"Ma egész sor társadalomtudomány elméleti s módszertani válságban van, a gazdaságtantól a szociológiáig, az irodalom- és művészettörténettől kezdve a filozófiáig mindőjük keresi helyét a nap alatt, tapogatózva keresi új feladatait. Nem lehetséges-e vajon, hogy Marxnak igaza volt, amikor gondolatmenete afelé tartott, hogy kimondja: a (társadalom)tudományok szükségszerűen túlhaladják klasszikus korszakukat, epigonság és végül `professzorság' lesz osztályrészük, amikor is lehetséges még bizonyos mértékű hasznos munkálkodás, de nem érdemes ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani." Tőkei Ferenc, Eszmélet 17. szám

"Nem lehet eleget írni és elég autentikus szöveget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte. Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejleményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg." Tőkei Ferenc, Eszmélet 18-19. szám

Tartalomjegyzék

1. Andor László : Elnök nélkül – Megemlékezés Tőkei Ferencről
2. Szalai Pál : Alexander Dubček
3. Albert Einstein : Mi szól a szocializmus mellett?
4. Borbély Tibor Bors : Város kerttel és 1984 kicsit tökéletesebben
5. Horváth Gizella : A fasizmus és kommunizmus összefüggéseiről – Francois Furet: Egy illúzió múltja, esszé a XX. század kommunista ideológiájáról c. könyvéről
6. Noam Chomsky : Ami a Fekete Könyvből kimaradt – Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könve c. munkájáról
7. Thad Williamson : A palánk túlsó oldala – Walter LaFeber: Michael Jordan és az Új Kapitalizmus c. angol nyelvű könyvéről
8. Helen Jefferson Lenskyj : A tiszta sportoló és a tiszta sport mítozsa
9. Zanny Begg : Az olimpiák igaz története
10. Csötönyi Sándor : Ilyen a box Magyarországon (Krausz Tamás interjúja)
11. Mandel Miklós : Labdarúgás alulnézetből
12. Krausz Tamás : A magyar futball „szétglobalizálása” – Hozzászólás Mandel Miklós írásához
13. John Bellamy Foster : A monopoltőke az ezredfordulón
14. Székely-Doby András : A tartós növekedés ára
15. Howard Waitzkin, Celia Iriart : Hogyan exportálja az Egyesült Államok az ellenőrzött betegellátást?
16. Christopher Phelps : A pénz és az amerikai elnökválasztási verseny
17. Kolumbiai gerillák : Legyen miénk az utca az imperialista beavatkozással szemben!
18. Márkus Imre : Vasutassztrájk 2000 (interjú)

Elhunyt Tőkei Ferenc az Eszmélet elnöke.

Tőkei Ferencet a folyóiratot megalapító szerkesztői kollektíva kérte fel az elnöki tisztségre 1989-ben. Ez a csapat ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas-hetvenes években járt egyetemre, és amely számára Tőkei Ferenc frissen megjelent történelemfilozófiai mûvei a szellemi gyúanyagot képezték a 68-as forrongás közegében. Megmutatták, hogy a marxi elmélet az államszocialista viszonyok között sem veszíti el kritikai élét.

Tőkei elméleti munkásságának klasszikus területei – ez már ma is látható – a szocializmus radikálisan újragondolt perspektíváihoz kapcsolódtak. Tőkei Ferenc az olyan fogalmakat, mint közösség, állam, társadalom, (világ)forradalom, pénz-tőke, tulajdon, osztály stb. történetfilozófiai mélységben tárgyalta, kivonta azokat a hivatalos legitimációs ideológia ("marxizmus-leninizmus") elhervasztó szómágiáinak özönéből, új és eredeti tartalommal töltötte meg a tárgyalt kategóriákat.

A szerkesztőségi elnöki funkció konkrét tartalma fokozatosan alakult ki, menet közben változott is. Olvasóink, barátaink gyakran megkérdezték, vajon Tőkei elnöksége szimbolikus jelentőségű-e. Mit csinál ő az Eszmélet elnökeként? Nos, ez messze nem szimbolikus elnökség volt, bár jelentősége nem a különféle találkozókon való részvétel vagy írásai közlésének gyakoriságával mérhető. A kezdeti időszakban több-kevesebb rendszerességgel látogatta a szerkesztőségi gyűléseket, ez azonban a későbbiekben teljesen elmaradt. Eleinte az Eszmélet Baráti Kör rendezvényein is fel-feltűnt, de aztán jelezte: oda nem jön többet. Zavarta az aktuálpolitizálás, zavarta, hogy egyesek nem tudnak különbséget tenni a felszínes politizálás és a társadalomtudomány között, de igazából ez a zavar nem személyekhez kapcsolódott: az zavarta, hogy eltűnt Magyarországról – még a baloldal berkeiből is – az érdemi társadalomelméleti vita.

Magyarországon a hatvanas és a nyolcvanas évek között virágkorát élte a formációelmélet, a különböző rendű és rangú mechanizmusviták. Kibontakozóban volt a politikatudomány és fellendülőben a szociológia. A mai társadalomtudományi nívóról visszatekintve kiváló színvonalú értekezéseket produkáltak olyan kutatók és tudóspalánták, akik azóta elvesztek a politika, az államigazgatás, vagy akár az üzleti világ forgatagában. Ezekben a tanulmányokban és vitákban Tőkei Ferenc művei megkerülhetetlenek voltak, diszciplinától függetlenül. Félreértés ne essék: nem valamiféle adminisztratív kényszer miatt volt ez így, hanem azért, mert a társadalmi formák elmélete nemzetközi méretekben is inspirációt, kihívást jelentett a kortárs társadalomtudományok számára, és ezt legjobban Tőkei interpretációjából lehetett megismerni.

Mi, akik a nyolcvanas években jártunk egyetemre, a marxizmus két hazai klasszikusát tartottuk számon: Tőkei Ferenc volt az élő, Lukács György a már nem élő klasszikus. Személyesen egyiküket sem ismerhettük. Az ázsiai termelési mód elmélete – amellyel a politikai gazdaságtan oktatása kezdődött a közgazdaságtudományi egyetemen, vagyis amellyel maga az egyetem kezdődött – ugyanolyan távolságból szólt hozzánk, mint mondjuk Az esztétikum sajátossága.

Az Eszmélet olvasói szerzőként egy sorozat keretében találkozhattak Tőkei Ferenccel. Ez az ő személyre szabott sorozata volt: Üzenetek a XIX. századból. Bevezetővel, megjegyzésekkel, provokatív eszmefuttatásokkal fűszerezett idézetek voltak ezek Marxtól és néha Engelstől, annak demonstrálására, hogy e két klasszikus elemzései mennyire aktuálisak tudnak lenni, milyen magvas igazságokkal tudnak szolgálni a mai világ megértéséhez is.

Az Üzenetek… is tanúsítják: Tőkei azok közé tartozott, akik az 1989-es fordulatban a marxi elemzést látták beigazolódni. Mivel olyan filozófiai kategóriák jártak a fejében, mint a szükségszerűség vagy a termelőerők, nem lepődött meg olyan fejleményeken, amelyek másokat megleptek, és fegyelmezetten tudomásul vett olyan történelmi változásokat, amelyeket mások esetleg jellemhibáknak, összeesküvésnek vagy árulásnak tulajdonítottak. És ami még fontosabb: Tőkei a kilencvenes években sem tekintette úgy a maga marxista világnézetét, mint amellyel valamiféle partikularitást vállalna fel. Számára a tudományos meggyőződés és a politikai konjunktúra két külön dolog volt.

Az Eszmélet szerkesztőségének elnökeként Tőkei Ferenc elutasított minden olyan értékítéletet, amely politikai vitákhoz, azokban elkövetett állásfoglalásokhoz kapcsolódva minősített volna tudós pályatársakat. Háborús uszító magatartása ellenére is nagy filozófusnak tartotta Heller Ágnest, és újabb keletű baloldali elemzései ellenére sem kedvelte Tamás Gáspár Miklóst. Elismerően tudott nyilatkozni Tellér Gyuláról, pedig ő aztán tényleg nemszeretem figurává vált a baloldali értelmiség szemében az utóbbi években. Mindez valószínűleg azért volt így, mert Tőkei köztünk élve is történelmi távlatból szemlélt mindent és mindenkit, ellenszenvei ellenére is tudott nagyvonalú lenni és megbocsátó, ám bizonyos kereteken kívül az elvszerű elzárkózás pozícióját részesítette előnyben. Ugyanakkor megvetéssel nyilatkozott – de csak szűk baráti körben – azokról a marxista értelmiségiekről, akik privilégiumaik átmentése érdekében a rendszerváltás folyamatában feladták rendszerkritikai álláspontjukat. Személyekről tehát könnyű volt vele vitatkozni, de nem ezek voltak az igazán fontos viták, hiszen Tőkei Ferenc tisztában volt azzal a ténnyel, hogy korunk szellemi atmoszférájának szerves és elválaszthatatlan része a denunciálás, a kirekesztés, a megbélyegzés, az intellektualitás és a kultúra iránti megvetés.

Fontos volt számunkra, hogy Tőkei milyen témákat javasolt napirendre tűzni, illetőleg milyen problémák, milyen stílus felé próbált orientálni bennünket. A kilencvenes évek derekán szorgalmazta például azt, hogy foglalkozzunk többet a harmadik út problematikájával, mégpedig filozófiai megközelítésben. Ez is közrejátszott abban, hogy éppen abban a számban (43.) kerítettünk sort egy a harmadik úttal kapcsolatos vitára, amellyel lapunk alapításának tizedik évfordulóját kívántuk megjelölni.

Érdekes módon sohasem lobbyzott azért, hogy az Eszméletben gyakrabban vegyük elő az ő személyes kutatásainak tárgyát, vagyis Kínát. Épp, hogy mi szerettük volna, ha ő maga ír nekünk Kínáról, az ottani reformok formációelméleti jelentőségéről. Úgy tűnt: nem akar kiérleletlen elemzéssel előállni. Ilyenkor látszott igazán, mennyire átérzi saját szerepét, azt, hogy csak felelőssége tudatában nyilatkozhat társadalomelméleti kérdésekről, még olyan időszakban is, amikor erre látszólag kevesen figyeltek volna oda. Az Eszméletben így csak egyszer foglalkoztunk Kínával (a 31. számban), bár mi is tisztában voltunk azzal, hogy inkább a téma égető fontossága miatt tettük ezt, és nem a rendelkezésre álló anyagok kiérleltsége okán.

Elnökünk a kulturális jelleg erősítésében látta a lap jövőjét, ami persze nem műalkotás-elemzést jelentett volna elsősorban, hanem talán inkább a társadalmi totalitást bemutató tanulmányokat. Ennek pontos definíciójáig sohasem jutottunk el, de gyakran hozta fel példának Peter Taylor modernitás-elméleti írását vagy más szempontból Mészáros István filozófiai nagyelméletét. A publicisztikának még a látszatát is el akarta kerülni az Eszméletben, viszont jónak tartotta az esszét mint műfajt.

Tőkei Ferenc halálával az Eszmélet nemcsak elnökét vesztette el, de egyben leghűségesebb olvasóját is. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy Tőkei mindent elolvasott, ami megjelenésre várt lapunkban. Nemcsak mennyiségi kérdés volt ez: Tőkei – ha lehet ilyen kifejezést gyártani – minőségi olvasást végzett. Kiadói-szerkesztői korszaka (hatvanas évek) óta reflexszerûen tudott észrevenni tárgyi tévedéseket, rossz nyelvi megoldásokat, idegen kifejezések helytelen alkalmazását, szabálytalan hivatkozást, félrefordításokat. Az ilyen jellegű hibák kiszűréséhez is igen fontos segítséget nyújtott éveken át. Mi több, néhány hónapja az ő beavatkozása mentett meg bennünket attól, hogy közöljünk egy külföldi lapból átvett interjút, amely – számunkra észrevétlenül – már megjelent egy másik hazai folyóiratban.

Tőkei Ferenc életének hetedik évtizedében is naprakész volt mindig: maximálisan lépést tartott a korral, annak technikai újításaival. Sok fiatalabb kollégánál hamarabb és nagyobb odaadással vetette bele magát a számítógépes szövegszerkesztésbe, majd pedig az internet világába. És amit mi, egy-két idegen nyelvet ismerő pórnép talán fel se bírunk fogni ésszel: neki a számítógépen és az interneten a kínai írásjeleket is kezelnie kellett, aminek megoldása külön erőfeszítéseket kívánt.

A legutóbbi néhány évben az internet adott lehetőséget az elnök és a szerkesztőség közötti kommunikáció tökéletesítésére, a korábbi fennakadások elhárítására. Mert hát fennakadások voltak: egy minden értelemben új lapnál, mint amilyen az Eszmélet, semmi sem megy olyan gördülékenyen, mint az üzleti alapon álló sajtóban. ő is és a szerkesztőség is sok gonddal, gyakori időzavarral küzdött, s amikor ebből feszültség támadt, jó volt látni, hogy Tőkei kész minden konstruktív megoldási javaslatot fontolóra venni. Nyitott volt például arra is, hogy lakásán rendszeresen rendezzünk beszélgetéseket egyetemistákkal, ám ezt a tervet hirtelen felbukkant, végzetes betegsége keresztülhúzta.

