Sugata Mitra és Vivek Rana, egy vezető indiai számítógépes oktatásfejlesztő cég munkatársai 1999 közepén különös kísérletbe kezdtek. Mivel székházukat egyetlen fal választotta el Új-Delhi számos nyomornegyedének egyikétől, a fal túloldalára egy számítógépes kioszkot állítottak, élő Internet-kapcsolattal, billentyűzet nélkül. Vajon mit fognak csinálni az angolul nem beszélő, elsöprő többségükben írástudatlan gyerekek? A szakemberek szándékosan nem adtak semmilyen információt a gép köré sereglő 6-12 éves kölyköknek, a kérdésekre legfeljebb annyit válaszoltak, hogy ez egy érdekes gép, próbálják ki – majd elmentek.

Az ismeretlen géppel magukra hagyott gyerekek néhány óra alatt megtanulták az egér használatát. A következő két-három napban egyenként végigpróbálták az összes menüpontot, majd elkezdtek érdekes oldalakat látogatni (amelyeket következetesen “csatornának” neveztek egymás között, mintha tévéznének). Egyetlen éjszaka alatt beállították és működésbe hozták a képernyőn az órát. Kicserélték a bejelentkező képernyőt. Teljesen egyedi és saját szótárat alkottak a használathoz. Megnézték a horoszkópjukat a naidunia.com-on, az észak-indiai hindi újság honlapján. Megtanultak rajzolni, saját foldereket létrehozni. A tíz nap múlva visszatérő tudósok nem akartak hinni a szemüknek: a gyerekek az egér használatával szövegeket alkottak, olyan funkció (az ún. Character map) felhasználásával, amelyről még a szakember sem tudott. Diadalmasan sajátították el mindenfajta pedagógusi beavatkozás nélkül a géphasználat alapkészségeit, valahogy úgy, ahogyan horgászni tanulnak.

A szülők, akik kezdetben szkeptikusak voltak (ha nem ad enni a gép, akkor mire jó?) a kísérlet végén már ragaszkodtak hozzá, hogy a kioszk ott maradjon, mert felismerték és megérezték, hogy gyerekeiknek ez jó. Hamarosan tanáruk is akadt, egy véletlenül a kioszkhoz keveredő másodéves egyetemista fiú személyében, aki számítógépes ismereteit India “nyílt egyetemén”, az IGNOU-ban szerezte, és akitől – mint a dologhoz az egész nyomortelepen egyedüliként “értő” nagy tekintélyű embertől – mindent meg lehetett kérdezni. A kísérlet kezdetétől számított egy hónap múlva a gyerekek már mindent tudtak, amit egy alapfokú számítógépes kurzus résztvevői, sőt, annál sokkal többet.

A kísérlet pedagógiai tapasztalatait Mitra és kollégái a MIE (Minimally Invasive Education, Legcsekélyebb Beavatkozással végzett Oktatás) programjában összegezték. A kormány felfigyelt a dologra, és hároméves program keretében további hat kioszk felállítását támogatja Delhi legszegényebb negyedeiben, darabonként öt-öt géppel. Hasonlóképpen támogatja egyedi tartalmak elkészítését és felvitelét, amelyek helyi közösségi információkat, fontos egészségügyi tanácsokat, oktatási programokat tartalmaznak. Mód nyílik e-mail-küldésre és rövid (közérdekű tájékoztató) videofilmek megtekintésére.

Evvel egyidőben Mamar Mukhopadhyay és csoportja egy nyugat-bengáliai falucska, Udang iskolájában fogtak kísérletbe. Néhány számítógépet raktak le a falu iskolájában, és minimális segítséget nyújtva a tanuláshoz, magukra hagyták a gyerekeket és a tanárokat a gépekkel. Amikor azok az új-delhi utcagyerekekhez hasonlóan saját erőből megtanulták a használatot, immár az ő segítségükkel lehetett adatbázisokat készíteni (és később felhasználni) a helyi információforrásokról és az egészségügy különböző kérdéseiről.

Abban az Indiában, ahol az iskolák nagy százalékában nincs tanár, ahol számtalan helyen nincs iskolaépület, reális jövőképnek tűnik a MIE-program. A következtetések levonásával várni kell ugyan, de már az is nagy előrelépésnek számít, hogy egy szabadtéri, a trópusi körülményeknek ellenálló kioszk és számítógép prototípusát sikerült kifejleszteni.

Kambodzsa elszigetelt, határmenti tartományában, Preah Viharban amerikai segítséggel három falusi iskola jutott nap-energiával üzemeltetett számítógéphez és műholdas Internet-kapcsolathoz. A program egyszerre pedagógiai kísérlet és a “rendszer” tesztje is – vajon alkalmas-e arra, hogy tömegesen kezdjék használni az iskolákban?

Mielőtt a legégetőbb kérdéseket feltennénk, nézzünk még meg néhány hasonló példát. Kanadai segítséggel indult Internet-program a latin-amerikai utcagyerekek életkilátásainak javítására. Az Equadorban és Kolumbiában felállított “tele-központok” arra adtak módot a használatot észrevétlen gyorsasággal megtanuló gyerekeknek, hogy kicseréljék személyes tapasztalataikat és ezen keresztül megtalálják a megoldásokat saját problémáikra is (elsősorban a tanuláshoz és az alternatív jövedelemszerzéshez segítő információk révén). A gyerekek saját kiadványaikat, újságjaikat szerkesztik, és a kísérlet sikerén felbuzdulva a szervező alapítványok a latin-amerikai és karibi térség számos más országára is szeretnék kiterjeszteni a programot.

Az indiai és a latin-amerikai utcagyerekek számára megnyíló Internetes lehetőségekről magán az Interneten keresztül lehetett sokat és sokszor hallani – nem véletlen hát, hogy a különösen kegyetlen körülmények között felnövő, állandó zaklatásoknak kitett zambiai gyerekek esetében is hasonló megoldásokat keresnek a helyi segítő szervezetek, a Young Women Christian Association (YWCA) és a Children in Distress (CINDI).

Az ENSZ partner-programja Banglades, Benin, India, Kamerun és Vietnam kisiskolásait köti össze az Internet segítségével 16 ország 420 vállalkozó iskolájának nebulóival, akik kéthetes látogatások során, afféle utazó Internetes diák-nagykövetekként segítik az ismerkedést a hálózattal, a Web lehetőségeivel. A kapcsolat ezt követően áthelyeződik az e-mailekre.

Internet-képes számítógépek eljuttatását szervezi a harmadik világ országaiba a számtalan jótékonysági szervezetet tömörítő Children’s Partnership program. A kanadai NetCorps program majdnem ezer fiatal kanadait röpít fél évre a világ különböző pontjaira, hogy ott létrehozzák az Internetes infrastruktúrát, vagy tanfolyamokkal segítsék a legszegényebbeket.

Vajon jelentenek-e bármit ezek a példák? Kínálhat-e tömeges életesély-javulást a számítógép és az Internet a legfejletlenebb, legszegényebb országok fiataljai számára? Ahol az éves átlagjövedelmet egyetlen számítógép ára is meghaladja? Ahol sok helyen nincs áram, ami a gépet táplálja. Ahol a telekommunikáció elemi formái is hiányoznak. Ahol még a népegészségügyi kérdések vannak napirenden, ahol az éhség elleni küzdelem köré épülnek a mindannapok. Csökkenthető-e az az – immár a digitális világra épülő – szakadék, amely elválasztja egymástól a gazdagot és a szegényt?

Megfelelő gazdasági-társadalmi elemzések, adatsorok és trend-előrejelzések híján egyelőre túlnyomórészt érzelmi vagy ideológiai alapon születnek válaszok. Az ismertté vált kísérleti tapasztalatok alapján viszont óvatosan megfogalmazhatónak tűnik egy-két alapelv, amelyek birtokában néhány szemléleti fogódzó is kínálkozik a majdani vizsgálatokhoz.

1. A digitális írástudás (computer literacy) elsajátítása ill. elsajátíthatósága kizárólag hozzáférés kérdése.
2. A gyermekek (még az írástudatlanok is) gyakorlatilag a felnőttek segítsége nélkül képesek megtanulni alapvető funkciók használatát.
3. Amennyiben a hálózati elérés biztosított, egyetlen lépcsőben válhat hálózati polgár (Netizen) a gyermekekből.
4. A számítógép öröm- és élményszerzés forrása lehet a gyermekek számára, amely a kilátástalanság körülményei között értelmes és hasznos tevékenységet biztosít.
5. Még az elemi számítógépes készségek és jártasságok is nagyban megnövelik a fiatal korosztály munkaerőpiaci esélyeit.
6. Mivel a géphasználat fortélyait a világot felfedező gyermek természetes ösztönével, előítéletektől és félelmektől mentesen, szinte észrevétlenül sajátítják el, a mindezt külsődlegesként, “tanulásként”, kényszerként megélő felnőtt társadalommal szemben a gyermekek által megtestesített generációs lehetőség jelenti a legnagyobb esélyt a digitális szakadék leküzdésére.
7. A túlnépesedett fejlődő országok számára reális perspektíva az általuk alig fenntartható alapfokú oktatási rendszerek mellé (ritkábban helyére) a közösségi hozzáférésre épülő és számítógépre alapozott öntevékeny tanulás formáinak elterjesztése.

S ha mindezek után azt gondoljuk, hogy az alacsony jövedelmű és a tudásfogyasztás csatornáiból ellátottsági, kulturális vagy földrajzi okok miatt kizárt gyerekek problémája kizárólag a legfejletlenebb országokat érinti, nagyot tévedünk. Az informatika szuperhatalmának tekintett, 50% feletti Internet-penetrációt felmutató Egyesült Államokban, ahol a latin háztartások több, mint 30%-a, a fekete háztartások több, mint 20%-a van már online-on, jelentések sora foglalkozik a gyermekeket veszélyeztető új keletű társadalmi szakadékkal. (Csak két példa 2000-ből: The power of the Internet for Learning. Moving from promise to practice. Report of the Web-based Education Commission to the President and the Congress of United States. 2000 márciusában jelentette meg a The Children’s Partnership /TCP/ azt a nagy tanulmányát /Online Content for Low-Income and Underserved Americans: The Digital Divide’s New Frontier www.childrens partnership.org/, amelyben a hozzáférés lehetőségének biztosítása mellett a hasznos tartalmak kifejlesztésére helyezik a hangsúlyt.) A “digitális szakadék amerikai módra” témakört azonban mégsem száraz adatsorokkal, hanem egy, az indiaira némiképp emlékeztető, de azt persze amerikai környezetbe helyező esettel mutatjuk be.

A nyugat-virginiai Wetzel megye kistelepüléseinek rosszul ellátott iskolákba járó gyermekei a városok véráramától elvágva, a külvilággal való információs kapcsolatot egyedül az elavult könyvtártól remélhetik – evvel azonban rögtön hátrányba kerülnek kedvezőbb körülmények között felnövő kortársaikhoz képest. A NETSchools program E-rate alprogramjának segítségével az iskolákból lokális hálózatokat szerveztek, valamennyi tanár és diák laptopot kapott, s ezek infravörös portjaival a tantermeken kívül a könyvtárban, de akár a büfében is Internet-kapcsolatot létesíthettek.

A kísérlet hatodik hónapjában a diákok 80%-a naponta létesített Internet-kapcsolatot. A diákok közül 144-en értek el átlag feletti eredményt valamennyi tárgyban a Stanford Achievment test alapján. A tanulás mellett a kertészeti szaktanácsoktól kezdve a Webes vakációtervezésig a hálózat a mindennapi tevékenységvilág részévé vált. A probléma ma már az, hogy a diákok otthon nem tudják használni a gépüket Internetezésre.

Az “infravörös porttal rendelkező laptop minden gyereknek” természetesen egészen más világról üzen, mint az “egyetlen számítógépes kioszk egy egész nyomornegyednek”. (És persze hasonló akciókat Bajorországtól Izlandon át Ausztráliáig nagyon sok helyen ismerünk.) A programok mögött azonban mégiscsak ugyanaz a szándék munkál: a lehetőségekhez képest esélyt biztosítani arra, hogy generációsan csökkenjen a digitális szakadék.

Az összeesküvés-elmélet mint a mindennapi gondolkodás alkotórésze erős történelmi gyökerekkel rendelkezik. Oroszországban igen különböző formákban jelentkezett a rasszista verzióktól a sztálinista változatig. A sztálini politikacsinálás és politikai gondolkodás magába építette az "összeesküvést" mint módszert. A cikk vizsgálja ennek historizáló szerkezetét a párttörténet és a perek korabeli hivatalos felfogása alapján. A sztálinista hagyomány és a különböző összeesküvés-elméletek tovább élnek a mai nemzedékek gondolkodásában a kelet-európai rendszerváltást magyarázó elméletekként. Az új rendszer ideológusai ezt a hagyományt ma többnyire antisztálinista és antikommunista zászló alatt folytatják.

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (/titkos/rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek működése világszerte nap mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok “kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az “összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán öltenek véres formát.

