A Baloldali Alternatíva Egyesülés állásfoglalása Afganisztán bombázásáról

A szeptember 11-i események megrendüléssel és részvéttel töltöttek el bennünket az áldozatok iránt. Osztozunk az érintett hozzátartozók gyászában. Elítéljük a gazdasági és politikai elégedetlenség kiváltotta nyomásgyakorlás terrorista eszközeit, de egyidejűleg elítéljük az ezeket életrehívó okokat is.

A XX. század bővelkedett történelmileg igencsak megkérdőjelezhető casus bellik által kirobbantott szörnyű eseményekben. Szarajevó és Gavrilo Princip (I. világháború), a lengyel-német határkonfliktus (II. világháború), Kassa bombázása (Magyarország belépése a II. világháborúba), a tonkini incidens (Észak-Vietnam bombázása) stb. és az elmúlt évtizedek délszláv és közel-keleti háborúi, válságai is kérdéseket vetnek fel:

1. Van-e joga az USÁ-nak a világtörténelemben eddig példátlan méretű bosszúhadjárat meghirdetésére az általa megjelölt országokkal és ellenségekkel szemben? Totális és elhúzódó háborút ígérni a terrorizmus(?) ellen (amelyet mellesleg – jelentős mértékben – az amerikai kereskedők látnak el fegyverekkel)?
2. Van-e joga az USÁ-nak az európai államok szervilitását és tűrőképességét próbára tenni, és szinte egy új világháborúba belerángatni Európát (is)?
3. Van-e joga az USÁ-nak a valódi okok és valódi elkövetők keresése helyett a világméretű pánikhangulatot kihasználva bűnbakokat kijelölni?

(Willy Claes, a NATO főtitkára 1995 elején egy beszédében az iszlámot nevezte a hidegháború utáni nemzetközi rendszerben az első számú veszélyforrásnak. A nyugati közvélemény hasonlóképpen vélekedik, amikor az iszlámot azonosítja a terrorizmussal, a robbantásokkal, az “idegen”, a munkahelyeket a hazai lakosság elől “elfoglaló” bevándorlókkal.)

Tisztán látható, hogy ez a “háború” a következő célokat szolgálja:

• az újonnan előkerült óriási kőolajkészletek feletti ellenőrzés megszerzését,
• a stagnáló, illetve hanyatló amerikai gazdaság fellendítését,
• a felhalmozódott fegyverkészletek elhasználását és eladását,
• fegyverkísérletek elvégzését élő embereken (afgánokon, de amerikai katonákon is!),
• a Szovjetunió megszűnésével kialakult hatalmi vákuumban a “világcsendőri” szerep kiterjesztését.

A XX. századi magyar történelem ismeretében felmerül a kérdés:

Indokolt volt-e, hogy a magyar kormány – stréberként tülekedve, mint aki “első csatlós” szeretne lenni – még a hivatalos felkérések megérkezése előtt felajánlotta az USÁ-nak szolgálatainkat, légterünket, anyagi és egyéb forrásainkat?

Aki ezt a háborús politikát folytatja vagy támogatja, az szégyent és veszélyt hoz az emberiségre.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottsága

Budapest, 2001. október

A magyar privatizáció története a 80-as évek végének elméleti vitáitól a „spontán” privatizáción át a közüzemek eladásáig, nevekkel és adatokkal. Ajánljuk mindazoknak, akik nemcsak a sikersztorit akarják látni a magyar rendszerváltásban.

I. A magyar privatizáció „titkos” története

A kezdet: a tulajdonreform elméleti vitái, 1989

A rendszerváltás és a piacgazdaságra való áttérés föltételezte a tulajdonreformot, a minisztériumi-államigazgatási tulajdonlásként megjelenő “köztulajdon” lebontását, s ennek kapcsán a versenyt akadályozó, mesterséges monopóliumok szétbontását. 1989-ben, a nemzeti kerekasztal vitáiban több lehetséges megoldási út jelent meg. Az elképzelt vegyes tulajdonú piacgazdaságban egymás mellett szerepelt az állami tulajdon, a hazai és külföldi tőkéstulajdon, az önigazgató-kollektív (szövetkezetek, munkavállalói) tulajdon és az önkormányzati tulajdon (települések, társadalombiztosítás).

Kemény vita tárgya volt az átalakítás, az állami tulajdon lebontásának módja is. Három megoldás vetődött fel: 1. eladás a külföldi államadósság kifizetése érdekében; 2. visszajuttatás a lakosságnak az önkormányzatok részére való átadással és/vagy utalványos (kuponos) privatizáció révén; 3. végül a reprivatizáció, az egykori tulajdonosoknak való visszaszármaztatás. Az utóbbival szemben a döntő érv az volt, hogy a termelő tulajdonnak, mai szóval a versenyszférának csak 10%-a¹ az egykoron államosított tulajdonrész, a többi a későbbi felhalmozás eredménye, ami “nem volt a borítékban”. Reálisan visszaadhatók az államosított lakások, a telkek, a szántóföldek. Azonban a telkek értéke megnőtt azóta, hogy elvették, mert az ország gazdagabb lett, kiépültek a városok, s előfordulhat, hogy most lakótelep vagy gyár áll a visszaadandó telken. A szántóföldek értékét pedig megnöveli, hogy a föld hektáronként nem 1,4 tonna búzát terem, mint a felszabadulás előtt², hanem 4-6 tonnát (1988: 5,45 t/ha)³, s a földbér most már ennek az értékének 10-15%-a. Továbbá: mit szólnak majd a családok a bérházakban, ha újra megjelenik a háziúr, aki felemeli a lakbért, s felmondhatja a bérletet. Az eladásos privatizáció ellen szólt, hogy nincs hazai tőke, ezért vagy nem járható út az eladás, vagy pedig külföldiek fogják felvásárolni az ipar javát. Hasonlóan megvoltak az érvek az utalványos és az önkormányzati privatizáció ellen is.

Az éles viták ki nem mondott oka az volt, hogy valójában a tulajdonreform két koncepciója ütközött össze.

Az egyik álláspont szerint a cél tőkés tulajdonosi osztály létrehozása. Eszerint a tőkés majd mindent megold: racionalizál, megszervezi az üzemeket, korszerűsíti a gyártást, a gyártmányokat. Azután a hatékonnyá tett termelés profitjából jut a privatizációs vételár kifizetésére, fejlesztésre, az államnak adóra, sokkal magasabb bérekre, s magának a tőkésnek is luxusfogyasztásra.

A másik koncepció ezzel szemben nem hitt a magántulajdon csodájában. A jó megoldás eszerint a gazdaság s elsősorban az ipar hatékonyság-centrikus átszervezése, feltőkésítése. A külföldi tőke ne vegye meg üzemeinket, hanem tőkeemeléssel társuljon be a megítélése szerint perspektivikus gyárakba. Azaz hozzon tőkét, technológiát, piacot, s így váljon társ-, vagy akár főtulajdonossá. Ekként az állam mint társtulajdonos, megakadályozhatja a visszaéléseket, például a piacfelvásárlást vagy az olcsón privatizált vagyon spekulációs kiárusítását. A jó gyárak további részét – mert a vállalatok tőkéjének több mint 25%-át a magasan nyereséges vállalatok, s további 24%-át az átlagos, 6-12% vagyonarányos-nyereségűek adták – a városi önkormányzatoknak és a társadalombiztosításnak kell átadni, hogy osztalékuk finanszírozza a közfeladatokat. Végül, ami másképp nem értékesíthető, azt bérletbe kell adni vállalkozóknak, a menedzsmentnek vagy a vállalatok munkavállalóinak – annak, aki a legjobb ajánlatot teszi –, a jelenlegi adózott nyereségnek megfelelő bérleti díjért. Ha jól dolgoznak, az ezen felül elért eredmény a bérlőké, amit azonban nem vonhatnak ki a vállalatból, hanem saját tőkét kell képezni belőle. Másfelől az állam sem vonhatja ki a beszedett bérleti díjat, hanem állami tőkeemelésként a vállalatnál kell hagynia. Végül a tulajdonreformot össze kell kapcsolni a mesterséges monopóliumot jelentő, üzemhalmaz-jellegű nagyvállalatok szétbontásával⁴.

A két koncepció lényegi eltérése tehát a tulajdonreform, a privatizáció céljában volt. Abban, hogy a cél a korszerű, hatékony piacgazdaság, vagy a kapitalizmus és kapitalisták létrehozása, akár a gazdasági növekedés, a hatékonyság feláldozása árán is. Ellentéteik ellenére már a vitákban felismerhető volt mind a régi elit egy része, mind az akkori ellenzék, a reménybeli új elit képviselői részéről a vonzódás az utóbbi koncepcióhoz.

Térjünk rá a privatizáció gyakorlatának, a megvalósult privatizációnak a kérdésére. E folyamatnak két nagyobb korszaka volt, amelyeken belül négy szakaszt különböztethetünk meg, a négy kormány, a Németh-, az Antall-, a Horn- és az Orbán-kormány időszakát. Az első korszak az “osztogató-felélő” korszak volt, s két szakaszra oszlott: a Németh-kormány ideje a spontán privatizáció periódusa volt, a következő pedig a központosított privatizációé, az Antall-érában. Ezt követően a Horn-kormány privatizációja új elveket és gyakorlatot honosított meg, amelyet “eladó, adósságtörlesztő célú” privatizációnak nevezhetünk. A sort végül az Orbán-kormány privatizációs politikája zárja, amely még nem fejeződött be.

A spontán privatizáció

A privatizáció kezdetét, a Németh-kormány által választott megoldást spontán privatizációként emlegetik. Ez az 1988. évi, a Gazdasági társaságokról szóló VI. törvényben, a külföldiek magyarországi befektetéseiről szóló 1988. évi XXIV. törvényben és az 1989. évi XIII., Átalakulási törvényben öltött testet. Az első megengedte gazdasági társaságok alapítását, lehetővé tette, hogy az állami vállalatok vagyonuk egy részét, köztük legjobb gyáraikat, tevékenységük legnyereségesebb részét – külső tőke bevonásával vagy anélkül – gazdasági társaságokká alakítsák át, s ezáltal – valamint az üzletrészek, a részvények eladásával – a vállalatot részben vagy egészen magántulajdonba adják. Ebben az is benne volt, hogy egyrészt – amennyiben a menedzsment vagy az állami vezetők érdeke ezt diktálta – a vagyont mélyen üzleti értéke, sőt névérték alatt, az érték nélkül nyilvántartott, bérelt üzlethelyiségek, telkek fölértékelése nélkül stb. vigyék gazdasági társaságokba, másrészt, hogy a részvényeket, üzletrészeket mélyen valódi értékük alatt idegenítsék el. Az 1988. évi XXIV. törvény a külföldiek magyarországi befektetéseit tette lehetővé, és ezzel bevonásukat a privatizációba. Az átalakulási törvény az állami vállalatok gazdasági társasággá alakítására és privatizálására adott lehetőséget, a leendő tulajdonosok számára hallatlanul kedvező feltételekkel. A törvények a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását a menedzsmentre bízták, jóllehet ellenőrizve, engedélyezéshez kötve a külföldi tőke bekapcsolódását a gazdaságba. Mindezt kiegészítette – a mesterséges monopóliumok fölszámolása érdekében – az önálló gyáregységek vezetőinek, később a munkavállalók többségének is szóló fölhatalmazás, hogy minisztériumi hozzájárulással kilépjenek az országos nagyvállalatokból.

A privatizációval kapcsolatos ellenérzések csökkentésére előírták egyrészt a vállalati vagyon 15%-ának eladását féláron a munkavállalók és a kisvállalkozók számára, másrészt a privatizációs vételár 20%-ának visszaadását a vállalatnak, hogy abból tőkét emeljen, és a munkavállalóknak ingyenes részvényként kiossza. A vállalatok gazdasági társasággá alakulásakor elrendelték a belterületi földek értékének megfelelő vállalati vagyon átadását az önkormányzatoknak – ami a vállalati vagyon mintegy 8-10%-ára rúgott – és 300 milliárd Ft (vagyis az állam vállalkozási vagyona közel 12%-ának) átadását a társadalombiztosításnak. Végül bizottságot állítottak fel egy, az amerikai munkavállalói tulajdonhoz hasonló program kidolgozására. Ez el is készült még 1990 elejére, azonban a bizottság MSZMP-s, kormányfunkcionárius elnökének, Martonyi János privatizációs kormánybiztosnak sikerült elhúznia a parlamenti jóváhagyatást, s az Antall-kormány azután a tervezetet félretolta.

A privatizációnak a Németh-kormány idejére eső, spontán privatizációnak nevezett szakasza, méretét tekintve, nem volt jelentős. Kissé kiterjesztve a szakaszt az 1990 előtti folyamatokra is, az ide számítható spontán privatizációs tranzakciók száma 1988-ban 12, 1989-ben 30-40, végül a hivatalos beindulás után, 1990-ben 50-60 körüli volt⁵. Ez utóbbiról van pontosabb adatunk is: az ezt is tartalmazó 1990. évi privatizációs bevétel 670 millió Ft-ot tett ki, amit persze kiegészítettek a féllegális vagyonátjátszások. Erre vonatkozó adat, melyet sokszor félremagyaráznak, hogy mintegy 300-400 gazdasági társaságot választottak le kb.100 állami vállalatról⁶. Ám nem mindet ebben a szakaszban, és a leválasztás nem jelentett egyben privatizációt is, ami nagyrészt áthúzódott a következő szakaszra. Megjegyzem, a gazdasági társaságok túlnyomó többsége alacsony jegyzett tőkéjű volt, mert csak így volt lehetséges többségi privatizációjuk. Voltak köztük magas jegyzett tőkéjűek is, azok általában nem is kerültek be a spontán privatizációba.

A következő három év privatizációs bevétele ezzel szemben 277 milliárd Ft-ot ért el, s ebből már 1991-re 31 milliárd Ft jutott. A spontán privatizáció elleni fölháborodás a köztudatban azért hagyott mégis maradandó emléket, mert a lakosság ekkor találkozott először az újgazdagok tömeges megjelenésével, a köztulajdon számára érthetetlen magántulajdonba kerülésével. A közfelháborodás láttán – s talán a meghökkentő vagyonkisajátítások hatására is – a Németh-kormány 1990. március 1-jei hatállyal elfogadtatta a vagyonvédelmi törvényt. Ez az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) felügyelete alá helyezte a nagyobb értékű ingatlanok, állóeszközök és társasági érdekeltségek értékesítését vagy társaságba való apportálásukat.

Érdekes és megfontolandó tény, hogy a spontán privatizációk – és a hozzájuk hasonló, menedzsmentirányítású későbbiek is – általában életképes, jól működő cégeket hoztak létre (például Pannonplast, Ajka Kristály, Fotex, Medicor, illetve általában az olyan tőzsdei-részvényeladásos megoldások, mint a Richter vagy az Egisz gyógyszergyárak, BorsodChem, TVK stb.). A menedzsment ugyanis a vállalat érdekét szem előtt tartva hajtotta végre a privatizációt, sokszor még a saját érdekei elé is helyezve azt. A spontán privatizáció néhány állami eladása között – ezek külföldi vevők számára történtek – volt nemzetgazdaságilag hasznos tranzakció (TungsramàGeneral Electric, TelefongyáràSiemens), és súlyos következményekkel járó egyaránt (mint például az Ózdi Kohászati Üzemek eladása a Metalgeselschaftnak, aminek döntő szerepe volt Ózd tönkretételében).

A központosított privatizáció

1990-ben, az Antall-kormány hivatalba lépésével új szakasz kezdődött, a központosított privatizáció. Amikor a közvélemény a spontán privatizációra emlékszik, az erre a szakaszra vonatkozó emlékeit is (vagy elsősorban éppen ezeket) idézi fel. Joggal, mert a privatizáció egész rendszere, módszerei változatlanok maradtak. Új privatizációs törvény, illetve vagyonpolitikai irányelvek csak 1992. augusztus–október folyamán jelentek meg, s ezek is szinte változatlanul újrafogalmazták a meglévő rendszert. Ami az Antall-kormány hivatalba lépésével viszont azonnali változást jelentett, az a privatizáció kormánykézbe vétele volt. A privatizáció irányítása átkerült a parlamenttől a kormányhoz, a menedzsmentek kezéből az új, rendszerváltó elithez. A vagyonvédelmi törvény ezzel saját ellentétébe fordult, kikerült a parlament hatóköréből és a sajtó látóköréből. Az üzleti titokként kezelt privatizációs aktusokat a kormány ezáltal tudta a keményen kézbe vett Állami Vagyonügynökség ellenőrzése alá helyezni, biztosítva egyszersmind, hogy a privatizáció kedvezményezettjei az új, elsősorban állami elit és klientúrája, illetve ezek pártfogoltjai legyenek. A privatizációt most már a kormány intenciói szerint az ÁVÜ intézte, s törvényi felhatalmazásával jóváhagyta, sőt valójában kezdeményezte az állami vállalatok által szervezett magánosításokat.

A kormány a privatizáció kézbevétele érdekében kísérletet tett a menedzsmentek lecserélésére is, hogy saját klientúrája privatizálhasson. Elrendelte az igazgatók, a termelőszövetkezeti elnökök újraválasztását, mégpedig úgy, hogy az igazgató pozícióban maradásához a vállalati tanács kétharmados többségi döntését írta elő, az új vezető megválasztásához viszont elég volt 50%+1 szavazat is. Ennek ellenére az igazgatók és a szövetkezeti elnökök zöme a helyén maradt. Elképzeléseit az Antall-kormány csak az államigazgatási irányítású vállalatoknál tudta érvényesíteni, azonban ott is sorozatos fiaskó érte, mert az általa kinevezett vezetők általában nem váltak be. Közismert példa erre a Hungaroton esete, ahol az új igazgató egy kiemelkedő vállalatot rövid idő alatt a padlóra vitt.

Ezért azután a spontán privatizáció érdekeikhez alakításához új utakat munkáltak ki: olyan kedvezményes hitelkonstrukciókat, mint például az egzisztencia-hitel (E-hitel), amelyet 7%-os kamatra adtak a 28–35%-os infláció idején, tehát évi 21–28%-os hitelelengedéssel. Hasonló szerepe volt a kárpótlási jegynek, amelyet a privatizáló 30–40%-os áron vásárolhatott meg, s az ÁVÜ felkamatozott értéken, végül már 174%-os árfolyamon fogadott el – ott és attól, akiért a “telefon szólt”. Kiegészítette mindezt a privatizálásra kerülő vagyon leértékelt eladása, azzal a jelszóval, hogy “minden annyit ér, amennyit adnak érte”. Természetesen a leértékelés attól függött, ki volt a vásárló vagy pártfogója. Ha a vevő (a kormánykörök számára) nem felelt meg, az ÁVÜ érvénytelenné nyilváníthatta a pályázatot. A másik módszert a zárt pályázat jelentette, ahol az ÁVÜ döntötte el, kiket hív meg, vagyis ki lesz a nyertes. Mindezt teljessé tette az állami bankok hitelpolitikája. A kormány feladatukul tűzte ki a vállalkozás és a privatizáció “bátor” hitelezését. S hogy félreértés ne essék, Antall József miniszterelnök nyilatkozott is, miszerint Amerikában sem kérdik, hogy a tőkés hogyan szerezte az első dollármillióját… Az egyértelmű helyzet megteremtésére 1991 tavaszán a kiemelkedően legsikeresebb Budapest Bank vezérigazgatóját, Hegedűs Oszkárt leváltották, mert “nem értette meg” a kormány intencióját. (Más kérdés, hogy éppen ezért lett annyira eredményes.) A “bátor” hitelpolitikát 1993–94-ben a kormány 380 milliárdos bankkonszolidációval volt kénytelen lezárni, ami mostanra, a folytatást is figyelembe véve s az inflációs átértékeléssel számolva, 1200-1300 milliárd Ft-ra nőtt⁷.

A rendszerváltó elit privatizációjának lényegét, céljait s azt, hogy tudatos kormánypolitikáról: az elit vagyonhoz juttatásáról volt szó speciális törvények segítségével, nos, mindezt akkor értjük meg, ha felidézzük a belterületi földek önkormányzati tulajdonba adására vonatkozó törvény végrehajtásának “Tocsik-ügyként” végződött és elhíresült történetét.

Az 1989. évi XIII. törvény 21. § (1) szakasza előírta: “az átalakuló vállalat vagyon-mérlegében szereplő belterületi föld értékének megfelelő üzletrész (részvény) pedig a föld fekvése szerint illetékes helyi tanácsot illeti meg”. De hogyan és miért lett ebből Tocsik-ügy?

A rendszerváltó elit tagjai az általuk privatizált, nekik “juttatott vagyon” készpénzzel fizetendő részére felvett bankhitelt (no meg a luxusvillák és -autók árát) szükségképpen a vállalat vagyonából fedezték, hiszen magánvagyonuk nemigen volt. Azonban hiába adtak el vállalati üdülőt, telket stb., a bevételt csak tőkebevonással vihették törvényesen haza, amit azonban meg kellett hirdetni, és a hitelező kifogást emelhetett ellene. A megoldás: az értékesítendő vállalati vagyontárgyat mondjuk 10%-os áron eladják valakinek – rokonnak vagy akár önmaguknak –, aki továbbadja a valódi vevőnek. Hisz’ magángazdaságban kinek mi köze hozzá, hogy mi történik, ha a tranzakciót a tulajdonos jóváhagyja… Ez azonban csakis akkor járható út, ha nincs más tulajdonos is, például önkormányzat, amely belelát az ügyletbe, s jogosult feljelentést tenni. Erre a megoldást az 1992. évi LIV. törvény 42. § (1) és (2) bekezdése jelentette: “42. § (1) A föld fekvése szerinti önkormányzat az átalakuló vállalat vagyonmérlegében szereplő belterületi föld után a föld értékének a vállalati vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított arányában részesedik a saját tőkéből. A részesedést, ennek értékesítését követően – a (2) bekezdésben foglaltak szerint – pénzben kell kiadni, azonban a Vagyonügynökség és az önkormányzat megállapodása alapján üzletrész (részvény) vagy a vállalat más vagyontárgya is kiadható… (2) Az (1) bekezdés szerinti pénzellenérték forrása a Vagyonügynökségnek a 15. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott bevétele. A Vagyonügynökség az ellenértéket az állami vagyon értékesítéséből befolyt összeg arányában és ütemében, a pénzösszeg beérkezését követő tizenöt napon belül fizeti meg.” (Kiemelés: M. J.) A nem ok nélkül szinte érthetetlen módosító jogszabály lényege: ha az elithez tartozó vevő érdekeit az önkormányzat zavarná, akkor ez utóbbi részvény helyett pénzt kap, méghozzá olyan ütemben, ahogyan az E-hitelt törlesztik. Részvényt tehát csak akkor kaphat, ha ezt az ÁVÜ is akarja.

Amiből baj lett, s amivel a dilettáns jogalkotók nem számoltak, az az, hogy a belterületi földek értékének a vállalati vagyonban képviselt százalékos súlya, s az ennek alapján kiszámolt részvények névértéke nem esik egybe ezek forgalmi árával, ami lehet több vagy kevesebb. Válság idején – így a privatizáció során, a transzformációs válság s ennek nyomán a vállalatok nagyfokú eladósodása idején – az ár sokkal alacsonyabb. Ez nem okoz problémát, ha az eredeti törvénynek megfelelően az önkormányzatok részvényt kapnak, hiszen ezzel megkapják, ami jár nekik, s majd ha a részvényt eladják, megtudják, hogy az valójában mit ér. Ha azonban – az új szabályozás szerint – nem részvényt kapnak, akkor a föld értéke az, ami nekik jár, minthogy az önkormányzat “a föld értékének a vállalati vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított arányában részesedik a saját tőkéből”. Ez, ha a föld értékénél általában kevesebb is, sok esetben azonban több, mint az egész privatizációs célból leértékelt vételár. Az Antall-kormány ezt az ellentmondást úgy hidalta át, hogy noha az önkormányzatok pénzben kapták meg a részüket, nem a belterületi földek értékét, s még csak nem is a saját tőke arányos részét kapták, hanem a vételár arányos részét. Azaz úgy, mintha részvényt kapnának, amit a nevükben az ÁVÜ ad el, s ők a vételárat kapnák meg – annyit és olyan ütemben, ahogyan az ÁVÜ a céget eladta. Ez működött is mindaddig, amíg az Antall-kormány volt hatalmon. Ezután azonban a bíróság megváltoztatta a szabályt, s ez hatalmas állami terhet jelentett. Ennek lealkudásából lett a Tocsik-ügy: 800 milliós “lenyúlás”, ami hatalmas pénz, de csak kicsiny töredéke annak a “lenyúlásnak”, amelynek valójában következménye volt.

