Az elmúlt év tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát.

Az elmúlt két hónap tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát. Nagy-Britanniában például a The Times augusztus 25. és szeptember 5. között mindössze egyszer vette címlapjára vezető cikként a Föld Csúcs-ot, s ez alkalommal is túlharsogták azt a David Beckham második fiának születéséről szóló hírek. Ez időszak alatt a lap körülbelül 250 inch-hasábnyi (ez csupán egy durva fejszámolás eredménye) szöveget közölt a Csúcsról, beleértve két szerkesztői cikket, jónéhány, a zimbabwei problémákról szóló vegyes híradást és egy a johannesburgi találkozót meglátogató gyerekekről sztorizó írást. Bizonyos szempontból 250 inch-hasáb elég sok. A képeket is beleértve egy napilap egy oldalának fele-kétharmada naponta. Más szempontból viszont kevesebb a kívánatosnál. Ugyanebben az időszakban a The Times címlapjain, szerkesztői cikkeiben és a kommentárokban sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a Bush-adminisztráció Irakkal kapcsolatos álláspontja. A Föld Csúcs észrevétlenül a háttérbe szorult, akárcsak az elektronikus médiában. Van, aki talán azzal érvel, hogy ennek oka: a Föld Csúcson semmi rendkívüli nem történt, lényegében kudarc volt. Ugyanakkor azonban az adott időszakban semmi rendkívüli nem történt Irakkal kapcsolatban sem – ráadásul abban a két hétben, az elmúlt évtized embargóihoz képest, semmi rendkívüli nem történt magában Irakban sem. Egy cinikus itt föltehetné a kérdést: miért? A Föld Csúccsal kapcsolatban egy felelősségteljes média (s ez semmiképpen nem a The Times-ra, sokkal inkább a világ egyes fővárosaiban iparágként működő, saját irányítását a politikai sajtóhivatalnokoktól átvenni készülő médiára vonatkozik) a hírek hiányának hátterében rejlő információkat kellene kutassa. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy néhány küldött degradáló programmal érkezett, egy felelős médiának e programok mélyreható elemzésébe kellett volna fognia. Arra kellett volna választ keresnie, kinek a számára siker a kudarc, s hogy ez valójában mit jelent. Ez a különbség a tényfeltáró és a felszínes, feledhető 'amint-látják' újságírás között. Amennyiben bolygónk túléléséről van szó, a régi mondás, miszerint a jó hír az, ha nincs hír, mindkét fajta média esetében nyilvánvalóan hamis.

A tudáshierarchia csúcsai és a megosztott világ

Mélyebbre ásva, mit mond számunkra a háború sürgetéséért, illetve a mindenki számára elérhető prosperitásért való érvelés prioritásainak szétválasztása? Azt, hogy a globalizáció összes illúziója és tartalma egy régebbi illúziót, nevezetesen a magas és az alacsonyabb szintű politika közti szakadék illúzióját tartja fenn. A hasadék hierarchikus, a magas politika, a diplomáciai machinációk, a szuperhatalmak és szövetségeseik kardcsörtetése fontosabb, mint az alacsonyabb szintű politika, a kereskedelem, a gazdaság, a pénzügy stb. világa. E hierarchikus megosztottságnak két aspektusa van.

1. A magasabb és alacsonyabb szintű politika szimultán hasonlósága és különbözősége: racionalitás, választás és szavak.

Mind a magasabb, mind az alacsonyabb szintű politikát olyan területként szokás jellemezni, ahol egy szimpla racionalitás világos politikai képet eredményez. A magasszintű politikát a 'politikai realizmusnak' nevezett teóriával szokás definiálni. A nemzetek "természeti állapotban" vagy anarchiában egzisztálnak, mely híján van a harmonikus rend fenntartásához szükséges átfogó erőnek. Folyamatosan fennáll a mindenki háborúja mindenki ellen lehetősége, amit kizárólag a nemzetek relatív katonai ereje által meghatározott és diktált hatalmi egyensúly tart kordában. Minden nemzet résztvevője a lépések és ellenlépések túlélő játékának. A tetteket az önérdek diktálja. Az alacsonyabb szintű politika ugyanakkor az instrumentális racionalitás és a szűkös forrásokért való versengés világa az anyagi biztonság és az egyre nagyobb fogyasztás jegyében. Ezt nevezzük neoliberalizmusnak. Amit mind a magas, mind az alacsonyabb szintű politika jellemzésében figyelmen kívül hagynak, az az, hogy a játékszabályok emberi szabályok, megkonstruáltak, választást kívánnak – versenyezz és vállald a konfliktust vagy kommunikálj, kötelezd el magad és képviselj valamit. Nem esik szó arról, hogy képesek vagyunk új életmódok bevezetésére. Talán vészjóslóan hangzik, de fajként való túlélésünket csakis úgy biztosíthatjuk, hogy túllépünk a választás lehetőségét a nagy és kis politikában egyaránt figyelmen kívül hagyó efféle érveléseken. Ez nem azt jelenti, hogy ez a folyamat könnyű; egyszerűen csak azt, hogy a folyamatot nem ösztönzi és segíti, ha elhallgatjuk, hogy igenis van más lehetőség, más mód a béke és háború, a szegénység és gazdagság közepette is.

Ez elvezet minket a magas- és alacsonyabb szintű politika szimultán különbözőségeihez. A kettő diplomáciává és gazdasággá való szétválasztása lehetőséget ad a politikusoknak, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint ami a szavaikban ezen a két területen ellentmondásos, az ugyanakkor nem képmutató. George W. Bush képes azt mondani Szaddám Huszein-ről, hogy "Megdermeszti a világot"; hogy "Szaddám Huszein viselkedése aláássa az Egyesült Nemzetek tekintélyét"; hogy "Nem hagyhatjuk, hogy a világ legaljasabb vezetői a világ legaljasabb fegyvereivel zsarolják a világot". Tony Blair képes azt mondani, hogy "Az Irak által való fenyegetettség valós és példa nélküli". Feladatunk itt most nem Szaddám Huszein védelme, hanem hogy leleplezzük a politika és a gazdaság szétválasztásával fenntartott mellébeszélést és kettős mércét, melyeknek egy a veleje: a globális intézmények és a valódi konszenzuskeresés iránti megvetés. Bush és Blair állhatatosan ássák alá a demokrácia és a globális civil társadalom jövőjét egy a terrorista szervezetekétől meglehetősen különböző módon, de nem kevésbé hatásosan. Tetőtől talpig megrendítik a világot. Ennek része a politika és a gazdaság szétválasztása, az el nem ismert képmutatás, mely figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy sokak számára a világ legaljasabb fegyvere a "speciális érdekek" által kezelt vagyon, melyeknek egyetlen valódi jogcíme a specialitásra az alapvető érdektelenség a világ többi részének sorsa iránt. A politika és a gazdaság különválasztása állandósítja a média prioritások problémáját. A szegények aggodalomra adnak okot, ha fegyver van a kezükben, de hanyagolhatóak, ha csupán vágyaik vannak.

2. Magas- és alacsony szintű politika: fogadalmak, ígéretek és tények

A hatalomnak a magas és alacsonyabb szintű politika elkülönítésében elért sikerének egyik legfontosabb következménye, hogy rejtve maradnak a világ belső kapcsolatrendszerei. Amerika például két harcot vív: egy nemzetközi harcot a terrorizmus ellen, s egy belső harcot az elhízás ellen. Ezek egymástól tökéletesen függetlennek tűnhetnek. Nemrégiben azonban az Egyesült Államok Külügyminisztériuma egy kétnapos konferenciát szervezett saját diplomatái részére, amelynek munkacíme így szólt: Miért gyűlölnek minket? Amikor efféle kérdésekbe ütközünk, a két említett dolog közti kapcsolat kissé világosabbá válik. A gyűlölet azonban önmagában nem vezet sehova, elidegeníti Amerikát. Amerika nem a Bush-kormány – még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy a szavazó amerikaiak többsége valóban megválasztotta Busht. Amerika heterogén, és Amerikának is megvannak a saját legkülönfélébb áldozatai – szeptember 11-e áldozatai, az Enron áldozatai, az elfelejtett 40%, akik a szegénységi küszöbön vagy akörül élnek. A gyűlölet fűti a harcos mentalitást, ami egy még konformistább Amerikát eredményez, pontosan azt, amitől félünk. Egy olyan Amerikának ad tápot, amely visszavonul a hatalmas autóvásárlási biztonsági hálóba, a sz…unk a fejetekre hangulatával. Nem ez a világ többi részének legfőbb érdeke.

Visszatérve a belső kapcsolatokra, a Föld Csúcson és az Irakkal kapcsolatban mostanában történtek rávilágítanak arra, hogy a magas- és alacsony szintű politikában hogyan változtak meg bizonyos dolgok úgy, hogy végül ugyanazok maradjanak. Amennyiben a szeptember 11-eihez hasonló katasztrófából a jó lehetősége származhat, arról kizárólag az Amerika iránt az egész világon keletkezett szimpátiával és jóakarattal kapcsolatban lehet szó. Ez a szimpátia és jóakarat lehetőséget adott a globális civil társadalmon belüli híd felépítésére. Úgy tűnik, Bush a politikai realizmushoz és a neoliberalizmushoz való makacs ragaszkodásával elpazarolta ezt a lehetőséget. Az amerikai unilateralizmus hibái, mint azt a Föld Csúcs és ugyanakkor az ENSZ példáján láthatjuk, ha lehet, még hangsúlyosabbá válnak. Ha valaki kizárólag a saját feltételei szerint kíván együttműködni, az semmiképpen nem együttműködés. Tökéletesen illeszkedik azonban a politikai realizmus és a neoliberalizmus önérdekű eszmerendszerébe. Ezen önérdekű gondolatrendszerben nem csak a magas és alacsony politika válik külön, hanem a nemzetek túlélése is – mindegyikük kicsinyke atommá vagy hajóvá lesz, dulakodnak a területért naivan elfeledkezve arról, hogy a mozgásukkal létrehozott hullámok mindannyiukat elnyelik. Ennek az önérdekű gondolatvilágnak krónikus betegsége a rövidtávúság. A haszonáldozat költség (opportunity cost) és az externáliák neoliberális koncepciója jól illusztrálja ezt. A határhaszon költség egy bizonyos döntéssel feláldozott egyéb dolog értékére utal. Amerika mint a világ legnagyobb vásárlója számára a fenntartható energia, a fenntarható növekedés stb. haszonáldozat alacsonyabb, így nagyobb rész jut a többieknek. S ez elvezet minket az externáliák koncepciójához. Ez a teória a költségek elszámolásáról szól. A légszennyezés az a költség, amely nincs benne az autó árában. A szegénység, a testi romlás, a rabszolgamunka stb. azok a költségek, amelyeket az árucikkek, mint például a kávé és a kakaó, alacsony árai nem tartalmaznak. A haszonáldozat és az externáliák elméletének logikája rövid távú. És rövid távon ezek a gondok általában valaki másnak a gondjai. Ez a logika a status quo-ra és a dolgok részvétlen továbbvitelére irányul. Az iparosodott világban mindenütt azoknak a nagy üzleti lobbistáknak a bűnrészesévé teszi a vásárlót, akik mérget csöpögtettek a johannesburgi küldöttek fülébe. Ez a rövidtávú gondolkodás az oka annak, hogy a 'zöld tudatosság' inkább utal a dollár színére mint az elsivatagosodás miatti aggodalomra. Ebből a rövidtávú perspektívából lehet csak értelme a Föld Csúcs látványosságának. Az egyetlen kiindulópont, amelyből érthető, hogyan kezdhetjük a munkát az alábbi sürgető célokkal:

• A születéskori halálozás visszaszorítása 66%-kal évi 3,6 millióra.
• A napi 1 dollárból élők számának csökkentése 50%-kal, kb. 600 millióra.
• Az alultápláltak számának 50%-os csökkentése, 400 millióra.
• Fenntartható energiaellátás az azt nélkülöző 2,5 milliárd, illetve tiszta víz a nélkülöző 1,1 milliárd ember számára.
• Mezőgazdasági piacok megnyitása.

S a vége: a folyamatos sikertelenségek elismerésének sorozata ("a riói Föld Csúcson magunk elé tűzött célokat nem értük el), ordítóan evidens kijelentések megerősítése ("egyetértünk abban, hogy a víz alapvetően fontos az élethez"), s fogadalmak, amelyek nem kötelezik az aláírókat sem konkrét időpontok betartására (energiához való hozzáférés), sem konkrét számokat nem tartalmaznak (a harmadik világ adósságának könnyítése). A rövidtávúság logikája ad egyedül értelmet egy durván 33 millió fontos költségvetésű Föld Csúcs megrendezésének, amelynek fő eredménye, úgy tűnik, az volt, hogy sikerült degradálni a korábbi ígéreteket. Látható, hogy az önérdek nyelve minden szemantikai határon túllép. A politikai realizmus és a neoliberalizmus logikájában az opportunizmus uralkodik. Az ígéret többé már nem egy teljesítendő vállalás.

Ússzunk az árral vagy fulladjunk meg?

Újfajta gondolkodásmódra van szükségünk, amely megérti, hogy a racionalitás a felelősségről és a választásról szól, hogy az önérdek mindenki érdeke, hogy a magas és alacsony szintű politika közti határ hamis, hogy a függőség kölcsönös s hogy összekapcsolódásunk valóságos. Csak így válhat gondolkodásunk rövid távúból hosszú távúvá. Csak így leszünk képesek annak őszinte felismerésére, hogy egy politikai gazdaság az emberi jogok gazdasága, s hogy a kereskedelmi tárgyalásoknak és a kereskedelmi rendszernek részét képezik az emberi jogok is. Tehát úszunk vagy süllyedünk? Jelen pillanatban a legjobb tanács: tartsuk vissza a lélegzetet.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Manapság a harmadik út legismertebb képviselője Tony Blair brit miniszterelnök. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a harmadik útnak még rengeteg egyéb változata létezik az európai-amerikai övezetben. Sőt, mai formája gyökeresen különbözik a korai, a huszadik században kiemelkedő szerepet játszott harmadikutas európai politikai megközelítésektől.

Mi is a harmadik út? Régebben is, manapság is számos olyan politikai vezető és mozgalom létezett, létezik, aki és ami fennen hangoztatja a harmadik úttal való kapcsolatát – ezek még alternatív meghatározásokat is adnak az általuk dominánsnak tekintett paradigmával szemben. Manapság a harmadik út legismertebb képviselője Tony Blair brit miniszterelnök, bár rajta kívül még sok más európai és Európán kívüli politikai vezető nyilvánította ki szimpátiáját vagy egyetértését a Blair-féle harmadik út retorikájával és alapelveivel.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a harmadik útnak még rengeteg egyéb változata lelhető fel az európai-amerikai övezetben. Sőt, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mai formája gyökeresen különbözik a korai, a huszadik században kiemelkedő szerepet játszott harmadikutas európai politikai megközelítésektől. Tanulmányom először röviden áttekinti a jelenlegi európai-amerikai harmadikutas nézetek alapvető kérdésfelvetéseit. Majd összeveti és kifejti a harmadik út történelmi tapasztalatait és korábbi képviselőinek álláspontját, kritikusan közelítve feltevéseikhez és prognózisaikhoz. Azután a legújabb harmadikutas álláspontokat tekinti át az európai-amerikai nézeteket is beleértve, végül összegezi az elemzést, és elméleti konklúziót von.

Az európai harmadik út követelései

A harmadik út nyugat-európai változata (mindenekelőtt a Tony Blair és Antony Giddens képviselte irányzat) az általa szabad versenyes kapitalizmusnak és államszocializmusnak nevezett jelenség bírálatából indul ki. Azt állítja, hogy a szabad versenyes kapitalizmus embertelen és kizárólagos – osztályalapú intézményrendszerre épül, amely megtagadja a társadalom bizonyos osztályaitól és csoportjaitól az egyenlő lehetőségeket. Másfelől, a harmadik út ideológiája azt állítja, hogy az államszocializmus nem biztosítja az egyén választási szabadságát, és megfojtja vállalkozói tevékenységét. Miután így körvonalazzák a jelen és a közelmúlt két domináns gondolati modelljét, a Blair-hívők kijelentik, hogy olyan gazdaság és társadalom megteremtését óhajtják, amely egyesíti a piac adta egyéni választást és a jóléti állam szociális biztosítékait. A harmadik út egy sor szociológiai feltevésre alapoz, amelyeket Blair politikai elveinek elméleti szótárából kölcsönöznek.

A harmadik út szociális-történeti premisszái

A harmadikutas elmélet szerint a történelmi fejlődés felszámolta a régi, osztályalapú politikát, és az osztályharcot lényegtelennek minősítette. A termelőket a technikai újítások és a piac követelte kezdeményezések egyesítik az új, globális információs gazdaságban. A termelőket az a cél vezérli, hogy magasabb termelékenységet és a világpiacon nagyobb versenyképességet érjenek el. A harmadikutas elmélet szerint az államnak az a feladata, hogy biztosítsa a vállalkozások, újítások és egyenlő esélyek feltételeit és ösztönzőit.

A szociális szférát úgy kell megújítani, hogy az egyes emberben fokozni kell a személyes felelősségérzetet, s az állam feladata inkább a foglalkoztatás biztosítása, mint a jóléti szolgáltatások fenntartása. A harmadikutas elmélet szerint nem szűnik meg ugyan a szociális egyenlőtlenség, de a társadalom az esélyegyenlőséget segíti. A cél ennek megfelelően nem az, hogy az állam a bevételeket újra elossza, hanem hogy mindenkinek növekedjék a jövedelme. A tisztánlátás érdekében érdemes a mai harmadikutas elmélet feltevéseit és javaslatait összevetni a korábbi harmadikutas érveléssel. Az összevetés világosan megmutatja, hogy a mai harmadik út radikálisan szakított a múlttal, és egyidejűleg kritikai perspektívát nyújt a korábbi harmadikutas megközelítések korlátairól. E történeti összevetést követően szemügyre vesszük a mai harmadikutas nézetek minden alapelvét, és általános következtetést vonunk le a harmadik út kontextuális kialakulása és esetleges kimúlása kérdésében.

A harmadik út történeti tapasztalatainak összehasonlítása

Lényeges, hogy különbséget tegyünk a huszadik századi harmadikutas törekvések két elkülöníthető, de egymással kölcsönhatásban álló irányzata között: az egyik a reform-szocialista megközelítés, amely a tizenkilencedik század fordulójától a II. világháború végéig tartott, a másik pedig a jóléti kapitalista szemlélet, amely a II. világháború után alakult ki, és az 1980-as évek közepén eltűnt. Mindkét megközelítés fellépett a képviselői által szélsőségesnek nevezett álláspontok ellen, és olyan alternatívát kívánt megfogalmazni, amely a korszak társadalompolitikai fejlődésének elemzésén alapult.

Reformszocializmus: a vadkapitalizmus és a forradalmi szocializmus között

A tizenkilencedik század végétől a Német Szociáldemokrata Pártban, majd minden más szociáldemokrata pártban is körvonalazódott a Karl Marx által felvázolt eredeti forradalmi perspektíva alternatív paradigmája. Az új szemléletmód egyik vezető teoretikusa Eduard Bernstein volt, aki A szocializmus fejlődése című művében jelölte ki a kapitalizmus és a forradalmi szocializmus között a harmadik út programját. Később, az oroszországi bolsevik forradalom hatására Karl Kautsky és európai elvbarátai továbbfejlesztették a forradalmi bolsevizmust és a tőkés reakciót egyaránt elutasító harmadik út elméletét. Ezek a reformszocialisták lényegében jobb- és baloldali ellenfeleik nézeteinek ellentéteként dolgozták ki a maguk harmadikutas koncepcióját.

