Az 1999 tavaszán végrehajtott bombázás óta eltelt idő megmutatta, hogy a NATO akciója nem érte el meghirdetett céljait. A tekintetben is számos bizonyíték került napvilágra, hogy a NATO vezetői szándékosan félrevezették a közvéleményt a koszovói és általában a balkáni helyzettel kapcsolatban.

Mi lett az eredménye a NATO Jugoszlávia elleni támadásának?

Ma, a NATO 78 napig tartó jugoszláviai bombázása után és a koszovói NATO-ellenőrzés bevezetését követően (1999. június 10–12.) valamivel több, mint egy évvel, a mainstream média rendkívül szűkszavúan foglalkozik komolyabban a háborúval és annak következményeivel. Ennek egyik oka lehet, hogy a NATO-bombázás és az egy évig tartó megszállás nem váltotta valóra a NATO deklarált céljait, sőt, az intervenció következtében a korábbinál magasabbra szökött az etnikai erőszak szintje, kezdetben az albán etnikummal, később pedig az összes etnikai kisebbséggel szemben. Jan Oberg norvég külügyi elemző szerint például “a Balkán legnagyobb etnikai tisztogatása (a menekülők százalékaránya alapján) a 45 000 NATO-katona szeme láttára történt” a megszállt Koszovóban.

Igaz, a NATO-nak végső soron sikerült Belgrádot rávennie arra, hogy kivonja a szerb hadsereget Koszovóból, a bombázás azonban kiváltotta a szerb katonai választ az albán etnikummal szemben, aminek bekövetkeztét maguk a NATO-tisztviselők is előre megjósolták, s ami nem a szerbek indokolatlan aljasságának volt következménye, hanem ésszerű katonai megfontoláson alapult. A civil lakosság elűzése leggyakrabban ott fordult elő, ahol a leghevesebb harcok folytak, főleg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KFH) által ellenőrzött területeken. Az EBESZ szavaival megfogalmazva, a menekültáradat elindításának célja “a fő kommunikációs utak nyitva tartása volt, hogy elláthassák a szerb erőket nyersanyaggal, üzemanyaggal és élelmiszerrel”.

Annak ellenére, hogy a NATO tagadott bárminemű együttműködést a lázadó erőkkel a bombázások alatt, magasrangú NATO-tisztviselők ma már elismerik, hogy a KFH gerillái “állandó telefonkapcsolatban álltak a NATO-val”, és hogy a NATO “szorgalmazta” a fő KFH offenzívát (Paul Richter: Los Angeles Times, 2000. június 10.). Clinton elnök 1999. március 24-én kijelentette, hogy a bombázás fő célja “az elrettentés egy még véresebb támadástól az ártatlan koszovói polgárokkal szemben”, a bombázás azonban exponenciálisan fokozta a támadásokat (ezáltal a NATO is hozzájárult az albánok szenvedéseihez), így a cél is nyilvánvalóan megvalósulatlan maradt.

Mivel a bombázásokat követően az erőszak fokozódott, a NATO-tisztviselők sietve kijelentették, hogy a szerb támadásokra és a lakosság elűzésére mindenképpen sor került volna a szerbek “Patkó Hadműveletnek” nevezett, előre elkészített terve alapján. A bombázások előtt azonban egyszer sem esett szó ilyen tervről, a Német Külügyminisztériumnak a háború előtt készült jelentése pedig egyenesen tagadta, hogy a szerbek koszovói akciói “etnikai tisztogatások” lettek volna; ehelyett úgy vélik, a szerb katonai hadjárat célja egy felkelés elfojtása volt. Az a tény, hogy Belgrád beengedett 2000 EBESZ megfigyelőt Koszovóba (bár az EBESZ kontingens létszáma sosem haladta meg az 1400 főt), és erősen ellenezte eltávolításukat a NATO-bombázás előtt, szintén valószínűtlenné teszi egy előre eltervezett “Patkó Hadművelet” létezését.

D. Heinz Loquai nyugalmazott német dandártábornok és jelenlegi EBESZ tanácsadó a legújabb, Der Kosovo-Konflikt: Wege in einen Vermeidbaren Krieg (A Koszovó Konfliktus: Út egy Elkerülhetetlen Háborúhoz) című könyvében bemutatja, hogy a Német Külügyminisztérium két héttel a háború kezdete után tett kijelentése, miszerint olyan hírek birtokában van, amelyek megerősítik a “Patkó Hadművelet” létezését, teljes egészében koholmány, amely bulgáriai jelentésekből származik, valamint a NATO katonai propagandistáinak képzelődése volt. Mindez azonban nem akadályozta meg a NATO háborús apologétáit a hazugság ismételgetésében – amely a Hadműveleti Szövetséges Erőket (Operation Allied Force) igazolta –, hogy a fenyegető terv végrehajtása a Koszovóban élő albán lakosság elűzését jelenti. (2000. június 11-én George Robertson megkérte Jonathan Dimbleby-t az ITV-ben, hogy “képzelje el, mi történt volna, ha közel 2 millió menekültet űznek el, …ha Milosevicsnek sikerült volna az etnikai tisztogatás”.)

A NATO által 1999 márciusában-áprilisában előidézett erőszakhullám hatására a NATO-tisztviselők irányt váltottak és kijelentették, hogy az új legfőbb céljuk a koszovói albánok gyors és biztonságos visszajuttatása otthonaikba. A NATO-nak sikerült a média segítségével a tömeges exodusra adott válaszként lefestenie a bombázást, nem pedig annak okaként. Azonban ez az új cél is csupán részben valósult meg – a Koszovóból elmenekült albánok valóban gyorsan hazatértek, ám biztonságukat és jólétüket számos tényező veszélyeztette. Egyedül a NATO-bombák több száz menekülő albánt öltek meg vagy sebesítettek meg súlyosan. A NATO halálos fürtös bombákat és gyengített urán lőszereket egyaránt használt Koszovóban, olyan fegyvereket, amelyek veszélyeztették a hazatérők hosszú távú biztonságát. A mai napig közel 100 ember halt meg, és több száz a sebesült a felrobbanó repeszbombák miatt. A gyengített urán lövedék okozta sugárzásos megbetegedés áldozatainak számáról, miként Irak esetében is, csak később lesz elképzelésünk.

A NATO-bombázás erősen megrongálta az infrastruktúrát is, aminek a helyreállítása igen lassan folyik. A NATO nagyvonalúsága nagy részben kimerült a pusztítás és gyilkolás eszközeinek előteremtésében: a Jugoszlávia elleni katonai hadműveletek becsült költsége meghaladja a 10 milliárd dollárt, míg a humanitárius segélyre és Koszovó helyreállítására fordított anyagi eszközök jóval az 1 milliárd dollár alatt maradnak. Így százezrek maradtak hajlék és munkahely nélkül, nélkülözve a legalapvetőbb életfeltételeket is.

A NATO-megszállással a jogrend sem lett biztosítva Koszovóban. Ennek okai egyrészt a pusztítás, a szegénység valamint a háború okozta elkeseredett gyűlölet, másrészt az 1244-es ENSZ-határozat nyílt megsértése volt, amely a KFH lefegyverzésére szólított fel, a KFH azonban a NATO fennhatósága alatt egyesült a “Koszovói Védelmi Alakulatokkal” (Kosovo Protection Corps), s így a korábbi fegyveres lázadó erők legálissá és legitimmé váltak. Ez a tény, valamint a NATO elfogultsága a KFH-val szemben és általában a szerbek ellenében, segített intézményesíteni a bűn, az erőszak, a mindent átható félelem rendszerét, amely főként a szerb, roma és török kisebbségeket érintette hátrányosan, bár kedvezőtlenül hatott a legtöbb koszovói albánra is. Ráadásul a szervezett bűnözés keresztül-kasul behálózta a térséget. A Nemzetközi Válság Stáb (International Crisis Group) egyik jelentése szerint Szerbia délkeleti területein (a tulajdonképpeni Koszovó és Szerbia egyes részei), ahol a KFH hatása a mai napig a legjobban érvényesül, vezet keresztül a Törökországot Nyugat-Európával összekötő, heroin szállításra használt “balkáni út”.

El kell azonban ismerni, a NATO-nak sikerült “megleckéztetnie” a szerbeket. De valójában miből állt ez a lecke? Semmi esetre sem abból, hogy a nyugati lelkiismeret számára elfogathatatlan az etnikai tisztogatás. A NATO állítólag azért viselt hadat, hogy véget vessen Koszovóban az etnikai tisztogatásoknak, és bár egy 1999. június 9-én született egyezmény kikötötte, hogy a NATO “biztonságos környezetet fog létesíteni és fenntartani minden koszovói polgár számára”, a NATO-megszállás alatt a szerb és roma lakosság mintegy 60–90%-a hagyta el mégis Koszovót, főleg a KFH zaklatásai, házgyújtogatások és gyilkosságok elől. A koszovói zsidók és törökök többsége szintén elmenekült. Vagyis a NATO 12 hónapos megszállásának legnagyobb “eredménye”, hogy az ellenőrzése alatt Koszovóban mégis sor került nagymértékű, több etnikumot is érintő tisztogatásra. A média továbbra is azt hangsúlyozza, hogy a NATO a nehéz körülmények ellenére is megtesz minden tőle telhetőt, a gazember pedig Milosevics. Nem veszik észre, hogy az egyetlen “lecke” amit a NATO a szerbeknek valóban megtanított, az a “Ne húzzatok ujjat velünk” leckéje – amely mentes minden morális tartalomtól.

A NATO politikája a mai napig, bár eltelt egy év, nem hozott békét és stabilitást Koszovóban és a Balkánon. Koszovó törvényesen még mindig Jugoszlávia része, ám a NATO protektorátusa alatt az albánok és a KFH kezére került, lehetővé téve számukra, hogy valós etnikai tisztogatást folytassanak itt. Így Koszovó a gyűlölet és erőszak katlanává vált, valószínű kiindulópontjaként további instabilitásnak és háborúskodásnak. Mivel a NATO nem hajlandó nagy anyagi erőforrásokat áldozni az újjáépítésre, ezért nem tud megoldást felmutatni és nincs kézzelfogható “menekülési stratégiája”. A történet nem “humanitárius beavatkozásról” szólt, hanem az erő felelőtlen használatáról, tovább rontva az eleve rossz helyzeten, amit fennkölt retorikával lepleztek.

***

A cikk forrása a “Degraded Capability: The Media and Kosovo Crisis” című könyv. Philip Hammond és Edward S. Herman szerkesztette, az előszót Harold Pinter írta. A könyv a következő részekből áll: “Jugoszlávia lerombolása a Nyugat által”, “Látni az ellenséget” valamint “A világ beszámolója a háborúról”. A tanulmányok célja, hogy megkérdőjelezzék a média tudósításai által szerzett információt a háborúról, kritikai vizsgálatokon keresztül. A 23 nemzetközi közreműködő között található David Chandler, Diana Johnstone, John Pilger, Peter Gowan, Raju Thomas, Thomas Deichmann és Jim Naureckas. Ez a könyv “alapvető olvasmány” (George Gerbner), “lenyűgöző kötet” (Robert McChesney), amely átfogóan tárja fel a “nyugati médiában tapasztalt leegyszerűsítéseket, démonológiát, elhomályosításokat, a passzivitást és részrehajlást” (Peter Golding).

(Az itt közölt részletet fordította: Schmied Júlia.)

Jelen írás 1999 április első felében készült. Szerzője a NATO Jugoszlávia elleni légiháborúja miatti tiltakozásnak szánta. Annak idején nem jelenhetett meg, egy liberális hetilap különös stratégiája folytán, amely elfogadta megjelenésre, több mint egy hónapig ült rajta, majd visszautasította. A cikk elveti a "humanitárius háború" ideológiáját és gyakorlatát, olyan tényekre hivatkozva, amelyekről a háború idején a magyar közvélemény nem értesült, s amelyek az emberek többsége előtt máig ismeretlenek maradtak.

Bevezetés: adalékok a legújabbkori magyarországi háborús cenzúra történetéhez

Hálás vagyok, hogy az Eszmélet megjelenésre méltatja az alábbi írást. Persze, a dolognak jelenleg inkább már csak archív jelentősége van. Annak idején ezt a cikket felháborodott tiltakozásnak szántam a humanitárius érzelgés cukros mázával leöntött kérlelhetetlen kegyetlenség (értsd: a rigómezei háború és Jugoszlávia bombázása) ellen, de nem jelenhetett meg. Most megjelentethetem és abban a kevéssé vigasztaló szerepben tetszeleghetek, hogy lám-lám, mindenben, vagy majdnem mindenben, amit még a háború elején írtam, igazam volt. No de miért is nem jelenhetett meg ez az írás? Talán tanulságos felidézni ezt a történetet is.

A jugoszláv háború idején Athénban voltam ösztöndíjjal, s módom volt követni az eseményeket az amerikai, angol, francia és görög lapokból, valamint a görög tévéhíradóból, amit minden nap néztem. Azt is tudtam, hogy a magyar média hihetetlen mértékben szűri az információt, amiből az következik, hogy honfitársaink még a nyugati NATO-tagországok polgárainál is alulinformáltabbak és félrevezetettebbek. Megírtam tehát ezt a cikket az alább olvasható formájában (április 16-án készült el), és elküldtem egy vezető budapesti liberális hetilapnak (nevek említésére itt nincs szükség, akinek inge, vegye magára). A főszerkesztő jónak tartotta az írást, csak arra kért, tegyem még konkrétabbá, és rövidítsem le, mivel túl hosszú. Ezt meg is tettem, és mivel közben telt az idő és a háború is haladt előre, sok mindent megváltoztattam, reflektáltam az időközben bekövetkezett eseményekre is (ez a változat május 7-ére lett kész). A főszerkesztőnek ez is tetszett, de mentegetőzött, hogy most éppen nem tudja berakni az újságba, sajnos túl sok cikket fogadtak el, de ígéri, hogy egy hét múlva megjelenik. Akkor vissza kellett utaznom Görögországba, ahol egy idő múlva táviratot kaptam a hetilap egy másik (al)szerkesztőjétől, aki szabadságáról visszatérve meglepetve találkozott ezzel a színvonaltalan cikkel, és gyorsan közölte, hogy nem áll módjukban megjelentetni. Mindeközben eltelt egy hónap, már a háború is a végéhez közeledett, bár ezt akkor még nem lehetett tudni, és Görögországból nemigen tudtam más magyar újsághoz leadni az írást. Azóta is csak találgatni tudom, miért ültek rajta egy hónapig, és miért kellett a szabadságáról hazatérő alszerkesztő ahhoz, hogy rácáfoljon a főszerkesztő összes ígéretére. Ha nem akarták megjelentetni, akkor miért nem utasították vissza rögtön, hiszen akkor még lehozhatta volna más. Hogyan formáltak jogot arra, hogy megakadályozzák a megjelenését, még ha ők maguk nem is akarták vállalni ezt a felelősséget?

