Feljegyzések és feljelentések Lukács Györgyről azz SZKP archívumából az 1955-1965 közötti időszakból.

Ha megemlékezünk Lukács György történelmi teljesítményéről, netán értékeljük azt, nem lehet megkerülni szovjetunióbeli megítélésének problémáját. A sztálinista Lukács napjainkban olyan hivatalos közhely, amellyel vitatkozni sem nagyon szabad a rendszerhű folyóiratokban. A végre megnyílt oroszországi archívumok forrásaiból e vitát “eldöntő” néhány dokumentumot mutatunk be, amelyek Alekszandr Sztikaljin és Vjacseszlav Szereda jóvoltából válnak idehaza is közkinccsé. Lukács 50-es–60-as évekbeli antisztálinista szerepvállalásának kontúrjait a Lukács Archívum munkatársai már a korábbi évtizedekben felvázolták, mégis fontos a Lukácsot napjainkban kirekesztő logika cáfolata szempontjából e néhány dokumentum közreadása.

 

*** 

SZSZKSZ
Moszkva, ul. Vorovszkovo
Tel.: D. 2-07-44

SZKP KB

Mindenképpen szükségét érzem annak, hogy a Központi Bizottság tudomására hozzak egy, a magyar kulturális életben felbukkant furcsa és meglátásom szerint feltétlenül figyelemre érdemes jelenséget. 1955. március 15-én a Kossuth-díj Legelső fokozatára, amit mind ez ideig egyetlen magyar irodalmárnak sem ítéltek oda, ez alkalommal Lukács György kritikust találták méltónak. Az indoklásban ez áll: “A Kossuth-díj Legelső fokozatát és a vele járó 75 000 forintot Lukács György akadémikus kapja teljes életművéért, amelynek középpontjában a marxista esztétika kérdéseinek kidolgozása és a burzsoá filozófia harcos bírálata áll. Lukács munkásságának világra szóló jelentősége van a marxista ideológia és a békeharc szempontjából.”

A legmagasabb díj odaítélése Lukács Györgynek, kiváltképp pedig a döntés indoklása nekem felettébb különösnek tetszik. Mindezek alátámasztásra elég, ha emlékeztetek rá, hogy Lenin hogyan bírálta Lukácsot, amikor ezt mondta: “Lukácsnál a marxizmus üres beszéd”; vagy ha visszagondolunk arra, hogy a 30-as évek elején miképp mondott csődöt Lukács és vele a lukácsisták is minálunk, a filozófia frontján; vagy hogy miféle munkát végzett ugyancsak nálunk a “Lityeraturnij Krityik” című folyóiratnál, amely azért szűnt meg, mert károsan hatott a szovjet irodalomra; és végül Lukács politikai tevékenységére Magyarországon, ahol nem kevésbé zavarta meg az írók fejét azokkal a téziseivel, amelyekkel a magyar és a szovjet kultúra különbözőségét hirdette.

Lukács felszabadulás utáni tevékenységét a haladó írók is bírálták kongresszusukon, amelyen személyesen részt vettem, azonkívül Rudas L., ha nem is túl éles hangú, de igen helyes és marxista szellemű cikkében, amely 1949-ben jelent meg a Szabad Népben, és kritizálta őt A. Fagyejev elvtárs is a Szovjet Írók Szövetségének plénuma előtt. 1950-ben a magyar párt közvéleménye mondott éles bírálatot Lukács műveiről, melyeknek alapgondolata abban összegezhető, hogy a népi demokrácia nem számolja fel a kapitalista termelési módot és célja nem a szocializmus felépítése. Kritika érte Lukácsot azért is, mert elhallgatta vagy megtagadta a szovjet kultúra szerepét, a szocialista realizmus jelentőségét és még sorolhatnám. Lukács visszahúzódott mindenféle részvételtől az irodalmi-politikai életben, és még a legutóbbi években sem lépett fel nyilvánosan, pedig tanítványai és hívei feltétel nélkül támogatták és felfújták munkásságának jelentőségét.

Rjurikov elvtárs beszámolójában felmerült Lukács neve a szovjet írók II. kongresszusán is, amikor az irodalomkritika helytelen felfogásáról beszélt, és a megtévedt alkotók között Lukácsot is megnevezte. Nem fér hozzá kétség, hogy a kongresszuson megjelent magyar írók erről értesítették a párt közvéleményét is.

Mindezek után igen furcsán veszi ki magát, hogy a legmagasabb díjat Lukácsnak ítélték oda, és különösen furcsa az indoklás, miszerint “teljes életművéért”. Erre szerettem volna felhívni feltétlenül a Központi Bizottság figyelmét.

B. Polevoj

*** 

SZKP KB

1965. március 31.

A Magyar Népköztársaság szovjet nagykövete, G. Gyenyiszov elvtárs jelentése szerint a KB Nemzetközi Osztályának vezetőhelyettese közölte vele, a Központi Bizottság elkerülhetetlennek ítélte, hogy megemlékezzék a híres irodalomtörténész és esztéta Lukács G. jubileumáról, aki ez év április 13-án tölti be nyolcvanadik életévét. Lukács G.-nek két könyve is megjelenik, az irodalmi folyóiratok különféle cikkekkel üdvözlik majd, a Magyar Tudományos Akadémia pedig rendezvényekkel készül az alkalomra. A magyar elvtársak hasonló módon Csehszlovákiát, az NDK-t, Lengyelországot és Romániát is tájékoztatták erről.

Lukács Georg (György) számos esztétikai, elméleti és irodalomtörténeti mű szerzője, aki ideológiai fejlődése során igencsak bonyolult utat futott be. Lukács mint baloldali értelmiségi lépett fel a XX. század elején, és elméleteiben ideológiai, politikájában pedig dogmatikus és szektás hibákat követett el. A 20-as években sokat szerepelt a német haladó sajtóban, amikor is az irodalom és az esztétika tárgyában írt tanulmányaival jelentős tekintélyre tett szert. Lukács legtermékenyebb alkotói időszakát a Szovjetunióban (1933–1946) élte meg. Ennek a periódusnak a termésétől nem lehet megtagadni a tartalmi mélységet, az egészséges vitázó szellemet, még ha Lukács már ez idő tájt is részesült jogos bírálatokban, amikor lebecsülte a világnézetet a művészi alkotásban, és azt hangsúlyozta, hogy világnézet és módszer között szükségszerű ellentét feszül.

A háborút követő időkben Lukács G. fontos pozícióba jutott a Magyar Tudományos Akadémián belül, és egyre-másra jelentek meg könyvei, amelyek a művészeti kérdések igen széles körét érintették. Olyan címeket találunk közöttük, mint “Haladás és reakció a német irodalomban”, “Goethe és kora”, “A történelmi regény”, “K. Marx és F. Engels mint irodalomkritikusok”, “Tanulmány az új német irodalom történetéről”, “Thomas Mann”, “Balzac és a francia realizmus”, “Bevezetés az esztétikába”, ezeken kívül írt tanulmányokat a realizmus szerepéről a világirodalomban, két tanulmánykötetet adott közre orosz írókról stb. Közismert sematizmusa és számtalan hibás momentuma ellenére, ezek a munkái feltétlenül megérdemlik az irodalomtörténészek és az irodalomelmélet-írók bizonyos figyelmét.

Az 50-es évek közepe táján azonban Lukács G. nézeteinek különösen a negatív vonásai váltak uralkodókká. “A haladás és a reakció harca a mai kultúrában” című tanulmányában Lukács alaptalan vádakkal illeti a marxista kritikát, mintha “nem ismerne közbenső állapotot dicséret és ledorongolás között”. “A tévesen értelmezett realizmus ellen” című könyvében (1958) Lukács a szocialista realizmust a naturalizmussal rokonítja, a forradalmi romantikát a voluntarizmussal és az apologetikával, és a szovjet művészetben semmi mást nem vesz észre, csak azokat a torzulásokat, amelyek a személyi kultusz körülményeiből fakadtak. Ugyanezeket a nézeteket fogalmazta meg Lukács a csehszlovák “Literaturny Noviny” újságírójának adott interjújában (1964), amikor is a 30-as és 40-es éveket a szovjet irodalom hanyatló korszakának minősítette s a szocialista realizmust “sablonos naturalizmus”-nak nevezte.

Lukács helyzetének különlegessége napjainkban abból fakad, hogy egyszerre mutatkozik a szocialista realizmus és a modernizmus ellenfelének, miközben a XX. századi gondolkozás legnagyobb vívmányának a kritikai realizmust hirdeti meg. Ennélfogva Lukács különféle, gyakorta egymással homlokegyenest ellenkező irányból érkező kritikáknak teszi ki magát. A szovjet sajtó a marxista esztétika számos elvi tételének revíziójáért ítéli el, mindenekelőtt a művészet pártosságáról szóló téziseiért. Ezzel szemben E. Fischer, R. Garaudy, P. Dachs a dogmatikust látják Lukácsban, aki nem képes felfogni az avantgárd hozzájárulását a művészet fejlődéséhez, mert képtelen leküzdeni a normatív esztétika korlátait. A burzsoá sajtó üdvözli Lukácsban, hogy megtagad minden értéket a szocialista realista művészettől, de bírálja “következetlenségei”-ért, azért, hogy még mindig “túlságosan marxista”.

Közismert Lukács szerepe az 1956-os ellenforradalmi puccs ideológiai előkészítésében is. Az utolsó időkben, amióta Magyarországon él, úgy állítja be magát, mint független “össz-európai” személyiséget, akit egyszerűen megillet, hogy akár esztétikai, akár politikai tárgyú munkáit nyugatnémet kiadóknál jelentesse meg.

G. Lukács helytelen politikai magatartása és hibás koncepciója, hogy neve a marxista esztétika alapjainak a revíziójával kapcsolódott össze, nem ad alapot arra, hogy a szovjet sajtó megemlékezzék évfordulójáról.

Az SZKP KB Ideológiai Osztályának vezetőhelyettese

(D. Polikarpov)

Az Osztály instruktora

(J. Kuzmenkov)

SZKP KB

A “Pravda”, a “Lityeraturnaja Gazeta” és a “Voproszi Lityeraturi” szerkesztőségéhez értesítés ment, hogy G. Lukács jubileuma alkalmából bárminemű anyag közlése felesleges.

Az SZKP KB Ideológiai Főosztályának csoportvezetője, V. Kuharszkij

Az osztály instruktora

(J. Kuzmenkov)

(Fordította: Székely Ervin)

Az izraeli baloldali szervezet által kiadott dokumentum 80 pontba szedve vázolja fel az izraeli-palesztin konfliktusok történelmi okait, a megbékélésre tett eddigi kísérletek kudarcainak hátterét, és ezek alapján fogalmazza meg azokat az elveket, amelyekre egy „új béketábor", valamint egy igazságos és tartós közel-keleti béke felépülhet. A dokumentumhoz Lugosi Győző írt előszót.

“Senki sem hajlamos annyira igazságtalanságok elkövetésére, mint az, aki igazságtalanságok ártatlan áldozatának tudja magát ” – idézi egy X. századi bagdadi arab vagy jeruzsálemi zsidó bölcs mondását Bibó István az arab–izraeli viszályról az 1970-es évek közepén írt tanulmányában.¹ Bibó a tőle megszokott érzékletességgel ábrázolja a “sérelmeknek, bántalmaknak, erőszaknak, igazságtalanságoknak és becsapattatásoknak” a sorozatát, amit a szembenálló felek “egymástól s a világtól most vagy régebben kaptak ”, és amely mind arab-palesztin, mind zsidó-izraeli oldalon “egy szinte teljesen kiegyenlíthetetlennek látszó, de ugyanakkor nagymértékben hasonló ” sérelmi lelkiállapot kialakulásához vezetett.²

A Bibó írásának megszületése óta eltelt negyedszázad folyamán újabb súlyos traumák terhelték meg az arab–zsidó viszonyt, a palesztin és az izraeli társadalom kényszerű, viszontagságos együttélését. Legutóbb a mindkét oldalon már-már karnyújtásnyi közelségűnek hitt – vagy ilyennek elhitetett – történelmi kiegyezés meghiúsulása, illetve talán így pontosabb: bizonytalan időre való elnapolása ejtett sebet mindkét oldalon, felizzítva az egymás elleni gyűlöletet, s újraindítva a palesztin intifáda (lázadás) és az izraeli megtorlás súlyos véráldozatokkal terhes, ördögi körét.

Elnapolást kell mondanunk, hiszen aligha lehet kétséges: történeti távlatban a pillanatnyi helyzet is csupán egyetlen fejezetet jelent majd a viszály immár több mint egy évszázados történelmében, amely semmiféle valós alternatívát nem kínál az előbb vagy utóbb elkerülhetetlen kompromisszum megteremtésével szemben. Miként Saul Misál, a Tel-Aviv-i Egyetem politológus professzora fogalmazott Ehud Barak miniszterelnökhöz 2000 novemberében intézett nyílt levelében:

“Amikor a soron következő izraeli–palesztin vagy izraeli–arab háborút követően leszáll majd a por, nem kétséges, hogy újra mi leszünk a győztesek. Ön, miniszterelnök úr, előlép majd a harcmező füstjéből, hogy dicséretet zengjen a frissen megásott sírok előtt. Sőt, ön bizonyára sok embert meg fog tudni győzni arról is, hogy ez a háború a zsidók által vívott háborúk legigazságosabbika volt. Olyan háború lesz ez, amelyben minden csatát megnyerünk majd, ám e győzelmek sehova máshová nem juttatnak el bennünket, mint a kiindulóponthoz. Ön mindenki másnál jobban tudja, hogy amikor az utolsó csata is lezajlik, és újra arra kényszerülünk, hogy tárgyalóasztalhoz üljünk a palesztinokkal és az arab országok képviselőivel, az amerikaiakkal, az európaiakkal s talán valamilyen nemzetközi képviselettel is, ugyanazokról a keserves területi problémákról, Jeruzsálemról és a menekültek visszatéréshez való jogairól kell majd vitatkoznunk.”³

Az alábbi dokumentum közrebocsátói, a Gus Salom békemozgalom hívei az izraeli baloldal soraiban is szerény – mondhatni, elenyésző – kisebbséget alkotnak azzal, hogy példaszerű önkritikával, elfogulatlanul törekszenek a másik fél, az évtizedek óta elnyomott, vesztes, megalázott helyzetű palesztinok érdekeinek és szempontjainak megértésére. Céljuk: közös nevezőt teremteni ahhoz, hogy újrakezdődhessen a békefolyamat, amely a Jichak Rabin, majd Ehud Barak nevével összekapcsolt béketárgyalások kudarcával, az intifáda újbóli kitörésével, illetve az Ariel Saron vezette koalíciós kormány hatalomra kerülésével zsákutcába jutott.

A palesztinai arab és zsidó közösség évszázados ellentéte, a vitairat készítőinek felfogása szerint (s ez megfelel, többek között, az idézett Bibó-tanulmány gondolatmenetének is), lényegét tekintve nemzeti önrendelkezési konfliktus. Ennek megoldatlansága áll a Közel-Kelet permanens válságának hátterében. Ez okozza a térség “területi állományának” (államhatárainak) “folyékonyságát” (Bibó), ami lehetetlenné tette/teszi rendezett államközi viszonyok kialakulását Izrael és az arab államok között, sőt, közvetve ez utóbbiak egymáshoz fűződő kapcsolataiban is.

A palesztinai arabok és zsidók ellentéte mindazonáltal több szempontból is egyedülálló esetet képvisel a nemzeti önrendelkezéssel összefüggő konfliktusok történetében. Az efféle konfliktusokban az önrendelkezési igény rendszerint (de megkockáztatható: minden más ismert esetben) valamilyen (nemzet)állami (államszövetségi, birodalmi stb.) egészen belüli kisebb vagy nagyobb területre, illetve két vagy több állam “vitatott”, egymással érintkező területére irányul. Itt azonban egy földrajzilag rendkívül korlátozott (alig huszonöt és fél ezer km²-nyi) és – elsősorban a vízkészletek szűkössége miatt – gazdasági szempontból racionálisan megoszthatatlan terület egészére irányul két, a nemzet valamennyi attribútumával rendelkező közösség önrendelkezési igénye.

A Palesztinában honos arab lakosság és a betelepülés nyomán létszámában fokozatosan gyarapodó zsidóság, a Jisuv viszonyát kezdetben, majd még hosszú évtizedeken keresztül egymás puszta létezése tudomásulvételének szinte teljes hiánya jellemezte. A politikai cionizmus alapítói a Jordán folyó által két részre osztott történeti Dél-Szíriát “nép nélküli földnek”, kvázi lakatlan területnek tekintették (l. a dokumentum 14. tézisét). A helyi arab lakosság pedig – amely éppen a zsidó betelepülés keltette kihívás eredményeként lépett rá az útra, mely előbb összetartozásának felismeréséhez, majd fokozatosan nemzeti önazonosságának kialakításához vezetett – a zsidók jelenlétét ideiglenes állapotnak: egyfajta “balesetnek”, a brit megszállással (később az Izraelnek nyújtott amerikai támogatással) együttjáró, előbb vagy utóbb azonban megszüntethető-megszüntetendő helyzetnek fogta fel.

A két nemzetalakulás merőben más történeti előzményeken nyugodott, s ezért szinte minden ponton különböző úton haladt.

A palesztinai zsidó közösség – a diaszpóra zsidóságától mindinkább elváló izraeli nemzet – kiformálódása a nemzetté válások történetének tudatosságában és ütemében egyaránt egyedülálló esete. Herzl Tivadar programadó röpiratától, A zsidó államtól és az első, bázeli cionista kongresszustól (1896–97) Izrael állam megalakulásáig is alig valamivel több mint fél évszázad telt el, de a Jisuv valójában már az 1920-as évek végére rendelkezett a nemzet szinte valamennyi lényeges intézményes kellékével. Ennek nem mond ellent, hogy ugyanakkor az izraeli nemzeti önazonosság kialakulása ma sem tekinthető befejezettnek: az állampolgárság, a nemzetiség és a vallási hovatartozás, valamint az izraeli nemzet és a diaszpórában maradt zsidóság viszonyával, illetve az izraeli nemzet(állam) területi meghatározásával kapcsolatban a mai napig nem jött (s a megszállt területek sorsának tisztázatlansága miatt nem is jöhetett) létre Izraelben közmeggyőződés (Bibó), vagy legalább meghatározó többségi álláspont. Ezen túlmenően, a kelet-közép-európai gyökerű, nyelvi-kulturális nemzeti modellként konstituálódott cionizmus kezdettől fogva nemzeti (etnikai és vallási) tekintetben egynemű állam megteremtését tűzte ki célul, fel sem vetve a lehetőségét annak, hogy a zsidó nemzeti otthonban zsidók arabokkal éljenek együtt.

A másik oldalon a palesztin nemzetalakulás a közel-, közép-keleti térség legtovább elhúzódó és legellentmondásosabb nemzetté válási folyamata. A több ponton ugyancsak bizonytalan palesztin nemzeti identitás kialakulása csupán az 1970-es évek első felére, vagyis az ún. “második” – az 1968-as Palesztin Nemzeti Kartán és a Jasszer Arafat vezette Fatah szervezet túlsúlyán nyugvó – PFSZ megszilárdulására tehető. A nemzet palesztin felfogása is saját történeti előfeltételein alapult: azaz a XVI. század elején kiformálódott ottomán (Nagy Szulejmán-i) berendezkedésen, amely a felekezetek (a többségi szunnita muzulmánok mellett siíta, drúz, kopt, maronita, zsidó stb. kisebbségi csoportok) és etnikumok (az arab többséggel együtt élő kurdok, cserkeszek, örmények, görögök stb.) ha nem is konfliktusmentes, de tartós egyensúlyán nyugodott.

Az egymás teljes tagadásától a kölcsönös elfogadásig, a megegyezés lehetőségének és szükségességének felismeréséig mindkét nemzeti közösség keservesen hosszú utat tett meg. A másik fél megkerülhetetlen realitásként való elfogadására közel egyidőben került sor. Palesztin oldalon a Nemzeti Tanács 1988-as algiri ülése hozta meg az áttörést, midőn a PFSZ, jelentős amerikai nyomásra – a palesztin államiság deklarálásával egyidejűleg – elfogadta az ENSZ BT 242. és 338. sz. határozatait, s ezáltal közvetve elismerte Izrael állami létezéshez való jogát. Izraeli részről a (szintén erőteljes amerikai ráhatással tető alá hozott) madridi csúcsértekezlet (1991), illetve az Oslóban megkezdett (titkos) izraeli-PFSZ párbeszéd jelentette a fordulatot, amely azután a zsidó állam és a PFSZ közötti kölcsönös elismerést kimondó washingtoni megállapodáshoz (1993) vezetett.

