Több, mint hinnénk – tartja a történész Walter LaFeber Michael Jordan és az új keletű globális kapitalizmus című, frissen megjelent, karcsú kötetében. A könyv kísérlet a kosárlabda történetének és a vállalati piacteremtés elemzésének ötvözésére, hogy ezáltal illusztrálva lássuk, hogyan árad el a földgolyón az amerikai kultúra annak a két irányú folyamatnak a révén, amely egyidejűleg gazdagítja az amerikai cégeket, és fenyegeti a helyi kultúrákat világszerte.

LaFeber elegendő részletességgel ír a kosárlabdás Michael Jordanról ahhoz, hogy világos legyen: mint szurkoló elismeri a Chicago Bulls visszavonult játékosának sportolói tehetségét. A közölt életrajzi anyag azonban – zömében korábban megjelentetett írások kivonata – nem szolgál sok újdonsággal.

Ügyesebben jár el LaFeber, amikor azt tárja elénk, hogyan segítette Jordan a Nike-ot meg számos más vállalatot, hogy egy halom pénzt kaszálhassanak, s bővíthessék amerikai és külföldi piacaikat. A Nike hozzájárult Jordan figurájának közismertté tételéhez, ezáltal népszerűsége robbanásszerű növekedéséhez. Aztán ezt az arcot arra használta fel, hogy termékeit újabb külföldi piacokon adja el. LaFeber értékelése szerint Jordan elszánt kapitalista, aki politikai kérdésekben nem kíván határozottan állást foglalni, nehogy slágercikk-árusi státusát veszélyeztesse, vagy szakítania kelljen a Nike-kal, mondjuk amiatt, hogy a cég embertelen körülmények között dolgoztat Indonéziában, Kínában és másutt.

LaFeber szemében ennél gonoszabb ördögök a Nike Phil Knight-szerű ügyvezető igazgatói, akik üzleti stratégiájukat a Föld legolcsóbb munkaerejének bérbevételére alapozzák, miközben a Nike "szárnysuhogása" minden nemzetközi sporteseményen végigsöpör.

A szerző rámutat, hogy a Nike minden elemében eleget tesz annak az ötös feltételrendszernek, amelyet a teljesen globalizált multinacionális vállalatok új generációjáról felállított: külföldi munkaerő alkalmazása; a kereskedelem hangsúlyozása a formatervezésben (jelen esetben: cipő) és a szaktudásban, szemben a természeti erőforrások vagy az ipari javak előtérbe állításával; a külföldi fogyasztói piacoktól való függés; jól megfogalmazott és tömeges hirdetés a termék iránti kereslet növelése céljából; végül arra való képesség, hogy (legalább részben) kikerüljék bármely ország kormányának korlátozó felügyeletét.

(Ezzel ellentétben – jegyzi meg LaFeber – a század korábban jellegzetes és még ma is létező multinacionális cégei, amelyek elsősorban amerikai munkásokat foglalkoztattak, és főként ipari javakat állítottak elő, vagy természeti erőforrásokkal kereskedtek, szinte egytől egyig az amerikai piac talaján vertek gyökeret, és létüket inkább fenyegette a belföldi szabályozás, például a trösztellenes törvény.)

LaFebernek a Jordan-jelenségről szóló elemzése, hogy szerinte hogyan lett a sport az amerikai vállalatok egyre növekvő erejének és az amerikai kultúra szimbólumrendszerének országhatárokat ledöntő közvetítő eszköze, egyszerű, mégis alapvető megállapítást tartalmaz: miközben a kosárlabda-játékban sok a tényleges és értékes elem, és abban is, ahogy számos amerikai a sportághoz és annak népszerű játékosaihoz viszonyul, ezek a jó és hiteles vonások összefonódtak a profit hajszolásával, az amerikai vállalatok hatalmi terjeszkedésével, egy olcsó és kiszolgáltatott, óriási munkaerőbázis kizsákmányolásával.

LaFeber szerint nemcsak a fejlődő világ fundamentalista és nacionalista mozgalmai fognak tiltakozni az amerikai kultúra beáramlása ellen, hanem a fejlett világ országai is, ahogy például Franciaország is tesz lépéseket a helyi kultúra védelmében.

Ezzel együtt LaFeber azt sugallja, hogy az amerikai életmóddal szemben megnyilvánuló ellenállás a világon inkább csak szórványos, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kínai iskolások Jordant tartják "a XX. századi történelem két legkiemelkedõbb alakja egyikének". A szerző azt a jóslatát fogalmazza meg, hogy a napjainkban zajló párviadalt "a kapitalizmus új technológiai formái" és a helyi kultúrák között "végül a kapitalizmus fogja megnyerni… éppen úgy, ahogy ötszáz évvel korábbi, korszerűnek mondható megjelenése óta döntött már le politikai, gazdasági, társadalmi és földrajzi korlátokat".

LaFeber könyve szellemes alapmű az amerikai kultúra és a globális kapitalizmus kölcsönhatásáról. De két apró hibára ki kell térnünk.

Először, míg LaFeber azt sejteti, hogy az amerikai sportok iránti rajongás a világon mindenütt hozzájárulhat a helyi kultúrák elsüllyedéséhez, megfeledkezik arról, hogy a labdarúgásnak, a világ legnépszerűbb sportjának hatalmas kulturális játékterén egyáltalán nem érvényesül az amerikai hegemónia.

Másodszor, LaFeber nem teszi fel az olvasó számára minden bizonnyal legkézenfekvőbb kérdést: Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik Michael Jordant ugyan imádják, de gyűlölik a globális kapitalizmust? Átkot szórni a sportra mint valami ördögtől való dologra politikai értelemben is veszteséges, és logikailag sem visz előbbre – a sport és a sportcsillagok mindig is vonzóak maradnak, és változatlanul igényt tarthatnak az amerikai lakosság többségének töretlen figyelmére.

Érdemesebb kiindulásként arra az ellentmondásra rámutatni, hogy Amerika milyen lelkes híve a fair play-nek, miközben az amerikai cipőgyárosok embertelen körülmények között és jogtiprás közepette dolgoztatják alkalmazottaikat, ahogy több száz egyetemista is ezt teszi az utóbbi öt év során. A másik annak a ténynek a szűnni nem akaró bírálata lehet, hogy a média-nagyhatalmaknak a sportágak és a sportolók feletti uralma mennyire rombolja magának a sportnak a hitelességét és igaz voltát.

(Fordította: Battyán Katalin)

Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Capitalism, W.W. Norton & Co, 1999

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete elõtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára.

A legfontosabb tulajdonság a mai amerikai politikai életben nem a gyakorlat, s nem is a jellem. Minőségi politikai gondolkodás? Kit érdekel, lényegtelen… A legfontosabb elvárás az a képesség, hogy a felsőbb osztályok pénzét becsatornázzuk.

A közhivatali posztra pályázó jelöltek az Egyesült Államokban manapság már idejük nagy részét azzal töltik – akár évekkel a küzdelem kezdete előtt -, hogy pénzt szerezzenek kampánystábjuk számára. A jelölteknek fel kell hívniuk az összes lehetséges támogatót, 500 dolláros belépődíjas koktélpartikon cseverésznek, elfogyasztanak számtalan ebédet, fényképezkednek a jelentős adományozókkal, és minden más módot megragadnak, hogy akárhogy is, de még több készpénzt gyűjtsenek be – nap nap után, egész évben. S a kör bezárul. Ha már megválasztották, a hivatalnok azonnal elkezd még több pénzt gyűjteni a következő választásokra, hacsak nem a legutóbbi költséges kampánycsatából fennmaradt adósságait kívánja szanálni.

Egyre inkább az a helyzet, hogy sok pénze kell legyen annak, aki az Egyesült Államokban hivatali posztért verseng. Idén az összes jelentős elnökjelölt mindkét nagy pártban milliomos, holott a népességnek kevesebb, mint 2%-a az.

Persze a fejlett tőkés országok politikai folyamatait mindig is át meg átszőtte a pénz, a "burzsoázia végrehajtó bizottsága" – és még mi mindent. Ám az amerikai politikában a pénznek a választásokra gyakorolt hatásában mennyiségi és minőségi terjeszkedés figyelhető meg az elmúlt három évtizedben: mennyiségi, amennyiben minden választói ciklusban több pénzt költenek, mint az előzőben, s minőségi, amennyiben a "pénzhatalom" (money power) átláthatósága, ahogy a XIX. századi amerikai populisták nevezték, olyan dimenziókat öltött, mint semmi más a Bearanyozott Kor (Gilded Age) óta.

Az amerikai politikai rendszer, amelyre a világ egy jó része bizonyos értelemben még mindig úgy tekint, mint modelldemokráciára, egyre kevésbé demokratikus. Egyre messzebb kerül a "néppel, a nép által és a népért" elvétől, s egyre inkább a gazdagokkal, a gazdagok által és a gazdagokért van.

Bár a hollywoodi képzetekben a pénzt a csillogással kapcsolják össze, úgy tűnik, a politikára fordított hatással van a pénz. Az idei őszi elnökválasztási versenyről azt mondják, hogy a legdrágább lesz az amerikai történelem során, de úgy tűnik, az egyik legunalmasabb is. A verseny tartalmatlansága bizonyára tovább rontja a már így is történelmi mélyponton lévő szavazói részvételi arányt, nem beszélve a szavazók hangulatáról.

Így a mostani választás valójában inkább a közelmúltról fog szólni, semmint a jövőről. A meglepetést az előválasztások idején az okozta, hogy a pénz nyilvánosan elismert és vitatott témává vált. Bill Bradley és John McCain, a Demokrata és a Republikánus párt két éllovasának fő kihívói így vagy úgy mindketten a pénznek a politikára gyakorolt fojtogató hatásáról beszéltek. A konzervatív szakértők sokáig azt gondolták, hogy a kampányfinanszírozás nem igazán érdekli a szavazókat, ám Bradley és McCain támadásai pontosan azon az általános véleményen alapultak, hogy az ország politikai intézményei, amelyek mindig is távol álltak a tömegek ellenőrzésétől, már a tömegek nyomására is egyre kevésbé reagálnak.

Bár a Demokrata Párt, amelyet inkább befolyásol a közérdek (nők, feketék, munkások), még mindig meglévő imázsa alapján a legkézenfekvőbben lehetne fóruma az ilyen vitáknak, mégsem a demokraták között vált népszerűvé a téma. Néhány balos értelmiségi és liberális bízott ugyan Bradley-ben, de a kampánya leállt, miután egyetlen előválasztást sem sikerült megnyernie. Azonban mint a hivatalban lévő alelnök ellenfele, Bradley – aki korábban New Jersey állam szenátora volt – minden várakozáson felül teljesített. Sokkal kedvezőbb volt a sajtója, és a választások előtt néhány felmérésben még vezetett Al Gore előtt. Bár Bradley a kampányfinanszírozás reformja mellett érvelt, képtelen volt a maga javára fordítani Gore komoly hátrányát e témában. (Gore-t számos 1996-os választási ügyeskedéssel összefüggésbe hozták, amikor a Clinton-kormány rekordot döntött a pénzgyűjtésben.) Bradley reformpozícióját saját sikerei ásták alá, amikor elképesztő összegeket gyűjtött össze például Wall Street-i befektetőktől.

