A liberális globalizációt ellenző mozgalmak általában szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Pusztán a szolidaritással azonban még nem kerülhető meg a saját alapvetéseit és céljait érintő politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük ezt a feladatot, mely tágabb értelemben minden demokratát érint, s melynek célja választ találni a legfontosabb kérdésekre.

A liberális globalizációt ellenző mozgalmak Franciaországban s szélesebb körben, Európában, illetve a világ más tájain is (így az Egyesült Államokban és Brazíliában) hónapok óta szolidaritásukat fejezik ki a palesztin néppel. Ez eleinte majdnem spontán módon nyilvánult meg: Ciszjordániába és Gázába "nemzetközi megfigyelők" érkeztek, hogy megóvják a palesztin polgári lakosságot, s számukra nemzetközi védelmet próbáljanak meg kieszközölni. A szolidaritás a palesztin parasztok és értelmiségiek érdekében indított különböző megmozdulásokban is megnyilvánult. Magától értetődő volt, hogy egy olyan mozgalom, amely az emberek jövőhöz való jogaiért száll síkra, kiáll a megszállás alatt élő palesztinok ügye mellett.

Másfelől Ariel Saron kormányának a palesztinok ellen vezetett hadjárata teljes mértékben beleillik abba a "korlátlan háborúba", amelyet Bush elnök indított útjára a "terrorizmussal" szemben. Várható volt, hogy a liberális globalizációval szemben álló mozgalom, amely a szociális mozgalmak 2002-es porto-alegrei felhívásában is erőteljesen elítélte az amerikai politikát, a palesztinok mellé áll.

Csupán a szolidaritás kinyilvánításával azonban nem spórolható meg a saját alapelveit és céljait tisztázó politikai vita. Az izraeli-palesztin konfliktus túl sok vitát és félreértést szít ahhoz, hogy megkerülhessük e feladatot, amely tágabb értelemben minden demokratikusan gondolkodó embert érint, s amelynek célja választ találni a következő két kérdésre:

• Miféle alapon vagyunk szolidárisak a palesztin néppel és annak küzdelmével?
• Melyek egy igazságos és tartós megoldás alapelvei?

A válasz bonyolultabb, mintsem gondolnánk. Induljunk ki egy aktuális példából. A CNN interjút készít Ariel Saron egyik tanácsadójával. A beszélgetés közben az újságíró említést tesz a "megszállt területekről", mire az izraeli megbízott félbeszakítja és kifejti, hogy Judea és Szamária nem megszállt területek, mert ezeket Isten a zsidóknak adta, miként a Bibliában olvasható. Ez a fajta érvelés tulajdonképpen koherens álláspontot tükröz Palesztinával kapcsolatban: ha elfogadjuk, hogy a Biblia a "választott népnek" tett ígéretet tartalmaz, akkor a palesztinok "jogait" érintő egyetlen érv sem lehet helytálló. Ezzel párhuzamosan viszont létrejött egy iszlám érvrendszer is, amely szerint Palesztina az i. sz. VII. század óta muzulmán föld, s mint ilyen, nem lehet semmiféle alku tárgya.

Az effajta vallásos tézisekre gyakran nacionalista érvelés is rakódik. Minthogy a "zsidó nép" már több ezer éve létezik, s mindig is arra vágyott, hogy visszatérjen az "Ígéret földjére", Palesztinára vonatkozó követelései megkérdőjelezhetetlenek. Ugyanakkor néhány PFSZ-vezető a legkomolyabban állítja, hogy a palesztinok a filiszteusok leszármazottai, illetve hogy az első palesztin maga Krisztus volt stb. Ez a típusú gondolkodás az egyik fél jogát magasabb rendűnek tartja, mint a másikét, s "alapja" a "történelmi elsőbbségre" hivatkozás. De ha Palesztina-Izrael esetében elfogadnánk ezt a logikát, akkor más kérdésekben hogyan szállhatnánk vele szembe?

Vegyük például Jugoszláviát. A szerbek teljesen koherens érvek alapján követelik maguknak Koszovót, népük évszázados történelmi bölcsőjét; a horvátoknak és az albánoknak is ezeregy "történelmi" bizonyítékuk van ilyen vagy olyan területek birtoklására. Kinél az igazság? Nyilván nem régészeti ásatások fogják eldönteni a terület felosztását. Hisz' nem a többé-kevésbé mitikus történelmi érvelés a lényeges, hanem a jelen valósága. Igen, Koszovó valóban Szerbia bölcsője volt, ám ma 90%-ban albánok lakják. Ha elfogadjuk, hogy bárki öt vagy tíz évszázaddal korábbi jelenléttel érveljen nemzeti követelések mellett, akkor Bordeaux-t és környékét vissza kellene adni az angoloknak, Korzikát meg a genovaiaknak, vagyis Olaszországnak. Pandora-szelencét nyitnánk fel, s akkor még csak Európáról beszéltünk. Ám ma már szerencsére senki, vagy majdnem senki nem kíván ilyesmit.

Ráadásul ez a fajta vita és érvelés végső soron odavezet, hogy bizonyos követeléseket teljesen szubjektív nézőpontok nevében helyezünk mások elé. Ezzel pedig a tökéletes relativizmus terepére tévedünk, ahol "az én jogaim eleve előrébb valók, mint a tieid" típusú meggyőződés uralkodik. Így a konfliktusokban mindenki személyes szimpátiája szerint azonosítja önmagát, s a mellé a nép mellé áll, amely morálisan "nyilván" értékesebb, mint a szomszédja.

De akkor mégis hogyan ismerjük ki magunkat az ellentmondó követelések között, amelyek Palesztinában több mint egy évszázada fordítják szembe egymással az arabokat és a zsidókat? Az biztos nem segít, ha azon kezdünk el vitatkozni, létezett-e háromezer évvel ezelőtt zsidó állam Palesztina területén, vagy, hogy a filiszteusok tényleg a palesztinok ősei-e, vagy sem. Az egyetlen lehetséges irányjelző a nemzetközi jog, ugyanaz, amelyre a liberális globalizációt ellenző mozgalmak a bolygót pusztító más konfliktusok és háborúk kapcsán is hivatkoznak, s amelyet a különböző nemzetközi egyezményekben (az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, a negyedik Genfi Egyezményben stb.) lefektetett elvek működtetnek. Ilyen elv a népek önrendelkezéshez, békéhez és biztonsághoz való joga, az erőszakos területi hódítások elítélése, a humanitárius háború joga, a megszállás alatt élő népek és a menekültek jogai, a lakhely szabad megválasztásának joga stb. Ezek az elvek az ENSZ Közgyűlésének s főként Biztonsági Tanácsának határozataiban öltenek testet. Tudjuk, hogy ezek a döntések korántsem egy tökéletes világban születnek, hogy nem mentesek hiányosságoktól, s hogy mindig adott erőviszonyokat tükröznek – a nagyhatalmakéit. De nincs más iránytűnk. Mert ahogyan egy jogászprofesszor magyarázza a diákjainak Manès Sperber Et le Buisson devint cendre [És a Csipkebokor hamuvá vált] című nagyszerű regényfolyamában: "Megtanítottam az önök nemzedékének, hogy felismerjék a jogban a hatalom tisztátalan gyökerét, amely létrehozta, de azt is megmutattam, hogy a hatalom a pokolra jut, mihelyt lerombolja a jogot, amelyen alapul".

Mit is mondanak tulajdonképpen az ENSZ Palesztinára és Izraelre vonatkozó határozatai? Elismerik, hogy jelenleg a történelmi Palesztina területén két nép él, az egyik a palesztin, a másik az izraeli zsidó, s hogy mindkettőjüknek joga van a független államhoz. Ezt tartalmazza az ENSZ Közgyűlésének 1947. november 29-én kelt határozata, amelyet Palesztina felosztása határozatának is szokás nevezni, mivel ez tartalmazza az akkoriban brit felügyelet alatt álló terület két államra történő szétválasztásának javaslatát. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1988-ban – azzal, hogy proklamálta a palesztin állam megteremtését – csatlakozott ehhez a határozathoz. 1993-ban pedig az izraeli kormány, az oslói egyezmény aláírásával, ha csupán áttételesen is, de szintén elfogadta a felosztás elvét, amelyre legutóbb, 2002. március 13-án, az ENSZ BT 1397. számú határozata emlékeztetett. A határozat értelmében az ENSZ csatlakozik ahhoz a "nézethez, amely a térséget két állam területének tekinti, ahol Izrael és Palesztina elismert, stabil határok közt létezhet". Ez az álláspont a nemzetközi közösség igen széles konszenzusát jelzi.

Mindazonáltal árnyalnunk kell ezt a látszólagos "szimmetriát". Először is, az izraeli nép már több mint ötven éve saját államában él a mandátumos Palesztina 78%-án, míg a palesztinok számára ez továbbra sem adatik meg, s vagy kényszerű száműzetésben, vagy izraeli megszállás alatt élnek. A megszállás most már több mint harmincöt éve tart, az ENSZ számtalan határozata ellenére, amelyek mind holt betűk maradtak. A nemzetközi jog semmibevétele egyébként hozzájárul – elsősorban az arab-muzulmán világban – a nemzetközi joggal kapcsolatos összes nyugati kijelentés diszkreditálásához. Másrészt a jelenlegi helyzet egy alapvető és új keletű igazságtalanságból született: a palesztinokat 1948-50-ben a zsidó milícia, azután az izraeli hadsereg elüldözte otthonaikból. Bár a palesztinok ezt az 1950-es évek óta sérelmezik, Izraelben, illetve Nyugaton sokáig tagadták, vagy elhallgatták. Az izraeli "új történészeknek" köszönhetően azonban, az elüldözés mára tagadhatatlan tény lett. Olyan korban és közösségben élünk Európában, ahol gyakran hivatkoznak az "emlékezés kötelességére". Nem szabad hát szelektívnek lennünk! A palesztinok ellen elkövetett igazságtalanság, sok más – elsősorban a gyarmatosítás idején elkövetett – igazságtalansághoz hasonlóan, jóvátételt és beismerést követel. Ezt a morális oldalt nem szabad elfelejtenünk, hiszen az izraeli-palesztin megbékélés serkentője lehet.

Fontos elutasítanunk a "hamis szimmetriát", amely egyazon érem két oldala gyanánt mutatja be az izraelieket és a palesztinokat, avagy a "két tábor szélsőségeseit". Ez a szemlélet néha tiszta érzésekből, a két állam egymás mellett élésén alapuló béke lehetőségébe vetett őszinte reményből táplálkozik. Ám elfedi a két nép helyzete közti disszimmetriát csakúgy, mint a harmincöt éve tartó megszállás okozta szenvedéseket. A Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok több mint kétharmada egy idegen hadsereg jelenlétében nőtt fel; mindannyiukat megalázták, százezreket közülük bebörtönöztek, ezreket megkínoztak. Mások meghaltak, megsebesültek vagy egy életre nyomorékok lettek. Minden szolidaritás alapja a megszállók és a megszállás alatt élők közötti alapvető különbség elismerése. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell figyelembe venni az izraeliek aggodalmait és szenvedéseit. Bár ebben a szembenállásban ők vannak az erő oldalán, ugyanúgy állandó félelemben élnek.

Már csak azért is, mert a konfliktusra hatalmas súllyal nehezedik az európai zsidóság kiirtásának emlékezete. Az álláspontokra izzó vassal süt bélyeget az emberiség történelmének egyik legirtózatosabb bűne. Az európai zsidóság elpusztítása a nácik és szövetségeseik által, az akkori nagyhatalmak erőtlensége a barbárság megállítására bűntudatot alakított ki a nyugati közvéleményben, s egyfajta részrehajlást azok javára, akik a zsidó emlékezet és történelem örököseinek tekintik önmagukat. E mártíromság kedvezően hatott a szavazásra az ENSZ Közgyűlésében, amikor 1947. november 29-én döntés született Palesztina felosztásáról, s ezzel Izrael állam létrehozásáról. A bűnnek azonban a palesztinok fizették meg az árát, jóllehet nem ők követték el, s érte semmiféle felelősség nem terheli őket.

Miféle megoldás létezhet a palesztin kérdésre?

Láttuk tehát: nemzetközi konszenzus áll fenn az izraeli-palesztin, illetve az izraeli-arab konfliktus megoldásával kapcsolatban: létre kell hozni egy palesztin államot az Izrael által 1967-ben elfoglalt területeken (Ciszjordániában, Gázában és Kelet-Jeruzsálemben); stabil, elismert határokat kell biztosítani Izraelnek; végül Izraelnek és arab szomszédainak békében kell élniük egymás mellett. Ám amint belemegyünk a részletekbe, azonnal kiütköznek a nehézségek. A liberális globalizációt ellenző mozgalom természetesen nem alakító részvevője a béketárgyalásoknak, s nem foglalhat állást sem az egyik, sem a másik fél helyzetének részleteit illetően. Mégis ki kell alakítania álláspontját a jelenleg zajló vitákban, méghozzá az alábbi két elvet szem előtt tartva:

• a nemzetközi jog tiszteletben tartása, amely szerint Ciszjordánia, Gáza, és Kelet-Jeruzsálem megszállt területeknek tekintendők;
• a világról és az erőviszonyokról való reális – azaz nem vágyálmaink alapján kialakított – kép (erre a menekültek problémája kapcsán még visszatérek).

A 2000. júliusi, Camp David-i csúcstalálkozó kudarcát követő hónapokban lezajlott arab-izraeli tárgyalások eredményeiből, illetve a 2002. márciusi, bejruti arab csúcsértekezleten előterjesztett béketervezetből kell kiindulnunk. A palesztin-izraeli békét illetően a javaslatok két dokumentumban konkretizálódtak: a 2000 decemberében Clinton, amerikai elnök által megfogalmazott irányelvekben, illetve a 2001. januári, tábai tárgyalások eredményeit tartalmazó összegzésben, amelyet Miguel Angel Moratinos, az Európai Unió közel-keleti megbízottja fogalmazott meg. Ezek a dokumentumok mutatják, hogy igenis létezik reális, az izraeli és a palesztin közvélemény számára egyaránt elfogadható megállapodás.

Egy ilyen, a három legkényesebb kérdéskört (határok, Jeruzsálem, menekültek) érintő egyezség fő vonalaiban a következőket tartalmazza (a tárgyalásokon más, kevesebb nehézséget jelentő kérdéseket is érintettek, így a biztonság problémáját – ahol mindkét fél részéről jelentős előrelépések történtek -, illetve a vízhasználat kérdését):

Határok

A Clinton-féle dokumentum kilátásba helyezte Ciszjordánia 94-96%-ának visszaszolgáltatását (ebből 1-3% palesztin területekért cserébe átengedett izraeli terület lenne); a tábai tárgyalásokon pedig az utolsó izraeli ajánlat 94% volt, plusz 3%-nyi izraeli terület. A palesztinok a maguk részéről továbbra is a teljes Ciszjordániának megfelelő 100%-ot követelték, ugyanakkor hajlandóak voltak bizonyos területcserére, lehetővé téve ezzel Izrael számára a zsidó telepek jelentős részének "átmentését". A palesztinok álláspontja támogatandó; követelésük – a történelmi Palesztina területének 22% – valóban a minimumot jelenti. Ennél kisebb terület a leendő palesztin állam politikai és gazdasági életképességének megkérdőjelezésével lenne egyenértékű.

Jeruzsálem

A két fél elfogadta Clinton elnök irányelveit: Kelet-Jeruzsálem zsidó negyedeit Izrael annektálná, az arab negyedek pedig a palesztin állam fővárosát képeznék. Ebben a kérdésben is a palesztinok tették meg a szükséges engedményeket, hiszen a nemzetközi jog szerint Kelet-Jeruzsálem egésze megszállt övezetnek minősül. A szent helyek különösen kényes ügyében is előrelépés történt: a palesztinok elfogadták az óváros zsidó negyede, illetve a Siratófal feletti izraeli szuverenitást, viszont a Mecsetek tere feletti fennhatóságot maguknak követelték. A szent helyekkel kapcsolatban egyéb megoldások is felmerültek, köztük a nemzetközi ellenőrzés gondolata.

Menekültek

Ez a legösszetettebb és a legérzékenyebb probléma. Ne feledjük, hogy közel 4 millió ember sorsáról van szó, nem pusztán politikai problémáról (akkor sem, ha a menekültek ügye hatással van Libanon, Szíria és Jordánia jövőjére is). A tábai tárgyalásokon valódi előrelépések történtek. Az igazságügyi miniszter, Josszi Bejlin által szerkesztett dokumentum elismeri, hogy "a palesztin menekültek ügye az izraeli-palesztin kapcsolatok szempontjából meghatározó. Átfogó és igazságos megoldása nélkül nem lehetséges tartós és erkölcsileg kikezdhetetlen béke. Izrael állam ünnepélyesen sajnálatát fejezi ki a palesztin menekültek tragédiája, veszteségei és szenvedései miatt, és kijelenti, hogy aktív partner kíván lenni az immár ötvenhárom éve tartó, rettenetes időszak lezárásában." Izrael ezzel első ízben vállalta fel a felelősség egy részét a menekültprobléma kialakulásában. "Jóllehet a megalakuló Izrael állam elfogadta az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi, 181. számú határozatát [amely Palesztina két államra, egy zsidó és egy arab államra való felosztására tett javaslatot], az 1948-49 között lezajlott háborúba és vérontásba sodródott, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt és szenvedést okozott, beleértve a menekültté vált palesztin polgári lakosság kisemmizését és elűzését."

"A palesztin menekültek problémájának igazságos, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozatával összhangban álló rendezése vezethet el az ENSZ Közgyűlés 194-es határozatának megvalósulásához." Mint ismeretes, e határozat szerint, amelyet az ENSZ Közgyűlése 1948. december 11-én fogadott el, "a menekültek számára lehetővé kell tenni, hogy ha kívánják, a lehető legrövidebb időn belül visszatérhessenek otthonaikba, és békében élhessenek szomszédaikkal; azoknak pedig, akik nem kívánnak visszatelepülni, javaikért, továbbá minden elpusztult, károsodott értékükért jóvátételt kell fizetni."

Tábában az izraeli delegáció tehát két olyan lényeges elvet tett magáévá, amelyet a Camp David-i csúcson a palesztinok már felvetettek, Ehud Barak azonban akkor elutasított: elismerték az 1948 és 1950 közötti igazságtalanságot a palesztinokkal szemben, illetve elfogadták a 194. számú határozatot mint a rendezés alapját.