Reform vagy forradalom?

A reformszocialisták a fokozatos, evolúciós változások folyamata mellett érveltek – szemben a forradalmi változásokkal, melyek széles körű, hosszú távú változásokat hirtelen, radikális módszerekkel érnek el. Nézetük szerint a politikai hatalom felhalmozódása és a békés reformok végül korlátozni fogják, majd fel is számolják a tőkés hatalmat. A társadalmi átalakulással kapcsolatos reményeiket a választásokon való részvételi jog megszerzéséhez és a képviseleti törvényhozó intézmények változatlanságához (demokrácia) fűzték. Ezért aztán szinte egyedülálló bizalmat tápláltak a választási politika révén megszerzett hatalomban, ez pedig szöges ellentétben állt a forradalmi baloldal álláspontjával, amely a parlamenten kívüli, közvetlen akciók politikáját hirdette. A harmadik megkülönböztető vonás, amelyet a harmadik út e korai formájának szószólói a maguk és a forradalmi baloldal álláspontja között megneveztek, a tőkés társadalom elemzésével és a kialakuló osztálystruktúrával kapcsolatos felfogás. A reformszocialisták azt állították, hogy a kapitalista növekedés és a szociális reformok egyre nagyobb középosztályt termelnek majd ki, amely – ha helyesen értelmezik – a szocialista reformerek fő szövetségese lesz a társadalmi tulajdonjog és az egyenlőség kiterjesztésére irányuló törekvéseiben. Ez az álláspont szemben állt a forradalmi elemzéssel, mely szerint a növekvő tőkés koncentráció fokozatosan felszámolja a középosztályt, proletarizálja a munkaerőt, és tőkére és munkára osztja a társadalmat.

Reform kontra kapitalizmus

A reformszocialisták e korai harmadikutas nézetrendszere elhatárolta magát az uralkodó tőkés osztályok szemléletétől is. A reformszocialisták a jobboldallal szemben azt követelték, hogy növekedjék az államnak a gazdaságban és a társadalomban betöltött szerepe, a jobboldal továbbá kiállt még a szabad magántulajdonlás, az egyéni jótékonykodás és a munkásosztálynak címzett erkölcsi buzdítás mellett; ez utóbbival azt prédikálta, hogy vállaljanak nagyobb személyes felelősséget saját sorsuk alakulását illetően. A reformszocialisták támogatták a munkakörülmények, az egészségügy és a lakáskérdés állami szabályozását, valamint a gazdaság ésszerű tervezését a teljes foglalkoztatottság biztosítása érdekében. Álláspontjuk különbözött a jobboldali kapitalista politikai elképzelésektől, melyek azt állították, hogy a piac láthatatlan jelenléte képes a leghatékonyabban előmozdítani a társadalmi jólétet. A reformszocialisták szerint az állam szerepe abban állt, hogy ösztönzője és támogatója az üzleti vállalkozásoknak. A reformszocialisták központi kérdésnek tekintették a társadalmi egyenlőtlenségek törvényi úton való csökkentését; ennek eszközei szerintük a bérek növelése, a tehetősek megadóztatása a szociális jólét finanszírozása érdekében, a szakszervezetek kollektív alkujogainak erősítése voltak. A jobboldal ezzel ellentétben azt állította, hogy az egyenlőtlenségek a valóban meglévő, természet adta képességek különbségét tükrözik, és a megkülönböztetetten magas jövedelmek fokozzák a vállalkozó kedvet és az egyéni kezdeményezést. Végül, a szocialista reformerek kitartottak amellett, hogy valódi demokrácia csak egyidejű gazdasági és politikai demokrácia révén érhető el. Azon a véleményen voltak, hogy ellentmondás van az anyagi bőség és hatalom tekintetében tapasztalható nagy különbségek és a politikai demokrácia között, s ez az állapot formális demokráciát eredményez. A tényleges demokrácia csak a kiegyensúlyozott anyagi lehetőségek közepette érhető el. E nézet ellenzői úgy vélték, hogy a gazdasági demokrácia zsarnoksághoz vezet, és aláássa a politikai demokráciát, mely utóbbi szerintük a piaci hatalomért versengő csoportoktól függ. A reformszocialisták ilyenformán a forradalmi szocializmus és a kapitalista reakció között találták meg a harmadik út helyét: kísérletet tettek arra, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági reformok egyes elemeit a liberális kapitalista politikai intézményekkel ötvözzék.

A reformszocialista harmadik út bírálata

A harmadikutas gondolatkör e korai változata olyan politikai, gazdasági és szociális premisszákon alapult, melyek érvényessége erősen kétséges. Először, a harmadik út e képviselői tökéletesen alábecsülték a tőkés rendszer ingatagságát és azt a sajátosságát, hogy hajlamos a válságokra. A kapitalizmusról alkotott alapképzetük az volt, hogy az fokozatosan terjeszkedő rendszer, amely lépésről lépésre beolvasztja a társadalom különböző rétegeit a termelői létbe és a polgári státusba. Úgy képzelték, hogy ebben a folyamatban a reformszocialisták alkudoznak, egyezséget kötnek, és reformokat emelnek törvényerőre, s ezzel megteremtik a társadalmi kiegyenlítődést, és rábírják a tőkésosztályt arra, hogy nézzen szembe végső bukásával. A valóságban a kapitalista világrendszer hosszan tartó gazdasági válságba zuhant az 1920-as évek végén, amely súlyos munkanélküliséget, a szociális támogatások megnyirbálását, valamint világszerte bankcsődök sorozatát eredményezte. Másodszor, a társadalom növekvő homogenizálódására (a középosztály növekedésére) alapozott, a társadalmi harmóniáról alkotott reformszocialista látomás összeütközésbe került az egyre növekvő társadalmi megosztottsággal, amelyet a gazdasági világválság és a középosztály proletarizálódása idézett elő. Mivel nem törekedtek a kapitalista válságok természetének elemzésére, és készületlenül érte őket az erősödő osztálypolarizáció s az ebből fakadó konfliktusok, a reformszocialisták értetlenül álltak a tőkésosztályok autoriter támadásával és ennek politikai kifejeződéseivel szemben. Ez eredményezte aztán a reformszocialista látomás harmadik téves előrejelzését: a kapitalista demokrácia stabilitásának túlbecsülését és azt a tökéletes vakságot, amely megakadályozta a felismerést, hogy a demokrácia a tőkésosztály számára csak egy eszköz.

A reformszocialisták politikai intézményekkel kapcsolatos elképzelései a politikai rendszernek szinte kizárólag a választási vagy demokratikus aspektusaira koncentráltak, és figyelmen kívül hagyták a permanens állami intézmények önkényre hajló természetét. Ennek következtében, ahogy a gazdasági válság folytatódott, a társadalmi polarizáció elmélyült, a reformszocialisták tökéletesen felkészületlenek voltak arra, hogy a tőkésosztályok önkényuralmi, totalitárius fordulatával szembenézzenek. Mindez fasiszta hatalomátvételhez vezetett anélkül, hogy a reformszocialisták lényegi ellenállást tanúsítottak volna. Végül, a reformszocialistáknak a világgazdaságról szőtt ábrándja – hogy tudniillik azt egyre globálisabb kölcsönkapcsolatok jellemzik majd – éles ellentmondásba került a valóságos helyzettel: a nagyhatalmak közötti fokozódó rivalizálással. A reformszocialistáknak a globális integrációról vallott hibás nézete eltakarta előlük a II. világháború fenyegető közeledtét. Azáltal, hogy a világgazdaságban a kapitalisták által követelt fokozott versengés eszméjéhez ragaszkodtak, maguk is hozzájárultak a háború előkészítéséhez. A reformszocialista harmadik út nem tudott választ adni a kapitalizmus fő válságaira: a gazdasági válságra, a fasizmusra és a háborúra. A történelmi fejlemények hibás elemzése miatt arra kényszerült, hogy olyan programokat és stratégiákat kövessen, amelyeknek semmi közük sem volt a formálódó valósághoz. Tény, hogy a korai harmadikutas gondolkodás a reformok által fejlődő szocializmust képviselte, és valóban emelni tudta a szociális jólét színvonalát, ám képtelennek bizonyult ezeket a vívmányokat megvédeni a kapitalista válságok és a háború hatásaitól. Mi több, míg azon ügyködött, hogy kijelölje a harmadik út helyét a kapitalizmus és a forradalom között, addig valójában a kapitalisták pártjára állt a forradalommal szemben (a politikai demokrácia alapján), s közben elmulasztott szövetségre lépni a forradalmi erőkkel a fasizmus és az önkényuralmi kapitalizmus ellen.

A harmadik út második hulláma: a jóléti kapitalizmus

Közvetlenül a II. világháború után a harmadik út fogalmát újradefiniálták: reformszocializmusból reformkapitalizmus lett. A harmadik útnak ez a második hulláma már nem vonta kétségbe (elméletileg sem) a tőkés tulajdonviszonyokat, és nem sürgette a tőke-munka viszony fokozatos átalakítását sem. Ehelyett, az új harmadik út a kapitalista jólét eszméjét szegezte szembe mind az államszocializmussal, mind pedig a liberális kapitalizmussal. Az erős német és svéd szociáldemokrata párttal az élen az új harmadikutas paradigma elfogadta a kapitalista tulajdonviszonyokat, és elutasította a kommunizmust; mindezért cserébe növekvő jóléti juttatásokat, progresszív adózást, az egészségügyi, oktatási és üdülési szolgáltatások bővülését kapta. Az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek közepéig és különösen a gyors kapitalista terjeszkedés időszakában növekedett a bérmunkásoknak juttatott szociális szolgáltatások és szociális segélyek mértéke, ugyancsak megnőtt a fizetett szabadság időtartama, és csökkent a munkaidő. Emelkedett a bérmunkások részesedése a nemzeti jövedelemből, és a foglalkoztatottság szilárdnak látszott. Másfelől viszont elmúlt a tőkés tulajdonviszonyokat a II. világháború után fenyegető veszély.

A jóléti államok szociáldemokratáinak támogatásával Európa-szerte megszilárdult a tőkés hatalom. Volt ugyan két kivételes helyzet – Franciaországban 1968-ban és Olaszországban 1969-ben -, de ettől eltekintve a jóléti államok szociáldemokratáinak a tőkével kötött alkuja középtávon hasznot hozott a munkaerőnek, a tőkének pedig stratégiai nyereséget. Hasonlóan fontos volt, hogy a jóléti állam biztosította előnyöket a szociáldemokratáknak a nagyhatalmi politikacsinálókkal és a tőkével való nyílt együttműködése garantálta. Algériában, Indokínában, Afrikában és Latin-Amerikában a jelentős munkásszövetségek és a jóléti államot preferáló, néha még a kormányban is szerepet vállaló munkáspártok nyíltan vagy hallgatólagosan támogatták az imperialista katonai beavatkozást és a multinacionális testületek terjeszkedését. Ennek a kollaborálásnak (vagy árucserének) hosszú távon az lett a következménye, hogy a munkásosztályt sikeresen megfosztották radikalizmusától. A radikalizmus elvesztése nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a szociáldemokrácia képtelen volt a kapitalizmus stratégiájának az 1980-as és 1990-es években bekövetkezett változásaira – pontosabban a jóléti állam ellen intézett kapitalista támadásra – reagálni, hanem egyfajta organikus alkalmatlanságot is eredményezett arra, hogy a tőke és munka között létrejött szociális paktum eredeti előfeltételeit újragondolja.

A harmadik út második hullámának bírálata

A jóléti kapitalizmust képviselő harmadikutas gondolkodók nem ismerték fel annak a történelmi kontextusnak a valós elemeit, amelyben nekik látszólag központi szerep jutott a jóléti állam megteremtésében. Úgy gondolták, a jóléti állam az ő zsenialitásuk, pragmatizmusuk eredménye, továbbá annak a képességüknek köszönhető, hogy meg tudják szervezni a munkásságot, és tudnak egyezkedni a tőkével. A jóléti államot az érett kapitalizmus strukturális fejlődésében inherens fázisnak tekintették. Amit azonban szem elől tévesztettek – nagyrészt radikalizmusellenes gyűlöletüktől vezettetve -, az a tény volt, hogy a jóléti állam nem strukturális, hanem kontextuális meghatározottságú (azaz konjunkturális jelenség, történelmi kompromisszum a kapitalizmus és a reformkapitalisták között, amely egy meghatározott feltételrendszerben jöhetett létre). E körülmények – melyek a társadalmi paktum alapfeltételét határozták meg – a II. világháborút követő politikai helyzetben gyökereztek. Először is, a kapitalizmust a fasizmussal való kapcsolata lejáratta. Másodszor, növekvőben volt a kommunizmus és a Szovjetunió tekintélye, hiszen ez az ország döntő szerepet játszott a náci Németország leverésében. Harmadszor, léteztek már a kommunista országok fejlett jóléti programjai, amelyek vonzerőt gyakoroltak a nyugati munkásságra. Negyedszer, a gyarmati és félgyarmati országokban feljövőben voltak a forradalmi mozgalmak.

Az európai – és kisebb mértékben az amerikai – tőkésosztály kevésbé látta veszélyesnek a jóléti szociáldemokráciát, mint a honfitárs vagy külföldi kommunistákat és a parlamenten kívüli balosokat. Európa újjáépítése és a növekedés gazdasági stratégiája a keresleti közgazdaságtan révén, amihez jelentős alapot adtak az olcsó nyersanyagok (az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején az olaj hordónkénti ára nem érte el a két dollárt) és a hidegháborús katonai kiadások: mindezek biztosították a magas profitot és a növekvő jóléti költségeket. De a döntő mozzanat, ami miatt a tőkésosztály ráállt a jóléti állam paktumára, az osztályerőviszonyok alakulása volt. Egyértelmű bizonyítéka ennek, hogy a kommunizmus összeomlásával mindenhol radikálisan csökkentek a jóléti kiadások. A jóléti állam összeomlásának okai a kapitalizmus háború utáni konszolidációjában, tengerentúli terjeszkedésében s a munkásság radikalizmusának és szervezettségének hanyatlásában gyökereztek. A hatalom e stratégiai átrendeződése eredményezte a jóléti kapitalizmusnak a neoliberalizmusba való paradigmatikus átalakulását.

A neoliberalizmus – azaz a keresleti kapitalizmusnak kínálati kapitalizmusba való átformálódása – nyílt szakítást jelentett azzal a társadalmi paktummal, amely a jóléti kapitalizmust összefoglalóan jellemezte: a progresszív adózásról a regresszív adózásra való áttérést, a szociális kiadások átcsoportosítását a nagyvállalatok támogatására, és mindenekelőtt új szabályozó rendszert, amely fokozta a tőke mobilitását és leépítette a munkaerőt védő törvénykezést. A harmadikutas reformkapitalizmus második hulláma nem ismerte fel, hogy programjának sikere a tágabb hatalmi egyensúly függvénye. Nem akarta beismerni, hogy a munkásság bérének és szociális támogatásainak növekedését azért fogadták el a kapitalisták, hogy ezzel a nagyobb strukturális változtatásokat elkerülhessék. A harmadik út képviselői a jóléti állam jelenségét mint a kapitalizmus strukturális sajátosságát értelmezték, tekintet nélkül annak kontextuális esetlegességére.

Mélyebb értelemben a jóléti állam hívei szem elől tévesztették a kapitalizmusnak azt a késztetését, hogy kizárólag instrumentális okokból ellenőrzése alá vonja az államot, és hogy megértse, hogyan lehet a demokráciát belülről lebontani – a nem választott hivatalnokok növekvő befolyása és az erős hazai és nemzetközi pénzügyi intézmények révén. A jóléti állam eszméjének szószólói valóban elhitték saját retorikájukat, és úgy gondolták, hogy a kapitalizmus belső dinamikája (azaz állandó növekedési képessége) szüntelenül biztosítja majd a jóléti kiadásokat. Még az 1972-es és 1973-as válság, illetve az ezt követő hosszú távú stagnálás sem volt elégséges figyelmeztetés arra, hogy kritikusan újraértékeljék optimista álláspontjukat. Végül pedig, mivel a kapitalista jóléti állam hívei elvesztették radikalizmusukat, és beilleszkedtek a tőkés rendszerbe, elvesztették józan ítélőképességüket, amellyel megérthették volna a jóléti állam válságát okozó mélyebb összefüggéseket. Mivel képtelenek voltak saját eredeti álláspontjuk elemzésére, elveszett az a képességük is, hogy bármilyen radikális alternatívát tudjanak kidolgozni. Ennek következtében a neoliberális kapitalista támadás a korábbi kapitalista reformpártokat asszimilálta és beillesztette a neoliberális képletbe.

A harmadik út négy változata

A Szovjetunió összeomlása, a nyugati jóléti államok megszűnte, a harmadik világ országainak elmélyülő kapitalista válsága hatására gombamód szaporodtak a harmadikutas megközelítések, s ezek mindegyike azzal lépett fel, hogy a kapitalizmus és a szocializmus között új irányt jelöl ki. A Blair és Clinton (és Schröder) képviselte angol-amerikai harmadik út tehát csak egyik változata a témának: kísérlet arra, hogy a maga javára fordítsa a mélységes és közkeletű kiábrándulást a szabadpiaci kapitalizmus és a szovjet kommunizmus társadalmi és gazdasági hibáiból és erkölcsi csődjükből. A harmadik út minden változata meghatározott politikai kultúrát és társadalmi struktúrát, valamint nagyon eltérő politikai elképzeléseket tükröz.

A harmadik világban az 1940-es évek közepe óta létezik a harmadik út. Ilyen gazdasági-politikai stratégiát fogalmazott meg Juan Peron, Argentína elnöke, aki elutasította az európai-amerikai kapitalizmust és a moszkvai kommunizmust egyaránt. Nemzeti-populista programja tartalmazta a lehetőségekhez képest el nem kötelezett külpolitikát, erős állami beavatkozást, a hazai kapitalizmus támogatását és széles körű szociális, jóléti támogatást a munkásságnak. Peron 1955-ös megbuktatása időben egybeesett azzal, hogy a harmadik világban szélesebb politikai mozgalom indult útjára a nem sokkal korábban felszabadult afrikai-ázsiai országok vezetőivel az élen. Az el nem kötelezettek mozgalma, amelyet olyan nacionalista-populista vezérek határoztak meg, mint az egyiptomi Nasszer, az indiai Nehru, a jugoszláv Tito, a ghánai Nkrumah és az indonéz Szukarno, új lendületet adott a szovjet kommunizmus és a nyugati kapitalizmus között megfogalmazott harmadik útnak. Amikor az 1970-es években ezeket a rendszereket – egyes helyeken erőszakkal – megdöntötték, megnyílt a terep a nyugatbarát, önkényuralmi, szabadpiaci rendszerek előtt. Ezek a nyugatorientált rezsimek azonban nem tudták kielégíteni a tömegek anyagi vagy szellemi szükségleteit.