A Republikánus előválasztáson beszéltek tehát legtöbbet a pénzről. Ez jelentős fordulatnak számít a korlátlan kapitalizmus, a szupergazdagok kedvelt pártjában, ahol a szerzés virtus dolga. A jelenlegi Republikánus Pártot azonban a jobboldali populizmus fülsértő, antielitista retorikája határozza meg. Nem nehéz így rájönni, hogyan lett McCain népszerű. Vietnami háborús hősként egy szuperpatrióta és militarista pártban, arizonai szenátorként egy olyan pártban, amely a déli és nyugati országrészeket tekinti geopolitikai bázisának, McCainnek számtalan előnye volt, s ezeket csak felerősítette nyílt, józan közvetlensége és fanyar humora, amely általános népszerűséget hozott neki az írott banalitások korában. New Hampshire-ben McCain azt ígérte a választóknak egy városi találkozó alkalmával, hogy elnökként bezáratna egy közeli katonai támaszpontot. Az ilyen nyíltság üdítő színfoltot jelentett a politikai cinkoskodás megszokott rítusai között. (Bradley ugyanakkor hátat fordított régi szenátusbeli szavazási szokásának, mellyel az etanoltermelés támogatását ellenezte, hogy ezzel az ügyetlen próbálkozással nyerje meg az iowai gazdákat és az agrárszektort.)

A legfőbb politikai téma, amely megerősítette a McCain-jelenséget, az volt, ahogy McCain a kampányfinanszírozás reformjának egyik vezető szószólójaként jelent meg a nagyközönség előtt. Miután saját maga is körülményes módon részt vett a "Keating Five"-ban, a 80-as évek protekciós botrányában, karrierjét reformerként folytatta, többek között támogatta a McCain-Feingold elnevezésű, kiemelkedő jelentőségű kampányfinanszírozási törvénytervezetet. McCain intézkedései a felesleges költekezéssel és a "sertéspolitikával" szemben (kormányzati támogatás valamely vállalat vagy beruházás számára a kampánytámogatásért cserébe), a "szabad piac" elvén alapulnak. A republikánus uralkodó osztály (establishment) azonban már korábban is jobban kedvelte a szabad piac elméletét, mint gyakorlatát. McCain az államellenesség elvét kiterjesztette a tekintélyes republikánus törvényhozók kedvenc programjaira is, s ezzel magyarázta, miért csak egy maroknyi republikánus szenátor támogatta őt Bush-sal szemben. Mindenesetre azok az emberek, akik McCainre szavaztak, abban a hitben tették ezt, hogy elnökségének középpontjában a kampányfinanszírozási reform lesz, és kulturális kérdésekben visszafogottabban nyilatkozik majd, azaz a vallásos jobboldallal szemben Bush-hoz képest kevésbé lesz gyáva. Ezért szerepelt McCain azokban az államokban a legjobban, ahol nyílt előválasztások voltak, azaz a függetlenek és a demokraták is szavazhattak a republikánus előválasztásokon.

És ezért állt McCain a legközelebb ahhoz, hogy valódi tömegbázissal a háta mögött legyen elnökjelölt. Ugyanez a helyzet, ha annak alapján hasonlítjuk össze Bush-sal vagy bármelyik demokrata ellenfelével, hogy kampánypénzének hány százaléka érkezett kisebb és hány százaléka nagyobb adományozóktól. A jelöltek önkéntes szövetségi választási adatainak a Center for Responsive Politics által végzett elemzése alapján Bush választási pénzeinek 93%-át olyan adományozóktól kapta, akik 200 dollárt vagy annál többet adtak. Gore 70%-ot kapott ilyen adományozóktól. McCain pénzeinek csak 47%-a származott ilyen forrásokból. (A 200 dollár elég jól használható alap. Magyar viszonyok között ez azt jelenti, hogy McCain támogatóinak kevesebb, mint a fele volt olyan, aki megengedheti magának, hogy 54.000 forintot kipengessen egy politikus jelöltnek. Bush-nak majdnem az összes, Gore-nak pedig a legtöbb pénze ilyen emberektől származik.)

Az esélyek McCain ellen szóltak. Mind a republikánus párti elit, mind a vallásos jobboldal hamar Bush mellé állt, így megválasztása teljesen bizonyossá vált. McCain pedig a lenyűgözően izgalmas New Hampshire-i győzelme után elkövetett néhány stratégiai hibát, mint például egy negatív televíziós reklám bemutatása Dél-Karolinában, amelyben Bush-t Clintonhoz hasonlította, ami lehetővé tette, hogy Bush a gyalázatos módon bemocskolt áldozat képében jelenhessen meg az ultrakonzervatív államban (bár a Bush csapat még ennél is piszkosabb trükkökkel operált, amikor McCain válását, felesége fájdalomcsillapító-függőségét, sőt még fogadott bangladeshi lányukat is felhasználta arra, hogy diszkreditálja a konzervatív és rasszista szavazók körében). A Bush-kampány New Hampshire után igyekezett hatalmas költekezésekkel is lesöpörni a McCain-féle kihívást. Így végül annak ellenére, hogy a kampányfinanszírozás kulcsfontosságú téma volt az előválasztások során, mindkét párt szándékosan visszafogottan kezelte a dolgot – elsősorban természetesen azért, mert válogatás nélkül költekeztek!

Bush és Gore tökéletesen beilleszkedtek a jelenlegi rendszerbe. Idén ősszel minden valószínűség szerint "reformernek" fogják nevezni magukat, és ha felkérik őket, akkor emelkedetten fognak beszélni a témáról, de csak zsenge javaslataik, vagy pusztán ötleteik lesznek, amelyek tovább rontják a helyzetet. Bush és Gore a pártvezetőség gondosan kiválasztott jelöltjei, akik támogatják a mostani helyzetet. Ami biztos, az az, hogy bármely jelölt esetén minden korábbit meghaladó mértékben növekedne a vállalati befolyás és az elitrétegekből származó adományozók szerepe a politikai folyamatokban. Ross Perot Reform Pártja jelölheti a jobboldali Pat Buchanant, a valódi baloldal – elsősorban a különböző állami Zöld- és Munkáspártokon keresztül – pedig tömörülhet a fogyasztást támogató Ralph Nader mellett, ám az országos vita a status quo fő (mainstream) jelöltjein keresztül jelenik meg.

Nem a már létező kampánytörvények megszegése a probléma az amerikai politikában a pénz jelenlétével, bár ilyen botrányok is rendszeresen kipattannak. A gond a mindent átható törvényes korrupció.

Érzékletesen szemlélteti ezt a kampánnyal kapcsolatos észvesztő pénzmennyiség. Több pénzt gyűjtenek és költenek az idei elnökválasztáson, mint az amerikai történelem során eddig bármikor. Bush, aki elkerülte a szövetségi támogatási alapokat (matching funds), és annyit szedhet össze, amennyit csak akar, több testhosszal vezet, miután már összehozott egy szinte felfoghatatlan 73 millió dolláros alapot (nagyjából 20 milliárd forint). Gore a 40 millió dolláros határon van, amely azokra vonatkozik, akik a szövetségi támogatási alapokhoz fordultak, és itt volt Bradley is, mielőtt felállt volna az asztaltól. McCain körülbelül 35 milliót gyűjtött össze, mielőtt visszalépett.

Vajon mi motiválja az adományozókat, hogy a jelöltekre költsenek? A politikai lojalitás, gondolhatnánk, ám a legtöbb esetben ez nem igaz. A kapcsolati és befolyásolási tényezők sokkal fontosabbak. A Center for Responsive Politics (az adatokat rendszeresen frissítik a www.opensecrets.org című honlapon, érdemes belekukkantani) táblázatba foglalta az adományozók foglalkozását. Ebből az információból következtethetünk egyes gazdasági szektorok preferenciáira az egyes jelöltek esetében. Az is látható, hogy a tőke szempontjából sok esetben az egyes jelöltek személye bizonyos értelemben lényegtelen, és a stratégia az, hogy minden egyes megbízható versenyzőnek juttassanak.

Például sok szektor mindenkinek ad szabadon. Az ügyvédek az első három foglalkozási csoport között szerepelnek azon adományozók közül, akik mind a négy fontosabb jelöltnek: Bush-nak, McCainnek, Gore-nak és Bradley-nek is juttatnak. Az ingatlanüzlet az értékpapír/befektetési terület mellett az első ötben volt azok között, amelyek képviselői mind a négy jelöltet támogatták. Ezen szektorok tagjai nyilvánvalóan több vasat tartanak a tűzbe, hogy előnyhöz jussanak, bárki nyer is. Ez akár az egyes vállalatok szintjén is érvényesülhet. A Wall Street-i Goldman, Sachs, and Co. 209.500 dollárt adott "kötegelt pénzként" (bundled cash) Bradley-nek. Ugyanakkor meglehetősen nagy kötegelt összegeket adtak Bush-nak és Gore-nak is. (A kötegelt pénz azt jelenti, hogy a vezetők és a többi alkalmazott, akik egyénileg maximum 1.000 dollárt adhatnának, csoportokba szerveződnek kollégáikkal és családtagjaikkal, hogy együtt többszörös adományokat juttathassanak, annak ellenére, hogy a közvetlen vállalati adományozást tiltja a törvény.) A Citigroup hasonló módon kötegelt pénzeket adott Bush-nak, Gore-nak és Bradley-nek egyaránt. Bush és Gore ugyanakkora adományokat kapott a következő négy foglalkozási szektorban: telekommunikáció, ügyvédek, érdekkijárók (lobbyists) és köztisztviselők.

