Alapvetően két módszer terjedt el a történelem meghamisítására: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni, illetve egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről.

Egy matematikus töprengése

Hódították ez országot

Derék, lelkes, úri szittyák,

Jóttevői szegény népnek:

Iskolában így tanítják. (Ady Endre)

Minden rendszer hamisítja a történelmet, megkísérli a maga igazolását kimutatni a történelemben. Magyarországon különösen így van ez. A rendszer megváltozásakor (és ez gyakori esemény ezen a tájon az elmúlt másfél évszázadban) sokakat nem az érdekel elsősorban, hogyan lesz, hanem az, hogyan volt eztán. Direkt módon hazudni a történelemről nem kifizetődő, hiszen, mint tudjuk, a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát. A dolgot kifinomultabban kell csinálni. Alapvetően két módszer terjedt el. Az egyik: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni. A másik: egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről. E módszereket néhány, a huszadik század történelméből vett példával illusztráljuk.

Kezdjük a példákat az újabban ismét sokat emlegetett Trianonnal. A ma divatos történészek szerint a dolog úgy kezdődött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések igazságtalanul húzták meg Magyarország határait, ezután a környező országokban rekedt magyar kisebbséget méltánytalanságok érték, ezért mérgeseknek kell lennünk a szomszédainkra. Ebből annyi igaz, hogy Magyarország határait valóban igazságtalanul, az etnikai térképek figyelmen kívül hagyásával húzták meg, de azt is tudni kell, hogy erre miért került sor. Trianon előkészítése ugyanis nem az első világháborúban, hanem sokkal korábban kezdődött. Mondjuk akkor, amikor 1848-ban Kossuth Lajos durván visszautasította a Magyarországon élő nemzetiségek követelését, hogy ők is kapják meg azokat a jogokat, amiket a magyarok követeltek az Osztrák Birodalomban. Kossuthnak, akit e sorok írója mélységesen tisztel (szemben a ma divatos történészek jó részével), talán ez volt a legnagyobb hibája. Mint tudjuk, később az emigrációban felismerte ezt, de akkor már nem lehetett a dolgon segíteni. Trianon előkészítése folytatódott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel, ami a birodalomban élő többi nemzet feje fölött, azok rovására köttetett meg, s amitől híres “Kasszandra-levelében” Kossuth óvta Deákot. A dolog ezzel nem ért véget. A magyar uralkodó osztályok semmibe vették a kiegyezéssel kapcsolatban maguk hozta törvényeket is, és durva, erőszakos magyarosítás indult meg. (Mostanában a történészek kerülik a társadalmi osztály fogalmának használatát, talán azért, mert gyanús marxista zöngéje van; aki azonban tagadja, hogy a társadalomban osztályok vannak, s ezek gyakran küzdenek egymással, jobb, ha nem foglalkozik történelemmel). Megtagadták a választójogot a kisebbségek tömegeitől (persze a vagyontalan magyar tömegektől is), és az elnyomás olyan terrorban csúcsosodott ki, mint a csernovai mészárlás 1906-ban (hallanak erről a diákok ma az iskolákban?). Ezek után nem csoda, hogy a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok nem kívántak tovább magyar uralom alatt élni, és nem tanúsítottak különösebb méltányosságot a béketárgyalásokon. (Arra a hazugságra, amit még ma is terjesztenek, hogy a határok meghúzása büntetés volt a Tanácsköztársaságért, nem érdemes szót vesztegetni, hiszen a határok a Tanácsköztársaság kikiáltásakor már rég meg voltak húzva.)

Érdekes módon a divatos történészek egyik fő feladatuknak tartják a Szovjetunió történetének diszkreditálását. Messzire vezetne annak elemzése, hogy ennek mi a célja. Megelégszünk annak megállapításával, hogy a döglött oroszlán rugdosása nem igazán gusztusos cselekedet, és kétségeket ébreszt a rugdosó jellemvilágával kapcsolatban. Továbbá, hogy ebben a kérdésben ne legyen félreértés, a sztálini terrort úgy tekintjük, mint egy, a huszadik század legjelentősebb forradalmában létrejött hatalmas ország és egy nagy, sokat szenvedett nép testét belülről emésztő rákos betegséget. Ezek után nézzük a sokat emlegetett szovjet-német paktum ügyét.

Ezzel kapcsolatban a ma érvényesnek tekintett brosúra azt mondja, hogy 1939 nyarán megkötötték a Molotov-Ribbentropp paktumot, majd a náci Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, és (ezért) kitört a második világháború. A történéseknek ez a beállítása többrétegű hazugság. A második világháborút Hitler robbantotta ki, de abban, hogy ezt megtehette, nagy felelősség terhel sokakat: a német nagytőkét, a német szociáldemokrata és kommunista munkásmozgalmat, az első világháborúban győztes nyugati hatalmakat, Angliát és Franciaországot, Lengyelországot, a Vatikánt stb. A Szovjetuniónak is van felelőssége, de ez minimális. Ahogy ezt háborús emlékirataiban Churchill objektíven megírja, a Szovjetunió komoly erőfeszítéseket tett egy szövetségi szerződés létrehozására az egyre fenyegetőbb hitlerista veszéllyel szemben, de ez a törekvése zátonyra futott az akkori angol és francia kormány közönyén, és főleg azon, hogy Lengyelországnak lehetővé kellett volna tennie a szovjet csapatok átvonulását háború esetén ahhoz, hogy a szovjet hadsereg hadműveleteket folytathasson Németország ellen. Lengyelország azonban ezt nem volt hajlandó garantálni, öntelten bízott abban, hogy ellent tud állni egy német támadásnak. Anglia és Franciaország megkötötték Hitlerrel a müncheni paktumot, feláldozták Csehszlovákiát, teljesen nyilvánvalóan arra játszottak, hogy Hitler kelet felé indul meg. Ezután a Szovjetuniónak nem maradt más választása, mint a szerződés Németországgal. Németország megtámadta Lengyelországot, a Szovjetunió pedig várakozott, hogy Lengyelország valóban meg tudja-e védeni magát, illetve a nyugati hatalmak megmentik-e Lengyelországot, ami nyilvánvalóan a Szovjetunió érdekében állott volna. Mint tudjuk, Lengyelország a német támadás következtében két hét alatt összeomlott, a német csapatok elérték a szovjet határt. A nyugati hatalmak azon kívül, hogy megüzenték a háborút, nem tettek semmit. Ekkor és csak ekkor vonult be a szovjet hadsereg a paktumban számára biztosított területre, amit a németek előzőleg kiürítettek. A vonal, amelyre előnyomultak, egyébként az első világháború végén Lord Curzon által megállapított és igazságosnak tekintett határvonal volt. Ezt a vonalat az oroszországi polgárháborút követő lengyel-szovjet háborúban a lengyelek átlépték, és ezt akkor a legyengült Szovjetoroszország kénytelen volt tudomásul venni.

A szovjet-német paktummal kapcsolatban gyakran felemlegetik, hogy ennek alapján a Szovjetunió magához csatolta a balti államokat. Ilyenkor azonban elfelejtik megemlíteni, hogy ezek a területek az első világháborúig évszázadokon át az Orosz birodalom részei voltak, a háború során német megszállás alá kerültek, és ekkor mondták ki függetlenségüket, amit a breszti orosz-német békeszerződésben Szovjetoroszország kénytelen volt elfogadni. A Szovjetunióhoz való “visszacsatolásuk” tehát abba a kategóriába esik, mint például Kárpátalja “visszacsatolása” Magyarországhoz. Ezeken a területeken nem tartottak népszavazást, ma már lehetetlen rekonstruálni, hogy mi volt a nép nagyobb részének a véleménye akkor. Tény, hogy miután Horthy fehér lován bevonult Komáromba, és a Felvidék egy részét, majd Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz (egyesek szerint azóta nevezték Horthyt lovastengerésznek, mások szerint már az 1919-es, vérfürdőkkel egybekötött budapesti bevonulása óta, amit ugyancsak lóháton ejtett meg), az ott élő magyarok körében a következő szólás járta: “Beneš volt az atyánk, selyem volt a gatyánk, Horthy lett az atyánk, lyukas lett a gatyánk”.

Ezzel és a történelemhamisítás különféle fogásaival kapcsolatban ki kell térnünk egy meglehetősen durva eljárásra, amit Churchill második világháborús emlékiratainak rövidített, magyar kiadása példáz. Az eredeti emlékiratok sok-sok kötetből állnak, piaci szempontok miatt talán indokolt lehetett rövidítve megjelentetni a művet magyarul. Churchill azonban nem foglalkozik túl sokat Magyarországgal. Elvárható lett volna, hogy a magyar vonatkozású részek ne essenek a rövidítés áldozatául. Nem így történt; ami kellemetlenebbnek tűnt, az kimaradt. Csehszlovákia feldarabolásáról szólva például az eredetiben szerepel egy alfejezet a következő címmel: “Hungary and Poland beasts of prey” (vagyis: Magyarország és Lengyelország ragadozó vadak). Ezt hiába keressük a magyar kiadásban, pedig önismeretünknek szüksége lenne rá. Aki tehát a magyar kiadást olvasta, s azt hiszi, hogy ismeri Churchill emlékiratait, az téved.

Magyarország második világháborús szerepével, hadbalépésével, majd az ország felszabadulásával kapcsolatban azután az elhallgatások, a tendenciózus beállítások, a féligazságok és a teljes hazugságok tömegét zúdítják mostanában a gyanútlan közönségre. Ha valakit érdekel ez a téma, és a napjainkban kiadott “művek”, televíziós műsorok és egyebek alapján kíván tájékozódni, akkor körülbelül annyit tud meg, hogy a magyar második hadsereg hősiesen harcolt a Don-kanyarban, de felmorzsolódott, továbbá hogy amikor Magyarországon átvonult a front, szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Arról, hogy mit keresett a magyar hadsereg a Donnál, hogyan került oda, és hogy milyen egyéb tevékenységet folytatott a Szovjetunió megszállt területén, nem nagyon esik szó. Pontosabban, újabban némelyek megkísérlik elhitetni velünk, hogy Magyarország kénytelen volt Hitler oldalán belépni a háborúba, sőt, a fasiszták szellemi örökösei (hm, hol itt a szellem?) rehabilitáltatni akarják az országot álnok módon a háborúba és ezzel a szakadékba taszító háborús bűnös miniszterelnököt. Magyarország természetesen nem volt kénytelen belépni a háborúba, mint ahogy Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország, Hollandia, Belgium és Dánia sem csapott fel Hitler csatlósának. A magyar uralkodó köröket elkápráztatták a német hadisikerek, biztosra vették, hogy ezek folytatódnak a Szovjetunióval szemben is, és részesedni kívántak a koncból. A második magyar hadsereg pusztulása a Donnál súlyos nemzeti tragédia, az ott elesett magyar katonák vére azok fejére száll, akik odaküldték őket. Két nagybátyám volt ott, és bár visszajöttek, családi tragédiaként is átéltük azt, ami ott történt. Azt állítani azonban, hogy a Don-kanyarban harcoló magyar katonák valami módon a haza érdekeit szolgálták, a hazát védték, közönséges hazugság. És nem arról van szó, hogy végül a háborút elvesztettük, hanem arról, hogy ha ne adj’ isten, megnyertük volna, és a Szovjetunió összeomlik, számunkra, magyarok számára ez is tragédia lett volna. A hitleri nemzetiszocialista világrendben, amely az európai történelem minden eddigi mélypontját (Dzsingisz kántól a Szent Szövetségig) alulmúló, pusztító korszakként fenyegetett, a magyar nem tartozhatott az übermensch kategóriájába; mint nem germán nép “untermenschként” legföljebb a csicskás szerepét tölthette volna be. Nem ez történt. 1941-ben Moszkva alatt a háborúban először szárazföldön megállították a német hadsereget, majd 1942 telén Sztálingrádnál a náci hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett, amit többé nem tudott kiheverni. Ezzel a szovjet hadsereg megmentette Európát a legsötétebb veszélytől, amely az elmúlt évezredben fenyegette. (Nem feledkezünk meg arról, hogy az európai kontinensen elszenvedett vereség után egyedül harcoló Anglia, a Royal Air Force 1940-ben megállította a legyőzhetetlennek kikiáltott hitlerista légierőt Anglia fölött.)

1945-ben a szovjet hadsereg szabadította fel Magyarországot. Erről mostanában annyit hallani, hogy részeg szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Minden hadseregben vannak bűnözők, vannak olyanok, akik miután fegyvert kaptak a kezükbe, ezt erőszakoskodásra használják fel. Lásd a békeidőben Okinawán amerikai katonák által megerőszakolt kislány esetét, ugyanezt Olaszországban, Koszovóban, vagy Sophia Loren felejthetetlen filmjét, az Egy asszony meg a lányát. Minden háborúban minden fél követ el atrocitásokat. A felelősség azokért a szenvedésekért, amelyek ennek következtében a polgári lakosságot érik, elsősorban a háború kirobbantóit terheli. Miközben a Magyarország területén elkövetett atrocitások divatos témává váltak, mély hallgatás övezi azt a szerepet, amit a magyar hadsereg a megszállt Ukrajnában töltött be a hadműveleti terület biztosítása érdekében “partizánvadászként”. Aki ebben részt vett, később nem büszkélkedett vele, nem ült a neves dokumentumfilm-rendező kamerája elé, hogy eldicsekedjék “hőstetteivel”. A háború után nem adtak ki szovjet “fehér könyvet” erről, mivel nem akarták a két ország szövetségi viszonyát rontani, a magyar történészek pedig, úgy tűnik, óvakodnak ehhez a témához hozzányúlni. A magyar hadseregnek erről a tevékenységéről egyetlen utalást találtam, éspedig Goebbels náci propagandaminiszter naplójegyzeteiben (Goebbels Hitler jobb keze volt, a náci ranglétrán talán a harmadik vagy negyedik Hitler után, s a führerrel egy időben követett el öngyilkosságot a berlini bunkerben, mielőtt a szovjet katonák odaértek volna.) Ezt írja a partizánháborúról 1942. május 19-én: “Ettől a területtől délre magyar egységek folytatnak hadműveleteket nagy nehézségek közepette. Most egyik falut a másik után kell elfoglalniuk és pacifikálniuk, és eddig ebben nem volt túl sok köszönet. Mivel amikor a magyarok azt jelentik, hogy ‘pacifikáltak’ egy falut, ez rendszerint azt jelenti, hogy nem maradt életben egyetlen lakos sem.”

Amikor az uralkodó széljárással dacolva azt írom, hogy Magyarországot a szovjet hadsereg szabadította fel (tudván, hogy majd nagyokosok rikácsolni kezdenek emiatt, mivel fogalmuk sincs arról, hogy egy polgári demokráciában mindenkinek olyan véleménye van a történelmi eseményekről, amilyen), nemcsak arra gondolok, hogy kisöpörték innen a német megszállókat és nyilas csatlósaikat, hanem arra is, hogy ez igazi fordulópont volt a magyar történelemben. Ezt minden tragikuma, a háború és a nyilas rémuralom számtalan halálos áldozata, az ország romhalmazzá változása ellenére minden haladó gondolkodású magyar ember, a kommunisták, a szociáldemokraták, a népi írók, a radikálisok, az értelmiség színe java, a szegényparasztság és a munkásosztály igazi nagy felszabadulásként élte meg, mivel ez tette lehetővé az 1848-ban kezdődött és levert, majd 1918-ban folytatódott és levert magyar forradalom betetőzését, a köztársaság kikiáltását, az országot évszázadok óta fojtogató feudális nagybirtokrendszer felszámolását, a földosztást, a bányák, a bankok és a nagyvállalatok államosítását és a kulturális forradalmat, azt, hogy a nép gyermekei az ország történelmében először nagy számban bejuthassanak a továbbtanulásra képesítő középiskolákba és az egyetemekre. A magyar forradalom pontosan 100 évig tartott, 1848-ban kezdődött és 1948-ban fejeződött be. Jelentőségét, előrevivő szerepét az ország történelmében nem kérdőjelezi meg az, hogy korszakát az 1949-től 1953-ig tartó terrorista Rákosi diktatúra követte. Mint ahogy az 1789-es nagy francia forradalom jelentőségét sem csökkenti az 1793-as év terrorja. Azok, akik megkísérlik összemosni az ország felszabadulás utáni korszakának különböző periódusait, sanda célokat követnek – attól eltekintve, hogy hazudnak. Magyarország 1945 és 1948 között többpárti polgári demokratikus állam volt, miniszterelnöke például kisgazdapárti politikus, a köztársaság kikiáltása utáni elnöke ugyancsak.

1949 és 1989 között Magyarország a szovjet befolyási övezethez tartozott, miközben egy többé-kevésbé szovjet minta alapján szervezett államszocialista rendszert hozott létre. Az elmúlt években többször lehetett azt olvasni, hogy ezért a szövetséges nyugati hatalmak felelősek, akik a háború vége felé a jaltai értekezleten úgy húzták meg az érdekszférák határát, hogy Magyarország a keleti oldalra került. Ez nem igaz. Az érdekszférák határa lényegét tekintve nem Jaltában, hanem a fronton rajzolódott meg. A választóvonal a nácizmus elleni háborúban hozott áldozatoknak és a különböző szövetséges hadseregek fegyverei által kivívott sikereknek megfelelően alakult ki.

