pedig erre a szerepre valószínűtlen jelölt. Még rosszabb véleménnyel van Oskar Lafontaine-ről, aki 1998-ban az SPD elnöke és az új kormány pénzügyminisztere lett. "őt nem érintette meg a szabadpiaci közgazdaságtan és a jó pénz bármilyen értelmezése, mintha az elmúlt húsz évet valami távoli gulágon töltötte volna. A puszta közgazdasági gondolkodás és stílus szempontjából Lafontaine azt jelenti Greenspan-nek és Rubinnak, amit Attila hun vezér jelentett a nyugati civilizációnak" (343. o.).

Mint tudjuk, Lafontaine hamar elvérzett a pragmatikus Schröderrel vívott belharcban. Dornbusch ezt előre nem tudhatta, de összefoglalta, mely pontokon támadhatja meg Lafontaine a kialakult európai gazdaságpolitikát. Lelassíthatja a munkaerő-piaci deregulációt, megtámadhatja a Waigel-féle stabilitási paktumot, az üzleti szféra kárára alakíthatja a költségvetési reformot, és az olcsó pénz nevében háborút indíthat az Európai Központi Bank (ECB) ellen. Ha ezeket a programpontokat nézzük, úgy tűnhet, Lafontaine nem tévedett, csak mintegy négy évvel megelőzte korát. Egy újabb recessziónak kellett eljönnie ahhoz, hogy mások is rájöjjenek: a stabilitási paktum nem tartható, és az ECB stratégiáján – ha lehet – módosítani kell. A valutaárfolyamok túlzott kilengéseit 2002 szeptemberében maga Paul Volcker, az Egyesült Államok központi jegybankjának egykori elnöke bírálta és próbált alternatív koncepciót felvázolni – Lafontaine-től ez négy évvel korábban elfogadhatatlan volt. (Más kérdés, hogy Dornbusch valószínűleg Volckertől sem fogadná el ezt a javaslatot.)

Stiglitz nem foglalkozik külön fejezetben az európai integrációval, de nem egy észrevételt tesz az Unióval kapcsolatban, és különösképpen a monetáris unió koncepcióját illetően. Úgy látja, hogy Európa rosszul döntött, amikor az újonnan felállított Európai Központi Bankot nem az amerikai Federal Reserve (a szövetségi jegybank), hanem a német Bundesbank mintájára hozta létre. Az utóbbi ugyanis kizárólag az infláció elleni küzdelmet tekintette célnak, míg a Fed egyenrangú feladatként kezeli a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás előmozdítását is. Nemcsak az intézményt tekinti elhibázottnak, de úgy látja, Wim Duisenberg elnök személy szerint is téves elképzelésekből vezeti le döntéseit; fontosabbak neki az eruóval kapcsolatos presztízsszempontok, mint az európai gazdaság fellendítése.

Kelet-Európa

Stiglitz nincs jó véleménnyel a magyar közgazdászokról sem. Ezt onnan tudhatjuk, hogy immár második könyvében idézi fel illusztrációként azt az esetet, amikor magyar közgazdászok vitatkoztak arról, hogy mennyi idő alatt kell végrehajtani a privatizációt. A gyors átmenet hívei így érveltek: nem lehet elhúzni a folyamatot, kb. öt év alatt le kell zajlania. A fokozatos átalakulás mellett érvelők keményen visszavágtak: nem szabad elkapkodni, kb. öt évre mindenképpen szükség van (l. 162. o.). Valójában tehát a vita a privatizáció módjáról, és nem a sebességéről folyt, csak a vitázó felek nem találták meg (egyik oldalon sem) a megfelelő megfogalmazást, érveket és kifejezési formákat.

Stiglitz leginkább azt kifogásolja az oroszországi (és tágabb értelemben a kelet-európai) privatizációban, hogy azt lóhalálában, a "minél gyorsabb, annál jobb" elve alapján hajtották végre. Ez pedig nem azt eredményezte, hogy a termelő vagyon hatékonyabban kezdett működni, hanem a korrupciót, a kormánykörökhöz közel állók gyarapodását segítette csak. Különösen rossznak tekinti azt a megoldást, amikor az állami cégek újonnan létesített magánbankoktól vettek fel hiteleket, s miután azokat nem tudták (valami rejtélyes oknál fogva) törleszteni, részvényeik a bank tulajdonába mentek át. Ezeket a korrupt privatizációs formákat csak azért nem nevezi Stiglitz vadnyugatiaknak, mert amikor az Egyesült Államok korai tőkései (az ún. rablóbárók) nagy vagyonaikra szert tettek, közben az amerikai gazdaság is gyarapodott. Az orosz nómenklatúra-burzsoázia megszületése ezzel ellentétben nem az ország virágzásával, hanem elszegényedésével esett egybe. Bár a magyar gazdaság hanyatlása a 90-es évek első felében nem volt az oroszhoz mérhető, elmondható, hogy a privatizáció folyamata nálunk is visszaélésekkel, utólag már nehezen feltárható csalásokkal volt megterhelve.

Becsületünkre legyen mondva, Stiglitz másutt is említi Magyarországot, és a fentinél pozitívabb kicsengéssel. A 151. oldalon Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia mellett Magyarország is szerepel abban a csoportban, amelynek GDP-je (bruttó hazai termék) az ezredfordulóra elérte a rendszerváltás előtti utolsó év szintjét. A 186. oldalon a cseh privatizációval összevetve a magyart minősíti eredményesebbnek: lehet, hogy a magyarok lassabban indítottak, de a cégeket valóban átalakították, és ma már nemzetközileg versenyképesek. Két oldallal később megtaláljuk a dicséret magyarázatát is: "Magyarország, Szlovénia és Lengyelország megmutatta, hogy a gradualista politikák kevesebb fájdalommal, nagyobb társadalmi és politikai stabilitással járnak rövid távon, hosszú távon pedig gyorsabb növekedéssel. A teknősbéka és a nyúl versenyéből ismét a teknősbéka került ki győztesen. A radikális reformerek – legyen szó éltanulókról, mint a Cseh Köztársaság, vagy kissé rendetlenebbekről, mint Oroszország – vesztettek."

Ami tehát az átalakulást illeti, Stiglitz a fokozatosság híve, és nézetét elsősorban nem is a kisebb kelet-közép-európai államok összevetésében, hanem Kína és Oroszország összehasonlításában látja igazoltnak. Az orosz kudarc pedig szorosan összefügg azzal, ahogyan az IMF más földrészeken is a helyi viszonyokra való tekintet nélkül, csakis a nyugati hitelezők érdekét szem előtt tartva osztogatta gazdaságpolitikai tanácsait. Ha pedig azokat önként nem fogadták el, gyakran megtalálta az eszközét annak, hogy a végrehajtást kikényszerítse. A könyvben nem egy példát találunk arra is, hogy az IMF-et esetleg visszautasító országok saját elgondolásaikat követve jobb eredményeket tudtak elérni.

Az idő próbája

Nagy kérdés, hogy a legutóbbi évek fejleményeit hogyan kommentálta volna Dornbusch. Kötetbe gyűjtött írásaiban ugyanis azt olvassuk, az etatista gazdaságokban (Franciaország, Olaszország, Japán) leleplezett nagyszabású korrupciós ügyek is amellett szólnak, hogy a prosperitás forrásának a versenyt, az önerőre támaszkodást és a profitot kell tartani (57. o.). Azután azonban, hogy 2001 őszétől fogva az Egyesült Államok jóval kevésbé etatista gazdaságában az előzőeket messze felülmúló korrupciós ügyek kerültek napvilágra, ez az érv nem igazán fenntartható. Hasonló kételyeket ébreszt bennünk, hogy Dornbusch számára – hiszen írásai 2001 előtt keletkeztek – a gazdaságpolitika egyik mintaországának Argentína számít. Mindez arra utal, hogy a szerző a "nyugtával dicsérd a napot" elvet nem követi, holott a nevezett esetek némelyikében mindenképpen számítani lehetett már arra, hogy a helyzet (a rendszer) ellentmondásokkal terhelt és legalábbis rendellenességeket produkálhat. Sok kérdésben persze helytálló előrejelzést adott, így például 1999-ben azt írta, hogy a világ két ok miatt számíthat gazdasági megrázkódtatásra: az egyik az amerikai részvények, a másik a japán kötvények túlértékeltsége – ez végül is nagyrészt beigazolódott, noha a Bush-recesszióban ennél mélyebb okok is megmutatkoztak.

Stiglitz könyvét nehezebb a valóságon tesztelni, hiszen ő éppen az uralkodó irányzatoknak próbál alternatívát állítani. Ebből a szempontból összehasonlíthatjuk könyvét Keynes 1919-ben írott művével, amelynek címe: A békeszerződés gazdasági következményei (két kiadást ért meg Magyarországon az 1990-es években). Szintén tudományos memoár, bár kétségtelen, hogy tudományos értéke és világtörténelmi jelentősége egy klasszissal a Stiglitz-könyv fölött áll. Mindkettő a szakmai ortodoxiával való szakítás dokumentuma, Kasszandra-jóslatokra kifuttatva (mint tudjuk, Keynes esetében ez beigazolódott). Mindkettő tartalmazza a progresszív alternatíva vázlatát. Különbség, hogy Keynes 36 évesen írta könyvét, Stiglitz viszont 60 éves korában. Keynes ezután látott hozzá az alternatív elmélet kidolgozásához, Stiglitz elméleti munkássága viszont többé-kevésbé lezártnak tekinthető. Mindkét közgazdász esetében az intuíció és a tapasztalat összekapcsolódása tette lehetővé, hogy a korábbi domináns nézetekkel, és saját korábbi nézeteikkel is szakítsanak.

Sokan úgy tekintik az IMF és a Világbank körüli konfliktusokat, mintha azok a legutóbbi évek nagy demonstrációival kezdődtek volna (Seattle stb.), és csak ezeket követte volna a tudományos szintű bírálat (emiatt tekinthetnénk úttörő jelentőségűnek Stiglitz új könyvét). Valójában a sorrend ennek fordítottja. Az IMF és a Világbank válságmenedzselő tevékenységét a kezdetektől fogva (vagyis kb. 1982-től) igen komoly szakmai vita kísérte, olyan kritikusokkal, mint Carlos Diaz-Alejandro vagy Frances Stewart, John Weeks és Lance Taylor, majd Jan Kregel és még sokan mások. Tudományos szempontból Stiglitz könyve nem sok újdonságot tartalmaz, inkább összegez és aktualizál. Jelentősége legfőképpen abban áll, hogy a bennfentes információival és közvetlenségével hitelesíti a két washingtoni intézménnyel összefüggő bírálatok nagy részét.

A civil szervezetek tömeges demonstrációi – időrend és tartalom szempontjából – a tudományos kritikát követve fejlődtek ki. Politikailag akkor váltak számottevővé, amikor 1999-ben összekapcsolódott az IMF-fel és a WTO-val szembeni elégedetlenség, és a neoliberális globalizáció legnagyobb haszonélvezőjének tekintett Egyesült Államokban robbant ki utcai megmozdulásokban. Ez utóbbi körülmény azonban nem változtat azon, hogy itt egy legalább húsz éves problémával állunk szemben. Ha lenne "bűnlajstroma" az IMF-nek, akkor az nemcsak a kilencvenes évekre (és annak Stiglitz által elemzett második felére) koncentrálna, hanem a "fejlődő világ" két évtizedes pénzügyi válságára, vagy még hosszabb időszakra (lásd például az Ötven év elég volt című kampányt). A nyolcvanas években az volt a fő probléma, hogy az IMF-terápiák túl nagy költségek árán vezethettek csak stabilizációhoz. A kilencvenes években már a stabilitás megvalósulása is kérdésessé vált.

Bírálata miatt Stiglitz-et ma már elsőszámú közellenségnek tekintik az IMF köreiben, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Magyarországon sem népszerű. A vezető sajtótermékek megfelelő rovataiban az ügyeletes szellemóriások mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észrevenni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézetei érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt. Az új Stiglitz-könyv mégis megkerülhetetlennek látszik: vitát kezdeményezett róla az Élet és Irodalom, és kiadásának előkészületei megkezdődtek a Napvilág Kiadónál. Dornbusch a nyolcvanas-kilencvenes évtized nagy teoretikusa volt – kérdés, hogy tíz-húsz év elteltével hányan emlékeznek majd még rá.

***

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

Andor László

Will Hutton: The World We're in (A mi világunk) London: Little, Brown, 2002

A recenzió először a Red Pepper-ben jelent meg 2002. júniusában. 

Elöljáróban hadd szögezzem le: Will Hutton barátom és volt kollégám. Politikai pedigrénk és nézeteink különbözőségei ellenére csodálom Hutton szerzőként tanusított tökéletes időzítési képességét. A mi államunk (The State We're In) című könyvét a Munkáspárt első választási diadalának előestéjén és a brit állam ambiciózus alkotmányos és demokratikus (azóta meghiúsult) reformjához fűződő nagy remények delelőjén adta közre. Most, A mi világunk (The World We're In) megjelentetésekor a széttagolt nemzetközi antikapitalista baloldal a globalizáció kényszerű tudomásul vételével és az arra adandó válasszal küszködik. A könyv kiadása egybeesik a megnagyobbodott Európai Unió alkotmányos jövőjéről szóló nagy vitával is.