Az “összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos L.).¹

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem “tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzői neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai”² fogalmával írtak le az orosz történészek. “Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján.³ A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek/ anarchisták stb. vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer “tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz “párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is), vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban “dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé.⁴ Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés-teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt “családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia.⁵ Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett.⁶ Az orosz szociáldemokraták “bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer “megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi “káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és “modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására)⁷. Leninnek még a Mi a teendő című korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az “összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron “el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő.⁸ De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól),⁹ ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új “proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A “tömegek ellenőrzése”, amit Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság,¹⁰ a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét “politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció, nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus “hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló “politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a “hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nemcsak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult “birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre “kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében.¹¹ A konspiráció rutinná vált. Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a “szocializmus egy országban” praxis hosszú ideig életképes alternatívának bizonyult. Benne a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik. Ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze arról a kérdésről, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a “proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a “proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni.¹² Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már az is ellenségnek számított potenciálisan, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni “bizalmatlanság” csak úgy volt “jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való “hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalábbis objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, hogy állandóan attól szenvedett, nem látja pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság “rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban “megfáradt” része maga is permanensen követelte a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.¹³ Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932–33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé “stilizálódott”.¹⁴ A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a “rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. “Zavarják a szovjet munkát.” E “rosszindulatú” és “ellenséges”, az új problémákat “nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói mint “ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag “összeesküvésekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az “objektív” tényezőket, amelyekből “logikusan” fakadt egy kiterjedt “összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg című elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor, már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. útitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. A még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel “elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta “nemzedékváltásról” elmélkedett, amelynek során “a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről, hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára “meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is.¹⁵ Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – “mítikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is).¹⁶ A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi űrhajó-konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. “Igen, ők mind ültek – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. – Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk… Nem támogattak bennünket… Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de ezek lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”¹⁷

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalábbis ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a “fő bűnről”, az “összeesküvőkről” és “összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a “bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire “bejelentés” érkezett. Jellemző eset például, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia “nem összeesküvő”.¹⁸ Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov–Sztálin levelezés (és viszony), amelyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen “összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az “összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek “összeesküvők”.¹⁹ S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. “Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: “A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.”²⁰ Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék.

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, “beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam),²¹ amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista /bolsevik/ Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az “aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak “összeesküvéstörténeti”²² megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937–38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az “összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami “ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hűség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben “örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának… Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottság névsorát és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni.²³ A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.²⁴

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy odaadó emberek kislétszámú, de jól szervezett, csoportja “bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen “kevés ember” tönkre is teheti a “szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a “káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a “nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban, a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hűséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. Minderről sok mindent mond a könyv XI. fejezete, amelynek negyedik pontja ezt a címet viseli: “A buharinisták elfajulása politikai kétkulacsosokká. A trockista kétkulacsosok elfajulása gyilkosok és kémek fehérgárdista bandájává. Sz. M. Kirov elvtárs galád meggyilkolása. A párt intézkedései a bolsevikok éberségének fokozására.”²⁵ A történelem “frakciótörténeti” oldala tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a “központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymást kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy “összeesküvések” Sztálin által kialakított “tervének” megfelelően értelmeződtek.²⁶

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerűség látszata mindennél fontosabb volt, de csak a látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a “párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában nem volt se mensevik, se bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarta a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakult. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hűséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként “megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Dewey-bizottság előtt és másutt, főként a Bulletyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását²⁷: “Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek “összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”²⁸

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a “koncepciókat”? Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül éles és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a “fő bűnös” (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy “idegen”, “befurakodott elem”, “juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a “koncepció”, akik néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánítottak véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikáltak még a 20-as években.²⁹

Nem abszurd ez a kép, csak 1927–1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás³⁰ (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője, aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, a 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak “sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy “összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó³¹. A Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz. M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűneset³²– egy “jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés “keletkezett” Kamenyevnek és Zinovjevnek a Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, “árulásuk” között.³³

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalábbis az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. A 20-as évek történetírói ugyanis még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát “besorolta” “a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.³⁴

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel ez bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázható. Mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta “bűntörténetté” formálták át.³⁵ E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.³⁶

A szovjet történelem kriminalizálása végképp megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává, vagy még stílszerűbben, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és “tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedtek. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan azáltal is elmélyült, hogy sem a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll – a politikai álláspontoktól szinte függetlenül – az összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – kivonta a történelem feldolgozását a “népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen “lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt “népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd “privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az űrt egyelőre nem tölthette be valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság “elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele, a tömegpszichológia terén egyik napról a másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta “finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az “orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti.³⁷ Ez a modern, államilag szervezett “finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a “történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tévéből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a “kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka–GPU–KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan “összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a “bűnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a “néptömegek”, pedig a 70-es–80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) “hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb “összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha – mint közismert – nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Chuchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott.³⁸ Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, “feleslegesen fecsegnek”, ahogy Molotov mondta. Itt, Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét, csaknem “észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és a glasznoszty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az “igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az “új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az “önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert “bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb.³⁹ Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a “listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már azokban, akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.⁴⁰

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban, néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a “birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg.⁴¹ Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a II. világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát.⁴²

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább “televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.⁴³

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi “konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta “demokratikus világháborúként”⁴⁴, 1993. október 4-én végrehajtott egy “demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki “puccsistákként”.⁴⁵ (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált “hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai “Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban egyik kommentárjában a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett “Fehér Házba”,⁴⁶ amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve “déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”⁴⁷

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a “megpuccsoltak” gonosz puccsistákká⁴⁸ stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt.⁴⁹ Eközben a három tábor (a “nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a “vörös-barna összeesküvés” (értsd: “kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutatalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a “világ” előtt.⁵⁰

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az “orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Jegyzetek

¹ Ezeket az írásokat a Lakatos László által szerkesztett “Összeesküvés-elméletek” c. kéziratos kötet tartalmazza: Chip Berlett: Összeesküvéstan, Serge Moscovici: Az idegen kéz, Lakatos László: Miért hisznek az emberek az összeesküvés-elméletekben?

² E problémakörről és általában a századelő történészi vitáiról ld. magyar nyelven.: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Bp., Akadémiai, 1989. A bolsevikok, miként a mensevikek, nem mutattak semmiféle érdeklődést a történelem összeesküvés-elméleti magyarázatai iránt.

³ Egy nem régen elhunyt kiváló magyar történész e témájú könyvére hívom fel az olvasó figyelmét: Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón (1895–1906). Bp., 1980.

⁴ Vö. R. Malinovszkij és V. I. Lenin viszonyáról nem régen publikáltak olyan dokumentumokat, amelyek Lenin Malinovszkij iránti erős szimpátiáját tanúsítják. V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1991–1922. Moszkva, Roszszpen, 1999. 125–135., 190–192., 195–196. o.

⁵ Lenin a politikai szervezetet, illetve annak célját, a forradalom győzelmét biztosító fegyveres felkelés megszervezését egy széles társadalmi tömegmozgalom eszközének tekintette, amely mozgalom végcélja “a szocialista önigazgatás” létrehozása. A felkelés maga is “mozgalomszervező” lehetőség: “az összes elégedetlen – az önkényuralommal elégedetlen – rétegekkel való kapcsolat, ami oly fontos a felkelés szempontjából… hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetűbb és legcélszerűbb ‘válasza’ a kormánynak.” Lenin: Mi a teendő? Ma-Le klasszikusainak kiskönyvtársa 11, Bp., 1968. Kossuth, 257–258.o.

⁶ Egy újabb magyar nyelvű történeti feldolgozás kitűnő tájékoztatást nyújt a “jegyzőkönyv” keletkezéstörténetéről. Ld.: Bebesi György: A feketeszázak. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999. 69–85.o.

⁷ L. erről részletesebben: Tütő L.–Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 6-7.sz.

⁸ Itt szándékosan nem Max Webert említem, hiszen Lenin nem mérhető Weberen, amennyiben a lenini szellemi-politikai örökség célja – Weberrel szöges ellentétben – éppen a polgári állam és a polgári parlamentarizmus meghaladása, megdöntése volt, miképpen később Gramscié is. Az a könnyedség azonban, ahogyan Oroszországban a politikai hatalom “megdönthető” volt, nem a polgári állam problémájának differenciált megközelítése irányába vitte a gondolkodást (és persze a cselekvést).

⁹ Lenin egyébként sok bolsevik szerzővel szemben az önkényuralmi állam nagyfokú önállóságát és a parlamentarizmus előnyeit ecsetelte. Azokat az elméleteket, amelyek az önkényuralmi államot közvetlenül a nemesség eszközének tekintették, politikailag is káros elméletnek nevezték, mert nem voltak figyelemmel sem a bürokratikus hagyományok erejére, sem a monarchia “polgári irányú” elmozdulására a század elején. Vö. Pártviták… id.m. 52–77.o.

¹⁰ A Szovjetunió összeomlása után egy korábban vezető állású pártapparatcsik a bukás alapvető okát – némi túlzással – a titkosság mint eszköz és mint öncél fennmaradásában és permanens reprodukálódásában határozta meg: Leon Onyikov: KPSZSZ: anatomija raszpada. Moszkva, “Reszpublika”, 1996. Ám a titkosságnak ez a “monomániája” nem a Lenin-korszak közvetlen továbbélése, hanem egészében egy újfajta jelenség, amely gyökereit jórészt a sztálini időkből eredezteti. Jellemző momentum, hogy 1928-ig bármely párttag párttagkönyvét felmutatva bemehetett a KB épületébe, amely már akkor is a Sztaraja ploscsagyon állt.

¹¹ Hatalmas tömegű dokumentumanyag szabadult fel e témakörben is a rendszerváltás után, amelyek gazdagon illusztrálják az itt elmondottakat: Komintern i igyeja mirovoj revoljucii. Moszkva, Nauka, 1999. L. mindenekelőtt 404–538.o.

¹² Nem térhetünk ki arra, s nem is feladatunk, hogy vázoljuk a sztálini rendszert. Annak működésével részletesebben foglalkoztam: A sztálini rendszer kialakulásának okairól és jellegéről. Történelemtanári Füzetek, VIII. 1995.

¹³ Erről a jelenségegyüttesről érdekesen számol be V. Buldakov: A Gulag-jelenség. Eszmélet, 45. sz. (2000. tavasz) 122–139.o.

¹⁴ Hogy Sztálinnak “miért volt szüksége a ’kártevésre’”, V. Rogovin kimerítően tárgyalja: 1937. Moszkva, 1996. 244–254.o.

¹⁵ Vö. V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 242–244.o.

¹⁶ Persze nem könnyű megérteni ezt a problémát, ha az ember Sztálinból akarja magyarázni a történelmet és nem megfordítva.

¹⁷ Idézi G. M. Ivanova: GULAG v sziszteme totalitarnogo goszudarsztva. Moszkva, MONF, 1997. 131–132. o.

¹⁸ Vö.: Jev. Gromov: Sztálin: vlaszty i iszkoussztvo. Moszkva, “Reszpublika”, 1998. 281. o.

¹⁹ Piszatyel i vozsgy. Perepiszka M. A. Solohova sz I. V. Sztalinim 1931–1950 godi. Iz licsnogo arhiva I.V. Sztalina. Moszkva, 1997.

²⁰ Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Szbornyik dokumentov. Moszkva, (Szerk.: O. Hlevnyuk és mások) AIRO-XX, 1995. 168–169.o.

²¹ L. erről: Krausz T.: A “Rövid tanfolyam” és a történelem. Világosság, 1989. 3. sz. 174–179. o.

²² A források tükrében a bolsevik párt frakcióharcainak 1917 előtti története nagyon bonyolult, és teljesen alkalmatlan mindenféle “összeesküvéstörténeti” koncepció igazolására. S bár ma már igen jelentős a bolsevik emigrációs viták és frakciós ellentétek historiográfiai feldolgozása, én egy magyar kutató igen érdemes munkásságára hívnám fel a figyelmet. L. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A “baloldaliság” korai történetéhez: Gorkij–Lunacsarszkij–Bogdanov 1907–1910. Bp., 1990. (Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei /IX./, 1990. 389 o., uő.: Történelem dokumentumközelben (A.V. Lunacsarszkij 1917-ben). A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei, Bp., 1990. VII. 121–178. o.

²³ L. erről id. c. Világosság uo. Jellemző történet, melyet sok évvel ezelőtt két – azóta már elhunyt – kiváló szovjet történésztől, Viktor Millertől és Turok-Popovtól hallottam: Sztálin meglepődve tapasztalta, amikor bemutatták neki a szerkesztőbizottság tagjait, hogy a legfiatalabbat, az akkoriban még a húszas éveit taposó, későbbi akadémikust, Iszak Iszakijevics Mincet nem ismerte. Föltette a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen tekintélyes mű szerkesztőbizottsági tagjainak egyike nem rendelkezik semmilyen tudományos és hivatali előmenetellel. Nos, ezt követően Minc karrierje rendkívüli sebességgel ívelt felfelé, aminek később lett alapja: terjedelmes könyveket írt a forradalom és a szovjethatalom “diadalmas meneteléséről”.

²⁴ Ezt az összefüggést is egy népszerű kifejtéshez méltatlan részletességgel fejtettem ki a Pártviták és történettudomány c. id. munkában.

²⁵ Az SzK(b)P rövid története. Bp., Szikra, 1951. 319–326. o.

²⁶ Mindez oly mértékig volt benne a 30-as évek atmoszférájában, a nagyhatalmak közötti érdekellentétekben a náci Németország felemelkedését követően, sőt, a háború után is, hogy az összeesküvés a történelemmagyarázat “hivatalos” útjának tűnt. Érdemes itt két egészen eltérő, bár ismert dokumentumra felhívni a figyelmet: az USA moszkvai nagykövete a sztálini Szovjetunióban elfogadta a Sztálin és a Szovjetunió elleni összeesküvés nagy tervét, az ötödik hadoszlop működését, l. Joseph E. Davies: Mission to Moscow. Pocket Books Inc., New York, 1943. Másrészt M. Sayers – A. Kahn: A nagy összeesküvés. Bp., Szikra, 1947 (1949) A mai kor embere igazán némi empátiával viseltethet a 30-as évek naivitása, hiszékenysége iránt. Korunk “naivitásaira” később térnék ki.

²⁷ Trockijnak a perekkel foglalkozó írásaiból magyarul is olvasható egy válogatás: A száműzött Trockij. Bp., Libri, 1989. (Szerk.: K. T.) 127–142. o.

²⁸ V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 374. o.

²⁹ O Trockom i trockizme. Moszkva, 1925. Lenin o trockizme. Moszkva, 1924.

³⁰ Több helyen és részletesen is kifejtettem a sztálini rendszerváltás történetét, ezúttal a helyhiány miatt is eltekintek tőle.