Az érdekszférákkal kapcsolatban még egy dologra ki kell térni. A most felnövekvő generációk alaposan megtanulják, hogy a szovjet fegyveres erők verték le 1953-ban a berlini tüntetést, 1956-ban a magyar felkelést és 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem tudják azonban, hogy ezekre a beavatkozásokra a példát a brit és az amerikai hadsereg beavatkozása szolgáltatta a görög polgárháborúba 1945 és 1949 között. Görögországban az ellenállás főerejét a német megszállás ellen a kommunista párt által szervezett partizánmozgalom adta. A nácik veresége után ez az erő volt birtokon belül az országban, viszont az ország a nyugati érdekszférához tartozott. Négy évig tartó elkeseredett polgárháború következett, amelyet csak előbb a brit, majd az amerikai hadsereg beavatkozása döntött el a király és az általa képviselt félfasiszta rendszer javára. Ennek az elfelejtett-elhallgatott háborúnak sok tízezer halottja volt, és a partizánhadsereg veresége után sok százezer ember menekült el az országból az akkori szocialista országokba. E sorok írója azokban az években gyakran evezett el vadevezősként a háborúban elárvult görög gyerekek Horány közelében lévő nyári üdülőtábora mellett.

1945-ben a visszavonuló német hadsereggel sokan hagyták el az országot, egyszerű emberek, állami tisztviselők, katonatisztek, nyilasok, háborús bűnösök, tömeggyilkosok. A legkompromittáltabbak nem mertek a nyugati szövetségesek által megszállt Nyugat-Európában maradni, hanem Franco Spanyolországába, Salazar Portugáliájába, vagy távoli földrészekre menekültek. 1956-ban is sokan elmentek, majd amikor megnyíltak a határok a hatvanas évektől kezdve, többen vándoroltak ki így vagy úgy (megjegyzem, 1990 óta talán még többen). A rendszerváltozás után ezek közül sokan visszajöttek, és a visszatérteket gyakran egységesen mint a kommunizmus üldözötteit tüntették fel és üdvözölték. Nem kell sokat bizonygatni, hogy az 1945 és 1989 között külföldre távozottak nem egységes tömeg. Adalékul emlékeztetek arra, hogy néhány évvel ezelőtt kisebb botrány tört ki Ausztráliában egy dokumentumfilm körül. A zavaros történet valamilyen Ausztráliában élő ÁVH-s tisztről és volt foglyáról szólt. Nem ez az érdekes, hanem az ausztrál filmrendező egyik budapesti újságnak adott nyilatkozata. Azt mondta: ezzel a dokumentumfilmmel kapcsolatos munkám során jöttem rá arra, mennyi fasiszta jött a háború után Ausztráliába.

A példákat vég nélkül lehetne sorolni az ország háború utáni történelmével kapcsolatban is. Ahhoz azonban, hogy valaki végre objektíven írjon például 1956-ról, valószínűleg még sok időnek kell eltelnie. Befejezem. Magyar értelmiségiként azt szeretném, ha népem eljutna a józan, magabiztos népek családjába, azok közé, akik képesek kellő távolságtartással és kritikával nézni saját történelmüket, s nem csupán azt szemelgetik ki a történelemből, hogy milyen méltánytalanságok érték nemzetüket. Mondjuk úgy, ahogy Attenborough angol filmrendező megcsinálta a Gandhi című filmet. Mert arról még évszázadokig lehet vitatkozni, hogy Kossuthnak vagy Széchenyinek volt-e igaza, úgy, hogy közben mindkettőjüket tiszteli az ember. Nem lehet azonban egyszerre tisztelni Horthyt, Bárdossyt, Sztójayt, a Szálasi-hatalmat egyfelől, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss János altábornagyot, Ságvári Endrét, Schönherz Zoltánt és a Budai Önkéntes Ezredet másfelől. Választani kell, és a választás minősíti azt, aki választ.

A neves francia történész. Bloch írása a honfoglaló magyarokról és Szent Istvánról kimaradt A történelem védelmében c. magyar nyelvû kötetből, amely az eredetileg francia nyelvû Bloch-mûből számos részletet közölt. (Gondolat, Bp., 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.)

A francia történész La société féodale (A feudális társadalom) című monográfiájának ez a fejezete nem került be a Marc Bloch műveiből készült válogatásba (A történelem védelmében), Budapest, 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.

A hunokhoz hasonlóan, a magyarok is meglepetésszerűen jelentek meg Európában, és a középkori írók, akik túlságosan is jól megismerhették őket, már igen korán naiv megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a római írók nem említik őket. A magyarok korai történelme jóval zavarosabb a hunokénál, mivel a kínai források, amelyek korábbi időkre nyúlnak vissza, mint a nyugatiak, végigkövetik ugyan a “Hiung-Nu”-k útját, azonban a magyarokról nem ejtenek szót. Az bizonyos, hogy az új támadók is az ázsiai sztyeppék sajátos és jellegzetes nomád világához tartoztak, sokféle nyelvek kavalkádjában ugyan, ám környezetük hasonlósága miatt meglepően azonos életmódot folytattak: lótenyésztők és harcosok voltak, akik a kancáik tején és vadászatuk, halászatuk gyümölcsein éltek, természetes ellenségeként a területük peremén élő földművelő közösségeknek. A magyar nyelv alapszerkezetében a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, mai szólásmódjában egyes szibériai őslakók nyelvéhez áll legközelebb. Vándorlásai során azonban az eredeti etnikai törzs számos törökül beszélő csoporttal bővült, s részesült erős civilizációs hatásukból¹.

Már 833-ban találkozunk a magyarokkal, akiknek a neve ekkor bukkan fel először, amint az Azovi-tenger környékén élő letelepedett népeket – a kazár kaganátust valamint a bizánci telepeseket – zaklatták. Hamarosan már a Dnyeper-vonal elvágásával fenyegettek, amely ekkor rendkívül fontos kereskedelmi útvonal volt, ahol az északi prémek, az orosz erdők méze és viasza, valamint a mindenfelől elhurcolt rabszolgák kerültek eladásra piacról piacra konstantinápolyi vagy ázsiai aranyért, áruért cserébe. A besenyők azonban, egy új horda, amely később indult útnak az Urál mögül, szüntelenül nyugtalanította a magyarokat. A dél felé vezető utat sikeresen zárta el előlük a bolgár birodalom, s a kényszerű visszavonuláskor egyik csoportjuk a keletebbre lévő sztyeppékre húzódott vissza, nagyobbik részük viszont 896 körül átkelt a Kárpátokon, hogy elfoglalja a Tisza és a közép-Duna menti síkságot.

Ez a hatalmas terület, amelyet oly gyakran dúltak fel a IV. század óta, hatalmas fehér folt volt a korabeli Európa térképén; a krónikás Prümi Regino “magányos” szóval jelöli, bár ezt nem kell szó szerint értenünk. A különféle népek, amelyeknek korábban fontos települései voltak itt, vagy amelyek átutazóban voltak, minden bizonnyal hagytak maguk után kisebb csoportokat. Az idők folyamán számos szláv törzs is letelepedett itt, települések azonban csak szórványosan maradtak fenn, ugyanis a magyarok érkezése után a földrajzi nomenklatúra, beleértve a folyókat is, majdnem teljes átalakuláson ment keresztül. Továbbá, miután Nagy Károly szétzúzta az avarok hatalmát, már nem volt semmilyen szilárdan szervezett hatalom, amely komolyabb ellenállást fejthetett volna ki a támadókkal szemben. Egyetlen ellenfelük néhány morva főnök volt, akiknek nem sokkal korábban sikerült a terület északnyugati sarkában egy viszonylag erős fejedelemséget létrehozniuk, amely ekkor már hivatalosan keresztény volt – ez volt az első próbálkozás egy tisztán szláv állam létrehozására. Ám a magyarok támadása 906-ban egyszer s mindenkorra megsemmisítette azt.

Ezután a magyarok történelme új fordulatot vett. Aligha nevezhetjük őket a továbbiakban nomádoknak a szó szoros értelmében, mivel ettől kezdve állandó településeik voltak a síkságon, amely ma is a nevüket viseli. Innen bandákba verődve támadták meg a környező országokat, de nem azért, hogy elfoglalják azokat. Egyetlen céljuk a rablás volt, és hogy zsákmánnyal megrakva térjenek haza. Simeon cár halála után, 927-ben a hanyatló bolgár birodalom megnyitotta az utat a bizánci Trákia felé, amelyet többször kifosztottak. A nyugat, amely sokkal kevésbé volt védett, különösen csábította a magyarokat, s már korán felfigyeltek rá.

Már 862-ben, amikor még át sem keltek a Kárpátokon, egy magyar sereg egészen a német határig nyomult előre. A harcosok közül sokan később részt vettek Arnulf német király szolgálatában a morvák elleni háborúban. 899-ben hordáik végigsöpörtek a Pó-síkságon, a következő évben pedig Bajorországon. Innentől kezdve alig telt el olyan év, amikor az itáliai és a németországi, később a gall monostorok évkönyvei nem jegyezték fel egyik vagy másik provinciáról, hogy: “a magyarok feldúlták azt”. Észak-Itáliát, Bajorországot és Svábföldet sanyargatták leginkább. Az Enns folyón túlra eső minden terület, ahol a Karolingok határőrséget állítottak fel és földeket különítettek el apátságaik számára, elhagyatottá vált. De a portyák jóval e határokon túlra is kiterjedtek. A magyar hadjáratok távolsága bárkinek a képzeletét zavarba hozná, ha nem venné figyelembe azt a tényt, hogy a magyarok a nyílt sztyeppéken hozzászoktak a hosszú pásztorutakhoz, amelyekre, bár jóval szűkebb keretek között, továbbra is sor került a dunai pusztákon. A sztyeppék gulyásainak – akik már ekkor részben rablók is voltak – nomádizmusa felkészülés volt a banditák nomád életvitelére. 906-ban támadtak először észak-keletre, azaz Szászország – hatalmas terület az Elba és a Középső-Rhône között – felé, amit később rendszeresen feldúltak. Itáliában egészen az Otrantóig jutottak. 917-ben a Vogézek erdőségén és a Saales szoroson keresztül eljutottak a Meurthe környéki gazdag apátságokhoz. Ekkortól kezdve Lotaringia és Észak-Gallia lett az egyik gyakori célpontjuk. Innen tovább merészkedtek Burgundia felé, egészen a Loire-tól délre eső vidékekig. Noha síkvidéki emberek voltak, ha úgy adódott, nem féltek az Alpokon való átkeléstől sem. 924-ben, Itáliából jövet, a hegyek adottságait fondorlatosan kihasználva rohanták meg Nîmes körzetét.

A szervezett seregekkel szembeni csatákat sem kerülték mindig el, bár az eredmény változó volt. Rendszerint azonban az országokon való gyors átszáguldást kedvelték: igazi barbárok voltak, akiket főnökeik ostorral hajtottak a csatákba, félelmetes harcosok, az oldaltámadások mesterei, könyörtelenek az üldözésben. Találékonyan menekültek meg a legnehezebb helyzetekből is, akár folyón kellett átkelniük, akár a velencei lagúnákon. Sietősen csónakokat készítettek bőrből vagy fából. Pihenőhelyeiken felverték sátraikat – amilyeneket a sztyeppei népek használnak, vagy elsáncolták magukat egy elhagyott apátságban, ahonnan megtámadhatták a környező vidéket. Ravasz barbárokként, a szükséges hírekkel előreküldött követeik révén ellátva – akik tárgyalások helyett inkább kémkedéssel voltak megbízva –, igen hamar átlátták a nyugati politika meglehetősen ügyetlen cseleit. Értesültek az interregnumokról, amelyek különösen kedveztek a portyáiknak, és profitáltak a keresztény hercegek közötti széthúzásokból is, hol az egyik, hol a másik szolgálatába állva.

Miként a banditák minden korban, néha a magyarok is pénzt követeltek a meghódított népektől életük fejében, néhányuktól pedig rendszeres adót hajtottak be: Bajorország és Szászország évekig volt kénytelen alávetnie magát ennek a megaláztatásnak. E módszerek azonban aligha voltak keresztülvihetőek a Magyarországot határoló területeken kívül, máshol nemes egyszerűséggel raboltak és gyilkoltak. A szaracénekhez hasonlóan ritkán támadtak meg erődített városokat, ha mégis, többnyire kudarcot vallottak. Így jártak Kijev falai alatt még a Dnyeper környéki hadjárataik idején. Pavia volt az egyetlen fontos város, amit sikerült elfoglalniuk. Az elszigetelt falvak és a külvárosi vagy a városfalakon kívül álló apátságok különösen féltek tőlük. Úgy tűnik ugyanis, hogy a magyarok szívesen szedtek foglyokat, gondosan kiválogatva a legjobbakat. Előfordult, hogy az egész lakosságot lemészárolták, csupán a fiatal nők és kisfiúk életét kímélték meg – hogy kielégítsék szükségleteiket és vágyaikat, ám többnyire, hogy eladják őket. Attól sem riadtak vissza, hogy időnként a nyugati piacokon árulják őket, mint a barmokat, ahol nem minden vásárló volt finnyás az áru eredetét illetően. 954-ben egy, a Worms külvárosában elfogott, nemesi családból származó lányt kínáltak eladásra saját városában.² Ám többnyire a szerencsétleneket a Duna környékére hurcolták, hogy a görög kereskedőknek kínálják fel őket.

A magyar “kalandozások” vége

A magyar betörések idején, 955. augusztus 10-én Nagy Ottó, a keleti frankok királya, egy dél-németországi portyáról tudomást szerezvén, a Lech folyó partján megtámadta a hazafelé tartó magyar bandákat. Véres csatában diadalmaskodott felettük, s győzelmének híre otthonáig elért. A sors úgy rendelte, hogy ez a “kaland” legyen az utolsó. Bajorország határain az ellenségeskedés a továbbiakban határcsatározásokra korlátozódott. Hamarosan, karoling szokás szerint, Ottó újraszervezte a határőrséget. Két őrgrófságot hozott létre: egyiket az Alpokban, a Muron, a másikat északabbra, az Enns vonalán. Ez utóbbiból lett nem sokkal később a keleti határőrség, az Ostarrichi, amelyből Ausztria neve ered, s amely már a X. század végére magába foglalta a bécsi erdőket, majd a Lajtát és a Moravát a XI. század közepén.

Az őrgrófságok létrehozása Ottó kiváló taktikai érzékéről tanúskodott, hiszen morális hatása ellenére önmagában a Lech-mezei csata még nem tett volna pontot a portyák végére. A magyarok, akiknek a saját területét nem érintette a csata, messze nem szenvedtek akkora vereséget, mint például korábban az avarok Nagy Károlytól. Egyetlen seregük kudarca nem változtatta volna meg az életformájukat, hiszen szenvedtek már hasonló vereséget korábban is. Az igazság az, hogy 926-tól egyre ritkábban vállalkoztak hosszabb kalandokra, bár ezek jóval kegyetlenebbek voltak, mint a korábbiak. 954-től abbamaradtak itáliai hadjárataik is, bár itt döntő ütközetre nem került sor. Délkeleten 960 után a trákiai portyákat szerény kalózakciók váltották fel. A hadjáratok megszűnésének okai minden bizonnyal mélyebben gyökereztek, azonban csak ekkor kerültek felszínre.

Az ősi hagyományokra épülő, hosszú fosztogató hadjáratok nem mindig voltak egyértelműen kifizetődőek. A hordák rémisztő pusztulást hagytak maguk után mindenütt, aligha volt lehetséges azonban, hogy hatalmas mennyiségű zsákmánnyal megrakodva térjenek haza. A rabszolgák, akik gyalog követték a harcosokat, lelassították mozgásukat, ráadásul nehezen lehetett megakadályozni a szökéseket. A források gyakran beszélnek menekülőkről: egyik esetben egy Reims környéki plébános szökéséről kapunk hírt, aki egészen a Berry-ig volt kénytelen követni elfogóit. Egy éjszaka megszökött, napokig bujkált a mocsarakban, s mire végül visszajutott a falujába, majd kibújt bőréből, hogy elmondhassa kalandjait.³ A korabeli silány útviszonyok mellett, ellenséges környezetben a kincsek szekerekkel történő elhordása jóval nehézkesebb és viszontagságosabb volt, mint például a vikingek esetében, akik akadálytalanul hajózhattak végig Európa folyóin. Ráadásul a letarolt szántóföldek gyakran nem biztosították a megfelelő abrakot a lovaik számára, a bizánci tábornokok ugyanis jól tudták, hogy “a legnagyobb akadály, amivel a magyarok háborúik során szembesültek, a legelők hiánya volt”⁴ . Útjaik során a magyar harcosoknak több csatát kellett megvívniuk, s még ha sikeresek voltak is, ezek a rajtaütések megtizedelték soraikat. Meg kellett küzdeniük a járványokkal is. 924-ben írt évkönyvének vége felé (amelyet napról napra jegyzett), Reimsi Flodoard lelkész örömmel jegyzi fel a frissen szerzett híreket, miszerint a Nîmes környékét fosztogatók többsége meghalt vérhasban. Ráadásul idővel megnőtt az erődített városok és várak száma, s így ellenőrizhetővé vált a lovasok számára egyedül kedvező nyílt terep. Végül, úgy 930-ra a kontinens gyakorlatilag megszabadult a vikingek rémálomszerű támadásaitól, így az uralkodók és előkelők szabad kezet kaptak a magyarokkal szembeni fellépésre és a hatékonyabb ellenállás megszervezésére. Ilyen szemszögből nézve az eseményeket, Ottó erőfeszítéseinek döntő fontossága nem annyira a Lech-mezei győzelemben, mint inkább az őrgrófságok létrehozásában rejlik.