Hutton központi tézise nagyon egyértelmű. Alapvető és növekvő különbségek vannak az Európai Unióban és az Egyesült Államokban kifejlődött kapitalizmusok modelljei között. Ezek nem pusztán gazdasági vagy technokratikus eltérések, hanem az Atlanti óceán két partján, a kapitalizmus és a civil társadalom közt kialakult kompromisszum különbözőségeiben gyökerező differenciák. Az amerikai kapitalizmus természeténél és történeténél fogva mélységesen ellenséges egy társadalmi szerződés koncepciójával szemben, amely szerinte fenyegetést jelent a "szabadságra" nézve. Hutton azt állítja, Európában a tőke kénytelen volt elfogadni azt a felvilágosodás generálta nézetet, hogy egy társadalom tökéletes működéséhez elengedhetetlen egy egészséges "közjó" uralma.

Miközben Hutton szimpátiájáról biztosítja az amerikai embereket és eredményeiket, gazdasági modelljük igazságtalanságait és egyenlőtlenségeit kritizálja. Kérlelhetetlenül bírálja annak Wall Street diktálta, rövidlátó, high tech "buborékos", konjunktúra-dekonjunktúra ("boom/bust") gazdaságából adódó pazarlását és a társadalmi ráfizetéseit. Radikálisok rengeteg értékes anyagra bukkanhatnak Hutton könyvében, a társadalom által a modern amerikai kapitalizmus bizarr kicsapongásaiért fizetett ár elemzésekor.

Miközben Will Hutton semmiképp sem nevezhető hagyományosan baloldalinak vagy következetesen "Amerika-ellenesnek", legutóbbi könyvének megírására nyilvánvalóan az Egyesült Államok hidegháború utáni egyetlen még létező szuperhatalomként való előretörése – annak "teljes spektrumú dominanciára" törekvése és behemót katonai ereje – miatti aggodalma késztette. A mi világunk üzenetének lényege egyszerű: nem szabad hagyni, hogy az USA rákényszerítse a világra saját értékeit és érdekeit, s Európának lehetősége van tenni arról, hogy ez ne történjen meg vele – vagy a világ többi részével.

Bár Hutton érvelésének lendülete és ereje lenyűgöző, néhány kérdés mégis felmerül. Miközben feltárja több, az amerikai gazdasági modell felsőbbrendűségét bizonygató érvelés hamis voltát (különösképp a produktivitás tekintetében), kevésbé meggyőző az európai alternatíva legbenső tulajdonságait illetően. Igaz, az európai tőke az amerikaitól alapvetően eltérő társadalmi kontextusban működik. A munkás réteg és a tőke (valamint a jólét és a profit) közti erőviszonyok nagyon különbözőek (bár Thatcher és a Munkáspárt mindent megtett, hogy Nagy-Britanniát az európaitól az amerikai modell felé mozdítsa el). Mégis, bölcsebb lett volna, ha Hutton megemlíti az európai gazdasági élet visszásságait is: az állammal való gyakran kliens jellegű kapcsolatát és az innovációkhoz való mélységesen konzervatív hozzáállását.

Óriási hiányosságok vannak az új globális rend Hutton-féle leírásában. Az úgynevezett "globalizáció-ellenes" mozgalom (amely kétségkívül különböző érdekfelfogások zavarba ejtő és néha zavaros szövetsége) majdnem teljesen hiányzik. Emiatt Hutton alábecsüli a politikai radikálisokat összekötő, épülőfélben levő hálózatok, a fejlesztésekkel és az emberi jogokkal foglalkozó nem-kormányzati szervek, a szervezett munkások és a progresszív politikai intézmények világának jelentőségét – mind a fejlett kapitalista gazdaságokban, mind a fejlődő országokban. Ugyancsak rosszul méri fel a civil (vagy nonprofit) szektor aktuális gazdasági erejét, melynek – a Johns Hopkins Egyetem szerint – a termeléshez és kibocsájtáshoz való hozzájárulása egyenlő a világ termelésének egynyolcadával.

Az EU-ban történt fejlemények elemzésekor Hutton hajlamos kizárólag a nemzeti kormányok és az uniós intézmények (Bizottság, Európa Parlament stb.) közti kapcsolatokra koncentrálni. Ez nyilván fontos része a történetnek, de nem érzékelteti az alacsonyabb szintű résztvevők fontosságát, a régiókra és "kis nemzetekre" – mint például Skócia, Katalónia, Flandria vagy Bajorország – háruló kormányzati munkát. Egy jövőbeni, sokkal nagyobb Európában a legtöbb tagország még inkább az ilyen régiókkal lesz párhuzamba állítható, semmint a nagy, többnyire volt imperialista nemzetekkel, mint amilyen Nagy-Britannia vagy Franciaország.

Will Hutton íróként igen gyorsan reflektál az aktuális politikai tendenciákra, könyvének mégis megvan az a hibája, hogy még az Európai Unión belüli társadalmi demokrácia jelenlegi drámai hanyatlása, valamint a rasszisták és idegengyűlölők Burnley-től Marseilles-ig, Koppenhágáig és Rotterdamig tapasztalható rémisztő előretörése előtt lezárult. Úgy tűnik, a következő néhány évben az EU kormányait a jobbközép fogja uralni (a szélsőjobboldali populizmussal való flört veszélyes tendenciájával). A dolog pikantériája, hogy a politikai inga e kilengése egybeesik a kritikátlan gazdasági liberalizmus, dereguláció és kontroll nélküliség európai – valójában globális – visszahatásával. Az amerikai tőke high tech-jének és boom-jának kamaszkora szabad utat nyitott a stagnálás, a munkanélküliség és a dollár egész világra kiterjedő dominanciájának kérdésessé válása előtt.

Ebben a helyzetben a lassabb tempójú és társadalmilag jobban korlátozott európai gazdasági modell (és az euró) vonzereje valószínűleg nőni fog. Európa egyesítése a szemünk láttára válik valósággá. Közép- és Kelet-Európában, illetve a mediterrán térségben újabb tíz jelölt ország készül az EU-hoz való csatlakozásra, ami úgy – az évtized végére – akár 30-nál is több tagországgal rendelkezhet. Az EU még nem fejlődött koherens demokratikus és szövetséges politikai erővé, bár a jelenlegi viták éppen erről folynak. Ha ez megtörténik, potenciálisan nagyon eltérő erőviszonyok alakulhatnak ki a globális piactér és az európai politika között. Más szóval, az Európai Unió elég nagy és erős lehet ahhoz, hogy saját feltételeit, kényszereit és kontrolljait rákényszerítse a globális tőke működésére, ami még a legnagyobb, ám egyedül fellépő nemzetgazdaság számára is elképzelhetetlen.

Will Hutton érzékletesen elemzi az alapértékek és küldetéstudatok közti különbségeket, melyek az európai-amerikai szövetség töréséhez vezethetnek. Ellentétben azzal, amit Hutton állít, a repedés nem George W. Bush megválasztásakor, hanem a hidegháború utáni világ kialakulásakor keletkezett. De tagadhatatlan, hogy Bush alatt a feszültségek növekedtek. Ezek forrásai részben gazdasági jellegűek (az amerikai protekcionizmus megjelenése), részben a megítélési módok és érdekek konfliktusai (az ún. "gonosz tengelye" körüli ügyek), és egyre inkább a jövőbeni világrend nagyon eltérő szemlélete.

Bush Amerikája úgy gondolja, hogy érdekeit saját hatalmának, állítólag felvilágosult és jó szándékú, unilaterális gyakorlásával tudja érvényesíteni. Az európaiak úgy gondolják, hogy a béke, a jogbiztonság és a prosperitás csakis a legerősebb államoknak is fölötte álló globális kormányzás intézményeinek megteremtésével és a jog uralmával biztosítható. Ebből erednek az elkeseredett viták az EU által támogatott és az USA által ellenzett Nemzetközi Büntetőjogi Bíróságról, a Kyotói Egyezményről, egy erősebb ENSZ-ről stb. Kérdéses, hogy ezen ellentétek egymásra rakódása nem készteti-e az Európai Uniót saját globális missziójának autonómabb definiálására.

Amiben Hutton-nak mélységesen igaza van, az az, hogy a baloldalnak el kellene felejtenie az európai integrációval szemben tanúsított korábbi ellenállását (ismét beleértve a monetáris uniót, az eurót is). Meggyőzően érvel amellett, hogy a baloldalnak történelmi érdeke egy demokratikus és szövetségi Európa létrejöttének támogatása. A jog és a tőke megadhatja azt az Európát, melyre a baloldalnak szüksége van. A munkás rétegnek és a civil társadalomnak céljai eléréséhez egy sokkal "európaibb" Európára van szükség. Ezért kellene a baloldalnak az európai demokratikus és szövetségi alkotmányt követelők élére állnia. Ennek biztosítania kellene a jövőbeni bizottsági elnök közvetlen választásának állampolgári jogát és véget vetnie az EU-kormányok által folytatott titkolózó kormányközi jogalkotásnak, létrehozva egy nyílt, brüsszeli székhelyű, parlament típusú jogalkotó szervezetet, amely érvényt szerezne a már elfogadott Alapjogok Chartájának és sok más reformnak. Ki tudja, a következő lépés akár lehetne egy a globális kormányzási stratégiával és programmal rendelkező komoly, nemzetek feletti európai baloldal létrehozása.

*** 

Will Hutton: The World We're in (A mi világunk) London: Little, Brown, 2002

A recenzió forrása: Red Pepper, 2002. június.

(Fordította: Farkas Gabriella.)

Walden Bello: The Future in the Balance: Essays on Globalization and Resistance /Mérlegen a jövő. Esszék a globalizációról és az ellenállásról/. Szerkesztette és az előszót írta Anuradha Mittal. Oakland, California: Food First Books, 2001.

A kritikát 2002 szeptemberében a Monthly Review közölte.

Miféle népi mozgalom formálódik napjainkban? Bizonyos, hogy egy olyan új mozgalom, mely figyelmét – nem csupán bizonyos konkrét kérdésekre adott válaszként – a tőke vezető képviselőire irányította. Immár rutinszerűen koncentrál a tőkések rendszeres nemzetközi találkozóira. Az elnökök és pénzügyi vezetők számára szervezett globális konferenciákat már szeptember 11-ét megelőzően is csak a tüntetők tízezrei, illetve fegyveresen biztosított körülmények között tudták megrendezni.

De miként definiálják magukat ezek a tüntetők, politikai értelemben? Miként értelmezik az általuk támadott intézményeket és a lehetséges alternatívákat? Az ezekre a kérdésekre adható válaszok nemcsak konfúzusak, de állandóan változnak is. Amennyiben beszélhetünk a mozgalom intellektuális vezetőiről, Walden Bellót egészen biztosan közéjük kell sorolnunk. A Fülöp-szigeteken felnőtt, Princetonban szociológusi doktorátust szerzett, és jelenleg egy bangkoki kutatóintézetben működő (valamint a Fülöp-szigeteki egyetemen tanító) Bello Kelet-Ázsia szakértőként széles körű elismertségnek örvend, s szélesebb értelemben a globális Dél szószólója.

Ez a könyv egybegyűjti az elmúlt négy évben a globalizációval kapcsolatos témákról írt esszéit, cikkeit és interjúit, a WTO-tól kezdve az 1997-es ázsiai pénzügyi válságon keresztül a "fenntarható fejlődéssel" kapcsolatos vitákig. Könyve fontos dokumentuma e küzdelmeknek. Magán viseli az azonnaliság éltető bélyegét, még ha hiányzik is a részletes érvelés – ez kétségtelen pozitívuma. Leíró része nagyszerűen bemutatja a legfontosabb nemzetközi pénzügyi szervezeteket, elsősorban pedig a spekulatív befektetések harmadik világ gazdaságaira gyakorolt pusztító hatását. Különös tekintettel a korábban favorizált ázsiai 'kistigrisekre', Bello lehangoló egyenleget von azok bizonytalan alapjairól és lehetséges összeomlásáról, aminek vezénylete – a mega-pénzváltók mellett – az amerikai politikacsinálók kezében van. Általánosabban fogalmazva, Bello megmutatja, hogy a "világ szegényeit segítő" kereskedelem hivatalos retorikája ellenére, a gazdag országok exportja továbbra is nagymértékben szubvencionált, miközben a nemzetközi szervezetek minden, a harmadik világnak valaha felajánlott ellentételező támogatástól elálltak. […]

Bellót olvashatjuk az elmúlt negyed évszázadban kialakult neoliberális intézményekről szóló megbízható útmutatóként is. Mindaddig, amíg ezen intézmények mechanizmusait és hatásait elemzi, stabil talajon áll. Sok fejtegetése azonban túlmegy ezeken, s ha csak finoman, mélyebb strukturális kérdéseket is érint. E kijelentései már vitathatóbbak, viszont annál fontosabbak, mivel bemutatják a könyvben előtérbe helyezett politikai javaslatok alapjait. Bellónak a globalizáció-ellenes mozgalomban betöltött kimagasló szerepe rendkívül fontossá teszi, hogy sorra vegyük ezeket a problémákat.