Így egymás közt beszélhetünk róla: Tőkei gyengélkedései, kisebb korábbi betegségei a barátok és munkatársak körében visszatérő beszédtémát szolgáltattak mindig. Néha az volt a benyomásunk: mint az iskolások, úgy használja ki az "orvosi igazolást" arra, hogy érdektelen értekezletek, tartalmatlan közszereplések helyett inkább otthon dolgozhasson. Mert dolgozott ő rengeteget: ismét a Kína-tanulmányok kerültek oktató-kutató munkája fókuszába. Elhalmozta magát teendőkkel, rendszeresen utazott.

Tudomásul kell vennünk: ezúttal nem az olvasási penzuma szólította el, és nem a számítógép kísértésének engedett. A könyvhalmazok és folyóiratkupacok magukra maradtak a zsúfolt dolgozószobában. A marxizmusnak ma nincs élő klasszikusa Magyarországon. Tőkei Ferenc üzenetei azonban bizonyosan meghallgatásra találnak majd a XXI. században is.

A világhírű gondolkodó alig ismert írása a szocializmust elemzi, mégpedig olyan irányzatként, amely társadalmi-etikai célra irányul, és ez a cél nem más, mint meghaladni az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát.

Okos dolog-e a szocializmus kérdésében véleményt nyilvánítania annak, aki nem szakember a közgazdaságtan és a társadalmi problémák terén? Számos ok miatt gondolom azt, hogy a válasz: igen.

A kérdést először vizsgáljuk meg a tudományos ismeretek szempontjából! Úgy tűnhet, nincsenek lényegi módszertani különbségek a csillagászat és a közgazdaságtan között: a tudósok mindkét területen általánosan elfogadható törvényeket igyekeznek feltárni, amelyek a jelenségek egy meghatározott csoportjára érvényesek, s ezt annak érdekében teszik, hogy a jelenségek összefüggéseit minél tisztábban megérthessék. A valóságban azonban mégiscsak léteznek módszertani különbségek. A közgazdaság területén általános törvényeket felfedezni azért nehéz, mert a vizsgált gazdasági jelenséget rendszerint sok olyan tényező befolyásolja, amelyeket nehéz önállóan, egymástól függetlenül értékelni. Ráadásul az emberi történelem ún. civilizált korszakának kezdetétől felhalmozódott tapasztalatokat nagy mértékben befolyásolták és korlátozták olyan körülmények, amelyek természetüket tekintve cseppet sem csak és kizárólag gazdaságiak. Például, a jelentős történelmi államok többsége hódításoknak köszönheti létét. A hódító nép törvényileg és gazdaságilag a legyőzöttek fölötti privilegizált osztály lett. Magukhoz ragadták a földtulajdon monopóliumát, a papságot is a saját soraikból nevezték ki. A papság az oktatás kézbentartásával a társadalmi osztályok közötti megosztottságot állandósította, és olyan értékrendet teremtett, amelynek révén hatni tudott – javarészt öntudatlanul – az emberekre a társadalmi viselkedési normák terén.

A történelmi hagyomány, hogy úgy mondjam, a múlthoz tartozik, ám sehol a világon nem léptünk még túl az emberiség fejlődésének azon a szakaszán, amelyet Thorstein Veblen "ragadozó korszaknak" nevez. A megfigyelhető gazdasági tények is erre a periódusra utalnak, és még a folyamatokból levonható törvényszerűségek sem alkalmazhatók más időszakokra. Mivel a szocializmus valódi célja pontosan az, hogy az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát meghaladja, a jelenlegi közgazdaságtudomány csak keveset tud mondani nekünk a jövő szocialista társadalmáról.

Másodsorban, a szocializmus társadalmi-etikai célra irányul. A tudomány azonban nem hozhatja létre a célokat, és még kevésbé képes ezt a gondolatot az emberekbe beleültetni. A tudomány legfeljebb azokat az eszközöket adhatja az emberek kezébe, amelyekkel elérhetnek bizonyos célokat. De ezeket a célokat magukat is fényes etikai elvekkel rendelkező személyiségek gondolják ki, és – ha ezek nem légvárak, hanem életképes és hatékony célok – később sok-sok olyan emberi lény azonosul velük és valósítja meg őket, akik szintén félig öntudatlanul meghatározzák a társadalom lassú fejlődését.

Ezen okok miatt kitartóan őrködnünk kell azon, hogy ne becsüljük túl a tudományt és a tudományos módszereket, amikor az emberiség problémáiról van szó; és nem szabad azt gondolnunk, hogy csak a szakembereknek van joguk véleményt nyilvánítani a társadalmi szervezetet érintő kérdésekben.

Számtalanszor elmondták már, hogy az emberi társadalom válságos állapotba került, és stabilitása súlyosan megingott. Jellemző erre a helyzetre, hogy az egyes ember közömbösen, sőt ellenségesen viszonyul ahhoz a kicsi vagy nagy csoporthoz, amelyhez tartozik. Hadd illusztráljam egy személyes példával, mire is gondolok! Nemrég az újabb háború veszélyéről beszélgettem egy intelligens és jóindulatú férfival. Én kifejtettem, hogy egy újabb háború az emberiség létét veszélyeztetné, s megjegyeztem, hogy csak egy nemzetek fölötti szervezet tudna megfelelő védelmet nyújtani a veszéllyel szemben. És ekkor az én látogatóm halkan és szenvtelenül azt mondta: "Miért ellenzi annyira az emberi faj eltűnését?"

Bizonyos vagyok abban, hogy még egy évszázaddal ezelőtt sem tett volna ilyen könnyedén senki hasonló kijelentést. Ilyen mondatot csak az mond, aki hiába próbál egyensúlyt elérni önmagában, és többé-kevésbé elvesztette a siker reményét is. Vajon egyfajta fájdalmas magány és elszigeteltség kifejeződése-e ez, melytől manapság oly sokan szenvednek? Mi lehet az oka? Van-e kiút?

Könnyű ilyen kérdéseket feltenni, de aligha lehet választ találni rájuk a legcsekélyebb bizonyossággal is. Mégis, a tőlem telhető legjobb választ próbálom itt adni, bár teljesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy érzéseink és céljaink gyakorta ellentmondásosak és homályosak, és nem fejezhetőek ki egyszerű, könnyed formulákkal.

Az ember egyidejűleg magányos lény és a társadalom része. Magányos létezőként megpróbálja megvédelmezni saját létét és a hozzá közel állókét, megpróbálja kielégíteni személyes vágyait, kifejleszteni veleszületett képességeit. Mint társadalmi lény viszont arra vágyik, hogy elnyerje embertársainak elismerését és szeretetét, hogy osztozzék a többiek élvezeteiben, vigasztalja őket bánatukban, hogy javítsa életfeltételeiket. Csak ezeknek a változó, állandóan egymással hadakozó céloknak az együttese adja meg az egyes ember különleges jellemét, és ezek specifikus kombinációja határozza meg, milyen mértékben képes az individuum belső egyensúlyt elérni és egyben hozzájárulni a társadalom jólétéhez. Könnyen meglehet, hogy ennek a két fő hajtóerőnek a viszonylagos erejét nagyjából örökletes tényezők határozzák meg. De a végső formát öltő személyiséget jelentősen alakítja az a környezet, amelyben az egyén felnő, az a társadalmi szerkezet, amelyben gyermekkorát éli meg; alapvetően befolyásolják őt ennek a társadalomnak a hagyományai és az, milyen viselkedéstípusokat részesít előnyben ez a társadalom.

A "társadalom" mint absztrakt elmélet az egyes ember számára egyet jelent a kortársaihoz, illetve az összes megelőző generációhoz való direkt és indirekt kötődéseivel. Az egyén képes egyedül gondolkodni, érezni, küzdeni és dolgozni is, de olyannyira függ a társadalomtól – fizikai, szellemi és érzelmi létében egyaránt -, hogy lehetetlen elemezni vagy megérteni őt a társadalmi kereteken kívül. Hiszen a "társadalom" látja el az embert élelemmel, ruhával, ez biztosítja otthonát, szerszámait, nyelvét, gondolkodási sémáit és gondolatai javarészét is; életét annak a múltban és a jelenben élt és élő sok-sok millió más embernek a munkája és hozzájárulása teszi lehetővé, akik mind a rövidke szó, a "társadalom" fogalma mögött rejtőznek.

A fentiekből következik tehát, hogy az egyénnek a társadalomtól való függése természeti törvény, amelyet nem lehet felszámolni – akárcsak a hangyák és a méhek társadalmát. Míg azonban a hangyák és a méhek életfolyamatait a legapróbb részletekig merev, örökletes ösztönök szabályozzák, az emberi lények társadalmi viselkedése és kölcsönkapcsolatai rendkívül változatosak és változékonyak. Az emlékezet, az új kombinációk kidolgozását lehetővé tevő képességünk, a szóbeli kommunikáció áldása lehetőséget adott az emberi társadalmak olyan fejlődésére, amelyet nem biológiai szükségszerűségek irányítanak. Ez mutatkozik meg a hagyományokban, az intézményekben és szervezetekben; az irodalomban, a tudományos és a gyakorlati eredményekben, a művészetekben. Ez magyarázza azt is, hogyan lehetséges, hogy bizonyos értelemben az emberiség képes életét a saját kezébe venni, és hogy ebben a folyamatban a tudatos gondolkodás és az akarat is szerepet játszik.

Az ember születésekor örökletes biológiai kondíciókkal rendelkezik, amelyeket állandónak és megváltoztathatatlanoknak tekinthetünk – ideértve azokat a természeti igényeket is, melyek az emberi faj jellemzői. Ráadásul életünk során elsajátítunk egy olyan kulturális hagyományt, amelyet a kommunikáció és számos egyéb befolyás révén teszünk magunkévá. Ez a kulturális szövet az, amely az idő múlásával maga is változik, s amely az egyén és a társadalom közötti viszony lényegi alakítója. A modern antropológia azt tanítja nekünk az ún. primitív kultúrák összehasonlító elemzése révén, hogy az emberi lények társadalmi viselkedése jelentős eltéréseket mutathat az elfogadott kulturális mintáktól és a társadalmat meghatározó szervezetek típusaitól függően. Akik az emberiség előrehaladását kívánják elősegíteni, erre a tényre alapozhatnak: az emberiség biológiai meghatározottsága nem vezet szükségszerűen oda, hogy mi, emberek kipusztítanánk egymást, vagy hogy a kegyetlen, önző sors játékszerei lennénk.

Ha azt kérdezzük magunktól, hogyan kellene a társadalom szerkezetének és az ember kulturális magatartásának megváltoznia annak érdekében, hogy az emberek élete a lehető legkielégítőbb legyen, akkor nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről, hogy vannak bizonyos feltételek, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Mint fentebb már említettem, az ember biológiai meghatározottsága gyakorlati okokból változatlan marad. Továbbá az elmúlt századok technikai és demográfiai fejleményei is létrehoztak bizonyos, szintén megváltoztathatatlan állapotokat. A viszonylag nagy népsűrűség és a létfenntartásunkhoz szükséges javak szélsőséges munkamegosztást és rendkívül erősen centralizált termelő apparátust eredményeztek, amelyek nélkülözhetetlenek. Mindörökre elmúlt az az idő – amely visszatekintve olyan idillikusnak látszik -, amikor az egyes ember vagy viszonylag kis embercsoportok teljesen önellátók lehettek. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az emberiség már ma is világméretű termelési és fogyasztási közösséget alkot.

Most érkeztem el oda, hogy röviden összefoglalhatom, miben látom korunk válságának lényegét. Az egyénnek a társadalomhoz való viszonyára gondolok. Az egyes ember ma sokkal jobban tudja, mint elődei valaha, mennyire függ a társadalomtól. De ezt a függést nem pozitív ténynek, szerves kapcsolatnak, védelmező erőnek tekinti, hanem sokkal inkább olyan organizmusnak, amely fenyegeti természetes jogait vagy akár gazdasági létét. Sőt, a társadalomban elfoglalt helyzetéből következően egoista késztetéseit állandóan hangsúlyozza, míg társadalmi mozgatói, amelyek természettől fogva gyengébbek, fokozatosan sorvadnak. Öntudatlanul is saját önzése foglya lévén, bizonytalannak, magányosnak érzi magát, aki már nem képes az élet naiv, egyszerű és őszinte élvezésére. Az élet bármilyen rövid és nehéz, mégis lehet értelme az ember számára, de csak akkor, ha a társadalomnak áldozza magát.

Véleményem szerint a bajok eredendő forrása a kapitalista társadalomban manapság tapasztalható gazdasági anarchia. Előttünk áll a termelők óriási közössége, amelynek tagjai szünet nélkül arra törekszenek, hogy kollektív munkájuk gyümölcseitől megfoszthassák egymást – nem erőszakkal persze, hanem egészében véve a törvényes rend betűihez híven. Ebben a tekintetben fontos, hogy felismerjük: a termelőeszközök – azaz a teljes termelési kapacitás, amely lehetővé teszi, hogy előállítsuk a szükséges dolgokat a fogyasztási cikkektől a beruházási javakig – törvényesen lehetnek, és nagyrészt törvényesen is vannak egyesek magántulajdonában.