Számos indok késztette tehát a magyarokat arra, hogy az egyre kevésbé jövedelmező, és egyre több életet követelő kalandjaikkal felhagyjanak. Mindazonáltal ezen indokok nem bizonyultak volna ilyen hatásosaknak, ha maga a magyar társadalom nem ment volna keresztül lényeges változáson.

Erről a változásról azonban a források szinte semmit sem mondanak. A magyarság is, miként sok más nemzet, csak a kereszténység felvétele és a latin kultúra elfogadása után kezdett évkönyvet vezetni. A benyomásunk mindenesetre az, hogy az állattenyésztés mellé lassacskán felzárkózott a mezőgazdaság is: a pásztorkodó közösségek nomadizmusa és a szilárd mezőgazdasági kultúra közötti életmód lassú átalakulásának vagyunk tanúi. 1147-ben Freisingi Ottó, bajorországi püspök, aki a keresztes hadjárat során érkezett Magyarországra, megfigyelhette a korabeli magyarság életmódját. Nádból (ritkábban fából) készült kunyhóikat a hideg évszakok során használták menedékként, “nyáron és ősszel sátrakban laktak”. Nem sokkal korábban egy arab földrajztudós hasonlót jegyzett fel az alsó-volgai bolgárok életmódjáról. A kisméretű falvak költöztethetőek voltak. Valamivel a kereszténység felvétele után, 1012 és 1015 között zsinati határozat született arról, hogy a falvak nem költözhetnek túl messze a templomuktól. Ellenkező esetben bírság fizetésére és visszaköltözésre voltak kötelezve⁵ .

A kiterjedt portyák megszűntek tehát. Afelől sincs kétségünk, hogy az aratásért érzett felelősség fontosabbá vált, mint a nagy nyári vándorutak, amiket viszont a rabló életmód megkövetelt. Lehetséges, hogy a beolvadó idegenek jóvoltából, azaz a nomádizmussal már régen felhagyó szláv törzsek, vagy a korai nyugati mezőgazdasági civilizációkból érkezett foglyok hatására, a magyarok életmódjában bekövetkezett változások összhangba kerültek a mélyreható politikai változásokkal.

Homályosan érzékeljük csak a korai magyarságnál a valódi vagy feltételezett vérrokonsággal összekötött kis közösségek fölött álló nagyobb, ám nem túl stabil csoportosulások létét. Bölcs Leó császár a következőket írja róluk: “mihelyst a csatának vége, ők nemzettségekbe (genh) és törzsekbe (julai) szóródnak szét”. Ez a szervezet sok hasonlóságot mutat a napjaink Mongóliájában találhatóhoz. Már akkoriban, amikor a magyarok még a Fekete-tengertől északra tartózkodtak, kísérlet történt arra, hogy a Kazár állam mintájára egy “hatalmas urat” (a latin és a görög források így nevezik) emeljenek a többi törzsfőnök fölé, s egy bizonyos Árpádot választottak fejedelemmé. Ettől kezdve, bár nem lenne pontos, ha egységesített államról beszélnénk, az Árpád dinasztia tartotta magát vezetésre rendeltnek. A X. század második felében, harc árán bár, de sikerült az egész nemzet felett elismertetniük uralmukat. Letelepedett lakosságot, vagy olyat, amely csak a meghatározott területen belül költözködött, könnyebb volt leigázni, mint a vándorló életmódot folytató nomádokat. A stabilizáció, úgy tűnik, 1001-re befejeződött, amikor Vajk herceg, Árpád leszármazottja, felvette a királyi címet⁶.

A nyugati királyságok és fejedelemségek mintájára, példájukat követve a fosztogató és kalandozó hordák viszonylag laza társulása szilárd, saját szülőhazájában gyökerező állammá alakult át. A legádázabb küzdelmek sem akadályozhatták meg a civilizációk közötti kapcsolat létrejöttét, amely során a fejlettebb kultúra befolyással bírt az elmaradottabbra.

A nyugati politikai intézmények befolyása mély hatásokkal járt, többek között megváltoztatta az emberek szemléletmódját. Mielőtt Vajk királlyá kiáltatta ki magát, a keresztségben már felvette az István nevet, amelyet az egyház megőrzött számára azáltal, hogy a szentjei közé emelte. Miként Kelet-Európa minden hatalmas vallási “senkiföldjéért”, Morvaországtól Bulgáriáig és Oroszországig, a pogány Magyarországért is először két térítő csoport versengett egymással, amelyek a kereszténység két nagy irányzatát képviselték: a bizáncit és a rómait. A magyar törzsfőket Konstantinápolyban keresztelték meg, s görög szertartású monostorok még a XI. században is működtek Magyarországon. De a bizánci missziók, amelyek túl messziről jöttek, arra voltak rendelve, hogy végül alulmaradjanak riválisukkal szemben.

A királyi házak közeledése egymás felé többnyire házasságokban nyilvánult meg. Magyarországon e kapcsolatfelvétel következtében az ország megtérítését a bajor papság végezte, különösképpen pedig Pilgrim püspök, aki 971 és 999 között volt passaui püspök. Székhelyéből olyan missziós érsekséget kívánt létrehozni, amely a magyarok számára ugyanazt a szerepet játszhatta volna, mint Magdeburg az Elbán túli szlávoknak, vagy Bréma a skandinávoknak. Sajnos azonban Magdeburggal és Brémával ellentétben Passau csupán egyszerű püspökség volt, egy a Salzburghoz tartozó egyházmegyék közül. Számított-e ez egyáltalán? Passau püspökei, akiknek egyházmegyéjét a VIII. században alapították, a római időktől kezdve a dunai Lorch erődben székelő püspökök utódainak tartották magukat. Engedve a kísértésnek, hiszen minden porcikájában erre vágyott, Pilgrim több hamis bullát adott ki, amelyben Lorch várát “Pannónia” érseki székhelyeként ismerte el. Már csak az ősi tartomány megalapítására volt szükség. A magyarországi “Pannónia” püspökségei Passau köré csoportosultak volna, amely elszakadva Salzburgtól, visszaszerezné állítólagos ősi méltóságát. Ám sem a pápák, sem a császárok nem adták áldásukat a tervre.

Ami pedig a magyar hercegeket illeti, még ha készek is voltak a keresztségre, erősen ellenálltak annak, hogy a német főpapságnak rendeljék alá magukat. Előnyben részesítették a cseh vagy akár a velencei papok által kinevezett misszionáriusokat, majd püspököket. Amikor pedig 1000 táján István létrehozta pápai jóváhagyással, állama papi hierarchiáját, azt saját érseke alá helyezte. A halála utáni hatalmi harcok sem veszélyeztették komolyabban művét, bár átmenetileg bizonyos pogány törzsfőnökök helyzete megerősödött. A felkent király és az érsek által támogatott kereszténység a korábbinál mélyebb vallási hátteret nyújtott, s ezáltal – Freisingi Ottó szavaival élve – a “scythiaiak” végső letelepedése azt eredményezte, hogy a korábbi idők félelmetes portyázó életmódja elveszett a szántóföldjeik és legelőik változatlan horizontjában. A szomszédos Németország uralkodóival továbbra is gyakoriak voltak a háborúk, ám ekkor már két szilárd állam királyai álltak egymással szemben⁷ .

Jegyzetek

¹ Valószínűleg a magyarság idegenek által használt elnevezése (pl. Hungarian) is török eredetű. Ez igaz lehet legalább egy elemére a “magyar” névnek is, amelyről egyre inkább úgy tűnik, hogy eredetileg csupán egyetlen törzsre alkalmazták.

² Lantbertus, Vita Heriberti, c. I in M.G.H., SS., IV, 741. old.

³ Flodoard, Annales, 937.

⁴ Leo, Tactica, XVIII, 62.

⁵ K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa, Breslau, n.d., 18–19 old.

⁶ A magyar királyság megalapításának némileg zavaros körülményeiről, cf. P. E. Schramm, Kaiser, Rom und Renovatio, I, 1929, 153 et seq. old.

⁷ A “rendkívül feudális” Európa etnológiai térképének története itt nem érint minket közvetlenül. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy a magyarság megtelepedése a dunai síkságon a szláv blokk kettészakításával történt.

A jobbik esetben objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó „polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi „vörös farkat”, ám állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában alulmúlja az ötvenes évek Szikra-kiadványait is.

“Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként.” (Guy Debord)

Az 1989-es “rendszerváltás” idején sokan gondolhatták úgy, hogy nemcsak egy adott politikai-gazdasági struktúra vált visszavonhatatlanul múlttá, hanem a központi ideológia – bármilyen központi ideológia – is a történelem lomtárába került. Ezt a vélekedést lelkesen igyekeztek megerősíteni a különféle politikai irányzatok képviselői is: vége-hossza nem volt a pluralizmusról, ideológiai sokszínűségről, gondolati szabadságról való ihletett szónoklatoknak. A kialakuló szellemi pezsgés azonban rövid életűnek bizonyult: ismét beigazolódott, hogy semmiféle (osztály)társadalom nem lehet meg uralkodó ideológia nélkül, vagyis az uralkodó osztály ideológiája nélkül. Ez érvényes – sőt, a jelenlegi historizáló, új-neobarokk korszakban fokozottan érvényes – a történettudományra, a történelemoktatásra és a történeti publicisztikára is. Jobb esetben a korrekt és lehetőségek szerint objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó “polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi “vörös farkat” (legjobb esetben persze ez sem), ám megjelent és állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában és hamisításaiban (a hamisítás nem feltétlenül színvonaltalan) az ötvenes évek Szikra-kiadványainak szintjével vetekszik. Ez utóbbi vélhetőleg a kisebbség, ám messze nagyobb hatása van, mint a csendes többségnek, a szaktudományos munkáknak. Mindenesetre a nagyszabású történelemhamisítások kronológiailag egyre közelednek hozzánk, elég, ha a szuperfilmeket nézzük: a honfoglalás és az Árpád-kor fideszizált verziója után jelen írás elkészülte idején már a reformkornál tartanak (a hírek szerint egy olyan Széchenyivel, aki nem lesz öngyilkos, hiszen ez rossz fényt vethetne a róla elnevezett nagyálmodó tervcsokorra), és részemről szorongva várom a Bethlen Istvánról szóló történelmi játékot. Ez persze csak a bombasztikus felszín: sajnos azonban lejjebb sem “hallgat a mély”.

Nem célom itt a “létezett szocializmus” osztálystruktúrájának vizsgálata. Ez önmagában köteteket tölthetne meg – egyébként a konszenzus leghalványabb esélye nélkül. Tény azonban, hogy a leváltott társadalmi rend legitimációs alapzatát a munkásosztályban, a szocializmusban, illetve távlatilag a kommunizmusban vélte megtalálni. Hogy ez mennyiben felelt meg a valóságnak – véleményem szerint egyáltalán nem –, közömbös abból a szempontból, hogy az “új” rendszer éppen úgy elfogadta, mint a korábbi: csupán az előjel változott pozitívról negatívra. A nyugatról átkontinuizált piacgazdasággal járó liberális, konzervatív, szociáldemokrata stb. ideológiák ugyanazt állították, amit a korábbi “monopolszocializmus”: a “kommunizmus bukásának” eufóriájában folytatták a hét évtizeddel korábban megkezdődött diszkreditációs munkát, amely szerint a kommunizmus nem más, mint az elidegenedett munka társadalmának menedzselése más eszközökkel, az állami centralizáció, a tervgazdálkodás… – egy vörösre mázolt, modernizációs államgazdaság. Valójában éppen itt ragadható meg a “polgári” történettudomány és történelemoktatás fő célja: alátámasztani és terjeszteni – lehetőleg minél ifjabb korban – azt a “tudományosan megalapozott” vélekedést, miszerint a “termelők”, a “nép”, a “proletariátus” stb. képtelen önmaga igazgatására. Leegyszerűsítve: a gyáraknak nem csak gépekre és munkásokra, hanem mindenekelőtt tulajdonosra van szükségük a működéshez. (Hogy ez a tulajdonos kicsoda, az ebből a szempontból lényegtelen. Korábban – éppily “tudományosan alátámasztva” – úgy tanultuk, hogy ez lehet a “dolgozók állama” is. Ma ez csak polgári magántulajdon lehet, vagy az úgynevezett “demokratikus állam”.¹) Az alaptétel nem változott, míg a szemlélet látszólag 180 fokos fordulatot vett. Kétségtelen paradigmaváltásnak lehettünk tanúi, ám az új paradigma nem tagadta a régit, hanem csupán elítélte azt; a lényegükben azonos rendszerek lényegében azonos ideológiái egymás morális versenytársaivá lettek. A változás elsőként a termelés területén jelentkezett – jóval a misztikus 1989-es évet megelőzően –, hogy aztán általános érvényre emelje saját ideológiai igazolását. A korábbi rendszer bizonyos történelmi csomópontokat és személyiségeket – illetve az azokról kialakított képét – mint saját előképeit határozta meg. Az új ideológusok ezt elfogadták vagy elvetették, aszerint, hogy az adott események vagy személyek beleillettek-e ama hagyományok közé, amelyeket ők magukénak tekintettek, illetve hogy azokat – némi változtatás árán – képesek voltak-e saját legitimációjuk alátámasztására felhasználni. Ha igen, akkor igyekeztek ezeket áthangszerelni, így lett Petőfiből a polgári kormány előfutára, József Attila “istenes költő”…, akiket a korábbi ideológia – úgymond – eltorzított. (Kétségtelenül így volt, ezt azonban az új torzítások nem ellensúlyozzák.) Más hagyományokat az új rend nem vállalt – nem vállalhatott – fel. A diszkreditált szobrok tömött sorokban vonultak a Szoborpark történelmi gettójába. Korábban ünnepelt események nemzeti sorscsapássá váltak, és viszont. Ilyennek bizonyult az 1919-es Tanácsköztársaság, majd – némi hezitálás után – az 1918-as polgári demokratikus forradalom is². Pedig a magyar történetírás a hatvanas-hetvenes évekre végre leküzdötte a rákényszerített sematizmust, és nekiláthatott 1918–1919 valódi feldolgozásának. Komoly összefoglalások és részmunkák sora született meg ekkor. A “rendszerváltás”, és különösképpen a fiatal polgárok hegemóniájának beköszönte óta azonban úgy tűnik: hiába. Ha az érdeklődő a forradalmak történetét az 1990 óta megjelent publikációkból igyekszik megismerni, jobbára az a nyomasztó érzése támad, hogy a múlt század húszas-harmincas éveibe csöppent. Nem elsősorban a politikai értékelésről van itt szó (elvileg a jobboldaliság is lehet színvonalas), hanem a történelemszemlélet végtelen elsivárosodásáról. Az okok és összefüggések keresését felváltja a primitív összeesküvés-elmélet, az antiszemitizmus, a sótlan moralizálás és a jelzőkbe sűrített, leegyszerűsített véleményalkot(tat)ás. Ha úgy tetszik, beszélhetünk történelemhamisításról: én mégis inkább a történelmietlen gondolkodást tartom a nagyobb problémának. A historizálás ugyanis mindig és szükségszerűen történelmietlen.

