A New Left Review (Új Baloldali Szemle) a nyugati baloldali gondolkodás meghatározó médiuma. A történeti áttekintés a folyóirat honlapján található bemutatkozás alapján készült

Egy önarckép részletei

A New Left Review (Új Baloldali Szemle) a nyugati baloldali gondolkodás meghatározó médiuma. Az alábbi történeti áttekintés a folyóirat honlapján található bemutatkozás alapján készült. A bővebb, eredeti változat angol nyelven elérhető a http://newleftreview.org címen. Az Eszmélet jelen számában pedig közöljük az NLR aktuális programnyilatkozatát is az alapító (és jelenlegi főszerkesztő) Perry Anderson tollából, Borisz Kagarlickij vitacikkével együtt.

Az NLR immár négy évtizede a társadalomelmélet, a politikai publicisztika és a kulturális kritika elismert fóruma. Az itt megjelent cikkek témái felölelik a politika, szociológia, közgazdaságtan, történelem, filozófia, a kulturális tanulmányok, a feminizmus és az irodalmi kritika területét. A széles témaválaszték jelentős nemzetközi olvasóközönség, köztük több mint 2000 tudományos intézmény érdeklődését vívta ki. Kiadóvállalatával, a Versóval együtt olyan kiemelkedő baloldali gondolkodók írásait jelentette meg, mint például Giovanni Arrighi, Pierre Bourdieu, Joanna Brenner, G. A. Cohen, Terry Eagleton, Frances Fox-Piven, Nancy Fraser, Norman Geras, Jürgen Habermas, Catherine Hall, Stuart Hall, Frigga Haug, Cristopher Hitchens, Eric Hobsbawm, Fredric Jameson, Michael Mann, Juliet Mitchell, Franco Moretti, Laura Mulvey, Tom Nairn, Kate Soper, Göran Therborn, Dorothy Thompson, Immanuel Wallerstein, Linda Weiss és Slavoj Zizek. Gazdagították a folyóiratot a szerkesztőbizottság jelenlegi tagjai is, többek között Tariq Ali, Peter Gowan, Robin Blackburn, Alexander Cockburn, Robert Brenner, Mike Davis.

A New Left Review története számos módon kapcsolódik a magyar baloldali gondolkodáshoz, Lukács Györggyel például a folyóirat éveken keresztül kiemelten foglalkozott. Jellemző a magazin születése is: az 1956-os szuezi és magyarországi események feldolgozására alakult két folyóirat egyesülésével jött létre 1960-ban. Ismertetőnkben a folyóirat történetének magyar vonatkozásait a folyóiratban megjelent cikkek tematikájának kérdésével együtt kiemelten kívánjuk kezelni. A szerzők és témák áttekintését a nyugaton mérvadónak tekintett baloldali gondolkodók megismerése és a “perryandersoni fordulat” – amelynek elemzésére azonban itt nem kerül sor – jobb megítélhetősége miatt is fontosnak tartjuk.

1. Az antinukleáris kezdetek, a társadalmilag aktív baloldaliság kora.

(1–12. számok, 1960–61)

Az NLR létrejöttekor a The New Reasoner és a Boards of Universities and Left Review egyesülésében a nukleáris fegyverkezés elutasítása jelentette a közös nevezőt, a Campaign for Nuclear Disarmament (CND) volt az első antinukleáris békemozgalom. Ezekben a folyóiratokban E. P. Thompson, Charles Taylor, Alastair Macintyre vitatkozott a “marxista humanizmusról”, közösségről és etikáról; Raphael Samuel kutatta a “osztálynélküliség érzését” és Isaac Deutscher elemezte a hruscsovi enyhülés kommunista jellegét. A frissen létrejött NLR, elődeihez hasonlóan, alapvetően közéleti jellegű volt, érzékenyen reagált a politikai élet minden rezdülésére. Lapjain Stuart Hall és Raymond Williams tett kísérletet a tömegkultúra megértésére és a modern tömegkommunikációs ipar demokratizációjának előmozdítására. C. Wright Mills-nek az ötödik számban megjelent “az új baloldalhoz írott levelét” (Letter to the New Left) később többször is kiadták.

2. A puhatolódzás kora.

(15–22. számok, 1962–1963)

A CND meggyengülése és a lapon belüli konfliktusok nyomán 1962-ben egy fiatalabb, tapasztalatlanabb csapat vette át a lapot. Az újság elméleti irányba mozdult el, elsősorban a kontinentális Európában vezetőnek számító nézetekkel foglalkozott, így Claude Levi-Strauss, R. D. Laing és Ernest Mandel műveit közölte. Jellemző volt a harmadik világ iránti fokozott érdeklődés: a szociológia és a társadalmi rétegelemzés (class analysis) segítségével írták le Kuba, Algéria, Irán, a portugál gyarmatok helyzetét.

3. Az eurokommunizmus megelőlegezése

(23–35. számok, 1964–1965)

A lap külalakja 1964 elején megváltozott – és az új külcsín egészen 1999 végéig fennmaradt. A korábbi kísérletezéssel szemben a lap egységes arculatot kapott. Változtak a tárgyalt témák: a harmadik világ helyett a hazai, brit események kerültek előtérbe. Gramsci nyomán cikksorozat elemezte a brit történelmi fejlődés szerkezeti sajátosságait és azt a konkrét kapitalista társadalmat, amely az erők adott egyensúlyát létrehozta. Az NLR mintha megelőlegezte volna az eurokommunizmus egy évtizeddel későbbi álláspontját: a szocializmust a civil társadalomban kell felépíteni, és csak ezután kerülhet sor a kormányzati, illetve állami szinten történő megvalósításra. A kormányzatnak a szocializmus megteremtésére való képtelenségéről vallott nézeteket a wilsoni kormányzat első pár hónapjának tapasztalatai is alátámasztották. Az NLR példaképe ebben az időszakban a Les Temps Modernes, Sartre politikai gondolatai, az egzisztencializmus és a pszichoanalízis is megjelennek a lapban.

4. A nemzetközi forradalmi mozgalom tematizálása, kormányellenesség

(36–51. számok, 1966–1968)

Az NLR a 60-as évek második felében megtapasztalta, hogy egy baloldali párt kormányzása nem feltétlenül vezet a baloldali szempontok érvényesüléséhez. A munkáspárti kormánnyal szembeni kritika a bérstop és a defláció ellen hadakozó szakszervezetek (The Incompatibles) illetve a diákmozgalmak (Student Power) támogatására kiadott Penguin Speicals sorozat könyveiben jelentkezett. Az 1956-os forradalomban is részt vevő szerkesztő, Krassó Miklós elsőként tematizálta a folyóiratban a század nemzetközi forradalmi mozgalmainak klasszikus kérdéseit: kommunista, trockista és lukácsista résztvevők vitatkoztak Trockij történelmi szerepéről. Megkezdték Gramsci, Lukács, Korsch és társaik “nyugati marxista” műveinek lefordítását és ismertető jellegű publikálását, ami később központi szerepre tett szert. A nyugati marxizmusban látták a hivatalos kommunizmus bevett katekizmusa és a megalkuvó szociáldemokrácia alternatíváját. A latin-amerikai felkelések és a vietnami forradalom sikere nyomán guevarista és maoista eszmeáramlatok jellemezték az időszakot, ismét előtérbe került a harmadik világ. Az NLR eklektikus elméleti érdeklődését jelzik Adorno és Lacan pszichoanalízisről írt cikkei, és az orosz formalisták és konstruktivisták műveinek újranyomtatása. Juliet Mitchellnek az 50. számban megjelent: “Nők: A leghosszabb forradalom” című munkáját követően a feminizmus is bekerült az újság által tárgyalt témák közé.

5. Radikalizálódás

(52–67. számok, 1968 vége–1971 közepe)

A vietnami háború és a diáklázadások hatására az NLR radikalizálódott, az 52-es számú különkiadásban például az 1968-as májusi párizsi eseményeket “az elnyomottak ünnepeként” aposztrofálták. Csökkent a brit témák aránya, bár az izmosodó feminista mozgalmakról születtek tudósítások. Elsősorban az OECD országokat, Észak-Amerikát, Japánt érintő jelenségekről cikkezett az NLR. A nyugati marxista szövegek immár a folyóirat vezető témájává léptek elő, de közlésük még mindig bemutató jelleggel történt. Az NLR munkájának kibővítésére kiadóvállalatot hoztak létre, és 1970 őszén a boltokba kerültek az első New Left Könyvek (NLB). Kultúrával kapcsolatos cikkek ebben az időszakban rendszertelenül jelentek meg, olyan témákban, mint rockzene, szexualitás. Említést érdemel Peter Wollen “Jelek és jelentések a filmszínházban” című munkája is.

6. A nyugati marxista hagyomány kritikai összegzése

(68–90. számok, 1971–1975)

A folyóirat életének hatodik periódusát a nyugati marxizmus témája uralja. Meghatározóak az ezen tradíció jeles képviselőivel, Lukáccsal, Althusserrel, a frankfurti iskola tagjaival, Sartre-ral és Colettivel készült interjúk, illetve a munkáikról készített kritikai összegzések. A irányzat hatalmas népszerűségét a nem-marxista avantgárdra való nyitottsága, és a nyugati polgári illetve a túlbürokratizált keleti berendezkedés együttes kritikája adta. Ebben az időszakban foglalkozott először részletesen a második világháborúval az NLR. A folyóirat támogatta a baloldal körében nem túl népszerű angol EGK-csatlakozást, ám általánosságban kijelenthető, hogy a brit témák helyett ismét a nemzetközi ügyek – Csehszlovákia, a Szovjetunió, a kínai külpolitika, a harmadik világ – kerülnek előtérbe. Megszülettek Enzensberger ökológiáról és médiáról írott munkái.

7. A marxi hagyomány kritikai értékelése és a brit hagyomány feldolgozása

(91–120. számok, 1975–1979)

A nyugati marxista hagyomány részletes ismertetését egyrészt a klasszikus marxi hagyomány – Marx, Engels, Lenin, Luxemburg, az ausztro-szocializmus – kritikai értékelése, másrészt a brit szocialista és radikális gondolkodás eredményeinek feldolgozása követte. Az NLR-ben indult vitákból ekkor már gyakran születtek könyvek is az NLR kiadóvállalatán keresztül: a Raymond Williams írásairól indult vita Politics and Letters (Politika és Levelek) címen jelent meg, vita kezdődött Edward Thompsonnal a The Poverty of Theory (Az elmélet nyomorúsága) kapcsán. Elindult a brit marxista történetírás kezdeteinek vizsgálata. Robert Brenner a 104-es számban megjelent The Origins of Capitalism (A kapitalizmus gyökerei) című munkájában a társadalmi formációk és a termelési módok dinamikájának nagyon érzékeny elemzéséig jut el. Az NLR tudósított a dél-európai diktatúrák ekkor bekövetkezett bukásáról, és a harmadik világ forradalmairól (Vietnam, Angola, Etiópia, Irán, Nicaragua) is. A szélsőbaloldal – portugáliai, olaszországi, török – kalandorságát több cikkében is elítélte az NLR. A szocialista hagyomány által gyakran elhanyagolt, első világot érintő kérdésekről, a polgári demokráciáról, a nacionalizmusról, az állami kiadásokról, a társadalmi osztályokról és a recesszióról olyan szerzők írtak cikkeket, mint Göran Therborn, Erik Olin Wright, Ian Gough, Arghiri Emmanuel vagy Ernest Mandel. A brit kérdések ugyanakkor háttérbe szorultak, itt csak a munkásosztályról (Arthur Scargill, Cowley bolti eladók) készített interjúkat lehet megemlíteni. Az NLR ellenállt a 70-es évek növekvő hidegháborús hangulatának, és aggódva figyelte a kommunista államok aggasztó tehetetlenségét. Ezeket az irányultságokat jelzi a 119-es szám tartalma is: Alec Nove a tervezésről és a piacról, Fred Halliday Afganisztánról, Stuart Hall Poulantzas State, Power and Socialism (Állam, hatalom és szocializmus) című munkájáról, Haraszti Miklós és Rudolf Bahro a létező szocializmus problémáiról írt ekkor.

8. Békemozgalmak, az angolszász államok növekvő kritikája

(121–142. szám, 1980–1984)

Az 1980-as évek első felének politikai viharaival párhuzamosan az NLR-ben is szaporodtak a fegyverkezési verseny veszélyeiről, az USA és Nagy-Britannia növekvő agresszivitásáról írt cikkek. Az Edward Thompson cikke nyomán kibontakozott vitából állt össze az Extremism and Cold War (Szélsőségesség és hidegháború) című könyv anyaga. Több cikk jelent meg Kelet és Nyugat politikai vetélkedésének ütközőzónáiról, Lengyelországról, az NDK-ról, Közép-Amerikáról. A Lengyelországról és Koszovóról írt cikkek a Kelet robbanásveszélyes belső konfliktusait mutatták be. A brit tudósítások nem a konzervatív kormányzat jellegével, hanem a Labour Party (Munkáspárt) kilátásaival foglalkoztak, itt csak Anthony Barnett Falkland háborúról írt Iron Britannia-ja (Vas Britannia) jelent kivételt. A “győztes párt mindent visz” elvre épülő westminsteri modell korábbi kritikájára építve az NLR síkra szállt a választói akarat arányos képviseletének – a baloldalon akkor nem túl népszerű – eszméjéért. Észak-amerikai vonatkozású cikkek váltották fel a korábbi nyugat-európai orientációt. Terry Eagleton esszéivel és Adorno, Brecht, Lukács valamint Benjamin esztétikáról és politikáról folytatott vitájával újra nőtt a kulturális vonatkozású írások szerepe. Ralph Miliband és Norman Geras a nyugati társadalmak intézményi jellemzőiről és osztálysajátosságairól, Göran Therborn és Adam Przeworski a szociáldemokrata szerveződésről írt cikkei az NLR gondolati irányultságának megváltozását jelezték. Az időszak vége felé jelentősen átalakult a szerkesztőbizottság: a folyóiratot a 60-as évek óta editáló szerkesztői gárda felét újak váltották fel.

9. A létező szocializmus bukásának feldolgozása

(143–184. szám, 1985–1989)

Míg korábban a szociális ellentétek és a demokrácia szocialista országokbeli hiánya állt az érdeklődés homlokterében, a 80-as évek közepén a közgazdasági kritika került az előtérbe: W. Brus, Ernest Mandel, Alec Nove, Robin Murray, Meghnad Desai írtak tervezésről és piacról, a vásárló hatalmáról és a társadalmi tulajdonról (az alkalmazottak tulajdoni részesedéséről). Boris Kagarlickij a glasznoszty Szovjetunióbeli kibontakozását elemezte. A 177-es, 179-es, 180-as szám összegezte a kommunista rezsimek 1989-es összeomlásának morális és politikai következményeit. A 180-as számban Mary Kaldor (Lord Káldor magyar származású cambridge-i közgazdász leánya) a The Ends of Cold War című cikkében, a “hidegháború hagyatékát” veszi lajstromba. Raphael Samuel a “brit kommunizmus elveszett világáról” (The Lost World of British Communism) írt cikkében a militáns nyugati kommunista pártok tapasztalatait kívánta feltárni és kilátásaikat felmérni. Frederic Jamesonnak a 146-os számban a posztmodernről megjelent cikke a modern kapitalizmus elméleti és kulturális szervezetéről indított el vitát. Mike Davis Los Angeles-i jelentései a létező kapitalizmust mutatták be. A kulturális cikkek megjelenése nem volt folyamatos, de sor került Marshall Bermann All That is Solid Melts into Air (Minden, ami szilárd, légneművé válik) című művének megvitatására, tanulmányok jelentek meg Salman Rushdie-tól, Thomas Pyncheontól, a latin-amerikai regényről és a tömegkultúráról. A nők elnyomásáról írt Wally Seccombe és Maurice Godelier – sort kerítve Spanyolország, Görögország, az NSZK, Írország, Bangladesh, Brazília és Japán nőmozgalmaira is. Cikksorozat tárgyalta az európai baloldal átalakulását Dániában, Olaszországban, Svédországban, Franciaországban, Spanyolországban, Norvégiában és – a zöldekre koncentrálva – az NSZK-ban. Viták folytak a thatcherizmusról, a posztmarxizmusról és az “új időkről”. Jürgen Habermas a 151-es számban vele megjelent interjúban az emberi szolidaritás és emancipáció kérdéseit boncolgatta. Az NLR-ben a történelemről és a társadalmi hatalomról (social power), a “racionális választás” marxizmusáról, a posztmodern filozófiáról, a liberális értékekről és a sztálinizmus elvetéséről folytatott viták továbbra is éltetik a szocialista elméletet és a történelmi és kulturális materializmus alapvető eszméit. Az NLR így a marxista és szocialista gondolkodás olyan széles skáláját fogja át, amely megóvja a szélesebb újbaloldali és poszt-újbaloldali környezet populizmusától, relativizmusától és identitás-politikájától. A 178-as számban például Sabina Lovibond kijelenti, hogy a klasszikus felvilágosodás univerzalizmusa a szocialistáknak és a feministáknak is értéket jelent. A 180-as és 182-es számban olvasható Perry Anderson felmérése a brit társadalmi gondolkodásról.

1990-ben a szerkesztőbizottságot jelentősen megnövelték és átszervezték, a 184-es volt az új szerkesztőbizottság által készített első szám. A kibővült szerkesztőség azonban csak három évig tudott működni: 1993-ban a tagok közel fele – Perry Anderson autokratikus vezetési módszerei ellen tiltakozva – kilépett. Ezek döntően a Manchesteri Egyetemhez kapcsolódó társadalomtudósok voltak (Hilary Wainwright, Diane Elson, Norman Geras, Paul Cammack), akik a későbbiekben a Red Pepper című havilapon dolgoztak, illetőleg társultak a Kanadában évente megjelenő, s a Ralph Miliband halála után félig-meddig elárvult Socialist Registert gondozó Leo Panitch-csal.

Az 1980-as években az NLR kiadóvállalata, a Verso/New Left Books már évente 40 körüli publikációval jelent meg a piacon, és továbbra is eleven az NLR és a kiadóvállalat kapcsolata – a kiadó jelentős részben az NLR-hez kapcsolódó munkákat jelentet meg –, így a kontinentális elmélet kritikáját Perry Andersontól és Peter Dews-tól, Norman Geras és Ellen Meiksins Wood politikaelméleti esszéit, Mike Davis és Alexander Cockburn mai Amerikáról írt elemzéseit. Az NLR szerzői más kiadóvállalatokon keresztül is publikálnak – Tariq Ali a sztálinizmus örökségéről (The Legacy of Stalinism) írott munkája például a Penguin Books-nál jelent meg.

Rövid ismertetés az 1968-as események egyik legjellegzetesebb, ám mégis kevéssé ismert irányzatának, a szituacionistáknak társadalomképéről, szervezeteik történetéről és ideológiájuk főbb vonásairól. A szituacionisták „baloldalon túli” kapitalizmuskritikája eszközét a marxizmus és az anarchizmus újraegyesítésében, célját a munkástanácsok nemzetközi hatalmában látta. Világszemléletük sok szempontból harminc év elteltével is frissnek hat, és számos elgondolkodtató kérdést vet fel.

A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban

Az 1968-ról szóló töméntelen mennyiségű könyv-, cikk-, visszaemlékezés és film közül engem leginkább egy dokumentumfilm rövid jelenete fogott meg. A felvételt 1968. június 10-én forgatták a párizsi Wonder-gyár kapui előtt. Az üzem munkásai egyhónapos sztrájk után éppen felvenni készültek a munkát. Nemigen akaródzott visszatérniük, a szakszervezet által kötött alkut bizonytalannak és részlegesnek érezték. Szakszervezeti aktivisták, a Francia Kommunista Párt (PCF) funkcionáriusai és néhány trockista agitátor igyekezett meggyőzni őket arról, hogy “csak egy csata veszett el, de a háború nem”. A vitatkozó kör közepén a kamera hirtelen egy huszonéves lány arcára közelített rá. A lány – félig sírva – így kiabált: “Egyszerűen nem értitek, miről van szó! Én nem fogok visszamenni. Soha többé nem teszem oda be a lábamat, azok után, hogy most egy hónapig igazán éltem! Képtelen lennék rá…!” A különféle funkcionáriusok gyűrűje csillapítóan fogta körül, igyekeztek megnyugtatni, hogy legalább a kamera előtt viselkedjen. ők és a fiatal munkáslány valóban két malomban őröltek. Ez is “68” két arca volt, talán a legmarkánsabbak a sok közül.

1996-ban a film készítői megpróbálták megkeresni a 28 évvel korábbi események résztvevőit. Megszólalnak a filmben az akkori munkások, szakszervezeti aktivisták, és a PCF helyi vezetője, aki annak idején a sztrájk befejezését szorgalmazta. A lányt nem találták meg. Otthagyta a gyárat, röviddel a sztrájk befejezése után. Csak kevesen emlékeztek rá, ők is csak a keresztnevére: Jocelyn. Egy kicsit neki, az ismeretlen proletárnak ajánlom ezt az írást…

A lázadás globalitása

Az elmúlt harminc év alatt, ahogyan időben egyre távolabb kerülünk a konkrét eseményektől, az 1968-as lázadásoknak olyan sztereotip felfogása rögzült a köztudatban, amely elemeiben ugyan megfogható volt már “akkor és ott” is, de annak a koherensen torzító ikonográfiának a képében, amelyet ma kapunk a média legkülönfélébb csatornáin keresztül, nem létezett. Nem is létezhetett, mivel saját belső fogalomrendszere – amely éppen ezekben a lázadásokban alakult ki – azóta formálódott át a mai kapitalizmus apoteotikus igazolásává. Egy ilyen írás keretei között természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy elemezzem ennek a média-legendáriumnak a kialakulását, sőt, még arra sem, hogy átfogó ismertetést adjak az akkori, konkrét eseményekről. Az akkori valóság egy szeletét próbálom megvilágítani: hogyan élték meg, értelmezték és alakították az eseményeket a szituacionisták, a 68-as lázadási hullám nálunk kevéssé ismert, de talán legnagyobb elméleti hatású szereplői?

A legelső probléma azonnal szembetűnővé válik, amint egy globális társadalmi reakciót kénytelenek vagyunk egyetlen évszámmal jelezni. Hogyan is érthetnénk meg “1968”-at (“1917”-et, “1956”-ot stb.), ha pusztán erre az egy évre fókuszálnánk figyelmünket? Azok a folyamatok, amelyek végül a többé-kevésbé közismert társadalmi robbanásokhoz vezetnek, ott munkálnak már a mélyben jóval korábban is, részben mint a tőkés társadalom immanens ellentmondásai, részben mint partikuláris problémák. Ezek a társadalmi búvópatakok néha a felszínre kerülnek, és ha a megelőző kisebb konfrontációkat nem elszigetelt események halmazaként szemléljük, hanem egy folyamat logikus állomásaiként, akkor – szemben a média leegyszerűsítő felfogásával – nehéz lesz a történéseket egy-egy misztikus évre szűkítenünk.

Az 1968-as évet még csak az események csúcspontjának sem tekinthetjük. Az amerikai John McDermott cikkében¹ a “hatvanas évek eseményeinek” kezdetét az 1956-os montgomeryi (USA) polgárjogi mozgalomtól (az úgynevezett “buszbojkottól”) számítja, míg a végpontot 1972–74 körülre teszi. Természetesen mindkét időpont meglehetősen esetleges, de kiindulásként jól felhasználható, ha azt a kontesztációs hullámot tekintjük fő jellegzetességnek, amely egyébként is a legtöbb figyelmet kapta. Az események gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza, hatásukban ugyanakkor ma is jelen vannak. Az 1972–74-es évek mindenképpen korszakhatárt jelentenek. A világgazdaság átstruktúrálódása, az olajár-robbanás, a politikailag újkonzervatív, gazdaságilag neoliberális állam elsöprő győzelme nyugaton (vagy például Chilében), a reformok elhalása keleten, az ellenkultúra elhalása-elüzletiesedése stb. mind ezt támasztja alá. A kezdőpont – ha egyáltalán van ilyen – meghatározása azonban már nehezebb feladat.

A “hatvanas évek” sorozatos társadalmi robbanásai – bár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború befejezése óta minőségileg új szakaszba lépett. Míg a korábbi forradalmi hullámok egybeestek a kapitalizmus gazdasági jellegű hullámvölgyeivel, addig 1968 környékén ilyet nem találunk, sőt, az újabb válságperiódus az események után következett be. Mint René Vienet² leszögezte, ebben az esetben nem a válság, hanem a “jól működő kapitalizmus” volt az, amely a tömegek elkeseredését a lázadásig fokozta. Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Eltűntek az utolsó fehér foltok a kapitalizmus világtérképén, és a tőkés termelési-értékesítési struktúrák – a működésükhöz szükséges szintbeli különbségekkel – globálissá váltak.

“Az 1968-at megelőző és követő néhány év során nagy jelentőségű politikai megrázkódtatásokra került sor Észak-Írországban, Nagy Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Chilében, Bolíviában, Guayanában, Mexikóban, Uruguayban, Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Argentínában, Angolában, Kongóban (a tegnapi Zairében), az arab világ nagy részében, (az akkori) Csehszlovákiában, Japánban, Dél-Koreában, Dél-Afrikában és természetesen az Egyesült Államokban” – ad McDermott még bőségében is esetleges felsorolást³.

Végleg felbomlottak vagy folklór-látványossággá redukálódtak azok az anakronisztikus társadalmi formák, amelyek nem is sokkal korábban még oly jólesően és reménykeltően borzongatták meg az alternatívákat keresők lelkét. A világ immár koherens egésszé kovácsolódott: a forradalmi gondolat többé nem benne, hanem csak vele szemben kereshetett alternatívákat. Ezek magyarázzák azt a jelenséget, hogy a “hatvanas évek” lázadásai a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb “konkrét, pozitív követeléssel” álltak elő, és sokkal inkább a teljes elutasítás, az abszolút felforgatás igénye dominált bennük. Ez a szigorú realitás, és nem az anarchista ideológia hatása írta a falakra a híres jelszót: “Légy realista – követeld a lehetetlent!”

Természetesen a társadalmi felfordulás konkrét jelenségei más és más formában léptek színre a különféle területeken. Meglehetősen sematikus képet eredményezne, ha összemosnánk a Los Angeles-i gettólázadásokat, a kínai “kulturális forradalmat”, az olasz gyárfoglalásokat, az argentínai, mexikói munkásfelkeléseket, a prágai, vagy a párizsi tavaszt stb. De ha meg akarjuk érteni a fenti események – és a számtalan fel nem sorolt esemény – közös nevezőit, akkor mindenképpen ezt a globalitást kell szem előtt tartanunk. Ez a globális szemlélet teszi különösen érdekessé a szituacionistákat és a mozgalmat, amelyben megjelentek. ők voltak azok, akik az események résztvevőiként – helyenként fő irányítóiként – a leginkább képesek voltak feldolgozni és értelmezni az okokat és a perspektívákat. Míg a többi változtatásra törő – általában “baloldaliként”⁴ meghatározható – politikai erő különféle ideológiai csapdák foglya volt⁵, addig a szituacionisták igyekeztek az ideológia mint olyan gyökereit feltárni, és ezáltal megszabadulni azoktól az előre eltervezett forradalmi forgatókönyvektől, amelyek a fenti politikai csoportosulások stratégiáját általában meghatározták. Ugyanakkor ők voltak szinte az egyedüliek⁶, akik igyekeztek földrajzilag is globálisan gondolkodni. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy kalauzul szolgáljanak “68” átfogó szemléletéhez.