Az új privatizációs gyakorlathoz tartozott az ÁVÜ-nek adott felhatalmazás is a vállalati vagyon elvonására, azelőtt ugyanis az állami vállalatok vagyona érinthetetlen volt. Így került elvételre a vállalati székházak, munkásszállások sora kárpótlás, vagy egyéb állami célból, amilyen például az MDF és a FIDESZ hírhedt székházjuttatása is volt.

Még jelentősebb volt a kormányellenőrzés megszüntetése a külföldi tőke privatizációs részvétele felett, s annak leadása normális privatizációként az ÁVÜ és vállalatai szintjére. Ennek több oka lehetett: egyrészt a kormánynak a rendszerváltás magas költségei miatt minél nagyobb privatizációs bevételre volt szüksége, másrészt a külföldi tőke bejövetelétől azt remélték, hogy érdekeltté válik a rendszerben, s védi, stabilizálja majd. Végül, nem volt hazai vásárlóerő, s főként még 1990–92-ben az új elit vagyonszerzésében jelentős szerep jutott a külföldi tőke privatizációs menedzseléséért kapott pénznek. Ez azonban azzal járt, hogy a privatizációnál döntő szerepre tettek szert a szolgálataikat igénybe vevő, spekulációs vagy piacfelvásárló, főleg kis- és középtőkések. Sőt, esetenként közönséges spekulánsok is, akik névjeggyel próbáltak vagyont vásárolni, ahogyan az például a Nagykanizsai Sörgyár esetében történt. Így háttérbe szorultak a multik, amelyek mindig olcsó gyártási helyet keresve telepednek le, s tőkét, technológiát, saját piacot hoznak, a botrányok, a korrupció, a zavaros, bizonytalan állapotok azonban visszarettentik őket.

Gyakori módszer volt, hogy a külföldi – többségi társtulajdonosként – közös gazdasági társaságot alapított a magyar állami vállalattal, amely apportálta a vállalat teljes vagyonát és tevékenységét. Ezután a külföldi tulajdonos kivásárolta a magyar részt, lényegileg a közös gazdasági társaság profitjából. Ez történt például a Csemege Július Meinl általi kivásárlásakor, vagy a megyei útépítő vállalatoknak a Strabaggal és a Bau-Holdinggal közös gazdasági társaságai esetében. Máskor a külföldi csak kisebb közös társaságot alapított a magyar céggel, amely bérbe vette az állami cég vagyonának többi részét, amit hasonlóan kivásárlás követett. Példa erre a Fotex-Ajka Kristály történet. Súlyos problémát jelentett, hogy a privatizáció célja igen gyakran a piacfelvásárlás volt: a megvásárolt konkurens magyar üzem bezárásával tették szabaddá árúik importját, vagy ugyanezt a felvásárolt kereskedelmi hálózat tulajdonosi pozíciójából biztosították. A Július Meinl-Csemege 1992. évi forgalmában például 50% volt az import, s már az az ígéret is engedményt jelentett, hogy a következő évben ez 35%-ra csökken. A Kleider Bauer tulajdonába került Ruházati Bolt forgalmában a Kleider Bauer áruja 35%-ot tett ki, ami nagy csapás volt a hazai konfekcióiparra és közvetve a textiliparra is.

A több mint két év után, 1992 őszén megjelent új privatizációs törvények (az 1992. évi LIII., LIV. és LV. tv.), illetve vagyonpolitikai irányelvek változatlanul hagyták a központosított, kedvezményesen vagyont juttató privatizációs rendszert két jelentős továbbfejlesztéssel. Az egyik a véglegesen állami tulajdonban maradó kör jelentős kiterjesztése volt. Felismerték ugyanis, hogy a tulajdonszerzéshez és -kezeléséhez mérsékelten értő új elit létének és jólétének biztosabb alapja az állami tulajdon, ahol lehet vezérigazgatót kinevezni és általában is biztosítani a hatalomban lévő elit érdekeit, céljait. A másik jelentős változás az állami vállalatok kötelező gazdasági társasággá alakulása volt. Ezzel megszűntek a vállalati tanácsok, és az ÁVÜ – mint a részvények, üzletrészek tulajdonosa – korlátlanul rendelkezhetett a cégekkel. Ez egyben véget vetett a mesterséges monopolhelyzetek fölszámolásának is, mert a gazdasági társasággá vált állami vállalatból az önálló gyárak, részlegek már nem léphettek ki. Tudnivaló ugyanis, hogy a külföldi tőke egyáltalán nem helyteleníti a monopolhelyzetet, ha a privatizáció nyomán ő kerül e pozícióba. Végül történt pozitív lépés is, mert az új törvényhez csatlakozóan életbe léptették az MRP-t, a munkavállalói résztulajdonosi programot, az 1992. évi XLIV. törvényt. A kormány tapasztalta ugyanis a privatizáció egyre fokozódó népszerűtlenségét és saját tekintélyvesztését, ezért elővette az amerikai ESOP magyar megfelelőjét, a még 1990 tavaszára elkészült MRP-t, pontosabban annak rontott és súlyos visszaélésekre lehetőséget adó változatát.

A központosított privatizáció teljes képéhez hozzátartozik a lakosság javára történt tulajdonosztás is, amit részint a kapitalizmus elfogadtatása, részint az a megfontolás vezérelt, hogy kistulajdonosokat teremtsenek és stabilizálják a kormányzó pártok helyzetét. Ez egyidejűleg több akciót jelentett: az állami bérlakások privatizációját a lakók részére; a termelőszövetkezeti vagyon üzletrész formájában való szétosztását, továbbá – a kárpótlás kapcsán – a földek elvételét a termelőszövetkezetektől, majd szétosztásukat; a nagyvállalati munkásszállások, irodaházak jó részének elvonását kárpótlási jegyért kiosztható befektetési alapok létrehozására és más célokra; végül az úgynevezett előprivatizációt, az állami üzletláncok kisebb üzleteinek elvonását és szétosztását, licitálással, nagyon kedvező feltételek mellett.

Mindezt kiegészítették a kisvállalkozói kör mesterséges létrehozását célzó akciók. Ilyen volt a vállalkozási alap életre hívása, s a bankoknak adott utasítás a vállalkozók “bátor” hitelezésére. Ezt a spekulánsok, az erre a célra alapított kft-ékkel, soha vissza nem fizetett hitelek felvételére használták ki, aminek számláját végül az ország egésze fizette meg a bankkonszolidáció formájában.

Az átgondolatlan, dilettáns lakossági vagyonjuttatás számos súlyos gond forrása, minthogy célzott hatásánál (széles tulajdonosi réteg létrehozása) az ország számára sokkal jelentősebbek a negatív mellékhatások.

Vagyonosztás a lakosságnak – a lakáshelyzet alakulása

E gondok egyikét a lakáshelyzet alakulására gyakorolt hatás jelenti. Az állami bérlakásoknak a bérlők, vagyis a bentlakók részére történt eladása a fő oka az önkormányzatok mai tehetetlenségének, annak, hogy az önkormányzatok – szociális bérlakások híján – képtelenek segíteni a rászorulókon (fiatalok, alacsony jövedelműek, nehéz helyzetbe kerülők). Szintén döntően ez az ok áll a lakásépítések leállása mögött is.

Az állami bérlakások az “átkosban”, a rendszerváltás előtt sem voltak egyszerűen bérlakások, mert a lakásbérleti viszony tartalmazta a tulajdonosi viszony bizonyos elemeit is. Így a lakásbérlet nem – vagy csak kivételes esetekben – volt felmondható, s a bérleti jogviszonyt az együtt lakó családtagok folytathatták. Sőt, eltartási szerződés megkötése esetén a bérlő a lakását tulajdonképpen eladta a járadékért. Kissé hasonló volt a helyzet a lakáscseréknél, ahol a nagyobb értékű lakásért az átadó lakásbérlő lelépési díjat, térítést kapott. Ez az állami lakástulajdon-rendszer igen hátrányos volt az államnak és előnyös a lakóknak, mert a lakás karbantartása a tulajdonos államot terhelte, míg a lakbér nemhogy a lakástőke kamatát, de még a lakás karbantartását sem mindig fedezte. Gyakorlatilag persze az alacsony lakbérek az alacsony munkabérek kiegészítését jelentették, amolyan borítékon kívüli bérkiegészítést. Tegyük hozzá: igazságtalanul elosztott bérkiegészítést, mert volt, akinek meg nem fizetett magas teljesítményével messze nem állt arányban rossz minőségű lakása, míg mások alacsony teljesítményük mellett így tarthatták meg még a felszabadulás előtt vagy később, szerencsés körülmények folytán megszerzett, s lakásszükségleteikkel arányban nem álló lakásukat. Igen sokan pedig, elsősorban a fiatalok, már nem részesültek ebben a juttatásban, s bár állami támogatással megszerzett, de keservesen összekuporgatott pénzből és alacsony jövedelemből törlesztett öröklakásban, szövetkezeti lakásban laktak.

A lakásrendszer az egyenlősdi fontos részét alkotta, s vitathatatlanul rendezésre szorult. A választott megoldás azonban a lehető legszerencsétlenebbre sikeredett, mert kiindulása és célja nem az új, piackonform helyzetbe való átvezetés volt, hanem egy külső cél, azaz minél szélesebb lakossági réteg tulajdonhoz juttatása. És (nem) mellékesen: a klientúra számára való lakásjuttatási lehetőség megteremtése.

Az állami bérlakásokat lakottan, az építési költség töredékéért adták el a bérlőknek. Például egy most (2001) 16-20 millió Ft valós forgalmi értékű lakást – mint lakottat – 2 millióra értékelve, ennek 15%-áért, 300 ezer Ft-ért és 10 éves törlesztésre adtak el, de ha a vevő készpénzzel fizetett, 40%-át ennek az összegnek is elengedték. Az önkormányzatoknak megszabott föltételekkel kötelezővé tették az eladást, eltekintve néhány kivételtől (műemlék-házak stb.).

Ez újabb súlyos igazságtalanságok forrása lett, mert akik a múltban jó helyen lévő, jó állapotú, értékes lakáshoz jutottak, fillérekért megvehették a lakásokat. A nagy többség azonban csak rossz állapotú, lelakott, bérkaszárnyai lakását vehette meg, szinte ugyanilyen áron. Mindezt kiegészítették korrupciós esetek, például amikor a hatalomhoz közel álló kőbányai körfolyosós lakását a diplomataellátó vállalat Stefánia úti, nagy értékű, luxus villalakására cserélte, amelyet azután mint bentlakó, törvényesen megvett, vagy amikor az új elit egyes tagjai megvásárolták magas beosztásukhoz kapott szolgálati lakásukat. Megint mások fizetőképtelen idős emberek nevében felvásárolták azok jó minőségű lakásait, s megegyeztek velük, hogy halálukig bent lakhatnak a lakásban, amelyhez a vevő örökségként jut majd hozzá. A társadalom szegényebb rétegei általában rossz minőségű lakásokat vehettek, s számukra az alacsony vételár is súlyos terhet jelentett, nem rendelkeztek a havi lakbérnél jelentősebb anyagi erővel, hogy fenntartsák, rendbe hozzák a lakást és a házat. Ugyanakkor a jómódúak, akiknek volt szabad rendelkezésű jövedelmük, jó állapotú, renoválásra nem szoruló lakásokat vásárolhattak.

A választott megoldás tehát nem szolgálta a meglévő lakások rendbetételét, legfeljebb az állami és önkormányzati költségvetés tehermentesítését, illetve a megoldatlan problémák áthárítását a lakosságra. Ez szükségszerűen vezet jelenleg újabb, egyre súlyosabb problémákhoz, például ahhoz, hogy a megvásárolt lakások fenntartási és törlesztési költségeit fedezni nem tudó, széles rétegek most már – az adósságuk fejében értéke töredékéért elárverezett lakástulajdonukból – kilakoltathatók.

Érdekes kérdés, hogy miért vásárolták meg a lakást sokszor olyanok is, akik számára ez nem volt ésszerű döntés. Kétségtelenül hatott a tömeghangulat („most kell vagyont, magántulajdont szerezni”), míg mások féltek, ha nem ők veszik meg a lakást, megvehetik mások, s rosszabb lakásba tehetik ki őket.

Öt év leforgása alatt az önkormányzati bérlakás-vagyon 85%-a került eladásra. (Összehasonlításul: az NSZK új szövetségi államaiban – a volt NDK-ban – 10 év alatt az állami lakások csupán 15%-a került magánkézbe.) A kialakult helyzet abszurditását jól mutatja a magyar lakáshelyzet összehasonlítása az Európai Unió államaiéval. Ott a lakások 56%-a van a bentlakó tulajdonában, nálunk 89%. Míg az EU-ban a lakások 21%-a piaci bérű bérlakás, 18% a szociális bérlakások aránya, s 5% az egyéb (például szolgálati) lakásoké, addig nálunk a piaci bérű bérlakások aránya 2%, az állami és önkormányzati szociális bérlakásoké pedig mindössze 6%. E helyzet következménye, hogy a fiatalok vagy az elváltak nem tudnak lakást bérelni, a fiatalok együttlakásra kényszerülnek a szülőkkel, az elvált házastársak egymással és az ezzel járó viharokkal, vagy magas albérleti díjat kényszerülnek fizetni, vagy – szélsőséges esetben – egyikük sorsa a hajléktalanná válás. Az önkormányzatoknak nincs szociális bérlakásuk az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe jutók megsegítésére, csak ha építenek ilyeneket. Az elpazarolt lakások tömeges pótlása reménytelen, még a leggazdagabb önkormányzatok számára is. A természetes folyamat – az, hogy a megürülő bérlakások visszaszálljanak az önkormányzatokra – megszűnt, hiszen ha a fiatalok lakáshelyzete már megoldódott, amikor a szülők meghalnak, a lakás nem az önkormányzatra száll, hanem mint magántulajdon az örökösökre, akik a fillérekből megvásárolt lakást már piaci áron értékesíthetik.

Az ország egyik igen súlyos problémája a lakásépítés rendkívül kedvezőtlen alakulása. 1975-ben még közel évi 100 ezer lakás épült. Ez 1980-ra 90 ezerre csökkent, majd folyamatosan tovább, 1989-re 51 500-ra. A rendszerváltással a lakásépítés üteme tragikusan visszaesett. 1993–94-ben csak évi 21 ezer lakás került átadásra, s bár 1995-ben ez a szám 25 ezerre, 1996–97-ben pedig 28 ezer fölé nőtt, 1998-tól újra csökkent: 1999-ben az országban mindössze 19 300 új lakás épült⁸. A lakásépítés nagy mértékű csökkenése mögött alapvetően a gazdasági helyzet romlása áll, összefüggésben a piacgazdasági transzformációs válsággal. Jelentős szerepe van azonban a lakásprivatizáció negatív hatásának is, amely a tőkebefektetéseket távol tartja a lakásépítéstől. Világos képet alkothatunk erről, ha áttekintjük a lakásépítkezés alakulását és az épülő lakások jellegét. Megváltozott az átlagos alapterület, az 1960-as évek 80 négyzetméteréről 100 négyzetméter fölé emelkedett. A lakásépítkezésnek ugyanis két típusa van. Az egyik a másként lakáshoz jutni nem tudók szerény, nagyon szerény építkezése, a másik az újgazdagok luxuslakás-építése, vagyis azoké, akik igényeik szerinti (zöld területen lévő, kertes, több száz négyzetméteres) lakáshoz csak így tudnak hozzájutni. A nagy probléma, hogy hiányzik a tőkebefektetésből épülő bérlakás; az 1999-ben átadott lakások 88%-a saját használatra épült. Kérdés, hogy a tőke miért nem érdeklődik a bérlakások építése iránt, jóllehet a lakások bérleti díja már fedezné az építési költség megtérülését, beleértve a tisztes profitot is. A magyarázat egyszerű. A fillérekért megvásárolt állami bérlakásokat a nehéz helyzetbe kerülők vagy az örökösök olcsón eladják. És bár egyre inkább kialakul a bérlakás-szektor, egyre több embernek van két-három, sőt akár tíz lakása is, s létezik már olyan gazdasági társaság is, amelynek közel ezer bérlakása van, mégsem a lakásépítés a rentábilis üzlet, hanem a privatizált, egykori állami bérlakások megvétele és bérbeadása. Ezeket azelőtt negyed-, harmad-, majd féláron meg lehetett venni, de még most is az érték kétharmadáért vásárolhatók meg. Jellemző, hogy 1999-ben a 19 300 új lakásnál egy nagyságrenddel több, 130 ezer lakás cserélt gazdát, jelentős részben tőkebefektetésként. Ez azonban azt jelenti, hogy a tőke nem finanszírozza a lakásépítést, s előre láthatólag még 5-10 évig, esetleg még hosszabb ideig nem is fogja – legfeljebb a luxuslakásokét –, mindaddig, amíg a privatizált lakásállomány föl nem szívódik.

A lakásépítést akadályozó hatást váltott ki a földprivatizáció is. A kárpótlás keretében a spekuláció fillérekért felvásárolta a városok és az üdülőövezetek építésre alkalmas területeinek zömét. Aki most építkezni akar, száz- vagy ezerszeres áron tőlük kényszerül telket vásárolni, ami jelentősen megdrágítja az építkezést.

Hajléktalanság és privatizáció

A rendszerváltás előtt is voltak Magyarországon hajléktalanok, de számuk töredéke volt a jelenleginek, amely egyes becslések szerint ma már 40 ezer, más számítások szerint pedig eléri a 120 ezret is. A régebbi hajlék nélküliek főleg magukon segíteni nem tudó szerencsétlenek, kisebb részben züllött emberek voltak, most azonban egyre több munkaképes, komoly ember válik hajléktalanná. A hajléktalanságnak több forrása van: az évente 2 ezer, a rendszerből kikerült állami gondozott, az 5 ezer kilakoltatott, valamint a börtönből szabadultak, meg az évi 25 ezer elvált egy része. Hozzájuk jönnek végül, de nem utolsósorban a munka reményében Pestre, városokba húzódó, kedvezőtlen régió-beliek, főleg falusiak. Azelőtt elhelyezésüket a munkásszállások biztosították; a börtönből szabadultak, az állami gondozottak, az elváltak is olyan munkahelyet kerestek, ahol munkásszállást kaptak.

A privatizáció során – a kárpótlás keretében történő széles vagyonjuttatás céljára – az Állami Vagyonügynökség kormányutasításra, szinte általánosan elvonta a vállalatok vagyonából a korszerű, modern munkásszállókat. Igaz, ezekre az épületekre munkásszállásként – a vállalatok munkaerő-problémáinak megszűntével, a munkanélküliséggel – egyre kevésbé volt már igény. (Más kérdés, hogy egy részükre azóta újra szükség lenne, például Győrben.) A kormánynak látnia kellett volna, hogy szükség volna rájuk szociális szükséglakásokként. Az átgondolatlan, dilettáns munkásszállás-privatizáció következtében az 1989. évi 60 ezer munkásszálló-férőhelyből mára 6 ezer maradt, hajléktalanságra ítélve az azelőtt ott lakó 54 ezer ember jó részét. A szállók felszámolásával megszűnt az újabb, folyamatosan lakás nélkül maradók helyzetének olyan amilyen, de mégis csak működő megoldása is.

A kellően végig nem gondolt reformlépések súlyos következményeire is figyelmeztetnek az általuk teremtett új keletű problémák: nemcsak a munkanélküli válik hajléktalanná, hanem fordítva is: a hajléktalan munkanélkülivé. A börtönből szabadulók jelentős része számára – akiket a család nem fogad vissza – elkerülhetetlenné válik a választás a hajléktalanság és munkanélküliség, vagy az újabb bűnelkövetés között. Ilyen összefüggés is van az egykori hibás döntés és a jelenlegi, mind rosszabb közbiztonság között. A rendszerváltozáskor a halálbüntetés megszüntetésével az új rendszer humanizmusát kívánta megmutatni. A hajléktalanság következtében ugyanakkor 1998–99 telén 61 ember fagyott meg az országban. A munkásszállások megszüntetése ártatlan embereket ítél kegyetlen fagyhalálra, másokat tűzhalálra, agyonveretésre. (A tömeges hajléktalanság, a hajléktalanok szükségszerű elnyomorodása és elzüllése – miként a sajtó tudósításaiból tudjuk – a szélsőséges elemeket sokszor kegyetlen tettekre készteti.)

A mezőgazdaság privatizációja – a falu tragédiája

E terület a privatizáció önálló részét alkotta, s mellékesen a lakossági vagyonosztás céljait is szolgálta. A mezőgazdasági privatizáció, Európa egyik legjobb mezőgazdaságának a szétverésével az okozója a mára szinte megoldhatatlanná vált agrárválságnak, s a falu mérhetetlen, immár robbanással fenyegető szenvedéséhez vezetett. A válságba vitt, korszerűtlen és megdrágult agrártermelés, miután felemésztette a mezőgazdaság minden tartalékát, napjainkban már az élelmiszerárak gyors emelkedését okozza, s ezzel táplálja az inflációt.

Elkerülhetetlen a kérdés: vajon mi volt az új, rendszerváltó elit elkeseredett termelőszövetkezet-ellenességének az oka, azon túl, hogy “minden rossz, ami volt”. A kérdés annál inkább indokolt, mert ebben a szektorban a piacgazdaságnak, a demokráciának már a rendszerváltás előtt is volt gyakorlata. A termelőszövetkezetek rendszerváltás előtti “félállamosításának” feloldásával a szövetkezeti tulajdon, s vele a tagság formális tulajdonosi léte és jogai valóságossá váltak volna. Európa valószínűleg legteljesítőképesebb, fejlődési ütemére nézve második helyen álló nagyüzemi mezőgazdasága ezzel átesett volna a privatizáción. Valódi tulajdonosok “jöttek volna létre”, akik tudnak is gazdálkodni. Miért nem élt vajon a rendszerváltó elit ezzel a lehetőséggel?

Több okra gyanakodhatunk. Az egyik, hogy az új elitben nagy szerephez jutottak a gazdag parasztság szövetkezetekből kimaradt, zömmel városba elszármazott utódai. Bennük a termelőszövetkezetesítés emléke, az 1950-es évek termelőszövetkezet-képe élt. A szövetkezetek megújulását nem élték át, nem értették meg, a szövetkezeti tagság meggazdagodása pedig irigységet és haragot váltott ki bennük. A régi-új urak úgy gondolták, itt az ideje a parasztság “helyretételének”. A másik okot alighanem az új elit készülődése jelentette a vagyon újrafelosztására, és ebben a vállalkozási tapasztalatokkal bíró, erős menedzsmentű, gazdag szövetkezetek komoly versenytársak lettek volna. A szövetkezetek nem is titkolták, hogy dán és holland mintára a mezőgazdasági felvásárló és ellátó kereskedelem, valamint az élelmiszeripar megszerzésére törekszenek, vagyis éppen arra, amire a külföldi tőke is pályázott. További ok lehetett az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás, amitől gazdasági megváltást reméltek, s aminek akadályát jelenthette a nyugat-európainál versenyképesebb, termelését jelentősen fokozni képes mezőgazdaság. A döntő tényező azonban az lehetett, hogy az új politikai elit szemében a termelőszövetkezetek önállósága éppúgy elviselhetetlen volt, mint a régi elit számára. A termelőszövetkezetek – szemben az állami iparral és az államtól függő értelmiséggel, sőt a gyenge, állami istápolásra szoruló vállalkozókkal is – saját gazdasági bázissal rendelkeztek, s így a valódi civil társadalomnak az elit számára nem kívánatos lehetőségét testesítették meg.