A vitairat gondolatmenetéhez – természetesen – számos észrevétel, megjegyzés kívánkozna, egy kérdésben azonban a kiegészítés elkerülhetetlen. A konfliktusról adott történeti áttekintés az 1973-as arab-izraeli háború után “rövidre zár”: néhány mondattal közvetlenül a madridi–oslói békefolyamat értékelésére tér át. Ezáltal azonban homályban marad egy teljes évtized, az 1980-as évek két alapvetően fontos eseménye: az 1982-es libanoni hadjárat – amelyet a szakirodalom izraeli-palesztin háborúnak is nevez – s vele az első (1987-es) intifádához vezető út, továbbá az Öböl-háború izraeli–palesztin vetülete, amelynek pedig kulcsszerepe volt a békefolyamat elindításában.

Az Egyiptommal megkötött különbéke-szerződés (1979) után a Likud-féle izraeli vezetés politikájának célpontjává a palesztin ellenállás főerejének (jelesül a Fatahnak) otthont adó Libanon vált. Az 1982 nyarán megkezdett izraeli hadműveletnek kettős célja volt. Tel-Aviv egyrészt, az izraeli nemzeti modellt követve, egy homogén keresztény (maronita), a zsidó állammal kiszolgáltatottsága folytán is kényszerűen együttműködő miniállamot szeretett volna létrehozni Libanonban. Ez – távlatilag – kiindulóponttá válhatott volna a nagyobb ellenfél, Szíria etnikai-felekezeti alapon való felosztásához is, nagyjából úgy, ahogyan ezt a francia megszállók az 1920-as évek elején egyszer már megtették. A jelenlegi izraeli miniszterelnök, Ariel Saron által vezetett hadjárat azonban – a kétségtelen katonai siker dacára – politikai síkon megbukott. A “Quisling-szerepre” kiszemelt falangista vezér, Basir Dzsemájel ugyanis a PFSZ-egységek libanoni távozása után megtagadta a libanoni–izraeli békeegyezmény aláírását.⁴ Egész Libanon államelnökévé választatta magát, és – mértékadó libanoni elemzők szerint⁵ – komoly eséllyel léphetett volna fel a rivális libanoni felekezetek megbékéltetése, Libanon politikai egyesítése érdekében. Basir Dzsemájel azonban huszonkét nappal államfővé választása után, egy héttel beiktatása előtt merénylet áldozata lett…

Másodszor: a hadjárattal Izrael kiheverhetetlen csapást kívánt mérni a PFSZ-re, ami által – Menáhem Begin kormányának reményei szerint – hosszú időre megszűnt volna a palesztin nemzeti önrendelkezés intézményes képviselete. Az izraeli vezetés számításával ellentétben azonban – annak ellenére, hogy a PFSZ valóban távozásra kényszerült Libanonból, és a palesztin mozgalom súlyos emberi és anyagi veszteségeket szenvedett el – a palesztin önrendelkezés nem maradt képviselet nélkül. A Tuniszba áttelepült PFSZ néhány esztendő elteltével ismét megerősödött, és képes volt immár a megszállt területeken, Gázában és Ciszjordániában kiépíteni hálózatát, majd 1987-ben kirobbantani az Intifádát.

A “kövek háborújával” a palesztin kérdés Izrael számára megszűnt puszta biztonságpolitikai kérdés lenni: az izraeli társadalom legsúlyosabb belpolitikai problémájává vált, amellyel a zsidó családok többségének közvetlenül szembe kell(ett) néznie.

Az Intifáda kihívására az izraeli vezetés számára kétféle válasz kínálkozott. Az egyik lehetőséget az izraeli jobboldal képviselte. Lényege: a megszállt területek erőszakos megtartása újabb és újabb zsidó települések létesítésével, a palesztin lakosság életfeltételeinek ellehetetlenítésével, kikényszerített elvándorlásával és/vagy erőszakos elűzésével, elsősorban Jordániába. Ez volt a transzfer politikája, amely egyébként a cionizmus kezdete óta mindvégig jelen volt az izraeli politikában – s korántsem csupán a nacionalista jobboldal programjában.⁶ E végsőnek szánt megoldásra azonban megfelelő történelmi pillanatban kerülhetett csak sor. Ez az alkalom 1990–91-ben, az Öböl-válság, majd -háború kitörésével látszott eljönni. Irak kuvaiti inváziója a PFSZ vezetését, amely 1988 óta – elfogadva az Egyesült Államok közel-keleti politikájának prioritásait – nyilvánvalóan kiegyezésre törekedett Izraellel, lehetetlen helyzetbe hozta. A palesztin lakosság többsége körében ugyanis Szaddam Husszein – egyfajta anti-Nasszerként⁷ – rendkívüli népszerűségnek örvendett. Ebben a helyzetben a PFSZ, ha az USA és az Arab Liga államai többségének álláspontját követve, elítélte volna Irak kuvaiti invázióját, minden bizonnyal elveszíti a megszállt területek lakossága feletti befolyását, amely a PFSZ-szel rivális, Izraellel mindenáron konfrontálódni kívánó iszlám szervezet, a Hamasz kezébe ment volna át. Mármost a Hamasz által felbujtott palesztin tömegek esetleges fegyveres felkelése a Scud-rakéták által fenyegetett Izraellel szemben a nemzetközi közvélemény előtt elfogadtatható érvet teremthetett volna Jichak Samir kormányának a transzfer végrehajtásához. E csapdahelyzetet felismerve, Arafaték a kisebbik rosszat választották: bár komoly fenntartásokkal, mégis a szolidaritást Bagdaddal, vállalva a súlyos arab- és nemzetközi retorziókat: a PFSZ széleskörű nemzetközi megbélyegzését, a palesztin mozgalomnak nyújtott arabközi támogatások leállítását, a palesztin vendégmunkások kiűzését Kuvaitból és a többi arab “testvérországból” stb. A PFSZ-nek ezáltal viszont sikerült megtartania a palesztin lakosság feletti befolyását: a transzferhez ürügyet szolgáltató fegyveres felkelés a megszállt területeken elmaradt…

Az etnikailag homogén (zsidó többségű), a mandátumos Palesztina egészét magában foglaló Nagy Izrael megteremtésének kudarca helyezte előtérbe – az Öböl-háború lezárulása után – a másik, immár egyedül lehetséges megoldást: a “békéért területet”-elven nyugvó kiegyezés újrakezdését, ezúttal a bizonyítottan megkerülhetetlen PFSZ tárgyalópartnerként való elfogadásával. Ez volt a Madridban (1991 novemberében) elkezdődött, majd az oslói (1993. augusztus), a washingtoni (1993. szeptember), a kairói (1994. május), végül az újabb washingtoni egyezményekben (1995. szeptember) testet öltő békefolyamat, amely azonban a 2000 nyarán lezajlott Camp David-i tárgyalások sikertelensége miatt kudarcot vallott, vagy legalábbis bizonytalan időre a felfüggesztés sorsára jutott.

Lugosi Győző

*

Nyolcvan tézis a béke erőinek újjászervezése érdekében

Az izraeli Gus Salom mozgalom vitairata

1. A békefolyamat összeomlott – és magával sodorta az izraeli béke táborának jelentős részét is.

2. Az egyes változó, szubjektív körülmények, például a személyi és pártpolitikai problémák, a vezetés hibás lépései, a politikai önérdek, a nemzeti és globális politikai fejlemények mind-mind csak egy-egy fuvallat az óceán felszínén. Bármennyire fontosak is, nem adnak magyarázatot a totális összeomlásra.

3. A valódi magyarázat a felszín alatt, a két népet elválasztó történelmi konfliktus gyökereinél keresendő.

4. A madridi–oslói békefolyamat azért vallott kudarcot, mert mindkét fél megpróbálta saját céljait megvalósítani, amelyek szöges ellentétben állnak egymással.

5. A szembenálló felek céljai alapvető nemzeti érdekeikből fakadnak. A két nép történelmi tapasztalatai, az elmúlt 120 év konfliktusainak kétségbeejtő következményei alakították ki őket. A nemzeti történelem palesztin és izraeli változata tökéletes ellentétei egymásnak – egészében és az egyes részleteket tekintve is.

6. Izraeli oldalon a tárgyalások résztvevői és a döntéshozók teljes egészében figyelmen kívül hagyták a palesztin nemzeti szempontokat. Még akkor is, amikor őszinte jóindulat vezette őket valamely kérdés megoldása érdekében, erőfeszítéseik kudarcra voltak ítélve, mert nem vették figyelembe a palesztin nép nemzeti törekvéseit, traumáit, félelmeit és reményeit. Bár a két fél körülményei korántsem azonosak, a palesztin magatartás is igen hasonló volt.

7. Ilyen hosszú történelmi konfliktus megoldása csakis akkor lehetséges, ha mindkét fél képes megérteni a másik szellemi-nemzeti világát, és hajlandó a másikat egyenrangú félnek tekinteni. Bármilyen érzéketlen, leereszkedő vagy fennhéjázó magatartás eleve lehetetlenné teszi a kölcsönös megértést.

8. A Barak-kormány, amelyhez oly sokan fűztek reményeket, sajnos mindezekben a betegségekben szenvedett, és ebből adódott az óriási szakadék eredeti ígéretei és a katasztrofális eredmények között.

9. Sajnálatos módon, a régi béketábor jelentős részét (amelyet “cionista baloldalnak”, “józan választóknak” is szoktak nevezni) sem kerülte el ez a betegség, ezért összeomlott, azzal a kormánnyal együtt, amelyet támogatott.

10. Ebből következően egy új izraeli béketábor elsődleges feladata az lesz, hogy megszabaduljon a hamis mítoszoktól és a konfliktus egyoldalú megközelítésétől. Ez nem jelenti azt, hogy az izraeli szempontot automatikusan el kellene utasítani, a palesztin viszonyulást pedig kétségek nélkül elfogadni. De szükség van arra, hogy a másik fél álláspontját a történelmi konfliktusról előítéletek nélkül meghallgassák és megértsék, annak érdekében, hogy a két nemzet történelemszemléletét közelíteni lehessen egymáshoz.

11. Minden más módszer csak a konfliktus vég nélküli meghosszabbítását eredményezheti, amelyben a látszólagos nyugalmat és megbékélést időről időre megszakítják a két nép, illetve Izrael és az arab világ között kirobbanó erőszakos, ellenséges akciók. Figyelembe véve a tömegpusztító fegyverek fejlesztésének ütemét, az ellenségeskedések további megnyilvánulásai az összes érintett teljes pusztulásához vezetnek.

A konfliktus eredete

12. Az izraeli–palesztin konfliktus meghosszabbítása a cionista mozgalom és a palesztinai arab nép közötti történelmi ellentétnek, amely sajnos ma is eleven.

13. A cionista mozgalom eredetileg az Európában megjelenő nemzeti mozgalmakra adott zsidó válasz volt, mert e mozgalmak mindegyike ellenségesen viszonyult a zsidósághoz. Mivel az európai nemzetek kirekesztették a zsidóságot, néhány zsidó elhatározta, hogy az európai modellt követve, magukat önálló nemzetnek tekintik, létrehozzák saját nemzetállamukat, ahol maguk alakíthatják a sorsukat. Az önállósodás elvének, amely a cionista eszmék alapjául szolgált, a későbbiekben messzemenő következményei lettek. Az a cionista elv, miszerint kisebbség az európai modell szerint nem létezhet egy homogén nemzetállamban, ötven évvel később, a cionista államban a nemzeti kisebbség gyakorlati kirekesztéséhez vezetett.

14. A cionista mozgalmat a tradíció és a vallás vonzotta Palesztinába (héberül Erec Iszraélbe). Igy született meg a döntés, hogy Izrael Államot ezen a területen kell létrehozni. A jelszó az volt: “nép nélküli földet egy föld nélküli népnek”. Ez a jelszó nem csupán tudatlanságból született, hanem egyenes következménye is volt annak az általános arroganciának, amely akkoriban Európában a nem európai népek iránt megmutatkozott.

15. Palesztina azonban nem volt lakatlan – sem a XIX. század végén, sem pedig a korábbi időszakokban. A XIX. század végén több, mint félmillió ember élt Palesztinában, és kilencven százalékuk arab volt. Természetes, hogy ez az embercsoport ellenezte egy másik nemzet betelepülését.

16. Az arab nemzeti mozgalom szinte egyidőben született meg a cionista mozgalommal, eredetileg azért, hogy a Török Birodalom ellen harcoljon, később, a Birodalom összeomlása után pedig a nyomában fellépő gyarmatosító rendszerek ellen. Önálló arab-palesztin nemzeti mozgalom alakult ki az országban azután, hogy a britek elkülönült államot hoztak létre “Palesztina” néven, illetve akkor, amikor a cionisták beszivárgása megkezdődött.

17. Az I. világháború befejezése óta a két nacionalista mozgalom, a zsidó-cionista és az arab-palesztin állandó küzdelemben áll egymással, s mindkettő arra törekszik, hogy céljait – amelyek egymás ellentétei – egyazon területen megvalósítsa. A helyzet a mai napig változatlan.

18. Ahogyan Európában felerősödött a zsidóüldözés, és a menedéket kereső zsidók előtt sorra bezárultak a világ országai, a cionista mozgalom egyre erősebb lett. A holokauszt, amely hatmillió zsidó életét oltotta ki, erkölcsi és politikai nyomatékot adott annak a követelésnek, amely Izrael Állam megalakulásához vezetett.

19. A palesztin nép – látva hazájában a zsidó népesség számának növekedését – nem értette, miért neki kellene fizetnie a zsidók ellen Európában elkövetett bűnökért. Erőszakkal is megpróbálták megállítani a zsidóság további beáramlását, illetve a föld zsidó tulajdonba kerülését.

20. Mindkét nép teljes értetlensége a másik nemzeti létét illetően elkerülhetetlenül vezetett hamis és torz nézetekhez, amelyek mindkét nép kollektív tudatába mélyen bevésődtek. Ezek a hamis képzetek a mai napig befolyásolják egymás iránti magatartásukat.

21. Az arabok úgy vélték, hogy a zsidókat a nyugati imperializmus telepítette az országba azért, hogy leigázza az arab világot, és rátegye kezét az arab természeti kincsekre. Ezt a meggyőződést erősítette az a tény, hogy a cionista mozgalom az arab ellenállás leküzdése érdekében kezdettől fogva szövetséget keresett legalább egy nyugati hatalommal (Németországgal, Nagy-Britanniával, Franciaországgal, az Egyesült Államokkal). Ennek eredményeként gyakorlati együttműködés és közös érdekek mutatkoztak a cionista vállalkozás és az imperialista, gyarmatosító hatalmak között, amely az arab nemzeti mozgalom ellen irányult.

22. Másfelől a zsidók meg voltak győződve arról, hogy a zsidóság céljaival – vagyis a zsidóságnak a pusztító európai erők előli menekülésével – szembeni arab ellenségesség az arabok és az iszlám vérszomjas természetének következménye. Az ő szemükben az arab harcosok “banditák” voltak, és az arab ellenállási megmozdulásokat “lázadásoknak” nevezték. (Tény ugyanakkor, hogy az 1920-as évek legszélsőségesebb cionista vezetője, Zeev Zsabotyinszkij volt valójában az egyetlen, aki felismerte: az arab ellenállás a cionista telepek ellen magától értetődő, természetes, és ebből a szempontból nem több, mint a “bennszülött” lakosság törekvése, hogy a külföldi betolakodóktól országát megvédje. Zsabotyinszkij azt is látta, hogy az arabok az országban önálló nemzeti entitást alkotnak, és lépéseket tett, hogy a többi arab ország vezetőit megvesztegesse, s így törje le a palesztinai arabok ellenállását. Más kérdés, hogy Zsabotyinszkij e tényekből azt a következtetést vonta le, hogy az arabok támadásai ellen “acélfalat” kell emelni, és erővel fel kell számolni ellenállásukat.)

23. A tények e gyökeresen eltérő értékelése a konfliktus minden aspektusát áthatja. A zsidók például a “zsidó munkáért” folytatott küzdelmüket haladó szociális erőfeszítésként értelmezték, amelynek eredményeként a kereskedők és spekulánsok nemzetét munkások és földművesek nemzetévé változtathatják. Az arabok viszont ugyanezt a törekvést a cionisták arra irányuló kísérletének látták, hogy kiszorítsák őket a munkaerőpiacról, és az arabok földjén araboktól mentes, különálló zsidó gazdaságot hozzanak létre.

24. A zsidók büszkék voltak arra, hogy – úgymond – “feltámasztják hazájukat”. A földet abból a pénzből vásárolták meg, amelyet a zsidók szerte a világon gyűjtöttek össze. Az “olék” (az új bevándorlók, szó szerint zarándokok), akik korábban értelmiségiek és kereskedők voltak, most arcuk verejtékével keresték megélhetésüket. Abban a hitben éltek, hogy mindezt békés eszközökkel érték el, egyetlen arabot sem fosztottak meg vagyonától. Az arabok számára viszont ez a folyamat kegyetlen kifosztást és hazájukból való kiűzésüket jelentette: a zsidók a földeket a távol lakó, gazdag arab földbirtokosoktól vásárolták meg, és aztán erőszakkal elűzték onnan a fellahokat, akik előtte sok generáción át itt éltek, és ezeken a földeken teremtették elő megélhetésüket. A cionisták ehhez igénybe vették a török, később a brit rendőrség segítségét. Az arabok kétségbeesve látták, hogy a zsidók megfosztják őket földjüktől.

25. A cionista jelmondattal szemben, miszerint “a sivatagot sikerült virágoskertté változtatni”, az arabok az európai utazók feljegyzéseit idézték, akik Palesztinát évszázadokon át olyan sűrűn lakott, virágzó országnak látták, amely semmiben sem maradt el a szomszédos országoktól.

Függetlenség és katasztrófa

26. A két nemzeti változat közötti különbség 1948-ban tetőzőtt, a zsidók által “függetlenségi háborúnak”, sőt “felszabadító háborúnak” nevezett események kapcsán, amit az arabok viszont “el Nakba”-ként, azaz katasztrófaként emlegetnek.

27. Ahogyan a konfliktus a régióban egyre élesebb lett, és a holokauszt visszhangja felerősödött, az Egyesült Nemzetek Szervezete úgy döntött, hogy két államra, egy zsidó és egy arab államra osztja fel a területet. Jeruzsálemet és a környező területet nemzetközi ellenőrzés alatt álló, önálló egységként gondolták el. A zsidók a terület 55%-át kapták, beleértve a lakatlan Negev-sivatagot is.

28. A cionista mozgalom elfogadta a felosztási tervet, mert meg volt győződve arról, hogy a leglényegesebb dolog a szilárd zsidó szuverenitás megalapozása. Titkos megbeszéléseken azonban David Ben-Gurion sosem rejtette véka alá, hogy az első adandó alkalommal terjeszkedni szándékozik. Az izraeli Függetlenségi Nyilatkozat ezért nem jelölte ki az állam határait, és az ország mind a mai napig szilárd határok nélkül létezik.

29. Az arab világ nem fogadta el az ENSZ felosztási tervét, azt a világszervezet – amely akkoriban a nyugati és a kommunista államok egyfajta klubja volt – ellenséges lépésének tekintette, mivel olyan országot osztott fel, amely nem is volt tagja az ENSZ-nek. Azzal, hogy az ország nagy részét a zsidó kisebbség kezébe adták, amely akkoriban a lakosság alig egyharmadát tette ki, a döntést az arabok szemében még megbocsáthatatlanabbá tették.

30. A felosztási terv után indított arab háború elkerülhetetlenül “etnikai” háború volt; olyan háború, amelyben mindkét fél annyi földet igyekezett megszerezni, amennyit csak tudott, s arra törekedett, hogy elüldözze a másik népcsoporthoz tartozó lakosságot. Az ilyen harc (amelyet később “etnikai tisztogatásoknak” neveztek) mindig elűzéssel és atrocitásokkal jár.