Egy év múlva, az oroszok csecsen háborúja idején egy étteremben találkoztam egy vezető konzervatív napilap szerkesztőjével, aki azt kérdezte, miért nem írok nekik. Azt válaszoltam, írnék én nektek, de ti nem fogjátok megjelentetni. Dehogynem, nálunk sajtószabadság van. Na jó, elküldtem nekik ugyanazt a cikket, kiegészítve némi aktualizáló megjegyzéssel arról, hogyan kergették el azóta az albánok a megmaradt koszovói szerbeket, hogyan romboltak le több mint nyolcvan bizánci és posztbizánci ortodox templomot, és hogy miként használták fel az oroszok a saját csecsenföldi vérengzéseikhez a rigómezei háború példáját. Az írás ismét sikert aratott, el is fogadták, csak rövidítsem le, mert túl hosszú. Ezután néma csend, és ha nem járok pár hét múlva ugyanabban az étteremben, és nem találkozom ugyanazzal a szerkesztővel, talán meg sem tudom, hogy cikkem megjelentetéséről lemondtak, mert elvesztette aktualitását.

Most tehát közreadom, de nem a második, május 9-ei változatot, se nem a harmadik, egy évvel későbbit, hanem az elsőt, amely ugyan kevesebb adatot tartalmaz, mint a másik kettő, de talán több olyan gondolatot, amiben akkor már magam is elbizonytalanodtam (mit tesz a folyamatos médiatikus bombázás), de amiről most már kiderült, hogy helytálló volt. A szövegen az 1999. április 16-i állapotához képest egy fikarcnyit sem változtattam (kivéve egyetlen betoldott mondatot, ami egy értelemzavaró hiányt hivatott pótolni), de hozzátettem egy utóiratot, amelyet két nappal később írtam, s amelynek megjelentetésétől akkor még én magam is húzódoztam, mert nem tudtam, nem megyek-e túl messzire. Íme tehát az írás.

***

A huszadik század valóban hihetetlen fejlődést hozott az élet minden területén. Nincs senki, aki akár csak számba tudná venni a sok-sok találmányt, amely mind arra hivatott, hogy megkönnyítse, boldogabbá, szebbé, értelmesebbé tegye az emberek életét. És most, a huszadik század végén a nyugati civilizáció új ajándékkal lep meg bennünket, olyannal, ami méltóképpen vezet majd át a következő évezredbe. A tudományos-technikai és erkölcsi haladás úttörői nem elégszenek meg többé az élet szebbé-jobbá tételével, hanem nekiláttak, hogy átalakítsák a halál minőségét is. Megnemesítik, mintegy színeváltozásra kényszerítik a halált: ami eddig szörnyű tragikum volt, az most, az új vívmányok fényében örömünneppé válik – no nem minden esetben, de legalább az új kísérletek gigantikus méretű laboratóriumaiban, a Közel-Keleten és – mindenekelőtt – a Balkánon. Nagy dolog ez önmagában is, de még ennél is sokkal többről van szó: az új tudományos laboratóriumokban nemcsak a halál nyer új értelmet, hanem az ölés, sőt a tömeges pusztítás is. Amit korábban jogosan neveztünk volna vandalizmusnak, gyilkosságnak, sőt mészárlásnak, s amit némely maradibb vagy érzelmileg túlfűtött lelkek még ma is hajlamosak volnának annak hívni, az a haladás apostolainak kezén átalakul emberséges, önzetlen segítségnyújtássá, humanitárius akcióvá, a haladás, a boldogság, a béke, az emberi jogok és minden elképzelhető szép eszme szolgálatává. Milyen felemelő érzés!

Sajnos mindezidáig örömünk még nem lehet teljes. Ahogy az az új találmányok esetében lenni szokott, a haladás ellenségei ezt a legújabb és minden eddiginél csodálatosabb felfedezést is rögtön elkezdték hamisítani. Ezek a megfelelő tudományos, technikai és erkölcsi felkészültség hiányában avatatlan kézzel nekiláttak emberi életek kioltásának, s azt állítják, hogy ők szolgálják a jó ügyet és a haladást, sőt, nem átallják a hiteles személyeket gyalázni és gyilkosoknak nevezni. Ezek belopakodtak a Balkán nevű laboratóriumba, és ott szörnyű kavarodást okoztak. Bűnös módon emberéleteket oltanak ki és elpusztítják polgártársaik javait anélkül, hogy képesek volnának ezt humanitárius pusztítássá és öléssé változtatni. Mindazonáltal szerencsére könnyen meg lehet őket különböztetni a haladás apostolaitól. Más ruhát viselnek, és karjukon jelzik, milyen szervezethez tartoznak: Jugoszláv Hadsereg, esetleg Rendőrség feliratot viselnek, mások a kifejező “Tigrisek” nevet aggatják magukra. Még a nyelvük is más, mint a jó embereké: egy sajátos szláv dialektus, úgy hívják, hogy “szerb”. Velük szemben a jó embereket a NATO felirat különbözteti meg. A barbár szerbbel szemben kultúrnyelveken beszél, amelyek közül legfontosabb az angol.

Az embertelen és az emberséges csoport ölési technikája is más. Az előbbiek elmaradottsága abban is kiütközik, hogy elavult technikákat használnak. Gyalog vagy harckocsikon nyomulnak előre, a szabad ég alatt, vagy házak belsejében csapnak le áldozataikra, és golyót eresztenek azok valamely tagjába. Még arra is képesek, hogy felgyújtsák a szerencsétlen áldozatok házát. Ostobaságukban mindeközben halálos veszélynek teszik ki magukat is, mert áldozataik, vagy ha nem, hát azok hozzátartozói maguk is fel vannak fegyverezve, és géppisztolyaik lövedékei nemegyszer elérik ezeket a régimódi hamisítókat.

Ezzel szemben az emberségesen ölő, tisztességes, haladó és művelt emberek repülőgépen szállnak a helyszín fölé, és számítógép vezérlésű bombákat szórnak azokra, akiket a pilóták tudós főnökei arra szemeltek ki, hogy halálukkal vagy javaik pusztulásával szolgálják a haladást, a békét és a népek szeretetteli, békés egymás mellett élését. Egyetlen bombával akár száz embert is el tudnak pusztítani. Nem vesződnek holmi gyújtogatással: nagyhatású bombáik egycsapásra képesek épületeket, hidakat, gyárakat romba dönteni, vonatokat megsemmisíteni, pillanatok alatt tudnak egész városokat romhalmazzá változtatni az Ember nagyobb dicsőségére.

Technikai és erkölcsi fölényükkel magasodnak ellenfeleik fölé. Technikai fölényükkel, mert csak odaröppennek ez utóbbiak lakhelyei fölé, rájuk szórják áldásos bombáikat, közben talán meg is uzsonnáznak, majd dolguk végeztével elégedetten visszarepülnek földi támaszpontjukra, anélkül, hogy a földről vaktában kilőtt lövedékek elérhetnék őket. Erkölcsi fölényük nem kisebb ennél. Bár hasonlítanak ellenfeleikre abban, hogy egyaránt ölnek egyenruhás katonákat és fegyvertelen civileket, a különbség mégis óriási. Míg a sötét múlt ittmaradt kövületei – nevezzük őket, ahogyan hofitársaink teszik, nemes egyszerűséggel “szerbeknek” – szándékosan teszik ezt, addig a haladás harcosai – nevezzük őket szép nevükön NATO-katonáknak – ugyanezt véletlenül, tévedésből teszik. Ráadásul bizonyos nagyobb méretű tévedések esetén, például egy vonat eltalálásakor (ápr. 12, hétfő, Grdelica, állítólag ötven halott), Alexinac lakónegyedének bombázásakor (ápr. 4.?) vagy legutóbb egy albán menekültcsoport megsemmisítésekor (ápr. 14, szerda, Djakovica környékén, a híradások ellentmondanak egymásnak), erre kijelölt képviselőjük, akit úgy hívnak, hogy “szóvivő” – jóképű, jól öltözött, megnyerő férfi, Jamie Shea a neve –, igazi kultúremberhez illően szép udvariasan bocsánatot kér a közvéleménytől, és biztosít bennünket arról, hogy a pilóta a legjobb szándékkal cselekedett. A szóvivő és társai az új felfedezések nyomán létrejött új realitásoknak természetesen új nevet is adtak: a halál és a gyilkosság mélységesen elítélendő régi formájának helyébe egy új, humanitárius forma lép, amelyet szaknyelven “járulékos kárnak” (collateral damage) neveznek.

Hogy hogyan jön létre a “járulékos kár”? Nos, egészen véletlenül, a tömegpusztító fegyverek áldásos működésének esetleges melléktermékeként. Így például Jamie Shea magyarázata szerint a vonat lebombázásakor a pilóta annyira koncentrált arra, hogy precíziós rakétája jól eltalálja célpontját, hogy nem vette észre a közeledő vonatot, amely gyakorlatilag a bombával egyidőben érkezett a hídra. Nem tudom, mások hogy’ vannak ezzel, engem a magyarázat tökéletesen kielégít. Elvégre is a derék pilóta, aki a művelt világot képviseli a barbársággal szemben, hogy’ is gondolhatott arra, hogy egy vasúti hídon napközben akár vonat is közlekedhet? Semmiképpen sem számíthatott erre a váratlan és különös fejleményre. Azok, akik őt bevetésre küldték a híd ellen, szintén nem láthatták előre ezt a meglepő fordulatot és nem figyelmeztethették őt. Ráadásul kár volna túlzott jelentőséget tulajdonítani annak a véletlennek, hogy a vonat a bombával egyidőben ért a hídra. Hiszen a “járulékos kár” ugyanúgy megeshetett volna, ha a pilóta előbb rombolja le a hidat, és a vonat vezetője nem veszi ezt időben észre. Akkor a robogó mozdony és a kocsik egyenesen a szakadékba zuhantak volna. A pilóta és parancsnoka ez esetben is tökéletesen ártatlan lett volna, hiszen szándékuk nem a vonat, hanem csak a híd megsemmisítése volt, s elvégre modern és érzékeny civilizációnkban a szándék számít, nem a cselekedetek végeredménye.

Két napra rá, az albán menekültkonvoj megsemmisítésekor a másik pilóta szintén nem hibáztatható a bekövetkezett tévedésért. Amint a bombázó hangfelvételről közvetített vallomásából megtudtuk – nem tudom, hogy a magyar tévé is közvetítette-e ezt az adást, én a görög televízió híradójában néztem –, égő házakat látott és a házaktól dél felé, az albán határ felé vezető úton egy katonai járművektől kísért menetoszlopot. Mindebből vaslogikával arra következtetett, hogy ezek azok, akik a gyújtogatásért felelősek, és mélységes erkölcsi felháborodásában kioldotta a bombát, amely – megintcsak állítólag – hetvenöt albán öregember, asszony és gyermek életét követelte. Jamie Shea ismét kedvesen bocsánatot kért, és biztosított bennünket a pilóta jóhiszeműségéről, valamint arról is, hogy az efféle incidensek nem akadályozhatják a NATO-t abban, hogy kettőzött erővel folytassa áldásos humanitárius tevékenységét. Mindebből megérthettük, hogy az albán asszonyok és gyermekek halála csak kicsiny közjáték a nagy humanitárius menetelésben, aminthogy azt is, hogy ha a konvoj nem fegyvertelen albánokból állt volna, hanem mondjuk hetvenöt egyenruhás, fiatal szerb férfiból, akiket Milosevics besorozott a jugoszláv hadseregbe, és akik történetesen az égő házak közelében tartózkodtak, függetlenül attól, hogy valóban ők gyújtották-e fel azokat vagy sem, akkor Jamie Shea-nek még egy szavát sem kellett volna vesztegetnie rájuk. Halálukat egyszerűen elkönyvelte volna a NATO katonai sikerei között, amelyeket ez a szervezet – amely, mint újra meg újra hangsúlyozzák, nem áll háborúban a szerb néppel, sőt annak igazi érdekeit képviseli, még ha a szerbek egyelőre nem is értik, hogy ki az ő igazi barátjuk – az egyedüli bűnös, Milosevics fölött aratott.

Minthogy bocsánatkérés nem történt, alighanem ezek közé a katonai sikerek közé tartozik egy pristinai játszótér valamint a város buszpályaudvarának lebombázása (ápr. 12., hétfő), a temető kétszeres felszántása bombákkal (legutóbb ápr. 7.), aminek nyomán a meggyalázott halottak csontjai szerteszét szóródtak a földön; több tucat civil: szerbek, albánok, törökök, cigányok mennyből való leölése. Az ezzel kapcsolatos riport nem valami jugoszláv vagy görög lapban, hanem az International Herald Tribune ápr. 15-ei számában található.

Ide tartozik természetesen az újvidéki hidak lerombolása is, ami számos ember sebesülésével járt, s aminek az ostoba civil megfigyelők az égvilágon semmi értelmét nem látják. Az egyetlen logikus magyarázatot – azt, hogy a NATO már a légicsapások első fázisában a Vajdaság és Belgrád szárazföldi lerohanására készült Magyarországon keresztül – természetesen el kell vetnünk, hiszen ezerszer biztosítottak bennünket arról, hogy a bombázások kizárólagos célja Milosevics tárgyalóasztalhoz kényszerítése. Választhatunk tehát a felajánlott indoklások között, amelyek szerint a hidak megsemmisítése puszta célzógyakorlat volt, amire már csak azért is alkalmasak voltak ezek, mert lerombolásuk nem követelt polgári áldozatokat (a sebesültektől eltekintve, de ezek persze nem számítanak), vagy hogy a Vajdaság innenső felén állomásozó hadtestek Koszovóba vezénylését kívánták így megakadályozni. (Aki felháborodik azon, hogy értelmi színvonalát ennyire alábecsülik, az magára vessen.) Akár így, akár úgy, kijelenthetjük, hogy a humanitárius pusztítás és a humanitárius ködösítés szép példáiról van szó.

Ezen a ponton mindennél világosabban megérthetjük, mi a különbség ölés és ölés, pusztítás és pusztítás között. Ha mindezt a szerbek követték volna el, a megrázó képek mint a szerb kegyetlenség és népirtás újabb bizonyítékai járták volna be a világsajtót, és ugyanazok, akik a sok száz ember közvetve általuk okozott halálát a humanitárius erőfeszítések jelentéktelen mellékkövetkezményeként mutatják be, és a bombákat közvetlenül kioldó pilótákat mentegetik, vagy még csak nem is mentegetik, nagy hangon követelték volna a vétkesek megbüntetését. Hogy mi indokolja ezt a megkülönböztetést? A szándékosság-szándéktalanság érve mellett még az is, sőt elsősorban az, hogy ezeket a tetteket a felsőbbrendű nyugati civilizáció képviselői hajtják végre a haladás és a béke szolgálatában, míg a rigómezei albán civilek leölését vagy elkergetését, az asszonyok megerőszakolását vagy a belgrádi szerb ellenzékiek orgyilkos kivégzését retrográd eszméket szolgáló sötét balkániak rovására kell írnunk.