³¹ Trockij már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a publikált vádbeszédek az “összeesküvések” és a “tervezett terrorista akciók” konkrét feltételeit, eseményeit igen eltérő módon adták elő, de az első perctől az utolsóig az “összeállítók”, természetesen mindenekelőtt Sztálin, kitartottak az összeesküvés mint koncepció mellett. Erre építették föl az összes vallomást. Vö. L. Trockij: Mikor jött létre és mikor működött az egyesített központ? In: A száműzött Trockij. Id.m. 131–138. o.

³² Az a valószínűsíthető tény, hogy egy bomlott agyú kivénhedt diák követte el a gyilkosságot, nem volt igazán népszerű tézis. Egy ilyen gyilkos kevéssé volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan bevádolja a régi bolsevikokat, mivel képtelen volt arra, hogy következetes és kitartó vallomást tegyen. Később, a 70-es évektől, nem szólva a peresztrojka periódusáról, nem kerültek elő források, melyek alátámasztották volna Sztálin közvetlen részvételét a gyilkosságban. Ma is teljes homály fedi az “összeesküvés” hátterét.

³³ Érdekes momentum, hogy a Kratkij kursz periódusában a Sztálin egyik “kedvenc” történészének számító Jemeljan Jaroszlavszkij még 1928-ban tulajdonképpen Sztálint is megbírálta, amikor tankönyvében arra emlékeztetett, hogy azon a KB ülésen, amelyen felvetették Kamenyev és Zinovjev kizárását a KB-ból, Sztálin az ellenszavazók közé tartozott. L. erről Világosság, id. c. 1989. 3.sz. 176. o.

³⁴ Vö.: A. Pankratova: Razvitie isztoricseszkih vzgljadov M. N. Pokrovszkogo. In: Protyiv isztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkogo. Szb. Sztatyej, 1939. I. köt. 5–7. o.

³⁵ A Kratkij kursz hatása tulajdonképpen még ma is érződik számos történész gondolkodásában; a szovjet disszidens történetírás közvetítésével került a rendszerváltást követő historiográfiába. Ilyen “eredeti” munka volt Heller-Nyekrics Szovjetunió története, Utopja u vlasztyi, amely magyarul két nagy kötetben 1996-ban jelent meg az Osirisnél. A két kötetről megjelent kritikai recenziót l.: Filippov Szergej: Orosz történelem hollywoodi feldolgozásban, és Krausz Tamás: Egy új Szovjetunió-történet, amely régi. L. Fons, IV. évfolyam, 1997. no. 3. sz. 357–394. o.

³⁶ L. például a magyarul is megjelent R. Pipes: Az orosz forradalom története, Bp. 1999. Megjegyezzük, hogy a mai Magyarországon még Pipesen is túlmegy a hivatalos, minisztérium által jóváhagyott és kedvezményezett középiskolai történelem tankönyv, amelyet a IV. gimnazistáknak írtak. Eszerint 1917 októberében forradalom sem volt, hanem csupán összeesküvők egy csoportjának puccsa zajlott Péterváron és természetesen egész Oroszországban. Ma itt tartunk.

³⁷ A cári család kivégzésének és magának a dinasztia történetének óriási irodalma van mind Oroszországban, mind Nyugaton, filmek, tv-feldolgozások tömegei szórakoztatják a nézőket a cári család szenvedéseivel és lemészárlásával. Sokakat már nem is érdekel az egész, megvan az igény egy újabb sztori “piacosítása” számára.

³⁸ A kiinduló “történeti” munka egy új vitához a történettudományon kívül született. Egy “műkedvelő” szerző vetette fel ismét Hitler és Goebbels propagandájának közismert tézisét, hogy a náci Németország “preventív háborúra” kényszerült. E koncepció felmelegítése V. Szuvorov (valójában Rezun), a Szovjet Hadsereg vezérkari főnöksége katonai felderítésének (GRU) egyik Angliába szökött munkatársa nevéhez fűződik: V. Szuvorov: Ledokol. Kto nacsal vtoruju mirovuju vojnu?, Gyeny–M.: Kogda nacsalasz Vtoraja mirovaja vojna? Moszkva, TKO “ASZT”, 1994. A kritikai tudományos irodalomból l.: V. A. Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, AIRO-XX., 1997. Erősebben érvényesít kritikai szempontokat G. Gorogyeckij: Mif “ledokola”. Moszkva, Progressz-Akagyemija, 1995., uő.: Sztalin i napagyenyie Germanii na Szovetszkij Szojuz. Moszkva, Roszszpen, 1999. Ezeknek a dokumentumokkal alá nem támasztott nézeteknek már akadnak magyarországi apostolai is a különböző rádió és televízió műsorokban, napilapokban stb.; mindenekelőtt Kun Béla unokája, a 80-as években a nagyapai örökséget még vehemensen védelmező és ápoló Kun Miklós és Ungvári Krisztián képviselik ezt az álláspontot.

³⁹ L. e koncepciókról komolyan Ju. I. Igrickij: Obscsesztvennaja transzformacija v SZSZSZR i Rosszii poszle 1985 g: vzgljadi i koncepcii. Moszkva, INION, 1998.

⁴⁰ E folyamat nyilvánosságáról részletesebben írtam az Eszmélet 33. számában, melyben dokumentáltam, hogy maguk a szovjet vezetők és államhatalmi intézmények nyilvánosan kérték fel a nyugati nagyhatalmakat a beavatkozásra, ami tükröződött például a Jelcin–Soros levelezésben. (Soros Gy.: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány, Budapest, 1991. 117–121. o.) Mindenesetre az intellektuális lezüllés egy sajátos formája, amikor baloldaliak komoly ábrázattal a Szovjetunió és az államszocializmus végét valamiféle összeesküvés eredményeként szemlélik.

⁴¹ Szélsőségességében tipikus példa, hogy a Gereben Ágnes és Kun Miklós szerzőpár, egyébként egyetemi alkalmazásban álló média-közszereplők halálos komolysággal Sztálinból egyenesen Hitlert faragnak, egyéb zaftos történetek között azt állítván, hogy – durván fogalmazva – ő is kiirtotta volna a zsidókat, a koncepció a koncentrációs táborokhoz már megvolt, csak nem maradt rá ideje. A történelemből piaci fogyasztásra alkalmas összeesküvő-sztorikat produkálnak nap mint nap minden mennyiségben. Rémtörténetek készülnek, s e boszorkánykonyhában éppenséggel mindenfajta fűszerre szükség van, kivéve természetesen a tudomány hagyományos eljárásmódjait.

⁴² Ennek kifejtésére itt nincsen mód, önálló fejezetet szenteltem a kérdésnek a Sztálin c. (Budapest, Útmutató kiadó, 1996.) életrajzi vázlatban, l. a “Sztálin és az antiszemitizmus” fejezetet.

⁴³ Vagyis lényegében itt nem szubjektív problémáról van szó, hanem a látványról mint a modern polgári társadalom alapvető viszonyáról, amelyet Ernest Guy Debord már a 60-as években feltárt: A látvány társadalma. Magyarul l. egy összefoglaló részét in: Eszmélet 37. sz. A történelem maga is látvánnyá változik, mint Debord írja, “mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik”, amit úgy kell tekintenünk, “mint aktualizált Weltanschauung-ot, egy objektív erővé átalakult világnézetet, amely anyagi valósággá lett átfordítva”. “A látvány – tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy az már elképzeléssé válik.” 161–169. o.

⁴⁴ L. Francois Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., 1999.

⁴⁵ Az események friss nyomán a Magyar Ruszisztikai Intézet kis tanulmánykötetet adott ki a hazai ruszisták tollából: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, IX., Bp., 1993. és l.: 93. Moszkva. Hronyika tekuscsih szobitij. Vek XX i mir, Moszkva, 1993.

⁴⁶ Mint a “puccs”, vagyis az október 4-ét megelőző események szemtanúja állítom, hogy az elnöki hatalom részéről az egész “story” a puccsról egy nagyon szimpla figyelemelterelés volt. Az elnöki hatalomkoncentráció megteremtéséhez volt szükség egy elfogadható apropóra. A tüntető tömegek mindenfajta puccs véghezvitelére alkalmatlanok voltak: esélyük sem volt komoly fegyverzethez hozzájutni, “vezéreiket körbezárták” egy betonépítménybe mindenfajta kommunikáció lehetősége nélkül, maga a néhány ezres tömeg életkori összetételénél fogva sem volt alkalmas az állig felfegyverzett katonákkal szembeni harcra, s a televíziós toronyhoz való masírozásuk is a hatalom által biztosított akció volt, hiszen egyetlen akadályba nem ütköztek. Nem véletlen, hogy a CNN sem igen tudott más “kommunista keményvonalasokat” mutatni a világ számára, mint azokat a nagyon idős, néha már megrokkant néniket, akik kisebb-nagyobb Sztálin-képekkel baktattak a téren körbe-körbe.

⁴⁷ Vö. Krausz T. A jelcinizmus. In: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1993. 87.o.

⁴⁸ A “puccsisták” vezérei, ha az olvasó még emlékszik neveikre, Haszbulatov és Ruckoj, az “afganisztáni hősök”, maguk is Jelcin első számú hívei közé tartoztak az 1991-es rendszerváltás periódusában.

⁴⁹ Mindez azért érdemel szót, mert miközben önfeledten folyt a vérfürdő “demokratikussá” való átformálása, éppen a parlamentarizmus felszámolása zajlott le, s jött létre hamarosan a Duma, amely még önálló törvényhozói jogkörrel sem rendelkezik az Elnökkel szemben.

⁵⁰ L. az idézett kiadványt: Jelcin és a jelcinizmus.

A holokauszt emlékével való visszaélésről írott könyv nagy vihart kavart Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Ennek részletét közöljük itt, a róla szóló recenzió előtt.

Következtetések

Összefoglalásul még meg kell vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt a holokauszt az Egyesült Államokban. Ehhez segítségül veszem Peter Novicknak a tárgyról írott kritikai megjegyzéseit is.

A közvéleményben jelen lévő holokauszt-emlékezeten kívül tizenhét állam törvényben írja elő vagy javasolja, hogy az iskolákban tartsanak holokauszt-programokat, és sok főiskolán és egyetemen hoztak létre a holokauszttal foglalkozó tanszékeket. Alig múlik el hét, hogy a New York Times-ban ne látna napvilágot egy nagy terjedelmű, a holokauszt témájához kapcsolódó cikk. Legszerényebb becslések szerint is a végső megoldással foglalkozó tudományos művek száma 10 000 fölött van. Összehasonlításképpen vegyük a kongói történelem egy pokoli fejezetéről szóló művek számát. 1891 és 1911 között mintegy 10 millió afrikai pusztult el azért, mert az európaiak rávetették magukat a kongói elefántcsont- és gumikészletekre. Mégis, az első és mindmáig egyetlen angolul írott tudományos mű két évvel ezelőtt jelent meg.¹

A holokauszt problémájával foglalkozó számos intézet és szakember érdeme, hogy mára az Egyesült Államokban az élet minden területét áthatja a kérdéskör; Novick azonban kételkedik abban, vajon ez egészében jó dolog-e. Először számtalan példát idéz fel arra, hogyan vulgarizálják a témát. Valóban nehéz egyetlen olyan politikai problémát is említeni, legyen az kapcsolatban az élettel általában, a szabad választással, az állatok vagy az államok jogaival, melyet ne hoznának összfüggésbe a holokauszttal. A holokauszt-jelenséggel való visszélést elítélve Elie Wiesel kijelentette: “Megesküszöm, hogy mindennemű …vulgáris megközelítést elkerülök”.² Mégis, állítja Novick, a “legfantáziadúsabb és legkifinomultabb fotográfiai opusz 1996-ban született, amikor Hillary Clinton, akit számos visszaélés miatt éppen hevesen támadtak, a Fehér Ház galériáján lánya, Chelsie és Elie Wiesel társaságában jelent meg, miközben férje a televízióban is látható üzenetet intézett a nemzethez”.³ Amikor a NATO Szerbiát bombázta, a szerbek által elűzött koszovói menekültek látványa Hillary Clintonnak a Schindler listája holokauszt-jeleneit idézte fel. “Nem azoknak kellene minket az életre tanítani, akik a történelmet Spielberg filmjeiből ismerik” – mondta élesen egy szerb emigráns.⁴

“Ha úgy tesznek, mintha a holokauszt az amerikai történelem része volna” – folytatja Novick –, “az csak erkölcsi fügefalevél”. Oda vezet, “hogy elhomályosul az amerikaiak valódi felelőssége, amikor múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel kell szembenézniük” (kiemelés az eredeti szövegben).⁵ Novick lényeges dologra mutat rá. Sokkal könnyebb mások bűneit elítélni, mint a magunkéval szembenézni. Az is igaz, persze, hogy ha volna bennünk erő, sokat megérthetnénk magunkról is a náci bűnök elemzéséből. A manifeszt végzet Hitler Lebensraum-politikájának szinte minden ideológiai és programatikus elemében jelen volt. Tény és való, hogy Hitler a Kelet meghódításához a Nyugat leigázásának amerikai modelljét használta fel.⁶

A 20. század első felében az amerikai államok többsége sterilizációs törvényeket fogadott el, és több tízezer amerikait erőszakkal sterilizáltak. A nácik kifejezetten erre az amerikai precedensre hivatkoztak, amikor a maguk sterilizációs törvényeit meghozták.⁷ A hírhedt 1935-ös nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat a szavazati jogtól, és megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti szexuális érintkezést. Az USA déli államaiban élő feketék hasonló jogfosztottságban éltek, és sokkal erősebb spontán és a közvélemény által is támogatott erőszaknak voltak kitéve, mint a zsidók a háború előtti Németországban.⁸ A nagyképű, magára olyan büszke nyugati hagyomány mélységesen áthatotta a nácizmust is. A nyomorékok elpusztításának igazolására – a végső megoldás előjeleként – a náci orvosok kitalálták az “élethez értéktelen élet” (lebensunwertes Leben) fogalmát. A lakomában Platon így írt: “Nem hiszem, hogy érdemes élni annak, aki szörnyű fizikai állapotban van”. A köztársaságban Platon szentesítette a beteg gyerekek megölését. Hasonlóképpen Hitlernek a Mein Kampfban kifejtett elutasító véleménye a születésszabályozással kapcsolatban, mondván, hogy akkor nem érvényesül a természetes kiválasztódás, megtalálható már Rousseaunak Az egyenlőtlenség eredetéről című művében. Röviddel a II. világháború befejezése után Hannah Arendt írta, hogy “a nyugati történelem földalatti áramlatai végül felszínre törtek, és hagyományaink méltóságát sárba tiporták”. (Origins of Totalitarianism)

Hogy elkonspirálja a külföldön elkövetett bűneit, az Egyesült Államok gyakorta foglalja törvénybe a holokauszt emlékét. Sokkal többet mond azonban, mikor utal az Egyesült Államok a holokausztra. A hivatalos ellenségek bűnei, például a vörös kmerek kambodzsai mészárlásai, Afganisztán szovjet megszállása, Kuvait iraki inváziója, a szerbek koszovói etnikai tisztogatásai mind a holokausztot idézik fel, azok a bűnök, amelyek az Egyesült Államok számláját terhelik, viszont nem.