31. Az 1948-as háború a cionista–arab konfliktus közvetlen kiterjesztése volt, amelynek során mindkét fél saját céljainak elérésére törekedett. A zsidók homogén s lehetőség szerint minél nagyobb nemzetállamot akartak. Az arabok viszont fel akarták számolni a cionista zsidó entitást, amely Palesztinában megvetette a lábát.

32. Az etnikai tisztogatást mindkét fél a harcok szerves részének tekintette. Nem maradt sok arab a zsidók által megszerzett területeken, és nem maradt sok zsidó az arabok által elfoglalt részeken sem. Miután azonban a zsidók által elfoglalt területek lényegesen nagyobbak voltak, mint az arabok által megszerzettek, az eredmény kiegyensúlyozatlan volt. (A “népességcsere” és “népesség áttelepítésének” ötlete már az 1930-as években felmerült a zsidó szervezetek elképzeléseiben. Gyakorlatilag ez az arab lakosságnak az országból való kiűzését jelentette. Másrészről viszont sok arab vélte úgy, hogy a zsidóknak vissza kellene menniük oda, ahonnan jöttek.)

33. A zsidók előszeretettel hangoztatták a “kevesek a sokak ellenében” mítoszát, ezzel jellemezve a 650 ezer fős zsidó közösség és a százmilliós arab világ viszonyítási arányait. A zsidó közösség a háborúban tagjainak 1%-át veszítette el. Az arabok által vázolt helyzet ezzel szemben egészen másként festett: a gyenge, szétforgácsolódott, vezetés nélküli, szegény és rosszul felfegyverzett erők egységes irányítás hiányában szálltak szembe a rendkívül jól szervezett, modern fegyverekkel rendelkező zsidó közösséggel. A környező arab államok elárulták a palesztinokat, és amikor végül mégis harcba szálltak a zsidókkal, lényegében egymással versengve harcoltak, mindenféle együttműködés és közös haditerv nélkül. Társadalmi és hadászati szempontból az izraeli fél erői jelentősen felülmúlták az arab államok ütőképességét, hiszen ezek az államok nem sokkal korábban rázták csak le a gyarmatosítókat.

34. Az ENSZ-felosztás alapján a Zsidó Állam lakosságának mintegy 40%-a arab lett volna. A háború alatt azonban a Zsidó Állam kiterjesztette határait, és végül a terület 78%-át magához ragadta. Ezen a területen viszont gyakorlatilag nem maradt arab lakos. Názáret és Galilea néhány falvának arab lakossága véletlenül maradt meg szülőhelyén; a Háromszög falvait Izrael az Abdallah királlyal való megállapodás eredményeként kapta meg, és ezért nem lehetett ezekből a településekből a lakosságot kitelepíteni.

35. A háborúban összességében 750 ezer palesztin hagyta el lakóhelyét. Voltak, akik a háborútól való félelmükben menekültek el, ahogy ez a civil lakossággal szerte a világon történik. Másokat terrorcselekmények során üldöztek el, mint ez például a deir-jászini mészárlás során történt. Ismét másokat szisztematikusan űztek el az etnikai tisztogatás során.

36. A kiűzéssel azonos jelentőségű a tény, hogy a menekülteket nem engedték a harcok befejezése után visszatérni otthonaikba, ahogyan a hagyományos háborúkban szokták. Éppen ellenkezőleg, az új Izrael az arabok elmenekülését isten áldásának tekintette, és földdel tett egyenlővé 450 arab falut. A romokon új zsidó falvak épültek, és ezek új, héber elnevezéseket kaptak. A városokban az elhagyott házakat új bevándorlók foglalták el.

“A zsidó állam”

37. A tűzszüneti egyezmény aláírása 1949-ben, a háború befejeztével korántsem vetett véget a történelmi konfliktusnak. A válság új és intenzívebb szakaszát indította el.

38. Az új Izrael Állam az első években “zsidó államként” igyekezett konszolidálni homogén nemzeti jellegét. Hatalmas földterületeket sajátítottak ki a “távollévőktől” (a menekültektől) és azoktól, akiket hivatalosan “pillanatnyilag távollévőknek” neveztek (ezek azok az arabok voltak, akik Izraelben maradtak ugyan, de nem lehettek izraeli állampolgárok), sőt még Izrael arab állampolgáraitól is. Ezeken a területeken sűrűn lakott zsidó településeket hoztak létre. Zsidó “bevándorlókat” hívtak, mi több, csábítottak a tömeges betelepülésre. Ez a nagyszabású vállalkozás néhány év alatt megszilárdította a Zsidó Állam hatalmát.

39. Mindeközben Izrael politikai szándékai arra irányultak, hogy teljes mértékben felszámolja a palesztin entitás – mint nemzeti entitás – létét. A transzjordániai uralkodó, Abdallah izraeli segítséggel ellenőrzése alá vonta a Jordán nyugati partját (Ciszjordániát), és azóta is ténylegesen az izraeli katonai garancia biztosítja a Jordániai Királyság fennmaradását.

40. Az immár három generáció óta érvényben lévő egyezmény Izrael és a Hasemita Királyság között annak érdekében született, hogy megakadályozzák a független arab-palesztin állam megalakítását, amelyet akkor és most is a cionista célok megvalósulását akadályozó tényezőnek tekintettek.

41. Az 1950-es évek végén történelmi változás állt be a palesztin oldalon, amikor Jasszer Arafat és elvbarátai megalapították a Fatah mozgalmat, amelynek célja az volt, hogy a palesztin felszabadító mozgalmat önállósítsa az arab kormányok befolyásától. Nem véletlen, hogy ez a mozgalom akkor szerveződött, amikor a pánarab koncepció – amelynek legjelentősebb képviselője Gamal Adbel Nasszer volt – csődöt mondott. Ezt megelőzően sok palesztin abban reménykedett, hogy az egyesült összarab nemzet részei lesznek. Amikor ez a remény meghiúsult, újra testet öltött az önálló palesztin nemzeti identitás.

42. Gamal Abdel Nasszer azért hozta létre a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (a PFSZ-t), hogy megakadályozza az esetleges önálló palesztin akciókat, amelyek Egyiptomot nem kívánt háborúba sodorhatták volna Izraellel. Ezzel egyiptomi felügyelet alá akarta vonni a palesztinokat. 1967 júniusában, az arabok vereségét követően azonban a Fatah Jasszer Arafat vezetésével ellenőrzése alá vonta a PFSZ-t, amely a palesztin nép egyedüli képviselőjévé vált.

“A hatnapos háború”

43. Az 1967-es háborút a két fél tökéletesen eltérő színben látja – akárcsak az elmúlt százhúsz esztendő valamennyi konfliktusát. Az izraeli mitológia kétségbeesett védelmi harcnak tünteti fel a “hatnapos háborút”, amely “csodálatosképpen” hatalmas területet adott az izraeliek kezébe. A palesztin legendárium viszont azt mondja, hogy Egyiptom, Szíria és Jordánia vezetői beleestek az izraeliek csapdájába, amelyet azért állítottak, hogy megszerezzenek mindent, ami még Palesztinából megmaradt.

44. Sok izraeli hiszi azt, hogy a “hatnapos háború” a bajok gyökere, mert ekkor fordult elő először, hogy a békeszerető és haladó Izrael hódító és leigázó szerepben mutatkozott. Ez a meggyőződésük lehetővé teszi, hogy a cionizmus és Izrael Állam abszolút tisztaságának mítoszát a történelemnek eddig a fordulatáig fenntartsák, és régi legendáikat megőrizzék. Ezek a legendák azonban hamisak.

45. Az 1967-es háború csak újabb fejezete volt a két nemzeti mozgalom közötti régi küzdelemnek. A lényegen nem változtatott, csak a körülményeket módosította. A cionista mozgalom eredeti célkitűzései – zsidó állam, terjeszkedés, települések – jóval közelebb kerültek a megvalósuláshoz. A sajátos adottságok ebben a háborúban nem tették ugyan lehetővé az etnikai tisztogatást, mégis több százezer palesztint űztek el lakhelyükről.

46. Az 1947-es felosztási terv alapján Izrael Palesztina területének 55%-át kapta meg, az 1948-as háborúban további 23%-ot szerzett meg, most pedig a maradék 22%-ot is annektálta, amely a korábbi, az 1967 előtti “zöld vonalon” túl volt. Így 1967-ben Izrael – szándékán kívül – saját fennhatósága alatt egyesítette a palesztin népet (beleértve a menekülteket is).

47. Mihelyt véget ért a háború, kezdetét vette a telepes mozgalom. Az ország szinte minden politikai irányzata támogatta a mozgalmat – a messianisztikus-nacionalista “Gus Emunimtól” a “baloldali” Egyesült Kibucmozgalmakig. Az első telepesek nagylelkű támogatást kaptak mind a baloldali, mind a jobboldali politikusoktól, Jigal Alontól (hebroni zsidó telep) Simon Pereszig (Kdumim telep).

48. Az a tény, hogy Izrael minden kormánya – igaz, eltérő mértékben – támogatta és fejlesztette a telepeket, azt igazolja, hogy a telepítési célkitűzések nem korlátozódtak egy bizonyos ideológiai táborra, hanem az egész cionista mozgalmat áthatották. Hamis az a kép, amely a telepes mozgalmat megpróbálja egy kisebbség céljának feltüntetni. 1967 óta minden kormányzati erő tartós, összehangolt működése eredményezhette csak azt a törvényi, stratégiai és anyagi infrastruktúrát, amely ilyen hosszú és költséges vállalkozáshoz nélkülözhetetlen.

49. A törvényi infrastruktúra megléte okozhatja azt a téves következtetést, hogy a Megszálló Hatóság a tulajdonosa a “kormány birtokában lévő földeknek”. Valójában ezek a földek a palesztin lakosság földtartalékai. Magától értetődik, hogy a telepes mozgalom semmibe veszi a nemzetközi jogot.

50. A “Nagy Izrael” és a “területi kompromisszumok” elvének hangoztatói között folyó vita lényegében arról szól, hogyan érjék el a legfontosabb cionista célokat: a lehető legnagyobb területen megteremteni a homogén zsidó államot. A “kompromisszum” hangoztatói a demográfiai problémát hangsúlyozzák, és meg akarják akadályozni a palesztin lakosságnak az izraeli államba való integrálását. A “Nagy-Izrael” képviselői ezzel szemben a földrajzi nehézségeket emelik ki, és abban a hitben vannak (bizalmas körökben és nyilvánosan is), hogy az országból ki lehet űzni a nem zsidó lakosságot.

51. Az izraeli hadsereg vezetése jelentős szerepet játszott a telepek megtervezésében és felépítésében. Elkészítette a telepek térképét (ez Ariel Saron nevéhez fűződik) és a telepek csoportjait összekötő utak rendszerét. Ezáltal mind Ciszjordánia, mind a Gázai övezet apró részekre lett szeletelve, a palesztinok egymástól elszigetelt enklávékba lettek bebörtönözve, s minden egyes enklávét közrefogják a telepek és a megszálló erők.

52. A palesztinok sokféle módon próbáltak ellenállni, főképpen a libanoni és a jordániai határoknál csaptak át Izrael területére. Ezeket az akciókat az izraeliek “terroristának” nevezik, a palesztinok azonban ezekben egy leigázott nemzet legitim ellenállásának kifejeződését látják. Az izraeliek a PFSZ vezetőit, Jasszer Arafattal az élen, terroristáknak tekintik, akiket azonban a nemzetközi közvélemény fokozatosan elfogadott mint a palesztin nép “egyedüli törvényes képviselőit”.

53. Amikor a palesztinok megértették, hogy akcióik nem vetnek véget a telepes mozgalomnak, amely a talajt kihúzta a lábuk alól, 1987 végén megindították az intifádát, a népi felkelést, amely a társadalom minden rétegét átfogja. Az intifádában ezerötszáz palesztin vesztette életét, köztük több száz gyermek. Ez a szám sokszorosa az izraeliek veszteségeinek.

A békefolyamat

54. Az 1973-as októberi háború, amely az egyiptomi és szíriai erők rajtaütéssel szerzett győzelmének lehetőségével kecsegtetett, ám azután vereséggel végződött, meggyőzte Jasszer Arafatot és közeli híveit arról, hogy katonai úton nem lehet elérni a palesztin célokat. Ekkor döntöttek úgy, hogy politikai módszerrel kísérlik meg Izraellel a megállapodást, ami végül a nemzeti célok részleges megvalósulását eredményezheti.

55. E cél előkészítése érdekében Arafat első ízben keresett kapcsolatot olyan izraeli személyiségekkel, akik befolyásolni tudják az izraeli közvéleményt és a kormány politikáját egyaránt. Küldöttei (Szaid Hamami és Isszám Szartavi) izraeli közéleti emberekkel találkoztak, azokkal az úttörő személyiségekkel, akik még 1975-ben megalapították az “Izraeli Tanács az Izraeli–Palesztin Békéért” elnevezésű szervezetet.

56. Ezek a kapcsolatok, valamint az izraelieknek az intifáda miatti erősödő kifáradása, Jordániának a Nyugati partról (Ciszjordániából) való kivonulása, a megváltozott nemzetközi feltételek (a kommunista tömb összeomlása, az Öböl-háború) vezettek el a madridi konferenciához, majd később az oslói egyezményhez.

Az oslói egyezmény

57. Az oslói egyezménynek voltak pozitív és negatív vonásai egyaránt.

58. Pozitívuma volt, hogy ebben az egyezményben fogalmazták meg először, hogy Izrael hivatalosan elismeri a palesztin népet és vezetését, valamint, hogy a Palesztin Nemzeti Mozgalom elismeri Izrael létét. Ebből a szempontból az egyezménynek (és az azt megelőző levélváltásnak) kiemelkedő történelmi jelentősége volt.

59. A gyakorlatban az egyezmény a Palesztin Nemzeti Mozgalmat területi alaphoz juttatta palesztin földön, biztosította számára továbbá egy “kialakulóban lévő állam” szerkezetét és fegyveres erőket – ezek a további lehetséges palesztin küzdelemben jelentős szerepet játszhattak. Az izraelieknek viszont az egyezmény kaput nyitott az arab világra, és véget vetett a palesztin támadásoknak – mindaddig, amíg az egyezmény érvényben volt.

60. Az egyezményre az mérte a legsúlyosabb csapást, hogy általa mindkét fél teljesen eltérő célokat akart megvalósítani. A palesztinok ideiglenes megállapodásnak tekintették, amely véget vet majd a megszállásnak, és létrehozza a megszállt területeken a palesztin államot. Másfelől, a hatalmon lévő kormányok Izraelben a megállapodást alkalmas eszköznek látták arra, hogy Ciszjordánia és a Gázai övezet nagy részén fenntartsák a megszállást, és ezeken a területeken a palesztin önkormányzatnak afféle kisegítő karhatalmi funkciót szántak, amely Izraelt és a telepeket őrzi.

61. Ezért tehát Oslo nem a konfliktus befejezésével kecsegtető folyamat kezdete volt, hanem inkább a konfliktus egy újabb fejezete.

62. Mivel mindkét fél várakozásai élesen eltérőek voltak, és mindketten ragaszkodtak nemzeti “narratívájukhoz”, az egyezmény minden pontját másképpen értelmezték. Végül is az egyezmény számos elemét nem is hajtották végre.

63. Az oslói folyamat időszakában Izrael intenzíven bővítette tovább telepeit, főként úgy, hogy a legkülönbözőbb címeken újakat hozott létre, a meglévőket fejlesztette, bonyolult “elkerülő” úthálózatot épített, lakóházakat rombolt le, földeket sajátított ki stb. A palesztinok viszont erőgyűjtésre használták fel ezt az időszakot mind az egyezmény keretein belül, mind azon kívül. Valójában a történelmi konfliktus a megegyezés és a “békefolyamat” álcája alatt zavartalanul folytatódott, vagyis helyettesítette a tényleges békét.

64. Ellentétben azzal a képzettel, amely Jichák Rabin meggyilkolása után nagyobb hangsúlyt kapott, Rabin a “területeken” állandóan fenntartotta a konfliktust, miközben szünet nélkül próbálta politikai eszközök segítségével megvalósítani az Izrael szája íze szerinti békét. Mivel ő maga is a cionista “narratíva” alakítója volt, és elfogadta ezt a mitológiát, szenvedett a kognitív ellentmondástól, amikor békevágya szembekerült elképzelt világával. Úgy tűnik, hogy csak élete végén kezdte a palesztin történelmi látásmód egyes elemeit elfogadni.

65. Simon Peresz esete ennél sokkal súlyosabb. Nemzetközi szinten is sikerült önmagáról kialakítania a békeharcos képzetét, és retorikáját is hozzáigazította ehhez a képhez (l. Az új Közel-Kelet című könyvét⁸), miközben lényegileg megmaradt hagyományos cionista héjának. Egyértelműen kiderült ez abban a rövid, konfliktusokkal terhelt időszakban, amikor Rabin meggyilkolása után ő volt a miniszterelnök, illetve jelenleg, amikor Saron apologétájaként és szóvivőjeként szerepel.

66. A legtisztább formában Ehud Barak testesítette meg az izraeli dilemmát. ő úgy vette át a hatalmat, hogy teljes mértékben meg volt győződve arról, képes lesz Nagy Sándor modorában, egyetlen kardcsapással átvágni a történelmi gordiuszi csomót. Barak a probléma megoldásához úgy fogott hozzá, hogy tökéletesen értetlen volt a palesztin szempontokkal és azok jelentőségével szemben. Javaslatait ultimátum formában terjesztette elő, és felháborodott, amikor ezeket a palesztinok elutasították.

67. Az izraeli közvélemény előtt, de önmaga szemében is Barak “minden követ megmozgatott” és a “palesztinoknak minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb ajánlatokat tett”. Cserébe azt várta a palesztinoktól, hogy “vessenek véget a konfliktusnak”. A palesztinok ezt abszurd követelésnek tekintették, hiszen Barak gyakorlatilag azt kérte tőlük, hogy mondjanak le alapvető nemzeti céljaikról, például a visszatérés jogáról, a Templom hegyről és Kelet-Jeruzsálem szuverenitásáról. Sőt, miközben Barak a területek annektálására vonatkozó követeléseit elhanyagolható százalékoknak tüntette fel, ezek palesztin számítások szerint a Zöld vonalon túli területek 20%-ának annektálását jelentették volna.

68. A palesztinok úgy látják, ők már megtették a döntő lépést, amikor elfogadták, hogy államukat a Zöld vonalon belül, azaz történelmi hazájuk területének mindössze 22%-án hozzák létre. Ezért a területi követeléseket illetően már csak kisebb határmódosításokat hajlandók elfogadni. A hagyományos izraeli pozíció szerint viszont az 1948-ban megszerzett területek már vitathatatlanul Izrael részei, melyekről nem lehet vitatkozni; vita tárgyát legfeljebb a maradék 22% képezheti.

69. Mint a legtöbb fogalomnak és eszmének, az “engedmény” szónak is más és más a jelentése a két fél fogalomtárában. A palesztinok úgy vélik, már földjük 78%-át “átengedték”, amikor beleegyeztek, hogy a maradék 22%-on hajlandók élni. Az izraeliek viszont azt hiszik, “engedményeket” tesznek, amikor hajlanak arra, hogy ennek a 22%-nak egyes részeit (Ciszjordániát és a Gázai övezetet) a palesztinoknak “adják”.

70. A 2000 nyarán Camp David-ben megrendezett csúcstalálkozó, amit akarata ellenére kényszerítettek Arafatra, elhamarkodott volt, és a megbeszélések betetőzését jelentették. Barak azt követelte – amit a csúcson mint Clinton javaslatait vezettek elő –, a palesztinok úgy vessenek véget a konfliktusnak, hogy cserébe mondjanak le a visszatérés jogáról és magáról a hazatérésről is; hogy fogadjanak el bonyolult megállapodásokat Kelet-Jeruzsálemről és a Templom-hegyről, amelyekben szó sincs e területek szuverenitásáról, továbbá hogy egyezzenek bele jelentős kiterjedésű területek annektálásába Ciszjordániában és a Gázai övezetben, fogadják el Izrael katonai jelenlétét egyéb területeken, és Izrael ellenőrzését a Palesztin Államot a világtól elválasztó határok mentén. Ilyen megállapodást egyetlen palesztin vezető sem írt volna alá, így a csúcstalálkozó eredménytelenül zárult, és tönkre zúzta Clinton és Barak karrierjét.