Ennek a különbségtételnek a fényében jobban megértjük az albánölő amerikai pilóta kétségbevonhatatlan ártatlanságát is. Amikor az égő házakat látva elfogta a mély erkölcsi felháborodás, és rövid gondolkozás után megsemmisítette az első útjába kerülő embercsoportot, elméjében meg sem fordulhatott az a gondolat, hogy azok, akik a falut felgyújtották, valami nagyon hasonlót cselekedtek, csak sokkal kisebb léptékben, mint egy bajtársa, vagy talán ő maga, amikor egy vagy két nappal korábban lebombázta és felgyújtotta a pancsevói olajfinomítót, aminek következtében mérges gázok öntötték el a várost és környékét. (Csak mellékesen teszem fel a kérdést: vajon ki vette számba, hány ember halt bele a gázmérgezésbe, vagy kapott olyan méregadagot, amibe pár éven belül fog belehalni? Vagy ki számolta meg azokat a szívbetegeket, akikkel a bombázások miatt szívroham végez nap mint nap? Ki tette fel a kérdést, hogy hány egy-két napos csecsemő halt bele abba, amikor a belgrádi belügyminisztériumra hullottak a bombák, és a szomszédos újszülöttosztályról a kisbabákat óvóhelyre kellett menekíteni?) Nem fordulhatott ez meg a pilóta fejében, mert megtanították rá, hogy az olajfinomító felgyújtása jó és emberséges cselekedet, amely az embertelen Milosevics megállítását szolgálja, s amelynek az iszonyatos környezeti katasztrófa és az abból fakadó betegségek és halálesetek csak járulékos következményei, míg az albán házak felgyújtása népirtó gaztett. A tömegpusztító fegyverekkel folytatott humanitárius háború eszméjétől elbűvölten nem is gondolhatott arra, hogy a parancsok, amelyeket ő hajt végre, ugyanúgy bűnösek és ugyanúgy népirtáshoz vezetnek, mint azok a parancsok, amelyeket azok a szerb kollégái hajtanak végre lent a földön, akiket meg akart semmisíteni, s akik helyett a szerencsétlen albán kisgyerekeket találta el.

Nem gondolhatott erre, és nem is kellett erre gondolnia, hiszen bármi történjék is immár Jugoszláviában és Jugoszlávia fölött, az nyilvánvalóan csak egyetlen embert terhel, azt a különös visszataszító figurát, akit Milosevicsnek hívnak, és akihez képest Sztálin vagy Hitler ártatlan báránynak tűnik. Mint korunk egyik fő erkölcsi tekintélyének, Tony Blairnek a szóvivője kijelentette, a miniszterelnöknek meggyőződése, hogy még a legkisebb tevékenység is, amely szenvedést okoz Rigómezőn, Milosevicstől ered. Nem terhel tehát többé bennünket egyéni felelősség, hiszen bármit tegyünk is, azért a felelősséget Milosevics viseli, aki mintegy Krisztus negatív ellenpárjaként magára vette mindazok bűnét, akik a konfliktusban részesek. Talán ezért a negatív, démonikus megváltó szerepéért szereti annyira a Nyugat Milosevicset, hogy egyedül csak őt tudja elképzelni tárgyalópartnereként, mondván, Milosevicsnek nincs alternatívája?

Talán ezért nem volt képes tudomást venni a szerb demokratikus ellenzékről, amely tíz éve harcol Milosevics rémuralma ellen, s amelynek lába alól most a bombázások egycsapásra kihúzták a talajt (lásd Randolph Ryan a Boston Globe ápr. 4-ei számában)? Ezért nem vett tudomást a szerb ortodox egyházról sem, amely a jugoszláviai háborúk kezdetén tanúsított ingadozása után mindig is elítélte Milosevicset és posztkommunista nacionalista uralmát? (Vajon miért van az, hogy a nyugati – illetve a magyar – sajtó a szerb egyházi állásfoglalásokat mindig kiforgatva idézi, és Milosevics ellenségeiből Milosevics kiszolgálóivá degradálja Pál pátriarkát és püspökeit, sőt azt érzékelteti, hogy belemennek a háborús uszítás csapdájába – ami pedig nem igaz?) Vajon ezért nem tud elképzelni más albán legitimitást, mint a Rigómezei Felszabadítási Hadsereget, az UCK-t, amely 1996-ban szerb rendőrök ellen elkövetett merényletekkel jelent meg a színen, s azóta is megmaradt terrorszervezetnek, és amely a legkétesebb eszközöket veti latba céljainak elérésére? Hiszen az UCK szorosan összefonódott az albán maffiával, amely az európai kábítószerkereskedelem egyik főszereplője, és nemcsak a szerbekre és a kábítószerre szoktatott európai fiatalokra veszélyes, de az albánokra is. Mint a francia Libération ápr. 14-ei számában a felszabadítási hadsereg egy fiatal albán tagja nyilatkozta, “minden család, ahol három fiú van, köteles közülük kettőt a háborúba küldeni. Ha nem hajlandók erre, mi letartóztatjuk őket, mert kötelességük harcolni. Mindent megteszünk, hogy meggyőzzük őket. Ha mégsem sikerül, ezeket a dezertőröket az első sorba állítjuk, ahol már kénytelenek harcolni” (és ahol minden esélyük megvan rá, hogy életüket veszítsék – PI). A félreértések elkerülése végett a letartóztatott fiatalok a menekülttáborok lakói, ahol az UCK a NATO hallgatólagos beleegyezésével erőszakkal toborozhat [ez az egy mondat utólagos betoldás, mert az eredetiben véletlenül kihagytam]. Szegény albán fiúk. És vajon erről is Milosevics tehet? Részben persze igen, amennyiben példájával hatott: ugyanezt a módszert alkalmazták a jugoszláv hadseregben a jugoszláv-horvát háborúban részt venni vonakodó magyar rekrutákkal szemben. Akkor az egész magyar közvélemény tiltakozott. Most ki tiltakozik az albánokkal szembeni albán humanitárius terror ellen? Azonkívül, mint az egyébiránt kifejezetten háborúpárti, tehát elfogultsággal aligha gyanusítható Libération-nak ugyanebben a cikkében olvashatjuk, az UCK tagjai betanítják a menekülteket, hogy irtózatos és kegyetlen mészárlásokról számoljanak be a nemzetközi sajtó minden valós vagy állítólagos szerb bűnre fogékony képviselője előtt. Ennek a szép módszernek a neve pedig valószínűleg humanitárius rágalmazás. Ez persze, mint a cikkíró megjegyzi, nem jelenti azt, hogy a szerbek nem követnek el gaztetteket, és ezzel is száz százalékig egyet lehet érteni. Csak annyit jelent, hogy az információkat a nyugati kritikai szellem hagyományának megfelelően a megszokottnál elővigyázatosabban kell kezelni, és akkor talán nem fogunk olyan könnyen szerbellenes keresztesháborút hirdetni.

No de legyen ennyi elég a keserű gúnyolódásból. Az egésszel csak annyit akartam mondani, hogy ebben az irtózatos konfliktusban, amelytől ma már lángban áll Jugoszlávia, holnap talán az egész Balkán, és holnapután ki tudja, hova terjed, mindenkinek megvan a maga felelőssége, aki gyűlöletet szít, aki rombol és gyilkol, aki gyilkosságra buzdít vagy arra parancsot ad. Szlobodan Milosevicsnek, Vojiszlav Seseljnek, “Arkannak” és szerb terrorista társaiknak egyszer majd számot kell adniuk az általuk vagy miattuk kioltott emberéletekért, a népekre zúdított szenvedésekért. Ha el is kerülik esetleg a Hágai Nemzetközi Bíróságot, hitem szerint semmiképpen sem kerülhetik el az Utolsó Ítéletet. Ámde egyszer Bill Clintonnak, Tony Blairnek, Javier Solanának, Robin Cooknak és társaiknak is ugyanaz elé a félelmetes ítélőszék elé kell állniuk, hogy számot adjanak a “járulékos” és nem járulékos “károkról”, egész népek megnyomorításáról. És akkor már hiába fognak Milosevicsre mutogatni.

Ezzel a végszóval be is fejezném, de nem tehetem, mert felmerül a kérdés: akkor hát mit kellett volna tenni az emberi jogok rigómezei lábbal tiprásának megállítására? Nem tudom, nem vagyok politikus, de még politikai szakértő sem. Talán mindent el kellett volna követni a válság békés megoldásáért, és ha semmi sem sikerül, elismerni, hogy tehetetlenek vagyunk. Még mindig jobb elismerni a gyöngeséget, mint a mindenáron való megoldás érdekében a már meglévő gonoszságra újabb gonoszságot, az erőszakra újabb erőszakot halmozni, vagy ami még rosszabb, a népeket pusztító háborús tűzvészben a saját politikai pecsenyénket sütögetni. Az eredmény mindezidáig a háború nagyfokú erkölcsi kudarcát jelenti, de hát ez nem meglepő: a háború már önmagában erkölcsi kudarc. A bombázások sok-sok milliárd dolláros költségével mindeddig egyetlen albánt sem sikerült megmenteni, legfeljebb egyes albánok bosszúvágyát lehetett kielégíteni a szerbeknek okozott szenvedésekkel, sőt, mint a legutóbbi események mutatják, a precíziós tömegpusztító fegyverek hatását maguk az albánok sem kerülhetik el. Milosevics nem ült tárgyalóasztalhoz, sőt ezután kezdett csak igazán hozzá az etnikai tisztogatáshoz, miután a NATO minden olyan erő lába alól kihúzta a talajt Szerbiában, amely fékezőleg hathatott volna a diktátorra. Ebből a szempontból mindegy, hogy a tisztogatás tervei készen voltak-e már a bombázások megkezdésekor. Milosevics mindenesetre felismerte, hogy a bombázások ideje a legalkalmasabb a nagyarányú tisztogatás megkezdésére, és ebben nem is tévedett. Ráadásul most már nemcsak az albánok menekülnek, hanem a belgrádi totalitárius rendszer belső ellenzői is, akik tudják, hogy kiszolgáltatottak és védtelenek. És ha végül a NATO-nak sikerül kierőszakolnia a katonai győzelmet, és eltiporja Szerbiát, az lesz a tökéletes erkölcsi kudarc, amely félő, hogy maga alá temeti a háború legitimációjaként hangoztatott humanitárius elveket is.

Athén, 1999. április 16.

*** 

P. S. Nézem a görög tévé híradóját, és végre megértem, honnan származik az albán menetoszlopot megbombázó amerikai pilóta vaslogikája. A görög riporter egy Rigómezőről menekült szép, nemes arcú albán asszonnyal beszélget, aki Dél-Albániában talált menedéket. Az asszony elmondja, hogy amikor menekültek, a szerbek felgyújtották a traktorukat és elvették mindenüket, majd hozzáteszi: “A férjem ott harcol Koszovóban, ugyanúgy, mint a többiek, mi meg várjuk, hogy visszatérhessünk az otthonunkba.” Ebben a pillanatban bizonyossággá érik bennem az, amit korábban is sejtettem, és amire már sok jel utalt: ez tehát a magyarázata annak, hogy a menekültek között alig van fegyverre fogható férfi. A férfiak mind fenn harcolnak a hegyekben (az elmenekült fiatal férfiak, sőt serdülő ifjak nagy részét pedig az UCK visszakényszeríti a harcmezőre). Akkor viszont miért kellett elterjeszteni azt a mesét, hogy a szerbek a férfiakat mind legyilkolják, az asszonyokat, gyerekeket, öregeket meg deportálják; hogy a még meg nem ölt férfiak koncentrációs táborokban vannak, vagy jugoszláv katonai ruhába öltöztetik őket, hogy ne látsszanak? Ez a verzió mindig is átlátszónak tűnt nekem, hiszen hogyan volna elképzelhető a harcias, büszke albánokról, hogy ölbetett kézzel várják, amíg a szerbek végeznek velük? Ha a menekültek között csak kevés a férfi, a háborús vaslogika kérlelhetetlen szabályai – valamint az UCK verziójának megfelelő tanúvallomások – szerint ebből az következik, hogy a többi férfit a szerbek lemészárolták, s ha a szerbek ilyen kegyetlenek, akkor nincs más választásunk, mint halálra bombázni őket. A vaslogika azonban hamis, a belőle levont következtetés pedig végzetes tévedés.

A tévéhíradó következő képe: Jamie Shea visszautasítja a tolakodó újságírókat, akik további információkat szeretnének hallani a lebombázott albán konvojról. Ehelyett műholdról készült felvételeket mutat rigómezei tömegsírokról. Íme a szerb vérengzések újabb bizonyítékai. A logika már megint ugyanaz. Ha tömegsírokat látunk, abból kérlelhetetlen bizonyossággal arra következtetünk, hogy ott szerbek által lemészárolt albán civilek holttestei nyugszanak, majd az így nyert félinformációt pillanatnyi habozás nélkül a bombázások legitimálására használjuk fel. Félreértés ne essék: amit Jamie Shea mond, az egy lehetséges magyarázat a sok közül, amelyet semmilyen jóérzésű és racionálisan gondolkodó ember nem zárhat eleve ki. De a hipotézis igazságtartalmát csak a későbbi ellenőrzés döntheti el. Nem volna-e akkor bölcsebb megvárni, hogy kiderüljön az igazság, mielőtt erre és a hasonló hipotézisekre emberéleteket követelő döntéseket alapozunk?

Ha a NATO-vezetés eszerint a féloldalas, semmilyen ellenőrzést ki nem álló logika szerint cselekszik, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy a djakovicai bevetés szerencsétlen pilótája az égő házakat és a házak irányából jövő menetoszlopot látva azonnal arra következtetett, hogy a gyújtogatás felelőseit találta meg, nem is mérlegelve azt a lehetőséget, hogy az emberek, akiket lát, talán éppen az égő házakból (vagy máshonnan) menekülnek?

Athén, 1999. április 18.

Utószó és kitekintés

Nos, a tömegsírokkal kapcsolatos, pusztán logikai belátáson alapuló következtetéseim azóta teljesen beigazolódtak, sőt kissé még naivnak is tűnnek a valóságos tények fényében, hiszen annak idején legalább annyit feltételeztem, hogy maga a hír nem merő kacsa. A tömegsírokat azonban Rigómező elfoglalása után hiába keresték, sehol sem találták meg, holott annak idején állítólag műholdról mérték be őket. Nyilvánvalóvá vált, amit akkor csak erősen sejtettem: erre a hazugságra kizárólag a háború legitimálásához volt szükség, ahogyan annyi más megtévesztésre is. Ezek között talán a legnevetségesebb az volt, hogy a szerbek jugoszláv katonai ruhába öltöztetik az elfogott albán férfiakat, hogy ezzel fedjék el a koncentrációs táborokat, ahová zsúfolták őket. E képtelen őrültség igazságtartalma annyi volt, amint azt szintén a Libération egyik számában olvastam annak idején, hogy az UCK megvette a jugoszláv hadseregnek dolgozó egyik kiszuperált ruhagyár teljes készletét, és abba öltöztette a gerilláit. Demokráciában nem lehet háborút viselni a közvélemény – a szavazók – támogatása nélkül, és úgy látszik, nincs az az ocsmány félrevezetés, ami túl drága ár volna e támogatás megnyeréséért.