Az 1980-as évektől kezdve a legkülönfélébb harmadikutas gondolkodásmódok léptek színre. Ebben a tekintetben a legdöbbenetesebb fejlemény az iszlám mozgalmak és rendszerek kialakulása volt; a folyamat 1979-ben, az iráni sah Amerika által támogatott diktatúrájának elsöprésével és a helyébe lépő klerikális kormányzattal vette kezdetét. A Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában a harmadikutas iszlám mozgalmak és rezsimek sokféle változata bukkant fel. Mindegyik elutasította a nyugati dekadenciát és az istentagadó kommunizmust. A gyakorlatban e mozgalmak közül néhány a kulturális iszlám és a nyugatbarát szabadpiaci gazdaságpolitika sajátos ötvözetét teremtette meg, másutt pedig a klerikális paternalizmust követték, amely a szociális jóléti politikát nacionalista szólamokkal vegyítette. Egy újabb változata, amely átlépte Észak-Dél megosztottságának határait, alternatív fejlődési stratégiákkal jelentkezett, melyeket a civil szervezetek (NGO-k) dolgoztak ki. A harmadik út ezen alakváltozata az általuk civil társadalomnak nevezett formáció elsődlegessége mellett érvelt, elutasítva egyfelől a neoliberális kapitalizmust, másfelől az államot (amely vélhetően egyaránt jelentette a szocializmust, a kommunizmust, a nemzeti populizmust és a jóléti államot). A közösség teremtette fejlődés mellett álltak ki, melyet az önsegítés, a kisvállalkozások és a kiscsoportok közötti kölcsönös támogatás mozgat. Mivel ez a változat a tőkés hatalom domináns rendszerének hasadékaiban kapott életre, és lényegileg alkalmazkodott a mindenható szabadpiaci modellhez, az így alakult civil szervezetek jelentős anyagi támogatásban részesültek a nemzetközi pénzintézetektől – pedig időnként felléptek a neoliberalizmus ellen. A harmadik út harmadik változata technikaellenes, öko-szociális mozgalom, amely a "vissza a természethez!" elvét és a társadalmi egyszerűség modelljét hirdeti a központosított, fogyasztói elvű, környezetromboló, technicizált kommunista és kapitalista államokkal szemben. Ennek korábbi változata a XX. század elején a Mahatma Gandhi vezette erős szociális mozgalom, de ez a példa akkor még nem talált követőkre. Ma ez a mozgalom az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a legerősebb, és különösképpen a felsőbb osztályok csalódott tagjai és radikális környezetvédők alkotják. Ugyanakkor nem talál visszhangra a harmadik világ nyomorgó népessége körében.

Az európai-amerikai harmadik út Tony Blair miniszterelnök által kidolgozott, és Clinton elnök, Schröder miniszterelnök és a nyugat-európai államok miniszterelnökei által a gyakorlatban alkalmazott változata retorikai szinten bírálatát adja az új típusú jobboldali politizálásnak. A harmadik út európai-amerikai változata alapvetően a régi jobboldali, a Thatcher-Reagan képviselte doktrínákra (a privatizációra és a koncentrált, centralizált tőke támogatására) épül, illetve ezeket fejleszti tovább (lásd a harmadikutas rezsimek jóváhagyásával végbemenő gigantikus tőke-egyesüléseket). Bár állítólag munkás- vagy szociáldemokrata pártok állnak e rendszerek élén, mégis készségesen követik a régi jobboldalnak a munkássággal szembeni politikáját, amikor államilag támogatják a kínálati politikát. Legalább ilyen mértékben, ha nem jobban követik a régi jobboldal mohó vágyát, hogy multinacionális vállalataik és bankjaik nemzetközi befolyását kiterjesszék, miközben komolyan azt kérik a munkásságtól, hogy fogadja el a szociális támogatások csökkentését és az alacsony fizetéseket annak érdekében, hogy a multik versenyképessége (és profitja) növekedhessen.

A harmadikutas rezsimek túltesznek a régi jobboldalon abban az igyekezetükben, hogy az európai-amerikai hegemónia érvényesüljön a harmadik világ, Közép- és Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fölött. E törekvés eszköztára változatos: fegyveres beavatkozás, NATO-bombázás, katonai megszállás, összehangolt gazdasági stratégiák, melyek mind az európai-amerikai gazdasági dominancia megszilárdítását szolgálják. Összességében, az európai-amerikai harmadik út döbbenetes elfordulást jelent a reformszocializmustól és a jóléti szocializmustól a neoliberalizmus felé. A nagyobb egyenlőséget követelő szociáldemokrata pártok olyan rendszerekké alakultak, amelyek egyre növelik a gazdagok és szegények közötti különbséget; a korábban teljes foglakoztatást és munkabiztonságot óhajtó pártok ma a gyakorlatban a munkáltatókkal szolidáris rendszert, a munkaerőt rugalmasan kezelő törvényeket és az olcsó munkanélküli-politikát teremtették meg. Ma a szociáldemokrata pártok nem szocialisták és nem is demokraták – új, a réginél sokkal életképesebb jobboldalt képviselnek, mely egyidejűleg képes a korábbi reform-retorika néhány elemét ismételgetni, s közben politikájában a "nagy üzlet" és a szabadpiac színtiszta elveit gyakorolni.

Az európai-amerikai harmadik út bírálata

Hiba lenne lebecsülni a "nagy üzlet" étoszát legitimáló szociológiai és gazdasági ideológiát, amely az új munkáspártot (New Labour) s nyugat-európai támogatóit áthatja. A harmadik út ideológiája arra szolgál, hogy igazolja és legitimálja a szociáldemokrácia jobboldali fordulatát. Alapvető fontosságú a harmadik út szociális, gazdasági és politikai premisszáinak és nézeteinek vizsgálata, mert reakciós politikáját mélységesen téves empirikus és történelmi feltevések sorozatára építi.

Szociológiai tévedések

A harmadik út ideológusai és vezetői érdemeken alapuló demokráciáról (érdemokráciáról) beszélnek – azaz az osztályalapú egyenlőtlenségek felszámolását felváltó, az érdemeken (vélhetőleg a tudáson és képességeken) alapuló demokráciáról. Tudósok és újságírók ezzel szemben rámutatnak arra, hogy a régi és új gazdagok valamint a társadalom nagy többsége között egyre nő az egyenlőtlenség – különösen érvényes ez a londoni City és a New York-i Wall Street szupergazdag polgárai és a szolgáltatási szférában dolgozó, rosszul fizetett munkástömegek között egyre fokozódó szociális-gazdasági egyenlőtlenségre. A szociális egyenlőtlenség növekedése a harmadikutas ideológia egy újabb tévedéséhez kapcsolódik: ez pedig az a feltevés, hogy az osztályharcnak vége. Ezen elképzelés ellentéteként, a valóságban a felülről megindult, hosszadalmas osztályharc meggyöngítette a munkásságot, rontott a munkafeltételeken, hatástalanította a szakszervezetek fellépését, tovább rontotta az életszínvonalat, viszont megerősítette az uralkodó osztálynak az állam feletti ellenőrzését, az állami kiadások elosztását és az adók behajtását pedig a maga javára fordította. A harmadik út ideológiájának azt az állítását, hogy az osztálypolitika már idejét múlta, megcáfolják a költségvetésről társadalmi hossznézetben készült tanulmányok, az államnak a válságmenedzselésre kidolgozott politikája és az állam gazdasági elkötelezettsége a hazai piacok és a tengerentúli terjeszkedés iránt. A költségvetés mindenhol feltűnően elbillent a gazdagoknak nyújtott adókedvezmények irányába, és ez az egészségbiztosítási, a jóléti és oktatási költségek csökkentésével járt együtt, illetve a nemzetközi terjeszkedést, a katonai beavatkozást és a nemzetközi spekulációk kiterjedését vonta magával. A nyertesek és a vesztesek jól megmutatják az állam, az államot irányító politikusok osztálytermészetét, s a politikusok, bankárok és a közérdek közötti viszonyrendszert.

Ami a legdöbbenetesebb a harmadikutas retorika és az új jobboldal politikája közötti szálakat illetően, az az a tény, hogy ahol ez az ideológia a legmélyebb gyökereket eresztette – az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában -, a szociális programokat ott érte a legérzékenyebb veszteség, és ott a legvirágzóbb a tőkésosztály.

A gazdaságelmélet tévedései

A harmadik út ideológusai azt állítják: céljuk a piaci viszonyokon alapuló, versenyképesebb és nyitottabb gazdaság megteremtése. A valóságban azonban a harmadikutas rendszerek helyeselték, sőt maguk is aktívan segítették a történelem eddigi legátfogóbb vállalati fúzióit – amelyek a gazdasági hatalom növekvő koncentrációját eredményezték egyre kisebb számú óriási monopólium kezében. Az óriások mérete növekedett, közben a piacot meghatározó monopóliumok száma csökkent. A harmadikutas ideológusok nagyobb hatékonyságról és versenyképességről értekeznek – ám a termelékenység stagnál, a piacokat pedig egy szűk csoport alakítja. Sőt, a szelektív protekcionizmus, a jelentős állami támogatások és az állami vállalatok magánkézbe adása homogenizálta a piacot, és tovább nehezítette, hogy új résztvevők lépjenek színre, különösen a specializált piaci szektorokban. Másodszor, a kapitalista prosperitást jórészt a spekulatív finánctőke és a tőke ingatlanszektora produkálta – nem pedig a termelő, újító szektorok. A gazdasági felvirágzás nagyrészt a részvénypiacon zajlott, valamint az ehhez kapcsolódó hazai és nemzetközi spekulatív tevékenységek körében, melyben a törvényellenes műveletek – sokmilliárd dolláros pénzmosás – jutottak döntő szerephez. A termelőágazatok tekintetében a fegyveripar még mindig kulcsszerepet tölt be az export terén – a harmadikutas vezetők ostoba erkölcsi pózolása ellenére. Végül, a harmadik út ideológusainak azon állítása, hogy új gazdasági korszakba lépünk – posztindusztriális, high-tech információs korszakba -, különösen is hamis. Az Egyesült Államokban a számítógépipar részesedése nem éri el a gazdaság 3%-át. A termelékenységre gyakorolt hatása elenyésző, és részvényeinek értékét a harmadikutas ideológusok és tőzsdei spekulánsok jelentősen felnyomták. A high-tech információs rendszerek az elsődlegesen pénzügyi-ipari gazdaságban alárendelt szerepet játszanak, nem jelentenek önálló, dinamikus erőt. A harmadik út ideológusainak az a kísérlete, hogy technikai jelleget adjanak a szupergazdag pénzügyi mágnásokkal való kapcsolatuknak, nem túl hiteles. A gazdasági valóság itt is megcáfolja az ideológiai szólamokat.

A harmadikutas ideológusok politikájának tévedései

A harmadikutas ideológusok előszeretettel hangsúlyozzák: mindent elkövetnek, hogy nagyobb szerep jusson a civil társadalomnak és az állampolgároknak a politikai folyamatokban. A gyakorlatban azonban a harmadikutas vezetők, különösen Tony Blair, pártjaikat személyes hatalmuk önkényuralmi eszközévé silányították; a pártjaik belső ellenzékét marginalizálták vagy kizárták. A választókerületek helyi pártjelöltjeit a központi vezetés nevezi ki; a képviselőket annak alapján jelölik ki, hogy mennyire hűen képviselik a vezetés nézeteit. Az országos kongresszusokról a vitákat száműzték, vagy háttérbe szorították. Ennek következménye, hogy a harmadikutas pártok egyre oligarchikusabbak, viszont egyre kevésbé érzékenyek tagjaik véleményére. Egyre inkább a nagy pénztőkések s egyre kevésbé a választók ízlése alakítja a választási kampányokat, a politikai programok tartalmát, az elnökök és kormányfők napirendjét. A régi jobboldali pártoktól eltérően, amelyek sokkal kevésbé csináltak titkot a tőkésekhez fűződő közvetlen kapcsolataikból, a harmadikutas pártok kezdetben titkolóztak a nagy üzleti körökhöz fűződő kapcsolataikat illetően. Mióta azonban hatalomra kerültek, sokkal cinikusabban beszélnek a pénzügyi hatalmasságokhoz való hívságos viszonyukról, dicsekszenek az őket összekötő gyengéd szálakkal, és mindig készek arra, hogy felvágjanak az őket közfunkcióikban támogató nagy bankcsoportok helyeslésével.

Amikor a harmadikutas döntéshozók gyakorolják a hatalmat, a kulcsfontosságú állami intézmények kevésbé függnek a törvényi ellenőrzéstől. Mindez azzal a jelszóval történik, hogy ezek az intézmények nagyobb autonómiát kapnak, ám a valóságban sokkal kiszolgáltatottabbá váltak a magántőke hatalmának. A civil társadalom szerepének felértékelődése valójában úgy értendő, hogy a civil társadalom pénzügyi szektorainak nagyobb befolyása lesz az állam stratégiai fontosságú intézményeiben, miközben csökken a civil társadalom azon szektorának politikai szerepe, amelyet a bérből és fizetésből élők alkotnak. A civil társadalom ideológiai furkósbottá változott, mellyel meg lehet nyirbálni a kiterjedt állami programokat, és olyan titkos jelszó lett, amely valójában azt a folyamatot jelöli, hogy a közpénzt a hatalom a befolyásos magántőke kezébe játssza át. Az állampolgári státus hangsúlyozása pedig a munkásszervezetek szétforgácsolásának igazolására szolgál, és ezzel az uralkodó osztályok megerősödését vonja maga után – a nyilvános viták így a lényegi osztálypolitikáról elterelődnek a sajátos szociális jelentésétől megfosztott állampolgári erkölcsi erényekre.

Végül, a hatalomgyakorlás és a döntéshozatal folyamatai a harmadik út kezében az önkényuralmi politikai rendszerek számos sajátosságát öltötték magukra. Szaporodó miniszteri rendeletek, a jogalkotói, végrehajtói és irányítói hatalom helyébe lépő elnöki és miniszterelnöki döntések a tulajdonviszonyokra, a kereskedelemre és a befektetésekre vonatkozó alapvető kérdésekben, melyekkel kapcsolatban e politikusok még csak nem is színlelik, hogy igényt tartanak a nyilvánosság véleményére – ezek az elemek a harmadik világ diktátorainak hatalomgyakorlási stílusából ismeretesek. Miniszteri rendeletekkel, a közvéleménnyel vagy az állampolgári érdekekkel ellenkezően privatizálták már a közösségi tevékenységek nagy szféráit, a jövedelmező állami vállalatokat és az alapvető közszolgáltatásokat – azért, hogy mindezt átjátsszák a nagy banki és ipari csoportok kezére. A politika terén a harmadik út elmélyítette és kiszélesítette a régi jobboldal központosító és önkényuralmi politikáját, legfeljebb még azt tanulták meg, hogyan kell a posztmodern (azaz ál-) baloldal részvételi (participációs) szólamait hatásosan alkalmazni.

Következtetések

A mai európai harmadik út nagyjából és egészében elődeitől tökéletesen elütő politikai képződmény. Szociális és gazdasági politikája egyértelműen regresszív és sok tekintetben közel áll a korábbi harmadikutas reformszocializmus és jóléti kapitalizmus jobboldali szószólóinak politikájához. A mai harmadik út nem keres új utakat, hanem inkább a régi jobboldal – melynek a helyére lépett – neoliberális politikai nótáját fújja, s közben új ideológiai magyarázatokkal áll elő. A harmadik út vezető alakjai ma vetélkednek a régi jobboldallal abban, hogyan nyerjék meg a bankárok, tábornokok és vállalatvezetők jóindulatát, hogy ezzel társadalmi elismertséghez, pénzügyi támogatáshoz és személyes előnyökhöz jussanak. A harmadikutas ideológia az új jobboldal számára az egyik lehetőség, hogy politikailag megkülönböztesse magát a régi jobboldaltól: egyfelől átveszi a harmadik út alapvető téziseit, másfelől távolságot tart a régi szociáldemokrata hagyomány és program jóléti céljaitól. A harmadikutas ideológia elkendőzi a régi jobboldal lejáratott szabadpiaci politikájához való kötődését, s közben lehetőséget ad a harmadik út legelkötelezettebb támogatóinak, a felettébb mobil szakértőknek és vállalkozóknak, hogy kapcsolatba léphessenek a létező hatalmi alakzatokkal. A korábbi szociáldemokrata pártok politikai apparátusának vezetését megkaparintva, a harmadikutas vezetőknek a kezükben vannak azok a hatalmi eszközök, amelyek a munkaerőt alárendelik az új, szabadpiaci kapitalizmusnak. Mivel azonban ez az ideológia összeütközésbe kerül a ténylegesen stagnáló termelékenységgel, a növekvő munkanélküliséggel és a szociális szolgáltatások szűkülésével, és mivel a szociális programokat súlyosan megcsonkították, ezért a bérből élők, a szakszervezetek és a közösségi szervezetek körében egyre mélyebb a csalódottság.

Egyre nyilvánvalóbb lesz az ellentmondás a harmadikutas politikusok új banki szövetségeseinek és hagyományos munkásválasztóinak érdekei között, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy a választók fellázadnak. A harmadikutas német elnök, Gerhard Schröder milliós nagyságrendű szavazatvesztése a legjelentősebb (de valószínűleg nem az egyetlen) példája ennek. A mai harmadikutas politika felemelkedése és jövőbeni bukása logikusan következik abból, hogy félreértelmezi a világot, és végtelenül hamis melódiát húz választói fülébe, s ami még fontosabb, a növekvő társadalmi polarizációt édeskés dallammá lágyítja, pedig éppen ez a polarizáció az, ami létében fenyegeti a harmadik utat. A veszély ugyanakkor abban áll, hogy a baloldali választók szavazatainak birtoklása révén a harmadik út ellehetetleníti az autentikus baloldal kialakulását, viszont elősegíti a szélsőjobb előretörését – amint azt a jobboldal szavazótáborának növekedése Ausztriában és Svájcban már igazolta.

(Fordította: Baráth Katalin)

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

A két könyv

Az 1990-es években az ún. washingtoni konszenzus doktrínája jelentette a világ gazdaságpolitikusai számára a legfőbb útmutatást. A tíz pontból álló receptcsomagot eredetileg John Williamson fogalmazta meg, bár valójában a "konszenzus" egy szélesebb csoport együttes elemzésének konklúziója volt, és a későbbiekben más, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) körül sürgölődő közgazdászok is ennek népszerűsítőivé váltak. Ilyennek tekinthető Rudiger (gyakran használt szerzői nevén Rudi) Dornbusch, aki a cambridge-i (Massachusetts, USA) MIT professzora volt 2002 nyarán bekövetkezett haláláig, és a megelőző évtizedben a vezető üzleti és közgazdasági lapok (Business Week, Financial Times, Wall Street Journal) számára is írt hosszabb-rövidebb elemzéseket. Ezeket adták ki összegyűjtve 2002-ben, nyolc témakörbe rendezve.

Ugyanekkor jelent meg egy másik tekintélyes közgazdász könyve a kilencvenes évek világgazdasági folyamatairól. Joseph Stiglitz, a 2001-es év közgazdasági Nobel-díjának kitüntetettje jelentetett meg új könyvet, amelynek beharangozása már majdnem egy évvel korábban megkezdődött. A könyv címében jelzett témája a globalizáció, és az azt övező elégedetlenség. Stiglitz magát is az elégedetlenek közé sorolja, ami furcsának hat, ha ismerjük előéletét: a Stanford Egyetem professzoraként lett Clinton elnök közgazdasági tanácsadója, majd a Világbank alelnökeként és vezető közgazdászaként dolgozott. Visszavonulása óta a New York-i Columbia Egyetemen tanít – ott érte a Nobel-díj híre is.