Azzal egyidőben, hogy fény derült a vörös kmerek kambodzsai vérengzése, az Egyesült Államok által támogatott indonéz kormány Kelet-Timor lakosságának egyharmadát lemészárolta. Ám ezt a népirtást nem lehetett a holokauszttal párhuzamba állítani, sőt, az újságok sem tudósítottak az eseményekről.⁹ Miközben a Szovjetunió éppen “újabb genocidiumot” vitt végbe – a Simon Wiesental Központ szerint – Afganisztánban, az Egyesült Államok által támogatott guatemalai kormány éppen olyasmivel volt elfoglalva, amit a Guatemalai Tényfeltáró Bizottság a bennszülött maja lakosság elleni “népirtásnak” nevezett. Reagan elnök a guatemalai kormányt ért vádat “árnyékboxnak” nevezte. A Simon Wiesenthal Központ Jeane Kirkpatricknek Az év humanitáriusa díjat adományozta, amit a kitüntetett azzal érdemelt ki, hogy kiváló apologétája volt a Reagan-kormányzat bűnös közép-amerikai politikájának.¹⁰ A díjátadási ceremónia előtt Simon Wiesenthalt négyszemközt kérték még, hogy gondolja át újra a döntést. Erre nem volt hajlandó. Elie Wieselt ugyancsak négyszemközt megkérték, hogy járjon közben az izraeli kormánynál, a guatemalai gyilkosok fő fegyverszállítójánál. ő is nemet mondott. Az Egyesült Államok arra használta a holokauszt emlékét, hogy országát Paradicsomnak láttassa a kommunista rezsim elől menekülő vietnami “csónaklakóknak”. A Clinton-kormányzat viszont teljesen megfeledkezett a holokausztról, amikor az Egyesült Államok által támogatott halálosztagok elől menekülő haiti “csónaklakókat” visszakényszerítette hazájukba.”¹¹

Végképp elhomályosult az amerikaiak holokauszt-tudata, amikor 1999 tavaszán az USA vezérletével a NATO bombázni kezdte Szerbiát. Mint azt láthattuk, Daniel Goldhagen a szerbek koszovói bűntetteit a végső megoldáshoz hasonlította, és Clinton elnök kíséretében Elie Wiesel is meglátogatta Macedóniában és Albániában a koszovói menekültek táborait. Elie Wiesel már ezt megelőzően is igaz könnyeket hullatott a koszovóiak szenvedései láttán, miközben az Egyesült Államok által továbbra is támogatott indonéziai rezsim ott folytatta, ahol az 1970-es években abbahagyta: újabb ezreket mészárolt le Kelet-Timorban. A holokauszt kieshetett az emlékezetből, mert az Egyesült Államok nem tiltakozott a vérontás ellen. “Indonézia számít” – magyarázta egy nyugati diplomata –, “Kelet-Timor nem”.¹²

Novick rámutat arra, hogy az Egyesült Államok gyakorta cinkostárs olyan szörnyűségek elkövetésében, amelyek méretükben hasonlatosak a náci népírtáshoz. Példaként hozza fel azt, hogy egymillió gyereket öltek meg a végső megoldás során, és hozzáteszi, az amerikai elnökök világszerte csak olcsó ájtatoskodással említették a tényt, hogy számtalan kisgyerek “hal meg éhezés és olyan betegségek következtében, amelyek megelőzhetőek volnának”.¹³ De érdemes végiggondolnunk azokat a súlyos konfliktusokat, amelyekben az Egyesült Államok aktívan közreműködött. Miután az USA vezette koalíció 1991-ben letarolta Irakot, mert meg akarta büntetni “Szaddám-Hitlert”, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gyilkos ENSZ-szankciókat kényszerített erre a szerencsétlen országra, így remélve, hogy félre tudják majd Szaddámot állítani.¹⁴ Mikor a nemzeti tv-csatornán a külügyminisztert, Madelein Albrightot az iszonyú iraki halálozási adatokról kérdezték, azt válaszolta, hogy “megéri ezt az árat”.

“A holokauszt semmihez sem hasonlítható jelenség” – állítja Novick –, “és ez a tény jelentősen leszűkíti annak lehetőségét, hogy mindennapi világunkra lefordítható legyen”. Mint “az elnyomás és attrocitás non plus ultrája a kisebb mértékű bűnöket trivializálja.”¹⁵ Másfelől azonban a náci holokauszt érzékennyé is tehet bennünket ezen bűnök iránt. Ha Auschwitz lencséjén át nézzük, semmit sem tekinthetünk bizonyosnak és öröknek.¹⁶ Valójában a náci népirtás diszkreditálta azt a tudományos rasszizmust, amely oly meghatározó sajátossága volt az amerikai intellektuális életnek a II. világháború előtt.¹⁷

Akik az emberiség jobblétén fáradoznak, azoknak a gonoszság e megnyilvánulása magától kínálja az összevetést más jelenségekkel. A 19. század végének erkölcsi világképében a rabszolgaság töltötte be azt a szerepet, amit ma a holokauszt játszik. Ennek megfelelően gyakorta felidézték annak érdekében, hogy megvilágosodjanak a nem jól látható bűnök. John Stuart Mill abban a korszakban a nők helyzetét a családban, a szent viktoriánus intézményben a rabszolgákéhoz hasonlította, sőt, odáig merészkedett, hogy bizonyos vonatkozásokban rosszabbnak látta azt. “Távol áll tőlem, hogy azt állítsam, az asszonyokat nem kezelnék általában jobban, mint a rabszolgákat; de nincs egyetlen rabszolga se, aki olyan mértékben és a szó olyan teljes értemében lenne rabszolga, mint a feleség.”¹⁸ Csak akik a gonoszság e viszonyítási pontját idológiai fegyvernek használják, és nem erkölcsi iránytűnek, azok döbbennek meg az ilyen analógiák hallatán. “Ne hasonlíts semmit semmihez” – ez a varázsszava az erkölcsi zsarolóknak.¹⁹

A szervezett amerikai zsidóság arra használja a náci holokausztot, hogy elhárítson minden bírálatot, amely Izraelt és saját, erkölcsileg védhetetlen politikáját éri. E politika következményei hozták az izraeli és amerikai zsidóságot strukturálisan hasonló helyzetbe: mindkét csoport sorsa ma egy cérnaszálon függ, mely az amerikai uralkodó elitek kezében van. Ha egyszer csak ez az elit úgy dönt, hogy Izrael nyűg, vagy hogy az amerikai zsidóság feláldozható, akkor a szál elszakad. Kétségtelen, mindez csak spekuláció – lehet, hogy szükségtelen aggodalom, de lehet, hogy nem.

Gyerekjáték megjósolni, milyen lesz az amerikai zsidóság helyzete, ha ezek az események bekövetkeznek. Ha Izrael kiesne az Egyesült Államok kegyeiből, sok olyan vezető, aki ma szilárdan védelmezi Izraelt, bátran kinyilvánítaná idegenségét a zsidó állam iránt, és azért bírálnák az amerikai zsidóságot, hogy Izraelt vallássá redukálta. S ha az amerikai vezető körök úgy döntenének, hogy a zsidókat teszik meg fekete báránynak, nem lennénk meglepve, ha az amerikai zsidó vezetők pontosan úgy cselekednének, mint elődeik a náci holokauszt idején. “Nem gondoltuk, hogy a németek a zsidó elemet fogják alkalmazni”; vagy ahogy Jichák Zuckerman, a varsói gettófelkelés egyik szervezője fogalmazta, “hogy zsidók vezetik a zsidókat a halálba.”²⁰

***

Az 1980-as években számos nyilvános vitában érveltek kiemelkedő német és nem német tudósok amellett, hogy nem szabadna “normalizálni” a nácik bűntetteit. Az a félelem mozgatta őket, hogy a normalizálás erkölcsi felmentést jelenthet.²¹ Bármennyire érvényesek voltak akkor az érvek, ma már nem meggyőzőek. Hitler végső megoldásának iszonyatos dimenziói mára jól ismertek. És vajon az emberiség “normális” történetének nincsenek rémisztően embertelen fejezetei? Nem kell elfogadhatónak lennie egy bűnnek ahhoz, hogy a jóvátétele kétségtelen legyen. Ma az a feladat, hogy mint a kutatás racionális tárgyát rekonstruáljuk a náci holokausztot. Csak akkor tudunk belőle valóban tanulni. A náci holokauszt abnormitása nemcsak magukból a szörnyű tényekből fakad, hanem a ráépült, belőle hasznot húzó iparból. A holokauszt-ipart mindig a csőd fenyegette. Mára csak az marad, hogy ezt nyíltan is kimondjuk. Rég ideje már, hogy kiemeljük az üzleti világból. Az elpusztítottak iránti legnemesebb gesztus az volna, ha megőriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikből, és végül, hagynánk őket békében nyugodni.

(Az írás részlet a szerző könyvének utolsó fejezetéből. Fordította: Baráth Katalin.)

Jegyzetek

¹ Adam Hochschild, King Leopold’s Ghost (Boston, 1998).

² Wiesel, Against Silence, v.iii. 190; cf. V. i. 186, v. ii, 82, v. iii, 242, és Wiesel, And the Sea, 18.

³ Novick, The Holocaust, 230–1.

⁴ New York Times, 25 May, 1999.

⁵ Novick, The Holocaust, 15.

⁶ John Toland, Adolf Hitler (New York:1976), 702. Joachim Fest, Hitler (New York, 1975), 214, 650. Lásd még Finkelstein, Image and Reality, chap. 4.

⁷ Lásd például Stefan Kühl, The Nazi Connection (Oxford: 1994).

⁸ Lásd például Leon F. Litwack, Trouble in Mind (New York, 1998), különösen az 5-6. fejezetet.

⁹ Lásd például Edward Herman és Noam Chomsky, The Political Economy of Human Rights, v.i: The Washington Connection and the Third World Fascism (Boston: 1979), 129–204.

¹⁰ Response 1983 márciusa és 1986 januárja.

¹¹ Noam Chomsky, Turning the Tide (Boston:1985), 36 (Wieselt az izraeli sajtóban megjelent interjúból idéztük), Berenbaum, World Must Know, 3.

¹² Financial Times (8 September, 1999).

¹³ Novick, The Holocaust, 255.

¹⁴ Lásd például Geoff Simons, The Scourging of Iraq (New York: 1998).

¹⁵ Novick, The Holocaust, 244, 14.

¹⁶ Erről lásd különösen Chaumont, La concurrence, 316-18.

¹⁷ Lásd például Carl N. Degler, In Search of Human Nature (Oxford: 1991), 202 ff.

¹⁸ John Stuart Mill, On the Subjection of Women (Cambridge: 1991), 148.

¹⁹ Nem kevésbé visszataszító az, ha – mint Michael Berenbaum javasolja – a náci holokausztot csak azért hasonlítják más népirtásokhoz, hogy “demonstrálják a náci holokauszt egyedülálló voltát”. (After Tragedy, 29).

²⁰ Zuckerman, A Surplus of Memory, 210

²¹ Utalok itt most egyaránt a Historikerstreitre és a Saul Friedlander és Martin Broszat között folyt levelezésre. Mindkét vitában főként a náci bűnök abszolút és relatív természetéről esett szó; például a Gulaggal való összevetés érvényességéről. Lásd Peter Baldwin (ed.), Reworking the Past, Richard J. Evans, In Hitler’s Shadow (New York, 1989), James Knowlton és Truett Cates, Forever in the Shadow of Hitler? (Atlantic Highlands, 1993), és Aharon Weiss (ed.), Yad Vashem Studies XIX (Jerusalem, 1988.

A Verso könyvkiadó ismét “botránykönyvvel” állt elő¹, amennyiben botrányos dolognak számít Chomskynak és követőinek rendszerszemlélete, rendszerkritikája a neoliberalizmus által uralt “világközvéleményben” (értsd: meghatározott médiumok korlátozatlan uralma, monopóliuma). Ne legyünk persze naivak. Az igazi botrány az, hogy egy ilyen szemlélet alapján igyekszik a könyv a “zsidókérdést” (antiszemitizmus, palesztin kérdés, genocídiumok a történelemben stb.) egyetlen összefüggésben, a Holocaust-ipar tükrében “helyretenni” az Egyesült Államokban. Lehetséges-e ez? A vállalkozás kevésbé bizarr, mint ahogyan az ember először gondolná.