Ezeknek az elveknek az alapján azután konkrét megoldások kerültek kidolgozásra. A menekültek előtt ötféle lehetőség állna: visszatérni Izraelbe; visszaköltözni azokra az izraeli területekre, amelyeket Izrael Palesztinának átenged; visszatérni a palesztin államba; végleg letelepedni jelenlegi tartózkodási helyükön (Jordánia, Szíria stb.); kivándorolni más országokba (több állam, köztük Kanada jelezte, hogy kész nagyobb palesztin menekültcsoport befogadására). Bár a palesztin vezetők mindvégig kitartottak a menekültek szabad választási lehetősége mellett, ismételten kinyilvánították, hogy nem kívánják megkérdőjelezni Izrael zsidó jellegét, amelyet 1988-ban a Palesztin Nemzeti Tanács Palesztina függetlenségéről kibocsátott nyilatkozatában is elismertek. Így Tábában a palesztin fél elfogadta, hogy a menekültek visszatelepülésével kapcsolatban a végső döntés az izraeliek kezében legyen. Izrael negyvenezer menekült visszatérésébe egyezett bele, amire a palesztinok azt válaszolták, hogy százezer főnél kisebb létszám nem jelent előrelépést.

A palesztinok közül sokan elutasítják ezt a javaslatot, s feltétel nélküli visszatérési jogot követelnek. Hosszasan vitatkozhatnánk ennek az álláspontnak a jogos vagy jogtalan voltáról, a 194. számú határozat értelmezéséről. Ám enélkül is jól látható, hogy sem az izraeli közvélemény, sem jelenlegi állapotában a nemzetközi közösség nem kész támogatni ezt az opciót. Egyesek az ötven év múlva, vagy esetleg még később bekövetkező változásokra hivatkoznak. De ezen az alapon ugyanígy gondolhatjuk azt is, hogy addigra semmi sem marad Palesztinából. A tábai tárgyalásokon nagy vonalakban felvázolt megoldás kompromisszumot jelenthetne a nemzetközi jog követelményei, illetve a tényleges erőviszonyok között ("erőn" az izraeli-amerikai szövetséget értjük). Minden más, e realitáson kívül eső érvelés – egyes arab nacionalistáké vagy iszlám fundamentalista csoportoké, amelyek Izrael állam megszüntetéséről elmélkednek, még ha ez nem is jelentené feltétlenül a zsidók "hazaküldését" – a történelem messianisztikus szemléletéhez tartozik. Másrészt fontos azt is hangsúlyozni, hogy a palesztinokat ért igazságtalanság nem tehető jóvá egy újabbal – ezúttal az izraeliek rovására.

Az értelmiségiek bizonyos része egységes államban, honpolgárok államában vagy egy kétnemzetiségű államban gondolkodik. Ezzel szeretnének túllépni a nacionalista és identitárius szakadékokon. E nézet hasznos és szenvedélyes vitákat vált ki, amelyekben a liberális globalizációt ellenző mozgalom minden tagjának részt lehet, s részt is kell vennie. Politikai cselekvési programnak azonban nyilvánvalóan nem tekinthető. Ráadásul az elmúlt hónapokban a két nép közti szakadék tovább mélyült, s így a zsidók és arabok együttélése egyetlen, közös államban rövid és középtávon is tökéletesen valószerűtlennek tűnik.

Antiszemitizmus és palesztin szolidaritás

2000 szeptembere, a második intifáda kezdete óta a palesztinokkal való szolidaritás a világ minden részére kiterjedt, de leginkább Európára. E szolidaritás egy sor támadást váltott ki, amelyek egyenlőségjelet tettek az izraeli kormány bírálata és az antiszemitizmus, illetve anticionizmus és antiszemitizmus közé. Az effajta zsarolás nyilvánvalóan elfogadhatatlan; sértő azokra nézve, akik fellépnek Ariel Saron politikája ellen, és sértő minden izraeli békepárti személyre nézve is, akik igen nehéz körülmények között harcolnak a palesztinok jogaiért. Az efféle beszéd a vita elfojtását célozza, s megengedhetetlen módon zsarolja az újságírókat és a médiát.

Miután ezt leszögeztük, azokat is el kell ítélnünk, akik azért csatlakoznak a palesztin szolidaritáshoz, hogy antiszemita jelszavakat és analíziseket terjesszenek. Az ilyesmit feltétel nélkül el kell utasítanunk. Egyrészt azért, mert a rasszizmus minden formája elítélendő – ez a globalizációkritikai mozgalmaknak is egyik alapelve -, másrészt pedig azért, mert az antiszemiták Saron politikájának legjobb szövetségesei. Saron arra használja fel őket, hogy a világ zsidóságát és a nyugati közvélemény egy részét az izraeli kormány oldalára állítsa.

Az antiszemitizmust két áramlat hordozza:

• Az európai szélsőjobb. Ez megoszlik azok között, akik inkább zsidó-, mint arabgyűlölők, illetve akik inkább arabellenesek, mint antiszemiták. De léteznek olyan szélsőjobboldali tendenciák is, amelyek a palesztinokkal vállalt hamis szolidaritáson keresztül próbálják érvényre juttatni nézeteiket, nevezetesen a zsidók második világháború alatti genocídiumának kétségbevonását.
• Bizonyos arab vagy muzulmán áramlatok. A kezdeti "háborús rasszizmus" – ugyanaz, ami a XX. század első felében a németek és a franciák között is fennállt, amikor a szembenálló felek minden hibát és bűnt egymásnak tulajdonítottak – mára átalakult. E mozgalmak egyrészt judeofób téziseket dolgoznak ki – olykor a Korán tendenciózus olvasatára alapozva -, másrészt magukévá teszik az európai szélsőjobb okfejtéseit a zsidók "aránytalan" jelenlétéről, a zsidó népirtás, úgymond, kitalált vagy "eltúlzott" beállításáról stb.

A második intifáda kezdete óta megszaporodtak a zsidó kultikus helyekkel, vallási szimbólumokat viselő zsidó személyekkel szembeni támadások (de ugyanígy a mecseteket és vallási jeleket viselő muzulmán férfiakat és nőket érő atrocitások is, csak ezekre kevesebb figyelem jut). Az agresszív események félelmi reakciókat váltottak ki egyes zsidó közösségekből. Ezeket az akciókat szigorúan el kell ítélni. Ahogyan tette ezt Franciaországban több tucat arab vagy arab származású értelmiségi, akik felemelték szavukat a támadások ellen, és Palesztina franciaországi főmegbízottja, Leila Sahid nyomán "a palesztinok elleni bűntettnek" minősítették a zsinagógák és zsidó üzletek elleni merényleteket. "Legértékesebb támogatóink és harcostársaink azok az izraeliek és zsidók – fogalmaztak a nyilatkozat aláírói -, akik a palesztinok oldalán küzdenek a megszállás, az elnyomás, a gyarmatosítás ellen, s két egyenrangú, független állam, az izraeli és a palesztin állam békés egymás mellett élését szorgalmazzák. Sokuk családjának sorsára a holokauszt nyomta rá tragikus bélyegét. A mi dolgunk, hogy tisztelegjünk előttük, s hogy melléjük álljunk, amikor az egyetemes emberi jogok és a szabadság védelmében képesek szembefordulni a törzsi szellemiséggel". (Le Monde, 2002. április 10.)

Ezek a támadások mindazonáltal nem az 1930-as évek Európájának antiszemita hangulatát tükrözik, hiszen ma egyetlen nagy politikai párt sem adja ilyesmihez a nevét; a zsidók a társadalmi, gazdasági vagy politikai élet bármely posztjára eljuthatnak, s minden eddiginél intenzívebben integrálódnak a francia – és valamennyi európai – társadalomba, ahol az antiszemita előítéletek meglehetősen szűk határok közé vannak szorítva. Az említett merényletek egy szélesebb áramlatban helyezhetők el: az Európában főként a bevándorlókat, a muzulmánokat és az arabokat sújtó idegengyűlölet és rasszizmus hullámában. Éppen ezért "globális", nem kizárólag egyetlen közösségre összpontosító megoldást igényelnek. A rasszizmus és az antiszemitizmus elleni harc közös ügyünk, nem lehet kiváltsága egyetlen közösségnek sem. 2002 áprilisában a Franciaországi Zsidó Intézmények Képviselőtanácsa (CRIF) mégis jobbnak látta a franciaországi zsidóságot – csakis őket – az antiszemitizmus ellen, illetve az Izraellel való szolidaritás érdekében mozgósítani, s emiatt visszautasította az Emberi Jogok Ligájának javaslatát egy közös, a rasszizmus minden fajtájával szembeni, egységes demonstráció megtartására.

Az antiszemita áramlatok megjelenhetnek nyíltan vagy rejtőzködve. Megkísérelhetnek egyes jelszavakat felhasználni; Izrael államot mint valamilyen eleve elvetemült, ördögi képződményt tüntethetik fel. Vegyünk néhány példát! Az "Izrael állam = náci állam" jelszó ostoba és veszélyes szlogen. Ami a náci államot más diktatúráktól megkülönbözteti, az a zsidókérdés "végső megoldása", vagyis az európai zsidóság szervezett, ipari léptékű fizikai megsemmisítése; mármost a palesztinokkal kapcsolatban még hasonlót sem lehet Izraelnek tulajdonítani. Éppen eleget lehet beszélni az izraeli kormány megszálló és gyarmatosító politikájáról ahhoz, hogy ne kelljen abszurd párhuzamokba bocsátkozni, amelyek azokat is diszkreditálják, akik mondják. Ha már mindenképp párhuzamot keresünk, Izrael palesztin stratégiája, több szempontból is, inkább Franciaország algériai gyarmatosító politikájára emlékeztet.

Izrael és a dél-afrikai apartheid rendszer összevetése megint csak vitatható. Először is azért, mert az izraeli demokrácia sokkal valóságosabb az izraeli zsidók számára, mint amilyen a dél-afrikai volt a fehéreknek. Azután s főképp: Izrael, Dél-Afrikával ellentétben, meg tud lenni "gyarmatosított" lakossága nélkül is. Ez persze nem változtat azon, hogy a megszállt területeken létrehozott "két fokozatú" rezsim – a telepesek és a palesztinok között – valóban egy apartheid rendszerre hasonlít, ahogy azt a B'Celem, az izraeli emberi jogi szervezet megállapította; miként azon sem, hogy Izraelben a palesztinokat másodrendű állampolgárokként kezelik.

A cionizmus és a zsidó nép

A cionizmus kérdését szenvedélyesen s gyakran rendkívül leegyszerűsítve közelítik meg. Pedig a kérdés összetett, és aligha redukálható a "cionizmus = rasszizmus" típusú képletekre. A cionizmus politikai mozgalom, amely Európában született a XIX. század végén. A kontinensen akkoriban fölerősödő "nemzeti ébredés" nagy hullámába illeszthető. Államot kívánt biztosítani a zsidó népnek, elsősorban az autoriter politikai rendszerek által elnyomott kelet-európai és oroszországi zsidóságnak. Mint minden nacionalizmus, a cionizmus is sok különböző irányzatot foglal magába, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, s némi megvetéssel tekint a Másikra. Mint a nacionalizmusok általában, követeléseit és választásait igazolandó, a cionizmus is kialakította a maga mitikus történetét. A mozgalom kezdeteitől 1948-ig két kérdés került előtérbe:

• Egyetlen népet alkotnak-e a zsidók? Vissza kívánnak-e térni Palesztinába?
• Jogszerű-e a Palesztinára formált zsidó igény? Hogyan viszonyul egymáshoz e jogszerűség és az arabok jelenléte a térségben?

Meg kell jegyeznünk, hogy annak idején számos zsidó szervezet visszautasította a palesztinai kivándorlást (például a szocialista Bund), s hogy Izrael állam megalapításáig a cionisták jelentős kisebbségben voltak a zsidók körében. Amikor szabadon dönthettek, a zsidók többsége mindig inkább az Egyesült Államokat vagy Európát részesítette előnyben Izraellel szemben. Így voltak ezzel az egykori Szovjetunióban élő zsidók is, mindaddig, amíg az Egyesült Államok kapui be nem záródtak előttük. Ám bármilyen érdekes is ez a vita, már régen túlhaladott. Még ha azt gondoljuk is, hogy nincs "zsidó nép", vagy hogy a zsidóság palesztinai jelenléte gyarmatosítás eredménye, Izrael akkor is létezik, társadalma eleven és dinamikus, amelyet a nemzetközi közösség és az ENSZ elismer. Vélekedhetünk úgy, hogy a cionista vállalkozás nagyrészt gyarmati vállalkozás volt, tehát igazságtalan, sőt törvénytelen, s ugyanakkor elfogadhatjuk a "kész tényeket". A történelem más példái, az Egyesült Államoktól Kanadán át Ausztráliáig ezt igazolják. A gyarmatosítók megtelepedése ezeken a területeken gyakran az őslakosok elüldözését, sőt kiirtását eredményezte, ma már mégsem kérdőjelezi meg senki ezeknek az államoknak a létjogosultságát (ugyanakkor felléphetünk, ahogyan Ausztrália és Kanada esetében történt, az őslakosokon esett igazságtalanságok beismeréséért.)

Másfelől, s ezt el kell ismerni, az izraeli nép túlnyomó többsége magáénak vallja a cionizmust, függetlenül a terminus meghatározásától. A választóvonal ebben az országban azok között húzódik, akik elfogadják egy független Palesztin állam létét, illetve akik elutasítják ennek lehetőségét. Mindkét táborban vannak cionisták. Összefoglalva, nem hisszük, hogy a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak állást kellene foglalniuk a cionizmus-anticionizmus vitában. Ez ideológia vita, s ugyanakkor megosztó tényező, amely a lényegi célt tekintve káros. E cél pedig nem más, mint véleménytöbbséget állítani egy Izrael mellett létező, független palesztin állam létrehozása érdekében.

Ellenállás, terrorizmus, fegyveres harc

A második intifáda kezdete óta megszaporodott támadások, a World Trade Center és a Pentagon ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett merényletek szélsőségesen konfúz és mellébeszélő vitát gerjesztettek a terrorizmusról és az erőszakról. Fontos hát tisztáznunk e fogalmakat.

Először is, bármily furcsának tűnhet, sem a nemzetközi közösség, sem a nemzetközi jog soha nem tudta definiálni, hogy mi is a "terrorizmus". Tudjuk, olyan gumifogalomról van szó, amelyet mindig az ellenfél diszkreditálására használnak. Ellenfeleik terrorizmussal vádolták 1945 és 1948 között a cionista mozgalmat, 1954-1962-ben az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontot, valamint az Afrikai Nemzeti Kongresszust (Nelson Mandelát is ezen a címen börtönözte be az apartheid rezsim).

Izrael-Palesztinában a palesztinok többsége legitimnek tartja a megszállás elleni fegyveres küzdelem minden formáját, beleértve a civilek elleni támadásokat is, arra hivatkozva, hogy idegen megszállás ellen harcolnak. Az izraeli hadsereg akcióit viszont terroristának minősítik. Az izraeli kormányzat ezzel szemben minden palesztin cselekményt – köztük olyanokat is, amelyek katonák ellen irányulnak – terrorizmusnak nevez.

A nemzetközi jog jogosnak és törvényesnek ismeri el az idegen megszállással szembeni ellenállást, beleértve a fegyveres ellenállást is, abban az esetben, ha nem lehetséges más módon érvényt szerezni a követeléseknek. Ebből a szempontból nem kétséges, hogy a palesztinoknak joguk van harcukban erőszakot alkalmazni. A "jogukban áll" azonban nem azt jelenti, hogy "kötelességük" is. Minden felszabadítási mozgalomnak el kell gondolkodnia választott módszereinek árán és hatékonyságán.

A történelemből is levonhatjuk a tanulságot. Algériától Angolán át Vietnamig törvényesen fogtak fegyvert az idegen elnyomás ellen. De harminc vagy negyven évvel később, az események mérlegelésekor azt látjuk, hogy a szóban forgó társadalmak igen drágán megfizettek a fegyveres harcért – elsősorban a gyarmatosító hatalom által alkalmazott "felperzselt föld" politikájának következményei miatt -, még ha, ismétlem, akkor nyilvánvalóan nem is volt más választásuk. Mert a szabadságharcok mindenütt a politika militarizálódásához, a katonai szférának való alárendelődéséhez vezettek. Mao szerint "a politika parancsol a fegyvereknek", a valóságban azonban gyakran ennek az ellenkezője érvényesült. Amikor 1954-ben Algériában a Nemzeti Felszabadítási Front kirobbantotta a felkelést a francia megszállás ellen, a hegemóniája útjában álló minden "akadályt" elsöpört: likvidálta soraiban a "disszidenseket". A fegyveres harc nevében a politikai vita a lehető legegyszerűbb kérdésre szűkült: "Vitathatja-e a katona a parancsot?" "Kételkedhet-e egy tiszt a feljebbvalóiban a csata idején?" E viselkedési formák azután jóval a győzelem után is fennmaradtak, s nagymértékben magyarázzák ezen országok nehézségeit a függetlenség után. Erről – vagyis az ellenállási mozgalmak militarizálásának kockázatairól – Marcos alparancsnok egy igen figyelemreméltó észrevételt tett. Abból a megállapításból indult ki, hogy azoknak a mozgalmaknak a többsége, amelyek erőszakkal jutottak hatalomra, a hatalmat azután az erőszakon keresztül gyakorolják, s továbbra is semmibe veszik a személyiségi jogokat. Akárhogyan is, az ellenállás, és bizonyos esetekben az erőszak törvényes jellege nem jogosít föl egyes egyetemes érvényű törvények áthágására.

Lehetséges-e fegyveres ellenállás az izraeli katonákkal szemben? Vajon ez-e a megszállás elleni harc legjobb formája? Nos, ezt a palesztinoknak kell eldönteniük. Nyilván nem eleve elítélendő a fegyveres ellenállás, amennyiben tiszteletben tartja a háború törvényeit és a Genfi Egyezményt. Bármit is gondoljunk a Hezbollahról, törvényes harcot vezetett Dél-Libanonban a libanoni területek egy részét megszálló izraeli katonákkal szemben. Ez morális szempontból nem volt kikezdhető: minek a nevében ítélhette volna el bárki a libanoni területen tartózkodó izraeli katonák elleni akciókat? Ráadásul hatékonynak is bizonyult, amint azt az izraeli kormány döntése mutatta: Izrael kivonult Libanonból.

Ezt figyelembe véve, ha a választás mégis a fegyveres ellenállásra esik, amely elméletileg jogos, a szabadságharc akkor sem tekinthet el a "háborús jog" betartásától. A humanitárius jogokat tiszteletben kell tartania egy konfliktus minden szereplőjének, még annak is, amelyik igaz ügyért harcol. 2002 júliusában az Amnesty International emlékeztetett rá: "A jelentésünkben megállapított gyilkosságok igazolására a palesztin fegyveres csoportok által leggyakrabban hangoztatott érv, hogy a nemzetközi jog nem tartalmaz semmiféle megszorítást a megszálló hatalommal szembeni ellenállásban működő mozgalom módszereire vonatkozóan. E kijelentésekkel ellentétben, egyetlen elismert nemzetközi jogi norma sem szentesíti a civilek elleni merényleteket, akár valamely katonai megszállás elleni harc, akár bármely más keretek között valósulnak is meg." Sőt, az Amnesty International ezeket a merényleteket "emberiség elleni bűncselekménynek" minősíti. Ismeretes, hogy ugyanez a dokumentum az izraeli hadsereg akcióit a megszállt területeken jogsértőeknek nevezi, mert "súlyosan sértik a negyedik Genfi Egyezményt, s ezért háborús bűnnek minősülnek. A kormány politikájának részeként, módszeresen és nagy számban elkövetett cselekmények a nemzetközi jog szerint az emberiség elleni bűncselekménynek minősített kategóriába tartoznak."

