Az összeesküvés-elmélet mint a mindennapi gondolkodás alkotórésze erős történelmi gyökerekkel rendelkezik. Oroszországban igen különböző formákban jelentkezett a rasszista verzióktól a sztálinista változatig. A sztálini politikacsinálás és politikai gondolkodás magába építette az "összeesküvést" mint módszert. A cikk vizsgálja ennek historizáló szerkezetét a párttörténet és a perek korabeli hivatalos felfogása alapján. A sztálinista hagyomány és a különböző összeesküvés-elméletek tovább élnek a mai nemzedékek gondolkodásában a kelet-európai rendszerváltást magyarázó elméletekként. Az új rendszer ideológusai ezt a hagyományt ma többnyire antisztálinista és antikommunista zászló alatt folytatják.

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (/titkos/rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek működése világszerte nap mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok “kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az “összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán öltenek véres formát.

Az “összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos L.).¹

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem “tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzői neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai”² fogalmával írtak le az orosz történészek. “Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján.³ A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek/ anarchisták stb. vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer “tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz “párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is), vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban “dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé.⁴ Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés-teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt “családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia.⁵ Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett.⁶ Az orosz szociáldemokraták “bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer “megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi “káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és “modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására)⁷. Leninnek még a Mi a teendő című korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az “összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron “el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő.⁸ De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól),⁹ ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új “proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A “tömegek ellenőrzése”, amit Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság,¹⁰ a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét “politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció, nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus “hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló “politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a “hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nemcsak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult “birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre “kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében.¹¹ A konspiráció rutinná vált. Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a “szocializmus egy országban” praxis hosszú ideig életképes alternatívának bizonyult. Benne a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik. Ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze arról a kérdésről, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a “proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a “proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni.¹² Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már az is ellenségnek számított potenciálisan, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni “bizalmatlanság” csak úgy volt “jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való “hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalábbis objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, hogy állandóan attól szenvedett, nem látja pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság “rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban “megfáradt” része maga is permanensen követelte a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.¹³ Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932–33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé “stilizálódott”.¹⁴ A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a “rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. “Zavarják a szovjet munkát.” E “rosszindulatú” és “ellenséges”, az új problémákat “nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói mint “ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag “összeesküvésekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az “objektív” tényezőket, amelyekből “logikusan” fakadt egy kiterjedt “összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg című elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor, már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. útitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. A még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel “elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta “nemzedékváltásról” elmélkedett, amelynek során “a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről, hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára “meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is.¹⁵ Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – “mítikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is).¹⁶ A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi űrhajó-konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. “Igen, ők mind ültek – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. – Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk… Nem támogattak bennünket… Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de ezek lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”¹⁷

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalábbis ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a “fő bűnről”, az “összeesküvőkről” és “összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a “bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire “bejelentés” érkezett. Jellemző eset például, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia “nem összeesküvő”.¹⁸ Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov–Sztálin levelezés (és viszony), amelyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen “összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az “összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek “összeesküvők”.¹⁹ S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. “Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: “A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.”²⁰ Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék.

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, “beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam),²¹ amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista /bolsevik/ Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az “aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak “összeesküvéstörténeti”²² megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937–38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az “összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami “ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hűség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben “örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának… Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottság névsorát és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni.²³ A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.²⁴

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy odaadó emberek kislétszámú, de jól szervezett, csoportja “bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen “kevés ember” tönkre is teheti a “szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a “káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a “nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban, a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hűséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. Minderről sok mindent mond a könyv XI. fejezete, amelynek negyedik pontja ezt a címet viseli: “A buharinisták elfajulása politikai kétkulacsosokká. A trockista kétkulacsosok elfajulása gyilkosok és kémek fehérgárdista bandájává. Sz. M. Kirov elvtárs galád meggyilkolása. A párt intézkedései a bolsevikok éberségének fokozására.”²⁵ A történelem “frakciótörténeti” oldala tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a “központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymást kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy “összeesküvések” Sztálin által kialakított “tervének” megfelelően értelmeződtek.²⁶

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerűség látszata mindennél fontosabb volt, de csak a látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a “párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában nem volt se mensevik, se bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarta a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakult. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hűséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként “megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Dewey-bizottság előtt és másutt, főként a Bulletyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását²⁷: “Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek “összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”²⁸

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a “koncepciókat”? Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül éles és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a “fő bűnös” (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy “idegen”, “befurakodott elem”, “juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a “koncepció”, akik néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánítottak véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikáltak még a 20-as években.²⁹

Nem abszurd ez a kép, csak 1927–1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás³⁰ (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője, aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, a 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak “sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy “összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó³¹. A Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz. M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűneset³²– egy “jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés “keletkezett” Kamenyevnek és Zinovjevnek a Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, “árulásuk” között.³³

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalábbis az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. A 20-as évek történetírói ugyanis még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát “besorolta” “a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.³⁴

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel ez bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázható. Mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta “bűntörténetté” formálták át.³⁵ E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.³⁶

A szovjet történelem kriminalizálása végképp megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává, vagy még stílszerűbben, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és “tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedtek. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan azáltal is elmélyült, hogy sem a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll – a politikai álláspontoktól szinte függetlenül – az összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – kivonta a történelem feldolgozását a “népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen “lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt “népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd “privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az űrt egyelőre nem tölthette be valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság “elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele, a tömegpszichológia terén egyik napról a másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta “finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az “orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti.³⁷ Ez a modern, államilag szervezett “finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a “történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tévéből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a “kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka–GPU–KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan “összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a “bűnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a “néptömegek”, pedig a 70-es–80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) “hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb “összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha – mint közismert – nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Chuchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott.³⁸ Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, “feleslegesen fecsegnek”, ahogy Molotov mondta. Itt, Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét, csaknem “észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és a glasznoszty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az “igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az “új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az “önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert “bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb.³⁹ Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a “listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már azokban, akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.⁴⁰

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban, néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a “birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg.⁴¹ Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a II. világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát.⁴²

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább “televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.⁴³

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi “konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta “demokratikus világháborúként”⁴⁴, 1993. október 4-én végrehajtott egy “demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki “puccsistákként”.⁴⁵ (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált “hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai “Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban egyik kommentárjában a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett “Fehér Házba”,⁴⁶ amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve “déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”⁴⁷

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a “megpuccsoltak” gonosz puccsistákká⁴⁸ stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt.⁴⁹ Eközben a három tábor (a “nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a “vörös-barna összeesküvés” (értsd: “kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutatalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a “világ” előtt.⁵⁰

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az “orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Jegyzetek

¹ Ezeket az írásokat a Lakatos László által szerkesztett “Összeesküvés-elméletek” c. kéziratos kötet tartalmazza: Chip Berlett: Összeesküvéstan, Serge Moscovici: Az idegen kéz, Lakatos László: Miért hisznek az emberek az összeesküvés-elméletekben?

² E problémakörről és általában a századelő történészi vitáiról ld. magyar nyelven.: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Bp., Akadémiai, 1989. A bolsevikok, miként a mensevikek, nem mutattak semmiféle érdeklődést a történelem összeesküvés-elméleti magyarázatai iránt.

³ Egy nem régen elhunyt kiváló magyar történész e témájú könyvére hívom fel az olvasó figyelmét: Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón (1895–1906). Bp., 1980.

⁴ Vö. R. Malinovszkij és V. I. Lenin viszonyáról nem régen publikáltak olyan dokumentumokat, amelyek Lenin Malinovszkij iránti erős szimpátiáját tanúsítják. V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1991–1922. Moszkva, Roszszpen, 1999. 125–135., 190–192., 195–196. o.

⁵ Lenin a politikai szervezetet, illetve annak célját, a forradalom győzelmét biztosító fegyveres felkelés megszervezését egy széles társadalmi tömegmozgalom eszközének tekintette, amely mozgalom végcélja “a szocialista önigazgatás” létrehozása. A felkelés maga is “mozgalomszervező” lehetőség: “az összes elégedetlen – az önkényuralommal elégedetlen – rétegekkel való kapcsolat, ami oly fontos a felkelés szempontjából… hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetűbb és legcélszerűbb ‘válasza’ a kormánynak.” Lenin: Mi a teendő? Ma-Le klasszikusainak kiskönyvtársa 11, Bp., 1968. Kossuth, 257–258.o.

⁶ Egy újabb magyar nyelvű történeti feldolgozás kitűnő tájékoztatást nyújt a “jegyzőkönyv” keletkezéstörténetéről. Ld.: Bebesi György: A feketeszázak. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999. 69–85.o.

⁷ L. erről részletesebben: Tütő L.–Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 6-7.sz.

⁸ Itt szándékosan nem Max Webert említem, hiszen Lenin nem mérhető Weberen, amennyiben a lenini szellemi-politikai örökség célja – Weberrel szöges ellentétben – éppen a polgári állam és a polgári parlamentarizmus meghaladása, megdöntése volt, miképpen később Gramscié is. Az a könnyedség azonban, ahogyan Oroszországban a politikai hatalom “megdönthető” volt, nem a polgári állam problémájának differenciált megközelítése irányába vitte a gondolkodást (és persze a cselekvést).

⁹ Lenin egyébként sok bolsevik szerzővel szemben az önkényuralmi állam nagyfokú önállóságát és a parlamentarizmus előnyeit ecsetelte. Azokat az elméleteket, amelyek az önkényuralmi államot közvetlenül a nemesség eszközének tekintették, politikailag is káros elméletnek nevezték, mert nem voltak figyelemmel sem a bürokratikus hagyományok erejére, sem a monarchia “polgári irányú” elmozdulására a század elején. Vö. Pártviták… id.m. 52–77.o.

¹⁰ A Szovjetunió összeomlása után egy korábban vezető állású pártapparatcsik a bukás alapvető okát – némi túlzással – a titkosság mint eszköz és mint öncél fennmaradásában és permanens reprodukálódásában határozta meg: Leon Onyikov: KPSZSZ: anatomija raszpada. Moszkva, “Reszpublika”, 1996. Ám a titkosságnak ez a “monomániája” nem a Lenin-korszak közvetlen továbbélése, hanem egészében egy újfajta jelenség, amely gyökereit jórészt a sztálini időkből eredezteti. Jellemző momentum, hogy 1928-ig bármely párttag párttagkönyvét felmutatva bemehetett a KB épületébe, amely már akkor is a Sztaraja ploscsagyon állt.

¹¹ Hatalmas tömegű dokumentumanyag szabadult fel e témakörben is a rendszerváltás után, amelyek gazdagon illusztrálják az itt elmondottakat: Komintern i igyeja mirovoj revoljucii. Moszkva, Nauka, 1999. L. mindenekelőtt 404–538.o.

¹² Nem térhetünk ki arra, s nem is feladatunk, hogy vázoljuk a sztálini rendszert. Annak működésével részletesebben foglalkoztam: A sztálini rendszer kialakulásának okairól és jellegéről. Történelemtanári Füzetek, VIII. 1995.

¹³ Erről a jelenségegyüttesről érdekesen számol be V. Buldakov: A Gulag-jelenség. Eszmélet, 45. sz. (2000. tavasz) 122–139.o.

¹⁴ Hogy Sztálinnak “miért volt szüksége a ’kártevésre’”, V. Rogovin kimerítően tárgyalja: 1937. Moszkva, 1996. 244–254.o.

¹⁵ Vö. V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 242–244.o.

¹⁶ Persze nem könnyű megérteni ezt a problémát, ha az ember Sztálinból akarja magyarázni a történelmet és nem megfordítva.

¹⁷ Idézi G. M. Ivanova: GULAG v sziszteme totalitarnogo goszudarsztva. Moszkva, MONF, 1997. 131–132. o.

¹⁸ Vö.: Jev. Gromov: Sztálin: vlaszty i iszkoussztvo. Moszkva, “Reszpublika”, 1998. 281. o.

¹⁹ Piszatyel i vozsgy. Perepiszka M. A. Solohova sz I. V. Sztalinim 1931–1950 godi. Iz licsnogo arhiva I.V. Sztalina. Moszkva, 1997.

²⁰ Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Szbornyik dokumentov. Moszkva, (Szerk.: O. Hlevnyuk és mások) AIRO-XX, 1995. 168–169.o.

²¹ L. erről: Krausz T.: A “Rövid tanfolyam” és a történelem. Világosság, 1989. 3. sz. 174–179. o.

²² A források tükrében a bolsevik párt frakcióharcainak 1917 előtti története nagyon bonyolult, és teljesen alkalmatlan mindenféle “összeesküvéstörténeti” koncepció igazolására. S bár ma már igen jelentős a bolsevik emigrációs viták és frakciós ellentétek historiográfiai feldolgozása, én egy magyar kutató igen érdemes munkásságára hívnám fel a figyelmet. L. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A “baloldaliság” korai történetéhez: Gorkij–Lunacsarszkij–Bogdanov 1907–1910. Bp., 1990. (Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei /IX./, 1990. 389 o., uő.: Történelem dokumentumközelben (A.V. Lunacsarszkij 1917-ben). A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei, Bp., 1990. VII. 121–178. o.

²³ L. erről id. c. Világosság uo. Jellemző történet, melyet sok évvel ezelőtt két – azóta már elhunyt – kiváló szovjet történésztől, Viktor Millertől és Turok-Popovtól hallottam: Sztálin meglepődve tapasztalta, amikor bemutatták neki a szerkesztőbizottság tagjait, hogy a legfiatalabbat, az akkoriban még a húszas éveit taposó, későbbi akadémikust, Iszak Iszakijevics Mincet nem ismerte. Föltette a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen tekintélyes mű szerkesztőbizottsági tagjainak egyike nem rendelkezik semmilyen tudományos és hivatali előmenetellel. Nos, ezt követően Minc karrierje rendkívüli sebességgel ívelt felfelé, aminek később lett alapja: terjedelmes könyveket írt a forradalom és a szovjethatalom “diadalmas meneteléséről”.

²⁴ Ezt az összefüggést is egy népszerű kifejtéshez méltatlan részletességgel fejtettem ki a Pártviták és történettudomány c. id. munkában.

²⁵ Az SzK(b)P rövid története. Bp., Szikra, 1951. 319–326. o.

²⁶ Mindez oly mértékig volt benne a 30-as évek atmoszférájában, a nagyhatalmak közötti érdekellentétekben a náci Németország felemelkedését követően, sőt, a háború után is, hogy az összeesküvés a történelemmagyarázat “hivatalos” útjának tűnt. Érdemes itt két egészen eltérő, bár ismert dokumentumra felhívni a figyelmet: az USA moszkvai nagykövete a sztálini Szovjetunióban elfogadta a Sztálin és a Szovjetunió elleni összeesküvés nagy tervét, az ötödik hadoszlop működését, l. Joseph E. Davies: Mission to Moscow. Pocket Books Inc., New York, 1943. Másrészt M. Sayers – A. Kahn: A nagy összeesküvés. Bp., Szikra, 1947 (1949) A mai kor embere igazán némi empátiával viseltethet a 30-as évek naivitása, hiszékenysége iránt. Korunk “naivitásaira” később térnék ki.

²⁷ Trockijnak a perekkel foglalkozó írásaiból magyarul is olvasható egy válogatás: A száműzött Trockij. Bp., Libri, 1989. (Szerk.: K. T.) 127–142. o.

²⁸ V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 374. o.

²⁹ O Trockom i trockizme. Moszkva, 1925. Lenin o trockizme. Moszkva, 1924.

³⁰ Több helyen és részletesen is kifejtettem a sztálini rendszerváltás történetét, ezúttal a helyhiány miatt is eltekintek tőle.

³¹ Trockij már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a publikált vádbeszédek az “összeesküvések” és a “tervezett terrorista akciók” konkrét feltételeit, eseményeit igen eltérő módon adták elő, de az első perctől az utolsóig az “összeállítók”, természetesen mindenekelőtt Sztálin, kitartottak az összeesküvés mint koncepció mellett. Erre építették föl az összes vallomást. Vö. L. Trockij: Mikor jött létre és mikor működött az egyesített központ? In: A száműzött Trockij. Id.m. 131–138. o.

³² Az a valószínűsíthető tény, hogy egy bomlott agyú kivénhedt diák követte el a gyilkosságot, nem volt igazán népszerű tézis. Egy ilyen gyilkos kevéssé volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan bevádolja a régi bolsevikokat, mivel képtelen volt arra, hogy következetes és kitartó vallomást tegyen. Később, a 70-es évektől, nem szólva a peresztrojka periódusáról, nem kerültek elő források, melyek alátámasztották volna Sztálin közvetlen részvételét a gyilkosságban. Ma is teljes homály fedi az “összeesküvés” hátterét.

³³ Érdekes momentum, hogy a Kratkij kursz periódusában a Sztálin egyik “kedvenc” történészének számító Jemeljan Jaroszlavszkij még 1928-ban tulajdonképpen Sztálint is megbírálta, amikor tankönyvében arra emlékeztetett, hogy azon a KB ülésen, amelyen felvetették Kamenyev és Zinovjev kizárását a KB-ból, Sztálin az ellenszavazók közé tartozott. L. erről Világosság, id. c. 1989. 3.sz. 176. o.

³⁴ Vö.: A. Pankratova: Razvitie isztoricseszkih vzgljadov M. N. Pokrovszkogo. In: Protyiv isztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkogo. Szb. Sztatyej, 1939. I. köt. 5–7. o.

³⁵ A Kratkij kursz hatása tulajdonképpen még ma is érződik számos történész gondolkodásában; a szovjet disszidens történetírás közvetítésével került a rendszerváltást követő historiográfiába. Ilyen “eredeti” munka volt Heller-Nyekrics Szovjetunió története, Utopja u vlasztyi, amely magyarul két nagy kötetben 1996-ban jelent meg az Osirisnél. A két kötetről megjelent kritikai recenziót l.: Filippov Szergej: Orosz történelem hollywoodi feldolgozásban, és Krausz Tamás: Egy új Szovjetunió-történet, amely régi. L. Fons, IV. évfolyam, 1997. no. 3. sz. 357–394. o.

³⁶ L. például a magyarul is megjelent R. Pipes: Az orosz forradalom története, Bp. 1999. Megjegyezzük, hogy a mai Magyarországon még Pipesen is túlmegy a hivatalos, minisztérium által jóváhagyott és kedvezményezett középiskolai történelem tankönyv, amelyet a IV. gimnazistáknak írtak. Eszerint 1917 októberében forradalom sem volt, hanem csupán összeesküvők egy csoportjának puccsa zajlott Péterváron és természetesen egész Oroszországban. Ma itt tartunk.