Bello WTO-ellenes, szemben áll a "bretton woods-i ikrekkel" (az IMF-fel és a Világbankkal), és szemben áll a transznacionális vállalatokkal. Az ezen entitásokkal való szembenállás azok rendszerbeli szerepének mélyreható ismeretére utal. Miként írja, "A multilaterális struktúrák egy globális szabályrendszer felállításának látszata mögé rejtik az északi szuperhatalmak erejét" (31. o.). Tehát a Délnek az az érdeke, hogy gyengítse e struktúrákat. A struktúrák reformjának, illetve eltörlésének kérdését feszegető jelenlegi stratégiai vitában Bello a radikálisabb megoldás felé hajlik. Ugyanakkor ügyel arra is, hogy kerülje az antikapitalizmusnak még a látszatát is. Két kijelentését tipikusnak tekinthetjük. Az első egy szlogen, amelyet szinte bármely polgári politikus nyugodtan szájára vehetne: "Tisztítsd meg a kormányzatot, hogy hatékonyabb partnere és szabályozója lehessen a privát szektornak" (117. o.). A második kijelentés megkísérel összebékíteni egy hasonló állapotot Bello populista céljaival: "Stratégiai céljaink között előkelő helyen kellene számon tartanunk a transznacionális vállalatok (TNC-k) lehetetlenné tételét, erejének aláaknázását, valamint leszerelését. S amikor ezt kijelentjük, nem teszünk egyenlőségjelet a TNC-k és a magánvállalatok közé, mivel a privát vállalkozásnak is vannak jóindulatú, s vannak rosszindulatú megnyilvánulásai" (222. o.). A "jóindulatú" megnyilvánulást alighanem a kisebb cégek reprezentálják, s Bello éppen ezek érdekében szól, amikor a gazdasági címkézés hatályba léptetése ellen érvel (175. o.).

És itt Bello álláspontjának valóságos rejtélyébe ütközünk. Egyfelől elismeri a környezetvédelmi kontrollok szükségességét, másfelől azonban ellenzi a fejlett országokból, például az Egyesült Államokból eredő efféle kontrollok "unilateralizmusát". Nem ismeri fel, hogy a kérdéses intézkedések a nagy vállalatcsoportok ellenében működő népi mozgalmak munkáját tükrözik. Mindössze az érdekli, hogy ezek az intézkedések mindenekelőtt a marginálisabb – főként harmadik világbeli – vállalkozások export kilátásait látszanak fenyegetni. Paradox módon Bello ebben a kérdésben pontosan ugyanazt az álláspontot képviseli, mint a WTO, amennyiben ellenez minden intézkedést, amely "korlátot" jelenthet a szabadkereskedelem számára.

Az északi öko-aktivistáknak természetesen figyelembe kell venniük a déli gazdaságok környezetvédelmi szabályozásainak azonnali hatásait. Minden javaslatnak valamely szintű nemzetközi konszenzust kellene tükröznie. S ha a harmadik világ országait gazdasági hátrány éri, akkor bizonyos kompenzációs mechanizmusok életbe léptetésével kell érdekeik érvényesítéséhez segíteni őket. Bellónak ebben igaza van. Ugyanakkor azonban helyes lenne, ha megkérdeznénk tőle: vajon milyen mértékben kívánja a harmadik világ népeinek és gazdasági rendszereinek hosszú távú jólétét a világpiacon a helyüket kereső, ezen országokban működő exportőrök érdekeihez kötni. A dilemma mindenesetre nyilvánvaló. A fő kérdés az: a harmadik világ fejlődésének menetét a piac diktálja-e, s ha igen, milyen mértékben, illetve mennyire tartósan. Amíg a választ megkapjuk, Bello felismerése az ökológiai és az üzleti prioritások között feszülő antagonizmusról elegendő kommentár az akár "nem-vállalati", kapitalista műveletekben potenciálisan benne rejlő "jóindulathoz". A profithoz való szélsőséges ragaszkodás független a tőke méretétől.

Politikai szempontból miért fontos, hogy az embereket emlékeztessük erre? Az az érzésem, hogy ezen új mozgalom (amelynek még egy általánosan elfogadott neve sincs) fejlődésének alakuló stádiumában vagyunk. A mostanában rendszeressé vált tüntetéseknek maga a fókusza is precedens nélküli. Régi hipotézisek kérdőjeleződnek meg, az aktivistáknak egy friss generációja lép színre. Elkeseredett igény van a hatalom valóságának megértésére, s arra, hogy ne pusztán illuzórikus népképviseleti testületek jöjjenek létre. Bello maga is utal a válság mélységére, amikor egy ízben megemlíti, hogy "az intézmények jelentős része magáévá tette a progresszív elemzések jó részét (61. o.). Bello fontos reprezentánsa a mozgalomnak. Nem kötelezi-e ez őt arra, hogy föltegye a kérdést: vajon érvei elég messzire mentek?

A TNC-k a kapitalizmus szempontjából nem jelentenek tévutat. A monopóliumok előtti idők vállalatainak egyenes ági leszármazottai. Mivel ezt nem ismeri fel, Bello egy történelmi alapokat nélkülöző szakadékot lát. S ez nem egy elszigetelt tévedés. Az elemzését átható metodikai álláspontot jelez, s mindenképpen akadályozza egy alternatív jövőkép kidolgozására tett erőfeszítéseit.

Bello, némi eltéréssel, a könyv több fejezetében körvonalazza pozitív javaslatait. A cikkek keletkezésének eredeti céljain túl az "összegyűjtött esszék" formátumának jellegéből is következik, hogy ezek a bekezdések nem alkotnak teljes fejezeteket, illetve összefüggő érveléseket, hanem bizonyos témákkal, például a nemzetközi szervezetekkel vagy a regionális problémákkal kapcsolatban kerülnek szóba. Mindenesetre kirajzolódik egy viszonylag tiszta kép. A rövidtávú intézkedéseken túl, Bello legfőbb célját a "de-globalizáció" terminus hordozza, melynek főbb elemei, az ő szavaival (223. o., itt tömörítve): – reorientáljuk gazdaságainkat az exportra való termelés helyett a helyi piacra való termelés felé; – fejlesztési forrásaink zömét állítsuk elő mi magunk; – osszuk el újra a jövedelmeket és a földet egy élő belső piac létrejöttének érdekében; – fogjuk vissza a növekedést és maximalizáljuk a jogkövető magatartást a környezeti egyensúlyvesztés radikális csökkentése érdekében; – ne hagyjuk a stratégiai gazdasági döntéseket a piacra, hanem tegyük azokat demokratikus választás tárgyává; – tegyük lehetővé, hogy a civil társadalom folyamatosan monitorozza a privát szektort és az államot; – jöjjön létre egy új termelési és elosztási rendszer, amelyben helyet kapnak a lakóhelyi szövetkezetek, a magánvállalkozások és az állami vállalatok, de nem kapnak helyet a transznacionális társaságok; támogassuk a közösségi és nemzeti szintű árutermelést a közösség megőrzése érdekében.

Itt most nem Bello javaslatainak tartalma a kérdés. (Többségük egyébként progresszív szempontból tökéletesen helytálló.) Hasonló, a privát szférának tett engedményeket is tartalmazó intézkedés-csomagokat már többen javasoltak, még szocialisták is (például Ralph Miliband a Szocializmus egy szkeptikus korban /Socialism in a Sceptical Age/, 1994 című könyvben). Bello lazán megformált programja szinte mindenki számára ajánl valamit, de feltűnően kerüli a szókimondást, éppen akkor, amikor a "mennyiség" kérdése a "minőség" kérdésébe csap át (például milyen mértékű újraelosztás?, a gazdasági terjeszkedés milyen mértékű korlátozása?, milyen mélységű demokratikus választás?). Az efféle kérdések hátterében valójában a közvetítő közeg kérdése áll: a társadalom mely rétegei hozhatják el a kívánt változásokat? Miféle összhangot kell megteremteniük ahhoz, hogy képessé váljanak ennek megtételére? Hogyan és kikkel szemben kell majd fellépniük? Bello fejtegetése nem hogy útbaigazítást nem ad ezekben a kérdésekben, de nem is jelzi felvetésük igényét. Ha megtenné, azzal felrúgná programjának flexibilis és konszenzusos látszatát. Egy dolog utalni arra, mint az a fenti elképzelésben áll, hogy egy demokratikus struktúrájú közszférának esetleg együtt kell léteznie a magánszektorral, de egészen más azt állítani – miként azt Bellónak a kapitalizmusról szóló békéltető szavai sugallják -, hogy ezek nem tükröznek egymással összeegyeztethetetlen érdekeket.

Hasonló téves elképzelések több szinten is felbukkannak. A legalapvetőbb, amely ugyancsak a közvetítő közeg kérdésével kapcsolatos, hogy Bello képtelen a kapitalista hatalom különböző arcai (magán és állami; vállalati és stratégiai) közti organikus kapcsolatok felismerésére. Ebben a kérdésben különösképpen támadja azt, amit ő "ortodox marxizmusnak" nevez. Úgy tűnik azonban, nincs tudatában annak, hogy a vállalati érdekek nem pusztán külső nyomást jelentenek az amerikai kormányzat számára. Valójában a kormányzat tényleges alkotóelemei azáltal, hogy áthatják (miként azt G. William Domhoff kimutatta) annak legfőbb politikaformáló hivatalait.

Bár Bello gazdasági kérdésekkel kapcsolatos fejtegetései többnyire alapos háttérismeretekről tanúskodnak, nem mentesek némi következetlenségtől, ami viszont céljainak bizonyos ambivalenciáira utal. Így például, miközben a harmadik világ országai számára kidolgozott programjában kulcselem a fejlődő országok világpiaci függésének csökkentése, a nemzetközi környezetvédelmi szabályozásokat érintő kritikájának egyik fő aspektusa, miként azt láttuk, az aggodalom ezen országok exportjának védelme és növelése érdekében. Értékesnek tartja a helyi autonómiát, de úgy tűnik, nem vette számba a megvalósításához szükséges összes feltételt. Az olyan kétértelmű kifejezéseket, mint a "fenntartható fejlődés" – kiknek az érdekében? és milyen feltételekkel fenntartható? – nem vizsgálja. Megemlít néhány problémát a civil társadalmi szervezetekkel (CSO) és a nem kormányzati szervekkel (NGO) kapcsolatban, de strukturális szempontból, pontosabban a forradalmi mozgalmak formálódására és konszolidációjára való hatásuk szempontjából nem vizsgálja őket. A környezetvédelem kontra harmadik világ fejlődése dilemma megoldását, akaratlan iróniával, az "egy környezetvédelmi Marshall-terv" fejezetcím alatt vázolja (176. o.). Ezáltal tartósítja a Marshall-terv 'páratlan nagylelkűségről tanúskodó cselekedet' imázsát, megfeledkezve arról az önkényes intervencionista programról, amelynek integráns részét alkotta (l. Frank Kofsky: Harry S. Truman és az 1948-as háborús veszedelem /Harry S. Truman and the War Scare of 1948/, 1993, általánosabban: William Blum: A remény meggyilkolása /Killing Hope/, 1995).

Bello a Bevezetést, mely a könyv főcímét ("Mérlegen a jövő") is viseli, Rosa Luxemburg "barbarizmustól" óvó útmutatásának felidézésével zárja. Elfelejti azonban olvasóját emlékeztetni arra, hogy Rosa Luxemburg mit tartott a barbarizmus egyetlen lehetséges alternatívájának: a szocializmust.

*** 

Walden Bello: The Future in the Balance: Essays on Globalization and Resistance /Mérlegen a jövő. Esszék a globalizációról és az ellenállásról/. Szerkesztette és az előszót írta Anuradha Mittal. Oakland, California: Food First Books, 2001.

(Fordította: Farkas Gabriella)

A ReciNeNATO aktivista hálózat elemzését közöljük az észak-atlanti katonai szervezet második keleti bővítése alkalmából.

November 21-én és 22-én Prágában NATO-csúcstalálkozó lesz. A városban gőzerővel folyik a mozgósítás és a felkészülés a tiltakozó gyűlésekre és akciókra; ezzel párhuzamosan a NATO-tagságért folyamodó Szlovéniában is erősödik az aktív ellenállás. November hetedikétől tizedikéig Ljubljanában demonstrációkra és akciókra kerül sor a NATO ellen, a békéért. Az alábbiakban némi háttérinformációt nyújtunk, vázoljuk az ellenállás formáit, és egyben támogatást kérünk.

Háttér: Szlovénia útban a NATO felé?

A prágai NATO-csúcson az úgynevezett "terrorizmusellenes háború" és a NATO bővítése lesznek a legfontosabb témák. Hét kelet- és közép-európai állam, köztük Szlovénia, számított (és számít) arra, hogy bekerülhet a NATO-tagállamok sorába. A szlovén politikai elit számára a NATO-tagság elsőrendű fontosságú kérdés; a nagy cél elérésébe rengeteg pénzt és energiát fektettek. Szinte az összes jelenlegi szlovén politikus – függetlenül attól, hogy milyen irányzathoz tartoznak, kormányon vagy ellenzékben politizálnak – egyesítette erejét, hogy beteljesíthessék a NATO-tagság "küldetését". A NATO-tagságot úgy állítják be, mint a "demokratizálódás" és a "nyugati civilizáció" berkeibe való visszatérés elengedhetetlen elemét.