Mostanában az is kiderült, hogy a belgrádi televízió később háborús bűnösként lebombázott munkatársai semmiképpen sem hazudtak, amikor bejelentették, hogy a NATO erősen rákkeltő, gyengített uránium-tartalmú lövedékeket és bombákat használ. Persze ez sem azért derült ki, mert bárkit is érdekelne, hogy hányan haltak meg rákos betegségben Jugoszlávia egész területén a bombázások óta, hanem csakis azért, mert az már botránnyá dagadt, hogy a Koszovóban bevetett NATO-katonák is sorra halnak meg fehérvérűségben. Tegyük ehhez még hozzá a sokszázezres szerb népesség elűzését Koszovóból, amihez a nemzetközi békefenntartó erők csak asszisztáltak, s ez érthető is, hiszen most, amikor a francia csapatok már a Kosovska Mitrovicában lakó megmaradt szerbeket próbálják védeni, maguk sem kerülhetik el a támadó albánok dühét. Az írásomban előre látott teljes erkölcsi kudarc valóban bekövetkezett.

Budapest, 2001. február 1.

Az Eszmélet 46. számában közöltük azt a vádiratot, amely Bill Clinton ellen készült a balkáni bombázás ügyében. Immár megszületett az ítélet is.

A Háborús Bűnök Népbírósága az USA-t és a NATO-t bűnösnek találta.

Tavaly június 10-én New Yorkban a tizenegy országból érkezett tizenhat esküdtből álló testület népbírósági ülése bűnösnek mondta ki az USA és a NATO politikai és katonai vezetőit a Jugoszlávia ellen 1999. március 24. és június 10. között végrehajtott támadás idején elkövetett háborús bűnök tekintetében.

Ramsey Clark, az USA korábbi igazságügyminisztere, az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborús bűneit vizsgáló Nemzetközi Bíróság főügyésze arra szólította fel a jelenlévőket és azokat, akiknek a képviseletében huszonegy országból megjelentek, hogy hajtsák végre az ítéletet: szervezzenek kampányt a NATO katonai paktumának megszüntetésére.

A tanúvallomást tevők köre felölelt szemtanúkat, Jugoszláviában járt kutatókat, neves politikai és gazdasági szakértőket, történészeket, fizikusokat, biológusokat, katonai szakembereket, újságírókat és nem hivatásos kutatókat.

Sokan e tanúk közül az utóbbi 15 hónapban a NATO Jugoszlávia ellen viselt háborújának a teljes képét mutatták be világszerte. A bíróság előtt azonban mindnyájan csak saját szakterületükre korlátozott részbizonyítékokat nyújtottak be az USA és más NATO-országok politikai és katonai vezetői ellen.

Az egyes részbizonyítékok egységes egésszé álltak össze, ahogy a mozaikkép épül fel az egyes építőkövekből, s a bírók ennek alapján az ésszerű kétséget kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bűnösségét.

A tanúk leírták, hogy a NATO-erők hogyan használták a médiát hazugságok terjesztésére, hogyan démonizálták a szerbeket és vezetőiket azért, hogy a közvéleményt felkészítsék a háborúra. Ezután rávilágítottak az imperialista hatalmak, az USA és Nyugat Európa valódi gazdasági és geopolitikai érdekeire, ami nem más, mint a Balkántól az olajban gazdag Kaszpi-tengerig terjedő terület gazdasági ellenőrzésének megszerzése.

Végül megmutatták, hogy Washington hogyan ferdítette el a ’racaki mészárlást’ és aztán hogyan használta háború provokálására az úgynevezett Rambuillet-i egyezményt, ami valójában a NATO katonai ellenőrzésének egész Jugoszláviára való kiterjesztését követelő ultimátum volt. Mindez a béke ellen elkövetett bűnnek minősült.

Betiltott fegyverek használatát is kimutatták, civil célpontok szándékos kiválasztását és a környezet valamint a polgári infrastruktúra rombolását, ami mind hozzáadódik a háborús bűnökhöz. Továbbá emberek százezreinek elűzését Koszovóból és Metohijából, ami az emberiség ellen elkövetett bűnnek minősül.

A tanúvallomásokat több esetben dia- és video-felvételek kísérték, amelyeket a manhattani ifjabb Martin Luther King általános iskola előadótermének színpadán felállított nagy projektoron mutattak be. A kivetítőt jól láthatták mind a színpadon helyet foglaló bírók, mind a teremben lévő hallgatóság százai, akiknek többsége végig, kilenc órán át kitartott. A képek és a videók az előadótermen kívül is láthatóak voltak, s más bizonyító erejű dokumentumok is rendelkezésre álltak könyvekben és kutatási anyagokban.

A bíróságnak ezt a záró tárgyalását a Clark által 1992-ben alapított Nemzetközi Akcióközpont (International Action Center) szervezte. Azoknak a képviselői is jelen voltak, akik hasonló bírósági tárgyalásokat szerveztek Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Oroszországban, Ukrajnában, Jugoszláviában és Görögországban. Athénban tavaly novemberben ezrek nyilvánították Bill Clintont, az USA elnökét háborús bűnösnek.

A tanúvallomásokon kívül fontos előadások hangzottak el a jugoszláv és a kubai kormány képviselőinek részéről. Ezen felül Ismael Guadelupe, a Puerto Rico-i Viequesből erőteljes beszédben mutatott rá arra, hogy a hadgyakorlatok hogyan nyújtanak bázist az USA/NATO agressziójához az egész világon.

A Nemzetközi Akcióközpont adatai szerint összesen 511-en regisztráltatták magukat, beleértve a bírókat, tanúkat és a szervezőket. A meghívott előadók, tanúk és bírók Haitiből, Törökországból, Koreából, Puerto Ricóból, Indiából, Németországból, az USA-ból, Kanadából, Olaszországból, Jugoszláviából, Oroszországból, Nagy Britanniából, Belgiumból, Irakból, Görögországból, Ausztriából, Franciaországból és Portugáliából érkeztek. Az USA-hatóságok megtagadták a vízumot négy ukrán meghívottól, akiknek az üzenetét felolvasták a színpadon.

A roma népnek, akiket gyakran a gúnyos cigány jelzővel illetnek, szintén megjelentek képviselői. Shani Ritafi, egy roma tanú, aki Pristinában, Koszovó fővárosában született, elmondta, hogy a NATO-megszállás hogyan vezetett 100 000 roma elűzéséhez. Felhívta a figyelmet arra, hogy a romák üldözését első alkalommal ítélték el a nemzetközi bíróságok történetében. A tárgyalást öt különböző tévétársaság rögzítette, beleértve a szerb televíziót és egy három kamerát használó ausztrál stábot is, valamint számos alternatív médiumot az USA-ból, mint a Peoples Video Network.

*** 

Az USA és a NATO Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bűneit tanulmányozó vizsgálóbizottság záró ítélete:

Záró ítélet

Az USA és a NATO Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bűneit tanulmányozó független vizsgálóbizottság tagjai New Yorkban tartott ülésükön megvizsgálták az 1999. július 31-én kelt eredeti vádpontokat, melyekben tizenkilenc különböző, béke elleni, háborús és emberiség elleni bűnökkel, az ENSZ alapokmányának valamint az 1949-es Genfi Konvenció és más nemzetközi egyezmények, továbbá a nemzetközi szokásjog megsértésével vádolják a következőket: Bill Clintont, az USA elnökét, Wesley Clark tábornokot, Madeleine Albright külügyminisztert, Tony Blair miniszterelnököt, Gerhard Schröder kancellárt, Jacques Chirac elnököt, Massimo D’Alema miniszterelnököt, Jose Maria Aznar miniszterelnököt, az USA és más NATO-tagországok kormányait, Javier Solana korábbi NATO főtitkárt és más NATO-vezetőket.

Mint a világ polgárai, élve jogunkkal és kötelességünkkel, hogy a nemzetközi és humanitárius jogok megsértéséről ítéletet hozzunk,

• tudomásul véve az elmúlt évben a tanúk országaiban felállított vizsgálóbizottságok és népbíróságok előtt tett tanúvallomásokat és megkapva számos más bizottsági meghallgatás jelentéseit, amelyek felsorakoztatták az összegyűjtött bizonyítékokat;
• átvéve a dokumentáló bizonyítékokat, szemtanúk nyilatkozatait, fotókat, videó-felvételeket, különleges jelentéseket, szakértői vizsgálatokat és a bizottság rendelkezésére álló tényanyagok összefoglalásait;
• hozzájutva minden a Bizottság anyagaiban rendelkezésre álló vagy a Bizottság munkatársai által hozzáférhető bizonyítékhoz, ismerethez és szakértői véleményhez;
• a Bizottságtól vagy más módon átvéve a Jugoszláviára és a Balkán más országaira, a katonai és fegyveres érdekcsoportok helyzetére és a lezajlott eseményekre vonatkozó különféle könyveket, cikkeket és egyéb írott anyagokat;
• áttanulmányozva a témával foglalkozó újságokat, folyóiratokat és időszaki kiadványokat, speciális publikációkat, tv, rádió és más média anyagokat, valamint a vádlottak és más hivatalos személyek nyilatkozatait és további nyilvános anyagokat;
• meghallgatva a Vizsgálóbizottság 2000. június 10-én a nyilvánosság előtt tett jelentését és az általa bemutatott tanúvallomásokat, bizonyítékokat és összegzéseket, összeültünk, mérlegeltünk, tanácskoztunk egymással és a Bizottság munkatársaival, tekintetbe vettünk minden a vádiratban szereplő tizenkilenc bűncselekményi vádpont szempontjából fontos tényt, és a következőket állapítjuk meg:

Feltárt tények:

A Háborús Bűnök Nemzetközi Bíróságának esküdtjei a bizonyítékok alapján a vádirat mind a tizenkilenc különböző vádpontjában az ésszerű kétségeket kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bűnösségét a következőkben:

1. Jugoszlávia feldarabolásának, elszigetelésének és megnyomorításának kitervelése és végrehajtása.
2. Erőszak szítása, fokozása és erőszakra való felbujtás a muzulmánok, a szlávok és azok egyes csoportjai között.
3. Jugoszláviában az egység, a béke és a stabilitás fenntartására szervezett erők szétzüllesztése.
4. Az ENSZ béketeremtő szerepének lerombolása.
5. A NATO katonai agresszióra és megszállásra való felhasználása engedetlen szegény országok ellen.
6. A védtelen lakosság lemészárlása és megsebesítése Jugoszlávia minden részében.
7. Orgyilkos támadások kitervelése, bejelentése és végrehajtása Jugoszláviában a kormányfő, más kormánytisztviselők és kiválasztott civilek ellen.
8. Gazdasági, társadalmi, kulturális, orvosi, diplomáciai (beleértve a Kínai Népköztársaság és más országok követségeit) és vallási létesítmények, épületek és eszközök lerombolása és megrongálása Jugoszlávia minden részében.
9. Jugoszlávia lakosságának túléléséhez nélkülözhetetlen objektumok megtámadása.
10. Veszélyes anyagokat és energiákat tartalmazó létesítmények megtámadása.
11. Gyengített uránium, fürtös bombák és más betiltott fegyverek használata.
12. A környezet ellen indított háború.
13. Az ENSZ felhasználásával olyan szankciók alkalmazása, amelyek az emberiség ellen elkövetett népirtással érnek fel.
14. Jogalap nélküli, ötletszerű bíróság felállítása a szerb vezetőség lerombolására és démonizálására. Ezen bíróság illegitimitását továbbá az is bizonyítja, hogy nem tudott egyetlenegy esetet sem felmutatni a roma nép elnyomására, holott minden nép közül náluk a legmagasabb az elesettek aránya.
15. A nemzetközi média ellenőrzött felhasználása támogatás megszerzésére és annak fenntartására az USA támadásához, valamint Jugoszlávia, a szlávok, a szerbek és a muzulmánok népirtóként való démonizálásához.
16. Jugoszlávia stratégiai részeinek hosszútávú katonai megszállása a NATO-erők által.
17. Kísérlet arra, hogy lerombolják Jugoszlávia szláv, muzulmán, roma és más népeinek szuverenitását, jogát az önrendelkezésre, demokráciáját és kultúráját.
18. Törekvés arra, hogy az USA dominanciáját és ellenőrzését megteremtsék Jugoszlávia fölött, kihasználandó annak népét és erőforrásait.
19. Katonai erő és gazdasági kényszer alkalmazása az USA dominanciájának eléréséhez.

Az esküdtek a NATO-t, a NATO-országokat és vezetőiket az általuk elkövetett bűnök tekintetében felelősségre vonhatónak találták és a lehető legnagyobb mértékben elítélik őket. Az esküdtek elítélik a bombázásokat, leleplezik a nemzetközi bűnöket és a nemzetközi humanitárius jogok fegyveres támadás általi vagy más módon, például gazdasági szankciók által elkövetett megsértését. A NATO törvénytelenül cselekedett és megpróbálta a nemzetközi jogot kiiktatni.

Ajánlások

Az esküdtek sürgetik a Jugoszlávia elleni minden embargó, szankció és büntetés azonnali visszavonását, mivel ezek az emberiség ellen elkövetett folyamatos bűnnek minősülnek. Az esküdtek felhívást intéznek a jugoszláv területek NATO-megszállásának azonnali befejezésére, minden NATO és USA bázis és erő visszavonására a Balkán térségéből, a nyílt és titkos akciók beszüntetésére, beleértve a hágai székhelyű, a néhai Jugoszlávia számára felállított Nemzetközi Bíróságot, amelynek célja a jugoszláv kormány megdöntése.

Az esküdtek továbbá jóvátétel fizetésére szólítanak fel a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság javára a NATO-bombázások, gazdasági szankciók és a blokád során bekövetkezett halálokért, sebesülésekért, gazdasági és környezeti károkért. Jóvátétel fizetendő továbbá más, a régióban lévő államok számára is, amelyek gazdasági és környezeti károkat szenvedtek a NATO-bombázások és a Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági szankciók miatt. Az esküdtek elítélik a katonai technológia mind polgári, mind katonai emberélet elleni alkalmazását vagy az avval való fenyegetést, ahogy azt a NATO-hatalmak alkalmazták Jugoszlávia népe ellen.

Az esküdtek ösztönzik a polgári akciókat és a mozgósítást, hogy megakadályozzák az USA és más NATO-erők új szankcióit illetve a régiek folytatását Irak, Kuba, Észak-Korea, Kelet-Európa és a volt Szovjetunió, Puerto Rico, Ázsia, Szudán, Kolumbia és más országok ellen. Felhívunk az USA és a NATO nyílt és titkos akcióinak azonnali beszüntetésére ezekben az országokban.

Az esküdtek úgy vélik, hogy a béke, az igazságosság és az emberi fejlődés érdekei megkövetelik a NATO megszüntetését, ami minden kétséget kizáróan az agresszió eszközének bizonyult az uralkodó, gyarmatosító hatalmak kezében, különös tekintettel az USA-ra. A Pentagont, a NATO központi, kulcselemét s a világ népei számára a legnagyobb magában álló fenyegetést fel kell oszlatni.

Az esküdtek szorgalmazzák, hogy a Bizottság oldja meg a jelentések, bizonyítékok és összegyűjtött anyagok megőrzését és tegye azt hozzáférhetővé mások számára, továbbá törekedjen arra, hogy az igazság az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborújáról a lehető legszélesebb körben ismertté váljon.