Az al Aksza-intifáda

71. A csúcstalálkozó sikertelensége, a két fél közötti megállapodás reményének teljes hiánya, az amerikaiak nyílt Izrael-barát fellépése elkerülhetetlenül vezetett újabb erőszakos konfrontációkhoz, melyeknek az al Aksza-intifáda elnevezést adták. A palesztinok számára ez jogos nemzeti felkelés a kilátástalanul hosszú ideig tartó megszállással szemben, amelynek következtében nap mint nap újabb földterületeket veszítenek el. Az izraeliek viszont az eseményeket a gyilkos terrorizmus kirobbanásaként értelmezik. A palesztinok az eseményekben résztvevőket nemzeti hősöknek tekintik, az izraeliek ezzel szemben gátlástalan gyilkosoknak, akiket likvidálni kell.

72. A hivatalos izraeli média ma már nem beszél telepesekről, csak “rezidensekről”, akik ellen elkövetett bármiféle támadás a civil lakossággal szembeni bűnnek tekintendő. A palesztinok a telepeseket az ellenséges erők veszedelmes előőrseinek látják, akik meg akarják őket fosztani földjeiktől, és ezért le kell őket győzni.

73. Az al Aksza-intifáda az izraeli “béketábor” nagy részét elsodorta. Kiderült, hogy nézeteiket javarészt homokra építették. Különösen azután, hogy Barak “minden követ megmozgatott”, és “minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb javaslatokkal” állt elő, a “béketábor” ezen tagjai teljes értetlenséggel szemlélték a palesztinok reakcióját, mivel még soha nem vizsgálták felül alaposan a cionista álláspontot, és soha nem akarták megérteni azt a tényt sem, hogy az eseményeknek létezik palesztin látószöge is. Így számukra egyetlen magyarázata maradt a palesztinok viselkedésének, nevezetesen, hogy a palesztinok elárulták az izraeli béketábort, hogy soha nem is akartak békét kötni, hogy valódi céljuk a zsidókat a tengerbe fojtani – a cionisták régóta hangoztatott meggyőződésének megfelelően.

74. Ennek következtében eltűnt a cionista “jobb” és “bal” közötti választóvonal. A Munkapárt vezetői részt vesznek a Saron-kormányban, sőt annak legügyesebb apologétái lettek (Simon Peresz), és a formálisan baloldali ellenzék is partner ebben (Joszi Szarid). Ez a tény újra csak azt bizonyítja, hogy az izraeli politikai rendszer legkülönbözőbb irányzatainak meghatározó, egyesítő eleme a cionista narratíva, amely elmossa a különbséget Rehavam Zeevi és Avraham Bug, Jichák Lévi és Joszi Szarid között.

75. Szembetűnő a palesztinok egyre kisebb hajlandósága arra, hogy újrakezdjék a tárgyalásokat az izraeli békedelegátusokkal. Mindez annak a következménye, hogy teljesen kiábrándultak a “baloldali kormányból”, amely oly nagy reményekre jogosított fel a Netanjahu-évek után, valamint abból a tényből adódik, hogy egy kicsike kis radikális csoportot kivéve Izraelben senki nem háborodott fel a megszálló csapatok hallatlanul brutális akcióin. A felszabadító harcot folytató társadalmak általában szorosabbra fogják soraikat, s ez teszi lehetővé a palesztin szélsőséges nacionalista és vallásos erőknek, hogy megvétózzanak minden kísérletet, mely az izraeli–palesztin együttműködést támogatja.

Az új béketábor

76. A régi béketábor összeomlása szükségessé teszi az új izraeli béketábor megteremtését, mely valódi, modern, hatékony és erős lesz, mely képes lesz befolyásolni az izraeli közvéleményt, és felülvizsgálja az idejétmúlt axiómákat annak érdekében, hogy jelentős változásokat érjen el az izraeli politikai rendszerben.

77. Ennek érdekében az új béketábornak el kell érnie, hogy a közvélemény újragondolja a nemzeti álláspontot, és megtisztítsa azt a hamis mítoszoktól. Arra kell törekednie, hogy a két nép történelemszemléletét egységes, hamisításoktól mentes olvasatba olvassza, amely mindkét nép számára elfogadható.

78. Mindeközben meg kell értetni az izraeli közvéleménnyel, hogy a cionista célok szép és nemes oldalain túl a palesztin néppel szörnyű igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság, amely a “Nakbá”-ban érte el csúcspontját, arra kötelez bennünket, hogy viseljük a felelősséget, és tegyük jóvá azt, ami jóvátehető.

79. A múlt és jelen új szemléletű megközelítése lehetővé teszi az új béketábornak, hogy megfogalmazza a béketervet, amelynek az alábbi elveken kell nyugodnia:

• Először : Létre kell hozni a független és szabad Palesztin Államot Izrael szomszédjaként.
• Másodszor : A két állam közötti határ a Zöld vonalon kell húzódjék. Ha mindkét fél egyetért, korlátozott területmódosítások lehetségesek.
• Harmadszor : A Palesztin Állam területén lévő izraeli telepeket ki kell üríteni.
• Negyedszer : A két állam közös határa nyitva kell álljon az emberek és áruk szabad mozgása érdekében, a közösen meghatározott elvek alapján.
• Ötödször : Jeruzsálem mindkét ország fővárosa lesz – Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, Kelet-Jeruzsálem pedig Palesztináé. A Palesztin Államnak teljes szuverenitása lesz Kelet-Jeruzsálemben, a Templom-hegyet is beleértve. Izrael Államnak teljes szuverenitása lesz Nyugat-Jeruzsálemben, beleértve a Nyugati Falat és a Zsidó negyedet. A város közös fizikai, működési elveiről a két állam megállapodása határoz majd.
• Hatodszor : Izrael elvben elismeri a palesztinok visszatéréshez való jogát mint elidegeníthetetlen emberi jogot. A probléma gyakorlati megoldását igazságos, tisztességes és praktikus megfontolások alapján, közös megegyezéssel lehet elérni, s azt kell jelentenie, hogy lehetséges a kárpótlás és a visszatérés a Palesztin Államba, illetve Izrael Államba.
• Hetedszer : A vízforrásokat közösen kell ellenőrizni, és egyenlően és tisztán kell osztozni rajtuk.
• Nyolcadszor : A két állam közös megállapodása biztosítja mindkettejük biztonságát, figyelembe veszi mind Izrael, mind Palesztina különleges biztonsági igényeit.
• Kilencedszer : Izrael és Palesztina együttműködik a térség többi országával annak érdekében, hogy az Európai Unióhoz hasonló közel-keleti közösség létrejöjjön.

80. E békeegyezmény aláírása és őszinte betartása meghozza a két nép történelmi megbékélését a kölcsönös egyenlőség, együttműködés és tisztelet alapján.

Jegyzetek

¹ Bibó István: “A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás”, in: Különbség, Európai Protestáns Szabadegyetem, Bp. 1990. 353.

² Uo. 369–370.

³ Mideast Mirror, 2000. november 17., idézi: Alain Gresh: “Intifada pour une vraie paix”, Le Monde diplomatique, 2000. december

⁴ “Tegyék rám a bilincset! Nem vagyok a maguk vazallusa” – mondta állítólag a libanoni vezető Ariel Saronnak az izraeli tengerparti városban, Naharíjában lezajlott találkozón. L. Martin Gilbert: Izrael története, Pannonica Kiadó, Bp. é.n., 478.

5 V.ö. Georges Corm: Géopolitique du conflit libanais, La Découverte, Párizs, 1987. 142–143

⁶ V.ö. “Le transfert des Palestiniens, une obsession centenaire. Une anthologie de textes et déclarations des principaux responsables juifs, 1891–1961”, Revue d’Études Palestiniennes, 1998. tél, 15–41.

⁷ Ld. ehhez Lugosi Győző: “Az Öböl-válság nemzetközi koreográfiája”, Társadalmi Szemle, 1990/12. sz., 79–80.

⁸ Magyar kiadása: Az új Közel-Kelet, Múlt és Jövő Könyvek, Bp., é.n.

Az angol Michael Hindley és Peter Gowan, a francia Catherine Samary, a német Jörg Huffschmied, valamint Galló Béla, Balázs Péter és Artner Annamária fejti ki véleményét az Európai Unió bővítéséről.

Magyarország és a régió számára a XXI. század első évtizedének vélhetően legfontosabb kérdése az Európai Unió bővítése. A csatlakozás 1990 óta a “hatpárti” külpolitikai konszenzus egyik pillérének tekinthető, és élvezi a társadalom döntő többségének bizalmát. Ugyanakkor már az integráció eddigi folyamata is ellentmondásokkal volt terhelt, és távolról sem világos, hogy a majdani EU-tagság mennyiben váltja majd be a hozzá fűzött ígéreteket és elvárásokat.

Az Eszmélet már több alkalommal foglalkozott a kelet-nyugati aszimmetria és integráció kérdéseivel. Ezúttal Michael Hindley-nek a Spectre című internetes magazinban (bemutatását lásd az Eszmélet 35. számában) megjelent írását választottuk vitaindítóul, és ehhez gyűjtöttünk hozzászólásokat három külföldi és három hazai szakértőtől. A vélemények az alábbiakban olvashatók.

---

Michael Hindley:

Az egyetlen játéklehetőség a városban?

Történetünk az egyszeri szerencsejátékosé, aki mindig ugyanazt a kártyajátékot játszotta, és mindig vesztett, azonban sosem panaszkodott. Még akkor sem, amikor a barátai figyelmeztették, a játék hamis, azt csalók irányítják, abból a célból, hogy megfosszák őt a pénzétől. Csak annyit mondott gyászosan: “Tudom, hogy hamiskártyások, de ez az egyetlen játéklehetőség a városban!”

Az EU mint történelmi vállalkozás, nagy sikerét annak köszönheti, hogy meggyőzte az európai politikai elitet arról, a szabad piacgazdaságon alapuló szövetségi Európa az “egyetlen játéklehetőség a városban”. A másik választási lehetőség, a Szovjetunió megszégyenítően összeomlott gazdaságilag, és azoknak az embereknek a túlnyomó többsége, akik megtapasztalták a létező szocializmus mindennapjait, egyáltalán nem bánkódik emiatt. Még sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a “szocializmus” szóhoz ne tapadjon negatív jelentéstartalom a korábbi szovjet birodalom területén.

Keleten az 1989-es forradalmak felkavarodása után egy bő évtizednyinek kellett eltelnie ahhoz, hogy a helyzet tisztázódjék. Az a korai vád, amelyet annak idején cinizmusnak minősítve utasítottak vissza, nevezetesen, hogy az EU pénzalapjait (főleg a PHARE programot) arra használják, hogy a Keletet megnyissák a nyugati tőke előtt, nagyon is helytállónak bizonyult. Varsót, Prágát és Budapestet elözönlötték a yuppie politikai kalandorok, akik a privatizációnak még annál is hevesebb formáját hirdették meg, mint amit a thatcheristák otthon egyáltalán tervbe mertek venni. A kiábrándult és hiszékeny közvélemény még a számvevőszék hivatalos jelentésével is megbarátkozott, amely a PHARE programot azért bírálta, hogy a pénzeket inkább a nyugati tanácsadóknak juttatták, mint hogy helyi, nemzeti tőkét hoztak volna létre. Emlékszem ezekből a korai évekből egy lengyel miniszterre, aki kinyilvánította, hogy mire van szüksége: “Nyomatékkal kérem, NE készíttessenek még egy megvalósíthatósági tanulmányt!”

Az a terület, ahol a Kelet előrelépett, nem más, mint az olcsó és képzett munkaerő forrása. A régi, szovjet rendszer legalább hangsúlyt fektetett az alapvető műszaki képzésre, ennek a befektetésnek a gyümölcsei most már elérhetőek a telhetetlen és mozgékony nyugati tőke számára, mely szégyell rendes béreket és szociális védelmi költségeket fizetni.

Bár a Nyugat kirekeszti azokat a termékeket, amelyeket a Kelet exportálni szeretne (mezőgazdasági termékek, textil és acéláruk), ragaszkodott ahhoz, hogy a Kelet nyissa meg piacait a nyugati fogyasztási cikkek előtt. A helyi piacokra irányuló helyi termelés összeomlott Keleten.

Nemcsak a tőke, de a NATO katonai érdekcsoportja is hasznot húz a Kelet esztelen igyekezetéből, hogy mindent átvegyen, ami nyugati. Ilyen volt és marad az a kétségbeesett törekvés, hogy gyorsan hátat fordítsanak néhai szövetségesüknek, Oroszországnak. Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság türelmetlenül várta, hogy beléphessen a NATO kötelékébe, felajánlva saját csapatai bevetését bárhol, ahol csak a NATO-nak szüksége van rá. Az az elképzelésük azonban, hogy ezért kölcsönösségi alapon létezhet egy a NATO által vállalt garancia, miszerint megvédi ezeket az országokat mindennemű jövőbeli veszélytől, ami egy agresszíven nacionalista, terjeszkedő Oroszország felől érkezhet, úgy tűnik, nevetségesen és reménytelenül naiv.

Az az igazság, hogy Nyugat-Európa mindent megkap Kelet-Európától, amit csak akar, és így nem látja értelmét további engedményeknek. Valójában ez az oka annak, hogy lelassult a Kelet felvétele az EU-ba. A NATO-tagsággal kapcsolatban ma már keveset lehet tenni, de a keleteurópaiak EU csatlakozási kérelmei még biztosítanak némi manőverezési lehetőséget és teret a társadalmi szolidaritásnak.

Magán az EU-n belül a belső piac felépítéséhez vezető úton az 1992-es program nyomán, a baloldal széles bázissal rendelkező kampányt szervezett a következő jelszóval: “nincs belső piac szociális rendelkezések nélkül!” Azaz a tőke számára biztosított egységes játéktér megteremtése nem a dogozók érdekében történt. Bár a végleges “szociális rendelkezések” elégtelenek lettek, azok legalább gyűjtőpontként szolgáltak a szociáldemokráciától balra álló erők számára.

Naponta érkeznek hírek arról, hogy nyugati vállalatok termelésüket keletre helyezik. Ebben a helyzetben egy “nincs bővítés szociális rendelkezések nélkül!” jelszó jó és praktikus lépés lehet az összeurópai munkás szolidaritás megteremtéséhez. Ha nem tesszük ezt, a termelés Keletre helyezése idegengyűlölő és pusztító reakciókhoz vezethet Nyugaton.

Végül, alkotmányi szinten, minél bővebb lesz az EU, annál nehezebbé válik, hogy az egyre nagyobb szervezetet beillesszék a szövetségi intézményrendszer szűk keretei közé. Kelet-Európa számára ötven évbe telt, hogy megszabaduljon a Kreml halálos szorításától. Attól tartok, nem fog ilyen hosszú időt igénybe venni, míg fellázadnak a Berlaymont ellen.

(Fordította: Bózsó Péter)

---

Catherine Samary:

Másik Európa egy másik világ számára

Az EU számos ellentmondással találkozott a keleti bővítési politikájával kapcsolatban.

A bővítés elsősorban politikai kérdés – állítják azokkal szemben, akik a költségeket számolják, hiszen fontos stabilizálni a kontinenst, és morálisan reagálni azok türelmére, akiknek azt mondták: “privatizáljatok, szabaduljatok meg az előző rendszertől, igazodjatok a mi rendszerünkhöz és akkor ti is a nagy ’európai családhoz’, a gazdagság és a civilizáció klubjához fogtok tartozni”. Az Uniós csatlakozás perspektívája és a követelményekhez való alkalmazkodás azonban új konfliktusokat szül, amelyekre példa a jugoszláv szindróma: milyen állam irányítása alatt folyjék a privatizáció és melyik társadalmi/nemzeti réteg előnyére?

Az EU “szerkezeti kiigazítást” követel a volt kelet-európai blokktól az intézményeivel és “piaci modelljével” párhuzamosan, a “verseny támogatásának képességét” pedig a belépés előfeltételévé teszi – a “rendszerváltás” azonban magával hozta a szegénységet és a munkanélküliséget.

A bővítéssel párhuzamos politikai és társadalmi-gazdasági célok egyidejű megvalósításához azonban az európai büdzsé nevetséges: csupán az európai GDP 1,27 százaléka áll rendelkezésre (összehasonlításképpen, az USA-ban hasonló méret esetében ez mintegy 30%), ami azt jelenti, hogy csupán az optimista növekedési várakozások növelhetik a keleti irányú bővítés anyagi forrásait – ez azonban egyre kevésbé reális. A mezőgazdasági alapot ezért a lengyel bővítés előtt csökkenteni kell – ha egyáltalán fenntartható közös mezőgazdasági politika (CAP). A pénzt délről vonják majd el a kelet számára – ami együtt jár a feszültségek növekedésével.

Kelet-Európában az EU csatlakozás tagadhatatlanul összekapcsolódik – helyesen vagy helytelenül – a jobb lét reményével, a “gazdag Európához” tartozás érzésével. Még akkor is, ha ez a népszerű érzés megváltozna az Európai Bizottság által előírt és szisztematikusan alkalmazott “szerkezeti kiigazítási politika” hatására, ugyanúgy, mint az IMF esetében. Mégis, a félelem az eddiginél is nagyobb elszigetelődéstől és a veszteségtől, amit az EU-ból való kimaradás okozhat, vezethet a taggá válás, azaz a beleszólási lehetőség politikai választásához – annak ellenére, hogy az Unió intézményének és döntéshozási folyamatának jelenlegi működése általában nem enged valódi beleszólási lehetőséget.

Az Unión belüli baloldal egy része ellenzi a bővítést – azt állítják, hogy ez növelné a liberális gondolkodást a szervezeten belül. Egy adott államban, a széles körben (helyesen vagy helytelenül) támogatott integráció ellenzését elkerülhetetlenül úgy értékelnék, mintha a “gazdagok Európáját” építenék, vagy “európai erődöt” emelnének. Annál inkább, ha baloldali szemszögből beszélő emberek belülről harcolnak ellene. Egyre nagyobb egyetértés van abban, hogy a globalizáció ellenzése hatásosabb lenne európai szinten, mint pusztán nemzeti (nacionalista) alapon. Európa építésében a mai napig nincs valós nyereség, amit védeni kell, vagy amit a bővítés fenyegetne.

A bővítés valószínűleg mélyítené a meglévő konfliktusokat és nehézségeket, amelyek összekapcsolódnak azzal a ténnyel, hogy a tagországokban a növekvő szociális visszaesés egyik fő oka maga az EU. A kelet-európai emberek nem felelősek ezért, és a déli államok sem felelősek a jóléti államok pusztításáért a legfejlettebb kapitalista országokban: a saját uralkodó osztályaik és államuk választása és döntése volt ez.

Éppen ezért lényeges, hogy megváltozzon a vita természete. Először azt kell számba venni, hogy milyen témákkal foglalkozzon a baloldal a bővítés elfogadása vagy visszautasítása kapcsán.

A maastrichti Európa monetáris kritériumaival szemben több tízezer tüntető követelte Nizzában a legutóbbi EU-csúcs alatt az európai színvonalú valós szociális chartát, valamint konvergenciát a legnagyobb mértékű szociális nyereség felé, és nem az ellenkezőjét, ahová a piaci verseny vezet.

A kelet-európai emberek, miként nyugaton is, aggódnak a demokrácia hiánya miatt az Európa-építés aktuális projektjeiben. Egységes valuta? Mi a teendő? A társadalom melyik választásáért? A jövőjükért aggódó emberek milyen ellenőrzése mellett? A föderalizmus vagy konföderalizmus körüli vitákban a többségi szavazatnak vagy konszenzusnak nincs jelentősége mindaddig, amíg nem tudjuk, milyen közös projekt felé törekszünk.

A “másik Európa” elméletileg lehetséges, akár az euróval is. Nem kellene az Egyesült Európát haladó szervezetként bemutatni. A maastrichti euró azonban nem “hiba”, amit keresztül lehet vinni az elszórt ellenálláson; az elszigetelt jelölt sem állhat ellen egyedül a jelenleg előírt feltételeknek. Csupán az erőviszonyok jelentős változása tudna más logikát eredményezni.