A két könyv összevetése alkalmat ad arra, hogy az ún. globalizáció korszakát eltérő (apologetikus és kritikus) nézőpontokból megvizsgáljuk. A szakértői vélemények ugyanis megoszlanak arról, hogy a piacok nemzetköziesedése és a nemzetgazdaságok liberalizációja a pénzügypolitikai szigorral kombinálva – amit így együtt a washingtoni konszenzus szorgalmazott – jobb, élhetőbb gazdasági rendet eredményezett-e. Különösen éles viták zajlanak az átalakulást vezénylő intézmények, az IMF és a Világbank működéséről. A két washingtoni intézmény között kb. 1995 óta észrevehető nézetkülönbségek is kialakultak, ennek vizsgálata előtt azonban tekintsük át a két közgazdász alapkoncepcióját.

A két koncepció

Dornbusch filozófiáját dióhéjba sűríti a könyv alcíme, amely szerint a prosperitás kulcsa nem más, mint a szabad piac, a jó pénz és egy kis szerencse. Mindhárom kulcs magyarázatot kíván külön-külön is, és különösképpen érdekes az őket összefűző logika mibenléte.

A szabadpiaci közgazdaságtant Dornbusch egy 1995-ös írásban fél évszázadnyi kudarcos etatizmus ellenszereként mutatja be. Mint tudjuk, ez visszatérést, restaurációt jelent, hiszen az állami szerepvállalás korszakát megelőző rendszer volt a szabadpiaci (vagy más néven szabadversenyes) kapitalizmus, és ennek válságát kezelendő születtek meg az állami beavatkozás komplex formái, többnyire John Maynard Keynes útmutatásai alapján. A piac nemcsak az áruk (és szolgáltatások) piacát jelenti, hanem a pénz- és tőkepiacok kialakítását, sőt felértékelését is. "A tőkepiac fontos felügyelő funkciót kínál a rossz gazdaságpolitika kísértésével szemben" – írja Dornbusch (83. o.). A "rossz" gazdaságpolitika lényegében a keynesiánus szinonimája; ide tartozik minden, ami a foglalkoztatásra vagy különféle életszínvonal-mutatókra való tekintettel megkérdőjelezi a szabad piac vagy a jó pénz szükségességét.

A jó pénz definíciója rögtön fordítási problémát okoz. Ezt ugyanis a kortárs amerikai zsargon a sound szóval jelöli, ami nem szó szerint jelent jót, viszont különböző jelentései alapján mégsincs más választásunk. A sound mint jelző az angolban jelenti azt, hogy ép és egészséges (akár gyümölcs, akár fog), de jelenti azt is, hogy megbízható, logikus, tárgyilagos (például egy érvelés vagy tanács). Sound lehet, aki rátermett és óvatos (pl. egy teniszjátékos), más esetekben pedig a szó azt jelenti, hogy alapos vagy mély (pl. ha valaki mély alvó, vagy valaki kap egy alapos verést). A jó pénz Dornbusch számára nem az, amelynek aranyfedezete van, és nem is az, amelynek mozgását valamiféle nemzetközi gazdaságpolitikai koordináció tartja mederben. Efféle állami kötelezettségvállalások tőle idegenek (l. 122. o.). Amiben megbízik, az a független (tehát politikai irányítástól vagy befolyásolástól mentes) jegybank – ez képes garantálni a pénz értékállóságát, vagyis az inflációmentes gazdaságot.

Mihez kell ezek után "egy kis szerencse"? Dornbusch nem állítja, hogy könnyű az átmenet a szabad piachoz és a jó pénzhez – a siker egyik feltétele számára a munkaerő-piacok rugalmassá tétele (ellenkező esetben az átalakítás csak tömeges munkanélküliséghez vezet, l. 58. o.). A kis szerencse tehát ahhoz kell, hogy adott esetben mindezt el lehessen fogadtatni a társadalommal, meg lehessen fékezni a munkavállalók törekvéseit és elégedetlenségét. "A jóléti állam felszámolása az a terület, ahol a változások során a legtöbb politikai következménnyel kell számolni. Ezt a harcot, úgymond, utcáról utcára vívják. Ösztönzést meríthetünk abból, hogy Clinton megszüntette a hosszú távú segélyeket, vagy abból, hogy Tony Blair megüzente az európai szocialistáknak: változzatok meg, vagy a napjaitok meg vannak számlálva" (33. o.) – olvashatjuk az elhunyt professzor írásában.

Dornbusch-sal szemben Stiglitz a keynesi koncepciót követi: számára fontosabb a stabil gazdasági teljesítmény, a foglalkoztatás, az életszínvonal és a politikai demokrácia, mint a szabad piac vagy a jó pénz. Bizonyos feltételek mellett persze igaznak tartja, hogy az utóbbi kettő az előbbiek feltétele, de ha netán a két tényezőcsoport között konfliktus alakul ki, akkor az előbbieknek kell elsőbbséget adni az utóbbiak rovására. Nos, Stiglitz szerint az elmúlt húsz évben, de főként a XX. század utolsó évtizedében a világ visszatért a Keynes előtti ortodoxiához, és a szabad piacok s a jó pénz mindenáron történő erőltetése komoly gazdasági, szociális és politikai károkkal járt. Új könyvében ezért elsősorban és alapvetően a Valutaalapot bírálja; ezt az intézményt tekinti a neoliberális globalizáció fő aktorának.

Stiglitz a globalizációt mint a világgazdaság fokozódó integrációját önmagában nem veti el, de keményen bírálja azt az irányt, amely felé a nemzetközi gazdasági folyamatokat meghatározó erők az eseményeket terelték az elmúlt két évtizedben. Ennek az iránynak a filozófiáját az úgynevezett "washingtoni konszenzus" foglalta össze valamikor 1989-ben, és aztán ebből – ennek merev és a helyi viszonyokat tekintetbe nem vevő alkalmazásából – származtak a bajok a 90-es években. Ezek közül is főleg azokkal az esetekkel foglalkozik a szerző, amelyekkel a maga világbanki tevékenysége során az évtized második felében találkozott. Röviden, és talán nem túlozva úgy foglalhatjuk össze mondanivalóját: az IMF gyakorlatilag mindent elrontott, ami a keze ügyébe került. Vonatkozik ez a kelet-ázsiai válságokra, Oroszország átalakulására és pénzügyi összeomlására, de Argentínára és más hasonló esetekre is. A bajok fő forrása a monetarista dogmákhoz való ragaszkodás, az intézmények közgazdasági jelentőségének figyelmen kívül hagyása, illetőleg az IMF vezető köreit átlengő politikai manipuláció, amely annak ellenére érvényesült, hogy a Valutaalap elvileg a legjobb egyetemek legjobb diákjai közül válogatja szakembereit (bár Stiglitz ezt is kétségbe vonja másutt).

Stiglitz nem a hivatali korszakának lezárulása után kezdett el másképp gondolkodni. James Wolfensohn elnökkel együtt úgy látott hozzá a világbanki munkához 1997-ben, hogy az érdemi változások szükségességében mindketten egyetértettek. Wolfensohn a politikai és társadalmi kapcsolatok megújítását menedzselte, Stiglitz a gazdaságpolitikai tartalomét. Ennek filozófiáját foglalta össze 1998-ban az ún. poszt-washingtoni konszenzus koncepciójában (erről közölt rövidített ismertetőt az Eszmélet 51. száma, ford. Morva Tamás). Könyvében azt mutatja be, hogy az elmúlt évtized nagy válságai a korábbi konszenzuson való túllépést, az új megoldások keresését igazolják.

Pénzügyi válságok

Stiglitz tehát két dolgot állít: 1./ a washingtoni konszenzust követve végrehajtott reformok a világgazdaságot (és főleg annak félperifériáját) válságokra hajlamosabbá és kevésbé fejlődőképessé tették, és 2./ amikor a pénzügyi válságok bekövetkeztek, az IMF elhibázott kezelési módokat kényszerített az érintett országokra, ami helyzetüket inkább súlyosbította. Mindezt azoknak az eseteknek a bemutatásán keresztül igazolja, amelyekkel világbanki alelnökként dolga volt.

Bizonyos értelemben Dornbusch sem idealizálja a világgazdaságot. Nem tagadja a válságok létét, inkább a szükségességüket és hasznosságukat bizonyítja, az osztrák Joseph Schumpeter egykori nézeteiből ("kreatív pusztítás") kiindulva. Tudatában van annak, hogy a mai világgazdaságban a válságok minden korábbinál nagyobb és gyorsabb megrázkódtatással járnak: "az Új Gazdaságban egy bárhol bekövetkező sokk mindenütt sokkot jelent. Jelentős áttételek megléte esetén még a kis sokk is nagy lesz, a nagy sokk pedig egy nukleáris pénzügyi robbanássá válik." (151. o.)

Dornbusch figyel azokra az elemzésekre, amelyek a világgazdaság kilengéseit bírálják, de igyekszik azokat banalizálni. Megtalálható könyvében az a recenzió, amelyet Soros György válságelemző könyvéről (magyarul: A globális kapitalizmus válsága) írt a kilencvenes évek végén. Dornbusch nem titkolja megvetését: szerinte Soros könyve egy nagy katyvasz, amelyből süt a tájékozatlanság és a közgazdasági elméletben való járatlanság, amire ráadásul a nagy tőzsdeguru és filantróp még büszke is. Elismeri azonban, hogy Soros lényegre tapintóan elemzi az 1998-as orosz válságot és annak eredetét: "az IMF-nek át kellett volna strukturálnia az orosz adósságot, ahelyett, hogy elhibázott kölcsönökkel finanszírozta a tőkemenekítést, túl későn döbbenve rá, hogy mindez az adósságok és a valuta egyidejű összeomlásához vezet" (349. o.).

Stiglitz korrekciós javaslatainak egyike a tőkeáramlás korlátozásának lehetővé tétele. Azt gondolhatnánk, hogy egy Dornbusch-féle doktríner elzárkózik ennek minden formájától. Meglepő módon nem ez a helyzet. Amit elutasít, az a tőkemozgás utólagos, ad hoc korlátozása, amely már egy válság bekövetkezte után próbál adminisztratív jellegű stabilizációt megvalósítani. Jobb stratégiának tartja a tőkebeáramlás korlátozását, amely – mint ahogy pl. Chile vagy Dél-Korea tette – kikényszeríti a befektetések hosszabb lejáratát és megadóztatja a rövid távú hitelfelvételt (83. o.).

Nyugat-Európa

Dornbusch személyes és szakmai okoknál fogva érdeklődik az európai, és azon belül főként a német gazdaságpolitika iránt. 1998-ban, amikor Helmut Kohl kormánya tizenhat év folyamatos kormányzás után megbukik a választásokon, Winston Churchillhez hasonlítható nagy politikusként ír a CDU vezéréről. Két fő alkotásának a német egyesítést és az Európai Unió megszervezését tekinti. Vele szemben áll Gerhard Schröder, aki "még mindig egy harmadik úttal flörtöl. Igen, létezik ilyen, de ez egy zsákutca" – mondja Dornbusch (342. o.). Szerinte Európának egy kiemelkedő vezetőre volna szüksége, aki a világgazdaság vezérlésében is aktívan részt tud venni – Schröder pedig erre a szerepre valószínűtlen jelölt. Még rosszabb véleménnyel van Oskar Lafontaine-ről, aki 1998-ban az SPD elnöke és az új kormány pénzügyminisztere lett. "őt nem érintette meg a szabadpiaci közgazdaságtan és a jó pénz bármilyen értelmezése, mintha az elmúlt húsz évet valami távoli gulágon töltötte volna. A puszta közgazdasági gondolkodás és stílus szempontjából Lafontaine azt jelenti Greenspan-nek és Rubinnak, amit Attila hun vezér jelentett a nyugati civilizációnak" (343. o.).

Mint tudjuk, Lafontaine hamar elvérzett a pragmatikus Schröderrel vívott belharcban. Dornbusch ezt előre nem tudhatta, de összefoglalta, mely pontokon támadhatja meg Lafontaine a kialakult európai gazdaságpolitikát. Lelassíthatja a munkaerő-piaci deregulációt, megtámadhatja a Waigel-féle stabilitási paktumot, az üzleti szféra kárára alakíthatja a költségvetési reformot, és az olcsó pénz nevében háborút indíthat az Európai Központi Bank (ECB) ellen. Ha ezeket a programpontokat nézzük, úgy tűnhet, Lafontaine nem tévedett, csak mintegy négy évvel megelőzte korát. Egy újabb recessziónak kellett eljönnie ahhoz, hogy mások is rájöjjenek: a stabilitási paktum nem tartható, és az ECB stratégiáján – ha lehet – módosítani kell. A valutaárfolyamok túlzott kilengéseit 2002 szeptemberében maga Paul Volcker, az Egyesült Államok központi jegybankjának egykori elnöke bírálta és próbált alternatív koncepciót felvázolni – Lafontaine-től ez négy évvel korábban elfogadhatatlan volt. (Más kérdés, hogy Dornbusch valószínűleg Volckertől sem fogadná el ezt a javaslatot.)

Stiglitz nem foglalkozik külön fejezetben az európai integrációval, de nem egy észrevételt tesz az Unióval kapcsolatban, és különösképpen a monetáris unió koncepcióját illetően. Úgy látja, hogy Európa rosszul döntött, amikor az újonnan felállított Európai Központi Bankot nem az amerikai Federal Reserve (a szövetségi jegybank), hanem a német Bundesbank mintájára hozta létre. Az utóbbi ugyanis kizárólag az infláció elleni küzdelmet tekintette célnak, míg a Fed egyenrangú feladatként kezeli a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás előmozdítását is. Nemcsak az intézményt tekinti elhibázottnak, de úgy látja, Wim Duisenberg elnök személy szerint is téves elképzelésekből vezeti le döntéseit; fontosabbak neki az eruóval kapcsolatos presztízsszempontok, mint az európai gazdaság fellendítése.

Kelet-Európa

Stiglitz nincs jó véleménnyel a magyar közgazdászokról sem. Ezt onnan tudhatjuk, hogy immár második könyvében idézi fel illusztrációként azt az esetet, amikor magyar közgazdászok vitatkoztak arról, hogy mennyi idő alatt kell végrehajtani a privatizációt. A gyors átmenet hívei így érveltek: nem lehet elhúzni a folyamatot, kb. öt év alatt le kell zajlania. A fokozatos átalakulás mellett érvelők keményen visszavágtak: nem szabad elkapkodni, kb. öt évre mindenképpen szükség van (l. 162. o.). Valójában tehát a vita a privatizáció módjáról, és nem a sebességéről folyt, csak a vitázó felek nem találták meg (egyik oldalon sem) a megfelelő megfogalmazást, érveket és kifejezési formákat.

Stiglitz leginkább azt kifogásolja az oroszországi (és tágabb értelemben a kelet-európai) privatizációban, hogy azt lóhalálában, a "minél gyorsabb, annál jobb" elve alapján hajtották végre. Ez pedig nem azt eredményezte, hogy a termelő vagyon hatékonyabban kezdett működni, hanem a korrupciót, a kormánykörökhöz közel állók gyarapodását segítette csak. Különösen rossznak tekinti azt a megoldást, amikor az állami cégek újonnan létesített magánbankoktól vettek fel hiteleket, s miután azokat nem tudták (valami rejtélyes oknál fogva) törleszteni, részvényeik a bank tulajdonába mentek át. Ezeket a korrupt privatizációs formákat csak azért nem nevezi Stiglitz vadnyugatiaknak, mert amikor az Egyesült Államok korai tőkései (az ún. rablóbárók) nagy vagyonaikra szert tettek, közben az amerikai gazdaság is gyarapodott. Az orosz nómenklatúra-burzsoázia megszületése ezzel ellentétben nem az ország virágzásával, hanem elszegényedésével esett egybe. Bár a magyar gazdaság hanyatlása a 90-es évek első felében nem volt az oroszhoz mérhető, elmondható, hogy a privatizáció folyamata nálunk is visszaélésekkel, utólag már nehezen feltárható csalásokkal volt megterhelve.

Becsületünkre legyen mondva, Stiglitz másutt is említi Magyarországot, és a fentinél pozitívabb kicsengéssel. A 151. oldalon Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia mellett Magyarország is szerepel abban a csoportban, amelynek GDP-je (bruttó hazai termék) az ezredfordulóra elérte a rendszerváltás előtti utolsó év szintjét. A 186. oldalon a cseh privatizációval összevetve a magyart minősíti eredményesebbnek: lehet, hogy a magyarok lassabban indítottak, de a cégeket valóban átalakították, és ma már nemzetközileg versenyképesek. Két oldallal később megtaláljuk a dicséret magyarázatát is: "Magyarország, Szlovénia és Lengyelország megmutatta, hogy a gradualista politikák kevesebb fájdalommal, nagyobb társadalmi és politikai stabilitással járnak rövid távon, hosszú távon pedig gyorsabb növekedéssel. A teknősbéka és a nyúl versenyéből ismét a teknősbéka került ki győztesen. A radikális reformerek – legyen szó éltanulókról, mint a Cseh Köztársaság, vagy kissé rendetlenebbekről, mint Oroszország – vesztettek."

Ami tehát az átalakulást illeti, Stiglitz a fokozatosság híve, és nézetét elsősorban nem is a kisebb kelet-közép-európai államok összevetésében, hanem Kína és Oroszország összehasonlításában látja igazoltnak. Az orosz kudarc pedig szorosan összefügg azzal, ahogyan az IMF más földrészeken is a helyi viszonyokra való tekintet nélkül, csakis a nyugati hitelezők érdekét szem előtt tartva osztogatta gazdaságpolitikai tanácsait. Ha pedig azokat önként nem fogadták el, gyakran megtalálta az eszközét annak, hogy a végrehajtást kikényszerítse. A könyvben nem egy példát találunk arra is, hogy az IMF-et esetleg visszautasító országok saját elgondolásaikat követve jobb eredményeket tudtak elérni.

Az idő próbája

Nagy kérdés, hogy a legutóbbi évek fejleményeit hogyan kommentálta volna Dornbusch. Kötetbe gyűjtött írásaiban ugyanis azt olvassuk, az etatista gazdaságokban (Franciaország, Olaszország, Japán) leleplezett nagyszabású korrupciós ügyek is amellett szólnak, hogy a prosperitás forrásának a versenyt, az önerőre támaszkodást és a profitot kell tartani (57. o.). Azután azonban, hogy 2001 őszétől fogva az Egyesült Államok jóval kevésbé etatista gazdaságában az előzőeket messze felülmúló korrupciós ügyek kerültek napvilágra, ez az érv nem igazán fenntartható. Hasonló kételyeket ébreszt bennünk, hogy Dornbusch számára – hiszen írásai 2001 előtt keletkeztek – a gazdaságpolitika egyik mintaországának Argentína számít. Mindez arra utal, hogy a szerző a "nyugtával dicsérd a napot" elvet nem követi, holott a nevezett esetek némelyikében mindenképpen számítani lehetett már arra, hogy a helyzet (a rendszer) ellentmondásokkal terhelt és legalábbis rendellenességeket produkálhat. Sok kérdésben persze helytálló előrejelzést adott, így például 1999-ben azt írta, hogy a világ két ok miatt számíthat gazdasági megrázkódtatásra: az egyik az amerikai részvények, a másik a japán kötvények túlértékeltsége – ez végül is nagyrészt beigazolódott, noha a Bush-recesszióban ennél mélyebb okok is megmutatkoztak.