³⁷ A cári család kivégzésének és magának a dinasztia történetének óriási irodalma van mind Oroszországban, mind Nyugaton, filmek, tv-feldolgozások tömegei szórakoztatják a nézőket a cári család szenvedéseivel és lemészárlásával. Sokakat már nem is érdekel az egész, megvan az igény egy újabb sztori “piacosítása” számára.

³⁸ A kiinduló “történeti” munka egy új vitához a történettudományon kívül született. Egy “műkedvelő” szerző vetette fel ismét Hitler és Goebbels propagandájának közismert tézisét, hogy a náci Németország “preventív háborúra” kényszerült. E koncepció felmelegítése V. Szuvorov (valójában Rezun), a Szovjet Hadsereg vezérkari főnöksége katonai felderítésének (GRU) egyik Angliába szökött munkatársa nevéhez fűződik: V. Szuvorov: Ledokol. Kto nacsal vtoruju mirovuju vojnu?, Gyeny–M.: Kogda nacsalasz Vtoraja mirovaja vojna? Moszkva, TKO “ASZT”, 1994. A kritikai tudományos irodalomból l.: V. A. Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, AIRO-XX., 1997. Erősebben érvényesít kritikai szempontokat G. Gorogyeckij: Mif “ledokola”. Moszkva, Progressz-Akagyemija, 1995., uő.: Sztalin i napagyenyie Germanii na Szovetszkij Szojuz. Moszkva, Roszszpen, 1999. Ezeknek a dokumentumokkal alá nem támasztott nézeteknek már akadnak magyarországi apostolai is a különböző rádió és televízió műsorokban, napilapokban stb.; mindenekelőtt Kun Béla unokája, a 80-as években a nagyapai örökséget még vehemensen védelmező és ápoló Kun Miklós és Ungvári Krisztián képviselik ezt az álláspontot.

³⁹ L. e koncepciókról komolyan Ju. I. Igrickij: Obscsesztvennaja transzformacija v SZSZSZR i Rosszii poszle 1985 g: vzgljadi i koncepcii. Moszkva, INION, 1998.

⁴⁰ E folyamat nyilvánosságáról részletesebben írtam az Eszmélet 33. számában, melyben dokumentáltam, hogy maguk a szovjet vezetők és államhatalmi intézmények nyilvánosan kérték fel a nyugati nagyhatalmakat a beavatkozásra, ami tükröződött például a Jelcin–Soros levelezésben. (Soros Gy.: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány, Budapest, 1991. 117–121. o.) Mindenesetre az intellektuális lezüllés egy sajátos formája, amikor baloldaliak komoly ábrázattal a Szovjetunió és az államszocializmus végét valamiféle összeesküvés eredményeként szemlélik.

⁴¹ Szélsőségességében tipikus példa, hogy a Gereben Ágnes és Kun Miklós szerzőpár, egyébként egyetemi alkalmazásban álló média-közszereplők halálos komolysággal Sztálinból egyenesen Hitlert faragnak, egyéb zaftos történetek között azt állítván, hogy – durván fogalmazva – ő is kiirtotta volna a zsidókat, a koncepció a koncentrációs táborokhoz már megvolt, csak nem maradt rá ideje. A történelemből piaci fogyasztásra alkalmas összeesküvő-sztorikat produkálnak nap mint nap minden mennyiségben. Rémtörténetek készülnek, s e boszorkánykonyhában éppenséggel mindenfajta fűszerre szükség van, kivéve természetesen a tudomány hagyományos eljárásmódjait.

⁴² Ennek kifejtésére itt nincsen mód, önálló fejezetet szenteltem a kérdésnek a Sztálin c. (Budapest, Útmutató kiadó, 1996.) életrajzi vázlatban, l. a “Sztálin és az antiszemitizmus” fejezetet.

⁴³ Vagyis lényegében itt nem szubjektív problémáról van szó, hanem a látványról mint a modern polgári társadalom alapvető viszonyáról, amelyet Ernest Guy Debord már a 60-as években feltárt: A látvány társadalma. Magyarul l. egy összefoglaló részét in: Eszmélet 37. sz. A történelem maga is látvánnyá változik, mint Debord írja, “mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik”, amit úgy kell tekintenünk, “mint aktualizált Weltanschauung-ot, egy objektív erővé átalakult világnézetet, amely anyagi valósággá lett átfordítva”. “A látvány – tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy az már elképzeléssé válik.” 161–169. o.

⁴⁴ L. Francois Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., 1999.

⁴⁵ Az események friss nyomán a Magyar Ruszisztikai Intézet kis tanulmánykötetet adott ki a hazai ruszisták tollából: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, IX., Bp., 1993. és l.: 93. Moszkva. Hronyika tekuscsih szobitij. Vek XX i mir, Moszkva, 1993.

⁴⁶ Mint a “puccs”, vagyis az október 4-ét megelőző események szemtanúja állítom, hogy az elnöki hatalom részéről az egész “story” a puccsról egy nagyon szimpla figyelemelterelés volt. Az elnöki hatalomkoncentráció megteremtéséhez volt szükség egy elfogadható apropóra. A tüntető tömegek mindenfajta puccs véghezvitelére alkalmatlanok voltak: esélyük sem volt komoly fegyverzethez hozzájutni, “vezéreiket körbezárták” egy betonépítménybe mindenfajta kommunikáció lehetősége nélkül, maga a néhány ezres tömeg életkori összetételénél fogva sem volt alkalmas az állig felfegyverzett katonákkal szembeni harcra, s a televíziós toronyhoz való masírozásuk is a hatalom által biztosított akció volt, hiszen egyetlen akadályba nem ütköztek. Nem véletlen, hogy a CNN sem igen tudott más “kommunista keményvonalasokat” mutatni a világ számára, mint azokat a nagyon idős, néha már megrokkant néniket, akik kisebb-nagyobb Sztálin-képekkel baktattak a téren körbe-körbe.

⁴⁷ Vö. Krausz T. A jelcinizmus. In: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1993. 87.o.

⁴⁸ A “puccsisták” vezérei, ha az olvasó még emlékszik neveikre, Haszbulatov és Ruckoj, az “afganisztáni hősök”, maguk is Jelcin első számú hívei közé tartoztak az 1991-es rendszerváltás periódusában.

⁴⁹ Mindez azért érdemel szót, mert miközben önfeledten folyt a vérfürdő “demokratikussá” való átformálása, éppen a parlamentarizmus felszámolása zajlott le, s jött létre hamarosan a Duma, amely még önálló törvényhozói jogkörrel sem rendelkezik az Elnökkel szemben.

⁵⁰ L. az idézett kiadványt: Jelcin és a jelcinizmus.

Pablo Picasso a Francia Kommunista Párt tagja, büszkesége és nem utolsósorban egyik legfontosabb szponzora volt. Bár művészként sohasem tudta elfogadni a sztálinista korszak sematizmusát és hamis realizmusát, a párthoz mind eszmei, mind szervezeti értelemben lojális maradt mindvégig.

Picasso és a párt

1944. október 4-én, Párizs felszabadítása után kevesebb, mint hat héttel, az ekkor 63 éves Pablo Picasso belépett a Francia Kommunista Pártba. Legnagyobb meglepetésére csatlakozásának híre betöltötte a párt hivatalos lapja, a L’Humanité következő napi címoldalának több mint felét, háttérbe szorítva a háborús tudósításokat. A cikk üdvözölte “a demokratikus Spanyolország illusztris fiának” csatlakozását a “famille communiste”-hoz.

Röviddel ezután egy a L’Humanité számára készült interjúban Picasso azt nyilatkozta, hogy a művészete fegyverével mindig is úgy harcolt, mint egy igaz forradalmár. Emellett azt is elmondta, hogy második világháborús tapasztalatai megtanították arra, a politikai szimpátiát nem elegendő mitologizáló művészi kifejezésmód függönye mögül kinyilvánítani.

“Azért lettem kommunista, mert a mi pártunk törekszik a leginkább arra, hogy megértse és építse a világot, hogy az emberek tisztábban lássanak, valamint szabadabbakká és boldogabbakká váljanak. Azért lettem kommunista, mert a kommunisták a legbátrabbak Franciaországban, a Szovjetunióban, valamint a saját országomban, Spanyolországban. Amíg arra várok, hogy Spanyolország visszafogadhasson, addig a Francia Kommunista Párt jelenti a hazát számomra. Itt ismét megtaláltam a barátaimat – a nagyszerű tudósokat, Paul Langevint és Frédéric Joliot-Curie-t, a remek írókat, Louis Aragont és Paul Eluard-ot, és még sok más gyönyörű arcot Párizs lázadói közül. Ismét a fivéreim között vagyok.”

Öt nappal azután, hogy csatlakozott a párthoz, Picasso megjelent egy a Père Lachaise temetőben rendezett ünnepélyen, amelyen az 1871-es Kommün, valamint Párizs náci megszállásának áldozatairól emlékeztek meg. Picasso, akit a párt olyan neves elméi vettek körül, mint Aragon és Eluard, valamint Elsa Triolet, Aragon regényíró felesége, Jean-Paul Sartre filozófus és a színész Jean-Louis Barrault, prominens személyisége volt a Ce Soir újság által 250 000 fősre becsült tömegnek. Továbbá ő elnökölt a Művészek Nemzeti Frontja Igazgató Bizottságának rossz hírű gyűlésén is, amelyen megfogalmazták azoknak a kiszűrendő művészeknek a listáját, akik együttműködtek a megszállókkal.

1950-ben Picassót Sztálin-díjjal tüntették ki a Mouvement de la Paix-ben (a békemozgalomban) való részvételéért, mivel ő tervezte a mozgalom fehér galambot ábrázoló emblémáját. A mozgalom, amelyet állítólag francia és lengyel értelmiségiek kezdeményeztek, Wroclawból indult el Andrej Zsdanov, a szovjet Központi Bizottság titkára és a sztálini ideológiai kampány fő építésze égisze alatt. A mozgalomban való részvétel Picasso számára egy FBI dossziét is eredményezett, amelyet egészen haláláig aktívan tartottak. Kérésemre az információs szabadságról szóló amerikai törvény (US Freedom of Information Act) alapján az aktát elküldték nekem, bár erősen cenzúrázva, hatalmas, teljesen elsötétített részekkel. Pusztán Picassóval való ismeretségük miatt több személy után is nyomoztak, és kérdőjelezték meg a “megbízhatóságukat”. Charlie Chaplinnek Picassóhoz – “a Francia Kommunista Párt felvett tagjához” – fűződő barátsága tovább ártott reputációjának McCarthy Amerikájában, többen követelték a “felforgató idegen” kiadatását. Egy különösen elmarasztaló bejegyzés 1950. június 16-ai keltezéssel (majdnem teljesen be van feketítve), a Szovjetunió részére történő kémkedéssel vádolta őt.

Bár Picasso sosem volt apparatcsik, a párt melletti elkötelezettsége nem volt kétséges. Nem várták tőle, miként más párttagoktól, hogy látogassa a kötelező heti sejt-gyűléseket, vagy hogy az utcán árulja a L’Humanité számait. De a megbecsült művész propagandaértéke felbecsülhetetlen volt, s ő nagyvonalúan fordított időt és pénzt az FKP és társszervezeteinek támogatására. Picasso együtt haladt az Értelmiségiek Nemzeti Frontjával és az Egyetemi Nemzeti Fronttal, és elfogadta a tiszteletbeli tisztségeket a bizottságokban és szervezetekben.

Picasso hozzájárulásként többnyire festményeit ajánlotta fel eladásra. A kereskedő Kahnweiler azt írta, hogy egyedül 1956 novemberében Picasso nevében 3 millió frankról szóló csekket adományozott karácsonyi ajándékokra az ellenállás áldozatainak gyermekei számára, valamint 500 000 frankot a Békebizottságnak, 300 000 frankot a Toulouse-i Hazafiaknak, továbbá még 750 000 frankot a háború áldozatainak gyermekei részére és 3 millió frankot (fél millióval többet, mint előző évben) egy évente megrendezett kommunista párteseményre. (Összehasonlításképpen: a Chrysler autógyár 1954-ben 5 millió frankért vette meg Picasso Le Charnier-ját.)

A Picasso által szponzorált több szervezet politikai jellegére abból következtethetünk, hogy számos adománya Georges Gosnatnak, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsági tagjának és pénztárosának a kezén ment keresztül.

Picasso lassan, de kezdett ráébredni, hogy miközben a párt szüntelenül követeli az idejét, pénzét és politikai támogatását – amely követeléseknek bámulatba ejtő mértékben tett Picasso eleget, bár sosem a párt teljes megelégedésére –, nyomást próbál gyakorolni rá művészeti kérdésekkel kapcsolatban is. Bár tagságának első éveiben a párt tolerálta a Picasso választotta kifejezésformát, amely eltért a szocialista realizmustól, a párt által támogatott stílustól, 1947-től néhány kritikus kifogásolni kezdte, hogy művészetét nem állítja elég tisztán politikai meggyőződésének szolgálatába.

A személyi kultusz és a művészet

1953-ban vita bontakozott ki Picasso “privilegizált”, szabályok felett álló helyzete kapcsán. Március 5-én meghalt Sztálin. Aragon és Pierre Daix szerkesztő a Les Lettres françaises című kommunista lap egyik számát készítették éppen elő, amikor a hír kitudódott. Aragon azonnal táviratozott Picassónak, aki ekkor Françoise Gilot-val élt együtt, és egy rajzot kért tőle Sztálinról. Daix és Gilot tudták, hogy Picasso, aki mindeddig sikeresen oszlatta el a reményeket, hogy Sztálinról portrét fest, ezúttal nem fogja visszautasítani az ajánlatot. A művész hódolata Sztálin 70. születésnapja alkalmából 1949-ben nem volt több egy, a diktátor egészségére emelt poharat ábrázoló rajznál, amelynek fesztelen képszövege – “Staline à ta santé” – megbotránkoztatta a hű pártot. Bőséges bizonyítékunk van arról, hogy Picasso tisztában volt azzal, Sztálin hogyan nézett ki, mégis azt állította, nem tudta felidézni a vonásait.

Úgy tűnik, ezúttal régi újságfotókat használt referenciaként. A portré a fiatal Sztálint ábrázolja, az arcát sűrű, rövid haj keretezi, száját részben eltakarja bozontos bajusza. A vastag szemöldök alatti álmodozó szemek ellensúlyozzák a hangsúlyos állvonalat. Picasso elmondta Geneviève Laporte-nak, akivel ekkoriban viszonya volt, hogy Sztálint a nép közül valónak akarta ábrázolni, egyenruha és kitüntetések nélkül. Daix szerint viszont figyelembe kellett volna vennie, hogy Sztálin halála nem sokkal a csehszlovákiai Slánsky-per áldozatainak kivégzése után következett be.

Daix állítása szerint Picasso személyesen is ismerte az áldozatokat a spanyol polgárháborúban való részvételük folytán. Az embert elgondolkodtatja, hogy amikor Picasso az ifjú Sztálin ábrázolását választotta, talán még mindig idealista látásmódtól vezérelve, vajon megértette-e azt, amit a nem kommunista világ már tudott, a kommunisták pedig csak lassacskán fogadtak el: ahhoz, hogy Sztálinról idealista képet lehessen festeni, ifjú korához és a forradalomhoz kell visszanyúlni.

Aragon és Daix megkönnyebbülhettek, a portré tetszett nekik. Daix a semleges “Staline par Pablo Picasso, 8 mars 1953” képaláírást választotta. Alatta szerepelt Aragon, Joliot-Curie, a Nobel-díjas tudós és Picasso neve – “les trois mousquetaires”, ahogyan őket ismerték –, a legtekintélyesebbeké, akiket a pártértelmiség fel tudott vonultatni.

A képhez csatlakozó cikkek hízelgő hangneme, amelyek a “mindannyiunk által szeretett és tanítóként tisztelt rendkívüli férfit” dicsőítették, éles ellentétben állt Picasso rajzával. Talán éppen emiatt találták sokan megbocsájthatatlan lèse-majesté-nek (felségsértésnek) a portrét.

Ami Aragont és Daix-t illeti, nem lehettek sokáig elégedettek megemlékező számukkal. Az első negatív visszhang a France Nouvelle és a L’Humanité (két, a Les Lettres françaises-hez hasonló szerkezetű lap) alkalmazottaitól érkezett, akiket megdöbbentett a szerintük Sztálinra nézve sértő rajz közzététele. Daix úgy sejtette – s mint később kiderült, igaza volt –, hogy az ügyet a párt vezetése szította (akik a portré publikálásában a személyi kultusz megsértését látták), valamint Auguste Lecoeur, a keményvonalas párttitkár, aki megragadta az alkalmat, hogy Aragont és a Les Lettres françaises-t megfenyítse viszonylagos függetlenségükért.

Mihelyt kezébe vette a lapot, Elsa Triolet azonnal megértette, az az egyszerű tény, hogy Picasso hozzá mert nyúlni Sztálinhoz, felháborodást vált majd ki a párthoz hűségesek körében, és katasztrófa közeledik. Triolet rájött arra, hogy számukra túl nagy a percepciós ellentmondás a rajzon ábrázolt fiatal grúznak és Sztálinnak “mint a bölcsesség, bátorság és minden emberi tulajdonság megtestesítőjének, a háború győztesének, a mi megmentőnknek” a megszokott ábrázolása között. A lap március 12-ei megjelenését követően a szerkesztőséget elárasztották a felháborodott telefonhívások.

1953. március 18-án a Francia Kommunista Párt titkárságának elmarasztaló hangvételű kommünikéje jelent meg a L’Humanité-ben, amelyben “határozottan elítélték Picasso elvtárs portréjának megjelentetését”. A kommüniké továbbá üdvözölte és köszönetet mondott azoknak az elvtársaknak, akik azonnal “tájékoztatták a Központi Bizottságot a tiltakozásukról” és akik követelték, hogy Aragon elvtárs “tegye közzé azon levelek lényeges szakaszait, amelyek hozzájárulnak a valós kritikához”. Aragon kénytelen volt a Les Lettres françaises következő számában megjelentetni a kommünikét, valamint a L’Humanité-ben önkritikát gyakorolni.

A levelekben megfogalmazott legfőbb kifogás az volt, hogy a portré nem fejezi ki a közérzelmet – “azt a szeretetet, amelyet a munkásosztály érzett Sztálin elvtárs és a Szovjetunió iránt” –, valamint nem tükrözi Sztálin személyiségének valós erkölcsi, lelki és intellektuális oldalát. “Nem, ez nem Sztálin arca” – írta egy levélíró –, “nem ez az arc az, amely egykoron oly kedves és erős volt, nem ez a mi drága, nagy Sztálinunk oly kifejező és őszinte magabiztosságot sugárzó arca.”