Az európai intézmények, Központi Bank, valamint a pénz és hadsereg előtt, amelyek megvédik az “intézményi befektetők” és az uralkodó erők érdekeit, szükségünk van egy szervezett európai civil társadalom fejlődésére, amely ellenáll ezek logikájának. A kelet-európai országok új orientációjából fakadó követelések közös platformja támogatásra találna az Unión belül – a nyugati baloldalnak azonban kifogásolnia kell a fennálló kritériumokat, amelyeket előírtak a jelölteknek, hogy segítsék a kívülről jövő ellenállást!

Szükség van egy másfajta európai biztonsági koncepcióra, amely eltérne a NATO-bombázásoktól, az új fegyverkezési versenytől, az erőltetett és kiterjesztett privatizációtól s az ember áruvá való átformálásától. A másik Európára szükség van, hogy alárendelje a gazdaságot és a piaci intézményeket az egyetemesen elfogadott alapvető emberi jogoknak, és hogy megvédje a közös értékeket és a környezetet.

A valódi tét az, hogy minden egyes embernek joga legyen demokratikus módon meghatároznia prioritásait, megvédenie szociális és erkölcsi értékeit, ökológiai feltételeit – és aztán eldöntenie, hol és milyen módon tudja azokat a legjobban védeni az adott helyzetben és erőviszonyok közepette. A neoliberális Európa érdemi bírálata (valamint a vele szembeni ellenállás) az EU-n kívül és belül egyaránt lehetséges. A kapcsolatoknak, a szolidaritásnak valamint az alternatívák kidolgozásának azonban a szakszervezetek, a feministák, az ifjúsági egyesületek, és a baloldali politikai áramlatok között kell kifejlődniük, hogy megvédjék a közös célokat, ellenálljanak a piaci “szabályok” okozta társadalmi és pénzügyi dömpingnek, a kultúra lerombolásának, és a szexuális szolgáltatások kereskedelmének.

Egy hajóban evezünk – előttünk az egyetemes globalizáció. A növekvő szegénység által felvetett kérdések – beleértve a “dolgozó szegényt” (a “liberálisok” válaszát a munkanélküliségre) –, az ökológiai és egészségügyi katasztrófák, a kulturális és társadalmi visszaesések összefüggenek ugyanazzal az egyetemes folyamattal, amelyet a nemzetek feletti intézmények, az IMF, a Világbank, a WTO, valamint a fennálló Európai Unió is segítenek. A globalizáció ellenzői (a legszélesebb értelemben) Európai szinten dolgozhatnak ki alternatívákat.

(Fordította: Schmied Júlia)

---

Jörg Huffschmid:

Küzdelem a politikai változásokért

Görögország (1981), Portugália és Spanyolország (1986) felvétele az 1980-as években az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK) pusztán politikai okokkal magyarázható. Mindhárom országban a demokratikus erők elűzték a fasiszta rezsimet, az EGK pedig örömmel fogadta a fiatal demokráciákat a Közösségben. Ennek egyik oka a politikai stabilitás létrehozása és megvédése, valamint a régi rendszer visszatérésének megakadályozása volt az új tagállamokban.

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatban feszültség alakult ki a gazdák és bizonyos mértékben a szakszervezetek köreiben, akik a növekvő versenytől féltek, amelyet az olcsó narancs- és munkaerő-import okozott volna. Az ellenállás következménye az elhúzódó tárgyalási időszak lett. Ahhoz, hogy a bővítés elfogadhatóvá váljék a nyugati farmerek számára, és az új tagországok részére is járható út legyen, hosszú átmeneti időszakban egyeztek meg, mely idő alatt mindkét fél alkalmazkodhatott az új körülményekhez.

Hasonlítsuk mindezt össze az aktuális kelet-európai bővítési körrel! A hivatalos retorika ellenére, amely a kelet-európai átalakulás valamint az összeurópai béke, demokrácia és jólét színterének létrehozása érdekében történő EU bővítés történelmi fontosságáról beszél, az EU hangneme jóval keményebb lett, a pályázó országok elé állított követelményeket lényegesen megemelték, ráadásul a csatlakozást támogató szándék is gyengült. Az új tagállamoknak a teljes közösségi joganyagot (acquis communitaire) át kell venniük – amelyet főként a szabadpiaci ideológia, a dereguláció és a szociális rendszer lerombolása (“modernizáció”) vezérel –, mielőtt bebocsátást nyernek az EU-ba. Másfelől a munkalehetőség és a mezőgazdasági piac hosszú ideig széles körben zárva marad előttük, az átmeneti időszakot megkönnyítő pénzügyi támogatás azonban rendkívül alacsony – és főként az EU-n belüli leggyengébb államok kárára történik a finanszírozás. Úgy tűnik, a Nyugat kezd rájönni arra, hogy hivatalos bővítés nélkül is élvezheti a keleti gazdasági térfoglalás összes hasznát (nyitott piacok, beruházási lehetőségek és kedvező politikai infrastruktúra), azaz anélkül, hogy kitenné magát annak a veszélynek, hogy az új tagállamok kívánságainak is eleget kelljen tennie (a csatlakozni vágyó államok EU tagokként növelhetnék befolyásukat az EU fejlődés fő irányának módosítása érdekében).

A kelet-európai csatlakozási tárgyalások olyan időpontban zajlanak, amikor az EU a Közösség átszervezésének politikáját sietteti, amely folyamat a Maastrichti Szerződéssel kezdődött, és amelyet az Amszterdami Szerződés, az 1997-es Stabilitási és Növekedési Paktum, valamint 1999-ben a monetáris unió bevezetése szilárdított meg.

Jelenleg ez a stratégia a társadalombiztosítási rendszer és az európai pénzügyi piacok “modernizációját” tűzte céljául. Ezen területeken az EU az amerikai kapitalista modelltől eltérő specifikus szabályozásokat és biztosítékokat alkalmaz. Ezek a különbségek a lakosság többsége számára előnyösek, viszont a versengésből adódó hátrányt jelentenek az európai gazdasági rendszerek számára, ezért a Bizottság politikájának fő irányvonala – a fennálló EU-ban és Kelet-Európában egyaránt – a szociális rendszer és a pénzügyi piacok amerikai típusú intézményekké történő átalakítása. Ennek bevezetése azonban tovább növelné a hatalmas bankok és intézményi befektetők gazdasági és politikai hatalmát, tovább gátolná a növekedést és a foglalkoztatást, növelné az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt, valamint csökkentené a többség demokratikus lehetőségeit – Nyugaton és Keleten egyaránt.

A fenti megállapításokból következik, hogy a legnagyobb kihívás a haladó erők számára Nyugat- és Kelet-Európában a küzdelem az egyre inkább tekintélyelvű piaci radikalizmus neoliberális erőivel szemben. A Nyugat fő feladata: ellenállni, visszautasítani a szociális rendszer lerombolás útján történő modernizálását és rugalmassá tételét; és ezzel egy időben bemutatni a gazdasági és társadalmi fejlődés lehetséges módjainak előnyeit és megvalósíthatóságát, a teljes foglalkoztatottságon, erős szociális rendszeren, az ökológia fenntarthatóságán és nagyobb társadalmi méltányosságon alapulva. Egy alternatív fejlődési modell ezen sarkkövei természetesen nem csupán intellektuális érvek, hanem elsősorban a társadalmi és politikai mobilizáció alapjai. Keleten a feladat hasonló, bár a kiindulási pont eltér: meg kell akadályozni, hogy a még folyamatban lévő társadalmi és gazdasági átalakulás a neoliberális irányba haladjon tovább, amely a többség számára pusztító társadalmi következményekkel járna.

Ebből a szemszögből nézve a bővítéssel kapcsolatos problémák másodlagos kérdésnek tűnnek a keleti és nyugati fejlődés szociális és demokratikus tartalmú problémáihoz képest, az elkövetkezendő években azonban nagy lesz a jelentőségük a valós európai folyamatra nézve. A bővítés kudarca növelné a feszültségek és a heves politikai konfliktusok lehetőségeit az EU és Kelet-Európa között, valamint a kelet-európai országok között és azokon belül is. Az új nacionalizmus és sovinizmus megerősödése rendkívüli módon megnehezítené a progresszív bírálatokat és javaslatokat. Ezért a haladó erők érdeke törekedni a bővítésre, és harcolni a jobb és igazságosabb feltételekért a bővítés során.

A keleti országok számára mindenképpen kifizetődő lenne, ha abbahagynák a csatlakozásért folyó versengést (“küzdelem a végsőkig”), ehelyett bővítenék a kölcsönös gazdasági és politikai együttműködés kereteit. Ez megerősítené pozíciójukat az EU-val folyamatban lévő tárgyalásokon, és ezzel egy időben a regionális gazdasági együttműködés csökkentené a Nyugat-Európától való gazdasági függésüket.

Az EU haladó erői számára a keleti bővítés kérdése jó lehetőség arra, hogy az EU-n belüli demokráciával, társadalmi összetartással, szolidaritással, valamint makrogazdasági politikával kapcsolatos régi kérdéseket új szintre emeljék: a korai bővítés a demokrácia számára lenne kedvező, hiszen az új tagállamoknak lehetőségük nyílna részt venni Európa további fejlődésének az alakításában – ahelyett, hogy egyszerűen elfogadtatnák velük az elkövetkezendő néhány évben napirendre kerülő fontos döntéseket.

A bővítés új vitákat igényel a strukturális alapok mértékéről és összetételéről is, ami eszköze lehet az EU-n belüli gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésének, és a társadalmi kohézió erősítésének. Ha e cél támogatásra talál, elkerülhetetlen a strukturális alapok nagymértékű növelése ahhoz, hogy enyhítse az új országok csatlakozási terhét anélkül, hogy növelné az egyenlőtlenséget a régi EU-n belül. Ahhoz, hogy a gazdasági integráció ne a gyengébb szektorok megsemmisüléséhez és a gyengébb régiók elnéptelenedéséhez vezessen, átmeneti (derogációs) időszakokat és reorganizációs programokat kell együttesen alkalmazni.

A bővítés új fényt fog vetni a makrogazdasági politikára is: valóban el kellene fogadnunk, hogy az európai egység kérdése – és ezáltal az európai béke és politikai stabilitás kérdése is – alárendelődjék egy fundamentalista gazdasági doktrínának, amely a magántulajdont, a szabadpiacot valamint a stabil árakat a gazdasági fejlődés szükséges és elégséges feltételének tekinti?

Természetesen nincs biztosíték arra, hogy a kibővített EU haladó erői sikeresek lesznek. Jobb eredményre azonban a bővítés elmaradása esetén sincs biztosíték. Mégis, ez utóbbi esetén a politikai kockázat rendkívül nagy. Befejezésképpen, véleményem szerint nem a bővítés helyeslése vagy elutasítása a kérdés, a feladat a baloldali erők megerősítése valamint a küzdelem az EU struktúrájának és politikájának megváltozásáért a bővítési tárgyalások alatt és után.

(Fordította: Schmied Júlia)

---

Peter Gowan:

Közeleg az igazság pillanata

Úgy tűnik, hogy az Európai Unió keleti bővítése az európai integráció számára a legnagyobb kihívás, legalábbis a hidegháború óta. Valójában azonban nem az. Legfeljebb katalizátor szerepet tölthet be, sietteti a sokkal alapvetőbb feszültségek felszínre kerülését.

Az Európai Unió egységesítési folyamatát a nyolcvanas évek óta egy társadalmi koalíció vezette, amelyeket a nyugat-európai országok osztályviszonyainak átszerkesztését tűzte ki célul nemcsak gazdasági értelemben, hanem a társadalmi és a politikai életet is magába foglalóan. Ez a koalíció egységesen lépett fel a külső kihívásokkal szemben és kihasználta az új ideológiai lehetőségeket, amelyeket a szovjet tömb összeomlása és a nyugat-európai baloldal irányvesztése kínált. Csökkentették az európai munkásosztály jólétét és hatalmát, ugyanakkor a nyugat-európai tőkések társadalmi és politikai erejét növelték, termelési eszközeit felvirágoztatták. Az Európai Unió egységesítése a fenti társadalmi érdekszövetség uralmának politikai és jogi-intézményi formája volt.

Ez az erőfeszítés figyelemre méltóan sikeresnek bizonyult. Ami a művelet gazdasági és társadalmi költségeit illeti: hosszan tartó gazdasági recesszió, magas szintű munkanélküliség, nagymértékű és növekvő elszegényedés és lecsúszás volt az ára.

Ennek az érdekszövetségnek valószínűleg a legfeltűnőbb sikere az a képessége volt, hogy a nyugat-európai szervezett munkások nagy részét maga mögé tudta állítani. Ez részben az európai munkásmozgalmon belül a szociáldemokrácia folytatódó ideológiai vonzerejének köszönhető, vagy talán még inkább annak tudható be, hogy Európa legnagyobb vállalatai meggyőzték saját munkavállalóikat arról, hogy kövessék őket a “nagyobb piacra” vezető úton. Természetesen a meggyőzésben döntő tényező volt az a félelem, hogy ellenkező esetben az elbocsátottak közt, Európa munkanélkülijeinek tartalékseregében végzik.

Mindazonáltal ez az érdekszövetség sok szempontból törékeny, valamint belső ellentmondások osztják meg, továbbá minél sikeresebb a jólét és a hatalom átcsoportosításának folyamatában, annál inkább felszínre törnek benne az ellentmondások. Íme néhány.

A hatalom átcsoportosítására az európai integráció politikai eszközként való használata pontosan azért bizonyult tökéletes választásnak, mivel az Európai Unió demokratikus ellenőrzése hiányzik. A gépezetéhez való hozzáférés könnyen korlátozható csak állami és nagyvállalati döntéshozók számára. De a demokratikus hitelesítés hiánya látványos robbanással fenyegeti ezt az érdekszövetséget. Az Európai Unió hiányzó demokratizmusa nem egy egyszerű, félreállítható probléma, jogi-politikai ereje aláássa a tagországok politikai irányítási rendszereit, mivel lerombolja a domináns pártok hatóerejét, ami a transzformációs taktikán alapul. A transzformációs taktika a pártok elitjét ragadja magához egy olyan cél érdekében, ami a tagállamok több nagy társadalmi csoportjának értékrendszerével nem egyeztethető össze.

A hatalomátcsoportosításnak nincsenek jól meghatározott korlátai. Néhányan egészen a világháborúk közti állapotokig akarnak visszanyúlni, mások megállnának ennél hamarabb, de nincs egyeztetett program és határ ebben az érdekszövetségben. A hatalom átcsoportosítása addig folytatódik, amíg a társadalmi vagy politikai ellenállás külső sokkhatása egy válság során fel nem bontja az érdekszövetség egységét.

Az Európai Unió integrációjának eszközként való felhasználása egyre élesebben veti fel az Európai Unió végső állapotának kérdését a politikai színpadon. Hová tart az EU? Vajon szövetségi állam lesz-e vagy az atlanti rezsim része, megosztott pénzügyi rendszerekkel, alárendelve az Egyesült Államok politikai-katonai és globális gazdasági irányításának? A társadalmi hatalom átcsoportosításának konszolidációja szövetségi megoldást kíván, de a szövetségi berendezkedés azzal fenyeget, hogy csata alakulhat ki az óceán túlsó felével, amiben az érdekszövetség egy része az Egyesült Államok mellé állna. Ez a kérdés felrobbanthatja az érdekszövetséget.

Az e kérdés köré csoportosuló feszültségek nyilvánvalóak voltak a nizzai kormányközi tanácskozáson. Ez szintén nyomon követhető az Európai Központi Bank és különféle kormányok valamint az érdekszövetség más részei közti feszült viszonyban. Olyan feszültségek ezek, amelyek túlmutatnak Duisenberg nevetséges baklövésein. Nagyon gyorsan kirobbanhatnak, és váratlanul tovaterjedhetnek ezek a feszültségek az egymásra rakódó társadalmi mozgalmakon keresztül, ami a nyugat-európai politika egyre jellemzőbb vonása lesz, ha a domináns pártokat fogva tartják a “testre szabott taktikák”. Ezeknek a feszültségeknek és veszélyeknek a leszerelése megköveteli az erős, rugalmas európai végrehajtó hatalmat. Ennek a kritériumnak a jelenlegi intézmények nem felelnek meg: az Európa Tanács politikai fejlődését merevség és széttöredezettség jellemzi.

Az Európai Unió ilyen politikai összefüggések mentén közelítette meg Közép- és Kelet-Európát a kilencvenes években. A ’létező szocializmus’ összeomlása lehetőséget teremthetett volna egy olyan kelet-európai szerkezetváltásra, ami fellendíthette volna a nyugat-európai termelési rendszert. De ez a stratégia elhalasztotta és ezzel aláásta volna az érdekszövetség azon igyekezetét, hogy Nyugat-Európában a jólétet és hatalmat átcsoportosítsa. Ezt helyettesítendő eldőlt, hogy a Keletet a maradékelv alapján kezelik: megakadályozzák, hogy termelőerői a legkisebb gazdasági feszültséget is okozzák a már amúgy is nagyon feszült nyugat-európai gazdasági és társadalmi helyzetben, amíg a hatalomátcsoportosítás tart. Továbbá vagyontárgyait és piacait megnyitják a Nyugat előtt. Ezen felül megakadályozzák, hogy megrendítse a nyugati érdekszövetség azon képességét, hogy a nyugati munkásmozgalmat a saját oldalán tartsa, azaz nem lehet látványos az elmozdulás az olcsó keleti bérmunka felé.

Keleten, úgy, ahogy Nyugaton is, az érdekszövetség tevékenysége az Európai Unió működési szerkezetén keresztül nyert hitelesítést és általa bonyolódott le: a hatalmas és romboló társadalmi beavatkozás Keleten az Európai Unió tagságára való felkészülésként nyert igazolást. Ez a taktika különlegesen hatékonynak bizonyult: csak nagyon kevesen tudták elképzelni azt, hogy a keleti politikai elitek képesek túlélni az elmúlt tíz év zűrzavarát és pusztítását anélkül, hogy politikai rendszerük darabokra szakadt volna. Délkelet-Európa kétségtelenül odaveszett, de az átalakulást átvészelték a Németországot és Ausztriát határoló ütközőállamok.

Ennek a politikának az ellentmondásai napjainkban kerülnek a felszínre. Az Európai Unió ezen országok legtöbbjének termelési potenciálját meggyengítette az elmúlt tíz évben a teljes tagság ígéretével, amit most teljesíteni kell. Ezek az országok a csatlakozás lázában égnek.

A neoliberalizmus machiavellista radikálisai, közülük is nevezetesen a britek és a bankárok, a keleti bővítést úgy tekintették, mint a gazdagság és hatalom amerikai módon véghezvitt nyugat-európai átcsoportosítási folyamatának végső stádiumát. Ha ezek a keleti országok egyszer belülre kerülnek, akkor lehetőséget nyújtanak arra, hogy az országok között szabályozási verseny alakuljon ki, ami egyszer és mindenkorra alááshatja az európai társadalmat. Ez megtörténhet. Egy másik nézet szerint a csatlakozás számos keleti gazdaság számára megadhatja a végső megnyomorító csapást, azoknak, amelyek még az átalakulási szakaszban vannak, messze a fenntartható növekedéstől. Erre Lengyelország a példa.

De bármi is az eredménye a bővítésnek, abban biztosak lehetünk, hogy az eddigieknél még élesebben fogja ráirányítani a figyelmet az Európai Unió jövőjét érintő kérdésekre, amelyeket a jelenleg uralkodó érdekszövetség nem tud és láthatóan egyre inkább képtelen megoldani.

Ami az európai baloldalt illeti, nem szabad belebonyolódnia sem a keleti bővítés ellenzésébe, sem abba, hogy jogi akadályokat gördítsen az olcsó keleti bérmunka alkalmazása elé. (Szerintem Michael Hindley javaslatai új társadalmi minimumokra ebbe a típusba sorolandók.) A központi kérdésre kell összpontosítania, azaz magára az Európai Unió mibenlétére. A jelenlegi érdekszövetség, amely az európai színjátékot irányítja, egy visszataszító és valószínűleg zavaros jövő felé vezeti a földrészt.