Stiglitz könyvét nehezebb a valóságon tesztelni, hiszen ő éppen az uralkodó irányzatoknak próbál alternatívát állítani. Ebből a szempontból összehasonlíthatjuk könyvét Keynes 1919-ben írott művével, amelynek címe: A békeszerződés gazdasági következményei (két kiadást ért meg Magyarországon az 1990-es években). Szintén tudományos memoár, bár kétségtelen, hogy tudományos értéke és világtörténelmi jelentősége egy klasszissal a Stiglitz-könyv fölött áll. Mindkettő a szakmai ortodoxiával való szakítás dokumentuma, Kasszandra-jóslatokra kifuttatva (mint tudjuk, Keynes esetében ez beigazolódott). Mindkettő tartalmazza a progresszív alternatíva vázlatát. Különbség, hogy Keynes 36 évesen írta könyvét, Stiglitz viszont 60 éves korában. Keynes ezután látott hozzá az alternatív elmélet kidolgozásához, Stiglitz elméleti munkássága viszont többé-kevésbé lezártnak tekinthető. Mindkét közgazdász esetében az intuíció és a tapasztalat összekapcsolódása tette lehetővé, hogy a korábbi domináns nézetekkel, és saját korábbi nézeteikkel is szakítsanak.

Sokan úgy tekintik az IMF és a Világbank körüli konfliktusokat, mintha azok a legutóbbi évek nagy demonstrációival kezdődtek volna (Seattle stb.), és csak ezeket követte volna a tudományos szintű bírálat (emiatt tekinthetnénk úttörő jelentőségűnek Stiglitz új könyvét). Valójában a sorrend ennek fordítottja. Az IMF és a Világbank válságmenedzselő tevékenységét a kezdetektől fogva (vagyis kb. 1982-től) igen komoly szakmai vita kísérte, olyan kritikusokkal, mint Carlos Diaz-Alejandro vagy Frances Stewart, John Weeks és Lance Taylor, majd Jan Kregel és még sokan mások. Tudományos szempontból Stiglitz könyve nem sok újdonságot tartalmaz, inkább összegez és aktualizál. Jelentősége legfőképpen abban áll, hogy a bennfentes információival és közvetlenségével hitelesíti a két washingtoni intézménnyel összefüggő bírálatok nagy részét.

A civil szervezetek tömeges demonstrációi – időrend és tartalom szempontjából – a tudományos kritikát követve fejlődtek ki. Politikailag akkor váltak számottevővé, amikor 1999-ben összekapcsolódott az IMF-fel és a WTO-val szembeni elégedetlenség, és a neoliberális globalizáció legnagyobb haszonélvezőjének tekintett Egyesült Államokban robbant ki utcai megmozdulásokban. Ez utóbbi körülmény azonban nem változtat azon, hogy itt egy legalább húsz éves problémával állunk szemben. Ha lenne "bűnlajstroma" az IMF-nek, akkor az nemcsak a kilencvenes évekre (és annak Stiglitz által elemzett második felére) koncentrálna, hanem a "fejlődő világ" két évtizedes pénzügyi válságára, vagy még hosszabb időszakra (lásd például az Ötven év elég volt című kampányt). A nyolcvanas években az volt a fő probléma, hogy az IMF-terápiák túl nagy költségek árán vezethettek csak stabilizációhoz. A kilencvenes években már a stabilitás megvalósulása is kérdésessé vált.

Bírálata miatt Stiglitz-et ma már elsőszámú közellenségnek tekintik az IMF köreiben, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy Magyarországon sem népszerű. A vezető sajtótermékek megfelelő rovataiban az ügyeletes szellemóriások mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észrevenni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézetei érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt. Az új Stiglitz-könyv mégis megkerülhetetlennek látszik: vitát kezdeményezett róla az Élet és Irodalom, és kiadásának előkészületei megkezdődtek a Napvilág Kiadónál. Dornbusch a nyolcvanas-kilencvenes évtized nagy teoretikusa volt – kérdés, hogy tíz-húsz év elteltével hányan emlékeznek majd még rá.

***

Rudiger Dornbusch: Keys to Prosperity: Free Markets, Sound Money, and a Bit of Luck, Cambridge: MIT Press, 2002

Joseph E. Stiglitz: Globalization and its Discontents, New York: W.W. Norton, 2002

Andor László

A globalizált gazdaság és a társadalmi igazságosság közti egyre mélyebb szakadék miatt a kirekesztés napjaink kulcskérdésévé vált. A téma egyik legnépszerűbb brit kommentátora vázolja fel a világhelyzet összefüggéseit és a tennivalókat.

George Bernard Shaw, a Fabianus Társaság egy korai tagja mondta azt, hogy az embertelenség lényegét nem az embertársaink iránti gyűlölet, hanem az érdektelenség jelenti. E szavak mögött fellelhető napjaink legfőbb problémája: a kirekesztés. Vannak döntések, amelyeket meg kell hoznunk, ha meg akarjuk oldani ezt a problémát. Új világrendre van szükségünk, egy olyan rendre, amely a társadalmi igazságosság, egyenlőség és befogadás alapvető elveire épül.

Miért éppen a kirekesztést tartjuk kulcskérdésnek? Mert egyre mélyebb a szakadék egyrészt a globális gazdaság, másrészt a társadalmi igazságosság között. A huszonegyedik század egyre inkább a gazdagok és szegények, a gettók és a mellettük elzárt közösségek, a rendkívüli szegénység és a hihetetlen gazdagság világa lesz. Olyan világ ez, amelyben Michael Eisner, a Disney elnöke évi 576 millió dollárt keres – ugyanannyit, mint a Seychelles szigetek teljes GDP-je. Ebben a világban néhányan olyan jogokat élveznek, amelyek másoknak soha nem adatnak meg; ahol bizonyos emberek beleszólhatnak az események folyásába, de nagyon sokaknak egyáltalán nincs erre lehetőségük. Ezt a szélsőséges világot mindinkább három fajta kirekesztéssel jellemezhetjük: a politikai, a gazdasági és a társadalmi kirekesztéssel.

Politikai kirekesztésről beszélünk, ha a nagytőke és a politika összefog, hogy eltiporja az állampolgárok jogait. Bush elnök környezetvédelmi politikája például egyértelműen inkább azon amerikai energiavállalatok érdekeit tartja szem előtt, amelyek támogatták az elnök kampányát, mintsem hogy az átlagember érdekeit szolgálja. A mára már hitelét vesztett Enron energiavállalat volt elnöke, Kenneth Lay még egy szűk listát is összeállított azok nevével, akik elfoglalhatnák az amerikai energiapiacokat szabályozó bizottság megüresedett republikánus helyeit.

Egy másik példa a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation /WTO/), amelyet a szabad kereskedelem védelmében hoztak létre, és amely újra és újra beavatkozott és megakadályozta, hogy a kormányok bojkottot vagy vámokat alkalmazzanak olyan cégekkel szemben, amelyek szerintük nem etikusan vagy környezeti szempontból problémásan viselkedtek. Amikor például az Európai Unió megpróbálta betiltani a marhahúsból származó szintetikus hormonokat azon erős gyanú alapján, hogy (többek között) rákot okozhatnak, megakadályozta ebben egy olyan WTO szabályozás, amely a Monsanto, az amerikai Marhatenyésztők Országos Szövetsége, az amerikai Tejtermék Exportőrök Tanácsa és a Tejtermelők Országos Szövetsége érdekeit tartotta szem előtt.

Ez azt jelenti, hogy a kormányok már nem védik a közösségi érdekeket, hanem beágyazódtak a speciális kormányzati érdekekbe.

Másodsorban ott a gazdasági kirekesztés. A világ majdnem összes fejlődő országában a napi egy dollárnál kevesebből élők száma az utóbbi húsz évben nemhogy csökkent volna, hanem emelkedett. A világjövedelem disztribúciójának nyolc fokmérőjéből hét növekvő egyenlőtlenséget mutat az utóbbi két évtizedet tekintve. A világjövedelem négyötöde a világ népességének egyötödénél összpontosul. A legkevésbé fejlett országok (amelyek régóta adósságvisszafizetési problémákkal küszködnek) számára nyújtott külföldi segélyek mértéke zuhanóban van. A rediszribúciót lebontani igyekvő, liberalizált piacot hirdető politikák egész társadalmi csoportokat elsüllyesztenek, főleg a sebezhetőeket és a szegény rétegeket. James Wolfensohnt, a Világbank elnökét idézve "a globalizáció nem működik az emberek szinjén". Akkor milyen szinten működik?

Harmadsorban beszélhetünk társadalmi kirekesztésről: olyan világ, amelyben magát a társadalom természetét is egyre inkább a nagyvállalatok és piaci követelmények formálják és határozzák meg. Akár délen történik az, hogy mondjuk a nagy bányavállalatok kiszorítják a helybéli közösségeket, akár a brazil dohánymunkásokról van szó, akiket betiltott rovarirtószerekkel fertőznek, egyik csoportnak sincs lehetősége kártérítést, vagy akár a munkafeltételek javítását követelni.

Az oktatást és a tudományos kutatást még a fejlett világban is egyre növekvő mértékben a magánszektor szolgáltatja. A Channel One hálózat 12 ezer amerikai iskolát támogat anyagilag és lát el cserébe azért, hogy reklámjait közvetlenül az osztálytermekbe sugározhassa. A tudományos kutatást mindinkább magánvállalatok támogatják. Kiderült, hogy Amerikában a szacharin elsőrendű kutatóját – eredményei nagyban megalapozták az amerikai kormány döntését a szacharin törléséről a rákot okozó vegyi anyagok listájáról – részben a Sweet and Low szacharin termékek gyártói támogatták. Mike Cameront, egy 19 éves diákot, aki a Georgia állambeli Evansi GreenBriar gimnázium hivatalos Coca-Cola napján Pepsi logójú pólóban jelent meg, azonnal menesztették. És a nottinghami Egyetem Vállalati Szociális Felelősség Központját a British American Tobacco finanszírozza.

A kirekesztés ügye ezreket egyesített, akik Seattle-ben, Nizzában, Washingtonban, Prágában, Göteborgban és Genovában tüntettek, köztük egy 91 éves nő is, aki a nagytőke pénzügyi műveletei ellen tüntetve átgyalogolta az Egyesült Államokat; és Ted Turner, a CNN alapítója, aki így nyilatkozott nekem: "Imádom a tüntetést – menjünk". A kirekesztés miatt érzett aggodalom vette rá Mary-t, a Manchesteri Egyetem titkárnőjét, hogy részt vegyen a prágai tüntetésen, mert ahogy ő fogalmaz, "valahogy ki akarta fejezni a környezet, a gyermekmunka és hasonló dolgok iránt érzett törődését". A kirekesztés egyesíti José Bovét, a francia gazdát, aki szétvert egy MacDonald's építkezést – s a tárgyalásakor 40 ezer ember gyülekezett az épület előtt – Joseph Stiglitz-cel, a korábbi Világbank-elnökkel, aki azért mondott le, mert arra a véleményre jutott, hogy a szervezet hivatalos politikája nemhogy javított volna de súlyosbított a szegénységen. Néhány hónappal ezelőtt Joseph Stiglitz megkapta a közgazdasági Nobel-díjat.

A kirekesztésről folytatott párbeszédet elsőrendű célunknak kell tekintenünk, nem valami hosszútávú célnak. Ez a terv azonnali fellépést követel. Tisztában kell lennünk vele, nem az abszolút erőforrások szűkössége gátolta meg eddig, hogy beszéljünk erről a problémáról: a morális imperatívusz, a felelősség és a politikai akarat volt az. Ha azt akarjuk, hogy a globalizáció mindanyiunk számára működjön, ha sikeresen akarjuk kezelni a kirekesztés ügyét, akkor egy új napirendet kell felkarolnunk. A korábbi napirend sikertelen.

De a realitást tudomásul kell vennünk, mielőtt továbbléphetnénk. Az új napirend, legalábbis most, az Egyesült Államok nélkül kell győzedelmeskedjen. Mert a világ legnagyobb ipari játékosa egyáltalán nem hajlandó résztvenni ebben a vitában.

A kirekesztés problémáját magában az Egyesült Államokban is elhanyagolják. Amerika ma a legegyenlőtlenebb ország a fejlett világban. 45 millió amerikai él egészségügyi biztosítás nélkül. És a legalsó rétegek bérei olyannyira alacsonyak, hogy az ország alacsony munkanélküliségi rátája ellenére munkások milliói és minden ötödik amerikai gyerek ma szegénységben él. Bush elnöksége alatt ez valójában csak súlyosbodott. A konzervativizmus olyan fajtájának születését kísérhettük figyelemmel, amely messze nem bizonyult "megértőnek" s azon politikák kiterjesztésének lehettünk tanúi, amelyek a vállalati Amerika érdekeit helyezik előtérbe: az 1,35 trillió dollárnyi adócsökkentés, ami a gazdagoknak és a nagytőkének kezdvez a szegények kárára; a környezetvédelmi szabályozások fokozatos csökkentése; a Nemzeti Sarki Állatvilág Óvóhelyének (Arctic National Wildlife Refuge) kutatási célra javasolt megnyitása; az üzleti tevékenységek deregulációja, különösképp az olajipart illetően, és így tovább.

Ráadásul Bush elnöksége alatt a kirekesztés bármely aspektusát érintő bármiféle nemzetközi együttműködés vagy multilaterális erőfeszítés hiábavaló. Amióta elnöki hivatalba lépett, Bush visszaminősítette vagy felszabdalta a humanitárius beavatkozásokat, kilépett az éghajlatváltozást érintő kyotói protokollból, nem volt hajlandó aláírni azt a szerződéstervezetet, amely az 1972-es Biológiai Fegyverek Konvenciójában foglaltakat újította volna fel, elutasította a Kézi Lőfegyverek Megállapodásának ratifikálását az amerikai fegyvergyártók érdekei miatt, és röviden elutasította a Nagy-Britannia által a világnak javasolt Marshall Tervet.

Amerika kitart unilateralizmusa mellett, még a World Trade Centert ért támadás után is, és eltökélten védi a vállalati Amerika érdekeit. Tom DeLay, a képviselőházi republikánusok vezetője például – ideológiai megfontolásból – azt nyilatkozta szeptember 11-e után a légitársasági lobbistáknak, hogy támogatniuk kell a republikánus álláspontot, miszerint a reptéri biztonságot nem kell federalizálni ideológiai alapokon. Ez bennünket jelképez Nagy-Britanniában, akik szükségesnek tartják az új világrendet. Nemzetként együttműködünk-e európai szomszédainkkal és másokkal, akik hasonlóan vélekednek (Brazília, Dél-Afrika, Chile) egy többoldalú napirend kidolgozása érdekében, amely a kirekesztés, az igazságtalanság és a környezeti pusztulás kérdéseivel foglalkozik és a közállam fogalmának védelmét célozza? Vagy módosítjuk törekvéseinket és csökkentjük tevékenységünket csak azért, hogy Bush elnökkel "fej fej mellett" haladjunk?

A mai amerikai politikai formációnak, a kirekesztés politikájának való behódolás morálisan rossz döntés lenne. Emellett a brit kormány szeptember 11. utáni Janus-arcú politikája, amely egyrészt síkra száll az Egyesült Államok mellett, másrészt síkra száll a multilateralizmus, a társadalmi igazságosság és a kozmopolitanizmus elve mellett, nem tartható fenn.

Nekünk Nagy-Britanniában igazi lehetőségünk van most, a kormányfő jelenlegi globális államfői helyzetéből adódóan, hogy irányítsuk az új világrend megvalósítását. Újra meghatározhatnánk a játékszabályokat, még ha Amerika nem is csatlakozik, abban a reményben, hogy utólag nem lesz más lehetősége, mint hogy ezt tegye. Mindannyiunk érdekében remélem, hogy megragadjuk ezt a lehetőséget.

De ha ki akarjuk alakítani az új világrendet, amely igazságos, elvi alapon álló és méltányos lesz, egy olyan rendet, amely helyrehozná a rendszer globális egyenlőtlenségeit, hogy a legjobban szolgálja a globális érdekeket, át kell lépnünk a politikusok által kedvelt retorikából egy olyan valóságba, ahol tettek születnek. Elfogadhatatlan, hogy három hónappal a kormányfő munkáspárti konferencián elmondott beszéde után, melyben Afrikáról mint "a világ lelkiismeretén lévő sebhelyről" nyilatkozott és azt mondta, hogy biztosítani kell "az igazságot és a jólétet a szegények és a kisemmizettek számára", a kormány 40 millió font értékű katonai légiközlekedés-ellenőrző berendezések értékesítését hagyta jóvá Tanzánia számára, amely pénz ily módon elköltve visszahúzza az országot az adósságba, miközben ugyanezt az összeget az égető szűkösségben lévő egészségügyre és oktatásra lehett volna költeni. A szavak feddhetetlenségét a tettek feddhetetlenségével kellene kiegészíteni. A különleges érdekeket nem kellene előnyben részesíteni.

De hogy lehet úgy átformálni a globalizációt, hogy mindannyiunk érdekében működjön? Hogyan kellene kinéznie az új napirendnek? Négy lényeges elv szolgál alapul ehhez: a befogadás, a társadalmi és a gazdasági összekapcsolása újra, a globalizáció és egy kézenfekvő redisztribúciós rendszer összekapcsolása, és az eltökéltség amellett, hogy az igazságszolgáltatást mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni.

Négy lépést azonnal meg kellene tenni. Először is, létre kell hoznunk egy független nemzetközi bizottságot, amely a gazdasági globalizáció hatását vizsgálná az emberi fejlődésre, a társadalmi tőkére és különösképp a szegényekre nézve.

A bizottság átlátható és nyitott lenne, északi és déli képviselők egyaránt tagjai lennének csakúgy, mint gazdagok és szegények, kudarcot vallott és sikeres közösségek tagjai, a civil szférát képviselők és köztisztséget vállalók.

Olyan kérdésekkel foglalkozna, mint például: a gazdasági növekedés környezetre gyakorolt hatásának költségei, milyen árat fizetünk azért, hogy megengedjük a nagytőkének a levegőnk és táplálékunk minőségének befolyásolását; a szabadkereskedelmi rezsim és a strukturális igazodási politikák hatása a fejlődésre illetve a társadalom peremére szorítottakra és a leginkább rászorultakra.

A gazdasági globalizáció kritikája, amely az utcáról és az aktivista közösségek részéről fogalmazódott meg Seattle óta, az utóbbi 27 hónapban ilyen kérdéseket vet föl, és többé már nem lehet ezeket elutasítani vagy figyelmen kívül hagyni.

Másodszor: egy Szociális Világszervezetet (World Social Organisation) kell létrehoznunk. Ez a szervezet a WTO dominanciájának ellensúlyozása érdekében működne s olyan szabályokat és előírásokat állapítana meg, amelyek újraformálnák a piaci mechanizmusokat az emberi jogok, a munkaszabványok és a környezet hosszútávú védelmének érdekében.

Még Renato Ruggiero, a WTO korábbi vezérigazgatója is egy Környezetvédelmi Világszervezet (World Environment Organisation) létrehozását sürgette, amely párhuzamosan működne a WTO mellett. Lionel Jospin szerint "a globalizációra adandó válaszként több világméretű szabályozásra van szükség". És Guy Verhofstadt az EU elnökeként, globálisan kötelező megállapodásokat sürgetett az etikai ügyek kezelése érdekében.

Valósággá kell tennünk ezeket a törvényeket és szabályozásokat. A Szociális Világszervezet a munka, a szociális, a környezetvédelmi, a jóléti és az emberjogi törvénykönyveket kapcsolná össze. És a WTO-hoz hasonlóan éles fogakkal, valamint ugyanolyan hatékony végrehajtóerővel rendelkezne.

S ha a WTO és a Szociális Világszervezet összeomlana, ami kétségkívül megtörténhet, akkor mindkettőt egy új döntési mechanizmusnak kellene alávetnünk, amely összekapcsolná a különböző érdekeket a közjó lehető leghatékonyabb szolgálata érdekében.