“Hol a ragyogás, a mosoly, az intelligencia – egyszóval az emberiesség –, amely Sztálin többi portréján mindig jelen van?” – kérdezte valaki más. Picasso elmulasztotta ábrázolni Sztálin megnyugtató atyai vonásait, a férfit, akinek arcképe “éveken keresztül testesítette meg a reményeinket”.

A legkritikusabb levél André Fougeron művésztől érkezett, aki a Zsdanov-féle stílusnak, a szocialista realizmusnak volt hű képviselője. Daix megítélése szerint a levél a jelentős politikai dokumentumok súlyával és jellegével bírt, mivel elsőként tárta fel azt a kényszert, amelyet a pártvonal betartatása érdekében a kommunista művészekre gyakoroltak. Fougeron hangot adott “minden elvtárs felháborodásának és szomorúságának”, mivel Aragon, Picasso portréjának kiválasztásával, “hallgatólagosan támogatta az esztétikai formalizmus meddő bűvészkedésének folytatását”. Fougeron, a soron következő Karl Marx kiállítás szervezője hozzátette, nem hajlandó Picasso hozzájárulásának tekinteni az “úgynevezett portrét”. Aragon megaláztatásában öngyilkossággal fenyegetőzött. Felesége, Elsa hiába könyörgött Lecoeurnek, tekintsen el attól, hogy Aragonnak önkritikát kelljen gyakorolnia. Picassót újságírók ostromolták, hogy ismerje be, portréjával ki akarta gúnyolni Sztálint, ám ő visszautasított minden ilyetén feltételezést.

Sokak reménye ellenére a támadások nem késztették Picassót a párt becsmérlésére. Bár több tudósítás idézte Picassót, aki szóvá tette, hogy senki sem kritizálta a temetésre küldött virágokat, vagy az elejtett könnyeket, Gilot emlékezett egy tárgyilagosabb állásfoglalásra is. Elmondása szerint Picasso felelete az volt, hogy az ízlés dolga vitatható, a pártnak joga bírálni őt, ám nem látja szükségesnek, hogy politikai kérdés legyen az ügyből. “A pártban ugyanaz a helyzet, mint bármely nagy családban – állította. – Mindig akad egy átkozott hülye, aki botrányt kavar, de te kénytelen vagy elviselni őt”.

Picasso versus Fougeron

Bár Picasso a párt kitüntetett tagja volt, munkásságát mégsem értékelték oly nagyra, mint André Fougeron-ét, aki a Sztálin által támogatott szocialista realizmus képviselője volt. 1950-ben a L’Humanité egyik cikkében Auguste Lecoeur párttitkár félreérthetetlenül mellőzte Picasso nagyszabású párizsi kiállításának megnyitóját, míg Fougeron-nak a szénbányászokat ábrázoló festményeiből nyílt tárlatát az égig magasztalta. Amikor Picasso meglátogatta Fougeron stúdióját, éles vitát folytattak a szocialista realizmusról: “On ne s’est pas compris” (“Nem értettük meg egymást”) – mondta Fougeron.

Picasso, talán a kettejük versengése miatt, két nappal Fougeron dicsőített kiállításának megnyitója után kezdte festeni a Mészárlás Koreában című képét. Festményével Picasso a párt helyzetét kívánta megerősíteni, azonban a kép “erőszakosan modern formája” valamint az emberek hősi küzdelmének hiánya a párt művészeti doktrínáinak anatémája volt. Picasso ugyanis az ártatlanok lemészárlását ábrázolta inkább, miközben nem hangsúlyozta eléggé az agresszor kilétét. Lecoeur elrendelte, hogy a párt kiadványaiban a lehető legkevesebbszer említsék a festményt.

Realizmus és idealizmus

Egy beszélgetése során Daix-vel, akit Aragon küldött a lecsillapítására, Picasso a következőképpen elmélkedett: “El tudod te képzelni azt, ha az igazi Sztálint rajzoltam volna meg, akivé lett, ráncosan, a szeme alatt karikákkal, a szemölcseivel… Egy portré Cranach stílusában! Hallod hogy üvöltenek? »Elcsúfította Sztálint! Megöregítette Sztálint!«” Majd így folytatta: “Aztán meg, mondtam magamban, miért ne lehetne Sztálin hősi mezítelenségben?…Igen, de ha Sztálin meztelen, mi lesz a férfiasságával?… Ha a klasszikus szobrász vesszejét nézed… Olyan kicsi… No de Sztálin igazi férfi volt, valódi bika. Viszont ha egy bika falloszával ábrázolnám, s ott állna az aprócska Sztálin a hatalmas micsodája mögött, egyből kiabálnának: Szex-őrültet csináltál belőle! Egy szatírt!

Ha pedig valóban realista vagy, s rendesen leméred mérőszalaggal, csak rosszabb. Hétköznapi emberré tetted Sztálint. Aztán már magadat is képes vagy feláldozni, és a sajátodról készítesz gipszmásolatot. Nos, ez még rosszabb. Hogyan merészeled magadról mintázni Sztálint! Hiszen Sztálinnak folyton erekciója kellett, hogy legyen, akár csak a görög szobroknak… Mondd meg nekem te szocialista realizmus, aki mindent tudsz, most akkor Sztálint erekcióval, vagy erekció nélkül?”

Amikor 1954 nyarán a kommunisták vonakodva ugyan, de kezdték elismerni Sztálin bűneit (bár a nyilvánosság elé kevés információ jutott el), Picasso, szavakba öntve gondolatait, a következőket kérdezte Daix-től: “Nem gondolod, hogy nemsokára már az én portrémat is túl hízelgőnek fogják találni?”. Egy másik alkalommal így elmélkedett: “Szerencsére a fiatal Sztálint rajzoltam meg. Az idősebb sosem létezett. Csupán a hivatalos festők számára.”

Később Picasso az 1953-as évet a saját “saison en enfer”-jeként – azaz a pokolban töltött évadjaként – emlegette. Néhány barátjának bevallotta, mennyire megrázta a vádaskodás, valamint a botrány okozta megaláztatás. Széles körben elterjedt vélemény, hogy ez az év jelentette Picasso politikai elhivatottságának a végét. Bár együttműködése a párttal többé nem volt olyan szoros, mint az 1944–53 közötti években, elkötelezettsége nem lankadt. Továbbra is rajzolt a sajtó részére, készített plakátterveket, támogatóként feltűnt a párt rendezvényein, valamint készségesen írta alá a párt által kezdeményezett petíciókat és tiltakozó nyilatkozatokat.

Nem hagyott fel a párt anyagi támogatásával sem. Míg sokan eltávolodtak az 1956-os magyar forradalommal szemben tanúsított magatartás miatt, Picasso továbbra is kitartott a párt mellett. Carlton Lake kritikusnak adott interjújában, 1957 júliusában ismét megerősítette, hisz a kommunizmusban és nem tervezi elhagyni a pártot. 1962-ben Lenin-díjjal tüntették ki. 1968 augusztusában egy baráti beszélgetés alkalmával ugyan helytelenítette Csehszlovákia szovjet megszállását, ám véleményének nem adott nyilvánosan hangot.

Picasso lelkesedéstől és nem kevés idealizmustól vezérelve csatlakozott a párthoz. Nehéz megmondani, mikor ébredt rá az eszmék és a valóság között tátongó szakadékra. Hruscsovnak a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, 1956 februárjában elhangzott “titkos beszéde” után, amelyben a sztálini zsarnokság alatt elkövetett bűnökről számolt be, nem lehetett továbbra is tudatlannak maradni. Picasso szemmel láthatólag megdöbbent: “Míg azt kérték, tegyél meg mind többet az emberek boldogságáért…, fölakasztottak és megkínoztak embereket. És ők ártatlanok voltak. Lesz ebben változás?”

Hiába kerültek felszínre bizonyítékok a kommunista világ nyers valóságáról, hiába derült fény arra, hogy “éppúgy tévedtek a politikában, mint a művészetekben” – ahogyan Picasso fogalmazta meg egyszer rossz előérzetét –, továbbra sem engedte megkérdőjelezni politikai elkötelezettségét.

Daix később azt állította, bár “Picasso a magánéletben tudott igazságtalan, önfejű, sőt szadista is lenni…, ám én negyed évszázad alatt mindig úgy találtam, kész osztozni bármely általa választott közösség balszerencséjében. Nemcsak a kommunisták, hanem a sajátjai, azaz a spanyolok, a festők, a költők, valamint a közeli rokonai sorsában. Kész volt áldozni az idejéből, és mint festő, a munkájából. Ha személyiségének ezt az oldalát félreértették, ez azért lehetséges, mert a pártot családja részének tekintette, a családi ügyeivel pedig a magánéletében foglalkozott.”

A Szovjetuniót elítélő hírekre Picasso válasza a következő volt: “Vajon a munkások urai még gyáraiknak, és a földművesek birtokosai földjeiknek? Nos ebben az esetben minden egyéb mellékes – egyetlen dolog, ami számít, a forradalom megmentése.”

(Fordította: Schmied Júlia)

Alig néhány éve az amerikai politika irányítói még magabiztosan állították: Oroszország a privatizációnak és a piaci reformoknak köszönhetően, annak rendje s módja szerint stabil, virágzó demokráciává fog válni. Az Egyesült Államok egyengeti majd az átalakulás útját, s a gyors és önzetlen amerikai segélyezés “hídként” szolgál a két oldal számára ahhoz, hogy képviselőik nyugodtan végezhessék feladataikat. A kamerákba mosolygó, barátságosan ölelkező “Bill” és “Borisz” az amerikai-orosz kapcsolatok új korszakát jelképezték. Olyan korszakot, amely a legkevésbé sem hasonlít majd az előző évtizedek rossz emlékű, hidegháborús légkörére.

Mára e várakozások szertefoszlottak. Nemcsak hogy nem teljesültek a jobb élettel kecsegtető ígéretek, de az 1990-es évek Amerika által ösztönzött „reformjai” az oroszok egy részét – ha nem a többségüket – az addiginál is nagyobb szegénységbe taszították.¹ Ma az oroszok közül sokan mindezért a nyugati segélyeket okolják.² Sőt vannak, akik úgy vélik, az USA szándékosan tette tönkre gazdaságukat.

De vajon hogyan engedhette meg az Egyesült Államok, a kétségtelenül erősebb fél, hogy a század egyik legígéretesebb közeledési kísérlete zátonyra fusson? Ahelyett, hogy a józan ész, vagy az államok kapcsolattartásában régóta bevált módszerek szerint járt volna el, ideológiai alapon s az államközi kapcsolatokban erősen megkérdőjelezhető módon cselekedett. A szóbanforgó ideológia – az erőltetett privatizáció és piacosítás programja, amelyet ráadásul egy olyan társadalomra kényszerítettek, amelynek e téren semmiféle újabb keletű tapasztalata nem volt – széles körben ismeretes. Kevésbé köztudott, ám igen lényeges része a történetnek azonban az az eljárás, ahogyan a tanácsokat és a segélyeket adták.

Ha az üzleti célú kapcsolatépítés e sajátságos válfajának nevet kívánunk adni, a gazdasági antropológiában szerzett tapasztalataim alapján javaslom: nevezzük tranzakciós kapcsolatrendszernek, vagy röviden “tranzakciózásnak” (transactorship), a benne részvevőket – aktorokat – pedig tranzakciós szereplőknek vagy “tranzaktoroknak” (transactors).³ Eszerint tehát a tranzaktorok olyan kis, informális csoportokban, kölcsönös előnyökért tevékenykedő személyek köre, akik formálisan különböző feleket képviselnek. Ha a tranzaktorok törekszenek is az általuk képviseltek meghatározott céljainak elérésére, vannak járulékos céljaik és ezek elérését szolgáló módszereik is, amelyek akarva-akaratlanul keresztezhetik vagy maguk alá rendelhetik az előbbieket. A csoport tagjainak viselkedését rendkívüli rugalmasság és szerepváltásra való képesség jellemzi: képviseletüket készek kiterjeszteni másokra is, nemcsak azokra, akikhez hivatalosan tartoznak.

Az alábbiakban azt a “bensőséges viszonyt” szeretném bemutatni, amely az 1990-es években az amerikai tanácsadók és az orosz közéleti szereplők – együtt: a tranzaktorok – között formálódott ki, s amelynek következtében az Oroszországba irányuló amerikai segélyprogram nemcsak hogy nem érte el a meghirdetett célokat, de egyenesen ellenük hatott. Különösen azok a célok szorultak háttérbe, amelyek előmozdíthatták volna a gazdasági fellendülést, segíthették volna a demokratizálódást, s baráti viszonyt teremthettek volna a kétoldalú kapcsolatokban. Jelenleg, az új évtized kezdetén, a segélyprogramban résztvevő tranzaktorok kulcsfiguráival szemben, pénzmosás, korrupció s más bűncselekmények gyanújával, vizsgálatok folynak – be nem vallott céljaik egyenes következményeként.

A tranzakciózás az elmúlt évtized amerikai-orosz kapcsolataiban olyan egyénekre, intézményekre és csoportokra terjedt ki, amelyek hivatalos státusát igen nehéz lenne megállapítani. A tranzaktorok körül szinte minden képlékeny. Működésük területe nem egyértelműen a köz-, de nem is a magánszféra, nem egészen a politika, de nem is kizárólag a gazdaság, tetteik nem teljesen nyilvánosak, de nem is igazán titkosak vagy konspiratívak, maguk a tranzaktorok pedig sem az egyik, sem a másik oldalra nincsenek elköteleződve. Ez a fajta alakíthatóság nagyfokú rugalmasságot biztosít számukra, s minden oldalon növeli befolyásukat. És sajnálatos módon, éppen ez a tulajdonságuk volt az, amely megrendítette az orosz-amerikai kapcsolatok új korszakába vetett bizalmat.

A tranzakciózás kialakulása

Hogyan kerültek egymással kapcsolatba a tranzaktorok, s miként láttak hozzá kapcsolataik kiépítéséhez, ki-ki a maga oldalán? 1991 második felében, a hatalmas szovjet állam széthullásával egyidőben, a Harvardon tanító Jeffrey Sachs, Andrei Shleifer és mások találkozókon vettek részt egy Moszkva melletti dácsában. Ezeken az összejöveteleken fiatal, leendő orosz „reformerek” egy lehetséges gazdasági és politikai változás forgatókönyvén törték a fejüket. A dácsában tartott megbeszéléseken orosz részről két közgazdász, Jegor Gajdar és Anatolij Csubajsz volt a hangadó. A találkozókra egyidőben került sor azzal, hogy Borisz Jelcin, Szovjet-Oroszország akkori elnöke, hozzálátott saját gazdasági tanácsadóinak összeválogatásához. Jelcin a posztkommunista Oroszország gazdasági “reformjainak” első építőmesteréül Gajdart szemelte ki. Csapatának magjává pedig azt a már huzamosabb ideje létező, jól összehangolt szentpétervári csoportot tette meg, amelynek élén Anatolij Csubajsz állt. Jelcin elképzelése az volt, hogy később Gajdar helyét Csubajsz veszi majd át, aki ily módon egyben (az elnök) nélkülözhetetlen segítője is lesz.

De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk egyelőre a dácsában történteknél. Sachs és munkatársa, Anders Åslund, valamint számos más nyugati szakértő felajánlotta szolgálatait az oroszoknak, beleértve azt is, hogy biztosítja egyes nyugati források könnyebb hozzáférhetőségét Oroszország számára. Az oroszok elfogadták az ajánlatot. Az ezt követő hónapokban és években mind a Harvard-, mind a Csubajsz-csapatnak sikerült elérnie, hogy a maguk oldalán ők legyenek a reformfolyamat kijelölt képviselői, azaz – a fenti értelemben – tranzaktorai. Az orosz gazdaság átalakításához az elméletet és a tanácsokat amerikai részről a Harvard Institute for International Development (HIID) emberei szolgáltatták.

Az amerikai politika irányítói a Harvard Intézetet különleges bánásmódban részesítették. Az Intézet az USAID-tól 1992 és 1997 között 40,4 millió dollár juttatást kapott, 1997 májusáig pedig, amikor is az USAID beszüntette támogatását, további 17,4 millió dollárt tett zsebre. A Clinton-kabinetnek a Harvarddal kapcsolatban álló tisztviselői “külpolitikai” megfontolásból szinte teljesen megkerülték a külföldi segélyprogramokkal kapcsolatban egyébként előírt nyilvános tendereztetést. Akik lemondtak a versenyről, elnyerték a Harvard Intézet – elsősorban a pénzügyminisztériumban dolgozó – “barátainak” támogatását.⁴ A kormány közbeszerzésekkel foglalkozó hivatalnokai és az Egyesült Államok Legfelsőbb Állami Számvevőszékének (GAO) tisztségviselői – köztük Louis H. Zanardi, a GAO későbbi elnöke, a HIID oroszországi és ukrajnai működését feltárni hivatott számvevőszéki vizsgálóbizottság vezetője – szerint felettébb szokatlannak számított, hogy egy kezdetben jóval kisebb összegről szóló támogatás (a Harvard Intézet eredetileg 2,1 millió dollárt kapott volna) ilyen mértékű felemelésével kapcsolatos döntést lényegében versenytárgyalás nélkül hozzanak meg. Az amerikai kormány valójában a Harvard Intézetre ruházta át a több mint 350 millió dollárt kitevő oroszországi gazdasági segélyezés egészének menedzselését. Az Intézetnek arra is törvényes lehetősége volt, hogy más – akár számára konkurens – vállalkozásokat is kézben tartson, kihasználva azt, hogy az amerikai segélyekkel kapcsolatban kizárólagos javaslattételi joggal rendelkezett, jóllehet egyszersmind e segélyek legfőbb kedvezményezettje is volt. A GAO 1996-ban arra a megállapításra jutott, hogy a Harvard Intézet “lényegében ellenőrzésre tett szert az USA segélyprogramja fölött.”⁵ A kormány közbeszerzési hivatalnokainak, illetve GAO tisztségviselőinek véleménye szerint példa nélküli, hogy egy magáncégre ilyen volumenű segélyeket bízzanak.

Oroszországban a Harvard munkatársai kizárólag Anatolij Csubajsszal és környezetével dolgoztak együtt. A Csubajsz-klán néven elhíresült csoport és a Harvard Intézet érdekei hamarosan azonosakká váltak.⁶ A csoport tagjai egymás iránti lojalitásukról és – a kívülállókkal szemben – egységes fellépésükről váltak ismertté.⁷ A Harvard-Csubajsz-csoport 1993 közepére rendkívül befolyásos, informális érdekcsoporttá vált, amely megszabta az Oroszországba irányuló amerikai gazdasági segélyezés és általában a nyugati gazdaságpolitika irányát és kihatását.