Néhány szektorban biztosan többet adnak az egyik jelöltnek, mint a másiknak. Azonban még itt is kevésbé jellemzőek az ideológiai-politikai indokok, inkább a józan becslés a motiváló, hogy a gazdasági érdekeket egy adott jelölt szolgálja a legjobban. Hat szektorban adott a túlnyomó többség Bushnak a többi jelölttel szemben: számítógépes felszerelések és szolgáltatások, olaj- és gázipar, ingatlanüzlet, kereskedelmi bankok, biztosítás, egészségügyi szakemberek és vállalatok. Néhány indok felismerhető Bush mellett. Texas kormányzójaként Bush az olaj- és gázipar kiszolgálója volt. Ráadásul legfőbb törvényhozásbeli eredménye a magánjogi vétkes cselekmények (tort) reformja volt. Ez látszólag igyekezett csökkenteni a védőügyvédek feleslegesen magas számát és a felelőtlen fogyasztók (például az az asszony, aki megégette magát a McDonald's-os kávéval) által nyert perek, az abszurd módon súlyos ítéletek számát, a reform azonban átlátszó kísérlet arra, hogy a bíróságok megértőbbek legyenek a biztosításüzlet, az egészségügyi vállalatok és az ipari termelés képviselőivel szemben, akik mind elkötelezettek Bush mellett, hiszen megígérte, hogy továbbviszi a jogi reformot szövetségi szinten is. Gore a maga részéről aránytalanul jól teljesített a szórakoztatóipari szektorban (filmipar, televízió és így tovább), amelyet a Clinton-kormány hűségesen képviselt, különösen a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon.

A kampányfinanszírozás témája különleges kilátásokat és dilemmákat teremt az amerikai baloldal számára. Bradley és McCain lázadása és veresége jól mutatja, hogy mindkét nagy párt mereven elzárkózik a kampányfinanszírozási reform elől, habár a közvélemény érdeklődése nagyobb a téma iránt, mint ahogy azt a népszerű szakértők állítják. Ebben a helyzetben a kampányfinanszírozás reformjának – ami teljesen kivonná a pénzt a politikai folyamatokból – következetes továbbvitele tömeges támogatást szerezhetne a demokratikus és egalitariánus törekvések szélesebb alapú politikájához.

Idén azonban a baloldal számára a legsürgetőbb döntést az állandó dilemma igényli: támogassák-e a demokratákat vagy sem. Annak ellenére, hogy az idei valószínűleg erősebb és függetlenebb Nader-kampány lesz, mint a félgőzzel vállalt 1996-os jelöltség, a baloldal legnagyobb része feltehetően mégis Gore-t fogja támogatni egy Bush-elnökség kilátásaival szemben. Habár Clinton sürgette a vállalati kérdések megoldását a jóléti reformtól kezdve az Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásig, az AFL-CIO nagy része megtette azt a szokatlan lépést, hogy már az előválasztások szintjén kiállt Gore mellett. Sok balos liberális, sőt számos radikális is követni fogja ősszel a tömeget.

A tragédia az, hogy a baloldal valószínű, ám nem egyöntetű kiállása Gore mellett nyolc év clintoniánus neoliberalizmus után következik be, nem beszélve az összes fontosabb jelölt meggyőződéses vállalatbarát politikájáról. Politikai értelemben Bradley és McCain sem jelentettek alternatívát. ők is a "globalizáció" képviselői voltak, azaz a vállalati szabadkereskedelem (NAFTA, GATT), a Wall Street, az IMF, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) neoliberális politikájának a képviselői. Ez mind megmagyarázza a Bradley iránti lelkesedést befektetői körökben. Bradley és Gore, a demokraták, ugyanolyan elkötelezettjei a vállalati rugalmasság politikájának, mint a republikánusok, amely politika egymás ellen uszítja a munkásokat, közösségeket és országokat, miközben leépíti a környezetvédelmi normákat, a béreket és az adóterheket. Igaz, a demokraták gyakrabban kísérlik meg, mint a republikánusok, hogy munkásszimpatizánsaikat és környezetvédő támogatóikat erőtlen gesztusokkal, jelképesen engeszteljék ki.

Tehát az összes jelentős elnökjelölt neoliberális programot támogatott, ami tovább növelte a globális szegénységet, 89 országot rosszabb helyzetbe juttatva, mint amilyenben 10 évvel ezelőtt volt, és megduplázva a világ 20 leggazdagabb országának vagyonát az elmúlt négy évben. Buchanan, a Reform Párt valószínű jelöltje nagyobb eséllyel fog ezekről a témákról beszélni, bár kissé reakciós és alig leplezett rasszista hangnemben. Csak a baloldalnak van olyan politikája, amely ezt ellensúlyozhatja. Ezért, hogy a baloldal, mostani viszontagságai és a szocializmus sokat emlegetett halála ellenére továbbra is fontos tényező marad. Szemben a jobboldal kemény nacionalizmusával, a baloldal Észak és Dél szolidaritását, vagyis olyan nemzetköziséget képzel el, amely a vállalati "globalizációval" szemben az emberi jogi normák, a környezeti fenntarthatóság, a demokrácia, a társadalmi és gazdasági igazságosság mellett elkötelezett.

Azonban az amerikai baloldal jelenleg is tartó szervezeti és morális válsága, krónikus kudarca a tekintetben, hogy koherens és valós kihívást jelentsen a politikai életben, azt jelenti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy racionális és haladó szellemű alternatívát tudjon felmutatni bármely jelentősebb erővel a háta mögött. Az amerikai baloldal problémáinak több, különböző gyökere van: egyrészt a Sztálin, másrészt a hidegháború iránti túlzott imádat. Azonban legalább részben egy olyan kampányfinanszírozási rendszer eredményei is, amely milliók hangja mellett kiszorít mindenféle alternatívát. A századforduló és Eugene V. Debs óta egy szocialista jelölt sem érte el az 5%-ot az országos választásokon. Még ha Nader egy erőteljes, radikális politikával és kampánnyal állna is elő teljes mértékben kihasználva saját és támogatói képességeit, akkor sem tudna televíziós reklámot vásárolni olyan mértékben, mint ahogy azt a nagy jelöltek megtehetik.

Magyarán egy ördögi körről van szó: maga a tábor, amely (a gondolatok és értékek tekintetében) legnagyobb valószínűség szerint jelenthetne kihívást a vagyon globális szinten zajló, felfelé irányuló áramlására – amely nyilvánvalóan a fő tényező azok közül, amelyek a politika feletti növekvő pénzhatalmat (money power) mozgatják -, komoly politikai hátrányban van, figyelembe véve, hogy a tőke jelenleg mennyire markában tartja a politikát.

Ha van még remény, akkor az a választási paradigmán kívül van, méghozzá az a lehetőség, hogy a türelmetlen hangulat, amely most már egy ideje magától értetődő a széles értelemben vett munkás aktivisták és a fiatalok között, új áttöréseket hozhat. Az újfajta tőkés "globalizáció"-ellenes tevékenységből, kezdve a harcias WTO-ellenes seattle-i tüntetésektől a Világbank-ellenes washintoni demonstrációkig, erőt merítve feltámadhat a baloldal, ami a kisebb bűnösök rövid távú számításai mellett feltartóztathatja a vállalati kizsákmányolást is. Ezen új mozgalom váratlan megerősödése nélkül azonban a politikának vagy a pénznek, mint általában, biztos helye marad az USA-ban.

(Fordította: Gedeon Béla)

A kanadai szociológus szerint az 1998-99-es megvesztegetési botrány után egyfelől, a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét, másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.

Az olimpia szellemiségéről és eszményeiről szóló diskurzus kialakulása – legalább – az újkori olimpiai játékok múlt század végi kezdetéig vezethető vissza, jóllehet Richard Pound, a NOB alelnöke szerint ezen "időtálló" eszmények háromezer éves töretlen múlttal bírnak (Pound, 1999; 2). Érdemes az 1998-99-es megvesztegetési botrány előtti és utáni diskurzusokat összehasonlítani, mivel nem várt irányba történtek változások, ha csak minimálisak is. Egyfelől a médiában és a hétköznapi szóbeszédben soha nem látott mértékben érte kritika és cinizmus az olimpiai ipar minden szegmensét; másfelől a támogatók jó része ahelyett, hogy elállt volna az olimpia szellemének és eszményeinek hangoztatásától, ezt nagyobb lelkesedéssel tette, mint korábban bármikor.

Az Egyesült Államokban és Kanadában az 1996-os atlantai nyári játékok kiszabadították az "olimpia szellemét" a palackból, mint ezt Sandra Levy kanadai atléta, a torontói kétezer-nyolcas jelölőbizottság tagjának szavai is érzékeltetik:

Az olimpiai játékok megtestesítik mindazt, amit mi, amit a világ megvalósítani képes – a nemzetek közötti összetartást. Utópista ábrándnak tűnik, ám aki az olimpiai faluban megtapasztalja ezt az utópiát, valóban hinni kezd ezen álom megvalósulásában… Az "olimpiai család" kifejezés e faluközösséget jelöli – egy nyelvi kísérlet arra, hogy a nemzetközi egység élményét megóvjuk a feledéstől (Levy, 1996).

Levy sugárzó, ha nem idealisztikus szavai éles ellentétben álltak az amerikai kosárlabdacsapat egynéhány tagjának megvető és lekicsinylő megnyilatkozásaival. A dúsgazdag hivatásos sportolók szemmel láthatólag csekély érdeklődést mutattak az olimpiai falu közössége iránt, inkább luxusszállodákban húzták meg magukat.

A média kulcsszerepet játszott az olimpiai szellemről szóló diskurzus megteremtésében. Nemcsak, hogy olimpiai történetek kerültek be a hírek közé, de számos újság- és hírlapkiadó, valamint tévétársaság a nyári játékok meghatározó szponzorává lépett elő. Egy 1996-ban megjelent Newsweek cikk példákkal érzékeltette a különböző médiumok reklámjainak hirtelen előtérbe kerülését:

[Az olimpiai játékok] a bátorság borzongató példáit hagyják örökül számunkra… [valamint] örökké emlékezetes sikereket, felejtenivaló vereségeket, és egy kislány képét, aki mérlegállás közben elesik (az ajkába harap, repül a lófarka, a háttérben a könnyeikkel küzdenek a szülei) – e tökéletesen megörökített transzcendens pillanatot a Valhalla sportrovata tette örökbecsű emlékké (Adler, 1996).

Amikor pár héttel később a tornagyakorlatokra került a sor, a hősies ifjú tornászlány képe, ahogy az várható volt, ténylegesen megjelent milliók tévéképernyőjén, ám sok néző számára az a tudat, hogy Kelly Strugnak kificamodott bokával kell végrehajtania a gyakorlatát, nem egy transzcendens pillanat élményét, hanem az emberi kegyetlenség egy kirívó példáját nyújtotta.