Komolyabb összefoglalás, monográfia az elmúlt tíz évben nemigen jelent meg a Tanácsköztársaság történetéről.³ Igen kevés önálló kötet foglalkozik egészében az 1919-es eseményekkel. Egyet fontos kiemelni, azonban ez is reprintkiadás: annak a Váry Albertnek a könyve, aki az októberi forradalom előtt és 1919 augusztusa után budapesti főügyész volt. Váry 1922-ben jelentette meg adatgyűjteményét A vörös uralom áldozatai Magyarországon címen. A szerző közel hatszáz áldozatot sorol fel, adatai azonban igencsak kétségesek. Kocsmai verekedések és személyes bosszúállások áldozatai éppúgy szerepelnek köztük, mint vadorzók által lelőtt vadőrök, véletlenül elsült fegyverek áldozatai. Váry ezeket is az Előszóban említett “hazafias fellángolások, halálmegvető, bátor megnyilatkozások” közé sorolja – “melyek büszkeséggel tölthetnek el bennünket” –, akárcsak pl. Herczeg Géza banktisztviselő esetét, aki “Budapesten 1919. június hó 22-én a Bazilika templomban a törvényes állapot visszaállítása érdekében zsidóellenes röpcédulákat osztogatott”… Ugyanebbe a kategóriába tartozik a két ukrán összeesküvő tiszt kivégzése is, akik Kun és társai elleni baloldali puccsra készültek. A könyvet egy szegedi kiadó 1993-ban reprintben újra megjelentette, kibővítve a szerző gépírásos önéletrajzával. Ebből kiderül, hogy Váry éppen azért gyűjtötte egybe adatait, hogy túlzásoktól mentes képet adjon a “diktatúra áldozatairól”. Hasonló kötetet tervezett kiadni a fehérterror garázdálkodásáról is, ám ezt a hatalom leállította. (Engedtessék meg egy kaján gondolat: ha meg is született volna ez a mű, a mai kiadó vélhetőleg nem tartotta volna szükségesnek újra megjelentetni…) Váry nem volt történész: hevenyészett és megbízhatatlan adathalmaza – amelynek szinte egyedüli forrásai a fehérterror légkörében végzett kihallgatások szóbeli közlései – ma mégis a politikai célú történeti publicisztika Szent Számaivá avanzsáltak (kis ország – kis Szent Számok…), amelyeket persze mindig össze lehet vetni a fehérterror (valójában nagyobb) számaival. Anélkül azonban, hogy mélyebben belemerülnék a számokkal való bűvészkedésbe, fontos látni, hogy amennyiben a fehérterror a vörösterror “rémtetteivel” igazolható (igazolandó), úgy – ugyanezen logika szerint – a vörösterrort viszont a háborús pusztítások legitimálják. Mindennek persze nem sok értelme van.

A vörösterror (túl)hangsúlyozása általános vonás a kommunizmus diszkreditálásán dolgozó történészek között. A Courtois-féle Fekete könyv, amely teljes imponáló tömegét ennek a témának szenteli, három oldalban foglalja össze a Tanácsköztársaság történetét.⁴ Az innen-onnan összeszedett adatok elsősorban Szamuely és Cserny József vérengzéseit taglalják, teljes zűrzavart teremtve egyébként abban, hogy kinek a hatáskörébe tartoztak a Lenin-fiúk, kik voltak Cserny emberei (akik valójában Korvin Ottó alá tartoztak) és kik tartoztak Szamuely különítményéhez. Persze nem is ez a legfontosabb. Courtois, aki pedig láthatóan ismeri a Tanácsköztársaság belső hatalmi viszonyait – információi alapján vélhetőleg radikális baloldali forrásokból is – nem fárad azzal, hogy a vörösterror okait és mozgatórugóit is feltárja olvasói előtt. Néhány esetet kiragadva illusztrálja az eseményeket, amelyeket egyébként leginkább a Kun-Szamuely rivalizálás kísérőjelenségeinek tartott. A felsorolt események önmagukban nem hamisak (bár felületesek), csoportosításuk és tálalásuk mégis mélyen az.

Külön kategóriát képez az iskolai történelemoktatás. A publicisztika mellett – és itt most hadd ne foglalkozzam a Vasárnapi Újság és a Magyar Fórum “új demokratáinak” profasiszta frázisaival – itt találhatjuk – sajnálatosan, ám logikusan – a legelvadultabb nézeteket⁵. Ez természetesen nem minden tankönyvre igaz, sőt: a szerzők általában igyekeznek röviden és tényszerűen beszámolni az eseményekről. Önmagában persze ez a rövidség is figyelemre méltó. Az 1918–1919-es forradalmak pusztán különlegességük, a magyar történeti fejlődésben elfoglalt sajátos helyzetük miatt (e történelem egyedüli olyan eseményeiként, amelyeket társadalmi forradalomként értékelhetünk) is nagyobb figyelmet érdemelnének – a politikai szimpátiáktól függetlenül. Kiválóan alkalmasak lennének arra, hogy a történelmi alternatívák lehetőségeit, az okok és okozatok egymásra hatását, a régi és új harcát – a történelem dialektikáját – bemutassák a kényszerű olvasóknak. A tankönyv mint műfaj persze szükségszerűen tömör és lényegretörő. Éppen ezért feltűnő, ha a szerzők a rövid terjedelem keretei között is az ideológiai véleményformálást helyezik előtérbe a tények és összefüggések bemutatása helyett. Másrészt tagadhatatlan, hogy a tankönyvek történelemtudat-formáló szerepe messze a legnagyobb: életének egy hosszabb-rövidebb időszakában mindenki akaratlanul is olvasójukká válik, és sokan soha nem is értékelik át többé az akkor megismert eseményeket és véleményeket. Éppen ezért – a tömör tárgyalás és a nagy hatóerő miatt – úgy vélem, egy tankönyv lehet a legalkalmasabb kalauz annak követéséhez, hogy miként értelmezik (át) a történelmet mint olyant, és közelebbről a magyarországi 1919-es események történetét az ezredforduló Magyarországának bizonyos szellemi műhelyeiben. Választásom meglehetősen esetleges, és semmiképpen sem a mai magyar történetírás (vagy akár történelemoktatás) teljességét jellemzi, csupán egy olyan irányultságot, amelyet jellemzőnek látok, és amely felé a hatalom reményei szerint a történelemfelfogás konvergálni fog. E történelemfelfogás nem elsősorban a tényeket igyekszik megváltoztatni: így mondjuk a Kun Béla orgiáiról szóló történeteket meghagyja a szélsőjobb zavaros publicistáinak. “Kiegyensúlyozottságában” sajátos objektivitást követ: a jelenhez (a történelem végéhez?) vezető utat két antagonisztikusan ábrázolt félre osztja. Voltak hátramozdítók (fekete) és a mai rend előfutárai (fehér). Ez a gondolkodás önmaga feltételezett eredményét (a jelent) alapvető pozitívumként ábrázolja, amelynek kialakulásában csupán a fehér oldalnak volt szerepe. A fekete oldal öröksége viszont minden zavaró tényező: 1918–1919 forradalmai (és véletlenül sem a korábbi hatalom) tehetnek arról, hogy miniszterelnökeink csak lélekben regnálhatnak 16 millió magyar fölött, hogy a “negyven év” állandó felemlegetéséről ne is beszéljünk. Csupán a nyilasok tehettek a magyarországi zsidóság nagyrészének elpusztításáról, az “úri” Magyarországnak ahhoz semmi köze. A sor tetszés szerint folytatható.

A tankönyvtermés egyik leginkább átideologizált, legsematikusabb terméke a Salamon Konrád által írt negyedikes gimnáziumi tankönyv⁶. A könyv megfelel a modern pedagógiai szempontoknak, és formájában is a korábbi gimnáziumi tankönyvek örököse: a gimnáziumi tankönyv, amennyiben létezik még ilyen. Nem színvonaltalan munka: óvakodik a tények konkrét elferdítésétől, hiteltelen források használatától. Ideologizáltsága pedagógiailag igen ügyes: szinte észrevétlenül teremti meg az azonosulás légkörét az olvasóban. Szemlélete koherens, bár céljai miatt időnként ellentmondásba kerül a tényekkel – ezek felett nagyvonalúan átsiklik. A könyv presztízsét emeli, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg (először 1993-ban), így vélhetőleg bizonyos központi elvárásokat is leképez. Leginkább ezért és nem különös érdemeiért vagy hiányosságaiért választottam rövid és esetleges – semmiképpen sem tudományos igényű – elemzésem tárgyául.

A szerző sokat felhasznál a két világháború közti ellenforradalmi korszak ideológiai toposzaiból, időnként aktualizálva azokat. A könyv egy-egy félmondattal utal az összeesküvés-elméletre, a külföldiek (oroszok) aknamunkájára, a kommunista “puccsra” stb. A Károlyi-kormánnyal szemben álló “szélsőségesek” közül Salamon kizárólag a kommunisták számára tartja fenn dehonesztáló jelzőit (nem tagadja ugyanakkor a szélsőjobboldal létét sem, ám szerepét nem elemzi):

“Észrevették ezt (ti. hogy a kormány fegyveres likvidálásukra törekszik – K. P.) a szélsőségesek is, akik a Moszkvából hazatért Kun Béla és társai vezetésével megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját (november 24.). A megszerveződött szélsőbal egyre fenyegetőbbé vált. A kommunisták az orosz bolsevikoktól kapott anyagi támogatás segítségével megteremtették annak lehetőségét, hogy felelőtlen ígéreteiket nagy példányszámú újságokban és röplapok tömegével terjesszék, tovább heccelve ezzel a nyomorgó és amúgy is elégedetlen tömegeket. E lelkiismeretlen propaganda hatására egyre több szűkölködő kezdett hinni abban, hogy minden jóra fordul, ha a kommunisták kerülnek hatalomra” (a szerző kiemelése) – olvashatjuk a Nemzeti összefogás – kommunista szervezkedés című alfejezetben.⁷ A “nemzeti összefogás” – ismerős szófordulat szinte minden párt választási retorikájából – az ellentétpár pozitív oldala. Az “összefogással” szemben a kommunisták (fekete) ugye “szervezkednek”, sunyin szembeszállnak a nemzetiekkel, akik – mint a szövegből egyértelműen kiderül – arra fogtak össze, hogy a kommunistákat eltegyék láb alól. De vizsgáljuk meg jobban a szöveget!

A legfontosabb szempont a forradalom legitimitásának tagadása. A későbbi fordulatot – amely de jure valóban államcsínynek tekinthető – Salamon szerint csak az tette lehetővé, hogy a kommunisták felheccelték az “amúgy is elégedetlen” tömegeket. Hogy ezek a tömegek mitől voltak “amúgy is elégedetlenek”? Hogy egy háború állt mögöttük, amelyben jórészt ezek a “tömegek” véreztek el, nyomorodtak meg, hogy ezek a tömegek nyomorogtak a hátországban? Semmiség. A “tömegeknek” – Salamon és a kurzus véleménye szerint – csöndben és bizakodva kellett volna tűrniük sorsukat, és forradalom helyett a szavazófülkében kellett volna politizálniuk, ahol is a “demokratikus és alkotmányos erőkre”, nevezetesen a Bethlen–Lovászy féle csoportosulásra (fehér), a korábbi, háborút és nyomort hozó politika egyenes folytatóira kellett volna szavazniuk. A “tömeg” azonban azért “tömeg” (és nem “nép”), hogy ne hallgasson az ilyen intelmekre. A “szűkölködők” ugyanis valóban megvonták bizalmukat – ha volt még mit megvonniuk – az uralkodó osztálytól, és inkább a “lelkiismeretlen propagandára” hallgattak, amely emberibb életkörülményeket, de mindenekelőtt gyökeres változást ígért. Ebben, és nem a moszkvai pénzben, vagy néhány száz agitátor fanatizmusában rejlett az események valódi oka. 1919 elején csupán a politikai elit vélte úgy Magyarországon, hogy nincs szükség forradalmi változásokra. Persze ha már a politikai elit sem vélte volna így, akkor nem is lett volna szükség rájuk.

Salamon egyébként rövid szemelvényt is közöl a “lelkiismeretlen propaganda” fő orgánumából, a Vörös Újságból: “Fönn akarjuk tartani a magyar proletariátus osztályöntudatát, el akarjuk őt választani a tudatlan, lelkiismeretlen, korrupt s a háború bűnével megfertőzött magyar uralkodó osztályoktól… szervezni akarjuk őt a harcra, s fel akarjuk benne kelteni a nemzetközi szolidaritásnak tervszerűen elhomályosított érzését…” – vajon ezek a szavak valóban olyan szörnyű perspektívát jelentettek az egykorú “szűkölködők” számára? És vajon lehetett volna-e bármiféle mozgósító hatásuk a háború sokkja nélkül? A könyvet használó gimnazisták mindenesetre megkapták a tananyagba ágyazott erkölcsi útravalót, anélkül, hogy a szerző igyekezett volna rávilágítani az események valódi okaira. A továbbiakban a szerző – némiképpen ellentmondva saját korábbi véleményének – megállapítja, hogy “a magyarországi proletárdiktatúra a győztesek mohóságának következtében jött létre”. Kétségtelen, ez egy szempont. Kizárólagos szempontnak azonban nehéz lenne elfogadni. Még a Károlyi-kormány bukása is sokkal összetettebb volt, mint hogy csupán a Vyx-jegyzék benyújtásának legyen tulajdonítható, ám az, hogy ezután lényegében a radikális baloldal vette át a hatalmat, sokkal több körülménynek köszönhető. Hiszen ha Károlyi nem is, sok burzsoá politikus kész lett volna aláírni bármilyen fegyverszünetet és demarkációs egyezményt a hatalomért cserébe: Trianont sem a kommunisták írták alá. Olyan burzsoá politikai erő is került volna, amelyik az utolsó csepp vérig – mármint a közkatonák utolsó csepp véréig – hajlandó lett volna védeni az ország területét. Ám mindezek az erők, az egész kapitalizmus átmenetileg diszkreditálta magát: ellenforradalmi volt, és a közvélemény forradalmat akart. Nem igazán azt, amit a kommunisták igyekeztek a gyakorlatba 133 napig átültetni, de semmiképpen sem ellenforradalmat. Többet akartak, mint amit 1918 októberétől kaptak, és nem kevesebbet.

A könyv a Károlyi-kormány bukásának okát leginkább a kommunista propagandában látja, a kommunista hatalomátvételt pedig az antant mohóságában. Történelemszemlélete sematizált, fekete-fehér marad: a “kommunista propaganda a polgári kormány mindenáron való lejáratására törekedett. Ezért olyan követelésekkel és jelszavakkal hívta tüntetésre az amúgy is joggal elégedetlenkedő tömegeket, amelyek teljesítése eleve lehetetlen volt. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hatalomra jutva ígéreteiket számon kérhetik. Céljuk ugyanis az volt, hogy az elégedetlenség ébrentartásával megakadályozzák a polgári rendszer megerősödését, és kikényszerítsék a ‘forradalom továbbvitelét szocialista forradalommá’. (A szerző kiemelései).”

Az elképzelés, amely szerint a mindenkori ellenzék csupán a mindenkori kormány “lejáratására” törekszik, állandóan és rendszertől függetlenül visszatérő politikai közhely. Általában a különféle politikai erők ezt valóban oly módon teszik, hogy teljesíthetetlen, sőt, általuk sem komolyan gondolt ígéretekkel bombázzák potenciális (szavazó)bázisukat. Ha a vizsgált korszak kommunistáit valami megkülönbözteti általában a politikusoktól, akkor éppen az, hogy esetükben ez egyáltalán nem volt így. A polgári politika valóságos ideáljai – magántulajdon, nemzet stb. – azonban nem kerülnek antagonisztikus ellentétbe valóságos lehetőségeivel. Mivel célja alapvetően a rendszer fenntartása, ezért ígéretei ezen a szinten csupán barokkosan túlzók, de nem rendszeridegenek. A kommunisták célja azonban – akkor még – éppen ezeknek az alapértékeknek a totális meghaladása volt. ők maguk tudták a legjobban, hogy bukásuk elkerülhetetlen, amennyiben nemzetközi méretekben nem képesek a “forradalom továbbvitelére”. Ígéreteiket a fennálló rendszerrel szemben tették meg, és ezen ígéretek sine qua non-ja maga a győztes forradalom lett volna. A “semmik vagyunk, s minden leszünk” étoszában ezek a követelések nem egy választási kampány elemeit képezték, hanem egy feltételezett történelmi folyamat logikus lépcsőfokait – amely folyamat nem azon bukott el, hogy a kommunisták “felelőtlen ígéreteket tettek”, hanem azon, hogy a meghaladni vélt kapitalizmus még óriási integratív erőforrásokkal rendelkezett. A kommunisták – akik természetesen a hatalomra törtek – ezt a teljes folyamatot időszerűnek látták és felvállalták, ezáltal ígéreteiket is “komolyan vették”. Éppen ebben rejlett gyengeségük is: számukra bármiféle kompromisszum éppen saját rendszerük bukását hordozta, ahelyett, hogy megerősíthette volna. Enélkül a kommunista mozgalom saját belső dinamikája, egész története nem érthető meg, és a kommunizmus a kapitalista viszonyok logikus történelmi terméke helyett – ízlés szerint – jóakaratú fantaszták és/vagy fanatikus szörnyetegek tévtanává degradálódik.⁸

Salamon két oldallal később önnön tézisével is ellentmondásba keveredik: A proletárhatalom intézkedései című alfejezetben szemére veti a diktatúrának a túlhajtott béremeléseket, a lakásrekvirálásokat, a mezőgazdaság szocializálását. Mindezek persze az államrezon és a reálpolitika szempontjából valóban lehetetlen intézkedések voltak, ám éppen azt mutatták, hogy a kommunisták komolyan vették korábbi ígéreteiket. Ez természetesen nem morális kérdés – és semmit sem változtat a felelősség kérdésén sem –, hanem éppen azt mutatja, hogy a kommunisták más struktúrákban gondolkodtak.