A “privatizáció” nevében az annak idején a szövetkezetesítésnél alkalmazott kíméletlen állami erőszakkal gázoltak bele a falu életébe, s verték szét a termelőszövetkezeteket, az 1991. évi kárpótlási törvény és az 1992-es szövetkezeti és átalakulási törvények, valamint különféle önkényes akciók segítségével. A folyamat főbb szakaszai: 1./ ellehetetlenítő jogi szabályozás (a termelőszövetkezet földtulajdonlásának megtiltása, a szövetkezeti törvény, az átalakulási szabályok előírásai stb.); 2./ a közös, osztatlan termelőszövetkezeti vagyon üzletrész formájában történő szétosztása a szövetkezeti tagok és – ami közgazdasági és jogi abszurdum – náluk nagyobb számú “kívülállók” (volt tagok és leszármazottaik) között; 3./ a kárpótlás, s ennek kapcsán a termelőszövetkezetektől elvont földek szétosztása, még csak nem is az egykori földtulajdonosoknak, hanem minden, egykori tulajdonukért vagy politikai okokból kárpótoltaknak; 4./ végül a tagi földek kötelező kimérése. Ezt kiegészítették az olyan gazdaságpolitikai módszerek, mint a mezőgazdaság magára hagyása a KGST megszűnéséből fakadó értékesítési gondokkal, az agrárolló szélesre nyitása, a hitelkivonás, a diszkriminatív adóztatás és támogatás.

Mindez az agrártermelés több mint 40%-os csökkenéséhez, s vele tömeges falusi elszegényedéshez vezetett. A mezőgazdaság – a gazdálkodók nyomora és túlmunkája ellenére – drágán, rossz minőségben és – ami talán a legsúlyosabb, mert minden fejlődést és kibontakozást szinte lehetetlenné tesz – a végtelenségig elaprózott birtokviszony közepette termel. Mellesleg ez az oka az ország elgyomosodásának, s az allergiabetegségek tömegessé válásának is. Mindennek rendbetétele az ország erejét felülmúló erőfeszítéssel is szinte reménytelen, csak hosszú távon, a falusi lakosság súlyos szenvedései árán lehetséges. A kárpótlással visszatértek a Horthy-időkre jellemző állapotok, amikor a földeknek csupán fele volt a földet megművelő falusiak kezében. Ma már a nyomorgó falu évente súlyos tízmilliárdokat kénytelen kifizetni a földet felvásárló, zömmel városi (részben külföldi) spekulánsoknak. A kárpótlás nyomán elszabadult spekulációs földvásárlás a városok és az üdülőhelyek bekerítéséhez, a lakás- és útépítést – s egyáltalán, az ország fejlődését – megvámoló, óriási vagyonokat teremtő telekspekulációhoz vezetett.

A privatizáció közvetlen gazdasági hatásai

A privatizációnak döntő szerepe volt a GDP 20%-s csökkenésében, a jövedelmek gyors és szélsőséges differenciálódásában, a másfélmillió munkahely megszűnésében, amiért – objektív vélemények, sőt, privatizációbarát szakemberek óvatos becslése szerint is – 30-40%-ban közvetlenül felelős.

A privatizációval kapcsolatban öt fő negatív gazdaságpolitikai jelenséget kell megemlíteni.

1. A privatizációs tőkekivonás

A privatizáció súlyos tőkekivonást jelentett az amúgy is tőkeszegény gazdaságból. A privatizáló a felvett bankhitelét és az E-hitelt a vállalat vagyonának értékesítéséből és a vállalat profitjából fizette ki, kamatostul. Ez azt jelentette, hogy a jó vállalatok nyeresége – hiszen ezeket privatizálták elsősorban – ezután már nem a vállalat, vagyis a gazdaság fejlődését szolgálta, a privatizációs bevételt pedig az állam fölélte. Tegyük hozzá, hogy az általában dzsentroid magatartású – kisebb részben a régi, főként azonban az új elitből kikerülő – privatizálók a megmaradt nyereség jelentős részét saját luxusfogyasztásukra fordították. Első dolguk volt 500–1000 négyzetméteres rózsadombi, pasaréti luxusvillák építése, sokmilliós gépkocsik vásárlása stb. Más kérdés, hogy éppen ezért jelentős részük kezéből hamar ki is csúszott az “ebül szerzett jószág”.

2. A “hízott disznó effektus”

Ezen azt a jelenséget értjük, amikor a privatizáló nem működtetésre vásárolja meg a céget, hanem azért, hogy az olcsón megvásárolt vállalat kiárusításával jelentős nyereségre tegyen szert. Palotás János például, az MDF elnökségi tagjaként és képviselőként 10 millió Ft saját pénzzel, 824 millióért vásárolhatta meg a Pharmatradet, amihez a Postabanktól 260 millió Ft kölcsönt vett föl, a többit pedig E-hitelből egyenlítette ki. Ezután az egyébként igen jó vállalatot 1,4 milliárd Ft-ért kiárusította. Ebből 200 milliót a cég tulajdonában lévő Medimpex-részvényekért kapott, 1,2 milliárdot pedig az ÁVÜ által 400 millióra értékelt székházért. Így közel 600 millió Ft tiszta haszonra tett szert, s nemsokára már csak néhány ember dolgozott a céget reprezentáló irodában, azok is csupán azért, hogy a 7%-os E-hitelt ne kelljen visszafizetnie – hiszen a cég létezik. Így a közel 600 millió Ft, 7% kamatú E-hitelt 20% fölötti kamatra betehette a bankba, s az még hosszú évekig igen jelentős kamatnyereséget hozott számára. Ehhez természetesen az kellett, hogy a magyar privatizációs törvény megengedje a vállalatok 75%-os, sőt 100% közeli vagy akár 100%-os felvásárlását. Ugyanez az USA-ban vagy Németországban törvénybe ütközik, s mint “tényleges tevékenység nélküli” spekulációs haszon részleges vagy teljes elvonásra kerül, sőt esetleg büntetőeljárást is maga után von.

3. A külföldiek piacfelvásárlása

A külföldi privatizálók egyik célja az állami, monopolkereskedelmi hálózatú vállalatok felvásárlása volt. A Cipőboltot a Főnícia, a Csemegét a Meinl, a Ruházati Boltot a Kleider Bauer, az Ofotértet, az Azúrt és a Domust a Fotex vásárolta meg, de említhetjük az Ápisz vagy a Keravill példáját is. A külföldi privatizálók másik célterülete a biztos belső piaccal rendelkező monopolvállalatok voltak: az alapanyagipar (tégla-cserép, cement) és az útépítő vállalatok. A vásárlás gyakori célja volt a Magyarországra exportálni kívánt termékek konkurenciájának kivásárlása is: a sor hosszú, az élelmiszer-kereskedelemtől az élelmiszeripar (cukor-, növényolaj-, hús-, tejipar) kulcsüzemeinek a felvásárlásáig. Ezáltal a privatizáló cégek monopolpozíciót szereztek, elsősorban a mezőgazdasággal szemben, de a lakossággal, a fogyasztókkal szemben is.

4. A privatizáció recessziós hatása

A modern, huszadik századi kapitalizmus jellegzetes vonása, hogy a menedzsment jó üzletmenet idején is igyekszik az osztalékot mérsékelt keretek között tartani, s hogy tőkét halmoz fel. Ezt teheti fejlesztéssel, székház-, üdülő- vagy munkásszállás-építéssel, részvényvásárlással, bankbetétben stb. Romló piaci helyzetben, recessziókor a vállalatvezetés mozgósítja a tartalékokat, s azokból fedezi a cég alkalmazkodását (racionalizálás, a termelő berendezések, termékek megújítása stb.) – ezáltal biztosítja a vállalat fennmaradását. A menedzsment a tartalékokból tud recesszió idején is – saját helyzete stabilizálására, a nyereség csökkenése ellenére – osztalékot fizetni.

A magyar privatizációs gyakorlatban az ÁVÜ ezeket a tartalékokat a kormány céljaira elvonta. Gátlástalanul megfosztotta a vállalatokat a túlélést biztosító, még talpon maradt, legjobb egységeiktől. (Így vonták el például a Szolnoki Vegyiművektől a mosószer-gyáregységet – a Henkel számára –, s ráadásul a megmaradt vállalattal igen előnytelen energia-, illetve infrastrukturális szolgáltatásokat is felvállaltattak.) A maradék mobilizálható vagyont és a nyereséget aztán a privatizáló használta föl hiteltörlesztésére, nemegyszer luxusfogyasztására. A tartalékaitól és nyereségétől megfosztott vállalat ezek után nem élte túl a rendszerváltással együtt járó transzformációs válságot: nem volt miből fedeznie az elveszett keleti piacokat helyettesítő új, nyugati piacok megszerzésének költségeit, főleg pedig a piacváltással együtt járó jelentős többlet-forgótőkeszükségletet. A tőkés piacokon a fizetési határidő 3 hónap vagy még hosszabb idő, szemben a KGST-szállításoknál szokásban volt azonnali fizetéssel. A vállalatok eladósodtak, a magas, inflációs kamatok csődbe vitték az egyébként piaccal rendelkező, nyereségesen termelő, jó vállalatok egész sorát.

5. A tulajdonos államot kiszolgáltató privatizációs technika

A privatizáció alkalmazott módszerei dilettánsak voltak, vagy talán “magasabb szempontoknak” engedelmeskedtek. A vállalatokat részvényeik, üzletrészeik eladásával privatizálták úgy, hogy az adás-vétel elvált a vételár kifizetésétől. Így, ha a vevő nem fizetett, a részvényekkel akkor is rendelkezhetett. Az állam, illetve az ÁVÜ pedig perelhette a vételárat.

Ez történt a Dimag, a diósgyőri volt Lenin Kohászati Művek esetében is. A vevő, a Nuevometál-Szojuzruda osztrák-orosz konzorcium a 60 milliárd Ft értékű, 12 milliárd Ft könyv szerinti vagyonú cég megvásárolt részvényeinek az árából csak 20 millió Ft előleget fizetett ki. A részvénycsomag birtokában Klicsu úr, a konzorcium képviselője megválasztatta magát vezérigazgatónak. Tekintve, hogy a vezérigazgató leváltásához 75%-nyi részvénytöbbség szavazata kell, s a részvények jelentős része – bár nem fizette ki – az ő tulajdonában volt, mindaddig, amíg a per le nem zárult, vezérigazgatóként rendelkezett a vállalattal. Magáncégébe vitte át a vállalati értékesítést, így a Dimag súlyosan veszteséges lett. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy az állam által nehezen visszaszerzett, akkorra már 9 milliárd Ft többletadóssággal rendelkező Dimag csőd közeli állapotba került. Hasonló helyzet volt a Co-Nexus vagyonkezelésébe adott, 4 milliárd Ft értékű vállalatcsoporttal is. A Co-Nexus a szerződés öt éve alatt szabadon gazdálkodhatott – jóllehet hamar láthatóvá váltak a problémák –, hogy azután a vagyonkezelés lejáratának idejére csupán 800–1200 milliós vállalati vagyon maradjon meg. Ide sorolható az eladott állami gazdaságok története is. Gróf Batthyány Ádám – Antall József tanácsadója – néhány száz hektár ausztriai földje árán megvásárolhatta a Zalaegerszegi és a Péllpusztai Állami Gazdaságot, az agrobankos Kovács Mihály a Környei Mezőgazdasági Kombinátot stb. Az eladott vagyonhoz, a majorokhoz az ÁVÜ vezetői tartós bérletbe adták az állami tulajdonban maradt földet, aranykoronánként 3 kg búza bérleti díjért. Tudnunk kell, hogy a szövetkezetek 1989 előtt a tagoknak aranykoronánként 4 kg búza földjáradékot fizettek, s tegyük hozzá azt is, hogy jelenleg aranykoronánként 15–40 kg búza a szokásos földbérleti díj.

II. Az igazság a „privatizációs siker-sztoriról”

A hazai privatizációt úgy szokás emlegetni, mint “piaci privatizációt”, azaz készpénzes eladást. A folyamatot elemezve azonban arra döbbenünk rá, hogy a valóságban Magyarországon is vagyonosztás történt, csak nem az egész lakosság, hanem csupán az új elit és remélt klientúrája számára; sajátos “kuponos” privatizáció valósult meg.

A lakosság aligha fogadta volna el, hogy kuponra, töredék áron, nem mindenki egyformán vásárolhat, hanem egyesek 50–100 milliós vagy akár milliárdos vagyont szerezhetnek. Ezért a privatizáció formailag készpénzes eladás volt. A valóságban viszont az, “akiért a kormánytelefon szólt”, egész vállalatokat vehetett meg – mélyen leértékelve, E-hitelre vagy áron alul vásárolt kárpótlási jegyért. Ám ennek fedezete sem saját hitelképessége volt, hanem a megvásárolt vállalat. A kedvezményezett még az E-hitelhez előírt készpénzt vagy a kárpótlási jegy vásárlására fordított pénzt is a megvásárolt vállalat vagyonára kapott bankhitelből fedezhette – föltéve persze, ha a bankban is “szólt érte a telefon”. És ne feledjük azt sem, hogy sokan a bankhitelt sem fizették vissza: privatizáló, hitelt felvevő kft-jüket, a privatizált vagyont értékesítve, Kaya Ibrahim-, Joszip Tot-féle fantomcégek segítségével eltüntették.

Ahol láthatóvá vált, hogy a “magyar piaci privatizáció” – vagyonosztás az új elit számára

A sok vitát kiváltott AGROBANK-ítéletek (az első és második ítélet és a két ítélet ellentmondása) úgy mutatják a magyar privatizáció lényegét, ahogy a tájat megvilágítja egy pillanatra a villám. Ahogy a matematikában két mínusz egyenlő plusszal, úgy egyesült az első ítéletnél “törvényes” állapotba a csalárd privatizációs technika és annak csalárd kihasználása.

Nézzük, mi a történet lényege – nem jogi szempontból, hanem közgazdaságilag, jobban mondva paraszti ésszel! Ha nincs a privatizációhoz valódi vásárlóerő – és nálunk ez volt a helyzet, eltérően a fejlett tőkés országoktól –, akkor az állami vagyon legkönnyebben úgy privatizálható, ha minden állampolgár a köztulajdon szétosztásakor töredék áron és egyenlően kap vagyonrészt, részvényeket (utalványt, kupont stb.). Nyitott kérdés persze, hogy ez a kisrészvényes valódi tulajdonos lesz-e, vagy fillérekért eladja kapott részvényeit (utalványát) spekulánsoknak, s kérdés, hogyan alakul az ipar fejlődése stb. Főleg pedig megoldatlan a hatalomba került új elit vagyonhoz jutása, hiszen el lehetne-e fogadtatni a közvéleménnyel olyan nagyon kedvezményes utalványrendszert, ahol nem egyenlően kap mindenki, hanem az egyenlőbbek – akik közel vannak a tűzhöz – százmilliós, milliárdos értékben jutnak vagyonhoz, s egyből milliomosok lesznek.

Ennek a problémának volt “szellemes” megoldása a magyar “piaci privatizáció”. Ki kifogásolhatta, hogy a kormány nem osztogat, hanem eladja az állami tulajdont versenypályázaton? Ha pedig egy vevő több százmillióért vagy akár milliárdért vásárol, annak csak örülni lehet.

És most arról, amiről nem illett beszélni, s amit az emberek nem is tudtak, amíg nem lett Agrobank-ügy. Hogy nagyon alacsony a vételár? De hiszen a piacgazdaságban minden annyit ér, amennyit adnak érte – szólt az ÁVÜ ideológia. Egyébként sincs hazai vásárlóerő, és örülni kell, ha magyar az új tulajdonos. Hogy a vevő csak 2%, illetve maximum 15% készpénzzel vásárolt egzisztencia-hitelre? Ne tévedjünk, az egzisztencia-hitel fedezete sem a vevő vagyona, hitelképessége volt, hanem a megvásárolt vagyon. A banktól a 2–15%-os készpénzrészhez felvett valódi hitelt is arra kapta a vevő és abból fizette vissza, ugyanúgy, mint majd az egzisztencia-hitel kamatait és részleteit 15 éven át. Végül pedig az egzisztencia-hitel 7%-os kamatú, amikor az infláció 28–35%, vagyis a vevő évi 21–28%-os hitelelengedésben is részesült…

Vannak további titkok is: az, “akiért a telefon szólt”, tudta, melyik vállalatot érdemes megvenni, mert magasan nyereséges, vagy van jól eladható, jelentős vagyona – irodaháza, üdülője, részvényei –, s mikor lehet rá pályázni, esetleg meghívásos zárt pályázaton, ahol a nyertes ajánlhatja maga mellé az előírt másik két ajánlattevőt, vagy ha nyílt is a pályázat, érvénytelenítik, ha nem megfelelő a nyertes.

Az ügyész, a nyomozó, az államférfivá lett politikus, ha a gazdaságpolitikai, pénzügyi “titkokat”, a részleteket nem is, de az etikátlan végeredményt látta. Látta, hogyan jutottak óriási vagyonokhoz az új elit erre “érdemes” tagjai, az éppen a vagyonjuttatással szervezett klientúra. S látta azt is, hogyan vámolta meg az egyik, a végrehajtásba bekapcsolt bank az osztogatást. Végre egy ügy, amit meg lehet bolygatni, s ha egy szálat kihúznak, az egész szövet megbomlik.

A dolog felülről nézve ilyen egyszerű volt, a rendőrség ezért volt olyan biztos a dolgában, s tartóztatott le bátran. Nem számolt azonban az ellenérdekeltekkel, főleg pedig azzal, hogy azoknak van mire hivatkozniuk. A kormány és a parlament ugyanis “piaci privatizációt” ígért, és mivel ennek ellentmondott a valóság, az új jogszabályoknál figyelemmel voltak e probléma áthidalására, vagy legalábbis ebben a szellemben értelmezte a bírósági gyakorlat a törvényeket. Formailag a privatizáció üzleti alapon történt: versenypályázaton kialakult ár, fizetés készpénzzel, illetve bankhitellel (egzisztencia-hitel), ami formálisan ugyanaz. Nincs állami hivatal és általa kiadott kedvezményes utalvány, mint amilyen pl. a kárpótlási jegy. Az egzisztencia-hitel formailag bankhitel, melyet a bank szabályos elbírálással ad, és jogosult megtagadni, ha úgy ítéli meg. Jóllehet a valóságban az egzisztencia-hitel nem pénz, hanem állami tulajdonra szóló vásárlási utalvány, amelyet a bank csupán kiközvetít. Csak privatizációra használható fel, éppen úgy, mint a kárpótlási jegy, s nem ölthet pénzalakot. A hitelforma azonban ezt eltakarja, legalábbis jogilag, ha a bíróság úgy akarja értelmezni a törvényeket.

A piaci privatizáció látszatának biztosítására bekapcsolt banki szereplő – különösen, amikor egy privatizált bankról van szó, mint az Agrobank esetében – látja, hogy az ő segítségével hatalmas vagyonokat juttat az állam. Hogy ezt megvámolja, nem kell mást tennie, mint komolyra fordítani a neki szánt formális funkciót. Jó lehetőség erre, hogy az állami bankok ódzkodnak a sok munkával és legalábbis erkölcsi felelősséggel járó egzisztencia-hiteltől, ami a banknak nem sok hasznot hoz, nehéz ezért ilyen hitelt kapni tőlük. Nos, az Agrobank beszállt az egzisztencia-hitelezésbe, és élve a lehetőséggel, megvámolta a részvételével osztogatott vagyont. Annak adott egzisztencia-hitelt – ami a vagyonhoz jutás feltétele –, aki az általa kijelölt cégnek – több ilyen céget alapított – átengedte a zsákmány egy részét. Ez, ha az ügyész nevén nevezi a történteket, bűntény.

Az első ítélet bírósági tárgyalásán azonban kisült, hogy nem akarják nevén nevezni a történteket, mert akkor a privatizáció titkát is megnevezik. Formálisan ugyanis a bank hitelezett, és úgy tett, mintha az tényleg az ő pénze, rizikója lenne és nem állami vagyonra szóló utalványt adna tovább. Ezt csak úgy lehet leleplezni, ha feltárják, hogy a magyar “piaci privatizáció” nem pénzért történő eladás, hanem a közvagyon szétosztása volt, ugyanúgy, mint a kuponos, csak nem általában a lakosságnak, hanem a hatalmon lévő elitcsoportok tagjait juttatta vagyonhoz.

A feljebbviteli bíróság – nyilván bonyolult jogi formában és közvetetten – felvállalta ítéletében ennek legalább részleges kimondását, ami jogérzéküket és személyes becsületüket tükrözi. És amiben valószínűleg szerepet játszott a megváltozott gazdasági környezet is. A privatizáció a végéhez közeledett, így titkai már nem voltak olyan szentek. Másrészt az 1995-ös új privatizációs törvény már elsősorban készpénzes eladást írt elő – háttérbe szorítva az elitnek való vagyonjuttatást –, és csak annak meghiúsulása után engedélyezett legfeljebb 50%-os, maximált összegű egzisztencia-hitelre történő privatizációt, előnyben részesítve a vezetői-munkavállalói kivásárlást.

A privatizációs bevétel és felhasználása

Az “osztogató-felélőnek” nevezhető első privatizációs korszak alatt az állami termelő vagyon tőkéjének, névérték alapján számolva, 47,18%-a került privatizálásra⁹, üzleti érték alapján azonban feltételezhetően több mint 70-80%-a. Ez utóbbi állítás megalapozottságát megértjük, ha tudjuk, hogy az anyagi ágak vállalatainak 1989. évi, saját vagyonra vetített bruttó eredménye jónak mondható, átlagosan 7,9% volt, de ezen belül a privatizálásra váró egyes vállalatoknak igen eltérő volt a saját vagyon alapján számított vagyonarányos nyeresége, amely az üzleti értéket meghatározza.

Amint az 1. sz. – a vállalatok saját vagyon alapján számított vagyonarányos nyereségének alakulását bemutató – táblázatból látható, a 6%-nál magasabb eredményű cégek aránya kísértetiesen egybe esik a privatizált vállalatokéval, és – bár erről feldolgozás tudomásunk szerint nem készült – számos eset ismerete alapján joggal föltételezzük, hogy a magyar ipar színe-java került privatizálásra. Biztos, hogy maradtak privatizálatlanul jó vállalatok is. Ugyanakkor gyenge, 6% alatti vagyonarányos nyereségű nagyvállalatokról tömegesen választották le önálló társaságokba és privatizálták a legjobb gyáregységeket, tevékenységeket, 15-20%-s vagy még magasabb nyereséggel.

Ha a saját vagyon névértékének elfogadjuk az 1. sz. táblázatban szereplő 1722,6 milliárd Ft-ot – ami a valóságosnál jóval kevesebb –, akkor az értékesített 47,18%-nyi vagyon névértéke 812,7 milliárd Ft, azaz a teljes 400 milliárdos vételár 49,2 %-os értékesítési átlagárat jelent. Tegyük hozzá: ha a helyesbítést úgy végezzük el, hogy csak a tényleges árbevételt vesszük tekintetbe – vagyis az E-hitelre, kárpótlási jegyre történt eladást nem –, ebben az esetben az értékesítési átlagár, azaz a vagyonnak készpénzben (forintban és devizában) kapott vételára már csak 31,6%-ot tesz ki. Végül, ha a vételárat helyesbítjük az inflációval – hiszen évről-évre gyorsan inflálódó pénzért privatizáltak (lásd a 2. sz. táblázat utolsó oszlopát), és abban törlesztették az E-hitelt is, amely 15 éves futamidejű, tehát még jobban, szinte nullára leértékelődik –, akkor a teljes vételár csak 154,7 milliárd, a készpénzben befolyt ár pedig csupán 101,3 milliárd Ft. Vagyis a tényleges vételár 19, illetve 12,5%-os, és akkor még nem számoltunk az üzleti értékkel, amely átlagosan is több mint másfélszerese a névértéknek.