A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok számára kulcsfontosságú volt az a támogatás, amelyet Lawrence Summers – korábban a Harvard Egyetem tanára, a szóban forgó időszakban pedig a Világbank egyik vezető közgazdásza – biztosított számukra. Summerst szoros kötelék fűzte a Harvard-csapathoz, többek között Andrei Shleiferhez is, aki a Harvard Intézet oroszországi programjának vezetője volt.⁸ Summers később vezető szerepet töltött be a Pénzügyminisztérium amerikai és nemzetközi gazdaságpolitikájának irányításában, ahol előbb államtitkári, majd miniszterhelyettesi, végül miniszteri posztot töltött be.

A Csubajsz-tranzaktorokat – önmaguk és támogatóik egyaránt – a “fiatal reformerek” szlogennel népszerűsítették. A nyugati média mítoszt teremtett köréjük, miközben más oroszországi reformcsoportokat figyelemre sem méltatott.⁹ A nyugati adományozók az oroszokat nem annyira a szabadpiachoz való viszonyuk, mint inkább a nyugati szemszögből kedvező személyes tulajdonságaik alapján minősítették “reformereknek”. Ilyen tulajdonság volt például a jó angol nyelvtudás, a nyugatias megjelenés, a “piac”, a “reform”, a “demokrácia” s egyéb mágikus kifejezések szajkózása, vagy “hiteles” nyugati személyiségek elismerése. A Csubajsz-csapat tagjai rendelkeztek az összes említett tulajdonsággal. Nyugati támogatóik mint a felvilágosult Oroszország képviselőire tekintettek rájuk; olyan csoportra, amely kiválóan alkalmas arra, hogy Oroszországot a kapitalizmus és a jólét felé vezető útra terelje. Summers “álomcsapatnak” kiáltotta ki őket¹⁰, ami – tekintettel magas társadalmi pozíciójára – rendkívül jó reklámnak bizonyult.

Mindazonáltal Oroszországban a Csubajsz-tranzaktorok ereje nem az ideológiában s nem is a reformstratégiában rejlett, hanem inkább erős összetartásukban és abban a képességükben, hogy képesek voltak nyugati pénzeket megkaparintani. Miként Olga Kristanovszkaja, orosz szociológus megállapítja: “Csubajsznak megadatott mindaz, ami egyetlen más elitcsoport tagjainak sem. Nevezetesen: rendelkezik a vezető nyugati politikai körök – az Egyesült Államok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – támogatásával, s ilyenformán ellenőrzést gyakorol a Nyugatról Oroszországba áramló pénzek felett. Az Anatolij Csubajsz által vezetett, kis létszámú, művelt fiatalokból álló csoport az elmúlt öt év során ezáltal válhatott az oroszországi elit legerősebb klánjává.”¹¹

Az Egyesült Államok által nyújtott támogatás döntő szerepet játszott az oroszországi átalakulásban. A Csubajsz-klán – az amerikai vezetéstől származó “álomcsapat”-minősítésnek is köszönhetően – mint Oroszország egyedüli törvényes képviselője, első számú közvetítő gyanánt lépett fel Oroszország és a Nyugat, illetve a nemzetközi pénzintézetek között. Mindez lehetővé tette, hogy a Harvard-Csubajsz-féle tranzaktorok több száz millió dollár nyugati kölcsönt és amerikai segélyt csikarjanak ki.

A modus operandi

Ideje részletesebben is megvizsgálni, hogy ez a rendszer mitől lehetett ilyen mértékben hatékony (hatékonyságon a pénz- és pozíciószerzés képességét értjük).

Rendeleti demokrácia

A tranzaktorok kedvelt eszköze volt az elnöki rendeletekhez való folyamodás. Az amerikaiak nyíltan bátorították ezt a gyakorlatot mint a piaci reformok elérésének hatékony módját. Walter Coles, az USAID privatizációs segélyprogramjának egyik kulcsfigurája szerint: “Ha valamilyen rendeletre volt szükségünk, Csubajsznak nem kellett átverekednie magát a bürokrácia rengetegén.”¹² A rendeletekre támaszkodás a tranzaktorok számára lehetővé tette a Legfelsőbb Tanács és a Duma megkerülését is. A Harvard Intézet orosz ügyekért felelős igazgatója, Jonathan Hay és munkatársai odáig merészkedtek, hogy a Kreml néhány rendelettervezetét ők maguk fogalmazták. Természetesen mindez nem segítette Oroszország felemelkedését a demokratikus rendszerek közé, s aligha felelt meg azoknak a fennen hangoztatott céloknak, amelyek éppen e felemelkedést voltak hivatottak elősegíteni.

“Kaméleonszervezetek”

A Harvard-Csubajsz-féle tanzaktorok által létrehozott szervezetek hálózatát is hasonlóan antidemokratikus szellemiség hatotta át. A tranzaktorok olyan – segélyekre alapozott – magánszervezeteket hoztak létre és működtettek, amelyek azt a látszatot keltették, mintha céljuk a gazdasági fellendülés elősegítése lenne, miközben gyakran a tranzaktorok különérdekeit szolgálták. E szervezetek helyettesítették, illetve kiszorították az állami intézményeket: rendszeresen láttak el olyan feladatokat, amelyek a modern államokban a kormányzati szervek hatáskörébe tartoznak. Ily módon lehetővé vált olyan fontos intézmények megkerülése, mint például a Duma, amelyek bevonása pedig létfontosságú lett volna ahhoz, hogy a gazdasági reformok Oroszországban meggyökerezhessenek. Említett tulajdonságaik alapján – rendkívüli alkalmazkodóképesség, rugalmasság, több funkció egyidejű betöltése – e szervezeteket “kaméleonszervezeteknek” nevezem.

Az adományozók legfőbb szervezete a Harvard Egyetemmel szoros kapcsolatban álló Orosz Privatizációs Központ volt, amelynek alapító okiratában az Egyetem mint “alapító” és “a Központ teljes jogú tagja” szerepel.¹³ A Központot valamennyi nagyobb s számos kisebb nyugati adományozó és hitelező is finanszírozta, többek között az Egyesült Államok, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az Európai Unió, Németország és Japán.¹⁴ A Központ egyik vezető tisztségviselője – a Csubajsz-klán tagja –, állítása szerint, a Központ vezetőjeként mintegy 4 milliárd dollárt kitevő, nyugati forrásból származó adományt menedzselt.¹⁵ Azt, hogy ezekkel a pénzekkel valójában mi történt, az amerikai Legfelsőbb Állami Számvevőszéknek megfelelő Orosz Számvevőszéki Kamara vizsgálta. A Kamara egyik szakértője így foglalta össze a vizsgálat eredményét: “A pénzt nem a kijelölt célokra használták fel. Azok, akik a pénzt adták, valami egészen meghatározhatatlan dologért fizettek.”¹⁶ A Központban dolgozó, fizetésüket a segélyekből lecsippentő tanácsadókkal készített interjúim során arról is értesülhettem, hogy a forrásokat rendszeresen használták fel politikai célokra is.

A Központ a “kaméleonszerevezetek” jellegzetes példája – mondhatni: archetípusa – volt, amely indentitását és státusát a különböző helyzetektől függően folyamatosan változtatta. A formálisan és jogilag nonprofit és nem kormányzati szervezet valójában orosz elnöki rendelet nyomán alakult meg, s költségvetését azoknak a Csubajsz-tranzaktoroknak köszönhette, akiknek az orosz kormányban is kulcsfontosságú szerepük volt. A Központ gyakorlatilag kormányügynökségként működött: nemzetközi pénzügyi szervezetekkel tárgyalt, s az orosz állam nevében kölcsönöket vett fel.

Az Orosz Számvevőszéki Kamara dokumentumai arról is tanúskodnak, hogy a Központ ellenőrző szerepe egyes privatizációs ügyekre vonatkozó iratokkal, utasításokkal kapcsolatban nagyobb volt, mint a privatizációért hivatalosan felelős orosz állami hivatalé.¹⁷ A Központ két vezetője – a Csubajsz-klánhoz tartozó elnök, illetve a Harvard Intézet moszkvai képviselője – arra is fel volt hatalmazva, hogy privatizációs ügyekben – Oroszország nevében – döntést hozzon.

“Transzidentitás”

De nemcsak a szervezetek voltak képesek gyors szerepváltásra: a “kaméleonszervezeteknek” megvolt az egyéni megfelelőjük, a “transzidentitás” jelensége, amely a tranzaktoroknak arra a képességére utal, hogy identitásukat tetszés szerint váltogatták, tekintet nélkül arra, hogy eredetileg melyik felet képviselték.¹⁸ A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok az effajta “kaméleonmentalitás” verhetetlen mesterei voltak. Előfordulhatott, hogy ugyanaz a személy, ha érdekei úgy kívánták, az egyik találkozón az Egyesült Államokat, egy másikon pedig Oroszországot képviselte, míg egy harmadikon esetleg egyiküket sem.

Jonathan Hay, aki felváltva játszott oroszt és amerikait, tipikus példa erre a jelenségre. Hay amellett, hogy a Harvard legfőbb oroszországi megbízottja volt, s több más (Oroszországban) érdekelt amerikai céget is képviselt, oroszként a Csubajsz-klánba is bebocsátást nyert. A klán tagjaként jogában állt az orosz kormány privatizációs ügyekben hozott, magas szintű döntéseit jóváhagyni, illetve megvétózni. A Harvard tevékenységét vizsgáló egyik tisztségviselő szerint, Hay “többször volt orosz, mint amerikai”. Rajta kívül számtalan olyan példát lehet még felhozni a transzidentitásra, amikor a Csubajsz-tranzaktorok amerikaiakat indítottak orosz színekben.¹⁹

Rendkívül nehéz volt (és még ma is nehéz) átlátni, hogy a nemzetközi gazdasági élet prominens szereplői valójában kit képviseltek, kinek dolgoztak és ki fizette őket, illetve adott időben lojalitásuk és – nem utolsósorban – érdekeik kihez fűzte őket. Jeffrey Sachs, aki 1995–1999 között a Harvard Intézet igazgatója volt, szintén ilyen “különleges” eset.²⁰ John Helmer elmondása alapján, Sachs és munkatársai (beleértve David Liptont is, aki először Sachs tanácsadó cégének igazgató-helyettese volt, majd átigazolt a pénzügyminisztériumba, ahol Summersnek dolgozott tovább²¹) az oroszok és az IMF oldalán egyaránt “játszottak”. 1992-ben például, az IMF és az orosz kormány között folyó tárgyalások alkalmával, Sachs és munkatársai az orosz fél tanácsadójaként voltak jelen. Ezzel egy időben azonban “titkos jelentéseikkel az IMF-t is segítették.”²²

Ahhoz, hogy a kép valamelyest tisztuljon, fontos lenne tudnunk, hogy Sachs valóban az orosz kormány tanácsadója volt-e. Saját állítása szerint, igen²³, de a kijelentés igazságtartalmában tekintélyes orosz közgazdászok és nemzetközi tisztségviselők is kételkednek.²⁴ Sachs-nak azon a szokásán, hogy önmagát rendszeresen az orosz kormány tanácsadójaként mutatta be, Jean Foglizzio, az IMF első Moszkvába delegált képviselője is megdöbbent. Foglizzio szavaival élve: “Amikor a miniszterelnök (Viktor Csernomirgyin) is azt állítja, hogy ő soha nem kérte Sachs úr tanácsát, hát az nagyon kellemetlen érzést vált ki az emberből. Olyan ‚akkor ki is ő valójában’-érzést.”²⁵

Sachs közvetítőként is felajánlotta szolgálatait. Andrej Vernyikov, az IMF egyik orosz képviselője, valamint más források szerint, Sachs az orosz vezetők előtt olyan közvetítő szerepében tetszelgett, aki politikai összeköttetései révén képes nyugati segélyek megszerzésére. 1992-ben, amikor Jegor Gajdart (akivel Sachs egy ideig együtt dolgozott) támadások érték, s jövője bizonytalanná vált, Sachs felajánlotta szolgálatait Gajdar parlamenti ellenzékének. 1992 novemberében pedig memorandummal fordult Ruszlán Haszbulatovhoz, a Legfelsőbb Tanács elnökéhez (akit Nyugaton retrográd kommunistaként “tiszteltek”), amelyben tanácsadást és nyugati segélyeket kínált, valamint kapcsolatok kiépítését ígérte az Egyesült Államok Kongresszusával. Az emlékeztető nyilvánosságra kerülése után Haszbulatov elhárította Sachs “segítségét”.²⁶ Ezen kívül Sachs sikeresen lobbizott az amerikai politikai élet főszereplői körében is.²⁷

A leghatékonyabb és legbefolyásosabb tranzaktorok rendkívüli módon értettek ahhoz, hogy egyidejűleg több szerepben és többféle identitással lépjenek fel. Az egyik ilyen, mindenütt jelenlevő tranzaktor Anders Åslund, egykori moszkvai svéd követ volt, aki Sachs-szal és Gajdarral dolgozott. Åslund egyidejűleg képviselte az amerikai, az orosz, valamint a svéd kormányt és hatóságokat. A washingtoni orosz hivatalnokok egy része ezért úgy tekintett rá, mint Csubajsz személyes megbízottjára. Bár Åslund – “civilben”, mint svéd állampolgár – fontos szerepet játszott az Oroszországgal kapcsolatos svéd politika és segélyezés kialakításában²⁸, ez nem akadályozta őt abban, hogy részt vegyen az amerikai Pénzügyminisztérium, illetve a State Departement magas szintű, az Egyesült Államok és az IMF politikájával foglalkozó ülésein²⁹, miként abban sem, hogy Oroszországban³⁰ és Ukrajnában³¹ üzleti tevékenységet folytasson: az Orosz Belügyminisztérium szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályának tudomása szerint Åslundnak az Orosz Föderáció területén “jelentős” befektetései voltak.³² Amellett, hogy különböző kormányoknak, a Harvard-Csubajsz-tranzaktoroknak és a magánszektornak is dolgozott, Åslund PR-munkát is “vállalt”. Ukrajnai megbízatása – amelyet Soros György finanszírozott – a vele dolgozó, ugyancsak Soros által fizetett tanácsadók szerint, az ország érdekeit szolgáló PR-tevékenységet is magában foglalt.³³ Eredményességét ezen a téren kétségtelenül segítették egyes washingtoni tanácsadó cégekkel létesített kapcsolatai, valamint vezető nyugati lapokban (Washington Post, Financial Times) megjelent cikkei, s az a tény is, hogy ezekben az írásaiban, promóciós szerepei ellenére, mindig objektív elemzőként nyilvánult meg.

Felcserélhetőség

A manőverezési képesség, amelyet az egyének szintjén a transzidentitás biztosított, csoportszinten is jelen volt. A Harvard Intézet, bár hivatalosan az Egyesült Államokat képviselte, egyúttal ellátta a Csubajsz-csoport képviseletét is. Így történhetett, hogy egyes amerikai tisztségviselők, illetve a szálak felgönygyölítésén dolgozó nyomozók, amikor oroszokkal szerettek volna találkozni, amerikaiakhoz irányították őket. Amikor viszont a Harvard Intézet segélyre “vadászott”, a csoport tagjai fennen hangoztatták, hogy szabad bejárásuk van az orosz “reformerekhez”; PR-munkájuknak tulajdonképpen ez volt a legfőbb komponense. Másfelől, a Harvard hozta össze a Csubajsz-klán tagjait az amerikai politikai közélet és a segélyalapok vezetőivel. A Harvard-tranzaktorok Csubajszt az Egyesült Államokban mint Oroszország “hangját” népszerűsítették, s az amerikai hivatalnokok és kommentátorok szemében ő volt a felvilágosult orosz mintapéldánya.

Nem meglepő, hogy a tranzaktorok és barátaik a Harvard-Csubajsz-kapcsolat mélypontjai idején is – ilyen volt az 1998-as augusztusi rubelválság vagy a Bank of New York pénzmosási botránya – mindent megtettek, hogy segítsék “kollégáik” hatalmának és befolyásának fennmaradását, mind Oroszországban, mind az Egyesült Államokban. Ily módon például Summers is rendszeresen kiállt Csubajsz és a többi fontos tranzaktor mellett. Az USA Külügyi Bizottsága előtt tett vallomásában Summers kitartóan védte Csubajszt, s kérvényezte, hogy Csubajsz előre elkészített vallomását (“Én nem hazudtam”) vegyék be a kongresszus ülésének jegyzőkönyvébe.³⁴ Hozzá hasonlóan, Åslund is fellépett Csubajsz védelmében. Mostanában ugyanő Vlagyimir Putyin mellett érvel.³⁵

Mentesség a felelősségre vonás alól, a befolyás és a hatalom átmentése

A tranzaktorok lényegében mentesülnek a felelősségre vonás kockázata alól. Tagjait a csoport különböző pozíciókba juttatja, ahol feladataik végzése során szembekerül(het)nek a kormánnyal, illetve a közérdekkel, amelyet elvileg képviselnek. Az orosz “reform” egyik legfőbb szervezete, az Állami Vagyonügynökség élén például Csubajsz-tranzaktorok sora állt, köztük maga Csubajsz, valamint Maxim Bojcko és Alfred Kokh. Miután Jelcin Bojckót menesztette tisztségéből – mert az elfogadott egy rosszul álcázott, 90 ezer dolláros megvesztegetési összeget a privatizáció során kedvező elbírálásban részesült egyik cégtől –, Kokh lett a Vagyonügynökség elnöke. Később Kokhot is elmozdították helyéről – 100 ezer dollár értékű kenőpénz elfogadása miatt (amely ugyanettől a cégtől származott). Csubajsz, Bojcko és Kokh is a Harvard-Csubajsz-féle tranzaktorok által működtetett Orosz Privatizációs Központ több, igen nagy befolyást biztosító posztját tudhatta magáénak.

Az elmondottakból kitűnik: igen valószínűtlen, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországa meg tudjon szabadulni a Csubajsz-tranzaktoroktól. Mi több, Putyin már réges rég összeállt velük. Valójában Putyin, aki a KGB operatív tisztje, majd utódszervezetének vezetője volt, a Csubajsz-klán legtöbb tagjához hasonlóan szentpétervári származású, ahol annak idején részt vett a “reformmozgalomban”. Putyin, miután a Csubajsszal való együttműködés érdekében Moszkvába költözött, tevőlegesen közreműködött a Jelcint és családját – valamint magát Csubajszt – érintő vizsgálat zátonyra futtatásában.³⁶ Csubajsz az ország villamosenergia-szektorának irányítása mellett, Putyin elnökválasztási kampányának menedzselésében is segédkezett.³⁷

A tranzakciózás következményei

Felmerül a kérdés: egyáltalán miért baj, hogy az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok a tranzakciós rendszeren alapulnak? Számos amerikai tisztségviselő azon a véleményen van, hogy a piaci reformok végrehajtásának tulajdonképpen ez a leghatékonyabb módja. E felfogás azonban több ponton is hibás.