Az egyszerűség kedvéért az alábbi fejtegetésben "munkásoknak" fogom nevezni mindazokat, akiknek nincs a tulajdonában termelési eszköz – bár ez nem esik egészen egybe a fogalom megszokott használatával. A termelési eszközök tulajdonosa abban a helyzetben van, hogy meg tudja vásárolni a munkás munkaerejét. A termelési eszközök használatával a munkás új termékeket állít elő, amelyek a tőkés tulajdonát képezik. E folyamat lényegi eleme az a viszony, mit is állít elő a munkás és ezért mennyit kap – a valódi értéken. Amennyiben a munkaszerződés "szabad", a munkás fizetését nem az általa termelt javak valódi értéke határozza meg, hanem a munkás minimális igényei és az, hogy a tőkés szerint mekkora a javak előállításához szükséges munkaerő mennyisége az állásért versengő munkások számához viszonyítva. Meg kell értenünk, hogy a munkás keresetét még elméletben sem határozza meg az általa előállított termék értéke.

A magántőke láthatóan egyre kevesebbek kezében koncentrálódik, részben a tőkések közötti verseny miatt, részben a technikai fejlődés és az egyre differenciáltabb munkamegosztás következtében, ami elősegíti a nagyobb termelési egységek kialakulását a kisebbek rovására. A fejlemények eredménye egy oligarcha magántőke, amelynek elképesztő hatalmát nem tudja hatékonyan ellenőrizni még egy demokratikusan szervezett politikai társadalom sem. Igaz ez azért is, mert a törvénykező testületeket is politikai pártok választják, amelyeket alapvetően a magántőkések finanszíroznak, illetve más módon tartják őket a markukban; a tőkések gyakorlati okokból szétválasztják a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. Ennek aztán az a következménye, hogy a nép képviselői valójában nem védelmezik megfelelően a lakosság elnyomott rétegeinek az érdekeit. Mi több, a fennálló viszonyok közepette a magántőkések egyértelműen ellenőrzik – közvetlenül vagy közvetetten – a fő információhordozókat (a sajtót, a rádiót, az oktatást). Ezért aztán az individuumnak nagyon nehéz, sőt sok esetben gyakorlatilag lehetetlen objektív következtetésekre jutnia vagy politikai jogaival értelmesen, saját érdekeinek megfelelően élnie.

A tőkés magántulajdonon alapuló gazdaság adta körülmények között a helyzetet két alapelv megléte jellemzi: az első, hogy magánkézben vannak a termelési eszközök (a tőke), és a tulajdonosok szeszélyeiknek megfelelően rendelkeznek velük; a második pedig, hogy a munkaszerződés szabad. Persze igaz, ebben az értelemben nincs tiszta tőkés társadalom. Különösen is fontos, hogy a munkások hosszú és kemény politikai harcok eredményeképpen elérték, hogy bizonyos csoportjaik számára megteremtődött a "szabad munkaszerződés" kifinomultabb formája. De egészében véve napjaink gazdasága nem sokban különbözik a "tiszta" kapitalizmustól.

A termelés nem a felhasználásért, hanem a profitért folyik. Nincs biztosíték arra, hogy mindazok, akik képesek és akarnak is dolgozni, mindig találnak majd maguknak munkát, hiszen szinte mindig ott áll a háttérben "a munkanélküliek hadserege". A munkás állandóan attól retteg, hogy elveszti állását. Mivel a munkanélküli és a rosszul fizetett munkások nem biztosítanak profitábilis piacot, a tőkések visszafogják a fogyasztási cikkek termelését, aminek nagy áruhiány a következménye. A technikai fejlődés általában a munkanélküliség növekedésével jár, nem pedig azzal, hogy a munkavégzés a dolgozók számára könnyebbé válik. A profitszerzés, a gazdaság alapvető mozgatórugója összekapcsolódik a tőkések egymás közötti versengésével, s ebből fakad a tőke felhalmozásának és hasznosításának bizonytalansága, amely egyre súlyosabb válságokat eredményez. A korlátlan versengés óriási munkaerő-pocsékolással jár, és az egyes ember társadalmi tudatát is elcsökevényesíti, mint arról már korábban szóltam.

Az egyes egyénnek ez az elkorcsosulása szerintem a kapitalizmus legsúlyosabb bűne. Ettől szenved egész oktatási rendszerünk. A gyerekekbe beépült a túlzott versenyszellem, s azt tanulják meg, hogy a mohó szerzés garantálja eljövendő sikeres karrierjüket.

Meggyőződésem, hogy csak egyetlen kiút létezik ebből a súlyos helyzetből: a szocialista gazdaság megteremtése, amelyhez a közösségi értékeket hangsúlyozó oktatási rendszer járul. Ilyen gazdaságban a társadalom tulajdonában vannak a termelési eszközök, amelyeket tervszerűen hasznosítanak. A tervgazdaság, amely a közösség szükségleteihez igazítja a termelést, el tudja osztani a munkát a munkaképes állampolgárok között, és minden férfinak, nőnek és gyereknek biztosítja a megélhetést. Az egyes ember nevelése nemcsak a benne rejlő képességek kibontását segíti elő, hanem eléri azt is, hogy az egyén felelősséget érezzen embertársai iránt – szemben jelen társadalmunk szellemével, amely isteníti a hatalmat és a sikert.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a tervgazdaság már maga a szocializmus. A tervgazdaság mint olyan együtt járhat azzal is, hogy az egyes embert tökéletes rabszolgává alacsonyítja. A szocializmus megteremtéséhez néhány különösen bonyolult társadalmi-politikai probléma megoldására van szükség: hogyan lehetséges a politikai és gazdasági hatalom mindent átható centralizációja ellenére megakadályozni, hogy a bürokrácia teljhatalomra tegyen szert és fennhéjázó legyen? Hogyan lehet megvédeni az egyes ember jogait, hogyan lehet a demokrácia segítségéval ellensúlyozni a bürokrácia hatalmát?

Átmeneti korszakunkban a szocializmus problémáinak és céljainak tiszta megfogalmazása óriási jelentőséggel bír. Mivel a jelen körülmények között ezeknek a problémáknak a szabad és korlátlan megvitatását erős tabuk tiltják, úgy vélem, ennek a folyóiratnak igen fontos közéleti funkciója van.

(Ez a cikk eredetileg a Monthly Review első számában, 1949 májusában jelent meg. Fordította: Baráth Katalin)

Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elöl alkalmazotti szinten nincs kitérő.

A szex vajon mi?
egy zenész: Pain

A globalizáció vajon mi?
Ne dumát munkát!
egy falfirkáló munkás

"...növekedett a kultúra testén tátongó szakadék
(vagyis a társadalmi hozzáértés lemaradt a technológiai hozzáértéshez képest)" 

G. W. Allport 1954

A globalizáció megöli gyermekeit, a globalizáció felemeli a vele lépést tartókat

Az ellentétpárok csodája, hogy csak együttesen igazak és mondanak valamit a megismerhető világunkról. Néha meg még együttesen sem juttatnak sehova. Ilyenkor van az, hogy a népmesebeli parasztlány menne is meg nem is, sohasem jut el Mátyás királyhoz. Induljunk hát mi is egy mesebeli útra, kiindulva a globalizációhoz kapcsolódó közhelyek két legszélsőségesebb, egymásnak leginkább ellentmondó változatából. Keresve sem találnánk népszerűbb témát a világot mindinkább átszövő, az átlagpolgár számára kevéssé érthető jelenségnél. (Baj csak akkor lesz, ha a cikk végigolvasása sem ad majd megoldási kulcsot a nyájas olvasó kezébe a globalizációs csapdákkal szembeni védekezéshez. Pedig nem fog, tehát baj lesz.) Az alábbiakban a globalizációval kapcsolatos két vélekedést kísérelem meg röviden összevetni, fekete-fehér, igen-nem, tehát dichotom leszek, hogy azután szélsőségektől sem mentesen az alkalmazottak, a munkavállalók helyzetének nagyon jó, vagy nagyon rossz változásait vehessem sorra.

A nagyon pozitív forgatókönyv a következőképpen fogalmaz: a világ összeszűkülésével, a közlekedés, a telekommunikáció felgyorsulásával az információk hozzáférhetőbbekké válnak az egyszerű átlagember számára. Nem lesz hát miért összeesküvés-elméleteket szőnünk, hiszen mindannyian ugyanazon hírforrások és híranyagok birtokában hozzuk majd döntéseinket. A telefónia, majd az információs szupersztráda, a www helyek baktérium gyorsaságú elszaporodása, a 24 órás elérhetőségünket biztosító mobiltelefon és laptop magukkal hozzák a kapitalizmus kialakulásának valódi okát, vagyis a származástól független felfelé irányuló mobilitás lehetőségét. Ezt az új típusú egyenlő esélyességet a felemelkedésre nevezzük Athén-forgatókönyvnek. (Z. Karvalics 1995) Ez tehát a szélsőségesen optimista nézőpont, időutazás a múltba, az 1700-as évek végére, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség nagybetűs eszméinek korszakába. Feltétlen hit a megszerezhető hír és az azt összerendezni képes tudás, szaktudás győzelmében.

A másik forgatókönyv, a szélsőségekhez illő módon, nagyon fekete képet helyez elénk az új korszakról. Egyenesen Orwell-lel példálódzik, azt fejtegetve, hogy az információ mennyiségének ilyen hihetetlen mértékű megnövekedése ellehetetleníti az egyéni befogadást. A továbbiakban nincs mód arra, hogy önállóan kereshessük meg a számunkra érdekes és életbevágóan fontos híreket, vagy azokat megtalálva, képesek legyünk az irdatlan mennyiség befogadására, feldolgozására. Tehát szükségessé válnak a nagy központi információ-feldolgozók, csúcsszámítógépek, Nagy Testvérek, akik megszűrik az információkat helyettünk. Számunkra megmaradnak a már kellően megtisztított, érthető formátumba öntött (néhány éve még azt írtam volna cenzúrázott, és most is azt írom az infotainment szocializmusról), jól követhető, érthető hírecskék. E nagyon pesszimista forgatókönyvnek Koestler és Huxley¹ után szabadon az orwelli forgatókönyv nevet adhatjuk. Ebben a képben még messzebbre utazunk történelmünkben, talán még a feudalizmus koránál is előbbre a valamikori abszolút despoták korszakába. (Vagy a jóval közelebbi múltba, a totális diktatúrákhoz.) Ebben a pesszimista világban azután megvalósul a 20 – 80 társadalom, amikor a népesség 20%-a feléli a GDP 80%-át. A maradék, a többség éhezik. A munka értelmét veszti, a turbókapitalizmus tittytainmentté alakul át. Tits, mint cicik és entertainment, mint szórakoztatás, amely két szóból az angol fogalom összeáll. (Martin-Schumann 1998) Idehaza a "cickólesők"² elnevezést javasolnám Grétsy Lászlónak. Ebből tényleg látszik, hogy a polgárbarát társadalomtudósok infotainmentjénél sokkalta többről van szó. A vizuális csecsszopók számára is érthetően, tessék elképzelni, lelki szemekkel látni, amint szellőnyi könnyedséggel fel-le hintáznak a szabadon eresztett cickók nyaranta. Az augusztusi kánikulában nem is lehet mással foglalkoznunk, tökéletesen elegendő a nézelődés a gondolataiban nem mélázó férfiember számára. (Ki beszél ilyenkor már Mexikóról!)³

Tengernyi Romulus és Rémus – avagy ilyen és olyan értelemben

Tehát ez a két szélsőséges jövőkép verseng egymással az információs korszak beköszöntése óta. Mielőtt tovább mennék, s megkísérelve a két forgatókönyvben elhelyezni a dolgozókat, tegyünk egy kis kitérőt. Nézzünk meg egy alapfogalmat, amely elhozta az új korszakot a mindennapok karosszékébe. A mai napok stílusához illően ismét betűszóról van szó. A CMC-ben furcsa mód ezúttal nem újabb autógyári megafúziót jelöl a három betű. (Amúgy megfigyelték már a mesebeli hármas visszaköszönését napjaink betűszavaiban? Körülbelül ugyanannyira jellemzőek, mint a kettes, négyes, ötös, hatos, hetes, nyolcas és ennél hosszabban kódolt fogalmak és cégnevek.) A feloldásra a következő magyarázatot adja a fogalom-szerző: Computer Mediated Community (Baym 1995), vagyis számítógépek közvetítette kommunikáció, amelynek következtében szükségtelenné válik a személyes találkozás, a fizikai megjelenés. A gondolatok vásárának többé nem szab határt a távolság és az idő, mindenki írhat és olvashat, amennyit csak bír.

Ennyit az értelmiség internacionalizálódásáról.

De a technológia adta változások ugyanezt megteszik a kétkezi melóssal is, ettől kezdve a kérdés már közügy. Érinti mindkét osztályt, nem csak a társutasoknak jutott ki a világpiac. Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elől alkalmazotti szinten nincs kitérő. Vagyis előbb vagy még előbb ki kell dolgozni a saját válaszunkat a megváltozott termelési feltételekre. A sarkítások mentén tovább haladva erre két lehetőségünk kínálkozik: mintha Athént építenénk újjá, csak kicsit tökéletesebben, vagy mintha űr-odüsszeiává változtatnánk az 1948-as megírásakor futurisztikus 1984-et.