A másik értékelési szempont, amit nem árt figyelembe vennünk, az az, hogy a privatizált vagyon 46,9%-át a külföldiek vásárolták meg, s csak 53,1%-a maradt hazai tulajdonban, ha ugyan maradt, mert a hazai privatizálók egy része ugyancsak a külföldiek megbízottja volt. Más kérdés, hogy a készpénzbevétel 73,1%-a külföldieknek történő eladásból származott, és csak 26,9%-a hazai vevőktől. Ami azt is jelenti, hogy a külföldiek, névértékre vetítve, 49,3%-os átlagos készpénzáron vásároltak, míg a hazai privatizálók készpénzben a névértéknek is csupán 16%-át fizették. Mindezek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a privatizáció nem eladás, hanem vagyonosztás volt.

Végül tudnunk kell, hogy a 1989-es nyilvántartási áron mintegy 1200 milliárd forintot (kb. 20 milliárd dollárt) kitevő értékesített állami vagyon vételárából – jóllehet a készpénz 73%-a devizában folyt be – egyetlen dollárt sem fordítottak az 1989-ben 20,4 milliárd Ft-nyi külföldi adósság kifizetésére. A leértékelten eladott állami vagyon privatizációs bevételét a rendszerváltással együtt járó transzformációs válság és a kormány gazdaságpolitikája következtében megnövekedett állami költségek fogyasztották el. Így 1994-ben az első privatizációs korszak, az állami vagyon felének – tegyük hozzá, színe-javának – értékesítése után 20,4 milliárd helyett 28,1 milliárd dolláros államadóssággal zárult.

A privatizáció nyertesei

A kérdés jelentőségét az adja, hogy a társadalom jelenlegi s egyre fokozódó szétszakadása a politikai harc aktuális témájává teszi az újgazdagok milliárdos vagyonainak eredetét. A jobboldal persze kevésbé kíván a hazai rendszerváltásra jellemző, spekulációs vagyonszerzési főutakról (olajszőkítés, ÁFA-csalás, hitelszédelgés, politikai-hatalomfüggő korrupció és kliensi vagyonjuttatás, telekspekuláció…) s a nyílt bűnözésről (autólopás, prostitúció, drog stb.) beszélni, amit döntően a rendszerváltás termelt ki, s amiben ilyenformán mindenekelőtt a hozzá közel állók a sárosak. Inkább a régi sémát melegíti fel: az MSZMP-s elit menekülését, “a hatalom vagyonra váltását” – amiben volt némi igazság a spontán privatizáció kezdeti szakaszán –, s ezt egybemossa az “utódpártnak” bélyegzett MSZP-vel, általában a baloldallal, sőt a “bal-liberálisokkal” is. Politikai szükségesség ezért, hogy a valóságos folyamatok tudományos feltárásáig legalább a téma minőségi elemzését elvégezzük.

Az említett vagyont szinte teljesen az Antall-kormány idején adták el, hiszen a privatizáció ténylegesen akkoriban indult el. A megállapítások így csak elméletileg vonatkoznak a Németh-kormány alatt végbement spontán privatizációra. Ez ugyanis méretét tekintve nem volt számottevő: mint láttuk, az 1990. évi privatizációs bevétel csupán 670 millió Ft-ot ért el, s annak is jelentős része már a központosított privatizáció idejére esett. (Ezt persze némileg kiegészítették féllegális vagyonátjátszások). A következő három év privatizációs bevétele ezzel szemben 277 milliárd Ft volt, és ebből már 1991-re 31 milliárd esett.

Az Antall-kormány a “központosított privatizáció” rendszerét annak szem előtt tartásával alakította ki, hogy az segítse a tőkés középosztályt és annak az új, rendszerváltó elitből való kiemelkedését. Az elsődleges privatizálók és patrónusaik ezért ebből a körből kerültek ki, természetesen a külföldiek mellett, akik mindazonáltal a fő vásárlók voltak, hiszen a kormány egyre jobban rászorult a pénzükre, sőt politikai támogatást, védelmet is remélt tőlük. Általában azonban a külföldi privatizálók mögött is megtaláljuk az új elit sápot szedő, patronáló tagjait.

Érdekes, hogy ennek ellenére az újgazdagok között náluk nagyobb súllyal vannak jelen más csoportok. Ennek oka a másodlagos privatizáció: a “zsákmány” a hozzá nem értő tulajdonosoktól sokszor második, harmadik kézbe került. Konkrét esetek tanulmányozása alapján azt láthatjuk, hogy a főként “másként gondolkodó”, humán értelmiségiekből, a gazdaság kis képességű, sértett “osztályvezető-helyetteseiből” és a régi középosztály maradványaiból verbuválódott új elit számára idegen volt a tőkés funkció. Ezért – s fogyasztáscentrikus életvitelük miatt – kicsúszott kezükből a megszerzett vagyon, ami az esetek jelentős részében a tőkés létre felkészültebb technokratákhoz s általában az újgazdagokhoz került. Szinte kivétel, aki közülük talpon maradt, mint például az MDF-elnökségi tag Széles Gábor és Palotás János, a két állami gazdaságot privatizáló Batthyányi Ádám gróf – akiből alighanem az ország legnagyobb földbirtokosa lett –, vagy a család cégét visszaszerző Zwack Péter. Igaz, utóbbiak külföldről tértek haza.

A rendszerváltás első korszakának nagy nevei közül napjainkra alig néhányan maradtak a felszínen, bizonyítva, hogy a privatizáláshoz és az első idők gátlástalan spekulációihoz más képességek kellenek – politikai-kliensi kapcsolatépítés és/vagy patrónus-szerzés, hazardírozás, korrumpálás –, mint a vagyon működtetéséhez, megtartásához és gyarapításához. Hol vannak már az első idők olyan nagy sikercégei, mint a Control, a Kontrax, a Mikrosystem, a Hepta-Ybl Bank, a Co-Nexus, vagy a kicsit későbbiek közül a Kordax, a Reál Bank, a Globex Holding, a WV Lysing, az Első Magyar Faktorház? Jó részük sorsa a csőd, a felszámolás, néhánynak pedig a bűnvádi eljárás lett. S hol vannak a hajdani sikeres nagyvállalkozók: a székesfehérvári Mach művek, a kazánkirály, Petőfi-kutató és kisgazda képviselő Morvai Ferenc, az ózdi Petrenkó, Lupis vagy Stadler? Az 1992-ben a Centrum Áruházláncot privatizálni akaró tíz vezető nagyvállalkozóból mostanra csak négy van talpon, négynek a cége csődbe ment s megszűnt, kettő elítélve, illetve letartóztatva.

Jelentős csoportot alkotnak a régi elit képviselői, az egykori állami, politikai vezetők, menedzserek, értelmiségiek is. Ennek kettős a magyarázata. A nyolcszázezres párt a szélesen vett elit, az értelmiség és a technokrácia zömét is felölelte. A régi elitből jött újgazdagok nagy része egyszerűen technokrata, aki párttag volt az állampártban, azután pedig a vagyon jelentős része náluk landolt, mert ők értettek s értenek hozzá. E réteg fiatalabb nemzedékéből kerülnek ki jórészt a multik gyárainak, bankjainak, biztosítóinak magyar menedzserei is. A magyarázat másik fele, hogy az új, rendszerváltó elit krémje – vezetési tapasztalatok híján – klientúrájába sokakat átvett a régiekből. Gondoljunk csak a volt KISZ-vezető, majd ÁVÜ-főnök Csepi Lajosra, vagy az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében vezető posztot betöltő Kolosi Tamásra, s a menedzserek – főként bankárok – jelentős csoportjára. Ezek egy része végleg átkerült az új elitbe, de a többiek is csak fokozatosan szorultak ki a vezetésből. Kiegészítette a folyamatot, hogy a privatizációba összeköttetéseik révén bekapcsolódó új elit tagjai is rászorultak a régiek tapasztalatára, segítségére.

Akiknek a szerepe a vártnál sokkal alacsonyabb volt, az a rendszerváltás előtti kisvállalkozók, az első vállalkozók köre. Azért itt is voltak olyanok, akik kiemelkedtek, mint a Videotont privatizáló Széles Gábor, vagy a Fotexes Várszegi Gábor. Az új gazdasági elitbe a legkülönbözőbb rétegekből érkeztek vállalkozók és spekulánsok (mint a juhászból lett Tászi-üzletkötő, Stadler, a kisvállalkozó Petrenkó, az újságíró Fenyő, a hivatásos táncos Klapka), illetve frissen végzett, nem túl gátlásos értelmiségiek (a Fideszes Varga Tamás, Kövér Szilárd, Schlecht Csaba, Tóth Béla…) Sőt, nem egyszer volt bűnözők is bejutottak a nagy privatizálók közé. Sepsi László, az 1996-ban a húsz legnagyobb kereskedelmi vállalat egyike, a Sepsiker tulajdonosa régebben lopásért két évet ült, s betörésért és gépkocsi-lopásért is nyomoztak ellene; a FIK Rt-t privatizáló Kovács Tibor és Rózsa Ferenc 1981-ben a tököli börtönben kötött ismeretséget. (Az utóbbi privatizálta egyébként a Budalakk-birodalmat és a Dunalakkot is.)

A privatizáció vesztesei

A privatizáció hazai és külföldi kedvezményezettjei – beleértve a privatizációs bevételeket folyó kiadásai fedezésére használó kormányt – természetesen nem valamiféle szerencse folytán birtokba vett, gazdátlan állami tulajdonon osztoztak, hanem a nyugdíjasok öregségükre gyűjtött vagyonán és – a ledolgozott évek arányában – valamennyi dolgozóén.

Közismert, hogy a nyugdíjasok a rendszerváltás nagy vesztesei. A nyugdíjak vásárlóereje 1999-ben alig volt több mint az 1989-es vásárlóerő 80,1%-a (az alacsonyaké valamivel magasabb, a magasaké sokkal alacsonyabb). A panaszkodó nyugdíjasok a hatalomtól azt kapják, hogy így is túl nagy terhet jelentenek a társadalomnak, a dolgozók és a fiatalok tartják el őket. Ezen nem változtat az sem – mondják –, hogy nem tehetnek arról, hogy nem volt módjuk öregségükre megtakarítani; majd az új nyugdíjrendszerben – legalább részben – lesz. Viseljék hát békességgel nyugdíjuk elinflálódását, a nyugdíjkorhatár felemelését 62 évre, s azt, hogy amíg az infláció a magasabb, addig a nyugdíjak emelése a béreket követi, ha pedig az infláció a béremelkedés alá csökken, attól kezdve az inflációt.

A logika következetes – és úgy igaz, hogy nem igaz. Az emberi társadalom örök törvénye, hogy a nemzedékek egymás vállán állnak. Az új nemzedék az előző által gyűjtött vagyonban él, az általa épített házakban lakik, az örökölt földeken, műhelyekben, gyárakban dolgozik, s tartja el az időseket. Az öregekről csak a nagyon szegény társadalmak nem gondoskodnak (űzik el őket koldulni, küldik a hegyekbe meghalni) – no meg néha a gonosz, kapzsi örökösök. Ez ellen nyújtanak védelmet a törvények és bizonyos erkölcsi normák. A nemzedéki együttműködés gyakorlata a társadalmak fejlődésével változik. A hagyományos paraszti, kispolgári társadalmakban a fiatalok öröklik a házat, a földet, a műhelyt, és az öregek a családban élnek. Az ipari társadalmakban az emberek takarékoskodnak öregségükre, házat vesznek, bankbetétet, részvényeket gyűjtenek. Ezt egészíti ki a második világháború óta a jóléti állam szerény nyugdíja. Az új, posztindusztriális korban kialakult a nyugdíj- és befektetési alapok rendszere, és egyre inkább ezek (mögöttük pedig a megtakarító nyugdíjasok, a bérből, fizetésből élők) a vállalati részvények zömének a tulajdonosai. Az emberek öreg-korukban az alapokban összegyűjtött (örökölhető) vagyonukból, vagy még inkább az azért kapott életjáradékból élnek. Az államszocializmus a köztulajdon talaján állt. Hogy ez helyes és jó volt-e, az más kérdés, mindenesetre létezett egyfajta közmegegyezés, hogy a fizetés nem tartalmazza az öregségi öngondoskodás fedezetét, az “nincs a borítékban”. A társadalom teljes megtakarítása az államé, amiből köztulajdonként épül a gazdaság, s amiből az állam gondoskodik az öregekről.

A nyugdíjak fedezete – vagyis a mai nyugdíjasok és dolgozók megtakarítása – köztulajdonként a rendszerváltáskor megvolt. Az állam tőketulajdona 1989-ben 2500 milliárd forintot tett ki, amiből az államosított rész nem volt több 10%-nál, a megtakarítás tehát 2250 milliárd Ft volt. Ez, helyesbítve az inflációval, 1999. év végi vásárlóerejű forintban számolva 16 519 milliárd Ft-nak felelt meg. Ebből az 1989-es nettó 14,9 milliárd dollár összegű államadósság, az 1999. évi 225 Ft/$ árfolyamon, 3352 milliárd Ft-nak felel meg, de még a bruttó 20,4 milliárd $ is csak 4490 milliárd forintnak, vagyis mai forintértékben megvolt a 13 167, illetve 12 029 milliárd forint adósságmentes állami tőkevagyon. A nyugdíjalap 1999. évi 916 milliárdos kifizetése, az 1989-ben megvolt állami tiszta (államadósság-mentes) tőkevagyonnak csak 6,9%-os, illetve 7,6%-os tőkehozama lett volna. Ha pedig a nyugdíjalapot az 1989. évi, 25%-kal magasabb szintnek megfelelően helyesbítjük, az is csak évi 1144 milliárd Ft., vagyis 8,7%-os, illetve 9,5%-os kamatot jelent. Ehhez tudnunk kell, hogy az eladott közüzemi, közszolgáltató társaságoknál a szerződésben biztosított nyereségszint 8%, az anyagi ágak vállalatainak 1989. évi, saját vagyonra vetített bruttó eredménye pedig átlagosan 7,9% volt.

A privatizáció befejező korszakai

A szocialista-liberális Horn-kormány privatizációját a készpénzes értékesítés és a bevétel zömének az államadósság törlesztésére való felhasználása jellemezte. Ezért talán “készpénzes értékesítő és államadósság törlesztő” privatizációnak is nevezhetnénk. Az új korszak bekövetkeztében jelentős szerepet játszott az időközben végbement fejlődés, vagyis az, hogy volt már hazai tőke és vásárlóerő. E szakasz tulajdonképpeni kezdete 1995 augusztusa, az új privatizációs törvény hatályba lépése. Addig jórészt még az előző korszak privatizációinak lebonyolítása folytatódott, változatlan szabályokkal. Tegyük hozzá, hogy az előző időkben kialakított lehetőségeket a hatalomra került új párt-elit soraiból is sokan kihasználták.

Az új privatizációs törvény előkészítését igen éles viták kísérték, amelynek tétje előbb a gazdaság hatékony átszervezését szolgáló, teljesen új törvény meghozatala, majd ennek meghiúsulása után legalább a munkavállalói tulajdon növekvő szerepének biztosítása volt. Jól mutatja az ellentéteket, hogy egymás után kilenc törvényváltozat született. Végül az érvényben lévő, a tőkés, tulajdonos osztály kialakítását célzó privatizációs politika hívei, és az annak fenntartását szükséges kompromisszumként elfogadók kerekedtek felül, s az új törvény csak az ellenérték nélküli osztogatás és a privatizációs bevétel nyakló nélküli felélésének megfékezését vállalta fel. Korlátozták a gyakorlatilag ingyenes vagyonjuttatást jelentő E-hitelt, amely ezután csak a privatizációs vételár 50%-áig, és – a munkavállalói résztulajdonosi program kivételével – egy adott privatizációs aktusnál maximum 50 millió forintig terjedhetett. Megmaradt ugyanakkor a kárpótlási jeggyel történő privatizáció – ezt örökölt kötelezettségnek tekintették. Az előző kormány által a privatizáció keretében beváltott 81 milliárd kárpótlási jeggyel szemben 3 év alatt, 1995–97-ben 93 milliárd Ft névértékű kárpótlási jegyet váltottak be. A változtatások negatív következményeként háttérbe szorult a munkavállalói tulajdonszerzés, a sikeres, hazai tulajdonú üzemeket eredményező munkavállalói résztulajdonosi program, s a meglévő MRP-törvény súlyos visszaélésekre módot adó, vagy elavult, hibás előírásait sem helyesbítették. Részben talán ezt a mulasztást kívánta ellensúlyozni az új privatizációs törvényben a “vezetői, munkavállalói kivásárlás” lehetősége.

Ha nem is szűnt meg, mégis csökkent az értéken aluli értékesítés. 1995–98 között – az előző korszak 34,4%-os, névértékre vetített értékesítési átlagárával szemben – 100% feletti volt az értékesítési átlagár, a közüzemi privatizáció kiemelkedően magas értékesítési ára nélkül. Új jelenség volt a tőzsdei értékesítés előtérbe kerülése, ami a jól működő nagyvállalatok – gyakorlatilag a menedzsment által irányított – privatizációs technikáját jelentette. Nagy előnye volt, hogy általában biztosította a sikeres vállalatok zavartalan működését, kissé hasonlóan a privatizáció elején, a spontán privatizáció korszakában alkalmazott eljáráshoz. Ilyen volt például az Egis és a Richter gyógyszergyárak vagy a Borsod-Chem és a TVK privatizációja. A korszak végére a privatizáció közel került a befejezéshez, csak az ipar mintegy 20–25%-a maradt többségi állami tulajdonban. Ezek zömmel sikeres nagyvállalatok voltak (MOL, TVK, Rába), részben kevésbé sikeresek, sőt problematikusak, mint az Ikarus vagy a Bábolna, illetve alacsony hatékonyságú, nehezen privatizálható cégek. Az állami tulajdon jelentős részét az 50% felett privatizált cégek visszamaradt, kisebbségi részvény- és üzletrészcsomagjai tették ki. 1998 végi számítás szerint, az ÁPV Rt. kezelésében lévő tartós állami vagyon értéke 303 milliárd Ft volt, a még privatizálható vagyoné pedig 298 milliárd¹⁰.

Ennek a privatizációs szakasznak a másik, igen ellentmondásos és vitatható főiránya az ország infrastruktúrájának, a közüzemi és közszolgáltató társaságoknak a privatizációja volt, ami még az előző korszakban kezdődött. Az Antall-kormány minisztere adta el, koncessziót is biztosítva hozzá, a Matáv 30%-át, s vele a szavazati jogok 51%-át. Eladták a megmaradt telefóniát – igaz, a korábbinál jobb áron – és az energetika jelentős részét, az elektromos, gázipari stb. szolgáltató cégeket. A probléma lényege, hogy itt nem annyira a vállalatok vagyonának a privatizálásáról, mint inkább a monopolhelyzet eladásáról volt szó. A privatizációs szerződésekben biztosított 8%-os vagyonarányos nyereség tulajdonképpen a lakosság terhére vállalt “adófizetés” volt. A lakosság ugyanis a telefont, az áramot nem kapcsolhatja ki, tehát a vevő nyeresége garantált. Ennél is súlyosabb körülmény, hogy a külföldi tulajdonba került nagy szolgáltatók esetében gyakorlatilag megoldhatatlanná vált a 8%-os garantált haszon betartatása. Ennek kiegészítése ugyanis menedzser-szolgáltatással, magas személyi fizetésekkel, az új tulajdonosok saját cégeitől, túlértékelt áron történő vásárlásokkal stb. megakadályozhatatlan. Végül a privatizációnak ez a szakasza jelentős piaceladást is jelentett, mert most már a vevő dönt a hatalmas vállalatok felújításairól és beruházásairól. Az eladások mellett csakis az szólt, hogy ennek bevételét a kormány legalább nem élte föl, ahogyan az előző korszakban történt, hanem azt a külföldi hitelek törlesztésére fordította. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy az 1994-ben megörökölt 28,1 milliárd dollár bruttó, illetve 18,7 milliárd dollár nettó adósság 1998 nyarára 8 milliárd dollárnál alig több nettó összegű államadósságra csökkent.

Összefoglalva: a közüzemi privatizáció nagy valószínűséggel negatív lépés volt a lakosság helyzetére és az ország távolabbi jövőjére nézve. Ugyanakkor a kapitalista világrendbe betagozódott magyar gazdaság konkrét helyzetében, a Bokros-csomag részeként, alighanem elkerülhetetlennek tekinthetjük.

E privatizációs szakasz értékeléséhez érdemes egybevetnünk az értékesítéseket az előző korszakkal. Azt látjuk, hogy 1990–94 között a privatizálható vagyon 47%-át 257 milliárd forintért adták el, míg 1995–96 között 17%-át 640 milliárdért, vagyis az első esetben a vagyon 10%-áért 54 milliárdot, a második esetben pedig 376 milliárdot, azaz hétszer annyit kaptak.

Végül röviden az Orbán kormány privatizációjáról, amennyire az jelenleg már megítélhető. 1998 után a privatizáció lefékeződött, sőt, az állami tulajdont kiterjesztő, visszafordítási tendencia jelentkezett. Gondoljunk a Postabank állami tulajdoni körbe vonására, a MOL vezetésváltására, a Dunaferrel kötött vagyonkezelési szerződés felbontására, vagyis mindezen cégeknek a kormány befolyási körébe kerülésére. Hasonló jellegű a Posta aktív gazdasági centrummá fejlesztésének terve, az Állami Fejlesztési Bank gazdasági hatáskörének kiterjesztése is. Mindezek megfelelő eszközt jelentenek a kormány gazdasági szerepének növelésére, amit jól mutat az autópálya-építés, a Tetra-program pályáztatás nélküli eldöntése stb. Úgy tűnik, a kormány felismerte: mozgásterét jelentősen növeli a centralizáció, az állami tulajdonú cégek megtartása. Ezek hatékony hatalmi eszközt jelentenek, általuk biztosítható ugyanis pozíciók, költségvetési források osztogatása a klientúrának, illetve a pénzek olyan pártérdekű felhasználása, mint azt például az Agroinnováció kht. vagy a Happy End és az Ezüsthajó kft. esete mutatja. Hozzájárult ehhez, hogy a megmaradt állami vagyon általában nem volt alkalmas vagyonjuttatásra a klientúra számára. Jelentős részben gyenge cégek és privatizált vállalatok kisebbségi, csökkent értékű részvénycsomagjai alkották, másrészt pedig olyan mamut vállalatok (MOL, Rába, Dunaferr), amelyek méretük és közismert értékük miatt alkalmatlanok ilyesmire. Ahol lehetséges volt – mint például a Dunaferr egyik kft.-je esetében – a többségi tulajdont privatizálták, vagy pedig – ahogyan a megmaradt állami gazdaságoknál történt – a kiszemelt cégeket kivonták a tartós állami tulajdonból, hogy azután az egyidejűleg zömmel lecserélt igazgatóságok új, “elit-közeli” tagjai, “vezetői, munkavállalói kivásárlás” keretében vagy más módon, hosszú lejáratú hitelre megkapják. Valószínűleg hasonló szerepet szánnak a nemzeti földalapnak is.