Salamon meglepő módon nem hangsúlyozza túl a vörösterror jelentőségét. Nem idézi a Váry-féle adatokat, sőt, a korábban agyonhallgatott, manapság előtérbe tolt Cserny József nevét meg sem említi. Azt talán vitatnám, hogy a tanácshatalom a lázadó ludovikásokkal szemben – úgymond – “kegyetlenül” járt el, bár kétségtelen, hogy büntetésük – a lázadó ifjakat Sinkó Ervin kezére adták, aki, horribile dictu, Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasott fel nekik – nem mindennapi megterhelést jelentett a büszke tisztnövendékeknek. A vörösterrorral szemben a szerző inkább az ideológiai “túlkapásokra” összpontosít A diktatúra csak torz lehet című alfejezetben. Itt a különféle agitátorok tetteiről olvashatunk, akik közül az egyik “arra ragadtatta magát, hogy az úrnapi szertartáson leköpje az oltáriszentséget”. Mindez a törzsanyagban kicsit súlytalannak látszik. Nyersebben fogalmazva olyan ívű aránytévesztés (kevésbé jóhiszeműen: célzatos ferdítés), mint túlharsogni néhány középiskolás akcióját, akik elfűrészeltek egy fakeresztet, és közben elnézően mosolyogni az utcákon romákat és külföldieket megtámadó újfasiszta hordák akciói fölött. Azt azonban mindenképpen illett volna példákkal alátámasztva is megemlíteni – hamár, hangsúlyozom, gimnáziumi törzsanyagról van szó –, hogy a Tanácsköztársaság szigorúan fellépett az ilyen “túlkapások” ellen, és bár valóban terjengtek rémhírek például a nők “köztulajdonba vételéről”, ám ezeket inkább az ellenforradalmi félelmek, mint a forradalmi várakozások gerjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság igyekezett elejét venni a hasonló mendemondáknak: így születtek meg olyan történelmi unikumok, mint például a Kommunizáljuk-e Zsófit? című népszerű brosúra. Ehelyett arról informálódhatunk, hogy bár az ilyen megnyilatkozások a diktatúra vezetői számára is tűrhetetlenek voltak, “de e szélsőséges esetek hosszú sora jól mutatja, hogy a társadalom mely elemei voltak azok, amelyek úgy érezték, hogy a proletárdiktatúrával elérkezett az ő idejük”. Akinek van szeme, láthatja.

Mindez persze csupán a mai magyar történelemszemlélet egyik – véleményem szerint legárnyékosabb – oldala. Az is a teljesség minden igénye nélkül és még csak nem is objektíven bemutatva: a fenti példák is azt sejtetik, hogy objektív történetírás nincsen, csupán objektív történelem. A történész saját osztályszempontjai szerint osztályoz, kiemel, kapcsolatba hoz, elemez és véleményt alkot. Ha mindezt tudományos tisztességgel teszi, akkor – tartozzon bármely történetírói iskolához és legyen bármilyen személyes politikai meggyőződése – műve többet árul el tárgyáról, mint magáról a történészről. Ellenkező esetben sokkal inkább a szerző saját korának lesz lenyomata. A fentebb idézetteknek, úgy gondolom, vajmi kevés köze van az 1919-es Magyarországhoz. Sokkal többet elárul arról, hogy napjainkban mi folyik a magyar közgondolkodásban. És ez utóbbi – saját, abszolút szubjektív véleményem szerint – sokkal csúnyább látvány.

Jegyzetek

¹ Az állam mai “demokratizmusának” hangsúlyozása, a “semleges” állam meghirdetése, másrészről pl. a szovjet és a náci állam mostanában divatos összemosása (“totalitárius állam”, mintha létezne “partikuláris állam” is…) véleményem szerint nem más, mint a polgári demokrácia önigazolási-elhatárolódási törekvése saját termékeivel szemben: a jólnevelt polgár számára az evés lehet társasági téma, még az emésztés problémáiról is beszélhet, az ürítés azonban tabu marad…

² Mint azt Sasváry Szilárd, kulturális államtitkár egy interjúban nemrég kifejtette, a kormány azért Bethlen Istvánról és nem Károlyi Mihályról készít monstre játékfilmet, mert “Károlyi személye jobban megosztja a közvéleményt”.

³ Ezt természetesen az is magyarázza, hogy korábban számtalan – gyakran igen színvonalas – kötet foglalkozott ezzel a témával. Újat mondani, új szempontokat találni persze mindig lehet és érdemes is. A régieket újra felmelegíteni már kevésbé.

⁴ Courtois, Werth, Panné és mások: A kommunizmus fekete könyve. Bp., 2000.

⁵ A Tanácsköztársaság és az 1918-as polgári forradalom tankönyvi értékeléseiről lásd Szabolcs Ottó munkáját: Iskolai tankönyvek az 1918–19-es magyar forradalmakról (1920–1984). (Valójában 1994-ig dolgoz fel tankönyveket). Eszmélet, 25. sz., 83–103. old.

⁶ Salamon Konrád: Történelem IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993.

⁷ Salamon: id. mű, 38. old. Érdemes az idézetet összevetni az ellenforradalmi korszakban megjelent egyik történelem tankönyv, az 1926-ban kiadott ötödikes elemi iskolai történelemkönyv idevágó soraival: “Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Felizgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket.” (idézi: Szabolcs: id. mű, 84. old.)

⁸ Éppen így nem érthetjük meg a fasizmust sem az azt szülő körülmények – végeredményben a kapitalizmus – megértése nélkül. Míg a fasizmus lényegében felfokozott kapitalizmus, a tőkés rendszer racionális irracionalitása, addig a kommunizmus ezen rend antitézise. A fasizmus primer ellenforradalom, amely önmagát éppen ezért tekinti forradalminak, de nem rendszeridegen jelenség. A kommunizmus ezzel szemben – kapitalista integrációjáig, vagyis a sztálinizmusig – a kapitalista rendszer antagonizmusa, majd sajátos kapitalista ideológiaként (ekkor viszont már nem kommunizmus) a forradalommal legitimált ellenforradalom.

Az amerikai történész értelmezi a fasizmus fogalmának fejlődését, és viszonyát az antiszemitizmushoz és a totalitarizmus kategóriájához. Az interjú rövid változata megjelent a Népszabadságban.

Beszélgetés Dietrich Orlow-val

Dietrich Orlow professzor történész a Boston Egyetemen az Egyesült Államokban, és az európai fasizmus egyik vezető szakértőjeként tartják számon. Dietrich Orlow 1937-ben született Hamburgban (Németországban). Első diplomáját az Ohio Egyetemen szerezte, majd 1962-ben doktorált a Michigani Egyetemen. Pályakezdőként, 1962–67 között a College of William and Mary oktatója volt. 1968-ban jelent meg első könyve A nácik a Balkánon címmel. 1971-ben lett a Boston Egyetem professzora, és ugyanott 1980–84 között a történelem tanszék vezetője volt. 1999-ben már negyedik kiadásban jelent meg könyve A modern Németország története címmel. Ugyanebben az évben Common Destiny címmel jelenik meg könyve a német, a francia és a holland szociáldemokrácia háború utáni történetéről. Orlow professzor jelenleg éppen a két világháború közötti francia és holland fasiszta szervezeteket, valamint ezeknek a Harmadik Birodalomhoz fűződő viszonyát tanulmányozza a holland királyi akadémia (NIAS) vendégeként. A fasizmus múltját és jelenét érintő kérdéseinket a Hága melletti akadémiai kutatóintézetben (NIAS) tettük fel neki.

Kialakult-e már valamiféle konszenzus a történészek között a fasizmus eredetéről és természetéről?

Nincs konszenzus, és soha nem is volt. Megfigyelhetünk egy ingamozgást kétfajta megközelítés között. Az egyik a nominalizmus, amely azt mondja, hogy minden mozgalom különleges, a másik pedig az univerzalizmus, amely szerint a sokféle fasizmus mindegyike néhány alapvető vonással jellemezhető. Az utóbbi véleményt képviseli például Anthony Payne és Roger Griffin. Mindketten azt állítják – amivel én egyet tudok érteni –, hogy létezik egy generikus fasizmus, amely kimutatható a legkülönbözőbb fasiszta mozgalmakban és személyekben.

Lényegét tekintve különbözik-e a fasizmus és a nemzeti szocializmus?

Ez attól függ, kit kérdezünk. Én magam azt mondanám, hogy nem. Vannak történészek, akik úgy érvelnek, hogy a két irányzat közötti lényegi különbség a rasszista tényező, és különösképpen a faji determinizmus. Eszerint a nácikat megkülönbözteti, hogy ideológiájukat elsősorban az alsó- és felsőbbrendű fajokra építették fel. Ami miatt én ezt nem tartom elfogadhatónak, az az, hogy a rasszizmus nem hiányzott teljes egészében a fasizmus más típusaiból sem. Példul Mussolini egyes nemzeteket – mint az etiópokat – alsóbbrendűeknek tekintett.

Az antiszemitizmus fontos tényező, de nem kell antiszemitának lenni ahhoz, hogy valaki fasiszta legyen. Számos olyan fasiszta mozgalom van, amely nem antiszemita, beleértve az olasz fasisztákat egészen 1938-ig. Akkori változásukat alapvetően a Berlin-Róma tengely létrejöttének tulajdonítják a kutatók. Másrészt viszont nem tekinthető minden antiszemita fasisztának. A brit konzervatív elit sok tagjában kétségtelenül találunk antiszemita érzéseket vagy előítéletet, de semmi szín alatt nem tekinthetjük őket fasisztának. Ugyanezt mondhatjuk bizonyos antiszemita jelenségekről az Egyesült Államokban (említhető például Coughlin atya a harmincas években, aki nem volt fasiszta). Egyes fasiszták különbséget tesznek faji és kulturális antiszemitizmus között. Az utóbbi általában azon zsidók ellen irányul, akik nem teljesen asszimilálódtak a befogadó nemzethez. Franciaországban metêques-nek hívták őket. A kulturális antiszemiták ki akarták utasítani őket Franciaországból; tulajdonképpen minden zsidót, aki 1918 után vándorolt be. Vissza akarták őket küldeni oda, ahonnan jöttek.

Mennyire volt elterjedt a fasizmus a két háború közötti Európában?

A válasz attól függ, hogy melyik történettudományi irányzatot követjük. Ha a francia Réné Rémond-ra hallgatunk, ő megmagyarázza nekünk, hogy Franciaországban minden fasisztának látszó mozgalom valójában bonapartista volt. Ezen a nyomon haladva kizárólag Olaszországra és Németországra korlátozódna a jelenség. Még tovább menve, az olasz Renzio De Felice nemrégiben arra a következtetésre jutott, hogy Mussolini sem volt igazán fasiszta. Ebben az esetben marad a német nemzeti szocializmus, amelyre egyesek azt mondják, hogy az nem a fasizmus egy formája, aminek következtében megállapíthatjuk, hogy fasizmus nem is létezett. Ez abszurd.

Ha fasisztának nevezünk olyan szervezeteket, amelyek nem hívták így magukat, milyen kritériumok alapján használjuk ezt a jelzőt?

Magam Roger Griffin definícióját kölcsönvéve bizonyos “negatív” és “pozitív” kritériumok megléte esetén beszélek fasizmusról. “Negatív” kritérium például, hogy minden fasiszta anti-demokratikus. Azt mondják, hogy egy ország sohasem lehet sikeres, ha fenn akarja tartani a demokráciát. Szükségük lehet egy misztikus vezetőre is, de amit nagyon nem szeretnek, az a parlamentáris demokrácia, a pártok közötti kompromisszumok és a demokrácia egyéb tartozékai. Emellett élesen antikommunisták és antimarxisták, és emiatt a két világháború között ellenségeiknek tekintették a szociáldemokratákat is (akik akkor még a marxista ideológia jegyében politizáltak).

Ami a “pozitív” kritériumokat illeti: mindannyian valamiféle korporatizmusban hisznek, és ebből kiindulva azt gondolják, hogy lehetséges modernizálni és fejleszteni egy ország gazdaságát osztálykonfliktus és osztályjellegű feszültségek nélkül. Gazdasági ígéretük mindig az volt, hogy elő tudják mozdítani az ország gazdasági jólétét tőkés kizsákmányolás és egyidejűleg bolsevik típusú diktatúra nélkül. Hívószavuk ezzel összefüggésben a Volksgemeinschaft, amelynek jelentése: népi közösség.

A másik nagy “pozitív” tényező, hogy a nemzetet egy szerves egységnek tekintik. A nemzet több, mint az egyének, állampolgárok összessége. A fasiszta teleológia szerint a nemzet sikere fontosabb, mint az egyének jóléte – ez utóbbit ők a liberális egoizmus és önzés megnyilvánulásának tekintik és elítélik. Az egyéni boldogság számukra kevésbé fontos, mint a nemzet boldogsága. Joseph Goebbels mindezt így fogalmazta meg: Du bist nichts, dein Volk ist alles (“te semmi vagy, a nép minden”).

Mit gondol a kelet-közép-európai fasizmusokról, és különösképpen a két világháború közötti Magyarország viszonyairól?

Nagyon keveset tudok a Németországtól keletre fekvő országokról. Azt tudom, hogy Horthy nem volt fasiszta; ő egy régivágású, reakciós konzervatív volt. A nyilaskeresztesek azonban fasiszták voltak, csakúgy, mint a Vasgárda Romániában és hasonló szervezetek Szlovákiában és Horvátországban.

Vannak-e olyan vonásai a két világháború közötti fasizmusnak, amelyek a háború utáni konzervativizmusban vagy a keresztény-demokráciában éltek tovább?

Nincsenek, sőt éppen fordított a helyzet. Éppen a fasizmus operált azzal, hogy a régi konzervatív program bizonyos elemeit vette át, mint például a tulajdon vagy a hadsereg tisztelete, a család tekintélyének tisztelete és bizonyos esetekben az egyház iránti tisztelet. A fasizmus azonban ezeket kiforgatja és hozzáadja a maga sajátos elgondolásait. A háború utáni keresztény-demokrácia egyértelműen mentes a fasisztoid felhangoktól.

Tapasztalunk-e az utóbbi években változást abban, ahogyan a történészek a két világháború közötti fasizmust megítélik?

Elég sok változás tapasztalható. Egyre inkább visszatérünk a generikus fasizmusfelfogáshoz. Ez a kilencvenes évek elején-közepén kezdődött, és a legfontosabb szerzőként említhető Ze’ev Sternhell, aki izraeli, de Franciaországban él és franciául ír. Több könyvet is publikált a témában, kezdve a Neither Left nor Right (Sem bal, sem jobb) cíművel, amelyben amellett érvelt, hogy a fasizmus valójában egy harmadik utat próbált meg találni a hagyományos konzervativizmus vagy liberalizmus és a marxizmus között. Egy másik művében (Fascist Ideology) azt fejti ki, hogy a fasiszta gondolatok származási helye alapjában véve nem is Németország vagy Olaszország, hanem Franciaország. Az általam korábban említett Payne és Griffin a fasizmus generikus értelmezését tekintve Sternhell követőjének számít, azzal a különbséggel, hogy ők nem tekintik a fasizmus bölcsőjének Franciaországot.

Van-e jelentése a történész számára a “totalitáriánus” kifejezésnek, vagy ez inkább a politikai ideológusok eszköze?

Kétségtelenül van jelentése, de csak bizonyos történészek számára. A szónak eléggé ellentmondásos a története. Amiben a történészek egyetértenek, az az, hogy soha nem létezett egy bizonyos totalitáriánus társadalom, ugyanakkor kétségtelen, hogy bizonyos országok – mint a Harmadik Birodalom és a sztálini Szovjetunió – megkísérelték a totalitáriánus társadalom megteremtését. A bonyodalom a szó körül – különösen az ötvenes és hatvanas években – abból származott, hogy egyértelműen a politikai propaganda eszközévé vált. A társadalomtudósok így próbálták meg összemosni a náci Németországot a szovjet Oroszországgal. Mondván, hogy mindkettő a nyugati szabadság és demokrácia ellenségeként lépett fel. A történészek azonban ezt meglehetősen kényelmetlennek találták, ennek okait Abbott Gleason fejtette ki Totalitarianism című könyvében. Általában a történészek kerülik is ennek a szónak az analitikus és heurisztikus kategóriaként való használatát.

Vannak olyan nézetek is, amelyek szerint a francia forradalom és a felvilágosodás (Rousseau stb.) tekinthető minden modern totalitarianizmus forrásának. Ez azonban felettébb problematikus vélekedés. Nekem alapvető módszertani fenntartásaim vannak a több generáción átívelő, egyenes vonalú kauzalitás feltételezésével. Ez egyszerűen történelmietlen.

Találunk-e implicit vagy explicit politikai megfontolásokat egyes történészek mai fasizmusértelmezésében?