Szebbik arcunk: Athén dolgozóinál járva

Akik a számítástechnika emberi arcra formálhatóságában hisznek, úgy látják, hogy a megfelelő szabályok szerint kialakított globálisan-virtuálisan felgyorsult világ képessé teszi a gazdáit (mindannyiunkat) a jószágok igazságosabb elosztására. Olyan világképeket álmodnak, ahol ember embernek társául szegődik, és az egyenlőbb életesélyek kialakítására segítségül hívja a számítástechnikát meg a vele összenőtt elektronikai iparágakat. (Meggyőződésem, hogy ezt az összenövést már csak néhány évig kell külön is megemlíteni, azt követően evidencia lesz, hogy a számítógép egyben videó, televízió, hűtőgép és miegymás egy tárgyban.) Ebben a történetben a bolygónk körül rohangáló tőkét a számítógépek segítik az emberiség szolgálatába állítani. Athén egyik híve, Szántó Borisz egyenesen Technikai Társadalmi Funkcionális Rendszerként (idézi Z. Karvalics 1995) látja a jövőnket. A ma válságait okozó gazdasági csapdákat a számítógépekkel összekötött, IT tudással felvértezett emberek a világ különböző pontjairól képesek lesznek megszelídíteni. Megéljük azt is, hogy a programozó-matematikusok és egyéb sohasem volt szakmák: webmesterek és rendszeroperátorok (Sysopok) mentik meg az élelmiszerbolti eladókat és a géplakatosokat munkahelyük elveszítésétől⁴.

A biztos kezekben tartott technológiai modernizáció hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a folyamatos gazdasági növekedés eredményeit képesek legyünk a társadalom minden rétegében egyenletesebben elosztani. A jóléti államban létrejött "munkabékék" (l. a németországi Mitbestimmung intézményét, ahol munkás, menedzser és tulajdonos együtt döntött a cégüket érintő fontosabb kérdésekről) mára elveszőben lévő fogalmai újjá éleszthetőekké válnak a jövőben. A közös társadalmi, jóléti felemelkedést megint csak elkíséri a Sozialmarkwirschaft, a társadalmi konszenzuson és szolidaritáson alapuló döntéshozatal. Az informatikára, robottechnológiára alapozott gazdasági növekedés mind több munkahelyet és munkást tesz feleslegessé.

E folyamatnak voltunk tanúi az elmúlt három évtizedben a gépiparban, a bányászatban és szinte a teljes szekunder szektorban. A mezőgazdasági munkásság megfogyatkozása még korábban kezdődött, ma már csak a végeredményként jelentkező statisztikai adatok utalnak a változás kiemelkedő jelentőségére. A mostanában megindult változások már a szolgáltató szektor fogyókúráját vetítik előre, ahová napjainkig folyamatos volt a munkaerő beáramlása. A szolgáltatásról az elemző közgazdászok mostanáig úgy beszéltek, mint aminek négyzetesen emelkedő munkaerőigénye még sokáig munkát ad az első két szektorban munkanélkülivé vált dolgozóknak. Az információtechnológia megdöbbentő sebességű fejlődése azonban átrendezte a fennálló status quót. A negyedik szektorként helyet követelő tudásipar alig két évtized alatt ráállt mai fejlődési pályájára, amelynek csúcsa még nehezen megbecsülhető, de bizonyosnak tűnik, hogy a legmeghatározóbb eleme lesz a gazdaságnak. Ezzel megfosztja a jelenlegi szolgáltató ipart rövid ideig birtokolt vezető szerepétől. A munkavállalók számára ez azt fogja jelenteni, hogy újabb vándorlásra lesznek (vannak) kényszerítve, ezúttal a szolgáltatás után az információiparban kell munkahelyet keresni maguknak.

A gazdaság legfőbb húzóágazatává váló "szolgáltató-informatikai ipar", vagyis a jelenleg létező tercier és a most kialakuló informatikai ipar közös területéből kiépül egy új gazdasági szféra, amely képes lesz a jelenlegi munkanélküliek befogadására. Ráadásul mindezt olyan kedvező feltételekkel teszi majd meg, amelyekről ez idáig csak álmodozhattunk. A számítástechnika és a telekommunikáció összenövése lehetővé teszi az otthoni munkahelyek tömeges kialakítását. Az édesanyák, sőt az édesapák sem lesznek többé elszakítva családjuktól. Lehet bevásárolni, hűtőszekrényt feltölteni az interneten, a "hálón" keresztül. (Az első, interneten tejet és húst önmaga megrendelő, számítógéppel egybekötött frizsidert az elmúlt évben dobták piacra.) Ebben a forgatókönyvben a technológiai fejlődés segít megoldani a kapitalizmus kialakulásával meginduló negatív folyamatot, a tradicionális kisközösségek szétzilálását, a gyermeküket nevelő anyák munkába állítását és ennek eredményeként a gyermekek agyonintézményesített nevelését.

Az otthonról végezhető munka mellett a munkával töltött idő is csökkeni fog, hiszen a gépek sok mindent elvégeznek helyettünk. A munkaidő csökkenésével nőni fog a gyermeknevelésre, a kikapcsolódásra fordítható szabadidő. (Megéljük, hogy a szabadidő javára túl is lépjük majd a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás egykori pártállami jelszavát.)

Ugyanakkor a rövidebb munkaidő nem hozza magával a fizetések csökkentését, mert a számítógépek kezelése a dolgozó népesség többségétől megköveteli majd, hogy hagyja el családja egykor volt tradicionális kétkezi foglalkozásait és válasszon a maga számára a szimbolikus tudásiparból építkező szakmát. Az iparos, szalag melletti munkák csökkenése, majd eltűnése átstrukturálja a jelenlegi bérrendszert is. Mivel a munkavégzés módja közel hasonló lesz, az előállított termék pedig egyre kevésbé emlékeztet matériára, és nem lesz kézzel fogható, a munkabérek sem alakíthatóak ki az előállított tárgybeli érték alapján. Optimista forgatókönyvíró szemmel azt várhatjuk, hogy a társadalom egésze eléri a megélhetési bérnek megfelelő jövedelmeket, a jövedelem-olló összezárul, megállítva a társadalom darabokra, fizetési osztályokra hullását.

Ez hát Athén városának és a beszélgetésekre alkalmas meleg kerteknek a forgatókönyve. A jövő szimbolikus tudásra és technostruktúrára alapozott jószág-elosztási elképzelése. Lesz elegendő jó mindenki számára, vegyük csak el azt, amiből megélünk, amire szükségünk van magunk és családunk jólétéhez. Ebben a boldog életben lesz segítségünk az információtechnológia, amely átvezet a globalizálódott világ nehézségein.

Így lesz ez 2_84-ben⁵

A második forgatókönyvben nincsenek rózsaszín oldalak, ennek írói meg vannak győződve arról, hogy a globalizáció tovább tördeli világunkat. A folyamatos tőkekoncentráció, a trösztök újjászerveződése odavezet, hogy minden cégnek ugyanazon jogszabályoknak kell megfelelnie, de a legnagyobbaknak írunk majd kicsit kedvezőbb szabályzókat. Néhány gigantikus konszern fogja uralni a piacot és a termelést. A dolgozókra ínséges napok várnak, hiszen teljesen kiszolgáltatottá válnak a gigantikus, glóbusz szinten uralkodó, monopolpiacot teremtő cégóriásokkal szemben. Kénytelenek lesznek elfogadni a felajánlott minimális fizetéseket, hiszen nem lesznek konkurens vállalatok, ahonnan magasabb jövedelmekkel kellene elcsábítani a szakképzettebb munkatársakat. Egy-egy iparág egy-egy óriás kezében összpontosul, egy akarat, egy jövőkép lesz csak, amelyet a cég igényei és érdekei szabnak meg. A tőke koncentrációja a dolgozó embereknek, a széles tömegeknek elhozza a butaság új korát, silicio sapiensekkel telnek majd meg az utcák, gyárak és a falanszterek. Nem lesz szükség arra, hogy kevéske vezetőn (mai szóval top menedzseren) kívül a termelők tömegei is értsék, esetleg befolyásolják a termelési folyamatokat. Számukra az olcsó bérmunka és a fogyasztás, a fogyasztás és harmadszor is a fogyasztás marad egyedüli osztályrészül. Annak megítélése, hogy a tömegek mit állítsanak elő és fogyasszanak el, a globalizáció és a technicizáció nagy nyertes rétegének feladata lesz. Új elit nő ki a gazdasági és az informatikai csúcsvezetés összefonódásából, s – visszatérve egy korábbi korszak jelöléséhez -, válik új meitokratikus elitté. Birtokába kerül a döntéshozatalhoz szükséges összes információ és a kapcsolati, valamint a technológiai tőke. A többségi társadalom kiszorul abból a szerepéből is, hogy némi információ birtokában legalább alkalmanként voksaival legalizálja a fennálló politikai-gazdasági rendet, ezzel végbemegy a gazdasági élet után a politikai élet gleichscaltolása is.

A folyamat kezdetét a kilencvenes évek elején kezdtük el írni, amikor egyre-másra születtek az adóparadicsomok, az elvándorolt tőke visszacsalogatására a nemzeti, kormányzati, önkormányzati programok a vámmentes iparterületekről, adókedvezményekről, zöldmezős beruházási kedvezményekről. A tőke és a konszernek pedig oda mentek, ahol a(z ön)kormányzat a legalacsonyabbra tette az adófizetési kötelezettségeket. A licit végére a polgárokat szolgáló adóbevételek negatívba fordultak, azaz a cégeket befogadó városok, országok fizettek azért, hogy az adott multi letelepedett, utat épített és munkahelyeket teremtett. Már ma is ott tartunk, hogy az országos kormányzatok sem tárgyalópartnerei a globális multiknak (l. pl. a Volkswagen németországi adóbefizetéseit, amelyek már évek óta negatívba fordultak át, annak ellenére, hogy a cég folyamatosan nyereséges. Martin-Schumann 1998) Tehát sem a civil társadalom, sem a törvényesen megválasztott kormányok nem képesek többé befolyásolni a tőkemozgást. A nemzetközi téren zajló tőkevándorlás kordában tartására csak egy Világállam lenne képes, ilyen azonban nincsen és nem is remélhető, hogy az egymással versenyben álló nemzetállamok képesek lennének kialakítani valamilyen ehhez hasonló szervezetet (l. csak a Népszövetség bukását és az ENSZ kétségbeesett tehetetlenségét). A tőke tehát globális, az államok pedig lokálisak, az aszimmetria, a súlycsoportbeli különbség kiegyenlíthetetlen. A kiépült számítástechnikai telekommunikációs hálózatok a tőke oldalára álltak, elősegítik a tőkejövedelmek elektronikus mozgását, azt, hogy perceken belül a világ bármely pontján megjelenhessenek.

A technikai fejlődéssel a profit megtermelése is mind kevésbé múlik az alkalmazottakon, avagy bármiféle emberi manuális tevékenységen: a robotkar nem kérdez, csak szerel. Az új korszakban nemcsak a megtermelt tőkejövedelmek mozgása változik meg alapvetően, de az előállításukhoz szükséges munka is értékváltozáson megy keresztül. A tőzsdei árfolyam-nyereség és a megtermelt extraprofit nem függ többé a kétkezi munkától.

A fizikai munkával előállítható termékmennyiség és a szellemi munka által előállított szimbolikus javak értékbeli szétválása a prekapitalizmus korában indult meg. A globalizáció korszakában azonban már a szellemi munka kerül termelékenységben olyan távolra a tőzsdeügynöki munkától, mint hajdan a szántó paraszti munka a hercegi kincstárostól.

A Cégnek szüksége lesz kevéske agyra (menedzserekre), akik figyelemmel kísérik, előre igyekeznek kiszámítani a legkisebb tőzsdei, nyersanyag lelőhelybeli, technológiai változásokat; őket tisztességesen, a fényűző élethez megfelelő módon megfizeti, hiszen léte függ döntéseiktől, felkészültségüktől. A többieknek megmarad az a dicstelen szerep, hogy kiszolgálják a gépsorokat, ahogyan ezt már ma is megteszik Ázsia számos országában. (Elég csak Kína hirtelen megugró GDP gyarapodásának hátterét firtatnunk, vagy Tajvan látványos sikerein elméláznunk.) A gépeket ellátó munkások szakértelme a minimumra fog csökkeni, eltűnik a szakmunkásréteg, a munkáért kapott bérnek pedig semmi köze nem lesz a megélhetési jövedelemhez. Sőt, mivel milliók (milliárdok?) szorulnak a gyárkapun, a termelési folyamaton kívülre, maga a munkavégzés, a jövedelem megkeresése is kikerül a tömeg mindennapos gyakorlatából. A népesség többségére egyszerűen nem lesz szükség, ennek következtében – jövedelem híján – fogyasztani sem lesz képes. A néhány fennmaradó cégnek semmi szüksége nem lesz rájuk, a kormányok pedig szegények lesznek a segélyezésükre. Kialakulnak tehát a nincstelen és felesleges, tengődő tömegek, haszontalan és céltalan élettörténetekkel töltve meg a világot.