A könyv szerzője, Mr. Finkelstein, a City University of New York tanára egyebek mellett éppen a történelem egy szeletének medializálására, egyfajta kisajátítására hívja fel a figyelmet az Egyesült Államokban, amit természetesen meghatározott gazdasági és politikai érdekek, érdekcsoportok mozgatnak. Nem csekély intellektuális bátorságra van szükség egy ilyen kötet publikálásához, hiszen sokféle érdeket sért mind tudományos, mind politikai téren. A könyvnek ugyanis az az alaptézise vagy általános szemlélete, hogy a tőke világrendszerében értelmetlen a bűnök minőségi elkülönítése, mert az elmúlt két évszázad bizonyos szempontból semmi egyéb, mint népirtások története, ami kétségtelenül tények tömegével igazolható. Ám a XX. század és különösen a fasizmus még a genocídium problémát is “differenciálta”, még a radikális baloldalon is vitathatóvá teszi a szerző néhány megállapítását, következtetését. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a politikai állapotok a világ különböző részein igen különbözőek, s ennek megfelelően a holokauszthoz való viszonynak is igen eltérő politikai implikációi lehetnek. Aki ilyen téma kutatásába fogott, annak számolnia kell ezekkel az implikációkkal.

Norman G. Finkelstein “rendes” amerikai zsidó családban nőtt fel mint “holokauszt túlélők” gyermeke. Sajátos státus volt ez, bizonyosan több, mint egy érzelmi állapot. Ez az állapot egy “kultúra” és egy “elkötelezettség”. Édesanyja hat esztendőt töltött a Varsói Gettóban, illetve náci haláltáborokban. Más motívumoktól eltekintve is érthető hát, ha Norman G. Finkelsteint indulatba hozza a holokausztra, milliók felmérhetetlen szenvedésére rátelepedő politikai, üzleti, médiaipari vállalkozások profitorientált tevékenysége.² Hogy a média, illetve a mögötte álló különböző érdekcsoportok mit tettek az Egyesült Államokban “a holocaust memoryval”, arra korábban reflektált a Finkelstein által gyakran idézett Peter Novick The Holocaust in American Life (N.Y., 1999.) című könyve, amely rávilágított arra a körülményre, hogyan lett a Holokausztból (is) ideológiai fegyver. Előbb a politika, majd az üzlet tette rá a kezét a holokausztra.

1. A politika és a holokauszt

Mr. Finkelstein pedáns alapossággal tárja fel a Holokauszt-ipar működésének részleteit, funkcionális meghatározottságait. Különösen az a tényállás, az a képmutatás bőszíti fel a szerzőt, ahogyan írók, történészek, politikusok, ügyvédek, nemzetközi zsidó “érdekvédelmi” és vallási szervezetek, oktatási centrumok és múzeumi intézmények egész hálózata tőkésíti a “holocaust memoryt”, miközben a “szükséget szenvedő túlélő áldozatok” érdekeire hivatkoznak. Finkelstein részletekbe menően mutatja be azt a folyamatot, amelyben a “holocaust memory” profittá szublimálódik, miközben a holokauszt valódi áldozatai különböző időkben megdöbbentően alacsony és megalázó összegekhez jutottak. Finkelstein édesanyja mintegy 3500 US $-t kapott kárpótlásként.³ Finkelstein úgy látja, hogy az egész jelenség szellemi megalapozását irodalmi téren nem a holokauszt tagadók provokálják. Úgy látja, hogy azt a néhány “elmebeteget”, aki be akarja bizonyítani a bebizonyíthatatlant, a “hivatalos” liberális sajtó állandó reklámozása nélkül szinte senki sem ismerné.

Megjegyezhetjük, hogy valami ehhez hasonló Kelet-Európában is lejátszódik az utolsó tíz-tizenöt évben, aminek politikai-társadalmi hátterét itt a rendszerváltás hozta létre. A mi országunkban szellemileg-kulturálisan egy igen ritka történelmi amalgám kristályosodott ki, amelybe belefér a horthysta Magyarország, sőt, a nyilas uralom szerecsenmosdatása, a szerény magyar liberális hagyomány és az amerikai reklám- és médiakultúra. E zavaros képletnek megfelelően Magyarországon például az utóbbi tíz évben a holokauszt a szellemi élet egyik centrális kérdésévé vált, intézmények, politikusok, történészek, különböző rendű-rangú írók, tollforgatók “szálltak rá” a Katasztrófa újraértelmezésének “feladataira”.⁴ Egyesek antiszemita alapról közelítenek a dologhoz, mások a témakör kapcsán a fasizmus-kommunizmus identifikálását propagálják egy “antikommunista demokratikus antifasizmus” jegyében.⁵ Ezek a kérdések a 80-as évek Magyarországán még olyan diskurzus részeként merültek föl, amelyben az alapvető frontvonal egy baloldali szocialista (és kommunista) és egy baloldali liberális vagy baloldali népies irányzat között húzódott. Mára ez a diskurzus a magyar médiában jelentősen megváltozott, mert az akkori diskurzus meghatározó irányzatait azóta már periferizálták. Most egy jobboldali, antiszocialista liberalizmus és egy konzervatív-nacionalista-szélsőjobboldali “szellemi koalíció” között húzódik a fő választóvonal. Még a Népszabadságban is lejátszódott ez az átrendeződés.⁶ A vita szellemi hozadéka szinte a nullával egyenlő, mégis vagy éppen ezért e fordulat segített az új rezsimnek, hogy a “holocaust memoryból” új ideológiai fegyvert kovácsoljon a rendszer számára, míg az antiszemita “hivatalosság” éppen a maga szellemi-politikai identitása érdekében vizsgálja fölül a holokauszt régi, hagyományos antifasiszta értékelését.

Természetesen e fordulat intellektuális hátterét az Egyesült Államokban formálták meg. Amint Finkelstein rámutat, a 60-as–70-es évek fel-felemelkedő antiszemita hulláma az USÁ-ban alkalmas eszköz volt arra, hogy ösztönözze az amerikai zsidó szervezeteket a holokauszt instrumentalizálására.

“A szervezett amerikai zsidóság számára – írja Finkelstein – ez az előregyártott hisztéria az új antiszemitizmusról, számos célt szolgál. Növeli Izrael mint az utolsó menedék értékét arra az esetre, ha az amerikai zsidóság erre rászorulna. Mi több, a zsidó szervezetek adománygyűjtő felhívásai is sokkal megértőbb közönségre találnak, ha kijátsszák az antiszemitizmus kártyáját (vagy: ha az antiszemita veszélyre apellálnak). ’Az antiszemita abban a szerencsétlen helyzetben van – mondta egyszer Sartre –, hogy életbevágóan szükséges számára az ellenség, akit el akar pusztítani’. Ezen zsidó szervezetekre nézve éppen az ellenkezője igaz. Mivel az antiszemitizmusra kicsi a kereslet, nemrégiben késhegyre menő küzdelem tört ki a fő ‘zsidóvédő’ szervezetek – különösen az ADL és a Simon Wiesenthal Center – között. Az adománygyűjtés vonatkozásában a történeti véletlennek köszönhetően hasonló szerepet töltenek be az Izrael államot érő fenyegetések. Egyesült államokbeli útjáról hazatérve Danny Rubinstein, az ismert izraeli újságíró a következőképp nyilatkozott: ’A zsidó establishment legtöbb tagjának az a véleménye, hogy újra meg újra hangsúlyozni kell a külső fenyegetéseket, melyekkel Izrael szembenéz… Az amerikai zsidó establishmentnek Izraelre csak úgy van szüksége, mint a kegyetlen arab támadás áldozatára. Ilyen Izrael számára van támogatás, szponzor és pénz… Mindenki előtt ismeretes az amerikai United Jewish Appeal (Egyesült Zsidó Felhívás) keretében összegyűjtött adományok hivatalos összege. Noha Izrael nevében történik a felhívás, mégis, az összeg fele nem Izraelbe, hanem az amerikai zsidó szervezetek kasszájába vándorol. El lehet képzelni ennél nagyobb cinizmust?’

Ahogyan a továbbiakban bizonyítom, a ‘szükséget szenvedő holokauszt áldozatok’ kizsákmányolása a holokauszt ipar ezen cinizmusának legkésőbbi, és legvisszataszítóbb megnyilvánulása.

Mégis, az antiszemitizmus miatti vészharang megkongatásának rejtett fő oka másutt keresendő. Ahogyan az amerikai zsidóság gazdagodott, úgy tolódott egyre inkább jobbra politikailag. Bár még mindig baloldali álláspontot képviselnek olyan kulturális kérdésekben, mint a szexuális erkölcsösség vagy az abortusz, a politikában és a gazdaságban a zsidók egyre konzervatívabbak. A jobboldali fordulatot egy befelé fordulás is kísérte, mivel a zsidók, nem törődve korábbi szövetségeseikkel a nincstelenek között, egyre inkább csak zsidó kérdésekre tartalékolták forrásaikat.”⁷

Tehát a holocaust memory az amerikai-izraeli szövetség és a szervezett amerikai zsidóság jobboldali fordulatának ideologikumává “szublimálódott” az Egyesült Államokban. Finkelstein ugyanakkor sajnálatosan negligálja az európai, különösen a kelet-európai “specifikumokat”, jóllehet főként Magyarországon szintén végbement a zsidó populáció gazdasági differenciálódása, aminek negatív politikai következményeit kár lenne tagadni. Nem fogadható azonban el, hogy Finkelstein nem vesz tudomást arról, hogy Moszkvától Budapestig, Budapesttől Berlinig a “holocaust memory” mégoly “neoliberalizált” változata is a rasszista-antiszemita szélsőjobboldal rendszerváltást követő felemelkedésével szemben ma is rendelkezik bizonyos demokratikus potenciállal. Finkelstein mintha alábecsülné a probléma merőben intellektuális-érzelmi aspektusait is. A holokauszt-ipart részben működtető, történelmileg megszilárdult “zsidó érzékenység”, “emocionális tudattartalom”, amelynek létezéséről Finkelstein igazán jól informált, a rendszerváltó Kelet-Európában megerősítést nyert, mivel az államszocializmus bukása után az antiszemitizmus régen elfelejtett formái törtek felszínre. Ellentétben az USÁ-val, e régióban az antiszemitizmus a jobboldal kulturális és politikai közösségeinek szerves eleme. Éppen az antiszemitizmus kulturális talaján érzékelhető, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal szinte elválaszthatatlanul “összenőtt”. Ezt az állapotot tükrözi az ismert vicc is: “mondja bátyám, maguknál van antiszemitizmus? Azt nem tudom, de igény vóna rá.” Az USÁ-val ellentétben erre a jelenségre bármely magyar vagy román konzervatív kormány rájátszik.

Még a magyar parlament is gyakran fóruma az antiszemita kirohanásoknak, a magyar értelmiség jelentős csoportjai “önként és dalolva” vállalták a magyar antiszemitizmus örökségét.⁸ Miért ne volna – főképpen ilyen közegben – elfogadható szellemi-érzelmi szükséglet, ha a “túlélők” utódai megpróbálják az elődeiket ért sorscsapásokat megérteni és interiorizálni mindenfajta direkt “nagypolitikai” szándék nélkül. E régióban a holokauszt-ipar ilyen szükségleteket is kielégít, még ha igaza van is a könyv írójának, hogy a holokauszt természetesen nem csak “zsidó-ügy”, hanem orosz vagy cigány, lengyel vagy belorusz is.

Talán az itt említett “egyoldalúsággal” függ össze, hogy Finkelstein némi leegyszerűsítéssel ragadja meg az “Auschwitz egyedisége (uniquness)” problémát. Nem reflektál Traverso kitűnő könyvére, amely éppen ezen “egyediségen” keresztül mutatja meg a modern kapitalizmus népirtó természetét.⁹ Finkelstein attól tart, hogy a holokauszt, a náci genocídium “egyediségének” hangsúlyozása “intellektuális terror” (Chaumont), ami más népek szenvedésének alábecsülésére vagy éppenséggel a zsidó vallási tradíció “tudományos” túlbecsülésére vezet. Abban pedig semmi meglepő nincsen, hogy a tőkés profittermelés a holokausztot is a maga szolgálatába állítja. Tán nem csinált profitot hozó szalonzenét a Beatles-együttes zenei hagyatékából?

Mindezzel csak azt kívántam hangsúlyozni, hogy a holocaust-memory mint tematizált problémakör még tisztán politikai aspektusait tekintve is több rétegűnek tetszik, mint ahogyan azt a szerző ábrázolja.

2. A kultúra és a holokauszt

A kis kötet talán legsikerültebb része az, amelyben Finkelstein megmutatja azokat az irodalmi és történetírói visszaéléseket, amelyek a jó konjunktúrát kihasználva a korszellemnek, a posztmodern irodalmi szalonok ízlésvilágának megfelelően “zenésítik meg” a holokauszt témakörét. Így lesz Daniel Goldhagen könyve (Hitler’s Willing Executioners, N.Y.,, 1996.) nemzetközi diskurzus “alapműve”, egyfajta “kötelező olvasmány”, amelyet Finkelstein – okkal – csak a “demagóg”, “komikus” jelzőkkel illet; a mű meg is felel az említett elvárásoknak, hiszen ezért lehetett belőle divatos sikerkönyv. A német és a világtörténelmet egy “éteri antiszemitizmus”, Hitler akarata, illetve a németek ennek való alárendelődése, a németek gonosz szenvedélye magyarázza. A németek gonoszsága mint magyarázó elv ugyan régi és egyszerű képlet, mint maga az egész goldhageni koncepció. Tudományos bírálata nem is okozhat fejtörést, de a mű politikai funkciója valódi problémát tükröz: Goldhagen azt sugallja, hogy a nem-zsidók, “Gentile” (nem csak az arabok) készek Izrael Állam és általában a zsidók elleni “összeesküvésre” egy újabb genocídium végrehajtása érdekében.

A konkrét társadalmi formák vizsgálata nélkül éppen az a történelem tűnik el, amely megszülte a náci fasizmust az Endlösunggal egyetemben.¹⁰ Goldhagen divatos “oknyomozása” azonban a legközönségesebb kávéházi locsogásba torkollik a történelem kifürkészhetetlenségéről, az érzelmek, a gyűlölet tértől és időtől elvonatkoztatott, mindent meghatározó szerepéről, “a nem-zsidók mentalitásának pathologikus voltáról”. Finkelstein joggal tiltakozik az ilyen történelemszemlélet manipulatív és vulgarizáló jellege ellen, melyhez nem kapcsolódhat progresszív politikai funkció.