De az Északnak vigyáznia kell, nehogy protekcionizmusként használja fel ezt az új szervezetet. A fejlett világnak támogatnia kell a fejlődő országokat, hogy állni tudják a jobb globális színvonal költségeit. Ebben a szellemben az Új Afrika Kezdeményezés elvben jól példázza ezt a fajta hozzáállást. Ennek keretén belül az afrikai kormányok kötelezettséget vállalnak a jobb kormányzati rendszerek kialakítására és az emberi jogok védelmére, a kereskedelmi korlátok eltörléséért és célzottabb északi támogatásokért cserében. De sokkal messzebb kell mennünk.

És ebből következik a harmadik pont. A társadalmi szférát a gazdaságival újra összekötni. Ez a folyamat szükséges, bár soha nem lesz elégséges. Még mindig meg kell oldanunk a leginkább kirekesztettek és peremre szorítottak helyzetének javítását. A legkevesebb, amit tehetünk az, hogy elengedjük az adósságokat és visszafordítjuk a tőkekiáramlást délről észak felé. Jelentősen meg kell emelnünk a külföldi segélyek mértékét, ami 1990 óta 45 százalékkal esett vissza reálértékben a legelmaradottabb országokat tekintve, és újra kell gondolnunk a folyósítás módját is. El kell törölnünk az összes kereskedelmi korlátozást a fejlődő országok felől érkező mezőgazdasági és textilipari termékekkel szemben – a fejlődő országok naponta majnem 2 milliárd dollárnyit vesztenek a méltánytalan kereskedelmi szabályozások miatt. őszintén szólva a WTO dohai értekezletén vállalt elkötelezettség a mezőgazdasági támogatások kérdéséről való tárgyalások megkezdése mellett nem elégséges.

De ezen felül az új célok eléréséhez új pénzre van szükségünk. A világnak új, globális adóhatóságra van szüksége, az ENSZ rendszeréhez kapcsolódva. A hatóság közvetett adókat vethetne ki, például a szennyezésre és az energiafelhasználásra, amit aztán környezetvédelemre lehetne fordítani. Közvetlen adókat lehetne kiróni a multinacionális vállalatokra a globális környezeti, munka- és emberjogi normák fejlesztésének támogatására.

Negyedsorban és végül, olyan mechanizmusokra van szükségünk, amelyek az emberek segítségére vannak az igazságtalanság elleni küzdelmükben, az intézmények szélesebb politikai újraépítésének részeként. Minden egyes emberre, akárhol él is, ki kell terjeszteni azokat a jogokat, amelyeket mi Északon természetesnek veszünk. A munkásoknak és a közösségeknek mindenhol meg kell legyen a lehetőségük, hogy védjék alapvető jogaikat, mint amilyen a munkahelyi minimális egészségügyi és biztonsági színvonal, a minimálbér, a megfelelő kompenzációhoz való jog kisajátítás esetén. A multinacionális vállalatoknak nem szabad megengedni, hogy csorbítsák ezeket a jogokat.

Egy olyan világban, ahol az emberek számára az igazságosság nem hozzáférhető, az elégedetlenség tovább burjánzik. Biztosítanunk kell, hogy a vállalati igazságtalanságok elkövetőit felelősségre vonják, bárhol is vannak, és hogy áldozataik kárpótlást kapnak, akárkik is ők.

Hosszú távon ez a vállalatok helyi és nemzetközi szabályozásának erősítéséről szól, és a Világszociális Szervezet fontos szerepet kap majd ebben. Rövid távon két világos kezdeményezés indítható el.

Először is, az északi kormányoknak törvényhozó reformokhoz kell folyamodniuk, melyek biztosítják majd, hogy az anyavállalatokat felelősségre lehessen vonni a leányvállalataik tetteiért, bármelyik országban működnek is. Másodsorban, a világ bármely táján élő munkások és közösségek számára hozzáférhetővé kell tenni a jogsegélyt.

Ez a négy lépés csak a kezdete a globalizációt újraformálni próbáló napirendnek, egy új világrend kezdete. Nem csak ezt a négy lépést tehetjük meg, de ezek által hozzákezdhetünk a globális gazdaság és a társadalmi igazságosság újraegyesítéséhez.

Létezhet egy jobb világ. A nagyobb egyenlőség, igazságosság és a valódi demokrácia világa. Nincs más lehetőségünk, mint hogy megpróbáljuk biztosítani ezt. Mert biztos, hogy ez a megosztott, igazságtalansággal, egyenlőtlenséggel és erőaszimmetriával teli világ tarthatatlan. A szeptember 11-ei események világosan megmutatták, hogy nem élünk és nem is élhetünk elzártságban. Kérlelhetetlenül össze vagyunk kötve, globális állampolgárokként állunk egymás mellett. Egész embercsoportok kirekesztését megengedni veszedelmes. Nem lehet, hogy csupán a terrorizmus és a kereskedelem olyan kérdés, amelyben a világ egyetért. Globális koalíciót kell létesítenünk, hogy a kirekesztés problémájával is foglalkozzunk.

***

A cikk a 2002 februárjában a London School of Economics-on a Fabiánus Társaság által megrendezett "A New Order?" című Újévi Konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.

(Fordította Farkas Gabriella)

Egyes elemzők a civil társadalomban a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. Ezzel szemben a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere.

Bevezetés: a civil társadalom elméleti megközelítése

A társadalmi politikai elméletben a nyolcvanas évektől reneszánszát éli a civil társadalom koncepciója. A legkülönfélébb álláspontokat képviselő elemzők próbálják az állami és a magánszféra közötti teret újra életre kelteni, ezzel a demokrácia új formáinak utat nyitni, hogy társadalmunk sokfélesége otthonra leljen.¹ A civil társadalom fejlődésének érdekében ezen elméleti szakemberek közül sokan szeretnének egy sor olyan tevékenységet legitimálni, amelyek eredendő funkciója nem a jövedelemszerzés, hanem például a közösség javára végzett tevékenységek, a jótékonyság és így tovább. Ebben a megközelítésben a civil társadalom olyan szféraként jelenik meg, ahol az egyes ember értékes, nem fizetett tevékenységeket képes végezni anélkül, hogy az állam bizonyos magatartásformákat kényszerítene rá. Ilyen értelemben a civil társadalom a szabadság, a szabad szerveződés és közösségiség területeként jelenik meg, más szóval a bürokrácia és a szabályozás ellentéteként – a bürokrácia és a szabályozás ugyanis azonnal megjelennek, mihelyt az állam megpróbál beavatkozni a civil szféra működésébe. Ezek az álláspontok a vitában a civil társadalmat afféle szent kehelyként mutatják; egyes elemzők, például Fukuyama és Putnam számára a civil társadalom alkotja azt a központi kulturális alapelemet, amely lehetővé teszi a sikeres gazdaságok virágzását.² Jelen cikkünk a civil társadalom e pozitív megközelítéseit kívánja felülvizsgálni, és szeretné bizonyítani, hogy a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere. Ezzel megkérdőjelezi – a civil társadalom néhány lelkes hívével ellentétben – a civil társadalom azon képességét, hogy el tudja ismertetni a nem fizetett tevékenységeket, a nem fizetett munkát; bizonyítani kívánja továbbá, hogy a piac szerepét és a civil társadalmat befolyásoló gazdasági racionalitást sokkal világosabban kell elemezni, mint ahogyan a mostani gyakorlat teszi.

A civil társadalom vég nélküli dicsérete abból a megközelítésből fakad, hogy egyesek benne a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. John Keane és mások korábbi munkáiban a volt kelet-európai kommunista rendszerek ellenzéki mozgalmainak hatására a civil társadalom olyan szféraként jelent meg, ahol az egyes emberek az államot megkerülve értelmes közösségi tevékenységet folytathattak.³ Sajnálatos módon a kommunista rendszerekben a civil társadalmat az állami szabályozás és a bürokrácia szorítása fojtogatta, gyarmatosítva és erősen korlátozva lehetőségeit. Ezért cseppet sem meglepő, hogy a civil társadalom e szabályozási mód antitéziseként jelent meg. Keane munkájában implicite ott élt a nézet, hogy a nyugati társadalmakban a piaci viszonyok hegemón terjeszkedése ugyancsak gátat vet a civil társadalom teljesítőképességének és integratív társadalmi szerepe betöltésének. Ez a radikális álláspont egyértelműen igazolódott abban, hogy a gazdasági racionalitás és a piaci logika a társadalmi élet egyre nagyobb területeit vonta ellenőrzése alá.⁴ Ennek következtében a nem gazdasági alapú tevékenységek tere jelentősen szűkült, és az ilyen típusú tevékenységek nagy részére is a piaci megközelítés telepedett rá. Radikális szószólói számára a civil társadalom egy meghatározott politikai stratégia megfogalmazásának eszközévé vált: ez a stratégia elutasította a kelet-európai rendszerek bürokratikus kommunizmusát, ezzel egyidejűleg azonban számba vette azokat a nehézségeket is, amelyek a Nyugatot egyre inkább eluraló gazdasági liberalizmus hegemóniájából adódtak. Egyszóval, Keane és Michael Walzer s a hasonló álláspontot képviselő elméleti szakemberek a civil társadalmat olyan radikális politika megtestesülésének tekintették, amely mindenféle kapcsolatot megszakított a hitelüket vesztett kommunista rendszerekkel.⁵

Ezzel egyidejűleg, ahogyan a civil társadalom eszméje a szociális és politikai elméletben egyre nagyobb teret nyert, sok elemző figyelt fel arra, hogy szükség volna a nem fizetett tevékenységek elismerésére és legitimálására, valamint a fizetett a munkára alapozott ideológia elutasítására, mivel ez utóbbi egészében eluralta a II. világháború utáni korszak vitáit a munkával kapcsolatos kérdések és a jóléti társadalom problémakörét illetően.⁶ Ahol ezt a kérdéskört eredetileg a radikálisok, például a zöldek, a feministák és a baloldali libertáriusok tartották napirenden, ott a politikai spektrum minden árnyalata egyre nagyobb érdeklődést szentelt a kérdésnek a kilencvenes évektől kezdve.⁷ Ennek az érdeklődésnek egyértelmű bizonyítéka, hogy sok támogatóra talált az a koncepció, miszerint a garantált alapjövedelem ne legyen semmiféle fizetett munka-követelményhez kötve – vagy legfeljebb valamilyen szintű részvételhez. E részvételbe tartozzanak bele azok a tevékenységek is, amelyek mögött nem a jövedelemszerzés szándéka áll.⁸

A nem fizetett tevékenységek legitimálását szorgalmazó ideológiák és a civil társadalom elmélete közötti kapcsolat nem minden esetben egyértelmű, de általában kimutatható az a feltevés, hogy ezek a tevékenységek már egy "újracivilizált" civil társadalomban kapnak szerepet. A veszély abban az álláspontban rejlik, amely szerint létezik valamiféle, "civil társadalomnak" nevezett Paradicsom, ahol a nem fizetett tevékenységeknek szabad tere nyílik, és anélkül legitimálhatók, hogy a mindenható piaci szemlélet vagy a túlbuzgó állami szabályozás fojtogatná őket. E nézet szerint, ha képesek lennénk civil létünket megalapozni vagy legalább újra körülhatárolni, akkor azzal egycsapásra beköszöntene e tevékenységek virágkora, és ebből egy sor szociális előny származna. Ez utóbbi vízió legszélsőségesebb formában Fukuyama és más szerzők műveiben érhető tetten; ők sejtetni engedik, hogy ha képesek lennénk tanulni a gazdag civil hagyományokkal rendelkező társadalmaktól, akkor nemcsak a civil társadalom virágozna fel, hanem a kapitalista gazdaságok is.⁹ Sajnos, az ilyen nézetek figyelmen kívül hagyják a fizetett és a nem fizetett tevékenységek között létező feszültségeket, valamint azokat a nehézségeket, amelyek a társadalmi viszonyok szféráinak megteremtését kísérik; e szférák segíthetnek a piaci szemlélet szirénhangjainak elhárításában. Más szóval, a nem fizetett tevékenységek támogatása és elismerése nem egyszerű feladat a gazdasági racionalitás hegemóniájának fényében. A nem fizetett tevékenységek társadalmi értékének politikai meghatározása nem mondhat le arról, hogy megkísérelje a társadalmi élet olyan területeinek feltárását, amelyek védettek a gazdasági racionalitás hatásaitól.

Civil társadalom és politikai gazdaságtan

A politikai gazdaságtan a civil társadalmat rendszerint a piaci interakciók színterének tekinti, amennyiben gyakorta nem állami szektornak fogja föl azt. Ezért aztán egyes elemzők olyan terepnek látják a civil társadalmat, ahol a javak és szolgáltatások szabad, az állami, intézményi szabályozástól mentes cseréje zajlik. Ez a nézet azonban mindig ellentmondásos volt, és sokkal inkább abból a szempontból definiálta a civil társadalmat, hogy mi nem jellemző rá, mintsem a jellemző sajátosságaival. Maga az a feltételezés, hogy a társadalomnak lehet egyetlen olyan szektora is, amelyet hermetikusan el lehet szigetelni az állami befolyástól, fölöttébb problematikus, és nincs arra bizonyíték, hogy ez az elképzelt állapot megvalósítható lenne. Röviden, az állam döntő fontosságú cselekvő a jelenkori társadalmakban, és valószínű, hogy az interakciók színterét alkotó gazdasági feltételeket az állam valamiképpen mindig is szabályozni fogja. Ebből a nézőpontból nézve a civil társadalom nem a viszonyok szilárd, egyértelmű paramétereken nyugvó rendszere, hanem formáját is, határait is állandóan módosító, újraértelmezendő struktúra. A civil társadalom újraértelmezése körüli állandó vitában nagy valószínűséggel az állami intézményeket fogjuk továbbra is kulcsszereplőknek tekinteni. A civil társadalom ebből következően nem kőbe vésett rendszer, feltételei a politikai döntéshozatal folyamatában alakulnak, és alapvetően kevésbé kulturálisan meghatározottak, mint ahogy arról Fukuyama meggyőzni kíván bennünket. Ennél fogva a civil társadalmat nem gondolhatjuk semlegesnek vagy apolitikusnak, mivel valójában ez az a színhely, ahol az állam és a piac ellentétes szemléletét egymáshoz közelítjük. Egyik tényezőt sem lehet véglegesen kiiktatni, és a politikai folyamatoknak jut az a szerep, hogy meghatározzák, "a piac és az állam milyen összhangzata illik az egyes társadalmakhoz".¹⁰ A döntéshozás minden egyes esetben rányomja bélyegét a civil társadalom formájára és jellemzőire.

A civil társadalommal foglalkozó elméleti szakemberek sokféle koncepciót dolgoztak ki a piac szerepét illetően, valamint arról, vajon milyen hatást eredményez a civil társadalom támogatása. Az egyik végletet például a már többször említett Francis Fukuyama képviseli, aki azt állítja, hogy a civil társadalom feltámasztása képes lenne biztosítani azt a bizalmat és társadalmi tőkét, ami a kapitalista gazdaságok zökkenőmentes működéséhez szükséges.¹¹ Meggyőződése, hogy az integrált és összetartó társadalmak teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a piacgazdaság felvirágzásához, és hogy ezeket a feltételeket sem az állam, sem az egyes, elszigetelten tevékenykedő állampolgárok nem képesek biztosítani. Fukuyama szerint különböző testületekre van szükségünk, például az egyházakra és a jótékonysági intézményekre, melyek az embereket beágyazzák a civil társadalomba, és olyan viszonyrendszereket biztosítanak, amelyeket a későbbiekben gazdasági szférákká lehet tágítani. Ebből következően a civil társadalomban végzett tevékenységek nem pusztán abból a szempontból értékelendők és szemlélendők, hogy önmagukban véve milyen egészségesek, hanem ennél sokkal fontosabb, hogyan segítik elő a gazdasági folyamatokat, és a civil társadalmat valóban tekinthetjük-e olyan szféráknak, ahol a piac szabadon tudna működni. Fukuyama a piac és a civil társadalom viszonyát szimbiózisként írja le, ezért aztán – mondja -, ha ezek képesek spontán módon fejlődni, akkor kölcsönösen kedvező hatással lesznek egymásra. Fukuyama szerint egyértelmű, hogy ez a szabadság és spontaneitás csak akkor érhető el, ha az állam nem szabályozza a feltételeket, és nem avatkozik be a folyamatokba.

Fukuyama nézeteiről kimutatható, hogy kevéssé eredeti kísérletet jelentenek a liberális politikai gazdaságtan életben tartására, és alig titkolt kísérletet arra, hogy a gazdasági organizációkban az állam valamiféle szerepet találjon. Ez a szemlélet értetlenül áll az ortodox politikai gazdaságtannak a civil társadalomra gyakorolt káros hatásai előtt, és ugyancsak szem elől téveszti a piaci és a nem piaci tevékenységek közötti ellentmondásokat. Fukuyama egészében képtelen a globalizált piac hegemóniájával szemben valami ellenszert kínálni, és jelét sem adja annak, hogy megértené, hogyan is tudja a piac aláásni és hátráltatni azokat a társadalmi erényeket, amelyeket éppen a szerző tekint fontosaknak. Ebben az értelemben az a kijelentése, hogy a civil társadalom boldogan együtt él a piac diktálta követelményekkel, fölöttébb problematikusnak tűnik, mivel egyértelműen alábecsüli a civil társadalomban meglévő ellenzéki nézetek és a politikai gazdaságtan alternatív formáinak jelentőségét. Ezek ugyanis éppen azért támogatják a nem fizetett tevékenységek elismertetését, mert e tevékenységeknek önálló értékük van. Amihez pedig Fukuyama oly meleg szeretettel fordul, a sikeres piacgazdaságnak alapul szolgáló virágzó civil társadalomról a radikálisok hajlamosak azt gondolni, hogy valószínűleg elszánt bírálója lesz a piacgazdaságnak.