A munkában maradók számára állandó versenyt és a munkahely elveszítésének félelmét jelenti a mindenki számára beköthető számítógépes-telekommunikációs hálózat (amelyet egykor internetnek hívtak). A helyi közösségek, brigádok és munkakollektívák, bármennyire is szervezettek lesznek, nem tudnak tárgyalóféllé válni munkaadóikkal szemben. A szakszervezetek, üzemi tanácsok legkisebb megmozdulása azonnal megtorolható lesz, akár a teljes termelés elmozgatásával a világ más pontjára. (L. a Caterpiller szakszervezeteinek vereségét a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokban. Amikor a szakszervezet sztrájkot hirdetett, a menedzsment pedig áttelepítette az érintett gyártókapacitást egy másik kontinensre. A több évig elhúzódó küzdelem a szakszervezetek teljes megsemmisülésével és elbocsátásokkal végződött. Berger 1992) A továbbiakban a menedzsment az információs technológiára alapozva bármikor megtehet majd hasonló lépéseket, az on-line multimédia tehát állásgyilkosként fog szerepelni a dolgozó számára. Mivel az informatikai hálózat segítségével a megfelelő munkás akkor és ott vehető elő a kalapból, ahol és amikor szükség van rá, feleslegessé válik az állandó, határozatlan idejű foglalkoztatás. A just-in-time dolgozók korszaka jön el, alig száz évvel azután, hogy Henry Ford a futószalag mellett megszervezte az alkatrészek elhelyezését. Amit a japán autóipar tovább tökéletesített a just-in-time alkatrész-mennyiségi ellátással. Ott tartunk, hogy a munkás is megfelelő koncentrációban, szakértelemben és időben adagolhatóvá válik a termelési folyamatban.

A dolgozók szemszögéből a megélhetési jövedelmek elveszítése mellett még egy jelentős veszélye van a kialakuló helyzetnek, a történeti szolidaritás szétrombolódása. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább megfigyelhető jelenség (újabb divatos betűszóval élve, talán megbocsátja a kedves olvasó, de már nem állhatom meg) a NIMBY, a Not In My Back Yard, vagyis bárhol tehetsz bármit, bárkivel történhet bármi, csak az én hátsó kertem és fertályom maradjon tiszta. Tehát a megmaradt dolgozó osztály tagjai is erőteljesen megosztottak és kijátszhatóak lesznek egymással szemben. Nem marad más, csak a puszta életben maradásért vívott harc és a globálisra hízott cégek kiszolgálása.

Befejezésképpen

Ez tehát a két szélsőséges forgatókönyv, amelyek mentén a globalizáció és az információtechnológia által átszabott világunk az elkövetkező néhány évben, talán még évtizedben változni fog. Mindez jó-e vagy rossz? Történeti szemlélettel nincsen értelme ezen töprengenünk, a tények, ha futurológiát építünk is belőlük, egyszerűen csak vannak.

Az azonban már elgondolkodtató kérdés, hogy melyik forgatókönyv szerint szeretnénk rendezni? Mert a jövő befolyásolható, leginkább a múltból az.

Irodalom

Baym, Nancy K.: The emergency of community in computer-mediated communication in Cybersociety, London – New Delhi – Thousand Oaks: Sage 1995

Berger, Peter L.: A kapitalista forradalom Budapest, Gondolat 1992

Glatz Ferenc: Az európai történelem kérdőjelei História 2000/2

Martin, Hans-Peter és Schumann, Harald: A globalizáció csapdája Budapest, Perfekt 1998

Z. Karvalics László: Információs társadalom Budapest, BME 1995

Jegyzetek

¹ Ez a hivatkozás természetesen teljesen helytelen, valójába Orwell 1984 c. regényéről van szó, amelyet George Orwell írt.

² A Magyar Hírlap 2000. május 7-ei számában a 7. oldal vezércikkírója keményebben fordított. ő a csopatásos szopatás magyar jelentésébe feledkezett bele. Te kedves olvasó ne ragadj le két szinonimánál, folytasd bátran a megkezdett sort!

³ Az asszociáció befejezését mindenkinek saját forgatókönyv írói vénájára bízom annak alapján, hogy a futball vagy a Világbank és a közgazdaságtan hozza inkább lázba.

⁴ Bizonyára kiderül, hogy Jedi lovagok is léteznek, és erre már csak néhány évet kell várnunk. (Úgy hiszem, 2002 és 2004 lesznek a nevezetes dátumok.)

⁵ Ide írják be a tetszőleges évszázadot egy és kilenc között.

A cikk Paul Sweezyt köszönti kilencvenedik születésnapja alkalmából. Egyúttal hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy személyes meggyőződésemet kifejezzem: a Paul Baran és Paul Sweery szerzőpáros Monopoly Capital című munkája (1966), mely Marx, Keynes, Kalecki, továbbá Schumpeter meglátásaiból kiindulva a tőkefelhalmozás és a válság gazdag elemzését nyújtja, a mai napig a legcélravezetőbb nézőpontot kínálja az Egyesült Államok és más fejlett tőkés gazdaságok történelmi fejlődésének áttekintéséhez. Írásomban ezt az átfogó értékelést arra szándékozom felhasználni, hogy észrevételeket tegyek korunk – a második ezredforduló és a globalizálódó monopoltőke kora – gazdaságának egynémely központi jelentőségű tapasztalati tényével kapcsolatban.

A gazdasági elemzők, jól tudjuk, nagyon eltérő véleményeket vallanak a gazdaság működéséről. A legdöntőbb és legfontosabb választóvonal a jobb- és a baloldal között, tehát osztályalapon húzódik. De még a baloldalon állók között is éles nézetkülönbségek mutatkoznak. Az egyik ilyen vitaterületet Keynes forradalmi gazdaságelméletének jelentősége képezi. Vajon az elméleti kutató Keynes és Kalecki nevével összekapcsolódó, forradalmian új gazdaságfilozófia a marxista politikai gazdaságtan művelői számára alapvető tanulsággal szolgál? A másik vitatott kérdés a monopólium és a verseny szerepe. Mennyire meghatározó a tőkekoncentráció és a tőkecentralizáció napjaink kapitalista rendszerének megértésében – egy teljes évszázaddal azután, hogy a marxisták más radikálisokkal együtt először emeltek szót a monopolkapitalizmussal szemben? Bármi legyen is elvont elméletünk, márpedig minden elmélet természeténél fogva bizonyos mértékű elvonatkoztatás, hasznosságát az a képessége mutatja, hogy mennyiben magyarázza a mindennapi valóságot, és kínál-e a gyakorlati forradalmi megoldásokhoz nélkülözhetetlen stratégiai elemzést?

A Monthly Review fennállása óta a monopoltőke-, más néven a stagnálás-elméletet hirdette. E szerint a felfogás szerint, melyet Paul Baran és Paul Sweezy vázolt Monopoly Capital című munkájában, Marxnak az a tétele, hogy "a profitrátának törvényszerűen csökkennie kell", a huszadik század kezdetén kialakuló monopolkapitalista gazdaságra közvetlenül nem alkalmazható, helyette "a többlet növekedésének törvényszerűségéről" kell beszélnünk. Eszerint a többlet a termelésben résztvevők munkabérének és a teljes hozzáadott értéknek a különbsége. A kapitalizmus monopolista szakaszának legfőbb ellentmondása tehát a növekvő többletből és a többlet abszorbciójához társuló problémákból fakad.¹

A többlet növekedése és a "többlethegyek" akkumulációja azt jelenti, hogy a tőkés vállalatoknak meg kell birkózniuk ezek felhasználásával, azaz a felhalmozódott készpénz profitot hozó hasznosításának a feladatával. Tény, hogy a tőkés saját élvezetére is költhet, csakhogy ez elenyésző az egyre növekvő többlet mértékéhez képest. Tehát a kérdés: miként lehet a ténylegesen és potenciálisan elérhető többletet a maga egészében felhasználni? Új befektetésekkel – szól az általános jótanács. Azonban ez a tőkeexpanzió ellentétes a jövedelemelosztásból fakadó korlátozott fogyasztással: ki fogja megvásárolni az egyre nagyobb mennyiségű termékeket? A korszakos találmányok – emlékezzünk csak a gőzgép, a vasút és az autó átfogó hatására a tőkefelhalmozódásra – meggyőzően és kielégítően profitábilisnak bizonyulhatnak, ám ezek a korszakos találmányok nem annyira gazdasági, inkább történelmi jellegűek, amelyeket nem lehet szándékosan előidézni, amikor a többletfelhasználás úgy követeli. Még a hihetetlen gyorsasággal terjeszkedő számítógépes/digitális technológia is mindössze kis részét kötötte le annak a többlettömegnek, ami a gazdaság fölött lebeg. A külföldi befektetés, ami korábban a többlet felhasználására szolgált, hatékony eszköz arra, hogy a többletet a kapitalista rendszer perifériájáról a maghoz, a központhoz juttassa, tehát tovább fokozza a nehézséget. Mindez azt jelenti, hogy mivel a termelés szintjén ténylegesen és potenciálisan keletkező többlet megfelelő hasznosítására nem képes, a rendszernek határozott hajlama van a stagnálásra. A problémát részben (de csak részben) ellensúlyozza a különféle, ezzel ellentétes hatású tényezők erősödése, úgymint az eladási készség, a katonai kiadások és a pénzügyi növekedés fellendülése.

Mint minden elméletet, ezt is a rideg valósággal kell szembesítenünk, és aszerint módosítanunk, ahogy a változó történelmi körülmények magyarázatához az szükséges. A következőkben a legfrissebb történelmi fejleményekre összpontosítva azt fogom konkrétan megmutatni, miért tartom ezt a megközelítést napjaink, egy újabb évezred küszöbének gazdasági helyzetére érvényesnek.

"A nagy buli"

Az első dolog, amire az ember felfigyel, ha az üzleti lapok domináns beszámolóit olvassa, hogy a nagy társaságok valósággal fürdenek a profitban. 1999 utolsó hónapjaiban a pénzügyi sajtó kitörő örömmel tette közzé, hogy "a nagy buli" – ezzel a rendkívül magas profit akkori időszakára célzott – folytatódik a 2000-es évekbe átvivő ezredfordulón túl is. A Business Week-ben augusztus közepén megjelentetett negyedéves profitkimutatás szerint az amerikai nagyvállalati profit egyenletes és kényelmes sebességgel kúszik fölfelé…

A Business Week nagyvállalatokról szóló eredménylistáján szereplő 900 cég örömteli 28%-os bővülést regisztrálhatott csupán az év második negyedévében, ami 1996 vége óta a "legjobb teljesítmény." A pénzügyi ciklus feltámadásának időszaka azért tudott elhúzódni, miként azt a lap két héttel korábbi száma jelezte, mert a vállalatokat elárasztotta a készpénz, 851 milliárd dollár tartalék/visszatartott kereset. 1999 decemberében üzleti körökben az a szóbeszéd járta, hogy az amerikai gazdaság "példanélküli és robbanásszerű módon"² lépi át az ezredfordulót.

Felesleges mondanunk, hogy a társadalom gazdasági elitjének látványos felfutása kirekesztő jellegű. A csúcson lévők jólétének fokozódása – írja a Business Week vállalati olvasóinak – együtt járt a skála alján lévők jövedelem- és életszínvonal-csökkenésével. Reáljövedelem-emelkedés alig mutatkozik az aktív keresők körében. Egy 1999-es év végi Harris-felmérés szerint az amerikai lakosság zöme úgy értékelte, hogy számára nem volt hasznos mindaz, amit ma – a Nemzeti Gazdaságkutató Iroda szerint – az ország történetének leghuzamosabb, 1991 márciusával induló gazdasági konjunktúrájaként tartunk számon. Ez nem meglepő, hiszen a bérek még mindig "nehezen mozdulnak", és a lakosságnak csak alig egyötöde rendelkezik a nyugdíj-alapokon kívüli részvényekkel. "A legélesebb törésvonal" – írja a Business Week 1999. december 27-i számában – azok között az amerikaiak között húzódik, akik a tőzsdén vagy egy dot.com munkáltatótól jutnak extra jövedelemlehetőségekhez, illetve akik nem ilyen csoportok tagjai. Az új gazdasági korszak legszembetűnőbb eredménye sokak számára a 40 órás munkahét megszűnése volt: az amerikaiak manapság több időt töltenek munkával, mint bármely más ipari ország dolgozói. Eközben azonban a reál-órabér növekedése 1998 harmadik negyedévének az egész évre vetített 4,3%-áról idénre 2,3%-ra esett vissza… Ez indokolhatja, miért érzi az amerikaiak 51%-a úgy, hogy munkáltatója becsapta – közli az Opinion Research Corp., International új tanulmányában.

A Business Week valóban figyelmeztette vállalatvezető olvasóit, hogy a lakosságnak az az 52%-a, amely a Harris-felmérésben együttérzését fejezte ki a seattle-i tiltakozókkal, tényleges gazdasági gyötrelmeknek van kitéve, és az utcai tiltakozás könnyen munkahelyi tiltakozássá válhat.

A monopoltőke és a többlet növekedési hajlama

A gazdaság ellentmondásai ugyanakkor sokkal égetőbbek annál, mint ahogy az a gazdasági sajtó puszta olvasgatásából sejthető, ez ugyanis a felhalmozás egész folyamatát csak a monopolkapitalizmus körülményei között vizsgálja. Ahhoz, hogy az amerikai gazdaság jelenlegi körülményeit megérthessük, érdemes közelebbről szemügyre vennünk a társadalom által előállított gazdasági többletet.