Kanada egyik országos lapjának, a Globe and Mailnek "Az olimpiai játékok jelentősége" címmel 1996-ban megjelent vezércikke hasonlóan lírai húrokat pengetett:

Az olimpiai játékok a sport szabadkereskedelmét valósítják meg – mindenünnen sportolókat hívnak, hogy a nacionalista elkülönülés falait átugorják, a kegyelem és szépség eszméit tökéletes formába öntsék… az emberiséget várják a versengés üstkatlanjába, melynek fénye, hitünk szerint, korunk sötétségét váltja fel. E két hét alatt planétánk minden lakóját megérinti a jóakarat szelleme, és az emberi méltóság érzése tölti el. E napokban az olimpiai játékokkal kapcsolatban nem akarunk rosszra gondolni. (The importance of the Olympics, 1996)

1999-ben, röviddel a botrány után helytállóbb volna az olimpia (véleményem szerint) kritikátlan közfelfogását a PR cégeknek tulajdonítani. Sportmarketinggel foglalkozó szakemberek, többek közt Michael Payne, a NOB marketingigazgatója is, azt tanácsolták a rendező városoknak, hogy "a zűrzavart a reformok katalizátoraként" használják fel. Payne sokatmondóan így folytatta: "Ez nem csupán egy sportesemény… ez egy olyan különleges dolog, amiért lelkesednek az emberek, így kötelességünk azt megoltalmazni" (Payne, idézi Thompson, 1999). Kijelentését alátámasztja, hogy 1999 nyarán, amikoris négy nemzetközi vizsgálat felszínre hozta az Olimpiai Bizottság köreit érintő visszaéléseket, a média, a sportolók és a sportrajongók továbbra is az "olimpia szellemébe" vetett hitüket hangoztatták.

A Toronto Star olimpiai tudósítója, Randy Starkman, hazája kiemelkedő sportemberének, Renn Crichlow-nak példamutató lelkesedését és teljesítményét így kommentálta: "Nézzünk szembe a valósággal! Semmilyen más esemény nem kelti életre úgy a népünkben rejlő spirituszt, mint az olimpiai játékok. A Renn Crichlow-hoz hasonló sportemberek miatt érdemes életben tartani a játékokat" (Starkman, 1999a).

Hasonlóképpen, a Sydney Morning Herald vezércikke a százméteres futás rekordját megdöntő Maurice Greene-t méltatta, akinek teljesítménye "a sport megváltó erejéről tett tanúbizonyságot, és segít túllépni a NOB és az Ausztrál Olimpiai Bizottság elhibázott cselekedetein, s egyúttal a nyári játékaink jövőre esedékes megrendezéséhez is erőt nyújt" (Our Games, 1999; kiemelés tőlem). Vegyük észre, hogy a sport "megváltó erejéről" vallási köntösben beszélni nem ugyanaz, mint liberális álláspontból az olimpiai játékok tekintélyének "helyreállítását" hangsúlyozni! A – jobbára – hajdani olimpikonok visszaemlékezéseihez hasonlítható ez inkább, amelyekben a játékok "varázsáról" avagy kevésbé líraian goosebumps factor-ról lehet hallani.

A megvesztegetési botrány közepén a Salt Lake Tribune hasonló kísérletet tett arra, hogy a közvélemény figyelmét ismét "a tiszta sportolókra" irányítsa. "Az egykori olimpikonunk szerint Salt Lake City valóra válthatja álmát" (Gorrel, 1999) címmel 1999 februárjában megjelent írás John Nyber hivatásos szónokot és egykori úszó olimpikont méltatta, aki – nem véletlenül – Salt Lake Cityben járt ez idő tájt, hogy az új, Feléledt bennem az olimposzi láng című könyvét reklámozza. A hányattatott sorsú olimpiai városoknál jól bevált receptet alkalmazva Nyber arra ösztönözte a Utah állambelieket, hogy a botrányt "az erejük összegyűjtésére" használják fel, és "így próbálják mindenki szívében feléleszteni az olimposzi lángot." Utolsó szóvirágjában egy vallási rítust is felelevenített: "Megadatott nekünk a lehetőség, hogy az olimposziakhoz hasonlóan cselekedjünk – visszanézzünk és így nyugtázzuk diadalunkat: 'legyőztük őket'."

Nyber jóslata szerint a botrány jelenlegi hatása ellenére "az emberek eszében 2000-ben nem ez fog járni". Carl Lewis amerikai atléta hasonlóképpen nyilatkozott: "Amikor a versenyre minden készen áll, a sportolók kimennek a pályára és megteszik a magukét. Csak őrájuk emlékezünk az olimpiákból… nem a szervezőkre vagy bárki másra" (Business as usual, 1999).

"Az emberek felejteni fognak" szlogen kulcsfontosságú szerepet játszott az olimpia támogatóinak azon igyekezetében, hogy elvegyék a botrány élét. A stadionokban és a képernyők előtt ülő nézőket könnyen rászedhető, kritikai érzék nélküli és rendkívül rossz emlékezőképességgel rendelkező, ámde a "tiszta sportoló" és az olimpiai szellem retorikájának könnyen bedőlő együgyű alakokként képzelték el. Antonio Samaranch-nak a NOB 1999. márciusi ülését megnyitó beszéde tökéletesen példázza mindezt:

Az előttünk álló feladat nem más, mint a világ figyelmét a polémikus helyzetről ismét a lényegre irányítani: az olimpiai játékokra és a világ sportolóira. őszintén szólva, a sportolók elvesztek e folyamat során. … E fiatal emberektől kevesek hibás cselekedetei nem vehetik el az álmaik megvalósításának lehetőségét. (Samaranch, 1996; 6)

A hátrányos helyzetű lakosság és a társadalmi igazságosság elkötelezettjei számára komoly következményekkel járt a sportolók olimpiai "álmainak" abszolút elsőbbsége. Az olimpiát kritikával illetni egyet jelentett e fiatal sportolók kemény és odaadó munkájának s a jövőt illető reményeinek semmibevételével. Az olimpiai ipar retorikája hallgatott arról, hogy az Atlanta, Szöul, Toronto vagy Sydney utcáin élő férfiaknak, nőknek és gyermekeknek is lehet saját (otthonról, állásról, biztonságról vagy az önmegvalósításról szóló) álmuk – eltekintve a megszokott ígérettől, miszerint e problémákat egy gazdasági fellendülés segíthetne megoldani (jóllehet az olimpiai jelölő és szervező bizottságok siettek leszögezni, hogy az olimpia nem társadalmi problémák "orvoslására" jött létre.) A "tiszta sportoló" és a "tiszta sport" mítosza elterelte a közvélemény figyelmét a hátrányos helyzetűek álmairól.

A sporttal tudományként foglalkozó körökben is ritkán merült fel problémaként az "olimpiai álom" retorikája. A 80-as és 90-es években a színes bőrű kamaszok sekélyes "gyűrű álmairól" folyt parázs vita. A fekete fiatalok többsége arról ábrándozott, hogy egykor az NBA sztárja lesz, jóllehet ismeretes ennek a rendkívül alacsony statisztikai valószínűsége. Az intézményesült raszszizmus felkarolta és támogatta a színes bőrű fiatalok sporttevékenységeit, miközben a szellemi gyarapodásukra kevesebb figyelmet fordított (pl. Hoberman, 1997). Ezzel ellentétben, habár hasonlóan csekély a statisztikai valószínűsége annak, hogy valakiből olimpikon váljék, kevés kritika érte az "olimpiai álom" diskurzusát, viszont annál több támogatásban részesült.

Régre nyúlik vissza a sporttal és az olimpia szervezésével kapcsolatos tényezők elkülönítésének mitológiája, amely 1999-ben különösen hasznosnak bizonyult az olimpiai ipar túlélése szempontjából. Utah állam szenátorának, Scott Howellnek a kijelentése is ezt példázza: "Közös erővel képesek vagyunk az olimpia szellemét előmozdítani. Nem szabad elfeledkeznünk a játékok lelkét adó sportolókról!" (Howell, idézi Fantin, 1999a). Kanadában Ken Read és Mark Tewksbury, egykori olimpikonok is e szavakat visszhangozták:

A jelen válságos állapotában rendkívüli fontosságú, hogy különbséget tegyünk az olimpiai játékok és a NOB között… Az olimpiai játékoknak – nyárinak és télinek egyaránt – a szívét és a lelkét a sportolók adják, akik továbbra is léteznek, és az ismeretlenség homályában fáradoznak egyazon cél eléréséért. (Read, 1999)

[Az olimpiai eszmékben] erősebben hiszek, mint bármikor. Fordulóponthoz értünk: az olimpiai játékokat visszaadhatjuk a fiataloknak, a sportolóknak. Megmutathatjuk, hogy az olimpia nem száztizennégy NOB tagé. (Tewksbury, idézi Grange, 1999)

Hasonlóképp, a sportolók képviseleti szerve (Olympic Advocates Together Honorably) egyik fő célkitűzéseként egy olyan folyamat beindítását szorgalmazta, amely "szem előtt tartja szervezete minden tagjának érdekét, és elismerteti, hogy az olimpia lelke egy a sportolók lelkével" (OATH, 1999).

Ezen észjárás szerint, az olimpia igaz "szíve" nem más, mint a "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport, míg a NOB, a NOC (Nemzeti Olimpiai Bizottságok), az NBC, a Coca Cola, a doppingolás, stb. csak mellékes szennyfoltok. A "tiszta" sportoló és a "tiszta" sport történetietlen és kiragadott fogalmai igencsak megroppantak, mint azt bármely kritikai szociológiai vagy történeti vizsgálódás megállapítaná. Az igazat megvallva, amennyiben a professzionális kosárlabda vagy jégkorong vonatkozásában hoznánk fel kritikai érveinket a "tiszta" sportoló és a "tiszta" játék védelmében, s az NHL-t, a TSN-t vagy a Nike-ot bírálva, fejtegetésünket reménytelenül naivnak és anakronisztikusnak tartanák.

Az olimpikonok nem homogén csoportot alkotnak – amatőrök és hivatásosak, gazdagok és szegények, gyerekek és felnőttek, erkölcsösek és erkölcstelenek. Az olimpiai iparban résztvevő sportolóknak, társadalmi helyzetüktől függően, megvan a lehetőségük arra, hogy ellenálljanak az olimpiai hegemóniának, avagy hozzáidomuljanak ahhoz. A demokratikus országokban élő sportolók ellenállásának egy formája lehet, hogy lemondanak az olimpiai szereplésükről és alternatív nemzetközi versenyeket szerveznek. Mindezek ellenére, a "tiszta" sportolók 1999-es kampánya reformokat és nem egy gyökeres átalakulást sürgetett. A mitikus "aranykorhoz" való visszatérést hangsúlyozták – amikoris az újkori olimpiák még csak a sportról szóltak. E reformok támogatója az OATH volt, a NOB pedig, ahogy az várható volt, gyökeres változások helyett egy fokozatos átalakulást szorgalmazott.