A szituacionisták rövid története

A háború után radikális művészek és értelmiségiek egy csoportja létrehozta a Lettrista Internacionálé nevű csoportot. Céljuk – a dadaizmus hagyományait követve – a “művészet” és a “hétköznapok” közötti szakadás megszüntetése volt, az élet általuk feltételezett egykori egységességének visszanyerése. Ezt az idealista célt azonban – szemben a hasonló álmokat dédelgető irányzatok többségével – nem a technikai civilizáció, a városok stb. eltörlésével, hanem újragondolásával akarták megvalósítani. Jelentős hangsúlyt helyeztek a “város átalakítására”, amely egy politikusabb formában majd a szituacionistáknál is fontos szerepet kap. A lettrizmustól hamarosan eltávolodott egy kisebb csoport, amely kritikusan szemlélte az Internacionálé passzivitását. ők meg akarták hódítani az utcát, és a felforgatást már nem csupán esztétikai kategóriaként szemlélték. Az ötvenes évek elején létrehozták a KOBRA (KOppenhága – BRüsszel – Amszterdam: ezek a városok voltak elég “életteliek” akcióikhoz) csoportot, amely 1958 júniusában megjelentette az Internationale Situationniste (Szituacionista Internacionálé) című orgánum első számát.

A csoport vezéralakja ekkor a festő-költő-filozófus-várostervező (stb.) Asger Jorn volt. Jorn elméletének kialakításában nagyban támaszkodott a marxizmusra, és igyekezett azt összhangba hozni a lettrizmus korábbi célkitűzéseivel. Míg a lettristák apolitikusnak tekinthetőek – pontosabban mondanivalójukat nem politikai terminusokban fogalmazták meg –, addig Jorn és a szituacionisták már ekkor forradalomról, proletariátusról, osztályharcról beszéltek. Terminológiájuk mégis alaposan eltért a korszak “balos” militáns csoportjainak gondolkodásmódjától, a szociáldemokrata és “kommunista” pártokról nem is beszélve. Míg az előbbiek magukat egy misztikus (“tudományos módszerekkel megjósolt”) forradalom avatott vezetőinek tekintették, és legfontosabb feladatuknak a “jövőre való felkészülést”, a “káderképzést” tekintették, addig az utóbbiak jól láthatóan beilleszkedtek a kapitalista politikai rendszer keretei közé, és – némi verbális radikalizmustól eltekintve – semmiben sem különböztek a hagyományos polgári pártoktól. “Egy anekdota éppen ideillik” – írta Jorn a Szituacionista Internacionálé első számában. “A Quatricme Internationale-ban (Negyedik Internacionálé – trockista folyóirat. KP) a militáns marxista Livio Maitan beszámolt arról, hogy egy olasz pap szerint – a megnövekedett szabadidőnek köszönhetően – egy második heti mise is szükségessé válna. Maitan szerint ‘hiba lenne azt hinni, hogy az eljövendő társadalom embere olyan lesz, mint a mai ember. A valóságban annyira különböző szükségletei lesznek, hogy azt ma szinte lehetetlen elképzelni’. Maitan téved, amikor a ‘szinte elképzelhetetlen’ új szükségleteket egy bizonytalan jövőbe tolja ki. A szellem dialektikus szerepe a lehetségest a megkívánt forma felé hajlítani. Maitan elfelejti, hogy ‘egy új társadalom alkotórészei a régi társadalmon belül formálódnak’, ahogy azt a Kommunista Kiáltvány örök érvényűen leszögezi. Egy új élet elemeinek már közöttünk meg kell jelenniük – a kultúra területén –, és rajtunk múlik, hogy saját javunkra emeljük a vita színvonalát.”⁷

A szituacionisták – a lettristákhoz hasonlóan – a munkát, az elidegenedett emberi tevékenységet tartották minden probléma gyökerének. A kapitalizmust olyan társadalomnak látták, amelyben az emberi kreativitás eltorzult, az emberi lét részeire töredezett. A társadalom minden szempontból megosztottá vált, ahogyan minden egyes tagja is önmagában meghasonlott. A termelők és fogyasztók (a proletariátus és a burzsoázia) közti szakadás indukálja a többit: a művész és a közönség, a munka és a szabadidő, a lét és a létért való küzdelem szétválasztását. A szituacionisták olyan forradalmat vártak, amelyben nem emberek egy csoportja ragadja meg a hatalmat, hanem a “fantázia”; amelyben megszűnnek az osztályok, felbomlik a szétválasztás munka és tevékenység között: “Elég! Pokolba a munkával és az unalommal! Szervezzük meg az Örök Ünnepséget!” A Szituacionista Internacionálénak ezek a korai jelszavai 1968-ban Párizs falairól köszöntek vissza.

1962-ben a szituacionisták egyre inkább igyekeztek kritikájukat kitágítani, és a kultúra mellett a kapitalista társadalom minden aspektusára kiterjeszteni. Ekkor vált a mozgalom vezéralakjává Ernest Guy Debord, a fiatal filozófus és kísérleti filmek rendezője. Az ő hatására fordult a mozgalom résztvevőinek figyelme egyre inkább a kommunizmus és az anarchizmus felé. Ebben jelentős szerepe volt a Socialisme ou Barbarie (Szocializmus vagy Barbárság) című folyóiratnak, amely a korabeli balos radikalizmus egyik legfontosabb elméleti orgánuma volt. (Később – éppen a szituacionisták hatására – az újság szerkesztői közül kivált egy csoport, amely Communisme ou Civilisation – Kommunizmus vagy Civilizáció – címen indított lapot, ahol természetesen az utóbbi viselte a negatív felhangot.) A szituacionistákat persze nem a hivatalos baloldal kanonizált hőskölteményei foglalkoztatták, hanem éppen azok a “balos” irányzatok, amelyeket ez az udvari történetírás elutasított: a “fiatal Marx”, az I. Internacionálé anarchista szekcióinak tevékenysége, a kronstadti lázadás és a mahnovscsina, a német-holland tanácskommunizmus, az olasz internacionalista kommunisták (a bordigista frakció), a spanyol polgárháború radikálisai stb. Maga Debord 1967-es fő művében, a La société du spectacle-ben (A Látvány társadalma) a leghosszabb fejezetet a munkásmozgalom történetének szentelte. Politikai előképeik között a tanácskommunizmus foglalta el a legkiemelkedőbb helyet⁸, valamint azok az elemzések, amelyekben az ötvenes években Amadeo Bordiga és az őt követő csoportok igyekeztek a forradalmi marxizmust a korabeli viszonyok elemzésére alkalmazni. Az erősen globalizáló bordigista szemlélet – amely minden viszonyulást a kapitalizmus részeként értelmez –, a munkástanácsok és az antietatista anarchista hagyományok alkották a szituacionista politikai felfogás három alappillérét. Ennek megfelelően a Szovjetuniót és a “szocialista” országokat kapitalistának tekintették, elhatárolódva így nemcsak a hivatalos “kommunista” pártoktól, hanem az “elfajult munkásállam” eszméjét védelmező trockistáktól és a kínai államot csodáló maoistáktól is. Ugyanakkor az anarchistáktól marxizmusuk választotta el őket, és vonzódásuk a szervezett, megtervezett osztályharchoz. Igyekeztek Marx és Bakunyin egyfajta szintézisét adni, és lebontani azt a mesterséges falat, amelyet az anarchisták és a kommunisták egy évszázados ellenségeskedése emelt a munkásmozgalmon belül. A szituacionisták úgy vélték, hogy a fejlett országok forradalmi harcát egy “tágan értelmezett proletariátusnak” kell vezetnie, amelybe beletartozik szinte minden bérmunkás. Ezek a “központi lázadások” lesznek az iránymutatóak a többi régió proletariátusa számára (vagyis elképzelésük szemben állt mind a lenini “leggyengébb láncszem” elméletével, mind a maoisták tercermundizmusával). Bár tudatosan elutasították a vezetők-vezetettek megkülönböztetésén alapuló struktúrákat, de önmagukat egyfajta forradalmi avantgárdnak tekintették. Tudatában voltak annak, hogy bár a valóságot igyekeztek megfogalmazni, ez a valóság ellentmondásos és – a tárgyául szolgáló “tágan értelmezett proletárok” számára meglehetősen nehezen felfogható volt. Hiszen a szituacionisták nem néhány százalékos béremelésekről vagy jobb foglalkoztatási arányokról beszéltek, hanem a pénz és a munka megszüntetéséről; nem a teljes foglalkoztatottságról, hanem a “teljes munkanélküliségről”… Világméretű proletárforradalmat jósoltak, vártak és készítettek elő, amely megvalósítja a maximális élvezet társadalmát.

Dacára alapos elméleti felkészültségüknek, a szituacionisták nem maradhattak íróasztal-forradalmárok. Olyan korszak gyermekei voltak, amelyet általában a kapitalizmus fellendüléseként értelmezünk. És – hasonlóan más milliókhoz – ezt elviselhetetlennek találták. Kiléptek tehát az utcára. Ott voltak az amsterdami provók harcaiban, de ismertté és hírhedtté 1966-ban váltak mint a strasbourgi botrány főszereplői. Néhány szituacionista beszivárgott az ottani egyetem reformista diákszakszervezetébe (az országos diákszervezet, az UNEF helyi szekciójába) és annak a pénzén tízezer példányban kinyomtatták a szituacionista Musztafa Khajati brosúráját. A címe magáért beszél: A diákélet nyomorúsága, figyelembe véve annak gazdasági, politikai, pszichológiai, szexuális és intellektuális aspektusait, valamint szerény javaslat ezek orvoslására. A brosúrákat az évnyitós ünnepségen osztották szét. A hatás elementáris volt, a helyi diákszervezetet betiltották, a brosúra készítőit bíróság elé állították és elítélték. A bíróság világosan felismerte, hogy ez az írás nem egyszerű diákcsíny, hanem komoly, nyílt és veszélyes kihívás a kapitalista rendszer számára: “A vádlottak egyáltalán nem tagadták a vádat, hogy a diákszervezet pénzét saját céljaikra használták fel. őszintén bevallották, hogy 1500 dollárt vettek fel 10000 pamflet kinyomtatására és terjesztésére, nem beszélve egyéb irodalmi anyagokról, amelyeket a Szituacionista Internacionálé ihletett. Ezek a kiadványok olyan gondolatokat és törekvéseket tartalmaznak, amelyeknek, őszintén szólva, semmi közük egy diákszervezethez. Csak el kell olvasni a vádlottak által írt kiadványt, és rögtön világossá válik, hogy ez az öt diák, alig kinőve a serdülőkorból, híján van minden tapasztalatnak a való életet illetően. Eszüket megzavarta a sok rosszul megemésztett filozófiai, társadalmi, politikai és gazdasági teória, és mindennapi életük szürke monotóniája. Ez késztette őket arra, hogy üres, arrogáns és patetikus állításaikkal ítéletet merjenek mondani minden fölött, és nekitámadjanak mindennek: diáktársaiknak, tanáraiknak, Istennek, vallásnak, a klérusnak, és a világ összes kormányának és politikai rendszerének. Minden erkölcsi gátlást és önmérsékletet félretéve ezek a cinikusok nem átallják a tolvajlást, az iskolai rendszer lerombolását, a munka megszüntetését és a totális felforgatást dicsőíteni, és hurrát kiáltani a világméretű proletárforradalomnak, amelynek egyetlen célja a ‘korlátlan élvezet’ megteremtése.

Anarchista jellegüket figyelembe véve ezek az elméletek, akárcsak propagálásuk, kiemelkedően veszélyesek. Széles körű elterjedésük a diákok és a közvélemény köreiben, amit elősegít a helyi, az országos és a nemzetközi sajtó is, komoly fenyegetést jelent a Strasbourgi Egyetem diákjainak erkölcseire, tanulmányaira, a reputációjukra, és ezáltal egész jövőjükre” – szólt az ítélet bírói indoklása.

A brosúra kiindulópontja szerint “a diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke, mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel. Világos, hogy az egyetem nem adhat teret ennek a harcnak; a diák, már amennyiben ekként határozza meg magát, egy ál-értéket állít elő, amely megakadályozza, hogy felismerje saját megfosztottságát. A diáklét legalaposabb kritikája a fiatalság fennmaradó részének viselkedése, akik már el is kezdték a lázadást. Az ő lázadásuk az egyik jele a modern társadalom elleni legfrissebb harcnak.”

Khajati szerint nincs különálló diákprobléma. Csupán a társadalom általános állapota számít, az a világméretű megfosztottság (itt nem kizárólag a szegénységre, hanem a valódi emberi léttől való megfosztottságra gondol a szerző), amely a kapitalizmus elengedhetetlen része. A diákok – a rendszer jövendő irányítói – ebben csak egy specifikus szektort képeznek; őket – mivel szükség van “kreativitásukra” – a rendszer határai között kicsit szabadabbra engedik: “A diák sztoikus rabszolga: minél több láncot pakol rá a hatalom, ő annál szabadabb képzeletben. Új családjával, az Egyetemmel együtt az autonómia illúziójában ringatja magát. Mindazonáltal valódi függetlenségét a társadalmi ellenőrzés két legerőteljesebb rendszerének, a családnak és az Államnak való teljes alávetettségében leli. A diák a jól viselkedő, hálás gyermek…”

Khajati nem kíméli a hagyományos baloldalt sem: “A ‘Jeunesses Communistes Révolutionnaires’-nek (Forradalmi Ifjúkommunisták) már a neve is az ideológiai hamisítás égbekiáltó példája (hiszen se nem fiatalok, se nem kommunisták, se nem forradalmiak)…”.⁹

1966 volt az az év, amikor a Szituacionista Internacionálé valóban nemzetközivé, “internacionálévá” vált. Az eddigi szekciók (francia, holland és svéd) mellé felsorakozott az angol, amerikai, (nyugat)német, japán és jugoszláv szekció. Az internacionálé párizsi központja igyekezett megszervezni a nemzetközi centralizálást, de ez – a szervezet jellegéből adódóan – nem volt egyszerű feladat. Hiszen a szituacionisták támadtak mindenféle bürokratikus berendezkedést, szervezeti formát. Ekkor kezdődtek meg azok a viták, amelyek a hetvenes évek elején – a forradalmi hangulat lecsengésével együtt – az Internacionálé felbomlását, irányzatokra szakadását okozták.

1967 volt a szituacionisták első “nagy éve”. Ekkor jelent meg a mozgalom két alapműve, Debord La société du spectacle-je és Raoul Vanegeim Traite de savoir-faire a l’usage des jeunes generations című könyve (amely a Mindennapi élet forradalma címen vált ismertté); a Le Nouvel Observateur szerint “az új nemzedéknek A tőkéje és Mi a teendő?-je”. Ez a két könyv, de mindenekelőtt Debord műve vált az 1968-as párizsi lázadás elméleti alapvetésévé¹⁰. Bár kevesen olvasták, és még kevesebben értették – Debord filozófiai tolvajnyelve nem egyszerű olvasmány, leginkább Marx korai írásának stílusával vethető egybe –, a belőle vett idézetek szállóigévé, röplapok, plakátok és falfeliratok harci eszközeivé váltak. Debord könyve – mindenekelőtt az első fejezet – nagyívű összefoglalását adja a szituacionisták nézeteinek. Legfontosabb számukra a folyamatok átélése és megszerkesztése (constructed situation). A “szituáció” az élet egy konkrétan és akaratlagosan megszerkesztett pillanata, amelyet az egységes emberi környezet kollektív szerveződése él át az események szabad játékaként. A szituáció bármilyen esemény lehet: egy hangulat éppen úgy “megszerkeszthető” (pontosabban: előidézheti önmaga megszerkesztését az átélők által), mint egy szexuális aktus, egy utcai barikád, vagy akár maga a világforradalom. A szituacionisták ugyanakkor nem győzték elégszer hangsúlyozni, hogy a “megszerkesztés” nem mesterséges, külső beavatkozás, hanem éppen a dolgok valódi, immanens természetének visszanyerése, a külsővé-idegenné vált objektivitás feloldása a kollektív szubjektivitásban; gazdasági vetületében a használati érték győzelme a csereérték felett, politikailag a kapitalista társadalom lerombolása. Ebben áll a szituacionisták konkrét politikai programja (amelyet persze ők soha nem neveztek volna így): a kezdeményezés megragadása, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciója, a forradalom, amelyet kizárólag saját szükségletei irányítanak. Véleményük szerint a forradalomnak már minden eleme készen áll a jelen viszonyok között, de ezeknek a kibontakoztatása, érvényre juttatása konkrét és tudatos cselekvést igényel: a tömegek műve, amelyet azonban a tudatos avantgárdnak kell átfordítani a “szükségesből” a “valóságosba” (“Ami szükséges: megvalósul; ami megvalósul: szükséges” – hirdette Marx után egy 1968-as plakátjuk.)

Komoly erőfeszítéseket tettek – leginkább Vanegeim –, hogy feltárják a fenti “szükségeseket”, a forradalom magjait a kapitalizmus talajában. Újra elővették a lettristák várostervezési elképzeléseit, majd Bordiga nyomán kimutatták, hogy a jelenlegi városok miként állnak a kapitalista társadalom szolgálatában, miként alakítják őket a termelés és az állami ellenőrzés szükségletei, és így a városok – a konkrét földrajzi környezet – miként válnak az ellenforradalom fegyvereivé. Az így kialakuló “pszichogeográfia” a – tudatosan vagy organikusan kialakuló – földrajzi környezet hatásait vizsgálja az egyén viselkedésére¹¹.

Igyekeztek globális leírást adni az adott társadalmi folyamatokról. Elméletük központi fogalma a látvány (spectacle), amely a valóság minden részletét áthatja. A kapitalista viszonyok között a világ valósága esetlegessé válik, és a korábbi konkrét létezők önmaguk (valóságos) jeleivé lesznek csupán. A látvány válik ennek a kvázi-világnak egyetlen objektív realitásává (amely tehát így semmiképpen sem puszta elképzelés): “A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.”¹² “Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelés viszonyai uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg” – parafrálta Debord A tőke bevezető sorait. “Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik.”¹³

A megvalósult szituáció – 1968

“A nőknek, úgy látszik, az volt a szerepük, hogy harapják és rúgják a rendőröket.”

New York Times, 1968. július 5.

1968 tavaszán a már évek óta egyre sűrűsödő konfrontációk általános lázadásba torkolltak Franciaországban. Az események igazolták a szituacionisták várakozásait: a munkások, diákok, alkalmazottak (a “tágan értelmezett proletariátus”) fellázadt körülményei ellen. Nem egy konkrét esemény, nem a fokozódó nyomor, még csak nem is egy hirtelen minőségi romlás okozta ezt a lázadást. “A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentősége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik, akárcsak Wilson Munkáspártja” – szögezte le René Vienet.¹⁴

A lázadás éppen a mindennapi élet ellen tört ki, az elidegenedett, kiüresedett kapcsolatok, a konzumálás, a munka és a “szabad”idő nyomorúsága, lélekölő monotóniája ellen. Persze nem a “fantázia forradalma” volt, de mindenképpen az utca forradalma. Spontán volt abban az értelemben, hogy nem voltak előre begyakorolt vezetői, és autonóm abban az értelemben, hogy “nem hagyta kioktatni magát”, szembeszállt minden korábbi, jól beidegződött struktúrával, politikai szervezettel és üdvtannal. Ez reveláció volt. Egy amerikai író így idézte fel az eseményeket: “Forradalmi mámortól és lelkesedéstől fűtött diákok ezrei ma elfoglalták a Sorbonne-t. (…) Sokan attól tartottak, hogy a kormány kezéből kicsúszott a hatalom. A diákok szándékosan a korábbi francia forradalmak jelszavait kiáltozták. A Sorbonne lázadó diákjainak példájára kétezer munkás elfoglalta az Atlanti-óceán partján fekvő nantes-i repülőgépgyárat, az igazgatót és a főbb munkatársait fogolyként őrzik.(…) A Nemzetgyűlésben elhangzó beszédek sajátságosan irrelevánsnak bizonyultak. Francois Mitterand, az ellenzék vezére és Waldeck Rochet, a Kommunista Párt főtitkára éppolyan tehetetlen kívülálló volt, mint Georges Pompidou, a Köztársaság elnöke. Mindannyian az államgépezet, az “establishment” részei. (…) A megmozdulás népi és forradalmi jellege láttán sok megfigyelő úgy érzi, hogy a diákság erői szinte korlátlanok, és hagyományos eszközökkel, a kormány, vagy az ellenzéki pártok segítségével – beleértve a kommunistákat is – sem igába hajtani, sem megszelídíteni nem lehet őket. (…) A legnagyobb fenyegetés a megmozdulás spontán és népi jellegében rejlik, valamint abban, hogy teljesen hiányzik belőle a központi irányítás. (…) Ha a Kommunista Pártnak sikerülne megragadnia a felkelés irányítását, a dolgok iróniája szerint az intézmények biztonságban volnának, és a politikai harc visszahúzódna a nemzetgyűlés termeibe; bizalmi és bizalmatlansági szavazásokra kerülne sor, hagyományos beszédek hangzanának el, és előbb-utóbb új választásokat írnának ki.

Valami létrejött, és ez visszavonhatatlan. A status quóhoz többé nem lehet visszatérni.”¹⁵

A szituacionisták a kezdetektől fogva ott voltak az események sűrűjében az egyetemeken (mint ezt már 1966-ban is bebizonyították), és 1968 tavaszán igyekeztek kiterjeszteni működésüket az üzemekre is. Korábbi elképzeléseiknek megfelelően az eseményeket nem diáklázadásként értelmezték, hanem a várt forradalom egy lépéseként. Ennek szellemében mindent megtettek a harcok generalizálására. Az egyetemeken, de számos gyárban és egyéb munkahelyen is¹⁶ létrejöttek a helyi szituacionista bizottságok, a Veszettek (Enragés). Az elnevezés a francia történelemből származik, a jakobinusokkal balról szembeforduló, Jacques Roux vezette radikális mozgalom résztvevőit nevezték így. A Veszettek igyekeztek mindenütt elkerülni a kompromisszumokat, és a harc komolyságát hangsúlyozták. Leginkább még az anarchistákkal tudtak együttműködni, de velük is gyakran összekülönböztek, és éppen az anarchisták kompromisszum-készsége miatt. Oszlopos tagjai voltak azonban a Munkás-Paraszt-Diák Összekötő Bizottságoknak, a gyár- és egyetemfoglalások ad hoc vezérkarainak. Aktivitásuk elsősorban a propaganda terén volt meghatározó: az utcák, egyetemek, gyárak, metrók falain százával jelentek meg plakátjaik, grafittijeik, röplapjaik. Az 1968-as párizsi május mai magyarázói ezeket a feliratokat általában afféle “elmés jópofaságnak” tartják, de ezek az elhíresült feliratok (“Sohase dolgozz!”, “Megvalósítom a vágyaimat, mert hiszek vágyaim valóságában!”, “A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!”, “Az aszfalt alatt ott a strand!” stb.) mind-mind konkrét és komoly politikai üzenetet hordoznak.

Igen fontos volt, hogy a szituacionisták igyekeztek nemzetközi kapcsolataikat is mozgósítani. Egyrészt az Internacionálé külföldi szekcióin keresztül, amelyek haladéktalanul megkezdték az agitációt a francia harcok mellett, és igyekeztek maguk is harcba vinni az adott terület radikálisait, másrészt külföldi kapcsolatok megteremtésével. 1968 május 17-én a Sorbonne-i Veszettek több táviratot adtak fel. Ezek közül három szolidaritási távirat, próbálkozás a kapcsolatfelvételre.

Az elsőt az amszterdami Társadalmi Kutatások Intézete kapta. A második így szól:

“Ivan Svitak professzornak, Prága, Csehszlovákia. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága testvéri üdvözletét küldi Svitak elvtársnak és a csehszlovák forradalmároknak. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a forradalmi Marxizmus!” A harmadik távirat: “Cenkaguren, Tokio, Japán. Éljen a japán elvtársak harca, akik egyszerre indítottak harcot a sztálinizmus és az imperializmus ellen. Éljenek a gyárfoglalások. Éljen az általános sztrájk. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”

A következő két távirat már nem a szolidaritást fejezi ki, de érzékeltetik, hogy a Veszettek figyelemmel kísérték a nemzetközi eseményeket:

“A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Kreml, Moszkva. Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal. Éljen a forradalmi marxizmus. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”

“A Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Mennyei Béke Tere, Peking. Reszkessetek, bürokraták! (…) Éljenek a gyárfoglalók. Éljen az 1927-es nagy kínai proletárforradalom, amelyet elárultak a sztálinista bürokraták. Éljenek a kantoni proletárok, akik fegyvert ragadtak az úgynevezett Népi Hadsereg ellen. Éljenek a kínai munkások és diákok, akik nekitámadtak az úgynevezett kulturális forradalomnak és a maoizmus bürokratikus rendjének. Éljen a forradalmi marxizmus. Le az állammal.”

Érdemes megfigyelni, hogy az utóbbi két táviratban nincsen semmiféle konkrét követelés. A szituacionisták semmit nem vártak az állam képviselőitől, nem követeltek – miként az anarchisták és a többi balos csoport – több szabadságot, emberi jogokat stb. De nem követelték ezt a francia államtól sem. Csakis saját magukban, a proletariátus forradalmi erejében bíztak, és abban, hogy a lázadás futótűz-szerűen terjed majd ki a társadalom minden rétegére és a Föld minden országára.

Több ország mozgalmával sikerült a Veszetteknek kapcsolatot teremteni. Javaslatok, levelek, szolidaritási táviratok érkeztek Indiából, Észak-Afrikából, Dél-Amerikából is. Itt azonban egy másik levelet idézek, amely talán hozzánk közelebb áll, és bemutatja, hogy a szituacionizmusnak hatása lehetett a “szocialista” országok langyos tavában is:

“Semmik vagyunk s minden leszünk

A semmiből jöttünk és a nyomorba érkeztünk

Igen

A szabad gesztus, a termelőeszközök spontán megszervezése maguknak a termelőknek a kezében, a közvetlen szükségletek realitása, a természetes, önmagát segítő jóakarat szervezete – saját munkánk értelmének tudatos felismerése: a munkástanácsok hatalma.

A teoretikus hűség rátalál gyakorlati kifejeződésére: saját valóságának tudatosságára.

Vagyis

Megváltoztatni az élet feltételeit, tudni meghalni, gyakorolni a szabad szerelmet, élni, vágyni a kétségeket, megérteni 1905-öt, Kronstadtot, Katalóniát, 1956 Budapestjét…

Ezenkívül

Elpusztítani a hatalmat, és nem beleülni. Pusztítani, hogy Más legyél, vagyis önmagad.

Így éld meg saját költészetedet.

A szabadság megtalálja saját szerkezetét a jelenlegi kapcsolatok elvetésében. Szóval ahelyett, hogy “Elnézést, őrmester úr”, mondd inkább: “Fordulj fel, mocsokállat!”, ami

A MEGÉLT DOLGOK ÁLTALÁNOSÍTÁSÁT JELENTI.

A lelkiismeret az egyetlen, amely nem eshet a konstruktivizmus csapdájába. Itt az idő az egyetlen működő utca-költészetre. A minimálprogram a ROMBOLÁS MűVÉSZETE: a par excellence politikai cselekvés. Ennek nincsenek szabályai és törvényei. A forradalom mindig naprakész, ha valaki kész a hatalom bűvölete ellen harcolni. Az uralkodás vágya a ma törvénye, a felszabadított rabszolga mentalitása, az engedelmesség szédülete, az intézmények misztikája és a rend vallása. A fasizmus gyökeres kiirtásához és Isten megöléséhez az út a KÁOSZON át vezet.

Az életünk a tét, és nem félünk a kockázattól. A Farkasok várnak. Az élet rövid. A saját magunk urai vagyunk, vagy nem vagyunk senkik és semmik. Vagyis a munka egy nagy hecc lesz, vagy MINDEN.

Szeretem mindannyiunkat.

Éljen a munkástanácsok hatalma.

Le a jugoszláv önigazgatással.

Egy jugoszláv elvtárs, aki ismeri a láncokat

“Világ Veszettjei, egyesüljetek!”