Megfigyelhetünk olyan kísérleteket, amelyek a nemzeti történelmeket megpróbálják megtisztítani az életképes fasizmus jelenségétől. Ez azt jelenti, hogy ha sikerül marginalizálni a fasisztákat a nyugat-európai történelemkönyvekben, akkor azt mondhatjuk, soha nem is voltak fontosak. Következésképpen a parlamenti demokráciát egy egyenes vonalú sikersztorinak lehet tekinteni. Előfordul az is, hogy egyes mai politikai szereplőkről (Berlusconi stb.) akarják elterelni a fasizmus gyanúját; ez az érzésünk alakulhat ki Renzio De Felice már említett művével kapcsolatban.

Másrészt viszont egyes baloldali, marxista történészek nagyon szoros kapcsolatot akarnak kimutatni a kapitalizmus és a fasizmus között, mondván, a fasizmus csak egy módja volt annak, hogy a kapitalizmus megpróbálja magát életben tartani. Lutz Niethammer könyve (Formen bürgerlicher Herrschaft) olyan politikai rendszerelemzést tartalmaz, amely egy kalapba teszi a parlamenti demokráciát és a fasizmust azon az alapon, hogy ezek csak a tőkés rendszer különféle uralmi formái. A legtöbb történész ezt így nem fogadja el.

Van-e valami, amit a leggyakrabban használt történelemkönyvek rosszul mutatnak be a fasizmust illetően?

Nagyon sok ilyen elemet lehetne mondani. Ilyen például annak tagadása, hogy az országban létezett komolyan vehető fasiszta erő, vagy sokszor tévesen említenek bizonyos személyeket a fasiszta táborban. Sokszor fordul elő, hogy hibásan feltételeznek szoros kapcsolatot a helyi fasiszták és a külső ellenség között. Sok a tévedés, és mivel ezek a történelemkönyvekben fordulnak elő, befolyásolják a következő generáció gondolkodását.

Mivel indokolható, hogy gyakran hasonlítják Adolf Hitlerhez korunk ellenszenves politikai szereplőit (Szaddám Huszein, Szlobodan Milosevics, Oszama bin Laden stb.)?

Én ezt helytelennek tartom. Nem vagyok biztos benne, hogy Szaddám Huszeinnek van valamiféle ideológiája, azon túl, hogy hatalmon akar maradni. Hasonlóképp, Milosevics egy szélsőséges nacionalistának tűnik, de valójában nem látunk benne mély ideológiai motivációt. Oszama bin Laden vallási szélsőséges figura, és ha abból indulunk ki, hogy egyesek a nácizmust egyfajta szekuláris vallásnak tartják, akkor van némi alapja az összevetésnek, ha nem is az azonosításnak. Én azonban ezt az analógiát egyáltalán nem tartom meggyőzőnek.

Hivatkozások

Gleason, Abbott (1995) Totalitarianism: The Inner Story of the Cold War, New York

Griffin, Roger (1991) The Nature of Fascism, New York

Payne, Stanley G. (1995) A History of Fascism, 1914–1945, Madison

Sternhell, Ze’ev (1978) La droite révolutionnaire 1885–1914. Les origines françaises du fascisme, Paris

Sternhell, Ze’ev (1986) Neither Right nor Left: Fascist Ideology in France, Berkeley

Sternhell, Ze’ev (1996) The Birth of Fascist Ideology: From Cultural Rebellion to Political Revolution, Princeton

Andor László

Mivel sem a szovjet zenéről, sem a Harmadik Birodalom zenei életéről eddig szisztematikus áttekintés nem született magyar nyelven, nagy érdeklődéssel kezdtem forgatni Tokaji András Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyvét. Reméltem, hiányos ismereteimet kiegészíthetem Prokofjevről, Schönbergről, Sosztakovicsról, hogy csak néhány nagy zeneszerzőt említsek, akik ebben a korban működtek. Csalódást azonban nem csak az okozott, hogy e zeneszerzőkről összesen két oldalnál többet nem olvastam. Megtudhatjuk ugyanis, hogy a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom zenei élete között lényegi tekintetben kevés különbség van. De az 1945 utáni Magyarországra is ugyanez érvényes. Ez ösztönzött arra, hogy a szerző korábbi műveivel is megismerkedjek.

Tokaji András zeneszociológus; eddigi főbb kutatásai főleg a magyarországi tömegdalok és mozgalmi dalok elemzésére terjedtek ki. Mozgalom és hivatal című munkájában a magyar tömegdalokat vizsgálja, egyrészt a politikával, esztétikával, bürokráciával összefüggésben, másrészt konkrét műveken keresztül, főleg funkció, világkép és világnézet szempontjából, egy igen kidolgozott szemiotikai apparátussal. Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című könyvében ehhez hasonlóan jár el, a könyv egyharmadát azonban Maróthy János Zene és polgár, zene és proletár című művének kritikája teszi ki. Jelen művében, a “totalitarizmus egyetlen, nagy freskóját” igyekszik megfesteni, a zenén keresztül kimutatva a két rendszer lényegi azonosságát.

Kritikám főleg az utóbbi paradigmából fakadó hiányosságokra és torzításokra irányul. A dolgozatban azonban többször is utalok rá, hogy Tokajit nem mint “tömegdalszakértőt” éri bírálat. Ami a könyv tömegdalokra, intézményekre vonatkozó részeit illeti, ezek sokszor fontos és hasznos információkat tartalmaznak. A probléma a kontextus, amibe elemzéseit helyezi.

Dolgozatomban nem teszek mást, mint a fejezeteken végighaladva felfedem az említett torzításokat, ha a téma megkívánja, kitérve Tokaji korábbi munkáira is. Mivel több fejezet hasonló okok miatt bírálható, ez esetben csak utalok a már korábban elmondott kritikára, vagy a probléma egy másik oldalát is felfedem. A dolgozat végén nem összegzem a főbb észrevételeket, hanem a továbblépés irányát próbálom felvázolni. A hivatkozott oldalszámok, ha az külön nincs jelezve, a következő kötetre vonatkoznak: Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban. Bp. Balassi Kiadó, 2000.

A könyv (tulajdonképpen cikkgyűjtemény) elméleti megalapozását a “Bevezetés” szolgálja. Mint a címből is sejthető, az alapot az arendti totalitarizmus-elmélet nyújtja. Hogyan jelenik meg ez a jól ismert felfogás Tokaji András művében? A szerző valószínűleg túl röviden akart túl sok mindent elmondani, így egy tízoldalas, meglehetősen heterogén képet kapunk a totalitárius elméletről. Miközben minél több idézettel (többek között Jászitól és Turatitól) igyekszik alátámasztani a téziseket, sajnos éppen a tézisek kevéssé artikuláltak, illetve felszínesek. Megnehezíti a dolgot, hogy a szerző érezhetően a német oldal felől közelít a témához, ezáltal a “közös társadalmi gyökerek” között találkozhatunk a weimarizálódással, a liberalizmus válságával. Már a két gyökeresen eltérő társadalmi háttér (tudniillik a századelő orosz és német berendezkedésének) egybecsúsztatása is meglehetősen abszurd ötlet, ahhoz azonban még több jóindulat kell, hogy Oroszországban liberalizmusról, netalán városi burzsoáziáról beszéljünk. Nem elég rámutatni az “antikapitalista kiindulásra” (97. o.), azt is be kell mutatni, hogy erre milyen megoldási javaslatok születtek. A programok igazán ezen a ponton válnak jellegzetessé – és különbözővé. A többi tézis (pl. a két rendszer időben egymás után jött létre, a nemzetiszocialista gondolkodók marxi gyökerei, az állami beavatkozás, a két rendszer egymás iránt érzett ellenszenve, egy későbbi fejezetben: átfedések a társadalmi bázisban) szintén keveset bizonyít, közös gyökereket semmiképpen. Más kérdés, hogy ha a társadalmi háttér hasonlóságát akarjuk demonstrálni, akkor ezt nem ideológiai hasonlósággal kell alátámasztani (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy a “fasizmus” mint gyűjtőfogalom szintén nem kielégítő). A szerző azt írja, nem célja az egyik rendszert a másik fölé helyezni (hozzátehetjük: mivel inkább közelíteni szeretné őket egymáshoz), ám a rövid bevezetőből mégis az tűnik ki, hogy a különböző politikai berendezkedések összehasonlítása a “jobb-rosszabb” ellentétpár mentén megy végbe. Azt hiszem, aligha követünk el nagyobb hibát, mint ha rangsorolni próbáljuk a különböző rendszereket, nem beszélve arról, hogy igen veszélyes kimondani egy ideológiáról, hogy “jobb”, mint a másik. Sem Hitlert, sem Sztálint nem azért kell bírálnunk, mert “rossz” ember, vagy gonosz jellemű lett volna. Ugyancsak rossz módszer, ha a “véráldozatok száma” alapján akarunk következtetéseket levonni.

Természetesen nem az a probléma, hogy két rendszert összehasonlítunk – ezt gyakran meg kell tennünk. Nem szabad azonban egy prekoncepció rabjaként csak azért egy kalap alá venni a rendszereket, mert bizonyos hasonlóságot mutatnak. Így két hibát is elkövetünk: egyrészt elmulasztjuk a tágabb vizsgálatot (talán ezek a tulajdonságok nem csak a vizsgált rendszerek sajátosságai, hanem ráillenek olyanokra is, amikre nagyon nem szeretnénk), másrészt kirekesztünk sok olyan egyéni jellegzetességet, ami szintén az adott rendszer sajátja, specifikuma. A Harmadik Birodalom és a sztálinizmus zenei életének összevetésekor sajnos a szerző mind a két alapvető hibát elköveti – az értelmezés horizontja ebből adódóan, mint látni fogjuk, egyszerre túl szűk és túl tág. Így veszítenek értékükből azok a fejezetek is, amelyek színvonalasak és sok hasznos információt tartalmaznak.

A bevezetés végén Tokaji kilenc pontban összegyűjti a “nemzetközi” és a “nemzeti” szocializmus különbségeit (14. o.). Sajnos a munka további részében ez a néhány bekezdés nem jut kellő mértékben érvényre, így viszont nem igazán világos a funkciója. Vezérelhette a szerzőt a teljességre törekvés, jó szokását a későbbiekben is megőrizhette volna. Tegyük még ehhez hozzá, hogy a későbbi fejezetekben is találhatóak – mint erre utalni fogunk – elszórva további eszmefuttatások a két rendszer hasonlóságáról. Ezek nemcsak megtörik a gondolatmenet logikáját, de a szerző ellen dolgoznak abból a szempontból, hogy elvész a lényegi mondanivaló, túl sok a körítés.

A bevezetés mint megalapozás nyilvánvalóvá teszi, hogy a két rendszer zenei életének összehasonlítása a hatalom, a politikum szempontjából történik meg – főleg a kultúrpolitikák összehasonlítása mentén. Miután a szerző a két rendszer lényegi hasonlóságát kimutatta, következik a második csúsztatás: akkor a két rendszer zenei életének, kultúrafelfogásának, hatalomhoz való viszonyának is hasonlónak kell lennie. Erre a gondolatra épülnek a következő fejezetek, elsőként a propagandáról.

A vizsgálat fentebbi jellegéből adódóan a könyv nagy része a zenének azt a szegmensét vizsgálja, amit a hatalom saját céljaira felhasznál. Ezt azzal indokolja, hogy bár kezdetben tettek megkülönböztetést pl. a párt számára készült és az egyéb irodalom között, mégis, miután a “pártból állampárt lett”, ez a különbségtétel megszűnik (19. o.). Ha ezt a feltevést elfogadjuk, a zene elsődleges funkciója valóban a propaganda lehet, így a vizsgálat szorítkozhat a propagandazene vizsgálatára. A hipotézist azonban illene megvizsgálni. Nem az a kérdés ugyanis, hogy a propagandacélokra felhasznált zene manipulatív-e ( minden bizonnyal így van), hanem az, hogy az állam mennyi teret enged az egyéni kezdeményezéseknek, illetve mekkora kényszernek érezték az akkor élő művészek a rájuk nehezedő nyomást, kötelező volt-e beállni a propagandazenét termelők sorába, ha igen, ez mekkora kényszerrel történt, volt-e lehetőség kibújni stb. A propagandazene funkciójának kiterjesztése a zenei élet egészére tehát nem adekvát, még olyan politikai rendszerek vizsgálatánál sem, ahol a kísértés erre valóban nagy. Legalább akkora hiba ez, mintha a reklámfilmek zenéjéből kiindulva azt gondolnánk, hogy a multinacionális cégek az egész világ zenei életét meghatározzák, manipulálják (bár ez utóbbi ettől függetlenül még lehet igaz, csak ezt is meg kell vizsgálni). A vizsgálatot a szerző úgy kerüli meg, hogy elméleti, ideologikus írásokat állít egymás mellé. Adós marad azonban azzal, hogy egyrészt ezen célkitűzéseket rendszerbe foglalja (úgy állítja be az egyes szerzőket, mintha azok között nem lenne véleménykülönbség, az irányzatokat nem árnyalja, így egy elméletté gyúrja össze Lunacsarszkij, Lenin, Eisler, Goebbels nézeteit), másrészt annak szétválasztásával, hogy ezen írások közül ténylegesen melyek voltak programjellegűek és melyek tisztán elméletiek; harmadrészt azzal, hogy a kitűzött és a megvalósult célok közötti szakadékot áthidalja (pedig a bevezetőben azt ígérte, hogy ezt fogja tenni). Örömmel olvastam volna többet arról is, hogy a zene funkcionálisan hol helyezkedik el a művészetek között (erről a 23. oldalon egy rövid eszmefuttatás található), de a szerző ezt a gondolatot nem folytatja, ehelyett a “zene, mint fegyver” szerepéről hoz további idézeteket, amelyek legalább annyira nem zene-specifikusak, mint a propagandazenéről elmondottak (gyakorlatilag bármelyik művészetre ráillő idézetek, néha valóban az irodalomról szóló példákkal keverve).

A szerző egyébként maga is észreveszi a “kapitalista árureklám” és a politikai propaganda közötti hasonlóságot (49. o.), odáig azonban nem merészkedik, hogy levonja azt a következtetést, miszerint ez nem totalitárius sajátosság. Csak egyetérthetünk azzal, hogy funkcionálisan a kettőnek hasonló szerepe van. Amikor azonban “választási rigmusokat” idéz 1946-ból (ebben az évben Magyarországon egyébként nem volt választás, csak az előtte levő és a rákövetkező években), elfelejtette megnézni a többi párt választási rigmusait, amelyek nagyjából hasonló eszközökkel operáltak, mint az MKP.

További probléma – és ez az egész mű olvasásakor zavaróan hat –, hogy nemcsak a “fasizmus”, de a “kommunizmus” is gyűjtőkategóriaként szerepel. Így Goebbels-szel és Leninnel a magyar zenei élet, kórusmozgalom alakjai is egy csoportba kerülnek, tovább gyarapítva a totalitárius ideológia jegyében harcolók amúgy sem egészen egységes táborát.

Miután a zene egészét beemeltük a propagandazenék sorába, már nem nehéz bebizonyítani, hogy a totalitárius államok vezetői beleszóltak a művek előadásába, témájába stb. Természetesen igaz, hogy beleszóltak, az erről szóló fejezet sok hasznos információt tartalmaz. A probléma egyrészt a fentebb említett csúsztatással van, másrészt azzal, hogy sem a tartalmi dolgokba való beleszólás, sem a programzene nem a huszadik század találmánya. A zeneszerzők, mint általában a művészek, nem élnek elefántcsonttoronyban, így műveikhez a témát általában kívülről, az őket ért hatásokból merítik. A kérdés, amit Tokaji András is feltesz: szabad-e a művész témaválasztása? (Egy pillanatra fogadjuk el, hogy csak propagandazene létezik a totalitárius rendszerekben!) Nos, nem kell még Norbert Eliasig sem elmennünk ahhoz, hogy lássuk a fejedelmi udvarok, vagy az egyház kultúrakisugárzó szerepét. J. S. Bach a kötheni herceg udvarában versenyműveket, vagy épp a Wohltemperiertest írta, aztán Lipcsébe költözve hetente kellett kantátát írnia, ráadásul úgy, hogy az evangélikus szertartásrendnek megfelelően meg volt előre határozva a prédikáció témája, a lectio, ezekhez kellett a mesternek szöveget keresnie. A Musikalisches Opfer témája pedig, ha igaz, Nagy Frigyestől származik. Régebbi korokban tehát a tartalmi kérdésekbe való beleszólás természetes volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy a művésznek ne lett volna meg a maga szabadsága. Bachnál invenciózusabb zeneszerzőt keveset fogunk találni. Tokaji András feltevése tehát nem bizonyítja azt, hogy ezekben a rendszerekben is teljes volt a korlátozás (hangsúlyozom: lehetséges, de be kell bizonyítani).