A teljes gazdasági többlet sorról sorra való elszámolása, ideértve a költségvetés bevételeinek és kiadásainak hivatalos kormányzati becsléseiből leszűrhető minden releváns összetevőt, komoly feladatot jelent, amibe itt nyilván nem foghatunk bele. Ámde egy ilyen elemzés végsőkig leegyszerűsített változataként a "vállalati profit + amortizáció + nettó kamat" képlet a tényleges gazdasági többlet első megközelítéséhez alkalmas lehet. Igaz, így sok olyan elem figyelmen kívül marad, amely szűk értelemben véve a többlet része, például a marketingköltségek – ezek manapság egy billió dollár fölött alakulnak évente.³ Ha a gazdasági többlet változási tendenciáit ezeken a korlátokon belül figyeljük, azt találjuk, hogy a többlet aránya az össztermékhez viszonyítva nő. A profit + amortizáció + nettó kamat éves átlaga a bruttó nemzeti össztermékben (GDP) az 1946 és 1973 közötti 14,2%-ról 1974 és 1998 között 14,7%-ra emelkedett. Ráadásul a vállalati nyereség + amortizáció + nettó kamat a GDP arányában mindenkori legmagasabb szintjét, 16,6%-ot ért el 1977-ben. Ezzel a második világháború óta először haladta meg az 1929-es (a nagy gazdasági válság éve!) 16,1%-ot és a háborús csúcsesztendő, 1942 16,5%-át.⁴ Mindez határozottan azt sugallja, hogy a többlet növekedésének problémája cseppet sem enyhült az utóbbi évtizedekben, és a monopolkapitalizmus az új évezredbe ezzel a betegséggel lép át.

A többlet növekedési hajlandóságának erejét – mint már láttuk – történelmileg visszavezethetjük azokhoz a változásokhoz, amelyek a rendszer evolúciója, a szabadversenyes kapitalizmusból a monopol szakaszba, tehát a főként apró, családi vállalkozásokon alapuló gazdálkodásból a monopol jellegű vagy oligarchikus nagyvállalati dominancia korába való átmenet során fordultak elő. A verseny monopóliumhoz vezet, a monopólium pedig versenyhez – de az idő előrehaladtával változó módon. A verseny ahelyett, hogy egyszerűen megszűnnék a monopolkapitalizmus keretei között, bizonyos szempontból megélénkült. A versengés a termelékenység és az innováció terén – mely tartósan alacsony költségre ösztönöz – ugyancsak felgyorsult. További jellegzetes versenytípusok jelentek meg, elsősorban a marketing területén belül: a potenciális vevőkör feltérképezése, termékfejlesztés, reklám, termékbemutatók.

Viszont az ár, a termelés és a beruházások némely változása a tőke koncentrációjának és centralizációjának következtében verseny formájában zajlott le – ez határozottan elválasztja egymástól a monopolkapitalizmust a megelőző szabadversenyes korszaktól. Az óriásvállalatok felvirágzása gyakorlatilag véget vetett a monopol helyzetű iparágak közötti árversenynek – nem így az új keletű iparágakban (lásd a számítógépes és digitális technológiát általában!), ahol a vállalatok egymás torkát szorongatják, illetve azokban az ágazatokban, ahol a cégek működése a korábbi verseny-stádiumot idézi.⁵ A mega-vállalatok gyakran titkos paktum keretében – Joseph Schumpeter kifejezésével – korrespektív árat alkalmaznak, és ahelyett, hogy elfogadnák, ők szabják az árakat. A gyártással keletkező termékek ára a kifejlődött monopolpiacokon csak egy irányba szokott elmozdulni: felfelé. Ezért aztán az infláció (akár kétszámjegyű, akár alacsonyabb) a monopolkapitalizmus állandó kísérőjelenségévé vált. Az árdefláció, ami korábban a kapitalizmus elfogadott része volt, a "nagy bizniszek" uralma alatt szinte eltűnt a fejlett iparágakból és átfogóan a rendszer egészéből.⁶ Ez annak ellenére így van, hogy a nyersanyagárak, különösen a harmadik világban, igen alacsonyak (a deflációs spirál érvényesülése miatt) – íme az imperialista rendszer működésének egyik eredménye.

Az árverseny hanyatlásának a rendszer egészén belül a termék és a befektetés meghatározásának megváltozott módja felel meg. Ahelyett, hogy a szabadversenyes gazdálkodásnak a kereslet esetleges csökkenését árcsökkentéssel megelőző gyakorlatához folyamodnának, a mamutvállalatok jellegzetesen visszafogják termelésüket, egyúttal fokozzák extra termelői kapacitásukat, hogy ezáltal biztosítsák a nyereség (az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs) mértékét. Következésképpen az elvárásokhoz igazodó befektetéseket sokkal inkább a fölös kapacitás mértéke és – amennyiben ezt a kapacitást kívánták bővíteni – a befektetéstől gyári berendezés formájában remélt profit szabja meg. Tapasztalatra alapozott tanulmányok sorra bizonyítják, hogy csak a teljes gazdaság legalább 85%-os kapacitáskihasználtsága mellett élénkül meg a beruházás országos átlaga. Ám ez önkorlátozó folyamat, mivel az új beruházás további gyártó kapacitások növekedésével jár, aminek aztán piacot kell találni – a beruházás tehát végül kihasználatlan kapacitást eredményez.

A monopoltőkének ebben a különös, félig szabályozott világában nincs szó a kiforrott kapitalista vállalat létét veszélyeztető élethalál harcról (jóllehet fúziók a szélesebb monopolhelyzet érdekében gyakran fordulnak elő). Inkább az a jellemző, hogy a napjaink gazdasági életében uralkodó "óriások" elsősorban viszonylag csekély piaci részesedésért szállnak harcba. Miközben a "bevett" közgazdasági tankönyvek még mindig arról beszélnek, hogy a teljességgel versenyre alapuló gazdaság, ha egyáltalán, csak a rövid életű gazdasági haszonnak kedvez, a kései kapitalizmus valódi világában a nagy cégek nemcsak állandó profitélvezők, de profitjuk szerint hierarchiát alkotnak. Ez a világ sok szempontból a vállalatok számára változatlanul kompetitív, csakhogy a cél mindig a monopolhatalom megteremtése vagy fenntartása – magyarul az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs révén állandó és magas gazdasági profit biztosítása.⁷

A többlet előállítása és felhasználása

Mivel itt az a szándékunk, hogy megmutassuk, miként kötődik a monopoltőke növekedése olyan alapvető tendenciákhoz, mint a többletfokozás és a gazdasági stagnálás, vagy hogy miként vezet a tőkés gazdaság (önmagától) elvárt működésének torzulásaihoz, érdemes a poszt-keynesiánus közgazdász, Myron Gordon művéhez fordulnunk, aki a termelő munkások bére és a hozzáadott érték közötti arány középpontba állításával tapasztalati elemzést nyújtott a felhalmozás mintázatáról.⁸ Gordon rávilágít, hogy míg 1899 és 1949 között ez az arány az Egyesült Államokban 2,50 körül ingadozott, addig 1949 és 1994 között viszonylag egyenletesen 5,25-ra, tehát az 1949-es érték több mint kétszeresére nőtt.⁹ Ez azt jelenti, hogy adott termelési szinten a többlet növekedett a termelő munkások béréhez viszonyítva.

termék minA gyárak foglalkoztatási szerkezetének módosulása, tudniillik hogy a főként a termelésben közvetlenül résztvevő munkásállományt a termelésben közvetlenül részt nem vevők óriási száma váltotta fel, szorosan összekapcsolódik a termelési többletnek ezzel a növekedésével, a monopolhelyzet és a nyereség iránti olthatatlan vággyal. A XX. század kezdetén – jegyzi meg Gordon – a gyártó cégek elsősorban, sőt kizárólag termeléssel foglalkoztak. A század végére már főként a monopolhelyzetre törekedtek. A modern nagyvállalatok a monopolpozíció megőrzése és erősítése érdekében magukra kényszerítik a nem-termelő tevékenységek széles körének költségeit. Ezeket ezért monopoltevékenységeknek nevezik. A monopolhatalom célja az ár növelése a cég termékeinek előállítási költségéhez képest, továbbá a termék minél tömegesebb eladása ezen az áron. A tevékenységek közé tartozik a kutatás-fejlesztés, hogy a már létezőősége jobb legyen, hogy új termékekkel bővüljön a választék, hogy csökkenjen az előállítási költség. Ide sorolható az eladást elősegítő értékesítés és reklám, valamint az árnak a termelési költségen felüli kiszabása. Ebbe a körbe tartozik még a vállalati légkör, mely a munkásokat rábeszéli, illetve megfenyegeti: termeljenek többet, vagy kisebb lesz a bér. Része ennek mindezek mellett a politikai összefonódás, a lobby és az állami hivatalnokok megvesztegetése, hogy kedvező feltételekkel lehessen természeti erőforrásokhoz és más előnyökhöz hozzájutni. Jogászokat, könyvelőket, más pénzügyi szakembereket foglalkoztatnak, hogy segítségükkel kikerüljék az adófizetést, és beleszólhassanak az adótörvénykezésbe. És még hosszan sorolhatnánk. Lehet, hogy a költségektől és a jövedelemelosztásra gyakorolt hatásuktól eltekintve ezek a tevékenységek ártalmatlanok. Lehet, hogy a termelés növekedése szempontjából jótékonyak, de az is lehet, hogy társadalmi hatásuk romboló. Annyi azonban minden esetben elmondható, hogy a monopolhelyzetből fakadó nyereség lehetősége hajtja őket.¹⁰

A monopolhelyzet kiharcolásának költségein túl a profit természetesen más költségek köntösében is elrejtőzik – ilyen példának okáért a vállalati csúcsvezetőség számára biztosított hatalmas jövedelem (végkielégítések és nyugdíjak céljából félretett tartalékokkal együtt). Bár ezeket mint "költséglevonásokat" szerepeltetik a haszon kiszámítása előtt, ezek az összegek nyilvánvalóan a profit részét képezik. A vállalat legfőbb vezérkarának és a holdudvarnak juttatott bőkezű adomány valószínűleg a monopolhelyzet sikeres kivívását jutalmazza, ami napjaink "stratégiai irányításának" közvetlen célja.

A "monopóliummunkások" Gordon szerint: az összes foglalkoztatott mínusz termelő munkások, tehát monopóliumdolgozó egyenlő nem-termelő dolgozó.¹¹ 1899 és 1949 között a monopóliummunkások száma több mint megkétszereződött a termelő dolgozókéhoz képest. 1949 és 1994 között a termelő dolgozók létszámnövekedése stagnált (az időszak végére visszaesett), miközben a monopóliummunkások létszámának éves átlagos növekedése 2% körül alakult.

Ennek a radikális nagyvállalati változásnak jó példáját figyelhetjük meg a Microsoft esetében. Az 1997-es pénzügyi évben a Microsoft teljes eladási bevétele 11,4 milliárd dollár volt, munkaerő és termelési költsége viszont csupán 1,1 milliárd dollár. (Kutatásfejlesztésre 1,9 milliárdot, eladásra és marketingre 2,9 milliárdot, általános adminisztrációra 362 milliót fordítottak, az adózás előtti teljes profit 5,3 milliárd dollárra rúgott.) Az elsődleges termelési költségek (a termelés munkaerő- és anyagköltsége) tehát az eladási bevételek kevesebb mint 10%-át tették ki, míg a profit elérte a 47%-át. A többit a monopolhelyzet eléréséhez írták jóvá. Az 5,3 milliárd dolláros bruttó hasznot a kevesebb mint 2 milliárd dollárt érő ingó- és ingatlanvagyon-befektetésekkel érték el.¹²

A Microsoft szélsőséges példának tűnhet, de mivel a világ vezető hi-tech vállalata, jól tükrözi a tőke mozgására általánosan jellemző szélsőségességet. Sőt, a jelenség nem korlátozódik a számítógépes szoftver-cégekre vagy dot.com-okra. A Nike, hogy egy másik esetet is lássunk, szinte egész termelését kínai, indonéziai és vietnami gyártulajdonosokkal végezteti alvállalkozói szerződésben. Az ezeknél az alvállalkozóknál alkalmazott ázsiai munkások tízezrei gyártják a Nike-cipőket, a cég tehát szinte teljes fizetett állományát a monopolhelyzet kialakítására vetheti be. 1992-ben a Nike dolgozói névsora összesen nyolcezer nevet tartalmazott, és a nevek tulajdonosainak szinte mindegyike a vezetés, a termékbemutatás vagy a reklám területén működött – hogy hozzák a Nike-termékek márkajelzéséhez illő elsöprő lendületet.