A fenti kritikai megjegyzéseket kiterjeszthetjük Giddensre és Putnamra, Fukuyama nézeteinek értelmezőire is, akik bár tartózkodnak attól, hogy Fukuyamához hasonlóan a végsőkig vigyék az elméletet, mégis csak kis ellentmondást látnak a civil társadalom népszerűsítése és a meglehetősen ortodox politikai gazdaságtan között.¹² Giddens szerint például a civil társadalom értéke abban áll, hogy lehetőséget biztosít korunk társadalmainak arra, hogy a globalizáció mindent elnyelő, ellenőrizhetetlen kilengéseivel szemben egységesen lépjenek fel. A civil társadalom egyre fokozódó bekebelezésének radikálisabb következményei, melyek a gazdasági globalizáció alapjául szolgáló szemléletből adódnak, nála nem kapnak túl nagy hangsúlyt. A gazdasági racionalitás kiterjesztését célzó stratégiákkal szembeni fenntartása éppen azzal gyengíti a felvértezett civil társadalom erejét, hogy az új piac megteremtése egyszerűen kikényszeríti újabb és újabb területek bekebelezését, amelyek pedig korábban nem voltak kitéve a piaci feltételeknek. Aligha meglepő, hogy a liberális politikai gazdaságtan legtöbb elemzése sokkal kritikusabb álláspontot foglal el a civil társadalommal és e szférának a piaci mechanizmusokhoz való viszonyával kapcsolatban. Keane és Walzer gyakorta úgy propagálják a civil társadalmat, mint fórumot, ahol az állami korlátok és a piacon alapuló gazdaságok hibái kiigazíthatók.¹³ Ezek a teoretikusok inkább azért bírálják az állam, a civil társadalom és a piac között meglévő kapcsolatokat, mert szerintük a civil társadalom szerveződési szféráját önmagában is meg kell erősíteni, és kevésbé azért, amit Fukuyama említ, azaz hogy a piacgazdaságokat a civil társadalom tartja fenn, s még kevésbé azért, amit Giddens és Putnam úgy fogalmaz, hogy a civil társadalom nem akadályozza a piacgazdaság működését. A liberális elméleten alapuló radikális bírálatból az következik, hogy a civil társadalmat azért kell támogatni, mert a keretein belül véghezvitt tevékenységeknek önálló értéke van, nem pedig azért, mert e tevékenységek egybeesnek a politikai gazdaságtan hagyományos meghatározásaival. Ennélfogva egyértelmű, hogy választóvonal húzódik azok között, akik a civil társadalmat olyan szférának tekintik, ahol számtalan, a piacgazdaságot támogató tevékenység folyik, illetve azok között, akik a civil társadalmat olyan területnek tekintik, amelyet egyaránt meg kell védeni a piactól és az államtól is.¹⁴

Az ortodox politikai gazdaságtanhoz John Keane és Michael Walzer kritikusan viszonyul. Keane-nek sikerült elkerülnie, hogy a civil társadalmat korlátok közé szorítsa: azaz meg sem próbálja megvédeni a piac hatásaitól. Azon a véleményen van, hogy a civil erények, például a bizalom, jótékony hatással vannak a gazdasági megelégedettségre, és hogy a piacban integratív lehetőségek rejlenek. Ennél fogva Keane szerint a civil társadalomnak a piaci mechanizmusokkal együtt megvan az a szerepe, hogy korrigálja e mechanizmusok korlátozott társadalmi rendteremtő képességeit.¹⁵ Hozzá hasonlóan Walzer is azt állítja, hogy a civil társadalomnak katalizátor-szerepe lehet a pluralizmus és az egyenlőség kifejlődésében mint olyan szférának, ahol az egyes emberek részt vehetnek a társadalmi életben. Ezért ő a civil társadalomban a "projektek projektjének" keretét látja, melynek segítségével az állampolgárok társadalmi kapcsolatba kerülhetnek egymással, és amely a politikai tevékenységben való fokozottabb részvétel kultúráját teremtheti meg. Ezzel egyidejűleg a gazdaság is új erőre kap, ha a szűkebb körű tevékenységek és a kisebb egyesülések nagyobb elismerést nyernek. Walzer szerint ez aztán ahhoz az "új felismeréshez vezet…, hogy a jó élet titka a részletekben rejlik"¹⁶ . Ez az álláspont egyben azt jelenti, hogy a civil társadalom semleges terep, melyen mind a piacorientált, mind az állami szervezetek versenghetnek és együttműködhetnek, megszabadulván a bürokrácia és a túlzott szabályozás béklyóitól. E forgatókönyv szerint az állam megteremtheti a keretet a semleges, értékektől mentes civil társadalomnak, azaz olyan társadalmi-gazdasági területnek, ahol sokféle testület és szervezet (beleértve az állami és a piacorientált cégeket is) szabadon működhet.¹⁷

Bár nincs híján minden meggyőző erőnek, Walzer tézisei a civil társadalom nem túlzottan egészséges megközelítéséről tanúskodnak. A semleges terület eszméje, ahol a piac, a magánvállalatok és az állam egyaránt levetkőzik saját logikájukat és racionalitásaikat, illetve konfliktusok nélkül élnek egymás mellett, enyhén fogalmazva túlzottan optimista nézet. Ha viszont kritikus szemmel nézzük, akkor annak jelét láthatjuk benne, hogy figyelmen kívül maradnak a gazdasági és politikai szereplőket mozgató specifikus és eltérő racionalitások, illetve a bennük megtestesülő hagyományos érdekek. E szemlélet elfeledkezik annak valószínűségéről, hogy a civil társadalom szereplői ellentmondhatnak egymásnak, netán ellentétbe kerülhetnek egymással, és hogy az erőegyenlőtlenség rendszerint versengést és kirekesztést eredményez.

Walzernek a civil társadalomról festett vonzó jövőképe nem veszi figyelembe azokat a lehetséges módszereket sem, ahogyan a piac expanziós törekvései a civil társadalom egyre több elemét gyűrik maguk alá, s ezzel az utóbbit rendszerint kellemetlen és nem megfelelő módon megváltoztatják. A civil társadalomban a piac jelenléte olyasféle forgatókönyvet eredményez, amelyben a fizetett tevékenységek, azaz a gazdaságilag hasznosak sokkal értékesebbeknek és társadalmilag hatékonyabbaknak tekintendők, mint azok, amelyeket nem tekintenek (joggal vagy helytelenül) a társadalmi-gazdasági jóléthez való hozzájárulásnak. A nem gazdasági tevékenységek önálló értékét általában alábecsülik ilyen körülmények között, és figyelmen kívül hagyják, hogy ezek mennyire járulnak hozzá a társadalmi státushoz és az egyén énképéhez. Hasonlóképpen Keane is, miközben tudatában van a piacnak a civil szférára gyakorolt esetleges ártalmas hatásainak, és fogékony a nem fizetett tevékenységek értékének elismerésére, ugyanakkor elmulasztja hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a piaci szemléletnek a civil társadalomra gyakorolt hatásait korlátok közé kell szorítani.

O'Neill és más radikális teoretikusok kifogásolják, hogy Walzer (mutatis mutandis Keane és mások is) meg sem próbálja megóvni az olyan alapelveket, mint együttérzés, barátság és kölcsönösség a gazdasági tényezőktől, a profit, növekedés és felhalmozás mindent átható logikájától.¹⁸ Végső soron O'Neill, Gorz és mások úgy vélik, hogy a gazdasági kényszerek hatékony működése nem lehet fontosabb a nem gazdasági tevékenységek előnyeinél. Emiatt állítja O'Neill, hogy meg kell teremtenünk egy "nem piaci rendet", amely mentes az állam közvetlen ellenőrzésétől és a piaci mechanizmusok befolyásától. Ez nem jelenti a piaci mechanizmusok felszámolását, hanem csak egyfajta kísérletet arra, hogy olyan szociális tereket hozzunk létre, ahol a nem gazdasági érdemek is elismerést nyernek. Ez az álláspont olyan radikális politikai elméletekre is alapozhat, amelyek azt vallják, hogy "az egyes emberek többé már nem egyetlen közszférában" léteznek, és állampolgár mivoltuk sem az állammal való egyetlen kötődésük révén manifesztálódik.¹⁹ Keane és Walzer munkái jelentősen járulnak hozzá a közszférák komplexitásáról és a tagolt civil társadalomról folyó vitákhoz, de egyikük sem ad magyarázatot arra, hogyan lehet a civil erényeket megvédeni a piac gazdasági racionalitásától.

Civil társadalom, piac és a munka

A társadalom- és politikaelméletben a civil társadalom eszméjének feltámasztása korunk politikai vitáinak ortodox és ökonomista látásmódját a legjobbkor igazította helyre. Az Egyesült Királyságban jellemző, jelenleg uralkodó, a társadalmi integrációnak a fizetett munkán alapuló politikai megközelítése cinkosan összekacsint az egyéni érdemek liberális gazdasági felfogását képviselő szemlélettel, és figyelmen kívül hagy egy sor más, a társadalmat egyben tartó köteléket, amelyeket a nem fizetett tevékenységek teremtenek meg.²⁰ Emiatt a radikális teoretikusok azt vallják, hogy fel kell ismernünk a nem fizetett tevékenységek jelentőségét, és meg kell vizsgálni azokat a társadalmi és gazdaságpolitikai kezdeményezéseket, melyek legitimálhatják ezeket, és növelik a politikai gazdaságtan hagyományos értékeihez viszonyított társadalmi tekintélyüket.²¹ Sok elemző mutatott már rá, hogy a jelenlegi szociális-gazdasági fejlemények új teret nyitottak a demokratikus vita számára, mely a munkanélküliség kockázatairól, a fizetett munkának a társadalomban betöltött funkciójáról, illetve az állampolgári lét, a politikai és identitás jelentéséről folyik.²² Ebben az összefüggésben szólított fel Ulrich Beck egy sor nem fizetett tevékenység nagyobb elismerésére és legitimálására, mivel ezek a politikai megújulás kiindulópontjai lehetnek.²³ Más szóval, Beck a (fizetett és nem fizetett) munkáról és a foglalkoztatás kérdéséről vallott nézeteink újragondolását az első, fontos lépésnek tekinti a civil társadalom újraformálásában.

Beck – még eredetibb formában Gorz – képviselte azt a megközelítést, hogy a civil társadalom fogalmának újragondolása során fel kell vetni a "ki nyer és ki veszít az új gazdaságban" kérdését. Mi több, ez a perspektíva arra is rámutat, hogy el kell gondolkoznunk azon, hogyan tud e demokratikus megújuláshoz az állam és a kormány hozzájárulni. Ebben a tekintetben Keane jelen munkája irányadó, mivel arra biztat bennünket, hogy a civil társadalmat ne egyetlen entitásnak gondoljuk el, hanem a politikai szférák sokszínű komplexumának, amely számos társadalmi szinten nyilvánul meg.²⁴ Azt javasolja, ismerjük el mindezeket a szférákat annak érdekében, hogy a közösségi/civil tevékenységek sokféleségét megőrizhessük. Ezért meg kell adni az embereknek a lehetőséget arra, hogy demokratikusan részt vehessenek egy sor egyesületben a kis, helyi közösségektől a nagy, nemzetközi társadalmi mozgalmakig. A civil társadalomnak ez a differenciált megközelítése maga is hű tükre az államon kívüli szerveződések komplex voltának és az egyéni interakciók egyéb értékes módozatainak. Keane egyértelműen úgy hiszi, hogy támogatni és legitimálni kell a nem gazdasági tevékenységeket, de mégsem kínál ellenszert a piaci mechanizmusoknak a civil életformára gyakorolt egyetemes hatásaival szemben, és nem ad megoldást a piacnak a nem piaci rendszer legitimálási lehetőségeire nézve ártalmas következményeivel szemben sem (noha tisztában van e veszélyekkel).

Az eddigi elemzésből megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatnak, mely egyfelől a civil társadalom, másfelől a piac és az állam között létrejöhet, két, egymástól eltérő formája kezd kirajzolódni, amelyek túllépnek az ortodox és a radikális politikai gazdaságtan közötti hagyományos kategóriákon. Az első álláspont, mely egyértelműen kiolvasható Fukuyama műveiből, és kevésbé dogmatikusan Giddens és Putnam elemzéseiből, illetve sokkal radikálisabb formában jellemző Keane és Walzer munkáira, nem kívánja megvédeni a civil társadalmat a gazdasági racionalitás hatásaitól (bár némelyikük felismeri a piacnak a civil erényekre gyakorolt végzetes befolyását). A második nézet szerint, melyet Gorz, O'Neill és más radikális teoretikusok fogalmaznak meg, a civil társadalomnak olyan színtérnek kell lennie, ahol a piaci logika nem érvényesül, vagy legalábbis ahol vannak olyan területek, amelyekben a gazdasági racionalitás nem juthat meghatározó szerephez. Itt különösen figyelemre méltó, hogy ez a nézet mostanáig a radikálisok kiváltsága volt, akik a piac értékítéletét abból a szent meggyőződésből kiindulva akarják korlátozni, hogy a nem fizetett tevékenységek rendkívül fontosak, és ezért érdeklődéssel fordulnak a radikális politika, például az egyetemesen garantált jövedelmek kérdése felé. Ugyanakkor az utóbbi néhány évben számos befolyásos elemző, aki korábban nem vallott radikális nézeteket, mára hasonló álláspontra jutott. Közöttük a legjelentősebbek, John Gray és Benjamin Barber szintén azt vallják, hogy a piaci szemlélet kihatásait korlátozni szükséges.²⁵ Mindez arra utal, hogy a piacnak a civil társadalomban betöltött szerepéről folyó vitákban az álláspontokat nehéz a politikai gazdaságtan hagyományos megosztottságának ortodox és radikális vonulatai között elhelyezni.

Mind Gray, mind pedig Barber elismeri, hogy a piaci logikának lehetnek káros hatásai a civil szférára, és ebből következően szükség van arra, hogy a civil társadalmat megóvjuk a gazdasági racionalitástól. Gray pályafutásában ez különösen figyelemre méltó lépés, mivel ő hosszú évekig a politikai gazdaságtanhoz meglehetősen tradicionális, liberális megközelítéssel viszonyult.²⁶ Legújabb gondolatkísérletében Gray azt fejtegeti, hogy a piaci befolyást meg kell zabolázni, de kitart amellett, hogy a társadalom bizonyos szféráiban szükség van a piac jelenlétére. Ebből a szempontból Gray munkáiban világosan felfedezhető elmozdulás van a radikálisok által kezdeményezett, a piacnak a civil társadalomban játszott szerepéről folytatott vitában; Gray továbbá érintőlegesen támogatásáról biztosítja a garantált jövedelmek ideáját, mondván, az alkalmas eszköz arra, hogy legitimálja a munkaerőpiac paraméterein kívül eső tevékenységeket. Ugyanakkor ő nem megy el olyan messzire, mint Gorz, O'Neill vagy más radikálisok, akik a piac fennhatóságának szigorú szabályozását követelik. Gray nem támogatja a munkaidő csökkentését és a munka újraelosztását sem. Gray nézete szerint tehát a piacnak a civil életre és a nem fizetett tevékenységekre gyakorolt káros hatásait inkább lehet minimalizálni a nem gazdasági tevékenységek politikai megokolásával, mint egy olyan politikai gazdaságtannal, amely erős állami beavatkozást ígér a gazdasági viszonyokba. Míg az ilyen stratégia praktikus lehet olyan légkörben, ahol az állami beavatkozás népszerűtlen, ám kevéssé alkalmas arra, hogy valóban megállítsa a piac terjeszkedését. Azt sugallja, hogy egy politikai program önmagában is képes a gazdasági szemlélettel felvenni a harcot, miközben alig van arra bizonyíték, hogy a tisztán politikai stratégiák el tudnák érni ezt a célt. Ebben az értelemben minden, a piac befolyását csökkentő kísérletnek figyelembe kell vennie az aktuális gazdaságpolitikát, amely a piaci mechanizmusok szabadságát meghatározza.

Gray-éhoz hasonló stratégia hámozható ki Barber politikai elméletéből is. Nála a civil társadalom megerősítésének folyamata elsődlegesen politikai, nem pedig gazdasági jellegű, bár Barber tudatában van sok társadalmi-gazdasági problémakörnek.²⁷ ő lándzsát tör a civil társadalom "erős demokratikus" koncepciója mellett, mely szerint a civil társadalom a piac és az állam közötti teret tölti ki. E nézet szerint a civil társadalom a társadalmi szervezet harmadik szektora, amely egyesíti a piac és az állam legelőnyösebb tulajdonságait. Barber nyitottságra épülő civil társadalmat szeretne, amely összeköti a nyilvános szférát és a magánszektort – ez utóbbit szerinte a voluntarizmus és az erőszak hiánya jellemzi.²⁸ A civil társadalom ilyen megközelítése azt hivatott tükrözni, hogy korunk liberális demokráciája mennyire sokrétű és komplex, illetve hogy a piac és az állam milyen típusú feszültségeket szül. Ugyanakkor itt van Barber (és Gray) szerint a probléma lényege. Ha vannak feszültségek a piac és az állam szemléletmódjának következtében, akkor némiképp optimistának tűnik azt állítani, hogy ezek a feszültségek harmonikusan megoldódnak, elég csak egy harmadik szektort teremteni, amely mindkettőből csak a legjobbat foglalja magába. Ilyen értelemben mind a piacnak, mind az államnak egyaránt lehetnek ártalmas és jótékony hatásai a civil kapcsolatokra, és nehéz elképzelni, hogy a civil társadalom kizárólag a jótékony aspektusokra épül majd. Barber sosem fogalmazza meg pontosan, hogyan gondolja a kártékonynak a jótékonytól való gyakorlati elválasztását, ez a hiányosság pedig abból fakad, hogy e folyamatnak a gazdasági dimenzióit korántsem veszi olyan komolyan, mint a politikai aspektusokat. Végső soron adós marad annak a mechanizmusnak vagy stratégiának a kidolgozásával, amely a gazdasági racionalitás hegemón helyzetét valóban megingathatná. Ebben az értelemben Barber és Gray figyelmen kívül hagyja a meg nem fizetett tevékenységek elismerési és legitimálási folyamatának gazdasági dimenzióit.

Barber politikai álláspontját hasonló kifogásokkal illethetjük, mint fentebb Walzer nézeteit. A civil társadalomnak általa alkalmazott modelljét joggal érheti bírálat azért, mert túlságosan hisz a harmonikus és kölcsönösen előnyös kapcsolatokban, amelyek egy erőteljes demokratikus megközelítés hatására alakulnak ki. A probléma abban a tényben rejlik, hogy a piac egyetemessége és a kormányzati terjeszkedés nem él boldog egyetértésben a megerősített civil társadalommal. Barber szerint a civil társadalomnak hatékony fellépést adhatna a "civil fórum" létrehozása, amely a piaci és állami szemléletmód tagadása lehetne.²⁹ Ezt ő olyan testületnek látja, amely hangot adna a civil társadalmat alkotó testületek és egyesületek megfontolásainak, és ellenőrizné a kormányt és a piacot. Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy feltételezi, a civil társadalomban létező sokféle és egymástól különböző szervezetek a fő kérdésekben konszenzusra jutnak. De a civil társadalom – a sokféle közösség által alkotott testület – hangja aligha lehet egységes és konszenzuális. Tény, hogy a civil társadalom megerősítését Barber, Gray és mások azzal érvelve szorgalmazzák, hogy ez a társadalmi szektor, ahol a társadalmi különbségek szabadon virágozhatnak. Ám ebben az esetben nagyon valószínűtlen, hogy egyetlen, egységes hang támogatásra számíthat-e. Ennélfogva, miközben felismerjük a civil társadalomnak a kormányzati folyamatokban betöltött szerepét, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a civil társadalomban számos ellentét mutatkozik majd, és szükség lesz arra, hogy az állam döntsön az ellentétes vélemények között.

A civil társadalom megerősítésének folyamata a kormányra és a politikára is kihat, és szerintünk nem szabad a civil társadalmat a harmónia és az egyetértés területének tekinteni. A folyamat elindításához politikai akaratra van szükség, és fölöttébb veszélyes alábecsülni azok hagyományos érdekeit, akik hatalmukat és fennhatósági szférájukat veszélyeztetve látják. A civil társadalom támogatása nem helyettesítheti a demokratikus politikai folyamatokat, és a civil szféra megújulása éppen annyira gazdasági, mint politikai vállalkozás. Ráadásul egy ilyen vállalkozásnak fel kell ismernie a civil részvétel elé állított akadályokat, amelyek a kormány és a piac hegemóniáját biztosítják, és igénybe kell vennie a törvényalkotás segítségét abban, hogy korlátozza ezek hatáskörét. Kétségtelen azonban, a nem piaci tevékenységeket nehéz legitimálni, és lehetetlen szilárd határokat húzni, melyeken a piac nem képes átjárni. Ezt a problémát viszont a radikálisok nehezen tudják feloldani, mert O'Neill, Gorz és sokan mások a civil társadalom nem piaci szféráinak megteremtése mellett érvelnek. E kérdéskör radikális megközelítéseinek fel kell ismerniük ezeket az akadályokat, és be kell látniuk, hogy majdnem lehetetlen olyan tökéletes modellek megvalósítása, amelyek a piacot korlátozni tudják. Vajon milyen lehetőségei maradnak akkor a radikális politikának, ha a civil társadalmat megerősíteni, a nem fizetett tevékenységeket pedig legitimálni akarja?