A világ minden polgárát arra kérjük, hogy a Bizottság ajánlásai szerint cselekedjék, annak érdekében, hogy a hatalom elszámoltatható legyen, és hogy biztosítsuk a társadalmi igazságot, amire a tartós békét alapoznunk kell.

Kelt New Yorkban, 2000. június 10-én.

A 16 esküdt listája.

1. Ben Dupuy (Haiti), Haiti volt nagykövete Jean-Bertrand Aristide első kormánya idején, jelenleg a haiti Népi Nemzeti Párt (PPN) főtitkára.
2. Angeles Maestro Martin (Spanyolország), a spanyol parlament madridi képviselője és az Irak elleni szankciók megszüntetését követelő mozgalom egyik vezetője.
3. Cimile Cakir (Törökország), a kurd közösség egyik lapjának újságírója és a törökországi Emberi Jogok Egyesületének tagja. Négy évet töltött törökországi börtönökben emberjogi tevékenységéért.
4. Ki Yul Chung tisztelendő úr (Korea), a Koreai Egyesítés Kongresszusa Végrehajtó Bizottságának elnöke Észak-Amerikában.
5. John Nickels (roma), a Nemzetközi Roma Unió képviselője és az USA-beli roma közösség egyik bírója.
6. Jorge Farinacci (Puerto Rico), a Puerto Rico-i szocialista Front vezetője és a Puerto Rico-i függetlenségi mozgalom régi vezetője.
7. Ray Laforest (haiti Amerikai), szakszervezeti aktivista az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Szövetségénél, és a Haiti Igazság Egyesülés egyik vezetője, ez a szervezet a rendőri brutalitás ellen lép fel New Yorkban.
8. Uma Kutwal (eredetileg India), szakszervezeti vezető az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Szövetségénél.
9. dr. Christa Anders (Németország), orvos, a németországi és európai népbíróság szervezője.
10. Raniero La Valle (Olaszország), korábbi szenátor, aki 14 évet töltött az olasz parlamentben és háborúellenes vezető keresztény körökben, továbbá az olaszországi Háborús Bűnök Népbírósági mozgalmának egyik vezetője.
11. dr. Wolfgang Richter (Németország), a Polgári Jogokat és Emberi Méltóságot Védelmező Szövetség elnöke, továbbá a Háborús Bűnök Népbírósági mozgalmának egyik németországi vezetője.
12. Martha Grevatt (USA), az AFL-CIO szakszervezeti szövetség ’Büszkeség a munkában’ nevű leszbikus/meleg/bi- és transzszexuális munkásszövetségének nemzeti titkára, és aktív az Egyesült Autóipari Munkások szervezetében is.
13. Michael Ratner (USA), polgárjogi ügyvéd az Alkotmányos Jogok Központjának Nemzeti Tanácsánál, ő perelte be az USA kormányát a Háborús Törvények megsértéséért, amikor az hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát.
14. Yole Stanesic (Jugoszlávia, Oroszország), Oroszországban élő montenegrói költő és író, esküdt a Jaroszlavi, Kijevi és Belgrádi tárgyalásokon.
15. John Black (USA), a pennsylvániai Egészségügyi és Kórházi Dolgozók Szakszervezetének nyugalmazott elnöke, aki sok kórházi dolgozót vitt be a szakszervezetbe. Tizenévesként Németországban a náciellenes földalatti mozgalom aktív tagja volt.
16. dr. Berta Joubert (Puerto Rico), a közszolgálatban dolgozó pszichiáter, a Puerto Rico-i és afrikai, amerikai rasszizmus ellenes mozgalmak szervezője Philadelphiában.

Az ügyészek:

Ramsey Clark, korábbi amerikai igazságügy-miniszter és a Nemzetközi Akcióközpont alapítója.

Pat Chin, eredetileg Jamaikából, a Nemzetközi akcióközpont szóvivője a Haiti és Jugoszlávia iránti szolidaritás kérdésében és más ügyekben.

Sara Flounders, a Nemzetközi Akcióközpont nemzeti társigazgatója, számos népbírósági tárgyalás résztvevője.

Gloria La Riva, a Békét Kubának Bizottság egyik vezetője, a NATO-célpontok című videófilm készítője.

Mindnyájan jártak Jugoszláviában vagy a háború idején, vagy a háború utáni tanácskozásokon, illetve szemináriumokon vettek részt.

(Fordította: Bózsó Péter)

A holokauszt emlékével való visszaélésről írott könyv nagy vihart kavart Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Ennek részletét közöljük itt, a róla szóló recenzió előtt.

Következtetések

Összefoglalásul még meg kell vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt a holokauszt az Egyesült Államokban. Ehhez segítségül veszem Peter Novicknak a tárgyról írott kritikai megjegyzéseit is.

A közvéleményben jelen lévő holokauszt-emlékezeten kívül tizenhét állam törvényben írja elő vagy javasolja, hogy az iskolákban tartsanak holokauszt-programokat, és sok főiskolán és egyetemen hoztak létre a holokauszttal foglalkozó tanszékeket. Alig múlik el hét, hogy a New York Times-ban ne látna napvilágot egy nagy terjedelmű, a holokauszt témájához kapcsolódó cikk. Legszerényebb becslések szerint is a végső megoldással foglalkozó tudományos művek száma 10 000 fölött van. Összehasonlításképpen vegyük a kongói történelem egy pokoli fejezetéről szóló művek számát. 1891 és 1911 között mintegy 10 millió afrikai pusztult el azért, mert az európaiak rávetették magukat a kongói elefántcsont- és gumikészletekre. Mégis, az első és mindmáig egyetlen angolul írott tudományos mű két évvel ezelőtt jelent meg.¹

A holokauszt problémájával foglalkozó számos intézet és szakember érdeme, hogy mára az Egyesült Államokban az élet minden területét áthatja a kérdéskör; Novick azonban kételkedik abban, vajon ez egészében jó dolog-e. Először számtalan példát idéz fel arra, hogyan vulgarizálják a témát. Valóban nehéz egyetlen olyan politikai problémát is említeni, legyen az kapcsolatban az élettel általában, a szabad választással, az állatok vagy az államok jogaival, melyet ne hoznának összfüggésbe a holokauszttal. A holokauszt-jelenséggel való visszélést elítélve Elie Wiesel kijelentette: “Megesküszöm, hogy mindennemű …vulgáris megközelítést elkerülök”.² Mégis, állítja Novick, a “legfantáziadúsabb és legkifinomultabb fotográfiai opusz 1996-ban született, amikor Hillary Clinton, akit számos visszaélés miatt éppen hevesen támadtak, a Fehér Ház galériáján lánya, Chelsie és Elie Wiesel társaságában jelent meg, miközben férje a televízióban is látható üzenetet intézett a nemzethez”.³ Amikor a NATO Szerbiát bombázta, a szerbek által elűzött koszovói menekültek látványa Hillary Clintonnak a Schindler listája holokauszt-jeleneit idézte fel. “Nem azoknak kellene minket az életre tanítani, akik a történelmet Spielberg filmjeiből ismerik” – mondta élesen egy szerb emigráns.⁴

“Ha úgy tesznek, mintha a holokauszt az amerikai történelem része volna” – folytatja Novick –, “az csak erkölcsi fügefalevél”. Oda vezet, “hogy elhomályosul az amerikaiak valódi felelőssége, amikor múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel kell szembenézniük” (kiemelés az eredeti szövegben).⁵ Novick lényeges dologra mutat rá. Sokkal könnyebb mások bűneit elítélni, mint a magunkéval szembenézni. Az is igaz, persze, hogy ha volna bennünk erő, sokat megérthetnénk magunkról is a náci bűnök elemzéséből. A manifeszt végzet Hitler Lebensraum-politikájának szinte minden ideológiai és programatikus elemében jelen volt. Tény és való, hogy Hitler a Kelet meghódításához a Nyugat leigázásának amerikai modelljét használta fel.⁶

A 20. század első felében az amerikai államok többsége sterilizációs törvényeket fogadott el, és több tízezer amerikait erőszakkal sterilizáltak. A nácik kifejezetten erre az amerikai precedensre hivatkoztak, amikor a maguk sterilizációs törvényeit meghozták.⁷ A hírhedt 1935-ös nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat a szavazati jogtól, és megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti szexuális érintkezést. Az USA déli államaiban élő feketék hasonló jogfosztottságban éltek, és sokkal erősebb spontán és a közvélemény által is támogatott erőszaknak voltak kitéve, mint a zsidók a háború előtti Németországban.⁸ A nagyképű, magára olyan büszke nyugati hagyomány mélységesen áthatotta a nácizmust is. A nyomorékok elpusztításának igazolására – a végső megoldás előjeleként – a náci orvosok kitalálták az “élethez értéktelen élet” (lebensunwertes Leben) fogalmát. A lakomában Platon így írt: “Nem hiszem, hogy érdemes élni annak, aki szörnyű fizikai állapotban van”. A köztársaságban Platon szentesítette a beteg gyerekek megölését. Hasonlóképpen Hitlernek a Mein Kampfban kifejtett elutasító véleménye a születésszabályozással kapcsolatban, mondván, hogy akkor nem érvényesül a természetes kiválasztódás, megtalálható már Rousseaunak Az egyenlőtlenség eredetéről című művében. Röviddel a II. világháború befejezése után Hannah Arendt írta, hogy “a nyugati történelem földalatti áramlatai végül felszínre törtek, és hagyományaink méltóságát sárba tiporták”. (Origins of Totalitarianism)

Hogy elkonspirálja a külföldön elkövetett bűneit, az Egyesült Államok gyakorta foglalja törvénybe a holokauszt emlékét. Sokkal többet mond azonban, mikor utal az Egyesült Államok a holokausztra. A hivatalos ellenségek bűnei, például a vörös kmerek kambodzsai mészárlásai, Afganisztán szovjet megszállása, Kuvait iraki inváziója, a szerbek koszovói etnikai tisztogatásai mind a holokausztot idézik fel, azok a bűnök, amelyek az Egyesült Államok számláját terhelik, viszont nem.

Azzal egyidőben, hogy fény derült a vörös kmerek kambodzsai vérengzése, az Egyesült Államok által támogatott indonéz kormány Kelet-Timor lakosságának egyharmadát lemészárolta. Ám ezt a népirtást nem lehetett a holokauszttal párhuzamba állítani, sőt, az újságok sem tudósítottak az eseményekről.⁹ Miközben a Szovjetunió éppen “újabb genocidiumot” vitt végbe – a Simon Wiesental Központ szerint – Afganisztánban, az Egyesült Államok által támogatott guatemalai kormány éppen olyasmivel volt elfoglalva, amit a Guatemalai Tényfeltáró Bizottság a bennszülött maja lakosság elleni “népirtásnak” nevezett. Reagan elnök a guatemalai kormányt ért vádat “árnyékboxnak” nevezte. A Simon Wiesenthal Központ Jeane Kirkpatricknek Az év humanitáriusa díjat adományozta, amit a kitüntetett azzal érdemelt ki, hogy kiváló apologétája volt a Reagan-kormányzat bűnös közép-amerikai politikájának.¹⁰ A díjátadási ceremónia előtt Simon Wiesenthalt négyszemközt kérték még, hogy gondolja át újra a döntést. Erre nem volt hajlandó. Elie Wieselt ugyancsak négyszemközt megkérték, hogy járjon közben az izraeli kormánynál, a guatemalai gyilkosok fő fegyverszállítójánál. ő is nemet mondott. Az Egyesült Államok arra használta a holokauszt emlékét, hogy országát Paradicsomnak láttassa a kommunista rezsim elől menekülő vietnami “csónaklakóknak”. A Clinton-kormányzat viszont teljesen megfeledkezett a holokausztról, amikor az Egyesült Államok által támogatott halálosztagok elől menekülő haiti “csónaklakókat” visszakényszerítette hazájukba.”¹¹

Végképp elhomályosult az amerikaiak holokauszt-tudata, amikor 1999 tavaszán az USA vezérletével a NATO bombázni kezdte Szerbiát. Mint azt láthattuk, Daniel Goldhagen a szerbek koszovói bűntetteit a végső megoldáshoz hasonlította, és Clinton elnök kíséretében Elie Wiesel is meglátogatta Macedóniában és Albániában a koszovói menekültek táborait. Elie Wiesel már ezt megelőzően is igaz könnyeket hullatott a koszovóiak szenvedései láttán, miközben az Egyesült Államok által továbbra is támogatott indonéziai rezsim ott folytatta, ahol az 1970-es években abbahagyta: újabb ezreket mészárolt le Kelet-Timorban. A holokauszt kieshetett az emlékezetből, mert az Egyesült Államok nem tiltakozott a vérontás ellen. “Indonézia számít” – magyarázta egy nyugati diplomata –, “Kelet-Timor nem”.¹²

Novick rámutat arra, hogy az Egyesült Államok gyakorta cinkostárs olyan szörnyűségek elkövetésében, amelyek méretükben hasonlatosak a náci népírtáshoz. Példaként hozza fel azt, hogy egymillió gyereket öltek meg a végső megoldás során, és hozzáteszi, az amerikai elnökök világszerte csak olcsó ájtatoskodással említették a tényt, hogy számtalan kisgyerek “hal meg éhezés és olyan betegségek következtében, amelyek megelőzhetőek volnának”.¹³ De érdemes végiggondolnunk azokat a súlyos konfliktusokat, amelyekben az Egyesült Államok aktívan közreműködött. Miután az USA vezette koalíció 1991-ben letarolta Irakot, mert meg akarta büntetni “Szaddám-Hitlert”, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gyilkos ENSZ-szankciókat kényszerített erre a szerencsétlen országra, így remélve, hogy félre tudják majd Szaddámot állítani.¹⁴ Mikor a nemzeti tv-csatornán a külügyminisztert, Madelein Albrightot az iszonyú iraki halálozási adatokról kérdezték, azt válaszolta, hogy “megéri ezt az árat”.