Az ily módon előállított többlet ugyanolyan óriási, mint a Nike monopolhelyzetre való törekvésének költségei. 1992-ben Michael Jordan húszmillió dollárt kapott a cégtől, hogy annak termékét reklámozza. Ez az összeg megegyezett azzal, amit a Nike négy indonéziai gyárának teljes gárdája fizetésként átvehetett. A főleg női foglalkoztatottak olykor mindössze tizenöt centes óradíjjal dolgoztak napi tizenegy órában. 1996-ig ezek a munkakörülmények nem sokat változtak: huszonötezer dolgozó évente hetvenmillió pár cipőt gyártott (melyek párja negyvenöt és száz dollár között kelt el Észak-Amerikában), átlagosan napi 2,23 dollárt keresett, és gyakran kényszerült hat órát túlórázni. Vietnamban, ahol a Nike az 1990-es évtized végéig sok gyártói alvállalkozói szerződést kötött, a feltételek még ennél is rosszabbul alakultak. 1997-ben a Nike-nak dolgozó harmincötezer vietnami alkalmazott zöme nő volt, akiket tizenkét órás munkanapokra és két dollár per egy pár cipő munkaerő-költséggel vettek igénybe. A cipőit előállító üzemek dolgozóinak tiltakozására a Nike azt válaszolta, hogy ő csak kereskedelmi cég, a termeléshez és annak körülményeihez semmi köze. Ázsiai területi alelnöke így nyilatkozott: "A gyártásról sejtelmünk sincs, mi kereskedők és tervezők vagyunk."¹³

A Nike extrém eset, főként azért, mivel nagyrészt külföldön és alvállalkozói rendszerben dolgoztat. A legtöbb termelő vállalat számára létfontosságú a termelésbe való közvetlen befektetés, mivel a többlet előállításának mértéke a termelés és a megfelelő szinten előhívott innovációk függvénye. A vállalatok egész viselkedésére jellemző, hogy a termelésről a marketingre és a pénzügyekre való általános "átállás" meghatározó szerepet töltött be a nagyvállalat utóbbi százéves fejlődésében. Egy szövetségi kereskedelmi felmérésben a General Motors már 1939-ben felfedte, hogy egy 950 dollárért árusított Chevrolet előállítási költsége úgy 150 dollár, az ár többi része a marketing, az áruterítés és a profit szükségleteit fedezi.¹⁴

A fúzió és a pénzügyi spekuláció

A többlet létrehozását – egy folyó kutatás alapján – megkönnyíti az adott cég monopolhelyzetre törekvése, ugyanakkor a monopolhelyzetre törekvés költségekkel jár, amelyek egyre inkább uralják a vállalati mérlegkimutatásokat. A monopolhelyzet kivívásával összefüggő kiadásokat nem lehet egyszerűen az értékesítés számlájára írni, hanem olyan többlet-elnyelő műveleteket is ide kell számítanunk, mint a vállalati fúzió vagy a spekuláció. Ahogy a többlet nő, úgy szaporodnak el a vállalati fúziók, amelyek célja a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció révén bekövetkező magasabb fokú monopolhelyzet. A többletet tehát, amit beruházásra lehetne fordítani, inkább cégek vásárlására és eladására fordítják, miáltal az egyre kiszélesedő versengés az ügylet lebonyolításának sürgősségében jelentkezik. A történelem két legnagyobb fúziós hulláma a XX. század elejéhez és végéhez kötődik. "A gazdaság méreteihez viszonyítva – írta Az Elnök 1999-es gazdasági beszámolója – csupán a XIX-XX. század fordulóján lezajlott trösztalakítási sorozathoz hasonló fúziós hullámnak lehettünk tanúi". A fúziók és kivásárlások értéke az USÁ-ban 1998-ban önmagában meghaladta az 1,6 milliárd dollárt. A vállalatfúziók és üzletrész-vásárlások aránya egyetlen esztendő kivételével évente mintegy 50%-kal növekedett 1992 és 1998 között. 1999 első három negyedévére összességében több mint kétmilliárd dollárnyi vállalategyesítést jegyeztek be.¹⁵ Ebben a fúziós kedvben a csúcstechnika, a média, a távközlés és a pénzvilág járt az élen, bár a közvetlen gyártásban is előfordulnak sokszoros összeolvadások.

A fúzióknak és üzletrész-vásárlásoknak nemcsak a növekvő mértéke számít, hanem a típusa és célja is. Sok ilyen fúzió – miként az elnöki jelentés megállapítja – "a szinergia érdekében" köttetik, hogy a nagyvállalatok – belépve egymás szorosan összetartozó piacaira – élvezhessék az így "kiszélesedő gazdaság" előnyeit. Ráadásul, miközben a XX. század eleji fúziós hullám elsősorban a hazai piacot döntően kézben tartó három-négy vállalat korlátozására szolgált, napjaink fúziós stratégiájának az a célja, hogy stabilizálja a nemzetközi piacokból szerzett tekintélyes részesedést. Ez két módszerrel lehetséges: a) termelő egységek felállításával külső ipari országban (ahol a legszélesebbek a piacok) és b) határon túli részvény-vásárlásokkal, illetve fúziókkal.

A Daimler Benz és a Chrysler 1988-as fúziója, mely létrehozta a 130 milliárd dolláros DaimlerChrysler vállalatot, és amelyről a Business Week azt írta, hogy "az első globális autógyár-kolosszus", pontosan az, amiről szó van. Arra irányult, hogy egy olyan iparág helyzetét szilárdítsa meg a globális piacon, amelynek "megvan a kapacitása, hogy a kelleténél évente legalább 15 millióval több járművet gyártson". A McGraw-Hill üzleti elemzői szerint elkerülhetetlen, hogy a gépkocsi-gyártásban efféle világméretű konszolidáció menjen végbe, melynek következtében a világ vezető autógyárainak száma negyvenről húszra, azaz a felére fog zsugorodni az új évszázad első évtizedei során.¹⁶ A DaimlerChrysler-fúziót követte, hogy a Ford tavaly felvásárolta a Volvót. És az autóiparon belüli monopoltőke globalizációja csak tovább gyorsul. A The Wall Street Journal 2000. február 14-i száma alapján a világ két legnagyobb autógyára licitháborúra készül egy csődbe ment dél-koreai autógyár megszerzéséért. A végeredmény eldöntheti, melyikük lesz a "világbajnok".

A Ford Motor Co. a General Motors elé akar kerülni a Daewoo Motor Co. árverezésén – erősítette meg W. Wayne Booker, a Ford elnöke a hétvégén, amivel véget vetett a Ford terveit övező több hetes spekulációknak. A GM azzal indította meg az árverést, hogy felajánlott mintegy 6 milliárd dollárt a Daewoo vagyonáért. Közelálló körök azt állítják, a DaimlerChrysler AG is komolyan fontolgatja a részvételt. A cég szóvivője az értesülést nem volt hajlandó kommentálni.

Ám ez a verseny a világuralomért folyik. A Fordot 90-es évekbeli vásárlási sorozata – melyet a Volvo Cars Ltd. tavalyi megvétele tetőzött be – esélyessé tette arra, hogy a GM-et megelőzze az autógyártás globális uralmában. Bármelyikük szerzi is meg a Daewoo Motor körülbelül kétmillió kocsi/év-es kapacitását, azé lesz a győzelem lehetősége.

Annak ellenére, hogy a jelenlegi fúziómámor, ahogy a fenti példa is drámaian bizonyítja, nem annyira a hazai, mint inkább a globális piacra irányul, a mögötte meghúzódó szándék régi ismerősünk. Michael Mandel, a Business Week gazdasági szakírója 1999 októberében így fogalmazott: "A piac régi törvényei érvényesülnek: a koncentráció fokozódásával a bennmaradóknak mind egyszerűbbé válik, hogy árat emeljenek. A réziparban a konszolidáció folytatódásával lehetőség nyílt arra, hogy június közepétől az árakat további 20%-kal felsrófolják."¹⁷

Mindaz, ami ma a kapitalizmus legnagyobb fúziós hullámába tartozik, szélsebesen alakítja át a globális versenykörnyezetet. Az 1990-es évek közepén a világ háromszáz legnagyobb vállalata már 70%-nyi külföldi közvetlen befektetést és a világ tőkeállományának 25%-át könyvelhette el. A tíz legnagyobb távközlési cég a 262 milliárd dolláros világpiacnak már 86%-át tartja kezében – és a szakértők arra számítanak, hogy a világpiacot uraló telekommunikációs óriások száma még az évszázad elején a felére fog csökkenni. A mamutvállalatok közötti rivalizálás nemzetközi szinten élénkül, ahogy a cégek egyre nagyobb és nagyobb területeket igyekeznek a maguk számára kihasítani a világpiacból.¹⁸

Ennek a legújabb, tömeges fúziós hullámnak a mozgatórugóit akkor érthetjük meg még jobban, ha azt vizsgáljuk, mi a pénzügyi háttere. Jóllehet a közgazdasági tankönyvek gyakran azt állítják, hogy a kötvénykibocsátásnak és hitelfelvételnek a nem-pénzügyi vállalatok részéről elsődlegesen a gyártókapacitásba való befektetés finanszírozása a célja, ez távolról sem igaz. Az 1980-as évek folyamán az amerikai vállalatok nem azért vettek fel súlyos kölcsönöket, mert valódi beruházásaikat (melyeket változatlanul a bruttó profitból pénzeltek) akarták ezúton fedezni, hanem azért, hogy részvényeiket visszavásárolják (ezáltal megemelve azok értékét) és teljes részvényvállalatokat vehessenek tulajdonukba. Ez a hitelfelvétel tehát arra irányult, hogy a meglévő készleteket spekulációs céllal felvásárolják abban a reményben, hogy ezáltal nő a tőkenyereség, illetve a tulajdonba vételek esetében az "erőegyesítés" újabb monopóliumokhoz juttathat. Az 1990-es években megélénkült a Wall Street-en kezelt vállalati pénzalapok "szétszórása", de a cégek ezért inkább saját profitjukban, és nem az adósságban bíztak (mindazonáltal továbbra is vettek fel hiteleket, védekezésül az esetleges részvénytulajdonos-váltások könyörtelenségével szemben). Az internethez és főként a Nasdaqhoz kapcsolódó spekulációs hangulatkeltés olyan, a földtől teljesen elrugaszkodott helyzetet teremtett, melyben a digitális óriás America Online (AOL) egy 183 milliárd dolláros üzlet keretében meg tudta venni a Time Warnert. Ez minden idők eddigi legnagyobb (igaz, még függőben lévő) fúziója. És az AOL annak ellenére volt képes ezt végrehajtani, hogy a Time Warner éves bevételének csak 20, munkaerejének pedig mindössze 15%-ával rendelkezett.¹⁹

Egyre inkább olyan világgazdasággal van dolgunk, melyet a pénzügyi spekuláció és a globális monopólium (vagy oligopólium) megteremtésére irányuló törekvés jellemez, élén a média- és távközlés-iparral, de szerteágazva a termelés minden területére. Ebben a globális játéktérre való áttérésben valószínűnek látszik a tőkés táborok közötti valuta- és kereskedelmi háború kiéleződése, miközben a centrum-tőke úgy igyekszik a bajokat elhárítani, hogy nemzetközi szintű szabályozó testületeket hív életre, mint amilyen a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). A valódi erő azonban nem ezekben a tőke szempontjából nemzetközivé sosem váló nemzetközi szabályozó testületekben rejlik, hanem az érintett államokban és vállalatokban.

Az Egyesült Államok és a világverseny

A globálissá szélesedő tőkeáramlás korában nagyrészt az Egyesült Államok diktálja az iramot. Ennek az előnynek a forrása Amerika oldalán nem egyszerűen a dollár sajátos szerepében, az ország katonai erejében, vagy vállalatainak abban a képességében keresendő, hogy a globális piacon stratégiailag tudják a lábukat megvetni és ezáltal spekulációs nyereséghez jutni (ami a monopolhelyzet bizonyítéka), és nem is a külföldi tőke számára biztonságot jelentő helyzetében keresendő, hanem abban is, hogy a többi tőkés ország termelő ágazatához képest az Egyesült Államok gyáriparában az egységnyi munkaerőköltség (az egységnyi termékre eső nominális órabér) növekedése csekély. Ezt mutatja az 1. sz. táblázat (ld. lent!). 1985 és 1990 között Amerika és Kanada kivételével minden úgynevezett G-7-es országban kétszámjegyű volt az egységnyi munkaerőköltség arányának az árfolyam-változást figyelembe vevő növekedése. Sőt, Amerikában 1990 és 1998 között az egységnyi munkaerőköltség árfolyam-változáshoz igazított aránya még alacsonyabb maradt, mint két legfőbb versenytársáé, Japáné és Németországé.

Az egységnyi munkaerő-költségnek az alkalmazottakhoz eljuttatott része közvetlen és közvetett kifizetéseket egyaránt magában foglal. A közvetlen kifizetések körébe tartoznak a napi, heti és havi munkabérek (a vállalatvezetőségéét is ideértve), a szabadság idejére járó fizetés, a borravaló, jutalom stb. A törvényben előírt biztosítási programok munkáltatói hozzájárulásai, valamint a szerződésbe foglalt egyéni járadékok, társadalombiztosítás, magánnyugdíj, egészségügyi és jóléti intézmények, illetve a sérülésekért kifizetendő összegek a közvetett kifizetések közé tartoznak.