Demokratikus társadalmi ellenőrzés alá kell vonni az európai pénzügyi és költségvetési politikát. Szükség van egy új, növekedésvezérelt gazdasági stratégiára, amely az újraelosztásra, az összkereslet növelésére és a szelvényvagdosás visszaszorítására épül. Továbbá szükség van egy összeurópai kongresszusra, ahol kimunkáljuk az Európai Unión kívüli országok életképes kapcsolódási módját az új Európai Unió gazdaságához.

(Fordította: Bózsó Péter)

---

Balázs Péter:

A kényszerházasság nem játék!

Valóban nem lenne más “játékra” esély a környéken, mint amit a nagyhírű brüsszeli épület, az éppen teljes renoválás alatt lévő Berlaymont szabadpiaci gazdasági alapokra felépített föderalista palotája kínál? Kétségtelen tény, hogy az Európai Unió keleti kibővítésének élcsapata (a visegrádi négyek és Szlovénia) már annyira előrehaladt a csatlakozási tárgyalásokkal, hogy a visszafordulás vagy kiugrás bel- és külpolitikai hitelvesztéssel járna. A folyamatot gyorsítani képtelenek (legfeljebb lassítani tudnák, ha az EU által kiszabott feladatokat nem teljesítenék, ez azonban nem érdekük). A külpolitikájuk tengelyében így további néhány évig (a rendszerváltástól számítva összesen kb. másfél évtizedig) az EU-csatlakozás ügye áll, ami a reménykedés mellett bizonytalanságot, külső döntésektől való függést visz tájékozódásuk és tervezésük alapvető folyamataiba. Az ilyen helyzet, ha sokáig tart, semmiképpen nem szerencsés, minthogy közvetve korlátozza a szuverenitást anélkül, hogy ezért cserébe adna valamit (a szűkre szabott előcsatlakozási programokon és a majdani EU-tagság ígéretén kívül).

Az ún. euro-atlanti szervezetekbe való egyenjogú befogadás Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltások végső jutalmaként tűnik fel. Valójában egy korábbi vágy megkésett beteljesítéséről van szó. Magyarország esetében például tudott dolog, hogy a késő kádári kor ún. reformkommunista elitje intenzíven kereste a kapcsolódást a nyugati világhoz. E közeledés mérföldkövei voltak – növekvő szovjet rosszallás mellett – az 1973. évi GATT-tagság, az 1982. évi IMF- és Világbank-csatlakozás, sőt a majdani NATO-tagság esélyének – akkor hajmeresztő hatású – említése 1988-ban. Ebben az időszakban, a roskadozó KGST falai közül kitekintve a sikeresen fejlődő Európai Közösség rendkívül vonzónak látszott. Vajon okoz-e majd akkora gyönyörűséget a régóta húzódó frigy kései megkötése, mint ha például az 1980-as évtized elejének titkos magyar tapogatózásai találtak volna megértő fogadtatásra a nyugat-európai integrációnál?

Ami az Európai Unió helyzetét illeti, a XXI. század elején már a “végső” válaszokat kellene megfogalmaznia mind az integráció belső “elmélyítése”, mind pedig újabb tagok felvétele tekintetében. Az integrációs fejlődés ugyanis láthatóan elérte azt a szintet, amikor további minőségi fokozatok már technikailag nehezen lennének kivitelezhetőek (pl. a gazdasági összefogás a közös pénzen túli szférában), vagy politikailag nem vonzóak a résztvevők számára (ilyennek tűnik a kül- és biztonságpolitika, illetve a bel- és igazságügy közös kormányzása). Mindez napirendre tűzte az egész konfiguráció jellegének meghatározását, vagyis a kezdetek ködbe vesző föderalista eszméi helyett az integrációs szervezet és az azt alkotó államok pontos viszonyának megfogalmazását. Az élénkülő vitát Joschka Fischer 2000. május 12-i beszéde és Jacques Chirac június 27-i válasza indította el. Hasonló a helyzet a bővüléssel: mindenekfölött azt kellene eldönteni, hogy egyáltalán hány új taggal terhelhető még az integráció döntési és intézményi struktúrája, finanszírozási forrásai, munkaerő piaca stb. Hindley-nek annyiban igaza van, hogy a teljes jogú EU-tagság mint abszolút külpolitikai prioritás, ma az “egyetlen játék” Közép- és Kelet-Európa rendszert váltott (és felaprózódott) államai számára. Más, alternatív megoldás után azért sem néznek, mert az Európai Unió reménydús várakozásokat keltett körükben (amelyek a saját kapacitásaihoz mérten mindenképpen túlzottak). Főleg ezzel magyarázható az, hogy az EU-tagság alatti, következő fokozat, a szinte tetszés szerint gazdagítható EU-társulás intézménye minden politikai vonzerejét elvesztette. Expanzív vágyaitól vezettetve tulajdonképpen maga az Unió devalválta az egyébként rangos társult viszonyt, amely – nevétől és tartalmától függetlenül – Ankarától Tallinig már senkit nem boldogít. Ami azonban az Európai Unióhoz fűződő viszonyra leszűkítve igaz, az nem állja meg a helyét a tágabb kontextusban. Az Európai Uniónak ma már nemcsak alternatívája, hanem egyben veszélyes versenytársa is van, nevezetesen a tágabb földrajzi dimenziókban felgyorsult fejlődési folyamatok, amelyet globalizációnak is neveznek. Például nincs feltétlenül szükség drága és körülményes integrációs szervezetre ahhoz, hogy napjainkban gyorsuljon a termékek, szolgáltatások és kiváltképpen a tőke és technológia áramlása. Ezeknek a folyamatoknak az interkontinentális hullámai már átcsaptak az Európai Unió falai felett.

Ugyancsak óriási tévedés Hindley részéről a Szovjetuniót (illetve általa a KGST-t) visszamenőleg a nyugat-európai integráció “alternatívájának” nevezni. E fogalom lényegéhez tartozik a választás bizonyos esélye párhuzamos lehetőségek közül. Ha valaki, akkor éppen a közép-kelet-európai népek tudják a legjobban, mennyire alternatíva nélküli volt térségükben a második világháború végén a – Nyugat által is szentesített – szovjet expanzió. Sztálin világosan megmondta, hogy a meghódított területeken mindenki bevezeti a saját rendszerét. Az összeomlott és részekre hullott orosz birodalom esetében viszont már oktalanság újabb expanziótól tartani csakúgy, mint a NATO-nak a kölcsönös védelemre vonatkozó kötelezettségét, illetve annak alkalmazhatóságát kétségbe vonni.

A XXI. század küszöbén a nyugat-európai államok gazdasági és politikai szerveződését keretbe foglaló Európai Unió és a hajdani német geopolitikában “köztes térségnek” (Zwischenraum) nevezett közép- és kelet-európai sáv számára az egyesülés nem a lehetséges választások egyike, hanem egy új keletű sorsközösségen alapuló kényszerpálya. Ha erről az útról bármelyikük letér, akkor pozíciókat veszíthet a nemzetközi versenyben. A bipolaritás utáni, nyugtalanul változó világban ugyanis Nyugat-Európát ugyanaz az erőtér szorongatja, amely keleti szomszédságát. Az egyik oldalról a kormányozhatóság hagyományos, állami keretei közül kiszabadult, meredeken gyorsuló műszaki és gazdasági fejlődés hatásai; a másik oldalról a rendszerváltások által szétdúlt és feltördelt állami keretek romjain tomboló, évtizedeken át visszafojtott fogyasztási vágy következményei. Végső soron ugyanarról a problémáról van szó: a klasszikus kapitalizmus két istensége, a profitmaximalizálás mint hajtóerő és a szabadpiac mint önszabályozó játéktér feloldhatatlan és életveszélyes konfliktusba került egymással. Csakhogy míg a Csendes-óceán partjain a termelés és marketing mind újabb technikái nyomán felduzzadt profitáradat ömlik ki az amúgy gondosan szabályozott államok határai közül, a rendszerváltások keleti pólusain (a FÁK-államokban és a Balkánon) a diktatúrákat követő szabály- és intézmény nélküli vadpiacokon etnikai színekkel is kipingált érdekcsoportok vívják halálos csatáikat a megszerezhető haszonért és pozíciókért.

Az Európai Unió mint integrációs intézmény a globális gazdasági túlerővel szemben a saját integrációjának tökéletesítését (“mélyítését”), a keleti szomszédoktól betörő kockázati tényezőkkel pedig a bővülés perspektíváját szegezné szembe. A “kétfrontos harc” azonban túl nagy tehertétel a zavartalan belső érdekharmonizáláshoz szokott szervezet számára. Ráadásul a körülményes és túldimenzionált folyamatok alkalmatlanok a kemény döntésekre (pl. az agrárpolitika vagy a munkaerő piac gyökeres reformjára) és kiváltképpen váratlan helyzetek kezelésére (pl. a tagjelölt államok belső politikai-gazdasági helyzetében előálló változások következményeinek gyors levonására). Márpedig az Európai Uniónak létérdeke, hogy cselekvőképességét lényegesen javítsa. Ehhez le kell zárnia a bevezetőben említett, legfontosabb nyitott kérdéseket. Ez esetben az “egyetlen játék” élvezetes és nyereséget hozó tevékenységgé válhat minden európai résztvevő számára. Ha azonban az Unió elszalasztja a megújulás esélyét, akkor nem kínál valódi perspektívát a keleti és déli szomszédainak. Ez a perspektíva nem feltétlenül jelentene teljes tagságot, de mindenkinek nyújtana bizonyos védettséget a káros külső hatások ellen, és megadná a fejlődés kedvezőbb esélyét. A pozitív változat előnyei mellett eltörpülnének a más munkavállalókkal vagy munkaadókkal szembeni, irigységtől fűtött idegengyűlölet alantas indulatai. A negatív forgatókönyv ezzel szemben az intoleráns szélsőjobb további térnyerését hozná, a fő hatalmi kérdés pedig az lenne, hogy ki a nagyobb úr Európában (keleten és nyugaton egyaránt): a szociális, környezetvédelmi és más normákon áthágó transznacionális tőke, vagy az “oroszajkú” maffiák.

Lehet, hogy az Európai Unió is hasonló alapos átalakításra szorulna, mint a jelképpé vált Berlaymont épülete: amikor kiderült, hogy azbesztet tartalmaz, minden régi bútort és iratot kihordtak belőle, a szerkezetet kicserélték, modern külsőt és belsőt kap, és hamarosan új rend szerint költöznek vissza az Unió tisztviselői. Más lesz benne az élet, mint azelőtt.

---

Galló Béla:

Várni és remélni

Ahogy arra már több hozzászóló is rámutatott, az igazi kérdés persze az, hogy milyen Európai Unióhoz fogunk majd tartozni, de azért a csatlakozási folyamat világpolitikai feltételrendszere sem hanyagolható el, hisz alapjában véve ettől függ, hogy mikor, illetve, hogy egyáltalán csatlakozhatunk-e.

Annak idején az európai integráció folyamata a II. világháború után kialakuló jaltai világrend logikájához illeszkedett, Európa kelet-nyugati (KGST kontra Közös Piac) megosztottsága mintegy leképezte a bipoláris globális erőviszonyokat, s a nyugati integráció fejlődése nem utolsósorban e szembenállás következményeiből nyerte energiáit. A jaltai szisztéma felbomlásával azonban alapjaiban változtak meg a világpolitika koordinátái. A Szovjetunió szétesésével a hagyományos ellenségkép eltűnt, megszűnt a közvetlen fenyegetettség pszichózisa. Újra létrejött a német egység, ami Németország korábban sem csekély gazdasági, de főleg politikai súlyát erősen megnövelte, régi és új problémák, félelmek egész sorát vetve fel ezzel.

Mindezek következtében Európában megszűnt a hidegháború által szentesített megosztottság, a mai különbségek egészen más jellegűek. Ráadásul a korábbi folyamatos bővüléssel sokkal összetettebbé váltak az Európai Unión belüli érdekviszonyok, noha a német–francia–angol dominancia alapjaiban fennmaradt, de immár mindenképpen számításba kell venni a brüsszeli központ, valamint az új tagok érdekérvényesítési lehetőségeit is. Bonyolult erőterek, új logikájú erőterek jöttek létre a kontinensen és az unión belül is, miközben persze elvileg lehetővé vált, hogy a “féleurópai integráció” vertikálisan (a mélyítés, azaz a politikai integrálódás), illetve horizontálisan (a bővítés, vagyis egyre több ország felvétele) révén folyamatosan valóban összeurópai integrációvá teljesedjék ki.

Csakhamar világossá vált azonban, hogy a hidegháború akadályai helyén legalább hasonló nagyságrendű gyakorlati nehézségek tornyosulnak és a kialakult helyzetre nincs átgondolt uniós stratégia, inkább csak a nemzeti érdekellentéteket tükröző, egymással vitázó koncepciók léteznek, amelyek mögött – a teljesség igénye nélkül – az alábbi általános dilemmák húzódnak meg: 1. Az egyre élesedő gazdasági rivalizálásban hogyan alakul az Európai Unió helyzete a másik két világgazdasági erőközponthoz képest? 2. A szovjet fenyegetés eltűntével fennáll-e még az euro-atlanti politikai és biztonságpolitikai együttműködés korábbi hőfoka, avagy itt az ideje, hogy az unió ezen a téren intézményesen megfogalmazza a NATO-éval nem mindig azonos érdekeit. 3. Mit lehet kezdeni az Európán belül is egyre inkább kialakuló Észak-Dél szakadékkal, amely mindenfajta integrációt fékez, akadályoz és veszélyeztet?

Ezekből a dilemmákból aztán további alproblémák bomlanak ki. Választ kellene találni például a bővítés és/vagy mélyítés strukturális kihívására, mert alapvetően ettől függ az európai térség világgazdasági helytállása, versenypozíciója s ez határozza meg önálló politikai egységként való fellépésének lehetőségeit és határait is. Ha igaz az, hogy néhány éven belül Közép-Európa, majd távlatilag Kelet-Európa is belép az Unióba, akkor ennek forrásigényét ki fogja biztosítani? Ha pedig nem lép be, az megnehezíti, lelassítja, sőt lehetetlenné teheti a bővülés folyamatát, ami viszont végső soron egy új – szociális – vasfüggöny kialakulását jelentheti, azaz csupán a “féleurópai” integráció mélyülhet, folytatódhat. Csakhogy – és ez az igazi dilemma – gazdaságilag nem ez szolgálja-e jobban – legalábbis rövidtávon – a “kemény mag” külön-külön nemzeti, illetve közös világgazdasági érdekeit? Hiszen ha a “mit kapunk a bővülésért cserébe?” kérdést ma teszik fel, ki tudja, valójában milyen választ fogadnak el megnyugtatónak? Azt, hogy cserébe Közép- és Kelet-Európát kapják mindazokkal a gazdasági, ökológiai és politikai problémákkal együtt, amelyek ma és még feltehetően jó ideig Európának ezt a részét jellemzik – nos, ezt a megnyugtatást aligha találhatják elfogadhatónak. Emiatt nemigen mondanak majd le szuverenitásuk további elemeiről, kialakulhat és megerősödhet viszont “féleurópai” identitástudatuk – és éppen Európa szegényebb részeivel szemben.

Mindezeket összegezve megállapíthatjuk, hogy bár az elmúlt másfél évtizedben a nagyrégiók közötti versengés globálissá válása felgyorsította az európai integrációt, s ehhez a világpolitika nyolcvanas évek végi történelmi fordulata – elvileg – kedvező nemzetközi politikai feltételeket teremtett, gyakorlatilag azonban az unió – mint története során mindig – változatlanul a külső nyomások és a belső megosztottságok egyidejű hatása alatt áll. Illúziók nélkül szemlélve csatlakozási lehetőségeinket ez annyit tesz, hogy az európai integrációs folyamatban haladás mindig csak akkor történt, ha és amennyiben a meghatározó nemzetállami érdekek egybeestek, legyen az a kül- vagy a gazdaságpolitika. Ezzel szemben, amikor olyan átfogó megoldásokat céloztak meg, amelyek egy-egy politikai-eszmei össztervezet miatt eltávolodtak a konkrét állami érdekpozícióktól, a meghiúsulás szinte előre jelezhető volt. Mindebből pedig egy csatlakozni kívánó ország számára elsősorban az következik, hogy lehetőleg minél pontosabban számítsa ki a külső nyomások és belső megosztottságok mindenkori eredőjét, s minél józanabbul, de egyúttal eltökélten mérlegelje a számára kínálkozó cselekvési lehetőségeket. Mindenekelőtt Európának, s benne főként az Európai Uniónak a világgazdasági és világpolitikai fejlemények következtében bekövetkező érdekmódosulásait kell folyamatosan elemezni, s ugyanezt legalább ilyen alaposan elvégezni az egyes országok vonatkozásában is.

Ellenkező esetben csak az marad nekünk, ami persze a legpontosabb elemzésekkel együtt is sajátunk, már ami a Nyugathoz tartozás örökzöld keleti igéit illeti: várni és remélni.

---

Artner Annamária:

Bárgyú játékosok

Érdekes és szinte minden tekintetben találó Michael Hindley írása, amely arra mutat rá, hogy az EU piacának egységesülése és növekedése a nemzetközi nagytőke érdeke, így az EU kibővülése csak addig fontos számára, amíg új piacokat nyerhet. Mivel ezt már Kelet-Európában ingyen megkapta, nem áll érdekében az esetleges pénzügyi transzferekre jogosító kibővülés. Az európai piac egységesülése természetesen nem a dolgozók, hanem a dolgoztatók érdekeit szolgálja, miként az egész mai globalizáció.¹ Ezért minden tett helyénvaló, amely a tőkével nem rendelkezők (tehát csak munkaerejük eladásával megélni tudók – klasszikus nevükön “munkásosztály”) naponta sérülő érdekeit védi, helyzetük nehezítését lassítja-akadályozza. Tudni kell azonban, hogy ezek a lépések egyben szükségszerűen a tőke értékesülését gátolják, vagyis a mai gazdasági rend (a termelőeszközök magántulajdonára épülő termelés) alapjait ássák alá. A kiszolgáltatottak érdekvédelme tehát csak a régi keretek szétfeszítésével lehet sikeres. E sommás véleményemet az alábbi okfejtéssel igyekszem alátámasztani.

A nemzetközi tőke uralma, mai nevén a globalizáció a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű szakasza, a tőke növekedési hajlamában rejlik. Lényege a transznacionális tőke méretének, súlyának, s ezáltal világgazdasági szerepének ugrásszerű megnövekedése, a transznacionális monopolkapitalizmus.² A folyamat a 70-es években indult, de – a nemzetközi fúziókkal, felvásárlásokkal – a 90-es években bontakozott ki, vált dominánssá.

A globalizáció tehát a XX. század elejére kialakult monopolkapitalizmus egy újabb fejlődési szakasza. A termelés nemzetköziesedése (a tőkekivitel) már ekkor is meghatározó volt a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődése, formája szempontjából. A XX. században a válságok, háborúk és nem utolsósorban a szocialista országok jóléti demonstrációs hatása (!) nyomán megnőtt a tőkés állam szerepe. Mindeközben működött a piaci spirál: a konkurencia nyomán fejlődött a technológia, koncentrálódott a tőke, s mindennek következtében éleződött a konkurenciaharc, ami ismét a technológia fejlesztésére, tőkekoncentrációra ösztönzött, és így tovább. Az e folyamatban mind nehezebbé váló profittermelés (csökkenő profitráta!³) kényelmetlenné tette az állami újraelosztás révén fenntartott jóléti rendszereket, egyáltalán a költséges állami tevékenységet. A mikroelektronikai áttörést hozó 70-es években a tőke kutyaszorítóba került (növekedése elé akadályok gördültek), melyből csak mind újabb értékesítési és termelési (áru- és munka-) piacok tudták és tudják időről időre kirángatni – amíg még vannak ilyenek.