“A holokauszt semmihez sem hasonlítható jelenség” – állítja Novick –, “és ez a tény jelentősen leszűkíti annak lehetőségét, hogy mindennapi világunkra lefordítható legyen”. Mint “az elnyomás és attrocitás non plus ultrája a kisebb mértékű bűnöket trivializálja.”¹⁵ Másfelől azonban a náci holokauszt érzékennyé is tehet bennünket ezen bűnök iránt. Ha Auschwitz lencséjén át nézzük, semmit sem tekinthetünk bizonyosnak és öröknek.¹⁶ Valójában a náci népirtás diszkreditálta azt a tudományos rasszizmust, amely oly meghatározó sajátossága volt az amerikai intellektuális életnek a II. világháború előtt.¹⁷

Akik az emberiség jobblétén fáradoznak, azoknak a gonoszság e megnyilvánulása magától kínálja az összevetést más jelenségekkel. A 19. század végének erkölcsi világképében a rabszolgaság töltötte be azt a szerepet, amit ma a holokauszt játszik. Ennek megfelelően gyakorta felidézték annak érdekében, hogy megvilágosodjanak a nem jól látható bűnök. John Stuart Mill abban a korszakban a nők helyzetét a családban, a szent viktoriánus intézményben a rabszolgákéhoz hasonlította, sőt, odáig merészkedett, hogy bizonyos vonatkozásokban rosszabbnak látta azt. “Távol áll tőlem, hogy azt állítsam, az asszonyokat nem kezelnék általában jobban, mint a rabszolgákat; de nincs egyetlen rabszolga se, aki olyan mértékben és a szó olyan teljes értemében lenne rabszolga, mint a feleség.”¹⁸ Csak akik a gonoszság e viszonyítási pontját idológiai fegyvernek használják, és nem erkölcsi iránytűnek, azok döbbennek meg az ilyen analógiák hallatán. “Ne hasonlíts semmit semmihez” – ez a varázsszava az erkölcsi zsarolóknak.¹⁹

A szervezett amerikai zsidóság arra használja a náci holokausztot, hogy elhárítson minden bírálatot, amely Izraelt és saját, erkölcsileg védhetetlen politikáját éri. E politika következményei hozták az izraeli és amerikai zsidóságot strukturálisan hasonló helyzetbe: mindkét csoport sorsa ma egy cérnaszálon függ, mely az amerikai uralkodó elitek kezében van. Ha egyszer csak ez az elit úgy dönt, hogy Izrael nyűg, vagy hogy az amerikai zsidóság feláldozható, akkor a szál elszakad. Kétségtelen, mindez csak spekuláció – lehet, hogy szükségtelen aggodalom, de lehet, hogy nem.

Gyerekjáték megjósolni, milyen lesz az amerikai zsidóság helyzete, ha ezek az események bekövetkeznek. Ha Izrael kiesne az Egyesült Államok kegyeiből, sok olyan vezető, aki ma szilárdan védelmezi Izraelt, bátran kinyilvánítaná idegenségét a zsidó állam iránt, és azért bírálnák az amerikai zsidóságot, hogy Izraelt vallássá redukálta. S ha az amerikai vezető körök úgy döntenének, hogy a zsidókat teszik meg fekete báránynak, nem lennénk meglepve, ha az amerikai zsidó vezetők pontosan úgy cselekednének, mint elődeik a náci holokauszt idején. “Nem gondoltuk, hogy a németek a zsidó elemet fogják alkalmazni”; vagy ahogy Jichák Zuckerman, a varsói gettófelkelés egyik szervezője fogalmazta, “hogy zsidók vezetik a zsidókat a halálba.”²⁰

***

Az 1980-as években számos nyilvános vitában érveltek kiemelkedő német és nem német tudósok amellett, hogy nem szabadna “normalizálni” a nácik bűntetteit. Az a félelem mozgatta őket, hogy a normalizálás erkölcsi felmentést jelenthet.²¹ Bármennyire érvényesek voltak akkor az érvek, ma már nem meggyőzőek. Hitler végső megoldásának iszonyatos dimenziói mára jól ismertek. És vajon az emberiség “normális” történetének nincsenek rémisztően embertelen fejezetei? Nem kell elfogadhatónak lennie egy bűnnek ahhoz, hogy a jóvátétele kétségtelen legyen. Ma az a feladat, hogy mint a kutatás racionális tárgyát rekonstruáljuk a náci holokausztot. Csak akkor tudunk belőle valóban tanulni. A náci holokauszt abnormitása nemcsak magukból a szörnyű tényekből fakad, hanem a ráépült, belőle hasznot húzó iparból. A holokauszt-ipart mindig a csőd fenyegette. Mára csak az marad, hogy ezt nyíltan is kimondjuk. Rég ideje már, hogy kiemeljük az üzleti világból. Az elpusztítottak iránti legnemesebb gesztus az volna, ha megőriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikből, és végül, hagynánk őket békében nyugodni.

(Az írás részlet a szerző könyvének utolsó fejezetéből. Fordította: Baráth Katalin.)

Jegyzetek

¹ Adam Hochschild, King Leopold’s Ghost (Boston, 1998).

² Wiesel, Against Silence, v.iii. 190; cf. V. i. 186, v. ii, 82, v. iii, 242, és Wiesel, And the Sea, 18.

³ Novick, The Holocaust, 230–1.

⁴ New York Times, 25 May, 1999.

⁵ Novick, The Holocaust, 15.

⁶ John Toland, Adolf Hitler (New York:1976), 702. Joachim Fest, Hitler (New York, 1975), 214, 650. Lásd még Finkelstein, Image and Reality, chap. 4.

⁷ Lásd például Stefan Kühl, The Nazi Connection (Oxford: 1994).

⁸ Lásd például Leon F. Litwack, Trouble in Mind (New York, 1998), különösen az 5-6. fejezetet.

⁹ Lásd például Edward Herman és Noam Chomsky, The Political Economy of Human Rights, v.i: The Washington Connection and the Third World Fascism (Boston: 1979), 129–204.

¹⁰ Response 1983 márciusa és 1986 januárja.

¹¹ Noam Chomsky, Turning the Tide (Boston:1985), 36 (Wieselt az izraeli sajtóban megjelent interjúból idéztük), Berenbaum, World Must Know, 3.

¹² Financial Times (8 September, 1999).

¹³ Novick, The Holocaust, 255.

¹⁴ Lásd például Geoff Simons, The Scourging of Iraq (New York: 1998).

¹⁵ Novick, The Holocaust, 244, 14.

¹⁶ Erről lásd különösen Chaumont, La concurrence, 316-18.

¹⁷ Lásd például Carl N. Degler, In Search of Human Nature (Oxford: 1991), 202 ff.

¹⁸ John Stuart Mill, On the Subjection of Women (Cambridge: 1991), 148.

¹⁹ Nem kevésbé visszataszító az, ha – mint Michael Berenbaum javasolja – a náci holokausztot csak azért hasonlítják más népirtásokhoz, hogy “demonstrálják a náci holokauszt egyedülálló voltát”. (After Tragedy, 29).

²⁰ Zuckerman, A Surplus of Memory, 210

²¹ Utalok itt most egyaránt a Historikerstreitre és a Saul Friedlander és Martin Broszat között folyt levelezésre. Mindkét vitában főként a náci bűnök abszolút és relatív természetéről esett szó; például a Gulaggal való összevetés érvényességéről. Lásd Peter Baldwin (ed.), Reworking the Past, Richard J. Evans, In Hitler’s Shadow (New York, 1989), James Knowlton és Truett Cates, Forever in the Shadow of Hitler? (Atlantic Highlands, 1993), és Aharon Weiss (ed.), Yad Vashem Studies XIX (Jerusalem, 1988.

A Verso könyvkiadó ismét “botránykönyvvel” állt elő¹, amennyiben botrányos dolognak számít Chomskynak és követőinek rendszerszemlélete, rendszerkritikája a neoliberalizmus által uralt “világközvéleményben” (értsd: meghatározott médiumok korlátozatlan uralma, monopóliuma). Ne legyünk persze naivak. Az igazi botrány az, hogy egy ilyen szemlélet alapján igyekszik a könyv a “zsidókérdést” (antiszemitizmus, palesztin kérdés, genocídiumok a történelemben stb.) egyetlen összefüggésben, a Holocaust-ipar tükrében “helyretenni” az Egyesült Államokban. Lehetséges-e ez? A vállalkozás kevésbé bizarr, mint ahogyan az ember először gondolná.

A könyv szerzője, Mr. Finkelstein, a City University of New York tanára egyebek mellett éppen a történelem egy szeletének medializálására, egyfajta kisajátítására hívja fel a figyelmet az Egyesült Államokban, amit természetesen meghatározott gazdasági és politikai érdekek, érdekcsoportok mozgatnak. Nem csekély intellektuális bátorságra van szükség egy ilyen kötet publikálásához, hiszen sokféle érdeket sért mind tudományos, mind politikai téren. A könyvnek ugyanis az az alaptézise vagy általános szemlélete, hogy a tőke világrendszerében értelmetlen a bűnök minőségi elkülönítése, mert az elmúlt két évszázad bizonyos szempontból semmi egyéb, mint népirtások története, ami kétségtelenül tények tömegével igazolható. Ám a XX. század és különösen a fasizmus még a genocídium problémát is “differenciálta”, még a radikális baloldalon is vitathatóvá teszi a szerző néhány megállapítását, következtetését. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a politikai állapotok a világ különböző részein igen különbözőek, s ennek megfelelően a holokauszthoz való viszonynak is igen eltérő politikai implikációi lehetnek. Aki ilyen téma kutatásába fogott, annak számolnia kell ezekkel az implikációkkal.

Norman G. Finkelstein “rendes” amerikai zsidó családban nőtt fel mint “holokauszt túlélők” gyermeke. Sajátos státus volt ez, bizonyosan több, mint egy érzelmi állapot. Ez az állapot egy “kultúra” és egy “elkötelezettség”. Édesanyja hat esztendőt töltött a Varsói Gettóban, illetve náci haláltáborokban. Más motívumoktól eltekintve is érthető hát, ha Norman G. Finkelsteint indulatba hozza a holokausztra, milliók felmérhetetlen szenvedésére rátelepedő politikai, üzleti, médiaipari vállalkozások profitorientált tevékenysége.² Hogy a média, illetve a mögötte álló különböző érdekcsoportok mit tettek az Egyesült Államokban “a holocaust memoryval”, arra korábban reflektált a Finkelstein által gyakran idézett Peter Novick The Holocaust in American Life (N.Y., 1999.) című könyve, amely rávilágított arra a körülményre, hogyan lett a Holokausztból (is) ideológiai fegyver. Előbb a politika, majd az üzlet tette rá a kezét a holokausztra.

1. A politika és a holokauszt

Mr. Finkelstein pedáns alapossággal tárja fel a Holokauszt-ipar működésének részleteit, funkcionális meghatározottságait. Különösen az a tényállás, az a képmutatás bőszíti fel a szerzőt, ahogyan írók, történészek, politikusok, ügyvédek, nemzetközi zsidó “érdekvédelmi” és vallási szervezetek, oktatási centrumok és múzeumi intézmények egész hálózata tőkésíti a “holocaust memoryt”, miközben a “szükséget szenvedő túlélő áldozatok” érdekeire hivatkoznak. Finkelstein részletekbe menően mutatja be azt a folyamatot, amelyben a “holocaust memory” profittá szublimálódik, miközben a holokauszt valódi áldozatai különböző időkben megdöbbentően alacsony és megalázó összegekhez jutottak. Finkelstein édesanyja mintegy 3500 US $-t kapott kárpótlásként.³ Finkelstein úgy látja, hogy az egész jelenség szellemi megalapozását irodalmi téren nem a holokauszt tagadók provokálják. Úgy látja, hogy azt a néhány “elmebeteget”, aki be akarja bizonyítani a bebizonyíthatatlant, a “hivatalos” liberális sajtó állandó reklámozása nélkül szinte senki sem ismerné.

Megjegyezhetjük, hogy valami ehhez hasonló Kelet-Európában is lejátszódik az utolsó tíz-tizenöt évben, aminek politikai-társadalmi hátterét itt a rendszerváltás hozta létre. A mi országunkban szellemileg-kulturálisan egy igen ritka történelmi amalgám kristályosodott ki, amelybe belefér a horthysta Magyarország, sőt, a nyilas uralom szerecsenmosdatása, a szerény magyar liberális hagyomány és az amerikai reklám- és médiakultúra. E zavaros képletnek megfelelően Magyarországon például az utóbbi tíz évben a holokauszt a szellemi élet egyik centrális kérdésévé vált, intézmények, politikusok, történészek, különböző rendű-rangú írók, tollforgatók “szálltak rá” a Katasztrófa újraértelmezésének “feladataira”.⁴ Egyesek antiszemita alapról közelítenek a dologhoz, mások a témakör kapcsán a fasizmus-kommunizmus identifikálását propagálják egy “antikommunista demokratikus antifasizmus” jegyében.⁵ Ezek a kérdések a 80-as évek Magyarországán még olyan diskurzus részeként merültek föl, amelyben az alapvető frontvonal egy baloldali szocialista (és kommunista) és egy baloldali liberális vagy baloldali népies irányzat között húzódott. Mára ez a diskurzus a magyar médiában jelentősen megváltozott, mert az akkori diskurzus meghatározó irányzatait azóta már periferizálták. Most egy jobboldali, antiszocialista liberalizmus és egy konzervatív-nacionalista-szélsőjobboldali “szellemi koalíció” között húzódik a fő választóvonal. Még a Népszabadságban is lejátszódott ez az átrendeződés.⁶ A vita szellemi hozadéka szinte a nullával egyenlő, mégis vagy éppen ezért e fordulat segített az új rezsimnek, hogy a “holocaust memoryból” új ideológiai fegyvert kovácsoljon a rendszer számára, míg az antiszemita “hivatalosság” éppen a maga szellemi-politikai identitása érdekében vizsgálja fölül a holokauszt régi, hagyományos antifasiszta értékelését.

Természetesen e fordulat intellektuális hátterét az Egyesült Államokban formálták meg. Amint Finkelstein rámutat, a 60-as–70-es évek fel-felemelkedő antiszemita hulláma az USÁ-ban alkalmas eszköz volt arra, hogy ösztönözze az amerikai zsidó szervezeteket a holokauszt instrumentalizálására.

“A szervezett amerikai zsidóság számára – írja Finkelstein – ez az előregyártott hisztéria az új antiszemitizmusról, számos célt szolgál. Növeli Izrael mint az utolsó menedék értékét arra az esetre, ha az amerikai zsidóság erre rászorulna. Mi több, a zsidó szervezetek adománygyűjtő felhívásai is sokkal megértőbb közönségre találnak, ha kijátsszák az antiszemitizmus kártyáját (vagy: ha az antiszemita veszélyre apellálnak). ’Az antiszemita abban a szerencsétlen helyzetben van – mondta egyszer Sartre –, hogy életbevágóan szükséges számára az ellenség, akit el akar pusztítani’. Ezen zsidó szervezetekre nézve éppen az ellenkezője igaz. Mivel az antiszemitizmusra kicsi a kereslet, nemrégiben késhegyre menő küzdelem tört ki a fő ‘zsidóvédő’ szervezetek – különösen az ADL és a Simon Wiesenthal Center – között. Az adománygyűjtés vonatkozásában a történeti véletlennek köszönhetően hasonló szerepet töltenek be az Izrael államot érő fenyegetések. Egyesült államokbeli útjáról hazatérve Danny Rubinstein, az ismert izraeli újságíró a következőképp nyilatkozott: ’A zsidó establishment legtöbb tagjának az a véleménye, hogy újra meg újra hangsúlyozni kell a külső fenyegetéseket, melyekkel Izrael szembenéz… Az amerikai zsidó establishmentnek Izraelre csak úgy van szüksége, mint a kegyetlen arab támadás áldozatára. Ilyen Izrael számára van támogatás, szponzor és pénz… Mindenki előtt ismeretes az amerikai United Jewish Appeal (Egyesült Zsidó Felhívás) keretében összegyűjtött adományok hivatalos összege. Noha Izrael nevében történik a felhívás, mégis, az összeg fele nem Izraelbe, hanem az amerikai zsidó szervezetek kasszájába vándorol. El lehet képzelni ennél nagyobb cinizmust?’