Bár ez a szöveg jóval “költőibb” és zavarosabb, mint a francia szituacionisták politikai írásai, mégis ugyanarról a tőről fakad. Elég, ha összehasonlítjuk a párizsi veszettek vezetőjének, René Rieselnek egy levelével, amelyet a Sorbonne egyetemi tanácsának írt kicsapásának megtárgyalása alkalmából:

“A KASTÉLY LÁNGOKBAN ÁLL!

A Párizsi Egyetem Rektori Tanácsának

Fonnyadt múmiák!

Az élet durva ignorálása nem hatalmaz fel benneteket semmire. Nem hiszitek? Az, hogy ma ott ülhettek, csupán a titeket védő rendőrkordonnak köszönhetitek. Valójában már senkit sem érdekeltek. Sirassátok el a jó öreg Sorbonne-t.

Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy bizonyos újítani akaró vén fingok védelmezni akarnak engem, feltételezve – egyébként tévesen –, hogy miután a pofájukba köptem, egyszer még elég szalonképes leszek ahhoz, hogy méltó legyek a védelmükre. Bár állhatatosak mazohizmusukban, de ezek az opportunisták még az Egyetemet sem tudják megreparálni. Egy nagy szart, Lefebvre úr!

Egyre többen vannak, akik csak egyetlen dolgot várnak már az oktatási rendszertől: az ösztöndíjat. Ezt ti elvettétek tőlem, szóval nincs vesztenivalóm. Kiboríthatom a bilit.

A mai tárgyalás természetesen egy nevetséges színjáték. A valódi tárgyalás hétfőn történt, az utcákon, és az állam igazsága fogva is tart azóta vagy harminc lázadót.

Elvtársaim követelése minden bebörtönzött feltételek nélküli elengedése (beleértve a diákokat is)!

A szabadság az a bűn, amelyben az összes többi bűn megtalálható. Jaj a feudális igazságnak, amikor a kastély lángokban áll!

René Riesel, Párizs, 1968. május 10.”

Persze a szituacionisták és a Veszettek nem csak arra törekedtek, hogy polgárpukkasztó manifesztumokban körvonalazzák céljaikat. Míg szinte az összes politikai erő – beleértve Cohn-Bendit anarchistáit is – azon igyekezett, hogy konszenzusra jusson az államhatalommal, és ebben a lázadást csak nyomásgyakorló eszköznek tartotta, addig a szituacionisták magában a harcban látták a mozgalom lényegét. Míg az “ultraradikális” Cohn-Bendit arra próbálta rávenni a barikádok védőit, hogy inkább egy tábortűz mellett éljék át az összetartozás ünnepét, addig a szituacionisták röplapjai a könnygáz elleni védekezés lehetőségeit népszerűsítették, igyekeztek összekapcsolni a különböző harcokat, és aláhúzták az erőszak fontosságát:

“Elvtársak!

A sztálinisták és a reakciósok együttműködése ellenére a múlt pénteki csodálatos lázadások megmutatták, hogy a diákok a harcban kezdik megszerezni azt a tudatosságot, amelynek eleddig híján voltak: és ahol az erőszak kezdődik, ott a reformizmus véget ér. A ma reggel összeült Egyetemi Tanács kénytelen lesz befejezni munkáját: az elnyomásnak ez az ósdi formája tehetetlen az utcai erőszakkal szemben. (…) Az elnyomással szemben a harcnak meg kell őriznie az erőszakos akciók módszerét mint egyetlen erősségét. De mindenekelőtt fel kell szítania a tudatosságot a diákok között, akik majd a mozgalmat előre viszik. Hiszen nemcsak a zsarukkal kell számolnunk: szemben velünk ott sorakoznak a különféle politikai irányzatok – a trockisták (JCR, FER, VO), a maoisták (UJCML, CPML), a Cohn-Bendit-féle anarchisták – összes hazugságai. (…) Az erőszak már befogta a politikai csoportok főnököcskéinek pofáját; triviális lenne, ha csak a burzsoá egyetemet kívánnánk megváltoztatni, amikor az egész társadalmat kell eltörölni.

Éljen a Cenkaguren!

Éljen a Vandalista Közbiztonsági Bizottság!¹⁷

Éljenek a Veszettek!

Éljen a Szituacionista Internacionálé!

Éljen a társadalmi forradalom!

Veszettek, Párizs, 1968. május 6.”

A franciaországi harcok élénk nemzetközi visszhangot keltettek. Persze a média már akkor elkezdte kialakítani a “diáklázadás” happeninges mítoszát, elfeledkezve arról, hogy az elégedetlenség a társadalom minden rétegére kiterjedt, hogy Dél-Franciaországban a munkások valóságos fegyveres gerillaháborút indítottak a rendőrség ellen, hogy a hadseregben több lázadó katonát kivégeztek… A szituacionisták saját hírcsatornái azonban gyorsan működésbe léptek. A következő levelet a londoni Radikális Diákszövetség írta a francia diákoknak és munkásoknak:

“Mi is érezzük a rendőrbunkók ütését és a könnygáz bűzét; nem ismeretlen előttünk úgynevezett vezéreink árulása sem. Ezeknek a tapasztalatoknak az összessége bebizonyította számunkra a szolidaritás szükségességét az elnyomás elleni élő harccal az egész társadalomban csakúgy, mint az egyetemeken… De ti, elvtársak, tovább vittétek ezt a harcot: az egyetem osztálytermészetének megkérdőjelezésétől a munkásokkal együtt folytatott harc felé, amelynek célja a teljes kapitalizmus térdre kényszerítése. Elvtársaitokkal a gyárakban, a kikötőkben, az irodákban, elpusztítottátok a kapitalista Európa stabilitásának mítoszát, és így remegtettétek meg a rezsimeket és a burzsoáziát. Az európai tőzsdéken reszketnek a kapitalisták, a professzorok, és az idős gerontokraták kétségbeesve igyekeznek magyarázatot találni a tömegek akcióira… Elvtársak, ti újjáélesztettétek 1871 és 1917 hagyományait, és új erőt adtatok a nemzetközi szocializmusnak.”

A Columbia Egyetem (USA) sztrájkbizottsága a következő nyilatkozatot tette közzé június elején:

“Több mint két hete tizenkét millió francia munkás és diák lépett általános sztrájkba ugyanazok ellen a viszonyok ellen, amelyek minket itt Amerikában is sújtanak. A szakszervezeti bürokraták – beleértve a “kommunista” CGT vezetését is – azon igyekeznek, hogy visszafogják a mozgalmat, és kompromisszumot érjenek el a munkaadókkal és a gaulle-ista kormánnyal. Azonban a munkások elhatározták, hogy fenntartják a sztrájkot addig, amíg minden követelésüket nem teljesítik. Ha győzünk Franciaországban, akkor ez új életet lehel a nemzetközi mozgalomba, amely máris jelentkezik Németországban, Spanyolországban, Olaszországban, Japánban, és még itt, az Egyesült Államokban is. Amikor mi itt megkezdjük harcunkat, akkor ezáltal segítjük a győzelem feltételeinek megteremtését Franciaországban és mindenütt a világon. Az ő harcuk a mi harcunk. A francia munkások és diákok ránk várnak, hogy itt, Amerikában reagáljunk arra a hatalmas lépésre, amelyet ők már megtettek egy új társadalomért folytatott harcunkban.”¹⁸

Az optimista várakozások azonban túlzónak bizonyultak. A hagyományos szakszervezetek, pártok stb. végül – átmeneti megingás után – mégis képesek voltak a helyzet kezelésére. A szakszervezetek elértek némi soványka eredményt (grenelle-i egyezmények), és a pártok is profitáltak a felfordulásból (nemzetgyűlési választások). A “tágan értelmezett proletariátus” pedig – kevés kivétellel – a szakszervezetek vezetésével, vörös lobogókkal, az Internacionálét énekelve masírozott vissza a munkahelyekre. A “forradalom avantgárdja”, a különféle radikális csoportok magukra maradtak, a Jocelyneket pedig felszívta a fogyasztói társadalom porszívója.

Az elszalasztott szituáció – 1968 után

Ez lett hát a franciaországi események kifutása. A lázadási hullámot leverték – erővel és tárgyalással, rendőrséggel és szakszervezeti aktivistákkal, a jobboldali és a baloldali pártokkal. A gaulle-izmus megerősödve került ki a konfrontációból. Ugyanakkor a világ más részein még tovább folytak a harcok, így az Egyesült Államokban és Olaszországban is, ahol a Szituacionista Internacionálénak csoportjai voltak. A francia szituacionisták elkeseredve keresték a vereség okait, és visszavonultak az elméleti munkába. Ugyanakkor az Internacionálé továbbra is a franciák, mindenekelőtt Debord vezetése alatt állt. A különféle frakciók bomlása már 1969-ben megindult. Távozott Khajati és Vanegeim is, akárcsak a teljes angliai szekció, amely Situationist Times néven működött tovább (és működik mind a mai napig). Az amerikai szekcióban is beindultak a tisztogatások. Kizárták Fredy Perlmant, Debord angol fordítóját is. Perlman a következő levéllel fordult az amerikai szekció vezetőihez, akik tagságuk és döntéseik megerősítését kérték a párizsi központtól:

“Kedves aparátcsikok!

Legutóbbi leveleitek talán többet értek volna, ha az elsőnek a másolatát és a másodiknak az eredetijét nem külditek el a Szituacionista Internacionálé egy funkcionáriusának tagfelvételi kérelmetek mellékleteként. Érvelésetek logikájának rosszat tett, hogy pusztán a szituacionista doktrínához való ortodoxiátok kifejezésére szolgált. Sokkal őszintébbnek hatott volna ‘szakításotok Fredy Perlman-el és a Black and Red-el’, ha nem egy olyan Egyház papjainak jóindulatát akartátok volna kivívni vele, amely híveitől elembertelenítő vallomásokat követel hűségük bizonyítékaként.

Még rosszabb szájízt ad, hogy éppen akkor törleszkedtek a Szituacionista Internacionáléhoz, amikor az a nagy tisztogatások korszakát éli (Khajati, Chasse, Elwell, Vanegeim stb.). No igen, sokan csatlakoztak a Kommunista Párthoz éppen a sztálini tisztogatások idejében… Persze elnézést, hiszen azon a rózsaszín szemüvegen át nézve, amit mostanság viseltek, én nyilvánvalóan nem tudom, mit beszélek. Én az összes többi bürokratikus szervezetről beszélek, véletlenül sem a Szituacionista Internacionáléról. Hiszen ennek a bürokratái nem is bürokraták. A tisztogatásai egyáltalán nem is tisztogatások. Az ideológiája nem ideológia; gyakorlata: kinek is? ja, megvan: gyakorlata a proletariátus antibürokratikus gyakorlata. Ez a gyakorlat igazolja a mocskolódásokat, sértéseket, vallomásokat, tisztogatásokat, amelyek szükségesek a Koherencia koherensen tartásához. Ez a Szervezet egyedülálló: ellentétben a sztálinista pártokkal, a Második, Harmadik és Negyedik Internacionáléval, a Szituacionista Internacionálé maga a világ forradalmi mozgalma, ezért egyesek nem is tagfelvételért fordulnak hozzá, hanem ‘autonóm pozitív létezésért a nemzetközi forradalmi mozgalom keretei között’ (leveletek Verlaan-nek).”¹⁹

A Szituacionista Internacionálé végül a hetvenes évek elején feloszlott. Az utolsó időkben már mindössze két tagja volt, Debord és Sanguinetti. De a szervezetből kiszakadó számtalan irányzat továbbra is komoly hatást fejtett ki a radikális mozgalmakra. Inspirálóan hatottak az antietatista kommunistákra, akik folyóirataikban (mindenekelőtt a Jacques Camatte által szerkesztett Invariance-ban) igyekeztek megvonni a munkásmozgalom 1968-as tapasztalatait. Komoly hatásuk volt ugyanakkor a kultúrára is – bár ők maguk a kultúra megsemmisítését tűzték ki célul –, az avantgárd művészetekre, a posztmodern irodalomra és a punk-mozgalomra. Így elveszett az az egységesség, amelyet a szituacionisták a legfontosabbnak tartottak. Újra szétvált ideológia és művészet, harc és kultúra: az örökösök vitték, amire szükségük volt, és az örökséget pillanatok alatt széthordták. A néhány maradék ortodox szituacionista veterán, leginkább Debord, elkeseredett és egyre inkább kiüresedő utóvédharcokat folytatott. Debord – akit ellenfelei végül már csak Guy The Bore-nak (Guy, az Unalom) neveztek – a szituacionista elmélet egyetlen avatott értelmezőjének tekintette magát. 1994-ben öngyilkos lett. ő és társai nem vették észre, hogy maga a szituacionizmus is látvánnyá vált, ínyenc és sznob fogyasztók szellemi eledelévé. Politikai ereje odalett, és odakerült a polcra a többi talaját vesztett egykor forradalmi irányzat: a szürrealizmus, a dada, a futurizmus stb. mellé. Hatása azonban mindegyiknél nagyobb és fontosabb volt. Szituacionizmusként megszűnt létezni, de az általa felvetett kérdések, és az általa adott megoldási javaslatok ma is igen elgondolkodtatóak. Képi megoldásai, sokkoló, az ellentétek hatására építő megfogalmazásai pedig a mindennapi kultúra részeivé váltak, és ma az irodalom, a film vagy – horribile dictu! – a reklámipar (“a kapitalizmus költészete”, ahogy maguk a szituacionisták nevezték) produktumaiból köszönnek vissza. A szituacionizmus – megszűnve, eltorzulva, ha úgy tetszik, mint “a tiszta szellem bomlási folyamata” – máig is hat.

Nem utolsósorban azért, mert a történelem még semmire sem adott azóta sem megnyugtató választ.

Jegyzetek

¹ John McDermott: Mai világunk eredete a hatvanas évek árnyékában. In: Eszmélet, 38. szám, 82. old.

² René Vienet: Enragés and Situationists in the Occupation Movement, France, May ’68. New York – London, 1992.

³ McDermott, 78.

⁴ A “baloldaliság” problémájával némileg részletesebben foglalkozom korábbi cikkemben: Baloldali stratégiák – Franciaország, 1968. In: Eszmélet, 37. szám. 110–112 old.

⁵ Ebből a szempontból másodlagos, hogy ezek az ideológiák valamilyen szociáldemokrata formában (marxizmus-leninizmus, sztálinizmus, trockizmus, maoizmus, guevarizmus stb.) vagy anarchista formában (kollektivista, ill. individualista anarchizmus, kontemplatív miszticizmus, modern nihilizmus stb.) jelentek-e meg. Általában véve minden ideológia igyekszik saját “külön elveinek kaptafájára húzni a proletármozgalmat ” (Marx).

⁶ Természetesen a legtöbb irányzatnak megvolt a maga favorizált területe. A maoisták logikusan Kínára és a “Harmadik Világra” figyeltek, ez utóbbiban a guevaristákkal osztozva; a trockisták és a radikális szociáldemokraták (a neosztálinisták – nem a keleten hatalmi pozícióban lévő pártokra gondolok itt elsősorban) – más-más előjellel a “szocialista országokra” összpontosítottak; az anarchisták többnyire lokálisan gondolkodtak, míg az individualisták önmagukat szemlélték elmélyülve. Átfogó szemléletre azonban mindannyian legfeljebb verbálisan törekedtek.

⁷ Asger Jorn: Situationnistes et Automation. In: Internationale Situationniste No. 1., 1958 június.

⁸ A tanácskommunisták tevékenysége általában kevéssé ismert, különösen a volt “szocialista” országokban. A tanácskommunisták – szemben a lenini pártelképzeléssel – a forradalom erejét a munkástanácsokban (szovjetek) látták. Elutasították a szakszervezeti és a parlamenti harcokat, a burzsoáziával való bármilyen kompromisszumot, és kiálltak az alulról szerveződő, önmagát centralizáló szervezet eszméje mellett. Bár 1917–19 folyamán még a nyugat-európai kommunista mozgalom többségét alkották, de a megszilárduló bolsevik állam információs apparátusával és nemzetközi tekintélyével szemben vereséget szenvedtek. Legfőbb teoretikusaik a holland Anton Pannekoek és Hermann Gorter, valamint a német Otto Rühle voltak. A Német Kommunista Pártból (KPD) való kizárásuk után létrehozták a – KPD-nél nagyobb tagságú – Német Kommunista Munkáspártot (KAPD), majd a Kominternből való kizárásuk után a Kommunista Munkásinternacionálét (KAI). A harmincas években a mozgalom kis csoportokra bomlott (Magyarországon is működött egy csoportjuk a harmincas évek elején Magyarországi Baloldali Kommunisták Szövetsége néven, Hartstein Iván vezetésével). Ellenük, és az olasz “absztencionista kommunista frakció” (Amadeo Bordiga és elvtársai) ellen írta Lenin Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége című pamfletjét, amely különös karriert futott be: ez volt az egyetlen Lenin írás, amelyet a náci Németországban hivatalosan megjelentettek…

⁹ Musztafa Khajati: On the poverty of student life – considered its economic, political, psychological, sexual and particulary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. UNEF, Strasbourg, 1966.

¹⁰ Ernest Guy Debord: La société du spectacle. Buchet-Castel, Párizs, 1967. Első angol nyelvű kiadás: The Society of the Spectacle. ford.: Fredy Perlman és mások. Radical America – Black and Red, Detroit, 1970. Magyarul az első fejezet olvasható az Eszmélet 37. számában.

¹¹ A tudatos várostervezés példája Párizs, amit az 1848-as és az 1871-es felkelések tapasztalatain okulva teljesen átépítettek. Lebontották a sikátorokat, széles sugárutakat építettek, széttelepítették a munkásnegyedeket, és mindezt azért, hogy egy újabb felkelés esetén megkönnyítsék a rendfenntartó erők munkáját. Az organikus városfejlődés példája az a folyamat, ahogyan a világ városaiban elkülönülnek a munkásnegyedek, a gyárnegyedek, a gazdagok lakóterületei stb. A szituacionisták ugyanakkor közvetlen javaslatokat is kidolgoztak a meglévő városok forradalmi felhasználására (“addig is, amíg újakat nem hozunk létre”). Ilyen – képekkel illusztrált – átalakítási leírás pl.: Cliff Harper: Visions. 6 drawings. In: Vernon Richards (ed.): Why Work? Arguments for the Leisure Society. Freedom Press, London, 1983.

¹² A látvány társadalma, 4. tézis.

¹³ A látvány társadalma, 1. tézis.

¹⁴ Vienet, 19–20. old.

¹⁵ Ronald Sukenick: A madarak. In: Entrópia. Mai amerikai elbeszélők. Bp., 1981. Ford.: Kúnos László.

¹⁶ Csak néhány kiragadott példa: az FNAC áruházlánc, a Renault, a Wonder, a Francia Futballszövetség, a Sud Aviation stb. Ez is mutatja, hogy a szituacionisták – az események közepette – sikeresen kitörtek értelmiségi-egyetemi elszigeteltségükből. Amit – többé-kevésbé érthetően – megfogalmaztak, az ekkor “benne volt a levegőben”.

¹⁷ A Szituacionista Internacionálé bordeaux-i szervezete.

¹⁸ A két forrást idézi: Vienet, 118. old.

¹⁹ Idézi: Luther Blisset: Guy Debord Is Really Dead. Sabotage Editions, London, 1995. 40. old.

2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

Egy folyóirat teljesítménye, jelentősége nem függ attól, mennyi ideje létezik. Elég néhány lapszám, aztán hamarosan jöhet a megszűnés is, de ezek a számok többet jelenthetnek a kultúrtörténetben, mint mondjuk egy évszázadnyi folyamatos működés. Fennállásának három éve alatt az Athenaeum útjára indította a német romantikát. A Revue Blanche-nak, a modern avantgárd folyóiratának tűzijátéka közel egy évtizedig világította be Párizs művészeti életét. Moszkvában a Lef hét számot ért meg, aztán megszűnt. Ezek a folyóiratok az esztétikai megújulást a filozófia és a politika megújulásával kapcsolták egybe. A kritikai lapok általában hosszabb életűek – a The Criterion sokféle alakváltozatban fennmaradt a két világháború között, a Scrutiny pedig a harmincas évektől az ötvenes évekig működött. Hogy miért szűnik meg egy lap, annak lehetnek külsődleges okai, néha pusztán a véletlenek összejátszása áll a háttérben, de általában jellemző, hogy egy folyóirat életképessége azoktól függ, akik készítik. Vannak különleges, hősies esetek, amikor egyetlen személy képes monumentális munkával szembeszállni a korral: Kraus egymaga írta a Die Fackel-t huszonöt éven át, Croce pedig a La Critica-t. A folyóiratok életpályája általában kiszámíthatatlan és szeszélyes. A szerkesztők vitáznak, megváltoztatják a véleményüket, megunják a lapcsinálást vagy tönkremennek, rendszerint jóval azelőtt, hogy maguk a sírba szállnának.

Egy politikai folyóirat éppen annyira alárendelt az idők szeszélyeinek, mint minden más. Egy vonatkozásban pedig még jobban, hiszen a politika mindig Kampfplatz – frontvonalak, szakítások és konfliktusok jellemzik. Itt sokkal gyakoribbak a hajótörések – viták és szakítások következtében –, mint bármely más területen. Az is igaz azonban, hogy a politikai folyóiratokat más célok tartják életben, s ezek az első lépéseken túl az újrakezdést is, mintegy életképességük jelét, biztosítják. A politikai folyóiratok meghatározott objektív elveket képviselnek, illetve ezen elvek alkalmazását a világ folyásának megfejtésére. Itt a szerkesztők háttérbe húzódása intellektuális vereséggel ér fel. Anyagi vagy intézményi nyomás, persze, első virágjában elsorvaszthat bármilyen lapot. De ha ilyen körülmények nincsenek, a politikai folyóiratoknak nincs más választásuk: hűségesnek kell lenniük magukhoz, arra kell törekedniük, hogy valódi életüket ne azon korlátok között éljék, amelyeket az őket kitermelő feltételek vagy generációk határoznak meg.

Ez a lap, amely most lép ötödik évtizedébe, fordulóponthoz érkezett. Negyven év jelentős időtartam, bár korántsem különleges – a Les Temps Modernes, amelytől a New Left Review korábban sokat tanult, lényegesen hosszabb ideje működik. De annyira mégis jelentős, hogy komolyan végigtekintsünk az elmúlt éveken. Ezzel a számmal folyóiratunk új sorozata indul, amit a lap újraszámozásával is jelzünk a radikális hagyományoknak megfelelően, illetve újjáalakítjuk a lap külső megjelenését is a tervezett változások jeleként. Egy új stílusú folyóirat létrehozása nem megy egyik napról a másikra, az alábbiakban felvázolom a New Left Review jelenlegi helyzetét és azokat az irányvonalakat, amelyeket nézetem szerint követnie kell. Lévén ez amolyan “szerkesztői” cikk, az eredmény kétségkívül személyes – ebből következően ideiglenes – vélemény lesz, melyet vitatni lehet. És ilyen lesz a további számokban közölt minden szerkesztőségi cikk is, amelyek más témákban, szerzőik szándékainak megfelelően íródnak: egyik sem számít automatikus egyetértésre.

1.

A New Left Review jövőjével foglalkozó fejtegetéseknek a folyóirat differentia specifica-jából kell kiindulniuk. Mi adta a múltban sajátos baloldali jellegét? Sokféleképpen lehetne erre a kérdésre válaszolni, de a legegyszerűbb és legvilágosabb válasz az, hogy egyetlen más folyóirat sem kísérelte meg hasonló mélységben és terjedelemben annak a területnek a feltárását, amely a politikától a gazdaságig, az esztétikától a filozófiáig és a szociológiáig terjed. E területek meglehetősen nagyok ahhoz, hogy szisztematikusan vagy egyenletesen feltárhatók lennének, és a legtürelmesebb olvasót is próbára teszi, hogy az írások ennyire különböző regisztereken mozognak. De ezzel a New Left Review karakterét jól megközelítettük. Ez a Londonban szerkesztett politikai folyóirat megpróbálta a társadalmi és etikai tudományokat – ha úgy tetszik, az “elméletet” – és a művészetet meg az erkölcsöt – röviden a “kultúrát” – ugyanolyan történeti szellemben elemezni, mint magát a politikát. Legkönnyebben akkor tudjuk megragadni a lap jelenlegi helyzetét, ha visszapillantunk arra a kontextusra, amelyben a New Left Review eredetileg megformálódott, s amely lehetővé tette ezeknek az érdeklődési területeknek az összekapcsolódását. A hatvanas évek elejének konjunktúrája, amelyben az új vezetés a folyóiratot létrehozta, a következő sajátosságokat mutatta:

• Politikailag a világnak már egyharmada hátat fordított a kapitalizmusnak. Alig volt olyan, aki kétségbe vonta volna Sztálin hatalomgyakorlásának bűneit vagy a demokrácia hiányát azokban az országokban, amelyek magukat szocialistának nevezték. De a kommunista tömb még megosztottságának időszakában is dinamikus valóság volt – Isaac Deutscher a New Left Review-ban megjelent írásában a kínai–szovjet ellentétet az életképesség jelének tekinthette. Hruscsov, akit a kortárs szovjet történészek “romantikus forradalmárnak” neveztek, reformokat ígért a Szovjetunióban. A maoista Kína tekintélye gyakorlatilag töretlen volt. A kubai forradalom új időket ígért Latin-Amerikában. A vietnamiak sikeresen harcoltak az Egyesült Államok ellen Délkelet-Ázsiában. Bármilyen stabil és virágzó volt a kapitalizmus az északi régióban, mégis, a világ többi részéből folyamatos fenyegetésnek volt kitéve, és maga is fenyegetve érezte magát. Igaz, még otthon is: Nyugat-Európában és Japánban erős kommunista mozgalmak szálltak szembe a fennálló rendszerrel.

• Szellemileg a sztálinista ortodoxia diszkreditálódása 1956 után és a hidegháborús konformizmus kimúlása 1958 után lehetővé tette a korábban elhallgattatott baloldali és marxista hagyomány feléledését, ami a szerény brit szellemi viszonyok közepette a lázas elméleti élet benyomását keltette. A forradalmi marxizmus alternatív tendenciái a tömegpolitikai – luxemburgista, trockista, maoista, tanácskommunista – irányzatokhoz kapcsolódtak. Egyidejűleg a nyugati marxizmus legkülönbözőbb hagyományai, melyek a tömegpolitika vereségének tapasztalatából születtek – Lukács, Korsch és Gramsci működésének időszakától kezdve –, feltámadással kecsegtettek. Ezeknek az előzményeknek a nyugati hagyományra gyakorolt hatásában döntő jelentősége volt annak, hogy a jelennel élő kapcsolatban álltak: Sartre, Lefebvre, Adorno, Marcuse, Della Volpe, Colletti, Althusser kortárs gondolkodók voltak, akik folyamatosan új szövegeket alkottak a New Left Review számainak. A brit elszigeteltség ezektől a kontinentális mintáktól, még látványosabbá, izgalmasabbá tette a hirtelen, koncentrált angol előretörést.

• Kulturálisan az ötvenes évek konformizmusából való kitörés sokkal átfogóbb jelenség volt, mint az előbbi, és a szakadás éppen olyan éles. A korszak két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása, szemben a megelőző korszak általános édeskés zenéjével – olyan, a tömegeket megmozgató forma volt ez, amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást. Ebben az átalakulásban Nagy-Britannia vezető szerepet játszott, s az átalakulás sokkszerű mellékhatásai még az újdonság erejével hatottak, később pedig megszokottá váltak. A második jelentős lépés az auteur (szerzői) film és a belőle kinövő Nouvelle Vague (Új Hullám) megjelenése volt. Az új irányzat a klasszikus hollywoodi rendezők korábbi pozícióit megrendítette, és szakadék nyílt e két iskola között, melyek a korszak nagy részét meghatározták. Hatásukban a film és a zene új irányai a “magas” és a “népszerű” kultúra közötti viszonyrendszerben új dialektust honosítottak meg a hatvanas évek kulturális életében, s ez visszatekintve is jelentős ténynek minősíthető. A játékos és a komoly közötti átjárás, a felszabadulás az elvárások alól – mindenekelőtt a strukturalizmusnak köszönhető, a marxizmus mellett e periódus legfontosabb elméleti áramlatának. Barthes korai munkái vagy Lévi-Strauss írásai (Mythologies, Tristes Tropiques) lehetővé tették a magas és a népszerű művészetek közötti párbeszédet, és mindkettő tanulmányozásához közös módszerrel szolgáltak. Az orosz formalizmus hagyományait újraélesztő strukturalizmus lényegi törekvései még egybeestek a kulturális marxizmus céljaival.