A botrány egész ideje alatt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság PR szakemberei egy olyan diskurzus létrehozásán fáradoztak, amely "a sportolók" homogén csoportját a NOB "rothadt almáival" (Pound alelnök urat idézve) állítja szembe. Az olimpikonok az "igazság letéteményeseiként" jelentek meg: a bölcsesség hangjai voltak ők. A tévéképernyőn és az újságok oldalain egyre az olimpikonokkal megbízásból készített interjúkkal találkozhattunk, míg a NOB tagjai, illetőleg az olimpiai ipar felsőbb körei szinte teljesen kiszorultak a médiából. Az egészben az volt a komikus, hogy nyilvánvalóvá vált, nem elég az olimpián részt venni ahhoz, hogy valakinek megnyerő személyisége legyen vagy etikus a magatartása. A hivatali kötelességmulasztással vádlottak között szép számmal találunk egykori olimpikonokat (Coates, Coles, Geesnink, Haeggman, Henderson, Tallberg és Wallwork), míg mások (Arroyo, N'Diaye, Keita, Kim és Mukora) edzői múlttal bírnak vagy a sportadminisztrációban tevékenykedtek. Samaranch és Pound gyakran hozta fel védekezésül a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a sportolókkal való szegényes kapcsolatát firtató váddal szemben, hogy 1998-ban, az eltávolítások előtt, a NOB száztíz tagjából harminchárom egykori olimpikon volt.

Tekintettel arra, hogy az általánosan elterjedt nézet szerint az olimpikonok tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, elsikkadt az a körülmény, hogy a "tiszta sportolók" különbözőféleképpen vélekednek a megvesztegetési botrányról. Az Associated Press egy 1999. januári jelentése Mark Spitz és Carl Lewis amerikai sportolók nézeteit adta közre. A két olimpikon állítása szerint a korrupció már jó ideje jelen van az olimpiai helyszínek kiválasztásában, nagyrészt a hibás elbírálási folyamat és a NOB tagok szabályozatlan jogkörének köszönhetően (Business as usual, 1999). A kanadai Tewksbury és Read idealistább szemmel nézi a történteket: személyes csalódásként és az "olimpiai mozgalom" elárulásaként élték meg a NOB tagjainak viselkedését (Read, 1999; Grange, 1999). Mindeközben az ausztrál sportolók egyezményben rögzítették országuk sportolóinak közös értékeit, többek között a doppingszerek és a csalás egyéb formáinak elutasítását, valamint a vesztesekkel való könyörületes bánásmódot (Athletes…, 1999).

Amellett, hogy a sportolók tisztességtelen és rasszista megnyilvánulásait, a "hülye vicceiket" elutasítjuk, tekintettel kell lennünk arra, hogy az olimpikonok, más foglalkozásúakhoz hasonlóan, nem alkotnak homogén csoportot. A nem, társadalmi osztály, etnikai hovatartozás, szexuális orientáció, vallás és nemzetiség nyilvánvaló kategóriái mellett, fontos különbségek vannak az olimpikonok politikai nézeteit, neveltetését, analitikus képességeit és éleslátását illetően is. Röviden, az "olimpikonság" kategóriája nem áll a társadalmi elemzés többi kategóriája felett, s egyúttal az olimpikonok sem per definitionem szakértő elemzői az olimpiának. Továbbá, az olimpiai elemzők egy a radikálisoktól a konzervatívokig terjedő politikai skálán helyezkednek el, és legkevésbé az olimpiai ipar hegemóniájával szembehelyezkedő radikális elemzők hallathatják a hangjukat. (Jó példa erre az egykori jégkorongjátékos olimpikon, Jan Borowy, aki tíz évig volt a "Kenyeret és ne cirkuszt" olimpiaellenes szövetség [Bread Not Circuses Coalition] meghatározó alakja, s akivel interjút is készítettem a kutatásaim során).

A média szelekciós kritériumai nyilvánvalóak voltak, mivel figyelmének oroszlánrésze a "tiszta sportoló" eszményét leginkább megközelítő olimpikonokra összpontosult. Ben Johnson, egykori kanadai olimpikon, azon kevesek egyike, akiket szteroidok használatán kaptak és meg is büntették ezért, szóvá tette, hogy a NOB kettős mércét alkalmaz: a tisztességtelen tagjait felmenti a vádak alól, míg a tisztességtelen sportolókat megbünteti. Johnson, egy fekete sportoló, a helyi, torontói média figyelmét keltette fel valamelyest (Starkman, 1999b), Tewksbury és az OATH viszont a nemzetközi médiának parancsolt figyelmet 1999 januárjában és februárjában. Az OATH legtöbb, bár nem valamennyi alapító tagja fiatal és fehérbőrű; liberális és idealista inkább, semmint radikális és elcsigázott; a reformterveik pedig könnyen emészthetőek voltak az olimpiai retorikán felnőtt fogyasztói generációk számára. Richard Pound azon kevesek egyike volt, akik szót emeltek egy olyan kezdeményezés ellen, amelyet a legtöbben tapssal üdvözöltek. Keveseknek szúrt szemet az, hogy az OATH "új bort régi palackokban" rendelt.

1999 elején azzal a feladattal jött létre a NOB 2000 Bizottság, hogy a szerkezeti reformmal kapcsolatos ajánlásokat tegyen. 1999 júniusában tette közzé a részidős jelentését. Az olimpia eszményeinek, értékeinek, egyediségének, örökségének, jótéteményeinek stb. megszokott sallangjaiban bővelkedő jelentés javaslata szerint "minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a sportolók mögött álló mozgalmat folyamatos (azaz nem forradalmi) változtatásokkal demokratikusabbá tegyük, s egyúttal autonómiáját és függetlenségét is megőrizzük" (IOC 2000 Commission, 1999; 3). Nemcsak a NOB hozzáállását tükrözte a "folytonos, azaz nem forradalmi" kitétel, hanem a sportolók képviseleti szerve, az OATH ugyanez év júniusában "A demokrácia lángjának felélesztése" címmel tartott szimpóziumán kidolgozott küldetésével is egybecsengett. A NOB jelentésével vetekedvén, az OATH is részben a demokratikus intézmények megerősítésével kívánta helyreállítani az olimpiai mozgalom eszméit. Röviden, az 1999-es év első felének számos történése tanúskodik arról, hogy az olimpiai ipar nagyban támaszkodik a tiszta sportoló és a tiszta sport mítoszára. Egy mindenekelőtt gazdasági vállalkozás, azaz nem vallási mozgalom részéről a "reformokhoz" való ilyetén hozzáállás nem elfogadható.

(Fordította: Rövid Márton László)

Elhangzott "A következő évezred olimpiái" címmel a University of New South Wales Centre for Olympic Studies által Sydneyben rendezett konferencián. A tanulmány jelentős része megtalálható – Inside the Olympic Industry: The Politics of Olympic Bids and Preparations, State University of New York Press, 2000.

Irodalom

Adler, J. (1996) It's the Olympic spirit that still moves them. Newsweek (July 22)

Business as usual (1999). Associated Press (January 13)

Fantin, L (1999). Utahns react to Olympic scandal: cynicism, anger. Tribune (January 9)

Gorrell, M. (1999). Olympic alumnus tells SL it can achieve dream. Tribune (February 26)

Grange, M. (1999). IOC report on Games scandal not enough, Tewksbury says. Globe and Mail (Jan. 27)

Hoberman, J. (1997). Darwin's Athletes. New York: Houghton Mifflin.

IOC 2000 Commission (1999). Intermediary Report (June 2)

Levy, S. (1996). Cultural unity through sports. FAME Newsletter 15 (March), 1, 7

OATH (1999). Background: What is OATH?

Our Games (editorial) (1999). SMH (June 18)

Pound, R. (1999). Keynote address to the 1999 Sport Summit, New York. (January 21)

Read, K. (1999). Special to the Calgary Herald. (January 26)

Samaranch, J.A. (1999b). Transcript of Speech to open 108th Session (March 17)

Starkman, R. (1999a). Crichlow speech shows true Olympic spirit. Star (February 7)

Starkman, R. (1999b). Johnson calls for ban. Star (March 9)

The importance of Olympics (editorial) (1996). Globe and Mail (July 29)

Thompson, A. (1999). Dirty deals could spark cleanup. Star (January 31)

Miután az amerikaiak szisztematikusan addig bombázták Koszovót, hogy utána gond nélkül megszállhatták, most Kolumbia lett legújabb célpontjuk.

Kolumbia gazdasági eredményei nemcsak a petróleum, a kávé és a szén exportjából származnak, hanem főként az amerikai piacokra áramló kokain és heroin előállításából: az amerikai kokainszükséglet 90%-a, a heroinszükségletnek pedig 40%-a innen származik. Ez évi ötmilliárd dollár forgalmat jelent: érthető, ha ezt az üzletágat az imperialisták ellenőrzésük alá akarják vonni, a helyi maffia helyébe akarnak lépni és monopolizálni szeretnék a kereskedelmet. A gyerekek is tudják, hogy az imperializmus Bogotában nem a kábítószer-kereskedelem ellen küzd, hanem azért, hogy teljes mértékben ellenőrzése alá vonja.

Néhány napja a Kolumbiára irányuló, amerikai kábítószerellenes hadművelet vezetőjének feleségét, Laurie Hiettet Bostonban bíróság elé állították, mert rendszeresen küldött kokaint New Yorkba. És tette ezt ugyanabból a bogotai katonai táborból, ahol férje 200 katona parancsnokaként a kábítószer-kereskedelem felszámolása ellen harcolt.

Az amerikaiak a kábítószerpiacot leginkább azért nem tudták még teljes egészében megszerezni, mert Kolumbiában közel harminc éve létezik egy fegyveres baloldali gerillacsoport, a FARC, melynek közel 15 000 tagja az ország 622 körzetét, az ország 40%-át ellenőrzése alatt tartja.

A FARC alapvető követelései a következők: vessenek ki jelentős adókat a vállalati igazgatókra, osszák szét a földesurak kezében lévő óriási latifundiumokat, módosítsák azokat az egyezményeket, melyek óriási előnyökhöz juttatják a multikat, követelik a nagy cégek bevételeinek igazságosabb elosztását a dolgozók körében.

A FARC az ország olyan területeit is kézben tartja, ahol a helyi maffia kábítószereket termel, illetve ahonnan ezeket exportálja. A FARC súlyosan megadóztatja ezeket a maffiákat a forradalmi célok érdekében: évi közel 600 millió dollárra tesz így szert, s ezt az összeget arra használja, hogy a gerillahadsereget a reguláris hadseregek színvonalán fegyverezze fel.

A FARC nemcsak gátolja az imperialista drogkereskedelmet, hanem állandó veszélyt jelent a helyi tőkés rezsimre, mely képtelennek mutatkozott megvédeni magát az amerikai segítség nélkül.