Ahogyan a továbbiakban bizonyítom, a ‘szükséget szenvedő holokauszt áldozatok’ kizsákmányolása a holokauszt ipar ezen cinizmusának legkésőbbi, és legvisszataszítóbb megnyilvánulása.

Mégis, az antiszemitizmus miatti vészharang megkongatásának rejtett fő oka másutt keresendő. Ahogyan az amerikai zsidóság gazdagodott, úgy tolódott egyre inkább jobbra politikailag. Bár még mindig baloldali álláspontot képviselnek olyan kulturális kérdésekben, mint a szexuális erkölcsösség vagy az abortusz, a politikában és a gazdaságban a zsidók egyre konzervatívabbak. A jobboldali fordulatot egy befelé fordulás is kísérte, mivel a zsidók, nem törődve korábbi szövetségeseikkel a nincstelenek között, egyre inkább csak zsidó kérdésekre tartalékolták forrásaikat.”⁷

Tehát a holocaust memory az amerikai-izraeli szövetség és a szervezett amerikai zsidóság jobboldali fordulatának ideologikumává “szublimálódott” az Egyesült Államokban. Finkelstein ugyanakkor sajnálatosan negligálja az európai, különösen a kelet-európai “specifikumokat”, jóllehet főként Magyarországon szintén végbement a zsidó populáció gazdasági differenciálódása, aminek negatív politikai következményeit kár lenne tagadni. Nem fogadható azonban el, hogy Finkelstein nem vesz tudomást arról, hogy Moszkvától Budapestig, Budapesttől Berlinig a “holocaust memory” mégoly “neoliberalizált” változata is a rasszista-antiszemita szélsőjobboldal rendszerváltást követő felemelkedésével szemben ma is rendelkezik bizonyos demokratikus potenciállal. Finkelstein mintha alábecsülné a probléma merőben intellektuális-érzelmi aspektusait is. A holokauszt-ipart részben működtető, történelmileg megszilárdult “zsidó érzékenység”, “emocionális tudattartalom”, amelynek létezéséről Finkelstein igazán jól informált, a rendszerváltó Kelet-Európában megerősítést nyert, mivel az államszocializmus bukása után az antiszemitizmus régen elfelejtett formái törtek felszínre. Ellentétben az USÁ-val, e régióban az antiszemitizmus a jobboldal kulturális és politikai közösségeinek szerves eleme. Éppen az antiszemitizmus kulturális talaján érzékelhető, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal szinte elválaszthatatlanul “összenőtt”. Ezt az állapotot tükrözi az ismert vicc is: “mondja bátyám, maguknál van antiszemitizmus? Azt nem tudom, de igény vóna rá.” Az USÁ-val ellentétben erre a jelenségre bármely magyar vagy román konzervatív kormány rájátszik.

Még a magyar parlament is gyakran fóruma az antiszemita kirohanásoknak, a magyar értelmiség jelentős csoportjai “önként és dalolva” vállalták a magyar antiszemitizmus örökségét.⁸ Miért ne volna – főképpen ilyen közegben – elfogadható szellemi-érzelmi szükséglet, ha a “túlélők” utódai megpróbálják az elődeiket ért sorscsapásokat megérteni és interiorizálni mindenfajta direkt “nagypolitikai” szándék nélkül. E régióban a holokauszt-ipar ilyen szükségleteket is kielégít, még ha igaza van is a könyv írójának, hogy a holokauszt természetesen nem csak “zsidó-ügy”, hanem orosz vagy cigány, lengyel vagy belorusz is.

Talán az itt említett “egyoldalúsággal” függ össze, hogy Finkelstein némi leegyszerűsítéssel ragadja meg az “Auschwitz egyedisége (uniquness)” problémát. Nem reflektál Traverso kitűnő könyvére, amely éppen ezen “egyediségen” keresztül mutatja meg a modern kapitalizmus népirtó természetét.⁹ Finkelstein attól tart, hogy a holokauszt, a náci genocídium “egyediségének” hangsúlyozása “intellektuális terror” (Chaumont), ami más népek szenvedésének alábecsülésére vagy éppenséggel a zsidó vallási tradíció “tudományos” túlbecsülésére vezet. Abban pedig semmi meglepő nincsen, hogy a tőkés profittermelés a holokausztot is a maga szolgálatába állítja. Tán nem csinált profitot hozó szalonzenét a Beatles-együttes zenei hagyatékából?

Mindezzel csak azt kívántam hangsúlyozni, hogy a holocaust-memory mint tematizált problémakör még tisztán politikai aspektusait tekintve is több rétegűnek tetszik, mint ahogyan azt a szerző ábrázolja.

2. A kultúra és a holokauszt

A kis kötet talán legsikerültebb része az, amelyben Finkelstein megmutatja azokat az irodalmi és történetírói visszaéléseket, amelyek a jó konjunktúrát kihasználva a korszellemnek, a posztmodern irodalmi szalonok ízlésvilágának megfelelően “zenésítik meg” a holokauszt témakörét. Így lesz Daniel Goldhagen könyve (Hitler’s Willing Executioners, N.Y.,, 1996.) nemzetközi diskurzus “alapműve”, egyfajta “kötelező olvasmány”, amelyet Finkelstein – okkal – csak a “demagóg”, “komikus” jelzőkkel illet; a mű meg is felel az említett elvárásoknak, hiszen ezért lehetett belőle divatos sikerkönyv. A német és a világtörténelmet egy “éteri antiszemitizmus”, Hitler akarata, illetve a németek ennek való alárendelődése, a németek gonosz szenvedélye magyarázza. A németek gonoszsága mint magyarázó elv ugyan régi és egyszerű képlet, mint maga az egész goldhageni koncepció. Tudományos bírálata nem is okozhat fejtörést, de a mű politikai funkciója valódi problémát tükröz: Goldhagen azt sugallja, hogy a nem-zsidók, “Gentile” (nem csak az arabok) készek Izrael Állam és általában a zsidók elleni “összeesküvésre” egy újabb genocídium végrehajtása érdekében.

A konkrét társadalmi formák vizsgálata nélkül éppen az a történelem tűnik el, amely megszülte a náci fasizmust az Endlösunggal egyetemben.¹⁰ Goldhagen divatos “oknyomozása” azonban a legközönségesebb kávéházi locsogásba torkollik a történelem kifürkészhetetlenségéről, az érzelmek, a gyűlölet tértől és időtől elvonatkoztatott, mindent meghatározó szerepéről, “a nem-zsidók mentalitásának pathologikus voltáról”. Finkelstein joggal tiltakozik az ilyen történelemszemlélet manipulatív és vulgarizáló jellege ellen, melyhez nem kapcsolódhat progresszív politikai funkció.

A nácizmus és a holokauszt magyarázatában az irracionalitás, az emocionalitás túlhajtása főképpen irodalmi művekben jelentkezik, amit a tudomány – úgymond – eleve nem képes megmagyarázni. Az irodalom és az irodalomkritika nem véletlenül tért vissza egy lengyel emigráns, Jerzy Kosisnski 1965-ös regényéhez, a The Painted Bird-höz, mint az önállósult, mindenfajta szociális alapot nélkülöző erőszak orgiájának irodalmi megtestesüléséhez. E könyv mai “megfelelője”, amint azt Finkelstein bemutatja, Binjamin Wilkomirski Fragments című memoárja, amely a holokausztot a szadomazochista téboly és az erőszak, a pszichikai aberráció, a “tudatalatti feltárásának” fényében világítja meg. Wilkomirski könyvét, a giccs és a hamisítvány¹¹ e fúzióját a liberális irodalomkritika a holokauszt klasszikus irodalmi ábrázolásává avatta, jelezve egyúttal azt is, hogy a holokauszt-ipar klasszikus kisiparosai miképpen válnak egy meghatározott történelmi időpontban irodalmi klasszikusokká…

De hát nem ebbe a kategóriába tartozik-e Spielberg Schindler listája című filmje, amely a szentimentális történeten kívül semmit meg nem mutat a holokauszt és a fasizmus valódi okaiból, népirtó lényegéből? Vajon nem egy “oszkárdíjasított” közönséges giccsről, “szappanoperáról” van szó, amely csupán a holokauszt-ipar klasszikus alkotása? Természetesen költői a kérdés, ám mégis elgondolkodtató a film világméretű sikere, ami elválaszthatatlan az amerikai kultúrimperializmus monopolista természetétől, amely csak különös formában nyilvánul meg a filmexport terén.

3. A magyar tapasztalat

E témakörben még a teljesen lerongyolódott magyar filmipar is – külföldi tőkével és nyilvánvalóan a “világpiaci orientáció” vonzásában ugyan, de magyar rendezővel – jobb és hitelesebb filmet produkált, mint az amerikai giccsgyáros. Szabó István A napfény íze című filmje is kénytelen persze követni a hollywoodi filmgyártás piaci szabályait, igazi “közönségfilmet” csinált, ám a zsidók magyarországi tragédiájának legalábbis egyik-másik síkját, összefüggését történeti és szociális mélységében is meg tudta mutatni. Két momentumot érdemes itt a téma szempontjából kiemelni.

Az egyik, hogy a magyar zsidóság kiirtását a magyar hatóságok rendkívül aktív és “sikeres” közreműködése valamint a Vatikán, személyesen XII. Pius profasiszta történelmi szerepvállalása¹² nélkül nem lehetett volna véghezvinni. Ám Szabó István ráirányítja a figyelmet a magyarországi zsidóság történelmi értelemben vett karaktervonásaira, például arra, hogy a gazdagabb zsidó rétegeknek a magyar uralkodóosztályokhoz való alkalmazkodása megkönnyítette a magyar hatóságok dolgát a zsidók náci haláltáborokba deportálását illletően. Ennek az “alkalmazkodásnak” a következtében¹³ lehetetlenné vált a zsidó antifasiszta önvédelem hatékonyabb megszervezése. A film ugyan speciálisan nem szól a Budapesti Zsidó Tanács szégyenteljes történelmi szerepéről, hogy tudiillik még 1944 nyarán sem hozta nyilvánosságra a Vrba-jelentést az auschwitzi haláltábor jellegéről, meggátolva így a vidéki zsidóság esetleges menekülésének csekélyke esélyét is.¹⁴ Mindez összefüggött azzal a ténnyel, hogy a hivatalos zsidó vallási szervezetek 1919 után a zsidó kommunistákat és forradalmárokat – vallási érveléssel – gyakorlatilag kiszolgáltatták a rendszer kényére-kedvére, s ezzel lényegében az antiszemitizmus kezére játszottak, mivel térségünkben – mint jól ismert – az antikommunizmus és antiszemitizmus már 1919-ben is kéz a kézben járt. Mindennek következtében nem meglepő, ha jelentős zsidó csoportok a mukásmozgalom különböző szervezeteiben és pártjaiban találták meg a fasizmussal szembeni védelem egyetlen lehetőségét. Szabó filmje éppen arra a körülményre mutat rá, hogy a zsidó identitás keresése napjainkban egy korábban elmulasztott önvédelmi lehetőség kipróbálásaként is felfogható, miközben a bukott “kommunizmus” helyét újra elfoglalja a vallás a maga egyházi struktúráival. Mivel Szabó filmje történelmi okokat is láttatni kíván, nem szolgálja a holokauszt-ipart, magát a Rendszert mutatja meg, s legalább felveti a nagy kérdéseket, mint például azt, hogy miért maradt el, miért nem szerveződött meg a “zsidó önvédelem”, s elgondolkodtat a magyar uralkodó osztályok történelmi felelősségéről, amitől az utóbbi évtizedben a magyar társadalom szinte már teljesen elszokott.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Magyarországon is létrejött valami, ami hasonlatos a holokauszt-iparhoz. Talán Gulag-iparnak lehetne nevezni e jelenséget. Csupán A kommunizmus fekete könyve című kompilációra és hazugsághalmazra hivatkozom, amelynek népszerűsítését még a Népszabadság című liberális napilap is vállalta számtalan cikkében 2000 nyarán. Amerikával ellentétben nálunk, mint fentebb utaltam rá, a holokauszt téma kevésbé iparosítható, mert élnek még azok a kutatók, akik sok évtizede foglalkoznak a témával, nezebben állíthatók át az új ipar művelésére. Igaz, anyagi érdekeltségük is jóval kisebb, mint az amerikai “iparosoké”. A magyar “iparosok” inkább bekapcsolódtak az amerikai és izraeli vállalkozásokba, ahogyan ők mondják: projectekbe. Az igazság kedvéért tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy Magyarországon a zsidó származású magyar állampolgárok jelentékeny csoportjai megmaradtak a politikai baloldal képviselete mellett. Még a zsidó polgárság, pontosabban a zsidó polgárság leszármazottai és az új rendszerhez alkalmazkodó parvenük, újgazdagok sem a jobboldal hagyományos erőihez, a dzsentroid tradíciókat továbbvivő konzervatív-nacionalista (MDF, FIDESZ, Kisgazdapárt, MIÉP) csoportokhoz csatlakoztak, hanem főképpen a liberális SZDSZ támogatóivá váltak, jóllehet politikai szövetségeiket inkább jobbra, mint balra kötik.

4. A kárpótlás – marakodás a pénzért

Finkelstein könyvének legterjedelmesebb és szemléletileg legproblematikusabb része az, amelyben leírja az amerikai zsidóság által ellenőrzött zsidó szervezeteknek a 90-es években a svájci bankokkal és a német tőkés társaságokkal vívott harcát egy új kárpótlás érdekében.

Finkelstein, mielőtt a holokauszt-ipar “üzleti érdekeit” vizsgálná, felveti a nagy kérdést: vajon az amerikaiak délkelet-ázsiai genocídiumának áldozatait nem illeti-e meg kárpótlás, hiszen 4-5 millió ember, köztük gyermekek és nők legyilkolásáról volt szó az 50-es–70-es években, mintegy 25 éven keresztül. Anélkül, hogy tagadnám a jogosságát egy a vietnamiaknak fizetendő kárpótlás szükségességét illetően, ez elvileg semmiképpen nem áll közvetlen kapcsolatban a zsidó szervezetek kárpótlási igényeivel.