A nácizmus és a holokauszt magyarázatában az irracionalitás, az emocionalitás túlhajtása főképpen irodalmi művekben jelentkezik, amit a tudomány – úgymond – eleve nem képes megmagyarázni. Az irodalom és az irodalomkritika nem véletlenül tért vissza egy lengyel emigráns, Jerzy Kosisnski 1965-ös regényéhez, a The Painted Bird-höz, mint az önállósult, mindenfajta szociális alapot nélkülöző erőszak orgiájának irodalmi megtestesüléséhez. E könyv mai “megfelelője”, amint azt Finkelstein bemutatja, Binjamin Wilkomirski Fragments című memoárja, amely a holokausztot a szadomazochista téboly és az erőszak, a pszichikai aberráció, a “tudatalatti feltárásának” fényében világítja meg. Wilkomirski könyvét, a giccs és a hamisítvány¹¹ e fúzióját a liberális irodalomkritika a holokauszt klasszikus irodalmi ábrázolásává avatta, jelezve egyúttal azt is, hogy a holokauszt-ipar klasszikus kisiparosai miképpen válnak egy meghatározott történelmi időpontban irodalmi klasszikusokká…

De hát nem ebbe a kategóriába tartozik-e Spielberg Schindler listája című filmje, amely a szentimentális történeten kívül semmit meg nem mutat a holokauszt és a fasizmus valódi okaiból, népirtó lényegéből? Vajon nem egy “oszkárdíjasított” közönséges giccsről, “szappanoperáról” van szó, amely csupán a holokauszt-ipar klasszikus alkotása? Természetesen költői a kérdés, ám mégis elgondolkodtató a film világméretű sikere, ami elválaszthatatlan az amerikai kultúrimperializmus monopolista természetétől, amely csak különös formában nyilvánul meg a filmexport terén.

3. A magyar tapasztalat

E témakörben még a teljesen lerongyolódott magyar filmipar is – külföldi tőkével és nyilvánvalóan a “világpiaci orientáció” vonzásában ugyan, de magyar rendezővel – jobb és hitelesebb filmet produkált, mint az amerikai giccsgyáros. Szabó István A napfény íze című filmje is kénytelen persze követni a hollywoodi filmgyártás piaci szabályait, igazi “közönségfilmet” csinált, ám a zsidók magyarországi tragédiájának legalábbis egyik-másik síkját, összefüggését történeti és szociális mélységében is meg tudta mutatni. Két momentumot érdemes itt a téma szempontjából kiemelni.

Az egyik, hogy a magyar zsidóság kiirtását a magyar hatóságok rendkívül aktív és “sikeres” közreműködése valamint a Vatikán, személyesen XII. Pius profasiszta történelmi szerepvállalása¹² nélkül nem lehetett volna véghezvinni. Ám Szabó István ráirányítja a figyelmet a magyarországi zsidóság történelmi értelemben vett karaktervonásaira, például arra, hogy a gazdagabb zsidó rétegeknek a magyar uralkodóosztályokhoz való alkalmazkodása megkönnyítette a magyar hatóságok dolgát a zsidók náci haláltáborokba deportálását illletően. Ennek az “alkalmazkodásnak” a következtében¹³ lehetetlenné vált a zsidó antifasiszta önvédelem hatékonyabb megszervezése. A film ugyan speciálisan nem szól a Budapesti Zsidó Tanács szégyenteljes történelmi szerepéről, hogy tudiillik még 1944 nyarán sem hozta nyilvánosságra a Vrba-jelentést az auschwitzi haláltábor jellegéről, meggátolva így a vidéki zsidóság esetleges menekülésének csekélyke esélyét is.¹⁴ Mindez összefüggött azzal a ténnyel, hogy a hivatalos zsidó vallási szervezetek 1919 után a zsidó kommunistákat és forradalmárokat – vallási érveléssel – gyakorlatilag kiszolgáltatták a rendszer kényére-kedvére, s ezzel lényegében az antiszemitizmus kezére játszottak, mivel térségünkben – mint jól ismert – az antikommunizmus és antiszemitizmus már 1919-ben is kéz a kézben járt. Mindennek következtében nem meglepő, ha jelentős zsidó csoportok a mukásmozgalom különböző szervezeteiben és pártjaiban találták meg a fasizmussal szembeni védelem egyetlen lehetőségét. Szabó filmje éppen arra a körülményre mutat rá, hogy a zsidó identitás keresése napjainkban egy korábban elmulasztott önvédelmi lehetőség kipróbálásaként is felfogható, miközben a bukott “kommunizmus” helyét újra elfoglalja a vallás a maga egyházi struktúráival. Mivel Szabó filmje történelmi okokat is láttatni kíván, nem szolgálja a holokauszt-ipart, magát a Rendszert mutatja meg, s legalább felveti a nagy kérdéseket, mint például azt, hogy miért maradt el, miért nem szerveződött meg a “zsidó önvédelem”, s elgondolkodtat a magyar uralkodó osztályok történelmi felelősségéről, amitől az utóbbi évtizedben a magyar társadalom szinte már teljesen elszokott.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Magyarországon is létrejött valami, ami hasonlatos a holokauszt-iparhoz. Talán Gulag-iparnak lehetne nevezni e jelenséget. Csupán A kommunizmus fekete könyve című kompilációra és hazugsághalmazra hivatkozom, amelynek népszerűsítését még a Népszabadság című liberális napilap is vállalta számtalan cikkében 2000 nyarán. Amerikával ellentétben nálunk, mint fentebb utaltam rá, a holokauszt téma kevésbé iparosítható, mert élnek még azok a kutatók, akik sok évtizede foglalkoznak a témával, nezebben állíthatók át az új ipar művelésére. Igaz, anyagi érdekeltségük is jóval kisebb, mint az amerikai “iparosoké”. A magyar “iparosok” inkább bekapcsolódtak az amerikai és izraeli vállalkozásokba, ahogyan ők mondják: projectekbe. Az igazság kedvéért tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy Magyarországon a zsidó származású magyar állampolgárok jelentékeny csoportjai megmaradtak a politikai baloldal képviselete mellett. Még a zsidó polgárság, pontosabban a zsidó polgárság leszármazottai és az új rendszerhez alkalmazkodó parvenük, újgazdagok sem a jobboldal hagyományos erőihez, a dzsentroid tradíciókat továbbvivő konzervatív-nacionalista (MDF, FIDESZ, Kisgazdapárt, MIÉP) csoportokhoz csatlakoztak, hanem főképpen a liberális SZDSZ támogatóivá váltak, jóllehet politikai szövetségeiket inkább jobbra, mint balra kötik.

4. A kárpótlás – marakodás a pénzért

Finkelstein könyvének legterjedelmesebb és szemléletileg legproblematikusabb része az, amelyben leírja az amerikai zsidóság által ellenőrzött zsidó szervezeteknek a 90-es években a svájci bankokkal és a német tőkés társaságokkal vívott harcát egy új kárpótlás érdekében.

Finkelstein, mielőtt a holokauszt-ipar “üzleti érdekeit” vizsgálná, felveti a nagy kérdést: vajon az amerikaiak délkelet-ázsiai genocídiumának áldozatait nem illeti-e meg kárpótlás, hiszen 4-5 millió ember, köztük gyermekek és nők legyilkolásáról volt szó az 50-es–70-es években, mintegy 25 éven keresztül. Anélkül, hogy tagadnám a jogosságát egy a vietnamiaknak fizetendő kárpótlás szükségességét illetően, ez elvileg semmiképpen nem áll közvetlen kapcsolatban a zsidó szervezetek kárpótlási igényeivel.

A németek, jegyzi meg Finkelstein, több egyezmény alapján, elsőnként egy 1952-es egyezménynek megfelelően fizettek kárpótlást a holokauszt túlélőinek, még amerikai zsidó szervezeteknek is. Az egyezmény szerint Németországnak 12 éven keresztül évente 10 millió dollárt kellett fizetnie a holokauszt-túlélőknek. Ez természetesen akkor is így van, ha e pénzek jó részét Kelet-Európában az állam fölözte le, Amerikában pedig egyes zsidó intézmények. A zsidó követelésekkel foglalkozó konferencia, a Claim Conference a kelet-európai rendszerváltás folyamatában annullálta az egyezményt a Kelet-Németországban elrablott zsidó vagyonokra (is) hivatkozva, s új kompenzációs megoldásokat erőltetett. Ám most már nem annyira a náci genocídium túlélőire hivatkoztak (azok többsége kihalt, hiszen 1945-ben kb. 100-200 ezer élővel lehetett számolni a szovjet zsidóság nélkül), hanem a “zsidó közösségekre”, mint amelyek a holokauszt szenvedőinek autentikus képviselői, s a zsidó közösségi élet rehabilitációjához való hozzájárulásról nyitottak rendkívül intenzív és sikeres kampányt. Ezekbe az amerikai zsidó érdekeket tükröző politikai és gazdasági követelésekbe illeszkedett a svájci bankokkal szembeni támadás is, amely részben az “alvó számlák”-kal, részben pedig e bankok nácikkal való kollaborációjával függött össze. Finkelstein a Zsidó Világkongresszustól a Wiesenthal Központig bezárólag lerántja a leplet a holokauszt-ipar agresszív pénzügyi törekvéseiről, amelyek szerinte nélkülöznek minden morális alapot. A szerző alaposan megbírálja az e kampány során megjelent leleplező tudományos irodalmat is, mondván, funkciójuk tekintetében ez írások nem tesznek egyebet, mint hogy kiszolgálják az amerikai zsidó szervezetek és az izraeli szervezetek, például a Yad Vasem “pénzéhségét”. Az olvasó már ezen a ponton él a gyanúperrel: Finkelstein koncepcióját az USA gátlástlan világuralmi törekvései, Európával szembeni túlsúlya és az amerikai zsidóság politikai jobbratolódása határozza meg. Csak az nem világos az olvasónak, hogy miért kedvesebbek a szerzőnek a svájci-német bankok és nagytőkések érdekei, mint az amerikai zsidószervezeteké, vagy a “zsidó tőkéé”. Ráadásul e valóban gusztustalan “pénzharc” (a kapitalizmus már csak ilyen) folyamán valódi holokauszt-túlélők is kaptak néhány fillért, még ha a zsidó szervezetek ügyvédeinek több millió dolláros honoráriumai tükrében az egész jelenségsor erkölcsileg visszataszító és elutasítandó.

Finkelstein igazságtevését olvasva a nemrég elhunyt jeles magyar-zsidó író, Kardos G. György kis humoreszkje jut eszembe: Siemens úr elfelejtette kifizetni a bérét annak a kényszermunkának a fejében, amelyet az író a bori haláltáborban végzett. Kardos G. György úgy halt meg, hogy Siemens úrék vagy örököseik nem fizették ki a számlát, de ezzel szemben az amerikai zsidó szervezetek néhány ügyvédje, akik se nem holokauszt túlélők, se nem áldozatok, meggazdagodtak. Vajon ez a tény a svájci bankokkal szembeni követelések ellen szól-e? Érdemes-e egy olyan jeles baloldali embernek, mint Finkelstein, szót emelnie egyik vagy másik tőkés csoport érdekében? Nem a politikától idegen moralizálás ez?

Finkelstein a legrészletesebb kritikát Tom Bauer¹⁵ könyvével szemben gyakorolja, mely mű a Svájcról kialakított idilli kép helyett Svájcot a holokauszt haszonélvezőjeként tünteti föl. Finkelstein azonban nem a Tom Bauer által feltárt tényeket cáfolja, csupán “stílusát” (“a náci-svájci összeesküvés ötven éve”, “az emberiség történetének legnagyobb rablása” stb.), a mű funkcióját.¹⁶ Hiszen a dokumentumokkal alátámasztott tények végül is nem tagadhatók. Íme néhány példa: Svájc jelentős mértékben kiszolgálta a nácikat még a “zsidókérdésben” is, amennyiben egy jelentéktelen kontingensen túl nem engedte meg a halálra ítélt zsidók svájci bevándorlását, és a bevándorolt zsidókat is kizsákmányolta, kényszermunkára szorította, a zsidók elrablott vagyonát és az elgázosított tetemek szájából kitépett aranyfogakat egyfajta fizetési eszközként a nácik javára “tisztára” mosta. Finkelstein mégis a zsidó szervezeteket ítéli el, hogy erkölcstelen módon óriási pénzeket zsebeltek be a német és a svájci pénztőke rovására. A svájci és a német tőkével való ilyen típusú konfliktusok morális megközelítése nem tűnik tehát adekvát eljárásnak, ugyanis maga a vizsgált problémakör zár ki mindenfajta moralizálást, mert maga a Rendszer nem védhető morálisan.

5. A holocaust memory az amerikai világhegemónia szolgálatában

 

Finkelstein magát a holokauszt-ipar jelenséget mint történeti kategóriát az 1967-es izraeli-arab háborút követő periódustól eredezteti, amikor is a holokauszt az izraeli-amerikai szövetség ideológiai anyagává, sajátos és kivételes eszközévé vált. Aki ezt a szövetséget bírálta, az szinte automatikusan a holokauszt emlékének meggyalázásával volt vádolható az Egyesült Államokban. A náci népirtás egy dichotom világkép részévé konstruálódott: az “aki nincsen velünk, az ellenünk van” jól ismert logikája tört ismét felszínre, legyen szó akár az arab-izraeli konfliktusról, akár Amerika és más régiók viszonyáról.

Finkelstein – mint fentebb jeleztem – többször is kitér arra, hogy az amerikai holokauszt-iparban milyen szerepet szánnak Izrael Államnak. Az amerikai zsidó szervezetek, üzleti körök Izrael érdekeivel gyakran takaróznak, mintha egyrészt a holokauszt-túlélők mind Izraelben élnének, másrészt mintha az amerikai zsidó szervezetek lennének Izrael autentikus érdekképviselői, holott e szervezetek saját érdekeiken kívül legfeljebb az USA külpolitikai érdekeit tekintik fontosnak. Nekik tulajdonképpen egy állandó fenyegetettségben lévő Izraelre van szükségük, az amerikai külpolitika az izraeli-arab konfliktus, egy állandó feszültségforrás fenntartásában érdekelt, amelyre rátelepedve “igazolja” a térségben való aktív jelenlétét. Tehát a holokauszt-ipar mind a mai napig az amerikai-izraeli külpolitikai szövetség ideologikumához tartozik, de egyáltalán nem csak ahhoz. A 90-es években a holokauszt az amerikai katonai akciók, légi háborúk egyfajta ideológiai hivatkozása lett.