Azoknak az eszményeknek a nevében, amelyekért harcolunk, el kell fogadnunk az Amnesty álláspontját, miszerint "a humanitárius nemzetközi jog egyik alapvető tétele az, hogy az ellenséges felek minden körülmények között kötelesek különbséget tenni civilek és katonák között csakúgy, mint polgári javak és katonai célpontok között."

Kérdés: vajon feladata-e a liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak a palesztin akciók bírálata, egy rettenetes körülmények közt élő nép "kioktatása"? Erre a kényes kérdésre nincs egyszavas válasz. Felidézhetjük, hogy mi történt a hetvenes évek elején, amidőn a bekerített és szorongatott palesztin ellenállás megsokszorozta a repülőgép-eltérítéseket és a külföldi izraeli célpontok elleni merényleteket. Ebben az időszakban az ellenállással szimpatizáló európai baloldalnak sikerült megértetnie – elsősorban a Fatahhal -, hogy ezek a "külföldi akciók" ártanak a védelmezett ügynek.

Az izraeli civilek ellen elkövetett merényletek nem csak morális problémát jelentenek, hanem politikait is. 2001. februári megválasztása óta Ariel Saron ezeket a merényleteket beépítette kül- és belpolitikai stratégiájába, amely több tényezőre épül: az oslói megállapodás – a szerinte "Izraelt valaha ért legnagyobb katasztrófa" – elutasítására, a Palesztin Hatóság fokozatos szétverésére, valamint az ún. "hosszú távra szóló, ideiglenes megoldásra", ami a megszállás más formában való fenntartását jelenti. Szavazói, sőt a nemzetközi közvélemény egy része előtt is felmentették Saront e merényletek a palesztinokkal való érdemi tárgyalások alól.

Az izraeli-palesztin viszonyban semmiféle politikai rendezés nem lehetséges mindaddig, amíg az izraeli "belső frontot" nem sikerült megtörni. Ez nehéz, de korántsem lehetetlen feladat, amit a közvélemény-kutatások is igazolnak: az izraeliek többsége elfogadja egy Izrael mellett létező palesztin állam gondolatát. Ugyanakkor meg kell értenünk a palesztinok – valamennyi palesztin irányzat – mélységes szkepticizmusát is: most tulajdonképpen azt kérjük tőlük, amit ők az első intifáda alatt már megtettek: a fegyveres harc mellőzését. Tíz évvel az első intifáda lezárása után helyzetük szörnyűbb, mint valaha.

Másrészt a két fél által elkövetett bűnök kizárólag "erkölcsi" elítélése nem elegendő az izraeli-palesztin viszállyal kapcsolatos helyes álláspont kialakításához. Nem tehetünk egyenlőségjelet a felek közé csupán azért, mert mindketten megsértik az emberi jogokat, két okból sem. Először is azért, mert egy állam – egy magát demokratikusnak valló állam – által elkövetett jogsértések mindig szigorúbb megítélés alá kell essenek, mint azok, amelyeket nem állami csoportok követnek el, annál is inkább, mert a palesztin csoportok közül egyesek a Palesztin Hatóság ellenében cselekszenek. Másodszor, az egyenlő elbírálás politikai okokból sem indokolt: a palesztinok harca "igazságos háború", azaz törvényes ellenállás a törvénytelen megszállással szemben, míg az izraeli kormányzat egy törvénytelen megszállást kíván fenntartani. Vegyünk egy példát: a második világháború alatt a szövetségesek nyilvánvalóan elkövettek háborús és emberiség elleni bűnöket – például Drezdában vagy Hirosimában. Mégis: igaz ügyért harcoltak, a nácizmus ellen. Az antifasiszta szövetség és a fasiszta tengely nem említhető egy lapon. Hasonló módon, Algériában, a függetlenségi háború idején, a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és a francia haderő egyaránt elkövetett háborús, sőt, emberiségellenes bűnöket. Ezzel együtt az FLN függetlenségi harca tökéletesen legitim volt. A párhuzam tehát ebben az esetben is elfogadhatatlan.

Egy utolsó gondolat mindezzel kapcsolatban. A két fél szenvedései mély szakadékot vájtak, amelynek betemetéséhez időre van szükség. Ahogyan Edward Said, a neves palesztin-amerikai értelmiségi javasolta: valamiféle "Igazság és Megbékélés" bizottság felállítására lenne szükség ahhoz, hogy megvonhassuk az elmúlt ötven esztendő történéseinek minél pontosabb mérlegét. A liberális globalizációt ellenző mozgalmaknak részük lehetne e feladat elvégzésében.

Számukra most az elsődleges feladat, hogy nemzetközi védelmet követeljenek a palesztin lakosságnak, olyan védelmet, amelyet jelenleg pusztán a nemzetközi, civil missziók nyújtanak. Európát pedig rá kell venniük arra, hogy kötelezze el magát ezen az úton, s hogy az Európai Unió és Izrael között meglévő együttműködési megállapodást használja fel a nyomásgyakorlás eszközeként.

Továbbra is hangsúlyoznunk kell, hogy csakis politikai módszerekkel állítható le az öldöklés. Ezt vallották 2001 júliusában elismerésre méltó bátorsággal mindkét tábor nagy számú kiválóságai: köztük több palesztin miniszter (Jasszer Abed Rabbó, Nabil Amar, Hisam Abdul Razzek), illetve értelmiségi (Hanan Asrávi, Szári Nuszeibeh, Szálim Tamari), csakúgy, mint Josszi Bejlin, a Barak-kabinet igazságügyi minisztere, s több izraeli író (köztük Ámosz Oz, A. B. Jehosua és Dávid Grosszman).

"Mi, izraeliek és palesztinok, e népeink számára páratlanul nehéz helyzetben, együtt emeljük föl szavunkat a vérfürdő és a megszállás megszüntetéséért, a tárgyalások sürgős újrakezdéséért és a békefolyamat újraindításáért. […] Mindennek ellenére hiszünk a velünk szembenállók emberségében és abban, hogy olyan partnerünk van, akivel majd békében élhetünk. Hisszük, hogy a népeink közötti konfliktus tárgyalásokkal megoldható. […] Az előrelépés érdekében el kell fogadni a nemzetközi törvényességet és érvényesíteni kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. és 338. számú határozatát, amelyek az 1967-es határokon belül kínálnak megoldást, miszerint két állam él egymás mellett, Izrael és Palesztina, fővárosa pedig mindkettőnek Jeruzsálem. Minden függőben lévő problémára létezik igazságos és tartós megoldás, amely nem sérti sem az izraeli, sem a palesztin állam szuverenitását, azt a szuverenitást, amelyet állampolgáraink testesítenek meg, s amelyet a két nép, a palesztin és az izraeli nép saját állam iránti vágya fejez ki."

(Megjelent az ATTAC honlapján: http://attac.org , Courriel d'Information 367. sz., 2002. október 1. Fordította: Mihályi Patrícia)

A Znet amerikai internetes oldal interjúja Noam Chomskyval a neokolonializmusról, az igazságos béke lehetőségéről a szeptember 11. utáni világrendben, 2002. április 2.

• Lát-e minőségi változást a jelenlegi fejleményekben?

Igen, úgy gondolom, minőségi változásnak vagyunk tanúi. Slomo Ben-Ami izraeli professzor 1998-ban – közvetlenül azelőtt, hogy csatlakozott volna a Barak-kabinethez, s 2000 nyarán a Camp David-i tárgyalásokon az izraeli küldöttség vezetője lett – igen pontos meghatározással szolgált az Oslóban megkezdett folyamat irányáról. Ben-Ami arra a következtetésre jutott, hogy "az oslói egyezmények a gyakorlatban egy neokolonialista rendszeren – az egyik félnek a másiktól való vitális és örökös függésén – alapulnak". Az e céllal létrejött Clinton-Rabin-Peresz-féle egyezmények csakis azért születtek, hogy a palesztinokat "szinte totálisan Izrael alá rendeljék", azzal, hogy "kiterjedt gyarmati struktúrát" hoznak létre, amely – várhatóan – "stabil alapzata" lesz a "függőség állapotának". A Palesztin Hatóságnak (PH) csupán az ellenőrzés feladata jutott az Izraellel szemben neokolonialista függésben tartott palesztin lakosság felett. A folyamat ebben az irányban haladt tovább, lépésről lépésre, beleértve a Camp David-i javaslatokat is. Bár Clinton és Barak álláspontját (az utóbbi mindvégig zavaros és kétértelmű volt) mint "nagylelkűt" és "nagyszerűt" ünnepelték, a tények vizsgálata egyértelműen azt mutatja, hogy – miként Izraelben közszájon forgott – a javaslatok valójában csak egy új "bantusztán" létrehozását szolgálták. A területek térképeit nyilván ezért nem siettek a befolyásos amerikai körök elé tárni. Igaz, Clinton és Barak egy egészen kicsit még messzebb ment el e bantusztán-szerű rendszer kialakításában, mint ami Dél-Afrikában létrejött az apartheid legsötétebb éveiben. A Camp Davidet megelőző időszakban a palesztinok mintegy kétszáz, egymástól elszigetelt zónában éltek, s a Clinton-Barak-páros tényleg jobbítani akart a helyzeten azzal, hogy izraeli ellenőrzéssel három palesztin kantont kívánt kialakítani, amelyek el lennének szigetelve egymástól és a negyedik kantontól, Kelet-Jeruzsálemtől, a palesztinok életének és az egész térség érintkezésének központjától is. Meg persze Gázától is, aminek a sorsa azonban a tárgyalásokon tisztázatlan maradt.

Ám úgy tűnik, most változott a terv, s a Palesztin Hatóság lerombolásának programjává alakult át. Vagyis a Clinton és izraeli barátai által kigondolt ideiglenes bantusztán lerombolásává – az elmúlt napokban még egy emberjogi központot is szétlőttek. Most a palesztin vezetők is, akikre ugyanazok a szerepek vártak, mint a bantusztánok fekete főnökeire az apartheid idején, az agresszió kereszttüzébe kerültek; igaz, az életükre nem törnek, nyilván a nemzetközi következményektől tartva. A neves izraeli professzor, Zeev Sternhell írja, hogy a "kormány nem szégyell háborúról beszélni, amikor valójában olyan rendőri akciókat hajt végre, amelyek a fehér rendőrség utcai razziáira emlékeztetnek Dél-Afrika feketék lakta, lepusztult külvárosaiban, az apartheid idején. Ez az újfajta politika, amelyet Clinton, Rabin, Peresz, Barak és szövetségeseik az oslói 'békefolyamat' keretein belül kívántak megvalósítani, visszalépést jelent a negyven évvel ezelőtti, dél-afrikai bantusztánok modelljéhez képest".

Azok, akik figyelemmel kísérték az elmúlt tíz év kritikai elemzéseit, köztük a Znet (www.zmag.org) rendszeresen megjelenő cikkeit, amelyek lépésről lépésre követték az eseményeket, ezen aligha lepődnek meg.

Hogy ezt a programot, pontról pontra, miként kívánják megvalósítani az izraeli vezetők – úgy vélem, ezt ők maguk sem igen tudják. A Nyugat és az Egyesült Államok részéről túlontúl egyszerű Izraelt s kiváltképp Saront vádolni, ez azonban igazságtalan, sőt, majdhogynem becstelen. A Saron által elkövetett atrocitásokhoz hasonló akciókra már a munkapárti kormány idején is sor került. Háborús bűnökben Peresz nem marad le Saron mögött. A legfontosabb mégis az, hogy az elsődleges felelősség immár harminc éve Washingtont és politikáját terheli. Ez érvényes a diplomáciai keretekre általában, s az egyes konkrét akciókra is. Izrael csak a Washington szabta keretek között mozoghat, kívüle nagyon ritkán.

• Hogyan kell értelmezzük az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2002. március 30-ai határozatát?

Az elsődleges problémát Ramálláh, valamint a legutóbbi offenzívában megszállt palesztin területek jelentették, hogy az ENSZ megköveteli-e az izraeli csapatok azonnali kivonását, vagy legalábbis határidőt szab-e erre. Természetesen az amerikai érdekek kerekedtek felül: csupán egy határozatlan felhívás közzétételére került sor "a palesztin városokból való kivonulásra", határidő megjelölése nélkül. A határozat megfelel az izraeli sajtóban széles körben terjesztett hivatalos amerikai álláspontnak, amelynek értelmében Izraelt megtámadták, tehát joga van az önvédelemhez, ámbár a palesztinok megbüntetésében nem kéne túl messzire elmennie, vagy ha mégis, ezt ne tegye látványosan. A tények azonban, amelyek igen kevés szerepet játszanak ebben a vitában, mindezt nem támasztják alá. A palesztinok megpróbálták túlélni a lassan harmincötödik évébe lépő izraeli katonai megszállást, amely mindvégig könyörtelen és brutális volt – hála Amerika jelentős gazdasági és katonai támogatásának és diplomáciai védelmének, ami a békés rendezést célzó nemzetközi konszenzussal való szembeszegülésben fejeződött ki. A két fél helyzete ebben a konfrontációban a legkevésbé sem szimmetrikus. Izraeli önvédelemről beszélni pedig még a hatalmi érdekeket szolgáló hazugságok átlagos szintjét is meghaladja. És ezen az alapvető tényállításon semmit sem változtat a palesztin terrorakciók legkeményebb (amúgy helyénvaló, sőt, több mint harminc év óta változatlanul jogos) elítélése sem.

A Biztonsági Tanács 2002. március 30-ai határozata¹ a lényegi problémát gondosan megkerüli, s lényegében a március 12-ei határozatot² fogalmazza újra. Ez utóbbi nagy meglepetést keltett, mert az Egyesült Államok, szokásával ellentében, nemhogy nem vétózta meg, de egyenesen maga kezdeményezte. E határozatban egy "palesztin állam lehetősége" is felmerült.

Mármost látni kell, hogy ez még a negyven évvel ezelőtti, dél-afrikai nívót sem éri el; ott nem elégedtek meg a "lehetőséggel", hanem valóban létrehozták a feketék vezette államokat, amelyek legalább annyira életképesek és legitimek voltak, mint amilyeneket az USA és Izrael képzel el megszállt területeken.

• Mi lesz az USA következő lépése? Jelenleg milyen amerikai érdekek mozgatják az eseményeket?

Az Egyesült Államok világhatalom. Ami Izrael-Palesztinában történik, csupán csak mellékvágány. Az amerikai politikát több tényező is befolyásolja. Izrael-Palesztinában e tényezők közül az első a világ legjelentősebb energiaforrásainak ellenőrzése. Az Egyesült Államok és Izrael szövetsége ebben az összefüggésben jött létre. 1958-ban az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács úgy ítélte meg, hogy az USA szembenállása a virulens arab nacionalizmussal "logikusan" "Izraelnek mint szilárd, nyugatbarát közel-keleti hatalomnak a támogatását jelenti." Ez a kissé eltúlzott következtetés abba a korabeli, általános, stratégiai elemzésbe illeszkedett, amely szerint a legfőbb fenyegetést (szerte a harmadik világban) a helyi nacionalizmusok jelentik. E nacionalizmusokat, igen sokatmondóan, "kommunistának" bélyegezték, noha a belső szóhasználatban mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy e terminust kizárólag propagandacélokra használják, illetve hogy a kelet-nyugati kapcsolatoknak és a hidegháborúnak akkoriban vajmi kevés hatása volt erre a kérdésre. A szövetség 1967-ben szilárdult meg. Izrael ekkor becses szolgálatot tett az Egyesült Államoknak: lerombolta a legfontosabb arab világi-nacionalista központot, amely komolyan veszélyeztette az Egyesült Államok uralmát a Perzsa-öböl térségében. E szövetség a Szovjetunió összeomlása után is tovább élt. Jelenleg az amerikai stratégia centrumában az USA, Izrael és Törökország közötti szövetség áll. Izrael egyfajta amerikai támaszponttá vált, amely szorosan integrálódott az Egyesült Államok high-tech gazdasági és katonai gépezetébe.

Természetes, hogy ebben a helyzetben az Egyesült Államok támogatja a palesztinok izraeli elnyomását és a megszállt területek bekebelezését, így a Ben-Ami-féle neokolonialista tervet is, mégha a konkrét döntések, természetesen, a mindenkori körülmények függvényében születnek is. Bush tanácsadói jelenleg továbbra is elutasítják a diplomáciai rendezést, sőt, még a pusztítások mérséklését is. Ez rejlik például az ENSZ BT 2001. december 15-ei határozatával szemben emelt vétójuk hátterében. A határozat az amerikai Mitchell-terv³ megvalósítását, vagyis nemzetközi megfigyelők bevonását szorgalmazta az erőszak mérséklése érdekében. Hasonló okokból bojkottálták az amerikaiak a december 5-ei genfi nemzetközi találkozót (amelyen az Európai Unió, sőt Nagy-Britannia is részt vett), ahol megerősítették, hogy a negyedik Genfi Egyezmény a megszállt területeken is érvényben van, az Egyesült Államok és Izrael palesztinok elleni cselekedeteit pedig az egyezmény "súlyos megsértésének", magyarán háborús bűntettnek minősítették. Ez a találkozó tulajdonképpen megerősítette az ENSZ BT 2000 októberében hozott határozatát (az ülésen az USA képviselője nem jelent meg), amely hangsúlyozta, hogy a Genfi Egyezmény a megszállt területeken is hatályos. Izrael támogatása a Genfi Egyezmény ellenében régebben is – például az idősebb George Bush ENSZ-nagykövetsége idején – a hivatalos amerikai álláspont része volt. Az Egyesült Államok rendszerint nem vesz részt az effajta összejöveteleken, vagy egyenesen bojkottálja azokat, mert nem akarja a nyilvánosság elé tárni, hogy immár a nemzetközi jog alapvető szabályait sem tartja tiszteletben, különösen akkor nem, amikor azokat a nemzetközi jogi normákat kellene alkalmazni, amelyek eredetileg a náci bűnök elítélésére, jelesül a nácik által megszállt területeken elkövetett bűnök szankcionálására születtek. A média és a mainstream értelmiség általában együttműködik az amerikai politikával, s maga is "bojkottálja" ezeknek a kellemetlen tényeknek a felidézését, így azt is, hogy az Egyesült Államok mint a szóban forgó nemzetközi egyezmények aláírója, köteles lenne megbüntetni – az egyezmény szövege kötelezi erre – az egyezmények megsértőit, köztük saját kormányát is…

Ez azonban csupán egy nem túl jelentős példa, miközben a fegyver és a gazdasági támogatás egyre özönlik Izraelbe, hogy fenntartsa a megszállást, a terrort, és támogassa a telepek kiterjesztését.