Az első segítség az olajárrobbanás nyomán felhalmozódott bankbetétek (“petrodollárok”) olcsó kihelyezésével, tehát a fejlődő országok tömeges hitelfelvételével jött. Ezekből a hitelekből a fejlődő (és szocialista) országok felvásárolták a nyugaton már (kellő profittal) eladhatatlan fogyasztási és termelőeszközöket, beruházási projekteket finanszíroztak, amelyekből nagyrészt az odatelepülő nemzetközi vállalatok húztak hasznot, exportot támogattak, hogy termékeik alacsonyabb áron kerülhessenek be a fejlettek piacára stb. A centrum első nagy ciklikus válságát tehát, amelyet a 70-es évekre beérő mikroelektronikai forradalom idézett – volna – elő, a hitelkihelyezéssel odázták el, pontosabban – mint azt az 1982-ben kirobbant adósságválság bizonyítja – hárították át a fejlődő országokra. (A válságot képviselő parlag tőkéket, a Nyugaton az adott termelési szerkezetben profittal nem befektethető “petrodollárokat” kölcsönadták a fejlődőknek, hogy azok e pénzen vásárolják meg tőlük az erkölcsileg kopott – tehát világpiaci mértékkel már abban a pillanatban is elavult – technológiákat, készletetek, majd fizessék vissza a kölcsönt kamattal, ami a 80-as évekre ráadásul megugrott. Ha erre nem képesek, annak hibás gazdaság- és különösen beruházáspolitikájuk, elavult termékszerkezetük az oka…)

A 70-es évek elején így “lefojtott”, illetve áthárított válság 1982-ben, az adósok fizetésképtelenségének beálltával elemi erővel tört volna felszínre a hitelező országok, még pontosabban a nemzetközi nagytőke összefogása nélkül. Mivel a fejlett országok tőkéjének viszonylag zavartalan átstruktúrálásához⁴ – és egyáltalában a pénzügyi szféra működéséhez – szükség volt a fejlődő országok adósságszolgálatának fenntartására, az IMF és a Világbank, valamint a hitelező bankok és államok klubjai – egyenként tárgyalóasztalhoz ültetve az adósokat – megkeresték annak lehetőségét, hogyan lehet a feltételek nagylelkű enyhítésével továbbra is biztosítani a már egyébként kamatostul visszafizetett adósság további törlesztését.⁵ És itt jött a második nagy segítség a tőkének (közvetlenül a nemzetközi nagytőkének, és általában a tőkés gazdálkodásnak). A 80-as évek folyamán nemcsak, hogy a legkülönfélébb eszközökkel biztosították, hogy a fejlődő országokból továbbra is pénz áramoljon a fejlett országokba, de ezenközben még azt is elérték, hogy a fejlődő országok a korábbiaknál is jobban megnyissák piacukat és megtisztítsák a fejlesztő állam beavatkozásától (dereguláció). Azért, hogy ott a fejlett országok árui és tőkéje korlátozás nélkül mozoghassanak, megkeresve és megtalálva a legkedvezőbb feltételű értékesülési lehetőségeket. A 80-as évek tehát az eladósodott fejlődő országok piacának fokozott integrálását jelentette a transznacionális tőke számára. A különböző “adósság-enyhítő”, “adósságcsere”-programok jóvoltából ezeknek az országoknak a nemzeti tőkéje (termelőeszközeik) nagymértékben a hitelező (fejlett) országok tulajdonába került. Ezzel együtt az adós országokra kényszerített “átstruktúrálási” és “modernizációs” programok részben megrendelésekkel látták el a fejlett országok nagyvállalatait, részben pedig (pl. az egységnyi reálbérek leszorításával) a korábbiaknál is kedvezőbb beruházási feltételeket teremtettek számukra.

Mindeközben a világpiacon folyó monopolverseny hatására a fejlett országok tőkéje tovább fejlődött: növekedett, koncentrálódott, fejlesztette a technológiát, átstruktúrálta termelését. Csakhogy e folyamatban a korábban befektetett tőkék könyörtelenül leértékelődnek, ami veszteséget (ciklikusan válságot) jelent. A tőke mindinkább kiterjedő nemzetköziesedése, a transznacionális vállalatok világot behálózó termelési szervezete (a globalizáció) lehetővé teszi e veszteségek áthárítását, aminek lényege, hogy az erkölcsileg kopott technológiák más beruházási környezetbe helyezve ismét profitot hoznak. Ez praktikusan a fejlődő országok alacsonyabb beruházási költségeinek (mindenekelőtt kisebb egységnyi munkaerőköltségük valamint egyéb, állami beruházási kedvezményeik, pl. adómentesség) kihasználását jelenti.⁶ A “periféria” modernkori szerepe ebben áll. A folyamat fenntartásának azonban van egy feltétele: a periféria befogadóképességének legalább olyan gyors ütemben kell nőnie, hogy képes legyen befogadni az értékét vesztő tőkéket (elavuló technológiákat). Mivel azonban erre a periféria nem képes, bővíteni kell körét.

A mérhetetlen szegénysége és elmaradottsága miatt a transznacionális tőke számára befektetési területként (kevés kivétellel) szóba sem jövő Afrikát leszámítva a 90-es évekre jószerivel már csak Délkelet-Ázsia és a volt szocialista országok (Kelet-Európa és a SZU mellett Kína) maradtak integrálatlanok. A 80-as években a fejlett országokban folytatott termeléskorszerűsítés (átstruktúrálás) folyamatosan értékelte le a korábban befektetett tőkéket, amelyeket az addig integrált perifériák már mind kevésbé tudtak újrahasznosítás végett felszívni. Ebben a helyzetben jött a fejlett országok tőkéje számára a harmadik segítség: a szocialista rendszerek összeomlása, az érintett piacok Nyugat számára történő teljes megnyitása. Itt a kapitalizmus helyi erőinek segítségével roppant állami vagyon került olcsón kiárusításra, hatalmas, jól képzett, olcsó munkaerőállománnyal és a Nyugaton lefutott áruk iránti tömeges fizetőképes kereslettel. Ezt a kapitalizmus “hagyományos” perifériája, a fejlődő (fejletlen) világ, soha nem tudta volna nyújtani!⁷

A technológiai fejlődés és konkurenciaharc következtében csökkenő profitráta szükségessé, a szocializmus bukása által a nyugati tőke ölébe hulló termelőerők, piacok pedig lehetővé tették a tőke további terjeszkedését és növekedését. A piacokért folyó harc ezen a talajon a tőke nemzetközi koncentrálódásához (fúziókhoz, felvásárlásokhoz), transznacionális monopolkapitalizmushoz, tehát a “globalizációnak” nevezett folyamat felpörgéséhez vezetett.

A kapitalizmus a termelőeszközök magántulajdona következtében elkülönült termelési egységek konkurenciáján alapuló gazdaság. Lételeme e termelési egységek (tőkék) növekedése. A globalizáció tehát, az összes ezt segítő és követő folyamattal (így a neoliberális fordulattal) szükségszerű fejlemény, nem a kapitalizmus félresiklása. Az EU fejlődése, “mélyülése” és bővülése is e folyamat része. Kelet-Európa integrálására a tőkés világgazdaság törvényszerűségei miatt került sor – bár természetesen csak azért, mert az ezirányú terjeszkedés az alternatív rendszer bukása miatt lehetővé vált.

Az EU keleti kibővülése tehát a reálfolyamatok értelmében törvényszerű, az európai nagytőke világpiaci helytállásának záloga. Mint ahogy a téma minden ismerőjének el kell ismernie, a reálfolyamatok már végbementek, az EU megkapta, amit akart. Ha tehetné, az EU lemondana a formális kibővülésről, hiszen ezzel csak anyagi, intézményi gondokat vesz magára. Természetes, hogy arra törekszik, mire a keletiek teljes jogú taggá válnak és a derogációk is lejárnak, az integrációs mechanizmusok minél kevesebb jogos (anyagi, döntéshozatali) igényt tegyenek lehetővé. És ezt az EU, amely természetesen saját gazdasági alapját, saját transznacionális tőkéjének érdekeit szolgálja, még csak nem is önszántából, hanem gazdasági szükségszerűségből teszi.

Bár a gazdasági-társadalmi törvények tendencia-jellegűek, s ezért ingadozásokkal érvényesülnek, hatóerejük történelmi távlatokban könyörtelenül következetes. A termelőeszközök elszigetelt (magán-) tulajdonán alapuló termelés célja szükségszerűen csak ennek az elszigetelt, vagyis magántulajdonnak a gyarapítása lehet. Ha nem ennek megfelelően működik, a konkurencia elsöpri. Magántulajdon és profitmotívum a termelésben egy és ugyanaz. Profit pedig (alapvetően) csak a termelés során keletkezett új értékből származhat. Mivel pedig az új érték a bér és a profit között oszlik meg, a két jövedelem között kibékíthetetlen ellentét feszül. A konkurencia a profit tömegének és (látszólagos szülőanyjához: a lekötött tőkéhez viszonyított) arányának szüntelen növelésére mint a túlélés egyetlen zálogára ösztönöz. A termelőerők tőkés viszonyok közt történő fejlődése, vagyis a kapitalizmus fejlődése szükségszerűen a kizsákmányolás fokozásával jár, mert csak ennek révén mehet végbe. Alá kell húzni, hogy ez, már ami a tőkés gazdálkodás jellegét illeti, nem erkölcsi kérdés (még ha mérhetetlen erkölcstelenségeket szül is).

Jelenleg a tőke a technikai fejlődés és konkurencia szorításában eljutott arra a pontra, ahol értékesülését (profitjának rátáját) már a centrumban is csak a munkaerő fokozott kisajtolásával képes biztosítani. Amilyen mértékben nemzetközileg is megszervezi magát a tőke, olyan mértékben súlyosbodik a munkaerejük áruba bocsátásából élő emberek (a munkásosztály) helyzete, romlik életkörülménye. A bruttó hazai termelésben (GDP) a bérek aránya Nyugat-Európában (EU 15) 1960 óta jelentősen csökkent: az 1960-as években átlagosan 74, a 70-esekben 75,2% volt, a 80-asokban 72,8%, a 90-es években pedig gyorsan süllyedt: 1999-ben már csak 67,9% tett ki. Holott közben az egy foglalkoztatottra jutó GDP 2,6-szeresére növekedett. (A bérek tehát csak 1,8-szeresükre.) A munkásosztály elnyomása a 90-es években különösen felerősödött: miközben az egy alkalmazottra jutó GDP 16%-kal nőtt, a munkavállalók (a menedzsertől a kékgallérosokig) javadalmazása csak 8%-kal. A fejlődésből tehát még a leggazdagabb centrum országok munkásosztálya sem arányosan részesedik: legjobb esetben is csak odavetett koncot kap. Mindeközben nő a termelés “tartalék hadserege”: a munkanélküliség az EU mai 15 tagországában 1960-ban együttesen még csak 2,3% volt, napjainkban 10% körül alakul. (A munkanélküliek aránya a volt NDK területén 17%, a korábban az életre szóló foglalkoztatásról híres Japánban 1960 és 1999 között 1,7%-ról 4,4%-ra nőtt.)⁸

Mindezek után senkinek nem lehetnek illúziói: a csatlakozással a keleti országok lakossága nem egy jóléti Európába fog csöppenni, hanem növekedni fog kettős (a nemzeti és a nemzetközi tőke által történő) kizsákmányolása. Ennek nyomán a munkakörülmények romlása várható, valamint – esetleges rövidtávú konjunktúra után – közép- és hosszútávon a foglalkoztatás további csökkenése. Miként nemzeti kincseik, úgy a volt szocialista országok munkaereje is a mainál fokozottabb mértékben válik a nemzetközi nagytőke érdekeinek kiszolgálójává, a profit kisajtolni való forrásává.

Minden haladó erőnek kötelessége e folyamattal szembehelyezkedni, s az integrált Európa adta lehetőségeket az ezirányú erők koncentrálása végett kihasználni. A kérdés tehát valóban nem az, hogy csatlakozzunk-e vagy sem (csatlakozni fogunk), hanem hogy mi a teendő a transznacionális monopóliumok korában a társadalom többségének érdekében. A nemzetközi nagytőkének az EU-ban megtestesülő nemzetközi kartelljével a csak munkaerejükkel bíró tömegek nemzetközi “kartelljét” kell szembeállítani. Minden erőfeszítés hiábavaló, és végső soron eredménytelen lesz azonban, ha nem veszi figyelembe a gazdasági-társadalmi törvényszerűségeket. A termelőerők fejlődéséhez ma a kapitalizmus, a tőke adja a kereteket. E keret fejlődését tehát a termelőerők fejlődése követeli ki. Ha ezzel a fejlődéssel az immanens problémák is eszkalálódnak, akkor két út adódik, amiből az egyik járhatatlan: megpróbálni egy korábbi fejlődési szakaszba visszaszorítani a kereteket (transznacionális monopolkapitalizmus előtti, rendszerek közötti “jóléti versengés” időszaka), amivel a termelőerőkre (mikroelektronikai alapú integrált termelési rendszerek) kísérelnénk meg néhány számmal kisebb zoknit húzni, vagy széttörni e kereteket, amihez a beszorított termelőerők máris hozzáfogtak.

Különben úgy járunk, mint a bárgyú játékos: játssza az őt kirabló játékot, pedig meg is változtathatná…

Jegyzetek

¹ M. Hindley véleményét alátámasztja Jörg Huffschmid és Catherine Samary írása is.

² Rozsnyai Ervin: A történelem kelepcéi. Z-füzetek 1994, Budapest 31–32. old.

³ Az USA profitrátájának csökkenése például tisztán nyomon követhető a Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számaiból, pl. March 2000, Vol. 80 No. 3, D-48

⁴ Ne feledjük, hogy ekkor zajlik a “monetáris ellenforradalom”, a thatcheri, reagani dereguláció és liberalizáció, társadalmi feszültségekkel, sztrájkokkal stb. E helyzetben ugyancsak rosszkor jött volna a bankcsődök által kiváltott krízis és a vele járó társadalmi elégedetlenség.

⁵ Mint tudjuk, ennek hiányában a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlott volna – hangzott és hangzik a mai napig felül nem vizsgált érvelés, amely minden további ellenvetést torokra forraszt. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a helyzet közvetlenül csak a fejlett országok hitelező bankjait érintette. Vajon mi lenne egy olyan vizsgálat eredménye, amely azt kutatná, hogy kik jártak volna rosszabbul egy ilyen válságban? Ha a “nemzetközi pénzügyi rendszer”, amely alapvetően a fejlett országok pénzügyi rendszere, a fejlődő országok adósságszolgálatán függ, akkor ki adja itt a zenét? Vagy ez túlzás? Akkor a nemzetközi pénzügyi rendszer mégsem omlott volna össze, ha a fejlődő országok egységesen beszüntetik a további törlesztést? Az adósságválság problémája ma már senkit sem érdekel. Pedig talán onnan ered a ciklikus válságok tőkés állam segítsége nélküli “kezelésének” gyakorlata.

⁶ Ebben persze nincs semmi meglepő. Raymond Vernon már a 60-as években leírta az elavult technológiák fejlett országokból kevésbé fejlettekbe (és így tovább) áramlásának gyakorlatát, igaz, a következtetések levonásával (válságáthárítás, fejlettségi hierarchia újratermelése, stb.). Míg a 60-as években a kitelepítés a vállalati veszteségek csökkentésének eszköze, addig a 80-as évek óta, az állam anticiklikus tevékenységének hiányában ez már a centrum zavartalan termelésének elengedhetetlen feltétele.

⁷ Délkelet-Ázsia – élén a kapitalista “felzárkózás” mintapéldájának szerepét játszó Dél-Koreával – a spekulációs tőke jóvoltából, az 1997-es valutaválság hatására nyílt meg a centrumtőke előtt. Kína piaca a kínai vezetés által ellenőrzötten hozzáférhető.

⁸ European Economy No 66, 1998 és No 69. 1999 Review

Az Eszmélet 50. számának megjelenése ismét alkalmat ad a szerkesztői kollektíva elképzeléseinek átgondolására, új irányok kijelölésére. Ezek az újítások és módosítások e lapszámtól kezdve alapvetően kétféleképpen jelentkeznek: egyrészt az Eszmélet formai megjelenítésének enyhe kiigazításában, másrészt pedig a folyóiratot gondozó szerkesztői és tanácsadói kör kibővülésében. Ezekkel a változtatásokkal az elmúlt tíz év – és különösképpen a legutóbbi időszak változásaira, illetőleg az előttünk álló évtized kihívásaira próbálunk reagálni. Reméljük, hogy a most kialakított személyi és formai struktúrák egyszerre bizonyulnak stabilnak és dinamikusnak.

A tartalmi oldalt tekintve szeretnénk folytatni és erősíteni azt a hagyományt, miszerint az Eszmélet élő vitafórumként működik a nemzetközi áramlatokra nyitott hazai baloldal számára. Ennek jelzéseként az 50. lapszámot alapító főszerkesztőnk, Kapitány Gábor írása nyitja, olyan kérdéseket vetve fel, amelyek a progresszív politikai gondolkodás fókuszában állnak itthon és külföldön – anélkül, hogy az elméleti vagy gyakorlati nyugvóponthoz közel kerültek volna az elmúlt évek során. Cikkeink visszatekintenek a XX. századi baloldali gondolkodás fejlődésére, és bemutatnak néhányat a legfontosabb jelenkori dilemmák és viták közül, különös tekintettel az Európai Unióhoz való viszonyra. Betekintést nyújtunk a rangos baloldali folyóirat, a londoni New Left Review útkeresésébe. Megemlékezünk a 30 éve elhunyt Lukács Györgyről.

Tartalomjegyzék

1. Kapitány Gábor : Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század
2. Tamás Gáspár Miklós : Új kelet-európai baloldal
3. Kállai R. Gábor : Megjegyzések a kritikai baloldalról
4. Kiss Viktor : Egy másik marxi elmélet
5. Guy Debord : A proletariátus mint alany és reprezentáció
6. Konok Péter : A lehetelent követelve
7. Paul Valley : A New Left Review útja a múlt században
8. Perry Anderson : Megújulások – Vita az újbaloldalról
9. John Parrington : Szocialista természet – John Bellamy Foster: Marx ökológiája c. könyvéről
10. Szigeti Péter : Töprengések a kritikai elmélet állásáról – Kapitány Ágnes és Gábor (szerk.): Állandóság a változásban c. könyvéről
11. Márkus Péter : Az eltűnt Lukács nyomában – Szabó-Szécsi (szerk.): A filozófia keresztútján, Tanulmányok Lukács Györgyről
12. Szabó Tibor : A filozófiai antropológia elemei a késői Lukácsnál
13. SZKP KB : Lukács György feljelentése
14. Lugosi Győző : Az izraeli Gush Shalom mozgalom vitairata – Érvek egy új béketáborért
15. Balázs Péter, Galló Béla, Catherine Samary, Jörg Huffschmid, Michael Hindley, Peter Gowan, Artner Annamária : Az EU csatlakozásról
16. Borisz Kagarlickij : A New Left Review öngyilkossága

2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

A New Left Review (NLR) című folyóirat negyven éven keresztül a radikális értelmiségiek szimbóluma volt az egész világon. Jelentek meg benne sikerült és kevéssé sikerült cikkek. Helyet adott mindenféle álláspontnak, lett légyen az a szélsőségesen radikális felszínesség vagy a semmitmondó mérsékeltség megnyilvánulása. Mindezzel együtt ez az angolul olvasható folyóirat volt az, amelyből minden baloldali olvasó a legkitűnőbben tájékozódhatott korunk marxizmusáról, ezeken az oldalakon bukkantak fel egészen új nevek, láttak napvilágot vélemények, amelyek körül hosszas elvi viták bontakoztak ki. A folyóirat Angliában jelent meg, a szerzők többsége pedig angol volt és észak-amerikai, de nyitott volt más országbeli szerzők iránt is, mert valójában, alapállásánál, szerkesztési elveinél és ideológiájánál fogva nemzetközi kiadvány volt.

És tessék, ez a folyóirat nincs többé. Létezik ugyan egy másik folyóirat ugyanezzel a címmel, de elveiben más, sőt homlokegyenest ellenkező felfogással.

2000 januárjától kezdve a New Left Review szerkesztőt, formát és évfolyamszámozást váltott. Megjelent előttünk egy hivalkodóan posztmodern kiállítású füzetecske, amely az egyes számot viseli. A Second series a címlapon akár arra is utalhat, hogy a folyóirat újabb negyven évet él meg, vagy éppen követheti még egy „harmadik" és egy „negyedik" sorozat is. A koncepcióváltás ténye Perry Anderson bevezetőjéből derül ki, amely a sokatmondó Renewals (Megújulás) címet viseli.