Nem igazán érthetünk egyet a programzenéről leírtakkal sem. Tokaji szerint “a komponisták számára a szöveg általában csak alkalom, ürügy szokott lenni zenei vízióik kifejtésére. Ez még azokban az esetekben is áll, ha jelesebb szerzők művei közül válogatnak.” (41.o.) Nos, ez esetben a helyzet még csak nem is ideológiai állásfoglalás kérdése. Ahhoz, hogy megcáfoljuk, nem kell elfogadnunk azt a Tokaji szerint “álmarxista” gondolatot sem, hogy “a tartalom határozza meg a formát”. Nem biztos, hogy örülne Schubert, ha megtudná, hogy miközben Goethe-versek között válogat, vagy dalciklust ír, csak zenei vízióinak keres megfelelő táptalajt. Tokai célja annak bebizonyítása, hogy a művészi szabadság a “totalitárius” államokban a végsőkig korlátozva volt. Ennek alátámasztására egy l’art pour l’art művészetfelfogást tesz meg etalonként, és mindenről, ami ebbe nem illik bele, elítélően ír. Ebben az esetben a “l’art pour l’art” azt jelenti, hogy a művészt semmi nem korlátozza művészi cselekvési képességében, azt tesz, amit akar, politikától, ideológiától, mindentől függetlenül. Már szóltunk arról, hogy ez valószínűleg nem lehetséges, de még ha el is fogadjuk azt a hozzáállást, hogy a művészetnek ilyennek kell lennie, ezt akkor sem szabad egybemosni a “tartalom-forma” kérdéssel. Az, hogy a művésznek teljes szabadság adatik meg, nem jelenti azt, hogy a szöveg másodlagos szintre degradálódik a szemében. A szabadság éppen annak az eldöntését jelenti, hogy mi számára a fontosabb. A művész fejében a “zenei víziók” általában nem elvont képzetekként jelentkeznek, amihez a szöveg fogja nyújtani a megfelelő formát. Hogy pontosan miből áll egy “zenei vízió”, úgy vélem, igen összetett kérdés, témánk szempontjából nem is fontos megválaszolni, csak azt szeretném jelezni, hogy a tartalmat a szöveghez, a formát a zenéhez egyértelműen hozzárendelni nem szabad. Ezzel valószínűleg a szerző is egyetért, ám nem veszi észre, hogy az általánosítás következtében már nemcsak a propagandáról, de a zene egészéről így beszél. Hogy jelenik meg a tartalom-forma kettősség az instrumentális zenében? Az “álmarxizmus” csak a szöveges műfajok sajátja lehet? Tokaji szerint valószínűleg igen, mivel a “totalitárius” államok a szöveges zenét részesítik előnyben. Tehát a szöveg nélküli műfajoknak nincs tartalma, csak formája, amibe az (ál)marxista ideológia nem tud benyomakodni?

Nem kell választanunk tartalom és forma között ahhoz, hogy megállapítsuk: a zeneszerzők valószínűleg a zenét és a szöveget nem kezelik annyira elválasztva, vízióik nem minden külső élményt nélkülöző “ideák”. Erre a rövid eszmefuttatásra csak azért volt szükség, mert erre az esztétikai koncepcióra alapul Tokajinak az az ítélete, hogy ezekben a rendszerekben a művész meg van fosztva minden szabadságától. A szöveg és a zene közötti mély összefüggésnek szintén olyan hagyományai vannak, hogy ebből a szempontból ugyancsak nem túl totalitárius-specifikus az a megállapítás sem, hogy “a szerzők dallamilag és ritmikailag kiemelték a szöveget” (42. o.) Hasonlóan megalapozatlan az a kijelentés is, hogy “a szocreál zenének éppoly kevéssé volt ‘aranyfedezete’, mint a szövegeinek” (43. o., tegyük hozzá, szocreál zenén Tokaji kizárólag mozgalmi dalokat és tömegdalokat ért). Az, hogy a szövegekről ez a véleménye, még következik a gondolatmenetéből, a zenei elemzést azonban e helyen mellőzi, koncepciójából kifolyólag a szövegre koncentrál.

Mindezek közepette elsikkadnak azok a fejezetek, amelyek ténylegesen a témáról igyekeznek tájékoztatást nyújtani, nem pedig a rendszerek hasonlóságát bizonyítani. Ilyen például az intézményekről szóló fejezet. Valóban fontos az intézményrendszer felvázolása, ha politikai szempontból közelítünk a művészet felé. Sajnos a szerző néhány fontos információ közlése után ismét elkalandozik arra a sikamlós területre, hogy a rendszer mennyire kívánja meg a vele való azonosulást. Ha a “zene” témakörbe ez is belefér, beleférhetett volna egy szisztematikus áttekintés az intézmények működéséről is (igaz, erről a későbbi fejezetekben, elszórtan sok mindent találunk). Hasonló érdeklődéssel olvastam a “propaganda-kamaracsoportok” működéséről is; kár, hogy csak alig több, mint egy oldalon keresztül (47–48. o.). Egy kicsit kevesebb “moralizálás” talán több helyet tudott volna szorítani az érdemi fejezeteknek.

Helytálló például az a megállapítás, miszerint a tömegdalokból, indulókból összefűzött kantáták a “protestáns korál és a köré épített barokk nagyformák” (48. o.) hagyományára vezethetők vissza. Szívesen olvastam volna többet erről a rokonságról, egyáltalán: a tömegdalok, indulók eredetéről. Nem arról van szó, hogy egy történeti áttekintés, genealógiai vonalvezetés mindenképpen szükséges. De ha a szerző értelmezési szempontja a zene funkcionalitása, akkor fel lehetett volna tenni a kérdést: volt-e a protestáns korálok és a munkásdalok, tömegdalok között funkcionális hasonlóság? Bár a szerző a bevezetésben leszögezte, hogy a továbbgondolás az olvasó feladata, az azonban az övé, hogy ha két dolgot összekapcsol, akkor ezt indokolja is meg. A protestáns korált, csakúgy, mint a mozgalmi dalokat, sokan énekelték, olyan emberek, akiket valamilyen gondolat vagy cél összeköt. Nem lehet tehát a dolgot annyival elintézni, hogy a tömeghatás manipulálja az emberek érzelmeit (noha kétségkívül ez is idetartozik), a dolog lényegi eleme a közösséghez tartozás, illetve ennek a közösségi szellemnek a megnyilvánulási formái. Erről ad számot mind a gyülekezet által énekelt korál, mind a “tömegdal” (használjuk ezt most gyűjtőfogalomként). Mivel ebben az esetben nem propagandáról van szó (a protestáns koráloknak a szerző, valószínűleg helyesen, nem tulajdonít propagandafunkciót), így ezt itt jelezni kellett volna. Meg kell említeni, hogy a könyv végén, az utolsó fejezetben a szerző visszatér a kantátákra (a protestáns korál mint az egyházi kantáta alkotóeleme került szóba), ekkor már a közösségi funkció hangsúlyozásával. Az érdekes azonban az, hogy ezen a helyen a “vezéreket” dicsőítő, valóban propagandafunkciót ellátó kantátákról van szó, amelyeknek már ténylegesen nem a közösségi szellem erősítése volt a legfőbb feladatuk.

Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy a zene propagandaeszközként való meghatározása egyrészt túlságosan szűkre szabja azt az értelmezési tartományt, amin belül zenéről beszélünk; másrészt az itt megadott, részben helyes ismérvek minden területre kiterjeszthetőek, ahol a művészetet propagandacélokra használják fel. Ilyen például a közérthetőség – kevés propaganda van, ami nem arra irányul, hogy minél többen értsék meg, a sláger mint a zene áruba bocsátása szintén a nagyobb példányszámok felé törekszik, ehhez hasonlóan: a szöveges zene előnyben részesítése – szöveg nélküli reklám nem nagyon van. A csúsztatás alapjául az a feltevés szolgál, hogy az állam az élet minél nagyobb területén igyekszik befolyást szerezni a “totalitárius” rendszerekben – az, hogy ez a befolyás ténylegesen mennyire terjedt ki a zenei szférára, nem derül ki.

A kóruséletről szóló fejezetben tovább erősödik az a tendencia, hogy a szerző a téma kifejtése helyett a totalitárius diktatúrák bemutatását tartja fontosnak. Ez a rövid eszmefuttatás a “diktatórikus berendezkedés szükségességéről” hasonló felépítéssel rendelkezik, mint a Bevezetés: azaz nem igazán rendelkezik felépítéssel. Először a “már a régi görögök is…” szellemében Platónra vezeti vissza a diktatúrák gyökereit, majd azt a következtetést vonja le, hogy a “szerves fejlődés” gondolata nem egyeztethető össze a kommunista ideológiával – ezt Lukács- és Lenin-idézetekkel támasztja alá.

Nem tudni, mi köze ennek a kórusélethez; ha a szerző ezt a témát fontosabbnak tartja, mint amit a könyv címében megelőlegezett, írhatott volna róla külön könyvet, vagy részletesebben is kifejthette volna. Aki pedig a témáról ilyen szellemben kíván tájékozódni, az valószínűleg nem ezt a három oldalt fogja alapul venni, hanem Popper Open Society-ját, vagy a többször idézett, ám az irodalomjegyzékből valahogyan mégis kifelejtett Friedrich-Brzezinski-kötetet, netalántán Hannah Arendt “klasszikus művét” (amiről egyébként még John Lukacs is azt írta, hogy már a megszületése pillanatában elavult és történetietlen volt…). A fejezet már csak azért is feleslegesnek tűnik, mert a következő oldalakon “az államszocializmus szükségességéről” címszó alatt a totalitárius pártok zenepolitikájáról esik szó, főleg német példákkal, amelyek végén a szerző soha nem felejti el odabiggyeszteni: így volt ez a kommunizmusban is… Az esztétika és a gazdaságpolitika egybecsúsztatása a következő példán figyelhető meg: “Eisler Néhány szó a kapitalista zene…című írásában a modern zenealkotásában uralkodó ‘anarchiáról’, ‘káoszról’ beszélt. Ez összecseng Marx szóhasználatával, aki a kapitalista termelést alapvetően ‘anarchikusnak’ írta le, és annak megszüntetésére javasolta a kommunizmust.” (60. o.) A fejezetből egyébként az derül ki, hogy a totalitárius pártok zenepedagógiája aufklérista volt, támogatta a kóruséletet, a szolfézstanfolyamokat, a nép zenei műveltség-szintjének emelését stb. Ez persze azzal van alátámasztva, hogy az állam mindent a felügyelete alá akart vonni, mégis, a végső kicsengés inkább pozitív. (Itt sem ártott volna differenciálni a két rendszer között, hiszen a kommunista berendezkedés nem csak elveket fogalmazott meg e téren; még a szerző is beismeri hogy “több idejük volt”.) Ezen a ponton kerül egy csoportba Fritz Stein (a Reichsmusikkammer vezetőség tagja), Zsdanov és Kodály, akit egy lapon említeni az előbbiekkel már-már kegyeletsértés, hiszen Kodályt ezen a téren végképp nem vezette ideológia, propagandaszándék, legfeljebb az abba vetett hit, hogy a világ és az emberek boldogabbak lesznek zenével, mint anélkül. Így nem valószínű, hogy “kaján elégtételt” érzett volna, amikor “művelődési elveit sikerült elfogadtatnia és állami rangra emeltetnie a kommunistákkal” (61. o.) Kodály mellesleg visszautasította az MDP felkérését egy új himnusz komponálására. Neve még egy helyen fordul elő, azzal kapcsolatban, hogy a “polgáriak táborában” is voltak hívei a kórusok egységesítésének (Kodály és Bárdos Lajos is pártolta, 81. o.). Talán további vizsgálatot igényelne, hogy a “gleichschaltolás” elítélendő erőszakossága mellett milyen volt a tényleges hatása az akkori zenei életre.

A “Kórusélet” fejezet további részei kisebb részben az NSDAP, nagyobb részben az MKP ’45 utáni kóruspolitikáját fejti ki. A könyvnek ezek a részei igen hasznos és fontos információkat tartalmaznak, nem véletlenül, hiszen a magyar tömegdal kutatása Tokaji igazi szakterülete, több könyve is megjelent erről a témáról. Hangsúlyozzuk: nem a könyv tényanyagával van a probléma. Ebben a fejezetben például páratlanul kimerítő leírást kapunk a magyar kórusok szervezeteiről, a beolvasztási politikáról, valamint arról, hogy ez hasonlóképpen ment végbe a náci Németországban is. Még az előző fejezetből hiányolt intézményrendszerről is kapunk néhány “morzsát”. A probléma ismét a kontextussal van, amibe a szerző a tényfeltáró munka eredményeit beleilleszti. A következtetés ugyanis, amit le kell vonnunk a kórusok egységesítéséből: “a szocializmus tehát a civil szférát rendeletileg betiltotta, és az egész társadalmat az állam által ellenőrzött munkahelyre utalta” (69. o.). Az ilyen fokú általánosítás még a zenei élet egészére is túl meredek, nemhogy a társadalom egészére, noha a magyar történelemnek ebben a szakaszában kétségkívül megvolt az erre irányuló törekvés. Az állam ilyen fokú befolyása valószínűleg soha nem létezett, a cél és a megvalósulás között (szerencsére) mindig volt szakadék. További probléma, hogy úgy tűnik, a szerző hipotézisei alátámasztására onnan veszi az adatokat, ahonnan éppen kényelmesebb: amely adatok a hipotézist jobban alátámasztják (a feladat pont annak a vizsgálata volna, hogy megállja-e a hipotézis a helyét). Ez esetben ugyanis a kórusélet kapcsán a Szovjetunióról egyetlen mondatot sem olvashatunk, itt kényelmesebb volt a magyar kóruséletet górcső alá venni (nyilván ebben Tokaji járatosabb). Hogy a “sztálinizmus” kategóriáját milyen tágan értelmezzük, erre vonatkozóan nem kapunk a könyvből segítséget; a szerző magától értetődőnek veszi, hogy az a sztálinizmus, amit annak tart. Nem beszélve arról a további generalizációról, melynek eredményeképpen a náci Németország és a fasiszta Olaszország, akár egy bekezdésen belül is összekeverhetőek lesznek. Így lehetséges az, hogy a premisszákat a magyar adatok szolgáltatják, a következtetés pedig az NSDAP-re vonatkozik (67–68. o.). Hiányoltam továbbá a magyar kórusélet későbbi fejlődését, a kórusok tényleges működésének a bemutatását is. Vagy az már nem tartozik a “sztálinizmus” értelmezési tartományába? Csak addig érdekes számunkra a magyar kórusélet, amíg a “szalámitaktikáról” beszélhetünk? Milyen volt a kórusok repertoárja, a tömegdalok és a többi kórusmű milyen arányban szerepelt a műsorokon? Mikortól jelennek meg egyházi darabok (egyáltalán: mennyire vannak betiltva)? Meglehet, a szerző ezekről a kérdésekről kiterjedt kutatást végzett, ám ezekről ebben a művében is beszámolhatna. E nélkül meglehetősen egyoldalú és tendenciózus képet kapunk a magyar kórusmozgalomról, arról pedig, hogy a Szovjetunióban mi történt, semmilyent. Nem csak azokat a korábbi eredményeket kellett volna beemelni, amelyek segítségével összekapcsolhatjuk a címben szereplő két fogalmat.

A könyv központi magját a “vörös” és “barna” dalokról szóló fejezet alkotja. Tokaji kimutatja egyrészt a repertoárok közös elemeit, az átvételeket, átköltéseket, azt, hogy a fasiszták hogyan használták fel a kommunista mozgalmi dalokat és indulókat. Eközben természetesen ismét kitér a két ideológia közös gyökereire, arra: nem véletlen, hogy fel tudták használni a másik csoport dalait, hiszen a társadalmi rétegbeli és ideológiai átfedések ezt lehetővé tették stb. Igen részletesen foglalkozik a közösségi zenéléssel, közösségi műfajokkal is. Sajnos itt is megfigyelhető, hogy az ideológia kedvéért a társadalmi hátteret figyelmen kívül hagyja: “…a ‘masszovaja pesznya’ sem volt más, mint egy osztály nélküli társadalom megteremtése, a visszaálmodott aranykor idillje” (114. o.). Az obscsinának rendkívül erős hagyománya és hatása volt Oroszországban; a közösségi formák társadalmi gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint az ideológiai szálak. Ez a közösségi hagyomány nem említhető egy lapon azzal az uniformizálással, ami a náci Németország célkitűzése volt. A szerző, ha éppen úgy adódik, szívesen keveri össze a célkitűzéseket a megvalósulással, talán így teljesítve azon ígéretét, hogy a kettő közötti szakadékot át fogja hidalni (amire kísérletet csak a könyv utolsó lapjain tesz). Egyébként az ünnepségek, tömegmegmozdulások németországi elemzésénél nem ártott volna utalni a középkori, sőt ókori hagyományokra, ha már beskatulyáztuk “konzervatívnak”, múltba nézőnek a náci rendszert (ami természetesen szintén erős sarkítás, Hitler sokkal inkább volt “forradalmár”, mint “reakciós”, hogy ismét John Lukacsot idézzük).