Nagyjából egy éve csúcsra járatják a NATO-párti propagandagépezetet, amelyet jelentős kormányzati támogatások látnak el üzemanyaggal. Hazugságok légióit termelik, tényeket torzítanak és hallgatnak el, és úgy próbálják elfojtani a kritikus hangokat, hogy a csatlakozás ellenzőit kommunista és jugoszláv nosztalgiával, vagy éppen szélsőjobboldalisággal vádolják. Különösen szembetűnő volt a "Natopis" címen kiadott brosúra, és a NATO-ellenzőkről készült feketelista esete. A propagandapamfletet a kormányzat minden háztartásba eljuttatta, hogy imígyen világosítsa fel az állampolgárokat a NATO-tagság nyújtotta, minden kétséget kizáróan nagyszerű jótéteményekről. A külügyminisztériumban összeállított feketelistára olyan újságírók és más (többnyire másként gondolkodó) értelmiségiek neve került fel, akik kritikus hangnemben írtak a NATO-ról és a szlovén csatlakozási tervekről. A NATO-propaganda egyre inkább átüti az egyetemi autonómia falait is: a NATO képviselői és a szervezet hazai dicsőítői számos tanszéken tarthattak tisztán propagandacélú előadásokat. Nemrég döbbenten kellett szembesülnünk avval, hogy milyen mélyre süllyedhet a NATO-propaganda – egyes általános iskolákban olyan művészeti pályázatot hirdettek meg a 6-15 éves gyerekek számára, amelynek témája egy "biztonságosabb világ" volt. A felhíváshoz kerekített kis történetben a gyerekek úgy beszéltek a NATO-ról, mint egy hősről, amely fellép bárki ellen, aki tagállamaira bombát merészelne dobni, és mivel mi (mármint Szlovénia) is a barátai közé fogunk tartozni, ezért segít nekünk egy biztonságosabb világ felépítésében.

Az agresszív propagandakampánnyal párhuzamosan az uralkodó osztály a törvényhozás szintjén is igyekszik eltávolítani a NATO-csatlakozás útjában álló "akadályokat". Így például megváltoztatták a védelmi törvényt, amely most már lehetővé teszi a szlovén hadsereg bevetését az ország határain kívül is. Ez megfelel a NATO-tagokkal szemben támasztott elvárásnak, hogy részt vegyenek a szervezet minden tevékenységében, köztük azokban a régión kívüli katonai műveletekben is, amelyek – úgy tűnik az utóbbi időben – a NATO fő célkitűzései közé tartoznak. Ráadásul a tengerjogi törvényt is módosították, hogy hatálytalaníthassák azokat a rendelkezéseket, amelyek tiltották a nukleáris meghajtású, vagy nukleáris fegyverzettel rendelkező hajók belépését a szlovén felségvizekre. Sokan úgy vélik, hogy ez csak az első lépés: a cél az, hogy katonai bázisokat hozzanak létre, és atomfegyvereket telepítsenek Szlovéniába, amit a közvélemény hevesen ellenez.

Ám a (nem túl kifinomult) kormányzati propagandának nem sikerült meggyőznie a közvéleményt a NATO-tagság támogatásáról. Éppen ellenkezőleg: a csatlakozás támogatottsága folyamatosan csökken, míg az ellenállás növekszik. A legutóbbi (szeptember 27-ei) közvélemény-kutatás adatai szerint a népességnek csupán 38,5%-a támogatja az ország csatlakozását, míg 39,4% elutasítja azt és 22% ingadozik. A vonakodás fő oka vélhetőleg az, hogy a kormányzat nem ad világos válaszokat azokra a kérdésekre, milyen konkrét kötelezettségeket ró majd a NATO-tagság Szlovéniára (költségek, katonai szerepvállalás a világ számos részén, katonai bázisok, nukleáris fegyverek állomásoztatása), arról nem beszélve, hogy egyre többen nézik rossz szemmel a NATO meghatározó tagállamának, az USA-nak külpolitikai ténykedését. A Washington Times nemrég cikket jelentetett meg a kormányzati NATO-projekt támogatottságának hiányáról, amelyben mind a kormányzat képviselői, mind a kritikus értelmiségiek szót kapnak. A cikk a http://www.geocities.com/recinenato/wary.html címen elolvasható.

Egyes újságírók és prominens értelmiségiek még a hivatalos médiában is közzétették a NATO-val szembeni fenntartásaikat. Nyilvánosan hangoztatták kétségeiket, vagy éppen egyértelműen ellenezték a kormány NATO-projectjét, rámutatva annak totalitárius jellegére is. A vitát jellemzi, hogy két fontos könyv is napvilágot látott: a Ne NATO – mir nam dajte (Nem kell a NATO – békét adjatok, illetve szálljatok le rólunk!) oldalain tizenkét ismert szlovén NATO-kritikus értelmiségi esszéi és elemzései olvashatóak, míg a NATO – pro és contra című civil kézikönyv az érvek és ellenérvek alapos, kimerítő felsorolása.

Az ellenállás – csoportok és akcióik

Alább vázoljuk azt a helyzetet, amelyben néhány már meglévő aktivista szerveződés felvállalta a NATO és a militarizmus témájával való foglalkozást, miközben új csoportosulások és hálózatok is kialakultak. E csoportok közös nevezője a NATO elutasítása etikai alapon: úgy tekintünk a NATO létére, működésére és terjedésére, mint a háborús logika egy elemére, amely alátámasztja a globalizálódott kapitalizmus rendszerét, és biztosítja egy kirívóan igazságtalan világrend fenntartását. A NATO-t a kényszer és a kizsákmányolás neoliberális politikájába illeszkedő eszköznek tartjuk; ez a politika – a globális uralkodó osztály érdekében – egyaránt sújtja a természeti környezetet és az embereket. Úgy hisszük, hogy ez a globalizáció és az általa kitermelt világrend döbbenetesen igazságtalan és pusztító – ezért azon vagyunk, hogy részt vegyünk az e folyamattal szemben álló globális ellenállásban, hogy alternatívákat hívjunk életre. Harcunk most éppen a NATO, és általában véve a militarizmus témája köré összpontosul. Sok más egyéb mellett különösképpen visszataszítónak tartjuk a NATO új stratégiai koncepcióját (1999), amelyben a szervezet azt a "jogot" vindikálta magának, hogy – maga döntve el, mit tart "veszélyesnek" tagállamaira nézve – saját területén kívül is beavatkozhasson bármilyen fegyveres konfliktusba, akár ENSZ-felhatalmazás nélkül is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy önkényes katonai intervenciókra számíthatunk világszerte, ahol valamely NATO-tagállam, vagy leginkább a szövetség domináns hatalma, az USA veszélyeztetve látja érdekeit, netán éppen érdekeltséget követel magának. Mindennek tetejébe a NATO 2000-ben jóváhagyott új katonai doktrínája támadás esetén lehetővé teszi az atomfegyverek alkalmazását. Úgy hisszük, hogy egy ilyen szervezet léte a béke állandó akadálya, és folyamatos fenyegetést jelent a környezetre, sőt az egész Föld puszta létére nézve. A NATO-t feloszlatni kellene, nem kiterjeszteni!

Számos akciónk volt, és még tervezünk is néhányat, amelyekkel a NATO-val szembeni ellenállásunkat fejezzük ki, és erősíteni akarjuk a lakosságban a láthatóan növekvő NATO-ellenes érzéseket. Röviden beszámolunk néhány akciónkról:

A szervezett ellenállás 2001 októberében kezdődött, amikor plakátokkal, levelek és e-mailek szétküldésével tiltakoztunk az afganisztáni háború és a NATO, de mindenekelőtt Szlovénia NATO-tagsága ellen. Mivel plakátjaink az Interneten is hozzáférhetőek voltak, Szlovénia-szerte sokan saját szakállukra kiragasztották őket lakóhelyükön. Ezek az akciók még a hivatalos sajtóban és a politikai osztály csúcsain is némi visszhangot keltettek: Rupel külügyminiszter több sajtótájékoztatón is hangsúlyozta sértődöttségét a NATO-ellenes kampány miatt, és külön is kiemelte, hogy "soha nem nyalogatta Bush csizmájának a talpát", ellentétben azzal, amit egyik szlogenünk állított: a szlovén politikusok valóságos extázisba esnek, amiért Bush véres cowboy-csizmájának talpát nyalogathatják.

2002 márciusában a ljubljanai egyetem Társadalomtudományi Tanszékén került sor akcióra. A tanszéken Cristopher Bennett, a NATO Review szerkesztője tartott előadást a diákoknak a NATO-ról. Előző éjjel aktivisták graffitikkel írták tele a tanszék falait és az épület üvegtornyára három, erősen NATO-ellenes jelszavakat hirdető transzparenst is kiakasztottak (az akcióról képek láthatóak a http://www.geocities.com/recinenato/recinenatonafdv.html címen). Az akciót egy nyilatkozat és egy Bennettnek küldött levél egészítette ki. Az utóbbi a http://www.geocities. com/recinenato/bennet.html címen olvasható el.

A náci megszállás elleni felkelés kitörésének (1941. április 27.) évfordulóján negyven aktivistának sikerült bejutnia egy kulturális központ előcsarnokába, ahol Rupel külügyminiszter tartott beszédet. Az aktivisták transzparensükön párhuzamot vontak egy híres szlovén náci kollaboráns és Rupel között, aki azzal mocskolta be az ünnepet, hogy hivatalos beszédében a NATO mellett szónokolt, és azt bizonygatta, hogy a NATO az antifasiszta harcból fejlődött ki.

Egy anarchista csoport majálisokat szervezett Szlovéniában, amelyek az amerikai nagykövetség és a kormány épülete előtti tüntetésben csúcsosodtak ki, ahol élesen elítélték mind a NATO-t, mind a hazai politikai oligarchiát.

Májusban jelent meg a Recikláljuk a NATO-húgyot! című pamflet, amely a Natopis (Nato-újság – de két s-el írva Nato-húgy), a minden háztartásba elküldött kormánybrosúra paródiája. Az írás leleplezte a kormányzat hazugságait a szlovén NATO-csatlakozás költségeiről, és néhány más vitás kérdésről.

Júniusban kb. 140, NATO-ellenes jelszavakat hirdető transzparenst függesztettek ki a sztrádák főbb közúti hídjaira. Néhány lokális közlemény (pl. Maribor nem kér a NATO-ból!) a helyi utakat díszítette.

Nem sokkal a szlovén függetlenség napját követően, júniusban egy hatalmas (15,5m x 4,5m) zászló jelent meg a ljubljanai kastély tornyában, a város egy olyan központi pontján, amely sok helyről látható. A rajta olvasható üzenet: Ne NATO – mir nam dajte! (kettős jelentése van: Nem kell a NATO – békét akarunk; vagy pedig – szálljatok le rólunk) vagy három órán át lengedezett a csodálatos nyári napsütésben (képek: http://www.geocities.com/recinenato/nenatonagradu.html). Legutóbb hasonló zászló jelent meg két további városban, Koperben és Velenjében is.

Júliusban a "Molotov" nevű foglalt házban élő fiatal anarchistákat, akik squatjukban számos akciónak és csoportnak adtak helyet, erőszakos támadás érte. A házfoglalók elszánt ellenállásának és a gyorsan mozgósított szolidaritási hálózatnak köszönhetően a squat ma is létezik. Az állami agresszivitást valószínűleg az váltotta ki, hogy a ház központi szerepet játszott a NATO elleni harcban (további információk a http://www.acmolotov.org címen).

A hosszú, forró nyarat a NoBorderCamp (Határmentes Tábor) rendezvénye zárta augusztus legutolsó napjaiban. A tábor fő témái a migráció, az ökológia és a polgári engedetlenség voltak, de a NATO-ellenesség is napirendre került, szó volt a jövőbeni ellenállás megszervezéséről, és némi akcióra (szórólapok terjesztésére és egy NATO-ellenes koncertre) is sor került.

ősszel olyan sajtóanyagok kerültek a nagyobb városok utcáira, amelyekben a NATO és a szlovén csatlakozás elleni érveket fejtették ki (az egyik röplap angol fordítása a http://www.geocities.com/recinenato/nonatoleaflet.html címen olvasható). Az anyagok terjesztését utcaszínházzal, dobosokkal és zsonglőrökkel színesítették. Legutóbb, amikor ismét NATO-előadók látogattak a Társadalomtudományi Tanszékre, az előadást énekszó és dobolás szakította félbe, és egy szónok elítélte az egyetemi helyiségek használatát olyan célokra, amelyeknek semmi köze a felsőfokú oktatáshoz és a tudás fejlesztéséhez. Számos levélben tiltakoztak az ellen, hogy a militarista propaganda semmibe veszi az egyetemi autonómiát; íróik általában véve ellenezték az egyetem militarizálását, és tiltakoztak a koperi kikötő militarizálása ellen is (amelyet az utóbbi időben egyre gyakrabban "látogatnak meg" a NATO – nemegyszer nukleáris fegyverekkel ellátott – hadihajói). Amikor a köztársasági elnök október elején egy NATO-delegáció fogadására készült, a békepárti csoportok és hálózatok egy nyílt levélben arra kérték, biztosítson nekik is egy találkozót a NATO-küldöttséggel, hogy kifejthessék érveiket – a szlovén lakosság jelentős részének érveit – a NATO-val szemben és a semlegesség alternatívája mellett. Kérésükre nem érkezett válasz, bár később egy levélben az elnöki hivatal kifejtette, a békepárti hálózat félrevezető módon hivatkozik arra, hogy sok szlovén inkább a semlegességet támogatná, és hogy az elnök mindig is hangsúlyozta, csak megalapozott érvekkel hajlandó vitába szállni.

Az aktivitás az Internetre is kiterjedt: számos honlap készült. A NATO-ellenes információk és aktivitás középpontja a http://www.geocities.com/recinenato/ , ahol sok elemzés és kommentár is olvasható.