2.

Ebben a hármas meghatározottságban a New Left Review olyan programot tett magáévá, amely akkoriban újdonság volt az angol nyelvű világban. Politikailag a lap a harmadik világ antiimperialista mozgalmaira figyelt, és miközben a brit baloldal még mindig szűk érdeklődési körben mozgott, a lapnak sikerült olyan csapatot toboroznia, amelynek érdeklődése gyakorlatilag az egész világot átfogta – Latin-Amerikát éppúgy, mint Fekete-Afrikát és a Távol-Keletet. Otthon számos fontos vita zajlott Nagy-Britanniáról, melyeknek bizonyos hatása is volt. Tehát amikor a vietnami háború által kiváltott robbanás a hatvanas évek végén megrázta a Nyugatot – először a diáklázadás, aztán a munkások akciói –, akkor a New Left Review, helyzetéből adódóan, belefolyhatott az események alakulásába, és a hetvenes évek közepére nemzetközileg is elismert, vezető szerepet vívott ki.

Szellemileg a lap energiái nagy részét a nyugati marxizmus egyes iskolái bemutatásának és kritikai recepciójának szentelte, s ez egy évtizedre elég munkát adott. A strukturalizmus, formalizmus, pszichoanalízis is helyet kapott itt – kanonizált szövegek vagy olyan források, amelyek ezeken a lapokon jelentek meg először. Ezeken a területeken a lap jóval előbbre járt környezete kultúrájánál, s ezáltal kozmopolitább és radikálisabb hivatkozási távlatot teremtett, mint ami az angol nyelvű társadalmakban akkoriban általában könnyedén elérhető volt.

A lap a kultúra területén is új stílusú elemzéseket hozott, amelyekben összekapcsolta a hagyományos művészeteket és az avantgárd formákat, foglalkozott a népszerű filmmel és zenével. Peter Wollen filmrendezőkkel foglalkozó híres sorozata, vagy mondjuk Franco Morettinek A félelem dialektikája című írása jól példázza a “magas” és a “népszerű” közötti átjárás szabadságát. Ezen a termékeny talajon számos jelentős kezdeményezés született. A New Left Review úttörő szerepet játszott a hetvenes években a feminizmus újrafelfedezésében, a nyolcvanas években pedig a munka fogalmának újraértelmezésében. Ezek termékeny korszakok voltak.

3.

Mára, négy évtized elteltével nyomtalanul eltűnt az a környezet, amelyben a New Left Review megszületett. A szovjet tömb megszűnt létezni. A szocializmus sem népszerű eszme többé. A marxizmus már nem játszik meghatározó szerepet a baloldali kultúrában. Még a labourizmus is eltűnt. Ha azt mondanánk, hogy ezek óriási változások, akkor alábecsülnénk a tény jelentőségét. Nem állíthatjuk, hogy e változások hallgatásra kényszerítették a folyóiratot. Minden szerzőnk a maga jellemző modorában reagált 1989 változásaira. A különböző regiszterben megszólaló szerzők cikkei között ott találjuk a következőket: Robin Blackburn: Fin-de-Siècle: Socialism After the Crash; Peter Wollen: Our Post-Communism: The Legacy of Karl Kautsky; Alexander Cockburn: The Golden Age is Within Us; Fred Halliday: The Ends of Cold War; Nairn: Faces of Nationalism; Benedict Anderson: Radicalism aftert Communism; Tariq Ali: Fear of Mirrors – de a sort sokáig folytathatnánk. Érdekes volna ezeket a reakciókat és a lapban megjelent többi hozzászóló véleményét megvizsgálni. Minden egyes vélemény eltérő, de egészében a folyóirat hagyományát töretlenül őrzik.

Tíz évvel a kommunizmus bukása után ugyanakkor a világ sok tekintetben előrement, és a lap megújításának elemi feltétele, hogy önálló és alapos elemzésnek vessük alá a jelenlegi körülményeket. Mi is az elmúlt évtized lényegi jellemzője? Röviden fogalmazva, azt mondhatjuk, hogy a neoliberalizmus gyakorlatilag kritikátlan konszolidációja és egyetemes elterjedése határozta meg, és ezt nem sokan látták előre. Bár 1989–91 a szovjet kommunizmus összeomlásának az időszaka volt, mégsem volt evidens – még a legharcosabb szószólóinak sem –, hogy a zabolátlan szabadpiaci kapitalizmus Keletet és Nyugatot egyaránt akadálytalanul hódítja meg. Sok kelet-európai emigráns, nyugat-európai progresszivista, észak-amerikai konzervatív jósolta a globális viszonyok “kiegyenlítődését”, hogy a baloldal vérátömlesztést kapva újjáéled, miután megszabadult a sztálinizmus bénító erkölcsi szorításából, és hogy a japán vagy a rajnai korporativizmus mind társadalmi, mind gazdasági hatékonyságát tekintve magasabb rendűnek bizonyul majd a Wall Street vagy a City világánál. És ezek nem elszigetelt várakozások voltak, jelentős szaktekintélyek is osztották őket. Még 1998-ban is, a Marxism Today szerzői és Eric Hobsbawm is örömmel beszéltek a neoliberalizmus közeli bukásáról.

Valójában a korszak trendje éppen az ellenkező irányban mozgott. Öt, egymással szorosan összefüggő folyamat idézett elő drasztikus változásokat:

• Az amerikai kapitalizmus váratlan, nyolc évig tartó gazdasági fellendülése során látványosan megerősítette fölényét minden területen: a gazdaságban, a politikában, katonai és kulturális téren. Lehet, hogy az értékpapírok a Wall Streeten inflálódtak, hogy a háztartások tartozásokkal terheltek, hogy jelenleg kereskedelmi deficit van, aligha kétséges azonban, hogy a versenyt meghatározó amerikai biznisz jelentősen megerősödött.

• Miután az európai szociáldemokrácia az egész Unióban átvette a hatalmat, a kontinens-szerte tapasztalható lassú növekedés és magas munkanélküliség hatására az amerikai modell utánzása felé fordult – felgyorsította a deregulációt, nemcsak az ipart privatizálta, hanem a szociális szolgáltatásokat is, s mindezt sokszor a korábbi konzervatív kormányoknál is erőteljesebben és kiterjedtebben. A deregulációt Nagy-Britannia vezette be elsőnek, de mára már Németország és Olaszország is komolyan igyekszik utolérni a briteket, Franciaország pedig főleg szavakban van lemaradva, tettekben kevésbé.

• A japán kapitalizmus mély válságba került, és most – a koreaival együtt – állandó nyomás alatt van, hogy a deregulációs standardot kövesse, ami növekvő munkanélküliséget jelent. Máshol, Ázsiában a PRC gyakorlatilag minden államot be akar kényszeríteni a WTO-ba, mert azt reméli, hogy a külföldi tőke kompetitív nyomása kiiktatja majd az állami ipart anélkül, hogy neki magának felelősséget kellene vállalnia ezen ágazatok sorsáért; eközben India most első ízben hajlandó az IMF-től függeni.

• Az új orosz gazdaság, a globális piaci rendszer leggyengébb láncszeme semmilyen ellenállást nem váltott ki a tömegek részéről, leszámítva a termelés katasztofális regresszióját és a várható élettartam drasztikus csökkenését. Várható, hogy a népszavazással megválasztott vezetés stabilizálja a pénzügyi oligarchia helyzetét, s képes lesz a hatalmat centralizálni és magánkézbe adni a földet.

Ezek súlyos társadalmi-gazdasági változások, amelyek az egész földön éreztetik hatásukat, s amelyeket elragadtatott tanulmányában, a The Commanding Heights-ban Daniel Yergin és Joseph Stanislaw már kanonizált. E változásokat két kiegészítő, politikai és katonai hangsúlyeltolódás kísérte:

• Ideológiailag a neoliberális konszenzus új stabilizációs pontra lelt a Clinton–Blair-féle rendszerek “harmadik útjában”. A piac győzelmét biztosító, nyerő formula most nem a támadás, hanem a megőrzés, a szolidáris közhatalomnak ez a placebója, miközben együttérzően hozsannázza a verseny kompatibilitását. A kormányzati politika pedig alapvető elveiben a reagani–thatcheri örökséget viszi tovább, időnként olyan lépésekre is rászánva magát, amelyeket tisztelt elődeik nem mertek megtenni: a jóléti ellátás reformjára az USA-ban, Nagy-Britanniában pedig arra a döntésre, hogy a hallgatóknak fizetniük kell az oktatásért. De ezek a kormányok ma már gondosan körülbástyázzák lépéseiket másodlagos engedményekkel és lágyabb retorikával. Ennek a módszernek, mely ma szerte Európában elterjedt, az a hatása, hogy a módszert alkalmazó rezsimek radikális jobboldali ellenfeleinek esetleges támadóerejét hatástalanítják, és elfojtanak minden, a neoliberális hegemóniát veszélyeztető ellenállást. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – magyarul: nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva. Végső soron ahhoz, hogy az európai szociáldemokrácia vagy a New Deal emlékének beteljesítéséhez a balközép kormányaira kétségkívül szükség volt, felidézhetjük Lenin kijelentését: “a demokratikus köztársaság a kapitalizmus ideális politikai kerete”. Ezt átalakítva azt mondhatjuk, manapság a harmadik út a legjobb ideológiai keret a neoliberalizmus számára. Aligha véletlen, hogy az ultra-kapitalizmusnak mint globális rendszernek a legambiciózusabb és legelszántabb elméleti megalapozása Thomas Friedmannak a The Lexus and the Olive-Tree című műve, az USA világhegemóniájának dicshimnusza, egyidejűleg a clintonizmus melletti feltétlen hűségnyilatkozat, azzal a jelszóval, hogy “az ember ma nem merészelhet ’globalizátor’ lenni, ha nem szociáldemokrata”.

• Végül, a balkáni háború az évtizedet ennek a katonai-politikai konstellációnak a felülkerekedésével zárta. Ha összehasonlítjuk a balkáni háborút az Öböl-háborúval, világosan láthatjuk, mennyivel erősebb ma az Új Világrendszer, mint a kilencvenes évek elején volt. Bushnak még hatalmas hadsereget kellett mozgósítania, hogy visszafordíthassa az iraki hadsereget Kuvaitból, mondván, meg kell védeni a nyugati olajforrásokat és egy feudális dinasztiát; s közben nem sikerült sem a bagdadi rezsimet megdöntenie, sem – a szintén kiszámíthatatlan – Oroszországot belevonni a Bagdad-ellenes szövetségbe. Clinton viszont megalázó vereségbe bombázta Szerbiát úgy, hogy egyetlen katonájának sem kellett a fegyverét elsütnie, elég volt az az ürügy, hogy az Egyesült Államoknak erkölcsi kötelessége véget vetni az etnikai tisztogatásoknak; ez a támadás egyben nagy valószínűséggel a belgrádi rendszer eltávolítását is eredményezi; és mint jelképes kiegészítő eredmény, könnyedén betagozta Oroszországot is a megszálló erők közé. Időközben Kína – alig néhány nappal belgrádi nagykövetségének szétlövése után, és nem sokkal a kínai elnök amerikai tisztelgő látogatása előtt – alázatosan együttműködött abban, hogy az ENSZ égisze alatt létrehozzák a NATO-protektorátust Koszovóban, és világosan kimondta, hogy semmmi nem zavarhatja meg a Washingtonnal való jó viszonyát. Ami az Európai Uniót illeti, kéz a kézben jár az Egyesült Államokkal, újsütetű szövetségesével, és közösek a céljaik a Balkán nagylelkű újjáépítési tervezetében. Ebben az értelemben a koszovói győzelem nemcsak katonai és politikai jelentőségű volt: egyidejűleg ideológiai győzelem is, amely új feltételeket teremtett az emberi jogok védelmében indítható intervencióknak – ahogyan azt Washingtonban értelmezik: a csecsenek vagy a palesztinok esetében nem kell alkalmazni – az egész világon. Annak a társadalomnak, amelyet az elmúlt húsz esztendőben a kapitalista mindent-szabad szellem teremtett, szüksége volt a jó lelkiismeretre. A Szövetséges Erők hadművelete biztosította ezt.

4.

A fejlett országok szellemi atmoszférája tükrözi ezeket a változásokat, illetve e változások kisugárzását. Ha a nyugati országok értelmisége lényegileg mindig is elégedett volt a status quóval, és létezett egy jóval nyugtalanabb és képzeletdúsabb kisebbség, amely a jobboldal felől határolta őket, a baloldal a nyolcvanas években még mindig jelentős szerepet játszott a legtöbb vezető kapitalista országban, persze, voltak közöttük nemzeti árnyalatok – a britek kevésbé voltak konzervatívok, mint a franciák, az olaszok és így tovább. Amikor azonban a kilencvenes években a politikai tabló homogenizálódott, az ember azt hihette, az elfogadható nézeteket gleichschaltolják. Az évtized végére a folyamat felgyorsult. Ha szemügyre vesszük a hagyományos – korábban szocialista – baloldal spektrumát, az új viszonyokra adott reakciók kétféle típusát láthatjuk.

Az első az alkalmazkodás. Győzelme órájában a kapitalizmus meggyőzte azokat is, akik korábban elkerülendő gonosznak tekintették, hogy szükséges és végső soron üdvös társadalmi rend. Kézenfekvő példái ennek a reakciónak azok, akik nyíltan vagy burkoltan, de a harmadik út mellett tették le a garast. Ám az alkalmazkodásnak sokkal szélesebb az arzenálja, és teljes mértékben összeegyeztethető az új rend hivatalos – Blumenthal-Campbell – ellenzékének szkeptikus vagy akár helytelenítő nézeteivel: kezdve ott, hogy őszintén elismerik a magánvállalkozások egyértelmű felsőbbrendűségét, nem úgy, hogy kiszínezik sötétebb foltjait, hanem úgy, hogy ejtik a tulajdon témakörét mint olyat. Az ideológiai klímaváltozás egyik következménye az, hogy lassacskán sokan annak sem érzik szükségét, hogy állást foglaljanak ebben a kérdésben, hiszen kívül esik a jelentős viták keretein. Zajos renegátot alig találni; a leggyakoribb forma az, hogy a renegát témát vált. De hogy milyen mértékű az alkalmazkodás, az jól látható egyes, fontos történelmi események idején; ilyen volt például a balkáni háború: ekkor a NATO szerepét senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni, mintha egy ország bombázása a politikai univerzum normális és kívánatos jelensége volna; olyan sokan és olyan sokfelől bólintottak rá, amiről még álmodni sem lehetett volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt. A fejbólintók vezérlő elve ilyenkor az: a kapitalizmus hosszú időre rendezkedett be, meg kell vele békülnünk.

A második reakciótípust talán legjobban kompenzálásnak lehet nevezni. Ebben az esetben nincs szó korlátlan alkalmazkodásról – képviselői a régebbi ideálokról nem feledkeznek meg, sőt, szilárdan kitartanak mellettük. De amikor lehangoló a perspektíva, az ember természetes reakciója, hogy valami vigasztalót próbál találni akkor is, amikor csak a félelmetesen ellenséges közeg látszik. Hogy mégis maradjon valami reménysugár, hajlamos lesz az ember eltúlozni a fő iránnyal ellentétes folyamatokat, nem adekvát cselekvők jelentéktelen potenciáljának jelentőséget tulajdonítani, képzelt erők iránt illúziókat táplálni. Valószínűleg a baloldalon egyikünk sem immunis ezzel a késztetéssel szemben, amely még bizonyos mértékű igazolást is nyer a történelmi átalakulásokból adódó, akaratlan következményekből – abban a dialektikus értelemben, hogy a győzelmek váratlanul kitermelik jövendő legyőzőiket. Az is igaz, hogy egyetlen politikai mozgalom sem maradhat fenn, ha nem kínál híveinek valamiféle érzelmi perspektívát, s ez a vereség időszakában elkerülhetetlenül a pszichológiai kompenzáció elemeit is hordozza. De egy intellektuális lapnak más feladatai is vannak. Első, legfontosabb feladata, hogy a világról pontos képet adjon, függetlenül attól, milyen következményei lesznek mindennek az emberek lelkierejére. Annál is inkább, mert létezik egy köztes terület, ahol a kompenzálás és az alkalmazkodás találkozik. És ez a terület, bármilyen változásokkal óhajtja is a fennálló rend megerősíteni hatalmát, mégis csak e hatalom gyengülésének, esetleg a rendszer minőségi átalakulásának jeleként üdvözölhető. Russell Jacoby nemrég megjelent End of Utopia című műve kiváló példája ennek.

5.

Milyen irányvonalat kell ebben az új helyzetben a New Left Review-nak követnie? Úgy vélem, a dolgok általános megközelítése a meg nem alkuvó realizmus kell legyen. Meg nem alkuvó két értelemben is: elutasítani mindenféle alkalmazkodást a fennálló rendszerhez, és elutasítani minden álságosságot és eufemizmust, amely alábecsülné a rendszer hatalmát. De nincs steril maximalizmus sem. A lapnak mindig rokonszenvvel kell viseltetnie a jobb életért küzdők iránt – függetlenül attól, milyen szerények cselekvési lehetőségeik. De támogathat bármilyen helyi mozgalmat vagy korlátozott reformot is anélkül, hogy úgy tenne, mintha ezek az egész rendszert megváltoztatnák majd. Amit nem tehet – és nem is szabad tennie –, hogy hitelt adjon olyan illúzióknak, mint hogy mondjuk a rendszer progresszív irányban halad, vagy hogy segítsen fenntartani olyan konformista mítoszokat, hogy a rendszert azonnal meg kell védeni a reakciós erőktől. Ez történt, hogy csak két példát mondjunk, amikor Charles herceg és az amerikai elnök támogatására a bien-pensant baloldal kampányokat szervezett, mintha a brit monarchiának nagyobb népszerűségre vagy az amerikai elnöki posztnak nagyobb védelemre volna szüksége. Az ilyenfajta hisztériát élesen bírálni kell.

Más a helyzet, ha tiszteletre méltó hagyományokat vizsgálunk vagy meggyökeresedett intézményeket szólítunk fel, hogy saját elveikhez hűen viselkedjenek. A legjobb mai baloldali írások java része igyekszik szavukon fogni az uralkodó konvenciókat – a hivatalos képmutatást, a szavak és a tettek közötti szakadékot mint a kegyeletes bűnnek az erény előtti meghajlását elemzik, ami akár happy enddel is kecsegtethet. Ez volt az első New Left klasszikus ékesszóló közelítésmódja. A folyóirat új elemzéseinek nagy része ezt a trendet folytatja, és mindet saját – általában jelentős – érdemei alapján kell megítélni. Van azonban ennek a stílusnak kockázata is. A választóvonal a kívánatos és a lehetséges között homályban maradhat, ami utat nyit a hatalom valóságos erejét illető misztifikációnak, illetve annak, hogy mi is várható valóságosan e hatalomtól. Ebben a kérdésben persze az a legjobb, ha minden egyértelműen megfogalmazható. Annak próbája ez, vajon a New Left Review képes-e karakteres politikai véleményt formálni, milyen gyakran tudja finoman sokkolni az olvasókat azzal, hogy a feketét feketének nevezi, és nem esik bele a jól hangzó álságosság vagy a baloldal önmagáról alkotott képének, öncsalásának csapdájába. Ma sokkal nagyobb szükség van a felvilágosodás szellemére, mint az evangélisták elhivatottságára.

6.

Egy évtized nem hoz új korszakot. A kilencvenes évek elsöprő neoliberális győzelme nem garantál örökkévaló hatalmat. Nagyobb történelmi távlatból a korszak sokkal szangvinikusabbnak tűnhet. Hiszen végül is ez alatt az idő alatt döntötték meg Szuharto rezsimjét Indonéziában, Iránban gyengült az egyház zsarnoksága, Venezuelában félreállították a korrupt oligarchiát, az apartheid véget ért Dél-Afrikában, Koreában megszabadultak a legkülönfélébb generálisoktól és civil kiszolgálóiktól, és végre önálló lett Kelet-Timor. Optimista nézőpontból ezeket az eseményeket az eljövendő siker előjeleinek tekinthetnénk – a nemzetek emancipációja legutóbbi fejezetének, amely a világméretű demokratizálódási folyamat valódi fejlődését mutatja, és amelynek végső kimenetelét még csak nem is sejtjük. Egy másik lehetséges olvasat a nemek közötti hierarchia általános megroppanását, a női egyenjogúság kivívásának világszerte érezhető igényét látná a kor legjelentősebb eseményének; esetleg az ökológiai szemlélet erősödését emelné ki, amit ma már az erre legérzéketlenebb államoknak is legalább formálisan illik figyelembe venniük. Közel áll ezekhez annak megsejtése, hogy bár a kapitalizmus ma legyőzhetetlennek tűnik, de végül az egyenlőség, fenntarthatóság és önrendelkezés mélyebb, eredetibb értékei által mégis felváltható – vagy felejthető – lesz.

Ha így lesz is, ezeket a mélységeket nem tudjuk felmérni. A demokráciának mint a szocializmust, a reményt és igényt helyettesítő értéknek a terjedését magának a demokráciának a kiüresedése kérdőjelezi meg a kapitalista centrumországokban, hogy poszt-kommunista segéderőiről most ne is beszéljünk; mutatja ezt a választásokon résztvevők zuhanó aránya, a felszökő pénzügyi korrupció, a haldokló társadalmi megegyezés. Általában nem az alulról induló demokratikus kezdeményezések torzak, hanem a tőke, ami felülről megfojtja a nyilvános vitát és a politikai másságot. Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az újabb kihívásokat. A feminista és az ökológiai mozgalmak által elért sikerek valósak és pozitívak: az utóbbi harminc évben ezek a legjelentősebb fejlemények ezekben az országokban. De mára már összeegyeztethetőek lettek a tőkefelhalmozás gyakorlatával. Egyértelmű, hogy belőlük is a politikai normalizálódás jó eszköze lett. Mindennél többet mond róluk, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.

Ezzel korántsem akarjuk azt állítani, hogy a fejlett kapitalista országokban lett volna egyetlen másik erő is, amely hatékonyabban opponálta volna a status quot. Ritka kivételektől eltekintve – Franciaország 1995 telén – a munkásság már húsz éve hallgat. Ennek előtörténete nem pusztán a gazdasági vagy az ideológiai változásokban keresendő. Kemény osztályharcra volt szükség ehhez Nagy-Britanniában, akárcsak az Egyesült Államokban. Ha valamivel kevésbé kezesek is Európában, azért a munkások mindenhol defenzívában vannak. Az egyetlen kiindulópont a realisztikus baloldal számára ma a történelmi vereség világos feltárása. A tőke alaposan visszavert minden, a hatalma ellen irányuló veszélyt, a rendszer erejét pedig – mindenekelőtt a verseny kényszerítő erejét – a szocialista mozgalom sokáig makacsul alábecsülte. A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat; ehhez képest az önalakító radikális centrum jelenlegi kísérletei, hogy a kapitalizmus igazi arcát elfátyolozzák, alig jelentenek többet gyenge arculattervezésnél. Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a termelőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van. Az újsütetű szépítgetők és a csúfságokat takargatók hadában, akik még tegnap is a ma dicsért rendszer rútságát leplezték le, egyetlen ilyen jelentős személyiség sincs.

A baloldal számára az elmúlt évszázad tanulsága az, amit Marx fogalmazott meg. A baloldal elsődleges feladata abban áll, hogy a kapitalizmus mostani fejlődési fokának elemzésekor e rendszert mint állandóan mozgásban lévő komplex termelési és profitmechanizmust tekintsék. Robert Brennernek az Economics of Global Turbulence című, a New Left Review-ban megjelent cikke kiváló példa erre a megközelítésmódra. Pillanatnyilag nincs a láthatáron olyan közösségi erő, amely képes lenne a tőke hatalmával versengeni. Olyan időket élünk, a génsebészet jól mutatja, amikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés – a termelőerők, amelyeket a szocialista mozgalom annak idején alábecsült, mivel meg volt győződve a termelési viszonyok elsődlegességéről. De ha az emberiség egyszer valamikor újra képes lesz rendszert változtatni, az bizonyosan magának a kapitalizmusnak a fejlődési következménye lesz. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Csak ennek a szisztémának a fejlődése rejti egy újabb formáció megjelenését. Ez a szemlélet jellemzi Robin Blackburnnek az NLR-ben megjelent vizsgálódását a pénzügyi intézmények fejlődési trendjeit illetően.

Ebben a kérdésben persze nincsenek bizonyosságok, csak elképzelések és feltételezések léteznek.

7.

Jelen helyzet újszerűsége ideológiailag a történelmi perspektívában ragadható meg, és a következőképpen lehetne megfogalmazni. A reformáció korszaka óta először fordul elő, hogy a Nyugat intellektuális szférájában nincs semmilyen jelentős ellenzék – azaz rendszer jellegű rivális világkép. De nincs ilyen sehol a világon, ha leszámítjuk a vallási doktrínákat mint hatástalan archaizmusokat – Lengyelország vagy Irán példája fényesen igazolja ezt. Helyenként korlátozva bár, de a neoliberalizmus mint elv osztatlanul uralja a világot: mint ilyen, ez a világtörténelem legsikeresebb ideológiája. Egy olyan folyóirat számára, mint a New Left Review, ebből az a feladat következik, hogy a baloldali kultúra területén is a radikális diszkontinuitást keresse, minthogy a szakadás és megújulás generációnként meg is történik. A lap eredeti szellemével sehol nem olyan látványos a szembefordulás, mint e téren. Gyakorlatilag a hatvanas évek generációjának teljes viszonyítási horizontját lenullázta az idő – mind a reformista, mind a forradalmi szocializmus mérföldköveit kimozdította a helyükből. Az új generáció számára a Bebel, Bernstein, Luxemburg, Kautsky, Jaures, Lukács, Lenin, Trockij, Gramsci fémjelezte névsor éppoly távoli, mint Arius püspökei. Hogyan lehet újracsomózni a szálakat az előző és az újabb század között: ez lesz az egyik legbonyolultabb és legnehezebb feladata egy folyóiratnak, mely komolyan veszi a “baloldali” fogalmát. Sajnos, kevés fogódzó van ebben a tekintetben.

Ha a korai New Left Review-hoz közel álló, arra befolyással lévő intellektuális hagyományt vizsgáljuk, a helyzet első pillantásra ebből a szempontból sem tűnik kedvezőbbnek. A nyugati marxizmus meghatározó elvei is kimentek a divatból – gondoljunk csak Korsch-ra, Lukács Történelem és osztálytudat című művére, Sartre és Althusser legtöbb munkájára, a Della Volpe-iskolára, Marcuse-ra. Ami leginkább fennmaradt, az a legkevésbé közvetlenül politikai: alapvetően a háború utáni frankfurti elmélet és a válogatott Benjamin. Ami Nagy-Britanniát illeti, Raymond Williams kikerült a köztudatból, valahogy úgy, ahogy húsz évvel korábban Amerikában Wright Mills; Deutscher eltűnt, Miliband neve a régmúltat idézi.