Ezek után mint gyakorlatilag hegemón műfajt, az indulót emeli ki, ezzel is bizonyítva, hogy a totalitárius berendezkedések nemcsak hasonló célokat követtek, de a célok eléréséhez is hasonló eszközöket használtak fel. Kritikánk ismételten nem a “tényekre” irányul. Ezen a ponton be kell kapcsolnunk a szerző egy korábbi munkáját, amelyben Maróthy János Zene és polgár, zene és proletár című könyvét kritizálja. E dolgozat keretei között nem célunk bekapcsolódni a vitába, így nem ebben a kérdésben akarunk állást foglalni. Elemzésünk szempontjából azért van szükség a vita felidézésére, hogy lássuk, Tokaji ugyanabba a hibába esett, mint amit Maróthynak felró. Többször szóltunk már “kirekesztésről”, “csúsztatásról”. Idézzük fel, mire is irányult a Maróthy-ellenes polémia!

Tokaji András Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című kötetének közel harmadát szenteli annak bebizonyítására, hogy – Maróthy álláspontjával ellentétben – a mozgalmi dalok nem képviselnek egy, a polgári műfajoknál magasabb minőséget; a munkásnépzene nem a polgári zenén túli jelenség. Kissé leegyszerűsítve, az egyik kardinális kérdés az, hogy a polgári műfajokkal érintkezve, azokat saját zenei világába beépítve, a munkásság esztétikai, művészeti szempontból képes-e olyan művet létrehozni, ami meghaladja a polgári “eredetit”? Tokaji szerint nem, hiszen az átvételekkor, átdolgozásokkor a dalok mélyebb rétegében nem következett be minőségi változás. Számunkra most a hangsúly az átvételen, a travesztián van, hiszen újabb könyvében Tokaji a “vörös” és a “barna” dalok közötti érintkezést vizsgálja. A szerző szerint “a nemzetiszocializmus sokkal ideologikusabb beállítottságú volt annál, és sokkal élesebben állt szemben a marxizmussal, hogy az ilyen és ehhez hasonló applikációkat a véletlen művének lehetne tulajdonítani” (92. o.), … “a két mozgalom mélyebb, sorsszerű összetartozására és ellentétére utalnak”, akárcsak az olyan stílusjegyek, mint például a “daktilikus lüktetés” (93. o.). A mozgalmi dalok kutatásában az egyik alapvető paradigma e dalok rétegeinek feltárása (mennyiben folklorizálódtak, érintkeztek a zenei magaskultúrával, más “osztályok” zenéivel stb.). Világos tehát, hogy ebben a műfajban az érintkezések, átvételek, travesztiák, plágiumok teljesen “hétköznapi” jelenségek és a kutatók – köztük Tokaji – nem vonják le azt a következtetést, hogy a polgári dalok és a munkásdalok azért hasonlóak, mert a két “osztály” szerkezete, társadalmi háttere hasonló. Átvihetjük ezt a vörös és barna dalokra: az átvétel nem bizonyít semmit, legfeljebb az érintkezést.

Különösen fontos a szerzőnek az a megjegyzése, amit egy francia induló “realizálásával” (a hagyományos kifejezési formák fokozatos lehántása) kapcsolatban az új munkásdalról ír: “egy fikarcnyit sem különbözik a francia forradalom több ezernyire tehető hasonló indulójától. Minket ez nem lephet meg; eddigi felfogásunk szerint is a polgári indulók intonációitól és nem azok ellenében voltak a népszerű munkásindulók népszerűek.” (Mozgalmi dalok…112. o.) A szerzővel ebben tökéletesen egyetérthetünk. Az induló sajátos intonációja az, ami mozgásba hozza a tömeget, ami által sikeres lehet. Függetlenül attól, hogy az induló műfaját milyen politikai berendezkedés használja fel. Ebből a szempontból nincs különbség a vörös és a barna dalok között, de ide sorolhatjuk az 1848-as dalok jelentős részét is, hasonlóan a francia forradalom hagyatékához, anélkül azonban, hogy kijelentenénk, ezekben a mozgalmakban ugyanazon célért küzdöttek volna a résztvevők. Ez azért fontos a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyv szempontjából, mert – mint már említettük – a két rendszer par excellence műfajának Tokaji az indulót teszi meg. Bár felveti, hogy a két rendszer hasonlósága “nem abban a köznapi tényben áll, hogy a kétféle repertoárban azonos művek is vannak” (126. o.), az induló mint tipikus műfaj, szerinte már bizonyító erejű. Pedig Maróthyt kritizálva pont azt állította, hogy “a művészi világkép egyes változásai (és tegyük hozzá: hasonlóságai! – T. P.) a politikai szférán kívül eső okokra is visszavezethetők” (Mozgalmi dalok…116. o.). Sajnos, mint erről később szó lesz, a dolog tovább bonyolódik azzal, hogy kiderül, csak a hatalom megszerzésének pillanatáig uralkodik az induló…

A legfontosabb azonban most következik: Maróthy csúsztatásai. Tokaji szerint csúsztat akkor, amikor a polgári zene “bárgyú” rétegének elemzését kiterjeszti a polgári zene egészére, valamint akkor, amikor a “munkásnépzenét” lényegében a politikai, illetve a közhasznú műfajokra korlátozza. (Mozgalmi dalok…122. o.) Amennyiben a szocialista realista irányzatok fölénye politikai síkon dől el, groteszk értékítéletek születnek (127. o.). Ezzel is egyet tudunk érteni, ám a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyv szempontjából ez ismét a visszájára fordul. Valóban groteszk értékítélet lenne, ha azt mondanánk, hogy Sosztakovics Dal az élmunkásról című műve esztétikailag magasabb értéket képvisel, mint a Leningrádi szimfónia, vagy az I. csellóverseny. Ám éppen ezért nem értjük, hogy ez utóbbiak miért maradtak ki a könyvből. Úgy tűnik, pontosan a politikai szempont, jelen esetben a két rendszer hasonlóságának bizonyítása volt az, ami Tokaji vizsgálódási körét a politikai és közhasználatú műfajokra korlátozta (félreértés ne essék, ezzel nem azt akartam mondani, hogy a szerzőt vezették volna politikai megfontolások). Ha a zenei magas kultúrát esztétikailag magasabb rendűnek tartjuk a tömeg- és mozgalmi dalnál, miért nem eshet szó erről (vagy miért nem változtatta meg a szerző a könyv címét)? Sosztakovics neve miért csak a Zene helyett káosz-cikk kapcsán kerül elő? Csak ismételni tudjuk, amit eddig is: a propaganda- és politikai-hatalmi funkció szinte egyedül érvényesül a könyvben, bebizonyítandó, hogy a civil szféra gyakorlatilag nem létezett.

Úgy tűnik, az utolsó fejezet hivatott kitölteni a kitűzött és megvalósult célok között tátongó űrt (“A konszolidáció után”). Magyarán szólva, a könyv nagy része a “prediktatorikus” szakaszról szólt volna, a hatalom megszerzéséről. Így azonban sok minden összekeveredik és még kevésbé érthető, hogy a hatalom megszerzésére irányuló tendenciák (feltételezett) hasonlóságából miért következik a diktatúrák hasonlósága (tegyük hozzá: a Szovjetunióban a “hatalom megragadása”, a személyi kultusz kiteljesedése a viszonylag konszolidált NEP-korszak után következik, ellentétben a német helyzettel). Itt van például a “tömegdal” problémája. A vörös és barna dalokról szóló fejezetben az indulóról azt olvashattuk, hogy “a kétfajta szocializmus…ugyanazt az eredetében és végeredményében antidemokratikus szellemű zenei műfajt részesítette előnyben” (126. o.) A hatalom megszerzése utáni szakaszban azonban “a tömegdal már nem volt forradalmi dal; a stabilizáció szellemének megfelelően már nem egy osztályban, hanem a szocialista társadalom egészében gondolkodott, és elveszítette korábbi harcos jellegét”(130. o.), “…az induló himnusszá vált” (131. o.). Ezek szerint az induló, az “antidemokratikus zenei műfaj” mégsem tartozik a harcos diktatúrák sajátosságai közé, csak a hatalom megragadásának eszköze. A tempók lelassulnak, a harci jelleg stilizálttá válik. Ez azonban összekuszálja a könyv eddigi gondolatmenetét. Hiszen eddig pont a militarizmusról, a propagandáról olvashattunk. Amennyiben ez csak a hatalom megszerzésének eszköze volt, még inkább megkérdőjeleződik, hogy kiemelhető-e mint a két rendszer zenei életének legfőbb sajátossága, stílusjegye. Hasonlóan kuszálódnak össze a mozgalmi dalról és a tömegdalról alkotott fogalmaink. Az elejtett megjegyzésekből az vehető ki, hogy a mozgalmi dal gyökerei a spontán megnyilvánulásban keresendők, a tömegdal ellenben felülről van a tömegekre ráerőltetve és nem fejezi ki a tömegek céljait. Mint Tokaji korábbi munkájában, a Mozgalom és hivatalban írta: “velük a tömegek egyetlen céljukat sem tudják elérni, közelebb hozni” (240. o.). A mozgalmi dalokról azonban a következőket írja: “Mozgalmi dalnak nevezzük a (szervezett) munkásosztály olyan dalait, amelyek az osztály társadalmi és politikai helyzetével és harcaival foglalkoznak.” (uo. 8. o.) A mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című könyvben pedig a következőket olvashatjuk: “…egyre nagyobb szerepet kap a szubjektív motiváció. Továbbra is lényeges, hogy ‘honnan jönnek’ a tagjai, de egyre fontosabb, hogy merre tartanak. Végső soron tehát a mozgalmidal-repertoár állandó, ‘rendeltetésszerű’ használata hozzásegíti a csoportokat ahhoz, hogy tagjai ‘sorstársakból’ osztálytudatos ‘elvtársakká’ váljanak” (Mozgalmi dalok…14. o.) Ezekből az idézetekből az tűnik ki, hogy a szerző a mozgalmi daloknak pozitív, míg a tömegdaloknak kifejezetten negatív funkciót tulajdonít. A tömegdal szimplán politikai jelenség. “A valódi (spontán megvalósult) tömegdalok funkciói azonosak a forradalmi dalok funkcióival, a konszolidáció után, központi kezdeményezésre létrehozott dalok azonban – az őket kitermelő struktúrában – a torz, dogmatikus-szektás struktúra kiszolgálói, fetisizálói és fenntartói voltak.” (Mozgalom és hivatal, 241. o.) Jelen kötetben az indulók, a mozgalmi dalok azonban antidemokratikus formát öltenek. Az előbbi idézetekben megfigyelhető spontán jellegről, “szubjektív motivációról” már nem esik szó, csupán arról, hogy a tömegeket ezekkel a dalokkal manipulálták, kívülről motiválták. A mozgalmi dalok eredeti jelentése tehát eltűnik és a tömegdal definíciójába emelődik be. Persze a valószínűbb az, hogy a szerző az összes, ebben a könyvben szereplő zeneművet a “tömegdal” kategóriájába sorolja. Ez azonban még inkább alátámasztja eddigi kritikánkat arról, hogy Tokaji erősen szelektíven bánik a “totalitárius államok” zenei életével. Hiszen a hatalmi-manipulatív-propagandisztikus típus mellett van egy sokkal természetesebb, belső motiváción alapuló típus is ebben a műfajban, ebből a könyvből azonban ez eltűnik. Ez a torzítás tovább erősíti azt az amúgy is hamis képet, hogy az “alulról jövő” kezdeményezések teljes egészében el voltak vágva, az állam, úgy, ahogy van, rátenyerelt a társadalomra. Tovább bonyolítja a dolgot az utolsó fejezet, mely szerint a könyv nagy része a “motorok leállása” előtti szakaszról szól – így végképp nem tudni, a propagandafunkciót mennyire tartsuk jellemzőnek és egyedülállónak.

Dolgozatunkat a Mozgalom és hivatal című mű befejező gondolataival zárjuk. Ezen a helyen Tokaji a zeneszerzők és a tömegdal viszonyáról ír: “ők ugyanis soha sem tudtak véglegesen lemondani az esztétikai szempontról. Ezért szinte állandóan viaskodtak egyrészt a praktikus szempontokkal, másrészt a giccsel, harmadrészt a sematizmus-okozta esztétikai torzulásokkal. Így jött létre azután az a helyzet, hogy tömegdalaink sokkal kevésbé lettek népszerűek, mint amennyire népszerűek lehettek volna, és ezért kerülhettek előtérbe az esztétikai szempontok. Holott egyáltalán nem arról volt szó, mintha zeneszerzőink a prakticista vonalvezetés adta lehetőségeket teljesen kimerítették volna. Hanem sokkal inkább arról, hogy őszinte ellenállásukba ütközött és az így bekövetkezett kudarc jó hivatkozási alapnak bizonyult – éppen praktikus szempontból! – a dogmatikus gyakorlat lassú felszámolására.” (240. o.) A hosszabb idézetet annak bemutatására szántuk, ami a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyvből kimaradt. Ezen a ponton szólnunk kell végül a “művészi szabadságról”, hiszen végső soron a kérdés az, hogy ezt a szabadságot hogyan értelmezzük. Volt már szó arról, hogy a művész mennyire nincsen elvágva a külvilágtól, saját társadalmától, a kortól, amiben él. Szabadsága ebből a szempontból nincs, “zenei víziói” nem tisztán adottak. Szabadságában áll továbbá jó esetben eldönteni, mit választ műve témájául. Ebben a “totalitárius” rendszerek esetében, de más, régebbi korok esetében is erős korlátozásnak volt a művész kitéve. A zeneszerzők azonban, ezt Tokaji is így látja, csak részben voltak rákényszerítve olyan témák, műfajok használatára, amik ellenkeztek saját esztétikai ítéleteikkel. Ebben az esetben természetesen a politikumot súlyos felelősség terheli. Maradt azonban a másik, jelentősebb rész, amit a hatalom szabadon hagyott. Ez a döntő pont. Tokaji koncepciója ugyanis csak abban az esetben állhat fenn, ha ezt a szférát tagadjuk. Ezt azonban ő sem teszi, sőt, az idézetből az derül ki, ez a terep a fontosabb, a minőségi alkotások itt születtek. A szabadság további korlátozása lehet a gondolat- és véleménynyilvánítás korlátozása. Mint fentebb írtuk, ebben “teljes sikert” egyetlen diktatórikus berendezkedés sem tudott elérni. A kutatás feladata pontosan azt megvizsgálni, hogy a szabadság korlátozását a zeneszerzők hogyan élték meg, mennyiben érezték kényszerítőnek a maguk számára a korlátokat, ki tudtak-e alóluk bújni stb. Miért ítélte el Sosztakovics Prokofjevet és Sztravinszkijt? Mert ők elhagyták a hazájukat. Mi tarthatta otthon Sosztakovicsot, annak ellenére, hogy a rendszerhez ő is kritikusan viszonyult? Meddig ért hát el a “hatalom keze”? További feladat volna a magas kultúra tényleges eredményeinek és jellegzetességeinek a számbavétele. Nemcsak a hasonlóságoké, hanem az egyedi jellegzetességeké, hiszen így tudunk pontosabb, körülhatároltabb képet alkotni az egyes területekről. Mik a szovjet zene specifikumai, milyen helyet foglal el a század kultúrájában? Hogyan viszonyultak a rendszerhez az olyan nagy nevű művészek, mint Szvjatoszlav Richter, Herbert von Karajan, Anton Webern vagy David Ojsztrah? Hogyan viszonyultak az egyes szerzők a “tömegdal-szerzéshez”, kik álltak be a sorba és kik nem (és miért)? Csak néhány olyan kérdést gyűjtöttem itt össze, amiről szívesen olvastam volna.

Amennyiben a zeneszerzők szándékai, esztétikai törekvései és a tömegdalok között akkora szakadék állt fenn, mint amekkora a fentebbi idézetből kiderül, jogosan marasztalhatjuk el Tokajit, amiért a másik oldalt nemcsak, hogy nem vizsgálta, de teljesen kifelejtette a könyvből. Pedig a zenei élet elsősorban azokon múlik, akik létrehozzák – a zeneszerzőkön. Ha ezek a zeneszerzők zenei szempontból ennyire periferiálisnak tartották a tömegdalok zenéjét, akkor a “zene” sem a tömegdalokban keresendő. Ezzel egyébként Tokaji is egyetértene, hiszen még a mozgalmi dalról is azt írta, hogy “a proletariátus harci fegyvere, nem műalkotás”. A műalkotások vizsgálata azonban nem témája ennek a kötetnek.

Bibliográfiai adatok

Tokaji András: Mozgalom és hivatal. A tömegdal Magyarországon 1945–1956. Bp., Zeneműkiadó, 1983.

Tokaji András: Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944. Zeneszociológiai vitairat. Bp., Művelődéskutató Intézet, 1986.

Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban. Bp., Balassi Kiadó, 2000.

Maróthy János: Zene és polgár, zene és proletár. Bp., Akadémiai Kiadó, 1966.