Jelenleg az aktív és kritikus emberek a november 7. és 10. között tartandó ljubljanai NATO-ellenes béketüntetések előkészületeire összpontosítják energiáikat. Ezeket a demonstrációkat számos csoport és egyéni aktivista szervezi a társadalom minden rétegéből – vagyis igencsak színes és mozgalmas, kiterjedt eseménysorozatra számíthatunk. Lesznek utcai bulik, politikai-művészeti kiállítások, koncertek, utcaszínház, performance, direkt akciók és – november 9-én – egy békemenet. Egy hangos, határozott NEM! tudatja majd a NATO-val és a szervezetet uraló USA-val, hogy a szlovéniai emberek nem kérnek a NATO-csatlakozásból, hogy a NATO nem ellenállhatatlan, hogy igenis sokan nem kérnek abból, hogy országukat bekebelezze a globális katonai gépezet, és nem üdvözlik a NATO és az USA gazdasági, politikai és katonai dominanciáját. Emellett ez a NEM! megmutatja más, a NATO-terjeszkedéstől veszélyeztetett országok lakóinak is, hogy igenis lehetséges nemet mondani, és léteznek alternatívák a NATO-n kívül is. Ez bátorítani fogja őket, hogy maguk is elutasítsák a belépést.

Úgy véljük, hogy NATO-ellenes harcunk kicsi, ám fontos részét képezi a világpolitika militarizálása és a háborús logika elleni általános harcnak. Felhívunk mindenkit, aki ebben a küzdelemben részt vesz, éljen a világ bármely részén, hogy támogassa harcunkat! Ezt megtehetitek úgy, hogy

• kifejezitek támogatásotokat, és elkülditek nekünk kommentárjaitokat és véleményeteket a http://www.acmolotov.org/nonato/ címre;
• eljuttatjátok üzenetünket a saját aktivista-hálózatotokba és – amennyiben lehetséges – a helyi és alternatív médiához.

Köszönet a szolidaritásért!

A NATO-val és a
militarizmussal szembeni
ellenállás aktivista
hálózata

(Fordította: Konok Péter)

Jobb intézmények, szabályok és eszközök a teljes foglalkoztatásért és társadalmi jólétért Európában. Memorandum 2002.

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: A 2002-es Általános Gazdaságpolitikai Útmutató
2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai
3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára
4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára
5. Következtetés

Az elemzés megismertetését azért is fontosnak tartjuk, mert 2003 március 7-én-8-án a csoport Budapesten tartja konferenciáját, amelynek egyik rendezője a BKÁE. A rendezvény minden érdeklődő számára nyitott lesz.

* * *

1. Önáltatás, hamis optimizmus és folytatólagos megszorítás közepette növekvő bizonytalanság: Az Általános Gazdaságpolitikai Útmutató (BEPG)

A még folyó 2002-es esztendő a gazdasági növekedésre és a foglalkoztatásra vonatkozó hivatalos előrejelzések ismételt lefelé igazításának, a munkanélküliségre vonatkozóak ismételt felfelé igazításának volt tanúja az EU-ban. A 2,75 százalékos érdemi növekedés, amelyet a BEPG 2001 jósolt, nem következett be, és az ez évre várt erős fellendülés sem vált valóra. A gazdasági növekedés fél és egy százalék között marad, következésképpen túl alacsony ahhoz, hogy megelőzhetné a munkanélküliség újbóli növekedését. Az általános gyengeség az elbocsátások rendkívül magas hullámával jár együtt, különösen azoknál az új technológiákkal foglalkozó, a telekommunikációs, a média és a pénzügyi szolgáltató társaságoknál, amelyeket alig néhány éve még az "Új Gazdaság" élcsapatának és a "tudásalapú társadalom" alapjának tekintettek, amelyek a Bizottság szerint 2010-re Európát a világ legversenyképesebb régiójává kellene változtatnia. Most már világos, hogy az "Új Gazdaság" nagy részben nem volt megalapozott, és a pénzügyi spekuláció dinamizmusa jelentős kihasználatlan kapacitások felhalmozódásához vezetett ezeken a területeken, az amerikai részvényes-kapitalizmus modellel való rögeszmeszerű versenyzés által hajszolva.

A gazdaság jelenlegi törékenysége annál is inkább aggasztó, mert az EU nem számíthat külső serkentésre, hogy az ellensúlyozza a belső kereslet hiányát. A helyzet az USA-ban roppant ingatag, közel áll a hanyatláshoz, Japánban pedig folytatódik a hosszantartó stagnálás. Több mint húsz év óta először valós a veszélye, hogy deflációs spirál következik be a világgazdaságban.

Mindazonáltal az Európa Bizottságot és az ECOFIN-t e tények egyike sem készteti meggondolásra, még kevésbé szolgáltat okot arra, hogy felülvizsgálják és felülbírálják előrejelzéseik és gazdaságpolitikai ajánlásaik elméleti alapját. Ahelyett, hogy komolyan vennék a jelenlegi helyzetben rejlő veszélyeket és határozott gazdaságpolitikai ellenlépéseket javasolnának, az önámítás útját választják, visszautasítva a valóság felismerését. Az EU gazdaságpolitikájának kulcs-dokumentuma, a BEPG Európát "a gazdasági megújulás küszöbén" látja, "a gazdaságpolitika gyors és határozott reagálása, az egészséges megalapozottság, a kedvezőtlen gazdasági megrázkódtatás-sorozatok hatásának felgöngyölítésével együtt járó bizalom-újraépülés" eredményeként. Mivel pedig nincs különösebb probléma, az európai hatóságok nem látják szükségesnek, hogy politikáikat felülvizsgálják és felülbírálják. A BEPG nyugalma közel jár az abszurditáshoz, amikor – egy bizonytalan és csökkenő beruházásokkal jellemezhető helyzetben – azt állítja, hogy "az árstabilitás iránti elkötelezettség egy stabilitási kultúrát eredményezett, csökkentve a bizonytalanságot és előmozdítva a bérek mértéktartását, ezáltal biztosítva a beruházás-barát környezethez szükséges alapot". Ez egy szégyenteljes állítás, tekintettel a pénzpiacok által okozott bizonytalanságra, amelyet nagy mértékben fokoz igen sok cég helytelen vezetése.

Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy több ország nem képes tartani az 1997. évi Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SGP) által meghatározott korlátokat, és néhány kormány – igen ésszerűen – hajlamosnak látszott a növekedés érdekében emelni a közkiadásokat, figyelmen kívül hagyva a költségvetési deficitet, a Bizottság zavaros módon reagált. Bár bejelentette elhatározását, hogy hivatalos eljárásokat indít Portugália és valószínűleg Németország ellen deficitjük túllépése miatt, ugyanakkor azt javasolta, hogy a kiegyensúlyozott költségvetés elérésének határidejét halasszák későbbre. Míg néhány nyilvános bejelentés szerint az SGP-t rugalmasan kell értelmezni, a Bizottság elnöke "ostobának" minősítette az Egyezményt, ezáltal hitelesítette az ismételt kritikát, amelyet mi már az Egyezmény elfogadásakor, 1997-ben is megfogalmaztunk.

Teljesen világos, hogy az SGP összeomlása nem szolgáltatott elegendő indítékot, hogy a Bizottság kritikusan felülvizsgálja az elméleti megközelítéseket, ezzel hangsúlyozva politikai orientációját. A tapasztalati bizonyítékoktól és a valóságtól való elszakadás egy politikai botrány, amely roppant költséges emberek milliói számára. A nagy jövedelmű tudósgárda folytatódó dogmatizmusa tudományos botrány is. Ebben az összefüggésben szeretnénk hangsúlyozni, hogy az előző memorandumaink kritikai helyzetelemzései és az EU-ban uralkodó gazdaságpolitikák kilátásainak előrebecslése sokkal jobban megfelelt a valóságnak a BEPG által előrevetítettnél. A Bizottságot azonban ez még annyira sem zavarja, hogy megjegyzéseket tegyen a kritikákra, nemhogy nyílt vitába bocsátkozna a gazdasági prioritásokról és azok megvalósítási módjáról.

Az európai gazdaságpolitika kudarca mögött a Maastrichti és Amsterdami Szerződésben, valamint az SGP-ben lefektetett intézményi és ideológiai rendelkezések állnak. Az eljövendő EU bővítést úgy kellene tekinteni, mint egy alkalmat, hogy ez a problematikus alap kijavításra kerüljön. Ehelyett épp az ellenkezője történik. Az Európa Konvent, aminek az a feladata, hogy egy új, alkotmány jellegű EU Egyezmény-tervezetet készítsen a következő nyárig, eltökéltnek látszik, hogy megerősíti és tovább erőszakolja a gazdasági és társadalmi szerkezet félrevezető és káros alapelveit a Közösségben. A Konventnek a kibővített EU gazdasági irányítására vonatkozó javaslatai fenntartják az ESCB (Európai Központi Bank) nagyon szűkkörű megbizatását és a demokratikus elszámoltathatóságának úgyszólván teljes hiányát. Nem engednek teret egy sokkal előremutatóbb európai fiskális politikának, akár egy bővített és rugalmas európai költségvetésen, akár a tagállamok közötti minden részletre kiterjedő politikai együttműködésen keresztül. Egy bővült Európa társadalmi szerkezete, vagy a jellemző európai társadalmi modell, amelyet a politikai szónoklatok idéznek, és amely emberek millióinak vágyait és reményeit tükrözi Európában, nem szerepel az Európa Konvent napirendjén. Ez a semmibevétel a Konvent tagok némelyikének, a szakszervezeteknek és civil szervezeteknek nyílt, nézetünk szerint indokolt tiltakozásához vezetett.

Ebben a memorandumban az európai gazdaságpolitika egy alternatív megközelítését javasoljuk, amely egy erős európai társadalmi modell koncepcióján alapul, ami – nézetünk szerint – az Európai Unió reformjának fő irányvonala kellene legyen. A 2. fejezetben az európai társadalmi modell sarokpontjait tárgyaljuk. A 3. fejezet röviden tárgyalja az eljövendő bővítés miatt felmerülő speciális problémákat, amelyek, úgy látjuk, egy minden részletre kiterjedő össz-európai fejlesztési stratégiát tesznek szükségessé. A 4. fejezetben előadjuk javaslatainkat az európai társadalmi modell koncepcióján alapuló politikára négy területen: makrogazdasági politika (4.1), társadalmi jólét (4.2), közszolgáltatások (4.3) és a pénzpiac szabályozása (4.4). Ezek a javaslatok nem kimerítőek és nem teljesen kimunkáltak, kritikus közgazdászok közötti széleskörű viták ideiglenes eredményei, akik szeretnék, ha más szakemberek és a nagy nyilvánosság megtenné észrevételeit és kiszélesítené a vitát.

2. Az Európai Társadalmi Modell – egy európai alternatív gazdasági stratégia sarokpontjai

Hivatalos nyilatkozatokban egy speciális európai modellt gyakran idéznek, mint amit megőrizni kell és megvédeni törekvésekkel szemben, amelyek a társadalmi élet valamennyi területét alárendelik a piac törvényének és a nemzetközi versenyképesség parancsának. Úgy mutatják be, mint a neo-liberális politikák egy alternatíváját, mint egy alternatívát az amerikai modellel való versengéssel szemben, mely modellre súlyos egyenlőtlenségek, kicsiny társadalmi együttműködés jellemző és roppant gazdasági és társadalmi terheket ró az emberek többségére. Mindazonáltal túl ezen a nagyon általános méltatáson, a speciális európai társadalmi modell tartalmának jellemzése gyakran roppant ködös marad és a gyakorlati gazdaság- és szociálpolitika ellenkező irányban folyik – az amerikai minta felé.

Mi támogatjuk az európai társadalmi modell koncepcióját és javasoljuk, hogy ennek a modellnek alapvető elemei lényeges részét képezzék a jövendő európai alkotmánynak. Európa a világ leggazdagabb régióinak egyike, roppant nagy lehetőséggel mind az itt élő emberek jólétének fokozására, mind a világ kevésbé fejlett régióinak támogatására. Ez a lehetőség azonban nem kielégítően fejlett és kihasznált. Tömeges munkanélküliség, társadalmi polarizáció, labilitás és bizonytalanság terjedt el a legutóbbi két évtizedben, mialatt egyre inkább piac-alapú törekvések uralták a gazdaságpolitikát. Úgy gondoljuk, hogy ezt az irányzatot csak erős társadalmi közbeavatkozás és ellenőrzés tudja megfordítani, amelynek célja egy alternatív típusú gazdasági fejlődés meghatározása és megvalósítása.

Politikai közbeavatkozások helytelenné válhatnak, de aligha tévedhetnek nagyobbat, mint amekkora a privát társaságok tévedése volt a nekilódulás és hanyatlás legutóbbi évtizedében, óriási túlkapacitásokkal számos iparágában az "Új Gazdaság"-nak, amelyet utólagosan "kiigazítottak" mély válságokon át és tömeges elbocsátások révén. Politikai elhatározásokat eltorzíthat csalás és korrupció is, de a legtöbb csalást és korrupciót, amire mostanság fény derült, privát társaságok követték el. A gazdaságpolitika tévedéseit társadalmi megvitatás útján és demokratikusan hozott döntésekkel lehet és kell kijavítani. Az ilyen javítások költségei lényegesen kisebbek és sokkal igazságosabban elosztottak, mint a privát csalásoké és "illetlenségeké", ahogy az ENRON esete is mutatja, amely egy most elkészült tanulmány szerint a társadalomnak több mint 200 milliárd dollárjába fog kerülni.

Egy alternatív gazdaságpolitikának fő általános alapelvei a társadalmi megvitatás és fokozottan demokratikus ellenőrzés, valamint részvétel a gazdasági fejlesztés folyamatában. Az ilyen megvitatásoknak és beavatkozásoknak társadalmilag megfogalmazott céljai kell legyenek, amelyeket egy európai társadalmi modellnek teljesítenie kell. Koncepciónk szerint legalább négy ilyen alapvető célkitűzés van: a teljes foglalkoztatottság, a társadalmi jólét, a társadalmi igazságosság és az ökológiai fenntarthatóság.