A New Left Review kollektívájában Perry Anderson, aki Robin Blackburnt követte a főszerkesztői székben, nem új ember. Ott bábáskodott már a folyóirat születésénél is. Gyakorlatilag a szerkesztőség összetétele sem változott meg. Nincs szó tehát „vérfrissítés"-ről. Ellenkezőleg. Ugyanaz a megszokott kollektíva áll előttünk most is, csak éppen új programmal és ideológiával.

A „new" szócska – nem véletlenül jött divatba olyan politikusok megjelenésével, mint Tony Blair és Gerhard Schröder. Az 1960-as években az „új balosok" igen határozott elvi rendszer alapján közeledtek a szociáldemokráciához és a kommunizmushoz, ami megkülönböztette őket a „régi balosok"-tól. Ugyanakkor éppen ez a politikai meghatározottság mutatta meg világosan, hogy az új és a régi baloldaliak nézeteiben sok a közös vonás. Ez a helyzet változott meg a XX. és XXI. század fordulóján. Az „új" szó alkalmas lett arra, hogy tetszés szerinti fogalmakat helyettesítsen, és lett szimbolikus jelölése bármilyen elvi azonosulás, álláspont megváltozásának, s egyszersmind felmentést is ad múlt és jövő (gyakorta pedig a lelkiismeret-furdalás) alól is. Egyszóval az újdonság kényelmes magyarázattal szolgál mindenre.

Csakhogy az új nem feltétlenül jelent jobbat is. Mi több, az új, és ez még fontosabb, végképp nem jelent véglegest. Az új régivé válik, a kellőképpen elfelejtett múlt pedig, mint köztudott, újjá lesz. „Új" programra és „új" eszmékre elsősorban akkor szokás hivatkozni, amikor hiányzik a bátorság ahhoz, hogy nyíltan megvalljuk, voltaképpen mit is takar ez a program és mit ezek az eszmék (vagy hogy éppen sem egyikről, sem másikról nincs szó).

Teljesen világos, hogy Perry Anderson nem híve Tony Blairnek, amiről körültekintően értesít is bennünket előszavában. Anderson véleménye szerint a blairizmus alig különbözik a neoliberalizmustól. Csak hát éppen Blair, Schröder és a hozzájuk hasonló „új szociáldemokraták" győzelme a bizonyíték rá, hogy a neoliberalizmus globális méretekben teljes és végleges diadalt aratott.

A világ átalakításának régi terve, amely a korábbi években a New Left Review alapítóit lelkesítette, Anderson véleménye szerint kivihetetlennek bizonyult. Nem azért, mert a világ változott volna meg, hanem azért, mert a neoliberalizmussal és a kapitalizmussal szemben nincs mit kezdeni. A világ átalakítására tett minden kísérlet hamvába holt. A társadalom megszilárdult. A baloldal nem tehet mást, mint hogy közelről szemlélje az egészet, és beletörődőn tegye meg kritikai észrevételeit. Ezért azután a New Left Review is kénytelen megtagadni régi tradícióit, és meg kell újulnia a bonyolulttá vált körülményeknek megfelelően.

Perry Anderson, ez a sophisticated British gentleman (kifinomult brit úriember) üldögél kényelmes irodájában a Meard Street 6-os szám alatt, és elérzékenyülten elmélkedik korábbi kísérletei kudarcán. Intellektuálisan kellőképpen tisztességes ahhoz, hogy ne tagadja meg radikális múltját és ifjúságának eszményeit, ám kellőképpen szenvtelen, hogy ne nagyon bánkódjék a kudarc felett. Eltekintve attól, hogy Anderson milyen készségesen igyekszik eltemetni az 1960-as évek baloldali programját és vele együtt a New Left Review-t, mármint a first seriest (első sorozatot), nincs előszavában egyetlen bekezdés vagy akár egyetlen mondat, amelyben politikai önkritikát gyakorolna. Minden a legnagyobb rendben folyik. Akkor is így volt ez, amikor Perry, a többi radikális fiatatai együtt megpróbálta megváltoztatni a közgondolkodást, vele párhuzamosan pedig a politikai életet Angliában, és így van most is, amikor többé már kísérletet sem tesz bárminek a megváltoztatására.

Mi is történt valójában? Különösen mi oka volna tovább erőltetni a dolgot? Vajon a nyugati értelmiségiek veszítettek bármit is, az elveiken kívül? Senkit nem vetettek börtönbe, senkit nem lőttek agyon, nem dúlják fel otthonaikat, városaikat nem bombázzák, az utcákon nem vetnek rájuk könnygázbombát, nincs gondjuk a megélhetésre, nem kell megalázkodniuk, hogy a kiadótól könyvek ingyen másolatáért könyörögjenek, mert nincs rá pénzük, hogy megvásárolják. Pedig emberek millióinak ez a mindennapi tapasztalata, és nem csupán Kelet-Európában vagy a Harmadik Világban, hanem még a virágzó Nyugaton is, csak hát az akadémikus elithez ennek semmi köze sincsen.

A szocializmus története Anderson számára eszmék története. Ráadásul divatjamúlt eszméké. Gramsci elvesztette vonzerejét, Sartre-ot elfelejtették. A New Left Review új főszerkesztője minderről sajnálkozás nélkül ír, és csöppet sem szégyenli múltját, akárcsak egy sikeres businesswoman (üzletasszony), akit szintén nem feszélyez, hogy diákéveiben rongyos farmert viselt. Változnak az idők, és változnak a divatok is.

A társadalom megváltoztatására buzdító jelszavak és a világ átalakításába vetett remény helyett Perry uncomprimissing realismot (megalkuvás nélküli realizmust) javasol. Miben is áll ez a realizmus? Abban, hogy el kell fogadni minden badarságot, ha az a „The Wall Street Journal"-ban jelenik meg. A cikkben, azon kívül, hogy a szerző konstatálja a baloldali mozgalom csődjét, semmi lényegeset nem mond róla. Nincs szó itt semmiféle elemzésről. Nincs egy gondolata a jelenlegi kapitalizmus természetéről, és kísérletet sem tesz rá, hogy megértse a globalizáció dinamikáját és ellentmondásait. Analízis címén a mainstream editorialst (a kiadói vezércikket) mondja fel, a világ képe pedig, amelyet a „The Wall Street Journal" és a „The Economist" fest, is taken for granted (önmagáért beszél), sőt, nem igényli a legcsekélyebb critical readinget (kritikai olvasatot) sem. Az egész a legjobb esetben egy klasszikus, iskolai házi feladatra emlékeztet: olvassátok el a részletet, és mondjátok el saját szavaitokkal.

Legfőbb ihlető forrásai a neoliberális iskolához tartozó publicisták, akik iránt Perry nem rejti véka alá elismerését. A baloldaliak, vélekedik, ma már képtelenek bármi „új"-at mondani. „Ezzel szemben a politikai eszmék területén a jobboldaliak az irányadók, akiknek világos elképzelésük van arról, merrefelé halad (vagy hol rekedt meg) a világ. Köztük lehet említeni Fukuyamát, Brzezinskit, Huntingtont, Yergint, Luttwakot, Friedmant. Ezek a szerzők, akik meggyőző gondolataikat népszerű, kifejező stílusban fejtik ki, nem a tudós közönséghez szólnak, hanem az olvasók tömegeihez. „Ezzel a ragyogó stílussal, amelynek monopóliuma szinte teljes egészében az amerikaiaké, a balszárnyon nincs senki,

aki fel tudná venni a versenyt". (19. o.) Tanulságos, hogy Anderson jóformán szó szerint ismétli Gennagyij Zjuganovnak, a KPRF vezetőjének kijelentéseit, aki a számukra oly fontos Huntingtonra és Fukuyamára hivatkozva magyarázza rasszista, nacionalista és antimarxista álláspontjának „korszerűségé"-t. Mellesleg, ha közelebbről vizsgáljuk Huntington civilizációs elméletét, akkor az erősen emlékeztet a Harmadik Birodalom fajelméletére, csak éppen liberális köntösben, ahol is a „faj" szó helyére a „kultúra" kifejezés került, amit tökéletesen történelmietlen és társadalmiatlan módon úgy állít be, mint valami statikusan adott, szükségszerű és változatlan jelenséget. A legfőbb kérdés azonban nem akörül forog, hogy Huntington felszínes vagy intellektuálisan tisztességtelen-e, nem is Fukuyama szinte groteszk öntetszelgése körül, aki legkivált a hegelianizmus közhelyeit ismételgeti. Még csak nem is Jeffrey Sachs körül, aki miután sikeres reformtanácsadó volt a Harmadik Világban és Kelet-Európában, mostanában az észak-amerikai egyetemeket látogatja sorra, hogy előadásokat tartson a szegénységgel szembeni küzdelem tárgyában, amely a reformokat sikeresen alkalmazó országokban folyik.

Természetesen elképzelhető, hogy Huntington stílusa jobb, mint Andersoné (bár őszintén szólva, magam nem látok köztük semmilyen különbséget). A lényeg azonban más. Nem az a kérdés ugyanis, hogy melyikük ér el nagyobb példányszámot. Mint ahogy az sem, hogy ki építi fel szebben a mondatait. Mellesleg szólva populista publicisták a baloldalon is elegendő számban voltak mindig. Arról van szó, hogy folyik-e elméleti vita azon a szinten, amelyet egy bizonyos értelmiségi színvonal megkövetel. Ilyen megközelítésben Fukuyama és Huntington szóba sem jöhet. Brzezinskit huszonkét éve egyetlen értelmiségi sem ismeri el komoly teoretikusnak. Manapság pedig Huntington és a félig elfelejtett Fukuyama mellett szinte úgy jelenik meg, mint az értelmiség „szellemi atyja". E szerzők sikereinek semmi közük sincs személyes, gondolkodói érdemeikhez. Éppen ezért olyan érdekes a jelenség mind szociológiai, mind kultúrtörténeti szempontból. Erről volna érdemes írni és elmélkedni, amit azonban Andersontól hiába vár bárki. Annál is inkább, mert nyilvánvalóan nem áll szándékában, hogy a jövőben helyet adjon efféle sületlenségeknek vagy „elavult" vitáknak a folyóiratában. Az uncomprimissing realism éppen abban leli magyarázatát, hogy kizárja a legbátortalanabb kísérletet is a kritikai gondolkodásra. Marx azt tartotta, hogy a filozófusok megmagyarázták a világot, amelyet meg kell változtatni. Anderson azt tartja, hogy megmagyarázni sem kell, elég azt leírni.

Voltaképpen az unconditional capitulation (a feltétel nélküli megadás) egy roppant elegáns, igazán úriemberi formájával találkozunk egy elvi ellenféllel szemben. Perry leteszi kardját és rábízza magát a győztes kegyére, mint valódi gentleman azonban mindezt méltósággal és elegánsan teszi. Persze az meg sem fordul a fejében, hogy ellenfele esetleg kiszolgáltatja majd a „bennszülött seregek" kénye-kedvére.

A gondolkodó önként zárkózik be a maga „elefántcsont tornyába". Mi, akik kívül rekedtünk, semmilyen érdeklődést nem váltunk ki belőle. A valóságos mozgalmaktól való teljes elszakadás is hasonló gondolkodáshoz vezet. És ugyanakkor magyarázattal is szolgál a kapcsolatok hiányára. A baloldali mozgalom válságba jutott, de éppen ezért van ma nagyobb szükség a radikális cselekvésre és a kritikai gondolatokra, mint valaha. Végső soron stratégia kell, szilárd elvi álláspont és etikai normák. Ehelyett Perry azon morfondírozik, hogy milyen szabályok szerint fogalmazza meg lábjegyzeteit a „megújulás"-hoz. Végezetül a New Left Review azt közli velünk, hogy mostantól fogva a folyóirat szerzői nem mindig képviselik majd a baloldal álláspontját. Már csak annyi hiányzik az egészhez, hogy a folyóirat New Left-Right Review-ra változtassa a nevét.

Világos dolog, hogy egy gentleman nem lehet labour organizer (munkásszervező) vagy street fighter (utcai harcos), bár húsz évvel ezelőtt még elképzelhető lett volna. Ám senki sem várhatja el a „baloldali" professzoroktól, hogy megütközzenek a rendőrséggel az utcán. Már az is elegendő volna, ha legalább a legközvetlenebb dolgukkal foglalkoznának: ha kritikai gondolkodásra adnák a fejüket.

A behódolás a jobboldal előtt és a felszólamlás az értelmiségiek egyesüléséért (tiszteletben tartva kinek-kinek a pozícióját) teljesen logikusan következik abból az elvi álláspontból, amely elzárkózik a neoliberális kapitalizmus mítoszainak kritikai elemzésétől. Perry nemcsak azt oldotta meg ügyesen, hogy ne kelljen tudomást vennie a neoliberalizmus válságáról a 90-es évek végén (nem beszélve az orosz pénzügyi összeomlásról, a zapatisták felkeléséről Mexikóban, az új baloldali tömegmozgalomról az USA-ban, amely Seattle utcáin vétette magát észre 1999 őszén), de még gúnyolódik is azokon a szerzőkön, akik felfigyeltek erre.

A neoliberalizmus válsága valóban lehetett volna jelentősen mélyebb, ha nem mutatkozik gyávaság és árulás a baloldal nagy részénél. Ennek a fajta árulásnak történelmi gyökerei vannak (mint a Második Internacionálé csődjének 1914-ben), de ettől a dolog etikai oldala nem mutatkozik másnak. Jevgenyij Svarc egyik történetében hangzik el: mindannyian tanultunk az iskolában rossz dolgokat, de téged ki kényszerített, hogy az első tanuló légy? Nos éppen a „megújult" baloldaliakból lettek első tanulók a neoliberalizmus iskolájában.

Ebből az következik, hogy a baloldali erők MEGÚJULÁSA elengedhetetlen. Nem a blairi-schröderi-zjuganovszkiji zavaros értelemben, ha-nem éppen hogy határozottan és megalkuvások nélkül szakítva az efféle „megújítók"-kal, arccal a tömegmozgalmak felé fordulva, amelyek a szemünk előtt bontakoznak ki. Égető szükség van az alternatív ideológiára, amely szembeszáll a neoliberalizmussal. A radikalizmusnak és a tiltakozásnak feltétlenül elméleti megalapozást kell kapnia. Jó lett volna, ha az értelmiség e téren megmutatja magát. Ám jaj, valójában nem volt semmije, amit megmutathatott volna.

Perry Anderson vezércikkében a befejező rész a legszórakoztatóbb, ahol is politikai korrektséggel kijelenti, hogy he would welcome more non-Western contribution (csak üdvözölni tudná a nem-nyugati hozzászólásokat). Még arra is képes, hogy elmarasztalja a „régi" New Left Review-t, amely véleménye szerint nem elegendő mértékben bocsátotta oldalait a nem-nyugati és nem angol nyelvű világ képviselőinek a rendelkezésére. Elég azonban odanyúlni a polcra, ahol a „régi" New Left Review példányai sorakoznak, hogy kiderüljön: ennek éppen az ellenkezője az igaz. Azokban ugyanis találunk bőven szerzőket Latin-Amerikából, Kelet-Európából, Dél-Koreából, Indiából, Afrikából. Ezzel szemben az „új" folyóiratnál feltétlenül komoly problémák lesznek ezen a téren.

Ugyan miért is írnának bármit a nem-nyugati világ képviselői egy olyan lapba, amely teljes közömbösséggel viseltetik az ő élettapasztalataik iránt? Miért is vállalnának közreműködést a transz-atlanti értelmiségiek zárt köréhez (inner circle Trans-Atlantic intellectuals) nem tartozó szerzők egy olyan folyóiratban, amelynek arculata tőlük idegen és ellenséges velük szemben?

Perry panaszkodik az angolszász kultúra intellektuális nárcizmusára, amit ő maga bizonyít fényesen saját személyével. Egy igazi gentleman természetesen kész meghallgatni az idegen véleményeket, de közben valamennyiünknek a hab a tortán szerepet szánja, vagy ami még rosszabb, a „civilizált bennszülöttek"-ét, akik kénytelenek beilleszkedni az eleve adott kulturális környezetbe. Másfelől, intellektuális szempontból sincs semmi értelme a műveletnek: minek publikáljanak „külföldi szerzők"-et, ha azok nem különböznek a „honi"-aktól. Egy régi szovjet viccben mondja a főkáderes: „ha már alkalmazzuk ezt a Rabinovicsot, akkor legyen ő csak zsidó". Itt is ugyanerről van szó. Ha a „perryferikus" országokból való szerzők együttműködése kell nektek, akkor ne csodálkozzatok, ha nem fog tetszeni nekik a nyugati ex-radikálisok önelégültsége és intellektuális tehetetlensége.

A „régi" New Left Review-nál nem okozott semmilyen problémát, hogy Nyugaton készült, mert koncepciójában, világnézetében nemzetközi volt. Az „új" New Left Review viszont már eleve provinciális folyóiratnak mutatkozik, mert néhány száz, az észak-amerikai egyetemi campusokon ténfergő volt radikálison kívül nem lesz érdekes senkinek. A „régi" New Left Review sok tanulsággal tudott szolgálni nekünk, nem-nyugati baloldaliaknak, mert a legjobbakat mutatta meg a radikális európai és amerikai kultúrából. Ilyen értelemben, minél inkább anglo-szaxon volt, annál érdekesebbnek tetszett más országokban. A „megújult" New Left Review Perry vezércikkéből ítélve aligha fog kínálni mást, mint az ő „saját szavaival" átírt cikkeket a „The Economist"-ból vagy a „The Wall Street Journal"-ból. Minek nekünk azonban az átirat, ha kéznél van az eredeti is?

A politikailag korrekt, multikulturális szónoklatnak semmi köze a kultúrák dialógusához. Nem érdekel bennünket egy angol folyóirat csak azért, hogy megtudjuk belőle, mi a véleménye a divatos francia kritikának a kínai filmről. Ami nem azt jelenti, hogy a film ne volna fontos vagy a kultúrszociológia ne volna érdekes. Csak egyszerűen több tucatnyi angol nyelvű folyóirat létezik, amelyek az ilyen témákat jobban, részletesebben, szakszerűbben, és ami a legfőbb, politikai-intellektuális közvetítők (middlemen) nélkül dolgozzák fel.

A „régi" New Left Review a modern marxista gondolkodás és politikai elemzés nemzetközi folyóirata volt, szocialista értelmiségiek találkozóhelye. Perry nézőpontjából nézve, ennek immár nincs létjogosultsága. Emberek milliói azonban másképp gondolják. A lényeg azonban nem ez. Lehet, hogy egynek van igaza, és milliók tévednek. Másról van szó. Mit kezdjünk azzal a New Left Review-val, amelynek tulajdon főszerkesztője oly diadalmasan és boldogan temeti el az eredeti projektet?

Ha Perry Andersonnak új lapra volt szüksége, amely más irányt képvisel, mint a korábbi New Left Review, akkor tisztességesebb lett volna, ha bezárja a régi folyóiratot és egy újnak a kiadásába kezd. Nem szívesen gondolok arra, hogy a cím megtartásának legfőbb oka a brand name (a bevezetett márkanév) megőrzése volt. Miután azonban ezt az utat választotta, Perry Anderson, akarva vagy akaratlanul rengeteg olyan embert sértett meg személyében, akinek politikai és intellektuális álláspontja az egykori New Left Review hatása alatt is formálódott. Nemcsak az a baj, hogy ellopták tőlünk kedves folyóiratunkat. Azzal, hogy Perry a „régi" nevet adta az új folyóiratnak, ellopott valamit közös múltunkból, közös történelmünkből is. És ez már megbocsáthatatlan.

Az rendjén való, hogy megváltozott a dizájn és az évfolyamszámozás. Adott esetben ez még Anderson szakmai tisztességét is bizonyíthatná. Most azonban a szerzők és az olvasók számára ez intő jel kell hogy legyen. A megszokott és szeretett folyóirat nincs többé. Meghalt, és éppen azok végeztek vele, akik egykor életet adtak neki. Az új folyóirat pedig keressen csak magának új olvasókat – a The Wall Street Journal előfizetői között.

(Fordította: Székely Ervin)