A privatizáció összefoglaló értékelése

A rendszerváltáskor a termelő nemzeti vagyon zöme köztulajdonban volt, így az állam, illetve a kormány nagy szabadsággal rendelkezett a tulajdonviszonyok s általában a gazdaság működésének alakításában. A Németh-kormány csak a tulajdonreformot, s annak kereteit határozta meg, a tényleges irány és tartalom eldöntését nyitva hagyta. A piacgazdaságra való áttérés részeként az állami tulajdon felszámolása felhasználható lett volna az ipar és az egész gazdaság hatékony átszervezésére és feltőkésítésére, modernizációjára, felkészítésére az Európai Uniós csatlakozáshoz. Megvolt a lehetőség a mesterséges monopóliumok felszámolására, s ennek részeként a gyárak önállósítására, illetve azt követő privatizációjukkal a piaci verseny megteremtésére, másrészt a kisebb termelő egységek leválasztásával életképes kis- és középüzemek széles hálózatának létrehozására. Adva volt a lehetőség a tőke alkalmasságukat versenyben bizonyító vállalkozók, menedzserek és munkavállalói közösségek kezére adására, a külföldi tőke gyorsított, hazai érdekeket szolgáló bevonására.

A privatizáció pénzügyi mérlege

A privatizáció a rendszerváltás legjelentősebb gazdasági akciója volt, amely mára gyakorlatilag befejeződött, ám egyelőre nincs tudományos igényű feldolgozása. Még a legfontosabb adatok publikálása sem történt meg, ami aligha véletlen. Tisztázatlan, mekkora volt a privatizálásra kerülő vagyon, s mi lett a sorsa. Azaz: az egymást követő szakaszokban – a privatizációs politikától függően – hogyan értékesült a vagyon, s kiké lett? A tisztázáshoz becslésekre, egymással nehezen egyeztethető, különböző időpontokban publikált adatok feldolgozására kényszerülünk. (Erre tettem kísérletet az alábbiakban a 2. és a 3. sz. táblázatban.)

Mindez azért nagy hiba, mert ma még az alapadatok zöme megtalálható. Csak fel kellene dolgozni, hogy megtudjuk, a jó vállalatokat (l. az 1. sz. táblázatot) kik vásárolták meg, mikor, mennyiért, kiknek a patronálásával, illetve klienseként. Ez egyaránt fontos lenne a szociológiai kutatás és a politikai elemzés érdekében.

A privatizálásra kerülő vagyonról 1990-ben készült felmérés 2500 milliárdos adatot közölt. Később viszont már csak 2000 milliárdról beszéltek, a közben hozzá vont tanácsi vállalatok vagyonával együtt. Egy másik kiinduló adat az anyagi ágak vállalatainak saját vagyonáé, amelynek értéke 1989-ben 1722,6 milliárd Ft. volt (l. 1. sz. táblázat). Ez azonban a valóságban sokkal több kellett legyen, ha figyelembe vesszük, hogy a vállalati vagyon átértékelésére utoljára az 1980-as években került sor, s hogy ez az összeg nem tartalmazta sem az épületeket és a telkeket (amelyeknek tulajdonosa az állam volt, a vállalat csak kezelői joggal rendelkezett), sem például – a kereskedelmi vállalatok esetében – az üzlethelyiségek értékét, de nem volt benne a tanácsi vállalatok és a szövetkezetek vagyona sem. Indoklásul azt szoktuk hallani, hogy a privatizálásba bevont 1858 állami vállalatból 692 került vállalatként vagy már gazdasági társaságként felszámolásra, illetve végelszámolásra, mert inkurrenciát termelt, azaz veszteséges, életképtelen volt.

Tudnunk kell azonban, hogy a vállalatok 1989. évi átlagos eredménye 7,9% adózatlan, vagyonarányos nyereség volt, ami megfelel a kettős könyvelésű cégek kilencvenes évek végi hazai, illetve a jelentős nagyvállalatok nemzetközi átlagának. Az ok tehát csak részben vezethető vissza a vállalatok belső problémáira vagy a KGST-piac elvesztésére. Igen sok esetben találjuk oknak a privatizációt és az állami gazdaságpolitikát. A külföldi privatizáló célja gyakran csupán a piacszerzés volt, máskor a dilettáns új – hazai vagy külföldi – tulajdonos hozzá nem értése, túlzott elvonása – a saját tőke nélküli privatizáció fedezésére és luxusfogyasztására – tette tönkre a céget. Mindehhez hozzájárult az is, hogy az ÁVÜ a privatizáció kapcsán elvonta a cégek tartalékait, s a rendszerváltás transzformációs válsága (a piacváltás jelentős többletterhe, az abból következő forgótőkehiány, a gyorsan növekvő közterhek stb.) ilyen állapotban zúdult a vállalatokra. Az állam által magukra hagyott vállalatok, köztük a piaccal rendelkező, nyereségesen termelő cégek sora eladósodott, majd a magas inflációs kamatok miatt veszteségessé vált és felszámolásra került.

A 3. sz. táblázat segítségével tekintsük át ezek után a lassan befejeződő privatizáció számadataiból levonható következtetéseket.

Az 1990-ben minimálisan 1722,6 milliárd Ft – sokkal inkább azonban 2500 milliárd Ft vagy annál is nagyobb – értékű köztulajdon 441,9 milliárdért, illetve az E-hitellel és kárpótlási jeggyel csökkentve, 370,63 milliárdért került eladásra. Tehát 1722,6 milliárd Ft értéken számolva 26 illetve 21,5%-os, 2500 milliárdot alapul véve pedig 17,7 illetve 14,8%-os áron.

Az elmulasztott lehetőségek: a privatizáció gazdaságpolitikai mérlege

1990-ben adva volt a zökkenőmentes – vagy legalábbis kisebb zökkenőkkel kísért – átmenet lehetősége.

Az általános gazdaságpolitikai hibákon túl – például hogy nemcsak az állami tulajdon, hanem az állami gazdaságirányítás is felszámolásra került, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá –, a privatizáció választott módjának is igen súlyosak voltak a következményei. Ennek elkerülhetőségét sikeres piacgazdasági alkalmazkodásukkal jól mutatják a menedzserek és a munkavállalók vagy a hozzáértő vállalkozók által privatizált, illetve a tőzsdei értékesítésű vállalatok. Ezeknél helyén, döntési helyzetben maradt a menedzsment, s így a vállalatok, ha kifosztva is, legalább a hozzáértő vezetéstől nem megfosztva csinálhatták végig az átalakulást.

Az államszocialista gazdaság működési zavarainak egyik fő oka a mesterséges monopolizáltság volt. A tulajdonreformot azonban nem, vagy alig használták fel a mesterséges monopóliumok felszámolására, s a természetes monopóliumokra vonatkozóan sem történt szabályozás (például nemzeti tulajdonban tartás meghatározó állami tulajdonnal).

Nem került sor a külföldi tőke privatizációs részvételének megfelelő szabályozására sem. A privatizálásba bevontak körét nem korlátozták a komoly, termelni szándékozó tőkésekre, akik a megvásárolt vállalat felszámolása helyett tőkeemeléssel – tulajdonostársként vagy akár földtulajdonosként – belépnek a számukra perspektivikus vállalatokba, amelyeket azután feltőkésítenek, korszerűsítenek, bekapcsolnak üzleti rendszerükbe stb. A szabályozás hiánya lehetővé tette a külföldi tőke számára az azonnali, nagy hasznot hozó spekulációs vásárlást, illetve a piacfelvásárlást. Ugyanakkor távol tartotta a multikat, amelyek perspektivikusan fektetnek be, tőkét, technológiát, saját piacot hoznak az országba, s ezért irtóznak a bizonytalanságtól, a zavaros állapotoktól.

A privatizáció megkezdésekor esély volt a kádári széles középosztály zömének átmentésére. A nyugdíjasok és a munkavállalók jogos vagyonrészének az állami tulajdonból való kiadásával erős hazai tulajdonosi réteg lett volna megteremthető, s legalább részlegesen stabilizálni lehetett volna a munkavállalók és a nyugdíjasok élet- és jövedelemviszonyait. A 6% feletti vagyonarányos nyereségű vállalatok jelentős részét át kellett volna adni a számukra, utalványt és elővételi jogot biztosítva nekik és a nevükben vásárlóknak. A nyugdíjasoknak valahogy úgy, nyugdíjukkal arányos, nyugdíjalapokba vihető utalvánnyal – amivel a nyugdíjalapok jó céget privatizálhatnak –, ahogy most a magán nyugdíjalapokat kialakítják. A munkavállalók szintén a már megszerzett nyugdíjjogosultságuk arányában kaphattak volna utalványt, hogy azzal nyugdíjalapba lépjenek, vagy a munkahelyüket privatizálhatják (lásd az MRP cégek sikeres működését). A települési önkormányzatok és a társadalombiztosítás vagyonnal való ellátása, s ezzel gazdasági önállósításuk, a valódi önkormányzatiság megteremtését szolgálhatta volna. Ehhez arra lett volna szükség, hogy a jó vállalatok másik részét nekik adják át közvetlenül és/vagy befektetési alapokba vihető utalvánnyal.

A “központosított privatizáció” irányát kijelölő kormányzatnak azonban ilyesmi nem állt szándékában, amit jól mutatott a tanácsi vállalatok sorsa. Még ezeket az eleve önkormányzati tulajdonban lévő vállalatokat is elvonták és privatizálták magántőkések számára, minthogy ezek általában jó, nyereséges vállalatok voltak. A kormányt az sem zavarta, hogy ezzel önkormányzati feladatú cégeket vont el, például a diákélelmezést, s ezáltal az önkormányzatokat kiszolgáltatott helyzetbe hozta. Ez visszavetette a vidék iparosítását is, és kis- és középüzemeket ítélt megszűnésre.

A privatizáció elszalasztott lehetőségnek bizonyult a közterhek csökkentésére is. A vagyonnak egyrészt a nyugdíjasok és munkavállalók, másrészt a városi önkormányzatok és a társadalombiztosítás számára való átadása közterheket válthatott volna ki, ami adó- és nyugdíjbiztosítási járulékcsökkentést tett volna lehetővé. Ez, s általa a gazdasági növekedés gyorsítása módot adhatott volna a transzformációs válságnak és következményeinek – a termeléscsökkenésnek és a munkanélküliségnek – a mérséklésére.

A rendszerváltással lehetőség kínálkozott a magyar “mezőgazdasági csoda” stabilizációjára és kiteljesítésére. Ha az állam kivonult volna a termelőszövetkezetekből, vagyis a tagság formális tulajdonosi léte valósággá válik, a mezőgazdaságban megvalósul a privatizáció. Megnyílt volna a lehetőség arra, hogy a parasztság vágyainak, tapasztalatainak s a piac parancsainak megfelelően alakítsa át és fejlessze tovább a mezőgazdaságot és vele saját életét. Azaz – szándékától függően – átalakítsa a termelőszövetkezet szervezetét a hatékonyabb piacgazdasági beilleszkedés és a még jobb gazdasági eredmények érdekében. Vagy szabaddá tegye a kilépést a szövetkezetből, a földdel együtt, esetleg fel is oszlassa a termelőszövetkezetet, s egyéni gazdálkodásra térjen át stb. A hazai parasztság megtarthatta volna a termelőszövetkezeti nagyüzemek összes előnyét (tőkehatékonyság, alacsony önköltség, nagy tömegű, jó minőségű, egységes áru), s ilyenformán tovább vihette volna a nagy magyar találmányt, a nagyüzem és a kistermelés egyenrangú integrációban működő, optimális munkamegosztását. Tekintettel a zömmel erős és gazdag termelőszövetkezetekre, esély kínálkozott a mezőgazdasági felvásárló- és ellátó-kereskedelem, valamint az élelmiszeripar termelői privatizációjára, amihez hasonló a fejlett Európában is csak Dániában és Hollandiában létezik. A termelőszövetkezeti segéd-üzemágak megfelelő kiindulást jelenthettek volna a falu iparosításához, illetve az országnak annyira hiányzó kis- és középüzemek tömeges kifejlődéséhez.

A termelőszövetkezetek tagsága valami hasonlót várt. Ehelyett az állam kíméletlenül szétverte a termelőszövetkezeteket, s belegázolt a falu életébe. A földeket másfél millió földtulajdonos között aprózták szét. A gazdálkodók nyomora és túlmunkája ellenére drágán és rossz minőségben termelő, fejlődésképtelen családi és parcellagazdaságok tömege jött létre. A megmaradt termelés nagyobb és piacképes felét adó, földtelen vagy bérelt földön gazdálkodó szövetkezetek és gazdasági társaságok a teljes létbizonytalanság viszonyai közé kerültek. A terméseredmények zuhanása, s az önköltség ugrásszerű növekedése nyomán az agrártermelés megfeleződött, a kárpótlással felvásárolt földekkel pedig újrateremtődött a Horthy-korszakra jellemző állapot, amikor csak a földek fele volt a falusiaké.

Kísérlet az érthetetlen első négy (és tizenegy) év magyarázatára

A piacgazdaságra való áttérés szükségszerűen vesztességekkel jár – hiba volt ezt a lakosság elől eltitkolni. Ennyiben a transzformációs válság elkerülhetetlen volt. A válság mélysége azonban nem volt szükségszerű. A rendszerváltás utáni évek gazdaságpolitikája, s kiváltképpen a privatizáció legalább két évtizeddel vetette vissza a gazdaságot, s a jövőben nehezen helyrehozható meghatározottságokat teremtett. Az ország népének munkájával létrehozott nemzeti termelő vagyon egy része megsemmisült, jelentős része külföldi tulajdonba vagy alkalmatlan és méltatlan hazaiak kezére került. Óriási társadalmi különbségek és tömeges munkanélküliség jött létre. Szétverték a mezőgazdaságot, s felszámolták az ipar jelentős részét, amelynek értékeit – a jól képzett, fegyelmezett munkásgárdát, a színvonalas mérnököket és menedzsereket – azóta az ide telepedő multik világosan felismerték és igénybe vették. A Horn-kormány az összeomlás felé rohanó országot csak össznemzeti erőfeszítéssel, a bérből és fizetésből élőkre, a nyugdíjasokra rótt újabb súlyos terhekkel tudta szanálni és kiegyensúlyozott növekedési pályára állítani.

Elkerülhetetlen a kérdés, mi volt mindennek az oka. Háromféle magyarázatot találhatunk: az egyik az új, rendszerváltó elit és a régi, önmagát átmentett elit egy részének az önzése. Számukra a fő szempont az állami vagyon minél jelentősebb részének megszerzése volt. A másik ok ideológiai természetű lehetett: őszinte hittel, vagy éppen a múlt miatti szégyenkezésből maximálisan vissza akarták szorítani a “gonosz” államot, szabad utat kívántak adni a piacnak, a tőkének, s még örültek is a “bűnben született” nagyipar leépülésének.

Végezetül sok hibás lépés magyarázatául nem tudunk mást felhozni, mint a váratlanul, felkészültség és tapasztalatok nélkül hatalomra kerültek dilettantizmusát…

Jegyzetek

¹ “Tulajdonrendezés Magyarországon a kommunista hatalom bukása után” és “Megjegyzések”, Kézirat, 1990. tavasz, Saját irattár

² Magyar Gazda zsebkönyv, 1948, 342. o., 1931–1940, 10 éves átlagtermés: 13,9 q/ha

³ KSH adat: Magyar Statisztikai Évkönyv, 1991. 9.8. pont. 127. o. 1986–1990 5 éves átlagtermés 48,8 q/ha, (1988: 54,5 q/ha)

⁴ Nemzeti kerekasztal, Gazdasági asztalok jegyzőkönyvei 1998. (nem publikált)

⁵ Tudományos feldolgozás híján különböző, részben ellentmondásos forrásokon (nem teljes adatsorokon) alapuló saját becslés.

⁶ ua.

⁷ Bankkonszolidációk összesített és az éves inflációkkal (l. 12. sz. jegyzet) helyesbített adata.

⁸ KSH adat: Magyar Statisztikai Évkönyv, kötetei, 8.3 Lakásépítés (mindig az utolsó 10 év adatai).

⁹ A privatizációs kormánybiztos Beszámolója az Állami Vagyonügynökség és az Állami Vagyonkezelő Rt. 1990–1994 közötti tevékenységéről és a két szervezet pénzügyi helyzetéről 1994 nyarán, Budapest, 1994. augusztus 17. ÁPV Rt. Könyvtár, Saját irattár

¹⁰ ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor, 1999. január. 2. lap. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu

¹¹ A 2-3. sz. táblázat oszlopaiban lévő éves privatizációs bevételi adatok forrása az ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor tárgyév decemberi száma. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu

¹² Éves infláció: KSH adat, Magyar Statisztikai zsebkönyv éves kötetei, “A lakosság”, 8. pont, Fogyasztói árindex (mindig az utolsó 3 év adatai).

¹³ ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor, 2000. december. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu

A Poiszki 1978 nyarán a Roj Medvegyev által útjára indított XX. Vek (XX. Század) című lap és a kereszténydemokrata Valerij Abramkin nevével fémjelzett irodalmi folyóirat, a Voszkreszenyje (Feltámadás) alkotó gárdájának összefogásából született meg. A többműfajú, különböző politikai-szellemi irányzatú (szociáldemokrata, kereszténydemokrata, liberális, ateista stb.) szerzőket egyesítő Poiszki új színfoltot jelentett a szamizdat kiadványok sorában. A folyóirat megszületésének 5. évfordulójára írt megemlékezésében M. Abovin-Egides így fogalmazott:

“A Poiszki országos visszhangjáról tanúskodik az üldözőink által írt Idegen hangon¹ című kötet. Talán egyetlen szamizdat sem részesült abban a “kitüntetésben”, mint a Poiszki: a könyv Hová vezet a Poiszki (tkp. Hová vezet az útkeresés?) fejezete negyven oldalt szentel folyóiratunknak.

A szerző, aki azt akarta megmutatni, milyen útvesztőbe vezeti a szovjet embereket az Útkeresés, de megvalósítania ebből, természetesen, mit sem sikerült (hacsak azt nem, hogy az emberek számára ebből a kötetből nyilvánvalóvá vált, az igaz utak kereséséért drágán kell fizetni: elnyomatással, üldöztetéssel, táborokba és elmegyógyintézetekbe záratással), gyakorlatilag ragyogó reklámot csinált a folyóiratnak a szovjet átlagolvasók körében, amikor megismertette őket a kötetek tartalmának legalábbis egy részével. A Poiszkiról szóló fejezet az ügyeletes mondattal kezdődik, amely szerint a szerkesztőség tagjai «büntetőjogi felelősségrevonásban részesültek a Poiszki című illegális szovjetellenes gépírásos folyóirat összeállításáért, szerkesztéséért és terjesztéséért» (amivel a szerző lényegében a legelején leleplezi «igazságszolgáltatásunkat». A Szovjetunió bármely polgára, hacsak nem volt komplett őrült, feltette magának a kérdést: van-e a világnak még egy olyan pontja a mi totalitárius államunkon kívül, ahol büntetőjogi felelősségrevonásban lehet részesíteni valakit gépírásos folyóirat kiadásáért; ahol illegálisnak lehet tekinteni egy olyan folyóiratot, amelynek szerkesztőségi tagjai, ahelyett, hogy álnév mögé rejtőznének, teljes nevüket írják alá?). […]”

Az alábbi, “A szocializmus alapelvei” című dokumentum, amelynek társszerzője P. Podrabinek, 1978-ban íródott, és a Poiszki című szamizdat folyóiratban került terjesztésre. Az írás később megjelent a Ruszkaja miszlj 1984. március 22-i számában. Az írás eredeti jegyzeteit P. Abovin-Egidesz Párizsban, 1988-ban egészítette ki.^*

***

A szocializmus alapelvei

Talán nincs is ma megtépázottabb és összezavartabb, elátkozottabb és megalázottabb fogalom, mint a szocializmus. Hosszú létezése alatt demagógiával és szofisztikával telített hivatalos propagandánknak legalább azt sikerült elérnie, hogy az emberek többsége mind az ország határán innen, mind azon túl, szocialistának tartja társadalmi rendünket². Mivel pedig gazdálkodásunk első ránézésre rossz, a lakosság életszínvonala alacsony, az elnyomásnak vége-hossza nincs, az efféle életformáról a megvetés érthető módon a szocializmus eszméjére is átterjed.

Fontos feladatunknak tartjuk, hogy eloszlassuk a szocializmus lényegével kapcsolatos tévedéseket. A demokrata-mozgalomban lévő jóindulatú emberek további konszolidációjának érdekében felvetődik álláspontunk pontosításának kérdése.

Örülnénk, ha álláspontunk a demokrata-mozgalom résztvevőinek érdeklődésén kívül a liberális körök és országunk minden olyan állampolgárának érdeklődését felkeltené, akikben tudatosult azon változások szükségessége, amelyek egy méltó emberi létet tudnának biztosítani.

I

1. Alapelvünk, hogy minden embernek igénye és természetes joga, hogy egyéniség legyen, mégpedig minden tekintetben, azaz joga van döntenie (hogy döntő szava legyen) a közösségi élet minden – politikai, gazdasági, vallási, szociális – területén.

2. Ezt figyelembe véve egy olyan társadalmi rend kialakítását támogatjuk, amely lehetővé tenné az EGYETEMES EGYÉNELVűSÉG megvalósítását, mint az emberi természetben rejlő összes pozitív lehetőség kibontakoztatásának feltételét.

3. Ha az egyén megőrizheti egyéniségét, ha minden tekintetben lehetősége van az öntételezésre, az önkifejezésre, az önrendelkezésre, társadalmi értelemben ekkor nevezhetjük szabadnak. Azt a társadalmat, amelyik minden tagjának megadja ezt a lehetőséget, nevezhetjük szocialistának. Egyesülnie kell benne a szabadságnak, az igazságosságnak, az egyenlőségnek.

4. Társadalmi vonatkozásban ez azt jelenti, hogy az embereknek azonos lehetőségük van különböző igényeik kielégítésére, különböző adottságaik kibontakoztatására. A szocializmus nem maguknak az igényeknek a kiegyenlítése, hanem a lehetőségek egyenlőségét feltételezi (mivel az igények kiegyenlítése a személyiség korlátozásához vezet, ami ellentmond a szocializmus alapelvének). Csak ez esetben tekinthető társadalmi vonatkozásban egyéniségnek az egyén.

5. Politikai vonatkozásban ez a demokráciát jelenti, amelyet nem korlátoz sem a tőkének, sem az állam-, a párt-, vagy másféle elitnek a hatalma³. Jelen esetben a demokrácia azt jelenti, hogy a többség által megszavazott döntések mellett a kisebbségnek és az egyes egyénnek joga van megkérdőjelezni az adott döntések indokoltságát, ahogy joga van ellenkezni, joga van az autonómiához és az adott szociumból való távozáshoz. Vagyis nem afféle útszéli demokráciáról van szó, nem a közösség uralmáról az egyén felett és az utóbbi elnyomásáról, hanem az egyénelvű demokráciáról. Csak ennek fennállásakor tekinthető az egyén politikai vonatkozásban egyéniségnek.

6. Gazdasági vonatkozásban azt jelenti, hogy a termelőeszközöket maguk a termelők birtokolják és ők is rendelkeznek velük⁴. A termelés kérdéseiben azoknak kell dönteniük, akik ott dolgoznak. Ki kell zárni az idegen munkaerő bármilyen formában történő kizsákmányolását. Ez csak akkor lehetséges, ha a bérmunka és az alkalmazotti munka megszűnik. Csak ekkor válik az egyén gazdasági vonatkozásban egyéniséggé. (A bérmunka a munkaerő adásvételével áll összefüggésben. A munkaerejét eladó ember gazdasági értelemben nem egyéniség többé. Így van ez a kapitalista magántulajdon esetében. Állami tulajdon esetén a munkás nem bérért jelentkezik munkára, mivel a bér kölcsönös megállapodást feltételez, hanem felveszik. Munkájának ellenértékét fent állapítják meg, ezért ez esetben helytelen munkabérről beszélni. A dolgozó ez esetben sem dönt semmiről, tehát gazdasági vonatkozásban nem tekinthető egyéniségnek. Csak a köz- és egyéni tulajdon esetében nincs se bér, sem alkalmazotti viszony. Ehhez a gazdaságot el kell választani az államtól).

7. Kulturális és vallási vonatkozásban ez azt jelenti, hogy mindenkinek joga van az alkotáshoz és az alkotói egyesüléshez, a kulturális értékek és információk terjesztéséhez és felhasználásához, bármilyen filozófiai, vallási, társadalmi, politikai nézetének terjesztéséhez, és ebben nem korlátozza a cenzúra. Csak ez teszi az egyént kulturális-vallási vonatkozásban egyéniséggé.