A németek, jegyzi meg Finkelstein, több egyezmény alapján, elsőnként egy 1952-es egyezménynek megfelelően fizettek kárpótlást a holokauszt túlélőinek, még amerikai zsidó szervezeteknek is. Az egyezmény szerint Németországnak 12 éven keresztül évente 10 millió dollárt kellett fizetnie a holokauszt-túlélőknek. Ez természetesen akkor is így van, ha e pénzek jó részét Kelet-Európában az állam fölözte le, Amerikában pedig egyes zsidó intézmények. A zsidó követelésekkel foglalkozó konferencia, a Claim Conference a kelet-európai rendszerváltás folyamatában annullálta az egyezményt a Kelet-Németországban elrablott zsidó vagyonokra (is) hivatkozva, s új kompenzációs megoldásokat erőltetett. Ám most már nem annyira a náci genocídium túlélőire hivatkoztak (azok többsége kihalt, hiszen 1945-ben kb. 100-200 ezer élővel lehetett számolni a szovjet zsidóság nélkül), hanem a “zsidó közösségekre”, mint amelyek a holokauszt szenvedőinek autentikus képviselői, s a zsidó közösségi élet rehabilitációjához való hozzájárulásról nyitottak rendkívül intenzív és sikeres kampányt. Ezekbe az amerikai zsidó érdekeket tükröző politikai és gazdasági követelésekbe illeszkedett a svájci bankokkal szembeni támadás is, amely részben az “alvó számlák”-kal, részben pedig e bankok nácikkal való kollaborációjával függött össze. Finkelstein a Zsidó Világkongresszustól a Wiesenthal Központig bezárólag lerántja a leplet a holokauszt-ipar agresszív pénzügyi törekvéseiről, amelyek szerinte nélkülöznek minden morális alapot. A szerző alaposan megbírálja az e kampány során megjelent leleplező tudományos irodalmat is, mondván, funkciójuk tekintetében ez írások nem tesznek egyebet, mint hogy kiszolgálják az amerikai zsidó szervezetek és az izraeli szervezetek, például a Yad Vasem “pénzéhségét”. Az olvasó már ezen a ponton él a gyanúperrel: Finkelstein koncepcióját az USA gátlástlan világuralmi törekvései, Európával szembeni túlsúlya és az amerikai zsidóság politikai jobbratolódása határozza meg. Csak az nem világos az olvasónak, hogy miért kedvesebbek a szerzőnek a svájci-német bankok és nagytőkések érdekei, mint az amerikai zsidószervezeteké, vagy a “zsidó tőkéé”. Ráadásul e valóban gusztustalan “pénzharc” (a kapitalizmus már csak ilyen) folyamán valódi holokauszt-túlélők is kaptak néhány fillért, még ha a zsidó szervezetek ügyvédeinek több millió dolláros honoráriumai tükrében az egész jelenségsor erkölcsileg visszataszító és elutasítandó.

Finkelstein igazságtevését olvasva a nemrég elhunyt jeles magyar-zsidó író, Kardos G. György kis humoreszkje jut eszembe: Siemens úr elfelejtette kifizetni a bérét annak a kényszermunkának a fejében, amelyet az író a bori haláltáborban végzett. Kardos G. György úgy halt meg, hogy Siemens úrék vagy örököseik nem fizették ki a számlát, de ezzel szemben az amerikai zsidó szervezetek néhány ügyvédje, akik se nem holokauszt túlélők, se nem áldozatok, meggazdagodtak. Vajon ez a tény a svájci bankokkal szembeni követelések ellen szól-e? Érdemes-e egy olyan jeles baloldali embernek, mint Finkelstein, szót emelnie egyik vagy másik tőkés csoport érdekében? Nem a politikától idegen moralizálás ez?

Finkelstein a legrészletesebb kritikát Tom Bauer¹⁵ könyvével szemben gyakorolja, mely mű a Svájcról kialakított idilli kép helyett Svájcot a holokauszt haszonélvezőjeként tünteti föl. Finkelstein azonban nem a Tom Bauer által feltárt tényeket cáfolja, csupán “stílusát” (“a náci-svájci összeesküvés ötven éve”, “az emberiség történetének legnagyobb rablása” stb.), a mű funkcióját.¹⁶ Hiszen a dokumentumokkal alátámasztott tények végül is nem tagadhatók. Íme néhány példa: Svájc jelentős mértékben kiszolgálta a nácikat még a “zsidókérdésben” is, amennyiben egy jelentéktelen kontingensen túl nem engedte meg a halálra ítélt zsidók svájci bevándorlását, és a bevándorolt zsidókat is kizsákmányolta, kényszermunkára szorította, a zsidók elrablott vagyonát és az elgázosított tetemek szájából kitépett aranyfogakat egyfajta fizetési eszközként a nácik javára “tisztára” mosta. Finkelstein mégis a zsidó szervezeteket ítéli el, hogy erkölcstelen módon óriási pénzeket zsebeltek be a német és a svájci pénztőke rovására. A svájci és a német tőkével való ilyen típusú konfliktusok morális megközelítése nem tűnik tehát adekvát eljárásnak, ugyanis maga a vizsgált problémakör zár ki mindenfajta moralizálást, mert maga a Rendszer nem védhető morálisan.

5. A holocaust memory az amerikai világhegemónia szolgálatában

 

Finkelstein magát a holokauszt-ipar jelenséget mint történeti kategóriát az 1967-es izraeli-arab háborút követő periódustól eredezteti, amikor is a holokauszt az izraeli-amerikai szövetség ideológiai anyagává, sajátos és kivételes eszközévé vált. Aki ezt a szövetséget bírálta, az szinte automatikusan a holokauszt emlékének meggyalázásával volt vádolható az Egyesült Államokban. A náci népirtás egy dichotom világkép részévé konstruálódott: az “aki nincsen velünk, az ellenünk van” jól ismert logikája tört ismét felszínre, legyen szó akár az arab-izraeli konfliktusról, akár Amerika és más régiók viszonyáról.

Finkelstein – mint fentebb jeleztem – többször is kitér arra, hogy az amerikai holokauszt-iparban milyen szerepet szánnak Izrael Államnak. Az amerikai zsidó szervezetek, üzleti körök Izrael érdekeivel gyakran takaróznak, mintha egyrészt a holokauszt-túlélők mind Izraelben élnének, másrészt mintha az amerikai zsidó szervezetek lennének Izrael autentikus érdekképviselői, holott e szervezetek saját érdekeiken kívül legfeljebb az USA külpolitikai érdekeit tekintik fontosnak. Nekik tulajdonképpen egy állandó fenyegetettségben lévő Izraelre van szükségük, az amerikai külpolitika az izraeli-arab konfliktus, egy állandó feszültségforrás fenntartásában érdekelt, amelyre rátelepedve “igazolja” a térségben való aktív jelenlétét. Tehát a holokauszt-ipar mind a mai napig az amerikai-izraeli külpolitikai szövetség ideologikumához tartozik, de egyáltalán nem csak ahhoz. A 90-es években a holokauszt az amerikai katonai akciók, légi háborúk egyfajta ideológiai hivatkozása lett.

Legutóbb a Jugoszlávia elleni szégyenteljes légi háború során használták fel igazolásképpen a holokauszt emlékét, amelyet a brit külügyminiszter (és nyomában fél Európa) is szemrebbenés nélkül átvett. Mintha Milosevics Hitler lett volna és az albán nép a zsidó néphez hasonlatos genocídiumot élt volna át. Milosevics természetesen felelős a több száz albán legyilkolásáért, ám ezt a felelősséget ki kell vizsgálni, mielőtt a szerbeket a nácikhoz hasonló népirtásban való bűnrészességgel vádolják. Hogy az ember ezt az analógiát komolyan vegye, ahhoz persze vagy nagyon naivnak vagy nagyon cinikusnak kell lennie. Finkelstein bemutatja, hogy Clinton és Clintonné mikor és hogyan kezdte el ezt a “holokausztozást”, jóllehet nem ők találták ki ezt a módit, bár forrása az amerikai reklám-kultúra. Míg Szaddám Huszeint a holocaust-memory segítségével diszkreditálták, az amerikai vagy az amerikai támogatottságú tömeggyilkosságok és genocídiumok esetében “demokratizálják” a rémségeket. Példaképpen említhető, hogy a délkelet-ázsiai népirtás, Pinochet tömeggyilkosságai Chilében vagy a nicaraguai diktatúra tömegmészárlásai, a guatemalai halálbrigádok rémtettei, az ártatlan civilek lebombázása Jugoszláviában, a kelet-timori indonéz népirtás is évtizedekig amerikai támogatással vagy közvetlen amerikai részvétellel folyt. E példaképpen felvetett esetekben nem merült föl az analógia a holokauszttal.

A propagandahazugságokat gyártó “demokratikus” és “pluralista” médiagépezet rendszeresen meggyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét, mintha a történelem csupán egy példatár lenne, amelyből szabadon válogathatnánk ki a nekünk tetsző eseményeket, mint egy üzletben az árucikkeket. Kétségtelen: a holokauszt a XX. század történetének mélypontja, amelynek ideológiai kisajátításáért a “fejlett demokráciák” igen sokat tettek, bár elfelejtették tisztázni, hogy ők maguk milyen mértékben voltak felelősek a holokausztért. Finkelstein azt ajánlja a médiát uraló amerikai elitnek, hogy – a fentebb említett amerikai szerepvállaláson kívül – emlékeztetniük kellene arra a szégyenteljes szerepre is, amelyet az USA játszott a nácik elől menekülő zsidó tízezrek amerikai partraszállásának megakadályozásában. Miközben az amerikaiak szeretnek mások genocídiumairól, történelmi bűneiről beszélni, másokat oktatni, általában elfeledkeznek sajátjaikról. Hiába, kényelmesebb igazságot tenni, mint saját bűneinkkel szembenézni. Ez érvényes persze a kis országokra és a nagyokra egyaránt. Az Egyesült Államok azonban rossz példát mutat. Sajnálatos, hogy Kelet-Európában, így hazánkban is előrehaladott állapotban van az amerikai modell megvalósítása: a politikusok, a propagandisták itt is megkezdték a történelem kisajátítását, “privatizálását”, ami a nemzetek emlékezetének – ha nem is a történelemnek – a végét jelzik. A mindent relativizáló politika megfosztja az emberi cselekvést mindenfajta erkölcsi alapzattól.

Jegyzetek

¹ Norman G. Finkelstein: The Holocaust Industry. Reflections on the expolitation of Jewish suffering. Verso, London-N.Y., 2000. 150 p.

² Az amerikai televízióműsorok – és nyomában szinte az egyetemes reklám- és médiavilág – tele van olyan programokkal, amelyek az emberi szenvedéseket alakítják át profittá. Az emberi szenvedés, az erőszak tobzódása nap mint nap árucikké válik. Az Eszmélet korábbi számaiban számos adalékot találhat az olvasó a média ilyen irányú tevékenységéről Magyarországon is.

³ Ezt az egyébként különböző időkből származó összeget jelen sorok írójának édesanyja is tanúsíthatná Magyarországon, ha értelmét látná bármiféle tanúsítványnak.

⁴ Részletesebben kitértem e problémakörre az Eszmélet 45. számában: Krausz T.: Gulag és Auschwitz avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. 101–121.o.

⁵ Itt mindenekelőtt Schmidt Mária, intézetigazgatóvá előléptetett – akkor még – doktorandus játszik szerepet mint miniszterelnöki tanácsadó (!), másfelől utalhatunk egy olyan, szinte mindenütt fellelhető (Népszabadság, Élet és Irodalom stb.) liberális interpretációra, amely a holokauszt új értelmezését a “kommunista antifasizmus” kriminalizálásával kívánja megoldani. Bár ez utóbbi értelmezés nem jut messzire, de “jó” divatot teremt legalább egy időre. E gondolat egyik apostola Litván György. Mindennek megfelelően az oktatási miniszter a liberálisok és a konzervatívok együttes támogatásával az iskolákban a “holokauszt nap” mellett elrendelte a “kommunizmus áldozatainak” napját is. Következtetéseik tekintetében a liberalizmus és a konzervativizmus e téren is közeli vagy azonos platformra kerül.

⁶ 1999-ben országos értelmiségi botrány vált a Népszabadság főszerkesztőjének ama döntéséből, hogy vitacikként lehozza az “Auschwitz-ot” relativizáló, kendőzetlenül szélsőjobboldali írást egy Lovas nevű profasiszta újságíró tollából. Az akkori rovatvezető, az utóbb öngyilkosságot elkövetett tehetséges szerkesztő és újságíró, Bossányi Katalin egész “mozgalmat” szervezett, hogy megakadályozza a cikk publikálását legalább az ő rovatában. És bár sok liberális értelmiségi is aláírta a tiltakozási nyilatkozatot, az írás megjelent, amire csak egyetlen válasz jöhetett, Révész Sándoré, aki később Bossányit követte a rovatvezetői sátusban. Az ő nevéhez fűződik 2000 nyarán A kommunizmus fekete könyve c. propagandamunka népszerűsítése (a magyar kiadás szerkesztői a korábbi évtizedekben Kun Béla emlékét ápoló Kun Miklós és Zinner Tibor), hónapokon keresztüli “megvitattatása”, melynek során a baloldali értelmezések már a Népszabadságban is a perifériára szorultak. Más lapok ennek megfelelően még jobboldalibb irányba vitték el e diskurzust.

⁷ Finkelstein id. m.: 34–35.o.

⁸ L. erről Komoróczy Géza kis kötetét: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris zsebkönyvtár, Budapest, 2000. 60–71.o., 103–106.o., 114–136.o.

⁹ E. Traverso: A marxizmus Auschwitz után. Eszmélet 45. sz. 56–100.o.

¹⁰ Goldhagen módszertani kiindulópontjai, amelyekkel az “Endlösung” problémáját magyarázza, számunkra itt Kelet-Európában nagyon ismerősek, méghozzá elsősorban a szovjet történelem megközelítésében tipikusak: a konjunkturális történelemmagyarázatok Sztálinból mint ősgonoszból valamint a kommunizmus eszméiből vezetik le a Történelmet.

¹¹ Wilkomirski magát egy holocaust túlélőként ábrázolta szenvedéseinek autenticitását hangsúlyozva, utóbb azonban kiderült, hogy nem zsidó, hanem Auschwitz helyett kényelmes svájci otthonában töltötte el a háborús éveket Bruno Doesekker néven. 1999 októberében a német kiadó “Wilkomirski” könyvét szép csendben kivonta a forgalomból. Finkelstein 58–61.o.

¹² E kérdéskörrel összefüggésben ajánlom az olvasó figyelmébe John Cornwell könyvét, aki számos dokumentum tükrében bizonyítja, hogy a pápa a holokausztot illetően teljes körűen tájékozott volt, de a cselekvés helyett csak imádkozni volt hajlandó: Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, New York, 1999.

¹³ Egyébként a történeti irodalom e jelenség okait és körülményeit alapjában feltárta, elegendő, ha példaképpen Bibó István, Ránki György akadémikus vagy a nem régiben elhunyt Hanák Péter munkásságára gondolunk.

¹⁴ Jelen sorok szerzőjének édesanyja még napokkal Birkenauba érkezése után sem tudta, hogy a távoli magas kémények füstje emberi testek elégetésének terméke, nem tudta, hogy szülei, testvérei váltak ott légnemű anyaggá. A Vrba-jelentés sorsáról l. az Eszmélet 46. számában Kovács–Eichner György: Miért nem bombázták Auschwitz–Birkenaut? című cikkét. Megjegyzendő, hogy a budapesti Zsidó Tanács háború alatti története – archív anyagok alapján – gyakorlatilag máig megíratlan, amit csak rendkívüli fantáziával lehet a véletlenek közé sorolni.

¹⁵ Tom Bauer: The Nazi Gold. A Fifty Years of the Swiss-German Conspiracy. London, 1999.

¹⁶ Vö. Finkelstein 94.o.