A tranzakciós kapcsolatrendszer aláásta a demokratikus folyamatokat s akadályává vált áttekinthető, felelős intézmények kialakulásának.

A rendeleti úton való kormányzás nyilvánvalóan eleve ellentétes a demokráciával, s nem egyeztethető össze a segélyezés oly sűrűn hangoztatott céljával, a demokrácia oroszországi kiépítésével. Mindez az oroszok szemében hiteltelenné tette az “üzenetet”, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok a demokrácia letéteményese. Végül, de nem utolsósorban, a segélyeken alapuló “kaméleonszervezetek” önkényesen az állam helyébe léptek, s gyakran láttak el olyan funkciókat, amelyek az állam közigazgatási-hivatali szerveinek hatáskörébe tartoztak.

A “kaméleonszervezetek” hozzájárultak az úgynevezett “klánállam” kialakulásához is. E kifejezésen olyan államokat értek, amelyeket kiterjedt korrupció jellemez, s illetéktelen csoportok befolyása alatt állnak.³⁸ Az efféle államokban az egyes klánokat (amelyek mindegyike saját vagyonnal és anyagi forrásokkal rendelkezik) szinte hajszál pontosan azonosítani lehet egyes minisztériumokkal vagy kormányhivatalokkal, olyannyira, hogy egy idő után a klán és az állam tevékenységi körei egymástól megkülönböztethetetlenekké válnak. Ily módon, míg a Csubajsz-tranzaktorokat a kormány privatizációs és gazdasági ügyekért felelős szegmensével, a velük konkurens klánokat más és más állami szervezetekkel: a honvédelmi, illetve a belügyminisztériummal, a biztonsági szolgálatokkal stb. lehetett azonosítani. Általánosságban elmondható, hogy amíg az igazságszolgáltatás politikai befolyásnak van kitéve, az egyik klán hatalmát csakis egy másik, rivális klán ellenőrizheti, illetve tarthatja kordában. Az amerikai “segítség”, a demokratikusan megválasztott parlament módszeres megkerülésével, semmibe vette a demokratikus kormányzás létfontosságú komponensét: a parlamentarizmust.

A tranzaktorok megjelenése keresztezte a valódi piaci reformok útját.

A társadalom támogatása és megértése nélkül, a csupán rendeletekre alapozott piacgazdaság igencsak labilis építményt jelent. Vannak persze reformok, amelyeket rendeletekkel is keresztül lehet vinni, az esetek jelentős részében azonban a reformok a törvények, a közigazgatás és a gondolkodás megváltoztatását, a jogalkotók és a piaci szereplők összehangolt munkáját igénylik, s megvalósításukhoz nem elegendő egyik vagy másik klán támogatása.³⁹

Volt már róla szó, mégis újra megemlítem, hogy bár a tranzaktorok általában magukénak vallják az általuk képviselt felek legfőbb céljait, saját tevékenységük sikere érdekében azonban e célokat, akarva-akaratlanul, aláaknázhatják. Köztudott, hogy a Csubajsz-Harvard-tanzaktorok esetenként megakadályoztak bizonyos reformkísérleteket. Különösen akkor éreztek késztetést a reformkezdeményezések elfojtására, ha a javaslatok a csoporton kívül születtek, vagy úgy észlelték, hogy azok keresztezhetik saját elképzeléseiket.⁴⁰ Amikor a Csubajsz-Harvard-tranzaktorok által menedzselt USAID-támogatásból fenntartott szervezetek egyike, számításai ellenére, nem kapott további anyagi támogatást az USAID-től, vezetői azonnal útját állták a reformokhoz szükséges törvénymódosításnak (a tulajdon- és jelzálog-bejegyzés területén; a reformjavaslat egyébként az orosz kormánytól származott⁴¹). Ilyen esetekben a tranzaktorok valójában saját céljukkal, a piaci viszonyok megteremtésével kerültek szembe.

Az átláthatóság hiánya azoknak a módszereknek az esetében is megnyilvánult, amelyekkel a tranzaktorok a gazdasági reformok bevezetését szorgalmazták. A privatizáció folyamata sejtelmes ködbe burkolózott, s az orosz nép egésze számára számtalan kedvezőtlen következménnyel járt. A privatizáció – amelynek útját a Harvard-Csubajsz-tranzaktorok s jelentős részben az USAID-támogatások egyengették – a szabadpiac előnyeit lett volna hivatott elterjeszteni. Ehelyett fél tucat korrupt oligarcha érdekeinek szolgálatában álló “iparmágnás-kapitalizmus” megvalósulását segítette elő. A “reformok” inkább szóltak vagyonvesztésről, semmint gyarapodásról, s ez bátorította a fosztogatást, a vagyonok felélését és a tőkemenekítést.⁴²

A tranzaktorok alkalmazása elősegítette a személyes haszonszerzés lehetőségeinek maximalis kiaknázását.

A Harvard-Csubajsz-tranzaktorokat presztízsük és előnyös pozíciójuk egyaránt arra ösztönözte, hogy befolyásukat minél több területre kiterjesszék, beleértve – állítólag – az orosz értékpapírpiacot is, mind Oroszországban, mind nemzetközi színtéren, ami hozzájárult látványos meggazdagodásukhoz. A tranzaktorok “magántevékenysége” ezáltal meghiúsította az általuk elvben képviselt fél céljait.

Az a körülmény, hogy egy kis létszámú, a hatalomhoz közel álló közvetítői csoport (powerbrokers) szabad kezet kapott, elkerülhetetlenül a korrupció elterjedéséhez vezetett. Mindez olyan időszakban történt, amikor a nemzetközi közösség éppenséggel biztosítékokat várt volna arra vonatkozóan, hogy Oroszországban megteremtik a gazdaság működésének törvényes és szabályozott, a tulajdonjog és a szerződések tiszteletben tartásán alapuló kereteit. Az elmúlt évek során számos bizonyíték került nyilvánosságra arra vonatkozóan, hogy a Csubajsz-tranzaktorok közpénzeket használtak fel személyes meggazdagodásukhoz.⁴³ Jelenleg e személyekkel szemben bűnvádi eljárások folynak: azzal gyanúsítják őket, hogy a Bank of New York s más pénzintézetek bevonásával dollármilliárdok tisztára mosásában közreműködtek.⁴⁴

A Harvard Intézetnek is megvoltak a maga nehézségei. 1996-ban a GAO felfigyelt a Harvard felügyeletét ellátó USAID-menedzsment “lazaságára”.⁴⁵ 1997-ben a kormány leállította az Intézetnek előirányzott utolsó 14 millió dollár átutalását, mondván, hogy bizonyítékai vannak arra: a projekt két felelőse – Hay és Shleifer – pozícióját és bennfentes információit az orosz értékpapírpiacon eszközölt befektetéseik és más magánvállalkozások útján nyerészkedésre használta fel.⁴⁶ Ma az amerikai igazságügyi minisztérium mindkettőjükkel szemben bűntető- és/vagy polgári jogi vizsgálatot folytat.⁴⁷ 2000 januárjában a Harvard egyik munkacsoportja tanulmányt tett közzé, amely utalt erre a pénzügyi botrányra. A jelentésben a HIID felszámolását javasolták, s azt, hogy a programok egy részét olvasszák be más, egyetemen belüli programokba. Az Intézetet nem sokkal a jelentés közzététele után bezárták. (…)

Mivel a tranzaktorok eredményessége a kölcsönös lojalitáson és bizalmon alapszik, a korrupciós ügyek meglehetősen sebezhetővé teszik őket. Az összetartás létfontosságú számukra, hiszen bármilyen “dezertálás” a csoport többi tagjára nézve súlyos következményekkel járhat.

A tranzaktorok alkalmazásának gyakorlata nemcsak elősegítette a korrupciót, hanem kifejlesztette eltitkolásának képességét is.

A tranzakciózás a tranzaktorok számára maximális “rugalmasságot” és befolyásolást, az általuk elvileg képviselt feleknek viszont – velük szemben – csupán minimális felelősségre vonhatóságot tett lehetővé. Ha, mondjuk, az amerikai hatóságok felszólították volna a Harvard Intézet oroszországi vezetőjét, hogy számoljon be a privatizációs döntésekről és pénzügyekről, válaszában arra hivatkozhatott volna, hogy a szóbanforgó döntéseket oroszként, nem pedig mint amerikai hozta. Ha viszont az USAID-ot próbálták volna tűz alá venni, mert az orosz államot pénzelte, azzal vághatott volna vissza, hogy magánszervezeteket támogatott.

Most, hogy a korrupciós ügyek felkerültek a lapok címoldalára, a pénzügyminiszter, Summers egyre inkább hajlik arra, hogy az orosz kormánytól kártérítést kérjen. “Ez az amerikai követelés már évek óta napirenden van” – állítja Summers, aki úgy tesz, mintha nem is ő címezte volna leveleit “Kedves Anatolij”-nak⁴⁸, s nem ő találkozott volna Csubajsszal, még 1999 nyarán is. Mindez csupán hónapokkal azután történt, hogy Csubajsz elismerte: 1998 júliusában 4,8 milliárd dolláros kölcsönt “csalt ki” az IMF-től⁴⁹, s hogy a megállapodás részleteit Summers lakásán, reggelizés közben dolgozták ki – azon a találkozón, amelyet a New York Times a támogatások jóváhagyása szempontjából kulcsfontosságúnak nevezett.⁵⁰

A tranzakciózás különösen kártékonynak bizonyult olyan környezetben, ahol egészen mostanáig a kommunizmus uralkodott.

A tranzaktorok közötti kapcsolatrendszer a kommunizmusnak pontosan azokat a jellemzőit idézi, amelyekre a nemzetközi közösségnek éppen azért kellett volna megkülönböztetett figyelmet fordítania, hogy ne erősödjenek meg. A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok által alkotott – nem hivatalos, ám igen befolyásos – párhuzamos vezetés azt a teljhatalmú “pártfogói hálózatot” juttatja eszünkbe, amely azelőtt a Szovjetuniót is de facto működtette. A gazdasági segítségnek álcázott politikai segély csupán jól ismert trükk az oroszok szemében, akik olyan rendszerben nőttek fel, ahol mindig is a politika határozta meg a gazdasági döntéseket. Ahogyan Shleifer is elismerte a Harvard Intézet gondozásában, 1995-ben megjelentetett könyvében: “A segélyek igenis segítik a reformokat, de nem azért, mert közvetlenül hatnak a gazdaságra – ahhoz túlságosan jelentéktelenek –, hanem mert segítik a reformereket politikai küzdelmeikben.”⁵¹

Az amerikai tisztségviselők is osztották ezt a nézetet. Egy 1997-es interjújában Richard L. Morningstar nagykövet, aki az egykori Szovjetunióba irányuló amerikai segélyprogramot koordinálta, így nyilatkozott: “Pár száz millió dollárral nem válthatod meg az országot, viszont hatékony segítséget nyújthatsz vele Csubajsznak.”⁵² Ez a kijelentés felér annak beismerésével, hogy (az amerikaiak) közvetlenül beavatkoztak Oroszország politikai életébe. Amerika még akkor is támogatta Csubajszt, amikor Jelcin 1996 januárjában már menesztette miniszterelnök-helyettesi tisztségéből. Ezután – a vele való szolidaritás jeléül, amit az amerikai politikai vezetés is nyíltan támogatott – a Harvard fizetési listájára került…

A tranzaktorok alkalmazásáról szerzett közös amerikai-orosz tapasztalat nem csupán önmagában érdekes és egyszersmind aggasztó, hanem azért is, mert az effajta működésmód egyre gyakoribbá válhat a XXI. század nemzetközi kapcsolataiban. A megállíthatatlan globalizációs folyamat közepette a szereplők nemzetisége egyre kevésbé lényeges. Az immár “globális” elit tagjai soha nem álltak még ilyen szoros viszonyban egymással s ennyire laza kapcsolatban a nemzetállammal. Ez a fajta elit már nem annyira úgy tekint önmagára, mint amerikaira, brazilra vagy olaszra, hanem mint egy soknemzetiségű, mozgékony és előkelő klub tagjára, ahol a klub szokásai és szabályai még kialakulatlanok: most írják őket. A klubtagok kulturális háttere, életvitele, ízlése stb. között több a közös vonás, mint ami saját honfitársaikkal fűzi össze őket. Ahogyan Peter Berger megjegyzi: “Lehet, hogy a hasonló ízlés könnyíti meg, hogy politikai kérdésekben közös nevezőre jussanak” – no meg, tegyük hozzá, gazdaságiakban is.⁵³

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a globális elit továbbra is nemzetállamokra osztott világban “kénytelen” működni. Egy ilyen világban pedig a képviselettel szemben támasztott követelmények – a nemzeti és a nemzetközi jogrendben – azon a gondolaton alapulnak, hogy az egyén hivatalosan csak az egyik vagy a másik államot képviselheti, a kettőt együtt nem.

Ennek kapcsán jó néhány fontos politikai kérdés is felmerül. Hova vezethet például az, ha az egyik fél képviselőinek kiválasztásakor szinte kötelező jelleggel figyelembe kell majd venni a másik fél önjelöljeit is? S vajon milyen következménnyel járhat, ha ugyanaz a szereplő több oldalt is képvisel? Mi lesz a sorsa a választókkal, illetve a parlamenttel szembeni beszámolási kötelezettségnek egy olyan világban, ahol döntéseit az uralkodó elit közösen hozza? Hol lép be a képbe – ha ilyen körümények között belép egyáltalán – a népképviselet és a demokrácia? Az elmúlt évtizedek amerikai-orosz kapcsolatai a felvetett kérdésekre tanulságos példákkal szolgálnak. A lecke azonban kissé túlságosan is költségesnek bizonyult…

(Fordította: Szabó Veronika)

Jegyzetek

¹ Oroszország “lakossága iszonyúan kemény időket élt át” 1998 augusztusa, a rubel leértékelése óta. 1999 első negyedévének végén, becslések szerint, 38%-uk élt szegénységben, míg ez az arány egy évvel korábban 28% volt. 1999 júniusában a reáljövedelmek az 1998. júniusi szint csupán 77%-át tették ki. (OECD Economic Outlook, 1999. december, 132.) Az oroszok 1999-ben is tovább szegényedtek, bár a bérek késedelmes kifizetésére már ritkábban került sor, s a szegénységi küszöb alatt élők abszolút száma is csökkent. Az Orosz Statisztikai Hivatal szerint “Az oroszok készpénzben kifejezett reáljövedelme, az inflációt figyelembe véve, átlagosan 15%-kal csökkent.” (Yevgenia Borisova: “Poverty Still Widespread Despite Modeswt Growth”, Moscow Times, 2000. január 13.) Becslések szerint, az orosz lakosság 70%-a él a szegénységi szint alatt.

² L. United States Information Agency, “Is Economic Reform in Russia Dead?”, Opinion Analysis (USIA: Office of Research and Media Reaction, 1999. március 15.), 3–4. Azoknak az oroszoknak az aránya, akik kedvezően vélekedtek az orosz-amerikai közeledési kísérletről, szemben azokkal, akik ellenezték, 1994 és 1999 között jelentősen csökkent. 1994-ben ez a viszonyszám 2,47 volt, 1999-ben pedig 1,67. L. Borisz Dubin: “Vremja i ljugyi: o masszovom voszprijatyii szocialnüh peremen”, Russian Public Opinion Monitor (1999. május-június), 22–23.

³ A “tranzaktor” kifejezés megalkotásakor tudatosan támaszkodtam a fogalom eredeti, “üzletkötő”, “üzletet folytató” stb. jelentésére.

⁴ Részletesebben l. “Rigging the U.S.-Russian Relationship: Harvard, Chubais and the Transidentity Game”, Demokratyizicija: The Journal of Post-Soviet Democratisation (1999. ősz), 478–479.

⁵ U.S. GAO, Foreign Assistance: Harvard Institute for International Developpement’s Work in Russia and Ukraine (Washington, DC, GAO, 1996. november), 3.

⁶ A “klán” az orosz szóhasználatban olyan informális csoportot jelöl, amelynek tagjai kölcsönösen segítik egymás pénzügyi, politikai és stratégiai érdekeit. L. Olga Kristanovszkaja: “Oroszország igazi urai” (oroszul), Argumentyi i Fakti (1997. május).

⁷ Bár a gazdasági lehetőségekből rendszerint az egyének kovácsolnak maguknak előnyt, a tranzaktorok esetében a haszonélvező a tranzaktorok csoportja; az egyes tranzaktoroknak mindig tekintettel kell lenniük “kollégáik” érdekeire.

⁸ Shleifer és Summers legalább egy alkalommal közösen részesültek alapítványi támogatásból.

⁹ Az oroszországi reformkísérletek történetéről bővebben, l. Lynn D. Nelson and Irina Y. Kuzes: Property to the People: The Struggle for Radical Economic Reform in Russia (Armonk, N.Y: M.E. Sharpe, 1994) és Nelson and Kuzes: Radical Reform in Yeltsin’s Russia: Political, Economic, and Social Dimensions (Armonk, N.Y: M.E. Sharpe, 1995).

¹⁰ Russia Business Watch (1997. tavasz), 9.

¹¹ Kristanovszkaja: “Oroszország igazi urai”, i.m.

¹² A szerző interjúja W. Coles-szal, 1996. június 6.

¹³ U.S. GAO, Foreign Assistance, 60.

¹⁴ Russian Privatization Center, 1994 Annual Report, 5., 24.

¹⁵ A szező interjúja Venjamin Szokolovval, az Orosz Számvevőszéki Kamara auditorával, 1998. május 31., valamint az általa rendelkezésre bocsátott dokumentumok.

¹⁶ Uo.; V. Szokolov, beszéd az American Univerity-n, 1998. június 2. 1994-ben a Duma és az Orosz Állami Vagyonügynökség részletes beszámoló elkészítésére szólította fel az Orosz Privatizációs Központot, amely azonban a felszólításnak nem tett eleget. (l. Szergej Zavorotnyi cikkét, Komszomolszkaja Pravda, 1997. április 8.)

¹⁷ A szerző interjúja V. Szokolovval, 1998. május 31., valamint az általa rendelkezésre bocsátott dokumentumok. L. az Orosz Állami Vagyonügynökség 1992. október 5-i, 188. sz. rendeletét, amely Jonathan Hay-t a Vagyonügynökség projektjeivel kapcsolatban egyetértési joggal ruházza fel.