Másfelől azonban az eszmék története nem darwini fejlődésű. Jelentős gondolatrendszerek ritkán tűnnek el a történelem süllyesztőjében, ahogy az sok élő fajjal megtörtént. Bár a baloldali gondolatok nincsenek jelen egyetlen koherens összefüggésben sem, e hagyományok figyelemre méltó vitalitást tanúsítanak. Elmondhatjuk, hogy a brit marxista historiográfia mára világszerte olvasóközönséget vonz – ami korábban soha nem volt jellemző – Hobsbawmnak A szélsőségek kora című művével. E könyv valószínűleg az új században is hosszú ideig a XX. század legjelentősebb interpretációja marad mint a kapitalizmus mindent elsöprő győzelmének egyetemes története a vesztes szempontjából. A kontinens marxizmusának egyenes folytatása Jamesonnak a posztmodernről írott műve, amelynek nincs párja a korszak kultúráját vizsgáló könyvek között. Robert Brenner mindmáig az egyetlen koherens gazdasági elemzést adta a kapitalizmusnak a II. világháború utáni fejlődéséről, Giovanni Arrighi pedig a kapitalizmus fejlődésének eddigi legambiciózusabb képét egy tágabb időszakon belül. Tom Nairn és Benedict Anderson a modern nacionalizmus politikai kétértelműségének nemzetközileg ismert kutatói. Regis Debray a modern média elemzésének jelenleg olvasható legszisztematikusabb elméletét dolgozta ki. Terry Eagelton az irodalom, T. J. Clark a vizuális művészetek, David Harvey a földrajz rekonstrukciójának terén megkerülhetetlen elemzője tudományágának.

Elegendő a fenti névsor ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, az említettek erőszakos besorolása egyetlen kategóriába elképzelhetetlen. Túlságosan is széles az eltérő módszerek, érdeklődés és hangsúlyok alkotta szakadék. És ha ez részben a baloldali kultúra széthullásának következménye is, másrészt mégis az alkotó szárnyalás és az érdeklődési szférák különbözőségének jele. S ha a folyóirat ezekre tekintettel akar lenni, könnyen áttekinthető képet kell mutatnia, amelyben ezeknek a műveknek egymáshoz is érthetően kell kapcsolódniuk.

Ezzel egyidejűleg létezik azonban egy széles intellektuális tér, amelyben nagyon kevéssé van jelen, vagy talán egyáltalán nincs a marxista szellem, s amely magát mint a baloldalhoz lazán kötődő, állandó mozgásban lévő szférát határozza meg. A filozófia, szociológia és közgazdaság területén maradva meg kell említenünk Habermas, Derrida, Barry, Bourdieau, Mann, Runciman, Stiglitz, Sen, Dasgupta nevét. Itt általában egymást keresztező pozíciókat láthatunk, a korábban középutas gondolkodók radikalizálódtak, ahogy a neoliberális hegemónia abszoluttá vált, míg mások, akik korábban radikálisok voltak, megbékéltek a konvencionális bölcsesség igazságaival. De sokkal fontosabb ezeknél a mozgásoknál e szerzők műveinek az a közös sajátossága, hogy összekapcsolódik bennük a bátor intellektuális ambíció és a széles diszciplináris szintézis a kapkodó, elhamarkodott és alapigazságokat megfogalmazó kijelentésekkel a politika terén – s ebben alaposan különböznek Webertől, Keynestől és Russelltől. Itt egészen szembeötlőek a szocialista hagyomány felszámolásának következményei, bármennyire indirekt volt is a kapcsolatuk ezeknek a gondolkodóknak e hagyománnyal. Az eredmény tipikus: lenyűgöző elméleti energia és termékenység, amelynek társadalmi hozadéka sokkal kisebb, mint az intellektuális érdeme.

Korunk direkt politikai felépítésének megvilágítása terén viszont a jobboldalnak sikerült hatásos víziókban felmutatni, merre tart a világ, illetve pontosabban hol vert gyökeret – Fukuyama, Brzezinski, Huntington, Yergin, Luttwak, Friedman műveire gondolunk. Ezek a szerzők kiemelnek egy hatásos, erőteljes tézist, s azt népszerű, lebilincselő stílusban adják elő, nem a szűk intellektuális világnak írnak. Ez a magabiztos műfaj, amely oly régóta már Amerika monolópiuma, nem talál szerzőt a baloldalon. Ott ugyanis, legjobb esetben is, a “kozmopolita demokrácia” vagy “a népek törvénye” – zárójelbe téve vagy eufemizálva a dolgok valós állását – bénító normatív sémái maradtak. A New Left Review-nak egyikhez sincs sok köze. Viszont egyik prioritása kell legyen e műfaj kiművelése. Nem valószínű, hogy az intellektuális előnyök mérlege jelentősen változna, mielőtt az erők politikai korrelációja jelentősen megváltozna; ez viszont addig maradhat stabil, amíg nem következik be mély gazdasági válság Nyugaton. Rövidke, háborúk közti visszaesések is képesek lehetnek megrendíteni a jelenlegi konszenzus kereteit. De ez nem ok arra, hogy addig akár polemikusan, akár analitikusan lazítsunk.

8.

A kultúra területe sem sokban emlékeztet arra, ami a folyóirat indulásakor jellemezte. Az azóta eltelt időt három lényegi változás határozta meg. Először is, a verbális kommunikáció helyét nagyrészt a vizuális vette át, a televíziónak az összes többi kommunikációs eszközt túlhaladó dominanciát biztosítva, amit aztán az elektronikus eszközök kifejlődése követett, ahol ez a fejlődés a technológiai síkon is lezajlott. Ez a trend nagyjából meg is határozta a posztmodern formák színre lépését. Másodszor – és ez az utóbb említett jelenség újabb megnyilatkozása – az alulról jövő deviáns és a hatalom ellen lázadó törekvések valamint a fenti, a fennálló képviselte hivatalos kultúra egybemosódott, mivel a piac az ifjúsági kultúrát hasonlóan sajátította ki és intézményesítette, mint annak idején az avantgárd kultúrát: de ezt jóval alaposabban, mivel ez tömegpiacot jelentett. A Michael Jackson-hoz és Jordanhez hasonló idolok kereskedelmi apoteózisa e folyamat végeredménye. Harmadszor, a fenti és a lenti rendszereket összekapcsoló áramkör, amelynek megléte olyan jellemző volt a modern korszakra, rendkívül lerövidült, akárcsak az a távolság, amely elválasztotta őket. A következmény az, hogy mindkét területnek csak karikatúrája marad, amint a két szféra közös terepen találkozik: szándékos elhanyagoltság a Royal Academy-n, látszatcselekvés az Oscar-díjakkal – a Sensation és az Álomvilág mint a giccs ellenpárja. Az irodalom, amely ugyancsak a díjakkal adományozott pénzektől és a publicitást biztosító költségvetéstől függ, mára Eco-t és a késői Rushdie-t produkálja.

A lapot a helyzet kritikai aspektusa érdekli. Itt a termelési oldalon a módszer az ellenkezőjébe fordult. Ahol valaha élénk párbeszéd folyt a magas és az alacsony kultúra között, mára sajátos polarizáció állt elő, amely mindkettőt saját magáról folytatott, eltúlzott diskurzusba merevíti bele. Így történt, hogy a magas kultúra a filozófiai dekonstrukció mindent szétszabdaló módszerének esett áldozatul, miközben a népszerű formák a szubszociológiai természetű “kulturális elemzések” játékszerei lettek. Mindkettő eredetileg az ötvenes és hatvanas évek radikális elméleti műveiben gyökerezik: egyfelől említhetjük Hoggart és Williams nevét, másfelől pedig Bataille-t és Derridát. Általában azt mondhatjuk, hogy a komoly “mutációk” leginkább továbbra is a baloldallal azonosítják magukat: emelkedett pillanatokban pedig – mint azt a jobboldali bírálók sietve hangsúlyozzák is – azt mondják, ők a baloldal, főként Amerikában jellemző ez. Túlságosan is gyakran jutnak viszont el oda, hogy választaniuk kell az obskurantizmus és a populizmus között, vagy – ami még ennél is rosszabb – a kettő keverékéből áll elő valami zavaros egyvelege a demagógnak és az apolitikusnak.

Az obskurantizmusnak mint a nemes célt szándékosan akadályozó jelenségnek nincs sok védelmezője. A populizmusnak ezzel szemben időnként progresszív potenciált tulajdonítanak. De ha félretesszük legendás oroszországi eredetét, ahol a narodnyikokat mai fogalmaink szerint vérbeli elitistáknak tekinthetjük, a populizmus, mai általános jelentése szerint, a körülmények valójában nem létező azonosságát hirdeti álságosan – a szavazók, olvasók, nézők körében, és azt, hogy jobb egyszerűen túllépni a tudás és műveltség tényleges különbségein: ezen a terepen a cinikus jobboldal és a kegyes baloldal oly könnyen egymásra talál. Nem meglepő hát, ha a két hermeneutikai lehetőség közül manapság a kulturális elemzések hathatósabbak, s elértéktelenített formájában ez a legjelentősebb akadálya a magas és a hétköznapi közötti öntudatlan átjárás lehetőségének. A tömegkultúra elemzése terén születnek fontos elemzések, melyek – akár a szerzők szándékától eltérően is – a Hoggart–Williams-féle iskolát viszik tovább. Sajnos, a Birminghami Iskola túl sok zsenije sodródott azon kritikátlan hozsannázók közé, akik a piacot a populáris kultúra lényegi forrásának tekintik. Ilyen körülmények között a New Left Review szerepe az lehet, hogy meg nem alkuvóan az ellenkező irányban tájékozódik, és közben elkerül mindenféle egyéb felhangot. Julian Stallabrass lapunkban megjelent cikke ebben a tónusban szólal meg, kritikusan viszonyul mind a legújabb elektronikus média vívmányaihoz – a játéktermeket is beleértve –, mind a legújabb brit festészet eredményeihez, s elemzi, milyen szerepet játszik – a szó legteljesebb értelmében – ez az új irányzat a kiállítási termekben.

Minden radikális folyóiratban feszültség van a kritikai viszonyulás két formája között, amelyek egyaránt szükségesek, ám jelentősen eltérnek egymástól. Leegyszerűsítve az egyiket nevezhetnénk “avantgárd”, a másikat pedig “hegeliánus” megközelítési módoknak. Az elsőre agresszív, gyakorta egyoldalú imperatív álláspont jellemző, a másikra viszont az, hogy sokkal elemzőbben nyúl egy szélesebb nézőpontú történelmi vagy filozófiai kérdés kibontásához: Clement Greenberg és Fredric Jameson tekintélyes virtuózai ennek a szemléletnek. A két stílus nem zárja ki egymást, és a lapnak mindkettőt bátorítania kell. Hogy melyikre van nagyobb igény, a témától és a konjunktúrától függ. Például a filmművészet terén nyilvánvalóan nincs értelme, hogy akár a legkomolyabb elemzéssel is a New Left Review a legújabb hollywoodi vagy elstreeti kasszasikerekkel fogalkozzék, szemben mindenekelőtt az angolszász világon kívül alkotó filmrendezők művészetének elemzésével, akik nincsenek a figyelem középpontjában vagy filmjeik nehezen hozzáférhetők. Hiszen az utóbbi években a nyugati, nagyvárosi művészet negatív fejleményeinek ellenpontjaként óriási kulturális értékek születtek – számos nagyszerű alkotó lépett színre Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában. Erről nagyon kevés szó esik Nyugaton, és a baloldalnak elsődleges feladata kell legyen e fejlődésnek a megismertetése. Egy-egy jó elemzés Hou-Hsziao-Hszienről, Kiarostamiról, Sembene-ről, Leduc-ról felér száz, Spielberggel vagy Coppolával foglalkozó cikkel, függetlenül attól, milyen kritikus is az elemző. Ezen a vonalon haladva tovább egészen az új európai filmművészet (Amelio, Reitz, Jacquot, Zonka) elemzéséig – természetes folytatása lehetne ez Peter Wollen úttörő jelentőségű cikksorozatának a New Left Review első korszakából.

Még általánosabban fogalmazva, az az irodalmi geográfia, amelyet Franco Moretti fejlesztett ki, és amely egyaránt figyelemmel van a piacra és a formák morfológiájára, természetes átjárást biztosít az elit- és a tömegkultúra szférái között; legújabban pedig a globális rendszerekhez való “kifelé fordulás” jelenthet másféle viszonyulási módot. A New Left Review-nak minden téren szembe kell szállnia az angolul beszélő világ provincializmusával – valójában nárcizmus ez – úgy, hogy ha kell, aránytalanul is nagyobb teret szentel a nem angolul beszélő világ alkotóinak és alkotásainak. A jelenlegi angol (és a fortiori amerikai) kulturális élet egyik legkülönösebb vonása, hogy annak ellenére, hogy ma az iskolákban és egyetemeken sokkal több szó esik a külföldi nyelvekről, irodalmakról és politikáról, mint húsz évvel ezelőtt, a legújabb generáció – még a legfelkészültebbek is – kulturális viszonyítási pontjai általában szűkebbek, mert az eltelt időben exponenciálisan növekedett Hollywood, a CNN és a bookerizmus hegemóniája. Elég egy pillantást vetni a mai újságírási divatra, hogy észrevegyük ezt a paradoxont. Hagyományaihoz ragaszkodva, a folyóiratnak nem szabad ebbe a csapdába esnie.

9.

A folyóirat szerkesztésekor mindig is kötéltáncosnak kellett lenniük a folyóirat szerkesztőinek ahhoz, hogy eleget tegyenek ezeknek a követelményeknek. Önmagában sem egyszerű megtalálni az egyensúlyt az olyan távol eső területek között, mint a gazdaság és az esztétika, a szociológia és a filozófia. Lapunk természeténél fogva azonban ezek a témakörök itt a politika primátusa jegyében találkoznak, aminek megvannak a sajátos definíciós és szelekciós problémái. A lap felépítése implicite tükrözi szervezőelvét, a szerkesztőségi cikkek és a vezető elemzések rendszerint a napi nemzetközi eseményekkel foglalkoznak. A New Left Review elsősorban és mindenekelőtt politikai folyóirat marad, mely kívül áll minden politikai konszenzuson és a hivatalos vélemények keretein. De ez nem olyan szerkesztési elv, amelyből az következne, hogy a politika minden területet abszorbeál, amit csak érint. Bármely társadalom kultúrája túlnyúlik az aktív politika spektrumán, a kultúra fogalma pedig jelentések gyűjtőmedencéjeként fogalmazható meg, s a jelentéseknek csak meghatározott hányada foglalkozzon a hatalomelosztással, hiszen a hatalomelosztás a politikai cselekvés célja. A hatékony politika méltányolja ezt a különbséget. Bármilyen kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen és ellentétes hatású lesz. Ez nem jelent közömbösséget. A baloldalnak szüksége van “kulturális politikára”, de ez elsősorban azt jelenti, hogy ki kell szélesítenie saját kulturális határait. Ebből az következik, hogy a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.

Az elmúlt korszak egyik, sokat emlegetett, jelentős változása volt, hogy a baloldali értelmiségiek a felsőoktatás intézményeibe menekültek el. Ez a fejlemény – amely nemcsak a foglalkoztatási struktúrában bekövetkezett változások következménye volt, hanem a politikai szervezetek kiüresedésének, a kiadók elérzéketlenedésének, az ellenkultúrák háttérbe szorításának is – valószínűleg sokáig változtathatatlan marad. Sajnos, ennek sokfelé ágazó, sajátos következményei vannak. Nemrégiben Edward Said hívta fel meglehetősen élesen a figyelmet az egyik legsúlyosabb új vonásra – arra, hogy az írások színvonala minden bizonnyal szavát venné Marxnak vagy Morrisnak. De az akademizálódás más területeken is megköveteli a maga adóját: szükségtelen apparátusok jöttek létre, fontosabbak a papírok, mint az intellektuális célok, állandóvá vált a hivatkozás a hivatalosságokra, sok a kritikátlan önidézgetés stb. Ha arra van szükség, a New Left Review tudományos folyóirat is tud lenni, de semmiképpen sem akar akadémikus lenni. Sok akadémikus laptól – hogy egyéb lapokról már ne is beszéljünk – eltérően, nem kívánjuk a lábjegyzeteket a cikkek végére tenni, sem pedig kizárólag nagyképű “harvardi” utalásokat alkalmazni, hanem folytatjuk a klasszikus, lapalji, forrást megjelölő vagy a szöveghez érintőlegesen kapcsolódó lábjegyzetek módszerét, melyek áttekintése nem okoz nehézséget az olvasónak. Hogy hol és mikor van rájuk szükség, abban a szerzők olyan szabadon dönthetnek, mint e számunkban Moretti teszi. De az öncélú felsorolások – oly sok mai írás hibája – hasábjainkon nem jelenhetnek meg. A baloldalon becsületbeli dolog kell legyen, hogy legalább olyan jól, fecsegés és mellébeszélés nélkül írjunk, mint elődeink.

A folyóiratnak állandó könyvszemle-rovata lesz, és bátorítja majd a polemikus eszmecserét. A New Left Review mindig is hallatlan előnyt élvezett publikációs nyelve révén, hiszen az angol nyelv olyan széles olvasóközönséget biztosít neki, amit egyetlen másik nyelv sem tud ma. Ennek kompenzálására viszont meg kell próbálnia az olvasók figyelmét felhívni azokra a fontos művekre, amelyek nem angolul jelentek meg, illetve azokra is, amelyek angolul is hozzáférhetőek. E számunk improvizálja mindazt, amit csinálni szeretnénk. A hasábjain folyó vitákból a lapnak hagyományosan nincs nagy előtörténete. Ezen szeretnénk változtatni. Jelen számunkban olvasható két témában vitacikk, és lesz vitacikk a következő számban is. A kritérium itt is, akárcsak a többi területen, az, hogy nem a politikai vélemény számít, legyen bármilyen elfogadható is, hanem az eredetiség és a vitakészség. Nem várjuk el a szerzőinktől, hogy a hagyományos baloldali értékeket képviseljék – sok terület van, különösen a nemzetközi kapcsolatok ilyenek, ahol az elfogadott, megkérdőjelezhetetlen dogmákkal szembeni, tekintélyes liberális vitázók által elősorolt érvek meggyőzőbbek. A NATO kibővítése és a balkáni háború elleni legélesebb bírálatok a jobboldalon fogalmazódtak meg. Lapunknak üdvözölnie kell az ilyen fellépést. Másfelől túlzott és bőséges, a baloldalról érkező apológia tanúi lehettünk, miközben a B-52-esek Kuvait vagy Koszovo felé tartottak. Ebből az apológiából minden napra bőségesen jut a hivatalos sajtóban. A vita minőségére nézve ilyenkor alapvető, hogy távol tartsuk magunkat ettől a mákonyos zónától.

Végezetül, hadd szóljak a lapkészítés helyszínéről. A New Left Review Nagy-Britanniában indult, reméljük, ez az állam nem áll fenn már soká, azon okok miatt, amelyeket Tom Nairn meggyőzően kifejtett. A lapnak mindig sok mondandója volt az Egyesült Királyságról, és ez a jövőben is így lesz. Ugyanakkor szerkesztői közül jó néhányan élnek és dolgoznak az USA-ban, ezzel az országgal lapunk szintén rendszeresen foglalkozik. Két évtizeden át írt Mike Davis – a legkitartóbb szerzőnk – lapunkba Amerikáról, és írásai maradandónak bizonyultak. Az európai háttér is meghatározó ösztönzést jelentett a lapnak. A New Left Review látótere azonban mindig szélesebb volt, mint ez a nyugati alapvonal. Ám miközben a lap a világ többi részének is nagy teret szentelt – ez a harmadik, a második, sőt, az első világra egyaránt érvényes, ha ezeknek a fogalmaknak még van tartalma –, a korszak kívánalmai szerint szerzői javarészt továbbra is a lap szülőhazájából valók. Ezen szeretnénk most változtatni. El kell jönnie annak az időnek, amikor a New Left Review szerzői is nemzetköziek, nemcsak a lap tartalma. Ebben a pillanatban ez még csak álom. De ez a cél lebeg a szemünk előtt.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az Eszmélet 50. számának megjelenése ismét alkalmat ad a szerkesztői kollektíva elképzeléseinek átgondolására, új irányok kijelölésére. Ezek az újítások és módosítások e lapszámtól kezdve alapvetően kétféleképpen jelentkeznek: egyrészt az Eszmélet formai megjelenítésének enyhe kiigazításában, másrészt pedig a folyóiratot gondozó szerkesztői és tanácsadói kör kibővülésében. Ezekkel a változtatásokkal az elmúlt tíz év – és különösképpen a legutóbbi időszak változásaira, illetőleg az előttünk álló évtized kihívásaira próbálunk reagálni. Reméljük, hogy a most kialakított személyi és formai struktúrák egyszerre bizonyulnak stabilnak és dinamikusnak.

A tartalmi oldalt tekintve szeretnénk folytatni és erősíteni azt a hagyományt, miszerint az Eszmélet élő vitafórumként működik a nemzetközi áramlatokra nyitott hazai baloldal számára. Ennek jelzéseként az 50. lapszámot alapító főszerkesztőnk, Kapitány Gábor írása nyitja, olyan kérdéseket vetve fel, amelyek a progresszív politikai gondolkodás fókuszában állnak itthon és külföldön – anélkül, hogy az elméleti vagy gyakorlati nyugvóponthoz közel kerültek volna az elmúlt évek során. Cikkeink visszatekintenek a XX. századi baloldali gondolkodás fejlődésére, és bemutatnak néhányat a legfontosabb jelenkori dilemmák és viták közül, különös tekintettel az Európai Unióhoz való viszonyra. Betekintést nyújtunk a rangos baloldali folyóirat, a londoni New Left Review útkeresésébe. Megemlékezünk a 30 éve elhunyt Lukács Györgyről.

Tartalomjegyzék

1. Kapitány Gábor : Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század
2. Tamás Gáspár Miklós : Új kelet-európai baloldal
3. Kállai R. Gábor : Megjegyzések a kritikai baloldalról
4. Kiss Viktor : Egy másik marxi elmélet
5. Guy Debord : A proletariátus mint alany és reprezentáció
6. Konok Péter : A lehetelent követelve
7. Paul Valley : A New Left Review útja a múlt században
8. Perry Anderson : Megújulások – Vita az újbaloldalról
9. John Parrington : Szocialista természet – John Bellamy Foster: Marx ökológiája c. könyvéről
10. Szigeti Péter : Töprengések a kritikai elmélet állásáról – Kapitány Ágnes és Gábor (szerk.): Állandóság a változásban c. könyvéről
11. Márkus Péter : Az eltűnt Lukács nyomában – Szabó-Szécsi (szerk.): A filozófia keresztútján, Tanulmányok Lukács Györgyről
12. Szabó Tibor : A filozófiai antropológia elemei a késői Lukácsnál
13. SZKP KB : Lukács György feljelentése
14. Lugosi Győző : Az izraeli Gush Shalom mozgalom vitairata – Érvek egy új béketáborért
15. Balázs Péter, Galló Béla, Catherine Samary, Jörg Huffschmid, Michael Hindley, Peter Gowan, Artner Annamária : Az EU csatlakozásról
16. Borisz Kagarlickij : A New Left Review öngyilkossága

Alapító főszerkesztőnk gondolatait a szerkesztő bizottság a közös gondolkodás kiindulópontjául ajánlja, azt kutatva, milyen legyen az Eszmélet, és milyen a magyar baloldal a huszonegyedik században.

Az Eszmélet – s ezt már jó ideje nem a maga lovát dicsérő cigány helyzetéből állíthatjuk – színvonalas, fontos, jó lap. De újra meg újra érdemes feltenni azt a kérdést is, mire jó?

Egy társadalomelméleti folyóirat vagy valamilyen mozgalom szellemi orgánuma, vagy a szabad gondolat és gondolatáramlás fóruma szokott lenni. (Lehet persze a kettő keveréke is). Vajon az Eszmélet helye ebből a szempontból hogyan határozható meg?

1. Van-e az Eszmélet mögött valamilyen mozgalom? Erre a kérdésre, úgy hisszük, nemleges válasz adható. Nemcsak azért, mert a folyóirat kezdettől fogva (pártoktól és mozgalmaktól) függetlenként határozta meg magát, hanem azért is, mert ahhoz a szellemiséghez, amit képvisel, eleven mozgalom nem kapcsolódik (hogy miért nem tarthatunk semmilyen, ma létező irányzatot ilyen “mozgalomnak”, ezt a későbbiekben megpróbáljuk elemezni). Ha néhány, a folyóirat szellemi vonzáskörébe tartozó ember abban a tudatban él is, hogy valamiféle “baloldali” közösség része, ez legfeljebb a “mozgalmiság” illúzióját adhatja meg számukra, mentálhigiéniai kérdés marad, a társadalom alakulására nincsen lényeges befolyással. Lehet, hogy ez egyesek számára durván hangzik, de a helyzet tisztánlátásához mindig illúziómentesen kell szembenézni a tényekkel. Az Eszmélet tehát nem valamilyen mozgalom elméleti orgánuma.

2. Tekinthető-e az Eszmélet a “szabad gondolat” fórumának? Ha a fenti fogalmon a szemlélet teljes “nyitottságát” értjük, akkor az az érzésünk, hogy a válasz itt is: nem. Minthogy a lap kezdettől a baloldali gondolkodás letéteményesének tekintette magát, ez eleve behatárolja azt, hogy milyen gondolatok kerülnek be a keretei között folyó gondolatáramlásba. Nem mintha ez baj volna, sőt. A folyóiratnak éppen az adhatja az arculatát, hogy a “baloldaliság”-on belül fóruma a szabad gondolatnak (ami az államszocializmus idea-monopolizmusa után kétségkívül némi szellemi felfrissülést jelent), csakhogy ehhez egészen pontosan tisztázni kell, hogy a.) mit érthetünk “baloldaliságon”? (s mint az utóbbi évtizedben több oldalról is ismétlődően fölvetették, van-e még értelme ennek a fogalomnak?); b.) mit értünk ezen belül “szabad gondolaton”? (vannak-e, s ha igen, hol vannak azok a határok, amelyeken túl született gondolatnak nincs értelme bekerülni ebbe a diskurzusba?). Ez utóbbi kérdésben a mi véleményünk az, hogy egyfelől igenis érdemes ilyen határokat húzni: a kapitalizmus, a társadalmi egyenlőtlenség vagy a fegyverkezés dicsérete találjon magának más megjelenési helyet; másfelől minden nézőpontból születhet olyan kérdésfelvetés, amelyet egy “baloldali” – egyelőre maradjunk az alábbiakban mindenképpen felülvizsgálandó fogalomnál – világkép beépíthet a maga rendszerébe. Úgy gondoljuk, a vita termékenyebb, mint az egyszerű véleményközlés, de a széttartó gondolatok valamiféle közös nevező nélkül gyengítik egymást. Ha a lap nem a radikális liberalizmus eszményét követi, akkor a sokféle – minél többféle – álláspont bemutatása mellett igenis érzékeltetni kell a közös nevezőket, s amikor olyan vélemény jelenik meg, amely kívül lép a lap által vállalt szellemiség határain, ezt a szerkesztőknek valami módon jelezniük érdemes. Ám ebből újabb kérdés következik: c.) mi (milyen világkép, milyen értékrendszer, milyen cél) teremthet az Eszméletben megjelenő gondolatok között “közös nevezőt”?

Most már túl sok a nyitott kérdés: ideje hozzáfogni megválaszolásuk kísérletéhez.

I. A közös nevező, avagy “baloldaliság” a huszonegyedik században

Tamás Gáspár Miklós nagy port felvert 1989-es cikkében (Búcsú a baloldaltól, Beszélő, 1989) – de hát minek a pora volt az?, leginkább a magát “baloldalinak” nevező államszocializmus évtizedek óta ülepedő, áporodott raktár-pora – úgy határolta el magát a “baloldaliságtól”, s jelölte ki annak helyét a történelem komposzttelepén, hogy eközben egyetlen kísérletet sem tett a fogalom definiálására. Mégha az írás implicit utalásait is figyelembe vesszük, akkor is csak néhány, bizonytalan segédfogalmat rendelhetünk e kategóriához: amit TGM “baloldalinak” nevez, az 1. antikapitalista; 2. a tervező kollektivizmus jegyeit mutatja, s ezzel összefüggésben; 3. etatista.