• Mi a véleménye a legutóbbi arab csúcsértekezletről?

Az arab csúcs⁴ egységesen elfogadta a szaúdi tervezetet, amely tulajdonképpen a régóta meglévő nemzetközi konszenzus alapelveit ismétli meg: Izrael egy átfogó békeegyezmény keretein belül kivonulna a megszállt területekről. Az egyezmény a térség minden állama számára garantálná a békéhez és a biztonsághoz való jogot, így Izraelét és az új, elismert határokkal rendelkező palesztin államét is. (Mindez valójában az ENSZ BT 242. számú határozatának újrafogalmazása, amely most kibővült a palesztin állammal.) Ebben nincs semmiféle újdonság. Ez tulajdonképpen az ENSZ BT 1976. januári határozatának szóhasználata, amelyet akkoriban az egész világ elfogadott, az arabok, a PFSZ, Nyugat-Európa, a Szovjetunió, az el nem kötelezett országok is – tényleg mindenki. Izrael viszont nem, következésképp az Egyesült Államok megvétózta, lesöpörte a az asztalról…

Az e határozati javaslat szellemében született későbbi javaslatok – az arab országok, a PFSZ vagy a nyugat-európai államok kezdeményezései – eddig minden alkalommal az amerikai vétón buktak el. Az 1981-es Fahd-terv⁵ is, amely szintén a szokásos okok miatt ítéltetett kudarcra.

Az amerikai elutasítás öt évvel az 1976-os határozat előttre, 1971 februárjára nyúlik vissza, amikor Anvar Szadat egyiptomi elnök átfogó békeszerződést kínált Izraelnek a megszállt egyiptomi területek visszaszolgáltatása fejében, amelyben még csak meg sem említette a palesztinok nemzeti jogait, illetve a többi terület sorsát. Az akkori izraeli munkapárti vezetés, bár felismerte, hogy valós békejavaslatról van szó, mégis az elutasítása mellett döntött, hogy telepeket létesíthessen a Sinai-félsziget északi részén. Amit aztán rendkívüli brutalitással meg is valósított – emiatt tört ki az 1973-as háború. Mose Dajan, a palesztin kérdésre legérzékenyebb munkapárti vezetők egyike abban az időben teljesen nyíltan a kabinet elé tárta a palesztinokra vonatkozó tervet. Izraelnek nyíltan meg kellene mondania a palesztinoknak: "Nincs más lehetőség: önök továbbra is úgy élnek majd, mint a kutyák; akik akarnak, elmehetnek; mi meg majd meglátjuk, hova vezet ez a folyamat." Ezután, e javaslatokkal összhangban, a megszállás főbb elvei semmit sem változtak: megalázás, kínzás, terror, rombolás, a palesztin vagyon elpusztítása, deportálás, kolonizáció, a természeti források, elsősorban a víz kisajátítása…

Bár 1971-ben Szadat javaslata megfelelt a hivatalos amerikai politikának, Kissingernek mégis sikerült elsőbbséget biztosítania a "patthelyzet" [stalemate] irányvonalának: nincs tárgyalás, csupán nyers erő. Jordánia békeajánlatát ugyancsak elvetették. Ettől az időszaktól kezdve az Egyesült Államok hivatalosan az izraeli kivonulást szorgalmazó nemzetközi álláspontot támogatta (egészen Clintonig, aki gyakorlatilag semmibe vette az ENSZ határozatait és a nemzetközi jogot), valójában viszont a kissingeri gyakorlatot követte. Az amerikaiak csupán kényszerből ültek le a tárgyalóasztalhoz, Kissinger idején, az 1973-as totális összeomlás után (amelyben Kissingernek nem kis felelőssége volt) éppúgy, mint a Ben-Ami által, 2000-ben kidolgozott feltételek esetében.

A hivatalos diskurzus igyekszik az arab csúcsra irányítani a figyelmünket, mintha a problémát az arab országok és a PFSZ jelentenék; különösképpen az, hogy szívesen kergetnék a tengerbe a zsidókat. A médiapropaganda szerint a fő problémát az arab világ habozása, fenntartásai és megszorításai képezik. Kevés dicsérő szót lehet mondani az arab országokról meg a PFSZ-ről, ezek az állítások azonban egész egyszerűen hamisak, miként azt a jegyzőkönyvek puszta áttekintése bizonyítja.

A sajtó komolyabbik fele elismeri, hogy a szaúdi javaslat tulajdonképpen az 1981-es Fahd-tervben foglaltak felelevenítése, egyszersmind viszont azt állítja, hogy az akkori kezdeményezést az arabok torpedózták meg azzal, hogy nem fogadták el Izrael létezését. De a tények ismét mást mondanak. Az 1981-es terv az izraeli reagáláson bukott meg, amelyet még a korabeli izraeli konzervatív sajtó is "hisztérikusnak" ítélt, s amelyet azután az USA is magáévá tett. Simon Peresz és a többi "galambnak" tartott izraeli politikus is hasonlóan reagált: a Fahd-terv elfogadása, szerintük, "magát Izrael állam létét veszélyeztetné". E hisztériának a nyomait fedezhetjük fel az ugyancsak "galamb" izraeli elnök, Haim Herzog válaszában is, aki kijelentette, hogy a Fahd-terv "tulajdonképpen a PFSZ műve", s hogy még az ENSZ BT 1976. januári határozatánál is szélsőségesebb. Amit, persze, szintén a PFSZ készített elő, akkor, amikor ő Izrael ENSZ-nagykövete volt. Ezeknek a kijelentéseknek nincs igazságtartalmuk, azt azonban jól jelzik, hogy az izraeli politika "galambjai" milyen kétségbeesetten tartottak a politikai rendezéstől. S félelmüket Amerika-szerte osztották. Az alapvető probléma – ahogyan jelenleg, úgy akkoriban is – Washington politikájában gyökerezett, amely kitartóan támogatta Izraelt a széles nemzetközi egyetértéssel s jelenleg éppen a szaúdi javaslatokban megfogalmazott politikai rendezés elutasításában.

Mindaddig, amíg a vitában a szokásos csúsztatásokkal és csalásokkal lehet helyettesíteni alapvető tényeket, tulajdonképpen minden tárgyalás reménytelen és felesleges. Nekünk viszont nem kell részt vennünk ebben, még annak a feltevésnek a hallgatólagos elfogadásával sem, hogy az arab csúcs fejleményei meghatározó súlyúak lennének. Fontosak, nem vitás, jelentőségük azonban korlátozott. A legégetőbb kérdések itt vannak az orrunk előtt, a mi felelősségünk szembenézni velük, felvállalni, nem pedig másokra hárítani őket.

(Fordította: Mihályi Patrícia)

Szerkesztői jegyzetek – L.Gy.

1 Az 1402. sz. BT-határozat felszólítja Izraelt csapatainak az autonóm palesztin területekről való kivonására. A feleket "konstruktív tűzszünetre" hívja fel, és "súlyos aggodalmát" fejezi ki az Izraelben végrehajtott újabb öngyilkos merényletek, illetve a PH vezetőjének főhadiszállása elleni izraeli "katonai támadás" miatt.

2 Az 1397. sz. BT-határozat először vázolja fel a térségnek egy olyan "vízióját", "ahol két állam, Izrael és Palesztina, biztonságos és elismert határok között él egymás mellett."

3 Az amerikai George Mitchell szenátor által vezetett nemzetközi ténymegállapító bizottságot Clinton elnök hívta életre a 2000. szeptember végén kirobbant második intifáda, majd az október 16-17-én Sarm-el-Sejk-ben megtartott, eredménytelen csúcstalálkozó után. A bizottság 2001. május 21-én tette közzé jelentését. A mindkét fél alapvető érdekeinek figyelembevételén nyugvó jelentés a politikai tárgyalások újrakezdésének jegyében fogant. Ennek érdekében javasolta: 1. az erőszakcselekmények azonnali, kölcsönös megszüntetését; 2. a bizalom légkörének megteremtését, egyfelől a palesztin terrorakciók, másfelől a zsidó telepek létesítésének és bővítésének leállításával a megszállt területeken, illetve az izraeli erők visszavonásával az intifáda előtti pozíciókba. A palesztinok által kért nemzetközi erők helyszínre küldését a bizottság a felek egyetértésétől tette függővé; Izrael a javaslatot elvetette.

4 Az Arab Liga 2002. március 27-28-ai, bejrúti államfői értekezletén egyhangúlag elfogadott nyilatkozat – a találkozóról hiányzott Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, II. Abdallah jordániai király és Jasszer Arafat, a PH elnöke is (a palesztinokat Faruk Kaddumi, a PFSZ politikai osztályának vezetője és Nabil Sát, a PH nemzetközi együttműködési minisztere képviselte) – "valamennyi", 1967-ben megszállt terület visszaszolgáltatása fejében "normális" kapcsolatok megteremtését helyezte kilátásba Izraellel.

5 Fahd herceg, szaúdi trónörökös, a szaúdi hírügynökségnek 1981. augusztus 7-én adott interjúban nyolc pontos tervben vázolta a közel-keleti béke lehetőségeit. A 7. pont elismerte "a térség minden államának jogát arra, hogy békében éljen", ami közvetve Izrael létének elfogadását jelentette az 1967. június előtti határok között. Az interjúban Fahd herceg felszólította az Egyesült Államokat egy olyan kezdeményezés megtételére, amely elvezet "a megszállt területekről való izraeli kivonuláshoz és egy független palesztin állam megteremtéséhez." A Fahd-terv néven ismertté vált dokumentum szolgált alapul a fès-i arab csúcson, 1982. szeptember 9-én előterjesztett béketervhez.

Romániában a közvélekedés szerint antiszemiták ugyan vannak, ám antiszemitizmus mint olyan, nincs. Bár a zsidókról és egyéb idegenekről mondott klisék kísértetiesen hasonlítanak a hagyományos zsidóellenes érvekre, a mai antiszemitizmus szégyenlős: tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes.

Bevezetőül szolgáljon egy rövid esettanulmány.

2001 augusztusában botrány tört ki Romániában egy könyvújdonság körül. A szerző, Vlad Hogea 24 éves fiatalember, ügyvéd, a Nagyrománia Párt parlamenti képviselője. A könyv címe: A nacionalista (Nationalistul), anyagát a nevezett párt hetilapjában és más, eiusdem farinae kiadványban megjelent, alkalmi cikkek gyűjteménye adja. Kiadóként a könyv címlapján a Román Akadémia jászvásári (iasi-i) fiókja s annak Európai Történelem és Civilizáció Kutatóközpontja (Centrul de istorie si civilizatie europeana) szerepel. E központ vezetője pedig ugyanannak a pártnak a felsőházi (szenátusi) képviselője, Gheorghe Buzatu történész-professzor, egyben a könyv szellemi patrónusa és a szépreményű, jogi végzettségű fiatalember doktorátus-vezetője is történelem szakon. A könyv címlapján, háttérben, magának a szerzőnek, az előtérben a nevezett párt vezérének, Corneliu Vadim Tudornak a fényképe látható.

Tartalmát tekintve a könyvnek a tudományhoz vajmi kevés köze van, jellegét a nyílt, szélsőséges, gátlástalan antiszemita és cigányellenes uszítás adja, de a magyarellenességet sem kerüli meg. Nyíltan a rasszizmus mellett teszi le a garast, az emberek egyenlőségének elvét elfogadhatatlannak tartja. "Kazár-zsidó antikrisztus"-ról, meg az országot fenyegető "fekete és büdös áradatról" ír. Julius Streichert idézi: "aki a zsidók ellen harcol, magával az ördöggel küzd". Hogea mégsem tartja magát sem antiszemitának, sem cigánygyűlölőnek, ismer ő "rendes" zsidókat és cigányokat is, azokkal semmi baja, nem ő tehet róla, hogy a zsidók és cigányok (no meg természetesen a magyarok) többsége objektíve gonosz, jelenlétük ártalmas a román nemzetre nézve. Mentora, Buzatu professzor is kikéri magának, hogy tanítványát antiszemitának bélyegezzék.

A sajtóbotrány, mint mondottam, kitört. Több központi lap ráharapott a zsíros falatra, annál is inkább, mert a nyugati médiában is megjelentek felháborodott, elítélő visszhangok. A zsidó hitközség bukaresti vezetősége – meglehetősen erélytelenül, erre még visszatérek – tiltakozott, az információs ügyek minisztériuma elhatárolódásra hívta fel a közélet minden fórumát (de a kormány mint olyan, valamint az államelnökség hallgatott, erre is visszatérek). A Nagyrománia Párt pedig, egyrészt "elhatárolta magát", kijelentette hogy nem engedi saját szervezetein belül terjeszteni a művet, másrészt viszont ellentámadásba lendült: hetilapjában (2001. augusztus 24., 1. és 14. old.) C. V. Tudor fulmináns írásban kelt ki az alkotmány által garantált gondolat- és szólásszabadság elfojtására tett, ismét a zsidók által elkövetett kísérlet ellen, ugyanakkor megint összefoglalta a zsidóságnak a román nemzet elleni, súlyos és megbocsájthatatlan bűneit: köztudott ugye, hogy ők "hozták be" a kommunizmust és ők döntötték meg a nagy hazafi, Nicolae Ceausescu uralmát, ők tették tönkre az utóbbi években a román gazdaságot stb. A pártvezér sem mulasztja el – nem először – kijelenteni, hogy ő sem antiszemita, sok rendes-csendes, "a helyét ismerő" zsidó van, antiszemitizmus viszont egyáltalában nincs is Romániában, aki az ellenkezőjét állítja, rágalmazza a nemzetet s az országot.

Első következtetésem: a jelenkori romániai (nem csupán a romániai, de itt csak erről szólok) fasisztoid antiszemitizmus abban különbözik a korábbi, hitlerista, fasiszta antiszemitizmustól, hogy míg az nyíltan vállalta önmagát, ez most szégyenlős: tagadja, visszautasítja önmaga antiszemitizmusként való meghatározását ("megbélyegzését"), tudja ugyanis, hogy a holokauszt után a nyílt antiszemitizmus már nem szalonképes. A szélsőbaloldalt és szélsőjobboldalt sajátosan ötvöző Nagyrománia Párt ugyanúgy jár el e tekintetben, mint a demokratizmussal kapcsolatban: a demokrácia hívének vallja magát, nagyon szeret a saját, alkotmány-biztosította jogaira hivatkozni, miközben állandóan azokról a "szerencsétlenségekről" szónokol, amelyeket a demokrácia hozott a román nemzetre, és időnként felhívásokat intéz a demokrácia erőszakos megdöntésére vagy legalább időszakos "felfüggesztésére", egy gyors, keménykezű "rendcsinálás" érdekében. Szavakban nem ellenzi, sőt támogatja az ország euroatlanti integrációját (tudja ugyanis, hogy a nyugati szél ellen nem lehet…), de szüntelenül az ország külföldiek általi "kizsákmányolását", idegen érdekeknek való alárendelését siratja, egyáltalán: minden és mindenki ellen uszít, ami és aki idegen.

A szégyenlős antiszemitizmus (és antidemokratizmus, nyugatellenesség stb.) egyben szégyentelen is: ugyanazokat az ócska, valóságot és logikát semmibevevő zsidóellenes – és cigány- meg magyarellenes, általában idegenellenes – szlogeneket szajkózza, ugyanolyan gátlástalanul szítja a gyűlöletet, mint amaz.

Második következtetésem: a jelenlegi román közélet sajnos olyan közeg, amely nemhogy kizárná az antiszemitizmus megnyilvánulásait, hanem egyenesen kedvez azoknak. Említettem, hogy az inkriminált könyv az ország egyik legtiszteletreméltóbb intézménye, az Akadémia égisze alatt jelent meg (igaz, csupán egy vidéki fiókintézetének neve alatt). Nos, az Akadémia elnöke vállat vont: nem tudott az egész dologról, semmi köze hozzá. A jászvásári fiók vezetősége is csak azt bizonygatta, nem tudott semmiről, semmi köze az esethez. Ennyi: elhatárolódásról, elítélésről az Akadémia részéről szó sem esett. Néhány tisztességes, demokratikus érzelmű román értelmiségi a sajtóban tiltakozott; néhány újságíró megírta, hogy az ilyen megnyilvánulások rosszat tesznek az ország imázsának nyugaton. Egészében a sajtóvisszhang hamar kifulladt. (Egy hónap múltán a román értelmiség egy csoportja nyílt levelet intézett az akadémia vezetőségéhez, kérve, hogy Buzatu professzort távolítsák el a iasi-i intézet éléről. Mikor e sorokat írom, válasz még nincs, nagy kérdés, lesz-e egyáltalán.) A legelterjedtebb román napilap, a bukaresti Adevarul, kisbetűs híreket közölt az ügyről, értékelést, állásfoglalást egyáltalán nem. Merem állítani, hogy a román közvélemény meghatározó része legjobb esetben közömbösen viszonyul az egész dologhoz. A tényálláshoz az is hozzátartozik, hogy az ügyészség hivatalból vizsgálatot indított, hiszen a törvény tiltja a rasszista eszmék terjesztését, és az ügy, főleg külföldön, túl nagy port kavart; hogy ez a vizsgálat mikor s milyen eredményre vezet, nem tudható. De az igen: nincs precedens arra, hogy a hatóság szigora, hasonló vétség miatt, bárkire is lesújtott volna az utóbbi tizenkét esztendő során, az előző évtizedekről nem is beszélve, pedig esetben sem azelőtt, sem mostanság igazán nem volt hiány. S az is tudott, hogy az ügyészség hónapok óta semmiféle következtetésre nem jutott egy, a mostanival hasonlatos ügyben, amikor is a bukaresti könyvvásáron Hitler Mein Kampf-ja és a Cion bölcsei című förmedvény román nyelvű fordításának szereplése váltott ki némi tiltakozást.

Röviden: a román hatóságok, olykor szavakban és "elvben" elhatárolják magukat az antiszemitizmustól. De nem a valóságos, konkrét antiszemita megnyilvánulásoktól, mint ahogy általában a román nacionalizmus egyéb, etnocentrikus, xenofób, etnokratikus megnyilvánulásaitól sem. Nem teszik – szubjektív beállítódásukra vonatkozó bármilyen feltételezéstől eltekintve -, mert egy ilyen állásfoglalás a többségi nacionalista konszenzus elleni fellépést, következésképpen a saját népszerűségi mutatójuk csökkenését eredményezhetné, ezt pedig egyetlen 1989 utáni kormány, egyetlen román politikai párt vagy szervezet sem kívánja megkockáztatni.