Legutóbb a Jugoszlávia elleni szégyenteljes légi háború során használták fel igazolásképpen a holokauszt emlékét, amelyet a brit külügyminiszter (és nyomában fél Európa) is szemrebbenés nélkül átvett. Mintha Milosevics Hitler lett volna és az albán nép a zsidó néphez hasonlatos genocídiumot élt volna át. Milosevics természetesen felelős a több száz albán legyilkolásáért, ám ezt a felelősséget ki kell vizsgálni, mielőtt a szerbeket a nácikhoz hasonló népirtásban való bűnrészességgel vádolják. Hogy az ember ezt az analógiát komolyan vegye, ahhoz persze vagy nagyon naivnak vagy nagyon cinikusnak kell lennie. Finkelstein bemutatja, hogy Clinton és Clintonné mikor és hogyan kezdte el ezt a “holokausztozást”, jóllehet nem ők találták ki ezt a módit, bár forrása az amerikai reklám-kultúra. Míg Szaddám Huszeint a holocaust-memory segítségével diszkreditálták, az amerikai vagy az amerikai támogatottságú tömeggyilkosságok és genocídiumok esetében “demokratizálják” a rémségeket. Példaképpen említhető, hogy a délkelet-ázsiai népirtás, Pinochet tömeggyilkosságai Chilében vagy a nicaraguai diktatúra tömegmészárlásai, a guatemalai halálbrigádok rémtettei, az ártatlan civilek lebombázása Jugoszláviában, a kelet-timori indonéz népirtás is évtizedekig amerikai támogatással vagy közvetlen amerikai részvétellel folyt. E példaképpen felvetett esetekben nem merült föl az analógia a holokauszttal.

A propagandahazugságokat gyártó “demokratikus” és “pluralista” médiagépezet rendszeresen meggyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét, mintha a történelem csupán egy példatár lenne, amelyből szabadon válogathatnánk ki a nekünk tetsző eseményeket, mint egy üzletben az árucikkeket. Kétségtelen: a holokauszt a XX. század történetének mélypontja, amelynek ideológiai kisajátításáért a “fejlett demokráciák” igen sokat tettek, bár elfelejtették tisztázni, hogy ők maguk milyen mértékben voltak felelősek a holokausztért. Finkelstein azt ajánlja a médiát uraló amerikai elitnek, hogy – a fentebb említett amerikai szerepvállaláson kívül – emlékeztetniük kellene arra a szégyenteljes szerepre is, amelyet az USA játszott a nácik elől menekülő zsidó tízezrek amerikai partraszállásának megakadályozásában. Miközben az amerikaiak szeretnek mások genocídiumairól, történelmi bűneiről beszélni, másokat oktatni, általában elfeledkeznek sajátjaikról. Hiába, kényelmesebb igazságot tenni, mint saját bűneinkkel szembenézni. Ez érvényes persze a kis országokra és a nagyokra egyaránt. Az Egyesült Államok azonban rossz példát mutat. Sajnálatos, hogy Kelet-Európában, így hazánkban is előrehaladott állapotban van az amerikai modell megvalósítása: a politikusok, a propagandisták itt is megkezdték a történelem kisajátítását, “privatizálását”, ami a nemzetek emlékezetének – ha nem is a történelemnek – a végét jelzik. A mindent relativizáló politika megfosztja az emberi cselekvést mindenfajta erkölcsi alapzattól.

Jegyzetek

¹ Norman G. Finkelstein: The Holocaust Industry. Reflections on the expolitation of Jewish suffering. Verso, London-N.Y., 2000. 150 p.

² Az amerikai televízióműsorok – és nyomában szinte az egyetemes reklám- és médiavilág – tele van olyan programokkal, amelyek az emberi szenvedéseket alakítják át profittá. Az emberi szenvedés, az erőszak tobzódása nap mint nap árucikké válik. Az Eszmélet korábbi számaiban számos adalékot találhat az olvasó a média ilyen irányú tevékenységéről Magyarországon is.

³ Ezt az egyébként különböző időkből származó összeget jelen sorok írójának édesanyja is tanúsíthatná Magyarországon, ha értelmét látná bármiféle tanúsítványnak.

⁴ Részletesebben kitértem e problémakörre az Eszmélet 45. számában: Krausz T.: Gulag és Auschwitz avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. 101–121.o.

⁵ Itt mindenekelőtt Schmidt Mária, intézetigazgatóvá előléptetett – akkor még – doktorandus játszik szerepet mint miniszterelnöki tanácsadó (!), másfelől utalhatunk egy olyan, szinte mindenütt fellelhető (Népszabadság, Élet és Irodalom stb.) liberális interpretációra, amely a holokauszt új értelmezését a “kommunista antifasizmus” kriminalizálásával kívánja megoldani. Bár ez utóbbi értelmezés nem jut messzire, de “jó” divatot teremt legalább egy időre. E gondolat egyik apostola Litván György. Mindennek megfelelően az oktatási miniszter a liberálisok és a konzervatívok együttes támogatásával az iskolákban a “holokauszt nap” mellett elrendelte a “kommunizmus áldozatainak” napját is. Következtetéseik tekintetében a liberalizmus és a konzervativizmus e téren is közeli vagy azonos platformra kerül.

⁶ 1999-ben országos értelmiségi botrány vált a Népszabadság főszerkesztőjének ama döntéséből, hogy vitacikként lehozza az “Auschwitz-ot” relativizáló, kendőzetlenül szélsőjobboldali írást egy Lovas nevű profasiszta újságíró tollából. Az akkori rovatvezető, az utóbb öngyilkosságot elkövetett tehetséges szerkesztő és újságíró, Bossányi Katalin egész “mozgalmat” szervezett, hogy megakadályozza a cikk publikálását legalább az ő rovatában. És bár sok liberális értelmiségi is aláírta a tiltakozási nyilatkozatot, az írás megjelent, amire csak egyetlen válasz jöhetett, Révész Sándoré, aki később Bossányit követte a rovatvezetői sátusban. Az ő nevéhez fűződik 2000 nyarán A kommunizmus fekete könyve c. propagandamunka népszerűsítése (a magyar kiadás szerkesztői a korábbi évtizedekben Kun Béla emlékét ápoló Kun Miklós és Zinner Tibor), hónapokon keresztüli “megvitattatása”, melynek során a baloldali értelmezések már a Népszabadságban is a perifériára szorultak. Más lapok ennek megfelelően még jobboldalibb irányba vitték el e diskurzust.

⁷ Finkelstein id. m.: 34–35.o.

⁸ L. erről Komoróczy Géza kis kötetét: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris zsebkönyvtár, Budapest, 2000. 60–71.o., 103–106.o., 114–136.o.

⁹ E. Traverso: A marxizmus Auschwitz után. Eszmélet 45. sz. 56–100.o.

¹⁰ Goldhagen módszertani kiindulópontjai, amelyekkel az “Endlösung” problémáját magyarázza, számunkra itt Kelet-Európában nagyon ismerősek, méghozzá elsősorban a szovjet történelem megközelítésében tipikusak: a konjunkturális történelemmagyarázatok Sztálinból mint ősgonoszból valamint a kommunizmus eszméiből vezetik le a Történelmet.

¹¹ Wilkomirski magát egy holocaust túlélőként ábrázolta szenvedéseinek autenticitását hangsúlyozva, utóbb azonban kiderült, hogy nem zsidó, hanem Auschwitz helyett kényelmes svájci otthonában töltötte el a háborús éveket Bruno Doesekker néven. 1999 októberében a német kiadó “Wilkomirski” könyvét szép csendben kivonta a forgalomból. Finkelstein 58–61.o.

¹² E kérdéskörrel összefüggésben ajánlom az olvasó figyelmébe John Cornwell könyvét, aki számos dokumentum tükrében bizonyítja, hogy a pápa a holokausztot illetően teljes körűen tájékozott volt, de a cselekvés helyett csak imádkozni volt hajlandó: Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, New York, 1999.

¹³ Egyébként a történeti irodalom e jelenség okait és körülményeit alapjában feltárta, elegendő, ha példaképpen Bibó István, Ránki György akadémikus vagy a nem régiben elhunyt Hanák Péter munkásságára gondolunk.

¹⁴ Jelen sorok szerzőjének édesanyja még napokkal Birkenauba érkezése után sem tudta, hogy a távoli magas kémények füstje emberi testek elégetésének terméke, nem tudta, hogy szülei, testvérei váltak ott légnemű anyaggá. A Vrba-jelentés sorsáról l. az Eszmélet 46. számában Kovács–Eichner György: Miért nem bombázták Auschwitz–Birkenaut? című cikkét. Megjegyzendő, hogy a budapesti Zsidó Tanács háború alatti története – archív anyagok alapján – gyakorlatilag máig megíratlan, amit csak rendkívüli fantáziával lehet a véletlenek közé sorolni.

¹⁵ Tom Bauer: The Nazi Gold. A Fifty Years of the Swiss-German Conspiracy. London, 1999.

¹⁶ Vö. Finkelstein 94.o.

A gyerekmunka problémáját nem lehet megoldani akkor, ha elválasztjuk a gyerekmunka "speciális" kérdését az általában vett kizsákmányolástól. Ezzel a felelősséget arra a világrendszerre hárítjuk, amely a kizsákmányolás ezen és más szélsőséges módjait túlságosan gyakorivá tesz.

Június 16-án Clinton elnök a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization – ILO) genfi ülésén kijelentette, hogy “el kell törölnünk a föld színéről a kizsákmányoló gyermekmunka legkegyetlenebb formáit. A globális gazdaságnak végre emberi arcot kell kapnia, és a dolgozó embereknek részesülniük kell annak sikerében.”

Két nappal később az ILO véglegesítette a “gyerekmunka legrosszabb formáiról” szóló új egyezményt, azt, amellyel kapcsolatban az amerikai elnök ígéretet tett, hogy segíti kongresszusi elfogadását. Az egyezménynek nem a világszerte 250 millió főt számláló gyerekmunkás a tárgya (a 15 évnél fiatalabbak), hanem “a [gyerek] rabszolgaság minden formája, kikényszerített vagy kötelező munka, adósságszolgálat és embertelen körülmények között végzett munka”, gyerek prostitúció és gyerekek alkalmazása a kábítószer-kereskedelemben.

Clinton szerényebb célokat kitűző kijelentése a gyerekmunkának csak a “legrosszabb formáiról” úgy hangzik, mintha kódolva közölné, az Egyesült Államok nem ellenzi magát a gyakorlatot, csak annak az ILO-egyezményben szereplő “legrosszabb fajtáit”. Nem tesz ígéretet a gyerekmunka eltörlésére, csak a helyzet javítására.

Azonban az egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok kormányának politikája, egészét tekintve, még ennyit is elérne. Júniusban Clinton aláírt egy rendeletet, amely megtiltja, hogy az amerikai kormány olyan árut vásároljon, amelyet a “legrosszabb fajta” gyerekmunkával készítettek. Mexikó és a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization – WTO) tagjai azonban kivételt képeznek.

Vagy vegyük Banglades példáját, ahol a munkaerő 20%-a (kb. 6,5 millió munkás) gyerek. 1994-ben a Bangladesi Ruhagyártók és Exportőrök Egyesülete az amerikai nyomásra beleegyezett, hogy gyáraiban eltörli a gyerekmunkát. A nyomás fokozódott, miután az NBC Dateline című műsorában bemutatta a rabszolgaság modern fajtáit Dél-Ázsiában, beleértve a gyerekmunkát is. Ezután fiatal gyerekek ezrei hagyták el az üzemeket, de nem volt semmilyen szociális háló, amely segített volna rajtuk. Az amerikai kormány ekkor nyomást gyakorolt a bangladesi ruhaipari egyesületre, hogy vonja vissza döntését. 1995. júliusában az egyesület és az Egyesült Államok aláírtak egy jegyzőkönyvet, amelyben a munkáltatók beleegyeznek, hogy megtartják a gyerekmunkásokat és iskolákat hoznak nekik létre, de nem foglalkoztatják őket többé. Időközben az Egyesült Államok és a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely a kormányoknak nyújtott rövid távú hiteleket ellenőrzi, rákényszerítette a bangladesi kormányt, hogy csökkentse egészségügyi és oktatási kiadásait.

Lehet, hogy az Egyesült Államok hivatalosan ellenzi a gyerekmunkát, de azzal, hogy takarékossági intézkedéseket sürget (különösen az alapvető szükségletek kielégítése területén, amely az új globális gazdaság kulcsfontosságú terepe), csak még biztosabban a műhelyekhez és a földekhez köti a gyerekeket. És azzal, hogy néhány gyereket kiemelnek “megmentésük” érdekében, az Egyesült Államok és a gyerekmunka ellenzői implicit módon azt állítják, hogy a gyerekek szüleinek reménytelen szegénysége elfogadható.

A szabályozás szándékairól

A gyerekmunkával szembeni különleges viszolygást a történelem során a viktoriánus Angliában ellene indított kampányok táplálták. Az angol gyerekek nagy számban dolgoztak a gyárakban, míg indiai gyerekek az angol tulajdonú bombay-i bányákban dolgoztak. Az állami intézkedések jó eszköznek bizonyultak arra, hogy megakadályozzák – ahogy Karl Marx írta – “a gyerekek vérének tőkévé kovácsolását”. A gyerekek kimentése a gyárakból elsősorban nem a liberális érzékenység megerősödésére vallott – érvelnek olyan tudósok, mint például Douglas Galbi –, hanem arról van szó, hogy a kemény, de képzetlen munka helyett a képzett felnőtt munkaerő iránti technológiai szükséglet nőtt meg. Ez a változás teremtette meg a feltételeket a gyerekmunkával szembeni állami intézkedések számára. Az Egyesült Államokban a szövetségi szabályozásra csak az 1929–1933-as gazdasági világválság idején került sor, a mezőgazdasági munkával kapcsolatban azonban kivételt tettek, és ez mind a mai napig fennáll.