¹⁸ A “transzidentitás” fogalmát Fredrik Barth könyvéból kölcsönöztem: Ethnic Groups and Boundaries: The Social Organization of Culture Difference (Boston, MA: Little, Brown & Co., 1969).

¹⁹ L. “Rigging the U.S.-Russian Relationship” c. írásomat, 485., illetve Anne Williamson, Contagion. The Betrayal of Liberty: Russia, and the United States in the 1990s (megjelenés előtt), 15. fejezet.

²⁰ Egyidőben Sachs és Shleifer egymás riválisai voltak, s igen különböző tevékenységet folytattak Moszkvában. Azonban ekkor is mindkettőjük a tranzakciós kapcsolatok szerint járt el, s szorosan együttműködött a Csubajsz klánnal.

²¹ Lipton és Sachs együtt voltak tanácsadók Lengyelországban és Oroszországban. “Jeff és David… elválaszthatatlan pár volt”, jegyezte meg Andrej Vernyikov, az IMF egyik orosz munkatársa. (A szerző interjúja Vernyikovval, 1997. november 22.) Liptont Kelet-Európáért és a volt Szovjetunióért felelős pénzügyminiszter-helyettessé nevezték ki. Azután, hogy Summerst 1995-ben pénzügyminiszterré léptették elő, munkakörét Lipton vette át, s ezzel az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának alakításában is “jelentős felelősség” hárult rá.

²² Nem volt világos, hogy ezért Sachs-ot és teamjét ki fizette. (Helmer: “Russia and the IMF: Who Pays the Piper Calls the Tune”, Johnson’s Russia List, 1999. február 17.)

²³ Miközben saját szerepével kapcsolatban dokumentumokkal nem szolgál, Sachs ezt írja: “1991 decemberétől 1994 januárjáig az orosz kormány hivatalos tanácsadója voltam. Anders Aslunddal közösen vezettük az orosz Pénzügyminisztérium Makroökonómiai és Pénzügyi Részlegét.” Sachs állítása szerint, Oroszországban munkájukat Åslunddal “többnyire a Ford Alapítvány és a svéd kormány támogatta. Engem nem az orosz kormány fizetett.” (Sachs levele a szerzőhöz, 1998. március 12.)

²⁴ Alekszander Bevz, Gajdar intézetének a vezetője, A. Williamson újságírónőnek azt mondta, hogy “Sachs soha nem volt a kormány hivatalos tanácsadója, ez csupán önáltatás a részéről.” Gajdar maga is “jelentéktelen figuráknak” nevezte Sachs-ot és Åslundot. Williamson arról is beszámol, hogy “Még Gajdar legfőbb riválisa, Grigorij Javlinszkij is kitartott amellett, hogy ‚Amit csináltunk, abban tíz százaléknyi sem volt olyasmi, ami az ő tanácsaikon (Sachs-én és Åslundén) alapult volna.’ Gajdar csupán szószólóként használta őket a Nyugat felé, valójában azonban azt tette, amit jónak látott.” (Williamson, Contagion, i.m. 7. fejezet.)

²⁵ A. Williamson interjúja J. Foglizzióval, 1994. február 1.

²⁶ J. Sachs memoranduma R. Hazbulatovhoz, 1992. november 19.; a szező interjúi Michael Bernstam közgazdásszal, a Stanford Egyetem munkatársával, 1997. augusztus 21. és október 17.

²⁷ L. például a Külügyminisztérium 1993. február 4-i keltezésű, a minisztérium titkárságához elküldött emlékeztetőjét arról, hogy Sachs találkozót kért a titkárságtól. A feljegyzés tanúsága szerint, Sachs-nak sikerült megkörnyékeznie Anthony Lake nemzetbiztonsági főtanácsadót, Larry Summers pénzügyminiszter-helyettest és Strobe Talbott nagykövetet.

²⁸ Dan Josefsson, “The Art of Ruining a Country With Some Professional Help from Sveden”, ETC, English Edition 1 (1999).

²⁹ A szerző interjúi a Pénzügy- és a Külügyminisztérium vezető tisztségviselőivel.

³⁰ Åslund hosszú időn át kötődött Brunswickhoz. Kapcsolatuk egy moszkvai székhelyű brókercégnél kezdődött, majd egy beruházási banknál, a Brunswick Csoportnál folytatódott. (L. A. Williamson, Contagion, i.m. 13. fejezet.) Åslund két svéd nemzetiségű társa dolgozott Csubajsznak az Állami Vagyonügynökségnél, ahol a voucher-rendszerű privatizáció kidolgozásában és bevezetésében segédkeztek. (A. Williamson interjúja Martin Anderssonnal, l995. február.) Később, “a Csubajsszal továbbra is jó viszonyban lévő” Brunswick Brókerügynökség is bekapcsolódott a voucheres privatizációba, s nyugati befektetőknek adott el kötvényeket és más kintlévőségeket. (Sven-Ivan Sundquist: “Svenska Rad Biter Pa Ryssen: Svenska Finansman i Ledningen for Brunswick Group, Foretaget Som Ska Hjalpa Ryska Staten Att Privatisera Industrin”, Dagens Nyheter, 1997. június 15.)

³¹ Åslund oroszországi és ukrajnai üzleti tevékenységéről számos egyéb orosz, ukrán, svéd és amerikai forrás is beszámol.

³² L. A. Williamson, Contagion, i.m. 13. fejezet.

³³ A szerző beszélgetései Marek Dabrowskival, 1995. május 9. és 1997. november 27. Åslund ukrajnai tevékenységének részleteiről, l. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989–1998 c. írásomat (New York: St. Martin’s Press, 1998), 158–161.

³⁴ A Harvard tranzaktorai, Hay és Shleifer gyakran beszéltek egyes Csubajsz-tranzaktorok – nevezetesen Maxim Bojcko, az Orosz Privatizációs Központ feje és Dimitrij Vasziljev, a Szövetségi Bizottság vezetője – nevében.

³⁵ L. például Barry Wood: “Russia’s Economy”, Amerika Hangja, 2000. január 3.; Johnson’s Russia List, 2000. január 4. és „The State of the (Former Soviet) Union” (Washington, DC: Carnegie Endowment for International Peace, 2000. január 6.).

³⁶ Putyin a Kreml beszerzési igazgatójának, Pavel Borogyinnak a beosztottja volt, akit a Mabatex-botránnyal szoktak kapcsolatba hozni. A svájci ügyészség szerint, a Kremllel üzleti kapcsolatban álló Mabatex Project Engineering dollármilliókat utalt át a Jelcin-család tagjainak bankszámláira. Putyin egyik első intézkedése az volt, hogy Jelcint elnöki rendeletben mentesítette minden esetleges jövőbeni bűnvádi eljárás alól, s különféle személyes kedvezményekben (lakhely, nyugdíj stb.) részesítette. L. Washington Post, 2000. január 7.

³⁷ L. pl. Paul Starobin: “The Brain Trust Polishing Putin’s Image”, Business Week, 2000. január 31.

³⁸ L. “Informal Relations and Institutional Change: How Eastern European Cliques and States Mutually Respond” c. írásomat, World Bank, Social Development Group (Washington, DC, 1998. április 20.)

³⁹ L. Collision and Collusion c. írásomat, i.m. 134–137., 145.

⁴⁰ A GAO-források megerősítik ezt az észrevételt. (A szerző beszélgetései L. H. Zanardival, 1997. október 28. és 1998. április 23.)

⁴¹ A szerző interjúi az USAID által fizetett tranzaktorokkal, valamint az amerikai kormánytól származó források. A GAO egyik könyvvizsgálója megerősíti ezt az észrevételt. (A szerző beszélgetései Zanardival, 1997. október 28. és 1998. április 23.)

⁴² Részletesebben l. a Világbank vezető közgazdásza, Joseph Stiglitz “Whither Reform” c. beszédét az interneten (www.worldbank.org/knoeledge/chiefecon/); Jonas Bernstein: “Loans for the Sharks”, Moscow Times, 1995. december 19. és Fritz W. Ermarth: “Seeing Russia Plain: The Russian Crisis and American Intelligence”, The National Interest (1999. tavasz).

⁴³ L. Collision and Collusion c. írásomat, i.m. 151-155. és A. Williamson, Contagion, i.m., különösen a 13. és 15. fejezetet.

⁴⁴ 1999 augusztusában és szeptemberében a napilapok beszámoltak róla, hogy dollármilliárdokat mostak tisztára a Bank of New York-on keresztül. (L. New York Times, 1999. augusztus 19.) Az ügyben állítólag Anatolij Csubajsz és a Jelcin-kormány több tagja is érintett volt. (L. USA Today, 1999. augusztus 26.)

⁴⁵ U.S. GAO, Foreign Assistance, 43.

⁴⁶ Az USAID levele Jeffrey Sachs-nak, a HIID igazgatójának, 1997. május 20. L. még: “USAID Suspends Two Harvard Agreements in Russia” (Washington, DC: USAID Press Office, 1997. május 20.)

⁴⁷ Hay neve más ügyek kapcsán is szóba került. Csalás és pénzmosás gyanújával, a Dart Management Inc. nevű vállalattal együtt, eljárás folyik ellene a New Yersey-i kerületi bíróságon, az Avisma Titano-Magnesium Kombinat bejelentése nyomán.

⁴⁸ Egy 1997. áprilisi levelében (amelyet a Nyezaviszimaja Gazeta megszerzett és közzétett) Summers instrukciókat adott Csubajsznak az orosz külhoni és a hazai gazdaságpolitikával kapcsolatban.

⁴⁹ Kommersant Daily, 1998. szeptember 8.; Los Angeles Times, 1998. szeptember 9.

⁵⁰ New York Times, 1998. július 17.

⁵¹ Maxim Boycko, Andrei Shleifer and Robert Vishny: Privatizing Russia (Cambridge, MA: MIT Press, 1995), 142.

⁵² A szerző interjúja R. L. Morningstarral, 1997. február 11.

⁵³ Peter L. Berger: “Four Faces of Global Culture”, The National Interest (1997 ősz), 24-25.

Az 1999 tavaszán végrehajtott bombázás óta eltelt idő megmutatta, hogy a NATO akciója nem érte el meghirdetett céljait. A tekintetben is számos bizonyíték került napvilágra, hogy a NATO vezetői szándékosan félrevezették a közvéleményt a koszovói és általában a balkáni helyzettel kapcsolatban.

Mi lett az eredménye a NATO Jugoszlávia elleni támadásának?

Ma, a NATO 78 napig tartó jugoszláviai bombázása után és a koszovói NATO-ellenőrzés bevezetését követően (1999. június 10–12.) valamivel több, mint egy évvel, a mainstream média rendkívül szűkszavúan foglalkozik komolyabban a háborúval és annak következményeivel. Ennek egyik oka lehet, hogy a NATO-bombázás és az egy évig tartó megszállás nem váltotta valóra a NATO deklarált céljait, sőt, az intervenció következtében a korábbinál magasabbra szökött az etnikai erőszak szintje, kezdetben az albán etnikummal, később pedig az összes etnikai kisebbséggel szemben. Jan Oberg norvég külügyi elemző szerint például “a Balkán legnagyobb etnikai tisztogatása (a menekülők százalékaránya alapján) a 45 000 NATO-katona szeme láttára történt” a megszállt Koszovóban.

Igaz, a NATO-nak végső soron sikerült Belgrádot rávennie arra, hogy kivonja a szerb hadsereget Koszovóból, a bombázás azonban kiváltotta a szerb katonai választ az albán etnikummal szemben, aminek bekövetkeztét maguk a NATO-tisztviselők is előre megjósolták, s ami nem a szerbek indokolatlan aljasságának volt következménye, hanem ésszerű katonai megfontoláson alapult. A civil lakosság elűzése leggyakrabban ott fordult elő, ahol a leghevesebb harcok folytak, főleg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KFH) által ellenőrzött területeken. Az EBESZ szavaival megfogalmazva, a menekültáradat elindításának célja “a fő kommunikációs utak nyitva tartása volt, hogy elláthassák a szerb erőket nyersanyaggal, üzemanyaggal és élelmiszerrel”.

Annak ellenére, hogy a NATO tagadott bárminemű együttműködést a lázadó erőkkel a bombázások alatt, magasrangú NATO-tisztviselők ma már elismerik, hogy a KFH gerillái “állandó telefonkapcsolatban álltak a NATO-val”, és hogy a NATO “szorgalmazta” a fő KFH offenzívát (Paul Richter: Los Angeles Times, 2000. június 10.). Clinton elnök 1999. március 24-én kijelentette, hogy a bombázás fő célja “az elrettentés egy még véresebb támadástól az ártatlan koszovói polgárokkal szemben”, a bombázás azonban exponenciálisan fokozta a támadásokat (ezáltal a NATO is hozzájárult az albánok szenvedéseihez), így a cél is nyilvánvalóan megvalósulatlan maradt.

Mivel a bombázásokat követően az erőszak fokozódott, a NATO-tisztviselők sietve kijelentették, hogy a szerb támadásokra és a lakosság elűzésére mindenképpen sor került volna a szerbek “Patkó Hadműveletnek” nevezett, előre elkészített terve alapján. A bombázások előtt azonban egyszer sem esett szó ilyen tervről, a Német Külügyminisztériumnak a háború előtt készült jelentése pedig egyenesen tagadta, hogy a szerbek koszovói akciói “etnikai tisztogatások” lettek volna; ehelyett úgy vélik, a szerb katonai hadjárat célja egy felkelés elfojtása volt. Az a tény, hogy Belgrád beengedett 2000 EBESZ megfigyelőt Koszovóba (bár az EBESZ kontingens létszáma sosem haladta meg az 1400 főt), és erősen ellenezte eltávolításukat a NATO-bombázás előtt, szintén valószínűtlenné teszi egy előre eltervezett “Patkó Hadművelet” létezését.

D. Heinz Loquai nyugalmazott német dandártábornok és jelenlegi EBESZ tanácsadó a legújabb, Der Kosovo-Konflikt: Wege in einen Vermeidbaren Krieg (A Koszovó Konfliktus: Út egy Elkerülhetetlen Háborúhoz) című könyvében bemutatja, hogy a Német Külügyminisztérium két héttel a háború kezdete után tett kijelentése, miszerint olyan hírek birtokában van, amelyek megerősítik a “Patkó Hadművelet” létezését, teljes egészében koholmány, amely bulgáriai jelentésekből származik, valamint a NATO katonai propagandistáinak képzelődése volt. Mindez azonban nem akadályozta meg a NATO háborús apologétáit a hazugság ismételgetésében – amely a Hadműveleti Szövetséges Erőket (Operation Allied Force) igazolta –, hogy a fenyegető terv végrehajtása a Koszovóban élő albán lakosság elűzését jelenti. (2000. június 11-én George Robertson megkérte Jonathan Dimbleby-t az ITV-ben, hogy “képzelje el, mi történt volna, ha közel 2 millió menekültet űznek el, …ha Milosevicsnek sikerült volna az etnikai tisztogatás”.)

A NATO által 1999 márciusában-áprilisában előidézett erőszakhullám hatására a NATO-tisztviselők irányt váltottak és kijelentették, hogy az új legfőbb céljuk a koszovói albánok gyors és biztonságos visszajuttatása otthonaikba. A NATO-nak sikerült a média segítségével a tömeges exodusra adott válaszként lefestenie a bombázást, nem pedig annak okaként. Azonban ez az új cél is csupán részben valósult meg – a Koszovóból elmenekült albánok valóban gyorsan hazatértek, ám biztonságukat és jólétüket számos tényező veszélyeztette. Egyedül a NATO-bombák több száz menekülő albánt öltek meg vagy sebesítettek meg súlyosan. A NATO halálos fürtös bombákat és gyengített urán lőszereket egyaránt használt Koszovóban, olyan fegyvereket, amelyek veszélyeztették a hazatérők hosszú távú biztonságát. A mai napig közel 100 ember halt meg, és több száz a sebesült a felrobbanó repeszbombák miatt. A gyengített urán lövedék okozta sugárzásos megbetegedés áldozatainak számáról, miként Irak esetében is, csak később lesz elképzelésünk.

A NATO-bombázás erősen megrongálta az infrastruktúrát is, aminek a helyreállítása igen lassan folyik. A NATO nagyvonalúsága nagy részben kimerült a pusztítás és gyilkolás eszközeinek előteremtésében: a Jugoszlávia elleni katonai hadműveletek becsült költsége meghaladja a 10 milliárd dollárt, míg a humanitárius segélyre és Koszovó helyreállítására fordított anyagi eszközök jóval az 1 milliárd dollár alatt maradnak. Így százezrek maradtak hajlék és munkahely nélkül, nélkülözve a legalapvetőbb életfeltételeket is.

A NATO-megszállással a jogrend sem lett biztosítva Koszovóban. Ennek okai egyrészt a pusztítás, a szegénység valamint a háború okozta elkeseredett gyűlölet, másrészt az 1244-es ENSZ-határozat nyílt megsértése volt, amely a KFH lefegyverzésére szólított fel, a KFH azonban a NATO fennhatósága alatt egyesült a “Koszovói Védelmi Alakulatokkal” (Kosovo Protection Corps), s így a korábbi fegyveres lázadó erők legálissá és legitimmé váltak. Ez a tény, valamint a NATO elfogultsága a KFH-val szemben és általában a szerbek ellenében, segített intézményesíteni a bűn, az erőszak, a mindent átható félelem rendszerét, amely főként a szerb, roma és török kisebbségeket érintette hátrányosan, bár kedvezőtlenül hatott a legtöbb koszovói albánra is. Ráadásul a szervezett bűnözés keresztül-kasul behálózta a térséget. A Nemzetközi Válság Stáb (International Crisis Group) egyik jelentése szerint Szerbia délkeleti területein (a tulajdonképpeni Koszovó és Szerbia egyes részei), ahol a KFH hatása a mai napig a legjobban érvényesül, vezet keresztül a Törökországot Nyugat-Európával összekötő, heroin szállításra használt “balkáni út”.

El kell azonban ismerni, a NATO-nak sikerült “megleckéztetnie” a szerbeket. De valójában miből állt ez a lecke? Semmi esetre sem abból, hogy a nyugati lelkiismeret számára elfogathatatlan az etnikai tisztogatás. A NATO állítólag azért viselt hadat, hogy véget vessen Koszovóban az etnikai tisztogatásoknak, és bár egy 1999. június 9-én született egyezmény kikötötte, hogy a NATO “biztonságos környezetet fog létesíteni és fenntartani minden koszovói polgár számára”, a NATO-megszállás alatt a szerb és roma lakosság mintegy 60–90%-a hagyta el mégis Koszovót, főleg a KFH zaklatásai, házgyújtogatások és gyilkosságok elől. A koszovói zsidók és törökök többsége szintén elmenekült. Vagyis a NATO 12 hónapos megszállásának legnagyobb “eredménye”, hogy az ellenőrzése alatt Koszovóban mégis sor került nagymértékű, több etnikumot is érintő tisztogatásra. A média továbbra is azt hangsúlyozza, hogy a NATO a nehéz körülmények ellenére is megtesz minden tőle telhetőt, a gazember pedig Milosevics. Nem veszik észre, hogy az egyetlen “lecke” amit a NATO a szerbeknek valóban megtanított, az a “Ne húzzatok ujjat velünk” leckéje – amely mentes minden morális tartalomtól.