A radikális demokratikus elmélet problematikája

Ahol a piaci szemlélet a jelenkori politikai gazdaságtanban kitüntetett szerephez jutott, ott a jelenlegi politikai filozófiában a liberalizmus szabályozási (procedurális) formáin alapuló hegemón pozíció jellemző – amit olyan kommentátorok példáznak, mint John Rawls vagy Jürgen Habermas. Leegyszerűsítve, ezek a megközelítések azt állítják, hogyha a politikai kötelezettségek meghatározott szabályaihoz vagy eljárásmódjaihoz tartjuk magunkat, akkor ezzel egységesíthetők a sokszínű társadalmak. Ennek következtében mindaddig, amíg a társadalom különböző csoportjai részt tudnak venni a döntéshozó folyamatokban, és bizonyos csoportokkal szemben nincsenek meggyökeresedett strukturális előítéletek, addig a liberális társadalom képes az alapelvek, például a tolerancia és a semlegesség szerint fejlődni. E liberális bánásmód mélyén az a meggyőződés áll, hogy a társadalmi különbségeket le lehet győzni, és lehetséges bizonyosfajta áthidaló szociális konszenzus megteremtése. Ebből a nézőpontból szemlélve, a civil társadalom olyan területnek minősül, ahol az egyének és a csoportok egymással szabadon szerveződnek, és különbözőségeiket személyesen élik meg. Mivel az állami szabályok és eljárásmódok a liberalizmus uralkodó formáinak szemléletmódja szerint egyetemesek, a civil társadalmat olyan szférának tekinthetjük, ahol a különbözőségnek jut terep. Ebben a kontextusban alakulhat ki a civil társadalom egészséges képzete, itt nyílik lehetőség a liberális demokrácia néhány paradox jelenségének feloldására.

A legújabb politikai elméletben radikális következményei vannak ennek az eljárási liberalizmusból következő konszenzuális modellnek.³⁰ Ugyanis számos gondolkodó Gramsci műveinek hatására újfajta követelményeket támasztott a civil társadalommal kapcsolatos megközelítés konstrukciójával szemben. A civil társadalom liberális felfogásának e megkérdőjelezése az elméletek többségében rejlő koncepcionális ellentmondásra vonatkozik, és kétségbe vonja a civil társadalomnak tulajdonított, vélt státust, mely szerint a civil társadalom a sokarcú társadalmakban kialakuló konfliktusok és nézetkülönbségek mindenre megoldást kínáló gyógyírja. E nézet szerint tehát a civil társadalom nem semleges helyszín, ahol a különbségek harmóniáját tapasztaljuk meg. Éppen ellenkezőleg, ez az a hely (vagy helyek), ahol az eltérő perspektívák összecsapnak egymással. Sőt, nemcsak a versengés színtere, hanem maga a színhely általában is vitatott. Ezt az álláspontot Martin így összegzi: "a civil társadalom következtetés útján konstituált tér. Azaz, egyidejűleg diszkurzív konstrukció, amely az egyéb, gyakorta antagonisztikus szemléletmódokat szándékozik segíteni, s amelynek saját identitását is módosítják e szemléletmódok.³¹ Ez a radikális álláspont azt jelenti, hogy a civil társadalom sokrétű tér. A radikális demokratikus elmélet a civil társadalmat nem koherens területnek látja, amelyet az állami szabályozás hiányával egyértelműen meghatározhatunk, hanem számos eltérő, egymással versengő szemléletmód együtteseként, amelyek nemcsak az államból erednek, hanem a piacból is. A civil társadalom tehát vitatott terület, nem pedig lezárt szféra, amelynek konszenzussal kijelölt határai vannak.

A civil társadalomnak ez a radikális megközelítése azt követeli tőlünk, hogy a politikai kifejezésmód számára alkalmas szférát, pontosabban szférákat gondoljunk el. Ahol a civil társadalom liberális felfogásából a szféra lezárása következne – mikor például az állami beavatkozást óhajtjuk korlátozni -, akkor a radikális elméletek a politikai versengés új területeit akarják megnyitni. Mi több, ahol az eljárási liberális szemléletmód a civil társadalmat a harmonikus működés terének látja, ahol elfogadjuk különbségeinket és az "élni és élni hagyni" elvét prédikáljuk, ott a radikális demokratikus szemlélet szerint a sokszínű társadalmainkban nézetkülönbség lesz már a civil elfoglaltság mibenlétét illetően is. Különbségeink egy része egymással összemérhetetlen lesz, az ebből fakadó problémák pedig megoldhatatlanok. E forgatókönyv szerint a civil társadalomban való kötelezettségvállalás sokkal inkább versengésre, mint harmóniára épül majd. Egyszóval, a civil társadalom nem gyógyír a liberális demokráciák paradoxonjaira, hanem inkább az a helyszín, ahol ezek a paradoxonok feloldandóak (vagy bizonyos esetekben nem oldhatók fel). A nem fizetett tevékenységek legitimálási folyamatának ebben a vitatott közegben kell lezajlania, de a radikális elmélet szerint ez a folyamat a politikai gazdaságtan meghatározó liberális ortodoxiáinak erős ellenállásába ütközik majd. A gazdaságtanban a globalizációs folyamatok és a munkaerőpiac "rugalmasságának" ünneplése, valamint a radikális politikai elmélet újfajta elkötelezettségének szükségessége közötti kapcsolatot Mouffe nemrégiben így írta le: "Csak ha a nemzetek feletti tőke hatalmával szemben egy új politikai koncepcióval tudunk előállni, akkor lesz esélyünk arra, hogy sikeresen ellenálljunk a neoliberalizmusnak, és új hegemóniát léptessünk helyébe.³²

Azzal, hogy a politikai kötelezettségek sokféle helyszínére és általában a helyszínre irányítják figyelmünket, a radikális elméletek persze maguk is építenek Gramsci hegemónia-fogalmára és Foucault-nak a hatalomról szóló értelmezéseire.³³ Ezek arra utalnak, hogy a civil társadalom paraméterei a legkülönbözőbb megközelítések versengéséből formálódnak ki, és bizonyos perspektívák majd uralkodóvá válva meghatározzák a viszonyrendszereket az adott szférán belül. A radikális gondolkodók szerint e paraméterek sosem szilárdak, hanem állandóan változnak a versengés és vita folyamán. Ebből következően a civil társadalom elemzése nem szándékozik lezárni az állampolgári elkötelezettségek területét, és nem akarja azt a viszonylag harmonikus viszonyok terepének tekinteni. Ehelyett azt állítja, hogy a civil társadalom maga is forrása a paramétereiről és formájáról folyó politikai dialógusnak, és inkább tekinthető maga is a folyamatos és véletlenszerű politikai elkötelezettség egyik szegmensének, mint olyan zárt térnek, amelyet specifikus, szilárd szabályok vagy procedúrák jellemeznek. A radikális szemléletnek az adja a kritikai élét, hogy a civil társadalmat meghatározó, hegemón eszméket nem hajlandó véglegesnek, lezártnak tekinteni. Tény, hogy míg az elemzésünkben tárgyalt, a civil társadalomról alkotott elméletek nagy részét be lehetne illeszteni a "harmadik út" vagy "radikális közép" politikai elemzéseibe (ahogy ez gyakran meg is történik), addig a radikális demokratikus elmélet azt állítja:

A radikális centrizmus eszméje éppen a hegemóniaellenes stratégiát zárja ki, mivel a radikális centrizmus tagadja az antagonizmusok létezését és a politikai határok szükségességét, és azt hirdeti, hogy a "rugalmasság" modern szociáldemokrata cél. Ha azt hisszük, hogy a nagyvállalatok céljait összebékíthetjük a gyengébb szektorok céljaival, akkor máris behódoltunk a nagyvállalatoknak.³⁴

A civil társadalom radikális demokratikus elképzelése így a politikaelméletet jelenleg meghatározó konstruktív, alternatív nézeteknek is helyet adhat. A kulcskérdés az, hogyan segíthetik ezek a viták a radikális politikai gazdaságtan, valamint a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikájának jövőbeli kiformálódását.

Következtetés: a differenciált civil társadalom felé

A civil társadalomról alkotott elméletek közötti választóvonalat a civil társadalom és a piac kapcsolatának értelmezése jelenti. Ahol széles körben – bár nem egyetemesen – elfogadott álláspont az, hogy az erős civil társadalomnak függetlennek kell lennie az állami irányítástól (bár abban viták vannak, ennek hogyan kell megnyilvánulnia), ott lényegi nézeteltérések vannak a gazdasági kölcsönkapcsolatok és a civil társadalom közötti viszonyt illetően. Ebben a kérdésben számos hibás vonal létezik. Fukuyama és a hozzá hasonló gondolkodók szimbiotikus viszonyban látják a civil társadalmat és a gazdaságot, amelyek ilyenformán egymást erősítik, és olyan társadalmi erényeket hoznak felszínre, amelyek a gazdasági sikereket fokozzák. Ez a nézet nem veszi figyelembe a piac okozta társadalmi szétesettséget és töredezettséget, különösen is figyelmen kívül hagyva azt, ahogyan a piac a szociális élet egyre újabb területeit kebelezi be. Mások, például Giddens, Walzer és Keane a civil társadalom szószólói ugyan, de a benne végbemenő piaci kölcsönkapcsolatok működését nem bírálják. A piaci kölcsönkapcsolatok pusztán csak egyikét (bár nem szükségszerűen a leginkább állampolgári jellegűt) képezik a civil társadalomban létező számos viszonyrendszernek. Ez a nézet gyakorlati szempontból megalapozott, de problematikus annyiban, hogy nem foglalkozik azzal, milyen mértékben képesek az egyetemes piaci interakciók a polgári létet és a társadalmi életet szétrombolni. Egyszerűbben fogalmazva, a piaci szemléletmódok nem pusztán csak együtt élnek más viszonyokkal, hanem csápjaikat megpróbálják olyan messzire kinyújtani, amennyire lehetséges annak érdekében, hogy a profit és a növekedés szféráit minél szélesebbre nyissák, illetve újratermeljék. Ezt a problematikát többek között Gray és Barber vetette fel, akik olyan civil társadalmat képzelnek el, amely bizonyos mértékben védve van a gazdasági racionalitástól. Ugyanakkor mindketten elsődlegesen politikai kérdésnek tekintik ezt, és elmulasztják alaposabban számításba venni azokat a gazdasági és szociális lépéseket, amelyeket ez a megközelítés szükségessé tesz. És ebben ismét annak alábecsülése rejlik, hogy a piac éppen annyira képes a civil társadalom egészségét veszélyeztetni, mint az elbizakodott kormányzat és a keménykezű szabályozás az állami bürokrácia révén.

A civil társadalomról alkotott ezen eltérő nézetek között lehetségesnek tűnik olyan perspektíva felvázolása, amely képes a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikai gazdaságtanát újragondolni. Legújabb művében Keane a közszféra különböző szintjeinek elméletét vázolja fel, amelyben a politikai szerveződés sokféle típusa ismerhető fel.³⁵ Hasonlóképpen vannak olyan radikális elemzők – például Rose -, akik azt állítják, a közszférát sokszínű, plurális és differenciált jelenségnek kell tekinteni.³⁶ E nézet szerint nem létezhet egyetlen, a közéleti részvételt átható értékrendszer, hanem csak egymással versengő és megütköző értékek vannak. Ezek a nézetek a politikai szférára koncentrálnak elsősorban, de a nem fizetett tevékenységek legitimálásának problémája felől nézve lehetséges olyan differenciált közszféra mellett érvelni – miként teszi azt Gorz -, ahol a piacnak is megvan a helye, meg a nem gazdasági, nem termelői szervezeteknek vagy közösségeknek is lehetőségük nyílik a működésre.³⁷ E cél eléréséhez nem szükséges a különböző közszférák közötti nyilvánvalóan meglévő korlátok kiépítése; a radikális reformokhoz a létbiztonságot garantáló jövedelmeket megadó szociálpolitikára, a munka újraelosztását és a társadalomban való részvételt biztosító gazdaságpolitikára, valamint olyan politikai reformokra van szükség, amelyek nagyobb teret nyitnak az irányításban való részvételnek. Ez a folyamat nehéz, és nem létezik tökéletes modellje, de a sokszínű politikai szférák eszméjének kitágítása révén a gazdasági és nem gazdasági területek sokfélesége is teret kaphatna, és ez lehetővé tenné annak további elemzését, hogyan legitimálhatók a nem fizetett tevékenységek, és hogyan nyerhetnek a fizetett munkával megegyező státust.

A fentebb vázolt radikális politikai filozófia logikáján tovább haladva, a nem fizetett tevékenységek legitimálásának feladata az új hegemónia fokozatos kialakításában áll, s az új hegemóniában érvényre jut a gazdasági racionalitások korlátozásának eszméje. A piaci szemléletmódnak a politikai viták fősodrára gyakorolt befolyása hihetetlenül erős, és pozíciója megingatásához koncentrált ellenzéki fellépés szükséges. Ehhez viszont az kell, hogy tere nyíljon a domináns gazdasági modellel szakító politikai megközelítésnek, és ebben lehet a civil társadalomnak szerepe. Ugyanakkor, nem a piaci szemlélet legyőzése a cél, hanem az, hogy teret nyissunk az alternatív koncepciók kidolgozásának. A civil társadalom mindig is a piaci szemléletmód jelentős színtere lesz, de ha el tudjuk fogadtatni, hogy a civil társadalom nem szilárd rendszer, és sok, egymással ellentétes szemléletmód találkozóhelye, azzal nagyobb politikai teret nyitunk a nem piaci eszmék megfogalmazásának is. Ennek következtében, a nem fizetett tevékenységek legitimálását lehetővé tevő alternatív szociális- és gazdaságpolitika megteremtése új szférákat igényel annak érdekében, hogy szembe tudjon szállni a gazdasági racionalitásra alapozott domináns ortodoxiával. Ebben az összefüggésben, a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek radikális politikája feltételezi a differenciált civil társadalom megfogalmazását, amelyben a piaci szemléletmód hegemóniája megkérdőjeleződik, de ahol azt is érzékeljük, hogy nem lehetséges a gazdasági és nem gazdasági megközelítések közé szilárd határokat húzni. Ezen a téren a radikális demokratikus politikai elmélet biztosítja a legtermékenyebb alapot a gazdasági érvek hegemóniájával szembeni alternatív politikai gazdaságtan kialakításához.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Lásd például B. Barber, ‘An American Civic Forum: Civil Society between Market Individuals and the Political Community', Social Philosophy and Policy, Vol. 13, No. 1, 1996; J. Cohen és A. Arato, Civil Society and Political Theory, London, 1994; A. Giddens, The Third Way: The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998; J. Keane, Civil Society: Old Images, New Visions, Cambridge, 1998; és M. Walzer, ‘The Civil Society Argument', in C. Mouffe (szerk.), Dimensions of Radical Democracy, London, 1992.

2 Lásd F. Fukuyama, Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity, London, 1996. és The Great Disruption: Human Nature and the Reconstitution of Social Order, London, 1999. Putnam elképzeléseiről lásd R. Putnam, Making Democracy Work: Civil Traditions in Modern Italy, Princeton, 1993, és ‘Bowling Alone: America's Declining Social Capital', Journal of Democracy, No. 6, 1995.

3 J. Keane, Democracy and Civil Society, London, 1988.

4 A. Gorz, Critique of Economic Reason, London, 1989.

5 Lásd M. Walzer, Spheres of Justice: A Defense of Pluralism and Equality, New York, 1983.

6 Lásd Gorz, Critique of Economic Reason, és A. Gorz, Capitalism, Socialism, Ecology, London, 1994.

7 Lásd például U. Beck, The Brave New World of Work, Cambridge, 2000.; A. Gorz, Reclaiming Work: Beyond the Wage-based Society, Cambridge, 1999.; J. Gray, Endgames: Questions in Late Modern Political Thought, Cambridge, 1997.; B. Jordan, The New Politics of Welfare: Social Justice in a Global Context, London, 1998.; A. Little, ‘Environmental and Eco-social Rationality: Challenges to Political Economy in Late Modernity', New Political Economy, Vol. 5, No. 1, 2000.; és P. Van Parijs, Real Freedom for All: What (if Anything) can Justify Capitalism? Oxford, 1997.

8 A. Little, Post-industrial Socialism: Towards a New Politics of Welfare, London, 1998.

9 Lásd F. Fukuyama, 1996, op. cit.

10 C. Taylor, ‘Invoking Civil Society', in R. Goodin és P. Pettit (eds), Contemporary Political Philosophy, Oxford, 1997, p. 77.

11 Lásd F. Fukuyama, 1996, 1999. op. cit.

12 Lásd A. Giddens, Runaway World: How Globalisation is Reshaping Our Lives, London, 1999.; és R. Putnam, 1993, op. cit.

13 Lásd J. Keane, 1988, 1998, op. cit.; és M. Walzer, 1992, op. cit.

14 Lásd A. Gorz, 1989, op. cit.; és J. Habermas, Between Facts and Norms, London, 1996.

15 J. Keane, 1998., op. cit. p. 19.

16 M. Walzer, 1992., op. cit., p. 107.

17 Lásd M. Walzer (ed.), Toward a Global Civil Society, Oxford, 1995.

18 Lásd például J. O'Neill, ‘Polity, Economy, Neutrality', Political Studies, Vol. 43, No. 3, 1995.

19 N. Rose, Powers of Freedom: Reframing Political Thought, Cambridge, 1999., p. 178.

20 Lásd G. Hughes és A. Little, ‘The Contradictions of New Labour's Communitarianism', Imprints, Vol. 4, No. 1, 1999.

21 Lásd például U. Beck, 2000., op. cit.

22 A. Gorz, 1999., op. cit., p. 54.

23 U. Beck, Democracy Without Enemies, Cambridge, 1998., p. 60.

24 Lásd J. Keane, 1998., op. cit., p. 170.

25 Lásd J. Gray, op. cit., és B. Barber, A Place for Us: How to Make Society Civil and Democracy Strong, New York, 1998.

26 Lásd A. Carling, ‘Prosperity, Autonomy and Community: John Gray on the Market, Politics and Values', Imprints, Vol. 1, No. 1, 1996.

27 Lásd B. Barber, 1998, op. cit., ch. 5.

28 B. Barber, ibid., pp. 34-5.

29 Lásd B. Barber, 1996, op. cit.

30 Lásd például C. Mouffe, The Return of the Political, London, 1993., és The Democratic Paradox, London, 2000.

31 Lásd J. Martin, ‘Post-Marxism and Civil Society: From Relative Autonomy to Radical Contingency', a dolgozat a ‘Civil Society and the State' címmel rendezett nemzetközi szemináriumon hangzott el az International Christian University szervezésében, Tokió, Japán, 2001. január 10-én, p. 7.

32 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

33 Lásd E. Laclau, Emancipation(s), London, 1996., és ‘Identity and Hegemony: The Role of Universality in the Constitution of Political Logics' in J. Butler et. al., Contingency, Hegemony, Universality, London, 2000.; C. Mouffe, 1993., 2000. op. cit.; és N. Rose, op. cit.

34 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

35 Lásd J. Keane, 1998., op. cit.

36 Lásd N. Rose, op. cit.

37 A. Gorz, 1989., 1999., op. cit.