2.1 Teljes foglalkoztatottság

Teljes foglalkoztatottságon mi azt értjük, hogy minden személynek, aki képes és hajlandó dolgozni, joga van egy méltányos álláshoz.

A 2000 márciusi lisszaboni csúcstalálkozó óta a teljes foglalkoztatottság ismét az egyik fő célkitűzése az EU programjának. A mi értelmezésünk azonban jelentősen különbözik az Európa Bizottság, az ECOFIN és a legtöbb tagállam kormányának értelmezésétől. A hivatalos koncepcióban a teljes foglalkoztatottság fenntartása lényegében a munkaképes korú népesség részvételi aránya növelésének problémájaként jelenik meg, munkára ösztönözve az embereket, függetlenül a körülményeiktől és a munka feltételeitől. Mi ellenezzük a teljes foglalkoztatás ilyen mechanikus felfogását, mert nélkülözi azt a társadalmi lényeget, ami a teljes foglalkoztatást kívánatos céllá teszi.

Ez nem azt jelenti, hogy vissza akarnánk térni az ötvenes-hatvanas évek szociáldemokrata politikájának programjához, amely főként a férfiak foglalkoztatásán alapult. Mi számításba vesszük a technológiákban és társadalmi szerkezetben bekövetkezett változásokat, a családokon belüli új munkamegosztás terjedését, az új egyéni törekvéseket és életmódokat, az elterjedt kívánalmakat a sokkal rugalmasabb munkaidő beosztások iránt stb. Persze úgy hisszük, hogy az alábbi fő alapelvek érvényesek maradnak:

• A munkavállalás önkéntes kell legyen és nem kötelező. Az állás meg kell feleljen az alkalmazott személy képzettségének és elvárásainak, valamint lehetőséget kell nyújtson a továbbtanulásra és a hivatali előmenetelre.
• Az alkalmazottaknak joguk kell legyen a rendszeres és állandó álláshoz és nem szabad bizonytalan munka elfogadására kényszeríteni őket.
• A teljes munkaidőben dolgozó emberek bére vagy fizetése lehetővé kell tegye számukra az önálló életvitelt az elszegényedés veszélye nélkül.
• Az alkalmazottak munkájuk teljes védelmét kell élvezzék, továbbá jogokat az elbocsátás, a hátrányos megkülönböztetés és a munkaadó egyéb önkényes intézkedései ellen.
• Valamennyi, a munkaidő rugalmasságára és a munka feltételeire vonatkozó intézkedéshez szükséges az alkalmazottak egyetértése.

A teljes foglalkoztatás ebben az értelemben alapvető gazdasági, társadalmi és politikai előny a társadalom számára. Gazdasági értelemben a teljes foglalkoztatás lehetővé teszi, hogy a társadalom termelőképességét teljes mértékben kihasználjuk és így fokozzuk a jólétet. Jelentős hozzájárulást jelent a társadalmi egészségügyi költségvetéshez is, mert adóbevételt eredményez és csökkenti az állásnélküli- és szegény-támogatás közkiadásait.

Végül, politikailag a teljes foglalkoztatás fontos tényezője a politikai stabilitásnak és hatékony ellenlépés mindenfajta politikai szélsőséggel és fundamentalizmussal szemben.

2.2 Társadalmi jólét

A társadalmi jólétbe beleértjük minden ember feltétel nélküli jogát az anyagi források egy olyan szintjéhez, amely lehetővé teszi az emberi méltóság szerinti életvitelt és a hozzáférést valamennyi szociális és kulturális intézményhez. Egy minden részletre kiterjedő társadalmi jólét eléréséhez lényegesek az erős és államilag fenntartott szociális biztosítási rendszerek (mint a nyugdíj és betegellátás rendszerei) és a közszolgáltatásokkal való ellátás, pl. az oktatás és a gyermekgondozás.

A nagy mértékű társadalmi összetartás és a szegénység kiirtása ugyancsak az EU kinyilvánított céljai közé tartozik. A gyakorlatban azonban számos területen a politika nem segíti e célok elérését, esetenként épp ellenkező hatású. Ez utóbbi különösen igaz a szociális rendszerek úgynevezett "modernizációjára", ami lényegében egy privatizációs stratégia. Jelenleg a nyugdíj rendszerek reformja áll igen előkelő helyen az EU programjában. Az állami nyugdíjrendszerek váltásában az állami felosztó-kirovó (PAYG) sémáról a magánalapítású tőkepiaci sémákra való áttérésről van szó. Ez a "modernizáció" a jövendő nyugdíjasok életszínvonalát a pénzpiacok kiszámíthatatlan veszélyeinek teszi ki. A részvénypiac jelenlegi lejtmenete és a nagy amerikai társaságok csődje, amelyekbe nagyobb nyugdíj alapok alkalmazottak tömegeinek társadalombiztosítási hozzájárulását fektették be, látványosan bizonyítják, hogy ezek a piacok nem megbízható alapjai a biztonságos nyugdíjaknak, és hogy ez a krízis sok-sok nyugdíjast taszíthat kimondott szegénységbe. Az érvek, amelyeket az állami PAYG sémákról a magán tőkepiaci sémákra történő váltás igazolására rendszeresen felhoznak, nem csak hogy nem meggyőzőek, hanem egyszerűen tévesek. Egy idősödő társadalom – amennyiben a nyugdíjasok jelenlegi viszonylagos életszínvonalát fenntartandónak tartjuk – a jövőbeli termelés nagyobb hányadának valós átcsoportosítását teszi szükségessé a dolgozó népességtől a nyugdíjasoknak, tekintet nélkül arra a mechanizmusra, amellyel ezt az átcsoportosítást végrehajtjuk. Fenntartjuk állításunkat, miszerint ez az átcsoportosítás biztonságosabban és nagyobb igazságossággal hajtható végre az állami felosztó-kirovó rendszer útján. Az államiról a magán rendszerekre történő váltás mögötti valós hajtóerő nem valamiféle objektív szükségesség, sokkal inkább a nagy intézményi befektetők érdekei és befolyásoló hatalma, amelyek uralmat fognak kapni a magán biztosítási hozzájárulások milliárdjai felett, hogy azt pénzpiacokba fektessék. Azaz a profit kilátások és nem az idősödő társadalom problémái azok, amelyek a nyugdíjrendszerek modernizálását hajtják.

2.3 Társadalmi igazságosság

Társadalmi igazságosságon mi a társadalmi megkülönböztetésnek, a jövedelem és vagyon elosztás túláradó egyenlőtlenségének hiányát értjük, valamint a hozzáférést az anyagi forrásokhoz, a demokratikus társadalmi párbeszédben és a döntéshozatalban való részvétel intézményeihez és csatornáihoz.

A társadalmi igazságosság ugyancsak szerepel az EU programjában. Történnek erőfeszítések a nemek közötti megkülönböztetés kezelésére és a férfiak és nők egyenlő alkalmazási lehetőségeinek megteremtésére. A reális siker azonban kevés és messze esik a valóditól. A nemek közötti megkülönböztetés fizetésben és a társaságok, valamint az állami adminisztráció magasabb beosztásaihoz való hozzáférés tekintetében még mindig igen jelentős.

A legtöbb területen a nagyobb igazságosságra történő felszólítás a szónoklatok szintjén megreked, mert az EU-nak nincs igazi jogosultsága a társadalmi politikába való beavatkozásra és nem tud hatékonyan foglalkozni a növekvő egyenlőtlenségekkel. Az újraelosztás eszközei az EU-ban – különösen az EFRE és az ESF – gyakorolnak némi hatást a szegényebb országokra és régiókra, de egészében véve túlságosan kevesek, hogy támogassanak egy fenntartható felzárkózási folyamatot. A jövendő bővítéssel összefüggésben az újraelosztás hatékony mechanizmusának hiánya jelentős akadályává fog válni a kiegyensúlyozott fejlődésnek és valószínűleg ugyancsak jelentős forrása lesz a bővített EU-n belüli konfliktusoknak.

A növekvő egyenlőtlenség fontos jellemzője az európai fejlődésnek. A nemzeti jövedelem bérhányada Unió-szerte esett az elmúlt két évtizedben, a már a nyolcvanas években is nagy jövedelem- és vagyonkoncentráció a kilencvenes években tovább nőtt a legtöbb országban. Míg az egy főre jutó jövedelem különbségek enyhén csökkentek országok közötti összehasonlításban, a legtöbb országban nőttek az országon belül, így aztán az EU tehetős és szegény régiói közötti szakadék valójában szélesedett. Néhány országban a hajléktalanság valóságos problémává vált százezrek számára. A legtöbb országban a fiatalokat különösen sújtja a munkanélküliség és a szegénység.

2.4 Ökológiai fenntarthatóság

Az ökológiai fenntarthatóságon mi azt értjük, hogy a természeti források kiaknázása nem lépi túl azok megújulási kapacitását, és a természetbe történő hulladék kibocsátás nem haladja meg a természet felvevő képességét.

Az ökológiai korlátok hosszan tartó semmibe vételének következményeit mostanság bizonyítják az egyre gyakoribb katasztrófák, pl. az árvizek és viharok. Közös európai projektek szükségesek, hogy korlátok közt tartsuk és csökkentsük a sok hulladékkal járó káros és energia-intenzív termelést. Az ökológiai fenntarthatóság mindenekelőtt messzire ható átrendezést kíván meg a gazdasági és társadalmi újratermelési folyamat számos alapvető területén, ilyen az energiaellátás decentralizálása, a megújuló energiaforrások fokozott használatba vétele, megnyerő tömegközlekedési infrastruktúra, kevesebb vegyi műtrágya és más szennyező anyagok felhasználása a mezőgazdaságban, kis energia fogyasztású lakásépítés stb. Ebben a folyamatban az ökológiailag káros termelés csökkenését helyettesíteni kell nagyobb költséggel és több foglalkoztatással járókkal, ezáltal nőnek a termelés fenntartható területei. A GDP összetételének változása a szolgáltatások irányába ugyancsak lehetőséget teremt az inkább fenntartható fejlődési módok felé történő váltásra. Ezeknek a mélyreható változásoknak nagy előnyt kell biztosítani az EU-ban. Eddig azonban – eltekintve néhány kisebb előrelépéstől -, az EU nem volt képes a vegyipar, az autógyártás, az olajipar és más iparágak nagyhatalmú lobbijain felülkerekedni és egy egészségesebb környezetet kierőszakolni a polgárai számára.

3. Keleti bővítés – kihívás és perspektíva az Európai Társadalmi Modell számára

Az Európa keleti felében zajlott politikai változások megnyitották az utat a keleti bővítés előtt. Ez egyedülálló alkalom Kelet és Nyugat megbékélésére, évszázadok vitáinak befejezésére és a béke és társadalmi haladás Európájának megteremtésére.

Az Európa Bizottság azt javasolta a decemberi koppenhágai Tanácskozásnak, hogy 2004-ben nyolc közép- és kelet-európai ország (CEEC), valamint Málta és Ciprus váljék az EU tagjává. Ennek az eseménynek nagy a történelmi fontossága. Egyúttal nagy kihívás az európai társadalmi modell részére. A termelékenység és jövedelem alacsony szintje a közép- és kelet-európai országokban speciális intézkedéseket tesz szükségessé, hogy az európai társadalmi modell működőképes legyen ezekben az országokban is, és hogy megelőzzük a keleti periféria állandósulását, amely alá van rendelve a belső piac szabályainak, de ki van zárva a társadalmi modell előnyeiből.

Bebizonyosodott, hogy még az "öreg" Európában is elégtelenül valósultak meg a társadalmi modell célkitűzései, és alapos reformok szükségesek. Az alapelvek egyike kell legyen, hogy a klub-szemléletet, amely uralta a csatlakozási tárgyalásokat, és a létező EU szabályok feltétlen elfogadását követelte meg a közép-kelet-európai országoktól, fel kell váltsa egy össz-európai szemlélet.

A bővítés elsősorban politikai akció, ami erősítheti a demokratikus változásokat, a gazdasági és társadalmi haladást az új tagországokban, és pozitív hatású Kelet-Európa többi részében is. Új lehetőségeket nyit meg valamennyi partner számára, Keleten és Nyugaton egyaránt, de jelentős kockázatokat is magában rejt. A már tagországok hozzáférést nyernek a 82 millió lakosú közép-keleti országok piacaihoz. Amivel a keleti országok rendelkeznek, az a jelentős növekedési lehetőség, a természeti erőforrások, a jólképzett munkaerő, valamint a jó oktatási, egészségügyi és szociális rendszerek. A bővítés a nagyobb és stabilabb növekedési ütem lehetőségét teremti meg az EU egésze számára és új területeket nyit meg a beruházások előtt. A keleti országoknak a csatlakozás egyedülálló alkalmat nyújt, hogy gyorsítsák a fejlődést, kiigazítsák és modernizálják gazdaságukat és így javítsák a lakosság életfeltételeit.