8. Szociális vonatkozásban a magánélet teljes, az államtól és a közösségtől független autonómiáját jelenti, az ilyen autonómiához szükséges összes körülmény biztosítását az egyén számára. Csak így lehet az egyén szociális vonatkozásban egyéniség.

9. A szocializmus ekképpen való értelmezésében a termelőeszközök lehetnek mind egyéni, mind köztulajdonban⁵, de nem lehetnek magán- vagy állami kézen (előbbi bérmunkát, utóbbi alkalmazotti viszonyt feltételez, és mindkettő a idegen munkaerő kizsákmányolásával áll összefüggésben).

Lényegükből adódóan csak a köz– és egyéni tulajdoni formák válthatják ki a bér- és alkalmazotti munkát, vagyis ezek mellett szűnik meg a kizsákmányolás. Éppen ezek a tulajdoni formák engedik meg a termelőknek, hogy a termelés kérdéseiben maguk döntsenek, vagyis hogy egyéniségek legyenek gazdasági vonatkozásban. Magántulajdon esetén ezt a jogot a tőkés, állami tulajdon esetén pedig a pártállami gépezet sajátítja ki magának.

10. A szocializmusban az egyéni tulajdonból a köztulajdonba való át- és visszalépés az állampolgárok önkéntes elhatározásán múlik. De mivel a modern technika megköveteli a nagy termelési egységeket, az alapvető tulajdoni forma így a szocializmusban, természetesen, a köztulajdon lesz (össznemzeti és szövetkezeti alakban). A köz- és egyéni tulajdoni formák közötti viszony szabályozásának természetes módja a szabadpiac lesz.

11. A itt meghatározott szocializmus gyökeresen különbözik mind az állami “szocializmus”-tól (ami az alkalmazotti munkaerő állami kizsákmányolása), mind a kispolgári “szocializmus”-tól (amely nem előzi meg a bérmunkával kialakuló magántulajdonosi kizsákmányolást), mind pedig a korlátozó “szocializmus” különböző formáitól (amely csak korlátozza a magántőke nagyságát, felügyeli a kizsákmányolás mértékét, de nem zárja ki). Ha az elsővel a totalitarizmust azonosítjuk, és a második a kapitalizmushoz vezet, akkor a harmadik az előbbi korlátozásával éppen annak (a kapitalizmusnak) megmaradását segíti elő.

És csak a szabad piacot is elfogadó, a bér- és alkalmazotti munka kiváltásán alapuló szocializmusban jön létre a köz- és egyéni tulajdon között olyan optimális viszony, amely elég ahhoz, hogy az egyéni tulajdonból ne váljék magántulajdon, a köztulajdonból pedig állami. Vagyis elég ahhoz, hogy megvalósuljon a társadalmi igazságosság megingathatatlan alapelve, az idegen munkaerő kizsákmányolásának hiánya.

12. Az ekképpen értelmezett szocializmus, úgy gondoljuk, a lakosság minden rétege számára vonzó lehet (kivéve persze azokat, akik a mások munkaerején való élősködésben lelik kedvüket). A szocializmus összeegyeztethető mind az ateizmussal, mind a vallással, beleértve a kereszténységet is. Sőt, a kereszténység csak a szocializmussal egyeztethető össze, mivel az idegen munkaerő kizsákmányolása ellentmond lényegének.

Az itt megmutatott szocializmus megvalósítása kielégítheti akár a liberálisok reményeit, akik szeretnék, ha országunk a modern civilizáció kerékvágásában haladna, akár a tősgyökeres demokratákét, mivel a sajátszerű nemzeti társadalomfejlődés kifejezőeszközévé válhat.

II

13. Az emberiség történetében nem létezett szocialista társadalom. Ma sem létezik.

A Nyugatra jellemző a polgári szabadságjogok politikai demokráciájának és a tőke gazdasági diktatúrájának összeegyeztetése, ami a viszonylag magas életszínvonal ellenére a demokrácia eltorzulásához vezet, szociális-lelki hiányosságokat, erkölcsi zavart eredményez.

A Keletre (a Szovjetunió és követői, Kína) mind politikai, mind gazdasági és kulturális-lelki vonatkozásban is jellemző az egyénietlenség, amihez a totális, azaz a közösségi élet minden szférájára kiterjedő diktatúra teremti meg az alapot. Itt nem létezik köztulajdon, és az egyéni tulajdont is csaknem teljesen elnyomják, csak bizonyos keretek között engedélyezik, amelyek megmentik az államot a megfulladástól. (A megművelhető földek 5 %-át adó tanyasi gazdaságok szolgáltatják nálunk az ország mezőgazdasági termelésének harmadát.) A pártállami oligarchia rendelkezése a termelőeszközök felett, a széleskörű szabadpiacot nélkülöző teljesen irányelvű tervgazdálkodás, a totális egyénietlenséggel együtt nemcsak az erkölcsi zavart és a szociális hiányosságokat eredményezik, de a gazdaság pangását, a lakosság alacsony életszínvonalát, a közszükségleti cikkek állandó hiányát is.

14. De abból, hogy szocialista társadalom még sehol nincs, egyáltalán nem következik, hogy csak utópia, fantázia. Egyes elemei már megvalósultak a világon.

Nyugaton például a polgári szabadságjogokban jelennek meg, a szakszervezetek ellenőrző szerepében. A dolgozók – egyes vállalatoknál – részt vesznek a nyereség elosztásában, nem korlátozzák az egyéni tulajdont, bár annak nehéz is versenyeznie a magántulajdonnal.

Jugoszláviában léteznek a munkásönkormányzatok, bár tevékenységüket jelentős mértékben bénítja a párt politikai diktatúrája. Az izraeli kibuc-rendszert, a különféle arteleket is fel lehet fogni a kapitalizmus rendszerébe foglalt szocialista elemekként.

A Szovjetunióban, Kínában és a hasonló országokban negatív értelemben beszélhetünk a szocializmus elemeiről, mivel itt sincs magántulajdon. Ezek az elemek jelennek itt meg az egyéni tulajdonhoz való rendkívül korlátozott jog formájában is.

15. A szocializmus megteremtéséhez országunknak (és a hasonló országoknak) mindenekelőtt meg kell szabadulnia az antidemokratikus rendszertől. A rendszer, amely miatt elhaltak a szocializmus induló rügyei, nyújt lehetőséget az oligarchia számára, hogy “gyakorlati szocializmus”-ként mutogassa társadalmunkat, gyakorlatilag szembeállítva magával a szocializmus lényegével. “Gyakorlati szocializmus”-nak nevezik az álszocializmust, amikor pártállami elit bitorolja a nemzeti tulajdont, kizsákmányolják az alkalmazott munkaerőt, az elitnek különleges előjogai vannak, a javak munka szerinti elosztásának elvét gyakorlatilag visszavonták.

16. Az úgynevezett “megvalósult, fejlett szocializmus” ismérvei: a közöny, a felelősségérzet, a kezdeményezőkészség, a gondolkodás és a gazdaságosság hiánya, a lelki elsivárosodás, az odafigyelés hiánya, a némaság, a joghiányosság és még egy sor másfajta hiány. A lusta, tétlen embereknek tetszik ez az oblomovi életforma, nem lázadnak ellene, annál is kevésbé, mert a tiltakozásokat megtorlások követik. Társadalmunk ezért látszólag stabil, amit az is biztosít, hogy az eliten belül egyre jellemzőbb az öröklődés (egyre több vezető tisztségviselő gyermeke válik nómenklatúra-taggá, diplomatagyerek diplomatává, hadvezetésben dolgozó gyereke katonatisztté stb.).

Másfelől, a “fejlett szocializmus” társadalma tartós válságot él át, ami a folyamatos és lépten-nyomon tetten érhető sajátos fordított sztrájkokban* , a rossz minőségű termelésben, a mezőgazdaság folyamatos válságában, a természeti és emberi erőforrások barbár elkótyavetyélésében, az alapvető tudomány és technika (a haditechnikát kivéve) alacsony színvonalában nyilvánul meg. Az újításokat a “rothadó” Nyugattól vesszük át, ahol a tudományos-technikai forradalom zajlik, és amelyet hatvan éve nem sikerül utolérnünk. Mindez társadalmunk instabilitásához vezet⁶.

17. A jelenlegi társadalom felemelkedése egy korlátok nélküli demokrácia, egy humánus, egyénelvű, vagyis szocialista társadalom szintjére nemcsak az emberi lélek vágya és törekvése, de társadalmi-gazdasági, történelmi szükségszerűség is. Vagyis nem a “keleti” és “nyugati” rendszerek konvergálásáról kell beszéljünk, hanem mindkettő felemeléséről a szocializmus szintjére.⁷

III

18. A jelenkor alapvetően nem arról szól, hogy a szocialista és a kapitalista rendszer küzdene egymással, ilyen küzdelem nincs, mivel az egyik – a szocialista – nem is létezik.

19. A jelenkor fő kérdése tehát az, hogy melyikük kerekedik felül a másikon, a totalitarizmus a demokrácián, vagy a demokrácia a totalitarizmuson. A közöttük lévő egyensúly egyre inkább felborul a demokratikus világ belső ellentmondásosságából fakadó könnyelműsége miatt, amelynek oka a kapitalizmus.

A kapzsi és kéjsóvár üzletemberek akárkivel, még az ördöggel vagy a totalitarizmussal is képesek megalkudni. A kapitalizmus ezért nemcsak a nyugati társadalmon belüli szociális problémákhoz teremti meg a feltételeket, de a totalitarizmus képében felneveli saját sírásóját. A demokráciát, a modern civilizációt ezért csak a szocializmus mentheti meg. A szocializmuson kívül az emberiséget a lelki elkorcsosulás és talán a fizikai megsemmisülés fenyegeti.

20. A jelenkor fő kérdésének megoldása a Szovjetunió demokratizálása, amely a totalitárius világ legerősebb hatalma, és demokratizálódása e világ többi országában is hasonló folyamatokat indíthatna el.⁸

IV

21. A kapitalista országokban – az ott létező politikai demokráciát figyelembe véve – csak erőszakmentes, vagyis demokratikus, parlamentáris, alkotmányos eszközökkel lehet megteremteni a szocializmust. A fegyveres, erőszakos harc diktatúrához vezethet, ami lehetetlenné teszi a szocializmus kialakulását.

Az erőszak nem sajátja az emberi természetnek. Az erőszak csak akkor indokolt morálisan, ha amorális helyzetbe hoznak minket, azaz vadállatok törnek ránk, vagy rablók, terroristák, bitorlók és egyéb támadók. Etikai értelemben az erő alkalmazása ilyen esetekben nem minősül erőszaknak. Ellenkezőleg, ez esetben az ellenállás hiánya csak segíti az erőszakot, tehát amorális cselekedet.

22. Ezt figyelembe véve osztjuk az eurokommunizmus álláspontját, amely megtagadja a fegyveres szocialista forradalmat, a szocializmus alkotmányos úton való elérését tűzi ki célul, elveti és felcseréli a proletárdiktatúra elvét a pluralizmus elvére.

Ugyanakkor, az eurokommunizmus nem következetes⁹:

a) Amikor a szocializmus eléréséhez a demokratikus utat jelöli meg, nem hangsúlyozza, hogy a fegyveres felkelés elvileg megengedhetetlen bármely politikai demokráciában (és nem csak Európában és nem csak ma).

b) A proletárdiktatúra elvetését nem egyetemes elvként jelöli meg, hanem helyhez köti (a “vezető kapitalista országok”-hoz). Ugyanakkor a szocializmussal semmiféle diktatúra nem egyeztethető össze. A proletariátus diktatúrája pedig elkerülhetetlenül az oligarchia diktatúrájává növi ki magát, totalitarizmussá, amely megsemmisíti a szocializmus lényegét.

c) A fegyveres harcnak és a proletárdiktatúrának mint a szocializmushoz szükséges módszernek az elvetéséből logikusan következik a lenini forradalom-elmélet és Lenin azon állításának elvetése, hogy a marxizmusban a proletárdiktatúra tétele a legfontosabb (ennek ellenére csak a spanyol kommunisták hagyták el nevükből a “leninistá”-t¹⁰).

d) Amikor az eurokommunisták kijelentik, hogy szocializmus nincs demokrácia nélkül, és tudják, hogy az úgynevezett “szocialista tábor” országaiban nincs semmiféle demokrácia, akkor következetesen azt is ki kellene jelenteniük, hogy ezekben az országokban szocializmus sincs. De csak annyit jegyeznek meg, ellentmondva a logikának, hogy ezekben az országokban rossz, antidemokratikus, de mégiscsak szocialista rendszer van.

“Antidemokratikus szocializmus”, ennek semmi értelme, ez fából vaskarika – a szocializmus csakis demokratikus lehet. Egyébként ezért értelmetlenek az olyan jelzők is, mint eredeti, emberarcú, demokratikus, humánus, egyénelvű stb. Egyszerűen ezek a tulajdonságok alkotják a szocializmust, nélkülük nem is létezne.

23. A jelenkor adott körülményei között forradalom nélkül is ki lehet vívni országunkban a demokráciát, ahogy a totalitárius “kommunizmus” többi országában is, ha a demokratikus mozgalomba bizonyos liberális körök is bekapcsolódnak, és a különböző népréteghez tartozó emberek csatlakoznak az ellenzékhez, a külföldi közvélemény pedig, különös tekintettel a szocialista és eurokommunista pártokra, erkölcsileg támogatja őket. A demokratikus mozgalom nyomásának hatására a vezető körökön belül is szakadásra kerülhet sor, melynek során a vezetőség egyik fele, amikor látja, hogy nincs tovább értelme ellenállni a demokratizálódási folyamatnak, eltávolítja a másikat¹¹.

24. A politikai demokrácia kivívása után népünk saját maga választja majd meg a számára kényelmes életformát és társadalmi-gazdasági rendszert. Mi, a szocializmus hívei reméljük, hogy a szocializmusra esik a választása. Ha nem így történik, ellenzékbe kerülünk, ez minden, semmi esetre sem kezdjük erővel ráerőszakolni másokra meggyőződésünket, ez idegen a szocializmus morális lényegétől.

V

25. Az ország demokratizálása minimum a következőket jelenti¹²:

a) Politikai vetületben:

Az ellenzékiség jogának bevezetése; a választási szabályzat megváltoztatása, hogy egy képviselői helyre a szavazócédulán több (legalább kettő) jelölt jusson; megkötések nélkül indíthasson képviselőjelöltet bármely csoportosulás; jog a felszólaláshoz bármely jelölt mellett és ellen (sajtóban, a rádióban, televízióban, gyűléseken, találkozókon); az állampolgároknak legyen törvény által szavatolt joguk kritikával illetni az ország vezetőségének bármely tagját, beleértve az állam, a párt, a kormány vezetőjét; a KGB-nek mint az ellenzék elleni harc szervének a megszüntetése; a pártapparátus tanácsok (szovjetek) felett gyakorolt diktatúrájának megszüntetése, vagyis “Minden hatalmat a pluralista szovjeteknek!”; a nemzetek ténylegesen szavatolt önrendelkezési jogának megadása; korlátlan szólás- és sajtószabadság, korlátlan szabadság gyülekezés, tüntetés, bármely filozófiai, vallási, társadalmi nézet terjesztésének tekintetében.

b) Gazdasági vetületben:

A dolgozóknak a munkaadó államtól független szakszervezetekbe való tömörülésének joga, amelyek ellátnák tagságuk érdekvédelmét; a dolgozók munkabeszüntetési joga; tényleges jog lehessen követelni a munkabéremelést, az árcsökkentést, a nyugdíjemelést, a dolgozó nők helyzetének javítását (a munkanap hosszának rövidítését és a férfiakhoz képest a szabadnapok számának növelését); a gyerekmunka beszüntetése; munkásönkormányzatok bevezetése az adminisztráció felülről történő kinevezése helyett (vagyis valósuljon meg az októberi forradalom “A gyárakat a munkásoknak!” jelszava); a közellátás átszervezése, amely kizárná a fővárosok privilegizált helyzetét; az elit előjogainak megszüntetése (külön áruelosztók, különdácsák, különjövedelmek stb.); a kolhozok ne csak nevükben legyenek kolhozok (kollektív gazdaságok), vagyis saját maguk dönthessenek megtermelt javaikról, szabhassák meg azok árait; az engedélyezett egyéni tevékenységek listájának széleskörű kiterjesztése és a rájuk vonatkozó adók jelentős csökkentése.

c) Társadalmi, szociális és jóléti vetületben:

Az állampolgároknak legyen joguk eldönteni, hol akarnak élni az ország határain belül és kívül, ami a jobbágyrendszer egyik formájának tekinthető útlevélrendszer és bejelentkezési rendszer eltörlését jelenti; korlátlan ki- és bevándorlási jog bevezetése; az összes állampolgár ténylegesen egyenlő joga, hogy komfortos lakhelyen éljen; a szövetkezeti lakások árainak jelentős mértékű csökkentése, az árakat hozzák összhangba az építőanyagok és az építési munkák költségeivel, az állampolgárok a szövetkezeti lakásokkal mint saját tulajdonukkal rendelkezhessenek; az állampolgárok egyenlő joga a minőségi egészségügyi ellátásra, az elit egészségügybeli előjogainak (külön rendelőintézetek, kórházak, szanatóriumok, különfelszerelés, különszemélyzet stb.) megszüntetése; a gyógyszerek ingyenes kiadása úgy a kórházakban, mint a rendelőintézetekben; az összes állampolgár ténylegesen egyenlő joga a minőségi oktatásra, társadalmi réteg vagy nemzetiség alapján való diszkrimináció nélkül.

d) Kulturális-vallási vonatkozásban:

A cenzúra mindennemű formájának megszüntetése; az állampolgárok korlátlan jogának biztosítása az államtól és pártszervektől független alkotóműhelyek létrehozására (ezen belül: szabad folyóiratok, újságok, rendezvényszervező irodák, klubok stb. alapítási joga).

e) Jogi vonatkozásban:

Az összes politikai elítélt azonnali szabadon bocsátása; az alkotmány módosítása, el kell törölni az alkotmányellenes pontokat, a kétértelmű megfogalmazásokat, amelyek lehetővé teszik a büntetőszervek számára az ellenzékkel való leszámolást (ez mindenekelőtt azokra a pontokra vonatkozik, amelyek legalizálják a pártoligarchia diktatúráját és amelyek a nullára redukálják a polgári szabadságjogokat – a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a tüntetéshez való jogot stb.); az ateizmus mellett a vallásos nézetek terjesztési jogának alkotmányba foglalása; a büntető törvénykönyv országra szégyent hozó 70. és 190. cikkelyének eltörlése; további antidemokratikus cikkelyek és kétértelműségek eltörlése a Btk.-ban; a “kitartottság” büntetéséről szóló törvényerejű rendelet eltörlése; az elítéltek ellátási körülményeinek tényleges emberibbé tétele; a köztörvényes bűnökért járó szabadságvesztések időtartamának jelentős csökkentése; a halálbüntetés eltörlése; a kényszermunkának és az elítéltek alultáplálásának mint kínzásformáknak az eltörlése; a vizsgálati fogságban lévők számára a kinti életkörülményekkel azonos környezet biztosítása, mivel a vizsgálati fogságban lévő még nem tekinthető bűnösnek; informálni az ellenzéki közvéleményt a büntetés letöltési helyéről és az elítéltek ellátási körülményeiről, felügyeleti jogáról; teljesen nyílt bírósági tárgyalások bevezetése a politikai eljárások során, amelyeken bárki részt vehet, többek között külföldi tudósítók; lehessen hívni idegen országból ügyvédet és az ellenzék köreiből közvédőt; a pszichiátria mint büntetés eltörlése, az ehhez folyamodó személyek megbüntetése.

26. Társadalmunk demokratizálási minimumának megvalósítása lesz az alap, amelyről tovább lehet lépni a pluralista demokrácia felé. Csak olyan demokráciában teremtődnek meg a szocializmus létezésének politikai feltételei, amelyik lényegét tekintve pluralista, [mivel] az (a szocializmus) össznemzeti, szövetkezeti és egyéni gazdaságok szabadon kiegyensúlyozott kapcsolatán alapul.

A többpártrendszer formájában megvalósuló pluralista típusú demokráciából lehet a demokrácia magasabb fokára lépni, a pártok nélküli demokráciába. Ehhez olyan mozgalomra lesz szükség, amely eléri az egész nemzet gondolkodáskultúrájának olyan szintű felemelkedését, ahol már semmilyen, még a legravaszabb demagógiával és szofisztikával sem lehet majd összezavarni az emberek tudatát, manipulálni őket, ahol gondolataik már mentesek lesznek minden konformizmustól és elidegenüléstől.

Ez a magas szintű gondolkodáskultúrát támogató mozgalom majd egyesül a magas szintű érzéskultúrát támogató mozgalommal, és az eszköz-ember akkor válik majd cél-emberré. Másképpen: ha az alkotó munkának mélyből fakadó erkölcsi alapjai vannak, az élet eszközéből az élet értelmévé válik, a biológiai szükségletek kielégítése pedig az élet értelméből annak eszközévé válik, vagyis az emberek értékekre irányultsága (értékrendje) alapjaiban változik meg, és az egyéniség-emberek a JÓSÁG és a SZÉPSÉG törvényei szerint alakítják majd életüket¹³.

Ezek azok az alapelvek és álláspontok, amelyekre mostanra jutottunk. Nem kizárt, hogy a későbbiek során (bizonyos, mindenre kiterjedő utómunkálatok után) mint a szocialista platform alapiratát (vagy szocialista chartát) terjesztjük majd elő, ha eljön az ideje. Addig is úgy gondoljuk, vitafórumot kellene indítani a Poiszkiban a felmerült kérdésekről¹⁴.

P. S. A legközvetlenebb bizonyítéka, hogy a legkisebb demokrácia sincs nálunk, és ebből kifolyólag egy szemernyi szocializmus se, az lehet, hogy a szocializmus híveiként egy “szocialista” államban nem adhatjuk ki széles körben A szocializmus alapelveit, sőt, abban sem lehetünk bizonyosak, hogy megírásukat nem torolják-e meg¹⁵ .

Moszkva, 1978.

Jegyzetek

* Azaz a munkások a kizárás ellenére is folytatják a munkát (a ford.).

¹ M. V. Pucskovszkij (szerk): Sz csuzsovo golosza. “Mosszkovszkij Rabocsij”, 1982.

² Szocialistának tartják jelen társadalmunkat a Gorbacsov-pártiak is, és ez álláspontjuk ellentmondásosságának sarkalatos pontja.

³ Az SZKP-program új kiadásában a szocializmus meghatározása gazdasági értelemben homályos. De még ha az alapján ítéljük is meg, látszik, hogy a Szovjetunióban nem valósult meg a szocializmus.

⁴ A szocializmusnak sokféle meghatározása létezik, de gazdasági vonatkozásban ebben mindegyik megegyezik. És éppen ez nem létezik mindmáig a Szovjetunióban. A létező meghatározásokhoz azt tehetnénk hozzá: a szocializmus egyetemes demokrácia (vagyis mind politikai, mind gazdasági vonatkozásban – utóbbi Nyugaton sem létezik, mivel a bérmunkásoknak nincs döntő szavazati joguk a munkahelyükön); a szocializmus pánperszonalizmus, azaz egyetemes egyénelvűség (beleértve a gazdasági vonatkozást, ami még szintén nem valósult meg sehol); a szocializmus olyan társadalom, ahol minden termelő tulajdonos, azaz gyakorlatilag részese a magán-, szövetkezeti vagy össznemzeti tulajdonnak (ami se Nyugaton, se a Szovjetunióban nincs így); a szocializmus szabadság minden tekintetben, a világtörténelem során létező természetes emberi jogok minden tekintetben való megvalósulása, az elidegenedés és elidegenülés legyőzése minden tekintetben.