Említettem, hogy a zsidó közösség vezetősége – nézetem szerint – erélytelenül tiltakozott. A hitközség tiszteletre méltó elnöke, Cajal professzor maga is az Akadémia tagja, sőt alelnöke; természetesen úgy véli, az intézménynek semmi köze az ügyhöz, nem is említi, hogy állásfoglalást várna el tőle. Újságírói kérdésre, hogy követeli-e a szennyirat betiltását, azt válaszolta, ő csupán arra kéri szépen a hatóságokat, hozzák meg azokat az intézkedéseket, amelyeket jónak látnak. Mi több: már sokszorosan kifejtett elmélete szerint, Romániában antiszemiták ugyan vannak – s ugyebár olykor kellemetlenül hangosak – antiszemitizmus mint olyan, viszont nincs! Az antiszemitizmus nemléte, az antiszemiták jelenléte dacára azt jelenti ebben a felfogásban, hogy: egyrészt népi antiszemitizmus nincs, sosem volt, hiszen a román nép egészében jó, nemes, nagylelkű, toleráns stb.; másrészt hivatalos, állami antiszemitizmus sincs, hiszen az állami szervek nem hoznak diszkriminatív, zsidóellenes intézkedéseket, sőt a törvény tiltja az antiszemita megnyilvánulásokat (hogy ebben az ügyben sosem éreztették még senkivel a törvény szigorát, erről nem beszélünk). A zsidó hitközség vezetősége a maga régi (kérdés, mennyire bevált) politikáját folytatja: az antiszemita megnyilvánulások alkalmával önérzetesen felháborodik, de igyekszik nem sok borsot törni a hatóságok orra alá, mert hát mégiscsak a legjobb a mindenkori hatalommal együttműködni, annak jóindulatára számítani.

Az említett képlet – antiszemiták antiszemitizmus nélkül – kísértetiesen hasonlít egy másik, a román közéletben forgalmazott, csak éppen fordított képlethez, amely szerint korrupció van, de korrupt személyek nincsenek (mivel sosem sikerül rajtakapni és elszámoltatni őket). A logikai bukfenc, tudniillik annak az elementáris ténynek a megkerülése, hogy az antiszemitizmus az antiszemiták megnyilvánulása, ugyanúgy, ahogy a korrupció a korruptok üzelmeinek eredménye, nem sok embert zavar. Mint ahogy az sem, hogy a román nemzeti kommunizmus és fasizmus eszmei örökségének egybefoglalója, a szélsőséges pártvezér, C. V. Tudor már idézett cikkében, mint már sokszor, szószerint ugyanazt állítja a szégyenlős-szégyentelen antiszemitizmus szellemében, amit a zsidóság választott képviselője: Romániában antiszemitizmus pedig nincs. Csak persze C. V. T. szerint, antiszemiták sincsenek. Hiszen ő és számos elvbarátja sem az, csak ezek a zsidók ne lennének olyanok…

***

Hogyan jött létre a zsidókérdés, és hogyan kezdődött az antiszemitizmus Romániában? Mint másutt is, a zsidók eredeti bűnével: azzal, hogy bejöttek. Több évszázados, ám szórványos jelenlétük kérdésével itt nem foglalkozom. Jelenlétük akkor vált társadalmi kérdéssé, amikor masszívan, tömegesen szivárogtak, telepedtek be. Ez pedig a XIX. század során történt, főként a történelmi Románia északkeleti provinciájában, Moldvában. (Persze Erdélyben is, de itt most nem erről van szó. Hadd tegyem hozzá: ha akár az előbbiekben, akár a továbbiakban áthallások, analógiák gyanúja merülne fel magyarországi helyzetekkel, álláspontokkal kapcsolatban, az bizonyára nem a véletlen műve, de nem is szerzői célzatosság következménye, hanem egyszerűen a tények hasonlóságán alapul.)

Miért jöttek? A szokványos antiszemita válasz: hogy a vendégszerető román népet kiszipolyozzák, verejtékéből meggazdagodjanak, nemzeti homogeneitását megbontsák, hagyományos életmódját megrontsák, erkölcseit fellazítsák. A tények ismeretében fogant válasz: menekültekként jöttek, Galíciából és főleg Oroszországból. Az életüket menekítették a pogromok elől, a puszta megélhetési lehetőségüket keresve hagyták el azokat a helyeket, ahol az üldöztetések, diszkriminációk miatt lehetetlenné vált a helyzetük. A XX. század sok és sokféle menekülési hullámának fényében teljesen világos: az emberek tömege sohasem jókedvében hagyja el szülőföldjét. Kalandorok mindig voltak és lesznek, de százezres tömegek nem kalandvágyból, hanem kényszerűségből vágnak neki családostól az ismeretlennek. Úgy beállítani a dolgot, hogy a zsidók a románság (vagy a magyarság) iránti gonosz szándéktól vezérelve telepedtek volna be Romániába (vagy Magyarországra) – rossz szándékú félremagyarázás. Hogy mást ne említsek: az a számtalan román (vagy/és magyar) ember, aki az utóbbi évtizedekben saját hazájából Nyugatra emigrált, a befogadó nép iránti rosszindulatból tette ezt, annak megrontására törekedett, vagy egyszerűen és emberien a saját javát, biztonságát, jobb megélhetését, érvényesülési lehetőségét kereste? Itt már a mai és mindenkori román (s nem csak román) antiszemitizmus egyik fő jellemzőjét érjük tetten, nevezetesen azt, hogy a zsidógyűlöletet védekező jellegűnek állítják be: az nem oktalan, hanem az ellenséges idegen-áradat elleni jogos önvédelem kifejezése (például Mihu, A. 1995, 33. o.). Hadd tegyem hozzá: maga Hitler sem gondolkodott másként, ő sem ismerte el soha, hogy a zsidóság elleni gyűlölete ésszerűtlen, hanem azzal támasztotta alá, hogy a zsidók halálosan veszélyeztetik a német népet. Deutsche, wehrt euch! – ez volt a jelszava.

***

A XIX. század végén a román királyság területén a zsidó volt a legszámosabb kisebbség, az összlakosság 4,5 százalékát tette ki. Számuk a két történelmi tartományban egyenlőtlenül oszlott meg, Moldvában többen voltak, mint Havasalföldön. Összjelenlétük 1912-re 3,3 százalékra csökkent, mert a XX. század első évtizedében kb. 90 000 zsidó hagyta el az országot, legtöbbjük az Egyesült Államokba emigrált, mások Nyugat-Európába és Palesztinába mentek (Radu Ioanid, 1997, 19-20. o.). Városi jelenlétük ennél többszörösen nagyobb volt: "1912-ben a zsidók jelentették az ország városi lakosságának 15 százalékát. Bukarestben 13 százalékot, Iasi-ban majdnem a város felét, 42 százalékot tettek ki, más moldvai városokban is hasonló szintet értek el" (Lucian Boia, 1997, 204. o.). Nota bene: a városokban tömörültek, mivel törvény szerint a falusi struktúrákba nem épülhettek be, földet nem birtokolhattak, mezőgazdasággal nem foglalkozhattak. "Idegenekként" kézművesek, kereskedők, később értelmiségiek, egyszóval a modern típusú kapitalista gazdasági és társadalmi viszonyok hordozói lettek. Jelentősen megzavarták a hagyományos rendet és életmódot, mindig is ezt hányták a szemükre. Ha azonban a társadalmi modernizációt nem átokként, hanem értékként fogjuk fel, akkor ebben nagyon is pozitív szerepet töltöttek be.

Az 1930-as népszámlálás adatai szerint az akkori Nagyromániában, amely most már Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát is magában foglalta, a zsidóság az összlakosság 4 százalékát képezte – Moldvában, Besszarábiában és Bukovinában ennél jóval jelentősebb hányadot – (Enciclopedia României, I. köt., 148. o.). Ez akkor 756 930 főt jelentett, ez a szám 1940-re – természetes szaporulat révén – kb. 800 000-re emelkedett, ez volt a zsidók maximális létszáma Romániában. Az antiszemita retorikában sokszor esett-esik szó két millió, sőt többmillió nagyromániai zsidóról, ez a hivatalos statisztika tükrében üres fecsegés, illetve a "zsidóveszély" nagyságát hangsúlyozni hivatott hazugság.

A II. világháború végén (1944 szeptemberében) 272 000, más források szerint viszont 400 000 zsidó maradt Románia újabb határai között. A számok vagy becslések közötti különbségekre itt nem térek ki, annyi biztos, hogy a fentebb jelzett maximális létszám legalább a felére csökkent. Közvetlenül a háború utáni években egy első, majd 1965 után egy második, nagyobb kivándorlási hullám drasztikusan megváltoztatta a helyzetet: a zsidóság romániai jelenléte majdnem teljesen megszűnt. Az 1992-es népszámlálás 8955 román állampolgárságú zsidót regisztrált, a két világháború közötti létszámnak alig több mint 1, a mai összlakosság 0,04 százalékát. Igaz, hogy a Zsidó Közösségek Szövetségének adatai szerint mintegy kétszer ennyi, kb. 18 000 zsidó élt akkor az országban, de ez a lényegen mit sem változtat, a nagyobb szám is csupán az összlakosság kb. 0,08 százalékát jelenti. (A két adat közötti különbség okaira itt nem térek ki, ezek egyébként könnyen magyarázhatók.) Mára ez a létszám nyilván tovább csökkent. A fennmaradt zsidóság biológiai önreprodukcióra már nem képes, mivel túlnyomó része hetven éven felüli személyekből áll, a fiatalabbak közül sokan élnek vegyesházasságban, így tehát a zsidókérdés Romániában spontán módon a belátható időn belüli Endlösung, a kihalás révén bekövetkező végső megoldás felé tendál.

Azért exponálom ezt, mert itt merül fel az "antiszemitizmus zsidók nélkül" utóbbi években sokat emlegetett kérdése. Miért ágálnak az antiszemiták – s mi értelme ellenük fellépni -, ha az egész kérdés már arányaiban jelentéktelen és amúgy is hamarosan teljesen eltűnik?

Nos, Romániában (mint ahogy több más, környező országban is) valójában mégsem zsidók nélküli, hanem nagyon kevés élő zsidó ellen irányuló antiszemitizmusról van szó. Az antiszemitáknak azonban ez is elégséges indok, számukra egyetlen zsidó jelenléte is túl soknak számít. Sok port felkavart, egyes vonatkozásokban tényleg vitatható könyvében Daniel J. Goldhagen (1996, 61-63. o.) ezt a kérdést véleményem szerint meggyőzően világítja meg. Bizonyítja, hogy Nyugat-Európában évszázadokon keresztül – a középkor során -, gyakorlatilag zsidóság hiányában, az antiszemita közvélekedés sohasem hiányzott. Magában Németországban a XX. század első felében a zsidók elsősorban a nagy városokba koncentrálódtak, egész tartományokban nem, vagy alig éltek zsidók, főleg faluhelyen nem, ami nem akadályozta sem a népi, még annyira sem a retorikus antiszemitizmus nagyon is harsány megnyilvánulásait. Hozzátehetjük, hogy Németországban a hitleri zsidóellenesség idején a zsidó lakosság számaránya az összlakossághoz mérten jóval kisebb volt, mint ugyanazon periódusban Romániában és általában a többi közép-kelet- és kelet-európai országban, ahol az európai zsidóság többsége élt. Romániára visszatérve: az antiszemita retorika elsősorban a zsidóság múltbeli, "megbocsájthatatlan bűneit" hánytorgatja fel. Másodsorban a kevés, fogyatkozó számú zsidó közül még mindig túlságosan sok (talán néhány száz a néhány ezer közül) a látható, professzionálisan még mindig aktív személy. Ez utóbbiak közül néhány, ujjaimon megszámlálható olyan található, aki valamennyire jelentős, döntéshozó funkciót tölt be országos szinten, vagy rendszeresen szerepel a közéleti porondon. Más kérdés az, hogy az antiszemiták szerint zsidó az, akit ők annak tartanak vagy annak kiáltanak ki, esetleg valamely ősük származása alapján, a nürnbergi törvények szellemében. Ismétlem: az antiszemitizmus számára akármilyen kevés zsidó több, mint elég.

***

Ha a valamely országban megnyilvánuló antiszemitizmust komolyan kívánjuk tárgyalni, nézetem szerint három síkot kell külön-külön szemügyre vennünk: a spontán, "népi", köztudati antiszemitizmust, a "hivatalos", intézményes, állami, általában politikai szinten jelentkezőt és azt, amelyet retorikainak nevezek, amelyet az ideológusok, politikusok, professzorok, közírók hirdetnek-terjesztenek. Nem kétséges persze, hogy a három sík között sokszoros összefüggés tapasztalható; hogy azok többféle módon befolyásolják, alkalmasint erősítik egymást. Ugyanakkor azonban egymástól mégis viszonylag függetlenek, nem lehet tehát az egyikből kiindulva a másik terjedelmére és intenzitására érvényesen következtetni.

***

Egy nép szellemi arculatának megrajzolásához sokféle módon lehet hozzáfogni. A legelterjedtebb mód az, amely szubjektív benyomások, közvetlen, éppen ezért esetleges, véletlenszerű tapasztalatok, egyoldalúan értelmezett történelmi események, nem ritkán célzatos beállítások alapján alakít véleményt. Ilymódon születnek a sommás – akár felmentő, akár terhelő – ítéletek: ez vagy az a nép (a maga egészében) antiszemita, vagy nem antiszemita. Mondanom sem kell: az ilyen eljárás semmiféle tudományos relevanciával nem bír. Az önkép szépítése (mi valamennyien jók, nemeslelkűek vagyunk, mindig is azok voltunk), a másik képének befeketítése (ők mind rosszak, nem is tudnak másként, mint gonoszul viselkedni) a nacionalizmus természetrajzához tartozik.

Az antiszemitizmust megnyilvánulásaiban lehet és kell tetten érni, és azok alapján megítélni. A "népi" antiszemitizmus egyik megnyilvánulási területe a folklór. Andrei Oisteanu antropológus egy, a közelmúltban megjelent könyve kérdésünknek szentelt – A "képzeletbeli zsidó" versus "valóságos zsidó" című – fejezetében (1997, 177-228. o.) értékes adalékokkal szolgál a közmondásokban, velős ítélkezésekben, versekben, ikonográfiai megjelenítésekben stb. megelevenedő román népi, folklorisztikus antiszemitizmusról. A szerző bemutat egy sor olyan folklórelemet, amely a zsidót negatív színben tünteti fel. Ilyenek: "jó/becsületes jidant (a zsidó gúnyneve románul) nem láttam", "jó ember, bár zsidó" stb. Azután felleltározza azokat a főbb témákat, amelyek a zsidókkal szembeni ellenszenvet táplálják, kezdve az istengyilkosság vádjával, folytatva a "bolygó zsidó", majd a "gyermekgyilkos szertartások" mítoszával, a zsidók démoni és számos más, káros tulajdonságának sugallatával. Ugyanakkor leltárba veszi a görög-keleti (ortodox) egyházi ikonokon fellelhető rengeteg antiszemita megjelenítést. Következésképpen: gazdag, változatos, átfogó antiszemita folklórral van dolgunk. A szerző ugyanakkor bizonyítja: a román folklór legtöbb antiszemita témája nemzetközi körforgásban is szerepel, nem csupán román specifikum.

Amit itt fontos megjegyezni: az antropológiai (néprajzi, folklorisztikus stb.) kutatások jelzik az antiszemita beállítódások jelenlétét egy nép kultúrájában, illetve annak meghatározott történelmi szakaszaiban, de nem mérik fel ezek elterjedésének és intenzitásának fokát, nem nyújtanak ezekre nézve mennyiségileg mérhető és ellenőrizhető ismeretet.

Létezik azonban egy mód – még ha ez sem abszolút megbízható – ilyen ismeretek szerzésére: ez a szociológia eszközeivel történő empirikus közvéleménykutatás. Az ilyen felmérés alapján már meg lehet valamit állapítani valamely nép antiszemita beállítódásának nem csupán meglétéről vagy hiányáról, hanem annak bizonyos fokú, mennyiségileg megragadható elterjedtségéről és intenzitásáról is.

Tudomásom szerint, az utóbbi években nem végeztek Romániában az antiszemitizmus kérdéskörére fókuszált közvéleménykutatást (régebben természetesen még annyira sem). Mégis tudok néhány olyan vizsgálatról, amelyekben egyebek mellett az antiszemitizmusra jellemző vélekedésekre, állásfoglalásokra is rákérdeztek, ilyenekre vonatkozóan adatokat gyűjtöttek. Így például egy megbízhatónak tekinthető, országos közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 15 százaléka táplál kedvezőtlen érzelmeket a zsidókkal szemben (CSUR, 1977, 64. o.). Más, hasonló tárgyú felmérések erre vonatkozó megállapításai a 13-15 százalék között helyezkedtek el. Más szempontú vizsgálat a "társadalmi távolságtartás" indexét méri fel, amely arra vonatkozik, hogy a megkérdezettek mennyire hajlandóak más etnikumhoz tartozó egyéneket partnernek elfogadni különböző élethelyzetekben (szomszédként, munkatársként, barátként, családtagként). "A románok a más etnikumúakat a társadalmi távolság növekedése szempontjából így osztályozták: németek, magyarok, zsidók, cigányok. A magyaroknál ugyanilyen sorrend észlelhető: német, román, zsidó, cigány" (Mircea Kivu 1994, 12. o.). Mind a románok, mind a magyarok a zsidóknál távolabb állóknak csak a cigányokat nevezték meg, egymást a zsidók elé helyezték. Egy másik, főleg a románok és magyarok közötti viszonyra vonatkozó vizsgálat szerint, a (Bogardus) skálán a más etnikumokkal szembeni távolság tekintetében (az országban való jelenlétük elfogadásától/elutasításától egészen a családtagként való elfogadásukig/elutasításukig) mind a románok, mind a magyarok esetében a zsidók alacsonyabb szinten állnak, mint e két etnikum egymásról alkotott képében, a zsidóknál lejjebb csak a cigányok vannak, a legmagasabb lépcsőfokon pedig a németek (Irina Culic és mások 1998, 24. o.).

Végül van még egy empirikus, könnyen észlelhető és ellenőrizhető, feltétlenül figyelembe veendő mutató. A már említett, szélsőségesen nacionalista és uszító antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült Nagyrománia Párt szavazótáborára gondolok itt. Ez a párt évek óta a szimpátiák 13-15 százalékát mondhatja magáénak a közvéleménykutatásokban. Okkal feltételezhető, hogy legkevesebb ekkora azoknak az állampolgároknak az aránya, akik antiszemita mentalitásukat politikai állásfoglalásban kívánják konkretizálni. Ez a szám egyébként konvergál a közvéleménykutatások által jelzett, fentebb említett, szintén kb. 13-15 százalékos antiszemitizmussal. Sok ez a népesség egészéhez viszonyítva, vagy kevés? Kinek-kinek ízlése, jobban mondva: értékrendje szerint.