A kormányfő, Pastrana és a FARC között tavaly folytatott tárgyalásoknak az volt a célja, hogy a lehetőségek szerint asszimilálja a gerillacsoportot a rendszerbe, hasonlóan ahhoz, ahogy Guatemalában vagy El Salvadorban történt az ottani gerillákkal. Ha pedig ez nem sikerülne, a tárgyalásokkal a kormány akkor is időt nyer, hogy az imperialisták megteremtsék a FARC felszámolására irányuló katonai beavatkozás feltételeit.

Míg Pastrana elnök elhúzza a FARC-cal folyó tárgyalásokat, az imperializmus időt nyer, hogy a küzdelem feltételei megvalósuljanak:

1. az amerikai kormány a katonai segély összegét 289 millió dollárról egymilliárd dollárra emelhesse;
2. a Kolumbiában dolgozó amerikai katonai tanácsadók számát a jövő hónapban 300-ról kétezerre növeljék;
3. kétezer, Panamában állomásozó katonát a kolumbiai határhoz vezényeljenek át;
4. a Panama-csatornától Puerto Ricóba helyeznek át 25 000 katonát, hogy itt hídfőállást hozzanak létre a Kolumbia elleni támadás esetére;
5. megállapodásra jussanak Peru és Ecuador kormányával, hogy katonai egységeket vezényeljenek a kolumbiai határaikra;
6. Clinton hivatalos küldötteket meneszt többek között Peruba, Ecuadorba, Brazíliába és Argentínába, hogy ezen országok hadseregének együttműködését biztosíthassa az elkövetkező, Kolumbia elleni támadásban.

Ezzel egyidejűleg Clinton hivatalnokai – ahogyan azt Koszovó esetében is tették – a humanitárius érveket készítik elő, melyekkel majd a lakosságot meggyőzik a katonai beavatkozás elkerülhetetlenségéről.

Barry McCaffrey, a kábítószer elleni küzdelem észak-amerikai irányítója kijelentette, hogy "veszélyhelyzet van", és ez "szükségessé teszi a körzetben az amerikai katonai jelenlét fokozását a drogterjesztés visszaszorítása érdekében". Ugyanakkor McCaffey azt is hangsúlyozta, hogy "a kábítószer-kereskedelem és a gerillák ugyanannak az éremnek a két oldala" (Página, 12, 31/7/99). Egyértelmű, hogy a csapatok mozgósítása a FARC felszámolására irányul.

Néhány héttel később ugyanez a hivatalnok kijelentette, hogy Kolumbia "olyan regionális probléma lett, melynek megoldásához más nemzetek politikai beavatkozására van szükség" (Clarín, 13/8/99), és ezzel egyidőben bejelentette, hogy a hónap végén ellátogat Brazíliába, Peruba és Argentínába, hogy "kikérje véleményüket".

Ugyanakkor Clinton jobb keze, Madeleine Albright "humanitárius" érvekre hivatkozott (kilencéves gyerekeket vetnek be a harcokba), közben egy szót sem pazarolt arra a lehetőségre, hogy a demokrácia a helyi fegyveres erők segítségével győzhet (ezzel viszont utat nyitott – Koszovóhoz hasonlóan – a külső megoldásnak), és végül felszólította a térség országait, hogy "nyújtsanak segítséget" Kolumbiának, a segítség konkrét formáját viszont elfelejtette megemlíteni (Clarín, 12/08). Ezek a frázisok pontosan azt jelentik, amit a saját burzsoá lapjaik így fogalmaznak meg: "Elérkezett a fegyverek ideje, ám a fegyvereket a latin-amerikai csapatoknak, nem pedig az észak-amerikaiaknak kell megragadniuk".

Ezek a fenyegetések, a térség országaiban elrendelt mozgósítások, a kolumbiai félkatonai szervezetek által elkövetett tömegmészárlások, melyekhez a kormány alattomban segítséget nyújt, a helyi hadseregek azon követelései, hogy szabad kezet kapjanak a lázadókkal szemben a kínzások és gyilkosságok végrehajtására, mind azt szolgálják, hogy a FARC elfogadja az általuk írt forgatókönyv szerinti megállapodást.

Pastrana és Clinton egyszerűen csak szerepjátékot játszik: a jó rendőr – rossz rendőr játékot. Mialatt az egyik eljátssza, hogy diplomáciai módszerekkel, tárgyalásokkal, megegyezéssel rendezi a viszonyt, a másik előkészíti az invázió feltételeit.

Kolumbia azonban jóval bonyolultabb képlet Koszovónál, és az imperialisták tisztában vannak ezzel. Először is, a gerillák úgy ismerik az erdőt, mint a tenyerüket, a lakosság jelentős mértékű támogatását élvezik, vannak gazdasági forrásaik és korszerű fegyverzetük. Másrészt pedig Koszovóval ellentétben az imperialisták nem rombolhatják porig a FARC által ellenőrzött területeket a levegőből, mert ezzel kockáztatnák a terület nyújtotta évi 5 ezer millió dolláros üzletet, melynek "hasznát ugyanazon amerikai cégek tulajdonosai fölözik le" (Clarín, 7/8/99).

Ez volt az oka annak, hogy a múlt hónapban a Wall Street egyik nagyhatalmú ura leruccant az őserdőbe, és a FARC-cal való megegyezés mellett kardoskodott. Nyilván "nagyon jelentős a pénzmosásból származó jövedelem, ha a New York-i tőzsde elnökének megéri, hogy egyezkedjen a területet megszállva tartó gerillákkal" (Cronista, 7/7/99). Igaz persze, hogy sem a helyi burzsoázia, sem az imperialisták általában nem hajlandók sokáig tűrni a FARC gazdasági nyomását, és fokozzák a katonai nyomást is annak érdekében, hogy a szervezetet integrálják a rendszerbe, ahogyan azt El Salvadorban is megtették az M-19-cel.

A kapitalistáknak az jelenti a legnagyobb problémát, hogy szinte semmit sem tudtak a gerilláknak felajánlani, ugyanakkor az ország gazdasági és társadalmi helyzete egyre inkább a radikális baloldalra tolja a gerillákat minden reformista illúziójuk ellenére.

A kávé, a nyersolaj és a szén exportjából származó állami bevételek drasztikusan csökkentek. A gazdaság január óta 5,8%-kal esett vissza. A pesót a dollárhoz viszonyított értékének 25%-ával kellett leértékelni. A bankok emelik a kamatokat, és korlátozzák a hiteleket, hogy elkerülhessék a még jelentősebb leértékelést, ezzel megakadályozzák a folyamatos kifizetéseket, és a cégek sorra összeomlanak. A pénzügyi deficit meredeken növekszik, a tőke pedig elmenekül a válság és a polgárháború elől. A munkanélküliség már a lakosság 25%-át sújtja, és a munkahelyek felszámolása még nem ért véget.

A Pastrana-kormány a válságra még nagyobb eladósodással reagál: a kormányfő most állapodott meg az IMF-fel egy újabb 3 billió dolláros kölcsönben, cserében pedig "lefaragnak" az egészségügyi és oktatási kiadásokból, privatizálják a stratégiai üzemeket, és újabb elbocsátásokra kerül sor. Eközben a kormány a FARC-cal folytatott tárgyalásait úgy ítéli meg, hogy azok következtében "sem lesznek olyan reformok, melyek a menedzserek makrogazdasági érdekeit keresztezhetnék" (Nueva Colombia Agency, 28/06/99). A kormány tehát a gerilláknak a tárgyalásokhoz fűzött illúzióiból viccet csinál, hiszen a tömegek érdekeit sértő új és brutális intézkedésekre készül.

Az üldözés és a kegyetlen megtorlások ellenére a munkások fokozódó mozgósítással és sztrájkokkal válaszolnak a munkaadók támadásaira. Tavaly októberben 800 000 állami alkalmazott vett részt az utóbbi húsz év legnagyobb szabású sztrájkjában. A kormány törvényen kívül helyezte a sztrájkot, félkatonai egységei meggyilkolták a szakszervezetek elnökét, valamint a szakszervezet néhány aktivistáját. Májusban az egészségügyi dolgozók és a diákok sztrájkoltak a költségvetési megszorítások miatt, mire Pastrana rendőri intézkedésekkel és több tucat sztrájkoló bebörtönzésével válaszolt.

A FARC azonban mindezek ellenére is tovább tárgyalt Pastranával, pedig a kormány még csak nem is garantálja, hogy bármi jelentős megállapodás megszülethet, közben az imperialisták gyorsítják az invázió előkészületeit. A munkások azonban nem adták fel a küzdelmet, és egységes fellépésre törekednek a megállapodással szemben. Augusztus 8-ára országos sztrájkot szerveznek a kormánynak az IMF-fel kötött újabb egyezménye ellen. Most jött el az a pillanat, amikor azt követelhetik a FARC-tól, hogy szüntesse be a munkásellenes kormánnyal folytatott tárgyalásait, és a másik gerillacsoporttal, az ELN-nel és a harcos munkásmozgalommal egyesülve hozzanak létre kongresszust a szervezetek képviselőinek részvételével a problémák megoldására, és egyesült erővel indítsanak harcot a Pastrana-rendszer ellen a dzsungelben, az utcákon. Végső céljuk a munkások és parasztok képviselőiből álló kormány megalakítása és a szocializmushoz vezető politikai út megalapozása. A kormány ellenállását csak akkor tudják megtörni, ha széttépik a FARC vezetőinek reformista illúzióit, és a bátor gerillacsapatok egyesülnek a sztrájkoló munkások egységeivel. Csakis ekkor tudnak majd eredményesen szembeszállni az imperialistákkal a kizsákmányoltak érdekeiért, ekkor érhetik el a magántulajdon kisajátítását, a földesurak és drogkereskedők elűzését, a felhalmozott javak államosítását a teljes körű foglalkoztatás, a magasabb életszínvonal, az egészségügyi és oktatási kiadások emelése érdekében. A munkások és parasztok egységes fellépése nélkül azonban mindez lehetetlen.

A FARC-ot 1964. május 27-én alapította 48 kommunista Manuel Marulanda "Tiro Fijo"-jának vezetésével. Ma 15 000 ember alkotja, és az ország 40%-át tartják ellenőrzésük alatt. Vezetőik kezdettől fogva hangsúlyozzák: "a FARC-ot azért alapítottuk, hogy megragadjuk a hatalmat, és hazánkban a szocializmust építsük" (Propuesta, június 10), ugyanakkor azt is hangoztatják, hogy "a FARC a helyzet politikai, tárgyalásos megoldását szorgalmazza, hiszen kommunisták vagyunk, vagyis békét akarunk" (item).