A meghatározás lazasága folytán Tamás Gáspár Miklós e korai elemzésében a “baloldal” fogalmába sorolódnak az akkori, éppen újjászerveződő kisgazda törekvések, vagy az az irányzat is, amely később a MIÉP-ben szerveződött párttá. (Félreértés ne essék, ezeknek az irányzatoknak szigorúbb elemzésben is van érintkezésük a szűkebb értelemben vett “baloldalisággal”; ahogy politológiai modellek gyakran ábrázolják: a politikai “körben” a jobb és baloldal a szélén összeér; ám ezek a példák is mutatják, hogy a túlságosan elkent meghatározások a jelenségek összemosásával nem visznek igazán közelebb a fogalmak és az általuk jelölt jelenségek megértéséhez.) Az említett cikkben persze a jelenségek csoportosítása egy meghatározott alapcélt szolgált: TGM a baloldaliságot a maga “libertáriusnak”, “szabad-elvűnek” (és az ezzel rokon értelemben használt szóval) “konzervatívnak” minősített álláspontjával szembesítette. Ebben a dichotómiában az egyik (a “rossz”) oldalra sorolódott mindaz, ami a tőke szabadságát és az ennek megfelelő szabadságokat korlátozó állami beavatkozás túlsúlyához vezet (ez lényegében nála a “baloldaliság”), s a másik (a “jó”) oldalra a dolgok spontán (mondhatni: szerves) alakulása. Ezt a dichotómiát nem az idézett szerző egyedi világlátása szüli: a nyolcvanas–kilencvenes évek konzervatív liberalizmusa vagy liberális konzervativizmusa éppen annak köszönhette sikereit, hogy az “államiság” mind gazdasági, mind ideológiai tekintetben “túlhasználta magát”, és ebben az időben egyértelműen az tűnt a továbbhaladás feltételének, hogy a Keleten és Nyugaton túlsúlyossá vált államisággal szemben a társadalmi lét legkülönbözőbb pontjain felszabaduljanak a “spontán”, individuális erők. Ugyanakkor az így megfogalmazott dichotómiát nem tekinthetjük a “baloldaliság” mibenlétének meghatározására alkalmas formulának. Ez a dichotóm modell (Arendtől Fukuyamáig) egy liberális világképet konstruál; egy olyan diskurzust jelöl ki, amelyben a választás csak a liberális kapitalizmus és a diktatórikus etatizmus között lehetséges. A valóságban a “baloldaliság” semmiképpen sem szorítható be az “etatizmus” keretei közé (ha valóban sok köze van is hozzá), mint ahogy a spontán (szerves) fejlődés sem csupán a polgári világ sajátja.

Ettől még lehet, hogy a “baloldaliság” fogalmától valóban érdemes búcsút venni.

Fogadjuk el, hogy a “baloldaliság” egyik kritériuma az antikapitalista jelleg. Ez nyomban két további kérdést vet fel, amelyre a “baloldali” mozgalmak a történelem folyamán nagyon zavarodott válaszokat adtak.

1. Lehet-e köze a “baloldaliaknak” olyan antikapitalizmusokhoz, amelyek nem a történelmi meghaladás alapjáról állnak szemben a kapitalizmussal, hanem prekapitalista talajról, vagy valamilyen időtlen eszmeiség nézőpontjából? (Itt a legkülönfélébb, egymással semmiképpen sem érintkező irányzatok jöhetnek szóba: Bismarck junkereitől a Zöldekig; az egyházak, a “harmadik világ” nemzeti mozgalmai, a feministák, vagy éppen az olykor antikapitalista indulatokkal játszó fasizmusok stb.) A “baloldaliak” a politikai pragmatizmus jegyében rendre ki is próbálgatták ezeket a kapcsolatokat, amelyek közül egyesek még gyümölcsözőnek is tűntek, általában azonban az együttműködés kölcsönös identitászavart eredményezett, és vagy az derült ki, hogy a “szövetségesek”-nek legalább egy csoportja valójában “baloldali” (de e csoportok leszakadása, a baloldalhoz integrálódása után a “flört” többnyire éppen az adott mozgalmaknak a baloldaltól való elhatárolódásához vezetett); vagy az eredeti “baloldali” célkitűzések tűntek el a “közös cselekvés” kényszereinek következtében. (Mint később még kitérünk erre, mi magunk a kérdés egész politikai szempontú megközelítésével nem tudunk mit kezdeni, de még ha elfogadjuk is a politika taktikai szempontjait, úgy tűnik, ezek az együttműködések akkor is meglehetősen problematikusak.) Ugyanakkor éppen elméleti szempontból nemcsak fontosaknak, hanem egyenesen nélkülözhetetleneknek nevezhetők azok a hatások, amelyek a “baloldalt” a nem-baloldali mozgalmak felől érik, éppen ezek az irányzatok jelzik ugyanis a mindenkori “baloldal” gyöngeségeit, rendre azokat a szempontokat állítva előtérbe, amelyeket a “baloldal” elhanyagol: így derült fény a tizenkilencedik-huszadik századi történelemben például a “baloldali” gondolkodás (a gyakorlatban igen negatív következményekkel járó) elméleti fogyatékosságaira, sok más között a pszichológia, az etika vagy az antropológia területén.

2. A másik, az előzővel éppen ellentétes megközelítés: lehet-e köze a “baloldalnak” polgári, pro-kapitalista kezdeményezésekhez? A zavarodottság ebben az irányban is jellemző, hiszen Marx azon állítására támaszkodva, miszerint a tőkés társadalom a történelem egy meghatározott fázisában a haladás letéteményese, a “baloldaliak” többször is támogattak polgári erőket (a “feudalizmus” ellen, a gyarmatosító nagyhatalmak ellen, a nemzeti felszabadító mozgalmakban, antifasiszta “népfront” formájában, vagy egyszerűen csak a politikai koalíciókötés “szükségét” követve). Ha azonban a “baloldaliság” lényege az antikapitalizmus, akkor bizony nagyon is kérdéses, hogy meg tudja-e őrizni egy baloldali mozgalom az arculatát, sőt, egyáltalán az értelmét, ha mégoly időlegesen is, de részt vesz a “kapitalizmus építésében”. A zavart e téren csak növeli, hogy a különböző, a politikai pragmatizmus jegyében kötött szövetségek idején egymással teljesen ellentétes ideológiák születtek a politikai lépések alátámasztására (gondoljunk egyfelől az antifasiszta népfront, másfelől a Molotov-Ribbentropp paktum által meghatározott harmincas évekre), és eléggé egyértelművé vált, hogy szó sincs semmiféle konzisztens elméleti rendszerről, pusztán a nyers hatalompolitikai szempontok érvényesülnek.

Egyelőre maradjunk tehát annál, hogy ha a “baloldaliság” antikapitalizmust jelent, ezt rögtön tovább kell finomítani annak meghatározásával, hogy ez az antikapitalizmus a.) a kapitalizmusnak mindig a tőkés viszonyoknál fejlettebb társadalom nézőpontjából történő tagadása lehet csak; de ebből az is következik, hogy választ kell adni arra is, ez az antikapitalizmus b.) mit jelent olyan történelmi helyzetekben, amikor a kapitalizmus meghaladása, vagyis a tőkés viszonyoknál valóban fejlettebb, vonzóbb társadalmi alakulat kifejlődése még nincsen napirenden, c.) s hogy az ilyen helyzetekből miképpen vezet út a valóságos meghaladás felé. (A különböző baloldali mozgalmak a “b.)” kérdést gyakorlatukban vagy megkerülték – mint a bolsevikok –, vagy ha találtak is rá valamilyen választ – mint a szociáldemokraták, akik lényegében azt felelték erre a kérdésre, hogy ilyen helyzetekben a megoldás az antikapitalista kritika rendszeren belüli fenntartása, a “kín finomítása” –, elmulasztották a “c.)” kérdés megválaszolását.)

Ha azt a következő állítást is elfogadjuk, hogy a “baloldaliság” tervező kollektivizmust jelent, ezzel csak az “antikapitalizmus” egyik összetevőjét fogalmazzuk meg, hiszen a “tervezés” esetében arról van szó, hogy a kapitalizmus tagadója olyan társadalmat keres, amelyben a piac “spontán” mechanizmusaiban rejlő veszélyeket a folyamatokat tudatosan befolyásolni törekvő korrekciós intézmények kiépítésével próbálja helyettesíteni. (Az más kérdés, hogy ez miképpen történik: a tervgazdaságnak az a rugalmatlan formája, amely a huszadik században az államszocializmusokat jellemezte, csak az egyik végletes lehetősége a “tervezésnek”.) A kollektivizmus hangoztatása pedig a kapitalizmus individuum-centrikus természetének tagadása; ám ez az individualizmus-kollektivizmus dichotómia megint csak félrevezető. Túlhangsúlyozása egyfelől a despotikus államszocializmus ideologikus törekvése arra, hogy saját, az egyéneket elnyomó, “kollektív érdekként” eufemizált mechanizmusait igazolja (hiszen egyébként a “kollektivizmus” szempontjai nem idegenek a polgári társadalmaktól sem, legalábbis akkor, amikor a polgár “citoyen” oldala kerül előtérbe). Másfelől, amennyiben jogosult is az az állítás, hogy egy kapitalizmuson túli társadalom nem alapozhat az egyén önzésére, miként a versenyelvű piac-társadalom, ezt az állítást nem jogosult az egyén versus közösség metszetben értelmezni, hiszen mint minden társadalomnak, a posztkapitalista társadalomnak is végső empirikus alapegysége az egyén (csak nem az önző érdekek, hanem a képességkibontó önmegvalósítás oldaláról szemlélve).

Az etatizmus végképp nem kritériuma a baloldaliságnak, hiszen egyrészt nem specifikuma (igazán sok olyan etatista rendszert találni, amelyre egyébként minden vonatkozásban a “jobboldaliság” jellemzői illenek), másrészt a “baloldal” elméletei általában legalább annyira államellenesek, mint kapitalizmusellenesek (a kettőt többnyire egymástól elválaszthatatlannak is látják), más kérdés, hogy azzal, hogy a kapitalizmussal való ütközés terepéül elfogadják a politikai színteret, végzetes elméleti hibát követnek el, és valóban teret nyitnak az etatizmusnak. (Mint már több korábbi írásunkban /lásd például: Eszmélet 27., 28./ foglalkoztunk ezzel, Marx és Engels nem gondolta végig a gondolatmeneteikben rejlő azon ellentmondás következményeit, hogy miközben egy olyan posztkapitalista társadalmat tételeztek fel, amely leküzdi az elidegenedést, ennek megvalósítási lehetőségeit keresve belementek abba, hogy az embert “homo politicussá” redukálják, s mint sok más egyébben is, ezzel megmaradtak a kapitalizmus “saját pályáján”.) A politikai redukció (ennek egyes okairól viszont lásd: Eszmélet 39.) már magában rejtette azután azt is, hogy a küzdelmet az államhatalom megragadásáért folytassák, s azt is, hogy az államon keresztül, a politika eszközeivel próbálják megoldani a legkülönfélébb problémákat a gazdasági nehézségektől az etikai vagy szociálpszichológiai teendőkig. Ebben a zsákutcában a “baloldaliak” valóban etatisták lesznek, hiszen míg a “kapitalisták” kezében ott van a tőke, a “baloldaliak” csak az államhoz “férhetnek hozzá”, s a tőkéhez is csak az államon keresztül.

Vannak-e további kritériumai a “baloldaliságnak”? Az Eszmélet 27. számában megjelent “Ment-e a világ elébb?” című cikkünkben felsoroltunk néhányat ezek közül: olyan értékeket, amelyek alapján az elmúlt évszázadokban valaki “baloldalinak” vallhatta magát. Ilyen értékek az igazságosság, a társadalmi esélyegyenlőségre való törekvés, a társadalom előbbre vitelének, jobbításának lehetőségébe vetett hit, bármiféle diszkrimináció és bármely embercsoportot sújtó gyűlölködés tagadása, az emberi élet védelme, a szolidaritás. Lényeges, hogy ezek együtt legyenek jelen, mert a “baloldalhoz” tartozás vagy a vele való szembenállás sokszor csupán azon, éppen azon múlik, hogy valaki mindet el tudja-e fogadni az említett értékek közül. (Van, aki egyetért a “humanista” értékekkel, de jogosulatlannak tartja az emberi jogok kiterjesztését a társadalmi esélyegyenlőségre; van, aki elfogadja az esélyegyenlőség gondolatát, de lehetségesnek tartja azt, hogy ehhez az eszményhez az erőszak és gyűlölet eszközeivel közeledjék. Ezek a válaszok nem baloldaliak. Ha ezt a meghatározást elfogadjuk, ebben az értelemben nem tekinthetjük tehát “baloldalinak” az államszocializmus rendszerét, amely ideologikusan ugyan ezeket az eszményeket terjesztette, ugyanakkor azonban egyiket sem valósította meg, sőt, nagy részük megvalósítását egyértelműen akadályozta is. Ebben az értelemben nem tekinthetjük “baloldalinak” a TGM-említette kisgazdákat és MDF-eseket, de a bolsevikokat vagy a terrorista anarchistákat sem. Egy következetes keresztény vagy gandhiánus közelebb állhat a “baloldaliság” eszményéhez, mint a kommunista pártok megannyi hivatalnoka.)

A baj csak az, hogy a történelem során a “baloldaliság” nem ebben az értelemben vált eszmei és politikai irányzatok jelzőjévé. Az eredeti megosztásban még világos volt a “baloldalnak” az a sajátossága, hogy a “szabadság, egyenlőség, testvériség” eszményét képviselje a győztes polgári forradalom után azokkal szemben, akik a megszilárduló kapitalizmus értéktöbblet-termelő mechanizmusait rendre elé helyezték ezeknek az elveknek. A “baloldal” a “bourgeois-val” szembeforduló “citoyen” volt. De már maga ez az “oldal”-szemlélet magában hordta a csapdát. Menennius Agrippa, az osztálytársadalmak ősideológusa a maga test-meséjével ezúttal is ügyes apologétának bizonyult. A testnek van baloldala és jobboldala. Bármelyik nélkül csonka. A polgári parlament pártpluralizmusában a két oldal kiegyensúlyozza egymást. A polgári pártpluralizmus éppen azon alapul, hogy a társadalmat pártokra osztva, ezek küzdelmévé fokozza le az alapvető érdekellentéteket. Menennius Agrippa eredeti meséje is, s ez a jobboldal-baloldal mese is azt sugallja, hogy bár a részek között különbségek, érdekellentétek feszülnek, az Egész a lényeg, annak egyensúlyát nem szabad felbolygatni. Küzdjenek csak a pártok, az irányzatok, a divatok, de a rendszer egészét ne kérdőjelezze meg senki.

A kapitalizmus kritikusai belementek ebbe a csapdába, felvállalták az egyik oldal partikularitását, és megpróbálták politikai úton legyőzni a (másik oldallal azonosított) kapitalizmust. Akik nem fogadták el azt, hogy az “Egészet” békén kell hagyni, azok nekimentek erőszakkal – de ugyancsak politikai úton. Pedig már a kapitalizmus kifejlődése bizonyította, hogy egy társadalmi formáció meghaladása sosem politikai eszközök igénybevételén alapul. Ha a társadalmi viszonyokban létrejönnek egy új formáció feltételei, akkor azok a társadalom egészében jönnek létre (nem csak a politika leszűkített területén); a kapitalizmus esetében is a forradalmak, amelyek látszólag biztosították a kapitalizmus mint új formáció kibontakozását, egyrészt nem voltak mindenütt szükségszerűek, másrészt ahol bekövetkeztek, az már a lényegében győztes polgári társadalmak belső ügye volt: minthogy a pártpolitika a versenygazdaság adekvát kifejeződése a politikai szférában, a polgári forradalmak csupán a társadalom átalakulása folytán szükségessé vált intézményi változások átterelését jelentették a polgári társadalomnak megfelelő színtérre, a politikai szférába. Az ebben a vonatkozásban a polgári forradalmak mechanikus utánzásainak tekinthető úgynevezett “szocialista forradalmak” irányítóinak győzelmük után azt kellett tapasztalniuk, hogy – bár sok eredményt el lehet érni ezen az úton is – egy még kifejletlen társadalmi formáció pusztán a politika eszközeivel nem hozható létre.

Ha magát a “baloldaliság” fogalmát a fentieknek megfelelően egyre kevésbé tekinthetjük is értelmesen alkalmazható kategóriának (a politikai “baloldaliságot” pedig ugyancsak a fentieknek megfelelően ellentmondásokkal teli, sok tekintetben zsákutcás megoldásnak látjuk is), kétségtelen, hogy a huszonegyedik században is jelen lesz az a szellemi áramlat (értékrendszer, világkép és cél-együttes), amely – az emberiség “igaz ügyeinek” egyikeként – az imént a “baloldaliság” jellemzőiként megfogalmazottak jegyében fogja tagadni a kapitalizmus világát. Ezen szellemi áramlat legfontosabb sajátossága éppen ez a tagadás: az a kiindulópont, hogy a kapitalizmus nem a “történelem vége”, hanem egy meghaladásra ítélt történelmi formáció, amely felváltható egy olyan másik, nyilván szintén nem hibátlan formációval (termelési móddal), amely éppúgy eltávolítja az emberi lehetőségek kiteljesedésének a kapitalizmus által képviselt akadályait, ahogy a kapitalizmus is felszámolta e kiteljesedés jó néhány, a prekapitalista társadalmakban jelenvolt akadályát. Minthogy ez a lehetőség kifejtett formában Marx és követőinek műveiben fogalmazódott meg, ebben az értelemben ez az irányzat mindig “marxista”, vagy a marxizmussal legalábbis kompatibilis lesz. (Ehhez azonban nyomban hozzá kell tenni, hogy mivel Marx nem vallást alapított, az olyan “marxizmus”, amely az alapítók tételeire mint dogmákra alapítja gondolatait, reakciós, tehát az említett szellemi áramlat szempontjából kártékony természetű; az alapgondolat továbbvitele gyakran éppen azáltal lehetséges, ha kimutatják, hogy a marxi tételekben mi ellentmondásos, hibás, következményeiben ártalmas; mi az, ami az adott kor és társadalom korlátjait viseli magán stb. Egy kritikai elmélet érvénytelen, ha a kritikát önmagára nem terjeszti ki. A határt az alaptétel jelenti: a marxizmus önkritikájának képviselői mindig akkor léptek ki az általunk most körüljárni próbált szellemi irányzatból, amikor kritikájuk ezen alaptétel megkérdőjelezését, a kapitalizmust meghaladó társadalom lehetőségének megkérdőjelezését is jelentette.)

Ha azonban ma körülnézünk, hogy e kétségkívül továbbélő, az államszocializmus összeomlásával összezavarodott, de a kapitalizmus fennállásáig szükségszerűen fennmaradó szellemi irányzatot milyen mozgalmak képviselik a világban, az eredmény kétségkívül sovány.

Az ezen áramlattal valamiféle kapcsolatba hozható erők közül a legerősebbek, a szocialista-szociáldemokrata pártok – legalábbis e pártok meghatározó erőit tekintve – nem vállalják fel azt, hogy egy kapitalizmuson túli társadalom érdekében munkálkodjanak; egy ilyen program, ha néha távoli célként fel is merül egyesekben, egyre kevésbé mozgatja e pártok gyakorlatát; e pártok általában elzárkóznak attól, hogy jelen teendőiket egy ilyen jövő lehetőségeinek növeléséhez igazítsák. Túl azon, hogy a modern pártpolitikát általában is az elméletellenes pragmatizmus mozgatja, s így a pártok inkább a pártbürokráciák önfenntartási szempontjait, mintsem társadalmi eszmények követését szolgálják, e pártok – viszonylag széleskörű támogatottságuk folytán – jó reklámhordozók, s így vonzzák a tőkét is: a “szocialista” pártok tehát konkrét döntéseikben gyakran egyes kapitalista csoportok érdekképviselőiként működnek. A gyakran korrupt, bürokrata-szemléletű és nem ritkán prokapitalista¹ “szocialisták” arra alkalmasak, hogy a “jobboldaliak” általuk időről-időre diszkreditálják a “baloldali” eszményeket, de arra nem, hogy ezeket az eszményeket igazán hatékonyan képviseljék (akár “baloldaliaknak” neveztetnek ezek az eszmények, akár nem).

Más szempontból ugyanez érvényes a kommunista pártokra is. Minthogy ma e jelzővel azok a pártok illethetők, amelyek az államszocializmus egypártrendszerének (illetve a III. Internacionálé-kiépítette bolsevik világpártnak) örökségét többé-kevésbé vállalják, ezért annak minden ellentmondásosságát is továbbviszik. Amíg fennálltak az államszocializmusok, addig egyfelől terjesztették ugyan az említett eszményeket, másfelől viszont mindennapi gyakorlatuk tele volt ezen eszmények ellenkezőjével. Némely vonatkozásban valóban közelítettek egy posztkapitalista társadalomhoz, másokban – egy sajátos államkapitalizmus alakját öltően – belül maradtak a kapitalizmuson, s nem egy területen megmaradtak kapitalizmus előtti formákban, vagy éppen regrediáltak azokhoz. Ily módon a hívő számára valóban a “baloldaliság” letéteményesei voltak, miközben az élet számos területén nemcsak diszkreditálták, hanem rombolták is a posztkapitalista eszményeket² . Az az asszociációkör, ami a “kommunista” fogalmához az emberek nagy részének tapasztalatokon alapuló tudatában tapad (tudniillik, hogy a “kommunista” hataloméhes, a hatalom birtokában harácsoló, embertelen, a dolgok kézbentartására alkalmatlan, vizet prédikáló és bort ivó, korlátolt szörnyeteg), az eszmékben őszintén hívő kommunisták alól is kihúzta a talajt (amit pontosan kifejez a némelyek által hangoztatott bon mot, miszerint ők nem léptek ki a pártjukból, de a pártjuk kilépett belőlük). Az államszocializmus bukása után – minthogy a hatalmukat átmentő vezetők többnyire más pártokba vonultak – a megmaradt kommunista pártokhoz kapcsolódó asszociációk között felerősödhetett ugyan az “eszméhez való hűség”, illetve a vert helyzet következtében a “vesztesek oldalán állás” államszocializmus előtti “baloldalisága”, de híveket csak az államszocializmus iránti nosztalgia toboroz a számukra, s ez az államszocializmus említett ellentmondásossága következtében egyrészt e pártokra is érvényessé teszi, hogy alkalmasak az elriasztásra, a “baloldaliság” diszkreditálására (mindazok szemében, akiket nem vonz az államszocializmus valósága), és etatizmusuk folytán az emlegetett eszmények valóságos képviselőinek sem tekinthetők, másrészt, mivel az államszocializmus visszaállítása irreális cél (akár felvállalják ezt, akár lemondanak róla), az államszocializmus értékeit követő alapállásuk eleve marginalizálja is őket a politikai mezőben.

A kicsiny trockista és anarchista csoportok eleve marginálisak; előbbiek magatartásában lényegében a hatalomra jutás előtti bolsevik magatartás rögzült, így sosem képviseltek a hatalomra jutott bolsevizmussal szemben valóságos alternatívát, alapvetően megmaradtak annak, amik voltak, a kommunista párt egyik – olykor riasztóan dogmatikus és életidegen – frakciójának (ám a frakciók felszámolása folytán kívül kerülve a párton), így a sztálinizmust illető minden kritikájuk – és az államszocializmus történetének szörnyűségeiből való kimaradásuk, ily módon “megőrzött ártatlanságuk” – ellenére rájuk is érvényes mindaz, ami a kommunista pártokat illeti. Az anarchisták pedig sosem tudtak olyan pozitív programot állítani, amely a tagadáson túl megvalósítható társadalmi célokat adhatott volna egy modern társadalom számára, s így nem is kapcsolódtak hozzájuk sosem olyan képzetek, amelyek alapján egy extremista kisebbségen túl bárki is a posztkapitalista társadalmi eszmények letéteményeseinek tekintette volna őket.

Az említett eszmények nagy része: igazságosság, esélyegyenlőség, szolidaritás stb., magától értetődően elsősorban az osztálytársadalmak alávetettjei körében számíthat támogatásra. Ezen alávetettek hagyományosan a “baloldal” fő bázisát jelentik, s ez még akkor is így marad, amikor a “baloldalinak” nevezett pártok egyre kevésbé nevezhetők a “baloldali” eszmények képviselőinek. (Ez a támogatás annyiban visszahat a szocialista-szociáldemokrata pártokra, hogy szavazóbázisukhoz alkalmazkodva felvállalnak bizonyos érdekképviseleti-szolidaritási teendőket is.) Amikor azonban a csalódás erősebb, mint a megszokás, ezek a munkás-, és egyéb szavazók más pártokhoz csatlakoznak; különösen azokhoz, amelyeknek programjában az esélyegyenlőség, az igazságosság, a szolidaritás értékei szerepelnek. (Fontos megjegyzendő, hogy a humanitás értékei – amelyek nélkül a hagyományosan “baloldalinak” nevezett értékrendszer nem az, ami – általában nem feltételei ennek a csatlakozásnak, s nem véletlen, hogy a bolsevik típusú pártok ezeket az értékeket olyan könnyen háttérbe szorították a cél által szentesítettnek vélt antihumánus eszközök alkalmazása javára.) A “baloldal” hagyományos szavazói esetenként így lesznek “nemzeti szocialista” vagy más populista nem-baloldali pártok támogatói (s így szerepelhetnek ezek a pártok a “baloldalisággal” érintkező politikai erők között).

Ez is azt mutatja, hogy az “osztálybázis”, a “baloldal” hagyományos hivatkozási alapja nem specifikáló tényező; az, hogy az alávetettek éppen milyen politikai erőket támogatnak, nem kritériuma annak, hogy miképpen ítélhetünk meg, hová sorolhatunk be egy politikai irányzatot.

Egészen más megfontolásból szokták olykor a “baloldalhoz” sorolni a liberális erőket. Ez olyan korokban merül fel, amikor az uralkodó diskurzus a fő politikai frontvonalakat a konzervativizmus és a “haladás” vagy a diktatúra és a demokrácia képviselői között jelöli ki. A “baloldali” mozgalmak történelmileg is a liberalizmus radikális továbbvitelének, az általa követelt szabadságjogok kiterjesztésének tűnnek, így a “maradással”, az adott viszonyok konzerválására való törekvéssel, illetve a szabadság korlátozásával, az egyenlőtlenség agresszív védelmével, egyes csoportok nyílt diszkriminációjával szemben a liberálisok és a kapitalizmust tagadó “baloldaliak” valóban egy oldalra kerülhetnek. Legalább olyan lényeges azonban, hogy az antikapitalizmussal szemben a liberalizmus éppen hogy a tőkés berendezkedés legadekvátabb védelmezője; szabadságfelfogásának egyéncentrizmusából következnek azok az argumentációk, amelyek a mások munkájából való meggazdagodás jogát és a munkanélküliség vagy a hajléktalanság “jogát” közös nevezőre hozzák az egyéni szabadságjogok liberális értelmezésű fogalmában, amelyben a foglalkoztatáshoz, az emberhez méltó élethez, a teljes egészséghez stb. való jog nem szerepel olyan törvény-biztosította alapjogként, mint például a magántulajdon védelme. A liberalizmusnak tehát, ha van is érintkezési pontja a “baloldalisággal”, ez nem több, mint amennyi érintkezési pont konzervatív, nacionalista, vagy más pártok esetében is kimutatható.

Ha mindezt összevetjük, azt látjuk tehát, hogy a hagyományosan a “baloldalhoz” kapcsolt értékek igazi képviselőjének egyetlen létező politikai erő sem tekinthető, jóllehet ezen értékcsoport egyes elemei a legkülönfélébb politikai filozófiájú irányzatoknál jelen vannak. Következhetne ebből, hogy akkor tehát éppen ideje lenne, hogy megjelenjék valamely “igazán” baloldali, terhelő múlttól, zavaró kompromisszumoktól és korrupciótól mentes és ilyennek is maradó, erkölcsileg hiteles mozgalom a kapitalista jelennel szemben. Ez azonban nemcsak azért problematikus, mert nem sokkal a magát poszt-kapitalista társadalomnak nevezett államszocializmus bukása után kevesen hisznek abban, hogy a kapitalizmuson kívül van más társadalmi formának is esélye, hanem amiatt a két ellentmondás miatt is, amelyek már abban is szerepet játszottak, hogy az államszocializmus olyan lett, amilyen volt.