A minden részletre kiterjedő általános változás évei mély átmeneti válsággal járnak együtt. Bár a megújulás mostanra a régió valamennyi országában elkezdődött és a gazdaság rekonstrukciója folyamatban van, a zökkenőmentes bővítés alapvető problémája az, hogy az új tagok fejlődési szintje sokkal alacsonyabb a jelenlegi uniós átlagnál. A Bizottság legutóbbi, haladással foglalkozó beszámolója szerint az öt közép-európai ország (Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia) egy főre jutó átlagos jövedelme a 2001-es EU átlag 53 százaléka, a balti államoké 37 százalék, Romániáé és Bulgáriáé 28 százalék vásárlóerő paritáson számítva. Összehasonlításként: az egy főre jutó GDP Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban, a létező 15 tagország közül a három legszegényebb országban az uniós átlag 78 százaléka volt 2000-ben. Tehát az egy főre jutó GDP értéke az összes jelölt országban alatta van az Unió legszegényebb országainak szintjénél, és a keleti országok egymás közötti különbsége lényegesen nagyobb, mint a jelenlegi tagországok között. Ezek a mennyiségi különbségek minőségi különbséget bizonyítanak a jelölt országok gazdasági feltételeiben, amelyre mindezidáig nem fordítottak figyelmet az Unió gazdasági stratégiájában.

A csatlakozási tárgyalások során a jelölt országoktól megkövetelték, hogy elfogadják az Unió valamennyi értékét és ellátmányát, és azok így is tettek. Azonban a fejlettségi szintkülönbségek oly nagyok, hogy a növekedési ütem – amely kétszer olyan nagy, mint a 15 tagú EU-é – fenntartása szükséges a meglevő szakadék szűkítése érdekében, és hogy a közép-kelet-európai országok a 15-ök legkisebb jövedelmű országainak szintjére felzárkózzanak. Ez nem tud megvalósulni, ha a maastrichti kritériumokat az új tagokra is alkalmazzák. Az ilyen mértékű egyenlőtlenség állandósulása Kelet és Nyugat között előbb vagy utóbb elviselhetetlen feszültségekhez és konfliktusokhoz fog vezetni.

Memorandumainkban rendszeresen kritizáltuk az EU gazdaságpolitikájának kulcs-elemeit. Érveltünk, hogy ez a politika hátráltatja a gazdasági aktivitást és foglalkoztatást a 15 tagú EU-ban. Ez még inkább érvényes a közép- és kelet-európai országokra. A növekedés lerontása ezen országokban szintén negatív következményekre fog vezetni a jelenlegi tagállamokban. Ennek elkerülése érdekében szükség van a félrevezető szabályok kijavítására és a jelenleg túlságosan merev európai gazdaságpolitikai szerkezet újraformálására.

4. Jobb intézmények, szabályok és eszközök az Európai Társadalmi Modell számára

Alapos változások szükségesek az EU intézményi szerkezetében, valamint a gazdasági és társadalmi politikájában. Az Egyezmény felülvizsgálatában az Európa Konvent rossz irányban halad. Amire szükségünk van e tévút helyett:

• demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai szerkezet,
• erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt,
• a közszolgáltatások reformja és erősítése,
• a közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

4.1 Demokratikusabb és hatékonyabb makrogazdaság-politikai
szerkezet

"Európai szinten a Parlamentnek egyelőre nincs hivatalos szerepe a gazdaságpolitikák koordinálásában. A gazdasági koordináció eszközeinek erősítésében együtt kell haladjon az Európa Parlament nagyobb mértékű bevonása és a mérlegelt eszközöktől függő pontos szerepe, és figyelembe veendő marad, hogy a gazdaságpolitika irányítása nem tárgya a törvényhozási területeknek. Hasonlóan az Európa Parlament és a nemzeti parlamentek közötti kooperációt növelni szükséges." (COM82002)247 final/22-5-2002/p.10)

Ellentétben ezzel a kinyilvánítással, a Bizottság aktuális javaslatai a politikai koordinálás racionalizálására korlátozódnak. A gazdaságpolitikai koordinálás demokratikus legitimitását célzó intézkedés még csak említésre sem került. Az Európai Központi Bank szerepét pedig adottnak tekintik. A koordinációs problémák, amelyeket a gazdasági és a monetáris politika közötti téves kettőség okoz, szóba sem került. Mind az Európa Parlament, mind az Európai Központi Bank szerepét felül kell vizsgálni és azokat ki kell igazítani, hogy segítsék a gazdaságpolitika meghatározását és sokkal demokratikusabb és sokkal ésszerűbb koordinálását. Különösen az Európa Parlamentnek kell nagyobb súlya legyen a koordinációs eljárásban, párhuzamosan a Közösség költségvetési eljárásában való részvételével. A nemzeti parlamenteket is be kell vonni a koordinációs eljárásba legalább tanácskozási szinten. Végül ugyancsak kell gondolni arra, hogy a demokrácia erősítése a társadalom bevonását jelenti a gazdasági prioritások megvitatásába, sokkal jobban, mint mostanság.

Az euró körüli intézkedések gyengeségei nyilvánvalóvá váltak az elmúlt évben. A gazdasági visszaesés csökkentette az adóbevételeket és növelte a költségvetési deficiteket, gyakran az Egyezmény által megszabott 3 százalékos határérték közelébe. Nem meglepő, hogy a gazdasági visszaesés próbára teszi a 3 százalékos határértéket. Természetesen sajnálatos a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szószólói számára, hogy megrendült a "fiskális fegyelem" és kétségessé vált az Egyezmény hitele. Még mindig fennáll azonban a veszély, hogy rossz politikákat kényszerítenek ki: ha a nemzeti kormányoktól kierőszakolják a költségvetési deficitek erőteljes csökkentését a következő években, akkor a termelést vissza fogják tartani és a munkanélküliség nem fog csökkenni.

Itt az ideje, hogy a Stabilitási és Növekedési Egyezményen néhány alapvető változtatást végezzünk, ha ezt nem tesszük, Labilitási és Pangási Egyezménnyé fog válni. Ha az "egy méret mindenkire illik" fiskális politikáját (cikluson átnyúló kiegyensúlyozott költségvetések és a deficit felső határértéke a GDP 3 százaléka) kierőszakolják, akkor a nemzeti kormányok elől elzárják azt a lehetőséget, hogy országaik számára testre szabott fiskális politikát fogadjanak el. A minimális követelmény az lenne, hogy a nemzeti kormányoknak elegendő teret adjanak hatékony anticiklikus intézkedések meghozatalára az európai szerkezeten belül, a további kilátás pedig az, hogy szoros és rugalmas gazdaságpolitikai koordináció kerül alkalmazásra az Euró-csoportban és Tanácsban a merev Stabilitási és Növekedési Egyezmény alternatívájaként.

Egy Európai Foglalkoztatás Stabilitási Alap-nak (az EU GDP egy százalékának nagyságrendjében) automatikus stabilizálóként kell működnie gyors átutalások megszervezésével azon országok számára, amelyek foglalkoztatási helyzetének romlása rosszabb az átlagosnál. Ez akár az EU költségvetéséből, akár a tagországok külön hozzájárulásaiból finanszírozható. Egy tagország szintjén ugyanezt a célt kell szolgálják az esetlegességi előirányzatok, amelyek akkor kerülnek felhasználásra, amikor a teljesítmény bizonyos küszöbérték alá esik.

a. Nincs fenntartható perspektíva a növekedésre és a teljes foglalkoztatásra a szövetségi költségvetés megteremtése nélkül, ami a talpra állításhoz szükséges európai szinten közös megrázkódtatás esetén (ilyen pl. az USA esete) valamint a régiók közötti – az aszimmetriák és növekvő egyenlőtlenségek figyelembe vételével történő – újraelosztáshoz szükséges. Adott a létező erős vonakodás, így csak egy mérsékelt, 2007-re az európai GDP 5 százalékára növelést lehet előrebecsülni. Még ez is áttörést jelentene. A többletbevétel előteremthető (1) a saját forrásrendszerek reformja, (2) többletadók bevezetése és (3) az EU saját "állami" eladósodásra való feljogosítása útján.

1. Mi GDP-re vonatkoztatott progresszív EU adót javasolunk a nemzeti GDP-t véve az adó alapjául. A gazdagabb országok GDP-jük nagyobb hányadát fizetik be, a szegényebbek kisebb hányadát. Ez a megoldás tükrözi a különböző fizetési képességeket és megkönnyíti a nemzetközi újraelosztást.
2. Ezen felül egy százalékos összehangolt értékpapír tranzakció adót kell kivetni a kötvények, részvények és származékos papírok minden másod értékesítésére, az első részvény kibocsátás adómentes kell legyen.
3. Azért, hogy az EU képes legyen külső megrázkódtatásokra reagálni és finanszírozni tudjon hosszú távú transznacionális beruházásokat, az EU-t fel kell jogosítani az Európai Beruházási Bankon keresztüli kötvénykibocsátásra.

b. Az adó versengés mérséklése és egy igazságosabb és hatékonyabb közfinanszírozási rendszer bevezetése érdekében az EU-nak egységesítenie kell különösen (1) a tőkeadókat, (2) az energiaadókat és (3) a valuta tranzakció adókat.

1. A tőkeadók egységesítése halaszthatatlan, mert a most folyó tőkeadó versengés tönkre teszi a jövedelem alapot valamennyi tagállamban. Mi a világ-jövedelem alapelvének bevezetését és szigorú alkalmazását javasoljuk a multinacionális társaságok adóztatására, hogy megelőzzük a nemzetközi adó versengést a társasági adóztatásban. A társasági adó alapját kell egységesíteni, és a minimális adó mértékét 45 százalék körüli értékben kell meghatározni. A határokat átlépő hozam kifizetésekre vonatkozó kölcsönös információs rendszert azonnal létre kell hozni, hogy megelőzzük a magánbefektetők további kibújását az adózás alól.
2. A tagállamok egységes energia adót kell bevezessenek az energiatermelő ágazatra is, a felhasznált energiaforrás széndioxid kibocsátásának intenzitását alapul véve. Az atomerőműveket ugyancsak be kell vonni az adóztatásba, hogy elkerüljük az atomerőművek helyettesítését fosszilis energiát felhasználókkal.
3. Végül, a tagállamok egységes egy százalékos valuta tranzakciókat sújtó adót kell kivessenek (Tobin adó), hogy csökkentsék a pénzügyi labilitást; a bevételeket a fejlődő országoknak kell átutalni az ENSZ-en keresztül.

4.2 Erősebb elkötelezettség a társadalmi jólét iránt

Az európai jóléti állam megerősítésében a hosszú távú célkitűzés egy európai társadalmi alkotmány megalkotása, amely minden, az EU-ban élő ember számára feltétel nélküli jogot biztosít olyan szintű jövedelemhez, szociális biztonsághoz és jóléthez, amely szükséges egy független és emberileg méltó életvitelhez. Biztosítani kell a társadalmi életben való demokratikus részvétel jogát is, ami nem kevésbé fontos az egyéni függetlenséghez és méltósághoz. Az új Európai Unió Egyezménynek ezeket az alapelveket tartalmaznia kell.

E társadalmi távlat konkretizálásának egyik útja egy minden részletre kiterjedő alsó határérték készlet megállapítása. Ezek meghatározásánál a nemzeti sajátosságokat figyelembe kell venni, ugyanakkor el kell kerülni az "egymást alulmúlási" versengést. Miként a 2001. évi memorandumunkban kifejtettük, az alsó határértékek meghatározása azt jelenti, hogy a tagállamok GDP-jük legalább egy meghatározott hányadát a jóléti rendszerek egészére kell költsék. Persze az alsó határértékeket meg kell határozni a társadalmi juttatások minden egyes területére is.

Támogatjuk a nyugdíjrendszer változtatásait, ha azok bővítik a jelenlegi rendszereket és orvosolják a nyugdíjasok széles körben elterjedt elégedetlenségét, akik az alapok hiányait és a rendszer gyakran bürokratikus jellegét kritizálják. A reform premisszája, hogy az idős emberek jól-létét meg kell őrizni. Idézzük ide az EU nyugdíj-rendszerekre vonatkozó célkitűzéseit: "biztosítandó, hogy az idősebb emberek ne legyenek kitéve az elszegényedés veszélyének és méltányos életszínvonalat élvezhessenek; hogy aktívan osztozhassanak országaik gazdasági jól-létében és ennek megfelelően aktívan részt vehessenek a társadalmi, szociális és kulturális életben." (A Szociális Védelmi Bizottság és a Gazdaságpolitikai Bizottság közös beszámolója a célkitűzésekről és munkamódszerekről a nyugdíjak területén: a koordináció nyílt módjának alkalmazása, 1. pont, 2002)

Mivel a végrehajtott reformoknak jelenleg igen jelentős, hosszú távra érvényes visszafejlesztő hatásai vannak, fontos, hogy rövid távon az első változat megőrizze a létező állami nyugdíjrendszert, esetenként, a káros változtatások után visszaállítsa az előző állami rendszert. Ez megtehető anélkül, hogy a pénzügyi oldal által ürügyként emlegetett problémák jelentkeznének. A teljes foglalkoztatottság a legjobb garancia a nyugdíjak finanszírozására rövid-távon.

Mivel a munkaerő-piacok természete és a társadalom is lényegesen megváltozott, a népesség érdekében állhat az állami rendszereket a munkaerő-piaci alapúról az állampolgárság alapúra váltani. Egyik lehetséges útja lehet a nyugdíjak egységesítésének: minden állampolgárt nyugdíjra jogosítani, függetlenül munkás-élete teljesítményeitől. Egy kevésbé radikális út volna a munkán alapuló rendszer kiegészítése egy állampolgárság alapúval. Egy sokkal erősebb – és vitathatóbb – változat lenne nekilátni egy olyan elgondolásnak, amely szerint egy alap-jövedelem minden állampolgárt megillet. Különböző nyugdíjrendszerek megmaradhatnak Európa-szerte akár hosszú távon is. De az EU-nak el kell köteleznie magát egy olyan folyamat mellett, amely a legjobb társadalompolitikákhoz közelít és aktívan hozzájárul ehhez a közelítéshez az alsó határértékek bevezetésével az egész Unióban.