Öngyilkos illúzió azt hinni, hogy a szocializmust, azaz a kapitalisták, földesurak és bankárok javainak kisajátítását készítjük elő, ha azzal a kormánnyal folytatunk tárgyalásokat, mely a kizsákmányolók érdekeit képviseli. A történelemben példa nélküli, hogy egy hatalmon lévő osztály megállapodott volna saját felszámolásáról. A gerilláknak nem szabad lemondaniuk a fegyveres nyomás eszközéről. Eddig csak akkor sikerült a szocializmus irányába előre lépni, ha a kizsákmányoltak szociális forradalomban csikarták ki a jogaikat.

A FARC vezetői állandóan a szocializmusról szónokolnak, ugyanakkor egyik vezetőjük, Raul Reyes szavai szerint céljuk a következő: "A demokrácia, a nemzeti szuverenitás és a béke megteremtése a javak igazságos elosztása, a társadalmi egyenlőség alapján, a nemzetközi hatalmi centrumok által támogatott politikai irányvonalat követve" (a Foro de Sao Paulo hatodik találkozója, 1996. május 27), azaz nem jutottak túl a burzsoá rezsim megreformálásának követelésén. A reformok pedig ezek volnának: a föld felosztása a parasztoknak, a gazdagok megadóztatása, a multinacionális cégekkel kötött előnytelen megállapodások felfüggesztése, a profit csökkentése stb. A FARC vezetői úgy tesznek, mintha maguk is elhinnék, ezek elérhetők a kapitalista rendszerben a tárgyalások és a katonai nyomás hatására.

Ezért fogadta el a FARC Pastrana javaslatát a tárgyalásokról, és ezért nyilatkozzák azt, hogy ezek "a társadalmi igazságosság békés megvalósulásának reményével teljesek". És hogy a megbeszélések folytatódhatnak "azon politikai, társadalmi és gazdasági célok elérése érdekében, melyek révén enyhülnek a mély társadalmi különbségek". Sőt mi több, a FARC vezetői úgy látják, ez a dialógus előrelépést jelent az egyenlőtlenségek felszámolása irányában, ha elvezet "egy olyan nemzeti törvényhozó testület megalakításához, mely a nép javára változtatja meg a kolumbiai hatalmi viszonyokat" (FARC- EP/97 nyilatkozat). Mintha a bankárok, a cégvezetők és a földbirtokosok majd önként és dalolva átadnák javaikat és tulajdonukat a parasztoknak és a munkásoknak azért, mert a nemzeti törvényhozó testület így szavazott!

A valóságban persze előbb ezek a kapitalisták államcsínyt hajtanak végre, ha azt látják szükségesnek, lemészárolnak mindenkit, aki útjukat próbálja állni, és felszólítják majd az imperialistákat, hogy adjanak meg nekik minden tőlük telhető segítséget az ellenállás leverésére. 1973-ban Chilében a történelem megmutatta, hogy a látszólag békés, a korábbi viszonyokat érintetlenül hagyó, lépésről lépésre előre haladó kapitalista kisajátítás hogyan csapott át a két évtizedig tartó véres pinocheti diktatúrába, melyet az USA mindvégig támogatott. Ez a tapasztalat tragikus figyelmeztetés lehet. A kizsákmányoltakat csak társadalmi forradalom szabadíthatja meg láncaiktól, mert a forradalom lerombolja a burzsoá rendszert és megteremti a munkások államát, amint az 1917-ben Oroszországban is történt.

Nem kellene bakóinkkal tárgyalásokat folytatnunk, hanem saját erőinkben kellene bíznunk. A legrosszabb az egészben az, hogy a FARC már saját testületében is megtapasztalhatta a vezetői által követett, az osztályellentéteket elsimító stratégia negatív hatásait. 1984-ben megállapodást kötöttek a Betancourt-kormánnyal, és megalakították a polgári ellenzéket, az ún. Unión Patrióticát (UP), mivel a kormánytól azt az ígéretet kapták, hogy nem üldözik őket, és szabadon kifejthetik nézeteiket a "demokráciában". Sok hűséges harcos hitt a kormányzat és a gerillavezetők szavainak, és a hatalom birtokosai által pénzelt félkatonai alakulatok lemészárolták őket. Több, mint 3 000 UP-harcost öltek meg, közöttük néhány választott képviselőt is. 1987-ben a FARC végül kénytelen volt megszegni a megállapodást, melyet korábban is csak ők tartottak be. Manapság a kolumbiai félkatonai egységek parancsnoka, Carlos Catano nyíltan beismeri, hogy kitervelt gyilkosságokról volt szó: "Csak a látszat kedvéért belementünk a játékba, mert a gerillák megmaradtak gerilláknak, de közben közéleti szerepet is akartak vállalni" (Clarín, augusztus 8.).

A múltban a kormány és a vezetők megállapodása a FARC-cal való leszámolást eredményezte. Ma a helyzet még tragikusabbra fordulhat, ha a FARC továbbra is abban az illúzióban él, hogy párbeszédet lehet folytatni azzal a kormánnyal, amely a békéről prédikál, de közben állandóan zaklatja polgárait; az imperialisták támogatásával katonai ellencsapásra készül, ha nem sikerül minden követelését elfogadtatnia a gerillákkal.

Ha nem szolgálnak elegendő tanulságul az 1973-as chilei események, a Nicaraguában, El Salvadorban vagy a FARC-cal magával 1987-ben történtek, akkor nézzük meg, mi lett az M-19 sorsa, miután hajlandóak voltak letenni a fegyvert, és Kolumbiában a polgári ellenzék szerepére vágytak: ma a félkatonai szervezeteknek ők a legkedveltebb célpontjai. Az M-19 képviselői valójában a kormányzat támogatói, képtelenek a kongresszus által megszavazott munkásellenes törvényeket megvétózni.

Csak egyetlen módon lehet a nyomort és a munkanélküliséget felszámolni: a munkásmozgalomnak követelnie kell, hogy a FARC és az ELN szakítsa meg a tárgyalásokat Pastranával, és csatlakozzon a harcoló munkások delegáltjaiból álló kongresszushoz, mely munkásprogramot szavaz meg, egyesíti a munkás-paraszt kormány megalakításáért küzdő erőket. A mostani megállapodások csak a Pastrana-kormány érdekeit szolgálják, mely egyre inkább integrálni szeretné a FARC-ot a rezsimbe, hogy ezzel is időt nyerjen, amíg az imperialisták felkészülhetnek az invázióra olyan latin-amerikai bábhadseregekkel, mint a perui, az ecuadori vagy az argentin hadsereg.

Az egyre fenyegetőbb imperialista beavatkozás mindenekelőtt a FARC fegyverletételét vagy megsemmisítését akarja elérni, és ezzel együtt célja az is, hogy Pastrana kegyetlen diktátumait a népre rákényszeríthesse. Ilyen körülmények között a világ dolgozóinak az az elsődleges feladatuk, hogy feltétel nélkül, a politikai nézetkülönbségeket félre téve álljanak ki a FARC és az ELN mellett, támogassák mindazokat a szervezeteket, melyek szembeszállnak az imperializmussal, illetve amelyek létükben vannak veszélyeztetve. Minden dolgozónak érdeke ez, hiszen az imperialisták és talpnyalóik veresége Kolumbiában az egész világ dolgozóinak, de főképpen a latin-amerikaiaknak harci segítséget jelenthet. Ezzel szemben, ha az USA-nak sikerül terveit megvalósítania Kolumbiában akár a FARC felmorzsolásával, akár a rendszerbe való integrálásával, akkor megerősödik az imperializmus a térségben, és felerősödnek a munkásellenes politikai intézkedések. Ezért felszólítjuk mindazokat a politikai és szakszervezeti szervezeteket, melyek a munkásság érdekeiért küzdenek, hogy vonuljanak ki az utcákra a FARC és a kolumbiai munkások és parasztok védelmében, tiltakozzanak az imperialista beavatkozás ellen, az imperialista agressziós tervek bármely latin-amerikai országban való megvalósítása ellen.

Annak érdekében, hogy Menem ne tudja beváltani Clintonnak tett ígéretét, és Argentína ne vegyen részt Kolumbia megszállásában, szükségesnek látjuk, hogy mindkét nagy szakszervezet, a CGT és a CTA is szervezzen tömegtüntetést, és ha kell, szervezzen általános sztrájkot a megszállás megakadályozására.

E hónap végén Argentínába látogat az imperialista invázió egyik legharcosabb szószólója, Barry McCaffey, hogy Menem elnököt beavassa terveibe. Jó alkalom ez arra, hogy kivonuljunk az utcára, és leleplezzük az imperialisták és Rosada házi bábjai mesterkedéseit.

Október 12-ére a Kommunista Párt és más csoportok nemzetközi tiltakozásra szólítják fel a munkásokat Kolumbia katonai megszállása ellen. Úgy véljük, eljött az alkalom, hogy kivonuljunk az utcákra – annak ellenére, hogy nem értünk egyet azzal a javasolt jelszóval: "Tárgyalásos politikai megegyezést akarunk!" (közölte a CCP 9/8/99). Mi úgy véljük, a megegyezés csak az imperializmusellenes aktivisták százainak vereségéhez és halálához vezethet. Nem szabad a kizsákmányolók hóhéraival tovább alkudozni; csak a munkások és parasztok képviselőinek közös kongresszusán meghatározandó út vezet el a győzelemhez.

(Fordította: Baráth Katalin)

A NOB el akarja hitetni velünk, hogy az olimpiai mozgalom a politika felett áll, a "globális család" összejövetele, amelyen mindenki részt vehet és ünnepelhet.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 230 millió dollárt költött arra, hogy a 2000. évi, Sydney-ben tartandó olimpiai játékokat az "emberi szellem ünneplésének" (celebrate humanity) szlogenjével népszerűsítse. A global branding (a márka-menedzsment globális alkalmazása) ez ujjgyakorlata révén akarják elérni, hogy a játékokat azon legjobb tulajdonságok ünnepléseként lássuk, amilyeneket ez az "emberi szellem" csak nyújtani tud: nemzetköziség, egészségesség és sportosság. A NOB el akarja hitetni velünk, hogy az olimpiai mozgalom a politika felett áll, a "globális család" összejövetele, amelyen mindenki részt vehet és ünnepelhet.

De a NOB ködösítése mögött felfedezhetjük az igazi mozgatórugókat. George Orwell a nemzeti gyűlölet és irigység szerepe miatt egykor úgy jellemezte a versenysportot, hogy az "háború, fegyverropogás nélkül". Bár az olimpiát sportkarnevál öltözetében tálalják, valójában kőkemény politika. Nemcsak a világ sportolóit támogatja a NOB abban, hogy "magasabban, gyorsabban, erősebben" teljesítsenek, de a leggazdagabb országok és vállalatok céljait is előmozdítja. Az olimpiák a vállalati szektor harci gépezetének részei.