Az egyik ellentmondás az – mint erre többször említett korábbi írásainkban szintén kitértünk már –, hogy a “baloldali” törekvések osztálybázisának az elmúlt száz-százötven évben mindig is a kapitalizmus fő alávetett csoportját, a munkásosztályt tekintették, jóllehet az a meghatározó osztályviszony résztvevőjeként mindig is belül volt a kapitalizmuson, és nem igazán érthető, hogy Marxék, akik pontosan látták, hogy a parasztság, a feudalizmus meghatározó osztályviszonyának egyik alkotóeleme nem döntheti meg a feudalizmust, miért nem terjesztették ki e felismerés tanulságát a munkásosztályra is. (Volt már szó arról is – Eszmélet 28. –, hogy a munkásság egy része éppúgy polgár akar lenni, mint ahogy a kevésszámú győztes parasztfelkelés győztesei is villámgyorsan “urak” lettek; más része pedig a meghatározó osztályviszonyon kívül keresi felemelkedését: ahogy a parasztság egy része a városba szökött, s ott polgárrá vált, úgy lesznek egyes munkások az oktatási és kulturális rendszer felhasználásával az uralkodó osztályviszonyon kívülre lépve értelmiségiekké.) Ráadásul, ahogy a feudalizmus társadalmi meghaladása, a kapitalizmus kialakulása során a parasztság rohamosan fogyatkozni kezdett, hogy tömegei a társadalmi átrétegződésben egy új osztályviszony résztvevői között foglalják el helyüket, úgy kezdett rohamos fogyatkozásba a munkásosztály is a huszadik század második felében. Egyre egyértelműbb tehát, hogy a kapitalizmus meghaladásának történelmi alanyát tévedés a munkásosztályban keresni. (Persze még kevésbé azokban a paraszti és nincstelen tömegekben, amelyekben pre-kapitalista társadalmak antikapitalistái gondolkoznak Maótól – s tulajdonképpen már Lenintől – kezdve egyes mai latin-amerikai vagy afrikai populistákig.)

A másik ellentmondás a kapitalizmust meghaladni kívánó törekvések már említett (túl)politizálódása. A politika a társadalom alrendszereként eleve nem helyettesítheti a társadalmi átalakulásokat, a pártrendszerű politika pedig per definitionem partikularizál. Mindebből az következik, hogy véleményünk szerint a politika modernkori értelmében a kapitalizmus alapjait tagadó eszméknek (abban a meghatározó, az alapértékeket együtt valló formában, amely e rendszertagadás specifikuma) nem lehet adekvát politikai képviselete, és erre nincs is szükség. (Ezért is érdemes megszabadulni mindazon fogalmaktól – a “kommunizmustól” és az “osztályharctól” kezdve a “szocialistán” át a “baloldaliságig” –, amelyek a hozzájuk tapadt sok, egymásnak is ellentmondó képzet, tapasztalat és pártpolitikai mozzanat következtében alkalmatlanok arra, hogy egy huszonegyedik századi antikapitalizmus adekvát kategóriái legyenek.) Ha azonban a “politika” fogalmát kiterjesztjük, és a sorsunk jobbításáért, az adott társadalmi viszonyok megváltoztatásáért folytatott cselekvések együttesét értjük rajta, akkor ilyen cselekvési célokat, mint mindig, ma is lehet társítani az említett értékekhez, és egy Eszmélet típusú folyóirat számára éppen az ilyen cselekvési célok biztosíthatják a benne megjelenő vélemények, gondolatok, álláspontok közös nevezőjét.

Mi magunk azért térünk vissza újra meg újra a “szellemi termelési mód” fogalmához, mert meggyőződésünk, hogy – mint már több ízben kifejtettük – a jelenleg a világban még egyeduralkodó tőkés termelési mód meghaladásának ez és éppen ez a formája. Ha pedig ez így van, akkor azoknak az embereknek a számára, akiknek értékrendjét a hagyományosan “baloldalinak” nevezett értékek együttese jellemzi, az lehet az ítéletek, döntések és cselekvések mércéje, hogy elősegítik-e a szellemi termelési mód kibontakozását, vagy sem. Ez lehet a közös nevező a hagyományosan “baloldalinak” nevezett gondolkodás valóságos értékeit követő szemlélet legkülönfélébb céljai, törekvései – és így az efféléken való gondolkodás fórumául szolgáló elméleti folyóirat – számára is. Mert a szellemi termelési módra alapozott jövőkép számos olyan elemet egyesít magában, amelyek hagyományosan is közös nevezőt jelentettek az antikapitalista gondolkodás számára. A felsorolt értékek (szolidaritás, esélyegyenlőség, diszkrimináció-mentesség, erőszakmentesség stb.) mellett ilyen a piac mindent meghatározó szerepének tagadása, az osztályhatalom elutasítása, az önszerveződések, a közvetlen demokrácia intézményeinek támogatása stb. Ugyanakkor a hagyományos “baloldali” cselekvési stratégiákkal szemben, a huszadik századi történelmi tapasztalatok levonásával, egy hangsúlyozottan etikai program részeként feltétlenül sokkal nagyobb hangsúlyt kell kapjon az erőszakmentesség, a humanizmus; és a szűkebb értelemben vett (óhatatlanul partikularizáló) politikai cselekvéssel szemben a társadalom (érintkezési, intézményi, kulturális stb.) viszonyainak, termelési módszereinek (a szellemi termelési mód pozícióit erősítő) alakítása (egy olyan célrendszer, amely éppen egy, a “munkásmozgalom” történetének ellentmondásaitól és történelmi bűneitől mentes, etikailag hiteles szellemi irányzat tartalmát is megadhatja).

II. Milyen társadalmat “építsünk”?

Az utóbbi évek publikációiban – az úgynevezett “baloldali” gondolkodásban is – eléggé központi gondolat az, hogy az ezredfordulón (az államszocializmus összeomlása után) a kapitalizálódás kényszerpályaként, alternatíva nélküli, egyetlen útként áll a volt “szocialista” országok előtt. Ezt a “kényszert” azonban soha senki sem bizonyította. Hiányoznak azok az elemzések, amelyek azt igazolnák, hogy például Kelet- és Közép-Európa társadalmai számára (figyelembe véve ezen országok gazdasági állapotát és szerkezetét, életszervezési modelljeit, kultúráját, hagyományait és erőtartalékait) kizárólagosan a kapitalista modell (ráadásul annak félperiferiális, gazdaságilag félig-alávetett változata) jelentheti a fejlődés, a továbblépés legjobb útját. Persze, ugyanígy hiányzik e hipotézis meggyőző cáfolata is. Amire a “kapitalizmus-építés” hívei hivatkozni szoktak, az államszocializmus életképtelensége nem bizonyíték: abból, hogy valami rossz, nem következik, hogy egy másik a legjobb (hiszen mindig feltételezhető harmadik, negyedik stb. út is). Az egész erősen emlékeztet arra a dogmatizmusra, amellyel a sztálinizmus a maga “szükségszerűségét” bizonygatta, s amelynek modelljében a történelmet egymásra épülő, kihagyhatatlan lépcsőfokok sorának ábrázolták. A “marxisták” jelentős része könnyen elfogadja ezt a determinizmust, a kapitalista restaurációt azzal magyarázva, hogy hát igen, azok az országok, amelyek történelmében sosem volt kifejlett kapitalizmus, nem “ugorhatják át” ezt a lépcsőfokot, s ha előbb nem, most, a huszonegyedik század elején át kell haladniuk a kapitalizmus stációin.

Túl azon, hogy a történelem nem igazolja ezt a “lépcsőfok-szemléletet”, mert az esetek többségében az egyes társadalmak belső fejlődése igenis “átugorja” ezeket a lépcsőfokokat (azoknak a továbblépéshez nélkülözhetetlen “antropológiai” hozadékát intézmények, kulturális hatások révén építve be a maga világába), ez a szemlélet sosem mondhat semmit a jövőről, hiszen még ha elfogadjuk is a szükséges lépcsők létezését, a következő lépcsőfokot ezekből nem következtethetjük ki (márpedig a valóságban ezek mindig olyan előre nem látható fordulatokból, “szabálytalan” változatokból fejlődnek ki, amelyek az addig kirajzolódott “lépcsőn kívül” találhatók).

A másik érv, amellyel a tőkés társadalom kifejlődésének szükségszerűségét “igazolni” szokták, a “szerves fejlődés” eszményítése. A klasszikus kapitalizmus valamilyen értelemben valóban “szerves úton” fejlődik ki előzményeiből, a jelen helyzet azonban éppenhogy ellentmond ennek az eszménynek: a kapitalizmus (újjá)építése Kelet- és Közép-Európában éppen hogy nem szerves; mindaz, ami az államszocializmusok néhány évtizedes történetében létrejött, lehetett szervetlen, erőszakos beavatkozások eredménye (csak részben volt az), a rendszerváltás pillanatában akkor is mindez már adott állapot volt, amit leépíteni, a kapitalizmus kívánalmai szerint átalakítani kizárólag “szervetlenül” lehet.

Csanády András az Eszmélet 45. számában megjelent, igen figyelemreméltó írásában ezekkel a problémákkal küszködik. ő, aki a szellemi termelési mód megjelenésére már a hetvenes években felhívta a figyelmet, mostani cikkében azt elemzi, hogy milyen körülmények nehezítik a kapitalizmus klasszikus formában való kibontakozását. S miközben – mint még erre visszatérünk – felvet egy rendkívül fontos, a társadalomtudomány figyelmének középpontjába emelésre érdemes kérdést, az etikai tényező szerepét a társadalmak alakulásában, írása mégis azt sugallja, hogy jelen pillanatban csak egy egészségesebb kapitalizmus irányába mutató fejlődés lehet a cél. Olyan gondolat ez, ami – véleményünk szerint – már kívül kell essen egy, a posztkapitalizmus szellemiségét hordozni kívánó diskurzus közös nevezőjén.

Csanády kérdésfelvetését azonban nem lehet megkerülni. Kelet- és Közép-Európa történelmének évszázadok óta meghatározó, s a jelen lehetőségeinek mérlegelése során is alapvető kérdése az elmaradottság problémája. Történelemszemléletünkben évtizedek óta evidenciának számít Európa keleti felének viszonylagos elmaradottsága a Nyugattal szemben, s a különböző társadalomépítő stratégiák, amelyek e régióban születnek, szinte axiómaként indulnak ki ezen elmaradottság tényéből, s ami ebből következik, eszménnyé lesz a felzárkózás, az utolérés. (Még az államszocializmus is, amely az autarkia, a Nyugattól való gazdasági függetlenség ideológiájával próbálkozott, saját eredményeit abban mérte, hogy miben sikerült utolérnie, vagy “elhagynia” a gazdag centrumokat.) Az utolérés szemlélete eleve magával hozza a “kihagyhatatlan lépcsőfok” determinista gondolatát, hiszen ha a “Kelet” a “Nyugatban” utolérendő mintát lát, ez kijelöli jövőjét, amely így a Nyugat jelenével lenne azonos. (Ha a Nyugat életének bizonyos mozzanatait nem tartják is mindenben követendőnek, a lényeget tekintve az “utolérés-felfogás” hívei valóban így is gondolkoznak.) Adva van tehát egy meglehetősen dogmatikus világkép, amely nem lát más lehetőséget Kelet-Európa számára, mint azt, hogy leutánozza Nyugat-Európa és az Észak-Amerikai Egyesült Államok gazdasági és társadalmi modelljét. Ám nem kevésbé determinista az a felfogás sem, amely az Achilles és a teknősbéka paradoxonát a Nyugat–Kelet viszonyra alkalmazva azt állapítja meg, hogy az utolérés lehetetlen, a Kelet hátrányos helyzete olyan lépéshátrányt jelent, ami csak halmozódik, nincs mit tenni, Európa keleti fele mindig félperiféria volt, és az is marad. Ez az álláspont tehát nemcsak determinista, hanem még defetista is. Az utolérést lehetetlennek látók számára maradna még az a megoldás, hogy ne is próbálkozzanak az utoléréssel, ne tekintsék a fejlett Nyugat jelenlegi helyzetét kihagyhatatlan lépcsőfoknak, hanem valamiféle “saját út” választásával kerüljék meg a lépcsőt – csakhogy e megoldással szemben az “utolérés-felfogás” hívei számos történelmi tapasztalatra hivatkozva érvelhetnek azzal, hogy a modern világgazdaságból nem lehet “lekapcsolódni”, a megkerülés illuzórikus.

Mindez persze nemcsak Közép-Európa problémája: az egész – korábban “harmadiknak” nevezett – centrumon kívüli világ ugyanezzel küszködik, s nemigen talál megoldást, ami olyan esetekben eléggé általános, amikor a kiindulópontot egy féligazság jelenti. A féligazság igazság-fele az, hogy a centrumok (valamilyen szempontból) kétségkívül fejlettebbek, éppen ezért ők a centrumok; ám közben érdemes észrevenni azt is, hogy e fejlettség, ezek az előnyök csak bizonyos szempontokra érvényesek, s az már manipuláció, hogy éppen ezeket és csak ezeket a szempontokat teszik meg az összehasonlítás alapjának, a “fejlettség” mércéjének. Ritkán és kevesen vetik fel azt a kérdést, hogy a “fejlettek” előnyeiben a.) mi az, ami valóban előny; b.) mi az, ami azáltal és csak azáltal mutatkozik előnyként az ő oldalukon, hogy egyúttal hátrányt termel a perifériák oldalán, vagyis melyek az elmaradottságnak azok az elemei, amelyek kizárólag az eltérő fejlettségi fokon lévő társadalmak érintkezéséből (például az “egyenlőtlen cseréből”) származnak, amelyeket tehát a centrum hoz létre, és c.) mi az, ami csak a diskurzusból adódó különbség, amely tehát azért hat különbségnek, mert a “fejlettséget” önkényesen kiragadott, a centrumnak kedvező szempontok alapján határozzák meg. (Az életszínvonal például elég objektív mutató, s az ebben megmutatkozó különbség az “a”-típusú eltérések csoportjába esne, ha nem tudnánk, hogy a centrumok magasabb életszínvonalát jelentős mértékben éppen a perifériák alacsonyabb szinten tartásával lehet biztosítani /“b”-típusú eltérés/; azt pedig, hogy az emberek mi mindent fogyasszanak, mi mindenben mérjék életszínvonalukat, köztudottan igen nagy mértékben a termelők-értékesítők manipulatív tevékenysége határozza meg, vagyis az életszínvonal-előnyök egy része “c”-típusú eltérés. Ettől még vannak objektív, “a”-típusú eltérések is, de ezeket, a háromféle “előnynek” a centrum-társadalmak önképében nap mint nap létrejövő szándékos összemosása miatt, igen nehéz különválasztani.)

A “harmadik út”, a lekapcsolódás, a megkerülés lehetőségének szenvedélyes tagadása éppen azt bizonyítja, hogy van ilyen lehetőség (sőt, a perifériák számára egy-két kivételtől eltekintve csak ez a lehetőség van, mert a determinisztikus utolérés-felfogás azt a helyzetet állandósítja, amelyben a fél-perifériák és perifériák utánfutóként a “centrum” mögé kötve gurulnak egy önmaguk által meghatározhatatlan /így valóban determináltnak tűnő/, mások által azonban nagyon is /szabadon/ meghatározott pályán. A liberális tétel ebben az esetben is “érvényes”: a piacgazdaság szabadsága az erősebbek szabadságaként valóban szabadság.) A megkerülés, a lekapcsolódás lehetősége azonban szintén csak féligazság (hiszen az igazság egyik felét az imént már odaadtuk annak az állításnak, amely az elmaradottság tényét regisztrálja). A megkerülés fejletlenebb alapon, pusztán “dacból” – ezt bizonyította az államszocializmus és a hatalomra jutott felszabadítási mozgalmak számos kísérlete – csak zsákutcás lehet. Nem személyes mániából³ , hanem éppen ezért tartjuk annyira fontosnak, hogy az antikapitalista gondolkodás középpontjába kerüljön a “szellemi termelési mód” kategóriája, s annak vizsgálata, hogy mi minden következik a szellemi termelési mód kifejlődéséből a huszonegyedik század embere számára.

A szellemi termelési mód, ahogy erre is már több helyütt utaltunk, a kapitalizmuson belül fejlődik ki (mint eddig minden termelési mód a történelemben elődje kebelén), de (mint eddig minden termelési mód) megjelenik az uralkodó társadalom meghatározó keretein kívül is, így ebből a szempontból, az új jelenléte szempontjából a perifériák nem feltétlenül és nem mindig vannak hátrányban. Ám ahhoz, hogy a szellemi termelési mód mint a kapitalizmussal szembeni alternatíva kibontakozhassék, nem elegendő, hogy egyes elemeit szembehelyezzék a piac- és versenyalapú kapitalizmussal (ahogy például az államszocialista kísérlet során a gazdasági tervezésben vagy az oktatás, a kultúra erőteljes preferálásában valóban megmutatkozott valami egy más logikájú, alternatív társadalom lehetőségeiből: a szellemi termelési mód további összetevői nélkül a racionalista gazdasági tervezés felszíni sikerek után önmaga ellentétébe, irracionális, pazarló működésbe, az oktatás, a kultúra az általános felszíni színvonal-emelkedés után önmaga ellentétébe, a kultúra értékének lefokozódásába torkollott).

Nem állítjuk, hogy ma már elegendő tudható a szellemi termelési mód mibenlétéről: éppen amellett érvelünk, hogy minél többen fordítsunk minél több szellemi energiát e jelenleg embrió-formában létező társadalmi formáció összetevőinek megismerésére. Annyi már tudható, hogy ez a termelési mód nem a tudomány s nem is az értelmiségiek uralmának utópiája (nem Madách falansztere és nem is Szelényi–Konrád víziójának a politikai hatalmat megragadó /értelmiségi/ osztályhatalma), jóllehet a tudomány és az értelmiség szerepének felértékelődésén, előtérbe kerülésén alapszik. Egy termelési mód éppen azáltal lesz uralkodó a társadalomban, hogy annak minden szeletében érvényesül, minden rétegének életét átformálja, a maga logikájához illeszti. A szellemi termelési módban fizikai munkások és vállalkozók is éppúgy tömegesen jelen lehetnek, mint a kapitalizmusban, s bár a szociológiai összetétel minden bizonnyal változik (mint ahogy erre utaló jelek már most is szép számmal találhatók), nem ez a lényeg, hanem az, hogy minden réteg, tehát a fizikai munkások és a vállalkozók tevékenysége is a szellemi termeléshez igazodik. Kifejlett formában ez a jövő képe, de számos mozzanatában már ez a mai valóság is: ma, a haszontermelő kapitalista logikának alávetve az élet egyre több területét hatja át olyan termelés, amely piacosítható ugyan (s ma piacosítják is), de a létrehozás és a létrehozott termék természete egyre kevésbé illeszkedik a tőketermelés logikájába. (“A céh” című írásunkban – Eszmélet 39. – a számítógépes software-ek példáját hoztuk fel erre. A software-nek a piacon ára van, ám jellegzetesen olyan termék, amelynek természetéhez tartozik a sokszorosítás, s ezáltal az ingyenes használat lehetősége. A szellemi termelésnek éppen az a lényege, hogy mivel terméke nem fogy el a használat során /sőt, esetenként szaporodik/, így a piac logikája csak Prokrusztész-ágy lehet a számára, amit előbb-utóbb szétfeszít.) A tőkés piactársadalom, ez a látszólag kereslet-irányította világ valójában mindig a kínálati oldal, az értékesítéssel összefonódott ipar uralma alatt áll; a keresletet a kínálati oldalról manipulálják – e manipuláció korlátait jelzik az időnkénti válságok –, és a működés alapja, amit az eleddig legkifejlettebb tőkés forma, a “fogyasztói társadalom” csak sűrítetten érzékeltet, de valójában a kezdetektől fejlődésének meghatározója: az elfogyasztható (és ezáltal mérhető, értékelhető, beárazható) tárgyak (emberi képességek, erőforrások) termelése. A szellemi termelés ezzel éppen ellentétes logikáját valóban a kereslet (vagy a tágabb marxi kategóriával a szükséglet) határozza meg, ami gyorsabban bővül, mint a kínálat (s egy erre épülő társadalom ezért és ennyiben mindenképpen fejlettebb, azaz fejlődőképesebb az egyébként szintén nagyon fejlődőképes-önfejlesztő tőkés társadalomnál). A szellemi termelés természetéről egyébként a hazai irodalomban és az Eszmélet hasábjain is sok minden megtudható Z. Karvalics László (az információgazdaságról szóló) írásait forgatva is.

De maga a szellemi típusú termelés csak egyik, bár talán a leglényegesebb jele ennek az alternatív társadalmi formának. Elég látványos jeleket találhatunk a társadalomszervezetben is. Az értelmiség szerepének növekedése a huszadik században ma már közhelynek számít, de jóval kevesebb figyelem esik annak elemzésére, hogy pontosan milyen szerepet kap az értelmiség a társadalmi rendszerekben. Mannheim elemzése az értelmiség modernkori szerepeiről mindmáig klasszikus, de kidolgozásra vár – az azóta eltelt idő változásait (új szerepek születését, a régiek megszűnését) is tekintetbe véve –, hogy a különböző értelmiségi szerepkörök (illetve ennél tágabban: a szellemi termelésben résztvevők szerepkörei) hogyan kapcsolódnak össze a társadalom szervezetében. Mindenképpen meghatározó a termelésben érvényesülő (a tág értelemben vett technikára-technológiára irányuló) innováció és a szimbólumtermelés viszonya. (Mint erről szintén “A céh” című cikkünkben vázlatosan már írtunk, az önmagát fenntartani törekvő tőke és tőkés társadalom alapvető érdeke, és jól látható törekvése, hogy a szellemi termelésnek ezeket az összetevőit egymástól távol tartsa. Felhasználja mindkettőt, de elemi érdeke, hogy azok egymáshoz ne kapcsolódjanak, mert ez a kapcsolat, az összetevők “összetevődése” a szellemi termelésen alapuló társadalomszervezet létrejöttének “veszélyét”, vagyis a tőkés társadalom végét, a tőkének mint a társadalom mozgatójának feleslegessé válását hordja magában. Jól látható az is, hogy a nagyobb veszélyt ezen összetevők közül a szimbólumteremtés jelenti a tőke számára, ezért az értelmiségen belül is elsősorban a szimbólumtermelő értelmiségi csoportokat kezeli a legnagyobb gyanakvással, ezek szerepét igyekszik csökkenteni, ezeket igyekszik leginkább bérmunkás-helyzetbe hozni, illetve e csoport egyes tagjait igyekszik leginkább korrumpálni, betagozni az establishmentbe, hogy kézben-tarthatóságuk, alárendelt, a tőkés társadalom apológiájára használt szerepük fennmaradjon.)

A szimbólumtermelés⁴ ugyanakkor a huszadik században a tőkés működésen belül egyre nagyobb szerepre tett szert. A szimbólumtermelés a történelemben mindig is nagyon fontos része volt a társadalmaknak, gondoljunk akár a hivatalnokrendszerek, akár az egyházak szerepére. Lényege azonban a huszadik századig éppen abban állt, hogy elvált a termeléstől: a társadalomnak a termelésen túli, illetve annak keretet adó viszonyait szervezte. A huszadik században azonban a szimbólumtermelés megjelent a termelésben (itt gondolhatunk a taylori-fordi “nyers” kezdetek után a munkapszichológia, a “humanista” iskola megjelenésére az amerikai termelési szervezetben, de a távol-keleti modell sikerei is ebből a szempontból nagymértékben azon alapszanak, hogy a hagyományos szimbólumtermelés korábban termelésen kívüli mozzanatait bevitték a termelésbe), sőt, kísérletek történtek az egész termelő társadalom szimbólumtermelés általi irányítására is (a bolsevik és a fasiszta modellben). Mielőtt ez az “és” félreértésekre adna okot, hozzá kell tenni, hogy persze a bolsevik és a fasiszta modell ebből a szempontból sem azonosítható: (különbségükre mindjárt kitérünk), kétségtelen azonban, hogy a szellemi termelés ilyen használata nem volt a baloldal egyedüli sajátossága, a szellemi termelési mód, s különösen a szimbólumtermelés lehetőségeinek huszadik századi térnyerése idején a fasizmus a tőkés társadalom (és a tőkés társadalmi rendet elfogadó szellemi termelők) egy kétségbeesett kísérlete arra, hogy ezt az eszközt (is) a tőkés társadalom konzerválására használják. Itt érdemes emlékeztetni arra is, hogy az egész munkásmozgalom – amire a fasizmus válasz volt – egy olyan társadalomszervezési kísérlet volt, amely (elsősorban értelmiségiek irányította) szimbólumtermelés által próbált meg a tőkeviszony meghatározó osztályából, a munkásosztályból ellenszervezetet, egy új termelési mód és társadalmi formáció alapjául szolgáló társadalmi kapcsolatrendszert kialakítani. A “magáért való osztály”, az osztályöntudat, az élcsapat mint ezen öntudat hordozója – ezek a marxi, lenini, lukácsi kategóriák tulajdonképpen ezt jelölik, s az államszocialista pártállam a szimbólumtermelés által szervezett társadalom és termelés egy koraszülött modellje. Szelényi–Konrád hatalmat megragadó osztálya, összeesküvő értelmiségi csoportja azért nem tükrözi a lényeget, mert noha a szimbólumtermelő értelmiségnek valóban kulcsszerepe volt, s noha ennek az értelmiségnek egy csoportja valóban monopolizálta a hatalmat, ez nem pusztán az ő akaratukat tükrözte, nem csupán politika volt – ha ők maguk túldimenzionálták is a politika szerepét –, hanem egy új társadalmi formáció helykeresése – amelynek ezek az élcsapatok csak a hullámain hánykolódhattak –, s azért is volt bukásra ítélve, s azért is lett önpusztítóan antihumánus már megjelenése, politikai “lekapcsolódása” pillanatában, mert magának a formációnak számos mozzanata kifejletlen volt: a szellemi termelési mód nem volt még “teljes társadalom”, s mint ilyenkor lenni szokott, a hiányzó elemek helyén a társadalom megtelt a fejletlenség, más társadalmi formációk megannyi mozzanatával. (Viszonylagosan humánusak, virágzóak, utólag “fénykornak” tekinthetők mindig azok a társadalmak tudnak lenni, amelyekben egy-egy termelési mód kifejletten, a társadalom egészét áthatóan működik. Egy-egy kor embere ugyanis a kor embere lévén akkor tud az emberiséghez, az ember nembeli lényegéhez viszonylag felnőni, amikor a társadalom – mint az Ember – Egészként áll elénk.)

Mind a bolsevik, mind a fasiszta szimbólumtermelés az államot használja fel a társadalom és a termelés irányítására (az állam ilyen, a termelésbe behatoló szerepe inkább a szellemi termelési mód, mint a tőke logikáját követi). A lényeges különbség abban van, hogy a fasiszta államban a nemzetállamiság kap hangsúlyt, az a keret, amely a tőkés társadalom osztályainak összefogója, a szimbólumtermelők tehát azt sugallják, hogy a fennálló Rend egészét képviselő érdekeknek kell mindent alávetni, a fennálló rend összetevőit is (ez már nem az egészség állapota: a formáció fénykorában a részek önműködése maga konstituálja az egységes egészet, itt mesterségesen kell létrehozni); a bolsevik állam, még amikor a saját érdekeit érvényesítő nemzetállam formáját ölti, lényegében akkor sem nemzetállami jellegű: a bolsevik államban az kap hangsúlyt, hogy a tőkés renddel szembeni alternatíva, egy más, egy új társadalom Egésze érdekeinek igyekszik mindent alárendelni, ám mivel ehhez az Egészhez a huszadik század társadalmaiban még igen sok minden hiányzott, így az eredmény épp olyan mesterséges és beteg (jóllehet másként mesterséges és másként beteg) alakzat, mint a fasiszta állam.