⁵ Ahogy ma a Gorbacsov-pártiak, mi is mindig úgy tartottuk, hogy az egyéni alkotótevékenység szervesen illeszkedik a szocializmusba (ami nem fér a konzervatív-dogmatikusok fejébe). Ha azonban kizárjuk az állami tulajdont a “szocializmus” értelmezéséből, egy nem demokratikus államhatalomról beszélünk. Ahogy ők ma, mi már régen bizonygattuk, hogy ez a rendszer vezette a gazdaságot a pangásba, a válságba, de nekik még fel kell ismerniük, hogy a szocializmus undorodik ettől a rendszertől, különben a jobboldaliaknak lesz igazuk, akik azt állítják, hogy a pangás kialakulásában maga a szocializmus a hibás. A mai reformisták, ahogy mi is már jóval korábban, felismerték, hogy demokrácia nélkül nincs szocializmus, de logikailag ellentmondanak maguknak, amikor egyfelől azt feltételezik, hogy nálunk nincs demokrácia (mivel kinyilvánították, hogy szükség van demokratizálásra), másfelől, hogy szocializmus pedig van. Következetesnek kellene lenni logikailag, ha á-t mondunk, értelmes férfiassággal b-t is kell mondani. Miközben amellett lépnek fel, ami mellett mi 10 évvel ezelőtt, a reformistáknak nem szabadna engedniük azoknak a kerékkötőknek, akik megpróbálják semmibe venni az ország legőszintébb és legbátrabb tagjaiból álló ellenzéket.

⁶ Már a 70-es években pangásról, államunk, rendszerünk instabilitásáról beszéltünk (A. Zinovjev szerint pedig ez a rendszer örökre stabil marad). Most már a Gorbacsov-pártiak is megértették, hogy ha ez így folytatódik, szó sem eshet stabilitásról.

⁷ Már akkor is kritikusan, de ugyanakkor – mint a demokratikus társadalomhoz vezető kísérlethez, a lehetőségek egyikéhez – pozitívan viszonyultunk A. D. Szaharov konvergencia-elméletéhez (bővebben l.: P. Abovin-Egides: Szaharov. Tragedija velikogo gumanyiszta [Sz. Egy nagy humanista tragédiája], Párizs, Poiszki, 1985.)

⁸ Ezért tartjuk ma vonzónak minden ellentmondásossága, logikai bukfence és következetlensége ellenére a Gorbacsov-pártiak által meghirdetett demokratikus kurzust. Pedig éppen e tételünkért, a demokratizálás követeléséért átkoztak, közösítettek ki minket.

⁹ És ezen következetlensége miatt az eurokommunizmus halva született ötlet volt.

¹⁰ a) Ehhez nem kell elvetni a marxizmus egészét, csak a lenini forradalom-elméletet, a lenini értelmezést, amely szerint a marxizmusban a legfontosabb a proletárdiktatúra, az erkölcsi ismérvekről szóló Lenin-tételt, amely utóbbi (a marxizmus) egyértelmű tagadása.

b) Ha el is vetjük mindezt, valamint a Lenin idején a párt belső frakciójának megsemmisítésével keletkezett egypártrendszert, még nem jelenti, hogy elvetettük azokat a pozitív mozzanatokat is, amelyeket Lenin neve fémjelez: szocializmusképét és szocialista államképét, amelyeket Állam és forradalom című könyvében és halála előtt írt cikkeiben fogalmazott meg.

¹¹ Elégedettek lehetünk azzal, hogy jóslatunk beigazolódik: a gorbacsovi vezetőség az elitnek az a része, amelyik felfogta a megújulás szükségességét, és igyekszik kiszorítani a többit. Ha elég elszántaknak bizonyulnak, akkor a demokrácia – vagyis az országban adott feltételek mellett a szocializmus is – győznek, új, erőszakos forradalom nélkül.

¹² Ha az itt megfogalmazott minimumot, amelynek bevezetése nélkül nem lehet demokráciáról beszélni, összevetjük azzal, amit a Gorbacsov-pártiak ígérnek és tesznek, láthatjuk, hogy ők egyelőre nem a demokráciát mint olyat akarják, csak néhány alkotóelemét (nézzük akár csak az első pontunkat – az ellenkezési jogot –, egyelőre még ez sem létezik, ahogy szabad szakszervezetek szervezésének joga sincs, de már felmerült olyan kérdés, hogy egy képviselői helyre több jelöltet lehessen állítani, illetve hogy választani lehessen a gyárigazgatót – az ilyen követelések nemrég még lázadásnak számítottak volna). Tehát egyelőre inkább egyfajta liberalizálódásról van szó, nem pedig demokratizálódásról.

¹³ Az emberiség megmentésének és a valódi felvirágzás feltételeinek letéteményese tehát a tömeges logikai-etikai forradalom, és az ezt támogató mozgalomnak már most el kell indulnia.

¹⁴ Nem volt időnk vitafórumot indítani a Poiszkiben az A szocializmus alapelvei kapcsán, a KGB szervei megsemmisítették a lapot.

¹⁵ Megtorolták (P. Abovin-Egides, 1988. február, Párizs).

Alapvetően két módszer terjedt el a történelem meghamisítására: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni, illetve egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről.

Egy matematikus töprengése

Hódították ez országot

Derék, lelkes, úri szittyák,

Jóttevői szegény népnek:

Iskolában így tanítják. (Ady Endre)

Minden rendszer hamisítja a történelmet, megkísérli a maga igazolását kimutatni a történelemben. Magyarországon különösen így van ez. A rendszer megváltozásakor (és ez gyakori esemény ezen a tájon az elmúlt másfél évszázadban) sokakat nem az érdekel elsősorban, hogyan lesz, hanem az, hogyan volt eztán. Direkt módon hazudni a történelemről nem kifizetődő, hiszen, mint tudjuk, a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát. A dolgot kifinomultabban kell csinálni. Alapvetően két módszer terjedt el. Az egyik: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni. A másik: egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről. E módszereket néhány, a huszadik század történelméből vett példával illusztráljuk.

Kezdjük a példákat az újabban ismét sokat emlegetett Trianonnal. A ma divatos történészek szerint a dolog úgy kezdődött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések igazságtalanul húzták meg Magyarország határait, ezután a környező országokban rekedt magyar kisebbséget méltánytalanságok érték, ezért mérgeseknek kell lennünk a szomszédainkra. Ebből annyi igaz, hogy Magyarország határait valóban igazságtalanul, az etnikai térképek figyelmen kívül hagyásával húzták meg, de azt is tudni kell, hogy erre miért került sor. Trianon előkészítése ugyanis nem az első világháborúban, hanem sokkal korábban kezdődött. Mondjuk akkor, amikor 1848-ban Kossuth Lajos durván visszautasította a Magyarországon élő nemzetiségek követelését, hogy ők is kapják meg azokat a jogokat, amiket a magyarok követeltek az Osztrák Birodalomban. Kossuthnak, akit e sorok írója mélységesen tisztel (szemben a ma divatos történészek jó részével), talán ez volt a legnagyobb hibája. Mint tudjuk, később az emigrációban felismerte ezt, de akkor már nem lehetett a dolgon segíteni. Trianon előkészítése folytatódott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel, ami a birodalomban élő többi nemzet feje fölött, azok rovására köttetett meg, s amitől híres “Kasszandra-levelében” Kossuth óvta Deákot. A dolog ezzel nem ért véget. A magyar uralkodó osztályok semmibe vették a kiegyezéssel kapcsolatban maguk hozta törvényeket is, és durva, erőszakos magyarosítás indult meg. (Mostanában a történészek kerülik a társadalmi osztály fogalmának használatát, talán azért, mert gyanús marxista zöngéje van; aki azonban tagadja, hogy a társadalomban osztályok vannak, s ezek gyakran küzdenek egymással, jobb, ha nem foglalkozik történelemmel). Megtagadták a választójogot a kisebbségek tömegeitől (persze a vagyontalan magyar tömegektől is), és az elnyomás olyan terrorban csúcsosodott ki, mint a csernovai mészárlás 1906-ban (hallanak erről a diákok ma az iskolákban?). Ezek után nem csoda, hogy a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok nem kívántak tovább magyar uralom alatt élni, és nem tanúsítottak különösebb méltányosságot a béketárgyalásokon. (Arra a hazugságra, amit még ma is terjesztenek, hogy a határok meghúzása büntetés volt a Tanácsköztársaságért, nem érdemes szót vesztegetni, hiszen a határok a Tanácsköztársaság kikiáltásakor már rég meg voltak húzva.)

Érdekes módon a divatos történészek egyik fő feladatuknak tartják a Szovjetunió történetének diszkreditálását. Messzire vezetne annak elemzése, hogy ennek mi a célja. Megelégszünk annak megállapításával, hogy a döglött oroszlán rugdosása nem igazán gusztusos cselekedet, és kétségeket ébreszt a rugdosó jellemvilágával kapcsolatban. Továbbá, hogy ebben a kérdésben ne legyen félreértés, a sztálini terrort úgy tekintjük, mint egy, a huszadik század legjelentősebb forradalmában létrejött hatalmas ország és egy nagy, sokat szenvedett nép testét belülről emésztő rákos betegséget. Ezek után nézzük a sokat emlegetett szovjet-német paktum ügyét.

Ezzel kapcsolatban a ma érvényesnek tekintett brosúra azt mondja, hogy 1939 nyarán megkötötték a Molotov-Ribbentropp paktumot, majd a náci Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, és (ezért) kitört a második világháború. A történéseknek ez a beállítása többrétegű hazugság. A második világháborút Hitler robbantotta ki, de abban, hogy ezt megtehette, nagy felelősség terhel sokakat: a német nagytőkét, a német szociáldemokrata és kommunista munkásmozgalmat, az első világháborúban győztes nyugati hatalmakat, Angliát és Franciaországot, Lengyelországot, a Vatikánt stb. A Szovjetuniónak is van felelőssége, de ez minimális. Ahogy ezt háborús emlékirataiban Churchill objektíven megírja, a Szovjetunió komoly erőfeszítéseket tett egy szövetségi szerződés létrehozására az egyre fenyegetőbb hitlerista veszéllyel szemben, de ez a törekvése zátonyra futott az akkori angol és francia kormány közönyén, és főleg azon, hogy Lengyelországnak lehetővé kellett volna tennie a szovjet csapatok átvonulását háború esetén ahhoz, hogy a szovjet hadsereg hadműveleteket folytathasson Németország ellen. Lengyelország azonban ezt nem volt hajlandó garantálni, öntelten bízott abban, hogy ellent tud állni egy német támadásnak. Anglia és Franciaország megkötötték Hitlerrel a müncheni paktumot, feláldozták Csehszlovákiát, teljesen nyilvánvalóan arra játszottak, hogy Hitler kelet felé indul meg. Ezután a Szovjetuniónak nem maradt más választása, mint a szerződés Németországgal. Németország megtámadta Lengyelországot, a Szovjetunió pedig várakozott, hogy Lengyelország valóban meg tudja-e védeni magát, illetve a nyugati hatalmak megmentik-e Lengyelországot, ami nyilvánvalóan a Szovjetunió érdekében állott volna. Mint tudjuk, Lengyelország a német támadás következtében két hét alatt összeomlott, a német csapatok elérték a szovjet határt. A nyugati hatalmak azon kívül, hogy megüzenték a háborút, nem tettek semmit. Ekkor és csak ekkor vonult be a szovjet hadsereg a paktumban számára biztosított területre, amit a németek előzőleg kiürítettek. A vonal, amelyre előnyomultak, egyébként az első világháború végén Lord Curzon által megállapított és igazságosnak tekintett határvonal volt. Ezt a vonalat az oroszországi polgárháborút követő lengyel-szovjet háborúban a lengyelek átlépték, és ezt akkor a legyengült Szovjetoroszország kénytelen volt tudomásul venni.

A szovjet-német paktummal kapcsolatban gyakran felemlegetik, hogy ennek alapján a Szovjetunió magához csatolta a balti államokat. Ilyenkor azonban elfelejtik megemlíteni, hogy ezek a területek az első világháborúig évszázadokon át az Orosz birodalom részei voltak, a háború során német megszállás alá kerültek, és ekkor mondták ki függetlenségüket, amit a breszti orosz-német békeszerződésben Szovjetoroszország kénytelen volt elfogadni. A Szovjetunióhoz való “visszacsatolásuk” tehát abba a kategóriába esik, mint például Kárpátalja “visszacsatolása” Magyarországhoz. Ezeken a területeken nem tartottak népszavazást, ma már lehetetlen rekonstruálni, hogy mi volt a nép nagyobb részének a véleménye akkor. Tény, hogy miután Horthy fehér lován bevonult Komáromba, és a Felvidék egy részét, majd Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz (egyesek szerint azóta nevezték Horthyt lovastengerésznek, mások szerint már az 1919-es, vérfürdőkkel egybekötött budapesti bevonulása óta, amit ugyancsak lóháton ejtett meg), az ott élő magyarok körében a következő szólás járta: “Beneš volt az atyánk, selyem volt a gatyánk, Horthy lett az atyánk, lyukas lett a gatyánk”.

Ezzel és a történelemhamisítás különféle fogásaival kapcsolatban ki kell térnünk egy meglehetősen durva eljárásra, amit Churchill második világháborús emlékiratainak rövidített, magyar kiadása példáz. Az eredeti emlékiratok sok-sok kötetből állnak, piaci szempontok miatt talán indokolt lehetett rövidítve megjelentetni a művet magyarul. Churchill azonban nem foglalkozik túl sokat Magyarországgal. Elvárható lett volna, hogy a magyar vonatkozású részek ne essenek a rövidítés áldozatául. Nem így történt; ami kellemetlenebbnek tűnt, az kimaradt. Csehszlovákia feldarabolásáról szólva például az eredetiben szerepel egy alfejezet a következő címmel: “Hungary and Poland beasts of prey” (vagyis: Magyarország és Lengyelország ragadozó vadak). Ezt hiába keressük a magyar kiadásban, pedig önismeretünknek szüksége lenne rá. Aki tehát a magyar kiadást olvasta, s azt hiszi, hogy ismeri Churchill emlékiratait, az téved.

Magyarország második világháborús szerepével, hadbalépésével, majd az ország felszabadulásával kapcsolatban azután az elhallgatások, a tendenciózus beállítások, a féligazságok és a teljes hazugságok tömegét zúdítják mostanában a gyanútlan közönségre. Ha valakit érdekel ez a téma, és a napjainkban kiadott “művek”, televíziós műsorok és egyebek alapján kíván tájékozódni, akkor körülbelül annyit tud meg, hogy a magyar második hadsereg hősiesen harcolt a Don-kanyarban, de felmorzsolódott, továbbá hogy amikor Magyarországon átvonult a front, szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Arról, hogy mit keresett a magyar hadsereg a Donnál, hogyan került oda, és hogy milyen egyéb tevékenységet folytatott a Szovjetunió megszállt területén, nem nagyon esik szó. Pontosabban, újabban némelyek megkísérlik elhitetni velünk, hogy Magyarország kénytelen volt Hitler oldalán belépni a háborúba, sőt, a fasiszták szellemi örökösei (hm, hol itt a szellem?) rehabilitáltatni akarják az országot álnok módon a háborúba és ezzel a szakadékba taszító háborús bűnös miniszterelnököt. Magyarország természetesen nem volt kénytelen belépni a háborúba, mint ahogy Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország, Hollandia, Belgium és Dánia sem csapott fel Hitler csatlósának. A magyar uralkodó köröket elkápráztatták a német hadisikerek, biztosra vették, hogy ezek folytatódnak a Szovjetunióval szemben is, és részesedni kívántak a koncból. A második magyar hadsereg pusztulása a Donnál súlyos nemzeti tragédia, az ott elesett magyar katonák vére azok fejére száll, akik odaküldték őket. Két nagybátyám volt ott, és bár visszajöttek, családi tragédiaként is átéltük azt, ami ott történt. Azt állítani azonban, hogy a Don-kanyarban harcoló magyar katonák valami módon a haza érdekeit szolgálták, a hazát védték, közönséges hazugság. És nem arról van szó, hogy végül a háborút elvesztettük, hanem arról, hogy ha ne adj’ isten, megnyertük volna, és a Szovjetunió összeomlik, számunkra, magyarok számára ez is tragédia lett volna. A hitleri nemzetiszocialista világrendben, amely az európai történelem minden eddigi mélypontját (Dzsingisz kántól a Szent Szövetségig) alulmúló, pusztító korszakként fenyegetett, a magyar nem tartozhatott az übermensch kategóriájába; mint nem germán nép “untermenschként” legföljebb a csicskás szerepét tölthette volna be. Nem ez történt. 1941-ben Moszkva alatt a háborúban először szárazföldön megállították a német hadsereget, majd 1942 telén Sztálingrádnál a náci hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett, amit többé nem tudott kiheverni. Ezzel a szovjet hadsereg megmentette Európát a legsötétebb veszélytől, amely az elmúlt évezredben fenyegette. (Nem feledkezünk meg arról, hogy az európai kontinensen elszenvedett vereség után egyedül harcoló Anglia, a Royal Air Force 1940-ben megállította a legyőzhetetlennek kikiáltott hitlerista légierőt Anglia fölött.)

1945-ben a szovjet hadsereg szabadította fel Magyarországot. Erről mostanában annyit hallani, hogy részeg szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Minden hadseregben vannak bűnözők, vannak olyanok, akik miután fegyvert kaptak a kezükbe, ezt erőszakoskodásra használják fel. Lásd a békeidőben Okinawán amerikai katonák által megerőszakolt kislány esetét, ugyanezt Olaszországban, Koszovóban, vagy Sophia Loren felejthetetlen filmjét, az Egy asszony meg a lányát. Minden háborúban minden fél követ el atrocitásokat. A felelősség azokért a szenvedésekért, amelyek ennek következtében a polgári lakosságot érik, elsősorban a háború kirobbantóit terheli. Miközben a Magyarország területén elkövetett atrocitások divatos témává váltak, mély hallgatás övezi azt a szerepet, amit a magyar hadsereg a megszállt Ukrajnában töltött be a hadműveleti terület biztosítása érdekében “partizánvadászként”. Aki ebben részt vett, később nem büszkélkedett vele, nem ült a neves dokumentumfilm-rendező kamerája elé, hogy eldicsekedjék “hőstetteivel”. A háború után nem adtak ki szovjet “fehér könyvet” erről, mivel nem akarták a két ország szövetségi viszonyát rontani, a magyar történészek pedig, úgy tűnik, óvakodnak ehhez a témához hozzányúlni. A magyar hadseregnek erről a tevékenységéről egyetlen utalást találtam, éspedig Goebbels náci propagandaminiszter naplójegyzeteiben (Goebbels Hitler jobb keze volt, a náci ranglétrán talán a harmadik vagy negyedik Hitler után, s a führerrel egy időben követett el öngyilkosságot a berlini bunkerben, mielőtt a szovjet katonák odaértek volna.) Ezt írja a partizánháborúról 1942. május 19-én: “Ettől a területtől délre magyar egységek folytatnak hadműveleteket nagy nehézségek közepette. Most egyik falut a másik után kell elfoglalniuk és pacifikálniuk, és eddig ebben nem volt túl sok köszönet. Mivel amikor a magyarok azt jelentik, hogy ‘pacifikáltak’ egy falut, ez rendszerint azt jelenti, hogy nem maradt életben egyetlen lakos sem.”

Amikor az uralkodó széljárással dacolva azt írom, hogy Magyarországot a szovjet hadsereg szabadította fel (tudván, hogy majd nagyokosok rikácsolni kezdenek emiatt, mivel fogalmuk sincs arról, hogy egy polgári demokráciában mindenkinek olyan véleménye van a történelmi eseményekről, amilyen), nemcsak arra gondolok, hogy kisöpörték innen a német megszállókat és nyilas csatlósaikat, hanem arra is, hogy ez igazi fordulópont volt a magyar történelemben. Ezt minden tragikuma, a háború és a nyilas rémuralom számtalan halálos áldozata, az ország romhalmazzá változása ellenére minden haladó gondolkodású magyar ember, a kommunisták, a szociáldemokraták, a népi írók, a radikálisok, az értelmiség színe java, a szegényparasztság és a munkásosztály igazi nagy felszabadulásként élte meg, mivel ez tette lehetővé az 1848-ban kezdődött és levert, majd 1918-ban folytatódott és levert magyar forradalom betetőzését, a köztársaság kikiáltását, az országot évszázadok óta fojtogató feudális nagybirtokrendszer felszámolását, a földosztást, a bányák, a bankok és a nagyvállalatok államosítását és a kulturális forradalmat, azt, hogy a nép gyermekei az ország történelmében először nagy számban bejuthassanak a továbbtanulásra képesítő középiskolákba és az egyetemekre. A magyar forradalom pontosan 100 évig tartott, 1848-ban kezdődött és 1948-ban fejeződött be. Jelentőségét, előrevivő szerepét az ország történelmében nem kérdőjelezi meg az, hogy korszakát az 1949-től 1953-ig tartó terrorista Rákosi diktatúra követte. Mint ahogy az 1789-es nagy francia forradalom jelentőségét sem csökkenti az 1793-as év terrorja. Azok, akik megkísérlik összemosni az ország felszabadulás utáni korszakának különböző periódusait, sanda célokat követnek – attól eltekintve, hogy hazudnak. Magyarország 1945 és 1948 között többpárti polgári demokratikus állam volt, miniszterelnöke például kisgazdapárti politikus, a köztársaság kikiáltása utáni elnöke ugyancsak.

1949 és 1989 között Magyarország a szovjet befolyási övezethez tartozott, miközben egy többé-kevésbé szovjet minta alapján szervezett államszocialista rendszert hozott létre. Az elmúlt években többször lehetett azt olvasni, hogy ezért a szövetséges nyugati hatalmak felelősek, akik a háború vége felé a jaltai értekezleten úgy húzták meg az érdekszférák határát, hogy Magyarország a keleti oldalra került. Ez nem igaz. Az érdekszférák határa lényegét tekintve nem Jaltában, hanem a fronton rajzolódott meg. A választóvonal a nácizmus elleni háborúban hozott áldozatoknak és a különböző szövetséges hadseregek fegyverei által kivívott sikereknek megfelelően alakult ki.

Az érdekszférákkal kapcsolatban még egy dologra ki kell térni. A most felnövekvő generációk alaposan megtanulják, hogy a szovjet fegyveres erők verték le 1953-ban a berlini tüntetést, 1956-ban a magyar felkelést és 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem tudják azonban, hogy ezekre a beavatkozásokra a példát a brit és az amerikai hadsereg beavatkozása szolgáltatta a görög polgárháborúba 1945 és 1949 között. Görögországban az ellenállás főerejét a német megszállás ellen a kommunista párt által szervezett partizánmozgalom adta. A nácik veresége után ez az erő volt birtokon belül az országban, viszont az ország a nyugati érdekszférához tartozott. Négy évig tartó elkeseredett polgárháború következett, amelyet csak előbb a brit, majd az amerikai hadsereg beavatkozása döntött el a király és az általa képviselt félfasiszta rendszer javára. Ennek az elfelejtett-elhallgatott háborúnak sok tízezer halottja volt, és a partizánhadsereg veresége után sok százezer ember menekült el az országból az akkori szocialista országokba. E sorok írója azokban az években gyakran evezett el vadevezősként a háborúban elárvult görög gyerekek Horány közelében lévő nyári üdülőtábora mellett.