Mivel a folyamatban levő nyugdíjreform természete vitatható és távol esik az elérhetőtől, széleskörű társadalmi megvitatás volna kívánatos. Legtöbb alapelvünk ellenkezik a jelenlegi gazdaság- és társadalompolitika fő irányaival. Ezért haladásra csak akkor lesz lehetőség, ha a társadalmi és politikai erők szemlélete megváltozik. A probléma nem technikai, hanem ideológiai és politikai.

4.3 A közszolgáltatások reformja és erősítése

A közszolgáltatások (vagy a Bizottság szóhasználata szerint "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások) magukba foglalják azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyek a napi élethez, valamint az alapvető egyéni jogok gyakorlásához szükségesek (garantált hozzájutás az energiához, az egészséghez és a gyógyításhoz, a közlekedéshez, a kommunikációhoz, az oktatáshoz – függetlenül attól, hogy hol él, mindenki számára megkülönböztetés nélkül és igazságos alapon). Ezek a szolgáltatások hozzájárulnak a gazdasági, társadalmi és földrajzi együttműködéshez. Biztosíthatja a szolgáltatásokkal való ellátást az állami adminisztráció, vagy – bizonyos feltételek mellett – állami illetve magánvállalat. A liberális politika központi intézkedésére versenynek lettek kitéve, ami fokozódott a korai kilencvenes években.

Különféle tényezőket idéznek az aktuális politika igazolására. Néhány tevékenység, mint pl. a telekommunikációs tevékenységek, amelyek a múltban gazdasági szabályozás alá estek, a technológiai változások eredményeként nem szabályozott tevékenységgé alakultak, többé nem megfelelő nézet természetes monopóliumoknak tekinteni azokat. Néhány tevékenység osztódása, mint pl. a vasúti szállítás, lehetővé tette az állami vállalatok részekre bontását, amelyek némelyikét privatizálni lehetett vagy kitenni a piaci verseny hatásainak. Sok szempontból ezek az "elméleti" okok csak leplezései a "közszolgáltatás" fogalom visszatérésének a neoliberalizmus nyomása alatt és a költségvetési megszorításokkal összefüggésben.

A közszolgáltatások most témát jelentenek az európai integrációban és tágabban, a WTO keretében a szolgáltatások kereskedelméről folytatott tárgyalásokon. Az EU Alapító Szerződésében az alapelv a verseny volt, de elismerték az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" mozgásterét, megengedve a nemzeti államoknak, hogy maguk határozzák meg az állami szolgáltatások területeit.

Mindazonáltal, három tényező tartja nyitva a lehetőségét a sokkal aktívabb beavatkozásnak. Az alapelvek elismerik a "hálózat" fogalmát, amelyet a szabályozás növekvő visszatérése jellemez, és ezzel érvelni lehet, hogy a szóban forgó szektorok "természetes monopóliumok", tehát az állami beavatkozás jogos. Bizonyos szektorokban az irányelvek elismerik, hogy szükséges "általános" szolgáltatást biztosítani, azaz "adott minőségű, mindenki számára megfizethető áron hozzáférhető minimális szolgáltatás-csomagot". Végül, az "általános gazdasági érdekeltségű szolgáltatások" szerepét újra megerősítették néhány legfrissebb EU dokumentumban.

Más részről, a WTO "Általános Egyezménye a Szolgáltatások Kereskedelméről" (GATS) fokozta a közszolgáltatások újabb visszaszorításainak megzavarását. Az országok kivételeket és megszorításokat határozhatnak meg a liberalizáció általános szabályával szemben. Azonban ötévenként rendszeresen felülvizsgálják ezeket a kivételeket, és a WTO dönt, hogy ezek még mindig elfogadhatóak-e. Pereskedés esetén a WTO "Vitákat Rendező Testülete" – egy erősen kérdéses demokratikus jogosultságú bíróság – fogja kimondani a végső ítéletet.

A közszolgáltatások szerepének megőrzésére többféle javaslat adható elő. Az első lehetőség annak kifejezett elismerése, hogy a tagállamok szabadon határozhatják meg saját közszolgáltatásaik terjedelmét és azt, hogyan biztosítják azokat (finanszírozzák a szolgáltatásokat, vajon az érintett vállalatok állami vagy magán társaságok).

Sokkal ambiciózusabb megközelítés lenne az EU szintű irányelv-keret alapelvének fenntartása, ebben meghatározni az "általános érdekeltségű szolgáltatásokat" és demokratikus szabályozó testületeket alapítani a szolgáltatás igénybevevőinek és az állampolgároknak a részvételével. A "közszolgáltatások" fogalma tágabb kell legyen, mint az "általános szolgáltatásoké". Ezt a keret-ajánlást aztán le kell bontani szektorokra szóló ajánlásokká, figyelembe véve az egyes szektorok speciális jellemzőit. Ez a megközelítés azt jelentené, hogy a liberalizáció és a piacok megnyitása többé nem tekinthető az európai integráció egyetlen lehetséges útjának.

Egy hosszú távú lehetőség volna az "általános érdekeltségű szolgáltatások"-ra vonatkozó közös európai álláspont kidolgozása, amely aztán kötelező lenne az összes tagállam részére közös célkitűzésekkel és az EU, valamint a nemzeti szabályozók közös beavatkozásával. Ebben a jövőképben világos lenne a keret, ami háttérbe szorítja a verseny-törekvéseket és a privatizáció hajszolását.

Ami a WTO-t illeti, az EU-tárgyalóknak, akik az összes tagországot képviselik, meg kell védeniük a közszolgáltatások világos koncepcióját. A közszolgáltatások elismerése lényeges az alapvető jogok gyakorlásához, és ezért különleges helyzetet kell élvezzenek.

Végül, a szolgáltatások hálózatának integrációja aktív iparpolitikát igényel; először is neki kell látni a liberalizáció okozta torzulások rendbehozatalának és le kell fektetni az állami és magánvállalatok viszonyának szabályait; másodszor meg kell alkotni az európai infrastruktúrára vonatkozó ambiciózus politikát Európa egésze fejlődési potenciáljának növelése érdekében.

4.4 A közérdek érvényesítése a pénzpiacokon.

A pénzügyi integráció – ezt irányozta elő a Pénzügyi Szolgáltatások Akcióterve (FSAP) – kulcskérdés az EU vezető szervei számára. Céljuk az európai pénzügyi mechanizmus teljes átalakítása olyan szerkezet irányába, amely nagyobb súlyt adna a tőkepiacoknak. Ezt a stratégiát az európai "modernizáció" és "versenyképesség" útja központi összetevőjének tekintik. Ez a hamis stratégia csak súlyosbíthatja az európai konstrukció társadalmi és gazdasági oldalának egyensúlytalanságát.

A lisszaboni tervezet – a késő kilencvenes évek amerikai gazdasága működésének teljesen irreális értékelése alapján – megkísérli: felgyorsítani a bankhitel helyettesítését részvénypiacokkal a pénzügyi ellátásban; ösztönözni a pénzügyi alap menedzselte társaságok növekedését (pl. a nyugdíjalapok szereplői ezeknek a piacoknak); egységesíteni a nemzeti rendszerek pénzügyi szabályozását minimalizálási alapon és lebontani a törvényes akadályokat a pénzügyi tranzakciók elől. Az FSAP központi témája – újrahangsúlyozva a Lámfalussy-féle beszámolóban – a pénzügyi szférában a tranzakciós költségek csökkentése, különösen a részvények kereskedelmében.

Így aztán próbálkozások kezdődtek, hogy jelentős változásokat vezettessenek be a nemzeti gazdasági rendszerek számos vonatkozásban, a társasági törvényben, a csődeljárás szabályaiban, fogyasztó védelemben stb. A dolognak súlyos szociálpolitikai hatásai is vannak, mert a pénzügyi integráció folyamata együtt jár a társadalombiztosítási rendszerek "modernizálására" tett kísérletekkel oly módon, hogy az alap-menedzselésű társaságoktól való függést növeli, különösen a nyugdíjak tekintetében (cf.s.4.2.).

Szoros összefüggésben az FSAP-vel ismételt kísérletek történnek az európai (vállalat-) felvásárlási kódex megváltoztatására és integrálásra oly módon, hogy sokkal könnyebb legyen ellenőrzést vásárolni európai társaságok felett a részvény tőzsdén. Arra hivatkoznak, jelentős bizonyíték nélkül, hogy egy ilyen piac hozzájárul a hatékony iparátrendezéshez. A liberalizált átvételi rezsim komoly következményekkel járna a munkahely-biztonságra és a munkahelyekre az európai vállalatokban.

A részvénypiac hanyatlása, a súlyos makrogazdasági helyzet, amelyet pénzügyi összeomlás követett, és az amerikai társaságok által folytatott masszív törvényellenes gyakorlat felismerése bizonyítja az FSAP és a Felvásárlási Útmutató – jelenlegi formájában – ésszerű megalapozottságának hiányát.

Mi egy teljesen más megközelítését javasoljuk az európai pénzügyi szektornak. Az integrációnak az általános érdekek érvényesítésén és egy igen magas szintű fogyasztóvédelmen kell alapulnia.

Első szükséges szempontja ennek a stratégiának az állami tulajdonú, kölcsönös és szövetkezeti tulajdonú pénzintézetek megvédése a rabló versenytől. Az állami takarék és hitelintézetek nagyban hozzájárulhatnak ehhez, például a kis jövedelmű csoportok pénzügyi kirekesztésétől való elzárkózással, a közösségi érdekeket szolgáló aktivitások támogatásával. A pénzügyi szféra versenyszabályainak ezeket a hozzájárulásokat teljes mértékben figyelembe kell vennie.

Egy második szempontja az alternatív stratégiának, hogy a pénzügyi piacok labilitását korlátozni kell. Mivel a piac stabilitása nem az egyéni piaci ügynökök felelőssége, a társadalmi hasznosság kerül feláldozásra, ha a minimális szabályozás irányába való törekvés folytatódik.

Harmadsorban, a fogyasztóvédelmet meg kell erősíteni és javítva egységesíteni egy olyan rendszer irányába, amely megakadályozza a pénzügyi vállalkozásoknak termékek eladását, hacsak nem vizsgálták meg alaposan ügyfeleik aktuális érdekeit és követelményeit.

Végül, a jelenlegi "Felvásárlási Irányelvek" helyébe egy Európai Újjászervezési Kódex kell lépjen, amely védi az alkalmazottak, a helyi közösségek és a kis- és középvállalkozások érdekeit, a társasági egyesülések és vásárlások során.

5. Következtetés

Az elkövetkezendő években az EU-nak három kihívással kell szembenéznie. Küzdenie kell a gazdasági hanyatlás, a munkanélküliség gyors emelkedése és a társadalmi polarizáció ellen. Meg kell valósítania a bővülést, és bele kell vágnia egy összeurópai fejlődési stratégia megvalósításába. Valamint a bővebb Európa alapelveit és intézményeit bele kell foglalnia egy új alkotmányos szerződésbe. A jelenlegi és ezt megelőző memorandumainkban kritizáltuk a neoliberális megközelítést és annak demokratikus deficitjét. Javasoltunk az európai társadalmi modell irányelvein alapuló alternatív gazdaságpolitikákat és intézményi reformokat. Nem hisszük, hogy az alternatív gazdasági fejlesztési stratégia összes szempontjával foglalkoztunk volna, vagy hogy megoldottuk volna annak minden problémáját, és felkérjük a kollégákat, szakértőket, a tudományos közösséget és a nyilvánosságot, tudassák velünk kritikai észrevételeiket, hogy javíthassuk érveinket. Azt azonban hisszük, hogy javaslataink különbek a Bizottság, az Európai Központi Bank és az ECOFIN Tanács javaslatainál. Feltétlenül kérjük az EU hivatalos hatóságait, hogy reagáljanak érveinkre és egyezzenek bele egy nyílt vitába. Mindenekelőtt a társadalmi mozgalmakhoz szólunk, amelyek küzdenek a neoliberális politikák ellen. Akarjuk támogatni ezeket a mozgalmakat, felajánlva professzionális, tudományos szakértelmünket és megmutatva, hogy a kedvezményezett politikák hibásak, és a mögöttük álló hajtóerő nem a tudományos érvényesség, hanem a gazdasági érdek és a politikai hatalom. Amint a jelenlegi és az előző memorandumainkban bizonyítottuk: vannak alternatívái a neoliberális politikának Európában, és ezek az alternatívák a többség érdekeit szolgálják. Ilyen alternatívák megvalósítása azonban nem intellektuális belátás kérdése, hanem és elsősorban demokratikus erőé. Ez pedig energikus és folytonos társadalmi és politikai mozgósítást követel meg.

(Fordította: dr. Hermann Imre)

* * *

A szerzőkkel az alábbi e-mail címeken lehet kapcsolatba lépni:

Prof. Miren Etxezarreta, Universitàt Autónoma de Barcelona,

Miren.Etxezarreta@uab.es

Prof. John Grahl, University of North London Business School,

J.Grahl@unl.ac.uk

Prof. Jörg Huffschmid, Universität Bremen,

Huffschmid@ewig.uni-bremen.de

Prof. Jacques Mazier, Université de Paris Nord,

Mazier@seg.univ-paris13.fr