A NATO politikája a mai napig, bár eltelt egy év, nem hozott békét és stabilitást Koszovóban és a Balkánon. Koszovó törvényesen még mindig Jugoszlávia része, ám a NATO protektorátusa alatt az albánok és a KFH kezére került, lehetővé téve számukra, hogy valós etnikai tisztogatást folytassanak itt. Így Koszovó a gyűlölet és erőszak katlanává vált, valószínű kiindulópontjaként további instabilitásnak és háborúskodásnak. Mivel a NATO nem hajlandó nagy anyagi erőforrásokat áldozni az újjáépítésre, ezért nem tud megoldást felmutatni és nincs kézzelfogható “menekülési stratégiája”. A történet nem “humanitárius beavatkozásról” szólt, hanem az erő felelőtlen használatáról, tovább rontva az eleve rossz helyzeten, amit fennkölt retorikával lepleztek.

***

A cikk forrása a “Degraded Capability: The Media and Kosovo Crisis” című könyv. Philip Hammond és Edward S. Herman szerkesztette, az előszót Harold Pinter írta. A könyv a következő részekből áll: “Jugoszlávia lerombolása a Nyugat által”, “Látni az ellenséget” valamint “A világ beszámolója a háborúról”. A tanulmányok célja, hogy megkérdőjelezzék a média tudósításai által szerzett információt a háborúról, kritikai vizsgálatokon keresztül. A 23 nemzetközi közreműködő között található David Chandler, Diana Johnstone, John Pilger, Peter Gowan, Raju Thomas, Thomas Deichmann és Jim Naureckas. Ez a könyv “alapvető olvasmány” (George Gerbner), “lenyűgöző kötet” (Robert McChesney), amely átfogóan tárja fel a “nyugati médiában tapasztalt leegyszerűsítéseket, démonológiát, elhomályosításokat, a passzivitást és részrehajlást” (Peter Golding).

(Az itt közölt részletet fordította: Schmied Júlia.)

Jelen írás 1999 április első felében készült. Szerzője a NATO Jugoszlávia elleni légiháborúja miatti tiltakozásnak szánta. Annak idején nem jelenhetett meg, egy liberális hetilap különös stratégiája folytán, amely elfogadta megjelenésre, több mint egy hónapig ült rajta, majd visszautasította. A cikk elveti a "humanitárius háború" ideológiáját és gyakorlatát, olyan tényekre hivatkozva, amelyekről a háború idején a magyar közvélemény nem értesült, s amelyek az emberek többsége előtt máig ismeretlenek maradtak.

Bevezetés: adalékok a legújabbkori magyarországi háborús cenzúra történetéhez

Hálás vagyok, hogy az Eszmélet megjelenésre méltatja az alábbi írást. Persze, a dolognak jelenleg inkább már csak archív jelentősége van. Annak idején ezt a cikket felháborodott tiltakozásnak szántam a humanitárius érzelgés cukros mázával leöntött kérlelhetetlen kegyetlenség (értsd: a rigómezei háború és Jugoszlávia bombázása) ellen, de nem jelenhetett meg. Most megjelentethetem és abban a kevéssé vigasztaló szerepben tetszeleghetek, hogy lám-lám, mindenben, vagy majdnem mindenben, amit még a háború elején írtam, igazam volt. No de miért is nem jelenhetett meg ez az írás? Talán tanulságos felidézni ezt a történetet is.

A jugoszláv háború idején Athénban voltam ösztöndíjjal, s módom volt követni az eseményeket az amerikai, angol, francia és görög lapokból, valamint a görög tévéhíradóból, amit minden nap néztem. Azt is tudtam, hogy a magyar média hihetetlen mértékben szűri az információt, amiből az következik, hogy honfitársaink még a nyugati NATO-tagországok polgárainál is alulinformáltabbak és félrevezetettebbek. Megírtam tehát ezt a cikket az alább olvasható formájában (április 16-án készült el), és elküldtem egy vezető budapesti liberális hetilapnak (nevek említésére itt nincs szükség, akinek inge, vegye magára). A főszerkesztő jónak tartotta az írást, csak arra kért, tegyem még konkrétabbá, és rövidítsem le, mivel túl hosszú. Ezt meg is tettem, és mivel közben telt az idő és a háború is haladt előre, sok mindent megváltoztattam, reflektáltam az időközben bekövetkezett eseményekre is (ez a változat május 7-ére lett kész). A főszerkesztőnek ez is tetszett, de mentegetőzött, hogy most éppen nem tudja berakni az újságba, sajnos túl sok cikket fogadtak el, de ígéri, hogy egy hét múlva megjelenik. Akkor vissza kellett utaznom Görögországba, ahol egy idő múlva táviratot kaptam a hetilap egy másik (al)szerkesztőjétől, aki szabadságáról visszatérve meglepetve találkozott ezzel a színvonaltalan cikkel, és gyorsan közölte, hogy nem áll módjukban megjelentetni. Mindeközben eltelt egy hónap, már a háború is a végéhez közeledett, bár ezt akkor még nem lehetett tudni, és Görögországból nemigen tudtam más magyar újsághoz leadni az írást. Azóta is csak találgatni tudom, miért ültek rajta egy hónapig, és miért kellett a szabadságáról hazatérő alszerkesztő ahhoz, hogy rácáfoljon a főszerkesztő összes ígéretére. Ha nem akarták megjelentetni, akkor miért nem utasították vissza rögtön, hiszen akkor még lehozhatta volna más. Hogyan formáltak jogot arra, hogy megakadályozzák a megjelenését, még ha ők maguk nem is akarták vállalni ezt a felelősséget?

Egy év múlva, az oroszok csecsen háborúja idején egy étteremben találkoztam egy vezető konzervatív napilap szerkesztőjével, aki azt kérdezte, miért nem írok nekik. Azt válaszoltam, írnék én nektek, de ti nem fogjátok megjelentetni. Dehogynem, nálunk sajtószabadság van. Na jó, elküldtem nekik ugyanazt a cikket, kiegészítve némi aktualizáló megjegyzéssel arról, hogyan kergették el azóta az albánok a megmaradt koszovói szerbeket, hogyan romboltak le több mint nyolcvan bizánci és posztbizánci ortodox templomot, és hogy miként használták fel az oroszok a saját csecsenföldi vérengzéseikhez a rigómezei háború példáját. Az írás ismét sikert aratott, el is fogadták, csak rövidítsem le, mert túl hosszú. Ezután néma csend, és ha nem járok pár hét múlva ugyanabban az étteremben, és nem találkozom ugyanazzal a szerkesztővel, talán meg sem tudom, hogy cikkem megjelentetéséről lemondtak, mert elvesztette aktualitását.

Most tehát közreadom, de nem a második, május 9-ei változatot, se nem a harmadik, egy évvel későbbit, hanem az elsőt, amely ugyan kevesebb adatot tartalmaz, mint a másik kettő, de talán több olyan gondolatot, amiben akkor már magam is elbizonytalanodtam (mit tesz a folyamatos médiatikus bombázás), de amiről most már kiderült, hogy helytálló volt. A szövegen az 1999. április 16-i állapotához képest egy fikarcnyit sem változtattam (kivéve egyetlen betoldott mondatot, ami egy értelemzavaró hiányt hivatott pótolni), de hozzátettem egy utóiratot, amelyet két nappal később írtam, s amelynek megjelentetésétől akkor még én magam is húzódoztam, mert nem tudtam, nem megyek-e túl messzire. Íme tehát az írás.

***

A huszadik század valóban hihetetlen fejlődést hozott az élet minden területén. Nincs senki, aki akár csak számba tudná venni a sok-sok találmányt, amely mind arra hivatott, hogy megkönnyítse, boldogabbá, szebbé, értelmesebbé tegye az emberek életét. És most, a huszadik század végén a nyugati civilizáció új ajándékkal lep meg bennünket, olyannal, ami méltóképpen vezet majd át a következő évezredbe. A tudományos-technikai és erkölcsi haladás úttörői nem elégszenek meg többé az élet szebbé-jobbá tételével, hanem nekiláttak, hogy átalakítsák a halál minőségét is. Megnemesítik, mintegy színeváltozásra kényszerítik a halált: ami eddig szörnyű tragikum volt, az most, az új vívmányok fényében örömünneppé válik – no nem minden esetben, de legalább az új kísérletek gigantikus méretű laboratóriumaiban, a Közel-Keleten és – mindenekelőtt – a Balkánon. Nagy dolog ez önmagában is, de még ennél is sokkal többről van szó: az új tudományos laboratóriumokban nemcsak a halál nyer új értelmet, hanem az ölés, sőt a tömeges pusztítás is. Amit korábban jogosan neveztünk volna vandalizmusnak, gyilkosságnak, sőt mészárlásnak, s amit némely maradibb vagy érzelmileg túlfűtött lelkek még ma is hajlamosak volnának annak hívni, az a haladás apostolainak kezén átalakul emberséges, önzetlen segítségnyújtássá, humanitárius akcióvá, a haladás, a boldogság, a béke, az emberi jogok és minden elképzelhető szép eszme szolgálatává. Milyen felemelő érzés!

Sajnos mindezidáig örömünk még nem lehet teljes. Ahogy az az új találmányok esetében lenni szokott, a haladás ellenségei ezt a legújabb és minden eddiginél csodálatosabb felfedezést is rögtön elkezdték hamisítani. Ezek a megfelelő tudományos, technikai és erkölcsi felkészültség hiányában avatatlan kézzel nekiláttak emberi életek kioltásának, s azt állítják, hogy ők szolgálják a jó ügyet és a haladást, sőt, nem átallják a hiteles személyeket gyalázni és gyilkosoknak nevezni. Ezek belopakodtak a Balkán nevű laboratóriumba, és ott szörnyű kavarodást okoztak. Bűnös módon emberéleteket oltanak ki és elpusztítják polgártársaik javait anélkül, hogy képesek volnának ezt humanitárius pusztítássá és öléssé változtatni. Mindazonáltal szerencsére könnyen meg lehet őket különböztetni a haladás apostolaitól. Más ruhát viselnek, és karjukon jelzik, milyen szervezethez tartoznak: Jugoszláv Hadsereg, esetleg Rendőrség feliratot viselnek, mások a kifejező “Tigrisek” nevet aggatják magukra. Még a nyelvük is más, mint a jó embereké: egy sajátos szláv dialektus, úgy hívják, hogy “szerb”. Velük szemben a jó embereket a NATO felirat különbözteti meg. A barbár szerbbel szemben kultúrnyelveken beszél, amelyek közül legfontosabb az angol.

Az embertelen és az emberséges csoport ölési technikája is más. Az előbbiek elmaradottsága abban is kiütközik, hogy elavult technikákat használnak. Gyalog vagy harckocsikon nyomulnak előre, a szabad ég alatt, vagy házak belsejében csapnak le áldozataikra, és golyót eresztenek azok valamely tagjába. Még arra is képesek, hogy felgyújtsák a szerencsétlen áldozatok házát. Ostobaságukban mindeközben halálos veszélynek teszik ki magukat is, mert áldozataik, vagy ha nem, hát azok hozzátartozói maguk is fel vannak fegyverezve, és géppisztolyaik lövedékei nemegyszer elérik ezeket a régimódi hamisítókat.

Ezzel szemben az emberségesen ölő, tisztességes, haladó és művelt emberek repülőgépen szállnak a helyszín fölé, és számítógép vezérlésű bombákat szórnak azokra, akiket a pilóták tudós főnökei arra szemeltek ki, hogy halálukkal vagy javaik pusztulásával szolgálják a haladást, a békét és a népek szeretetteli, békés egymás mellett élését. Egyetlen bombával akár száz embert is el tudnak pusztítani. Nem vesződnek holmi gyújtogatással: nagyhatású bombáik egycsapásra képesek épületeket, hidakat, gyárakat romba dönteni, vonatokat megsemmisíteni, pillanatok alatt tudnak egész városokat romhalmazzá változtatni az Ember nagyobb dicsőségére.

Technikai és erkölcsi fölényükkel magasodnak ellenfeleik fölé. Technikai fölényükkel, mert csak odaröppennek ez utóbbiak lakhelyei fölé, rájuk szórják áldásos bombáikat, közben talán meg is uzsonnáznak, majd dolguk végeztével elégedetten visszarepülnek földi támaszpontjukra, anélkül, hogy a földről vaktában kilőtt lövedékek elérhetnék őket. Erkölcsi fölényük nem kisebb ennél. Bár hasonlítanak ellenfeleikre abban, hogy egyaránt ölnek egyenruhás katonákat és fegyvertelen civileket, a különbség mégis óriási. Míg a sötét múlt ittmaradt kövületei – nevezzük őket, ahogyan hofitársaink teszik, nemes egyszerűséggel “szerbeknek” – szándékosan teszik ezt, addig a haladás harcosai – nevezzük őket szép nevükön NATO-katonáknak – ugyanezt véletlenül, tévedésből teszik. Ráadásul bizonyos nagyobb méretű tévedések esetén, például egy vonat eltalálásakor (ápr. 12, hétfő, Grdelica, állítólag ötven halott), Alexinac lakónegyedének bombázásakor (ápr. 4.?) vagy legutóbb egy albán menekültcsoport megsemmisítésekor (ápr. 14, szerda, Djakovica környékén, a híradások ellentmondanak egymásnak), erre kijelölt képviselőjük, akit úgy hívnak, hogy “szóvivő” – jóképű, jól öltözött, megnyerő férfi, Jamie Shea a neve –, igazi kultúremberhez illően szép udvariasan bocsánatot kér a közvéleménytől, és biztosít bennünket arról, hogy a pilóta a legjobb szándékkal cselekedett. A szóvivő és társai az új felfedezések nyomán létrejött új realitásoknak természetesen új nevet is adtak: a halál és a gyilkosság mélységesen elítélendő régi formájának helyébe egy új, humanitárius forma lép, amelyet szaknyelven “járulékos kárnak” (collateral damage) neveznek.

Hogy hogyan jön létre a “járulékos kár”? Nos, egészen véletlenül, a tömegpusztító fegyverek áldásos működésének esetleges melléktermékeként. Így például Jamie Shea magyarázata szerint a vonat lebombázásakor a pilóta annyira koncentrált arra, hogy precíziós rakétája jól eltalálja célpontját, hogy nem vette észre a közeledő vonatot, amely gyakorlatilag a bombával egyidőben érkezett a hídra. Nem tudom, mások hogy’ vannak ezzel, engem a magyarázat tökéletesen kielégít. Elvégre is a derék pilóta, aki a művelt világot képviseli a barbársággal szemben, hogy’ is gondolhatott arra, hogy egy vasúti hídon napközben akár vonat is közlekedhet? Semmiképpen sem számíthatott erre a váratlan és különös fejleményre. Azok, akik őt bevetésre küldték a híd ellen, szintén nem láthatták előre ezt a meglepő fordulatot és nem figyelmeztethették őt. Ráadásul kár volna túlzott jelentőséget tulajdonítani annak a véletlennek, hogy a vonat a bombával egyidőben ért a hídra. Hiszen a “járulékos kár” ugyanúgy megeshetett volna, ha a pilóta előbb rombolja le a hidat, és a vonat vezetője nem veszi ezt időben észre. Akkor a robogó mozdony és a kocsik egyenesen a szakadékba zuhantak volna. A pilóta és parancsnoka ez esetben is tökéletesen ártatlan lett volna, hiszen szándékuk nem a vonat, hanem csak a híd megsemmisítése volt, s elvégre modern és érzékeny civilizációnkban a szándék számít, nem a cselekedetek végeredménye.

Két napra rá, az albán menekültkonvoj megsemmisítésekor a másik pilóta szintén nem hibáztatható a bekövetkezett tévedésért. Amint a bombázó hangfelvételről közvetített vallomásából megtudtuk – nem tudom, hogy a magyar tévé is közvetítette-e ezt az adást, én a görög televízió híradójában néztem –, égő házakat látott és a házaktól dél felé, az albán határ felé vezető úton egy katonai járművektől kísért menetoszlopot. Mindebből vaslogikával arra következtetett, hogy ezek azok, akik a gyújtogatásért felelősek, és mélységes erkölcsi felháborodásában kioldotta a bombát, amely – megintcsak állítólag – hetvenöt albán öregember, asszony és gyermek életét követelte. Jamie Shea ismét kedvesen bocsánatot kért, és biztosított bennünket a pilóta jóhiszeműségéről, valamint arról is, hogy az efféle incidensek nem akadályozhatják a NATO-t abban, hogy kettőzött erővel folytassa áldásos humanitárius tevékenységét. Mindebből megérthettük, hogy az albán asszonyok és gyermekek halála csak kicsiny közjáték a nagy humanitárius menetelésben, aminthogy azt is, hogy ha a konvoj nem fegyvertelen albánokból állt volna, hanem mondjuk hetvenöt egyenruhás, fiatal szerb férfiból, akiket Milosevics besorozott a jugoszláv hadseregbe, és akik történetesen az égő házak közelében tartózkodtak, függetlenül attól, hogy valóban ők gyújtották-e fel azokat vagy sem, akkor Jamie Shea-nek még egy szavát sem kellett volna vesztegetnie rájuk. Halálukat egyszerűen elkönyvelte volna a NATO katonai sikerei között, amelyeket ez a szervezet – amely, mint újra meg újra hangsúlyozzák, nem áll háborúban a szerb néppel, sőt annak igazi érdekeit képviseli, még ha a szerbek egyelőre nem is értik, hogy ki az ő igazi barátjuk – az egyedüli bűnös, Milosevics fölött aratott.

Minthogy bocsánatkérés nem történt, alighanem ezek közé a katonai sikerek közé tartozik egy pristinai játszótér valamint a város buszpályaudvarának lebombázása (ápr. 12., hétfő), a temető kétszeres felszántása bombákkal (legutóbb ápr. 7.), aminek nyomán a meggyalázott halottak csontjai szerteszét szóródtak a földön; több tucat civil: szerbek, albánok, törökök, cigányok mennyből való leölése. Az ezzel kapcsolatos riport nem valami jugoszláv vagy görög lapban, hanem az International Herald Tribune ápr. 15-ei számában található.