A legutóbbi, 2000 novemberében megtartott parlamenti választásokon azonban a Nagyrománia Párt jelentősen előretört: a képviselői mandátumokért folytatott versengésben a szavazatok 19,58, a szenátoriakért a szavazatok 21,10 százalékát nyerte el. Az államelnöki tisztségért folytatott első fordulóban a pártvezér C. V. Tudor ezeknél is sokkal többet, 28,47 százalékot szerzett, a végső párharcban a szavazatok 33,17 százalékát tudhatta a magáénak (a győztes Ion Iliescu 66,83 százalékával szemben). Az önjelölt nemzetmentő veszélyes emelkedése, több szociológus és politológus elemzése szerint nem elsősorban közismert antiszemita magatartásának, sokkal inkább szociális demagógiájának, "rendcsinálásra", igazságtételre vonatkozó ígéreteinek tulajdonítható. Ha így is lenne, annyi mégis bizonyosan mondható, hogy a Nagyrománia Pártra és személy szerint annak vezérére szavazókat a nyílt, durva antiszemitizmus nem riasztja el, nem készteti elhatárolódásra: ha nem is várják el, legalábbis eltűrik, elfogadják azt. Nézetem szerint ez is a népi antiszemitizmus konkrét megnyilvánulása.

A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a választások óta eltelt hónapokban mind a Nagyrománia Pártnak, mind vezérének a népszerűségi indexe jelentősen visszaesett az ismételt közvéleménykutatások egyöntetű eredményei szerint. E legnagyobb ellenzéki párt parlamenti súlya is csökkent valamelyest, mivel több képviselője és szenátora már átült a többségi, kormányzó párt soraiba. A probléma azonban marad, fennáll a potenciális veszélye annak, hogy kritikus helyzetben a közhangulat helyeslőleg fordul a szélsőséges, erőszakos cselekedetekre hajlamos erők felé. Ezek pedig bizonyosan felhasználják a köztudati, népi antiszemitizmus potenciálját.

***

Az intézményes, állami, politikai antiszemitizmus kérdéskörében is működik a "szégyenlősség" fentebb említett mechanizmusa. Azazhogy: tagadják, hogy a román állam valaha is antiszemita jellegű diszkriminációt alkalmazott volna, vagy legalábbis megkerülik a kérdést. Amiről nem beszélünk, az nincs, nem is volt. Mi azonban a valóság?

A modern román államiság történetében könnyen identifikálható néhány, a zsidósággal szembeni politikában megnyilvánuló neuralgikus pont.

Az első a zsidóság jogi-politikai emancipációjának, állampolgári egyenjogúsításának a kérdése. Tény, hogy az emancipáció az európai országok zömében, az orosz birodalmat kivéve, legkésőbb a XIX. század hatvanas-hetvenes éveire befejeződött, a zsidók mindenütt (így Magyarországon, illetve Erdélyben is), teljesjogú állampolgárokká váltak. A román királyságban erre csak az I. világháború után, az 1923. évi alkotmány révén került sor, akkor is csak azért, mert a békeszerződés megkövetelte Romániától, hogy minden – összességükben jelentősen megnövekedett létszámú – kisebbségének egyenlő állampolgári jogokat biztosítson. Az egyenlő állampolgári jogok megtagadásának jogi alapja az volt, hogy állampolgár csak keresztény vallású ember lehetett, a zsidókat nem ismerték el állampolgárnak; az 1866. évi alkotmány híres 7. cikkelye fogalmazta meg ezt. Az 1878 nyarán tartott berlini kongresszus Románia állami függetlensége elismerésének feltételéül jelölte meg azt, hogy szentesítse minden állampolgára jogegyenlőségének – beleértve a zsidó lakosság állampolgársághoz való jogának – elismerését. A román parlament a következő évben arra hivatott törvényt szavazott meg, hogy ezt a követelményt kijátsszák: elhatározták, hogy zsidó is lehet állampolgár, ha erre vonatkozó kérelmét a parlament maga, egyéni elbírálás alapján, szavazás révén jóváhagyja. Jóvá is hagytak több mint négy évtized alatt néhány száz kérelmet. A többi néhány százezer zsidó a honosság (és védelem) nélküli idegen státusával rendelkezett: a román állam alattvalói voltak, az ország törvényeinek, jogszolgáltatásának alárendelve, anélkül, hogy az állampolgári jogokat élvezték volna. Mindez, gondolom, alátámasztja a kérdés hivatott kutatója, Carol Iancu (1996, 22. o.) megállapítását: "Romániában az antiszemitizmus 1866-tól 1919-ig valóságos állami intézmény volt, magának az állam szociopolitikai építményének az alapja, ezt fentről lefelé a kormány terjesztette…"

1923-tól 1938-ig a román államnak demokratikus alkotmánya és közélete volt. A zsidók a többi állampolgárral egyenlő jogokat élvezhettek a törvény előtt. Társadalmi beépülésük fokozódott, jelenlétük az ország gazdasági és művelődési életében kiszélesedett. E folyamatot ma egyesek pozitívan (a zsidók hozzájárultak az ország modernizálásához), mások negatívan (a zsidók túl sok pozíciót bitoroltak) értékelik. A törvényes diszkrimináció hiányának e szakaszában sem tűnt el azonban a politikai életből az antiszemitizmus. A szélsőségesen antiszemita, fasiszta (légionárius, vasgárdista) mozgalom már a húszas években megjelent, a demokratikus, felváltva kormányzó pártok pedig hol felléptek ellene, hol meg választási paktumokat kötöttek vele, a lappangó és fel-feltörő nacionalista-antiszemita mentalitástól pedig sosem határolták el magukat teljesen.

1938-ban fordulat állt be: a Goga-Cuza kormány antiszemita, diszkriminatív törvénykezést vezetett be. Hangsúlyozni kell: ez a II. világháború kirobbanása előtt történt. Még II. Károly király uralkodott, Románia még nem volt totalitárius állam, de elindult a diktatúrák felé vezető úton, méghozzá minden külső kényszerítés nélkül, egyedül a hazai fasiszta erők nyomására és a fasizmus nemzetközi méretekben megmutatkozó előretörésének körülményei között, saját demokratizmusa gyengeségének, ingatagságának okán. Az említett kormány kérdéskörünkre vonatkozó fő rendelkezése az állampolgárság felülvizsgálata volt, ennek következtében kb. 300 000 romániai zsidó vesztette el polgári jogait. Ugyanakkor megkezdődött a zsidók kizárása az emberek kategóriájából, a fokozatosan szigorodó zsidóellenes törvénykezés, amely aztán 1944 augusztusáig érvényben maradt, s amely gazdasági, művelődési, közéleti téren előbb a numerus clausus, utóbb a numerus nullus elvét érvényesítette a zsidók tekintetében. A részletekre nem térek ki, bárki kimerítően tájékozódhat e tekintetben, egyebek között Lia Benjamin munkájából (1993, 23-340. o.) vagy Radu Ioanid fentebb említett könyvéből (1977, 26-52. o.).

Az állami szintű antiszemitizmus csúcspontja kétségtelenül a holokausztban, a zsidók tömeges kiirtásában való román részvétel a II. világháború idején. Ennek a témának külön, hatalmas irodalma van. A szélsőséges nacionalizmus közelmúltbeli és mai képviselői hevesen tagadták, tagadják, hogy a román állam valaha is ilyesmire vetemedett volna, minden erre vonatkozó állítást rágalomnak, nem is az egykori román állam, hanem a román nép elleni ellenségesség kifejezésének tekintenek. Mi több: a fasiszta diktátor, Antonescu marsall érdemének tudják be, hogy megvédte az ország zsidóságának életét a tömegpusztítástól, mivel a havasalföldi és dél-erdélyi zsidóság életben maradt, miként a moldvai zsidóság egy része is. A valóságban: Bukarestben az 1941. januári vasgárdista zendülés 120 zsidó áldozatot követelt; 1941 nyarán a marsall személyes utasítására már nagyszabású pogromot szerveztek, az életbenmaradottakat(?) halálvonatokon küldték a másvilágra, ez az akció már kb. 12 ezer ember kínos pusztulását eredményezte. A java ezután következett: a háború során visszafoglalt Besszarábiából és Bukovinából a teljes zsidó lakosságot az elfoglalt Transznisztriába deportálták, ott egy részüket agyonlőtték, a többiek a fagytól és az éheztetéstől pusztultak el. Az erőszakosan megsemmisítettek száma mindmáig bizonytalan, 250 ezer és 300 ezer között mozog. Ehhez adódik az Észak-Erdélyből 1944-ben a német haláltáborokba elhurcoltak, ott elpusztultak 150 ezres száma. A két szám összege adja azt a tömeget, amely a romániai zsidóság világháború előtti (800 ezer) és utáni (maximum 400 ezer) létszáma közötti különbséget eredményezi. Az összesen hiányzó kb. 350-400 ezer zsidó nem párolgott el; kiirtották.

Hogyan maradt mégis életben a romániai zsidóság fentebb említett jelentős része? Semmi esetre sem a diktátor jóindulatának köszönhetően. Bizonyított tény, hogy Antonescu 1942-ben elrendelte valamennyi romániai zsidó deportálását. Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy a rendelet végrehajtása a korabeli politikai és szellemi élet egyes személyiségeinek ellenállásába ütközött; passzív ellenállást fejtettek ki egyes helyi és központi közigazgatási szervek, főleg a vasútigazgatóság – ezek a végrehajtás technikai nehézségeire, kivihetetlenségére hivatkoztak. Ezekre tekintettel az akciót a következő évre halasztották. De 1943-ban a háború menete megváltozott, a katasztrofális sztálingrádi vereség után nyilvánvalóvá vált annak a lehetősége, hogy végül Hitler és szövetségesei húzzák a rövidebbet. Ekkor és ezért Antonescu lemondott a zsidók teljes megsemmisítéséről, nyilvánvaló, opportunista politikai megfontolásból. Hálával tartozik-e a túlélő a gyilkosnak, mert az csak testvéreit ölte meg, őt magát életben hagyta?

A továbbiakról már nagyon röviden. A II. világháború után megteremtett rendszer természetesen hatálytalanította az antiszemita törvénykezést, ha nem is egyszerre és nem is minden ellenállás nélkül. Ugyanakkor a kialakuló kommunista állam sohasem hozott semmiféle intézkedést a zsidó lakosság által elszenvedett igazságtalanságok, üldöztetések kárpótlására. Ellenkezőleg, évtizedeken át tabu-témaként kezelte, mélyen elhallgatta azokat.

A román kommunista állam történetében (durván) két szakasz különböztethető meg: egy kezdeti "internacionalista" és szovjetbarát, kb. a hatvanas évek közepéig, és egy attól a rezsim végnapjáig tartó nacionalista szakasz. Az elsőben Gheorghiu-Dej uralkodott, de ő maga tette meg az első lépéseket a másodikra való áttérésre. A második, nacionál-kommunista szakasz az 1965-1989 között egyeduralkodó Nicolae Ceauseşcu nevéhez kötődik. Az elsőben nem jelentkeztek állami szintű antiszemita megnyilvánulások, a másodikban azonban ismét igen; nem csupán eltűrték, de bátorították is az ilyeneket. Az elsőben még "kedveztek" is a zsidóknak, olyan értelemben, hogy – főként a legelső években – elfogadták egyesek részvételét a hatalmi szervekben. Ekkor a zsidók valóban túlreprezentáltak voltak a párt- és állami apparátusban, azaz az össznépességben képviselt súlyuknál nagyobb arányban voltak ott jelen. E tény szociológiailag könnyen értelmezhető okait helyszűke miatt nem részletezem; annyit mégis, hogy a negyvenes évek második felében a kommunizmus, az internacionalista eszmény sok zsidó szemében alternatívát képviselt a magát a halált jelentő fasizmussal szemben. Ugyanakkor a zsidók túlreprezentáltsága a kommunista pártban és hatalmi szervekben egyáltalán nem azt jelentette, hogy a zsidók többsége, még kevésbé azt, hogy minden romániai zsidó kommunista lett volna.

A kommunista rezsim még 1952-től kezdődően több hullámban végzett egyre erőteljesebb etnikai tisztogatást saját apparátusának soraiban, elsősorban a zsidókat, azután a magyarokat és más kisebbségieket is gondosan kizárva abból, úgyhogy a változás előtti utolsó kb. másfél-két évtizedben már teljesen homogén, tősgyökeres román hatalmi szervekkel rendelkezett. Ceauseşcu idején zajlott le a zsidók tömeges, szinte teljes kivándorlása Romániából; a diktátor valójában kemény valutában számított váltságdíjért eladta őket Izraelnek, miközben kifelé humanitárius okokra hivatkozott (családegyesítés) és otthon hazaárulóknak bélyegezte, a legutolsó percig molesztáltatta az eltávozókat.

Az 1989 utáni Romániában természetesen nincs állami szintű antiszemitizmus olyan értelemben, hogy nincs zsidóellenes törvényhozás, a maradék zsidóságot sújtó adminisztratív intézkedéseket sem hoznak. Tudomásom szerint titkos zsidóellenes szabályozások sincsenek, olyanok, amilyenekkel a Ceauseşcu-rezsim bőven élt. Mégsem állíthatom, hogy a probléma e tekintetben megszűnt volna. Hiányzik ugyanis, nézetem szerint, a határozott politikai akarat az államhatalom részéről arra nézve, hogy visszaverje az antiszemita retorikát, amely a köz- vagy éppen a politikai életben megnyilvánul.

A jelenleg kormányzó, most magát szociáldemokratának nevező párt előző, 1996-ig terjedő hatalmi ciklusában (amikor még más nevet viselt), három nacionalista, szélsőséges párttal – a Nagyrománia Párttal, a Szocialista Munkapárttal és a Román Nemzeti Egységpárttal – együtt kormányozta az országot. Ezek egyikének ideológiai fegyvertárából sem hiányoztak a dühödt antiszemita megnyilvánulások. 2000 novembere után megváltozott a helyzet. A Szociáldemokrata Párt most egyedül kormányoz, sőt visszautasít bármiféle együttműködést a Nagyrománia Párttal. Ez kétségtelen lépés a demokratikus államiság irányába. De attól mégsem tekinthetünk el, hogy a kormányzó párt soraiban most is számos olyan ismert politikus található, aki nyiltan a Nagyrománia Párttal szimpatizál, annak xenofób retorikáját használja, lényegében a politikáját támogatja. Ezektől pedig az uralmon lévő párt továbbra sem határolja el magát. Most sem történik tényleges, hatékony intézkedés legalább a közszolgálati médiumokban meg-megjelenő antiszemita propaganda megfékezésére, az – egyébként törvénybe ütköző – nyilvános uszítás megbüntetésére. És hogy félreértés ne essék: az előző kormányzati ciklusban, 1996-2000 között sem történt ilyen lépés, mikor egy magát demokratikusnak nevező koalíció volt hatalmon.

***

Legvégül néhány szót a retorikus antiszemitizmusról. Nem kívánok leltárt készíteni, ahhoz túl sok tételt kellene számba venni, s a jegyzék hétről-hétre, napról-napra hosszabbá válna. A már többször említett Nagyrománia Párt szócsövein kívül több, notóriusan antiszemita jellegű időszaki közleményt, sok ilyen, minden utcasarkon árult könyvet sorolhatnék. Felhozhatnám jó néhány tudós professzor, történész, irodalmár, szociológus nevét, akik nem átallják a vasgárda és Antonescu marsall dicsőítésére összpontosítani energiáikat, közvetve vagy közvetlenül a zsidóellenességüket igazolva. Említhetnék számos újraéledő vasgárdista "fészket", ezek vezetőit és kiadványait stb.

A mai retorikus antiszemitizmus fő témái a fentebb említettek: a zsidók káros szerepe az ország történelmében, a kommunizmus "behozatalában" (de megdöntésében is), mint mindig, a zsidóellenesség egybefonódik az általános idegengyűlölettel. A zsidó képviseli a legteljesebb alteritást, a végletes másságot, amelynek puszta eltűrése a nemzet önazonosságára nézve végzetes lenne. Egybefonódik ugyanakkor az ugyebár nemzetidegen nyugati társadalmi modell, mindenféle nyugati orientáció, általában a modernizáció elvetésével, hiszen mindez a hagyományos-nemzeti struktúrák és életmód feloldását eredményezi, a specifikus nemzeti identitást veszélyezteti. A zsidó a mindenféle külső, káros befolyás legfőbb ügynöke.

Van még egy körülmény, amely bizonyos vonatkozásban súlyosbítja az antiszemita szindrómát: a román kultúra számos kiemelkedő személyisége a két világháború között (és azelőtt nemkevésbé) beépült a gondolkodás és állásfoglalás ilyen vonalába. A hírneves vallástörténész, Mircea Eliade, a francia nyelven írott esszéivel világhírre szert tett Emil Cioran, a filozófus Constantin Noica, valamint Nae Ionescu, Nichifor Crainic és többen mások kétségtelenül kiiktathatatlanok a XX. század román kultúrtörténetéből. Ugyanolyan kétségtelen, tényszerűen dokumentálható azonban, hogy mindannyian – ha nem is egyenlő mértékben – nyilvánosan és ismételten a vasgárda mellett foglaltak állást, annak világnézetét helyeselték és politikai ténykedését támogatták; a későbbiekben sem határolták el magukat ilyen nézeteiktől, amikor már nem hirdették hangos szóval ezeket. És a vasgárdista fogantatású antiszemitizmus valamennyiüknél természetszerűen egybefonódott a nyugat- és modernitásellenességgel, a demokráciával szembeni averzióval, az etnokrácia, sőt a totalitarizmus expressis verbis helyeslésével. A személyük és életművük körüli vita rendkívül sokrétű, a részletekbe nem kívánok belebonyolódni. Tekintélyük a román kultúrában mindmáig szinte töretlen. A velük szembeni kritikai fellépés minden kísérlete – néhány ritka, ám annál tiszteletre méltóbb kivételtől eltekintve – a román nacionalizmus egységfrontjába ütközik. A mai antiszemita retorika az ilyen kísérleteket a román nemzet, a román kultúra fő értékei elleni támadásokként állítja be és minden esetben zsidóknak vagy zsidóbérenceknek tulajdonítja ezeket. Ilyen szellemi közegben pedig az antiszemitizmus eszmei gyökerei elleni küzdelem rendkívül nehéz¹ .