A modern olimpiai játékokat Pierre de Coubertin báró hívta életre 1896-ban. Célja a francia fiatalok moráljának emelése volt, az 1870-71-es francia-porosz háborúban elszenvedett vereség érzetének kompenzálásával; a nemzeti karakter és harci szellem kifejlesztése a versengés segítségével. Már az első olimpiák is, így az 1900-as és az 1904-es, kereskedelmi vásárokhoz kapcsolódtak – annak jeleként, hogy a résztvevő kormányzatok a kereskedelmi nyereség elérése egy lehetséges útjának tartották a sportot. Hogy ez a hagyomány ma is él, jelzi, hogy a 2000. évi Sydney-i játékok szorosan a Világgazdasági Fórum melbourne-i tanácskozása után kezdődnek. Az olimpiák újjászületésüktől az első nyereséges olimpiáig (1984), mindig is szorosan kötődtek a vállalati szektor érdekeihez.

Az ez évi olimpia sem kivétel. Az Olimpiai Biztonsági Irányító Központ (Olympic Security Command Centre, OSCC) kézikönyvben fektette le a New South Wales-i (Ausztrália leggazdagabb szövetségi állama, itt található Sydney és Melbourne is) rendőrség számára, hogy mit tart az olimpiai stadionban megengedhető magatartásnak. A "tiltott tárgyak listája" tartalmazza a "vállalati márkajelzéssel ellátott tárgyak és dolgok" tételt is. Ez azonban nem azt jelzi, hogy a kormányzat az olimpiát vállalatmentes zónává akarja tenni. Ellenkezőleg. A kormány nyilvánvalóvá tette, hogy kész a rendőrséget is bevetni az olimpia vállalati szponzorainak védelmében, akik szabad kezet kapnak a versenytársak logóitól megtisztított stadionterületen. Az olimpiai faluban csak a McDonalds-nél lehet ételt vásárolni és Visa kártyát lehet csak használni. Az olimpián dolgozók csak Nike cipőt viselhetnek. Többek között a Holden, a Coca-Cola, az IBM, a Westpac cégek mint olimpiai szponzorok képeivel halmoznak majd el bennünket. Bármilyen, a versenytárs logóját feltűnő helyen tartalmazó ruhadarab vagy jel eltávolítható. 50 joghallgatót vettek fel a viccesen csak "pólórendőrségnek" (T-shirt Police) nevezett szervezetbe, hogy a fentieket betartassák.

A New South Wales-i rendőrségi kézikönyv a "részt nem vevő országok címereit és zászlóit" is a "tiltott tárgyak listáján" tartja számon. Ezzel a kitétellel akarják kizárni az olimpiai látványosságokról a tüntető megmozdulásokat és a radikális politikai megnyilatkozásokat. A NOB az olimpiákat mindenkor felhasználta az imperializmus politikai érdekeinek előmozdítására. 1912-ben Finnországtól megtagadták a saját csapat indítási jogát, a finn sportolóknak az orosz zászló alatt kellett felvonulniuk. Az 1920-as olimpián nem vehettek részt az I. világháború vesztes hatalmai, Ausztria-Magyarország, Bulgária, Németország és Törökország. 1936-ban a német nemzetiszocialista kormányzat otthont adhatott a játékoknak, és Hitler felhasználhatta ezt a lehetőséget faji "tisztaságról" vallott nézeteinek terjesztésére: megtagadta az érmek átadását a fekete atlétáknak. 1968-ban a mexikóvárosi játékok elleni tüntetésen 260 ember életét vesztette, 1200 pedig megsebesült – a játékok persze folytak tovább. 1988-ban a Dél-Koreát uraló katonai junta saját nemzetközi elismertetésére használta fel a játékokat. 100 000 rendfenntartót vezényeltek Szöulba, hogy visszariasszák a diákokat a demonstrációktól.

Idén az ausztrál kormány tesz meg mindent, hogy kritikusait megfélemlítse és elhallgattassa. Lehetővé tette a 118 ausztrál őslakos (aborigin) csoportot képviselő Metropolitan Land's Councilnek, hogy az olimpiai faluban felállítson egy kulturális pavilont. Nyilvánvalóvá tette azonban azt is, hogy ellenőrizni akarja a bemutatásra kerülő anyagot. Azok a bennszülött csoportok és támogatóik, akik az olimpiai falun kívül kívánnak demonstrációt szervezni, új törvények tömegével találják szembe magukat, amelyek felhatalmazzák a rendőrséget politikai anyagok elkobzására, tüntetések feloszlatására és embereknek az olimpiai falu környékéről való eltávolítására. Hamarosan a parlament elé kerül az a törvényjavaslat, amely a Játékok idejére megkönnyítené a kormány számára a hadsereg bevetését.

A Sydney-i Olimpia Szervező Bizottsága (Sydney Olympic Organising Committee, SOGOC) biztonsági őrök ezreit fogadta fel a tömegek kordában tartására és a demonstrálók elleni fellépésre. Hogy a világot az esetleges bennszülött tüntetésekről a médiákon keresztül "fekete – fekete ellen" képekkel láthassák el, ügyeltek arra, hogy Csendes-óceáni szigeteki és maori biztonsági szakembereket alkalmazzanak.

A megfélemlítés ilyen magas szintje ellenére is összefogtak a bennszülöttek csoportjai, és a Játékok nyitóünnepségének napjára, szeptember 15-ére, tüntetést szerveztek. Egy ún. őslakos Sátras Nagykövetséget (Aboriginal Tent Embassy) hoztak létre a Victoria Parkban, a város közepén – ez az intézmény vált az olimpiaellenes kampány központjává. Ausztrália minden részéből érkezett őslakos csoportok gyülekeznek Sydney-ben, hogy részt vehessenek a Sátras Nagykövetségtől induló és a Homebush-öbölbeli Olimpiai Stadion felé haladó tüntetésen. Az arabunnák csoportja "béke-gyaloglást" szervez, át egész Ausztrálián, a dél-ausztrál sivatagból Sydney-be.

A dél-sydney-i önkormányzat már elfogadott egy indítványt a Sátras Nagykövetség bezárásáról, de egy spontán tüntetés megakadályozta a Sátor elleni rendőrségi intézkedést. Aktivisták riadóláncot hoztak létre, hogy az olimpia közeledtével biztosítsák a Sátras Nagykövetség működését és védelmét.

Az olimpia Ausztráliára irányítja majd a világ figyelmét. Élve a lehetőséggel, az őslakos csoportok szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy az ausztrál kormány hogyan sérti meg az emberi jogokat. A bennszülött és nem-bennszülött aktivistákat egyaránt tömörítő Olimpiaellenes Szövetség (Anti-Olympic Alliance) négy központi követelést fogalmazott meg a demonstrációk céljaként:

1. A "kötelező börtönbüntetés" eltörlése. Ausztrália két szövetségi államában is olyan törvények vannak életben, amelyek alapján a visszaeső bűnösök mindenképpen börtönbüntetést kell hogy kapjanak – még kisebb kihágás esetén is. Ez azt jelenti, hogy olyan csekélység elkövetéséért is, mint az étellopás – hogy legyen mit enni – és a ruhalopás – hogy meg ne fagyjon az ember -, börtönbe küldhetők az elkövetők. Egy fiatal őslakos meghalt az őrizetben, miután festék és színes ceruza lopásért bezárták.
2. Bocsánatkérés és jóvátétel az "Ellopott Nemzedékekért". A kormányzat őslakos gyermekek ezreit szakította el erővel szüleitől, hogy beolvasszák őket a fehér kultúrába. A jelenlegi kormány nem ismeri el, hogy bocsánatkéréssel, illetve jóvátétellel tartozik az érintetteknek. Egy nemrégiben készült kormányzati jelentés még az "Ellopott Nemzedékek" létét is megpróbálta tagadni.
3. "Szerződés" és valódi föld-tulajdonjog. Ausztráliának kevesebb, mint 15%-a van bennszülöttek kezén. A legtöbb bennszülöttnek semmi joga sincs saját földjéhez. A mozgalom olyan "Szerződés" megkötését tűzi ki célul, amely elismeri a föld korábbi őslakos tulajdonát, és valódi jogokat juttat az őslakosoknak.
4. A szociális igazságosság és nem a nagyvállalatok olimpiájának támogatása. Amíg a SOGOC 815 millió dollár bevételre számít a televíziós közvetítési jogok értékesítéséből, a bennszülöttek várható átlagos élettartama 20 évvel marad el a nem-bennszülöttekétől, és sok bennszülött közösség ma sem jut hozzá tiszta ivóvízhez és az elemi egészségügyi szolgáltatásokhoz.

Harmincnégy nappal az olimpia kezdete előtt az ausztrál média szinte önkívületben követi az olimpiai láng útját Sydney-be. Azt mondják, hogy az olimpiai láng nyomon követése révén részesülhetünk az "olimpia szellemében". A fáklyát azonban 1936-ban a nácik emelték be a játékokba. Joseph Goebbels Birodalmi Propagandaminisztériuma a fáklyás váltót az árja atléták tökéletességének és dicsőségének hirdetésére dolgozta ki. Az 1948-as londoni játékok idején vita folyt arról, hogy megtartsák-e a náci eredetű elemet – ám túl jó ötletnek találták ahhoz, hogy kiiktassák.

A sydney-i játékokra való felkészülésben az olimpiai láng célba juttatása jelenti a legnagyobb pénzt generáló eseményt a résztvevő nagyvállalatoknak. A láng által megtett 26 000 km-t olyan gondosan tervezték meg, hogy csak Shell töltőállomások és Mc Donald's éttermek mellett haladjanak el a Nike cipőt viselő futók (hogy még véletlenül se reklámozzák a versenytársakat), kihangsúlyozva, hogy az eseményt az AMP biztosító cég jóvoltából láthattuk. A tv-közvetítés jogát a Channel 7 csatorna kapta meg, és a fáklya Ausztráliába érkezését 15 perccel késleltették, mert a Channel 7 emberei még nem készültek fel a filmezésre.

Az olimpiák története korántsem makulátlan. A nagyvállalatok dollármilliók kifacsarására használták fel az ünnepségeket. A játékoknak otthont adó kormányok tüntetőket támadtak meg és megpróbálták szőnyeg alá söpörni az általuk elkövetett emberi jogi visszaéléseket. A NOB-ot áthatja a korrupció. A Sydney-i baloldali mozgalmak ezért fel kívánnak lépni a "vállalati játékok" ellen és tüntetni akarnak a bennszülöttek jogainak védelmében.

(Fordította: Paul Valley)