Mindebből következik, hogy a tőkéhez és a tőke tagadásához, a baloldalisághoz és a jobboldalisághoz való viszony kialakításában megkerülhetetlen annak mérlegelése, hogy mi mit jelent a szellemi termelési mód kialakulásának szempontjából. Ha elfogadjuk, hogy a szellemi termelési mód az az alternatíva, ami a tőke történelmi tagadását jelenti, akkor ebből adódóan igenelni azt lehet, ami közelebb visz a szellemi termelési mód kibontakozásához, és elutasítani mindazt, ami távolít tőle. Elutasítani mindazokat az eseteket, amelyekben a szellemi termelési mód kifejlődését hátráltatják (az oktatás, a kultúra, a szociálpolitika, az egészség- és természetvédelem visszafejlesztése vagy csak fejlődésének visszafogása egyértelműen és mindig ilyen), illetve azokat az eseteket, amelyek a szellemi termelés eszközeit a tőkés logika, a tőkés társadalom apológiája szolgálatába állítják. Megoldásnak tekinteni viszont – a fentiekből következően – nem lehet automatikusan mindent, ami a szellemi termelési mód elemének tűnik, mert azok önmagukban, a többi elem híján nem képesek életképes alternatívát képviselni. (Éppen úgy, ahogy a “baloldali” értékekről is elmondhattuk, hogy csak rendszerükben, együtt érvényesülnek.)

Az olyan hagyományosan “baloldali” célok, mint a “munkásosztály” felszabadítása, a társadalmi egyenlőség eszménye stb. éppen a szellemi termelési mód “építésétől” nyernek tartalmat (hiszen a munkásosztály felemelkedése mindmáig leginkább a szellemi termelővé válás útján képzelhető el, ez lévén az a folyamat, amelyet Marx úgy fogalmazott meg, hogy az ember a termelőfolyamat mellé lép; ez fogalmazódott meg a fizikai és szellemi munka közti határok eltűnésének vagy a szükségletekre termelő társadalom és a társadalomnak képességei szerint adó ember tételeiben; a társadalmi egyenlőség pedig nem a nivelláló egyenlősdi módján képzelhető el, hanem azáltal és csakis azáltal, hogy maga az összemérés, a piactársadalom mennyiségi szemlélete lesz a mind uralkodóbbá váló szellemi termelésben többé-kevésbé értelmetlenné). Mindennek legfőbb akadálya ma az a fent említett két rendszerfenntartó mechanizmus, amelyek egyike igen széles tömegeket távol tart a szellemi termeléstől (ezért az egyik legfőbb cselekvési mező az oktatás, a kultúra állandó fejlesztése és kiterjesztése), a másik pedig a szellemi termelést a haszon, a tőkenövelés szolgálatába állítja, ezért a másik legfőbb cselekvési mező a szellemi termelők öntudatra ébredése, annak felismerése, hogy a világ mozgatóiként nincs szükségük, a szellemi fejlődésnek nincs szüksége a tőkés berendezkedésre; idetartozik minden olyan fejlemény támogatása, amely nem a haszontermelés logikája szerint szerveződik: az életminőség fejlesztése, a környezet- és egészségvédelemnek adott prioritások; sok esetben ez konzervatív törekvésekkel való együttműködést is jelenthet, a lényeg az, hogy mindig világos legyen, mit akarunk konzerválni: hagyományos értékeket, tudásokat, a piactársadalom által sorvasztott emberi minőséget, tradíciót, az emberek közötti nem piaci érdekeken nyugvó kapcsolatformákat igen, az egyenlőtlenségeket, az ellenségeskedési formákat, magát a piactársadalmat (vagy még annál is egyenlőtlenebb viszonyokon alapuló társadalmakat) véletlenül sem.

A “jobboldali-baloldali” megosztás ebből a szempontból is értelmetlenné vált: minthogy egyfelől a szellemi termelés egyszerre jelenti az innovációt és a hagyományos szellemi értékek továbbadását, másfelől a tőkés társadalom egyszerre jelenti a (technikai) fejlődés igenlését és az uralkodó társadalmi forma fenntartására való törekvést, így a haladó-konzervatív metszet éppúgy alkalmatlanná vált a kor legfőbb választási helyzeteinek eldöntésében, mint ahogy a nemzeti-nemzetek feletti metszet is (hiszen a nemzetállam és a nemzetközi tőke-szervezetek egyaránt a kapitalizmus fenntartói, a piac-pusztította nemzeti értékek és a partikuláris szempontok-pusztította összemberi értékek pedig egyaránt a szellemi termelési mód építőkövei lehetnek. Ha azt mondjuk, hogy a “baloldaliság” ma már nem igazán adekvát kategória, a “jobboldaliság” olyan értéktartalmai sem hagyhatók meg “jobboldali” politikai erők monopóliumának, mint a nemzeti érzés, a hagyományok védelme, vagy az újgyarmatosító tőkés tevékenységnek illetve a “baloldali” pártok egyes tagjai-vezetői által folytatott korrupciónak, tőkefelhalmozásnak, hatalompolitikának (vagyis a jellegzetes kapitalista gazdaságban és partikularizáló politikában való részvételnek) a leleplezése. Szellemi termelés minden politikai irányzatban folyik, ez is azt mutatja, hogy a hagyományos politikai megosztás a szellemi termelésen nyugvó társadalom szempontjából értelmetlen: az egyetlen értelmes kritérium az, hogy maga a szellemi termelés milyen mértékben tud kibontakozni.

Ebből következik az is, hogy a szellemi termelési mód igenlése csak a demokrácia és a humanitás oldalán képzelhető el: míg a diktatúrák, s esetenként az erőszak alkalmazása olykor elősegítheti a gazdasági fejlődést, a szellemi termelés szempontjából mindenképpen ártalmas: a diktatúrák monolitikus légköre a legerősebben éppen a szellemi termelést korlátozza, s ugyanúgy korlátozó minden erőszak is: nemcsak azért, mert mint időtlen idők óta tudható, “fegyverek között hallgatnak a múzsák” (ez egyébként nem is mindig érvényes), hanem mert a szellemi termelés lényege egyrészt a szabad gondolat termékenysége, másrészt az, hogy a “termék” másokban tovább terem, márpedig amit erőszakkal oktrojálok másra, az utánzást kiválthat ugyan, de nem fog a másikban szabadon tovább teremni.

Ebből következik az is, hogy a szellemi termelési mód csak tervezés és spontaneitás egyensúlyán alapulhat. Mivel a szellemi termelés eleve a munka teleologikus mozzanatából nő ki, minden szellemi termelés tervezett és egyszersmind tervező jellegű (a teljes spontaneitás a piac rendező hatalma, az állandóan összemérő mennyiségi versenyszemlélet uralma alatt – mint többször utaltunk erre – csak az erősek szabadságát biztosítja, s így állandó erőszak és egyenlőtlenségnövekedés forrása). Ugyanakkor a szellemi termelés – a diktatúráról mondottak jegyében – nem válhat a racionalitás diktatúrájává sem (amilyennek a szellem uralmát felidéző negatív utópiák mindig is ábrázolták, s ami részben valósággá is lett az államszocializmusban); a szellemi termelésnek éppen az a lényege, hogy minden pillanatban a legváratlanabb egyéni hozzájárulással módosítja az összképet, s erre a társadalmi szerkezetnek nyitottnak kell lennie.

Ebből következik az államhoz való viszony is. Valamilyen értelemben vett keretszervezet, tehát állam nélkül modern társadalom – legalábbis eddig – nem létezett.⁵ A problémát csak az jelenti, ha a.) az állam partikuláris (és ebből fakadóan többnyire másokat elnyomó) érdekek képviselőjévé válik (a hagyományos baloldaliak ezt az osztályállamot vetették el); vagy ha b.) az államhatalom (az “összérdek”, a közjó) képviselete maga válik partikuláris (és mindenkit elnyomó) erővé (ezért alkalmatlan a szellemi termelés szempontjából az államszocializmus pártállama is). Mivel az államszervezetet egyének működtetik, az szinte kizárhatatlan, hogy a partikularitás vagy egyik vagy másik változata az államban teret ne nyerjen; a viszonylag legjobb megoldásnak egyelőre az látszik, ha az államszervezet minél több, egymást kontrolláló, egymással bizonyos szempontból érdekellentétben álló, de kiegyensúlyozott, tehát egymással szemben túlhatalomra szert nem tehető szervezetből áll (beépítve a jogrendbe azt is, hogy amennyiben a hatalommal bíró szervezetek mások rovására egymással szövetségre lépnének, a kívül rekedőknek mindig joguk és módjuk legyen hasonló súlyú kontrollszervezet létrehozására). Egy ilyen sokszorosan kiegyensúlyozott rendszer ugyan nehézkes lehet, s ezt a nehézkességet fokozza, ha a konszenzus elvét alkalmazzák, mindazonáltal úgy gondoljuk, előbb érdemes egy ilyen államszervezeti rendszert kiépíteni (s a konszenzus elvét minél szélesebb körben alkalmazni), aztán az majd legyen a következő nemzedékek gondja (és szellemi termelésének tárgya), hogy miként lehet gördülékenyebbé tenni. (Sok minden ebből keretként egyébként már ma, a parlamentáris demokráciában is adva van, ezeket nem elvetni, hanem továbbfejleszteni érdemes.)

Mindazonáltal az államszervezet kérdésénél is fontosabb a “szabadság kis köreinek” kiépítése. E tekintetben Európa keleti fele valóban elmaradott (a szellemi termelési mód feltételei közül talán éppen ebben a legelmaradottabb), pedig a szellemi termelés szempontjából (is) ez lehet az egyik legfontosabb háttér-tényező. Az önszervezés, az önkormányzás, önigazgatás ezért olyan lényeges: a szellemi termelés felszabadulásához ez két irányból is segítséget nyújthat: az értelmiségiek a munkájuk szabad kifutását biztosító önigazgató szervezetekben élhetik át, hogy nincs szükségük a fejük fölött irányító tőkés (a tőkés haszontermelés logikáját mindenek fölé helyező) menedzsmentre (egyébként a menedzsment huszadik századi felértékelődése a tulajdonosokkal szemben már maga is a szellemi termelők megerősödését mutatja, hiszen a menedzser tevékenységének nagy része is szellemi termelés). A munkások viszont nagy mértékben éppen az önigazgatás mindennapi gyakorlatában válhatnak szellemi termelővé.

Kulcskérdés persze az, hogy amíg a társadalom tőkés logika szerint szerveződik, hogyan működhetne akármely termelő vagy együttműködő szervezet más logika szerint (hiszen ez fojtotta meg Owen kísérletét éppúgy, mint ahogy bizonyos szempontból szerepet játszott az egész államszocializmus alakulásában is); illetve, hogy miképpen lehet átlépni a tőkés társadalomból egy, a szellemi termelési módnak megfelelő társadalomba. Ezt a kérdést azonban nem lehet közvetlenül megválaszolni: éppen az a baj, ha közvetlen, egy-két tényezős cselekvési programmá próbálják változtatni. A társadalmak nem egyik percről a másikra alakulnak át egymásba. Az utóbbi évtizedek történelme éppen elég jelzést ad a szellemi termelési mód előrenyomulásáról. Ezt az előnyomulást érdemes elősegíteni, ezen munkálkodni, nem türelmetlenkedve az “átfordulás” mikorját illetően – előbb-utóbb az úgyis bekövetkezik.

Fontos azonban, hogy az “átfordulás” jövőbe tolása ne jelentse a távolabbi célról való lemondás jelenbe ragadó stratégiáját. A kritikai alapállás a szellemi termelésnek is lényegi természetéhez tartozik, s ezt a kritikát a tőkés és a szellemi termelési mód versenyének hosszú történelmi időszakában a szellem embereinek mindig rendszerkritika formájában kell gyakorolniuk. Nem elég azt mondani, hogy a jelen társadalmat ebből vagy abból a szempontból reformálni, javítani szükséges; az ugyanis már elég régen pontosan látható, hogy mi az a kapitalista társadalomban, ami “úgy rossz, ahogy van”, ami a rendszer lényegéből következik. S mivel tudható az is, hogy a tőkés berendezkedésnek lehet, és van alternatívája, a rendszerkritikának még támpontja is van: reformálni, javítani abba és csak abba az irányba érdemes, amitől a szellemi termelési mód pozícióinak erősödése várható.

Csanády András említett cikkében a tökéletlen kapitalizálódás egyik alap-okaként nevezi meg a polgári morál kialakulatlanságát. Teljesen igaza van abban, hogy az adott társadalom szerkezetével adekvát étosz kialakulása – mint Max Weber elég meggyőzően mutatta be a kapitalizmus kialakulását elemezve – minden társadalom születésénél meghatározó és (például a Csanády által kiemelt együttműködési formák létrejötte szempontjából, de más szempontokból is) nélkülözhetetlen. (A szellemi termelők minden társadalom születésekor rendkívül fontos feladatot látnak el a szimbólumtermelésben: etikai mozgalmak, filozófiák, vallási-transzcendens szimbólumok megformálásával segítve az “átfordulást”. A szellemi termelési mód kibontakozásától ezért az is várható, hogy az ilyen típusú szimbólumtermelés szerepe, hatóköre, tartalma is rendkívüli mértékben kiszélesedik, szinte mindennapossá válik – ami a korábban a szellemi termelésben elengedhetetlennek nevezett /filozófiai, erkölcsi, ideológai stb./ pluralizmusnak is alapfeltétele). Ha ma a kapitalizmus építését tekintjük célnak – mint Csanády cikke hangsúlyozza –, kétségtelenül ennek is alapfeltétele a neki megfelelő étosz kifejlődése. De – hamár új társadalmi viszonyok etikai alapjait kutatjuk – miért ne lehetne nem a kapitalizmus, hanem a szellemi termelési mód etikájának megalapozásában gondolkodnunk? Egyetértünk: az egyik legfontosabb teendő ma az, hogy az emberek egy értékvesztett, elbizonytalanodott és talán elfogadható: morálisan megromlott korban olyan lelki fogódzókat kapjanak, amelyeket a különböző erkölcsi, vallási és egyéb mozgalmak meg szoktak adni híveiknek. E nélkül semmit nem lehet “építeni”. De úgy gondoljuk, egyáltalán nem mindegy, hogy csak a magántulajdon (egyébként vitathatatlanul szintén értékteremtő) étoszában találjuk meg ezt a fogódzót, vagy a szellemi termelésében (amely éppen azáltal is jelzi “fejlettebb” voltát, hogy tulajdonképpen tartalmazza azokat az értékeket is, amelyeket a polgári erkölcs. Nem azok tagadására épül, mint az íróasztalok mellett kiötlött, és valójában sosem létezett “szocialista erkölcs”, hanem azok – lásd a citoyen-értékeket, az egyéni szabadságok, a demokrácia, a racionalitás vagy a humánum értékeit – komolyan vételére és más értékekkel való kibővítésére). Az etikai program – mint Csanády hangsúlyozza – nem magától alakul ki, hanem “ámbár szimbolikus eszközökkel, de a készülőben lévő új társadalmi egzisztencia ontikus (egyetemes összefüggésekbe helyezett) értelmezésével”; ám olyan korokban, amikor több alternatíva verseng, az egyes emberek, s különösképpen a szimbólumtermelők döntésein múlik, hogy a) melyik társadalmi egzisztencia születését érzik adekvátnak, b) hogyan értelmezik, milyen mértékben és milyen vonatkozásaiban ismerik fel a “készülőben lévő társadalmi egzisztenciát”. Saját etikájának megszületése, tudatosodása nélkül a szellemi termelési mód sem fog dominanciára jutni, s már csak ezért is annyira fontos a hagyományos baloldal által elhanyagolt tudományágakra és szemléletmódokra fordítandó figyelem. Minden új társadalom antropológiai megújulást is jelent: az ember új képét, és ennek megfelelően (nem utolsósorban az új erkölcsi mozgalmak közvetítésével) valóban “új emberek” megjelenését is hozza magával. Ha a szellemi termelési mód egyik kulcsmozzanatának a szimbólumtermelést neveztük, e társadalom működésének megértéséhez éppúgy a szimbólumok termelésének megértésén keresztül vezet az út, ahogy a tőkés társadalom kulcsát a politikai gazdaságtan szolgáltatta.

Jegyzetek

¹ Hankiss Elemér a nyolcvanas évek elején az akkori – döntési rendszerét nagymértékben személyes függési viszonyokra építő – szocializmust többek között a fél-feudalizmus metaforájával jellemezve, úgy vitte tovább az analógiát, hogy felvetette a kérdést: vajon a rendszer elitjében meglesz-e az a reformhajlandóság, amellyel a valóságos magyar feudalizmus valóságos nemessége annak idején a polgárosodás felé a reformkor ismeretes módján keresett kiutat. Az analógia még tovább is görgethető: a szocializmus reformelitje valóban megtalálta a maga útját a kapitalizmushoz, de – ebben is hasonlóan a 19. század nemességéhez – mivel a polgárosulás csak alárendelő, kiegyezéses (és “komprádor”) formában adódott a számára, az új viszonyok között elvesztette (feltehetőleg korábban is csak relatív) progresszivitását, és a dzsentrihez hasonlóan e csoport sok tagja is státusvédő konzervatívvá, illetve talajátvesztett, klánszellemű (és az esetek egy részében korrumpálható) párthivatalnok-polgárrá vált.

² Nehéz eldönteni, mekkora igazságtartalma van annak az állításnak, mely szerint minden ideológiai-eszmei cél csak mézesmadzag-leple sokkal földhözragadtabb céloknak. Kétségtelen, hogy miként a keresztény szeretet-eszményt vagy a Szentháromság-misztériumot fel lehetett használni a jellegzetesen feudális viszonyok szimbolikus igazolására, akként az olyan kommunista elvek, mint a társadalmi egyenlőség-igazságosság, a közösségi érzés vagy a jövő építésének alárendelődő jelen az államszocializmus valóságában nem jelentettek egyebet, mint a rigid tervezésre alapozott pártállam mindenhatóságának kiépítését, s a konkrét egyének és közösségek alávetését az ebben a pártállamban “megtestesült”, magasabb rendűnek tekintett történelmi szubjektumnak. Véleményünk szerint az túlzott leegyszerűsítés, hogy az eszméknek csak ilyen ideologikus, a hatalompolitikát legitimáló szerepük lenne, hiszen minden eszmét lehet szó szerint is értelmezni, és mint eszmét követni (akár az eszmét a maga érdekében hirdető hatalompolitikával szemben is), ám nem lehet azt sem elfelejteni, hogy (az eszmék iránt gyakran teljesen közömbös) emberek szemében többnyire az életüket meghatározó gyakorlat a döntő, s így az eszmék hitelét (és számukra való jelentését) elsősorban az adja meg, hogy a gyakorlatban mit kezdenek velük. (Mit kezdenek velük a hatalom gyakorlói, s mit kezdhet velük a hatalomnak alávetett többség.) Így bár egy társadalom taszító gyakorlata nem tud teljesen elpusztítani egy egyébként vonzó eszmét, ám azt “elérheti”, hogy az eszme a továbbiakban csak teljesen új formákban legyen életképes. (És a történelmi tapasztalatok még ez esetben is óvatosságra intenek. Miként nem tarthatjuk teljesen igaznak azt, hogy az eszmék csak érdekek leplezői, úgy nem állíthatjuk azt sem, hogy teljesen mentesek lehetnek az ilyen apologetikus-ideologikus tartalomtól. Ha valaki egy eszme hívének vallja magát, mindig számoljon azzal, hogy azt az eszmét mire, mi mindenre lehet felhasználni.)

³ Bizonyos gondolatelemeket azért ismételgetünk immár többedszer itt az Eszmélet hasábjain is, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a szellemi termelési mód elemzésének sokkal nagyobb mértékben diskurzus-meghatározóvá kellene válnia, mint az eddig történt. Ebbe természetesen az általunk kifejtettek kritikája is beletartozik; a lényeg az, hogy itt adva van egy társadalom-magyarázati lehetőség, amelynek konzekvenciái a benne rejlő lehetőségekhez képest aránytalanul kihasználatlanok. E “mániától” vezetve szenteljük írásunk további részét annak, hogy összefoglaljunk néhányat az e tárgyban általunk korábban megfogalmazott vázlatos gondolatokból.

⁴ Korábban ideológia-termelésről írtunk, de ennél jóval szélesebb körű tevékenységről van szó.

⁵ Volt már szó arról, hogy az állam elidegenedése és az elidegenedett állam mindig is komoly elméleti probléma volt a “baloldaliság” történetében, hiszen már a marxi programot is lehet elsődlegesen az elidegenedés megszüntetését célzó programnak tekinteni. A probléma gyökere itt is a polgári társadalom citoyenre és bourgeoisra való kettéhasadásában van, amit a szellemi termelő és tőkés vállalkozó alakjaival személyesíthetünk meg. A polgári társadalom világképében ezzel együtt rögzül a Társadalom és az Egyén absztrakciója. (Társadalom és Egyén mindig is volt, de csak a polgári világban lettek meghatározó magyarázóelvek: az egyén /az individualitás, a monász/ ekkor, a polgári filozófiában – és fizikában – lett kiindulópont, a társadalmat pedig ekkor kezdték magyarázni, hogy tudatosan és célzatosan változtathassák.) A tőkés polgár szemszögéből a piac csereviszonyba lépő egyéne (és az árutárgy individualitása) a kiindulópont, a szellemi termelő nézőpontjából a társadalom az elsődleges (az egyén társadalmi viszonyaiból felépített, vagyis építhető, “termelhető” maga is), ami nem azt jelenti, hogy az egyén fontossága alárendelhető a társadaloménak, mert ugyanakkor az egyén maga a termelői aktivitás, a szellemi termelés alanya is, aki viszont a társadalmat formálja. Az elidegenedés-elmélet akkor születik meg (Hobbes, Rousseau), amikor a polgári társadalom megszilárdulásakor nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a társadalomban a két egyensúlyt igénylő létező, Társadalom és Egyén egyensúlyát felborítják: az absztrakt Társadalmat alárendelik az absztrakt Egyénnek (ez viszont azt eredményezi, hogy az empirikus egyének elvesztik a befolyásolás lehetőségét az absztrakt társadalmiság empirikus megjelenésformája, a modern állam felett. Az absztrakt társadalom az államhatalom, az absztrakt Egyén a vállalkozói individualitás érdekeit képviselve aláveti ennek az empirikus egyéneket, mellesleg a vállalkozó egyéneket is). Az elidegenedés érzékelése megszüli azt a programot, hogy a társadalom struktúráit az Emberhez kell igazítani. (Ez a program, a Humanitás programja nem azonos az Egyén-centrikus szemlélettel: a “humanitás” eszményének előtérbe kerülése mindig akkor figyelhető meg, amikor az összemberi érdekben keletkezik romboló hasadás: az Ember nem az Egyén, hanem mindaz, ami az Emberre jellemző, így a Társadalmiság és az Egyéniség is, együtt.) A modern államban – ezt is veszi észre az elidegenedés-elmélet – szembekerül egymással a szellemi termelés két oldala is: a piac társadalomszervező érdekei a technikai innovációra, az állam termelésszervező érdekei a szimbólumtermelésre – és az ehhez igazított szabályozó tevékenységre – szorítkoznak. Marxék programjában az elidegenedés feloldása az állam kézbevételéhez kötődik: feltételezik, hogy azzal, hogy kiveszik ezt a tőkés érdek uralma alól, az egész rendszer egyensúlyát helyreállíthatják, és az Emberért (azaz az egyensúlyért) valóvá tehetik. (A valóságban bebizonyosodott, hogy ez zsákutca, az elidegenedés ezen az úton nem szűnik meg.) Mások tagadták az elidegenedés létét: Hobbesszal és lényegében Rousseau-val is szemben azt állították, hogy az állam éppoly természetes képződmény, mint a piac, következésképpen legalábbis a lényeget tekintve minden úgy jó, ahogy van – ez egy virulens (és a piaci és állami mechanizmusok viszonylagos egyensúlyán nyugvó) polgári társadalom álláspontját jól tükrözi, s olyan jelentős gondolkodók véleménye támasztja alá, mint például Durkheimé, vagy Max Weberé. Az államszocializmus válságának kezdetén vált befolyásossá az a harmadik álláspont, hogy az elidegenedés létező, de megoldhatatlan probléma. (Ez a nálunk a nyolcvanas évek társadalomelméleti gondolkodásában szinte hivatalossá tett nézet lényegében annak kifejezése az elmélet nyelvén, hogy a szellemi termelés – és annak nemcsak technikai innovatív, hanem társadalomszabályozó oldala is – alá van vetve a tőle idegen erők – mint a piac – uralmának, s ez ellen nincs is mit tenni. A filozófiai alternatíva keresésének feladása e tekintetben legalább egy évtizeddel megelőzte a politikaiét; bár ha pontosak vagyunk, a politikai kapituláció már a hatalomátvétel pillanatában megkezdődött, hiszen már akkor beépült a rendszerbe az egyre mélyülő ellentmondás: egyfelől az elidegenedés leküzdésére, egy osztály nélküli társadalom megteremtésére irányuló célok, másfelől az ehhez kellő feltételek szinte totális objektív és szubjektív hiánya.) Ma egészen más feltételek között lehet újragondolni az elidegenedés-elméletet is. Az Ember oldalán állva az elidegenedés megszüntetésének programjáról nem lehet lemondani, de ma többé nem a klasszikus dichotóm modell uralkodik a gondolkodásban. Egy multikulturális társadalomban gyengül az absztrakt társadalom képzete (és ezzel az állam jelentősége is), s mind nagyobb figyelem esik a társadalmiságra mint millió részmozzanat eredőjére. Ebből az is következik, hogy a lényeges változások nem egyetlen nagy egység rohamszerű meghódításától várhatók, hanem attól, ahogy a szellemi termelés mindinkább behatol a termelés és a társadalom elemi szintjeire. (Ami mellesleg “gőzerővel” folyik). Megfontolásra érdemes a mondottakhoz Victor Turner fogalmi megkülönböztetése a “communitas” és a strukturált társadalom között: míg a modern társadalmi szerveződés az utóbbi formát ölti, az egyén identitása mindig ahhoz a “communitashoz”, a közvetlen közösségnek ahhoz a modern társadalomban is megmaradt formájához kötődik, amely a premodern, strukturálatlan társadalmakban maga volt az elidegenedés-mentes Társadalom. Ez a kötődés azt is jelenti, hogy állandó a törekvés az elidegenedés leküzdésére, a strukturált társadalom “communitasszá” tételére is. Turner arra is felhívja a figyelmet, hogy a “communitas” tulajdonságait a modern társadalmak emberei legtöbbször a társadalmak alsó, szegény, elnyomott csoportjainak életvilágában vélik erőteljesebben létezőnek – érthető hát, hogy az egyensúly helyreállításának mozgalmait oly gyakran próbálják éppen e csoportok köré szervezni, a proletárforradalmaktól a paraszti bázisú nemzeti felszabadító mozgalmakig. A lényeg azonban nem az alávetett helyzet (mert az ugyan ellenérdekeltté tesz a fennállóval szemben, de sok egyéb szempontból csonkaságot, megfosztottságot, tehát a kellő feltételek hiányát jelenti), hanem a “communitas”, a közvetlen emberi kapcsolatok revitalizálása a modern társadalom viszonyai között, mint ehhez a következő bekezdésben visszatérünk. (Lényegében ugyanezt ki lehet fejezni a marxizáló elméleti irodalomban elterjedtebb tönniesi Gemeinschaft-Gesellschaft kategóriapárral is).