Irodalom

Benjamin, Lia (ed.) (1993): Evreii din România între 1940-1944. I. Legislatia antievreiasca (A romániai zsidók 1940-1944 között, I. A zsidóellenes törvényhozás), Editura Hasefer, Bukarest

Benjamin, Lia (2001): Prigoana si rezistenta în istoria evreilor din România 1940-1944 (Üldöztetés és ellenállás a romániai zsidók történetében), Editura Hasefer, Bukarest

Boia, Lucian (1997): Istorie si mit în constiinta româneasca (Történelem és mítosz a román tudatban), Humanitas, Bukarest (magyarul: Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion, Bukarest /Kolozsvár, 1999

Centrul de Sociologie Urbana si Regionala (1977): Sondajul national de opinie (Nemzeti közvéleménykutatás), 1997 december

Culic, I. – Horvath, I. – Lazar, M. – Magyari, N.L. (1998). Români si maghiari în tranzitia postcomunista. Imagini mentale si relatii interetnice în Transilvania (Románok és magyarok a posztkommunista átmenetben. Mentalitások és interetnikus kapcsolatok Erdélyben), CCRIT, Kolozsvár

Iancu, Victor (1996): Evreii din România (1866-1919) de la excludere la emancipare (A romániai zsidók /1866-1919/ a kizárástól az emancipációig), Editura Hasefer, Bukarest

Ioanid, Radu (1997): Evreii sub regimul Antonescu (A zsidók az Antonescu-rezsim alatt), Editura Hasefer, Bukarest

Kivu, Mircea (1994): O abordare empirica a relatiei dintre români si maghiari (A románok és magyarok közötti viszonyok empirikus megközelítése), in: Revista de cercetari sociale, 4. sz.

Goldhagen, Daniel Jonah (1996): Hitlers willige Vollstrecker. Ganz gewöhnliche Deutsche und der Holocaust, Siedler Verlab, Berlin (eredeti: Hitler's Willing Executioners, Vintage Books, New York, 1999).

Mihu, Achim (1995): Sociologia miscarii legionare (A vasgárdista mozgalom szociológiája), in: Weber, Eugen: Dreapta româneasca (A román jobboldal), Editura Dacia, Kolozsvár

Oisteanu, Andrei (1997): Mythos si Logos. Studii si eseuri de antropologie culturala (Mítosz és Logosz. Kultúrantropológiai tanulmányok és esszék), Nemira, Bukarest

Roth Endre (2000): Nacionalizmus vagy demokratizmus? Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely (román nyelvű kiadás: uo., 1999)

***

1 Az itt leírtakról bővebben, részletesebben a szerző bibliográfiában megadott kötetének (1999 és 2000) VII., VIII., IX. fejezetében olvashatni.

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

A két könyv

Az 1990-es években az ún. washingtoni konszenzus doktrínája jelentette a világ gazdaságpolitikusai számára a legfőbb útmutatást. A tíz pontból álló receptcsomagot eredetileg John Williamson fogalmazta meg, bár valójában a "konszenzus" egy szélesebb csoport együttes elemzésének konklúziója volt, és a későbbiekben más, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) körül sürgölődő közgazdászok is ennek népszerűsítőivé váltak. Ilyennek tekinthető Rudiger (gyakran használt szerzői nevén Rudi) Dornbusch, aki a cambridge-i (Massachusetts, USA) MIT professzora volt 2002 nyarán bekövetkezett haláláig, és a megelőző évtizedben a vezető üzleti és közgazdasági lapok (Business Week, Financial Times, Wall Street Journal) számára is írt hosszabb-rövidebb elemzéseket. Ezeket adták ki összegyűjtve 2002-ben, nyolc témakörbe rendezve.

Ugyanekkor jelent meg egy másik tekintélyes közgazdász könyve a kilencvenes évek világgazdasági folyamatairól. Joseph Stiglitz, a 2001-es év közgazdasági Nobel-díjának kitüntetettje jelentetett meg új könyvet, amelynek beharangozása már majdnem egy évvel korábban megkezdődött. A könyv címében jelzett témája a globalizáció, és az azt övező elégedetlenség. Stiglitz magát is az elégedetlenek közé sorolja, ami furcsának hat, ha ismerjük előéletét: a Stanford Egyetem professzoraként lett Clinton elnök közgazdasági tanácsadója, majd a Világbank alelnökeként és vezető közgazdászaként dolgozott. Visszavonulása óta a New York-i Columbia Egyetemen tanít – ott érte a Nobel-díj híre is.

A két könyv összevetése alkalmat ad arra, hogy az ún. globalizáció korszakát eltérő (apologetikus és kritikus) nézőpontokból megvizsgáljuk. A szakértői vélemények ugyanis megoszlanak arról, hogy a piacok nemzetköziesedése és a nemzetgazdaságok liberalizációja a pénzügypolitikai szigorral kombinálva – amit így együtt a washingtoni konszenzus szorgalmazott – jobb, élhetőbb gazdasági rendet eredményezett-e. Különösen éles viták zajlanak az átalakulást vezénylő intézmények, az IMF és a Világbank működéséről. A két washingtoni intézmény között kb. 1995 óta észrevehető nézetkülönbségek is kialakultak, ennek vizsgálata előtt azonban tekintsük át a két közgazdász alapkoncepcióját.

A két koncepció

Dornbusch filozófiáját dióhéjba sűríti a könyv alcíme, amely szerint a prosperitás kulcsa nem más, mint a szabad piac, a jó pénz és egy kis szerencse. Mindhárom kulcs magyarázatot kíván külön-külön is, és különösképpen érdekes az őket összefűző logika mibenléte.

A szabadpiaci közgazdaságtant Dornbusch egy 1995-ös írásban fél évszázadnyi kudarcos etatizmus ellenszereként mutatja be. Mint tudjuk, ez visszatérést, restaurációt jelent, hiszen az állami szerepvállalás korszakát megelőző rendszer volt a szabadpiaci (vagy más néven szabadversenyes) kapitalizmus, és ennek válságát kezelendő születtek meg az állami beavatkozás komplex formái, többnyire John Maynard Keynes útmutatásai alapján. A piac nemcsak az áruk (és szolgáltatások) piacát jelenti, hanem a pénz- és tőkepiacok kialakítását, sőt felértékelését is. "A tőkepiac fontos felügyelő funkciót kínál a rossz gazdaságpolitika kísértésével szemben" – írja Dornbusch (83. o.). A "rossz" gazdaságpolitika lényegében a keynesiánus szinonimája; ide tartozik minden, ami a foglalkoztatásra vagy különféle életszínvonal-mutatókra való tekintettel megkérdőjelezi a szabad piac vagy a jó pénz szükségességét.

A jó pénz definíciója rögtön fordítási problémát okoz. Ezt ugyanis a kortárs amerikai zsargon a sound szóval jelöli, ami nem szó szerint jelent jót, viszont különböző jelentései alapján mégsincs más választásunk. A sound mint jelző az angolban jelenti azt, hogy ép és egészséges (akár gyümölcs, akár fog), de jelenti azt is, hogy megbízható, logikus, tárgyilagos (például egy érvelés vagy tanács). Sound lehet, aki rátermett és óvatos (pl. egy teniszjátékos), más esetekben pedig a szó azt jelenti, hogy alapos vagy mély (pl. ha valaki mély alvó, vagy valaki kap egy alapos verést). A jó pénz Dornbusch számára nem az, amelynek aranyfedezete van, és nem is az, amelynek mozgását valamiféle nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció tartja mederben. Efféle állami kötelezettségvállalások tőle idegenek (l. 122. o.). Amiben megbízik, az a független (tehát politikai irányítástól vagy befolyásolástól mentes) jegybank – ez képes garantálni a pénz értékállóságát, vagyis az inflációmentes gazdaságot.

Mihez kell ezek után "egy kis szerencse"? Dornbusch nem állítja, hogy könnyű az átmenet a szabad piachoz és a jó pénzhez – a siker egyik feltétele számára a munkaerő-piacok rugalmassá tétele (ellenkező esetben az átalakítás csak tömeges munkanélküliséghez vezet, l. 58. o.). A kis szerencse tehát ahhoz kell, hogy adott esetben mindezt el lehessen fogadtatni a társadalommal, meg lehessen fékezni a munkavállalók törekvéseit és elégedetlenségét. "A jóléti állam felszámolása az a terület, ahol a változások során a legtöbb politikai következménnyel kell számolni. Ezt a harcot, úgymond, utcáról utcára vívják. Ösztönzést meríthetünk abból, hogy Clinton megszüntette a hosszú távú segélyeket, vagy abból, hogy Tony Blair megüzente az európai szocialistáknak: változzatok meg, vagy a napjaitok meg vannak számlálva" (33. o.) – olvashatjuk az elhunyt professzor írásában.

Dornbusch-sal szemben Stiglitz a keynesi koncepciót követi: számára fontosabb a stabil gazdasági teljesítmény, a foglalkoztatás, az életszínvonal és a politikai demokrácia, mint a szabad piac vagy a jó pénz. Bizonyos feltételek mellett persze igaznak tartja, hogy az utóbbi kettő az előbbiek feltétele, de ha netán a két tényezőcsoport között konfliktus alakul ki, akkor az előbbieknek kell elsőbbséget adni az utóbbiak rovására. Nos, Stiglitz szerint az elmúlt húsz évben, de főként a XX. század utolsó évtizedében a világ visszatért a Keynes előtti ortodoxiához, és a szabad piacok s a jó pénz mindenáron történő erőltetése komoly gazdasági, szociális és politikai károkkal járt. Új könyvében ezért elsősorban és alapvetően a Valutaalapot bírálja; ezt az intézményt tekinti a neoliberális globalizáció fő aktorának.

Stiglitz a globalizációt mint a világgazdaság fokozódó integrációját önmagában nem veti el, de keményen bírálja azt az irányt, amely felé a nemzetközi gazdasági folyamatokat meghatározó erők az eseményeket terelték az elmúlt két évtizedben. Ennek az iránynak a filozófiáját az úgynevezett "washingtoni konszenzus" foglalta össze valamikor 1989-ben, és aztán ebből – ennek merev és a helyi viszonyokat tekintetbe nem vevő alkalmazásából – származtak a bajok a 90-es években. Ezek közül is főleg azokkal az esetekkel foglalkozik a szerző, amelyekkel a maga világbanki tevékenysége során az évtized második felében találkozott. Röviden, és talán nem túlozva úgy foglalhatjuk össze mondanivalóját: az IMF gyakorlatilag mindent elrontott, ami a keze ügyébe került. Vonatkozik ez a kelet-ázsiai válságokra, Oroszország átalakulására és pénzügyi összeomlására, de Argentínára és más hasonló esetekre is. A bajok fő forrása a monetarista dogmákhoz való ragaszkodás, az intézmények közgazdasági jelentőségének figyelmen kívül hagyása, illetőleg az IMF vezető köreit átlengő politikai manipuláció, amely annak ellenére érvényesült, hogy a Valutaalap elvileg a legjobb egyetemek legjobb diákjai közül válogatja szakembereit (bár Stiglitz ezt is kétségbe vonja másutt).

Stiglitz nem a hivatali korszakának lezárulása után kezdett el másképp gondolkodni. James Wolfensohn elnökkel együtt úgy látott hozzá a világbanki munkához 1997-ben, hogy az érdemi változások szükségességében mindketten egyetértettek. Wolfensohn a politikai és társadalmi kapcsolatok megújítását menedzselte, Stiglitz a gazdaságpolitikai tartalomét. Ennek filozófiáját foglalta össze 1998-ban az ún. poszt-washingtoni konszenzus koncepciójában (erről közölt rövidített ismertetőt az Eszmélet 51. száma, ford. Morva Tamás). Könyvében azt mutatja be, hogy az elmúlt évtized nagy válságai a korábbi konszenzuson való túllépést, az új megoldások keresését igazolják.

Pénzügyi válságok

Stiglitz tehát két dolgot állít: 1./ a washingtoni konszenzust követve végrehajtott reformok a világgazdaságot (és főleg annak félperifériáját) válságokra hajlamosabbá és kevésbé fejlődőképessé tették, és 2./ amikor a pénzügyi válságok bekövetkeztek, az IMF elhibázott kezelési módokat kényszerített az érintett országokra, ami helyzetüket inkább súlyosbította. Mindezt azoknak az eseteknek a bemutatásán keresztül igazolja, amelyekkel világbanki alelnökként dolga volt.

Bizonyos értelemben Dornbusch sem idealizálja a világgazdaságot. Nem tagadja a válságok létét, inkább a szükségességüket és hasznosságukat bizonyítja, az osztrák Joseph Schumpeter egykori nézeteiből ("kreatív pusztítás") kiindulva. Tudatában van annak, hogy a mai világgazdaságban a válságok minden korábbinál nagyobb és gyorsabb megrázkódtatással járnak: "az Új Gazdaságban egy bárhol bekövetkező sokk mindenütt sokkot jelent. Jelentős áttételek megléte esetén még a kis sokk is nagy lesz, a nagy sokk pedig egy nukleáris pénzügyi robbanássá válik." (151. o.)

Dornbusch figyel azokra az elemzésekre, amelyek a világgazdaság kilengéseit bírálják, de igyekszik azokat banalizálni. Megtalálható könyvében az a recenzió, amelyet Soros György válságelemző könyvéről (magyarul: A globális kapitalizmus válsága) írt a kilencvenes évek végén. Dornbusch nem titkolja megvetését: szerinte Soros könyve egy nagy katyvasz, amelyből süt a tájékozatlanság és a közgazdasági elméletben való járatlanság, amire ráadásul a nagy tőzsdeguru és filantróp még büszke is. Elismeri azonban, hogy Soros lényegre tapintóan elemzi az 1998-as orosz válságot és annak eredetét: "az IMF-nek át kellett volna strukturálnia az orosz adósságot, ahelyett, hogy elhibázott kölcsönökkel finanszírozta a tőkemenekítést, túl későn döbbenve rá, hogy mindez az adósságok és a valuta egyidejű összeomlásához vezet" (349. o.).

Stiglitz korrekciós javaslatainak egyike a tőkeáramlás korlátozásának lehetővé tétele. Azt gondolhatnánk, hogy egy Dornbusch-féle doktríner elzárkózik ennek minden formájától. Meglepő módon nem ez a helyzet. Amit elutasít, az a tőkemozgás utólagos, ad hoc korlátozása, amely már egy válság bekövetkezte után próbál adminisztratív jellegű stabilizációt megvalósítani. Jobb stratégiának tartja a tőkebeáramlás korlátozását, amely – mint ahogy pl. Chile vagy Dél-Korea tette – kikényszeríti a befektetések hosszabb lejáratát és megadóztatja a rövid távú hitelfelvételt (83. o.).

Nyugat-Európa

Dornbusch személyes és szakmai okoknál fogva érdeklődik az európai, és azon belül főként a német gazdaságpolitika iránt. 1998-ban, amikor Helmut Kohl kormánya tizenhat év folyamatos kormányzás után megbukik a választásokon, Winston Churchillhez hasonlítható nagy politikusként ír a CDU vezéréről. Két fő alkotásának a német egyesítést és az Európai Unió megszervezését tekinti. Vele szemben áll Gerhard Schröder, aki "még mindig egy harmadik úttal flörtöl. Igen, létezik ilyen, de ez egy zsákutca" – mondja Dornbusch (342. o.). Szerinte Európának egy kiemelkedő vezetőre volna szüksége, aki a világgazdaság vezérlésében is aktívan részt tud venni – Schröder pedig erre a szerepre valószínűtlen jelölt. Még rosszabb véleménnyel van Oskar Lafontaine-ről, aki 1998-ban az SPD elnöke és az új kormány pénzügyminisztere lett. "őt nem érintette meg a szabadpiaci közgazdaságtan és a jó pénz bármilyen értelmezése, mintha az elmúlt húsz évet valami távoli gulágon töltötte volna. A puszta közgazdasági gondolkodás és stílus szempontjából Lafontaine azt jelenti Greenspan-nek és Rubinnak, amit Attila hun vezér jelentett a nyugati civilizációnak" (343. o.).

Mint tudjuk, Lafontaine hamar elvérzett a pragmatikus Schröderrel vívott belharcban. Dornbusch ezt előre nem tudhatta, de összefoglalta, mely pontokon támadhatja meg Lafontaine a kialakult európai gazdaságpolitikát. Lelassíthatja a munkaerő-piaci deregulációt, megtámadhatja a Waigel-féle stabilitási paktumot, az üzleti szféra kárára alakíthatja a költségvetési reformot, és az olcsó pénz nevében háborút indíthat az Európai Központi Bank (ECB) ellen. Ha ezeket a programpontokat nézzük, úgy tűnhet, Lafontaine nem tévedett, csak mintegy négy évvel megelőzte korát. Egy újabb recessziónak kellett eljönnie ahhoz, hogy mások is rájöjjenek: a stabilitási paktum nem tartható, és az ECB stratégiáján – ha lehet – módosítani kell. A valutaárfolyamok túlzott kilengéseit 2002 szeptemberében maga Paul Volcker, az Egyesült Államok központi jegybankjának egykori elnöke bírálta és próbált alternatív koncepciót felvázolni – Lafontaine-től ez négy évvel korábban elfogadhatatlan volt. (Más kérdés, hogy Dornbusch valószínűleg Volckertől sem fogadná el ezt a javaslatot.)

Stiglitz nem foglalkozik külön fejezetben az európai integrációval, de nem egy észrevételt tesz az Unióval kapcsolatban, és különösképpen a monetáris unió koncepcióját illetően. Úgy látja, hogy Európa rosszul döntött, amikor az újonnan felállított Európai Központi Bankot nem az amerikai Federal Reserve (a szövetségi jegybank), hanem a német Bundesbank mintájára hozta létre. Az utóbbi ugyanis kizárólag az infláció elleni küzdelmet tekintette célnak, míg a Fed egyenrangú feladatként kezeli a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás előmozdítását is. Nemcsak az intézményt tekinti elhibázottnak, de úgy látja, Wim Duisenberg elnök személy szerint is téves elképzelésekből vezeti le döntéseit; fontosabbak neki az eruóval kapcsolatos presztízsszempontok, mint az európai gazdaság fellendítése.

Kelet-Európa

Stiglitz nincs jó véleménnyel a magyar közgazdászokról sem. Ezt onnan tudhatjuk, hogy immár második könyvében idézi fel illusztrációként azt az esetet, amikor magyar közgazdászok vitatkoztak arról, hogy mennyi idő alatt kell végrehajtani a privatizációt. A gyors átmenet hívei így érveltek: nem lehet elhúzni a folyamatot, kb. öt év alatt le kell zajlania. A fokozatos átalakulás mellett érvelők keményen visszavágtak: nem szabad elkapkodni, kb. öt évre mindenképpen szükség van (l. 162. o.). Valójában tehát a vita a privatizáció módjáról, és nem a sebességéről folyt, csak a vitázó felek nem találták meg (egyik oldalon sem) a megfelelő megfogalmazást, érveket és kifejezési formákat.