Kevés helyen engedik meg manapság, hogy a gyerekek (tömegesen) gyárakban dolgozzanak. A gyerekmunka elterjedt azonban a mezőgazdaságban és a kézműves iparban. A földek és a műhelyek monoton feladataihoz fiatal kezekre továbbra is szükség lehet, és van is, mivel kevés technikai ügyesség kell a gyümölcsök szüreteléséhez, vagy a szőnyegszövéshez. Indiában, ahol 11 millió gyerek dolgozik, egyre több fiatal lányt alkalmaznak a mezőgazdasági termelésben az Összindiai Demokratikus Nők Szervezete szerint, mint ahogy egyre több gyerek dolgozik a ruhaiparban is. Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának nemrégiben napvilágot látott jelentése szerint gyerekek készítenek petárdákat Peruban, Mexikóban és a Fülöp-szigeteken. Mexikóban gyerekek dolgoznak ruha- és cipőgyárakban. Nepálban, Indiában és Pakisztánban gyerekek csomózzák a szőnyegeket.

Indiában és más dél-ázsiai országokban gyerekek tízmilliói dolgoznak a többnyire export-orientált ágazatokban (szőnyegek, gyémántok, üvegáruk, lábbelik) és a turizmust kísérő szolgáltatásokban (beleértve a szexipart), amelyek a helyi elit birtokában vannak. Munkájuk tehát olyan szektorokat támogat, amelyek a globális gazdasághoz kötődnek, azaz nem valami régi, agrárius szerkezet maradványai. Ez modern üzleti gyakorlat, különösen az IMF feltételeit teljesíteni kívánó országok között, hogy visszanyesik az állami programokat.

Indiában a gyerekmunka formálisan tilos, bizonyos ágazatokban azonban a gyakorlat elterjedt. Az indiai kormány felhagyott az állami szerepvállalással, így az üzleti érdekek befolyásolják a megmaradt kormányzati tevékenységet (vagy semmittevést).

A kormányok elvesztették azt a kevés függetlenségüket is, amellyel valaha kordába szoríthatták a tőke profit iránti törekvéseit. Amikor az indiai gazdaságpolitika az IMF irányítása alá került 1991-ben, a kormány drasztikusan csökkentette a szociális kiadásokat, különösen az élelmiszer-, egészségügyi és oktatási támogatásokat, és mindent megtett az export növelése érdekében. Mindkét intézkedés lendületet adott a gyerekmunka terjedésének. Természetesen az IMF nem hozott létre munkahelyeket gyerekeknek, de gazdasági intézkedései súlyosbították a helyzetet: növelték a gyerekmunkások számát a stratégiai fontosságú export ágazatokban.

Külföldi adósságai finanszírozása érdekében sok ázsiai kormány, köztük India, Banglades és Thaiföld, a nemzetközi pénzügyi rendszer és az IMF parancsára a gazdaságot mindenáron az export szolgálatába állította. Így devizára tettek szert, amellyel visszafizethették adósságaikat a leggazdagabb országoknak. Ezek az export ágazatok feneketlen étvágyat mutatnak az olcsó munkaerő iránt és a legtöbb esetben a gyerekek robotjára támaszkodnak.

Bármennyire is aktívan törekedtek a nem-kormányzati szervezetek (non-governmental organisation – NGO) a közvélemény figyelmét felhívni a gyerekmunkára, úgy tűnik, hogy sokan kerülik az IMF-fel és az Amerika által támogatott szerkezeti kiigazítási politikával való konfrontációt. Néhányan közülük, például a Free the Children, felismerik az adósság problémáját, erőfeszítéseik azonban az egyes vállalatok megváltoztatására és a nemzetközi jogra irányulnak. Akik úgy követelik a gyerekmunka gyakorlatának megszüntetését, hogy nem ismerik el azt a központi szerepet, amelyet az IMF és a nemzetközi adósság-rendszer érdekeinek más érvényesítői játszanak a világ népessége túlnyomó többségének gazdasági helyzetét illetően, nos, ezek rosszhiszeműen cselekednek.

1997-ben a Világbank (az IMF testvérszervezete, amely hosszú távú hiteleket nyújt a fejlődő országoknak) számára világossá vált, hogy pénzt kölcsönzött az indiai selyemiparnak, ahol sok gyerek dolgozik. A következő évben a Bank alkalmazott egy hivatalnokot annak érdekében, hogy ne olyan vállalkozásoknak adjon kölcsönt, amelyek gyerekeket dolgoztatnak. Bár ez az esemény jó sajtóvisszhangot váltott ki, ennek az egyetlen hivatalnoknak a kinevezése csak egy jelzésértékű gesztus egy olyan intézmény részéről, amelynek általános költségvetés-csökkentési igényei tönkreteszik az oktatási rendszert és más szociális szolgáltatásokat a gyerekmunka által sújtott területeken.

Oktatást, ne bombákat

Az oktatás jótékony hatásai a gyerekek, családjaik és a szegény országok számára összemérhetetlenek azzal a kevéske jövedelemmel, amelyet a gyerekek munkájáért kap a család, illetve azzal a torz gazdasági növekedéssel, amellyel a gyerekmunka járul hozzá a nemzeti számlák gyarapodásához. Az amerikai Munkaügyi Minisztérium, az NGO-k és a baloldal mind egyetért abban, hogy a kormányok által valóban érvényre juttatott kötelező oktatás erőteljes eszköze a gyerekmunka megszüntetésének.

A Sophie Labenne által a belgiumi Universti de Namur-on folytatott kutatás azt mutatja, hogy az indiai gyerekmunka nem járul hozzá jelentős összeggel a családi vagyonhoz. Ellenkezőleg, a legtöbb család azért küldi gyerekeit dolgozni, hogy maximalizálja a családi bevételeket, nem pedig a túlélés érdekében van erre szükség. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a család fizetni tudna a gyerek taníttatásáért. Más kutatók azt találták, hogy a gyerekmunkások szüleinek többsége azt szeretné, tanuljanak a gyerekei, de úgy gondolják, hogy az állami oktatás már meghaladja lehetőségeiket. Sok helyen tandíjat kell fizetni és nincsenek ingyen a könyvek, az egyenruha, az ebéd és az utazás sem.

A tanulás hatásait övező széles egyetértés ellenére kevés állam vállalja, hogy törvénybe iktatja a kötelező oktatást vagy érvényt szerez az erről szóló törvénynek. Indiában sincs ilyen törvény. Míg a könyvekről szóló törvény létezik, az országok nem képesek biztosítani azt a támogatást, amely lehetővé tenné az alapfokú oktatást a szegény családoknak, s ez ellen az Egyesült Államok és az IMF semmit sem tett. Míg az IMF újra és újra nyomást gyakorol a szegény országokra, hogy csökkentsék szociális kiadásaikat, keveset tesz a fegyvervásárlási kiadások csökkentése érdekében. Pakisztán, India, illetve Fekete Afrika és Latin-Amerika nagy része devizatartalékaiból hihetetlen összegeket költ fegyverekre. Pakisztán például hatszor annyit költ fegyverekre, mint alapfokú oktatásra. India kétszer annyit. Ez nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy ki szállítja ezeket a fegyvereket – az Egyesül Államok önmagában a fegyverpiac több mint 50 %-át ellenőrzi a Stockholm Peace Research Institute adatai szerint.

A gyerekek követelik az oktatást

Ezzel szemben az indiai kommunisták, szakszervezetek és NGO-k, akik nem adósai külföldi hitelezőknek, sokkal közvetlenebbül támadják a neoliberalizmust azzal, hogy követelik az oktatást és még mást is. A Campaign against Child Labour (Gyerekmunka Elleni Kampány) által Chennaiban, 1994 decemberében tartott konferencián több mint ezer gyerekmunkás vett részt. A fiatalok követelték, hogy az oktatás “a lakhelyünkhöz közel” legyen, emellett ingyen könyveket és egyenruhát, “érdekes” oktatást, a szüleik számára (akik adósságokkal küszködnek) munkát, és testvéreik számára napközbeni gondoskodást követeltek. Addig is, amíg reményeik szerint jogokhoz jutnak a munkahelyeiken, valamiféle szakszervezeti szerveződést igényelnek mint áthidaló megoldást. A konferencia nem tárgyalta a szakszervezeti szerveződést részleteiben, hiszen hogyan tudnának 7–10 éves gyerekek független szakszervezetet létrehozni, amely ellenállna a munkáltatók fegyveres erejének?! Egy ilyen stratégia nemsok reményre ad okot. Valóban, csak maroknyi ilyen gyerek-szakszervezet létezik. Ugyanakkor, ez azt is mutatja, hogy a fiatal emberek csak kevéssé képesek strukturáltan gondolkodni és nem támaszkodnak olyan figyelemfelkeltő eseményekre, amelyek inkább a lelkiismeretünkön könnyítenek, mintsem azokat a problémákat kezelnék, amelyek a gyerekmunkához vezetnek.

Az 1994-es chennai-i dokumentum ezzel a követeléssel zárult: “az idősebbeknek, a tanároknak és a kormánynak tenniük kell valamit azért, hogy megakadályozzák, hogy dolgozzunk, és azért, hogy iskolába küldjenek bennünket.” A dokumentum a gyerekmunka eltörlését és a kötelező oktatásról szóló törvény létrehozását állítja a középpontba. Ahogy Vasuki, az Összindiai Demokratikus Nők Szervezetének képviselője elmondta: “ez egy mélyen gyökerező probléma, és egyszerre sok szempontból kell kezelni”.

Még az Egyesült Államok sem mentes a problémától. Itt gyerekek százezrei dolgoznak a farmer szülők mellett, 63%-uk soha nem teljesíti a minimálisan előírt iskolalátogatási időt. Az amerikai kormánynak időközben ratifikálnia kell az ILO 138. számú egyezményét, amely megtiltja a munkát a kötelező iskolai évek alatt, vagy ha a gyerekek 14 illetve 15 évesnél fiatalabbak.

A Fülöp-szigeteken látható a paarlang bayanok (közösségi iskolák) fejlődése, amelyek írni, olvasni tanítják a szemétdombon guberáló gyerekeket. Peruban a Gente del Maqana ingyen étkezéseket biztosít, amelyek fejében a gyerekeknek az iskolájukba kell járniuk. Májusban a Norvégiai Aranyművesek Egyesülete és a Norvégiai Szakszervezetek Szövetsége 150, az indiai gyémántiparban dolgozó gyerek számára nyitott osztálytermeket, emellett egy szerény havi illetményt ad a szülőknek, hogy a gyerekek odajárhassanak.

Ez csak néhány azon technikák közül, amelyekkel a fiatalok számára biztosítják az oktatást. Néhány szervezet, köztük az Összindiai Demokratikus Nők Szervezete, csalódott az ilyen átmeneti megoldásban, és figyelmüket arra fordítják, hogy a szülők és a gyerekek szervezetbe tömörítésével védjék meg a jóléti államot a nemzetközi adósság- és zűrzavar rendszerével szemben, amely fenntartja a gyerekmunka intézményét. Úgy tűnik, hogy ez a küzdelem lesz a jövő útja.

A gyerekmunka visszataszító; új módszereket kell kigondolni eltörlése érdekében. Ugyanakkor az a tendencia, hogy a gyerekek nehézségeire koncentrálunk, láthatóan azzal a feltevéssel él, hogy a felnőttek kizsákmányolása normális. Azt halljuk, hogy gyerekek élnek szegénységben, és arra kérnek, hogy érezzük ezt át, a felnőttek szegénysége viszont rendben van! Ezzel hallgatólagosan megadjuk magunkat a “személyes felelősség” dogmájának – a gyerekeknek nincs választásuk, de a felnőtteknek igen.

Valójában növekszik a mindenféle szélsőséges módon kizsákmányolt munkások száma a szabadkereskedelem korában. Csupán felszíni különbségek vannak a maquiladora munka, a kiszipolyozó üzemi munka, a börtönmunka, a kihelyezett munka és a gyerekmunka között. Az olcsó munkának ezen formái teszik lehetővé a legtöbb harmadik világbeli ország számára exportáruk termelését az olcsó árakat igénylő európai-amerikai piacra (pl. Wal-Mart etc.).

A gyerekmunka problémájának megoldására az vezethet, ha visszautasítjuk a gyerekmunka “speciális” kérdésének elválasztását az általában vett kizsákmányolástól. Ezzel a felelősséget nem a gyerekek kizsákmányolásának rendellenességére hárítjuk, hanem arra a világrendszerre, amely a kizsákmányolás ezen és más szélsőséges módjait túlságosan gyakorivá teszi. Ebben a mentőcsónak etikájú korban a politikusok hűvös számítással döntik el, hogy kiket mentsenek meg és kiket áldozzanak fel. Előnyös lenne számukra, ha kijelenthetnék, hogy a gyerekeket meg fogják menteni (míg másokat feláldoznak). Ugyanakkor a probléma ma nem annyira az, hogy kit kell azonnal megmenteni, sokkal inkább az, hogy szégyenletesen kevés a csónak, amelyet egyáltalán elküldenek a mentésre.

Források:

1. Those That Be in Bondage: Child Labor and IMF Strategy in India. Forum of Indian Leftists (1. vitairat, 1996. ősz)

2. By the Sweat and Toil of Children. U. S. Department of Labor. 1999.

3. Pharis Harvey: Ending Abusive Child Labor: Global Strategies for a Global Problem. International Labor Rights Fund. 1999. június.

4. Douglas A. Galbi: Child Labor and the Division of Labor in the Early English Cotton Mills. Journal of Population Economics. 10. évf. 4. szám, 1997.