1945-ben a visszavonuló német hadsereggel sokan hagyták el az országot, egyszerű emberek, állami tisztviselők, katonatisztek, nyilasok, háborús bűnösök, tömeggyilkosok. A legkompromittáltabbak nem mertek a nyugati szövetségesek által megszállt Nyugat-Európában maradni, hanem Franco Spanyolországába, Salazar Portugáliájába, vagy távoli földrészekre menekültek. 1956-ban is sokan elmentek, majd amikor megnyíltak a határok a hatvanas évektől kezdve, többen vándoroltak ki így vagy úgy (megjegyzem, 1990 óta talán még többen). A rendszerváltozás után ezek közül sokan visszajöttek, és a visszatérteket gyakran egységesen mint a kommunizmus üldözötteit tüntették fel és üdvözölték. Nem kell sokat bizonygatni, hogy az 1945 és 1989 között külföldre távozottak nem egységes tömeg. Adalékul emlékeztetek arra, hogy néhány évvel ezelőtt kisebb botrány tört ki Ausztráliában egy dokumentumfilm körül. A zavaros történet valamilyen Ausztráliában élő ÁVH-s tisztről és volt foglyáról szólt. Nem ez az érdekes, hanem az ausztrál filmrendező egyik budapesti újságnak adott nyilatkozata. Azt mondta: ezzel a dokumentumfilmmel kapcsolatos munkám során jöttem rá arra, mennyi fasiszta jött a háború után Ausztráliába.

A példákat vég nélkül lehetne sorolni az ország háború utáni történelmével kapcsolatban is. Ahhoz azonban, hogy valaki végre objektíven írjon például 1956-ról, valószínűleg még sok időnek kell eltelnie. Befejezem. Magyar értelmiségiként azt szeretném, ha népem eljutna a józan, magabiztos népek családjába, azok közé, akik képesek kellő távolságtartással és kritikával nézni saját történelmüket, s nem csupán azt szemelgetik ki a történelemből, hogy milyen méltánytalanságok érték nemzetüket. Mondjuk úgy, ahogy Attenborough angol filmrendező megcsinálta a Gandhi című filmet. Mert arról még évszázadokig lehet vitatkozni, hogy Kossuthnak vagy Széchenyinek volt-e igaza, úgy, hogy közben mindkettőjüket tiszteli az ember. Nem lehet azonban egyszerre tisztelni Horthyt, Bárdossyt, Sztójayt, a Szálasi-hatalmat egyfelől, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss János altábornagyot, Ságvári Endrét, Schönherz Zoltánt és a Budai Önkéntes Ezredet másfelől. Választani kell, és a választás minősíti azt, aki választ.

A neves francia történész. Bloch írása a honfoglaló magyarokról és Szent Istvánról kimaradt A történelem védelmében c. magyar nyelvû kötetből, amely az eredetileg francia nyelvû Bloch-mûből számos részletet közölt. (Gondolat, Bp., 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.)

A francia történész La société féodale (A feudális társadalom) című monográfiájának ez a fejezete nem került be a Marc Bloch műveiből készült válogatásba (A történelem védelmében), Budapest, 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.

A hunokhoz hasonlóan, a magyarok is meglepetésszerűen jelentek meg Európában, és a középkori írók, akik túlságosan is jól megismerhették őket, már igen korán naiv megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a római írók nem említik őket. A magyarok korai történelme jóval zavarosabb a hunokénál, mivel a kínai források, amelyek korábbi időkre nyúlnak vissza, mint a nyugatiak, végigkövetik ugyan a “Hiung-Nu”-k útját, azonban a magyarokról nem ejtenek szót. Az bizonyos, hogy az új támadók is az ázsiai sztyeppék sajátos és jellegzetes nomád világához tartoztak, sokféle nyelvek kavalkádjában ugyan, ám környezetük hasonlósága miatt meglepően azonos életmódot folytattak: lótenyésztők és harcosok voltak, akik a kancáik tején és vadászatuk, halászatuk gyümölcsein éltek, természetes ellenségeként a területük peremén élő földművelő közösségeknek. A magyar nyelv alapszerkezetében a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, mai szólásmódjában egyes szibériai őslakók nyelvéhez áll legközelebb. Vándorlásai során azonban az eredeti etnikai törzs számos törökül beszélő csoporttal bővült, s részesült erős civilizációs hatásukból¹.

Már 833-ban találkozunk a magyarokkal, akiknek a neve ekkor bukkan fel először, amint az Azovi-tenger környékén élő letelepedett népeket – a kazár kaganátust valamint a bizánci telepeseket – zaklatták. Hamarosan már a Dnyeper-vonal elvágásával fenyegettek, amely ekkor rendkívül fontos kereskedelmi útvonal volt, ahol az északi prémek, az orosz erdők méze és viasza, valamint a mindenfelől elhurcolt rabszolgák kerültek eladásra piacról piacra konstantinápolyi vagy ázsiai aranyért, áruért cserébe. A besenyők azonban, egy új horda, amely később indult útnak az Urál mögül, szüntelenül nyugtalanította a magyarokat. A dél felé vezető utat sikeresen zárta el előlük a bolgár birodalom, s a kényszerű visszavonuláskor egyik csoportjuk a keletebbre lévő sztyeppékre húzódott vissza, nagyobbik részük viszont 896 körül átkelt a Kárpátokon, hogy elfoglalja a Tisza és a közép-Duna menti síkságot.

Ez a hatalmas terület, amelyet oly gyakran dúltak fel a IV. század óta, hatalmas fehér folt volt a korabeli Európa térképén; a krónikás Prümi Regino “magányos” szóval jelöli, bár ezt nem kell szó szerint értenünk. A különféle népek, amelyeknek korábban fontos települései voltak itt, vagy amelyek átutazóban voltak, minden bizonnyal hagytak maguk után kisebb csoportokat. Az idők folyamán számos szláv törzs is letelepedett itt, települések azonban csak szórványosan maradtak fenn, ugyanis a magyarok érkezése után a földrajzi nomenklatúra, beleértve a folyókat is, majdnem teljes átalakuláson ment keresztül. Továbbá, miután Nagy Károly szétzúzta az avarok hatalmát, már nem volt semmilyen szilárdan szervezett hatalom, amely komolyabb ellenállást fejthetett volna ki a támadókkal szemben. Egyetlen ellenfelük néhány morva főnök volt, akiknek nem sokkal korábban sikerült a terület északnyugati sarkában egy viszonylag erős fejedelemséget létrehozniuk, amely ekkor már hivatalosan keresztény volt – ez volt az első próbálkozás egy tisztán szláv állam létrehozására. Ám a magyarok támadása 906-ban egyszer s mindenkorra megsemmisítette azt.

Ezután a magyarok történelme új fordulatot vett. Aligha nevezhetjük őket a továbbiakban nomádoknak a szó szoros értelmében, mivel ettől kezdve állandó településeik voltak a síkságon, amely ma is a nevüket viseli. Innen bandákba verődve támadták meg a környező országokat, de nem azért, hogy elfoglalják azokat. Egyetlen céljuk a rablás volt, és hogy zsákmánnyal megrakva térjenek haza. Simeon cár halála után, 927-ben a hanyatló bolgár birodalom megnyitotta az utat a bizánci Trákia felé, amelyet többször kifosztottak. A nyugat, amely sokkal kevésbé volt védett, különösen csábította a magyarokat, s már korán felfigyeltek rá.

Már 862-ben, amikor még át sem keltek a Kárpátokon, egy magyar sereg egészen a német határig nyomult előre. A harcosok közül sokan később részt vettek Arnulf német király szolgálatában a morvák elleni háborúban. 899-ben hordáik végigsöpörtek a Pó-síkságon, a következő évben pedig Bajorországon. Innentől kezdve alig telt el olyan év, amikor az itáliai és a németországi, később a gall monostorok évkönyvei nem jegyezték fel egyik vagy másik provinciáról, hogy: “a magyarok feldúlták azt”. Észak-Itáliát, Bajorországot és Svábföldet sanyargatták leginkább. Az Enns folyón túlra eső minden terület, ahol a Karolingok határőrséget állítottak fel és földeket különítettek el apátságaik számára, elhagyatottá vált. De a portyák jóval e határokon túlra is kiterjedtek. A magyar hadjáratok távolsága bárkinek a képzeletét zavarba hozná, ha nem venné figyelembe azt a tényt, hogy a magyarok a nyílt sztyeppéken hozzászoktak a hosszú pásztorutakhoz, amelyekre, bár jóval szűkebb keretek között, továbbra is sor került a dunai pusztákon. A sztyeppék gulyásainak – akik már ekkor részben rablók is voltak – nomádizmusa felkészülés volt a banditák nomád életvitelére. 906-ban támadtak először észak-keletre, azaz Szászország – hatalmas terület az Elba és a Középső-Rhône között – felé, amit később rendszeresen feldúltak. Itáliában egészen az Otrantóig jutottak. 917-ben a Vogézek erdőségén és a Saales szoroson keresztül eljutottak a Meurthe környéki gazdag apátságokhoz. Ekkortól kezdve Lotaringia és Észak-Gallia lett az egyik gyakori célpontjuk. Innen tovább merészkedtek Burgundia felé, egészen a Loire-tól délre eső vidékekig. Noha síkvidéki emberek voltak, ha úgy adódott, nem féltek az Alpokon való átkeléstől sem. 924-ben, Itáliából jövet, a hegyek adottságait fondorlatosan kihasználva rohanták meg Nîmes körzetét.

A szervezett seregekkel szembeni csatákat sem kerülték mindig el, bár az eredmény változó volt. Rendszerint azonban az országokon való gyors átszáguldást kedvelték: igazi barbárok voltak, akiket főnökeik ostorral hajtottak a csatákba, félelmetes harcosok, az oldaltámadások mesterei, könyörtelenek az üldözésben. Találékonyan menekültek meg a legnehezebb helyzetekből is, akár folyón kellett átkelniük, akár a velencei lagúnákon. Sietősen csónakokat készítettek bőrből vagy fából. Pihenőhelyeiken felverték sátraikat – amilyeneket a sztyeppei népek használnak, vagy elsáncolták magukat egy elhagyott apátságban, ahonnan megtámadhatták a környező vidéket. Ravasz barbárokként, a szükséges hírekkel előreküldött követeik révén ellátva – akik tárgyalások helyett inkább kémkedéssel voltak megbízva –, igen hamar átlátták a nyugati politika meglehetősen ügyetlen cseleit. Értesültek az interregnumokról, amelyek különösen kedveztek a portyáiknak, és profitáltak a keresztény hercegek közötti széthúzásokból is, hol az egyik, hol a másik szolgálatába állva.

Miként a banditák minden korban, néha a magyarok is pénzt követeltek a meghódított népektől életük fejében, néhányuktól pedig rendszeres adót hajtottak be: Bajorország és Szászország évekig volt kénytelen alávetnie magát ennek a megaláztatásnak. E módszerek azonban aligha voltak keresztülvihetőek a Magyarországot határoló területeken kívül, máshol nemes egyszerűséggel raboltak és gyilkoltak. A szaracénekhez hasonlóan ritkán támadtak meg erődített városokat, ha mégis, többnyire kudarcot vallottak. Így jártak Kijev falai alatt még a Dnyeper környéki hadjárataik idején. Pavia volt az egyetlen fontos város, amit sikerült elfoglalniuk. Az elszigetelt falvak és a külvárosi vagy a városfalakon kívül álló apátságok különösen féltek tőlük. Úgy tűnik ugyanis, hogy a magyarok szívesen szedtek foglyokat, gondosan kiválogatva a legjobbakat. Előfordult, hogy az egész lakosságot lemészárolták, csupán a fiatal nők és kisfiúk életét kímélték meg – hogy kielégítsék szükségleteiket és vágyaikat, ám többnyire, hogy eladják őket. Attól sem riadtak vissza, hogy időnként a nyugati piacokon árulják őket, mint a barmokat, ahol nem minden vásárló volt finnyás az áru eredetét illetően. 954-ben egy, a Worms külvárosában elfogott, nemesi családból származó lányt kínáltak eladásra saját városában.² Ám többnyire a szerencsétleneket a Duna környékére hurcolták, hogy a görög kereskedőknek kínálják fel őket.

A magyar “kalandozások” vége

A magyar betörések idején, 955. augusztus 10-én Nagy Ottó, a keleti frankok királya, egy dél-németországi portyáról tudomást szerezvén, a Lech folyó partján megtámadta a hazafelé tartó magyar bandákat. Véres csatában diadalmaskodott felettük, s győzelmének híre otthonáig elért. A sors úgy rendelte, hogy ez a “kaland” legyen az utolsó. Bajorország határain az ellenségeskedés a továbbiakban határcsatározásokra korlátozódott. Hamarosan, karoling szokás szerint, Ottó újraszervezte a határőrséget. Két őrgrófságot hozott létre: egyiket az Alpokban, a Muron, a másikat északabbra, az Enns vonalán. Ez utóbbiból lett nem sokkal később a keleti határőrség, az Ostarrichi, amelyből Ausztria neve ered, s amely már a X. század végére magába foglalta a bécsi erdőket, majd a Lajtát és a Moravát a XI. század közepén.

Az őrgrófságok létrehozása Ottó kiváló taktikai érzékéről tanúskodott, hiszen morális hatása ellenére önmagában a Lech-mezei csata még nem tett volna pontot a portyák végére. A magyarok, akiknek a saját területét nem érintette a csata, messze nem szenvedtek akkora vereséget, mint például korábban az avarok Nagy Károlytól. Egyetlen seregük kudarca nem változtatta volna meg az életformájukat, hiszen szenvedtek már hasonló vereséget korábban is. Az igazság az, hogy 926-tól egyre ritkábban vállalkoztak hosszabb kalandokra, bár ezek jóval kegyetlenebbek voltak, mint a korábbiak. 954-től abbamaradtak itáliai hadjárataik is, bár itt döntő ütközetre nem került sor. Délkeleten 960 után a trákiai portyákat szerény kalózakciók váltották fel. A hadjáratok megszűnésének okai minden bizonnyal mélyebben gyökereztek, azonban csak ekkor kerültek felszínre.

Az ősi hagyományokra épülő, hosszú fosztogató hadjáratok nem mindig voltak egyértelműen kifizetődőek. A hordák rémisztő pusztulást hagytak maguk után mindenütt, aligha volt lehetséges azonban, hogy hatalmas mennyiségű zsákmánnyal megrakodva térjenek haza. A rabszolgák, akik gyalog követték a harcosokat, lelassították mozgásukat, ráadásul nehezen lehetett megakadályozni a szökéseket. A források gyakran beszélnek menekülőkről: egyik esetben egy Reims környéki plébános szökéséről kapunk hírt, aki egészen a Berry-ig volt kénytelen követni elfogóit. Egy éjszaka megszökött, napokig bujkált a mocsarakban, s mire végül visszajutott a falujába, majd kibújt bőréből, hogy elmondhassa kalandjait.³ A korabeli silány útviszonyok mellett, ellenséges környezetben a kincsek szekerekkel történő elhordása jóval nehézkesebb és viszontagságosabb volt, mint például a vikingek esetében, akik akadálytalanul hajózhattak végig Európa folyóin. Ráadásul a letarolt szántóföldek gyakran nem biztosították a megfelelő abrakot a lovaik számára, a bizánci tábornokok ugyanis jól tudták, hogy “a legnagyobb akadály, amivel a magyarok háborúik során szembesültek, a legelők hiánya volt”⁴ . Útjaik során a magyar harcosoknak több csatát kellett megvívniuk, s még ha sikeresek voltak is, ezek a rajtaütések megtizedelték soraikat. Meg kellett küzdeniük a járványokkal is. 924-ben írt évkönyvének vége felé (amelyet napról napra jegyzett), Reimsi Flodoard lelkész örömmel jegyzi fel a frissen szerzett híreket, miszerint a Nîmes környékét fosztogatók többsége meghalt vérhasban. Ráadásul idővel megnőtt az erődített városok és várak száma, s így ellenőrizhetővé vált a lovasok számára egyedül kedvező nyílt terep. Végül, úgy 930-ra a kontinens gyakorlatilag megszabadult a vikingek rémálomszerű támadásaitól, így az uralkodók és előkelők szabad kezet kaptak a magyarokkal szembeni fellépésre és a hatékonyabb ellenállás megszervezésére. Ilyen szemszögből nézve az eseményeket, Ottó erőfeszítéseinek döntő fontossága nem annyira a Lech-mezei győzelemben, mint inkább az őrgrófságok létrehozásában rejlik.

Számos indok késztette tehát a magyarokat arra, hogy az egyre kevésbé jövedelmező, és egyre több életet követelő kalandjaikkal felhagyjanak. Mindazonáltal ezen indokok nem bizonyultak volna ilyen hatásosaknak, ha maga a magyar társadalom nem ment volna keresztül lényeges változáson.

Erről a változásról azonban a források szinte semmit sem mondanak. A magyarság is, miként sok más nemzet, csak a kereszténység felvétele és a latin kultúra elfogadása után kezdett évkönyvet vezetni. A benyomásunk mindenesetre az, hogy az állattenyésztés mellé lassacskán felzárkózott a mezőgazdaság is: a pásztorkodó közösségek nomadizmusa és a szilárd mezőgazdasági kultúra közötti életmód lassú átalakulásának vagyunk tanúi. 1147-ben Freisingi Ottó, bajorországi püspök, aki a keresztes hadjárat során érkezett Magyarországra, megfigyelhette a korabeli magyarság életmódját. Nádból (ritkábban fából) készült kunyhóikat a hideg évszakok során használták menedékként, “nyáron és ősszel sátrakban laktak”. Nem sokkal korábban egy arab földrajztudós hasonlót jegyzett fel az alsó-volgai bolgárok életmódjáról. A kisméretű falvak költöztethetőek voltak. Valamivel a kereszténység felvétele után, 1012 és 1015 között zsinati határozat született arról, hogy a falvak nem költözhetnek túl messze a templomuktól. Ellenkező esetben bírság fizetésére és visszaköltözésre voltak kötelezve⁵ .

A kiterjedt portyák megszűntek tehát. Afelől sincs kétségünk, hogy az aratásért érzett felelősség fontosabbá vált, mint a nagy nyári vándorutak, amiket viszont a rabló életmód megkövetelt. Lehetséges, hogy a beolvadó idegenek jóvoltából, azaz a nomádizmussal már régen felhagyó szláv törzsek, vagy a korai nyugati mezőgazdasági civilizációkból érkezett foglyok hatására, a magyarok életmódjában bekövetkezett változások összhangba kerültek a mélyreható politikai változásokkal.

Homályosan érzékeljük csak a korai magyarságnál a valódi vagy feltételezett vérrokonsággal összekötött kis közösségek fölött álló nagyobb, ám nem túl stabil csoportosulások létét. Bölcs Leó császár a következőket írja róluk: “mihelyst a csatának vége, ők nemzettségekbe (genh) és törzsekbe (julai) szóródnak szét”. Ez a szervezet sok hasonlóságot mutat a napjaink Mongóliájában találhatóhoz. Már akkoriban, amikor a magyarok még a Fekete-tengertől északra tartózkodtak, kísérlet történt arra, hogy a Kazár állam mintájára egy “hatalmas urat” (a latin és a görög források így nevezik) emeljenek a többi törzsfőnök fölé, s egy bizonyos Árpádot választottak fejedelemmé. Ettől kezdve, bár nem lenne pontos, ha egységesített államról beszélnénk, az Árpád dinasztia tartotta magát vezetésre rendeltnek. A X. század második felében, harc árán bár, de sikerült az egész nemzet felett elismertetniük uralmukat. Letelepedett lakosságot, vagy olyat, amely csak a meghatározott területen belül költözködött, könnyebb volt leigázni, mint a vándorló életmódot folytató nomádokat. A stabilizáció, úgy tűnik, 1001-re befejeződött, amikor Vajk herceg, Árpád leszármazottja, felvette a királyi címet⁶.

A nyugati királyságok és fejedelemségek mintájára, példájukat követve a fosztogató és kalandozó hordák viszonylag laza társulása szilárd, saját szülőhazájában gyökerező állammá alakult át. A legádázabb küzdelmek sem akadályozhatták meg a civilizációk közötti kapcsolat létrejöttét, amely során a fejlettebb kultúra befolyással bírt az elmaradottabbra.

A nyugati politikai intézmények befolyása mély hatásokkal járt, többek között megváltoztatta az emberek szemléletmódját. Mielőtt Vajk királlyá kiáltatta ki magát, a keresztségben már felvette az István nevet, amelyet az egyház megőrzött számára azáltal, hogy a szentjei közé emelte. Miként Kelet-Európa minden hatalmas vallási “senkiföldjéért”, Morvaországtól Bulgáriáig és Oroszországig, a pogány Magyarországért is először két térítő csoport versengett egymással, amelyek a kereszténység két nagy irányzatát képviselték: a bizáncit és a rómait. A magyar törzsfőket Konstantinápolyban keresztelték meg, s görög szertartású monostorok még a XI. században is működtek Magyarországon. De a bizánci missziók, amelyek túl messziről jöttek, arra voltak rendelve, hogy végül alulmaradjanak riválisukkal szemben.

A királyi házak közeledése egymás felé többnyire házasságokban nyilvánult meg. Magyarországon e kapcsolatfelvétel következtében az ország megtérítését a bajor papság végezte, különösképpen pedig Pilgrim püspök, aki 971 és 999 között volt passaui püspök. Székhelyéből olyan missziós érsekséget kívánt létrehozni, amely a magyarok számára ugyanazt a szerepet játszhatta volna, mint Magdeburg az Elbán túli szlávoknak, vagy Bréma a skandinávoknak. Sajnos azonban Magdeburggal és Brémával ellentétben Passau csupán egyszerű püspökség volt, egy a Salzburghoz tartozó egyházmegyék közül. Számított-e ez egyáltalán? Passau püspökei, akiknek egyházmegyéjét a VIII. században alapították, a római időktől kezdve a dunai Lorch erődben székelő püspökök utódainak tartották magukat. Engedve a kísértésnek, hiszen minden porcikájában erre vágyott, Pilgrim több hamis bullát adott ki, amelyben Lorch várát “Pannónia” érseki székhelyeként ismerte el. Már csak az ősi tartomány megalapítására volt szükség. A magyarországi “Pannónia” püspökségei Passau köré csoportosultak volna, amely elszakadva Salzburgtól, visszaszerezné állítólagos ősi méltóságát. Ám sem a pápák, sem a császárok nem adták áldásukat a tervre.

Ami pedig a magyar hercegeket illeti, még ha készek is voltak a keresztségre, erősen ellenálltak annak, hogy a német főpapságnak rendeljék alá magukat. Előnyben részesítették a cseh vagy akár a velencei papok által kinevezett misszionáriusokat, majd püspököket. Amikor pedig 1000 táján István létrehozta pápai jóváhagyással, állama papi hierarchiáját, azt saját érseke alá helyezte. A halála utáni hatalmi harcok sem veszélyeztették komolyabban művét, bár átmenetileg bizonyos pogány törzsfőnökök helyzete megerősödött. A felkent király és az érsek által támogatott kereszténység a korábbinál mélyebb vallási hátteret nyújtott, s ezáltal – Freisingi Ottó szavaival élve – a “scythiaiak” végső letelepedése azt eredményezte, hogy a korábbi idők félelmetes portyázó életmódja elveszett a szántóföldjeik és legelőik változatlan horizontjában. A szomszédos Németország uralkodóival továbbra is gyakoriak voltak a háborúk, ám ekkor már két szilárd állam királyai álltak egymással szemben⁷ .

Jegyzetek

¹ Valószínűleg a magyarság idegenek által használt elnevezése (pl. Hungarian) is török eredetű. Ez igaz lehet legalább egy elemére a “magyar” névnek is, amelyről egyre inkább úgy tűnik, hogy eredetileg csupán egyetlen törzsre alkalmazták.

² Lantbertus, Vita Heriberti, c. I in M.G.H., SS., IV, 741. old.

³ Flodoard, Annales, 937.

⁴ Leo, Tactica, XVIII, 62.

⁵ K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa, Breslau, n.d., 18–19 old.

⁶ A magyar királyság megalapításának némileg zavaros körülményeiről, cf. P. E. Schramm, Kaiser, Rom und Renovatio, I, 1929, 153 et seq. old.

⁷ A “rendkívül feudális” Európa etnológiai térképének története itt nem érint minket közvetlenül. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy a magyarság megtelepedése a dunai síkságon a szláv blokk kettészakításával történt.