Stiglitz leginkább azt kifogásolja az oroszországi (és tágabb értelemben a kelet-európai) privatizációban, hogy azt lóhalálában, a "minél gyorsabb, annál jobb" elve alapján hajtották végre. Ez pedig nem azt eredményezte, hogy a termelő vagyon hatékonyabban kezdett működni, hanem a korrupciót, a kormánykörökhöz közel állók gyarapodását segítette csak. Különösen rossznak tekinti azt a megoldást, amikor az állami cégek újonnan létesített magánbankoktól vettek fel hiteleket, s miután azokat nem tudták (valami rejtélyes oknál fogva) törleszteni, részvényeik a bank tulajdonába mentek át. Ezeket a korrupt privatizációs formákat csak azért nem nevezi Stiglitz vadnyugatiaknak, mert amikor az Egyesült Államok korai tőkései (az ún. rablóbárók) nagy vagyonaikra szert tettek, közben az amerikai gazdaság is gyarapodott. Az orosz nómenklatúra-burzsoázia megszületése ezzel ellentétben nem az ország virágzásával, hanem elszegényedésével esett egybe. Bár a magyar gazdaság hanyatlása a 90-es évek első felében nem volt az oroszhoz mérhető, elmondható, hogy a privatizáció folyamata nálunk is visszaélésekkel, utólag már nehezen feltárható csalásokkal volt megterhelve.

Becsületünkre legyen mondva, Stiglitz másutt is említi Magyarországot, és a fentinél pozitívabb kicsengéssel. A 151. oldalon Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia mellett Magyarország is szerepel abban a csoportban, amelynek GDP-je (bruttó hazai termék) az ezredfordulóra elérte a rendszerváltás előtti utolsó év szintjét. A 186. oldalon a cseh privatizációval összevetve a magyart minősíti eredményesebbnek: lehet, hogy a magyarok lassabban indítottak, de a cégeket valóban átalakították, és ma már nemzetközileg versenyképesek. Két oldallal később megtaláljuk a dicséret magyarázatát is: "Magyarország, Szlovénia és Lengyelország megmutatta, hogy a gradualista politikák kevesebb fájdalommal, nagyobb társadalmi és politikai stabilitással járnak rövid távon, hosszú távon pedig gyorsabb növekedéssel. A teknősbéka és a nyúl versenyéből ismét a teknősbéka került ki győztesen. A radikális reformerek – legyen szó éltanulókról, mint a Cseh Köztársaság, vagy kissé rendetlenebbekről, mint Oroszország – vesztettek."

Ami tehát az átalakulást illeti, Stiglitz a fokozatosság híve, és nézetét elsősorban nem is a kisebb kelet-közép-európai államok összevetésében, hanem Kína és Oroszország összehasonlításában látja igazoltnak. Az orosz kudarc pedig szorosan összefügg azzal, ahogyan az IMF más földrészeken is a helyi viszonyokra való tekintet nélkül, csakis a nyugati hitelezők érdekét szem előtt tartva osztogatta gazdaságpolitikai tanácsait. Ha pedig azokat önként nem fogadták el, gyakran megtalálta az eszközét annak, hogy a végrehajtást kikényszerítse. A könyvben nem egy példát találunk arra is, hogy az IMF-et esetleg visszautasító országok saját elgondolásaikat követve jobb eredményeket tudtak elérni.

Az idő próbája

Nagy kérdés, hogy a legutóbbi évek fejleményeit hogyan kommentálta volna Dornbusch. Kötetbe gyűjtött írásaiban ugyanis azt olvassuk, az etatista gazdaságokban (Franciaország, Olaszország, Japán) leleplezett nagyszabású korrupciós ügyek is amellett szólnak, hogy a prosperitás forrásának a versenyt, az önerőre támaszkodást és a profitot kell tartani (57. o.). Azután azonban, hogy 2001 őszétől fogva az Egyesült Államok jóval kevésbé etatista gazdaságában az előzőeket messze felülmúló korrupciós ügyek kerültek napvilágra, ez az érv nem igazán fenntartható. Hasonló kételyeket ébreszt bennünk, hogy Dornbusch számára – hiszen írásai 2001 előtt keletkeztek – a gazdaságpolitika egyik mintaországának Argentína számít. Mindez arra utal, hogy a szerző a "nyugtával dicsérd a napot" elvet nem követi, holott a nevezett esetek némelyikében mindenképpen számítani lehetett már arra, hogy a helyzet (a rendszer) ellentmondásokkal terhelt és legalábbis rendellenességeket produkálhat. Sok kérdésben persze helytálló előrejelzést adott, így például 1999-ben azt írta, hogy a világ két ok miatt számíthat gazdasági megrázkódtatásra: az egyik az amerikai részvények, a másik a japán kötvények túlértékeltsége – ez végül is nagyrészt beigazolódott, noha a Bush-recesszióban ennél mélyebb okok is megmutatkoztak.

Stiglitz könyvét nehezebb a valóságon tesztelni, hiszen ő éppen az uralkodó irányzatoknak próbál alternatívát állítani. Ebből a szempontból összehasonlíthatjuk könyvét Keynes 1919-ben írott művével, amelynek címe: A békeszerződés gazdasági következményei (két kiadást ért meg Magyarországon az 1990-es években). Szintén tudományos memoár, bár kétségtelen, hogy tudományos értéke és világtörténelmi jelentősége egy klasszissal a Stiglitz-könyv fölött áll. Mindkettő a szakmai ortodoxiával való szakítás dokumentuma, Kasszandra-jóslatokra kifuttatva (mint tudjuk, Keynes esetében ez beigazolódott). Mindkettő tartalmazza a progresszív alternatíva vázlatát. Különbség, hogy Keynes 36 évesen írta könyvét, Stiglitz viszont 60 éves korában. Keynes ezután látott hozzá az alternatív elmélet kidolgozásához, Stiglitz elméleti munkássága viszont többé-kevésbé lezártnak tekinthető. Mindkét közgazdász esetében az intuíció és a tapasztalat összekapcsolódása tette lehetővé, hogy a korábbi domináns nézetekkel, és saját korábbi nézeteikkel is szakítsanak.

Sokan úgy tekintik az IMF és a Világbank körüli konfliktusokat, mintha azok a legutóbbi évek nagy demonstrációival kezdődtek volna (Seattle stb.), és csak ezeket követte volna a tudományos szintű bírálat (emiatt tekinthetnénk úttörő jelentőségűnek Stiglitz új könyvét). Valójában a sorrend ennek fordítottja. Az IMF és a Világbank válságmenedzselő tevékenységét a kezdetektől fogva (vagyis kb. 1982-től) igen komoly szakmai vita kísérte, olyan kritikusokkal, mint Carlos Diaz-Alejandro vagy Frances Stewart, John Weeks és Lance Taylor, majd Jan Kregel és még sokan mások. Tudományos szempontból Stiglitz könyve nem sok újdonságot tartalmaz, inkább összegez és aktualizál. Jelentősége legfőképpen abban áll, hogy a bennfentes információival és közvetlenségével hitelesíti a két washingtoni intézménnyel összefüggő bírálatok nagy részét.

A civil szervezetek tömeges demonstrációi – időrend és tartalom szempontjából – a tudományos kritikát követve fejlődtek ki. Politikailag akkor váltak számottevővé, amikor 1999-ben összekapcsolódott az IMF-fel és a WTO-val szembeni elégedetlenség, és a neoliberális globalizáció legnagyobb haszonélvezőjének tekintett Egyesült Államokban robbant ki utcai megmozdulásokban. Ez utóbbi körülmény azonban nem változtat azon, hogy itt egy legalább húsz éves problémával állunk szemben. Ha lenne "bűnlajstroma" az IMF-nek, akkor az nemcsak a kilencvenes évekre (és annak Stiglitz által elemzett második felére) koncentrálna, hanem a "fejlődő világ" két évtizedes pénzügyi válságára, vagy még hosszabb időszakra (lásd például az Ötven év elég volt című kampányt). A nyolcvanas években az volt a fő probléma, hogy az IMF-terápiák túl nagy költségek árán vezethettek csak stabilizációhoz. A kilencvenes években már a stabilitás megvalósulása is kérdésessé vált.

Bírálata miatt Stiglitz-et ma már elsőszámú közellenségnek tekintik az IMF köreiben, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Magyarországon sem népszerű. A vezető sajtótermékek megfelelő rovataiban az ügyeletes szellemóriások mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észrevenni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézetei érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt. Az új Stiglitz-könyv mégis megkerülhetetlennek látszik: vitát kezdeményezett róla az Élet és Irodalom, és kiadásának előkészületei megkezdődtek a Napvilág Kiadónál. Dornbusch a nyolcvanas-kilencvenes évtized nagy teoretikusa volt – kérdés, hogy tíz-húsz év elteltével hányan emlékeznek majd még rá.

***

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

Andor László

Will Hutton: The World We're in (A mi világunk) London: Little, Brown, 2002

A recenzió először a Red Pepper-ben jelent meg 2002. júniusában. 

Elöljáróban hadd szögezzem le: Will Hutton barátom és volt kollégám. Politikai pedigrénk és nézeteink különbözőségei ellenére csodálom Hutton szerzőként tanusított tökéletes időzítési képességét. A mi államunk (The State We're In) című könyvét a Munkáspárt első választási diadalának előestéjén és a brit állam ambiciózus alkotmányos és demokratikus (azóta meghiúsult) reformjához fűződő nagy remények delelőjén adta közre. Most, A mi világunk (The World We're In) megjelentetésekor a széttagolt nemzetközi antikapitalista baloldal a globalizáció kényszerű tudomásul vételével és az arra adandó válasszal küszködik. A könyv kiadása egybeesik a megnagyobbodott Európai Unió alkotmányos jövőjéről szóló nagy vitával is.

Hutton központi tézise nagyon egyértelmű. Alapvető és növekvő különbségek vannak az Európai Unióban és az Egyesült Államokban kifejlődött kapitalizmusok modelljei között. Ezek nem pusztán gazdasági vagy technokratikus eltérések, hanem az Atlanti óceán két partján, a kapitalizmus és a civil társadalom közt kialakult kompromisszum különbözőségeiben gyökerező differenciák. Az amerikai kapitalizmus természeténél és történeténél fogva mélységesen ellenséges egy társadalmi szerződés koncepciójával szemben, amely szerinte fenyegetést jelent a "szabadságra" nézve. Hutton azt állítja, Európában a tőke kénytelen volt elfogadni azt a felvilágosodás generálta nézetet, hogy egy társadalom tökéletes működéséhez elengedhetetlen egy egészséges "közjó" uralma.

Miközben Hutton szimpátiájáról biztosítja az amerikai embereket és eredményeiket, gazdasági modelljük igazságtalanságait és egyenlőtlenségeit kritizálja. Kérlelhetetlenül bírálja annak Wall Street diktálta, rövidlátó, high tech "buborékos", konjunktúra-dekonjunktúra ("boom/bust") gazdaságából adódó pazarlását és a társadalmi ráfizetéseit. Radikálisok rengeteg értékes anyagra bukkanhatnak Hutton könyvében, a társadalom által a modern amerikai kapitalizmus bizarr kicsapongásaiért fizetett ár elemzésekor.

Miközben Will Hutton semmiképp sem nevezhető hagyományosan baloldalinak vagy következetesen "Amerika-ellenesnek", legutóbbi könyvének megírására nyilvánvalóan az Egyesült Államok hidegháború utáni egyetlen még létező szuperhatalomként való előretörése – annak "teljes spektrumú dominanciára" törekvése és behemót katonai ereje – miatti aggodalma késztette. A mi világunk üzenetének lényege egyszerű: nem szabad hagyni, hogy az USA rákényszerítse a világra saját értékeit és érdekeit, s Európának lehetősége van tenni arról, hogy ez ne történjen meg vele – vagy a világ többi részével.

Bár Hutton érvelésének lendülete és ereje lenyűgöző, néhány kérdés mégis felmerül. Miközben feltárja több, az amerikai gazdasági modell felsőbbrendűségét bizonygató érvelés hamis voltát (különösképp a produktivitás tekintetében), kevésbé meggyőző az európai alternatíva legbenső tulajdonságait illetően. Igaz, az európai tőke az amerikaitól alapvetően eltérő társadalmi kontextusban működik. A munkás réteg és a tőke (valamint a jólét és a profit) közti erőviszonyok nagyon különbözőek (bár Thatcher és a Munkáspárt mindent megtett, hogy Nagy-Britanniát az európaitól az amerikai modell felé mozdítsa el). Mégis, bölcsebb lett volna, ha Hutton megemlíti az európai gazdasági élet visszásságait is: az állammal való gyakran kliens jellegű kapcsolatát és az innovációkhoz való mélységesen konzervatív hozzáállását.

Óriási hiányosságok vannak az új globális rend Hutton-féle leírásában. Az úgynevezett "globalizáció-ellenes" mozgalom (amely kétségkívül különböző érdekfelfogások zavarba ejtő és néha zavaros szövetsége) majdnem teljesen hiányzik. Emiatt Hutton alábecsüli a politikai radikálisokat összekötő, épülőfélben levő hálózatok, a fejlesztésekkel és az emberi jogokkal foglalkozó nem-kormányzati szervek, a szervezett munkások és a progresszív politikai intézmények világának jelentőségét – mind a fejlett kapitalista gazdaságokban, mind a fejlődő országokban. Ugyancsak rosszul méri fel a civil (vagy nonprofit) szektor aktuális gazdasági erejét, melynek – a Johns Hopkins Egyetem szerint – a termeléshez és kibocsájtáshoz való hozzájárulása egyenlő a világ termelésének egynyolcadával.

Az EU-ban történt fejlemények elemzésekor Hutton hajlamos kizárólag a nemzeti kormányok és az uniós intézmények (Bizottság, Európa Parlament stb.) közti kapcsolatokra koncentrálni. Ez nyilván fontos része a történetnek, de nem érzékelteti az alacsonyabb szintű résztvevők fontosságát, a régiókra és "kis nemzetekre" – mint például Skócia, Katalónia, Flandria vagy Bajorország – háruló kormányzati munkát. Egy jövőbeni, sokkal nagyobb Európában a legtöbb tagország még inkább az ilyen régiókkal lesz párhuzamba állítható, semmint a nagy, többnyire volt imperialista nemzetekkel, mint amilyen Nagy-Britannia vagy Franciaország.

Will Hutton íróként igen gyorsan reflektál az aktuális politikai tendenciákra, könyvének mégis megvan az a hibája, hogy még az Európai Unión belüli társadalmi demokrácia jelenlegi drámai hanyatlása, valamint a rasszisták és idegengyűlölők Burnley-től Marseilles-ig, Koppenhágáig és Rotterdamig tapasztalható rémisztő előretörése előtt lezárult. Úgy tűnik, a következő néhány évben az EU kormányait a jobbközép fogja uralni (a szélsőjobboldali populizmussal való flört veszélyes tendenciájával). A dolog pikantériája, hogy a politikai inga e kilengése egybeesik a kritikátlan gazdasági liberalizmus, dereguláció és kontroll nélküliség európai – valójában globális – visszahatásával. Az amerikai tőke high tech-jének és boom-jának kamaszkora szabad utat nyitott a stagnálás, a munkanélküliség és a dollár egész világra kiterjedő dominanciájának kérdésessé válása előtt.

Ebben a helyzetben a lassabb tempójú és társadalmilag jobban korlátozott európai gazdasági modell (és az euró) vonzereje valószínűleg nőni fog. Európa egyesítése a szemünk láttára válik valósággá. Közép- és Kelet-Európában, illetve a mediterrán térségben újabb tíz jelölt ország készül az EU-hoz való csatlakozásra, ami úgy – az évtized végére – akár 30-nál is több tagországgal rendelkezhet. Az EU még nem fejlődött koherens demokratikus és szövetséges politikai erővé, bár a jelenlegi viták éppen erről folynak. Ha ez megtörténik, potenciálisan nagyon eltérő erőviszonyok alakulhatnak ki a globális piactér és az európai politika között. Más szóval, az Európai Unió elég nagy és erős lehet ahhoz, hogy saját feltételeit, kényszereit és kontrolljait rákényszerítse a globális tőke működésére, ami még a legnagyobb, ám egyedül fellépő nemzetgazdaság számára is elképzelhetetlen.

Will Hutton érzékletesen elemzi az alapértékek és küldetéstudatok közti különbségeket, melyek az európai-amerikai szövetség töréséhez vezethetnek. Ellentétben azzal, amit Hutton állít, a repedés nem George W. Bush megválasztásakor, hanem a hidegháború utáni világ kialakulásakor keletkezett. De tagadhatatlan, hogy Bush alatt a feszültségek növekedtek. Ezek forrásai részben gazdasági jellegűek (az amerikai protekcionizmus megjelenése), részben a megítélési módok és érdekek konfliktusai (az ún. "gonosz tengelye" körüli ügyek), és egyre inkább a jövőbeni világrend nagyon eltérő szemlélete.

Bush Amerikája úgy gondolja, hogy érdekeit saját hatalmának, állítólag felvilágosult és jó szándékú, unilaterális gyakorlásával tudja érvényesíteni. Az európaiak úgy gondolják, hogy a béke, a jogbiztonság és a prosperitás csakis a legerősebb államoknak is fölötte álló globális kormányzás intézményeinek megteremtésével és a jog uralmával biztosítható. Ebből erednek az elkeseredett viták az EU által támogatott és az USA által ellenzett Nemzetközi Büntetőjogi Bíróságról, a Kyotói Egyezményről, egy erősebb ENSZ-ről stb. Kérdéses, hogy ezen ellentétek egymásra rakódása nem készteti-e az Európai Uniót saját globális missziójának autonómabb definiálására.

Amiben Hutton-nak mélységesen igaza van, az az, hogy a baloldalnak el kellene felejtenie az európai integrációval szemben tanúsított korábbi ellenállását (ismét beleértve a monetáris uniót, az eurót is). Meggyőzően érvel amellett, hogy a baloldalnak történelmi érdeke egy demokratikus és szövetségi Európa létrejöttének támogatása. A jog és a tőke megadhatja azt az Európát, melyre a baloldalnak szüksége van. A munkás rétegnek és a civil társadalomnak céljai eléréséhez egy sokkal "európaibb" Európára van szükség. Ezért kellene a baloldalnak az európai demokratikus és szövetségi alkotmányt követelők élére állnia. Ennek biztosítania kellene a jövőbeni bizottsági elnök közvetlen választásának állampolgári jogát és véget vetnie az EU-kormányok által folytatott titkolózó kormányközi jogalkotásnak, létrehozva egy nyílt, brüsszeli székhelyű, parlament típusú jogalkotó szervezetet, amely érvényt szerezne a már elfogadott Alapjogok Chartájának és sok más reformnak. Ki tudja, a következő lépés akár lehetne egy a globális kormányzási stratégiával és programmal rendelkező komoly, nemzetek feletti európai baloldal létrehozása.

*** 

Will Hutton: The World We're in (A mi világunk) London: Little, Brown, 2002

A recenzió forrása: Red Pepper, 2002. június.

(Fordította: Farkas Gabriella.)