Az egységnyi munkaerőköltség átfogóbb mércéje a nemzetközi versenyképességnek, mint a munkaerő termelékenységének növekedési rátája, amelyet egyébként részben tükröz. Tehát az Egyesült Államok egységnyi munkaerő-költségének viszonylag lassú növekedése indokolja az ország döntő fölényét 1985 óta minden versenyhelyzetben vetélytársaival szemben – vélekednek a Statisztikai Iroda elemzői.²⁰ Azért ennek az előnynek az igazi oka nem lehet kétséges: a munkaerő ellen folytatott eredményes osztályharc. Egy tanulmány szerint a termelő munkások adózás utáni reál-órabére az amerikai gazdaságban majdnem 14%-kal csökkent 1977 és 1995 között.²¹ A napjainkban tapasztalható expanziót a szakszervezetek egyre gyakoribbá váló megfélemlítése kíséri: a "nem rendes foglalkoztatás" (ebben a részmunkaidős és a változó körülményeknek kitett foglalkoztatás a teljes foglalkoztatáshoz viszonyítva egyre nagyobb teret kap), a hosszabb munkaidő és a szociális célú állami kiadások lefaragása. Ebben a színvonal-csökkentésben az amerikai tőke vitte és viszi a prímet, miközben főbb versenytársai egyre nagyobb sebességgel ugyancsak ebbe az irányba tartanak.

Az az általános folyamat, amelyet az amerikai gazdaságban kísérhetünk figyelemmel, globálisan sokkal szélesebb és sokkal szélsőségesebb skálán megy végbe. Amit Harry Magdoff a The Age of Imperialism-ben (Az imperializmus kora) még 1969-ben megállapított, csak még jellemzőbb lett mára (igaz, sok ország mamutvállalataira vonatkoztatva): "Ezeknek a nemzetközi cégeknek [értsd: amerikai multiknak] az a bevallott célja, hogy világszerte a legalacsonyabb egységnyi munkaerő-költséget érjék el. Az is céljuk, még ha nem is hirdetik nyíltan, hogy fúziók révén az európai Közös Piac élére kerüljenek, és a világpiacból ugyanakkora részt tarthassanak kezükben, mint az Egyesült Államokéból." Valójában az amerikai gazdaságnak és külgazdasági szemléletének "lényege az egységesség". A vezető nagyvállalatok egyetértenek abban, hogy a hazai munkaerővel szemben folytatott harc azonos a többi kapitalista táborral folytatott küzdelemmel, és azzal a küzdelemmel, amelyet a harmadik világ már kizsigerelt munkaereje ellen folytatnak. A felsoroltak mindegyikének esetében a hajsza célja az alacsony előállítási költség, a haszon növelése, a tőkenyereség fokozása és a globális monopolhelyzet – minden más érdek és érték rovására.²²

Felesleges hangsúlyozni, hogy a felhalmozási vágynak ez az "egységessége" a rendszer minden szintjén a XXI. század hajnalán saját belső ellentmondásait fedi el. Seattle-ben a WTO elleni tiltakozók talán azt jelzik előre, hogy a tőke "nagy bulijának" ebben a történelmi pillanatban már vége lehet – és nem csak egyféleképp.

(Az írás a Monthly Review-ban jelent meg, vol. 51, No. 11., 2000 április. Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Paul A. Baran-Paul M. Sweezy: Monopoly Capital (New York: Monthly Review Press, 1966.), p. 125. Hangsúlyoznunk kell, hogy "a többlet növekvő tendenciájára" utalva Baran és Sweezy nem valamiféle merev törvényt állított fel, amely semmilyen ellentétes erő hatására sem módosul vagy enyhül. Azt a nézetüket kívánták fenntartani, hogy ez tendenciaként (vagy a tendencia törvényszerűségével) érvényesült, és nem lehetett elszigetelni az ellentétes irányú tényezőktől.

² Business Week, 1999. augusztus 16., pp. 88-90., augusztus 2., pp. 28-31. és december 27., pp. 52-55.

³ Kevin J. Clancy-Robert S. Shulman: Across the Board (1993 október), p. 38. és Marketing Myths that are Killing Business (New York: McGraw Hill, 1994.), pp. 140., 171.

⁴ National Income and Product Accounts of the United States, vol. 1., 1.1 és 1.16. sz. táblázat; valamint az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma: Survey of Current Business, vol. 79., no. 8. (1999 augusztus), pp. D2, D5. Itt köszönöm meg barátom és kollégám, Michael Dawson előzetes elemzőmunkáját. Meg kell jegyeznünk, hogy az értékveszteséget sokszor olyan költségnek tekintik, melyet a nettó profit kiszámítása előtt le kell vonni. Az értékveszteség (amelynek összegét a megnövekedett értékcsökkenési leírás alaposan megemelte) ugyanakkor gyakorlatilag a tőke számára megszerezhető társadalmi felhalmozás (más szóval teljes gazdasági többlet) része, ezért a többlethez kell számítani. Vagyis a felhalmozás elemzéséhez a következő tényezők a mérvadóak: bruttó profit, bruttó megtakarítás/többlet és bruttó nemzeti termék (értékvesztés mindegyikükben szerepel), nem pedig a nettó profit, a nettó megtakarítás vagy a nettó nemzeti termék. A kérdést sokkal részletesebben tárgyalja, s a többlet növekvő tendenciájának lényegesen átfogóbb, empirikus elemzését adja Michael Dawson-John Bellamy Foster: The Tendency of Surplus to Rise, 1963-1988, in: John B. Davis (ed.): The Economic Surplus in Advanced Economies (Brookfield, Vermont: Edward Elgar, 1992.), pp. 42-70. A kutatás eredményeit kivonatosan ld. azonos címmel Monthly Review, vol. 43., no. 4. (1991 szeptember), pp. 37-50. A többlet növekedési tendenciájának grafikonos bemutatását ld. Michael Dawson-John Bellamy Foster: Is There an Allocation Problem?: Accounting for Unproductive Labor, Science & Society, vol. 58., no. 3. (Fall 1994.), p. 323.

⁵ A gazdaság monopoljellegű és versenyre épülő ágazatai változatlanul egymás mellett léteznek, de a monopolkapitalizmus tipikus dinamikus üzleti formája az árak, a termelés és a beruházás színvonalát nagymértékben irányító nagyvállalat. A monopóliumok uralta iparágak és a versenyszektor kétféle árszerkezetének különbségeire rámutatva a Természeti Erőforrások Hivatalának (Natural Resources Committee) jelentése The Structure of the American Economy címmel (összeállította: Gardiner Means) megállapítja, hogy a "monopólium" kifejezés "minden olyan helyzetre alkalmazható, amelyben egy bizonyos termelő vagy egymással összejátszó termelők a monopolprofit, azaz akkora profit érdekében, mely a monopolszektoron kívül elhelyezkedő iparágak új beruházáshoz szükséges profitarányát meghaladja, kezükben tartják az árakat". Mégis, "a rendszert egészében kompetitívnek nevezték, mintha nem lenne elegendő árkontroll ahhoz, hogy monopolprofitot lehessen elérni." Gardiner Means (szerk.): The Structure of the American Economy, Part I (Washington, D.C..: U.S. Government Printing Office, 1939.), p. 139.

⁶ Vö. Harry Magdoff: A Note on Inflation, in: John Bellamy Foster – Henryk Szlajfer (szerk.): The Faltering Economy: The Problem of Accumulation Under Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1984.), pp. 118-23. A nagy gazdasági válság természetesen kivétel a monopolkapitalizmus inflációs tendenciái között.

⁷ Azt a versenytípust, amelynek egyes technológiák, illetve piacok monopolizálása révén legfőbb célja a (többletprofit vagy kizárólagos bérleti szerződések kikényszerítését jelentő) monopolhelyzet kialakítása, némelyek Schumpeter-féle versenyként említik, és ez közel jár ahhoz, ahogy a "verseny" szót a mai üzleti világ értelmezi. Vö. James Galbraith: Created Unequal: The Crisis in American Pay (New York: The Free Press, 1998.), pp. 40-42.

⁸ Myron Gordon: Monopoly Power in the United States Manufaturing Sector, 1899 to 1994, in. Journal of Post Keynesian Economics, vol. 20. no. 3. (1998 tavasz), pp. 323-25. Gordon elemzését Michael Kalecki fogalomalkotása, a "monopóliumfok" ösztönözte, mely az elsődleges átlagos termelési költségre rátett haszonkulcsot takarja. Kalecki és a Baran – Sweezy szerzőpáros elemzéseinek összehasonlítását ld. John Bellamy Foster: The Theory of Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1986.).

⁹ Gordon: Monopoly Power, pp. 323-25. A termelőmunkás kategóriáját, melyre Gordon elemzése nagyban támaszkodik, a Census of Manufactures (a.m. gyári összeírás) a következőképpen írja le: "A jelentésben foglalt helyzet alapján ide tartoznak (egészen a csoportvezető szintjéig) azok a dolgozók, akik a gyártás, feldolgozás, összeszerelés, ellenőrzés, átvétel, tárolás, anyagmozgatás, csomagolás, raktározás, szállítás (de nem a vevőhöz!), karbantartás, javítás területén, vagy gondnoki, illetve őrzői szolgálatot ellátva, továbbá a termékfejlesztésben, a gyár működéséhez közvetlenül kapcsolódó termelésben (pl. erőmű), az irodai munkában és egyéb, a gyártási műveletekhez szorosan kötődő feladatok ellátásában fejtik ki tevékenységüket. A művezetői szintet már nem sorolják ide." GeneralSummary,Census of Manufactures, 1922, p. A-1. A legtöbb gazdasági kimutatáshoz hasonlóan a termelőmunkás-kategória itt is felvet elvi kérdéseket, amelyeket az adatok alkalmazásánál figyelembe kell vennünk. Ilyen például az a tény, hogy a számok között nem szerepelnek a termelés felügyeletét a csoportvezetői szint felett ellátó dolgozók (ideértve a nem-termelő alkalmazottakat is). Ugyanakkor az értékelés élesen különválasztja egymástól a használati érték előállítási folyamatában közvetlenül résztvevő termelőmunkások és az elsődlegesen a vállalatirányítást segítő, vagy a marketing, pénzügy stb. területen működő, ún. nem-termelő dolgozók két nagy csoportját.

¹⁰ Gordon: Monopoly Power, pp. 326-27.

¹¹ A "nem-termelő dolgozók" és az ún. "monopóliummunkások" halmazai közé csak komoly elvi fenntartásokkal tehetünk egyenlőségjelet. Hogy csak egyet említsünk: a monopolhelyzet rendesen a termelésből következik, tehát ilyen értelemben a termelőmunkások is monopóliummunkások. Persze világos, Gordon arra kívánja a figyelmet felhívni, hogy a termelőmunkásokat "elemészti" a termelésnövelés könyörtelen kapitalista logikája, miközben az egységnyi munkaerő-költséget alacsonyan tartják – magyarul fokozzák a kizsákmányolást – a nem-termelő dolgozók (más néven "monopóliummunkások") munkaerő-költségéhez képest, akiknek éppen az a dolga, hogy ezt a különbözetet növeljék.

¹² Ibid., pp. 327-28.

¹³ Richard J. Barnet – John Cavanagh: Global Dreams (New York: Simon and Schuster, 1994.), pp. 325-28; Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Global Capitalism (New York: W.W. Norton, 1999.), pp. 106-7., 147-48; David Korten: The Post-Corporate World: Life After Capitalism, 1999., pp. 77-78.

¹⁴ A General Motors helyzetéről ld. Douglas Dowd: The Waste of Nations (Boulder: Westview Press, 1989.), pp. 65-66. Példánk természetesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az eladási igyekezet – ahogy arra Veblen, majd utána Baran és Sweezy is kitért – ténylegesen átáramlott az ehhez hasonló nagyvállalatok termelési folyamatába, így aztán a termelési költségekbe beágyazódva a gyakori modellváltással összefüggő költséggé vált – ez az autógyártásban a teljes előállítási költség egyharmadát tehette ki a múlt század közepén. Vö. Baran – Sweezy: Monopoly Capital, pp. 131-38.

¹⁵ Economic Report of the President, 1999, p. 39; Korten: The Post-Corporate World, p. 42; New York Times, 1998. január 19., p. A1; Michael J. Mandel: All These Mergers are Great But…, Business Week, 1999. október 18., p. 48.

¹⁶ "The First Global Car Colossus", Business Week, 1998. május 18., pp. 40-41.

¹⁷ Mandel: All These Mergers, p. 48.

¹⁸ Michael Dowson – John Bellamy Foster: Virtual Capitalism in: Robert W. McChesney – Ellen Meiksins Wood – John Bellamy Foster (szerk.): Capitalism in the New Information Age (New York: Monthly Review Press, 1998.), pp. 53-54.; Egyesült Nemzetek Szervezete (UN): Human Development Report (Jelentés az emberi viszonyok változásairól), New York: Oxford University Press, 1999., p. 3.

¹⁹ Doug Henwood: Wall Street (New York: Verso, 1997.), pp. 72-75.; Business Week, 2000. január 24., p. 37.

²⁰ U.S. Department of Labor (USA Munkaügyi Minisztérium), Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Iroda): A BLS Reader on Productivity, Bulletin 2474 (1996 április), p. 12.

²¹ Eric A. Nilsson: Trends in Compensation for Production Workers, 1948-1995, Review of Radical Political Economics, vol. 31., no. 4. (1999 december), pp. 133-63.

²² Harry Magdoff: The Age of Imperialism (New York: Monthly Review Press, 1969.), p. 200. Az amerikai felhalmozás "lényegi egyedüliségéről" ld. Harry Magdoff: Imperialism: From the Colonial Age to the Present (New York: Monthly Review Press, 1978.) p. 239.