Ide tartozik természetesen az újvidéki hidak lerombolása is, ami számos ember sebesülésével járt, s aminek az ostoba civil megfigyelők az égvilágon semmi értelmét nem látják. Az egyetlen logikus magyarázatot – azt, hogy a NATO már a légicsapások első fázisában a Vajdaság és Belgrád szárazföldi lerohanására készült Magyarországon keresztül – természetesen el kell vetnünk, hiszen ezerszer biztosítottak bennünket arról, hogy a bombázások kizárólagos célja Milosevics tárgyalóasztalhoz kényszerítése. Választhatunk tehát a felajánlott indoklások között, amelyek szerint a hidak megsemmisítése puszta célzógyakorlat volt, amire már csak azért is alkalmasak voltak ezek, mert lerombolásuk nem követelt polgári áldozatokat (a sebesültektől eltekintve, de ezek persze nem számítanak), vagy hogy a Vajdaság innenső felén állomásozó hadtestek Koszovóba vezénylését kívánták így megakadályozni. (Aki felháborodik azon, hogy értelmi színvonalát ennyire alábecsülik, az magára vessen.) Akár így, akár úgy, kijelenthetjük, hogy a humanitárius pusztítás és a humanitárius ködösítés szép példáiról van szó.

Ezen a ponton mindennél világosabban megérthetjük, mi a különbség ölés és ölés, pusztítás és pusztítás között. Ha mindezt a szerbek követték volna el, a megrázó képek mint a szerb kegyetlenség és népirtás újabb bizonyítékai járták volna be a világsajtót, és ugyanazok, akik a sok száz ember közvetve általuk okozott halálát a humanitárius erőfeszítések jelentéktelen mellékkövetkezményeként mutatják be, és a bombákat közvetlenül kioldó pilótákat mentegetik, vagy még csak nem is mentegetik, nagy hangon követelték volna a vétkesek megbüntetését. Hogy mi indokolja ezt a megkülönböztetést? A szándékosság-szándéktalanság érve mellett még az is, sőt elsősorban az, hogy ezeket a tetteket a felsőbbrendű nyugati civilizáció képviselői hajtják végre a haladás és a béke szolgálatában, míg a rigómezei albán civilek leölését vagy elkergetését, az asszonyok megerőszakolását vagy a belgrádi szerb ellenzékiek orgyilkos kivégzését retrográd eszméket szolgáló sötét balkániak rovására kell írnunk.

Ennek a különbségtételnek a fényében jobban megértjük az albánölő amerikai pilóta kétségbevonhatatlan ártatlanságát is. Amikor az égő házakat látva elfogta a mély erkölcsi felháborodás, és rövid gondolkozás után megsemmisítette az első útjába kerülő embercsoportot, elméjében meg sem fordulhatott az a gondolat, hogy azok, akik a falut felgyújtották, valami nagyon hasonlót cselekedtek, csak sokkal kisebb léptékben, mint egy bajtársa, vagy talán ő maga, amikor egy vagy két nappal korábban lebombázta és felgyújtotta a pancsevói olajfinomítót, aminek következtében mérges gázok öntötték el a várost és környékét. (Csak mellékesen teszem fel a kérdést: vajon ki vette számba, hány ember halt bele a gázmérgezésbe, vagy kapott olyan méregadagot, amibe pár éven belül fog belehalni? Vagy ki számolta meg azokat a szívbetegeket, akikkel a bombázások miatt szívroham végez nap mint nap? Ki tette fel a kérdést, hogy hány egy-két napos csecsemő halt bele abba, amikor a belgrádi belügyminisztériumra hullottak a bombák, és a szomszédos újszülöttosztályról a kisbabákat óvóhelyre kellett menekíteni?) Nem fordulhatott ez meg a pilóta fejében, mert megtanították rá, hogy az olajfinomító felgyújtása jó és emberséges cselekedet, amely az embertelen Milosevics megállítását szolgálja, s amelynek az iszonyatos környezeti katasztrófa és az abból fakadó betegségek és halálesetek csak járulékos következményei, míg az albán házak felgyújtása népirtó gaztett. A tömegpusztító fegyverekkel folytatott humanitárius háború eszméjétől elbűvölten nem is gondolhatott arra, hogy a parancsok, amelyeket ő hajt végre, ugyanúgy bűnösek és ugyanúgy népirtáshoz vezetnek, mint azok a parancsok, amelyeket azok a szerb kollégái hajtanak végre lent a földön, akiket meg akart semmisíteni, s akik helyett a szerencsétlen albán kisgyerekeket találta el.

Nem gondolhatott erre, és nem is kellett erre gondolnia, hiszen bármi történjék is immár Jugoszláviában és Jugoszlávia fölött, az nyilvánvalóan csak egyetlen embert terhel, azt a különös visszataszító figurát, akit Milosevicsnek hívnak, és akihez képest Sztálin vagy Hitler ártatlan báránynak tűnik. Mint korunk egyik fő erkölcsi tekintélyének, Tony Blairnek a szóvivője kijelentette, a miniszterelnöknek meggyőződése, hogy még a legkisebb tevékenység is, amely szenvedést okoz Rigómezőn, Milosevicstől ered. Nem terhel tehát többé bennünket egyéni felelősség, hiszen bármit tegyünk is, azért a felelősséget Milosevics viseli, aki mintegy Krisztus negatív ellenpárjaként magára vette mindazok bűnét, akik a konfliktusban részesek. Talán ezért a negatív, démonikus megváltó szerepéért szereti annyira a Nyugat Milosevicset, hogy egyedül csak őt tudja elképzelni tárgyalópartnereként, mondván, Milosevicsnek nincs alternatívája?

Talán ezért nem volt képes tudomást venni a szerb demokratikus ellenzékről, amely tíz éve harcol Milosevics rémuralma ellen, s amelynek lába alól most a bombázások egycsapásra kihúzták a talajt (lásd Randolph Ryan a Boston Globe ápr. 4-ei számában)? Ezért nem vett tudomást a szerb ortodox egyházról sem, amely a jugoszláviai háborúk kezdetén tanúsított ingadozása után mindig is elítélte Milosevicset és posztkommunista nacionalista uralmát? (Vajon miért van az, hogy a nyugati – illetve a magyar – sajtó a szerb egyházi állásfoglalásokat mindig kiforgatva idézi, és Milosevics ellenségeiből Milosevics kiszolgálóivá degradálja Pál pátriarkát és püspökeit, sőt azt érzékelteti, hogy belemennek a háborús uszítás csapdájába – ami pedig nem igaz?) Vajon ezért nem tud elképzelni más albán legitimitást, mint a Rigómezei Felszabadítási Hadsereget, az UCK-t, amely 1996-ban szerb rendőrök ellen elkövetett merényletekkel jelent meg a színen, s azóta is megmaradt terrorszervezetnek, és amely a legkétesebb eszközöket veti latba céljainak elérésére? Hiszen az UCK szorosan összefonódott az albán maffiával, amely az európai kábítószerkereskedelem egyik főszereplője, és nemcsak a szerbekre és a kábítószerre szoktatott európai fiatalokra veszélyes, de az albánokra is. Mint a francia Libération ápr. 14-ei számában a felszabadítási hadsereg egy fiatal albán tagja nyilatkozta, “minden család, ahol három fiú van, köteles közülük kettőt a háborúba küldeni. Ha nem hajlandók erre, mi letartóztatjuk őket, mert kötelességük harcolni. Mindent megteszünk, hogy meggyőzzük őket. Ha mégsem sikerül, ezeket a dezertőröket az első sorba állítjuk, ahol már kénytelenek harcolni” (és ahol minden esélyük megvan rá, hogy életüket veszítsék – PI). A félreértések elkerülése végett a letartóztatott fiatalok a menekülttáborok lakói, ahol az UCK a NATO hallgatólagos beleegyezésével erőszakkal toborozhat [ez az egy mondat utólagos betoldás, mert az eredetiben véletlenül kihagytam]. Szegény albán fiúk. És vajon erről is Milosevics tehet? Részben persze igen, amennyiben példájával hatott: ugyanezt a módszert alkalmazták a jugoszláv hadseregben a jugoszláv-horvát háborúban részt venni vonakodó magyar rekrutákkal szemben. Akkor az egész magyar közvélemény tiltakozott. Most ki tiltakozik az albánokkal szembeni albán humanitárius terror ellen? Azonkívül, mint az egyébiránt kifejezetten háborúpárti, tehát elfogultsággal aligha gyanusítható Libération-nak ugyanebben a cikkében olvashatjuk, az UCK tagjai betanítják a menekülteket, hogy irtózatos és kegyetlen mészárlásokról számoljanak be a nemzetközi sajtó minden valós vagy állítólagos szerb bűnre fogékony képviselője előtt. Ennek a szép módszernek a neve pedig valószínűleg humanitárius rágalmazás. Ez persze, mint a cikkíró megjegyzi, nem jelenti azt, hogy a szerbek nem követnek el gaztetteket, és ezzel is száz százalékig egyet lehet érteni. Csak annyit jelent, hogy az információkat a nyugati kritikai szellem hagyományának megfelelően a megszokottnál elővigyázatosabban kell kezelni, és akkor talán nem fogunk olyan könnyen szerbellenes keresztesháborút hirdetni.

No de legyen ennyi elég a keserű gúnyolódásból. Az egésszel csak annyit akartam mondani, hogy ebben az irtózatos konfliktusban, amelytől ma már lángban áll Jugoszlávia, holnap talán az egész Balkán, és holnapután ki tudja, hova terjed, mindenkinek megvan a maga felelőssége, aki gyűlöletet szít, aki rombol és gyilkol, aki gyilkosságra buzdít vagy arra parancsot ad. Szlobodan Milosevicsnek, Vojiszlav Seseljnek, “Arkannak” és szerb terrorista társaiknak egyszer majd számot kell adniuk az általuk vagy miattuk kioltott emberéletekért, a népekre zúdított szenvedésekért. Ha el is kerülik esetleg a Hágai Nemzetközi Bíróságot, hitem szerint semmiképpen sem kerülhetik el az Utolsó Ítéletet. Ámde egyszer Bill Clintonnak, Tony Blairnek, Javier Solanának, Robin Cooknak és társaiknak is ugyanaz elé a félelmetes ítélőszék elé kell állniuk, hogy számot adjanak a “járulékos” és nem járulékos “károkról”, egész népek megnyomorításáról. És akkor már hiába fognak Milosevicsre mutogatni.

Ezzel a végszóval be is fejezném, de nem tehetem, mert felmerül a kérdés: akkor hát mit kellett volna tenni az emberi jogok rigómezei lábbal tiprásának megállítására? Nem tudom, nem vagyok politikus, de még politikai szakértő sem. Talán mindent el kellett volna követni a válság békés megoldásáért, és ha semmi sem sikerül, elismerni, hogy tehetetlenek vagyunk. Még mindig jobb elismerni a gyöngeséget, mint a mindenáron való megoldás érdekében a már meglévő gonoszságra újabb gonoszságot, az erőszakra újabb erőszakot halmozni, vagy ami még rosszabb, a népeket pusztító háborús tűzvészben a saját politikai pecsenyénket sütögetni. Az eredmény mindezidáig a háború nagyfokú erkölcsi kudarcát jelenti, de hát ez nem meglepő: a háború már önmagában erkölcsi kudarc. A bombázások sok-sok milliárd dolláros költségével mindeddig egyetlen albánt sem sikerült megmenteni, legfeljebb egyes albánok bosszúvágyát lehetett kielégíteni a szerbeknek okozott szenvedésekkel, sőt, mint a legutóbbi események mutatják, a precíziós tömegpusztító fegyverek hatását maguk az albánok sem kerülhetik el. Milosevics nem ült tárgyalóasztalhoz, sőt ezután kezdett csak igazán hozzá az etnikai tisztogatáshoz, miután a NATO minden olyan erő lába alól kihúzta a talajt Szerbiában, amely fékezőleg hathatott volna a diktátorra. Ebből a szempontból mindegy, hogy a tisztogatás tervei készen voltak-e már a bombázások megkezdésekor. Milosevics mindenesetre felismerte, hogy a bombázások ideje a legalkalmasabb a nagyarányú tisztogatás megkezdésére, és ebben nem is tévedett. Ráadásul most már nemcsak az albánok menekülnek, hanem a belgrádi totalitárius rendszer belső ellenzői is, akik tudják, hogy kiszolgáltatottak és védtelenek. És ha végül a NATO-nak sikerül kierőszakolnia a katonai győzelmet, és eltiporja Szerbiát, az lesz a tökéletes erkölcsi kudarc, amely félő, hogy maga alá temeti a háború legitimációjaként hangoztatott humanitárius elveket is.

Athén, 1999. április 16.

*** 

P. S. Nézem a görög tévé híradóját, és végre megértem, honnan származik az albán menetoszlopot megbombázó amerikai pilóta vaslogikája. A görög riporter egy Rigómezőről menekült szép, nemes arcú albán asszonnyal beszélget, aki Dél-Albániában talált menedéket. Az asszony elmondja, hogy amikor menekültek, a szerbek felgyújtották a traktorukat és elvették mindenüket, majd hozzáteszi: “A férjem ott harcol Koszovóban, ugyanúgy, mint a többiek, mi meg várjuk, hogy visszatérhessünk az otthonunkba.” Ebben a pillanatban bizonyossággá érik bennem az, amit korábban is sejtettem, és amire már sok jel utalt: ez tehát a magyarázata annak, hogy a menekültek között alig van fegyverre fogható férfi. A férfiak mind fenn harcolnak a hegyekben (az elmenekült fiatal férfiak, sőt serdülő ifjak nagy részét pedig az UCK visszakényszeríti a harcmezőre). Akkor viszont miért kellett elterjeszteni azt a mesét, hogy a szerbek a férfiakat mind legyilkolják, az asszonyokat, gyerekeket, öregeket meg deportálják; hogy a még meg nem ölt férfiak koncentrációs táborokban vannak, vagy jugoszláv katonai ruhába öltöztetik őket, hogy ne látsszanak? Ez a verzió mindig is átlátszónak tűnt nekem, hiszen hogyan volna elképzelhető a harcias, büszke albánokról, hogy ölbetett kézzel várják, amíg a szerbek végeznek velük? Ha a menekültek között csak kevés a férfi, a háborús vaslogika kérlelhetetlen szabályai – valamint az UCK verziójának megfelelő tanúvallomások – szerint ebből az következik, hogy a többi férfit a szerbek lemészárolták, s ha a szerbek ilyen kegyetlenek, akkor nincs más választásunk, mint halálra bombázni őket. A vaslogika azonban hamis, a belőle levont következtetés pedig végzetes tévedés.

A tévéhíradó következő képe: Jamie Shea visszautasítja a tolakodó újságírókat, akik további információkat szeretnének hallani a lebombázott albán konvojról. Ehelyett műholdról készült felvételeket mutat rigómezei tömegsírokról. Íme a szerb vérengzések újabb bizonyítékai. A logika már megint ugyanaz. Ha tömegsírokat látunk, abból kérlelhetetlen bizonyossággal arra következtetünk, hogy ott szerbek által lemészárolt albán civilek holttestei nyugszanak, majd az így nyert félinformációt pillanatnyi habozás nélkül a bombázások legitimálására használjuk fel. Félreértés ne essék: amit Jamie Shea mond, az egy lehetséges magyarázat a sok közül, amelyet semmilyen jóérzésű és racionálisan gondolkodó ember nem zárhat eleve ki. De a hipotézis igazságtartalmát csak a későbbi ellenőrzés döntheti el. Nem volna-e akkor bölcsebb megvárni, hogy kiderüljön az igazság, mielőtt erre és a hasonló hipotézisekre emberéleteket követelő döntéseket alapozunk?

Ha a NATO-vezetés eszerint a féloldalas, semmilyen ellenőrzést ki nem álló logika szerint cselekszik, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy a djakovicai bevetés szerencsétlen pilótája az égő házakat és a házak irányából jövő menetoszlopot látva azonnal arra következtetett, hogy a gyújtogatás felelőseit találta meg, nem is mérlegelve azt a lehetőséget, hogy az emberek, akiket lát, talán éppen az égő házakból (vagy máshonnan) menekülnek?

Athén, 1999. április 18.

Utószó és kitekintés

Nos, a tömegsírokkal kapcsolatos, pusztán logikai belátáson alapuló következtetéseim azóta teljesen beigazolódtak, sőt kissé még naivnak is tűnnek a valóságos tények fényében, hiszen annak idején legalább annyit feltételeztem, hogy maga a hír nem merő kacsa. A tömegsírokat azonban Rigómező elfoglalása után hiába keresték, sehol sem találták meg, holott annak idején állítólag műholdról mérték be őket. Nyilvánvalóvá vált, amit akkor csak erősen sejtettem: erre a hazugságra kizárólag a háború legitimálásához volt szükség, ahogyan annyi más megtévesztésre is. Ezek között talán a legnevetségesebb az volt, hogy a szerbek jugoszláv katonai ruhába öltöztetik az elfogott albán férfiakat, hogy ezzel fedjék el a koncentrációs táborokat, ahová zsúfolták őket. E képtelen őrültség igazságtartalma annyi volt, amint azt szintén a Libération egyik számában olvastam annak idején, hogy az UCK megvette a jugoszláv hadseregnek dolgozó egyik kiszuperált ruhagyár teljes készletét, és abba öltöztette a gerilláit. Demokráciában nem lehet háborút viselni a közvélemény – a szavazók – támogatása nélkül, és úgy látszik, nincs az az ocsmány félrevezetés, ami túl drága ár volna e támogatás megnyeréséért.

Mostanában az is kiderült, hogy a belgrádi televízió később háborús bűnösként lebombázott munkatársai semmiképpen sem hazudtak, amikor bejelentették, hogy a NATO erősen rákkeltő, gyengített uránium-tartalmú lövedékeket és bombákat használ. Persze ez sem azért derült ki, mert bárkit is érdekelne, hogy hányan haltak meg rákos betegségben Jugoszlávia egész területén a bombázások óta, hanem csakis azért, mert az már botránnyá dagadt, hogy a Koszovóban bevetett NATO-katonák is sorra halnak meg fehérvérűségben. Tegyük ehhez még hozzá a sokszázezres szerb népesség elűzését Koszovóból, amihez a nemzetközi békefenntartó erők csak asszisztáltak, s ez érthető is, hiszen most, amikor a francia csapatok már a Kosovska Mitrovicában lakó megmaradt szerbeket próbálják védeni, maguk sem kerülhetik el a támadó albánok dühét. Az írásomban előre látott teljes erkölcsi kudarc valóban bekövetkezett.

Budapest, 2001. február 1.